John Jakes A FATTYÚ A KENT CSALÁD TÖRTÉNETE 1

John Jakes A FATTYÚ A KENT CSALÁD TÖRTÉNETE ♦1♦

Fordította M. NAGY MIKLÓS

John Jakes

A FATTYÚ A KENT CSALÁD TÖRTÉNETE ♦1♦

Magyar könyvklub®

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: JOHN JAKES: The Bastard. The Kent Family Chronicles I. Jove Book, 1977 All rights reserved Copyright © 1975 by JOHN JAKES

♦ Hungarian translation © M. NAGY MIKLÓS, 1994 A borítót SZENTIRMAY KATALIN

tervezte Második kiadás MAGYAR KÖNYVKLUB Budapest, 1994

♦ Felelős kiadó DR. KRATOCHWILL BALÁZS igazgató Irodalmi vezető AMBRUS ÉVA Műszaki vezető SZEDLÁK GYÖRGY Felelős szerkesztő SARKADI PÉTER Műszaki szerkesztő és tipográfus SZENTIRMAY KATALIN Megjelent 30,5 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 548 079 2 94/1690 Franklin Nyomda és Kiadó Kft. Felelős vezető GYŐRI GÉZA ügyvezető igazgató

Ennek a regényciklusnak a nyolc könyvét, melyek egy amerikai család történetét mesélik el a forradalmi időkben való fogantatásától kezdve a Köztársaság kikiáltásának kétszázadik évfordulójáig, csakis – könyvről könyvre – annak a nyolc amerikainak ajánlhatom, akiket a legjobban szeretek. Az elsőt, Rachel, neked írtam.

„Ez az úr azt mondja nekünk, hogy Amerika konok; hogy Amerika szinte már nyíltan lázad. Uram, az én szívem ujjong, amiért Amerika ellenállt… Ez az úr azt kérdezi, mikor kaptak a gyarmatok egyenlő jogokat. Én viszont azt szeretném tudni, hogy mikor lettek a szolgáinkká… Ők a mi királyságunk alattvalói, s önökkel egyenrangú módon fel vannak ruházva az emberiség valamennyi természet adta jogával, s szintúgy az angol emberek különleges kiváltságaival; ugyanúgy kötik őket a törvények, s ugyanúgy részesei e szabad ország alkotmányának. Az amerikaiak Angliának nem a fattyai, hanem a fiai.” 1766: Idősebb William Pitt, a Parlament előtt, a bélyegtörvény visszavonását támogatva

TARTALOM

–––––––––––––––Első könyv–––––––––––––––

A SZERENCSE FORGÓSZELE I.fejezet A verés 10 II.fejezet A Madonna titka 28 III.fejezet • Vér a hóban 43 IV.fejezet Kentland 49 V.fejezet Szerelmi játék 64 VI.fejezet „Egy tökéletes tetvesnemes” 90 VII.fejezet Testvér testvér ellen 105 VIII.fejezet • A csapda 117 IX.fejezet A menekülés 129

–––––––––––––––Második könyv–––––––––––––

SHOLTO ÉS FIAI I.fejezet Kardcsata a Szent Pál-templom előtt 137 II. fejezet A fekete csoda 156 III:fejezet Mr. Burke és dr. Franklin 173 IV.fejezet A Craven Street-i varázsló 185 V.fejezet A félszemű 196 VI. fejezet A bristoli kocsi 212 VII. fejezet Az ismeretlen partok felé 225

––––––––––––––Harmadik könyv–––––––––––––

A SZABADSÁG FÁJA I. fejezet A hátsó szoba 243 II. fejezet Anne kisasszony 261 III.fejezet A szeptemberi tűz 282 IV.fejezet A fejszék éjszakája 312 V.fejezet A döntés 329 VI.fejezet Az őrmester 352 VII. fejezet Az árulás 362 VIII. fejezet Utazás a sötétségbe 384

––––––––––––––Negyedik könyv––––––––––––––

A CONCORDI HÍDON TÚL I.fejezet A levél 400 II. fejezet Halál Philadelphiában 416 III.fejezet Alicia 431 IV.fejezet A drágán vett síp 445 V. fejezet Éjféli riadó 461 VI.fejezet • A fenébe, ezek golyóval lőnek 472

–––––––––––––Első könyv–––––––––––––

A SZERENCSE FORGÓSZELE

Első fejezet A VERÉS I. Valósággal égett az arca, ragyogott, mintha magas katedrálisablakból rá hulló fény világította volna meg. Ez az asszony nem élettelen és üdvözült madonna volt. Tekintete mélyről jövő indulatokról árulkodott. A fiú küszködve igyekezett elfordulni a perzselő ragyogástól, legszívesebben elfutott volna, de moccanni sem tudott. A régi, fojtogató rettegés összeszorította a torkát… Az asszony vádlón nézett rá. Fekete szeme éppúgy tündökölt, mint a fekete haját, homlokát s ovális arcát fénnyel övező koszorú. Mögötte sötétség volt, teljes sötétség, amely fölerősítette az arc félelmetes sugárzását, és hangsúlyozta a fogak szikrázó fehérségét. A vele egykorú asszonyok többségétől eltérően (három év híján negyvenéves volt; s már a fiú is ismert minden borzalmas részletet) örökölt egészségének csodája folytán a száját nem csúfította sem foghíj, sem fekete rothadás. A fiú kínlódott, el akart bújni, de a fejét sem tudta elfordítani. A rettegés újabb hulláma öntötte el. Hallotta saját zihálását, s ez most felerősödött, mert tudta, hogy az asszony mindjárt szólni fog hozzá. Szólt is, és szavai megint félelmet keltettek. Azért rettegett tőlük, mert soha nem lehetett biztos benne, hogy a szeretet vagy a düh beszél az asszonyból. – Meg ne próbálj elszökni! Itt maradsz, és ide figyelsz! Elszökni? Az istenért, hiszen moccanni sem tud! Fogoly volt a roppant sötétségben, amelyben oly vadul lángolt az asszony arca; a szeme pedig…! – Latin nem lesz. Érted? Latin nincs! Angolul fogsz tanulni! Olvasol és írsz a saját nyelveden, és angolul tanulsz! Kivonsz és összeadsz – én ilyeneket nem csináltam soha, de te megtanulod. Nekem erre nem volt szükségem Párizsban, a színészek között. Rád viszont más szerep vár, Phillipe. Egy nagyon nagy szerep, ezt ne felejtsd el soha! Mint zsarátnok a kandallóban téli éjszakán: az asszony szeme maga volt a tűz, hipnotikus erejű. De melegség nem volt benne. A fiú pedig maga a jéghideg veríték, rettegés, megnyomorodott mozdulatlanság…

– Hogy mi az a szerep, elmondom, ha itt lesz az ideje. Addig engedelmeskedsz nekem, és egyfolytában tanulod az angolt, mint második anyanyelvedet. Aztán minden olyasmit, hogy, mondjuk, menynyit ér egy angol font. Felkészülsz – hogy elvehesd, ami neked jár. Hadd fecsegjenek itt a bolondok Franciaország dicsőségéről. A legnagyobb birodalom, ami Róma óta létezett, ott van a Csatorna túloldalán, s te egy napon odamész, hogy megszerezd jogos jussodat. Úgyhogy a kis templomi kölykök csak hadd tanulják a latint attól a bigott paptól meg a segédjétől! A testéről mintha levált volna valami – fehér karmok villantak felé. Az asszony keze a karjára kulcsolódott, megrázta, s ő maga is belerázkódott szenvedélyének vadságába. Hogy megtagadja, semmivé változtassa azt a nőt, végre oldalra fordította a fejét. Ehhez minden erejét össze kellett szednie. Az asszony nem akarta elengedni, arca közelebb úszott, szörnyűségesen eltorzult, s ettől a fiú torkában fölfelé kúszott a régi, hangtalan sikítás. – Girard fog angolra tanítani! – üvöltötte az asszony. – De tisztességes könyvekből, nem ám azokból a förtelmes, istenkáromló vackokból, amiket a szekrényében rejteget. Hallasz engem, Phillipe? Meg akart szólalni, de mintha eltorlaszolták volna a torkát: csak bágyadtan szisszent fogai közt a levegő. Az asszony erősen rázta, aztán még erősebben, s közben a határtalan sötétségből támadt szélroham összeborzolta csillogó haját. A szél sivításába belevegyült egyre élesedő hangja, s vibrálni kezdett a lángoló női arc is, mint gyertyaláng a szélben… – Hallod, amit mondok, Phillipe? Hallasz engem? Végre hang jött ki a torkán: a rettegés és a fájdalom állati üvöltése… A szélrobaj elhallgatott, mint félbeszakadt villámcsapás. Kitépte magát a markoló kezekből, menekült a sötétségen át. El, el a fehér karmoktól! Az arcától. A szemétől… A sötétség, ahova menekült, anyagtalan volt. A fiú lába ürességben kapálódzott, és hullott, hullott, hullott… A hang, amely előtört torkából, sikoltva rimánkodott irgalomért. II. Kiizzadva ébredt. Csatakosan és – miután egy másodperc alatt felfogta, hogy vége – dühösen.

Gyakran visszatért az álom, már megszokhatta volna. Mégsem szokta meg, mindig megmagyarázhatatlan rettegéssel töltötte el. Még bambán ült az alvástól, s dühe máris szégyenkezéssé változott. Dörzsölgette szeméből az álmot, s ahogy szemhéjain érezte a kézcsont kemény bütykeit, valamennyire megnyugodott. A teste csuszamlós lett a verítéktől, s közben fázott is – hideg volt itt, a fogadó fölötti padlásszobában. Még erősebben dörzsölte szemeit, s kábaságának maradéka is végképp eltűnt. És talán némi félelem is. Nevetni próbált, de csak durva, károgó hang jött ki a torkán. Az álom részletei mindig ugyanazok voltak. A nő arca. A szemei. A kezek. A vádak, amelyek meglapultak abban a végeérhetetlen, kusza szóáradatban. Hallott már belőle foszlányokat azelőtt is gyakran. Álmában is, ébren is. Váltig hajtogatta például, hogy Anglia a felkelő csillag a világhatalmak csillagrendszerében, s a fiú most újból eltöprengett azon, vajon azért beszél-e így, mert a saját népe olyan komiszul bánt vele. És ahhoz is ragaszkodott, hogy a fia – vagyis ő – különb, sokkal különb, mint bárki azok közül, akik itt, körülöttünk élnek. Azt azonban nem volt hajlandó megmondani, hogy pontosan miért különb. Valahányszor rákérdezett, az asszony csak mosolygott – milyen gőgösen tudott mosolyogni! –, és azt válaszolta: – Ha eljön az ideje, Phillipe. Ha eljön az ideje. A padlásszobában szalma és veríték szaga terjengett. Az oldalára fordult, a kis manzárdablak felé, s kinézett a bazalt hegyoldalra, amelyen most megmegcsillantak az éjszaka fényei. Bal karja alatt könyvgerincek kemény sarkai bökték a térdig érő, szúrós gyapjú hálóingen keresztül, amelyet csak betűrt a nadrágjába, amikor nekilátott a napi munkálkodásnak. Kihúzta maga alól a nagy értékű, gondosan elrejtett könyveket – tatalmukat alig-alig értette. Veszélyes könyvek voltak ezek, amelyeket Girard már több mint egy éve kezdett lopva a kezébe csúsztatni, minden egyes alkalommal a lelkére kötve, hogy jól rejtse el őket. Az egyik kötetet egy Locke nevű angol írta, Girard egyik bálványa, s ez a könyv Phillipe segítségére volt második nyelvének elsajátításában. De a Két értekezés a kormányzásról komoly fejtörést okozott neki, és nemegyszer jól összezavarta. Ugyanúgy a másik két könyv is. Az egyiknek, egy vékony kis kötetnek az volt a címe, Társadalmi szerződés. Egy svájci írta, akit Girard „az egyik filozóf'-nak nevezett, hacsak nem „a bolond Jean-Jacques mester”-nek titulálta egy fintor kíséretében. A legnagyobb, legtestesebb könyv Girard két

legbecsesebb tulajdonának egyike volt – az első kötete valami Enciklopédia című dolognak, amelyben összefoglalták a világban létező összes tudományt. Tikkasztó tanulmányok a politikától kezdve a természetig és a mennyország berendezéséig mindenről a világon. Girard azt mondta, két másik csodált filozóf, egy Diderot nevű gondolkodó meg egy D'Alembert nevű tudós állította össze ezt a roppant méretű művet. A két első kötetet abban a pillanatban betiltották, hogy elkezdték az árusításukat, s mint Girard elmagyarázta – fanyar gúnnyal idézve a francia kormány valamelyik hivatalnokát –, azért, mert a könyv „rombolta a királyi tekintélyt, bátorította a függetlenség és lázadás szellemét, és lefektette az eltévelyedés, az illemtelenség, a hitetlenség és az istentelenség alapjait”. A hivatalos betiltás előtt azonban néhány példány már valamiképpen közkézre került, és Girard nagy szerencsével keríteni tudott egy-egy példányt az eredeti kötetekből. Miközben Phillipe a szalma alá rejtette a könyveket, gondolatai visszatértek álmához. Talán kiérdemelte, mint valami büntetést. Minden lehetséges alkalommal, amikor nem elfogadottabb – és biztonságosabb – műveket tanulmányoztak, Girard türelmesen magyarázta azokat a hatalmas, nehezen felfogható eszméket, amelyeket Phillipe elolvasott ugyan, de csak félig-meddig értett. Voltaire. Montesquieu. A bolond Rousseau. Mindannyian szerepeltek abban az értékes, nagy könyvben, amelyet Phillipe a másik kettő fölé csúsztatott, s aztán az egészet betakarta szalmával. Girard önelégülten mondogatta, hogy ezek mind vitathatatlanul remekművek. És hogy alapjaiban megrengetik a világot… Phillipe-et pedig megrontják és tévútra vezetik? Ha tudta volna az anyja! Akkor vajon milyen gyakran tért volna vissza az a rémálom? Talán soha, tűnődött fáradt félmosollyal. Hiszen az anyja akkor aludni sem hagyná – csak mondaná, mondaná, mondaná a magáét. Most, hogy mind a három könyv a rejtekhelyére került, végre tényleg megnyugodott. Mióta felébredt, először vette a levegőt lassabban, teli tüdővel – beszívta a nyirkos őszi köd illatát, amely északról, Puy de Dôme felől sodródott ide. Az őszi éjszaka csípős aromája, mint valami pezsdítőszer, visszaadta érzékeit, de egyszersmind újból belehajította a könyörtelen valóságba – a valóságba, amelyben mindig kétségbe vonta az álmot és mindazt, amit az álom ígért.

Hamarosan újabb hideg, nehéz tél ereszkedik a Velay-síkságra, és megfagyasztja az Allier-t, amely északra folyik, s aztán beleömlik a Loire-ba. Sorjáznak a kietlen napok, ő majd didereg, dolgozik és alszik – így múlik el az élete egy lassan korhadozó fogadóban, ahová már most sem sokan térnek be. Egy szalmaszálat vett a szájába, és eltűnődve rágcsálta a végét. Szóval el kell hinnie, hogy valami csodálatos, ragyogó jövő vár rá? Angliában? Franciaország ősi ellenségeinek hazájában? Elgondolni is nevetséges. Mégis, ez megmagyarázta, hogy miért nem lehettek magakorú barátai. Bár nemigen hitte álmának harsány ígéreteit, se a nappali szónoklatokat, amelyek ugyanezeket az ígéreteket szajkózták, tudta, hogy néha úgy viselkedik, mintha igenis elhinné őket az utolsó szóig. És mások érezték benne az öntudatlan dölyföt… Uramisten, hogy mennyire nem tudott kiigazodni az egészen! S különösen most nem. Újból nehéz lett a feje, szeretett volna álomtalan pihenésbe menekülni. Teljesen ki volt merülve. Visszafeküdt a szalmára, s megpaskolta az elrejtett könyveket, mielőtt kényelmesen összekucorodott. Magára húzta a szakadozott takarót, amely most bűzlött a füsttől és saját koravénségétől. Ragyogó jövő? De hát ugyan ki ő? Egy fogadósfiú, semmi több. És mégis, mikor az újra és újra visszatérő álomban megjelent előtte anyja arca, amikor zúdultak rá szavai, egy kicsit azért mindig kíváncsi volt, s ez a kíváncsiság ébredt fel benne most is – hátha van valami abban, amit mond. „Ha eljön az ideje, Phillipe.” Valóban lenne valami, amit eddig titkolt? Ami arra vár – mint a tél –, hogy a számára kijelölt pillanatban előbújjon? Valami sejtelmesen izgalmas? Nem tudhatta. Egyvalamit azonban nagyon is jól tudott. Gyűlölte ezt az álmot, és rettegett tőle. Gyűlölte, hogy rettegnie kell saját anyjának vadul szikrázó szemétől. III. A Les Trois Chevres fogadó a hegyoldalhoz simult egy keskeny út fölött vagy három kilométerre a csöppnyi falucska, Chavaniac alatt. Düledező építmény volt, facégére nyikorgott a szakadatlan auvergne-i szélben. Négy ember lakott a fogadóban – táplálták a tüzet a vendégteremben, sepregettek, váltották az ágyruhát, főztek, és hordták a bort a vendégeknek. Csak eltengődni lehetett abból, hogy hébe-hóba nemesurakkal teli kocsik vetődtek erre, délre tartottak, vagy keletre, hogy a veszélyes alpokbeli szorosokon eljussanak a

napfényes Itáliába, amelyet ő sohasem fog látni, gondolta legjózanabb pillanataiban. Phillipe Charboneau ilyen hangulatban volt most is, ezen a ködös hajnalon, rémálmából ébredve. Úgy érezte, egész biztosan ezen a sziklás vidéken fogja leélni egész életét, ez volt az otthona, a hazája, másra nem emlékezett. Most, hogy teljesen nyitva volt a szeme, és már a sajt járt az eszében, amit a következő hétre el kell hoznia, semmi jelét nem mutatta, hogy egy pillanatig is hitt volna az ígéretekben, amelyek anyjának metszően éles álombéli hangján kísértették. Semmi jelét, hacsak azt nem, hogy a kelleténél kicsivel jobban kihúzta magát, és volt a járásában valami peckesség. Na persze, miért is ne járna peckesen, miért is ne húzná ki magát egy alacsony, de keménykötésű tizenhét éves fiú? Ebben a korban vad, fékezhetetlen nedvek járják át az embert. Phillipe anyja, Marie vezette a fogadót. Eredetileg Marie apjáé volt, aki most, ahogy egy jó katolikushoz illik, a chavaniaci templomkertben nyugodott. Sok-sok évvel ezelőtt Marie Párizsba szökött, hogy színésznő legyen, mire azonnal kiközösítették az anyaszentegyházból. Phillipe segített neki a fogadóban, meg egy lány, Charlotte, aki bögyös kis fehércseléd volt éretten duzzadó ajkakkal és széles csípővel. Charlotte szülei egy kilométerrel lejjebb laktak. Az apja molnár volt, és tizenhét gyereket nemzett. Mindet persze nem tudta etetni, elküldte hát egyik-másikat, hogy szegődjenek el, ha tudnak. A főzés jórészt Charlotte feladata volt – Marie irányítása alatt. A Les Trois Chevres harmadik lakója Girard volt, egy hórihorgas, pengeorrú ember, aki vagy négy évvel ezelőtt épp arrafelé vándorolt, s a vállán, a botra kötözve egy zsák értékes könyvet cipelt. Marie aztán valahogy maradásra bírta, mert szüksége volt egy tapasztalt, erősebb férfira a ház körül. Amikor ezen a reggelen Phillipe lement a lépcsőn a vendégterembe, Girard éppen a ragacsos borfoltokat mosta le az egyetlen asztalról, amely vendéget látott előző este. – Jó reggelt, Phillipe – köszönt Girard franciául. – Ma reggel sem igazán fergeteges a forgalom. Mi lenne, ha újabb órát tartanánk?'' – Rendben – felelte Phillipe –, de előbb el kell mennem sajtért. – Tegnap este az az egy szál vendég mindet felfalta, igaz? Phillipe bólintott. – Jó cingár egy vándorbádogos volt – jegyezte meg Girard. – Na persze – néhány sou-t zsíros kötényébe ejtett –, ki vagyok én, hogy bíráljam bárki foglalkozását? Végül is fizetett.

– Anyám már fent van? – kérdezte Phillipe, és elindult a vén, füsttől megfeketedett konyhaajtó felé. Megcsapta orrát a kandallóban égő fenyőtuskók szúrós illata. – Nem hallottam hangot a szobájából – tette hozzá. – Gondolom, alszik még. Hadd aludjon. A mi üstfoltozó barátunk már kora reggel útnak indult. – Girard megforgatta a nyelvét a szájában. – De azt hiszem, az elragadó Charlotte kisasszony ott van hátul. – Hatalmasat kacsintott fényes, kék szemével. – A vak is látja, hogy csakis arra vágyik. Phillipe elvörösödött. Amire Girard célzott, szörnyen izgatta. Tudta, mit csinálnak egymással a férfiak és a nők, de a dolog gyakorlati része még sejtelmes titok volt előtte. Megállt egylépésnyire a konyhaajtó előtt. Igen, tisztán hallani Charlotte dúdolását. De bizonyos okból – rosszul leplezett izgatottsága vagy idegessége, vagy mindkettő miatt – nem akart most rögtön találkozni vele. Girard egy asztalsarokra telepedve mulatott rajta. Harminc év körüli, igencsak fura formájú ember volt, Phillipe-et egy hosszú lábú madárra emlékeztette. Hogy ki volt, honnan jött, hová tartott s mit akart elérni az életben – rejtély maradt. Mindenesetre elégedett volt kétkezi munkájával és azzal, hogy Phillipe-et taníthatja, ami nem korlátozódott az egyház által jóváhagyott tudományokra. Szerencsére mester és tanítvány jól egymásra találtak. – Gyerünk, gyerünk! – buzdította Girard vigyorogva. – Meleg kalács vár odabent – no és Charlotte kisasszony dús bájai. Mi másra vágyhatna a legény egy hűvös reggelen? Phillipe megrázta a fejét. – Azt hiszem, inkább elmegyek előbb a sajtért. Adj rá pénzt, légy szíves. Girard előhalászott néhány érmét bőrkötényéből, s közben tovább ugratta: – Bámulatosan erényes vagy, fiacskám. Így ellenállni a test ördögének! Ez az, csak maradjunk meg a lélek és a szellem örömeinél! Elvégre nem adatott-e meg nekünk, hogy minden korok legnagyobbikában élhetünk? Az ész korában! – Te mondod mindig. Én ugyan nem tudom. – Ó, szóval ilyen morcosak vagyunk ma reggel? – Hát – Phillipe bocsánatkérően elmosolyodott –, csak rosszat álmodtam, ez minden. – Remélem, nem Diderot úr és kompániája miatt. Phillipe megrázta a fejét. – Azért még lesz néhány kérdésem hozzád, Girard. Tudod, a felét nem értem annak, ami a politikáról szól. – De hisz éppen ez a tanulás célja! Hogy elkezdjünk érteni! És aztán már akarjunk is!

– Tudom, tudom, ezt már mondtad. Azért egy keveset felfogtam a könyveidből. Legalábbis eleget ahhoz, hogy megállapítsam, amit ezek az írók mondanak, az nem, szóval hogy az… nem helyes. Az egész, hogy a királyoknak többé nincs isteni hatalmuk ahhoz, hogy mások életét irányítsák… Girard lelkes biccentéssel szakította félbe. – Pontosan. – De hát királyok mindig voltak! – A mindig nem jelenti azt, hogy örökre, Phillipe. A világegyetem felépítésében abszolúte nincs semmi olyan, ami azt diktálná, hogy bármely szabad ember alávesse magát a puszta tekintélynek, hacsak nem saját önszántából – saját javára és boldogulására. Még a legjobb királyok is hagyomány s nem jog szerint uralkodnak. És az embernek magának kell eldöntenie, hogy kívánja-e maga fölött a szóban forgó tekintély uralmát. – Igen, ezt felfogtam. – A bolond svájci ezt még nyersebben fogalmazta meg. Egyszer azt mondta, ha az Isten beszélni kíván Jean-Jacques úrral, ezt ne Mózes közvetítésével tegye. – Girard kis szünetet tartott: – Jó vad dolgokra tanítalak, mi? – kérdezte ravaszkás hunyorítással. – Hát, sok minden zavaros még. – El ne felejtsd a kérdéseidet, de most előbb valami békésebb dologgal foglalkozunk. Ha visszajössz, megpróbálkozunk egy angol színdarabbal. Vannak benne boszorkányok meg öreg skót királyok, akik egymást gyilkolják. Azt hiszem, izgalmasnak fogod találni. A tanulás nem feltétlenül unalmas dolog, és a tudással – Isten a megmondhatója – csak a papok kufárkodnak úgy, hogy elmegy az ember kedve tőle. – Színlelt komolysággal tette hozzá: – Nemcsak munkámnak, de szent kötelességemnek is tartom, hogy erőmhöz mérten megédesítsem felkészülésedet, ifjú barátom. Phillipe megfordult a fogadó ajtajában. – A felkészülésemet mire? – Arról, kedves tanítványom, a drága művésznőnek, Marie asszonynak kell felvilágosítania. Phillipe összehúzta a szemöldökét. – Miért nevezed mindig asszonynak? – Először is, ő ragaszkodik hozzá. – De hát nincs férje. Nekem nincs apám, akiről tudnék. – Én mégis asszonynak tekintem az anyádat. Meg aztán – Girard vállat vont, és újra elmosolyodott, amikor rossz a kedve, ő maga nevez engem hóbortos, sőt veszélyes alaknak. És nem ő az egyetlen! Sajna, képtelen vagyok a számoknál és az angol nyelvnél megmaradni, ha rólad van szó. Ahhoz túlságosan jól vág az eszed. Úgyhogy mielőtt tovább zaklatsz a kérdéseiddel, emlékezz, mit mondtam

neked! Ha nem vigyázol, egy nap komoly bajba sodorhatnak a filozófiai eszméim. Tekintsd ezt egy jó barát figyelmeztetésének. Most pedig indulás a sajtért! Különben nem garantálom, hogy megmenekülsz Charlotte kisasszony ölétől! IV. Így hát az 1770-es esztendő egy szürke novemberi reggelén Phillipe Charboneau kilépett a Les Trois Chevres fogadóból. Ami azt illeti, soha egyetlen kecskét nem látott az épületben, nemhogy hármat, ahogy Marie apja elnevezte a fogadót. Phillipe Chavaniac felé indult a kövesúton. A reggeli köd lassacskán feloszlott, s előbújt a nap. Messze az északi láthatáron megpillantotta a Puy de Dômé kör alakú, szürke tömegét. A hegycsúcsot – mesélte neki Girard – lyukak szegélyezték, amelyek valaha tüzet és füstöt okádtak. Kicsi kialudt vulkánok, mondta a megrögzött tudós. Jól kilépett. Fölötte a hegyoldalakon komor fenyők zúgtak a Velay hegyei között száguldozó szélben. Az auvergne-i levegő az ember csontjáig hatolt ősszel és a téli hónapokban. Arra gondolt, vajon milyen lenne egy olyan csinos, kényelmes kis kastélyban lakni, mint amilyen Chavaniac határában is van. A gazdag, nemesi származású Motier család lakta, mondta az anyja, s ha a kastély szóba került, rendszerint célzást tett rá, hogy egy napon Phillipe is hasonló körülmények között fog élni. A csípős szélben Phillipe most tökéletesen meg volt győződve arról, hogy anyjából csak a vágyai beszélnek. Öreg gyapjúkabátja nemigen védett a hideg ellen. Teljesen átfázott, mire befordulhatott a sziklák között fölfelé vezető ösvényre, amelyről az útra lenéző természetes teraszra jutott. Itt állt du Pleis, a kecskepásztor kalyibája az ólakkal. Még magasabban, a fenyők mögött harangok zúgtak. Egy nagyjából Phillipe korú, kövér, lompos fiú bújt ki a kalyibából, az ágyékát vakargatta. Szörnyen széles volt a válla, és hiányzott néhány foga. Phillipe szeme összeszűkült, ahogy meglátta. – Nicsak – mondta a fiú –, ez aztán a nagy megtiszteltetés. Phillipe igyekezett határozott hangon megszólalni. – Az egy hétre való sajtért jöttem, Auguste. Hol van az apád? – Hát, ha tudni akarod, részegen hortyog az ágyban. – Auguste elvigyorodott, de sem a vigyorban, sem kásás, sötét szemében nem volt

szívélyesség. – Engedje meg, hogy helyette én szolgáljam ki, uram – mondta gunyoros főhajtással. Phillipe álla megremegett, arcizmai megfeszültek. – Elég ebből, Auguste. Maradjunk meg az üzletnél. – Elővette a pénzt, s ebben a pillanatban előbújt egy másik, magasabb fiú is. Fűzfavesszővel bevont demizson volt a kezében. Az új fiú nagyot böffentett. – Hej hó, Auguste, cimbora érkezett? – Bertram, az unokatestvérem – magyarázta Auguste Phillipe-nek, aki az idősebb fiút tanulmányozta. Bertramnak halvány heg húzódott az állán. Vajon késelés közben szerezte? Hosszú haját nem fogta össze a nyakszirtjénél egy ócska szalaggal, mint Phillipe. Fakó, sárgás szeme volt, és enyhén ringott, miközben Auguste folytatta: – Ez Phillipe Charboneau, Bertram. A híres-nevezetes fogadó tulajdonosa itt nem messze, kicsit lejjebb az úton. És különb mindannyiunknál. A kis úrfinak nevezik sokan. – Inkább lószarnak nézném, mint úrnak – tréfálkozott Bertram, és szájához emelte a demizsont. – Ó, dehogy. – Auguste kimért tekintettel közelebb lépett Phillipe-hez, akinek hirtelen megcsapta orrát a fiú bűzös lehelete. – Bár anyjának a fogadója nem elég jövedelmező, hogy akár csak egyetlen lova is legyen az istállóban, azért Phillipe nagyon finom ember. Na persze nem titok az se, hogy fattyú. De az anyja azzal henceg mindenkinek a környéken, hogy a fiacskája egy szép napon itt hagy bennünket, s fölmarkol valami mesés örökséget. Hát igen, egy napon lerázza magáról Auvergne porát… Auguste hirtelen lehajolt egy marék homokért, és Phillipe karjára szórta. – Ne nevess, Bertram! – mondta Auguste, továbbra is színlelt komolysággal. – Egyenesen az anyjától halljuk! Már amikor persze leereszkedik a pórnéphez. – Phillipe-re bandzsított. – Erről jut eszembe, úrfi. Amikor az anyám meghalt – éppen tavaly húsvétkor –, egy árva szóval sem mondta volna, hogy együtt érez velünk vagy valami. – Megint csak homokot szórt Phillipe karjára. – Egy árva szóval se. Phillipe idegei megfeszültek, érezte a felé áradó gyűlöletet. Bertram is közelebb támolygott hozzá a demizsonját lóbálva. Phillipe tudta, hogy a kövér Auguste alighanem igazat beszél. Mégis kötelességének érezte, hogy megvédje Marie-t: – Talán nem érezte jól magát, Auguste. Ez az, most már emlékszem. Éppen húsvétkor…

– Ugyanúgy érezte magát, mint máskor – fojtotta belé a szót Auguste gúnyos mosollyal. – Színésznő volt Párizsban – magyarázta Bertramnak. – Tudod, mit jelent ez, igaz? Bertram elvigyorodott. – Naná. A színésznők szétteszik a lábukat bármelyik bikának, csak pénze legyen. – És most ezért nem teheti be a lábát egyetlen katolikus templomba se! – kiáltotta Auguste, gyűlölködő kárörömmel fakó arcán. – Igazán szokatlan, hogy egy ilyen asszonynak úrfi legyen a csemetéje, nem igaz? Bertram megnyalta a szája szélét. – Ó, nem is tudom. Azt beszélik, hogy az udvarban az összes igazán előkelő dáma kurválkodik… – Átkozottak – tört ki Phillipe-ből az indulat. – Elegem van a mocskolódásotokból. Ide a sajttal, és megyek! – A földre hajította a pénzt. Auguste Bertramra nézett, aki rögtön megértette a szótlan jeladást, és a lába mellé állította a demizsont. Mindketten közelebb léptek hozzá. – Lassabban a testtel, úrfi – mondta Auguste. – Na persze a pénzedet elvesszük. És alighanem a bőrödből is itt hagysz egy keveset! – Jobb lába előrelendült, és kemény, horzsoló rúgást mért Phillipe sípcsontjára. Phillipe egyensúlyát vesztve ökölbe szorította a kezét, és Auguste arca felé csapott. A kövér fiú lebukott előle. Phillipe homályosan látta, hogy Bertram balról közelít, s aztán a magasabb fiú megrántotta szalaggal megkötött fekete copfját. Phillipe feje hátranyaklott, de nem kiáltott erre sem. Bertram hátulról megragadta mindkét fülét, s jól megtaszította a hátsóját. Phillipe előrebukott, egyenesen bele Auguste felemelt térdébe, amely az ágyékába talált. Kétrét görnyedve felüvöltött. Bertram hátulról nyakon vágta. Megbillent alatta a föld… Abban a pillanatban, ahogy Phillipe elvágódott, Bertram már a hasán térdelt, Auguste pedig rugdosni kezdte. Phillipe vonaglott, küzdött, mindkét öklével csapkodott, de többnyire csak a levegőt püfölte. Auguste csizmája a lábain, a bordáin, a vállán puffant újra és újra… Aztán Phillipe egyik ütése is pontosan célba talált, és Bertram orrából vér fröccsent a kabátjára. Az idősebb fiúból ocsmány szavak törtek elő, és áldozatának fülét megragadva fejét a földhöz csapdosta. Phillipe-et különös zajok töltötték el – két kínzójának nehéz zihálása és a kecskecsengettyűk torz csilingelése a fenyőkön túl. Három vagy négy percen át verték, de sikoltani nem sikoltott többé.

A kalyibából egy károgó férfihang kérdezett valamit, s aztán újra, most már dühösen. Auguste összekotorta Phillipe pénzét. Bertram föltápászkodott, fölvette a demizsont, végre szájához emelte, és ivott. Phillipe nyögve, támolyogva állt fel, s csak nagy nehezen tudott egyenes vonalban elindulni. A kövér Auguste még egyszer utoljára fenéken rúgta, lendületet adva neki az ösvényen lefelé, az út irányába, s aztán még utána kiáltotta: – Ide ne gyere még egyszer, amíg az a ribanc anyád meg nem tanul tisztességesen beszélni a szomszédaival, megértetted? Phillipe eltámolygott, éles északi szél marta az arcát. Egész teste lüktetett, úgy érezte, már az is nagy teljesítmény, hogy nem esik menten össze. V. Kimerült volt, és szégyellte magát, amiért alulmaradt Auguste-tel és az unokatestvérével szemben. Így botladozott visszafelé a kihalt, szél söpörte úton a fogadó felé. Megalázottságában inkább eloldalgott a hegyoldalban gubbasztó kocsma mellett is – szerencsére senki sem nézett ki –, és a főépület mögötti üres pajta oltalmába menekült. Horzsolt, sebes kezekkel felkapaszkodott a létrán a pajtatetőre, befúrta magát a régi szalmába, s aztán az áldott sötétség lassan elcsitította a fájdalmát. – Phillipe? Phillipe, te vagy az? A hang kiszakította az öntudatlanság mélyéből. Hunyorogva fordult meg, és valami fehéret és oválisát látott – egy arc volt. Fölötte, a pajta deszkái között derengő csillagokat pillantott meg. Lent a földön egy lámpa világított. – Édes jó Istenem, Phillipe! Marie asszony egész nap magánkívül volt, hogy hová tűnhetett el az ifiúr! – Charlotte… – Csak nagy nehezen tudta kimondani a nevét. Mindene sajgott még mindig – ha nem is kibírhatatlanul –, s ez alaposan meggyötörte. Most, hogy felébredt, az emlékezés sem volt valami kellemes dolog. Charlotte lemászott a létráról, és letérdelt mellé a szalmába. Phillipe megnyalta belül a száját, de ugyanolyan száraz maradt, mint volt. Charlotte térdére és tenyerére támaszkodva csendesen ringott mellette. Mintha borszag csapta volna meg Phillipe orrát. A lány alighanem csórt a fogadó pincéjéből, gondolta. És egyáltalán nem tűnt véletlennek, hogy Charlotte épp olyan pózban bújt mellé, hogy láthassa csupasz, fehér mellét, ahogy a szutykos blúz elvált a testétől. Egy pillanatig úgy gondolta, a lány mindjárt kuncogni kezd. A

szemében vidám, ravaszkás öröm csillogott. De a fiú állát óvatos gyengédséggel érintette meg. – Ó, te szegény, mi történt veled? – Csak egy kis baleset – felelte rekedt hangon. – Elestem, ennyi az egész. – Ahogy így elnézem, lebucskázhatott vagy tíz hegyoldalról! Nekem ugyan jöhet a meséivel! – A lány újból megcirógatta az arcát, és Phillipe, bosszúságára, nagyon is jól érezte a vágyakozást ebben a cirógatásban. De az ujjak másról is árulkodtak – a konyhából jöhetett, és nem törölte le rendesen a zsírt a kezéről. – Ki vert meg, Phillipe? Útonállók? Mióta támadnak meg az útonállók szegény fiúkat? – Nem útonállók voltak. – Minden szó nagy erőfeszítésébe került. Valahogy mégis sikerült felülnie, összeszorított fogain át nyögdécselve. – Ide figyelj, Charlotte, ne is törődj vele! Megjöttem, álmos voltam, hát felmásztam ide. A lány most a karját simogatta – ez lágyan bizsergő, hívogató érzés volt. Uramisten, csak nem azt akarja? Éppen most? Amikor ilyen elgyötört, és az egész teste csupa fájdalom? Most úgysem tud izgalomba jönni… De Charlotte úgy cserkészte be, mint egy vadász. – Szegény Phillipe. Szegény, drága Phillipe. – Egy pillanatra megvillant előtte csupasz lába, ahogy a lány fellebbentette a szoknyáját, hogy lemenjen a létrán. – Egy kis bor kell neked. – Ne, komolyan, nem kérek… – De igen, és csak hagyd, hogy segítsek rajtad, Phillipe. Van egy kis borom eldugva az egyik lórekeszben. Szóval tényleg lop a fogadótól, gondolta, de nemigen törődött vele. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy lemászik utána ő is, és elmenekül. De maradt mégis. Talán valóban jólesik majd egy kis bor. Segít, hogy visszatérjen belé az élet… Charlotte valamivel zörgött ott lent az istállórekeszben. Aztán Phillipe szeme tágra nyílt – a lámpa sárga fénye kialudt a pajtában. S most a létra felől egyetlen kicsi, kéjes hangot hallott. Szent isten! Kuncog. Úgy érezte, csapdába került, megpróbált a hasára gördülni és feltérdepelni. Fájdalom fröccsent szét egész testében. Felnyögött és visszahanyatlott, s próbált megfeledkezni a megaláztatásról és a gyűlöletről, amit a fájdalom kavart fel benne, mint a reggeli verekedés üledékét. Charlotte újra azt a különös, boldog hangot hallatta, ahogy a létráról a pajtatetőre kászálódott.

Ezúttal még csak nem is kellette magát, egyszerűen odabújt hozzá, mellét a fiú karjához nyomta. A kezébe adta a palackot, de a saját kezét nem húzta vissza. Phillipe-nek alaposan megduzzadt a felhasadt alsó ajka, s még nehezen formálta a szavakat: – Hogy találtál meg? – Hát… A lány kinyújtózott mellette, és vidáman megrántotta a vállát. Aztán az oldalára fordult, hogy szembenézhessen vele, s a fiú karját befészkelte két melle közé. Phillipe elhúzta a kezét, de Charlotte rögtön közelebb nyomakodott. Ez a kis ringyó be van rúgva, gondolta hirtelen összezavarodva. A lány a homlokára tette a tenyerét, és szinte pattantak belőle a szavak: – Elég meleged van? Olyan hideg az egész tested! – Igen, melegem van. Nagyon is az van. – Miért hazudsz, hiszen vacog a fogad? – A fogam fázik, de mindenhol máshol melegem van. Azt kérdeztem… – Igyál egy kis bort! Az segít. Valósággal belekényszerítette a palack száját a szájába. Vacak, savanykás bora volt a fogadónak, köhögve, köpködve nyelte. De amikor leért a gyomrába, valóban szinte rögtön melegíteni kezdte. Charlotte hozzádörzsölte a csípőjét. Bár Phillipe-nek továbbra is ott volt a fájdalom a hasában és az ágyékában, most hirtelen valami mást érzett. Váratlan és meglepő zsiborgást az ágyékában. És, Istenem, segíts, gondolta rémülten, egész kellemes érzés! De még mindig úgy érezte magát, mint a bekerített róka. – Szóval hogyan találtalak meg? Tudod, ma este egyetlen vendégünk sincs – magyarázta Charlotte. – Egyetlenegy se! És olyan fárasztó volt az a nagy aggódás a konyhában – az anyád meg Girard csak mondták, hogy ez történhetett, vagy az történhetett szóval szörnyen elegem lett belőle, és inkább kiszöktem ide, hogy igyak egyet a dugi-üvegemből. Micsoda szerencse, mi? Már rekedtes volt a nevetése. Rémítően izgató keze a gallérjához kúszott, a nyakát cirógatta. Már nem is érezte, hogy zsíros, annyira betöltötte az új, meglepő érzés. Az isten szerelmére, mi történik? Megpróbált goromba lenni: – Nemcsak magadnak lopsz, mi? Viszed a családodnak a maradékot? – Nem, mindet megiszom magam! Megiszom, és olyan, de olyan szépeket álmodok… egy bizonyos fiatalemberről… – Nem hiszem.

– Az álmokat? Pedig tényleg… olyan szépek! – Közelebb hajolt, s lelógó tincsei most Phillipe arcát csiklandozták, meggyorsítva a fiú testében zajló különös átalakulást. – Milyen kár, hogy csak álmok… – Azt nem hiszem el, amit a borról mondtál, Charlotte. – Hát, egy keveset haza is viszek. – Ajka Phillipe arcára lebbent, s halk cuppantással gyorsan megcsókolta. – Ugye, nem árulod el senkinek? Kérlek! Zavart hümmögéssel válaszolt. De a lánynak ez is elég volt, hogy megnyugodjon, és még buzgóbban gondoskodjon az egészségéről – vagy valami másról. Még közelebb fúrta magát. – Phillipe, te egészen átfagytál. – Nem, komolyan, én, én t-t-tökéletesen… – Még egy kis bort kell innod! A tiltakozása nagy nyelésbe fulladt, ahogy Charlotte a szájába erőltette a palackot. Levegőért kapkodva kérdezte: – Charlotte… még nem fejezted be… hogy találtál meg?… – Ja, igen. Hát amikor bejöttem, hallottam, ahogy hánykolódtál és motyogtál álmodban. Még mindig annyira fáj? – Kezével végigsimított a fiú csípőjén. – Tudsz egyáltalán mozogni? – U-u… igen, mozogni azért tudok. Bemegyek és… – Ó, ne! – kiáltott rá Charlotte fojtott hangon, és mindkét kezével visszanyomta a mellkasát. – Majd ha felmelegedtél. Ha így kimész, be fogsz lázasodni. Innod kell még egy kicsit! Most már alig állt ellen, és a savanyú lőre is jobban ízlett. Megnyugtatta, kivéve teste egy részét, amely fölött, úgy érezte, többé nincs hatalma, ahogy Charlotte megállás nélkül ficánkolt, izgett-mozgott, furakodott és dörgölődzött mellette. A sötétben mintha sok keze lett volna, sokkal több, mint egy rendes emberi lénynek, és a sok kéz mind őt cirógatta. S amikor a lány ujjai lefelé kalandoztak a hasán, itt-ott tétován megpihenve, az első ijedség után annyira elragadta a furcsa, félig rémületes, félig izgató együttlét mámora, hogy a verés kínzó emléke teljesen kiszállt a fejéből. – Most én jövök – kuncogott Charlotte, és kivette a palackot a fiú enyhén remegő kezéből. Jól meghúzta. Aztán a palack megcsúszott a kezében, és a pajta földpadlóján puffant. – Ó, drágám – sóhajtotta Charlotte. – Most hogyan is melegítselek fel? – Charlotte, köszönöm, de most már elég melegem van… – Nem, még olyan az az édes szegény kezed, mint a jég! Részeg, gondolta Phillipe. De nemcsak ő, hiszen zsongott a feje neki is.

– Valamit tennünk kell a kezeddel. Egy meleg hely… Megfogta a kezét, és a két melle közé szorította. Phillipe már nem is érezte a sebeit. Az a másik, titokzatos érzés egyre vadabbul járta át a testét. – Jaj, istenem, ez még nem elég jó! Ó, biztosan azt hiszed majd, hogy túlságosan szabados vagyok, de… csak az egészséged érdekében, hisz olyan kedves fiú vagy… Kuncogás. Aztán valahogy sikerült felhajtania a szoknyáját, és Phillipe keze egy újabb helyen találta magát – forró volt, és selymesen szőrös és őrjítőén izgató. – Ah, itt jobb – dorombolta Charlotte. Phillipe már egyáltalán nem volt ura a kezeinek, annyira új és mámorító dolgokat művelt velük a lány. Aztán váratlanul a fülét csókolta meg. Különös forróság öntötte el, kis lángok lobbantak benne, ahogy a lány a fülcimpáját csiklandozta a nyelvével. – A szerelem felmelegíti a vért is, Phillipe, te tudtad ezt? Hacsak nem fáj olyan nagyon… – De fáj, Charlotte, rohadtul megvertek. Nem hiszem, hogy… – Ó, ugyan már! Nem szoktál a lányokra gondolni? – Ami azt illeti, ma este nemigen gondoltam. – Hát akkor most gondolj! – Újabb csók a fülére. – Drága fiúcskám, olyan jól fogod érezni magad utána. Ígérem! Charlotte szája váratlanul az övére tapadt, s érezte a bor ízét a nyelvén. Egy őrült csoda folytán most már nem fájt semmije – legalábbis az ütésektől nem. – Ó, elepedek – zihálta Charlotte. Egy pillanattal később mintha újból szétrobbant volna az agya, ahogy megérezte a lány meztelen mellét a karján, miközben ujjai már a nadrágja övén matattak. Aztán már nem is volt rajta a nadrág. S végül a titok feltárta magát a lány testének mohóságában. – Ide, ide, drága Phillipe. Ide… nem, nem egészen… ott, úgy jobb… ó, máris melegebb vagy. Érzem, hogy máris felmelegedtél! Ó, hála istennek, ettől meggyógyulsz! – Istenem, igen! – hörögte Phillipe, és engedte, hogy minden gondolat kiröpüljön a fejéből, s csak a lány forró száját érezze, és azt a különös, mámorító ritmust, amely testük szinte elviselhetetlenül kellemes egyesülésével kezdődött. Charlotte átfogta a nyakát, és erősen magához szorította a fiút. Valahol kinyílt és becsukódott egy ajtó.

A ritmus gyorsult. A lány keze föl-le járt a hátán, Phillipe érezte töredezett, munkától tömpe körmeit, s ettől még vadabbul kezdett zihálni. Fékezhetetlen áradás indult elő valahonnan a teste mélyéről, aztán dübörögve előtört, s összezavarodott agyában felvillant, hogy a sebek és a rossz emlékek gyógyítására ez a legőrültebb és legvarázslatosabb csodaszer. VI. Kezükkel összekapaszkodva aztán édesen elszenderedtek. Hirtelen éles fény áradt szét lentről. Phillipe hallotta, ahogy felrúgtak valamit – az eloltott lámpás lehetett? – Phillipe? Charlotte? Phillipe ijedtében megnyikkant, mire Charlotte csitítani próbálta. De a következő pillanatban már meghallotta anyja hangját, aki leparancsolta őket odafentről. Mint aki csapdába került, sietve rántotta magára a nadrágját. Charlotte is indult, halkan, riadtan, sóhajtozva. Phillipe biztatásképpen megérintette a karját, de a lány szeme összeszűkült, s az arca halottsápadt volt a létra lábánál álló lámpa fényében. Phillipe mászott le elsőnek. Leugrott az alsó fokról, és felnyögött. A fájdalmak visszatértek testébe. Aztán Charlotte is leugrott mellé, s igazgatni kezdte a szoknyáját, aminek oldalt került az eleje, a szalag a bal csípőjén kornyadozott. Igencsak megrémült a lámpafényben ragyogó asszonytól, s könyörgőre fogta: – Kérem, Madame Charboneau, hadd magyarázzam meg… – Fogd be a szád, te kis szajha! Charlotte sírva fakadt. Phillipe anyja magasabbra emelte a lámpát, és a fiára vetette szúrós tekintetét. – Szent isten, sziklaomlás alá kerültél? Vagy a lány bánt el így veled? Marie Charboneau szép asszony volt, szája széles, orra finom és arisztokratikus, haja és szeme igazi auvergne-ihez illően fekete, s ezt a fia is örökölte tőle. Charlotte még mindig szipogott, de Marie már nyugodtan szólt hozzá: – Menj be, és mondd meg Girard-nak, hogy adja ki a béredet erre a hétre, és hogy még ma este kísérjen haza. Többé ne gyere vissza. – Az a baj, hogy nem vagyok elég jó Phillipe-nek? – tört ki a zokogás a lányból. – Nagyon nemes viselkedés pont egy ilyen asszonytól, mondhatom! Aki át sem lépheti egy templom küszöbét, mert…

Marie villámgyors, dühös pofonnal fojtotta belé a szót. Charlotte felsikított, és kezét az arcához szorítva rémülten hátratántorodott. – Takarodj! – mondta Marie. – De mama, ez nem igazságos – szólalt meg Phillipe. – Ő csak meg akart vigasztalni, mert volt egy verekedés… De még be sem fejezte, amikor egy árny elsuhant mellette, és Charlotte már ott sem volt. Sírt vagy átkozódott, nem lehetett megállapítani. Marie Charboneau végigmérte a fiát. – Most voltál vele először? – Igen. – És mással? – Ő volt az első. De az isten szerelmére, mama, tizenhét éves vagyok! Miért bűn az, hogy… – Ki vert meg? – szakította félbe Marie. Elmondta, amilyen tényszerűen csak lehet, gondosan kerülve minden utalást az anyját ért sértésekre. Aztán határozottan a szemébe nézett. – Tudni akarom, miért neveznek úrfinak. Korábban is hallottam, és mindig gúnyosan mondták. Tudni akarom, miért nem jó neked egy olyan lány, mint Charlotte. Kedves volt, fájt mindenem, hát hozott nekem bort… – Hogy tőrbe csaljon – mondta Marie. – Ez nem magyarázat. És ha én feleségül akarom venni Marie-t? Az auvergne-i fiúk gyakran már tizennégy éves korukban apák! – Menjünk be a házba, Phillipe – felelte az anyja. – Van valami, amit el kell mondanom neked, mielőtt még nagy bajt csinálsz. Magasra tartva a lámpát megfordult, és furcsán magabiztos léptekkel kiment a pajtából. Phillipe felzaklatva követte, hogy megtudja a titkot, amit anyja végre feltár előtte.

Második fejezet A MADONNA TITKA I. – Az apádról akarok beszélni neked – mondta Marie Charboneau a lépcsőfeljárónál lévő tágas, gyéren bútorozott szobájának csendjében. Ezt a szobát makulátlanul tisztán tartotta. Pontosabban Charlotte-nak kellett tisztán tartania, hátha egy váratlan vendégrohamban ezt is ki kell adni. Ez egy évben egyszer történt meg. Egy jó évben. Phillipe most Charlotte-ra gondolt; a lány máris elment Girard-ral. Felidézte szeretkezésük leírhatatlan élményét, az arca felforrósodott, és nagyot nyelt. Anyja várta, hogy szóljon valamit a bejelentésre. Phillipe egy kis széken gubbasztott a magas ágy lábánál, és megpróbált mosolyogni. – Mindig gondoltam, hogy nekem is volt apám, mama. Marie nem viszonozta a mosolyát. Phillipe komolyabban folytatta: – És arra gondoltam, biztosan angol volt, ha egyszer olyan nagy véleménnyel vagy arról az országról. De fogalmam sincs, hogyan találkozhatott egy francia nő egy olyan országból való férfival, amelyik mindig az ellenségünk volt. Marie egy sötét sarokba húzódott, ahová a mosdóállványon égő egyetlen gyertya fénye alig hatolt el. Ebben a sarokban zsúfolódott össze a szoba kevéske dísze. A falon, két durván kidolgozott miniatűr, az egyik egy idős, tüzes szemű férfit ábrázolt – a nagyapja volt, Paul Charboneau –, a másik pedig a nagyanyját, egy kicsi asszonykát, mondta neki egyszer Marie. De még időskorában is, amikor lefestették, dús fekete haja volt, amit a lánya is, az unokája is örökölt tőle. A két portrét egy vándor festőművész alkotta, aki csak azzal tudta kifizetni a kosztot és kvártélyt, hogy néhány napnyi munkáját és közepes tehetségét adta cserébe. Közvetlenül a miniatűr festmények fölött egy jókora falfülke volt, s benne egy Madonna és két kicsi fogadalmi tűz borostyánüvegben. Bár az anyját foglalkozása miatt réges-rég kiközösítették az anyaszentegyházból, a szobor, amennyire Phillipe vissza tudott emlékezni, mindig ott állt a helyén. Igaz, soha nem látta, hogy az anyja imádkozott volna.

Marie most félretolta a Madonnát, s a mögötte sűrűsödő sötétségből egy kicsi, bőrrel bevont s a sarkain lágyan sárgálló rézzel díszített ládikát húzott elő. – Egyáltalán nem volt nehéz angol férfiakkal találkoznom húszéves koromban, amikor Moliére-t játszottam a des Fosses-St. Germain utcában. – A ládika repedezett bőrborítását bámulva folytatta: – Emlékszel arra a kocsira, amelyik augusztusban tért be hozzánk? Hogyne emlékezett volna: – Négy nagyon elegáns és utálatos angol. Aranysujtás a kabátjukon. Púderes haj. És alig egy-két évvel voltak idősebbek nálam. De mindegyiknek volt két saját szolgája, akiknek majdnem ugyanolyan ronda volt a szájuk, mint az uraiknak. Egyik-másikat legszívesebben megütöttem volna azért, ahogy Charl… ahogy az itteni dolgokról beszéltek, csak hát költöttek is szépen. Girard-ral ezután beszélgettünk róluk. Ahogy mindenkit utasítgattak, mintha joguk lenne hozzá. Girard azt mondta, nem kell sok idő, és a nemesek többé nem viselkedhetnek így. Anyja bosszúsan az ágy lába mellé ült, és odahajolt hozzá. – Girard-nak matematikára és angolra kellene tanítania, és… – Azokat már egész tűrhetően tudom. – …és nem ezzel a radikális förtelemmel tömnie a fejedet. Azok a fiatal úriemberek ahhoz az osztályhoz tartoznak, amelyhez egy nap te is tartozni fogsz. – S mintegy nyomatékot adva szavainak, határozottan lerakta a ládikát a kacsatoll paplanra. Aztán valamennyire megenyhültek a vonásai. – Meg aztán nem minden nemesember olyan rossz modorú, mint azok négyen. De azt tudod-e, hogy miért álltak itt meg éjszakára? Hová tartottak? – Az Alpokon keresztül Rómába, hallottam, ahogy hencegtek vele. – Britannia szigetén a gazdag és rangos fiatalemberek között az a szokás, hogy egyetemi tanulmányaik befejezése után megteszik a nagy körutat, ahogy nevezik. Elmennek Párizsba, Berlinbe, Rómába – a nagy fővárosokba. Ellátogatnak a múzeumokba, a színházakba. Így találkoztam az apáddal Párizsban, amikor húszéves voltam, és ő is csak egy évvel idősebb. Eljött a Comédie Francaise-be, ahol játszottam. Nem a zsöllyéből nézte az előadást, a részeg ficsúrok közül, akik hangosan heccelték a színészeket, miközben ott álltak a katonák, készenlétben tartva szuronyaikat, ha felbolydul a rend. A te apád a nemeseknek fenntartott sorok egyikében ült, fent a színpadon. Ő nem fütyült vagy viccelődött, egyáltalán nem vett részt abban az ocsmányságban, amitől a mi heves vérmérsékletű társulatunkból olyan sokan felbőszültek, s aztán a csendőrségnek köszönhetően a For-l'Éveques börtönben találták magukat.

– Amikor tizenkilenc éves koromban szembeszálltam apám, a te nagyapád dühével, s elmentem Párizsba és beálltam színésztanulónak egy társulatba, tudtam, hogy a színészek számkivetett emberek. Tisztában voltam a veszélyekkel. Hogy börtönbe juttathat bármelyik részeg herceg, aki büntetlenül illethet a legdurvább szavakkal, de lecsukathatja akármelyik szerencsétlen színészt, ha az már nem bírja tovább, és visszaszól neki. Azt is tudtam, hogy azonnal kiközösítenek az egyházból… Hangja egyre keserűbb lett. Kint, az éjszakai szélben bánatosan nyikorgott az eresz. – Mégsem érdekelt semmi, mert elegem volt ebből a helyből. Úgy éreztem, ha itt maradok, elfecsérelem az egész életemet. A veszélyek és a színházi emberek megalázott helyzete ellenére biztos voltam abban, hogy Párizsban jobb élet vár rám. Magam is kétszer kerültem börtönbe, mert soha nem voltam hajlandó lefeküdni egy ronda fajankóval csak azért, mert volt rangja – mondtam már ezt neked? Phillipe csak megrázta a fejét, izgatottan ettől a saját homályosan elképzelt kezdeteihez való alászállástól. – Aztán jött az a dicsőséges éjszaka – folytatta Marie –, amikor az apád eljött a színházba, és ott ült a színpadon… és engem nézett. A szövegem felét elrontottam, mert olyan csinos volt, és le nem vette volna rólam a szemét. De újra bizton tudtam, hogy a dohos börtönök, a papok szidalmai, apám dühe és anyám megtört szíve – ezért minden, minden megérte. Szóval éppen a Nagy Körútján volt. Több mint tizenhét évvel ezelőtt – egy év múlva kezdődött a háború. Azóta Franciaország és Anglia egész Európában és Amerikában hadakozik egymással. Azt hiszem, első látásra beleszerettem az apádba. Majdnem két hónapig Párizsban maradt, miközben a barátai már továbbmentek Rómába. Ez volt a legboldogabb időszak egész életemben. Semmit sem akartam jobban, mint hogy gyereket szülhessek tőle, és így is lett. Megszülettél. – És… és hogy hívták, mama? – Hívják, Phillipe. James Amberly a neve. Ő Kentland hatodik hercege. Ő az, aki miatt nem szabad olyan olcsó kis szajhák után futnod, mint Charlotte. A nemesemberek gyerekei, legyenek bár fattyúk, jó házasságot köthetnek, ha van pénzük. A te apád most Angliában él. Gondoskodik rólad. Leveleket ír nekem, és érdeklődik utánad. Ezért akarom, hogy jobban beszélj az ő nyelvén, mint ahogy én valaha is beszéltem. Úgy hiszem, egy nap majd látni akar téged. S te akkor már készen állsz erre. Azért, Phillipe…

Marie eldurvult keze, amely réges-rég – amikor színpadi legyezővel legyezte magát – talán nagyon finom volt, szorosan rákulcsolódott a bőrládikára. Úgy emelte fel, mint valami áldozati edényt. – Apádnak az az óhaja, hogy vagyona egy jelentős részének te legyél az örököse. II. Kint, a fogadó körül fölerősödött a szél. Phillipe az ablakhoz lépett. Amit hallott, készületlenül érte, s most egész testében reszketett. Széttárta az ablaktáblákat, és tekintetével a csillagokat kereste, valami jelét annak, hogy a világ szilárdan áll a helyén. De az északi szél erős ködöt hozott magával, a csillagok most láthatatlanok voltak. Nyirkos hideg csapta meg az arcát. Visszafordult. Marie kicsit meggörnyedve ült – mintha nagy tehertől szabadult volna meg. – Azt hittem – mondta Phillipe –, hogy amikor az olyan fiúk, mint Auguste, csúfoltak, úrfinak neveztek, ez csak az ő buta tréfájuk volt. Marie megrázta a fejét. – Attól félek, ebben én vagyok a ludas. Néha, amikor rossz a kedvem, egy pohárkával többet iszom a faluban. Szóval előfordul, hogy nem tudok lakatot tenni a számra. Bár nem hiszem, hogy az itteni bolond népség valaha is elhitte, amire célozgattam. Biztos vagyok benne, hogy amit rólad beszéltem, azt mindig csak a rátartiságomnak tulajdonították. Nagyon pökhendinek tartanak. – Egy angol úr! – kiáltott fel Phillipe, s önkéntelenül összecsapta a kezét. Bárcsak Auguste is hallhatná, gondolta. Hogy leesne az álla! Az ágyhoz szaladt, és mohó kíváncsisággal leült szorosan az anyja mellé. – Tehát Amberlynek hívják? – Igen, de a családi címe Kentland. Van egy elragadó birtokuk és sok fontos kapcsolatuk III. György udvarában. Az apád a seregben szolgált, amikor ötvennégyben kitört a háború. Lovas katona volt a híres mindeni csatában ötvenkilencben. Phillipe bólintott. Hallott már Mindenről és arról a történelmi összecsapásról Franciaország és Ausztria, illetve Poroszország, Hannover és Nagy-Britannia szövetséges seregei között. Marie folytatta: – De nehogy azt hidd, Phillipe, hogy nem kedves, gyöngéd ember. Az volt, és az ma is. Nagyon kedves. Mindennél kapott egy kardszúrást az oldalába, csúnya seb volt. Akkor történt, amikor az egysége, a tizedik dragonyosszázad

önszántából támadásba lendült, miután gyáva parancsnokuk, Lord Sack vagy, hogy hívták, háromszori utasítás ellenére sem volt hajlandó a csatába vezényelni a lovasait. A csata után az apád kénytelen volt visszatérni Angliába. A leveleiben azt írja, hogy a seb még mindig okoz neki fájdalmakat. – Házasember? Úgy értem, téged nem vett feleségül, ugye? Még titokban sem? Marie megrázta a fejét. – A Párizsban töltött két hónap alatt mindketten rájöttünk, hogy ez lehetetlen. Az igazság az, hogy még csak meg sem csókolt addig, amíg el nem magyarázta, hogy soha más nőt nem vehet feleségül, csak akit kiválasztottak számára. De nem bántam. Eltöltött a boldogság, hogy vele lehetek. És bár a színészeket akaratos gyerekeknek tartják, akik sohasem nőnek fel, én nagyon is tisztában voltam mindennel. Én a semmiből jöttem. Auvergne porából. És a magisztrátusok és prelátusok szemében nem voltam több mint egy utcai lotyó. Ugyan mennyi esélyem lehetett volna, hogy feleségül vesz? De mondom, nem számított. Az apád tisztességes ember, kötelességtudó a feleségével szemben. És a maga sajátos módján rólam is gondoskodott. Azzal lassan kinyitotta a ládikát. A gyertya sápadt fényében Phillipe szalaggal összekötött leveleket pillantott meg. Franciául írták őket. Marie kihúzta az egyiket. – Nem mutatom meg mindet, de ez az egy fontos. Az egyetlen oka annak, hogy visszatértem erre a gyűlöletes helyre Párizs után. Hogy tisztességesen felnevelhesselek… Az ölébe ejtette a finom betűkkel teleírt pergament, és megragadta Phillipe vállát. Fekete szeméből a bánat és a boldogság könnycseppjei folytak. – Tehát, jól jegyezd meg, nem szégyen egy nemesember fattyának lenni. Téged is ugyanúgy szeret az apád, mint más fiúkat. Ez a levél a bizonyíték. III. Csaknem reggelig beszélgettek. Phillipe olyan dolgokat értett meg, melyek eddig rejtélynek tűntek előtte: miért dühítette fel az anyját esetleges viszonya Charlotte-tal, s miért volt olyan rátarti mindenkivel szemben az egész völgyben… Sokszor elképzelte már, hogy egy külhoni férfi az apja, talán egy menekült katona, aki egyszer csak felbukkant Marie életében a hétéves háború zűrzavara közepette. De egy angol lord! Akkor az anyjának minden oka megvan, hogy fenn hordja az orrát! És nem csoda, hogy sohasem korholta őt, amiért gyakran öntudatlanul is peckesen jár.

S Marie – a hajnal előtti hosszú órákban kiegészítve a történetet a részletekkel – világosan a fia értésére adta, hogy önszántából és egész lényével szerette azt a James Amberlyt, Kentland lordját, de nem követelt tőle semmit. Phillipe pedig átérezte ennek a szerelemnek teljes mélységét, amikor anyja elmesélte, hogy Amberly távozása után szándékosan úgy döntött, visszatér Auvergne-be, pedig már gyanította, hogy terhes. – Tudtam, hogy fiam lesz – mondta. – Tudtam, és visszajöttem erre a szörnyűséges helyre ennek a gyereknek az érdekében. Tudod, James megígérte nekem, hogy a kellő időben el fogja ismerni a gyerekünket, hogy vagyona egy részét ráhagyhassa. Így hát visszatértem, és amennyire lehetett, kibékültem az apámmal… Szomorúan mutatott öreg, repedezett miniatűrjére a falfülke mellett. – Egy héttel azután, hogy megszülettél, megírtam az apádnak – franciául, amit természetesen jól beszél, hogy a fia világra jött. Azóta minden évben hűségesen küld pénzt. – Pénzt? – ismételte Phillipe döbbenten. – Nekem? – Nekünk. Tíz font sterlingnek megfelelő összeget. Szép összeg ez manapság. Meg tudunk élni belőle akkor is, ha napokon át egyetlen kocsi sem vetődik erre. Arra is elég, hogy fizessem a tanárodat. Csak találnom kellett egyet. Girard-t az ég küldte. – Vagyis az angolórákkal arra a pillanatra kell felkészülnöm, amikor majd az apám elé állhatok? – Igen. Lehet, hogy még hosszú éveket kell várnod. Lehet, hogy akkor én már rég a földben leszek. De itt a biztosíték, hogy ez a perc mindenképpen eljön. Ez fog kimenteni egész további életedre ebből az átkozott országból. Újból felemelte a levelet, és óvatosan széthajtogatta a megrepedezett pergament, hogy Phillipe elolvashassa. A levél 1754 decemberében kelt, egy évvel a születése után. Drága Marie, Jelentős összeget költöttem arra, hogy a futár, aki ezt a levelet viszi, a háború kitörése ellenére eljusson hozzád. Ez az a levél, amit Párizsban megígértem neked, és most minden hűségemmel és rajongásommal küldöm el. Boldog vagyok, hogy megszületett a fiunk, akinek te a Phillipe nevet adtad. Szerettem, volna jóval hamarabb elküldeni neked a biztosítékot a jövőjét illetően, de az igazság az, hogy a feleségemnek súlyos problémái voltak, sőt kis híján belehalt nemrég született fiunk, Roger kihordásába.

Phillipe felhúzta a szemöldökét: – Van még egy fia? Aki utánam született? – Természetesen. Az örökletes címnek folytatódnia kell. Olvasd tovább. E bajok miatt, mint tanult orvosoktól megtudtam, a feleségem soha többé nem lesz képes eleget tenni természetes női szerepének. Ez még parancsolóbbá teszi, egyetlenem, hogy végrehajtsam neked tett ígéretemet. A tanúk aláírása révén ez a levél jogi okmánnyá változik. Két barátom írta alá bizalmasan, ekképp tanúskodva, hogy ezennel elismerem Phillipe-et természetes fiamnak, és halálomkor ezen birodalom törvényeivel összhangban fog részesülni vagyonomból, leszámítva magát Kentlandet… Phillipe fekete szemei anyját keresték: – Kentland? – Ez a neve a családi birtoknak is. Fejezd be az olvasást, s aztán elmondom, amit még tudnod kell. …, amely a szokás szerint a törvényes fiam legidősebb fiára száll. A Mindenható Isten és két kitűnő barátom előtt, akik az aláírásukkal is tanúskodnak, kijelentem, hogy ez az igaz és megmásíthatatlan akaratom, s hogy ezen kijelentést szabadon és önként teszem. S ezért, drága, egyetlen Marie-m, ha illő részletességgel leírni nincs is módom, egy pillanatra sem szabad kételkedned benne, hogy egész életén át imádni fog az az ember, aki mindörökre a tiéd, Jas. Amberly Kentland hercege Ez alatt még két másik, idegen aláírás volt. Phillipe egy hosszú percig apja nevét bámulta, aztán felajzottan talpra ugrott. Szertelenségében az ágytámlához sodorta a pergament, s a törékeny, régi levél egyik sarka le is törött. – Vigyázz rá! – kiáltott fel az anyja. Gyors, de roppant óvatos mozdulattal vette fel a levelet, és kezdte összehajtogatni a régi árkok mentén. – Ez a belépőd a szabadság és a rang birodalmába, Phillipe. Amint olvastad, az asszony, akit feleségül vett, egyetlen gyermeket tudott szülni neki – egy fiút, aki a Roger nevet kapta. Apád vagyonának a fele a tiéd. A fele! Nagy gonddal visszacsúsztatta a levelet a szalaggal összekötött kötegbe, a köteget a ládikába tette, s a ládikát a Madonna falfülkéjébe. Végül a helyére került a szobor, hogy újból eltakarja a dobozt. – Most pedig – mondta – hadd magyarázzam el, hogyan tudod valóban megszerezni a vagyon felét, mely téged illet meg.

Röviden összefoglalta fia számára az angol örökösödési jogról lelkiismeretes tanulással szerzett ismereteit. Kentland hercege, mondta, nem hagyományozhatja címét egy fattyúra. Háza és földbirtokai sem szállhatnak senki másra, csakis Roger fiának legidősebb fiára, s Roger nem adhat el semmit, hogy netán elfecsérelje. Szövevényes jogi eljárások révén Roger csak a birtok életre szóló bérlője, aki ezt ráadásul elzálogosítani sem tudja, hacsak nem vállal egy nehézkes és költséges procedúrát, amelynek során még az angol parlamenttől is különleges diszpenzációt kell szereznie. Így tudják megőrizni a nagy családi földbirtokokat. – Apád vagyonának a többi része – folytatta Marie –, vagyis főként a pénz, amiből jócskán van neki, egyenlően oszlik meg a gyerekei között. Érted, mit jelent ez? A levelének hála, elismert fia vagy. Egyetlen örökös van még, s így a pénz fele magától értetődően neked jár. Hidd el nekem, gazdag ember leszel. A legfinomabb szalonok nyílnak meg előtted. Nem is beszélve a nősülésről! Talán házasodhatsz majd Angliában. Rangos hölgynek, mondjuk, nem kellesz, de valami gazdag kereskedő lánya – az egészen más dolog. Az apád azt írta, hogy a kereskedőosztályok a saját erejükből egyre nagyobb hatalomra tesznek szert. Melyik apa ne örülne neki, hogy a lánya, aki tegyük fel, egy tímárüzemet fog örökölni, ráadásnak még egy herceg vagyonának a felét is megkapja? Phillipe összeborzongott az utolsó megjegyzésre. Talán mert olyan későre járt, s már nagyon kimerült. Dacos hangon szólalt meg: – Mama, semmi kedvem elvenni egy nőt csak azért, mert az apjának cserzőműhelye van! – Ez csak példa! – fortyant fel az anyja. – Hát nem érted, miről beszélek? Én az egész életemet adtam, az egészet, itt, ezen a helyen, amit úgy gyűlölök, hogy te odamehess a világban, ahova akarsz. El Auvergne-ből! Hogy gazdag úriemberek között foroghass, és magad is az légy! Mit érdekel engem, hogy kit veszel el, csak legyen veled egyenrangú. Mivel saját jogodon leszel rangos úriember, a házasságodnak még tovább kell gyarapítania a vagyonodat. Phillipe lelke háborgott, hogy ilyen szenvtelenül beszél erről. De ezúttal nem szólt, mert anyja furcsán átható tekintettel nézett rá. Aztán keményen megragadta a vállát. – Amit most mondok, arra örökké emlékezz, Phillipe! Egy ember nem követhet el nagyobb bűnt annál, mint hogy hagyja magát megalázni, belenyomorítani a szegénységbe, a jelentéktelenségbe… – Elengedte a karját, az átok és a bánat mozdulataival mutatott körbe a szobán. – Ebbe. Én elkövettem

ezt a bűnt, hogy neked már ne kelljen soha. Esküdj meg, hogy te nem teszed, Phillipe. Esküdj! Mintha egy ismeretlen asszony arcát bámulta volna. Egy achátként csillogó szemű, bánattal és gyűlölettel teli asszonyét. Félt tőle. – Igen. Esküszöm. Marie megenyhült, és a mellére ölelte. – Akkor ideje lefeküdni, úrfi. Most jól hangzik, ugye? És már azt is tudod, hogy igaz. S ahogy az ajtóhoz vezette a fiút, újból anya módjára vigasztalta. – Már évekkel ezelőtt megmondhattam volna, de nem láttam értelmét. Hiszen lehet, hogy még nagyon sokáig kell várnod, mire James Amberly meghal. De nem fogsz hiába várni. Ezért hát nem szabad eltékozolnod a jövődet azzal, hogy összeállsz egy koldusszegény parasztlánnyal. Lehet, hogy nem kellett volna rögtön elküldenem Charlotte-ot. De megtettem, és jobban érzem magam tőle. Most menj aludni! Csak el ne felejtsd, hogy esküt tettél! Még hogy el ne felejtse! Feküdt a padlásszobában, kintről már szürke fény szüremkedett be, s döbbent agya a történet részleteivel – mint valami csodálatos játékszerekkel – játszott. Képzeletben aranysujtásos mellényben látta magát, karján elragadóan gyönyörű hölggyel. Egy zsúfolt utcán mentek keresztül, fogadva a tömeg éljenzését. Felismert egy arcot – Auguste-ét és a csizmájára köpött. Auguste még csak szólni sem mert érte. S ahogy végül belesodródott az álomba, utoljára még arra gondolt, ami anyja szerint a legeslegnagyobb bűn az életben. Marie Charboneau elkövette ezt a bűnt – őérte. Ő az anyjáért nem követné el soha. IV. – Nos – mondta Girard a fogait piszkálva –, akkor hát tudod. A te mestered nem holmi nemes filantróp, hanem azért maradt itt négy éven át, mert fizetést kapott. Ami azt illeti, nem is volt rossz üzlet. Alapvetően nem tudok zöld ágra vergődni a világgal. Nem azt tanulom meg, amit kéne, s amit megtanulok, abban szeretek hinni is! Ha például Párizsban csellengenék, alighanem részegen hirdetném szabadságszerető eszméimet mindenütt, és a börtönben kötnék ki. De lehetne még rosszabb is. Meséltem neked, hogyan kergették Jean-Jacques mestert országról országra, pedig neki mindenhol híre van! Meg befolyásos barátai, mint Diderot. Képzeld el, hogyan bánnának egy magamfajta egyszerű fickóval!

Girard és tanítványa a fogadóra és a kanyargós útra néző sziklameredély tetején ültek. Eltelt néhány nap azóta, hogy Marie elmondta a titkot, s aztán nyilván Girard-ral is közölte, mi történt. A férfi azóta valahogy fesztelenebbül viselkedett. Bámulatosan tiszta reggel volt, a hegyek hepehupái között az utolsó ködfoltok is elhamvadtak. Phillipe azért még érezte a tél marását a heves szélben. Kézfeje elgémberedett, ahogy a kis könyvet tartotta, amiből tanultak, egy drámát valami Macbeth nevű skót király viszontagságairól. A lábánál, csizmájával a széltől védve, ott feküdt Girard három legbecsesebb könyve. Phillipe csempészte ki óvatosan őket a padlásszobájából a tanóra színhelyére, reménykedve, hogy Girard talán megvilágítja előtte a könyvekben kifejtett néhány különös eszmét. Mestere azonban az eltelt egy órában mindvégig ragaszkodott ahhoz, hogy teljesítse Marie-nak vállalt kötelezettségét. Phillipe hangosan olvasta a drámát, Girard pedig javította, ha rosszul ejtett egy-egy ismerős szót. – Az ismeretleneket ne kérdezd – ez a drága William Erzsébet korabeli nyelvezete. Honnan tudhatnám, hogy mit jelentenek? Ez egy régi darab. Márpedig a divat mindenben változik, a metaforáktól kezdve a királyságokig. – Igen, de azért angol ez is. – És szavamra, nem is beszélsz rosszul négyévi tanulás után, bár be kell vallanom, hogy az első két évben kis híján feladtam. Ha ma átkelnél a Csatornán, rájönnének ugyan, hogy idegen vagy, de azért egész jól elboldogulnál. Az óra végeztével Phillipe megkérdezte: – Voltál valaha Angliában, Girard? – Igen. De nem szeretek beszélni a körülményekről. Phillipe rámutatott a legfelsőre a sarkánál egymáson heverő három könyvből. – Akkor találtál rá Locke úr könyvére is? – Nem, ezt Párizsban vettem. De Locke úr hazáját meglátogatni majdnem olyan volt, mint egy szent zarándoklat. – Fényes, kék szemében vidámság csillogott. – Feltéve, hogy egy ilyen istentelen fickónak, mint jómagam, engedélyezett az effajta élmény. Egy vagy két nappal ezelőtt említetted, hogy lenne néhány kérdésed Locke-ról. Nos? – Hát, a nagy részét már elfelejtettem – sóhajtott Phillipe. – Nehezen értem a mondatait. Túl bonyolultak. Néhány bekezdést kétszer-háromszor elolvastam, mire megértettem, hogy szerinte a királyok nem Isten akaratából uralkodnak. – Nem is. Azok közül, akik halálos csapást mértek a királyok Istentől eredő hatalmának tételére, Locke volt az egyik legnagyobb. Ha jobban elmélyülsz

benne, meg fogod látni, hogy valójában ő fogalmazott meg egy olyan eszmét, amelyért a dicsőséget Rousseau úr aratta le. – Arra gondolsz, amit valami szerződésről vagy miről ír? Girard bólintott, csizmája orrával arra a vékony könyvre mutatva, amelynek kötésére aranybetűkkel volt rányomtatva a cím: Le Contrat social. – Tulajdonképpen Locke vetette fel a társadalmi szerződés eszméjét, amikor az alkotmányos monarchia mellett érvelt. Azt állította, hogy a királynak nem zsarnoknak, hanem intézőnek kell lennie, és hogy a kormány próbája végső soron az, hogy boldogan és jólétben élnek-e az alattvalók. Ha igen, engedelmeskedniük kell uralkodójuknak. Ha nem, ki kell őket penderíteniük. – Vagyis a legjobb király, az a… – Phillipe a megfelelő szó után kutatott agyában – felvilágosult micsoda? – Önkényúr. Felvilágosult önkényúr. Igen, ez egy népszerű elmélet. Viszont még a hívei is némi fenntartással hirdetik. Add csak ide az Enciklopédiát. Girard lapozgatott, amíg rá nem akadt a keresett passzusra. Mutatta is Phillipe-nek. – Olvastad ezt? – Nem. – Nos, Diderot éppenséggel nem nevezhető lángoló tekintetű forradalmárnak. De még ő is felismeri az öröklődő királyságban rejlő veszélyeket, még ha történetesen jó is az adott király. Hallgass csak ide! Girard megköszörülte a torkát, és olvasni kezdett. – „Néha azt mondják, hogy a legboldogabb kormány az igazságos és felvilágosult önkényúré. Nagyon merész állítás ez. Nagyon könnyen előfordulhat ugyanis, hogy ennek az abszolút uralkodónak az akarata összeütközésbe kerül alattvalóinak akaratával. Ekkor minden igazságossága és felvilágosultsága ellenére helytelenül cselekszik, ha megfosztja őket jogaiktól, még akkor is, ha ezt az ő érdekükben cselekszi.” Phillipe megrázta a fejét. – De ha egyáltalán nem kellenek a királyok, akkor kinek legyen igazi tekintélye ezen a világon? Girard gyorsan máshová lapozott. – Ez is Diderot. „Nincs igaz uralkodó, és nincs igaz törvényhozó, csak a nép.” – Vagyis a királyok a nép beleegyezésével uralkodnak. – A mi beleegyezésünkkel. Ki a nép, ha nem te meg én, sőt még a szegény, szerelemtől megtébolyodott Charl kisasszony is – ugyan már, ne vágj ilyen képet! Annyira megdöbbentő ez az eszme? – Igen. És szerintem mindenféle bajokhoz vezet. Harchoz…

– És miért ne? – kiáltott fel Girard. – Azelőtt az ember lenyelt minden gondolatot vagy parancsot, amit csak mondtak neki. – A mester köpött egyet. – Ennyit a hit koráról. Aztán lassacskán, majd az elmúlt száz évben egyre gyorsabban az ember kezdte érezni saját gondolatainak erejét. A hatalmat, hogy megkérdezhesse, miért. Hogy logikus válaszokat keressen az emberi létezés minden területén. Ezt az erőt nem lehet megfékezni, ha egyszer kiszabadult. Nem félek kijelenteni, hogy mire a te előkelő apád átevickél az életből abba a valamibe, ami a sír túloldalán várja az embert – véleményem szerint csakis a megsemmisülés –, a világ gyökeresen megváltozik, s főleg ezeknek a fickóknak, közülük is leginkább a mi bolond Jean-Jacques-unknak köszönhetően. – De hát komolyan mondom, ennek a nagy része szerintem csak zagyva locsogás – mutatott Phillipe az arannyal nyomott könyvre. – Annyi baj legyen! Rousseau felgyújtotta a világ képzeletét. Ki tudja, hogy ez egyes íróknak miért sikerül, s másoknak miért nem. De neki sikerült! Úgy tudom, az Atlanti-óceán túlsó partján is nagyon népszerű. Elismerem, van néhány eszelős elképzelése, és gyakran csak felmelegíti, amit mások már mondtak előtte. De időről időre olyan mesteri pontossággal fogalmazza meg téziseit a kormányzásról és az emberek szabadságjogairól, amilyennel senki másnál nem találkoztam. Phillipe a tiszta szélbe hunyorgott, s gondolatai is, szavai is lassan formálódtak. – Nekem úgy tűnik, ő semmilyen kormányt nem szeret. – Nagyon is igaz. Szerinte minden kormány gonosz és természetellenes. Ugyanakkor elismeri, hogy a korlátlan szabadság világa, legyen bármilyen kívánatos, egyszerűen nem működne. Ezért hát kompromisszumot ajánl. – Megint jön a szerződés? – Igen, de most még tovább megy. Itt, a könyvben… Girard oly nyilvánvaló örömét lelte az okításában, hogy Phillipe elmosolyodott; olyan volt, mint egy gyerek a csillogó, új játékszerével, ahogy lelkesen lapozta a Le Contrat socialt a kellő passzusra vadászva, s közben magyarázott: – Jean-Jacques mester átszűrte az elmúlt száz év politikai gondolkodásának jó részét. Azt állítja, hogy a kormány embereinek nemcsak hogy nincs személyes előjogból fakadó hatalmuk, de azoktól független tekintélyük sincsen, akiket kormányoznak. Na, megvan! Olvasni kezdett.

– „Már rámutattam, hogy a végrehajtó hatalom letéteményesei a népnek nem urai, hanem tisztjei csupán. Hogy a nép saját belátása szerint állíthatja fel és mozdíthatja el őket. Hogy ezeknek a tiszteknek nem a szerződéskötés a feladatuk, hanem csak az engedelem. Hogy ellátva a feladatokat, melyeket az állam rájuk ruház, mindössze állampolgári kötelességüket teljesítik, és semmilyen formában nincs joguk megkérdőjelezni a megállapodásokat…” Phillipe füttyentett egyet. – Nem csoda, hogy olyan hírhedt alak. Girard megvonta a vállát, és összecsukta a könyvet. – Ismétlem, sok minden, amit írt, szerintem szörnyű badarság. Különösen a regényei. Buta romantikus mesék! De amit a politikáról ír, az igen…! – S azzal cuppantott egyet összerakott ujjain. – Azért én csodálkozom, hogy nem tartóztatták le – mondta Phillipe. – Hát, először is, az idő már megérett a gondolataira. Egyre több ember fogja fel, hogy mindannyian a szabadság természetes állapotában születünk, s hogy ennélfogva a hatalom nem valami olyasmi, ami küldetéses fénysugarak formájában ereszkedik le a mennyekből, hogy csak a néhány kiválasztottat érintse meg. Mint a mi jó királyunkat, XIV. Lajost odafönn Párizsban… – Girard arca grimaszba torzult. – Vagy azt a hannoveri parasztot, aki Anglia trónján ül. Őket aztán nem izgatja, hogy a hatalom és a tekintély a nép és az urai közti szerződés eredménye, s hogy a nép bármikor felbonthatja ezt a szerződést. Csúfondáros komolysággal jókora oldalzsebébe süllyesztette Rousseau könyvét. – Ó, ez bizony veszélyes iromány. – Én nem hiszem. – Micsoda? – Lehet, hogy csak egy nagy halom szó. Szappanbuborékok… Girard szóáradatban tört volna ki, de Phillipe gyorsan hozzátette: – Szóval, leginkább azt akartam megkérdezni tőled, hogy bármi ebből az egészből megváltoztatott-e valamit a valóságban? – Hogy megváltoztatott-e? – Girard vadul forgatta a szemét. – De hát kedves gyermekem! Új szeleket kavart fel az egész világon. Hallottad már, ahogy az utazók a fogadóban a volt brit miniszterelnököt emlegették? Monsieur Pittet? – Igen. A legtöbbször szidták. – Naná! A saját népe első polgárnak nevezte szeretetében, ő vezette Angliát a már hál' istennek jobblétre szenderült hétéves háborúban, és a végső egyezkedés során ellopta a legtöbb francia területet az Újvilágban. Néhány évvel ezelőtt György király miniszterei megpróbáltak mindenféle vacak adókat kivetni – például úgy, hogy hivatalos bélyeggel kellett volna ellátni minden jogi

okmányt, de kizárólag Nagy-Britannia amerikai gyarmatain. És Pitt – aki akkor már gróf volt – fölállt a parlamentben, és kijelentette, hogy a királynak nincs joga ilyen adót kivetni, hogy ez igazságtalan Anglia tengerentúli fiaival szemben. És a bélyegtörvényt el is törölte aztán a parlament! Nos, ilyen az, amikor valaki a nép szolgálója, nem igaz? Ugyanakkor volt egy ír a parlamentben, valami Barre ezredes, ha jól emlékszem. Ő is elismeréssel szólt a gyarmatokról, amiért megtagadták az adók fizetését, hiszen nem is volt képviseletük Londonban. És a konok amerikaiakat a szabadság gyermekeinek nevezte. Ne mondd el az anyádnak, de ez különösen tetszik nekem. Phillipe, tisztában vagy te azzal, hogy száz évvel ezelőtt ez a két ember, aki szót emelt az egyszerű nép érdekében, könnyen bitófán végezhette volna? – Ha te mondod. Tanára elmosolyodott, és folytatta. – Hát erről van szó. Az olyan könyvek, amikkel te is küszködsz, hogy megértsd őket, igenis ahhoz vezetnek, hogy az egész világban hamarosan két akarat fog egymásnak feszülni. A nép akarata és az uralkodóké. Angliában ez már megtörtént. Egy nap Franciaország is sorra kerül. – Hát – mondta Phillipe kissé kérkedő hangon –, az anyám és az apám számomra már eldöntötték, melyik oldalon kell állnom, azt hiszem. Most Girard emelte szomorúan a napfény felé a tekintetét. – A te jövődért és anyád becsvágyó lelkéért kívánom, hogy ne ez legyen a rossz oldal. – Komolyan gondolod, hogy az lehet? Girard mélyen a szemébe nézett. – Úgy válaszoljak, mint a fizetett tanárod? Akit azért alkalmaznak, hogy csakis ártalmatlan szövegekből okítson téged? – Nem – felelte Phillipe, és különös borzongás járta át. – Légy önmagad. – Rendben. Talán az irigység is beszél belőlem, de éppen most nem érezném magam igazán biztonságban egy előkelő nemesi család sarjaként. Már utaltam rá, hogy a britek mindig egy kicsit szenvedélyesebben szálltak síkra a szabadságukért, mint mások Európában. Viszonylag többet is tettek azért, hogy biztosítsák a szabadságjogaikat – mégpedig királyaik és a nemességük kárára. Amikor az írók, mint a mi bolond Jean-Jacques mesterünk, mennydörögve hirdetik, hogy a kormányzók és a kormányzottak közti szerződést a nép a saját akaratából fölbonthatja, ha a kormányzás túlságosan zsarnokivá válik, és amikor brit államférfiak csak úgy felállnak, megkérdőjelezik a király miniszterei által írt törvények helyességét, és a király dacos alattvalóinak oldalára állnak – nos, akkor csak azt tudom mondani újra, hogy erős szelek fújnak a világban. Ki tudja, mit fognak elsöpörni? Vagy kiket?

– És te, Girard, egy ilyen összecsapásban melyik oldalra állnál? – kérdezte Phillipe. – Hát nem nyilvánvaló? Ahová születtem. Az apám paraszt volt Bretagneban. Egy francia huszár kardja végzett vele, amikor a fickó elrekvirálta a csapatának az egyetlen tejelő tehenünket. Lajos király nevében és felhatalmazásával. Az apám ellenállt, hát megölték. Ha rajtam múlna, én örökre felbontanám a szerződést azzal a királlyal, aki az áldását adja ilyen gyilkosságra. Girard most lehangoltan nézett rá. Ez volt az első – és utolsó – életrajzi részlet, amit Phillipe Charboneau valaha is hallott tanárától. Girard folytatta: – Igen, az olyan úriemberek, mint Monsieur Rousseau, lassacskán megértetik az egyszerű emberekkel, hogy ha összefognak, egyszerűen azt mondhatják bármelyik uralkodónak, aki rosszul szolgálja őket: „Kész, végeztünk!” – De én akkor sem tudom elképzelni, hogy ez csak úgy egyszerűen megtörténhet. – Miért? Mert nem akarod? Mert ez elronthatja a ragyogó jövődet? Phillipe dühösen vágott vissza: – Igen! Tessék, kész, végeztem a könyveiddel! Girard elvette a másik két könyvet, és nyugodtan így szólt: – Az a helyzet, Phillipe, hogy a könyvek nem végeztek veled. Akár tetszik, akár nem. – Felsóhajtott. – De hát az ördögbe a szavakkal. Amikor néhány hónappal ezelőtt először adtam a kezedbe ezeket a könyveket, csak egy kicsivel több fényt akartam gyújtani egy ragyogó fiatalember fejében… – És ehelyett, a fáradozásodnak köszönhetően, most azt gondolom, hamarosan darabokra esik szét a világ. – Hát, így is van. Erről suttognak – nem is, több ez, mint suttogás – azokon az angol gyarmatokon, amiket említettem. És William Pitt meg mások is György király kormányában csak tapsolnak hozzá! Ez neked nem mond semmit? Phillipe legyűrte bosszankodását, és széles mosollyal válaszolt: – Csak annyit mond, milyen szerencsém van, hogy gazdag leszek. Lesz elég pénzem, hogy építsek egy nagy házat biztonságos, vastag falakkal. Girard nem viszonozta a mosolyát. – Mivel szeretlek téged, Phillipe, szívből remélem, hogy sok pénzen valóban lehet olyan vastag falakat építeni, amelyek kiállnak minden szelet. Mert nem telik bele sok idő, és tombolni fog a vihar.

Harmadik fejezet VÉR A HÓBAN I. November végén terjedt el a hír a környéken, hogy meghalt az öreg du Pleis, a kecskepásztor. A fia, Auguste, eltűnt. A kalyiba elhagyottan állt az ösvény tetején, és Phillipe-nek nem kellett félnie, hogy újra találkozik ellenségével. A verés óta egyszer sem járt a hegyoldalban lévő teraszon, inkább gyalogolt három kilométert, hogy Chavaniacból szerezze be a sajtot a fogadónak. De valahányszor elhaladt az ösvény mellett, amely az útról fölkanyarodott, mindig érezte a megaláztatást, s közben dühös volt magára, amiért nem tudta rendezni a számlát a kecskepásztor fiával. Most, hogy az anyja feltárta előtte a titkot, jóval magabiztosabban ment be a faluba. Még a csöppnyi Saint-Roch-templom mellett is úgy tudott elsétálni, hogy jóformán nem érezte azt a régi, gyerekkorából megmaradt riadalmat, hogy a pap hirtelen megjelenik, és felismeri őt, az elkárhozott színésznő elkárhozásra ítélt gyermekét. Egy napon, néhány héttel karácsony előtt, szintén a faluba indult. Északról üvöltve megérkezett a tél első vad hóvihara, s fehér kristályokat sodort a szemébe a gyapjúsál fölött, amellyel orrát és száját bekötötte. Kezére és lábára rongyokat tekert, de még így is hamar átfagyott, ahogy vonszolta magát a máris buckákba gyűlt havon keresztül. S ugyanakkor, furcsa módon, élvezte a szél kérlelhetetlen dühét. A viharok jutottak eszébe róla – amelyekről Girard beszélt, előre nem látható viharok: a szerencse, a változó körülmények szélrohamai, amelyek egyszer csak felkapták őt, és most új jövő felé repítik. A szerencse forgószele veszélyes lehet, gondolta. De sokkal izgalmasabb, ha felkapja és magával sodorja az embert, mint ha örök szélcsendben élünk. Előredőlt, és úgy küzdött a hófúvással, mint valami testet öltött ellenséggel. Csak úgy, a virtus kedvéért eltökélte, hogy eljut a faluba, és szélsebesen vissza is tér. S mivel lépteinek sebességére összpontosított, teljesen váratlanul érte, hogy valami hangot hall.

Megállt a havas úton, és fülelt. Csak a szél űzött tréfát vele? Nem. Hangokat hallott. Kiabálást. Az egyik hang vékony volt; talán egy fiúé. A többi mélyebb, öblösebb. Közvetlenül maga előtt lónyomokat látott; a hóvihar még nem tüntette el őket teljesen. A nyomok jobbra vezettek, a nagy, fekete, szél cibálta fenyőfák közé. Újra hallotta a vékony hangot… Onnan, a fák közül! Phillipe szaladni kezdett. A kiáltásokat és a hóval lepett patanyomokat követve gyorsan az erdőben találta magát. S aztán hamarosan megpillantott egy fiút, aki két rongyos támadóval szemben próbálta megvédeni magát. A fiú hosszú szárnyú kabátot és háromszögletű kalapot viselt, s a kalap valahogy megmaradt vörös fején, miközben gazdája jobbra-balra szökellt, egy éles, lándzsaszerű, legalább hét láb hosszú fegyverrel hárítva el a két másik fiú szúrásait. A harcolók mögött, a kavargó hóesésben egy tömzsi, kipányvázott, kese ló nyerített és nyihogott rémületében. Phillipe tovább futott feléjük. – Te kis buzi! – kiáltotta az egyik támadó. A fiú jobbról balra meglendítette a lándzsa hegyét, és megvágta a testesebbik bandita arcát. A sebesült átkozódva hátratántorodott. Megbotlott, megfordult, és Phillipe most az arcát is láthatta. Még így is, hogy kesztyűs kezét felhasított arcára szorította és rongyos szőrmekalapja a homlokára csúszott, az arca szinte Phillipe szemébe szökkent a ferdén szakadó havon keresztül. Auguste. – Kerítsd be! Kerítsd! Kapd el azt az átkozott botot! – üvöltötte a másik támadó. Phillipe megismerte Bertram, az unokabáty hangját. A fiú, aki legfeljebb tizenkét-tizenhárom éves lehetett, balra ugrott, tanult kecsességgel forgatva a lándzsát. Bertram rárontott, jobb kesztyűjében egy kést fogva. – A pokolba a váltságdíjjal! – üvöltötte túl Auguste a szelet. – Szétvagdosta az arcomat! Te is vagdosd szét az övét! Bertramnak láthatóan éppen ez volt a szándéka, miközben Phillipe rohanva tette meg az utolsó néhány métert a tisztásig, és rákiáltott: – Hé! Állj! A kiáltás elvonta a fiú figyelmét – a szürke és fehér tájban az ő egy csomóban álló vörös haja volt az egyetlen élénk szín. Phillipe megpillantotta riadt, de elszánt arcát. A fiú hirtelen megfordult, de elveszítette az egyensúlyát. Ahogy megcsúszott és elesett, Bertram megragadta a lándzsát, kirántotta a fiú kezéből, és elhajította.

Phillipe lebukott, s a lándzsa nem messze az arcától fenyőágakat tört le, hótömeget zúdítva a fejére. Bertram előre-, majd lefelé suhintott a tőrrel, de a fiú a lábai közé vetette magát, s a szúrás célt tévesztett. Ekkor Phillipe a két támadó közül a közelebbire nézett. Auguste zihálva húzta el a kesztyűjét véres arcáról. Meglepett szeme alatt a háromhüvelykes seb rózsaszínben csillogott, ahol felnyílt a bőr. Amint megismerte Phillipe-et, még jobban eltorzult az arca. – Jobban tetted volna, ha nem sietsz a segítségére, úrfi. Auguste állcsúcsáról vér csepegett a hóra. Piros kesztyűjével az öve körül matatott, s ugyanolyan tőrt húzott elő, mint amilyennel Bertram próbálta megszúrni áldozatát. A fiú háromszögletű kalapja végül mégis leesett, ahogy akrobataügyességgel vetődött el a szúrások elől. Auguste, szemében gyűlölettel és fájdalommal, támadásba lendült. A kése Phillipe hasát vette célba. Phillipe-nek nem volt ideje gondolkozni, ösztönösen az első keze ügyébe eső fegyvert ragadta meg – a lába mellett földet ért lándzsát, és két kézzel, keményen elhajította. Auguste felsikított, de már nem tudta megfékezni a lendületét, a lándzsa hegyébe rohant. Phillipe hátraugrott, ahogy Auguste porhó-felhőt kavarva elzuhant. Vér fröcsögött szét a remegő lándzsa körül. Auguste kabátjának szövete belenyomódott a sebbe. Bertram egy szúrás lendületét visszafogva elesett unokatestvérére meredt. Auguste kínlódva az oldalára fordult, vörösre festve a friss, hófehér havat. – Krisztusom, segíts! – mondta Bertram elcsukló hangon. Aztán Phillipe-re vetette sárga, dühtől szikrázó szemét. A vörös hajú fiú a tömzsi kis lóhoz szaladt, kinyitott egy tokot, és egy roppant méretű pisztolyt húzott elő. Bertram a mozdulatlan testre mutatott. – Gyilkos. Megölted őt! A vöröshajú olyan bámulatos fürgeséggel, hogy Phillipe alig hitt a szemének, Bertramra szegezte pisztolyát. – Rád is ugyanez vár, ha még egyszer Chavaniac körül látnak. A nénikéim mondták, hogy Auguste du Pleis tolvaj lett apja halála után. De nem gondoltam, hogy nyúlvadászokra is fáj a fogatok. Phillipe a fiú szeplős, koraérett arcát és rezzenéstelen, mogyorószínű szemét nézte. A hangja magabiztosan zengett. Bár három vagy négy évvel fiatalabb volt

Phillipe-nél, és ráadásul vékony testalkatú, tökéletes szakértelemmel kezelte a fegyvereket – először a lándzsát, most a pisztolyt. A fiú egy lépést tett Bertram felé. – Nem világos? Takarodj innen, különben lelőlek. Adok neked egy esélyt. Használd ki. Bertram hirtelen megértette, hogy mit jelent a rászegeződő pisztolycső. Egy pillanat, s már ott sem volt, csizmája a széltől hajladozó fenyők között puffogott. Aztán ez a hang is elhalt. Phillipe reszketve Auguste-hoz lépett. – Valóban?… – Meghiszem azt – fojtotta belé a szót a fiú, és Auguste nyakára helyezte csizmája talpát. – Egy tiszt nem dísznek viszi harcba a lándzsáját. Ezek gyilkos fegyverek. A fiú az érzelem legkisebb jele nélkül kirángatta a lándzsa véres hegyét Auguste hasából, s aztán az övébe dugott pisztolyra mutatott. – Még szerencse, hogy ezek ketten nem is konyítottak a tűzfegyverekhez. Ilyen nedves időben elő nem csiholtam volna belőle a golyót. A lőpor csak ellobbant volna a… itt! Ne bámulj olyan riadtan! Elijesztettem a másikat. Soha többé nem látjuk. Ezt meg az én védelmemben ölted meg. Húzzuk be mélyebben az erdőbe. Amikor tavasszal megtalálják, senki sem fogja tudni, hogyan halt meg, és különben is – mit törődnek majd vele. A fiú szavai ellenére Phillipe csak most kezdett reszketni. Elpusztította egy embertársát! Ez a vöröshajú meg föl sem veszi! A fiú félredobta a lándzsát. Megragadta Auguste gallérját, majd bosszúsan Phillipe-re pillantott. – Hé, segítenél? Phillipe letörölte a havat a szemhéjáról. – Igen. Persze. De… hány éves vagy?… – Tizenhárom, ha ez számít. – Úgy bánsz a fegyverekkel, mint egy katona. – Hát, már két éve Párizsban élek. Csak karácsonyra jöttem vissza, hogy meglátogassam a nénikéimet és a nagymamámat. Ott Párizsban az egyik legjobb rangidős tiszt tanít a kardforgatásra és a pisztoly használatára. De Margeleynek hívják. Tavasszal már kadét leszek a Fekete Muskétásoknál. Hogy Phillipe nem válaszolt, újra megjelent az arcán a bosszankodás. – Hát csak hallottál Lajos király őrezredéről? Phillipe megrázta a fejét. – Nem tudok én ilyesmiről. Az anyámnak fogadója van itt a közelben: „A Három Kecskéhez”.

– Á, tudom. Ellovagoltam mellette. – Miért támadtak meg? Váltságdíjat akartak? – Kétségtelenül. Nem titok, hogy hazajöttem az ünnepekre. Annyira csak a nyúlnyomokra figyeltem, hogy teljesen meglepett a támadásuk. De téged nem büntetnek meg, amiért megölted az egyiket. Garantálom. Tudod, ettől vértestvérekké váltunk. A seregben nincs ennél szorosabb kötelék. Na, gyere, húzzuk beljebb. Phillipe döbbenete és félelme lassacskán elcsitult. Egy hóbuckába rejtették a holttestet, nem messze a tisztástól. Az ifjú katona havat rugdosott Auguste kísérteties fejére, majd felvette háromszögletű kalapját, és megkérdezte: – Hazafelé tartottál? – Nem, a faluba. – Akkor pattanj föl Sirokkóra te is. Kettő ugyanúgy meg tudja ülni, mint egy. És semmi ellenkezés – ragaszkodom hozzá! Ez aztán nincs hozzászokva, hogy bárki szembeszegüljön az óhajával, gondolta Phillipe. Pedig még csak tizenhárom éves! Szó nélkül követte hát a vörös hajú fiút a toporgó keséhez. II. – Ők követtek el bűnt, nem te – kiáltotta túl a fiú a szélsüvítést, miközben a kese a falu felé ügetett a hóban. – Minden katona megölheti az ellenségét csatában. – Megpróbálom ezt az agyamba vésni – kiáltotta Phillipe; egyik kezével a fiú derekába kapaszkodott, a másikkal a vállán tartotta a lándzsát. De egyre csak a szörnyű képek villództak benne a vérző Auguste-ról. A hó csípte az arcát. Már látta az első házakat Chavaniac egyetlen, kanyargós utcájának legszélén. – Most már ott vagyunk hamarosan – kiáltotta Phillipe. – Sajtért indultam a faluba… hé, várj! Lassíts! De a fiú megsarkantyúzta a kesét, és az felvitte őket a rövid, kövezett úton, melyet gyorsan maga mögött is hagyott. A fiú nyugat felé fordította a lovát. – Hová megyünk? – méltatlankodott Phillipe. – A házamba. Itt van nem messze. Vár a meleg, egy kis bor, és mutathatok neked egy-két trükköt a lándzsával. Te sohasem gyakoroltad a fegyverforgatást, igaz? – Nem. De az apám katona volt.

Önkéntelenül bukott ki belőle ez a megjegyzés, miközben a kese hóbuckákon gázolt át a csupasz, csikorgó fák ágai alatt. Phillipe hirtelen rádöbbent, hogy hol vannak. De elhinni még nem merte. – Az enyém is – kiáltotta a fiú válaszul. – Mindennél esett el ötvenkilencben. Egy brit ágyúgolyó darabja ölte meg. Apád melyik ezredben volt? – Nem emlékszem. – A kese ellépdelt velük egy hatalmas, erődszerű kastély előtt, a két sarkán egy-egy torony. – Tudod, már nem él velünk. – A nevedre azért emlékszel? – kérdezte a fiú huncutul. – Phillipe Charboneau. – Te engem hívjál Gilnek. A teljes nevemet túl fárasztó elmondani. – Azért mondd meg. – Marie Joseph Paul Yves Roch Gilbert du Motier. És apám halála óta de Lafayette márki. Látod, én figyelmeztettelek! Maradjunk a Gilnél és Phillipenél. A két bajtárs! – s azzal egy tágas istállóba vezette a kesét a kastély mögött. A Motier család kastélya volt. A környék leggazdagabb családjáé. A szerencse szélrohamai mintha óránként újabb, lélegzetelállító magasságokba röptették volna. III. A sötét, trágyaszagú istálló hűvös levegője most simogatóan kellemesnek hatott. Gil beállította a kesét az egyik rekeszbe, és leugrott a nyeregből. Aztán az ifjú márki kivette a lándzsát Phillipe kezéből, letérdepelt, és kezdte ledörzsölni a megszáradt vérfoltot a hegyéről. – A történet az lesz – mondta, föl sem nézve a munkájából –, hogy az út mentén találtál rám. A hóban botladoztam Sirokkó után, aki megbotlott, elesett, levetett a hátáról és elszaladt. Aztán a segítségeddel nagy nehezen elkaptam. Gil felnézett. – Rendben? Phillipe-et fogva tartotta koraérett, mogyorószínű szemének rendíthetetlensége, és azt motyogta: – Rendben. Fény áradt szét az istálló távoli végéből. Egy öreg lovász bicegett feléjük lámpással a kezében. Fa álfogsorát csattogtatva szólalt meg: – Későn ért haza, uram! Milyen volt a vadászat? – Vacak – felelte Gil. – Azt leszámítva, hogy találtam egy új bajtársat. Légy szíves, dupla adag zabot adj Sirokkónak. – Tekintélytől duzzadó mozdulattal megfogta Phillipe könyökét, és kivezette az istállóból. Átvágtak az udvaron a csapkodó hóesésben, majd beléptek a kastélyba, ahol Phillipe-re új csodák vártak.

IV. – Ezt a mesét valaki másnak próbáld beadni – mondta Girard ugyanaznap késő éjszaka. Harisnyás lábát melengette épp a vendégterem tüzénél. – Te loptad azt a sajtot, Phillipe. – De hát mondom, hogy nem! A nénikéi adták. Saint-Nectaire. A legdrágább fajta. Széles mozdulattal az asztalra hajította a pénzt. – Tessék, számold meg! Megvan az utolsó sou-ig. Girard fölszedte az érméket. – Már azt hittük, banditák áldozata lettél. De kiderült, hogy csak egy márkié. A heccelődés ellenére Girard kék szeme nem tudta leplezni az ámulatot. Ami Marie-t illeti, ő repesett a történtektől, és szinte érzéki örömmel engedte bele a szeletelőkést a sajt héjába. Aztán a szájába vett egy darabkát, megízlelte, és felkiáltott. – Saint-Nectaire ez bizony! Egyetlenegyszer ettem ilyet életemben. Phillipe, hogy értettél szót a márkival? Könnyen? – De még mennyire. És nem hiszem, hogy csak azért volt kedves hozzám, mert segítettem megmenteni a… lovát. Jól összebarátkoztunk. Holnap újra meg kell látogatnom. És mehetek hozzá, valahányszor csak kedvem tartja, amíg az ünnepek után vissza nem tér Párizsba. Tudod, az anyja most tavasszal halt meg – tette hozzá Phillipe az olyan ember enyhén leereszkedő hanghordozásával, akinek a kiváltságos helyzete folytán fülébe jutott valami pletyka. – Párizsban kadét lesz a Fekete Muskétásoknál. Anyja és Girard nem szóltak semmit, mire gőgösen hozzátette-; – Ez az ezred őrzi magát a királyt. Megvillant a penge, s mélyen beleszaladt a sajtba, mintha Marie egy régi ellenségébe vágta volna bele a kést. – Látod, Girard? Remekül szót értettek egymással, mert az én fiam is erre az életre született. A nemesi vér! Az ember végül is megtalálja a helyét, amely jogosan megilleti. Girard is megkóstolta a sajtot, s közben Phillipe-et nézte. De a fiú túlságosan izgatott volt még a ragyogó kastély, a hihetetlenül gazdag, aranydíszítéses szobák és a kedves nagynénik élményétől, hogysem észrevegye a kiábrándulást a hórihorgas tudós szemében.

V. A tűz már régen kialudt, s a fogadót bezárták éjszakára. Phillipe reszketve feküdt az ágyában, és hasztalanul próbált elaludni. Csak azt látta maga előtt, hogy Auguste vére élénkpirosra festi a havat. Újra és újra fel kellett idéznie Gil biztató szavait. Lassacskán csökkent az aggodalma, hogy tettét felfedezik, és megbüntetik érte, de továbbra is nyugtalanította valami új barátjának, de Lafayette márkinak a jellemében: az, amilyen könnyedén vette egy élet kioltását, hidegvérrel eltüntetve aztán a nyomokat. Ezek szerint a nemesemberek számára a másik ember élete ennyire értéktelen, ha a sajátjuk veszélybe kerül? Egyszerűen megszabadulnak áldozataiktól, tudván, hogy a társadalmi helyzetük megvédi őket a megtorlástól? Az ő apja, James Amberly is ezt tenné? Ha igen, akkor nagyon is meg tudja érteni Girard-t, amikor áldását adja a lázadásra az ilyen önkényes erőszak ellen. Így gyötrődött, mígnem lassan fagyos álmosság ölelte körül. Utoljára még arra gondolt, mi mindent megtanulhat Giltől, mielőtt az ifjú márki visszatér Párizsba. Mindent összevetve azért inkább jónak ítélte a napot. El kell felejtenem a halott fiút ugyanúgy, ahogy Gil elfelejtette, gondolta az álom küszöbén. És mindig emlékeznem kell rá, mi a legnagyobb bűn az életben. Az egyetlen bűn, amelyet soha nem szabad elkövetnem! VI. A következő napokban Phillipe – anyja áldásával és biztatásával – szinte napi vendég lett a chavaniaci kastélyban. Gil nénikéi és gyönge, idős nagymamája udvarias szívélyességgel bántak vele. Annyi izgalmas dolgot csinált, látott és tanult, hogy észre sem vette, amikor a nénikék össze-összenéztek, s szótlan csodálkozással mosolyogtak, amikor Phillipe feldöntött egy borospoharat, vagy havas csizmával végig trappogott egy fényűző szőnyegen. Gil büszkén mutatta meg neki katonai egyenruháját. Vörös és aranyszínű volt, kék köpennyel, amelyre ezüstfonállal tűz gyűrűjébe fogott kereszt volt hímezve. Az istállóudvaron, ahol a hóbuckák fehéren szikráztak a téli napsütésben, Gil megmutatta neki a karddal való önvédelem alapjait. Nem igazi kardot használtak, csak jókora botokat, de Gil sem bánta, hogy olyan kezdetleges

eszközökkel mutatja be a vágásokat és védéseket, amelyeket ő maga már régen kinőtt. Aztán, két nappal Krisztus születésének ünnepe előtt, Gil levitte Phillipe-et a kastély melletti befagyott tavacskához. Egy olajos vászondarabból kicsomagolta legértékesebb holmiját. – A katonai oktatóm vette Párizsban, a születésnapomra – magyarázta. – Tudod, szörnyen nehéz ilyet szerezni. Azzal Phillipe kezébe lökte a csillogó, diófa agyú muskétát. – Ez a legszebb fegyver a világon. A Barna Bess. Nézd, még a csöve is barna. Valami egészen titkos szerrel kezelik. Ez az elképesztő puska több mint öt láb hosszú volt. Phillipe óvatosan, áhítatos döbbenettel fogta, miközben Gil egy tölténydobozt vett elő a zsebéből, és kezdte beavatni barátját a lövést megelőző gondos szertartásba. – György király vöröskabátosai tizenöt másodperc alatt tudnak tölteni és lőni – magyarázta. – A franciák ezért is gyűlölik Györgyöt és a muskétásait. Egy órába sem telt, és Phillipe megtanulta beleszórni a puskaport a csőbe, belehelyezni a töltényt, és puskavesszővel lefojtani a gyűrött papírt, amiben a puskapor volt. – Ezután húzd fel az ütőszeg biztosítóját, és a tenyered élével ütögesd meg a csövet, hogy egy kis puskapor átmenjen a gyújtólyukon… Amikor Barna Besst a vállához tartva az első lövésre készült, majdnem nagyot hibázott. Gil ráüvöltött: – Ne tartsd nyitva a szemed! Ha erősen fúj a szél, megvakulhatsz a gyújtólyukból hátracsapó szikráktól. Csak tartsd keményen, célozz nagyjából arra, amerre lőni szeretnél, és húzd meg a ravaszt. Phillipe követte az utasításokat. A lövés ereje, mint egy villámcsapás, a földre terítette. A tó túlsó partján egy fenyőág nagy reccsenéssel leesett. – Nem is rossz – bólintott Gil mosolyogva. Phillipe felállt, lerázta magáról a havat, és a fejét csóválta. – Gil, én nem értem, hogyan nyerheti meg a katona a csatát csukott szemmel. – Amikor ezer brit gyalogos katona egyszerre csukja be a szemét és tüzel, letarolhatnak mindent, ami csak előttük áll. Ha nekünk lennének ilyen muskétáink, uralkodhatnánk az egész világ fölött. De nincsenek, s emiatt majdnem elveszítettük. Próbálkozz meg vele még egyszer. – A naptól csillogó barna csőre nézett, és mosolyogva hozzátette. – Úgy fogod, mint aki ezzel született. Ez biztos a katona apád vére. Phillipe visszamosolygott, barátság és titok együtt melegítették fel ezt a csípős napot.

VII. Barátságuk, amilyen gyorsan kezdődött, olyan gyorsan szakadt meg. Gilnek vissza kellett térnie Párizsba. Indulását – 1770 szilveszterének napján – lódobogás jelezte, ahogy valaki a fogadó ajtajához kaptatott. Marie kinézett, és izgatottan összecsapta a kezét. – Istenem, ne hagyj el, ez a te márki barátod! És itt még ki sincs söpörve tisztességesen… – Girard! A kiáltásra a fogadó hátsó fertályából előbukkant a nyakigláb férfi, éppen akkor, amikor Gil belépett, és háromszögletű kalapja alatt a délutáni napfényben megcsillant vörös haja. Marie zavartan pukedlizett. Girard sóhajtott, és suhogtatni kezdte a seprűt a padlón. Phillipe rohant, hogy üdvözölje barátját. – Azt hittem, csak később találkozunk a kastélyban! – A nagyapám azt akarja, hogy két napon belül Párizsban legyek. Egy óra múlva indul a kocsi. Nézd, ajándékot hoztam neked. Az utolsó napra tartogattam, amit együtt töltünk. – Uram – szólalt meg Marie –, megkínálhatom egy kis borral? – Phillipe-nek megrándult az arca. Az anyja szinte hízelkedve nézett Gilre. Gil udvariasan elhárította. – Köszönöm, nem kérek. Máris indulnom kell vissza. Csak arra van időm, hogy ezt átadjam Phillipe-nek. Egy hosszú, vékony, olajos vászonba csomagolt tárgyat nyújtott Phillipe felé. – Barátságunk jeléül. Talán ezzel jobban élvezed majd a gyakorlást, mint egy bottal. Phillipe meghatottan tette le az ajándékot az egyik összekaristolt asztalra, és óvatosan kicsomagolta. A zsalugáterek között beszökő téli napfény megcsillant a kard hajlított acélpengéjén és melegen sárgálló rézmarkolatán. – Uramisten, milyen gyönyörű kard! – suttogta Marie. Ebben már Phillipe is egyetértett. A markolaton madárfejet ábrázoló gomb volt, egy ujjbarázda és szuronytüske, meg egy bordázott fogórész. Phillipe fölemelte a csodálatos ajándékot, és alatta felfedezett egy másik csomagot is. Ami ebben volt, az még Girard csodálatát is kiváltotta: egy drága bőrből készült, rézzel kivert és szegett kardhüvely. – Van rajta szíj és kapocs, hogy hordani is tudjad – fontoskodott Gil, szemmel láthatóan élvezve a jótevő szerepét. – Most már neked is van gyalogsági kardod, mint bármelyik jó francia gránátosnak.

– Nem érdemlek én ilyen ragyogó ajándékot, Gil. – Dehogynem! Te harcra termettél, megvan benned a természetes tehetség, csak ki kell fejlesztened. – De… de én semmit sem tudok adni cserébe. Gil mogyorószeme melegen megcsillant, s a válasza, bár szenvtelennek szánta, sok mindent elárult. – Nagyon is sokat adtál már, Phillipe. Ha nem lettél volna velem, ez is csak a szokásos unalmas látogatás lett volna a kedves nénikéimnél és a nagymamámnál. És tőled kaptam az örömet, hogy megtaníthatok néhány alapfogást egy rátermett tanítványnak. – Remélem, egy napon lesz majd alkalmam találkozni veled Párizsban – mondta Phillipe. – Ha nem Párizsban, hát bárhol másutt, de érzem, találkozni fogunk még. Talán egy csatatéren? Ki tudja? De két igazi bajtársat mindig egymáshoz vezérel a sors. Az öreg katonák ezt pontosan tudják. Egy utolsó, átható pillantással, amely megerősítette kettejük titoktartási fogadalmát, előrelépett és átölelte Phillipe-et. Meleg, mégis férfias ölelés volt. Ahogy szétváltak, az idősebb fiúnak könny csillogott a szemében. – Az Isten kegyelme legyen mindannyiukkal – mondta Gil, integetve búcsúzásul. Kint felült Sirokkóra, és eldobogott a hóbuckákon át észak felé, Chavaniacba. – Úgy ölelt meg, mint magával egyenrangút! – kiáltott fel Girard. – Mondtam neked, hogy a fiam származását rögtön felismeri bárki, akinek van egy csöpp esze – ujjongott Marie. – De… bajtársak? Különös szó ez két fiú barátságára. Phillipe összecsukta ujjait a ragyogó kard bordázott markolatán. – Csak mert segítettem neki megtalálni a lovát abban a hóviharban. Ő így szokott beszélni. Mindent úgy mond, ahogy a katonák. – Ühüm – felelte Girard. Phillipe elfordult a két szempártól, amelybe alig észrevehető kíváncsiság és gyanú költözött. – Csukd be az ajtót, mindjárt megfagyunk! – mondta hangosan. És, megdöbbenésére, Girard becsukta. VIII. Az 177l-es esztendő a szerencsének még sok szilaj széllökését hozta, de ezek már keserves szelek voltak.

Ahogy az auvergne-i hegyoldalak bazalttáblái között előbukkantak az első zöld foltok, egy lovas hírnök ügetett a fogadó elé. Ételtől-italtól felfrissülve sietősen elmondta Marie Charboneau-nak, hogy felbérelték, lovagoljon Párizsból egyenesen ebbe az isten háta mögötti tartományba, és adja át ezt… Azzal átnyújtott egy összecsavart, szalaggal átkötött és viasszal lepecsételt levelet. A viaszba pecsétminta volt nyomva. Marie kiment a konyhába, hogy fölnyissa. Bár nem mondta, Phillipe sejtette, hogy az apjáé a pecsét. Látta, milyen reszkető ujjakkal érintette meg anyja a viaszt, s az is megerősítette sejtését, hogy a hírnök szerint a Csatornán túlról érkezett a levél. Phillipe épp újabb pohár bort töltött buzgón a türelmetlen futárnak, amikor Marie szinte sikítva a nevét kiáltotta. Halottsápadtan állt a konyhai tűzhely mellett, és Phillipe kezébe nyomta a levelet. A fiú rögtön észrevette, hogy franciául írták, de nem Amberly férfias kézírásával. – Apád feleségétől jött – suttogta Marie. – James megbetegedett. Aggódnak az életéért. Phillipe elolvasta a kurta levelet, amelynek hűvös hangja arról árulkodott, hogy James Amberly felesége alighanem a férfi utasítására írta. Phillipe sötét szeme elkomorodott, mire a végére ért. – Azt írja, az a régi, Mindennél szerzett seb megmérgezte a szervezetét. – És látni akar téged. Ha megh… a… De nem tudta kimondani a szót. Erőteljesen dörzsölte egyik szemét, a könnyeivel küszködve. Phillipe hirtelen valami mást is meglátott. Egy köteg bankjegy hevert a kecskelábú asztalon. Francia bankjegyek. Több mint amennyit valaha látott az életében. Marie Charboneau egy pillanat alatt maga volt a megtestesült méltóság és határozottság: – Ez a pénz elég, hogy Párizsba utazzunk, aztán hajóval Angliába. Rögtön indulunk. Girard addig biztosan vigyáz a fogadóra… A fiához szaladt, körülfonta a karjával, és magához vonta. – Ó, Phillipe, hát nem megígértem? Ezért a pillanatért éltem! Aztán megérezte a feltartóztathatatlan zokogás szörnyű rázkódásait. – De nem akarom, hogy meghaljon. Nem akarom, hogy meghaljon.

Negyedik fejezet KENTLAND I. A Calais-ból indult könnyű, háromárbocos átkelőhajó gyönyörű áprilisi napsütésben siklott be Dover kikötőjébe. Phillipe a korlátot szorongatta, és ámulva nézte a fehér mészkősziklákat a hullámtörők és a közelben horgonyzó kis átkelőhajók mögött. Sirályok keringtek az égen, harsányan rikoltozva. A levegő a nyílt vizek sós illatával volt tele. Az elmúlt két hét alatt csodálatos új dolgokat látott, nem is nagyon emlékezett mindenre. Különösen most nem. Egy kis félelem is volt benne, hiszen mint idegen, és mint régi ellenség – egy francia! – lép apja hazájának földjére. Ráadásul Marie rosszul viselte az utazást. Az egyetlen éjszaka alatt, amit a gyönyörűséges, nyüzsgő Párizsban töltöttek, föl sem tudott kelni az ágyából egy kis rozzant, mellékutcai fogadóban. Phillipe szeretett volna kószálni a hatalmas város utcáin, és minél több mindent megnézni, míg a kocsi el nem indul velük a tengerpartra. Ehelyett egész éjszaka egy kis széken ücsöröghetett az ágy mellett, ahol Marie görcsökben és lázban hánykolódott. Talán az utazás feszültsége okozta. Vagy – s ez a riasztó gondolat először ezen a párizsi éjszakán jutott eszébe – az auvergne-i nehéz évek elszívhatták az erejét és egészségét. Hogy netán ez utóbbi lehet az igazság, annak újabb jeleit tapasztalta, amikor a kis hajó kifutott Calais-ból. Marie szédülésre panaszkodott, és lement a fedélközbe. Kétszer is hányt az éjszakai átkelés alatt, a francia legénység nem nagy örömére, akik egy rongyot nyomtak Phillipe kezébe, hogy törölgessen fel ő az anyja után. A fiú a lehető legnagyobb gondossággal tette rendbe az olcsó, használt utazóládát is, amelyet még Chavaniacban vettek indulás előtt. Alaposan letörölgette, pedig ő is majdnem rosszul lett a bűztől. Marie egy keskeny priccsen feküdt, sápadtabban, mint amikor hírét vette Amberly betegségének. Hol az úrnak könyörgött, hogy csitítsa el a hullámokat –

dühösen háborgott a Csatorna vize azon az éjjelen –, hol a szégyenről és megaláztatásról beszélt fiának. Phillipe befejezte az ősrégi utazóláda tisztogatását, és egy másodpercig még azt bámulta. Benne volt minden tulajdonuk, aminek volt egy kis értéke. Kivéve, természetesen, a fogadót. Az Girard gondjaira lett bízva. Marie egy-két jobb ruhadarabja is a poggyászba került. Drága ládikája a levelekkel szintén. És Phillipe kardja. Hogy miért hozta magával a kardot, azt nem tudta volna pontosan megmagyarázni. Valahogy úgy érezte, jobb, ha vele van itt, az ellenség országában. Most a hajókorlátra hajolt, és hunyorítva nézett a sirályokon túl, a mészkősziklán egy furcsa, magas tornyot. Az előző hónapokban szerzett önbizalma szinte teljesen elpárolgott. Nézte a hajóállásokban nyüzsgő embereket. Angolok! Vajon elég jól ismerie a nyelvüket, hogy elboldoguljon itt? Az anyjának és neki még hosszú utat kell megtenniük apja betegágyáig. És Jane Amberly asszony – alighanem szándékosan – semmilyen útbaigazítást nem adott a levelében. Megint a furcsán fenyegető toronyra nézett, miközben behúzták a vitorlákat, és a kapitány ocsmányul káromkodva osztogatta a parancsokat a fedélzeten szaladgáló legénységnek. A kormányos, akinek az egyik fülében aranykarika volt, felfigyelt Phillipe töprengő arckifejezésére, és vállon veregette a fiút. – Van itt nyüzsgés, mi? – mondta franciául. – Majd megszokod. A kapitány biztosan letépné a tojásaimat, hogy ilyet mondok, de szerintem az angolok nem rossz emberek. Végtére is ezeknek az uraknak és parasztoknak az ereiben egy csomó francia vér folyik. A sziklatetőn álló építményre mutatott, köztük a régi, normann várbástyára és arra a különös, magas toronyra. – Valamikor régen két római világítótorony volt ott, nemcsak ez az egy – mondta. – Fényük vezette be a kikötőbe a légió gályáit. És Caesar katonái rengeteg fattyút nemzettek, mielőtt eltakarodtak innen. Úgyhogy bármilyen ügyben is jársz Angliában, fiam, ne hagyd, hogy az itteniek letorkoljanak. Az őseik egész Európából jöttek, és az isten tudja, még honnan. És most békében vagyunk velük. Egyelőre. Ahogy elindult a tat felé, hozzátette: – Örömmel segítek neked és az anyádnak kocsit találni. Nagyon meggyötörte szegényt a tenger. Szép asszony. Magam is udvarolnék neki, ha nem lenne már két feleségem.

Phillipe nevetett, s már nem is aggódott annyira. Lement az anyjához. Marie ott ült a homályban az ütött-kopott utazóláda mellett, fehér kezeit összekulcsolta az ölében. Phillipe átfogta őket a sajátjával. Milyen hideg volt az érintése! – A kormányos azt mondta, segít kocsit találni, mama. Marie nem válaszolt, csak bámult a semmibe. Phillipe-et újból elfogta az ijedség. Hallotta, ahogy a hajó horgonya belecsobban a vízbe. II. A kormányos a rakpartról fölvezette őket a városba. Úgy vitte a ládát izmos vállán, mintha semmi sem lett volna benne. Egy nagy, nyüzsgő fogadó udvarán megpróbálta kibetűzni a táblát, amelyre fel volt írva a különböző, ismeretlen nevű városokba tartó „repülő kocsik” indulási ideje. – A „repülő kocsi” nyilván bók akar lenni a nyilvános kocsik gyorsaságának – vigyorgott a kormányos. – De szerintem csak egy szokásos hazug felhajtás. Affenébe, nem tudom elolvasni ezeket az istentelen betűket! Inkább megkérdem odabent. Mi a neve a falunak, ahová mennek? – Tonbridge – felelte Phillipe. – Egy folyó partján kell lennie, innen nyugatra. Az arany fülkarikás ember eltűnt, s amikor kisvártatva visszatért, közölte, hogy délután a parti kocsival kell menniük Folkestone-on keresztül. A kormányos velük maradt, amíg várakoztak, kijelentve, hogy egymaga úgyis csak elszórná a pénzét mindenféle erkölcstelen mulatságra. Vidám, nagylelkű ember volt, még ebédet is vett nekik – fekete kenyeret és sört – az „Öt kikötő” nevű vendéglőben. Aztán segített felkászálódni az impozáns kocsira, amelynek vezetője egyfolytában kiabálta: – Postakocsi Folkestone-ba, uraim. Expressz postakocsi, rögtön indul! A kormányos abban is segédkezett, hogy frankjaik egy részét angol pénzre váltsák. Most kiszámolta a pontos viteldíjat Phillipe kezéből, és fizetett a pénztárosnak. Aztán integetett búcsúzóul, ahogy a kocsi kigördült az udvarról. A további hat utas közül öten angolul beszélgettek, miközben a kocsi nyugat felé zötyögött. Phillipe és Marie összekucorodva, szótlanul ültek egy sarokban, és igyekeztek elkerülni a kíváncsiskodó tekinteteket. Egy pap is utazott velük, aki némán olvasta a Bibliáját. A kövér, parókás, bordó bársonyba öltözött úriember viszont kettő helyett is beszélt.

Nyilvánvalóan volt valamilyen kapcsolata a szövőiparral. Ha Phillipe jól értette, arra panaszkodott, hogy az „átkozott gyarmatok” nem hajlandók brit árukat importálni, tiltakozásul az adók ellen, amelyekről Girard is beszélt. – De a csudába is, most már a Király Barátai vannak hatalmon! – fröcsögte a kövér úr. – North majd móresre tanítja azokat a lázadó kutyákat. Mi, hogy mondod? A kereskedő egér formájú felesége buzgón egyetértett vele. Ó, igen, de még mennyire. A kövér ember mosolygó arcáról csak úgy sugárzott az önelégültség. Por kavargott be az ablakokon, ahogy a kocsi a part mentén délnyugat felé zötyögött a göröngyössége ellenére korszerűnek mondott úton. III. Késő éjszaka értek Folkestone-ba, és Phillipe szobát vett ki. Angoltudása ehhez elegendő volt, bár kiejtése hallatán a fogadós egy pillanatra meglepett arcot vágott. Mindenesetre viszonylag udvariasan bánt francia vendégeivel, és hajnalban segített Phillipe-nek felrakni az utazóládát a másik kocsi csomagtartójára. Kevéssel napkelte után Marie és fia már északnyugat felé zötykölődtek a szemet gyönyörködtető vidéken keresztül. A tavaszi zöldbe borult enyhe ereszkedőkön apró kis falvak tárultak elébük – megbújtak a komlóföldek és a kertek között, amelyek rózsaszínű és fehér virágai édes illattal töltötték meg a kocsit is. Marie még meg is jegyezte, milyen simogató a napsütés. Phillipe összeszedte a bátorságát, hogy egy idős hölgytől megkérdezze, mi a neve a környéknek. – Kent, uram – felelte az mosolyogva. – A cseresznye, az alma és a Birodalom legszebb leányainak földje! A Weald nevű nagy erdő szélén eltört az egyik tengely. Négy órán át vesztegeltek, amíg a kocsiőr – mordályát a kocsisnál hagyva, hogy az meg tudja védeni az utasokat – elkutyagolt a legközelebbi városba. Pótalkatrésszel és két fiatal bognárral tért vissza, akik elvégezték a javítást. Végül, Phillipe és Marie angliai tartózkodásának harmadik éjszakáján, a kocsi egy hídon keresztül begördült Tonbridge-be, egy csöndes kis faluba a Medway völgyében. Szállást a Wolfe Diadala nevű fogadóban találtak, amelyet nyilván arról a hős tábornokról neveztek el, aki legyőzte a franciákat Québec-ben. Auvergneben ezt a nevet csúfolódás és szitkok közepette emlegették. A fogadó tulajdonosa alacsony, középkorú ember volt, kiálló felső fogsorral. Phillipe késő este lement hozzá. Marie már ágyban volt, nem aludt még, de meg se moccant. Mintha az utazás túl nagy megpróbáltatás lett volna számára.

Jószagú bükkfahasábok ropogtak a kandallóban. Kint már hűvös tavaszi éjszakára fordult. Jó pár tonbridge-i üldögélt az asztaloknál – iszogattak és a helyi eseményekről pletykáltak. Többnyire szőke, pirospozsgás férfiak voltak, éles ellentétben Phillipe sötét hajával és szemével. De már megszokta, hogy az emberek végigmérik a tekintetükkel. Ahogy Phillipe közeledett, a fogadós épp visszafordult egy söröshordó mellől. Két teli korsót egy kövér felszolgálólány kezébe nyomott, aki megringatta a csípőjét, és Phillipe-re mosolygott, ahogy elment mellette. – Nos, ifjú vendég – mondta a fogadós –, szolgálhatok valamivel? – Nem, köszönöm. Nem vagyok szomjas. – Phillipe igyekezett tisztán kiejteni minden egyes szót. De a válasza nem volt igaz. Egyszerűen csak túl bizonytalannak érezte a jövőt, hogysem bármire fölöslegesen szórja a pénzt. – Kár – mondta a fogadós. – Az elsőt adjonistennek szántam. – Hát, akkor elfogadom. Köszönettel. – Az asszony, aki veled érkezett, az anyád? Phillipe bólintott. – Nem beteg? – Csak fáradt, ennyi az egész. Hosszú utat tettünk meg. – Át a Csatornán. Franciák vagytok, igaz? Az ember elhúzott egy habos korsót a hordó alól, amit gyors, ügyes mozdulattal bedugaszolt, hogy alig folyt ki valamennyi. – Jó angol sör – mondta, Phillipe-nek nyújtva a korsót. – Ilyen legényembereknek én gint nem adhatok. Ezzel teszik tönkre azt a sok ezer kis csavargót Londonban. Phillipe belekortyolt, megpróbálta leplezni, hogy elsőre egyáltalán nem ízlik neki az aranysárga ital. – Hmmm. Nagyon jó. Hogy válaszoljak a kérdésére… – Az ingujjával letörölte a habot a szájáról. – Francia vagyok. De egy rokonom itt él a közelben. Anyámnak és nekem meg kell találnunk a házát, hogy meglátogathassuk. – Hát, fiatalúr, Mr. Fox sok embert ismer a környéken, ha nem mindenkit. Mi a neve a rokonodnak? – Amberly. A közeli asztaloknál hirtelen mindenki elhallgatott. Az emberek nagy szemeket meresztettek a füstön át, s pipát tartó kezük szinte megdermedt a név hallatára. Egy hasáb leroskadt a nagy, nyitott tűzhelyben. Mr. Fox töredezett körmével megkocogtatta egyik kiálló felső fogát. – Szóval Amberly, he? Biztos? – Valaki felröhögött.

A fogadós végigmérte Phillipe elnyűtt ruháját. – Szóval, hogy az Amberlyknél szolgál valami rokonod, igaz? – kérdezte aztán. – Nem, uram. Magával a családdal állok rokonságban. Milyen messze van a házuk a falutól? – Ha a birtokukat kérdezed, fiú… csak a magunkfajta egyszerű emberek laknak nyamvadt házakban… – A teremben nevetés tört ki. – Nem messze. Egy mérföldnyire a folyón felfelé. Tudod, hogy a herceg betegen fekszik? – Igen. Van itt valaki, aki pénzért elvinné nekik az üzenetet, hogy megérkeztünk? – A fiam, Clarence elviszi. – Mr. Fox hangjában csodálkozás és hitetlenség vegyül. – De csak reggel, he? A megbeszélt időben Phillipe odaadta a fél pennyt, és várt. Délre már-már feladta a reményt. De akkor Mr. Fox felcsattogott a lépcsőn, kopogtatott, és közölte: – Clarence megjött! Lady Amberly egy fogatot küld magukért délután három órára. Mr. Fox maga volt a döbbent álmélkodás. IV. A fogat a vontatóúton döcögött a sebes folyású Medway mentén. A partról zöld füzek lógatták ágaikat a vízbe. Phillipe és Marie a fogat hátsó ülésén ültek a legszebb ruhájukban, de Phillipe ezt is szörnyen szegényesnek érezte. Az idős hajtó bezzeg nagyon elegánsan volt öltözve. Narancssárga nadrág és sujtásos, sárga bársonykabát. Lehet, hogy eldobott úri gönc, de drága öltözék még így is. Amint elhagyták a falut, Marie megkérdezte: – Tud mondani valamit a herceg betegségéről? Az idős ember habozott. – Hát, tudja, itt minálunk Jane asszony szokta a dolgokat eligazítani. De annyit mondhatok, hogy Bleeker doktort sokat látni itt mostanában. Úgy tudom, rendszeresen eret vág a hercegnek. A hálószobáját sötéten tartják, és soha ki nem lép onnét. Gyalázat, szégyen és gyalázat! – robbant ki belőle váratlanul. – Mármint hogy annyi barátja van az udvarnál, és most, hogy Lord North lett a miniszterelnök, tán még miniszterhelyettesnek is kinevezték volna. És napokig vártuk, hogy őlordsága személyesen tiszteletét teszi. Más vendégekre nem számítottunk – tette hozzá nyomatékosan.

Na persze, gondolta Phillipe, az apám felesége nyilván nem verte nagy dobra érkezésünket. A ló most egy zöld dombocskánál baktatott. A kocsis önszántából szolgált még némi felvilágosítással: – Nagy a felfordulás most Kentlandben, azt meg kell érteniük. Lady Jane, épp mielőtt a férje ágynak esett, felfogadta a híres Mr. Capability Brownt, hogy formálja újra a vidék arculatát. Járjanak bármilyen, a maguk számára fontos ügyben, azt tanácsolom, hogy fogják rövidre a látogatásukat. Marie elvörösödött, és vissza akart vágni, de Phillipe megrázta a fejét. A kocsis nem látta, ahogy az asszony szája és szeme elkeskenyedett. Gyűlölet? Balsejtelem? Vagy mindkettő? De elfogadta fia irányítását. Phillipe hirtelen sokkal idősebbnek érezte magát. A kocsis megnógatta a kis lovat. A vontatóút egy másik domb mögé kanyarodott. Marie halkan felsikkantott. Kentland ünnepélyes komolysággal nézett le a Medway völgyére. A hatalmas, kétemeletes, Tudor korabeli főépület régi, sárga téglája lágyan ragyogott a napsütésben. A ház egy gyepes park közepén állt, s mindenfelé emberek sürgölődtek, bebugyolált gyökerű facsemetékkel vagy ásóval a kezükben. Phillipe ámulva nézte az óriási, nyüzsgő birtokot. Hat melléképületet számolt meg, amíg a fogat felfelé kocogott a hosszú feljárón. A kocsis letette őket a bejáratnál, és elhajtott, vissza se nézve. V. Utólag Phillipe már látta, hogy fogadtatásuk minden részlete előre megtervezetten a megfélemlítésüket szolgálta. Azzal kezdődött, hogy kopogtatására percekig nem nyílt ki az ajtó. Végül aztán megjelent egy púderezett parókás, fehér harisnyás, szaténlibériás szolga, de meg sem hallgatta, hogy kik ők, indult befelé. Nyilván tudta már anélkül is. Egy óriási, szellős terembe vezette őket a ház déli oldalán. A nagy ablakok, amelyek közt keskeny tükrök voltak a falon, a folyóig elnyúló füves térségre néztek. A szalont faragott ajtókeretek, ragyogó fehérre festett, díszes kandalló, aranyozott fából készült székek, háromlábú asztalok és hímzett párnák díszítették. Az egyik ilyen székben, közvetlenül a hatalmas kristálycsillár alatt, ült egy nagyjából Marie-val egyidős hölgy. Föl sem állt, amikor az inas bevezette a vendégeket.

Rideg, őszes hajú ember álldogált egy nyitott ablak mellett, ahol a bíborszínű damasztfüggöny lágyan meglebbent. Keskeny szája, közönyös szeme volt, s fekete öltözékén csak fehér kézelői világítottak. De Marie és Phillipe minden figyelmét az asszony vonta magára. Szürke szeme és meglehetősen beesettnek tűnő arca volt, de maszkszerű arckifejezése sem tudta teljesen elrejteni nyilvánvaló szépségét. Parókája kék színezőpúderén meg-megcsillant a tétova napfény. A púder nagyon is illett hosszú, török ujjú ruhájának eleven kékjéhez. Marie bátran kiállta az asszony rászegeződő tekintetét. Egyenesen állt, mint egy alkura kész paraszt, és franciás angolságával bejelentette: – Marie Charboneau vagyok. Elhoztam a fiamat, Phillipe-et. Lady Jane Amberly aprót bólintott. A tekintete, ahogy gyorsan végigmérte Phillipe-et, sok mindent elárult az érzéseiből, hogy Amberly fattyú fiát itt kell látnia a szalonjában. – Nem voltam biztos benne, hogy ön képes társalogni a nyelvünkön – szólt Marie-hoz. – De így gyorsabban elintézhetjük az ügyünket. Nem kínálom önöket frissítővel, mert ez nem társasági összejövetel. Csak a férjem követelésére írtam önöknek. Marie talán megtalálta erejének valami belső forrását, vagy réges-rég szerzett színészi képzettsége segített neki. Akárhogy is, amikor válaszolt, ugyanolyan gőgös volt a hangja, mint Lady Jane-é. – Engedjen meg egy helyreigazítást, asszonyom. Nem valamilyen ügyben vagyok itt, ahogy ön mondta. Azért jöttem, mert az ön férje látni kívánja a fiát. – Amióta írtam magának, a körülmények megváltoztak. Ez most már aligha lehetséges. A damasztfüggönyök újra meglebbentek. Phillipe-et hirtelen megmagyarázhatatlanul fagyos hideg járta át. A feketébe öltözött úr tekintélyt parancsolóan előrelépett. – Lady Jane-nek tökéletesen igaza van. A herceg sebe súlyosan begyulladt. Mérgező. A szenvedés elszívja elméje tisztaságát és az erejét. Ritkán van ébren. A kékes árnyalatú paróka ismét csöppnyit előrebiccent. Lady Jane hangja fáradtan csengett, mintha minden egyes szó kimondása utált kötelessége volna. – Dr. Bleeker az egyik legnagyobb becsben álló orvos Londonban. A férjem kezelése végett tartózkodik Kentlandben. Nem akarom, hogy a herceg meghaljon, de ez a lehetőség is fennáll. Ezt mindannyian el kell hogy fogadjuk. És ennek megfelelően kell viselkednünk.

Phillipe jól végigmérte a fekete ruhás orvost. Londonból? Ez iszonyú pénzbe kerülhet… Csönd lett, leszámítva a függönyök susogását, a csillár csilingelését és egy kertész kiáltását odakintről. Végül Marie törte meg a némaságot: – James tudja, hogy itt van a fia, asszonyom? – Értesítették őt nem sokkal azután, hogy reggel megérkezett az önök üzenete. Egy rövid időre ébren volt akkor. – Akkor hát súlyos állapota ellenére kérem, hogy rögtön vezessenek bennünket hozzá. – Erre nem adhatok engedélyt – mondta dr. Bleeker. – A herceg hálószobájának ajtaja szigorúan zárva van mindenki előtt, kivéve azokat, akiket én személyesen engedek be. Ebben a pillanatban jó barátja és a család lelki támasza, Francis püspök van vele. Imádkozik érte, amíg alszik. – A fiának az arca jobb gyógyszer lehet, mint az ima! – mondta Marie. – Arra, hogy ez a fiatalember a férjem fia – Lady Jane szürke szeme egy pillanatra újból megérintette Phillipe-et, majd elutasítólag rögtön levette róla a tekintetét –, nos, arra nincs bizonyítékom. – De nekem van, asszonyom. Egy levél. Amelyben az ön férje biztosítja Phillipe-nek az őt megillető részt James Amberly vagyonából! Lady Jane hirtelen felállt. – Ebben a házban nem tűröm a kiabálást, madame. Teljesítettem a férjem kérését. Nem szívesen, de teljesítettem. És többet nem kívánok tenni. Ha lesz megfelelő időpont arra, hogy ez a fiú, aki az ön állítása szerint a herceg törvénytelen fia, láthassa a férjemet, állok elébe. Ha nem… – Megvonta a vállát. – Én nem állítok semmit! – vágott vissza Marie. – Semmit, kivéve az igazat. – Az isten szerelmére, halkítsa már le a hangját, és beszéljen az alkalomhoz illően! Fogja már fel, hogy maguk itt betolakodók! A lelkiismeretemet a végsőkig feszítve megmondtam neki, hogy önök megérkeztek, de nem fogom többet zavarni, amíg dr. Bleeker áldását nem adja rá. – A legközelebbi jövőt illetően ez több mint kétséges – mondta Bleeker. – Akkor visszamegyünk a tonbridge-i fogadóba – mondta Marie halottsápadtan. Lady Jane szemhéja megremegett szürke pupillájára ereszkedve, ahogy rosszallóan az orvos felé nézett. Bleeker csak leereszkedően elmosolyodott, hallva, hogy Marie nehézkes kiejtésével a helység neve Townbreedge-re

változott. Phillipe legszívesebben az öklével törölte volna le az orvos arcáról a fölényességet. Miután Lady Jane úrrá lett dühének röpke kinyilvánításán, Marie már valamivel határozottabb hangon hozzátette: – De onnan nem megyünk el addig, amíg a fiam nem találkozhat az apjával. – Aligha teszik okosan, ha várakoznak – mondta Lady Jane nyájasan. Marie-nak elakadt a lélegzete. Akárcsak Phillipe, ő is érezte a fenyegetést, amely a megjegyzés mögött húzódott. Az ablakoknál susogott a szél. A bíborszínű, mozgó damasztfüggönyök keltette fény-árnyék minták baljós lassúsággal változtatták alakjukat. Phillipe fázott. Valóban volt fenyegetés Lady Jane szavaiban? Vagy csak a képzelete űz rossz tréfát vele ebben a feszült, nehéz helyzetben? – Nem vagyok biztos benne, hogy pontosan értem, mire céloz, asszonyom – mondta, összeszedve a bátorságát. – Ó! – Lady Jane finoman megvonta a vállát, s arca máris hamis, viaszmerev mosolyba rendeződött. Szürke szeméből semmit sem lehetett kiolvasni. – Csak arra gondoltam, hogy az anyagi lehetőségeik nyilván súlyosan korlátozottak. Még azt a pénzt is tekintetbe véve, amit a férjem küldött maguknak. Valóban csak erre gondolt? Phillipe továbbra is kételkedett benne. Dr. Bleeker törte meg a csendet: – És meg kell ismételnem, a várakozás nemcsak hosszadalmasnak, hanem teljesen haszontalannak is bizonyulhat. – A vállát fordította feléjük, mintegy elbocsátva őket, és egykedvűen bámult kifelé. – Természetesen ezt maguk döntik el – mondta Lady Jane Marie-nak. – Mindazonáltal szeretném megvizsgálni a levelet, amely, mint mondja, a birtokában van. – A hangja most furcsán fojtott volt. Phillipe érezte, hogy a kérdés az elevenébe vág. Látja az arcomról, hogy a fia vagyok, gondolta. Tudja, hogy a levél létezik. És fél, döbbent rá röpke, bosszúálló gyönyörrel. Milyen jogon néz ez az elegáns asszony Marie Charboneau-ra úgy, mint aki engedelmességet vár egy szolgától? – Nincs nálam, asszonyom. Biztonságos helyen tartom – hallotta Marie válaszát. – Akkor talán valamikor az elkövetkezendőkben nyilván megengedi, hogy láthassam. És ellenőrizzem kétes hitelességét… – Nincs semmi kétes… – vágott a szavába Phillipe hangosan, csak hogy őt is félbeszakítsa egy hirtelen keletkezett hangzavar.

Hátrafordult, s megint forrt benne a düh. Az újonnan érkezettek nevetése arról árulkodott, hogy Lady Jane szavai a Kentlandben uralkodó gyászos hangulatról legalábbis részben hamisak voltak, s csak a parasztasszony és a parasztfiú megfélemlítését szolgálták. Egy nagyjából Phillipe-korú fiatalember csörtetett be a szalonba, egy tizennyolc-tizenkilenc éves lány kezét fogva. Pontosabban, a kezénél fogva rángatta a lányt maga után. Aztán mintha földbe gyökerezett volna a lába. – Ejha! Istenem, ne hagyj el! – kiáltott fel. – A francia vendégek? Az állítólagos féltestvérem? Micsoda, micsoda? Phillipe csak eltátotta a száját meglepetésében. Első pillantásra a fiatalember önmaga enyhén torz tükörképének tetszett. Igaz, a szája keskenyebb s a válla szélesebb. És fél fejjel magasabbnak látszott még így is, hogy meglehetősen hanyag testtartásban állt. De a hasonlóság mindenképpen szembeötlő volt. Persze, az öltözéküket leszámítva. Phillipe egyszerű ruhájával ellentétben a másik fiú hosszú, kockás, majdhogynem pongyolaszerű kabátot viselt. Bő holland bricsesznadrág és rózsaszín szaténcipő egészítette ki a látványt. A kezében hosszú, lakkozott sétabotot tartott óriási ezüstfejjel, s a tartóhurok a csuklójára volt húzva. A fiatalember parókáját gyöngyfejes tűkkel szurkodták keresztül. Phillipe soha életében nem látott ilyen különös figurát. Csak sokkal később tanulta meg, hogy ez az öltözék a makarónik, vagyis a legújabb divatot követő és a király állandó motyogását – „Micsoda, micsoda?” – majmoló ifjú nemesek szerint konzervatív volt. Egy szívdobbanásnyi ideig Phillipe úgy érezte, hogy kirobban belőle a nevetés a fiatalember bizarr megjelenése és mesterkélt unottságot kifejező testtartása láttán. De két dolog elejét vette a jókedvének – először is az, hogy a fiú tekintetében az őszinte vidámság legkisebb jelét sem lehetett fölfedezni. Ez a szempár, ahogy Phillipe-re szegeződött, meghazudtolta a gyöngyös tűket, a rózsaszínű cipellőt és a petyhüdten a bot fejére kulcsolt kezet. Csúnya volt a szeme… Olyan csúnya, mint az a kis lilás anyajegy, amelyet Phillipe a fiú bal szemöldökének külső sarkában fedezett fel. Az anyajegy nagyjából megdöntött U alakú volt, s így az alja a bal fülcimpája felé mutatott. Aztán Phillipe észrevett egy hasadozott részt az anyajegy alsó hajlatában. Nem is annyira U betűre hasonlított, mint inkább egy törött patára.

A hüvelykujj körménél nem volt nagyobb, de szederjes színével így is eltorzította a fiú arcát. Phillipe-nek eszébe jutott, amit apja arról írt, hogy Lady Jane-nek nehézségei voltak Amberly törvényes fiának kihordásával. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy ki ez a fiatalember, s hogy miért vet rá olyan nyíltan ellenséges tekintetet. Még mindenki dermedten állt, s Phillipe a lányt is végigmérhette. Gyönyörű volt, olyan elragadóan finom szépség, hogy Phillipe csaknem hangosan kapott levegőért, amikor először nézett rá figyelmesebben. Nagyjából ugyanolyan magas volt, mint a fiú, csak vékonyabb. Feszesen duzzadó mellét kihangsúlyozta katonai lovaglókosztümje. Sötétkék, fehér hajtókás, kétsoros kabátot viselt, s a nyakán bodros, fehér kravátlit. Paróka nem volt rajta, vörösesbarna haját egyszerű szalaggal fogta össze hátul. Lovaglóostort tartott hosszú szoknyája előtt, amelynek szegélye alól férfias lovaglócsizma fényesített orra kandikált ki. A lány égszínkék szeme őszinte érdeklődéssel kapcsolódott össze Phillipe tekintetével. És a nyilvánvaló ellenszenv nélkül, amellyel a fiú továbbra is méregette. Aztán lassan, egy melegen megvillanó mosollyal a lány elnézett másfelé. Phillipe döbbent érzékeiben felrémlett, hogy mennyire hasonlít a pillantása Charlotte-éhoz. Akárcsak Charlotte, ez a lány is maga a vad érzékiség, súgta neki valami ösztön. De nem volt közönséges teremtés. A szívében kurva, az meglehet. De egyben arisztokrata is. A két fiatal szemmel láthatóan kintről jött, valószínűleg lovagoltak. A fiú verítékszagot árasztott, ahogy fitymálóan közelebb ment Phillipe-hez, minden lépésnél megérintve a padlót botjának vasalt végével – kop, kop. A mosolya továbbra is féloldalasan hanyag volt – nem úgy a tekintete. A lány úgy tett, mint akit ez az egész nem érdekel, és félig elfordult a két fiútól. Oldalról azért tovább figyelte a jelenetet, s felső ajkán halványan fénylett a veríték. Kop, kop, kop… A fiatalember megállt kétlépésnyire Phillipe előtt. Ahogy rászegezte a tekintetét, féloldalas mosolya kiegyenesedett és eltűnt, s a szája most csak undort fejezett ki. Lady Jane végül kényszeredett hangon megtörte a feszült hallgatást: – Hadd mutassam be a fiamat, Rogert és a menyasszonyát, Aliciát, Parkhurst grófjának a lányát.

Roger fölkapta a botját. Phillipe kénytelen volt gyorsan hátralépni, nehogy megüsse a vége, s közben jól látta Roger szemében a kárörvendő csillogást. Roger Marie-ra mutatott a bottal. – Ez meg Charboneau asszony? – Pontosan. A fiú nevét elfelejtettem. Phillipe-ben forrt a düh, Marie pedig nem is tudta türtőztetni magát. – Jól tudja, hogy Phillipe-nek hívják. Alicia Parkhurst, aki vörösesbarna szempilláin át vizsgálgatta Phillipe-et, megjegyezte: – Szerintem nagyon is van köztetek hasonlóság. Lady Jane szürke szeme megvillant. Roger látta anyja dühét, s mintha valami láthatatlan jelet kapott volna, a lányra támadt, a padlóhoz csapdosva a bot végét. – Semmi! Semmi hasonlóság nincsen! – Ó, de édes Rogerem, nyisd ki jobban a szemedet! Roger szája megvonaglott, s az arca elsötétedett, ahogy három gyors szökelléssel Alicia előtt termett. A szemöldöke melletti anyajegy most szinte elfeketedett, miközben ráripakodott a lányra: – Az én szememmel nincs semmi baj, drága Aliciám! De a tiéd – hát, az ember szinte azt gondolná, hogy megint nem tudtál ellenállni a vörösbornak. Összevissza locsogsz. A lány arca elvörösödött, válla megremegett. A dühe megalázottsággá, majd félelemmé változott, ahogy Roger felemelte szabad kezét és megcsípte az állát. Phillipe látta, hogy nem gyengéden csípett, hanem úgy, hogy fájjon. A lány szeme újból lángra lobbant, ahogy Roger ráparancsolt: – Könyörgöm, fogd be a szád, Alicia, amíg mi elintézzük ezt a kellemetlen magánügyet. Úgy látszott, az elnémított és megfélemlített lány mindjárt nekitámad; lovaglóostort szorító ujjai halottfehérré váltak. De Roger vad tekintetétől elbátortalanodott, s csak dühösen hátat fordított neki. Vajon miért engedte, hogy így bánjanak vele, csodálkozott Phillipe. Csak mert megijedt? Vagy valami más oka is volt rá? Kop. Kop. KOP. Roger Amberly visszanyerte higgadtságát, s nagyon kimérten, erőltetett mosollyal visszasétált Phillipe-hez.

– Nem – sóhajtotta semmi hasonlóság. Egyvalamit kivéve. A szagunk nagyjából egyforma. De hát én éppen egy jó kis lovaglásból jövök, micsoda…? – Azzal könnyedén meglökte Phillipe hónalját a bot nehéz ezüstfejével. Phillipe keze, mint a villám, megragadta a botot, és úgy megrántotta, hogy a tartóhurok elszakadt. Aztán oda se nézve oldalra hajította. A bot bucskázott néhányat a padlón, és dr. Bleeker lába előtt kötött ki. – Engem ne bökdöss, mint valami állatot! – mondta Phillipe. Roger szeme fölött az anyajegy újra elsötétedett, ahogy hirtelen előrehajolt. – Te büdös francia paraszt, hogy mersz kezet emelni bármire, ami az e… – Roger. Lady Jane acélos hangja a fiába fojtotta a szóáradatot. Roger torkán kidagadt egy ér. Még egy lépést tett Phillipe felé, de Lady Jane hangja megállította. – Roger, hagyd abba. Majd én elintézem. A fiú nehezen türtőztette magát, de engedelmeskedett. Gyilkos szemeket meresztett Phillipe-re, s közben Phillipe a válla fölött úgy látta, Alicia Parkhurst szemében egy pillanatra öröm csillant meg. De a lány gyorsan elrejtette az örömét, ahogy Roger Bleeker felé viharzott, és vadul lehajolva felkapta a botját. A bot vasalt vége levert egy kis porcelánvázát az egyik háromlábú asztalról, s a váza összetört. Lady Jane újból a fiára szegezte tekintetét. A váza utolsó darabja csörrent a padlón. Roger hosszan, súlyosan felsóhajtott, mintha kiengedett volna magából valamit. Phillipe félelemmel vegyes kíváncsisággal arra gondolt, hogy a fiú anyajegyes arca talán valamiféle külső jele egy mélyebb, pusztítóbb elváltozásnak az agyában. Talán a nehéz szülés miatt? Lady Jane szenvtelen hangon így szólt Marie-hoz: – Legyen olyan kedves, távozzon a házamból a bugris fiával együtt. – Hogy ki a bugris, arról beszélhetnénk – mondta Phillipe. Roger szeme összeszűkült a gyűlölettől. – Megyek – felelte Marie. – De a faluban maradok mindaddig, amíg Phillipe James Amberly ágya mellé állhat, és elismerik a fiának. – Mindkettőt illetően – mondta Lady Jane kifogástalan hidegvérrel – szerfölött kétséges az eredmény. – A kezemben van a levele a tanúk aláírásával. Annak igazát nem rombolhatja le! Marie sarkon fordult, és elindult kifelé. Phillipe égő arccal követte, de Roger utánaeredt. – Várj csak egy pillanatig!

Phillipe várakozón megtorpant. Fiatalabbnak látszik, gondolta, de semmiképpen sem gyenge fiú. Roger egyik kezében a botját fogta, ujjaival szinte simogatva a súlyos, cikornyás ezüstfejet. – A törvény szerint – mondta epésen – bíróság elé állíthatlak, amiért rám támadtál. – Ha ez így van, akkor az a törvény ugyanolyan értéktelen, mint te magad. Roger izmai megfeszültek, a keze elengedte az ezüstfejet, amely halálos fényességgel ragyogott a napfény meg-megrebbenő sugarában. Phillipe várta a támadást, és próbált felkészülni rá, aztán látta, hogy Lady Jane újból megálljt parancsol a fiának akaratos szürke szemének villanásával. Roger szájának két sarka megfeszült, úgy mondta: – De én nem hívom segítségül a törvényt, kis francia fattyúm. Ha szükség lesz büntetésre, majd én elintézem. Tisztán és alaposan. Phillipe lenyelte a félelmet, amit ez a tomboló vérmérsékletű, őrült fiatalember ébresztett benne, és visszavágott: – Talán eljön az idő, amikor kipróbálhatjuk, hogy csak a szád ilyen nagy-e. – Ha sokáig Tonbridge-ben maradsz, erre akár mérget is vehetsz. Lady Jane hirtelen közöttük termett, kezét fia karjára téve. – Nem egy londoni kakasviadalon vagytok! Ehhez tartsátok magatokat! Dr. Bleeker elővett egy csöppnyi tubákosszelencét. – Hívjak segítséget a fiú eltávolításához, asszonyom? – Ó, nem kell! Aki ilyen merész, azt nem szabad megbüntetni! Phillipe és mindenki más megperdült, döbbenten Alicia Parkhurst vidám kis kacajától. A lány hagyta, hogy égszínkék szeme hosszan elidőzzön Phillipeen… Csodálattal? Vagy csupán a csalfa reménykedés súgta ezt Phillipe-nek? Továbbra is mosolyogva így szólt a vőlegényének: – Én a helyedben nem feszíteném túl a húrt, Roger. – Fogd be a szád. Aliciát megijesztették a durva szavak, pislogni is alig tudott. Félt Rogertől, ezt Phillipe világosan látta. Mégsem hagyta magát egykönnyen megalázni. Dallamos szavaiban ellenséges indulat csengett. – De komolyan, drága Roger. Ez a fiú nem marad el mögötted forrófejűség dolgában. És testvér-testvér ellen – igazán nem lenne szép. Dacosan fölvetette a fejét. – Ha megütnéd, mintha magadat ütnéd meg. Elvégre tényleg tisztára olyan jóképű, mint te. Talán egy árnyalatnyival még

szebb is, én nem is tudom eldönteni… – Szándékosan ingerelte őket, hogy valaki – bármelyikük – megtiltja-e neki, hogy beszélhessen. – Maga igen, Lady Jane? – kérdezte. – Vagy maga, dr. Bleeker? Phillipe csodálta a bátorságát, de egyszersmind rosszallta meggondolatlan merészségét. Lady Jane most már csaknem ugyanolyan dühösen nézett, mint a fia, de nem szólt semmit. A Parkhurst név nyilván ugyanolyan jól cseng errefelé, mint az Amberly, gondolta Phillipe. De ahogy sértés-sértést és durvaság-durvaságot követett, ez a szeles, napsütötte terem hirtelen túlságosan utálatos és veszélyes lett, hogysem még tovább elviselje. Kimért, nagy léptekkel az ajtóban álló Marie-hoz sétált, s közben észrevette, hogy Alicia oldalról töprengő, ködös pillantást vet rá. Ahogy Marie mellé ért, engesztelhetetlenül így szólt: – Várni fogunk a faluban. Ameddig kell. – Csak a saját kockázatodra – mondta Roger. Még hallotta, ahogy Lady Jane-ből sziszegve robban ki a levegő fiának lecsöndesítésére, de Phillipe már arra figyelt, hogy megfogja Marie karját, és kivezesse a teremből, a felbőszült tekintetek közül. Még maga is félig vak volt a dühtől, és egyetlen képet látott maga előtt: ahogy Alicia Parkhurst rászegezte égszínkék, eleven szemét, amikor elment mellette… Hiába emelte fel Lady Jane a hangját mögöttük, Roger még utánuk kiáltott: – A fiad halott lesz, mielőtt bárki is a törvényes bátyámnak nevezhetné, te francia ringyó! Phillipe megpördült, és morgás szakadt fel a torkából, de Marie kezének szorítása a karján megfékezte. Dühét legyűrve támolygott az anyja után. Nem tudta eldönteni, győzelemmel vagy vereséggel végződött-e a találkozás. Abban persze biztos volt, hogy az összecsapás új veszélyeket szabadított rá. Mintha a világot – és önmagát – próbálná meggyőzni, hogy nem fél, vadul becsapta az ajtót maga után.

Ötödik fejezet SZERELMI JÁTÉK I. Azon az éjszakán, miután visszatértek a Wolfe Diadala fogadóba, Phillipe hangot adott aggodalmának, amely a viharos kentlandi összecsapás óta nyugtalanította. – Mennyi ideig tudunk várni? – kérdezte Marie-tól. – Lady Jane-nek igaza volt, a pénzünk nem tart ki örökké. – Akkor valahogy szerzünk még. Phillipe nem látta az anyja arcát, amikor ezt mondta. A pótágyban feküdt, amelyet a magasabb ágy alól húztak ki – a hangokból ítélve Marie épp elhelyezkedett. Odalentről a nevetés és a baráti vita hangjai még inkább azt az érzést keltették bennük, hogy mennyire magányosak és sebezhetők ebben az idegen országban. Különösen Roger Amberly dühének voltak kiszolgáltatva. De az anyját – a válaszából ítélve – mintha ez nem érdekelte volna. Marie pillanatnyi szünet után folytatta: – Nem megyünk el innét, amíg az apád nem látott, s te nem láttad őt. Kerüljön bármibe. – Aztán nagy fújtatással eloltotta az éjjeliszekrényen álló gyertyát. Phillipe a sötétben a tarkójára kulcsolta a kezét, és kiszámolta, hogy ez már eddig is jó sokba került. Miután elhagyták az Amberly-házat, nem várt rájuk kocsi, hogy visszavigye őket Tonbridge-be. Így hát sétáltak – nem volt hosszú az út, legalábbis Phillipenek nem. Bár Lady Jane és a fia mindent megtettek, hogy megalázzák őket, némi örömmel gondolt arra, hogy az asszony nem tudta teljesen leplezni a félelmét Marie Charboneau és az ő jelenléte miatt. Marie-nak viszont nagy megerőltetésébe került a visszaút. Nem kapott levegőt, s gyakran kérte fiát, hogy álljanak meg pihenni. A lassacskán egyre laposabb késő délutáni fényben arcának olyan egészségtelen színe volt, hogy Phillipe komolyan aggódni kezdett miatta. Visszatérve Mr. Fox fogadójába, a szoba fülledt sötétjében meg is kérdezte anyjától: – Biztosan elég jól vagy ahhoz, hogy itt maradjunk egy darabig, mama? – Miért kérdezed ezt, Phillipe? Mert az a fiú megfenyegetett?

– Dehogy! – tört ki belőle. – Nem félek én tőle, alighanem csak a szája jár. – Az igazat megvallva nemigen hitte sem az elsőt, sem az utóbbit. – Csak érted aggódom – tette hozzá. – Erősebb vagyok én, mint az az asszony! Majd meglátod. Most aludj! A lentről érkező zajokon túl Phillipe valami távoli dübörgést hallott. Egy tavaszi vihar első mennydörgését. Észak felől jött, a hatalmas Londonból. A nyitott ablakban látta, ahogy kék-fehér fény villódzik át az égen. Nehéz álmában villámok cikáztak mindenfelé. És volt benne egy dühös arc szederjes anyajeggyel. Egy váza, ahogy széttörik… Meg egy arisztokrata lány égszínkék szeme. II. Másnap kora reggel arra ébredt, hogy kopogtatnak az ajtón. Felkászálódott a pótágyról, és érezte, hogy durva hálóingének ujja nedves az esőtől. Egy ablaktábla kicsapódott a fagyos szélben. Ahogy odabotorkált, hogy becsukja, megpillantotta a High Street mentén a reggeli ködben még szürkén kanyargó folyót. A falusi házakon a pala és zsúpfedél csillogott az esőtől, amely egész éjszaka zuhogott Tonbridge-re. Közvetlenül az ablak alatt egymáshoz illő szürke lovak álldogáltak a sárban. Egy ragyogó, aranyozott és kék magánhintó elé voltak befogva, amelynek az ajtaját címer díszítette. Két ember gubbasztott a hátsó ülésen, míg a hajtó panaszkodott, hogy milyen hirtelen véget ért a jó idő. Az egyik hátul ülő ember sárgalacsinokat szedegetett fehér harisnyájáról, és szónokiasan felkiáltott, hogy vajon meddig kell még ott várniuk. Újra felhangzott a kopogtatás, ezúttal Marie-t is felébresztve. Motyogva bontakozott ki az alvásból, mintha nehezen tudott volna szabadulni valami lidérces álom szorításából. Phillipe a karjára tette a kezét, hogy megnyugtassa. Marie sötét szeme tágra nyílt, és egyszerre szörnyű rettegés tükröződött benne, ahogy a kopogtatás harmadszorra is megismétlődött, ezúttal már hangosabban. Phillipe az ajtóhoz lépett, közben az utazóládára pillantott, s arra gondolt, nem lenne-e jobb gyorsan kicsomagolni a kardját. De inkább elhúzta a reteszt, és testével eltorlaszolta az ajtónyílást. Egy pillanattal később megkönnyebbülten mondta Marie-nak: – Semmi veszély. Csak a fogadós fia. A hirtelenszőke kis Clarence Fox, akinek a foga ugyanúgy kiállt, mint az apjáé, suttogva közölte:

– Látogatóik vannak lent. Bizalmasan akarnak beszélni magukkal. Apámnak és nekem a konyhában kell maradnunk. Arra kérik magukat, menjenek le, amilyen gyorsan csak tudnak. Úgyhogy igyekezzenek, mer' az apám nem szeretné felmérgesíteni a környék legfontosabb embereit. – Kik a látogatók? – kérdezte Phillipe feszülten. – Kentlandiek? – Maga Lady Jane. Meg valami pap bíborruhában. Az apám a'sse tudta, hogyan tegyen a kedvükre. Marie felült, kopott hálóingét eltakarva a paplannal. Sötét szeme most világosan, éberen csillogott. Apró mosolya elégedettséget fejezett ki. Ez Phillipe-et is megnyugtatta. – Menj vissza, Clarence, és mondd meg nekik, hogy máris megyünk, amint az anyám felöltözik. Ahogy becsukta az ajtót, Marie felkacagott. Fölösleges lett volna elmagyaráznia, hogy miért. Lady Jane Amberly nem vette volna a fáradságot, hogy személyesen felkeresse, ha Marie követelése nem lett volna megalapozott. III. De röpke jókedvük eloszlott abban a pillanatban, amint beléptek a fogadóterembe. Mr. Fox és Clarence már nem voltak ott, csak egy darab sajtot és két almát hagytak egy tálcán a mozdulatlanul ülő Lady Jane előtt. Gyöngyházszürke köpenyének csuklyája a púderes hajboglya köré simult. A keze szorosan rákulcsolódott egy viaszosselyem esernyő fogójára. Fox már kis tüzet rakott a kandallóban. A lángok előtt egy középkorú, kövér ember sziluettje látszott. Bíborruhában, amint Clarence fontosnak tartotta kiemelni. A férfi megfordult, amikor Marie és mögötte fia beléptek a helyiségbe. Teliholdszerű ábrázata ugyanolyan komor volt, mint Jane Amberly arca. Kis kék szeme, amellyel a belépőket vizslatta, nem fejezett kis semmiféle érzelmet, talán csak valami távoli, fölényes undort. De lehet, hogy Phillipe-et becsapta a tűz villódzó fénye… A férfi egyszerre megnyalta vastag, amúgy is nedves ajkát, és kenetteljesen elmosolyodott. Húsos orrán lila fonalakként látszódtak az erek. Csak úgy sugárzott róla a gazdagság, a fontosság és a tekintély. S a mosolya, ha egyszer elmosolyodott, meg nem rezzent volna semmiképp. Marie fenntartotta a szívélyesség látszatát. – Sajnálom, hogy megvárakoztattuk, asszonyom. Még nem voltam ébren, amikor a fiú kopogtatott.

Lady Jane nem viszonozta az udvariasságot, hanem rögtön a tárgyra tért. – Az elmúlt éjjel, asszonyom, több órán át töprengtem a kellemetlenségen, amely Kentlandet érte. És végül tanácsot kértem Francis püspöktől. Azzal a kövér emberre mutatott, aki kezét hátrakulcsolva állt a kandalló mellett. Szóval ő az a tekintélyes pap, aki állítólag imádkozott James Amberlyért. Nagyon úgy fest, mint aki az élet örömeit jobban ismeri, mint az Istenhez vezető utat, gondolta Phillipe. A püspök mély, mézédes hangon beszélt, együttérzést árasztva magából. – Én pedig természetesen azt tanácsoltam Lady Amberlynek, hogy gyorsan és baráti módon oldja meg a kérdést – mindkettejük érdekében. Kentlandben most amúgy is van elég gond, amint azt nyilván ön is megérti. – Egy pillanatra lebiggyesztette ívelt ajkát. – Ha ön valóban a szívén viseli a herceg sorsát, miként a sajátját, nem fogja elutasítani Lady Jane javaslatát. – A szívén viselem a sorsát, de a fia sorsát is! – vágott vissza Marie, éles mozdulattal a fiára mutatva. – Igen, igen, természetesen, de nem inkább az állítólagos fiáról beszélhetünk? – kérdezte Francis püspök a lehető legfinomabb szemhéjrándítással. – A kérdés vitatott… – Részünkről ugyan nem – mondta Phillipe. Lady Jane fölemelte kesztyűs kezét az esernyőről. – Kérem. Térjünk rá a megoldásra, anélkül hogy magán a problémán vitatkoznánk. – Azzal Marie-hoz fordult. – Önnek meg kell értenie, hogy a jelenléte fölösleges terhet jelent az egész környezetem számára. Abban a reményben jöttem ide, hogy távozásra tudom bírni, felszámolva ezáltal az említett terhet. A jóságos püspök úr tanácsára kész vagyok kedvezően s az ön méltóságának megfelelő módon eljárni a kérése ügyében. Phillipe hirtelen megértette, mire megy ki a játék. Marie úgyszintén, s falfehér lett az arca, de színészi gyakorlata révén meg tudta őrizni önuralmát. Lady Jane-hez sétált, és méltóságteljesen leült mellé egy székre. Sötét szeme találkozott a másik asszonyéval, és állta a tekintetét. Francis püspök továbbra is együttérzően mosolygott, de szemének két kis kék magja aggodalmat fejezett ki. Már érezte az ellenállást. – Azért jött, hogy pénzt ajánljon nekünk? – kérdezte Marie. – Csakis és kizárólag azért, hogy elkerüljünk minden jövőbeni kellemetlenséget, asszonyom – mondta a püspök.

Marie megpördült, hogy szembenézhessen vele. – Nem. Azért, hogy megfosszák a fiamat az apja vagyonának ráeső részétől, ha a herceg betegsége halálosnak bizonyul. Lady Jane nagy nehezen türtőztette magát. – Asszonyom, az ön durvasága sértő. – Az ön rangjabeli embereket talán sérti az igazság, asszonyom? Hát ez nagyon szomorú. Lady Jane felállt. Francis püspök közelebb lépett a kandallótól, fölemelve kövér, rózsaszínű kezét. A hangja ragacsosan békülékeny volt: – Ne használjunk Krisztushoz méltatlan szavakat, amikor egy ember halhatatlan lelke veszélyben van. – Marie-hoz sétált, ujjaival öntudatlanul simogatva a bíborszínű redőket roppant méretű hasán. – Az ajánlat rendkívülien nagylelkű. A fiával együtt hagyják el Tonbridge-et záros határidőn, mondjuk egy-két napon belül, amiért Lady Jane kész letenni az ön kezébe ötven fontot. Tudja, milyen sok pénz az? – A mosolyába csöppnyi gúny vegyült. – Némelyik falusi káplán kényelmesen megél évi két-három fontból. Marie minden színészi tehetségét beleadta megvető kacajába. Lady Jane olyan arccal nézett, mint akit pofon vágtak. Francis püspöknek fölrándult a szemöldöke. Homlokának ráncai közül zsírkötegek dudorodtak. – Ötven fontot? – kiáltott fel Marie. – Egy olyan fiatalembernek, aki törvényes örököse James Amberlynek? – De hát, kedves asszonyom, nincs rá bizonyítékunk, hogy valóban a herceg az apja! – mondta Francis. – Semmiféle bizonyítékunk! – Majd én megmutatom a bizonyítékot! – kiáltotta Marie, és fölszaladt a lépcsőn. Pillanatokon belül vissza is tért, kezében a rézveretes ládikával. Phillipe néhány asztalnyira elhúzódott Lady Jane-től. Innen jól láthatta, ahogy Francis püspök mohó kíváncsisággal vizsgálgatja a ládikát. A szeme is nedvesnek látszott most, akárcsak a szája. Francis hirtelen észrevette Phillipe mogorva tekintetét. Visszafordult a tűz felé, felsóhajtott, és finomkodóan megdörzsölte egyik szemhéját virsliszerű középső ujjával. Lady Jane gyorsabban szedte a levegőt. Bár a püspök újra elmosolyodott, s fittyedt ajka csillogott a tűz fényében, Phillipe megmagyarázhatatlan veszélyt érzékelt. Marie az asztalra helyezte a ládikát, kinyitotta, és elővette belőle a legfelső iratot.

– Ezt a herceg saját kezűleg írta. És hogy törvényes dokumentum legyen, aláíratta két barátjával, mint tanúkkal. A levél Phillipe-nek ígéri az angol törvények szerint őt megillető részt az örökségből. Mivel Jamesnek még egy fia van, az őt megillető rész az örökség fele. Nem ötven font. A fele! Francis püspök kinyújtotta a jobb kezét: – Megengedné, hogy szemügyre vegyem? Marie kihívóan már adta volna neki az összehajtogatott levelet. Phillipe látta, ahogy Lady Jane tekintete a levélről a kandalló tüzére szökik. Odarohant, és kiragadta a levelet anyja kezéből. – Majd én megmutatom neki. Phillipe gondosan széthajtogatta a dokumentumot, majd a tetejénél és az aljánál fogva tartotta. Francis püspök leeresztette a kezét, s egy pillanatig sápadtan, kifejezéstelenül meredt maga elé. Aztán előrehajolva silabizálni kezdte a szöveget. – A franciatudásom már nem olyan, mint tanulmányaim idején volt – mondta Lady Jane-nek. – De a kézírás kétségtelenül az ön férjéé. És valóban aláírta két tanú. Phillipe visszavitte a becses tárgyat a ládikához, összehajtogatva eltette, és lecsukta a ládika fedelét. Francis püspök gondterhelten gyűrögette a tokáját. – Ezen tények ismeretében, asszonyom – mondta –, talán fokozhatnánk keresztényi nagylelkűségünk mértékét. Ez az asszony és a fia nyilván rá van szorulva a pénzre. Száz font?… – Az örökség fele, és semmivel sem kevesebb! – kiáltott fel Marie. A püspök nyelvének hegye végigsiklott alsó ajkán. Most szinte gyásztól sújtottnak látszott. – Ön visszautasítja az asszonyom ajánlatát? – A leghatározottabban! Lady Jane hirtelen undorodó kézmozdulatot tett, és dühtől szikrázó szemmel elindult kifelé. Az ajtóban visszafordult. – Asszonyom, ön meg akarja fosztani a fiamat teljes örökségétől, pontosan úgy, ahogy éveken át megfosztott a férjem szeretetétől. Nem jósolhatom meg, mi történik a herceggel a betegsége következtében. De történjék bármi, Roger meg fogja kapni a teljes örökséget – most vagy később. Én csaknem az életemet adtam azért, hogy világra hozzam őt. Mindig az ő boldogulása volt életem legfőbb gondja, mert több gyermeket nem szülhettem. A születése után majdnem egy éven át nem lehettünk biztosak benne, hogy megmarad, és a bábaasszonyok meg az orvos, akik segítettek a gyermekágynál, gyanították, hogy szülés közben Roger valamiképpen megsérülhetett. Amikor megmaradt és

cseperedni kezdett, köszönetet mondtam a Mindenhatónak, és megfogadtam, hogy egész életében teljes erőmmel gondoskodom róla. Úgyhogy nem veszem könnyedén, ha valaki a jövőjét fenyegeti. Ehhez tartsa magát! Azzal kirohant, egyenesen a hintóhoz, ahol az inasok leugrottak a sárba, hogy kinyissák neki az ajtót. Francis püspök habozott egy pillanatig, hatalmas alakja kivált a szürke reggeli ködből. Mosolya szomorú maradt. – Asszonyom, ifiúr, engedjék meg, hogy olyan emberként beszéljek, akit szent hivatása és kötelességei érzékennyé tesznek minden emberi lény helyzete iránt, függetlenül a rangjától. A saját maguk érdekében, a saját biztonságuk érdekében, könyörgök, ne hívják ki maguk ellen ennek a családnak a hatalmát. Roppant súlyos helyzetet teremthet, ha még tovább dacolnak velük. És engem igen elszomorítana az elkerülhetetlen következmény. Hallgassanak rám, és gondolják meg magukat. – Nem! – mondta Marie. Francis püspök sóhajtott, megrázta a fejét, és bíborfellegként távozott. Phillipe nem tudta eldönteni, vajon őszintén beszélt-e a pap, vagy igazából ravasz sarlatán volt. A pompás hintó távozott, és Marie a ládika két oldalához szorította a tenyerét. Ujjongott az örömtől. – Tisztában vagy vele, mit jelent mindez, Phillipe? A követelés jogos! És ezt ő is tudja! Várni fogunk, amíg nem láthatjuk a herceget, történjék bármi. Nem piszkos senkik vagyunk, akiket kedvére félrerúghat, vagy megvehet néhány garasért. Phillipe nem szólt semmit. Alapvetően egyetértett az anyjával, de csak remélte, hogy nem túl vakmerő a döntésük. A csöndben mintha hallotta volna a távolból, ahogy az Amberly-hintó dübörögve elszáguldott Tonbridge-ből. Belenyugodott, hogy tovább kell várniuk. Olyan emberektől körülvéve, akik most már nyíltan az ellenségeik. IV. Phillipe még aznap rövid levelet írt Girard-nak. Megírta, hogy a tervezettnél hosszabb ideig kell maradniuk, és megkérte Girard-t, hogy addig is vezesse a fogadót, amilyen jól csak tudja. Mr. Fox segített elküldeni a levelet postakocsival.

Phillipe-nek sejtelme sem volt, mi lesz a következő lépés a játszmában. Biztos volt benne, hogy Lady Jane valamiképpen szemmel tartja őket, ha itt maradnak. Nem is kellett sokáig várnia, hogy újabb jelét tapasztalja annak, milyen veszélyben vannak. Két nap telt el. Hogy valamivel elüsse az időt, a kis Clarence-nek segített a fogadó körüli munkákban. Tőle tudta meg, hogy valóban kémkednek utánuk. – Ma reggel itt volt egy szolga Kentlandből – jelentette a fiú. – Mit akart? – Megkérdezte az apámtól, hogy még mindig itt van-e az a francia asszony. Meg a fia. – Ennyi az egész? Clarence az ajkát rágta egy pillanatig. – Nem. Azt is mondta, hogy ha Kentlandből bárki bárhol egyedül találja a fiút, kitekerik a nyakát egy kis szórakozás kedvéért. Phillipe térdepelt, a konyhai tűzhely zsírfoltos köveit dörzsölgette, és figyelmen kívül hagyta a fiú magyarázatban reménykedő pillantását. Újból megbizonyosodhatott abban, hogy ő és Marie nagy hatalmú ellenfelekkel akaszkodtak össze egy különös, néma háborúban. Vajon ki adja be előbb a derekát? S ami még fontosabb, mikor kell szembenézniük a következő nyílt támadással? V. Ahogy az édes május megtöltötte Kentet a felpattanó bimbók zöldjével és a kertekben nyíló virágok színpompájával, Phillipe az álcázott és álcázatlan fenyegetések ellenére kezdte bejárni a környéket. A kószálással el tudta ütni az idejét, amikor nem segített Clarence-nek szalmát vasvillázni vagy asztalokat fényesíteni; ezzel töltötte be az ürességet, amelyben sem üzenet, sem más jel nem érkezett Kentlandből. A háború frontja megmerevedett, mintha a két szemben álló hadsereg nagyon gondosan mérlegelné a stratégiai lehetőségeket. Persze ami a taktikát illeti, más volt a helyzet. Annak nagyon is kézzelfogható és fenyegető jelei voltak. Egyszer Phillipe kora reggel az apja birtoka felé kóborolt, és találkozott három mocskos öltözetű szolgával, akik nagy kosarakkal a falu irányába kutyagoltak. Bár nem viseltek libériát, az arckifejezésükből, ahogy rögtön megismerték őt, látta, hogy kentlandiek.

Mozdulatlanul állt a vontatóút szélén, s nézte, ahogy azok hárman megállnak néhány lépésnyire tőle. – Ejha, e'mmeg itt a francia fattya! – vigyorgott a legfiatalabb közülük. – Még van mersze napvilágnál idedugni a képit! Egyik társa gyorsan lehajolt, felkapott egy követ, és erősen meghajította. Phillipe nem hajolt el elég gyorsan. A kő a homlokához csapódott, lüktető, vérző sebet ütve. Phillipe morogva nekitámadt a szolgáknak, s csak akkor fogta vissza a lendületét, amikor látta, hogy ketten nagyobb kövekért szaladnak, a harmadik pedig ledobta a kosarát, és a csizmájába nyúlt a böllérbicskájáért. A penge megvillant a ferde napfényben. Talán megverekedett volna a három tahóval, de fegyvertelenül a halálába rohanni, azt már nem. És ha súlyosan megsebesítik? Vagy akár megölik ezek a senkiháziak? Még dühöngve habozott, de valójában már tudta, nem vállalja a kockázatot, hogy anyja esetleg itt marad halott vagy sebesült fiával. Azok után, hogy annyi erejét és reményét ölte abba, hogy idáig eljussanak… Fityiszt mutatott a szolgának, és franciául jól elkerekítve sarkon fordult. Gúnyos nevetés volt a válasz, és legalább ugyanolyan cifra angol káromkodások, mint az ő francia szitkai. Elvörösödött arccal meggyorsította a lépteit, és a folyótól befelé vezető ösvény mellett álló facsoportot vette célba. Tudta, hogy helyesen cselekszik. De akkor is megalázó volt… A szolgák utánaeredtek, hogy megdobálhassák kővel, de nem sokáig üldözték. Amint a fák között volt, gyorsan lerázta őket. Dombokon át tért vissza Tonbridge-be, s csak addig állt meg, amíg lemosta homlokát egy patakban. Egyre csak a szolgák gúnyos szavai kínozták, amíg vissza nem ért a fogadóba, s állandóan figyelmeztetnie kellett magát, hogy az igazi, nagy célt kell szem előtt tartania. Nagyobb bátorság kellett ahhoz, hogy elmeneküljön, mint hogy nekik menjen, és beléjük fojtsa mocskos sértéseiket. Ezt próbálta megmagyarázni magának, hogy könnyítsen a lelkén. Amikor Marie megkérdezte, honnan van a véres heg a szeme fölött, kitérő választ adott. Megbotlott és elesett, ennyi az egész. Az anyjának nem kell tudnia, mekkora veszélyben vannak… De átkozott legyen a neve, ha az Amberly-szolgák fenyegetése megakadályozhatja, hogy oda menjen, ahová csak neki tetszik. Ennyire azért nem fogja megadni magát. De nem ám! így aztán a sikertelen támadás után csak még merészebben és gyakrabban kóborolt a környéken.

Egy napfényes délután újból nagy kirándulást tett a Medway mentén, majd leült pihenni egy nagy, árnyékos liget csücskében egy domb tetején, amelyet a helyiek Kőfejtőnek neveztek. Mivel a közelben egy lelket sem látott, nemhogy kentlandieket, ásított egyet, hátradőlt és elbóbiskolt. Patadobogás ébresztette. Lent, a vontatóúton egy lovas megállította a lovát. A gyönyörű, ragyogó szőrű fekete csődör a hegyoldal felé fordította az orrát. Phillipe riadtan ugrott talpra, de hirtelen a lovas vörösesbarna haja megcsillant a napban… Alicia Parkhurst! Nyilván felismerte, ahogy ott aludt a fatörzsnek dőlve. Phillipe arca egy pillanat alatt csupa tűz lett. Odasétált hozzá, miközben a lány leszállt a lóról, egyik kezével fogva a csődör kantárát. Lenézett a hegyoldalon, majd tekintete végigsiklott a láthatáron, mintha ellenőrizné, nem figyelik-e. Ugyanazt a divatos lovaglókosztümöt viselte, amiben Phillipe először látta, és a fiú újra észrevette, hogy mennyire kiemeli ez a ruha keményen telt melleit. – Jó napot, francia úrfi – mondta a lány kacér biccentéssel. – Csak most először kémkedtem maga után a Kőfejtőn. – Ó – mosolygott Phillipe –, szóval figyelt? – Magának nagyon csípős a nyelve – színlelt bosszúságot a lány. – Bocsásson meg. Gyakran lovagol erre? – Nem olyan gyakran, mint szeretném. Néhány naponként… ha szerencsém van. – Hát, én most járok itt először. Tonbridge-ből már elegem van, úgyhogy felfedezőútra indultam. Megkérdezhetem, változott-e apám állapota? Alicia Parkhurst megrázta a fejét. – Nem sokat. Az a vámpír Bleeker egyre több és több vért vesz tőle. De a herceg továbbra is ritkán van magánál. Az életéért aggódnak. Phillipe nagyot nyelt. – Köszönöm, hogy elmondta, tudja, azóta nem kaptunk semmi hírt onnan. – Elhatározta, hogy a megvesztegetési kísérletet nem említi a lánynak. – Lady Jane mindenesetre nagyon is jól tudja, hogy maguk még itt vannak – mondta Alicia. – Igen, megtudtam, hogy vannak… ö… ö… ö… emberei, akik szemmel tartanak bennünket. Néhány napja a vontatóúton össze is akadtam hárommal. – De Rogerrel nem találkozott – mondta a lány inkább kijelentő, mint kérdő hangsúllyal.

– Nem, egyelőre nem. – Mert Lady Jane visszatartja. A legszívesebben Tonbridge-be lovagolna, hogy megverje magát – kezdetnek. Tisztában van vele, hogy mennyire veszélyes tud lenni? Phillipe fagyos szemmel bólintott: – Mondhatni, könnyen elragadja az indulat, igaz? – És maga annyira feldühítette azon az első napon, de annyira. Teljesen kihozta a sodrából. Phillipe majdnem megjegyezte, hogy ebben azért a lánynak is volt némi szerepe. – És miért tartja az anyja pórázon? Nyilván nem azért, mert félti a testi épségemet. – Nem hát. Szerintem biztosra veszi, hogy maguk előbb vagy utóbb elunják a várakozást, és elmennek. – Nagyon téved. Látni akarom az apámat. – Én láttam, mennyire elszánt, amint először megpillantottam magát. És, azt hiszem, látta Roger is. Talán éppen emiatt rendezte azt a szörnyű jelenetet. Phillipe megint magába fojtott egy megjegyzést. Alicia ragyogó kék szeme lágyan végigsuhant az arcán. A következő, kérésként megfogalmazott szavai inkább szelíd parancsnak hangzottak: – Elsétálna velem a fákig, ahol hűvösebb van? Szeretem meghajtani a lovat, de szegény pára kifárad tőle… – Megsimogatta a ló nyakát, de közben Phillipeet nézte. – Nem maradhatok el sokáig. Igazából nem is lenne szabad kísérő nélkül lovagolnom a környéken. De Kentland olyan fárasztóan zord hely, hogy mindig eljön az a pillanat, amikor inkább vállalom Lady Jane korholását egy kis szabadságért cserébe… Az alacsonyra lehajló ágak közé vezette a fekete csődört. Phillipe követte. Alicia mintha megkönnyebbült volna, amint biztonságosan elrejtette őket a liget zöld homálya. – Hosszú időre jött a családhoz? – kérdezte Phillipe. – Egy-két hónapra… legalább kora nyárig itt maradok. – Már tervezik az esküvőjét Rogerrel? – Természetesen. Jövőre össze kell házasodnunk. Angliában a nagybirtokok így lesznek még nagyobbak. Ha az Amberly-földek és az én apám földjei összeadódnak, nagyobb örökség jut majd a gyermekeimnek. Feltéve… Ravaszkásan mosolyogva egy ághoz kötötte a tajtékos csődör kantárát.

–… feltéve, hogy Rogert rá tudom venni – vagy inkább mondjam azt, csábítani? –, hogy teljesítse a kötelességét. A kedves fiú örökölte az apja időnkénti forró vérmérsékletét… az magában is megvan, nem igaz? – Remélem, nem olyan mértékben, mint Rogernél. –…de úgy hiszem, ő valamelyest örökölte az anyja hidegségét is az… intimebbfajta szórakozások iránt. Nem nézett Phillipe-re, miközben ezt mondta, inkább lehajolt egy smaragdzöld mohacsomóhoz, amely egy göcsös gyökér mellett nőtt. A ligetben megrezzentek a levelek. Egy pillanatra Phillipe-et megdöbbentette, sőt megijesztette a felfedezés, hogy egy fiatal angol arisztokrata hölgy egyáltalán célozhat a nemiségre. De aztán eszébe jutott, hogy Mr. Fox épp nemrég rohant ki a nemesség laza erkölcsei ellen. Mr. Fox a még viszonylag új metodista felekezethez tartozott. Phillipe elhatározta, hogy még egy kicsit tovább feszíti a húrt, és így szólt: – Azt mondta, intimebbfajta szórakozások. Önnek már komoly tapasztalatai vannak ezen a téren, Miss Parkhurst? Az égszínkék szempár évődőn nézett rá: – Maga mit gondol? Phillipe elvörösödött. De azért sikerült hanyagul vállat vonnia. – Nem is tudom. Nem nagyon ismerem az angol szokásokat. Meg az angol lányokat – hogy mit csinálnak, és mit nem. No persze – pislogás nélkül nézett Aliciára, ajkán félmosollyal –, úgy hiszem, ön a tekintetével és bizonyos apró… ravasz fogásokkal… azt a látszatot akarja kelteni, hogy nagyon is tapasztalt. Lehet, hogy errefelé ez is valami szokás?… – Ejha, maga aztán bátor fiú! – mondta Alicia egy csengő kacaj kíséretében. – Micsoda megfigyelőkészség! Hány éves maga, francia úrfi? – Nemsokára tizennyolc leszek. – Én tizenkilenc vagyok. – Akkor azért látszik olyan tapasztaltnak – viccelt Phillipe. Aztán komolyabb hangon megkérdezte: – És Roger mennyi idős? – Egy évvel fiatalabb magánál. Ragyogó karrier áll előtte, feltéve, hogy nem hagyja ott a fogát valamilyen ostoba dulakodásban, mondjuk kártyacsata vagy medveheccelés közben. Lady Jane folyton emiatt aggódik. Nagyon óvja a fiát… – Azt észrevettem. –… és alighanem épp ezért tiltotta meg neki, hogy elmenjen magához Tonbridge-be. Eddig vissza tudta tartani. Azt hiszem, ő az egyetlen ember a földkerekségen, akitől Roger igazán fél.

Phillipe kitépett egy fűszálat, és szórakozottan morzsolta a mutató– és a középső ujja között. – Beszéljen még a maga és Roger jövőjéről, Miss Parkhurst. Milyen karriert jósol neki? – Ó, először biztosan a seregben fog szolgálni. Rangot vásárol magának. Másként nem juthat az ember gyorsan előre. A hadsereg jó ugródeszka a politikai karrierhez, úgyhogy később, úgy képzelem, Londonban fogunk élni. Roger nyilván bejut majd valamelyik minisztériumba. És a politikusok sokféleképpen gyarapíthatják a vagyonukat. Minél közelebb furakszik valaki Őfenségéhez, annál több lehetősége nyílik erre, úgyhogy kellemes, gazdag életre számítok… Phillipe kurta nevetésére Alicia arca most először komorodott el. – Mit talál olyan mulatságosnak? – Maga mintha elfelejtené, hogy Roger mennyire megalázta aznap, amikor találkoztunk. Sőt, bántotta magát. Alicia ajka elkeskenyedett. – Nem felejtettem el. De vannak komolyabb érdekek, amelyek nem engedik, hogy az ember a saját sérelmeivel törődjön. – Komolyabb érdekek. – Phillipe bólintott. – Roger jövője. Roger karrierje… – Pontosan. – A szó súlyosan, megmásíthatatlanul feszült közéjük. Aztán, újabb évődő pillantást vetve Phillipe-re, Alicia leült egy bükkfa törzséhez, kecsesen eligazgatva a szoknyáját. Színészkedve felsóhajtott, és megjegyezte: – Persze, ha Roger meg én házasok leszünk, szeretőket kell majd találnom magamnak. Phillipe újból felnevetett. – Ez is divat? Egy férj nem elég? Alicia hátratolta egy hajtincsét, és vele együtt nevetett. – Szegény, tudatlan külhoni! – heccelte, megpaskolva a földet a lovaglószoknyája mellett. Phillipe leült mellé, aztán máris bosszankodott, hogy ilyen serényen engedelmeskedett a pantomimmal kifejezett parancsnak. A számos különcség ellenére úgy látta, van Aliciában valami Lady Jane-ből, elsősorban az a kimondatlan meggyőződése, hogy a társadalmi helyzete folytán minden szeszélyét kielégítik. Azt persze nem tagadhatta, hogy bájos teremtés. Alicia a fatörzsnek döntötte a fejét, és csukott szemmel tűnődött tovább: – A mi osztályunkban, francia úrfi, a házasságnak nem sok köze van az élet érzékibb örömeihez. Leszámítva, természetesen, azokat az alkalmakat, amikor

gondoskodni kell az örökösök létrehozásáról. Ó, ezt persze nem kellene ilyen kategorikusan kijelentenem. Sok függ a férj minőségétől. Phillipe egy kicsit közelebb húzódott hozzá, és megkérdezte: – És Roger minőségét illetően milyenek az érzései? – Nem vette még ki a szavaimból? Hideg a nőkkel. Még fel kell fedeznem a… minőségét. A hanglejtésétől az utolsó szó mintha vulgáris jelentést kapott volna. Phillipe-et még jobban elöntötte a forróság. Ez a lány valóban remekül tud játszani az ember érzékeivel, gondolta. – Kell? Vagy szeretné? – kérdezte. – Micsoda haszontalan kérdés! – Alicia rózsaszínű nyelvét végighúzta a fogsora élén. – Az okos ember megkóstol egy almát, mielőtt megvenné az egész kosárral, nem igaz? A lány veszélyes ösvényen vezette most lefelé, s ennek az ösvénynek nem sok köze volt ahhoz a másikhoz, amelyik, feltételezhetően, a gazdagsághoz és ranghoz vezette, mint a következő kentlandi herceg hitvesét. – Akkor hát… – Phillipe sokatmondó, hamisítatlanul franciás kézmozdulatot tett. – Miért nem kóstolja meg, Miss Parkhurst? – Egek, de hiszen már mondtam magának, hogy hozzám se akar nyúlni! Meg aztán gyakorlati szempontból kivihetetlen a dolog, úgy értem, Kentlandben éjjel-nappal figyel bennünket az a sok pletykás szolga… Újabb sóvár, mesterkélt sóhaj. Csupa mesterkéltség, rétegekben – alighanem már ezekkel együtt született, s ahogy nőtt, még egyre többet rakott hozzájuk. De a lány viselkedése nemcsak ingerelte, hanem fel is izgatta. – Nagyon az a gyanúm – folytatta Alicia –, hogy Roger a legjobb esetben is durva szerető lesz. Bizonytalan magában, ezért hát durva és nyers. Csak arra ügyel majd, hogy minél gyorsabban végezzen, hogy ő maga kielégüljön, és soha nem törődik a partnerének a… – egy pillanatra megakadt a lélegzete, égszínkék szeme Phillipe-re szegeződött – …vágyaival. Áruljon el nekem valamit, francia úrfi. – A fejét közelebb hajtotta hozzá. – Maga is félne megérinteni? – Nem én. – Phillipe szünetet tartott. – Feltéve, hogy akarnám. – Ah, a gonosz! – nevetett Alicia. – A kis kegyetlen! – Volt egy kis harag is abban, ahogy megpaskolta Phillipe arcát, és a fiúnak Roger ezüstfejes botja jutott az eszébe. Ujjait Alicia csuklójára kulcsolta, és gyengéden, de határozottan eltolta a kezét. A lány bájos fintorral fájdalmat színlelt. Phillipe elengedte a csuklóját. – Azt hittem, finomabb a modora – mondta Alicia.

– Majd az apám pénzéből lecsiszoltatom a durva éleit. – Maguk tehát valóban érvényt akarnak szerezni a követelésüknek? – A végsőkig. – Hát, akkor még sok bajuk lesz, annyi bizonyos. És jobban teszi, ha kitér Roger útjából, ha Lady Jane póráza netán elszakad… Amikor látta, hogy Phillipe ügyet sem vet rá, abbahagyta a csuklója dörzsölgetését. A fiú egyenesen a szemébe nézett, s az az arisztokratikus szajhamosoly évődött vele újra. – No de egészen elvesztettük a beszélgetés fonalát… – Mintha azt mondta volna, hogy csalódott bennem. – Igen. Maga egy úr fattya – és ráadásul francia. Azt képzeltem, hogy maga egészen másként bánik a nőkkel, mint a féltestvére. Gyengédebben, s ugyanakkor szenvedélyesebben is. Úgy hírlik, hogy a franciák nagyon értenek a szerelemhez. Alicia testének közelsége és a susogó liget meghittsége egyszerre elindították benne azt a mély, már ismerős átváltozást. Dühítette, hogy milyen hozzáértéssel játszik vele ez a rátarti lány, romantikusan bűvészkedve a szavakkal. Ugyanakkor kísértést is érzett. Még néhány pillanat, és megadta magát: – Arra is gondolt, hogy netán személyesen próbál majd a szóbeszéd mélyére hatolni? A lány most először lepődött meg, s hirtelen elöntötte a pír az arcát. Villámgyorsan másra kanyarította a szót. – „A mélyére hatolni.” Újabb csinos szófordulat. Maga meglepően jól beszéli a nyelvünket. – Külön tanárom volt, mert tudtam, hogy egyszer majd eljövök ide, hogy kiköveteljem az örökségemet. Alicia megérintette a csuklóját. Meleg ujjainak tapintása még jobban felizgatta. A lány is éppen csak egy pillanatig habozott. – Voltak külön tanárai Cupido tudományában is? – Néhány. Szabad kezét a lány kezére helyezte, s bár ideges volt, mintha elvesztette volna hatalmát a mozdulatai fölött. A lány szorítása egész kicsit erősebb lett. Phillipe Alicia csodálatosan kék szemébe nézett. – És magának? – Ó, igen… de mennyi! Valami azt súgta neki, hogy a lány hazudik.

– Miss Parkhurst… – Alicia a nevem. – Nagyon messzire kalandozott a beszélgetésünk… – Forduljunk vissza, francia úrfi? Az arckifejezéséből, a hangjából, az érintéséből, amelytől Phillipe egész teste megdermedt, egyértelmű volt, hogy milyen válaszra vágyik. – Az attól függ, hogy mi okból mennénk tovább. Nem akarom, hogy csak eszköz legyek, amivel megbosszulhatja Rogernek, amit Kentlandben művelt magával. A lány hirtelen nagy levegőt vett, s Phillipe látta, hogy újból az elevenére tapintott. Alicia el akarta húzni a kezét, hogy felálljon és dühösen elmenjen, de Phillipe elkapta az ujjait, újból érezte a melegségüket, s nem engedte el őket, amíg be nem fejezte: – Vagyis, ha ez az egyetlen ok. Egy pillanatra a lány szeme a válla fölött cikázott, riadtan, hátha felfedezhetik őket. Aztán újból Phillipe arcát nézte. Tekintetük összekapcsolódott, s egy hosszú másodpercig úgy maradt. Valahol a liget szélén egy csalogány trillázott. A csődör unottan toporgott. A lány lassan odahajtotta a fejét az övéhez. – Nem – suttogta. – Nem az egyetlen. Phillipe megcsókolta. Először tétován. A lány meleg, édes lehelete zuhatagként ömlött végig rajta. A keze már Alicia vállán volt, és közelebb húzta magához. A lány ajka szétnyílt, most már mohón, éhesen visszacsókolt. A nyelvének mintha boríze lett volna; Phillipe agyában felvillant, hogy Roger megszidta, amiért túlságosan szereti a vörösbort… Csókolózva, összefonódva a fűbe hemperedtek, s kezük fölfedező-útra indult. Phillipe hamar kiderítette, hogy az angol nemeshölgyek selyembugyogót viselnek az alsószoknyájuk alatt. Nem is beszélve a finom csipkével szegélyezett skarlátvörös harisnyakötőről. A zöldes homályban pára gomolygott, mint valami dzsungelben. Kitartó és kemény munka után Alicia válla pucér lett, aztán a mellei is. Phillipe odahajolt, hogy megcsókolja a lágy völgyet. Aztán egy parányit odébb fordította a fejét, és újra csókolt. Alicia aprót sikkantott meglepett gyönyörében. Vajon eddig modorosan viselkedett, és igazából kevés tapasztalata volt, ha volt egyáltalán?… A kezek és szájak játéka egyre szenvedélyesebb lett. Aztán Phillipe lassan fölé hajolt, fentről nézve a lány leigázott szépségét a zöld párán keresztül, amely mintha harangot vont volna föléjük. Alicia felső ajka csillogott a verítéktől.

Szoknyája egy kupacba volt gyűrve karcsú derekán, a selyemalsót Phillipe már félrehajította, és most azt az utolsó finom, aranyszínű ruhaneműt csodálta a skarlát harisnyakötő és a fehér harisnya fölött. Alicia tágra nyílt, szinte riadt szemekkel nézett rá. Mondani akart valamit, de Phillipe gyengéden az ajkára tette az ujjait. – Álljunk meg itt, Alicia? – Ami nekem jó, neked is jó. De ha… de ha csak Roger miatt… – Rogert el is felejtettem – mondta Phillipe, és olyan hevesen fogta át a kezével, hogy Alicia feje véletlenül a fatörzsnek koppant. Alicia fojtott hangon kiáltott fel fájdalmában, majd élesebben egy pillanattal később, amikor Phillipe erőteljesen beléhatolt. A csalogány trillázott. A csődör dobogott a patáival. A zöld homály mintha ragyogón kifényesedett volna valami tűztől, amely talán Phillipe saját testében lobbant lángra… Először ügyetlen volt az egyesülésük: Alicia teste még nem készült fel rá, bár már befogadta őt. És valami egyre csak azt súgta Phillipe-nek, hogy beszélhet a lány bármit, még nem volt szeretője. Ez még jobban felizgatta. A szemét, az arcát csókolgatta, simogatta a hátát… Míg végül nyoma sem volt már ügyetlenségnek, rátaláltak egymás ritmusára, s ez a ritmus a lélegzésükkel együtt fokozódott, s aztán Alicia már vonagló testtel kapaszkodott belé, és halkan fel-felsikított, hogy szorítsa még erősebben. A lány mindkét kezével fogta a nyakát, és olyan szorosan tapadt hozzá, amennyire csak tudott, hogy testük minden porcikája érezze egymást. Phillipe zihálva levegőért kapott, Aliciából pedig kitört a gyönyör éles, elnyújtott hangja, majd lassan, a csalogány énekébe vegyülve elhalt. VI. Már felöltözve, nagyjából visszanyerve higgadtságát, és készen arra, hogy ellovagoljon a megpihent csődörön, Alicia más tekintettel nézett rá. Mosolyogni próbált, és megjátszani a kurtizánt, de a szemei elárulták. Phillipe nyugodtan megkérdezte, nem okozott-e bármilyen fájdalmat. – Nem – suttogta a lány. – Ó, istenem, dehogy. És… – Bájosan levegőért kapott, ahogy nevetni próbált, s közben újból hátratűrt egy elkószált, vöröses hajtincset. –… és végre azt is tudom, milyenek a francia férfiak. És úgy gondolom, nagyon úgy gondolom, hogy az Amberlyk most végre olyan ellenféllel találkoztak, aki méltó hozzájuk. – Ez aztán furcsa dicséret, nem gondolja? – kötekedett vele Phillipe.

Alicia megrázta a fejét. – Egyáltalán nem… – Mintha már minden mesterkéltség lehullott volna róla, ahogy előrehajolt egy gyors, szenvedélyes csókra. Phillipe-ben furcsa érzések kavarogtak. Tudta, hogy Alicia csupa fortély és hamisság. Mégsem volt szíve arra kényszeríteni, hogy bevallja, lefeküdt-e már más férfival is előtte. Nem tudta biztosan, de megkérdezni olyan kegyetlenség lett volna, amire most már nem volt képes. Fél órával korábban igen. De most nem. És most már az sem érdekelte, hogy Alicia vajon azért kezdett-e bele ebbe a szerelmi játékba, mert titokban bosszút akart állni a férfin, aki megsértette. – Látni akarlak újra, Alicia. – Nem is tudom… – Amíg tart a tavasz, amíg itt leszek, látni akarlak… – Nagyon nehéz lesz… – Fölpattant a nyeregbe, megzabolázva a nyughatatlan csődört. – Mondtam, hogy mindig figyelnek. – Valahogy le kell ráznod őket. A fenébe is, kell! Hacsak nem hazudtál nekem, és csak bosszút akartál állni… A lány érzelemtől fojtott hangon felelt: – Nem! – Gyere el a Kőfejtőre, amikor tudsz. Én olyan gyakran itt leszek, ahogy csak lehet. Ha igazán akarod, meg tudod tenni. – Azt hiszem… – kezdte a lány bizonytalan hangon. A pillantásuk újra találkozott. – Igen, azt hiszem, lehetséges. Meg fogom próbálni. El akarok jönni hozzád, Phillipe, bár azt hiszem, az, hogy találkoztunk, a végén még nagyon… veszélyes lehet. – Kinek? – Mindkettőnknek. – Holnap? Ugyanebben az időben? – Nem tudom biztosan. – Én itt leszek. – De ha nem tudom otthagyni Kentlandet… – Akkor itt leszek holnapután. És azután. – Halkan beszélt. Ugyanolyan zaklatott volt, mint Alicia, mert érezte ő is, hogy valami sokkal mélyebb örvénybe vetik bele magukat, mint egy futó viszony… – Rendben – mondta a lány hirtelen, s újra lehajolt, hogy megsimogassa Phillipe arcát. – Az első adandó alkalommal.

Aztán elugratott a fekete csődörön, s vadul ostornyelezte végig a hegyoldalon.

Hatodik fejezet „EGY TÖKÉLETES TETVESNEMES” I. Május vége a változások özönét hozta Dél-Angliában, s szintúgy Phillipe számára, aki mindjobban felismerte, hogy már nem ugyanaz az ember, aki Doverben oly tétován szállt le a hajóról. Aggasztotta, hogy egyre fogyatkozik a pénzük, amit Marie a ládikában őrzött. Mr. Fox igazán szerény árat számított fel a kosztért és kvártélyért, de így sem húzhatták már sokáig. Ráadásul Clarence két-három naponként jelentette, hogy Kentlandből megint benézett valamilyen szolga a fogadóba, és nem ment el addig, amíg meg nem tudakolta, ott van-e még a francia asszony a fiával. Bár Phillipe továbbra sem magyarázta meg a szokatlan érdeklődés okát, olyannyira megnyerte Clarence bizalmát, hogy a fiú készségesen tájékoztatta a kémekről, s elhitte, hogy ez fontos feladat. Így hát Clarence résen volt, nyitva tartotta a szemét és a fülét. Phillipe remélte, hogy egyszer vége szakadhat a kémkedésnek, de a jelek nem erre mutattak. Aggodalmába minden reggel reménykedés és öröm is vegyült arra a gondolatra, hogy talán újból találkozhat Aliciával. Ez viszont valóban nagyon nehéz volt. Ám a végtelennek tetsző idő két titkos találkozásuk között a Kőfejtőn mindannyiszor csak fokozta Phillipe érzelmeit – és a tomboló örömöt, amikor az áhított légyott végre létrejött. A csodálatos délutánt követően mindennap kiment a hegyre, de Aliciának nyoma sem volt. Az ötödik napon azzal a meggyőződéssel botorkált vissza a ligetbe, hogy soha többé nem látja a lányt, hacsak Kentlandben nem – és egyszer csak ott volt Alicia, könnyezve kapaszkodott belé, s közben édes-szomorún áradt belőle a mentegetőzés. Először is szeretkeztek. Aztán Alice elmondta, hogy három-négy naponként tud egyedül kilovagolni, gyakrabban semmiképp. De kitalálta, hogyan lehet a

lehető legkisebbre csökkenteni a veszélyt, aminek kiteszi magát és – nyugtatta meg gyorsan a fiút – Phillipe-et is. Fülelve a házi pletykákra – vagyis ha még jobban fülel, mint egyébként is teszi, vallotta be őszintén –, egyes elejtett szavakból megtudhatja, mit tervez a család a következő egy-két napra. Mondjuk, hogy Roger elmegy vadászni. Vagy Lady Jane a püspököt fogja szórakoztatni két ima között. Amikor ilyen helyzet adódik, Alicia ezentúl egy Betsy nevű lány szolgálatait fogja igénybe venni. Betsy volt az egyetlen komorna, akit Alicia magával hozott a saját otthonából. Úgy érezte, megbízhat a lányban, különösen akkor, ha még néhány pennyvel is megtoldja a bizalmát. Alicia előadta a tervét, és rövid keresgélés után találtak egy kidőlt tölgyfát, amelynek villám sújtotta törzsén számos korhadéküreg volt már. Phillipe kikotorta az egyiket, ez lett az üzenőhelyük. Betsynek, ha Alicia valami légből kapott megbízatással elküldi, ide kell bedobnia egy darab papirost, amelyre durva, nyomtatott betűkkel egy-két szó lesz írva – például annyi, hogy „kedden alkonyatkor” s így Phillipe pontosabban tudja, mikorra várhatja a lányt. A harmadik találkájuk után Phillipe észrevette, hogy Alicia fáradtnak látszik, s megkérdezte, azt találja-e olyan kimerítőnek, hogy emberek tucatjait kell becsapnia és kijátszania Lady Jane-től és Rogertől kezdve a kuktáig és a lovászfiúig. – Hát igen, kimerítő – felelte Alicia. – De megéri, drágám. Meg aztán nem azt mondtad, hogy egyre jobban megy nekem ez a játék? Azzal ajkát megnyitva megcsókolta a fiút. De Phillipe valamit észrevett a szemében, amely azt jelezte, hogy a találkáikért Alicia a lelki nyugalmát adja cserébe. Egy finom estén Alicia a kedvenc vörösborából hozott egy palackkal, és talán kétszer annyit megivott belőle, mint Phillipe. Most hangosan azon morfondírozott, mennyire mulatságos lenne Roger tudomására hozni, hogy szeretője van. A szemében konok káröröm csillogott. Aztán észrevette Phillipe összeráncolt homlokát. – Ugyan már, tudod, hogy úgysem teszem meg soha – mondta, megérintve Phillipe-et. – És legelőször, Alicia… – Igen? – Akkor azért engedted, hogy szeretkezzem veled, mert ő megbántott, igaz? – Már szinte a vesémbe látsz, francia úrfi.

– Szóval azért. – Részben. – A hangja érdesebb lett a bortól. – Csak részben… – És megcsókolta. Alicia jellemében volt valami elfojtott kegyetlenség, ami Phillipe-nek nagyon nem tetszett. Ám ez jelentéktelen aprósággá zsugorodott ahhoz képest, amilyen iszonyú vágyat ébresztett benne – testében, lelkében egyaránt –, valahányszor távol volt tőle, s Phillipe a majdani, lopva együtt töltött percekről ábrándozott. Az üzenőfa elég jól bevált. De így is előfordult, hogy órákon át várt hiába, és csalódottan kullogott vissza Tonbridge-be. Ezeken a magányos sétákon úgy érezte, lassan felnőtt férfivá érik. Azt legalábbis már tudta, mit jelent az igazi bánat. Az egyik ilyen séta, amikor szomorúan baktatott vissza a Wolfe Diadala fogadóba, kis híján az életébe került. A kora esti ködben éppen egy csalit mellett haladt el, amikor egy mordály dördülését hallotta. Ösztönösen hasra vetette magát, elnyúlva a magas fűben. Golyók szisszentek el a közeli fűszálak tetején, erejüket vesztve. Rossz lövés, gondolta. És nem elég nagy a mordály hordtávolsága. De… Vajon ki lőhetett? Vadászok? Igen, hallotta, ahogy hahóznak a csalitban, amikor óvatosan négykézlábra emelkedett. A lövés felriasztotta a varjakat a bozótosból, s most ott károgtak az ég sárga ködében. Phillipe mozdulatlan maradt, s látta, ahogy három lovas bukkan elő a fák közül, s elvágtatnak Kentland felé. Ahogy lassan elenyésztek a távolban, Phillipe felismerte az Amberly-ház libériáját. Nemigen hitte, hogy szándékosan őrá vadásztak. Nem látta, hogy követték volna, pedig most már nagyon óvatos volt a sétáin, és figyelt minden irányban. Sokkal valószínűbb, hogy a szolgák véletlenül vették észre, miközben madarakra lestek a fák között. De maga a tény, hogy rálőttek, sok mindent elárult Roger Amberly érzéseiről. Milyen boldog lenne a herceg fia, ha egyszer csak jelentenék neki a szerencsétlen baleset hírét!… Phillipe nem említette az incidenst sem anyjának, sem Aliciának. De aggodalma még erősebb lett. Más változás is lezajlott benne. Úgy döntött, hogy titkolni fogja a viszonyát Marie előtt. Nem akart hencegni vele, hogy meghódította Parkhurst örökösnőjét

– nem szerette volna hallani, hogy anyja számára ez is egy újabb átkozott bizonyíték, hogy a fia jogosan tartozik, úgymond, a kiváltságosok közé. Amikor Marie a gyakori sétáiról faggatta, kitérő válaszokat adott. Mindenféle ürügyeket talált ki; hogy unatkozik, hogy nincs mit csinálnia a Wolfe Diadalában. Anyja félrevezetése csak újabb jele volt annak, hogy Alicia iránti érzései komolyabbakká váltak, mint szerette volna. Mindent összevéve, a május a változások hónapja volt. Mennydörgés, vad idő tépázta Kentet. Sebesen szálló tavaszi viharfelhők sötétítették el az égboltot. A világ ragyogása semmivé vált. És ennek így is kell lennie, gondolta Phillipe, hiszen az ő boldogsága Aliciával ugyanilyen gyorsan véget ér. II. – Alicia? A lány álmos motyogással válaszolt. Egy közösen felfedezett kis völgykatlan mély ölében pihentek, két nappal június elseje után. Finom mohapad volt alattuk, Alicia szétnyitott ingvállal feküdt, s Phillipe feje mellének két, rózsaszín csúcsos dombja között nyugodott. A völgy túloldalán harangvirágok bólogattak a fülledt levegőben. Fent a magasban tétova esőcseppek koppantak az oltalmazó fák levelein, amelyek épp susogni kezdtek a szélben. Észak felé megdördült az ég. Phillipe nem szólalt meg rögtön a lány dunnyogására, és Alicia megcirógatta a homlokát, mintha csak elsimítaná a bizonytalanságot, amit érzett benne. Phillipe hasra fordult, megérintette a lány bal mellének korallcsúcsát, és nézte, ahogy kihegyesedik. Végül megszólalt: – A szerelmeseknek nincsenek titkaik, igaz? – Igaz. – Alicia a testéhez szorította a fiú cirógató ujjait. – Titkaik csak a házastársaknak vannak. Én még össze sem házasodtam Roger-rel, és gondolj csak bele, máris mennyi mindent titkolok előtte. Tökéletesen igaz. Már nem volt olyan intimitás, amit Phillipe és Alicia ki nem próbáltak volna. – Folytasd, mondd ki, ami bánt – biztatta a lány gyengéden. – Hát jó. Tudod, mit gondoltam rólad azon az első napon, amikor találkoztunk? – Ki vele. – Arra gondoltam, hogy szép nő vagy, és – egy jó kis kurva.

– Te kis szörnyeteg, te aztán kimondod az igazat! Még szép, hogy az vagyok. A gróflányokat megtanítják a női praktikákra. Mit gondolsz, hogyan csábítottam el Rogert, miután a szüleink előkészítették a frigyünket? De hát nem jó dolog, hogy ismerem a szerelem művészetét, ha már szeretők vagyunk? – Ha szeretők vagyunk – egyezett bele Phillipe. – És ha szerelmesek? Alicia felült, miközben egy mennydörgés visszhangja gördült végig a folyóvölgyben. – Nem szabad ilyet mondanod, Phillipe. A hangjában nem volt semmi rosszallás. Csak szomorúság. Most elkerülte a fiú tekintetét. Phillipe gyengéden maga felé fordította a fejét, és mélyen a szemébe nézett. – Nem szabad – ismételte a lány. – Mi soha nem házasodhatunk össze. – És ha Lady Amberly végül kénytelen lesz elfogadni apám akaratát? – Az még nagyon soká lesz – vagy soha. Látod, milyen ügyesen ellenáll. Hagyja, hogy itt rostokolj, hogy várakozz a végtelenségig, hogy a faluban gubbassz… – Istenem, hogy mennyire gyűlölöm ezért! – Phillipe fölugrott dühében. – Máskor meg… kételkedni kezdek… – Miben? – Talán nem tudom, hol a helyem. – Lady Jane ebben alighanem egyetértene veled – mondta Alicia egy kis gúnnyal a hangjában, s közben a kezével hívta, hogy feküdjön vissza mellé. De Phillipe mogorván járkált fel-alá. Alicia keze visszahanyatlott a teste mellé. A következő pillanatban már kezdte befűzni az ingvállát. A varázs megtört – túlságosan veszélyes területre tévedtek. – Szerintem, Phillipe, csak azért vannak kétségeid, mert még nem tudod, ki és mi is vagy igazából. És ha már egyszer elkezdtük, hát bevallom, hogy az én érzéseim is kuszák. Próbálj megérteni. Nem szeretem Rogert, pedig szeretnem kéne, hiszen hozzámegyek feleségül. És szeretek itt lenni veled, pedig nem lenne szabad. Phillipe visszament hozzá, letérdepelt mellé, és kezét kezébe szorította. – Alicia… – Igen, drágám? – Kezdettől fogva furdal a kíváncsiság, hogy mondtál-e már ilyeneket másoknak is. A lány kék szeme rezzenetlenül nézett rá. – Engem meg furdalt a kíváncsiság, hogy mikor fogod ezt megkérdezni. – És… válaszolsz?

– Igen – soha. Te voltál és te vagy az első. El tudod képzelni, mennyire megrázott ez az egész? És hogy milyen érzés vállalni a kockázatot, hogy kilovagoljak hozzád, s azt, ahogy utána rám néznek, és amiket kérdeznek? Te nem tudod, hogy mit tettél velem, Phillipe. Vannak éjszakák, amikor le sem hunyom a szemem. Éjszakák, amikor csak sírok, és arról ábrándozom, bárcsak másképp volna minden. Amikor azt kívánom az Istentől, hadd szálljak fel egy hajóra, és hadd menjek el innen – akár át az egész óceánon, hogy ott élhessek egy olyan családnál, mint a Trumbullok, és te soha többé ne kínozz engem. Phillipe megkérdezte, kik azok a Trumbullok. Alicia elmagyarázta, hogy az anyjának a húga – ő Sue néninek hívja – az amerikai gyarmatokra ment férjhez. Sue néni férje egy bizonyos Tobias Trumbull lett, roppant gazdag ember, miután ő a legnagyobb kötélverő üzem tulajdonosa Philadelphia Cityben. Szép házban lakik, támogatja III. György és a miniszterei politikáját, és összességében kifogástalan gondolkodású tory úriember. – Ott legalább biztonságban lennék azok után, ami itt történt – folytatta. – El sem tudtam volna képzelni, hogy ez lehetséges. Mert hisz mondtam már, az ilyen találkákon kívül minden más teljes képtelenség. Én nem vagyok elég erős, hogy más úton induljak el, mint amit kijelöltek számomra. Vagyis: házasság Rogerrel… – Emlékszel, mit mondtam neked legelső alkalommal? Hogy bármit meg tudsz tenni, ha nagyon akarod. – Ha nagyon akarom? Ó, igen, éppen ez a baj!… Azzal a nyaka köré fonta a karját, és zokogásban tört ki. Ilyennek Phillipe még sohasem látta. Meghatódott, és – igen, miért ne vallaná be magának? – most még jobban szerette. Az eső a leveleken keresztül szemerkélni kezdett. Alicia kibontakozott az ölelésből – indult vissza Kentlandbe. Az elválás még nyomatékosabbá tette Phillipe váratlan kérdését: – Árulj el nekem valamit. Nem a bolondját járatják velem? Valóban annyira beteg az apám? – Ó, igen. Az orvos alig jön el a betegágytól a vérgyűjtő tálkájával. – Akkor, ha valóban szeretsz, segíts nekem egy kicsit. Téged megtanítottak mindenféle praktikákra, hát valahogy érd el azt, hogy Lady Jane megenyhüljön valamelyest az irányunkban. Az anyám már szinte az eszét veszti az aggodalomtól. Úgy érzi, becsapnak bennünket. – Nem, nem csapnak be – felelte Alicia, megigazítva a szalagot a hajában. – Harcolnak. Nagyon úri módon, de harcolnak. Lady Jane különösen tőled fél. És

meg is értem, hogy miért. Épp az előbb mondtam neked, te még nem döntötted el, hogy mi akarsz lenni. Egy igazi nemesember fattya? Vagy olyan ember, aki köp a nemesekre? – Ez most nem lényeges. Nem tudnád meggyőzni Lady Jane-t, hogy engedje az anyámnak legalább egy pillanatra látni a herceget? – Hát, megpróbálhatom – töprengett Alicia. – Nagyon óvatosan kell csinálni. El kell ültetni egy kis magot, aztán napról napra táplálni egy kicsit. Nem gonosz asszony ő. Csak védi, ami szerinte jogosan az övé… – Akárcsak az én anyám. –… és lehetséges, hogy hajlik majd jövendő menyének a javaslatára. Alicia tekintete elkomorodott. – De olyan alkalomra kell időzíteni, amikor Roger nincs a kastélyban. Igaz, ez elég hamar bekövetkezhet. – Hogyhogy? – Lady Jane érzi, hogy póráza már-már a szakadásig feszült. Roger szinte egyfolytában tombol és dühöng. És valahányszor elkezdi, hogy márpedig indul Tonbridge-be, szörnyű veszekedés tör ki közöttük. Zeng az egész ház, hiába zárkóznak be. És tudom, hogy Lady Jane kétségbeesetten igyekszik rávenni Rogert, hogy menjen el Londonba kikapcsolódni. Látod, ennyire fél tőled. Nemcsak az örökségi igényed miatt, hanem azért is, mert esetleg kárt tehetsz a törvényes fiában. Igen – bólintott hirtelen nem is lehetetlen, amit kérsz. – Kérlek, tedd meg, amit tudsz. Már alig maradt pénzünk. Alicia a lombokat susogtató szélbe emelte fejét. A délutánra vihar előtti csend ereszkedett. – És időtök. Az idő az ellenséged, Phillipe. Édes Krisztusom, néha azt kívánom, bárcsak sohase jöttél volna ide! Hogy olyan választásra kényszeríts, amelyet szeretnék megtenni, de nem tudok!… Megfordult és elszaladt. – Alicia! A kiáltás elhalt. Egyedül maradt a völgykatlanban, s az eső hirtelen zivatarrá erősödve tört át a lombokon. Most végtelenül szerencsétlennek érezte magát. Az egyik pillanatban úgy érezte, megérti az Aliciát vezérlő indítékokat, s a következőben már elátkozta a világot, amely előre meghatározott életre kárhoztatja a lányt. De minden gyötrődése ellenére egyvalamit pontosan tudott – szereti Aliciát. A liget pereméről nézte, ahogy a lovas eltűnik a fekete felhőkkel burkolt távolban. Ő pedig szörnyen magányos volt, miközben visszakullogott Tonbridge-be.

III. A magnak, amelyet Alicia az ő kedvéért elvetett, három hét kellett, hogy kihajtson. Egyik délután a Kőfejtőn újabb üzenetet talált az odúban, ezúttal egy másik helyre kellett mennie aznap éjszaka – egy part menti fűzligetbe Tonbridge és Kentland között. Philippe csapdát sejtett, de ott volt a megjelölt helyen, igaz, előtte alaposan megfigyelte a ligetet. Alicia már várta. Csak addig maradhatott, amíg gyorsan elmondta, hogy Lady Jane akarata győzött. Roger egy-két napon belül az anyja rendíthetetlen követelésére elutazik Londonba, hogy beszerezze az új őszi ruhatárát, és megtudja a legújabb pletykákat a kávéházakban. S közben egyes apró jelek azt mutatták, hogy Lady Jane netán engedni fog. De nagyon óvatosan kell biztatni, tette hozzá Alicia. Nem viselkedhet úgy, mint aki egyszerre megváltozott, vagyis nem mutathat túl nagy érdeklődést Phillipe és az anyja sorsa iránt. Ezért arra hivatkozott, hogy Kentland így talán előbb megszabadulna tőlük. Ha egyszer látják a herceget öntudatlan állapotban feküdni, magyarázta, akkor a hívatlan látogatók alighanem egyszer s mindenkorra megértik, hogy reménytelen az ügyük. Phillipe örült a jó hírnek, legalábbis, ha az anyjára gondolt. Ha magára, inkább elszomorodott. Alicia már szinte megvallotta, hogy szerelmes belé. És mégis ilyen aggályos gonddal óvja a saját helyzetét. Egy zivataros szombati napon az öreg, zsémbes kocsis jelent meg a Wolfe Diadalában. Lady Amberly kéreti őket a birtokra, mondta. Lady Jane személyesen várta a látogatókat az ajtóban, és az emeleti lépcsőhöz vezette őket. Aliciának nyoma sem volt. De a megbízatást végrehajtotta, amint arról Lady Jane Marie-hoz intézett szavai is tanúskodtak: – Bár semmi okom rá, a lelkiismeretem mégis nyugtalankodni kezdett. Arra gondoltam, talán azt hiszik, hogy nem az igazat mondom. Ez a látogatás nyilván meg fogja nyugtatni önöket efelől. Marie arcán skarlátvörös foltok jelentek meg. Úgy festett, mint aki mindjárt rohanni kezd felfelé a lépcsőn. Phillipe a két asszony mögött ment, és érezte, hogy lentről az inasok megvető pillantásokat vetnek rájuk. A lépcső tetején egy komorna várta őket, gyertyával a kezében. Egy homályos folyosón mentek végig, amelyen nyirkos, egészségtelen szag

terjengett. A folyosó végéhez közeledve mintha a falból lépett volna elő egy árnyalak. Phillipe felismerte dr. Bleekert – feketében volt, mint mindig. Az orvos rosszalló pillantást vetett a látogatókra. A faragott, dupla ajtó előtt állva így szólt: – Belépniük nem szabad, csak innen nézhetik. Lady Amberly kérésére ennyit engedélyeztem. Magamtól nem tettem volna. Marie körme Phillipe csuklójába mélyedt, ahogy Bleeker kinyitotta az első ajtót. Phillipe először csak a két gyertya fényét látta a befüggönyözött, elsötétített szobában álló ágy két oldalán. A szobából kiáradó levegő még rosszabb volt, füst, izzadság és valami balzsam keserű szaga keveredett benne. Marie halkan felsikoltott, és egyet előbbre lépett. Bleeker fekete karja oldalra lendült, és korlátként útját állta. Marie a szájához kapta a kezét. Lady Jane elfordult, és az eső áztatta, ólomkeretes ablakokat nézte a hall végén. Az ágy mellett álló gyertyák lángja egy kissé megremegett. Phillipe végre ki tudta venni a sápadt arcot a párnán. Mintha önmagát látta volna idősebb korában. Aztán jött a hang – a fullasztó levegőjű szobában fekvő ember érthetetlenül motyogott valamit. Szótöredékek szálltak fel. James Amberly szája sarkából nyál szivárgott; viaszfehér homlokán csillogott a veríték. Phillipe lába elgyengült. Marie megragadta Bleeker karját: – Kérem, hadd menjek oda hozzá. Csak egy pillanatra! – Ezt kategorikusan megtiltottam. Nézze, milyen kétségbeejtő az állapota. Amikor ébren van, akkor sem tiszta a tudata. Marie újból az ágyon fekvő alakot nézte. Még egy pillanat, és Bleeker becsukta az ajtót. – Meggyőződésem, hogy mindent, ami emberileg lehetséges, megtettünk önért, asszonyom. Marie nem is hallotta a szavait. Sírt. Phillipe szerette volna megütni ezt az elviselhetetlen orvost. Az anyjához lépett, hogy minél előbb elvigye innen, a betegség és borzalom házából. Nem kellett volna idejönnünk, gondolta. Rosszabb neki, hogy így kellett látnia, mintha egyáltalán nem látta volna. Gyorsan a lépcső felé vezette az anyját. Marie reszketett, de a zokogásán már sikerült úrrá lennie. Soha nem fogja elárulni neki, hogy ő készítette elő a látogatást, gondolta Phillipe. Azt remélte, ha Marie láthatja James Amberlyt, az

lelket önt bele. De pontosan az ellenkező hatást érte el vele. És ez az ő bűne volt. Amilyen gyorsan csak lehetett, az anyját vezetve lement a lépcsőn, át az előcsarnokon. Félig már megtették a kapuhoz vezető utat, és Marie még mindig a karjába kapaszkodott, amikor Lady Jane megszólalt a hátuk mögött: – Most, hogy kielégítettem az óhaját, asszonyom, remélem, nem okoz nekünk több bosszúságot. Hagyja el Angliát. Hallja, amit mondok? Hagyja el Angliát! Ő úgysem tud felelni magának. Ő nem tud kiállni a maguk követelése mellett. Most én vagyok a herceg akarata. És amíg élek, minden hatalmammal tagadni fogom annak a levélnek a tartalmát. És végül, önök is nagyon jól tudják, hogy a fiam mit érez az önök igénye… és az igénylő kapcsán. – Ahogy szigorúan ránézett, Phillipe megborzongott a tekintetétől. – Nem tudom a végtelenségig garantálni, hogy kordában tarthatom a fiam természetes ösztöneit. Minden jót. Egy inas suhant el mellettük, hogy kinyissa az ajtót, mintha ezzel is sürgetné a távozásukat. Phillipe visszanézett Lady Jane-re, de már érezte az esőcseppeket a nyakán. Hallotta, ahogy egy kocsi zörögve jön a feljárón. Most már értette, miért hullott Alicia magja termékeny talajra. Lady Jane nem szívj óságból vagy a lelkiismerete parancsára engedte ezt a látogatást, hanem azért, hogy még jobban megfélemlítse őket – most már azzal is, hogy Roger tettlegességre ragadtatja magát. Phillipe gyanította, hogy ez csak ámítás. De túl nagy merészség lenne tökéletesen hinni ebben a gyanúban. Egy szó, mint száz, Amberly tehetetlensége, Lady Jane elszántsága és a távol lévő örökös bosszúálló természete mind-mind nyíltan csatasorba áll ellenük – és le fogja győzni őket. A mostani találkozásnak ez volt az üzenete. Phillipe-et még jobban lehangolta, hogy éppen ő és Alicia a felelősek azért, hogy Lady Jane elérte, amit akart, hiszen ők sugalmazták neki a célhoz vezető utat. És Lady Jane mohón kihasználta a lehetőséget. Ahogy Marie a felhajtóhoz vezető lépcsőn botladozott lefelé, Phillipe máris tapasztalhatta, milyen sikeres volt ez a stratégia. Nem tudta időben elkapni Marie-t, aki előrebukott a térdével a sárba. Felsegítette, s közben forrt benne a megaláztatás és a düh.

IV. Marie szoknyájára nagy sárcsomók tapadtak. Phillipe, miközben fölsegítette, ragyogó négylovas hintót látott érkezni – kerekei szétfröcskölték a sarat, ahogy a libériás hajtó fékezett és megállította a fehér lovakat. A komornyik meglepetten kiáltott be a házba: – Asszonyom, váratlan látogatók! – Azzal leszaladt a lépcsőn, hogy segítsen a libériás előlovasnak, aki már éppen nyitotta az aranyozott ajtót. Marie a fiára támaszkodott, s mintha kezdte volna visszanyerni lélekjelenlétét. Eközben Phillipe ámulva nézte a hintóból kikászálódó kövér, parókás urat. A ruházatára csakis a pompázatos szó illett, a cipőcsatjaitól és a térdszalagjától kezdve rubin– és smaragdberakásos kardhüvelyéig és a finoman cirkalmas zsinórozásig őszibarackszínű kabátjának aranygombjai körül. A komornyik, a hajtó és az előlovas dühös szemeket meresztettek Phillipe-re és az anyjára, mert még mindig a hintó jobb első kerekénél álltak – a főbejárathoz vezető lépcső alján. Lady Jane jelent meg az ajtóban. – Uram, hetek óta várjuk az érkezését. De aztán úgy véltük, az államügyek megakadályozták a látogatást. Nem is készültünk… – Tudom, hogy látogatásom jócskán megkésett – felelte a vendég, a hintó lépcsőjén időzve. – És nem is maradhatok sokáig, mint láthatja, rendkívüli sietséggel jöttem, a szokásos kíséretem nélkül. De megragadtam az alkalmat, hogy mielőbb kifejezhessem önnek az együttérzésemet, és láthassam, milyen állapotban van kiváló barátom, a herceg. A hajtó Phillipe-re és Marie-ra förmedt: – Álljanak félre, kérem. Phillipe, akinek a ruháját sár pettyezte, érzései pedig még kuszán kavarogtak a kastélybeli komor jelenet után, tüzes tekintettel nézte az újonnan jött urat. Az még mindig a hintó lépcsőjén állt, s csak rózsaszín ajkának biggyesztésével árulta el pillanatnyi bosszúságát. A sáros asszony és a fia eltorlaszolták az utat a kőlépcsőhöz. – Álljanak félre! – követelte a hajtó. – Miért? – kérdezte Phillipe. – Uram, bocsásson meg ezeknek az idegeneknek a rossz modorukért… – szólalt meg Lady Jane. Az úr arcán halvány derültség jelent meg. Felemelte egyik gyűrűs kezét, hogy elcsitítsa dühös szolgáit, majd óvatosan lelépett a sárba, megkerült egy tócsát, s végül szemtől szemben állt Phillipe-pel.

Arcából és alakjából ítélve akár az unokatestvére is lehetett volna Francis püspöknek. Az arckifejezése azonban egy dologban teljesen más volt: hiányzott róla a ragacsos ájtatosság. Sőt, már-már vonzóan fesztelen és vidám volt. A szeme viszont korántsem felszínes emberre vallott. Egyenesen, kihívóan Phillipe szemébe nézett: – Hogy miért álljon félre, uram? Mert ezek a jóemberek itt úgy gondolják, hogy Anglia miniszterelnökének kijár némi tiszteletadás. A komornyik megragadta Phillipe karját: – Tudatlan senkiházi, Lord Northszal állsz szemben! Phillipe vadul lerázta a komornyik kezét. – És ezért kell félreállnom? – A Brit Birodalom második leghatalmasabb emberének arcára enyhe döbbenet ült ki, ennek ellenére meg tudta őrizni a szívélyesség látszatát. – Igen, uram, lényegében ez az oka. – Nos, engem ugyan nem érdekel, hogy ki maga – vágott vissza Phillipe. Túlságosan zaklatottak voltak az idegei, hogysem a józan ész nyugalomra inthette volna. Lady Jane döbbenetében földbe gyökerezett lábbal állt az ajtóban. A miniszterelnök őhozzá intézte szavait: – Mintha egy csöppet franciás lenne a kiejtése. Tán csak nem a hírhedt Rousseau egyik tanítványához van szerencsém? – Olvastam őt, ha tudni akarja – mondta Phillipe. – Netán a mi veszedelmes Locke-unkat is? – Igen. Lord North felsóhajtott. – Hát, adjunk hálát az úrnak, hogy az előbbi ma már nem tünteti ki jelenlétével birodalmunkat, hanem az őrült eszméivel együtt visszament a kontinensre – az utóbbi pedig örökre a föld alatt nyugszik. Bárcsak az írásairól is ugyanezt mondhatnánk! – Én egyikük írásaiban sem találok semmi rosszat, uram. – O-hó! – kiáltott fel Lord North, mintha valami szónoklathoz adta volna meg az alaphangot. – Gyanítom, pillanatokon belül arról is értesülünk, hogy ön levelező tanítványa annak a patás ördög Adams-nek. Nyilván így kell lennie, hiszen egy ártalmas eszme csak mind újabbakra csábítja azt, aki hisz benne! Mondja csak, fiatalúr, ön valóban azok közé tartozik, akik úgy vélik, hogy, mondjuk, egy földművesnek ugyanolyan jogai vannak, mint egy királynak? Hogy az előbbi tekintélye az utóbbiéhoz fogható? Phillipe minden hidegvérét összeszedte a válaszhoz: – Ha egy király elnyomja a népet, akkor a földművelőnek meg kell döntenie a királyi hatalmat. És van hozzá joga.

Lord North tekintete most már kevésbé volt derűs. – Lady Amberly, önnek sikerült a házába csábítania egy tökéletes tetvesnemest, ahogy azokat a békétlenkedőket nevezzük odaát a rebellis tartományunkban, Massachusetts Bayben.* Újból Phillipe-hez fordult, és most már nekitámadt. – Bár nem szokásom, hogy közemberekkel tárgyaljak az esőben, fiatal barátom, egy dologra hadd hívjam fel a figyelmét. Nincs még egy nép a nap alatt, amely olyan nagy szabadságot élvezne, mint az angolok. De a szabadság nem azt jelenti, hogy mindent szabad. És azoknak, akik megkérdőjelezik a társadalom természetes rendjét, vállalniuk kell az ezzel járó veszélyeket. Amint azt a hírhedt bostoni tetvesnemesek is meg fogják tanulni! Bárhol is szedte fel a hamis szabadelvűségnek ezt a visszataszító betegségét, gyógyítsa ki magát belőle, mielőtt még nagyon csúnyán végzi. Most pedig, ha lenne olyan kedves, álljon el az utamból, hogy eleget tehessek jövetelem céljának. De Phillipe továbbra sem volt hajlandó tágítani. Lord North elvörösödött dühében, de aztán a modora csak felülkerekedett. Olyan elegánsan megvető tekintettel kerülte ki Phillipe-et, hogy a szolgák elismerően felkuncogtak. Phillipe emlékezetében megjelent Girard arca, és a lépcsőn felfelé haladó széles hát után kiáltotta: – Milyen jogon mondja az egyik ember különbnek magát a másiknál? És milyen jogon uralkodik fölötte? A királyok azért uralkodhatnak, mert az emberek engedik őket! North megfordult, és lepillantott rá, ezúttal már nyíltan ellenséges volt. – Fiatalember, attól félek, hogy Locke és Rousseau mérgező eszméi halálosan megfertőzték a lelkét. Rossz vége lesz ennek, meglátja. S azzal a miniszterelnök eltűnt az ajtó mögött. Még hallani lehetett, ahogy Lady Jane szaporán mentegetőzik, és dühösen kárhoztatja Phillipe-et. A hajtó visszatette a fejére a toryk fehér rózsáival díszes háromszögletű kalapját, és felkiáltott: – Istenemre, ilyen arcátlan viselkedést még sohasem láttam. Szerencséje, kislegény, hogy Lord North ilyen szelíd úriember. – És a maguk germán királyának a bábja! – gúnyolódott Phillipe. – Hallottam, hogy a kocsmákban mit mondanak róla. Hogy György király tartja a karikát, North pedig átugrál rajta. *A történelmi hűség kedvéért: az eredeti szövegben North a „mobility” tagjának nevezi Phillipe-et – a „mob”-ból („csőcselék”) képzett szó a „nobility”-re („nemesség”) rímel. – A ford.

– Mondd meg, hogy kitől hallottad ezt, és még ma kitépem a nyelvét! – fortyant fel a hajtó. Felnyúlt az ülésre, és egy összetekert korbácsot vett magához. – Aki pedig megismétli, éppen csak hajszálnyival érdemel kevésbé szigorú büntetést. – Egyetlen lendítéssel kibontotta a korbácsot. Phillipe nem félt a verekedéstől, de a hajtó és a mögöttük ólálkodó előlovas túlerejével szemben nem lett volna esélye. És ha összeakaszkodnak itt a sárban, véletlenül még Marie-nak eshetett volna baja. Így hát elfojtotta dühét, és az anyját is siettetve megszaporázta lépteit, miközben a hajtó a korbácsával játszott és szitkokat kiabált utánuk. Amikor már nem hallhatták a káromkodást, Phillipe lassított. – Dőlj rám, mama. Nehéz menni ebben a sárban. Marie arca ragyogott a büszkeségtől. – Istenemre, Phillipe, benned aztán van tűz! – Csak ha úgy bánnak velünk, mint a kapcaronggyal. Én igazán nem szeretek civakodni, és nem akarok bajt hozni a fejünkre. De miért vagyunk mi rosszabbak, mint ő? – Ez mindig így volt, amióta világ a világ, amint az az ember is mondta neked. Megáll az ész – maga a miniszterelnök! Én nem vádollak az indulataidért. De használd fel őket okosan! A céljaid érdekében, nem pedig úgy, hogy a vesztedbe rohansz. Most mintha újból a régi önmaga lett volna, bár még Phillipe karjába kapaszkodott, ahogy ballagtak az ingovánnyá változott vontatóúton. Marie még valamivel megtoldotta a tanácsát. – Ne felejtsd el, hogy el kell majd foglalnod a téged megillető helyet ennek az osztálynak a tagjai között, úgyhogy ne haragítsd magadra őket. Phillipe megvonta a vállát. – Ami azt illeti, már úgyis be vagyok sorolva a – hogy is mondta – tetvesnemesek közé. De vajon ki az a patás ördög, az az Adams? Meg kell majd kérdeznem Mr. Foxtól. Elég tájékozottnak tűnik politikai kérdésekben. Vánszorogtak az esőben, és Phillipe-et megint megrohanta a kishitűség. Eszébe jutott a lövés a csalitban és Lady Jane figyelmeztetése, hogy most már nem sokáig lesz képes féken tartani Rogert. A saját szavaira ocsúdott”. – Talán ennek az egésznek nincs is értelme, mama. Az apám nem tud szót emelni az érdekemben, és ha Rogert nem is vesszük számításba, mindketten tudjuk, hogy Lady Amberly ügyvédek egész seregét tudja felbérelni, hogy megtámadják a követelésünket. Nem lenne jobb visszamenni Auvergne-be? Marie arca elkomorodott. – Nem. Amíg nálam van a levél, soha!

S ahogy sárosan, fáradtan kullogtak a vontatóúton, Phillipe arra gondolt, vajon az anyja nem olyan kör felé vezeti, vagy inkább lökdösi-e, amelyben őt sohasem fogadnák szívesen, s amelybe ő nem is illik bele.

Hetedik fejezet TESTVÉR TESTVÉR ELLEN I. – Mr. Fox – mondta Phillipe a látogatás utáni harmadik nap reggelén –, beszélnem kell magával a szállásunk ügyében. Az anyám és én maholnap kifogyunk a pénzünkből. – Ez esetben, uram – felelte a Wolfe Diadala őszes hajú tulajdonosa másnak kell kiadnom a szobájukat. Bármennyire szeretnék jótékony lenni önökhöz, nem tehetem. A fogadó udvarán álltak, a boltíves kapu mellett, ahonnan néhány perccel korábban Londonba indult egy postakocsi. Az udvar lócitromtól bűzlött. Mr. Fox kikerült néhányat a szagos buckák közül, és leült a fal mellett lévő padra pihenni. Bent Clarence az egyik szolgálólánnyal feleselt. Fülledt, kék ég borult föléjük. – Nagyon fontos, hogy maradhassunk… – kezdte Phillipe. – Az lehet. De hadd kérdezzem meg kereken, vajon biztonságos-e? Phillipe a napsütésben állva is megborzongott egy pillanatra. – Ez nem befolyásolhatja a döntésünket, Mr. Fox. A fogadós barázdált arcára meglepetés ült ki. – De hát nincs tisztában azzal, hogy az egész környéken magáról beszélnek, és nem is mindig jóindulattal? Merthogy úgy nekitámadt magának a miniszterelnöknek. Mégpedig, ha nem tévedek, veszélyes liberális eszmékkel? Szerencséje van, hogy őlordsága béketűrő ember, különben az Isten tudja, miféle törvényt ráncigálhatott volna elő maga ellen. Fox most ravaszkásan sandított felé. – Maga valamivel sakkban tartja az Amberlyket, igaz? A család gyűlöli magát, mégis megtűrik a jelenlétét. Úgy tudom, azt állítja, hogy rokona… – Az vagyok. – Szeretném tudni, miképpen. Phillipe felnézett az ablak zárt spalettáira, amelyek mögött Marie még aludt. A derék, elálló fogú fogadós érezte nyugtalanságát, s barátian a karjára tette a kezét.

– Ki vele, fiú, én magam sem vagyok oda az Amberlykért. Ígérem, nem mondom el senkinek. A fogadós biztató érintése mintha elvezette volna Phillipe-ből a feszültséget. Megkönnyebbülés volt kilépni a máris forró napsütésből, lehuppanni a padra Fox mellé, és – lesz, ami lesz – megosztani vele élete nagy titkát. – James Amberly az apám, bár soha nem vette feleségül az anyámat. A herceg hívott bennünket, mielőtt még olyan súlyossá vált volna a betegsége, hogy nem tud beszélni senkivel. Lady Jane azért gyűlöl, mert a herceg nekem ígérte a vagyona egy részét. Mr. Fox hosszan, halkan füttyentett meglepetésében. – Na, ez a magyarázat aztán meg se fordult a fejemben. Pedig így minden, ami rejtély volt előttem, világossá válik. Hogy Lady Jane képes személyesen eljönni ide – két külhonihoz, akik akcentussal beszélnek angolul. Meg a szolgák állandó kutakodása, hogy itt vannak-e még – igen, igen! Szóval az Amberly uraság elpottyantott egy fattyút. A nemjóját! Amikor túlesett első meglepetésén, megkérdezte: – És van bármi bizonyítékuk, amivel érvényesíteni tudják a követelést? – Egy levél, amit az apám írt. Az anyám őrzi jól elrejtve. Azt hiszem, Lady Amberly tudja, hogy a levél valódi. Talán megvet, de nem hiszem, hogy kész lenne tettlegességhez folyamodni. – Remélte, hogy ez így igaz. Persze Rogert még akkor is külön számításba kellett vennie. – Bízom benne, hogy úgy van, ahogy mondja, a maguk érdekében. – Fox piszkos körmével megkapargatta egyik kiálló fogát. – Szóval abban a reményben akarnak itt maradni, hátha meggyógyul az apja? – Igen, és akkor fogad bennünket, és kijelenti, hogy az igényünknek eleget kell majd tenni. – Ezt értem. Csakhogy ezzel még nem tisztáztuk azt a kérdést, amiről eredetileg beszéltünk. – Dolgozhatnék magának – mondta Phillipe. – Nemcsak egy keveset, mint eddig, hanem állandóan. Egész nap, késő estig. Csak ne küldjön most el bennünket, Mr. Fox! Az idős férfi tűnődött egy darabig. – Akkor át kell hogy költözzenek a legkisebb szobámba… – Akár a pajtába, csak maradhassunk! Fox elmosolyodott, látva Phillipe halálosan komoly arckifejezését. – Nem, a kis szobába elég lesz. Amint már mondtam, én sem rajongok Lady Jane-ért.

– Mr. Fox, nem is tudom, hogy köszönjem meg! – Ne köszönjön semmit. Majd kemény munkával lerója, gondoskodom róla. Phillipe összevonta a szemöldökét. – Csak van valami… – Igen? – Azzal, hogy itt maradunk, kitesszük önt valamiféle veszélynek? – Lady Jane ilyen messzire azért nem mer elmenni – felelte Fox mély meggyőződéssel. – Angliában ma olyan a törvény, mint egy kusza gombolyag. Egy szegény kölyök kezét például levághatják csak azért, mert elcsent egy cseresznyetortát. De azért a legtöbb törvényünk véd bennünket, angol embereket. A kormányzása idején Mr. Pitt megjegyezte, hogy maga a király sem teheti be a lábát akár a legszerényebb kunyhóba sem, hogy csorbítsa a tulajdonosának szabadságát. És hála érte Istennek. Az ilyen elveknek köszönhetjük országunk erejét és dicsőségét. És ez az oka annak, hogy a kuzinjaink ott a gyarmatokon olyan sok bosszúságot okoznak őfelsége minisztereinek – tette hozzá fanyarul. Erről Phillipe-nek eszébe jutottak a „tetvesnemesek”, akikről Lord North tett említést. A fogadós ebben a kérdésben is tájékozottnak bizonyult. – Az a lényeg, hogy a gyarmatiak ugyanolyan angoloknak tartják magukat, mint mondjuk én. És ugyanolyan jogokat is akarnak. A germán György ezt másként látja. Minden hatalmat a saját kezében akar összpontosítani. A hannoveriek, akik őelőtte ültek a trónon, lusta és züllött emberek voltak. Így aztán amikor a király még kicsi volt, az anyja állandóan egyvalamit döngicsélt a fülébe: „Légy király, Georgie!” Ennek lett az eredménye, hogy jöttek és mentek a miniszterelnökei. Rendületlenül kereste azt, amelyik még gerinctelenebb és simulékonyabb, és minden akadékoskodás nélkül végrehajtja a király politikáját. Northban aztán meg is találta az emberét, aki telirakja a kormányt a magafajtákkal. És azt hiszem, György a mi szigetünkön is lábbal tiporná a szabadságot, ha úgy érezné, hogy megteheti. De tisztában van vele, hogy ez milyen következményekkel járna. Az angol ember harcol, ha valamit igazságtalannak érez. Mr. Fox azokat a tömegeket említette példaként, amelyek vámsorompókat égettek el mindenfelé az országban. Az ellen tiltakoztak, hogy egyik-másik úr, aki megszerezte az ellenőrzést egy-egy vámsorompó fölött, túlságosan magas útadót vetett ki. – Amerikában is sokan hasonlóképpen tiltakoznak a sérelmeik miatt – folytatta Fox. – De György ezt nem fogja tűrni.

– A miniszterelnök azt mondta, úgy beszélek, mintha valami Adams tanítványa volnék. Ki az az Adams? – A leghosszabb, legélesebb tüske őfelsége oldalában. Ha nem tévedek, Samuel a keresztneve. Állítólag ő a legvakmerőbb és legrendíthetetlenebb azok közül, akik ellenzik a király politikáját Massachusetts királyi tartományban. Aztán Fox dióhéjban elmesélt néhány esetet, amelyek mindjobban fokozták az ellenségeskedést III. György és gyarmati alattvalói között az elmúlt években. A gondok a hétéves háború végén kezdődtek. A pénzügyileg kimerült kormány arra a tökéletesen logikus következtetésre jutott, hogy miután brit csapatok védték meg és garantálták az amerikai gyarmatok biztonságát a háború alatt, amely Indiától Kanadáig tombolt, mi sem természetesebb, mint hogy a gyarmatok fizessék ki a háborús adósság illő hányadát. Így aztán a király egymást váltó odaadó és szolgálatkész miniszterelnökei különböző adókat vetettek ki az amerikaiakra. Mr. Fox említett valami cukoradót, majd azt, amelyik megkövetelte, hogy királyi bélyegekkel lássanak el mindenféle gyarmati okmányt. Phillipe emlékezett rá, hogy erről Girard is beszélt neki. Felvetődött a kérdés, hogy van-e a király kormányának Londonban joga arra, hogy efféle adókat vessen ki a gyarmatokra, azok beleegyezése nélkül. – A legfőbb panaszuk az, hogy nincs képviseletük a parlamentben. Ennélfogva fenntartják maguknak a jogot, hogy meghatározzák a saját belső adóikat. A gyarmati tiltakozások, magyarázta Fox, végül is kikényszerítették a bélyegtörvény eltörlését. Csakhogy ezután Townshend pénzügyminiszter – „Pezsgős Charley”, csúfolta jámbor gúnnyal Fox – azt találta ki, hogy vessenek ki adót minden Amerikába szállított üvegárura, ólomra, festékre, papírra és teára. – És tudod, hogy mi történt ezután, fiam? A derék gyarmati angolok összedugták a fejüket, és azt mondták: „Legyen átkozott minden árutok! Nekünk ugyan nem kell semmi.” A kereskedelemből, mint amikor a pára felszívódik, nem maradt semmi. Voltak más, erőszakosabb tiltakozások is, hiszen nem annyira tiszta a helyzet, ahogy itt előadom. A király sok amerikai alattvalója nem akar mást, csak igazságos bánásmódot. És annak elismerését, hogy a belső adózás fölött ők rendelkeznek. Jó példa erre az egyik kereskedelmi képviselőjük, aki most éppen Londonban van. Tudós ember, doktor Franklinnek hívják. Mások azonban – főként a massachusettsi tömeg – annak a puszta gondolatától is viszolyognak, hogy egy király mondja meg nekik, mit tegyenek. Adams a

bostoni forrófejűek leghírhedtebb vezére. Hatvannyolcban olyan felfordulást okozott, hogy királyi csapatokat küldtek ki, s most helyőrség ellenőrzi a környéket. – Meglepő módon – folytatta Fox – amikor a gyarmatok leállították az importot, az óceán innenső oldalán volt hangosabb a méltatlankodás. A kereskedők Londonban és más városokban nagyon zokon vették a dolgot. És elég nagy a befolyásuk, hogy meghallgassák őket, így aztán amikor North tavaly hivatalba lépett, vissza is vonta Pezsgős Charley adóit. Mindet, kivéve a teaadót. Azzal is csak azt akarta megmutatni Amerikának, hogy a királynak igenis van hatalma adót kivetni, és jobb, ha a gyarmatiak ezt nem felejtik el. – Már úgy látszott, minden visszakerül a normális kerékvágásba, amikor Adams és a barátai újból belekavartak a levesbe. Egy téli este a bostoni csőcselék provokálni kezdte a helyőrségi csapatokat. Utcai zendülés tört ki. Öt gyarmati lakos holtan maradt a hóban. Egyszóval ott most zűrös a helyzet. Az egyik oldalon olyan derék angolok állnak, akik kifogástalanul lojálisak a királyhoz. Középen azok, akik lojálisak ugyan, de igazságos bánásmódot követelnek. A többiek pedig – az Adams-féle radikálisok – azt üvöltözik, hogy nem elég, ha csak elégtételt kapnak a sérelmeikért. – Ez a veszedelmes ember végül már azt fogja hirdetni, hogy Amerika vívja ki a teljes szabadságot, lerázva magáról a király fennhatóságát! No persze ezt nem kapják meg, hacsak harc árán nem. Mert György király erős akaratú ember, hiába van olyan szelíd hollandus képe. Eléri, amit akar. Ezért állomásoztatja a csapatait Bostonban. Ezért választ miniszterelnöknek egy olyan szolgálatkész fickót, mint ez a North. Mr. Fox felállt, hogy befejezze a mondókáját. – Furcsa módon a Londonból híreket hozó utasok azt mondják, hogy a gyarmatok jobbára a barátjuknak hiszik a királyt. Úgy gondolják, hogy minden bajt az önkényeskedő miniszterei okoznak. Csakhogy nem a miniszterek irányítják a dolgokat, hanem Őfelsége. Az amerikaiak ezt valami okból képtelenek megérteni. – És magának mi a véleménye, Mr. Fox? Kinek van itt igaza? A fogadós kis szünet után válaszolt. – Szerintem úgy lenne igazságos, hogy a gyarmatokon élők valamennyire beleszólhassanak az adóztatásukba. De itt meghúzom a vonalat. Még Pitt is meghúzta. A király, az király. Ha az amerikaiak nem hajlandók alávetni magukat az értelemmel bíró királyi akaratnak, akkor meg kell büntetni őket. No, de nagyon elfecsegtem az időt. Ideje hasznosabb dolgokba fogni. – Az udvaron elpotyogtatott lócitromokra mutatott. – Mint például a söprés.

Phillipe nekiállt föltakarítani a trágyát. Foxot élvezet volt hallgatni. És szívesen megvitatta volna vele azokat az eszméket is, amelyeket Girard könyveiben olvasott. Különösen azt, hogy az emberek és az uralkodóik szerződést kötnek egymással, amit fel lehet bontani, ha az uralkodó zsarnokoskodik. Phillipe igazán nem is tudta, hol áll ő ezekben a bonyolult kérdésekben. A kifakadását North jelenlétében inkább személyes dühe, semmint erkölcsi meggyőződése táplálta. Ahhoz semmiképpen sem volt kedve, hogy őt is csak a tetvesnemesek közé sorolják. Ha ki tudja kerülni az Amberly családdal való összetűzésben rejlő veszélyeket, akkor sokkal szívesebben lenne jól öltözött, jól táplált, gazdag és tekintélyes. Legalábbis nagyjából ezt gondolta 1771 júniusának ezen a napsütéses reggelén, miközben a lócitromokat takarította el az udvarról. II. A kenti nyár párás meleggel folytatódott, a június júliussá olvadt, az meg augusztussá. Phillipe titkos találkái Alicia Parkhursttel folytatódtak, bár megritkultak kissé, mert Mr. Fox bőven adott neki munkát a Wolfe Diadalában. Anyjával együtt most már egy csöppnyi, levegőtlen szobában lakott. Marie a konyhában dolgozott. A munkálkodás a jelek szerint nem csökkentette általános lehangoltságát. Keveset beszélt, még a saját fiához is. A hőség és a várakozás egyre nyomasztóbb volt. Phillipe egyetlen kikapcsolódását az jelentette, hogy esténként néha ki tudott surranni a Kőfejtőre. De ezek a találkák most kevésbé voltak örömteliek. Alicia egyszer-egyszer jelentette neki, hogy Amberly állapota nem javul. És a lány valahogy távolodott tőle, tartózkodóbb lett. Phillipe egyes nyugtalanító célzásokból megértette, hogy Alicia lassanként visszabújik régi énjébe, és elrejti mélyebb érzéseit, amelyek a jövőjét fenyegethetik. Egymás mellett feküdtek egy különösen hosszú és szenvedélyes szeretkezés után, és Alicia a völgykatlan homályában egyszer csak nyílt bujasággal simogatni kezdte. Phillipe az arcát nem láthatta, de azt világosan érezte, hogy a lány vidám kedvében van – a hangja is érdes volt egy kicsit, s amikor először megcsókolta, érezte a vörösbor ízét a nyelvén. – Ha Roger megtudná, hogy mennyire élvezem ezt az édes, erős szerszámot. Mit nem adnék, hogy láthassam, milyen képet vágna hozzá.

Phillipe dühösen elhúzódott. Most az úri kurva beszélt Aliciából. Megragadta a lány vállát. – Megígérted, hogy soha nem mondod el neki. Szentjánosbogarak izzottak a sötétben. Alicia durcás hangon válaszolt. – Nem, hacsak nem bánsz velem úriemberhez méltatlan módon. Mint ahogy például most. Phillipe nem feszegette a dolgot, inkább engesztelőn megcsókolta a lányt. De Alicia a csók után is folytatta: – Roger azt hiszi, hogy ő a legtökéletesebb úr a világon. És mióta Londonban páváskodott egy ideig, még magasabban hordja az orrát. – Szóval visszajött már? Alicia bólintott. – Komolyan mondom, csuda izgalmas lenne szétfoszlatni az illúzióit. De ne aggódj, drágám. Az előbb komolyan beszéltem. Nem fogom kifecsegni a titkot. Csak ugrattalak. Alicia szavai mégis napokig zaklatták, mígnem letaglózó hirtelenséggel más események tolakodtak az életébe. Phillipe éppen birkahúst szolgált fel a vacsoravendégeknek. Rosszkedve volt; négy napon át hiába ment ki az üzenőfához, nem talált az odúban semmit. Roger jelenlétében Alicia nyilván sokkal kevésbé mozoghat szabadon, gondolta. Buzgón remélte, hogy ez az egyetlen oka a hallgatásának. Egyszer csak egy megjegyzés ütötte meg a fülét az egyik sarokból, ahol durván öltözött társaság ült az asztalnál: –… kiadta a bért, és azt mondta, máma nem kell dolgoznunk, csak menjünk onnét elfele. Asszem, Amberly már soha nem fog gyönyörködni a szép kertben, amit Mr. Capability tervei szerint telepítettünk. Phillipe-ben megfagyott a vér. Az asztalukhoz ment. – Uram? Mi volt ez, amit Kentlandről beszélt? – Gyászkoszorút tettek a kapura – mondta a munkás. – Azt mondták nekünk, őlordsága nem sokkal dél után meghalt. A tányér kiesett Phillipe reszkető kezéből. A szaft a munkás nadrágjára fröccsent. De Phillipe nem is hallotta a szitkozódást, ahogy a konyha felé rohant, hogy megkeresse Marie-t. III. Szaladtak a már ismerős vontatóúton a nyári sötétségben, amelybe egy-egy villám hasított az északnyugati horizonton. Marie agyában egyetlen gondolat zakatolt, s ezt hangosan ismételgette:

– Nem mondták meg nekünk. Le sem ereszkedne hozzánk, hogy megmondja! Ahogy rohantak a hosszú feljárón, Phillipe észrevette, hogy a legtöbb kentlandi ablakban világos van, s ez nagy felfordulásra vallott. A kapun valóban gyászkoszorú lógott. Marie zokogásban tört ki, amikor meglátta. Phillipe dörömbölni kezdett. A komornyik jött ki, s amikor megismerte, így szólt: – Ez a ház gyászol. Itt most nincs helye idegennek. – Nekem jogom van látni őt! – zokogta Marie. – Hallgasson el, piszkos senkiházi – förmedt rá a komornyik, és be akarta csukni az ajtót. Phillipe-ben felforrt a düh. De mielőtt mozdulhatott volna, Marie eléje ugrott, és szájon vágta a komornyikot. – Látnom kell a holttestét! Engedjen be! Hisztérikus viselkedése láttán Phillipe már csak egyvalamire tudott gondolni – hogy megóvja az anyját a megaláztatástól. Megfogta a karját, és megpróbálta elhúzni az ajtótól. – Mama, tudom, hogy mit érzel. De a gyász napján az illendőség nem engedi… az ilyen viselkedést. Menjünk vissza Tonbridge-be. Majd eljövünk holnap, amikor jobban… – Hagyjál! Ő az apád volt! Jogom van hozzá, hogy láthassam! A komornyik egyszer csak eltűnt. Az ajtó kitárult. Phillipe-nek elakadt a lélegzete, ahogy hirtelen meglátta Lady Jane Amberlyt. A herceg felesége feketébe volt öltözve. Szinte felmagasodott a sok riadt arc előterében – a rémült szolgák mögötte sorakoztak. Aztán Roger is megjelent, átszelve az előcsarnokot, ő is komor tekintettel és fekete ruhában, amilyet Bleeker, az orvos viselt. Roger arcán szikrázott a harag a kapualjat megvilágító gyertyák fényében. A patkó alakú anyajegy a bal szemöldökénél most majdnem olyan fekete volt, mint a ruhája. Kezében most is a lakkozott sétabotot fogta, amelynek hatalmas ezüstfeje csillogó fényfolt okban tükrözte a gyertyalángokat. Ahogy meglátta Phillipe-et, szemmel láthatóan megrándult a teste. De nem a félelemtől. Sápadt kezével az ajtó szélét fogva Lady Jane így szólt: – Asszonyom, ön a tisztesség minden határát átlépi. Távozzék most azonnal! És tudja meg a következőket. A férjem rövid időre magához tért a halála előtt, és arra kért, gondoskodjam a fiáról. A törvényes fiáról. Az ön nevét meg sem említette. Sem az ön fiáét. Önnek velünk szemben nem lehet követelése. Végeztünk!

A láthatár fehér fénybe borult. Roger arca úgy ragyogott anyjának válla mögött, mint egy fehéren izzó koponya. – Ha nem mennek el, gondoskodom róla, hogy a földön csúszva távozzanak… – szólalt meg. Lady Jane szigorú tekintete és felemelt keze visszatartotta. Majd lassan behajtotta az ajtót. A döbbenten álló Phillipe keze óvatlanul lazított Marie karján, s aztán már hiába kapott utána. Az anyja újabb kiáltással Lady Jane-re vetette magát, és ledöntötte volna a lábáról, ha Roger nem lép pajzsként eléje. – Takarodjon innen, francia lotyó! – üvöltötte, és botjának ezüstfejével Marie oldalára csapott. Marie hátratántorodott. Roger Amberly ezúttal nem viselt parókát. A haja nagyjából ugyanolyan színű volt, mint Phillipe-é, kiemelve halálfejhez hasonló arcának fehérségét és szájának haloványságát. Mindez elmosódott benyomás volt, miközben Phillipe próbálta elkapni hátrazuhanó anyját. De nem volt elég gyors. Marie elterült a legfelső lépcsőfokon, és felkiáltott fájdalmában. Ez a hang úgy hasított Phillipe-be, mint egy kés. Két kézzel megragadta Roger torkát, és kívülre rántotta. Roger botjának ezüstfejét Phillipe állába mélyesztette. Phillipe elengedte a torkát, hátratántorodott, lába hiába próbált megkapaszkodni a legfelső lépcsőfokon. Hadonászott a kezével, majd lebucskázott. Zúgott a feje, s hallotta Roger cipőjének kopogását a kövön. Két férfi szolga lépett elő Lady Jane mögül, hogy segítsenek az uruknak. Roger rájuk förmedt, lakkozott botjával villanó ívet rajzolva eléjük. – Vissza, mind! Azt mondtam, vissza! A szolgák haboztak, majd visszahúzódtak Lady Jane mögé, miközben Roger lement a lépcsőn, és elkábult féltestvére fölé hajolt. Szinte turbékolva szólalt meg: – Csakis én tanítom móresre a fattyút, senki más… Roger arcát vad káröröm torzította el, ahogy meglendítette a karját. Phillipe rémülten oldalra gördült. Vasalt végénél tartva a botot Roger Phillipe fejére akart sújtani a hatalmas ezüstfejjel. Az ütés a földet érte, néhány hüvelykkel elvétve Phillipe fejét. Phillipe talpra ugrott, s hallotta Roger sziszegő, szinte tébolyult zihálását. Lady Jane rákiáltott a fiára, hogy legyen óvatos, nehogy baja essék egy utolsó senki miatt…

Roger rá se hederített. Sem Phillipe, aki körözve távolodott ellenségétől. A házból kiáradó sárga gyertyafényben Roger fél arca epés, mérgezett színt öltött. – Megöllek, amiért kínoztad az anyámat – mondta, még keményebben megragadva a botját. Aztán a hangja suttogóvá vált. – És Aliciáért. O, igen, elmondta nekem. Hencegett veled! Az ő kis francia szeretője… Phillipe levegőért kapkodva próbálta felfogni, amit hallott. Egyik legszörnyűbb félelme vált valóra. Alicia elárulta a kapcsolatukat – de miért? Miért, amikor pedig megígérte?… Roger tovább körözött, feléje döfködve a bottal. – Félsz tőlem, mi? Döfés. – Látom az arcodon, fattyú. Félsz… Döfés. – Istenemre, van is rá okod! Hirtelen megragadta mindkét kezével, mint egy furkósbotot, és nagyon lendítve Phillipe fejét vette célba. Phillipe megpróbált elhajolni. Az ezüstfej elvillant a halántéka mellett, megszédítve egy pillanatra. Lady Jane újra kiáltott – valami figyelmeztetést, de Phillipe nem hallotta jól. Most Roger lába elől próbált kitérni a bizonytalan fényben. De a rúgás az ágyékát érte, s Phillipe a térdére bukva kétrét görnyedt. Hallotta a figyelmeztető suhintást, és mindkét kezét fölemelve eltérítette az ütést, amely betörte volna a koponyáját. Most négy kéz húzta-rángatta a botot, miközben Phillipe talpra tántorgott. Rogerből már fröcsögött a káromkodás. De erősnek erős volt. Phillipe hiába rángatta, csavarta a botot, nem tudta kitépni a kezéből. A két alak előre-hátra lendült. Roger újból Phillipe ágyékába rúgott a térdével. S amikor Phillipe megtántorodott és elengedte a botot, Roger az arcába köpött, majd oldalról ívben meglendítette a botot. Phillipe lebukott, majd újból, ahogy a megcsillanó fej a másik irányból suhant el fölötte. Arcán a ragacsos köpéssel Phillipe lefeszítette a jobb vállát, és teljes erővel rávetette magát Rogerre. A földhöz szorította féltestvérét, és a torkára térdepelt. Roger visított, és Phillipe szemeit próbálta karmolni, közben az arca egyre lilábbra vált, míg végül hasonlítani kezdett a hasadozott szélű anyajegyre a szemöldökénél… Phillipe megragadta a botot. Egyik kezével leszorította Roger jobb karját. A másikkal meglendítette a botot, és az ezüstfejjel lecsapott Roger lefeszített ujjaira. A nyitott tenyérre ütött

egyszer, kétszer, aztán újra, még egyszer, az ezüstfej újra és újra lecsapott, és minden ütés egyre több gyűlöletet és kisemmizettséget szakított fel Phillipe belsejéből. Puff. PUFF… Marie a nevét sikoltotta figyelmeztetésül. Hátrarántotta a fejét, s látta, hogy a szolgák többágú gyertyatartókkal – az egyik pedig egy régi szablyával a kezében – lefelé özönlenek a lépcsőn. Marie barázdált arca érmeként ragyogott a gyertyák szél korbácsolta fényében. A fiáért érzett aggodalom visszahozta a valóságba. Rángatni kezdte, miközben Roger a földön vonaglott, bal kezével szorongatva jobb csuklóját. A száján habzott a nyál, jobb tenyerén felszakadt a bőr. Ujjai véresek voltak, és furcsa szögben szétálltak. Istenem, segíts, gondolta Phillipe rémülten, mit tettem? Az egyik inas kis híján elkapta. Phillipe kirántotta magát, és teljes erőből futott Marie-val lefelé a kocsibehajtón. A szolgák üldözőbe vették őket. Phillipe a válla fölött látta, ahogy a szablya megvillan… Aztán Lady Jane kiáltását hallotta: – Hagyjátok őket! Először a fiamnak segítsetek, mindenki! Halljátok? Segítsetek a fiamnak! Az üldözők ocsmányul káromkodva lemaradtak. Phillipe és Marie továbbrohant a sötétségen át. Amikor a vontatóúthoz értek, Phillipe visszanézett. Kentland ajtaja előtt még gyertyafények ugráltak, s mintha ki tudta volna venni Roger összegörnyedt, fájdalomtól rázkódó alakját, ahogy besegítették a házba. Biztatta Marie-t, hogy fussanak gyorsabban, minél messzebb legyenek a becsukódó ajtótól, amely magába zárta a fényt, mélyülő sötétséget hagyva a bejárat előtt. Félelem marcangolta őket, ahogy menekültek vissza Tonbridge-be. IV. – Azt kell mondanom, nagyon kétségbeejtő a helyzetük – mondta Mr. Fox őszinte szomorúsággal, miután meghallgatta Phillipe zihálva előadott történetét. Amint látta, hogy Marie és a fia botladozva visszaérkeznek a Wolfe Diadalába, Mr. Fox nyomban a konyhába terelte őket, s Clarence-et a szolgálólányokkal együtt kizavarta. Hozott nekik egy-egy korsó sört, és hátával eltorlaszolta a vendégterem ajtaját.

Phillipe nagyokat nyelt a sörből, de az sem tudta lemosni a félelem és a tragikus kudarc ízét. – Azt mondja, Lady Jane fia ütött először? – kérdezte Fox. – Ő. Kegyetlenül megütötte az anyámat. – Csakhogy nekik vannak szemtanúik, maguknak meg nincsenek. Nekik van rangjuk, maguknak nincs. A saját biztonságuk érdekében minél előbb el kell hagyniuk Tonbridge-et. – A tengerpart felé? – Nem, ők arra fognak számítani, hogy Doverba mennek. Menjenek inkább Londonba. Húzódjanak meg a város forgatagában egy időre. Nem lesz könnyű, de jobb, mint feladni az életüket. – Az isten szerelmére, hogyan tudnánk eljutni Londonig? – tört ki Phillipeből, s a korsó még mindig remegett a kezében. Mr. Fox igyekezett megőrizni a hidegvérét. – A postakocsin, amely holnap reggel fél nyolckor indul. – De hát nincs pénzünk! – kiáltott fel Marie. – Én kölcsönzők valamennyit, bár nehezen engedhetem meg magamnak. Reméljük, hogy reggel még nem lesz túl késő. Talán nem, ha most mindenki az ifjú Rogerrel törődik. Biztos vagyok benne, hogy Lady Jane azt hiszi, akkor kaphatja el magukat, amikor neki tetszik. Különben nem hagyta volna, hogy elfussanak. – Azt hiszem, tönkrezúztam a kezét – mondta Phillipe bizonytalanul. – Nem szándékosan tettem. De megtámadott… megölt volna, ha tud… Alicia miatt. És ő megbízott benne! És a bizalomért cserébe a lány hencegett a viszonyukkal! Mr. Fox határozott hangja félbeszakította zavart töprengését. – Clarence~et kiállítom őrködni, hogy figyelmeztessen bennünket, ha váratlan látogatók jönnének. Próbáljanak aludni egy kicsit, ha tudnak. És ha a franciák szoktak imádkozni az istenükhöz, hát azt ajánlom, imádkozzanak, hogy a kentlandi felfordulás és Roger ápolása még vagy huszonnégy órán át megóvja magukat az Amberlyktől. Hiába imádkoztak. Reggel fél hétkor a fogadó előtt ott volt az Amberlyk kocsija.

Nyolcadik fejezet A CSAPDA I. Az Amberly-kocsi megjelenésére Mr. Fox fölrohant szűk kis szobájukba, hogy figyelmeztesse őket. Marie rémülten vette tudomásul a hírt. Majdnem kiejtette kezéből a rézsarkú ládikát, amelyet éppen be akart tenni a nyitott utazóládába. Phillipe patkók kopogását és egy kocsiajtó csapódását hallotta. – Ki van a kocsiban? – kérdezte, s már nyúlt Gil becsomagolt kardjáért. Mr. Fox falfehér lett a félelemtől, ahogy hallotta a hangokat lentről. – Nem vártam meg, hogy lássam vagy megkérdezzem! Tegye le azt az átkozott kardot, és fussanak a hátsó lépcsőhöz. Ha elbújnak az istállóban, talán meg tudom győzni őket, hogy már elmentek. Gyorsan, gyorsan! – lökdöste Marie-t. Phillipe otthagyta a kardot. Ahogy kirohant a szobából, felötlött benne, hogy egy pillanatra visszamegy, és elrejti a ládikát, amely most szabad prédaként hevert az ágyon. De Mr. Fox annyira fel volt dúlva, hogy inkább rohant tovább. Fox sietve terelte őket lefelé a rozoga lépcsőn, majd át a hátsó udvaron. A reggeli eget egybefüggő, szürke felhőtakaró borította. Miközben Mr. Fox az istállóajtóban hevesen mutogatott nekik, megérkezett az első széllökés, magával hozva az első esőcseppeket. A fogadós kitárta a nyikorgó ajtót, és az istálló homályos belseje felé mutatott, ahol zöld legyek zümmögtek a szalma fölött. – Bújjanak el az utolsó rekeszben. Meg se nyikkanjanak, ha keresik magukat. Még csak levegőt se vegyenek hangosan, amíg vissza nem jövök, s azt nem mondom, hogy elmúlt a veszély. – Behajtotta az ajtót, és ott hagyta őket a sötétben. Phillipe elindult a rejtekhelyre, amit Fox mutatott. Leguggoltak a szálkás válaszfal mögé. Kezdeti riadalma kezdett eltűnni, ehelyett újra düh áradt szét benne. Hátát a válaszfalnak vetve guggolt, Marie arcát bámulta, amelyet alig ismert fel. Anyja most legyőzöttnek látszott. Eltűnt belőle az az erő, amely minden vonását megfeszítette, amikor először vette elő a ládikát a Madonna mögül még

Auvergne-ben. Sötét tekintete kerülte Phillipe-ét. Kidagadtak az erei, ahogy összekulcsolta a kezét. Imádkozik? De Phillipe nem ismert olyan hatalmas istent, amely megvédhette volna őket az Amberlyk haragjától. Fölöttük eső dobolt a szalmatetőn, s ez összevegyült Marie metsző zihálásával. Egy riadt hang mélyen Phillipe belsejében azt súgta, Marie már megadta magát. A betegségnek. Az elkínzottságnak. Az Amberlyk pénzétől, rangjától, hatalmától való rettegésnek. Az istállóajtó vérfagylaló nyikorgással kitárult. Phillipe valami fegyvert keresett a tekintetével. Egy követ. Egy fadarabot. De nem látott semmit. Lépések siettek feléjük. Marie még jobban összehúzta magát. Phillipe beletörődött, hogy puszta kézzel kell verekednie… Hirtelen Clarence jelent meg a rekesz mellett. A meglepetéstől tágra nyílt szemmel jelentette: – Csak a kövér pap jött a kocsival. Beszélni akar magukkal. Az apám szobájában… azt mondja, bizalmas… Megígérte, hogy egyiküknek sem esik baja. Az apám nagyon megkönnyebbült. De azt mondja, siessenek, nehogy felmérgesítsék a látogatót. Phillipe-be egyszerre visszatért egy kis magabiztosság. Talpra segítette Marie-t, kivezette az istállóból, majd a záporban át az udvaron. Felmentek a hátsó lépcsőn, és beléptek Mr. Fox tágas szobájába. Francis püspök egy karosszékben várta őket az ütött-kopott kártyaasztal mellett, amelyen egyetlen gyertya égett. Disznólábszerű kezeit összefonta a hasán, holdvilágképén ájtatos szomorúság terült szét. Mr. Fox nem volt a szobában. Clarence kiment, és becsukta az ajtót. A pap kis kék szeme egy másodpercig vizsgálta az anyát és fiát. Majd szirupos hangon így szólt: – Nagyon kérem, segítsenek abban, hogy ez a látogatás a lehető legrövidebb legyen. Súlyos lelki dolgok követelik jelenlétemet Kentlandben. Hadd térjek hát rá, miért jöttem. Megigazított egy redőt a talárján. – Éjféltájban felébresztettek, és lesújtó eseményről kellett értesülnöm. Lady Jane férjének tragikus, idő előtti haláláról. A lehető legnagyobb sietséggel indultam a birtokra – előreküldve imáimat. Megérkezvén láttam, mily nagy szükség is van az imára. Az amúgy is tragikus helyzetet újabb körülmények súlyosbították. Az ifjú Rogert dr. Bleeker ápolta, szétroncsolt keze talán soha nem fog meggyógyulni.

Miután befejezte gyászos mondandóját, a püspök apró szemei egy pillanatra Phillipe-re tévedtek. Inkább szánakozva, mint elítélően. Hacsak nem az a célja, hogy kelepcébe csalja őket, gondolta Phillipe. De az is lehet, hogy a kimerültség és a feszültség teszi ilyen gyanakvóvá. – Roger csak magát okolhatja azért, ami történt – mondta Phillipe. – Megütötte az anyámat. Francis püspök felemelte a kezét. – Ez a megjegyzés igazán szükségtelen. Hiszen az áldott Megváltó megbocsát úgyis, bármi legyen a bűn és annak oka. Az Ő tanításait követve az én küldetésem nem az, hogy a bűnös kilétét megállapítsam. Amint azt, úgy hiszem, az első látogatásom alkalmával is megjegyeztem, az egyháznak a békítő szerepét kell játszania. Békét hoznia, sebeket kötöznie. Ez az én küldetésem – azon túl, hogy az önök tudomására hozzak némely kellemetlen, de sajnos nem elhanyagolható tényeket. Phillipe bizalmatlansága erősödött. Nem volt tudatos érzés, de kínzóan befészkelte magát az agyába. – Kentlandbe érkezvén az ifjú Rogert az ágyában találtam, tombolva és dühöngve. Ó, milyen szívszakasztó látvány volt! S minden fájdalma ellenére egészen nyilvánvalóvá tette szándékét. Az ön üldözésére akart indulni – biccentett Phillipe felé. – Amikor dr. Bleeker kategorikusan kijelentette, hogy ez lehetetlen, én pedig hozzáfűztem, hogy egy ilyen akció erkölcsileg elítélendő, Roger még mindig azzal fenyegetőzött, hogy akkor fegyveres szolgákat indít útnak, hogy hajtsák végre az óhaját, megszegve ezzel az Úr egyik legfőbb parancsolatát… – Egyszóval – vágott közbe Phillipe – meg akar ölni vagy öletni. – Szomorú vagyok, hogy ezt kell mondanom, de így igaz. – Ez nem újdonság. A püspök elengedte füle mellett a keserű megjegyzést. – De buzgón imádkoztam az ágya mellett, s végül sikerült eltérítenem a szándékától. Phillipe enyhén reszketett, ahogy a lágy pulpitusi hang az ölésről beszélt. Francis folytatta: – Nem nézhettem tétlenül, hogy vérontás történjék! De gyakorlatilag, és ez szerfölött elszomorítja a lelkemet, Roger természetesen büntetlenül megtehetné, amit kíván. – Büntetlenül? – tört ki Marie-ból. – Megölheti a fiamat, és meg se büntetik? – Még csak kérdőre sem vonnák érte, legalábbis a világi törvények. Higgye el, asszonyom, túl nagy hatalmasságokkal húztak ujjat, amikor az Amberlykre támadtak. Egy ilyen család tulajdonképpen sérthetetlen. A környéken senki, sőt

– ki merem jelenteni – az egész birodalomban senki nem izgatná magát a fia halála miatt. Istennek a szeme rajta van az elhullott verében is, de sajnos egy magisztrátusnak a szeme aligha. Mindazonáltal… – Francis enyhén előrehajolt, az ajka és a homloka csillogni kezdett – a beavatkozásom és az imáim megmutatták Roger Amberlynek és, ami még fontosabb, az anyjának Roger óhajának erkölcsi gyarlóságát. De meglehet, hogy csak ideig-óráig tudom megfékezni őket… Phillipe olyan világosan beszélt, amilyen fagyos dühöt érzett a belsejében: – Nem tudom, jól értem-e, püspök, ön azt mondja, hogy mivel én alacsony származású vagyok, Roger pedig nemesember, meggyilkolhat engem anélkül, hogy megbüntetnék? – Igen, ez a szomorú igazság. Ha ez így van, gondolta Phillipe, akkor Girard-nak igaza volt. Akkor valóban itt az ideje, hogy egy vad vihar elsöpörje a teljes pusztulásra ítélt arisztokráciát. – Miután Roger a szavát adta, hogy nem ragadtatja magát megfontolatlan cselekedetre – mondta a püspök –, és láttam, hogy Bleeker ópiumoldatától végre elszunnyad, megtanácskoztam a teendőket Lady Amberly-vel. Amint önök is elképzelhetik, roppant gyötrelmeket kell átélnie… – Nem nagyobbakat, mint nekünk! – kiáltott fel Marie. – Igen, igen, asszonyom, én nagyon is megértem az önök kínzó lelkiállapotát – csitította a püspök. – De ne feledje, Lady Jane nemcsak elveszítette a férjét, azt is látnia kellett, ahogy a fia talán egész életére megnyomorodott. Ő nem az a fajta, aki könnyen belenyugodna ebbe. De a szívében, s ezt nagy köszönettel mondhatjuk, igazi keresztény asszony, aki képes arra, hogy végül is legyőzze természetes ösztöneit, és más hangra hallgasson – egy magasabb eszmére, mint Káiné. Édes, sima szavak. Szinte hipnotikusak. Phillipe mégis úgy érezte, hogy az ájtatos, zsíros arc csak álca, s mögötte csapdát állítanak. – Egyszóval – fejezte be Francis –, hosszú és megindító beszélgetésünk eredményeként sikerült engedményre bírnom Lady Jane-t. Hajlandó fátylat borítani a múltra abban az esetben, ha önök ketten véglegesen és visszavonhatatlanul elfogadnak bizonyos feltételeket… Phillipe majdnem hangosan felnevetett. Korábban is gyanította, hogy ő és az anyja a kezükben tartják a fegyvert, amellyel kivívhatják a végső győzelmet.

Most, a püspök szavait hallva, már biztos volt ebben. A felismerés örömében megrándult, amikor Marie hangját hallotta: – Folytassa. – A kocsiban, drága asszonyom, van egy erszény, s benne bankjegyek kétezer font sterling értékben. Lady Amberly, ha nem is szívesen, de beleegyezett ebbe az összegbe, és hogy nem indít hajszát önök ellen… – Az apró kék szemek Marie-ra szegeződtek, s a mélyükben csöppnyi gyertyaláng lobogott –… ha!… ha maga és a fia lemondanak minden követelésükről a család irányában, és visszatérnek Franciaországba, örökre. – Két… ezer…? – Marie az ámulattól nem tudta befejezni a mondatot. – Könyörgök, fogadja el ezt az ajánlatot! – Francis, mint ahogy valami rózsaszínű hegy emelkedik ki a rengő földből, fölkászálódott a karosszékből. Esedezve tárta szét virslifürtös kezét. – Ez nem csupán igazságos megoldás, hanem – reálisan szemlélve az ügyet – nagylelkű is. – De még milyen nagylelkű! Lady Jane minden vágya az, hogy legyen már vége az áldatlan civódásnak, felfordulásnak. Segítsék őt ebben! Látom az ön arcán is a vad küzdelem nyomait, asszonyom – az áldozatot, amit követelt. Miért tenné ki magát újabb sebeknek? Miért kockáztatná akár a maga, akár a fia biztonságát? Menjenek haza, és életük végéig kellemes jólétben élhetnek! Az önök érdekében éppúgy, mint amennyire a szívemen viselem Lady Jane sorsát, könyörgök, fogadják el! – Nem – mondta Phillipe. Marie élesen a fiára pillantott. Francis püspök beleharapott az alsó ajkába, fogai mélyen belevájtak a nedves, rózsaszín húsba. Majd összeszedte magát, csak a szomorúsága látszott még jobban elmélyülni. – Ó, az isten szerelmére, uram!, hát még egy Káinnal kell szembeszállnom? Eggyel már megküzdöttem ma éjjel! Hát nem elmagyaráztam, hogy vagy elfogadják, vagy…? – Igen, de a tények nem változtak azóta, hogy először bekopogtattunk Kentland ajtaján. Amberly az apám volt, Lady Jane tudja, hogy a levél törvényes, és kész mindenre, hogy Roger kapja meg az egész örökséget. Mi van, ha várok még néhány órát? Akkor még magasabbra szökik az ár? – kérdezte Phillipe megvetően. – Nem lehet elég magas, amíg el nem éri azt, ami jár nekem – az örökség felét! Francis hirtelen Marie-hoz fordult.

– Asszonyom, ön az utolsó reménységem. Én a legjobb szándékkal jöttem ide, és mit találok?, hogy a sátán ördögei, a kapzsiság és gonoszság megelőztek. Beszéljen a fiával, asszonyom. Nyissa fel a szemét! Marie elnyűttnek látszott. – Legalább megfontolhatnánk az ajánlatot, Phillipe… – Igen, igen, asszonyom! Ez okos gondolat. Amellett… – Francis újra Phillipe felé fordult, hogy meglebbent bíbortalárjának szárnya – ha még vár, miként ön mondotta, hogy magasabbra szökjék az ár, akkor nincs rá biztosíték, hogy életben marad és átveheti az összeget. Bocsássa meg az ég, hogy ilyen borzalomra kell hivatkoznom, de hát ez az igazság. Marie alázatosan biccentett a fejével. Phillipe rémülten látta, hogy a püspök és az Amberlyk végül csak megtörték az akaratát. Összeszorult az állkapcsa. – Mama… – Nem fogtad fel, amit a jó püspök úr mondott, Phillipe? Én nem fogom kockára tenni az életed! – És ha elfogadja az ajánlatot, megmenti és gazdaggá teszi a saját életét! – szónokolt a pap. – Roger fel fog épülni. Lady Jane meginoghat. És én nem lehetek állandóan, minden pillanatban résen, csitítva haragjukat… – Hirtelen a szemére szorította a tenyerét, mintha szédülés fogta volna el. És az eltúlzott póz láttán Phillipe-ben már nem maradt semmi kétség, hogy kelepcébe akarják csalni őket. – Legyen átkozott Roger a fenyegetőzésével együtt! – kiáltotta. – Én nem félek tőle. – De én igen – mondta Marie Charboneau fáradtan. Válla lehorgadt, ahogy szembefordult a püspökkel. Phillipe vitatkozni próbált, de az anyja megelőzte. – Kétezer font sok évre elég lesz – elfogadjuk az ajánlatot. – Mama, hallgass rám! Odaadsz mindent, amiért küszködtél, mindent, ami… – Nem fogom feláldozni az életedet. Elfogadjuk az ajánlatot. Francis püspök torkából nagy sóhaj szakadt fel, és ünnepélyesen így szólt: – Áldott legyen Isten neve. A bölcsesség és az erény győzedelmeskedett. II. Phillipe a pap kerek arcára bámult. Az állkapcsán a veríték sok-sok apró gyémántja csillogott. A szócsata alaposan kimerítette. Na nem, inkább a hatalom győzedelmeskedett, gondolta Phillipe keserűen. A püspök egyszerre felélénkült, mint akibe visszatért az élet.

– Lemegyek a kocsihoz, és hozom a pénzt. Csak az a kérésem, hogy előbb láthassam a vita alapját képező dokumentumot. Mint emlékeznek rá, amikor annak idején át akartam tanulmányozni, nem engedték, hogy megérintsem. – Ahogy ezt mondta, kék szeme elkerülte Phillipe tekintetét. – Így csak azt láttam, hogy a kézírás a hercegének tűnt, és hogy rendben megvolt rajta a tanúk aláírása. Mielőtt ezt az ügyet áldásosan lezárnánk, nagy oktalanság volna a részemről, ha nem bizonyosodnék meg a levél tartalmáról. Marie csüggedten bólintott. – Hozd, Phillipe. – Nem értem, mi szükség van erre, mama. Lady Jane tudja, hogy a levél… – Hozd – mondta Marie. A hangja rekedt, a szeme kimerült volt. Phillipe nem tudott nemet mondani neki. Az anyjában már csöppnyi harci kedv sem maradt. Mondhatott vagy tehetett volna bármit, az anyja már csak az életükért aggódott. Kiment Mr. Fox szobájából, és hamarosan visszatért a ládikával. Francis püspök kioldozta a zsinórt egy erszényen, és vastag bankjegyköteget húzott elő. – Mind keresztényi, mind anyagi tekintetben – szónokolt közben – maradéktalanul elégedett vagyok, asszonyom. Ez az összeg valóban kényelmes életet biztosít önnek sok-sok évre… – A szája sarkában most először jelent meg az a behízelgő mosoly, amelyre Phillipe jól emlékezett az előző látogatásáról. – Még egy perc, és kész is vagyunk. A levél… Jobb kezét kinyújtotta, tenyerével felfelé. Phillipe látta a csillogó verítékgyöngyöket a hájas hurkákon és a mély redőkben. Megint megrohanta a kelepce gyötrő előérzete. Gyorsan Marie-ra nézett. Próbálta meggyőzni, figyelmeztetni a tekintetével… De Marie nem nézett oda. Vagy, ha odanézett, inkább nem vett tudomást róla, elfordult. Phillipe nagyot nyelve kinyitotta a ládikát. Óvatosan kivette az összehajtogatott levelet, és átnyújtotta Francis püspöknek. – Köszönöm, fiam. A püspök a papír fölé hajolt, hogy kibetűzze a francia írást. Két kézzel tartotta, hirtelen nagyot pislogva, hunyorítva, mintha nem lenne rendben a látása. Leeresztette a levelet a csípőjéig, továbbra is rászegezve a tekintetét. Bal füléről legördült egy verítékgyöngy. Phillipe agyában valami vadul, figyelmeztetően felsikoltott… Megrázta a fejét. Mi történik vele? Francis püspök még olvasott. Nem történt semmi rossz.

A püspök most csak a jobb szélénél fogva tartotta a levelet. Lottyadt testét a kártyaasztal felé fordította, mintha csak nagyobb fényt kívánt volna az olvasáshoz… Jobb keze folytatta a mozdulatot. A fény felé. A gyertya felé… – Mama! – kiáltott fel Phillipe. Ebben az elvesztegetett pillanatban Francis a levél egyik sarkát a gyertyalángba csúsztatta. A püspök még mindig mosolygott, de a szemében már a diadal mámora csillogott. Egy szívet tépő pillanatig Phillipe döbbenetében moccanni sem tudott. Hipnotizálta a gonosz mosoly, a felemelkedő füst csíkja, a halk ropogás. Aztán a ládikát ledobva rohant… De Marie, olyan szemekkel, mint egy vad boszorkányé, gyorsabb volt nála. És dühösebb, hiszen ő teljesen gyanútlanul esett bele a csapdába. Mindkét kezével megragadta a püspök jobb csuklóját, és maga felé rántotta kövér karját. A levél a sarkán megszenesedve kiszabadult a lángból. Francis bal keze korántsem keresztényi ökölbe szorulva bámulatos sebességgel fölemelkedett. Oldalról Marie arcába csapott, a földre döntve az asszonyt… Ahogy Marie eldőlt, Francis eltorzult arccal ütötte tovább. Phillipe hátulról rávetette magát, ujjait – körmeit! – belemélyesztette a fehér háj redőibe a püspök tarkóján. Francis női hangon felsikított. Jobb keze szétnyílt, s a levél még mindig égve a padlóra ereszkedett. A négykézláb lévő Marie-nak volt annyi lélekjelenléte, hogy felkapja a papírt, és ütögetve eloltsa a sarkokon égő tüzet. Közben zihált a fájdalomtól. – Te büdös, álszent, gennyes szemétláda! – hörögte Phillipe, s a vállánál fogva maga felé rántotta a püspököt, majd öklével eres orrába csapott. A kövér pap megtántorodott, feldöntve a karosszéket, majd a kártyaasztalt és a gyertyát. A gyertya elaludt. Az esős ég redőnyön beszivárgó fényében a püspök arca olyan szürke lett, mint a rothadt hús. Sután támolygott a fal mentén, ocsmány szitkokat hörögve. Kintről Phillipe kocsisok kurjongatását, kerekek nyikorgását és paták távolodó dobogását hallotta. Francis a karjával megtörölte vérző orrát. Most már nyoma sem volt az ájtatosságának, kis kék szeme úgy csillogott, mint egy kígyóé. – Istentelen kurafi! – fröcsögte. – A pokol ragadjon el, amiért megütöttél egy püspököt!

– Ahogy téged már el is ragadott! – vágott vissza Phillipe. – Az asszony küldött, mi? De nem azért, amit be akartál mesélni nekünk. Azért küldött, hogy csalással és mézesmázos szavakkal megszerezd és megsemmisítsd a levelet – mert soha nem feltételeznénk ilyet arról az emberről, aki Isten szolgájának adja ki magát. Már először is majdnem sikerült, úgyhogy elküldött megint. Takarodj innen, mielőtt kitekerem a nyakadat, te ördög! A püspök eltorzult arccal egyszer csak megértette, micsoda dühtől futott ki minden vér Phillipe fejéből. Rémület ült ki az arcára, és az ajtó felé ugrott. Phillipe két lépést tett utána, megragadta a pénzeserszényt, és a távozó pap után hajította. Francis szipákolva, vér– és nyálfoltos talárban lehajolt az erszényért, majd eltűnt a lépcső alján. Pillanatokkal később Marie és a fia hallották, ahogy egy újabb kocsi is elhajt. Phillipe az anyjához lépett, aki éppen széthajtogatta a megperzselődött levelet. Az alsó széle, a jobb oldali tanúaláírással együtt megszenesedett és levált. A felső széle hasonlóképpen megrongálódott. De a levél fő üzenete sértetlen maradt. Egy pár csizma csattogott föl a lépcsőn. Mr. Fox rontott be a szobába. – Teljesen elment a józan esze? Mit művelt a püspökkel? – Megütöttem – morogta Phillipe, felállítva a karosszéket, amelybe rögtön bele is ült, halántékára szorítva az ujjait. – De hát miért, az isten szerelmére? – Csak azért jött, hogy tőrbe csaljon bennünket. Úgy tett, mintha egyezséget kötne velünk – épp, mint az első alkalommal. Azt állította, hogy ő védelmez Roger haragjától. De nem akart semmi mást, csak a levelet. Megnézheti, ahogy el akarta égetni. Fox megborzongott. – Akkor az Amberlyk valóban mindenre elszántak. – Pénzt ajánlottak nekünk – dühöngött Phillipe. – Kétezer fontot, ha elmegyünk… – És én beleegyeztem! – mondta Marie. – Beleegyeztem! Álmomban sem gondoltam volna, hogy meg tudják vásárolni Isten szolgáját. Fox szomorúan megcsóválta a fejét. – Asszonyom, én megpróbáltam világossá tenni, hogy milyen messzire elér ennek a családnak a keze. Nincs semmi, amit ők paranccsal vagy bármi más módon el ne tudnának érni. Alighanem ezt a fogadót is porig égetik, amiért hajlékot adtam maguknak – tette hozzá tőle szokatlan önsajnálattal. Az ablakhoz kullogott, és kitárta a spalettát – a tonbridge-i háztetők szürkén felderengtek a ferde esőben.

Phillipe odarohant hozzá. – Mr. Fox, maga mindvégig jó volt hozzánk. Most rögtön távozunk. – Könnyebb mondani, mint megtenni – felelte a fogadós, letörten bámulva a messzeségbe a falu fölött. – Nem hallotta a másik kocsit? A londonit? Az pontosan menetrend szerint elment. És – tette hozzá pillanatnyi szünet után – a következő csak holnap reggel indul, ugyanebben az időben. Megdörzsölte a szemét, amitől aztán még bánatosabbnak nézett ki. – Sajnálom, hogy maguknak estem, fiam. Amíg áll a fogadóm, minek aggódnék, hogy elvesztem? Ami aggasztó, az a maguk sorsa. Megkockáztatják, hogy megvárják a következő postakocsit? Csak a késő nyári eső kopogott a csendben. Majd a High Streetről egy csengő csilingelése hallatszott, és egy pékfi kiáltása, aki kis cipókkal házalt. Végül Phillipe megszólalt: – Nem, azt hiszem, jobb lesz, ha rögtön elmegyünk. – De hát hová? – Bárhová. Elrejtőzhetünk az erdőben. Így ha jönnek értünk, láthatják, hogy valóban elmentünk. – Phillipe-nek igaza van, Mr. Fox – helyeselt Marie. – Nem engedhetjük, hogy bajba sodorja önt a nagylelkűsége. Fox megnyalta egyik elálló fogát. Aztán újból valami eltökélt akarat csillant meg a tekintetében. – Ezt nagyra értékelem, asszonyom. Másrészt viszont rendben van az, hogy valami silány birtok előbbre való legyen, mint az emberek élete? Még egy napig, azt hiszem, le tudom győzni a gyávaságomat. Inkább választom ezt, mint hogy álszentnek érezzem magam a metodista gyülekezetben. Igyekezett jókedvűnek mutatni magát; biztatóan elmosolyodott, de Phillipe látta, milyen nagy erőfeszítés kellett hozzá. – Ha elfogadják – mondta Fox felajánlom maguknak ugyanazt a szép lakosztályt, amelyet már korábban is élvezhettek. Vagyis az istállót. Ha bárki keresné magukat, megmondom, hogy már reggel elhagyták a fogadót, s ez igaz is lesz. Így holnap fél nyolckor felszállhatnak a postakocsira… a kölcsönre vonatkozó ígéretem továbbra is áll. Marie Charboneau az öreg Fox nyakába ugrott, és sírva, franciául hálálkodott neki. A fogadós pedig minden jel szerint roppant zavarba jött ettől. – Azt hiszem – szólalt meg Phillipe –, akkor haladéktalanul be kell pakolnunk az utazóládába, és minél gyorsabban levinni az istállóba.

III. Egy órával később Clarence hideg zabkását és két korsó sört vitt nekik. Aztán újból behajtotta az ajtót, ott hagyva őket a sötétben. Phillipe most már azt kívánta, bárcsak ne maradtak volna. A penészes szalma és a lóürülék bűze egyre kibírhatatlanabbá vált. Figyelte, ahogy egy pók a hálóját szövi az istálló sarkában. Jane Amberlyre, Kentland hercegnőjére gondolt. Azon tűnődött, vajon a szegények és rang nélküliek mindig ki voltak-e szolgáltatva a hatalmasoknak ezen a világon. Ennek valahogy másként kellene lennie. Újból eszébe jutott, amiről Girard beszélt neki – a vihar, amely végigsöpör a földön. De Kentbe a jelek szerint még egy kis szellő sem jutott belőle. Hát akkor hol zúg vajon, megtisztítva a földet azoktól, akik a saját céljaikra használják fel mások életét. Egy halk hang szakította meg a gondolatait. Marie-tól jött. Ahogy lehunyt szemmel az istálló oldalának dőlt, mintha viaszból lett volna az arca. Letette a sört, anélkül hogy beleivott volna. A darabos zabkásához hozzá sem nyúlt. – Nagyon sajnálom az egészet, Phillipe. A becsvágyammal olyan harcba sodortalak, amelyet nem volt esélyünk megnyerni. Phillipe megérintette a kezét. – Talán még nincs veszve minden. Csak el tudjunk jutni Londonba. – Megpróbált bizakodón beszélni, bár legbelül mindent érzett, csak bizakodást nem. – Találhatunk egy jólelkű, tisztességes jogászt, aki segít érvényesíteni az igényünket. Felajánlhatnánk neki annak egy részét, amit végül is megkapunk. Marie csak nézte egy hosszú másodpercig. – Örülök, hogy benned még van egy kis remény. Az enyémet ezek az emberek már szinte teljesen elpusztították. Phillipe még erősebben megszorította anyja hideg kezét. – Valamire megesküdtem neked, emlékszel? Marie csukott szemmel, bágyadtan, keserűen bólintott. Az eső tovább kopogott a tetőn. Phillipe lelkében megint felkavarodott valami. Miközben hamis szavakkal próbált lelket önteni Marie-ba, újból belebotlott a megválaszolhatatlan kérdésbe: valóban szeretne olyan emberré válni, mint az Amberlyk? Szeretne? S ahogy ezen gyötrődött, és az istálló nyirkos levegőjétől elgémberedve már majdnem elszunnyadt, hirtelen az ajtó nyikorgására eszmélt. Mr. Fox lépett be. – Egy fiú üzenetet hozott… – Világos, csapdába akarnak csalni.

– Nincs kizárva – mondta Mr. Fox. – Mi az üzenet? – Egy hölgy várja önt a fűzligetben, félmérföldnyire felfelé a folyón. A nevét nem mondta. De a hölgy azt állítja, találkoznia kell önnel, rendkívül fontos. – Ki bízta meg a fiút? Maga a hölgy? – Nem, egy szolgálólány Kentlandből. A falu szélén találkozott a fiúval, aki éppen tejet vitt valahová, és… Phillipe fölugrott, megragadta Fox karját. – A szolgálólány nevét nem mondta a fiú véletlenül? – Úgy emlékszem, mintha azt mondta volna, Betsynek hívják. Igen, igen, Betsy. – És maga mit mondott a fiúnak? – Pontosan azt, amit megbeszéltünk. Hogy már elhagyták a fogadót. A fiúnak ez édes mindegy volt. A pénzét már megkapta, és rohant vissza a tejesköcsögeihez. Csak nem akar elmenni? – De igen. Muszáj. Phillipe Marie-hoz fordult, de látta, hogy alszik. Ahogy az istállóajtó felé indult, Fox figyelmeztette: – Amint saját maga mondta, lehet, hogy besétál a csapdájukba. – Tisztában vagyok vele. Óvatos leszek. Ha anyám felébred, mondja meg neki, hogy időben visszajövök… – Akkor a fák között menjen a part mentén – kiáltotta utána Fox. – Az isten szerelmére, nehogy rátérjen a vontatóútra. Szavai elhaltak, ahogy Phillipe szaladt a szürke reggelen át a Medway felé – a lányhoz, aki, úgy remélte, a fűzligetben várja őt.

Kilencedik fejezet A MENEKÜLÉS I. Jól tudta, hol van a liget, hiszen egyszer már találkozott ott Aliciával. Mr. Fox tanácsát megfogadva elkerülte a vontatóutat, s helyette lejjebb, a fák között futott. Kis árkokat ugrott át, ahol a Medway bevágott a nedves partba, s úgy rohant, hogy belefájdult a melle. Közben végig a vontatóúton tartotta a szemét, figyelve, jön-e kocsi vagy netán a birtokról küldött üldözőcsapat. Hajlékony fűzfaágak csaptak az arcába, s már látta a ligetet a közelben. A vontatóút épp ott kanyarodott el a folyótól a zöld domb felé, amelynek a túlfeléről először pillantotta meg apja birtokát. A ligetben szorosan egymás mellett álltak a füzek, de a zivataros nyári nap szürkészöldjében mintha egy fekete lovat látott volna a lehajló ágak függönye mögött. Ez valamennyire megnyugtatta, bár továbbra is készenlétben állt egy váratlan támadásra. Átszökkent egy utolsó kis csatornán, és beugrott a zöld levelek eleven függönyén… – Alicia? – Itt vagyok. A liget sötét szívébe vetette magát. Az eső újra teljes erőből rákezdett, de a fölmagasodó fűzfák lombjai ernyőként borultak fölé. Hirtelen bukkant rá, ahogy ott várakozott csodás fekete csődöre mellett. Most is a megszokott lovaglókosztümjét viselte, de a tarkóján félig kikötődött a szalag, s vöröses haja ziláltan lógott. Az arca kipirult, viszont féloldalt kékesfekete folt csúfította. Látta, hogy Phillipe rögtön észrevette a foltot, és halványan elmosolyodott. – Egy kis emlék a jövendőbelimtől. Semmi komoly. Phillipe, csak néhány percig maradhatok. Most tényleg úgy kellett kilopóznom a házból, mint valami tolvajnak, miután Betsyt előreküldtem. Csak azért sikerülhetett, mert most mindenki a püspökkel foglalkozik, meg azzal – hirtelen riadalom ült ki az arcára

–, hogyan kapjanak el benneteket. – Könnyes szemmel nézett rá. – Ó, Phillipe, miért kellett rátámadnod Francisre? – Az az ájtatos gazember megpróbált átverni bennünket. Gondolom, Lady Jane parancsára. El akarta égetni apám levelét. – Amikor a kocsi visszahozta Kentlandbe, valósággal őrjöngött. Az arca vérvörös volt… és amiket mondott! Egy kocsis is belepirult volna. El kell hagynod Tonbridge-et! Gyorsan! Ezért akartalak látni. Hogy figyelmeztesselek. Phillipe száját keserűség torzította el. – Ki akarod engesztelni a lelkifurdalásodat, hogy beszéltél rólunk Rogernek? Alicia elsápadt. – Honnan tudod? – Elmondta, amikor rám támadt. – Gondolom, nem bocsátasz meg egyhamar… – Nem. – Véletlen történt. Vacsoránál. Túl sok bort ittam, és… – Szokásod szerint – vágott közbe Phillipe nyersen. Meg is bánta rögtön. Éppenséggel meg tudta érteni, miért kell Aliciának olyan gyakran eltompítania az érzékeit. – Szörnyen felbosszantott, Phillipe! – magyarázta Alicia. – Rögtön azután történt, hogy visszatért Londonból. Elkezdett hencegni, hogy valami narancsárus lánnyal édelgett. A színházban találkozott vele egy este… – Te meg viszonzásul a szemébe vágtad, hogy milyen jól szórakoztál közben, mi? Szerintem a kezdet kezdetétől tervezted már. Alicia bólintott, de valahogy fáradtan. – Talán igen. Talán terveztem, ígéretem ellenére. Hát… – Megtapogatta a szederjes foltot az arcán. – Meg is kaptam érte a magamét. Roger gondoskodott róla… négyszemközt. – És te hozzá akarsz menni egy ilyen szörnyeteghez? – Igen. – Suttogás volt a válasz. – Van… hátrányos része… minden üzletnek. – Krisztus az égben! De hát ez nem üzlet. Ezzel önmagadat ítéled… – Csitt, Phillipe. Ez réges-rég el lett döntve. Sokkal régebben, mint ahogy találkoztunk a Kőfejtőn… Alicia megérintette az arcát. A keze meleg volt. Emlékeket, érzéseket idézett, amelyek valamennyire csitították dühét. – De ami köztünk történt, az sokkal több volt, mint szórakozás, drágám. Hát még mindig nem érted? Ha nem lett volna több, mit gondolsz, vállaltam volna a kockázatot, hogy eljöjjek hozzád, és figyelmeztesselek, hogy Roger lábra állt, és már tervezi a végső leszámolást veled? A keze be van bugyolálva vattába,

mintha egyujjas kesztyű lenne rajta. Istenem, soha nem láttam ilyen dühösnek – szinte az eszét vesztette. Éppen most szervezi a szolgákból a csapatot, hogy elkapjanak téged és az anyádat. Az a legkevesebb, hogy megvernek és elveszik a levelet. De akár meg is ölhetnek. Hidd el, Roger teljesen megtébolyodott! – egy életre tönkretetted a kezét, ezt még Bleeker is így látja. Én… Habozott, elfordította a fejét. Phillipe soha a szégyen legkisebb nyomát sem látta az arcán. Csak most, először. –… én tudom, hogy részben felelős vagyok azért, ami történt. Mert túl sokat ittam, és nem tudtam elviselni a hencegését. Phillipe még mindig nem volt biztos benne, hogy teljesen őszinte a lány megbánása. Alicia kék szemében most nem volt öröm, de Phillipe nagyon is elevenen maga elé tudta képzelni diadalittas arcát, amikor jövendőbelije szemébe vágta az igazságot a viszonyukról. Szerette Aliciát. Igazán szerette. De tudta, az a szomorú igazság, hogy az első benyomása róla most is részben helytálló. Aliciában egy kurva is lakozik. Elegáns, gyöngéd tekintetű kurva, az igaz, de legbelül akkor is csupa számítás. És heves vérű, mint a magafajták mind. Phillipe megpaskolta a fényes szőrű, türelmetlen lovat. A csődör hátravetette az orrát. Phillipe megsimogatta a pofáját, hogy megnyugtassa, és megszólalt: – Ezt már lezártuk. Most azzal kell törődnöm, ami előttem áll. Az anyám és én úgy tervezzük, hogy reggel hagyjuk itt Tonbridge-et, a londoni postakocsival. – Olyan sokáig nem maradhattok! Higgy nekem! Menjetek el a faluból! Rejtőzzetek el a földeken! Vagy a folyó mellett Tonbridge túloldalán – bárhol, csak rejtőzzetek el! Phillipe utálkozva csóválta a fejét. – Arra készülnek, hogy megöljenek, amikor az apám temetésével kellene törődniük? Micsoda aljas társaság. – Addig feszítetted a húrt, míg végül elpattant. Ami pedig a temetés előkészítését illeti… Alicia vonásai furcsán megdermedtek. Újból elfordította a fejét, és az összehajló lombok között lefelé nézett, az esőcseppgyűrűktől fodrozódó Medwayre. –… az még várhat – fejezte be a mondatot. – Amíg el nem intézik a fontosabb ügyet. Vajon mitől változott el egy pillanatra, csodálkozott Phillipe. Már ki tudta olvasni az arcából, ha Alicia valamit el akart titkolni előle. De az érzelmei most elfeledtették vele a gyanakvását. Szinte akarata ellenére Alicia derekára

csúsztatta a kezét, és közelebb húzta magához a lányt, hogy érezhesse a melegét; az édes leheletet, amely már olyan ismerős volt. – Szeretném, ha velem jönnél, Alicia – mondta nagyon halkan. – Annak ellenére, hogy olyan nagy bajt okoztam neked? – Igen. Úgy segítsen az Isten. Alicia kék szeme megcsillant a könnytől, fejét Phillipe vállára hajtotta. S míg sírt, Phillipe a haját cirógatta. – Bárcsak… bárcsak mehetnék. De hát megmondtam már neked, hogy én nem vagyok elég erős ehhez. Én az vagyok, aminek születtem és amire tanítottak. Aki túl sokat iszik, és kifecsegi a titkokat. Jövőre már Roger felesége leszek. Phillipe hangja újból keserű lett. – Tudom, hogy én sokkal kevesebbet ígérhetek. Az örökségem csak egy darab papíron létezik, amit ők különben is meg akarnak semmisíteni. És nem ígérhetek szolgákat, akik bármikor képesek gyilkolni az óhajomra… – Kérlek! Alicia kitépte magát az ölelésből. – Kezdettől fogva tudtad, hogy ki vagyok, Phillipe. Tudod, milyen sokszor gondoltam rá, hogy itt hagyok mindent, csak hogy veled lehessek? Hogy milyen közel vagyok ehhez most is? Olyan közel, hogy magam is megrémülök tőle! Hát ezt tetted velem. Így összezavartad a lelkem, ennyire megváltoztattál. – De nem eléggé. – Phillipe dühe újra elcsitult, s ismét magához húzta Aliciát. – Nem eléggé. Most már az ő szeme is elhomályosodott a könnyektől. Állát fölemelve küzdött ellenük, s hosszan Alicia szemébe nézett, mielőtt megcsókolta. A lány minden erejével kapaszkodott belé, szorítva a tarkóját, hogy szinte fájt. Phillipe nem akarta széttörni ezt a bódult pillanatot. A valóság – Rober Amberly üldözőcsapata, a fűzlevelek halk zizegése az esőben, a faluban rá váró anyja – most csak együttlétük távoli háttere volt. De aztán a valóság lassacskán dörömbölni kezdett az agyában. Gyengéden kibontakozott az ölelésből. – Szerettelek téged, Alicia. Történhet bármi, ezt meg nem másíthatja semmi. – Csak szerettél, francia úrfi? – Alicia újból mosolyogni próbált a könnyein át. Most már majdnem sikerült. A válla megemelkedett, bár a vidámsága még hamisnak, erőltetettnek hatott. – Nem maradhatunk meg a jelen időnél? Azt hiszed, egy nő – még ha olyan is, mint én – el tudja valaha felejteni az első férfit, akit igazán szeretett? Vagy akinek odaadta magát? Szeretlek, és mindig

szeretni foglak. Esküszöm, mindig a közelemben foglak érezni, még ha más férfi lesz is mellettem egész életemben. Ha soha eddig nem mondtam igazat, a mindenható Istenre esküszöm, hogy most akkor is igazat mondok. Légy hálás, amiért a nyár a miénk lehetett. Most menj! Mielőtt még úgy döntenék, hogy veled megyek. Megpördült, a lovához szaladt, és felugrott rá, olyan hevesen rántva meg a kantárt, hogy a csődör felnyerített a zabla harapásától. Az ágak alatt lehajolva Alicia felléptetett a lóval a domboldalon, majd kiugratott a füzek közül az útra, és eltűnt Phillipe szeme elől. Phillipe megérintette az arcát. Nedves volt a könnyeitől. És az esőtől. A heves zivatartól a lombok ernyője már nem tudta megvédeni… S ahogy sietett ki a ligetből, sérelmeit a világ Amberlyjeivel szemben újabb tetézte. Ők mindazt ígérhették választottjaiknak, amit Phillipe soha. Vagyont és rangot – végső soron ezek miatt veszítette el a nőt, akivel együtt élhette volna le az életét, ismerve hibáit, s mégis teljes szívével szeretve őt. II. Egy óra sem telt el azután, hogy Phillipe Charboneau visszalopózott a faluba, amikor ő és anyja már el is hagyták Tonbridge-et. A reggeli zivatartól még nedves, lóherés réteken vágtak át, s az volt a tervük, hogy északnyugati irányban haladva eljutnak az Ide Hill nevű falucskába. Phillipe övéről egy kendőből kötött kis batyu lógott, benne öt shilling és egy kis kenyér – a fogadóstól kapott útravaló. Mr. Fox szabadkozott, hogy csak ennyit tud adni, és felhívta a figyelmüket a veszélyekre. Útonállókkal találkozhatnak; az útelzárók melletti vámbódéknál fizetniük kell az áthaladásért, ha arra mennek, úgyhogy jobb kikerülni őket. A vidéki népség gyanakvó, ha rájönnek, hogy idegenek, sejteni fogják, hogy épp szöknek valahonnan. Mr. Fox azt javasolta nekik, hogy csenjenek almát a gyümölcsösökből, és keressenek iható vizű csermelyeket, de jobban teszik, ha elkerülik a nagyobb településeket, amíg egyheti gyaloglással – egy-két nap ide vagy oda – London környékére nem érnek. Mivel gyorsan kellett haladniuk, s abból élniük, amit útközben találnak, az utazóládát a fogadóban hagyták. Phillipe csak a Giltől kapott, becsomagolt kardot vitte magával, Marie pedig a kis bőrládikát. Mire a Kőfejtő közelébe értek, Marie már fáradtnak látszott. A hegyhez fűződő kínzó emlékek ellenére Phillipe úgy határozott, hogy sötétedésig ott várnak – így Marie is megpihenhet, és az éjszaka leple alatt folytathatják útjukat.

Az ég kitisztult mostanra. A korábbi szürkeséget felváltotta a nyár végi késő délután békés kékje. A földeken harsány ciripelésbe kezdtek a tücskök. – Gyorsabban kell mennünk, amíg el nem érjük a hegyet – biztatta Phillipe az anyját, mert az idilli tájban távolról is könnyen megláthatták őket. Marie válaszul megkérdezte, ki volt az a nő, aki érte küldött. Phillipe ügyelt rá, hogy kifejezéstelen maradjon az arca. – Nem tudtam, hogy Mr. Fox elmondta… – Elmondta. Ki volt? Phillipe részletesen kidolgozott hazugsággal válaszolt. Egy konyhalány Kentlandből, Mr. Fox egyik szolgálólányának az ismerőse. Akkor találkozott vele, amikor látogatóba jött a fogadóba. Hogy kiszínezze a hazugságot, még hozzátette, hogy egyszer nyáron sétált is vele néhány órát a környéken. És mivel jólelkű lány, fejezte be a mesét, ma reggel némi személyes kockázat árán úgy intézte, hogy figyelmeztethesse őt Roger szándékáról. Ahogy halovány arccal és réveteg szemmel vánszorgott a földeken át, Marie Charboneau minden kérdezősködés nélkül elfogadta ezt a magyarázatot. Csak annyit jegyzett meg fakó hangon: – Volt ott egy másik lány. Egy gyönyörű lány… a fiatalemberrel, amikor először mentünk Kentlandbe. Emlékszel? Phillipe arca meg sem rezdült, a láthatárt fürkészte a szürkületben. A hegy tetején kígyózó távoli úton valami kis pont mozgott. Csak egy parasztszekér, könnyebbült meg egy pillanattal később. Marie folytatta réveteg hangú ábrándozását: – Az a típus, amilyet neked elképzeltem. Gazdag és gyönyörű, és jó házból való. Ilyen álmaim voltak a házasságodról. Phillipe megpróbálta felvidítani. – Találok én ilyet magamnak, meglásd – mondta mosolyogva. – A követelésem még létezik. – Azzal megkocogtatta a ládikát, amelyet Marie óvón magához szorított. Napnyugtakor értek a Kőfejtőre, és jó mélyen a fák között letelepedtek a nedves földre. Phillipe megtörte a durva, morzsálódó kenyeret, amit Mr. Foxtól kaptak, és a nagyobbik felét az anyjának adta. Marie reszketett. Csak egy vékony gyapjúköpenyt viselt a ruhája fölött, amely jócskán sáros lett máris. Phillipe hallotta a foga vacogását, ahogy próbált beleharapni a kenyérbe. Mellé húzódott, fejét a vállához húzta, hogy saját testének melege áramoljék át az anyjába. És hirtelen rádöbbent, hogy furcsa módon felcserélődtek a szerepek. Eddig nem is fogta fel ezt a változást. Most az anyja volt a gyerek, és ő, Phillipe a felnőtt, az anyja támasza.

Segített Marie-nak leküzdeni keze reszketését, ahogy a szájához emelte a kenyeret. Lassan rágta aztán, mint egy öregasszony. Phillipe a távolból szapora lódobogást hallott. A fák széléig óvakodott. Lent, az augusztusi este piros fényében fél tucat ember lovagolt Tonbridge felé. Megismerte a libériájukat. A lenyugvó nap egyik utolsó sugara megcsillant egy mordály tölcsér alakú csövén, amelyet a legelöl haladó lovas tartott a kezében. Phillipe gyomra belesajdult a látványba, ahogy elhaladtak. Amikor a lovasok eltűntek, visszasurrant a fák közé. Marie már elbóbiskolt. Megérintette a homlokát. Meleg. Ébren ült szinte egész éjszaka, és egy kis porszemnek, semminek érezte magát a hunyorgó nyári csillagok alatt. De hogyha semmi, hogyan férhet belé olyan sok félelem? És olyan sok gyűlölet?

–––––––––––Második könyv––––––––––

SHOLTO ÉS FIAI

Első fejezet KARDCSATA A SZENT PÁLTEMPLOM ELŐTT I. London, a nagyváros bűzlött, csengett-bongott és csillogott. Phillipe Charboneau, amikor lázas szemeivel először itta be a látványt a szeptember eleji pompás fényben, úgy gondolta, soha még csak félennyire csodálatosat és lenyűgözőt se látott. A déli külvárosok felől érkeztek, s végül kiértek a nyüzsgő Southwarkra. Phillipe angoltudásával egykettőre kiderítette, hogy át kell kelniük a Temzén, ha el akarnak jutni az óvárosba. Így hát most, amikor közeledett a napnyugta, éppen a Westminster hídon ballagtak. Körös-körül hemzsegett a nép, vasalt abroncsú kocsik zörögtek, és a bárkáktól és kiáltozó folyami hajósoktól eleven nagy folyó illata összekeveredett a hídon fel-alá hömpölygő emberek orrfacsaró szagával. Marie fásultan, szemét félig lecsukva kullogott. Most már a ládikát is, a kardot is Phillipe vitte. A pénzük rég elfogyott, jól beosztva fanyar almaborra és cukrozott süteményekre költötték szegényes fogadókban, amelyekbe sötétedés után merészkedtek csak be. De most a hosszú, kimerítő gyaloglás emléke mintha máris elenyészett volna a látványtól, amely Phillipe döbbent szemei elé tárult. London. Mindenféle stílusú, formájú és magasságú fa– és téglaépületek kuszán elnyúló kavalkádja a folyón fölfelé és lefelé vagy két-három mérföldön keresztül. Őszi fény csillogott a templomok gyönyörű, tompa aranyszínű kupoláin a füstlepel ellenére, amely sok ezer kéményből gyűlt össze a város felett. Keletre, a Temze kanyarulata táján egy hatalmas kupola kiváltképp lenyűgözte Phillipe-et. Megállított két fiút – fekete volt az arcuk, a kezükben ugyanolyan kefe, s a ruhájuk rongyos. Megkérdezte tőlük, mi az a csodálatos fekete kupola a távolban.

– Vidéki bugrisok! Még Wren mester legnagyszerűbb templomát se ismerik? – gúnyolódott egyikük, a társára kacsintva. – Az a Szent Pál. Aztán vigyázzanak, mert az ilyen lüttyőknek szokták eladni errefele a folyó parcelláját. A kéményseprők hirtelen eltűntek egy gyaloghintó mögött, s a libériás szolgák félrelökték az útból Phillipe-et és az anyját. Odabent egy parókás úr egy hölgy brokátos keblén matatott éppen, a hölgy pedig kacarászott, és könnyedén meglegyintette az úr csuklóját pálcára erősített flitteres álarcával. – Mama! – Phillipe kénytelen volt hangosan beszélni a szakadatlan zajban. A templomi harangok vitték a prímet, amelyek mindenfelől zúgtak és bongtak a foltos, alkonyi égen. – Valami hajlékot kell találnunk éjszakára. Van egy nagy templom arrafelé. Talán ott meg tudjuk húzni magunkat. Marie ajka bágyadtan megremegett, egyetlen jeleként, hogy hallotta Phillipe szavait. Hamarosan a híd végéhez értek. Phillipe ijedten vette észre, hogy egyszerre fogalma sincs, hogyan juthatnának el a kiszemelt kupolához. Az utcák meredek kanyarokat vettek, s az épületektől nem látszott sehol a láthatár. A nyikorgó kovácsoltvas cégérek a kevéske megmaradt napvilágot is eltakarták. A kövezett utcák ráadásul veszélyesen keskenyek voltak. A legtöbbnek a közepén szennyvízelvezető csatorna húzódott. Miután néhány percen át így tévelyegtek, Phillipe kezdte felismerni a gyalogosáradat szabályait. Az elegánsabban öltözöttek, az erősebb testűek és a karddal vagy bottal közlekedők a házfalak mentén haladtak. A rongyosabb és nyápicabb járókelők lejjebb, középtájt lépkedtek, lehetőleg elkerülve azért a csatornában lévő mocskot – gyümölcshéjat és zöldséghulladékot, emberi ürüléket és olykor egyegy rothadó macskatetemet. S közben fejnek is, lábnak is volt munkája bőven – résen kellett lenni, és ügyesen lebukni vagy elhajolni, amikor egy darab csont vagy egy kupac szemét zúdult le fentről a legcsekélyebb figyelmeztetés nélkül. Phillipe haja hamarosan bűzlött a ragacsos szeméttől. Ám körülötte olyan eleven és izgalmas volt minden, hogy különösebb mérgelődés nélkül szokott hozzá a körülményekhez. Most már nagyon figyelt, és gratulált magának, amikor egy szemeteslavór tartalma zúdult le fentről, és ő időben elrántotta anyját alóla. Az összes új benyomás közül, amelyek egyetlen óriási, elmosódó kavalkáddá álltak össze a fejében, a legnagyobb talán a szüntelen lárma volt. Gyorskocsik és szekerek nyikorogtak és zörögtek körös-körül az utcákon, újságárus fiúk kurjongattak ónkürtökön keresztül, guberálók és postabegyűjtők

jelezték jöttüket kolompolva, és a sűrűsödő szürkületben már fáklyavivő fiúk kiáltoztak, hogy térjenek ki az útjukból. Ilyenkor Phillipe-nek és Marie-nak meg kellett küzdeniük a helyért a fal mentén, s hol egy parókákkal megrakott peckes borbély taszított nagyot rajtuk, hol egy fogatlan vénasszony, aki aztán rájuk akarta sózni lottyadt gyümölcsét. Aztán a fáklyavivők elhaladtak, nyomukban egy gyaloghintóval, amelynek ablakán a nemesség újabb finoman öltözött képviselője tekingetett kifelé, biztonságosan elzárva a nyüzsgéstől és a mocsoktól. Egy hullaszerű, sárga bőrű és rossz leheletű fiatalember egy köteg nyomtatott lapot dugott Phillipe orra elé, harsányan kiáltva: – Új dalokat vegyenek! A város legfrissebb balladái és mulatságai! Amikor Phillipe megpróbált kitérni, a balladaárus megragadta a karját. Phillipe franciául kezdett magyarázni, kezével értetlenül gesztikulálva. Az árus eleresztett egy káromkodást, elfordult, és újból mosolyogva máris a következő vásárlójelölt mellé szegődött. Továbbvánszorogtak, de Phillipe már aggódni kezdett, hogy rossz irányba mehetnek. A sarkon megszólított két asszonyt. Háttal álltak neki, amikor megkérdezte: – Elnézést, de erre kell menni a Szent Pál-templomba? Fiatal arcokra számított, s rémületére két vastagon bekrémezett és berúzsozott öregasszonyt pillantott meg. Az egyik belekapaszkodott a nadrágjába, és szégyentelenül markolászni kezdte a péniszét, de olyan erősen, hogy pillanatok alatt megmerevedett. A ritkás hajú ringyó a fülébe suttogott: – Ha akarsz egy csudásat kamatyolni, ne oda menjé', ifiúr. Gyere velünk, maj' mi elszállásolunk. A nénnyikédet is bevesszük a szakmányba, ha nincs mibű' megélnetek… Phillipe ismét a franciához és az értetlenkedő hadonászáshoz folyamodott védekezésül. Most még a dalárusénál is vadabb káromkodást sikerült kiváltania. Aztán észrevette, hogy a sarkon túl, kicsit följebb az utcán két megtermett férfi lebzsel, s gyanította, hogy nem éppen „csudás kamatyolás” várja azokat a féleszűeket, akik elfogadják a szajhák invitálását. Phillipe és anyja meggyorsították lépteiket. Sűrűsödött a sötétség, és az árusok becsukták boltjaikat, míg máshol kifényesedtek az ablakok. Kávéházak, kocsmák, vendéglők… Most már, mint Phillipe megtudta valakitől, valóban a római korban is lakott óvárosban jártak. A tömeg megritkult, Phillipe pedig hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. És nagyon elveszettnek.

Egy elegáns téglaépületekkel övezett téren vágtak át, majd újabb szűk utcácskákon mentek végig, s aztán egy széles útra értek, amelyen vidékről jött óriási piaci szekerek dübörögtek, megrakva szagos dinnyével, káposztával, almával. A szekerek vasalt kerekei szikrákat hánytak. Újabb szekér haladt el mellettük, tele vágott marhával, amelyeken nyüzsögtek a legyek. Phillipe sehogy sem tudta megpillantani a nagy kupolát a háztetők fölött, s amikor újabb térre értek, egy idős emberhez fordult felvilágosításért, aki egy lámpaoszlophoz támasztott létrán állt. – Merre kell menni a Szent Pálhoz? – kiáltotta, elhajolva a forró olajcseppek elől, amelyek az éppen meggyújtott mécsbélből fröcsögtek. – Arra – intett a kezével az öreg, aztán bosszankodó arcot vágva lemászott, Phillipe ugyanis tanácstalanul nézett rá a túlontúl általános útbaigazítás hallatán. Arra – ez éppúgy jelenthetett tíz utcát, mint százat a város elképesztő labirintusában. – Egyenesen tovább! – mordult rájuk a lámpagyújtogató. – Meg fogják ismerni a környéket az erkölcstelen dalokról meg a koldusokról. Én inkább mennék a pokolba éjszaka. Morogva a következő lámpaoszlophoz vonszolta a létráját. Efféle világítás, mint Phillipe észrevette, csak az ilyen helyeken volt – a gazdag házakkal övezett fás tereken. A szűk utcákon a fény elenyészett, leszámítva az úton-útfélen felbukkanó fáklyavivőket, akik sétáló vagy gyaloghintón utazó uruk előtt haladtak. Phillipe kelet felé folytatta az útját anyjával – ha helyesen számította ki az irányt most, hogy a nap már lebukott a házak mögé. Piszkos volt és büdös, szédült a láztól vagy az éhségtől, vagy mindkettőtől. Marie már nem volt több, mint a karjába csimpaszkodó néma teher. És Phillipe mégis rendületlen érdeklődéssel nézelődött. Izgalmas volt a szekérzörgés, amely sötétedés után még jobban fölerősödött, a söntésekből és kávéházakból jövő trágár ordibálás és röhögés, és izgalmasak az olykor-olykor hallható sikolyok, amelyek éppúgy lehettek gyönyör, mint fájdalom hangjai. Még két távoli pisztolylövést is hallott. Fogalma sem volt, hány órája kószálnak már a városban. Hallotta, hogy egy harang jó hangosan tizenegyet üt, épp amikor befordultak egy sarkon, és egy nagy, kövezett térre értek. A túlsó oldalán végre ott magasodott a templom gyönyörű épülete, amelyet a hídról pillantott meg először. A Szent Pál udvara volt, más nem is lehetett. A nyílt téren körkörösen elszórt ócska bódék, kalyibák, üzletek mentén nyomorékok és rokkantak seregei hevertek. Néhányan felkászálódtak, hogy kinyújtott kézzel körbevegyék őket. –

Csak egy negyed pennyt, drága uram. Segítsen a szegényeken, mentse meg őket a börtön borzalmától! Phillipe átnyomakodott vagy fél tucat mindenféle korú mocskos és meglepően mozgékony emberi roncson, s közben Marie-t védte egy koldustól, amikor az meg akarta tapogatni nyálkás-göcsös kezével. Phillipe fenyegetően hadonászott, mire a koldusok a lábát köpdösve és átkozódva visszavonultak. Segített Marie-nak fellépkedni a templom széles kőlépcsőjén, aztán meghúzta az ajtó vasgyűrűjét. A templom zárva volt éjszakára. Phillipe megfordult, és körbenézett a téren. Egy lámpa bágyadt fényt vetett két ülő dalárusra; egy palack gint szopogattak, s közben a legistenkáromlóbb, legtrágárabb dalokat énekelték, amiket Phillipe valaha is hallott. Csípős hideg lett, s lassan elült London lármája. Phillipe most barátságos zenének érezte a zajt, amely napközben egyfolytában körülvette őket, amíg a város labirintusában kószáltak. Most már csak ritkán és távolról hangzott fel szekérzörgés vagy kurjongatás. A koldusok lámpásain kívül nem sok fény maradt. Egy fáklyavivő tűzcsóvája tűzmadárként lebegett valami távoli utcán, majd eltűnt. A templomudvar sötét részéből csoszogást hallott, amitől fölállt a szőr a hátán. Segített Marie-nak leülni az egyik tornácoszlophoz. Anyja érthetetlenül motyogott valamit. Phillipe megérintette a homlokát – csupa tűz! Az övé sem volt hűvösebb. A gyomra, bár régóta hozzászokott a szűkülés fájdalmaihoz, megint felsajdult. A szája száraz volt. Undorodott saját testének bűzétől. Örült, hogy Marie-t máris aludni látja. Csak szakadozott gyapjúköpenye védte az éj hűvösétől. Megint rongyokba bugyolált lábak csoszogását hallotta – és sziszegő hangokat. A koldusok. A szagukat már érezte, mielőtt meglátta volna őket. Lassan jöttek felfelé a lépcsőn a sötétben – rongyos, bűzlő fantomok. Reszkető hangokat hallott – fiatalabbakét is –, és egyre csak azt a lassú csoszogást – csossz-csossz –, ahogy közeledtek. Hirtelen az egyik hang érthetővé vált: –… egy olyan kis ládikó. Tán ékszer lehetik benne, tábornok uram. Meg valami hosszú csomag. Ammeg tán kard vagy micsoda. – A szegényeknek jobban kölletik az, mint emék idegeneknek, nem igaz-e?

– De úgy ám, tábornok, ahogy mondod – felelte egy másik hang. Phillipe reszelős röhögést hallott. A dalárusok már eloltották lámpásukat, és aludtak. Csönd lepte be a Szent Pál udvarát. Bent a templomban talán emberi lényeket, oltalmat találhattak volna. De itt kint csak emberi ragadozók voltak, akik röhögve-csoszogva jöttek fölfelé a lépcsőn, miközben Phillipe kapkodva, éppen időben kicsomagolta Gil kardját. II. Nyolcan vagy kilencen álltak vele szemben egy félkörben. Bozontosnak látszottak rongyos ruháikban. A háztetők fölött ragyogó csillagok fénye éppen csak az alakjukat tette láthatóvá. Meg itt-ott egy-egy részletet. Egy gennyes fekélyt az egyik arcon, a fakón derengő világos színű hajtókát a „tábornok” egyenkabátján. A „tábornok” arcvonásaiból Phillipe semmit sem tudott kivenni, de hogy tagbaszakadt ember, azt láthatta. A fején halvány, ezüstös csillogás – egy piszkos paróka. Alighanem lopta. A paróka rácsúszott a bal fülére, s ettől a tábornok feje furcsán félrecsapottnak látszott. A jobb kezében valami fém derengett. Egy kard? De ilyen rövid… Aztán Phillipe észrevette, hogy a penge félig le van törve. Gyalázatos fegyver… Csendesen zihált az izgalomtól, miközben saját kardjáról a lába elé ejtette a vásznat… Maga mögé rúgta, s várt, hogyan folytatódik a játszma. Az egyik koldus feléje lendítette a kezét. – Ejha, tábornok, ennek aszt heles kis kardja van, ni. Jó pénzér' eladhatnánk. – No hát, uram! – szólalt meg a tábornok, s azzal még egy lépést tett Phillipe felé, meglóbálva törött fegyverét. – Megkérhetném, hogy mondjon le a kardjárú' a szegények sereginek? Hogy tudhassa, csak egy paraszthajszál választ el mindünket az adósok börtönitű', amék a Fleet Streeten van. Aszt azon a maga jószágán karácsonyig vagy még tán antul is tovább élhetnénk vígan. – Takarodjanak! – figyelmeztette őket Phillipe, egy oldallépéssel közelebb húzódva az oszlophoz, amelynél Marie szendergett, halkan motyogva a hideg éjszakában. Phillipe aggódott, amiért olyan kiszolgáltatott az anyja, s egyben örült is, hogy a lázas bódulat megóvja ettől az izgalomtól. – Takarodjanak! – mondta még egyszer.

– Noné, millen fura a beszédje, tábornok, nem-e? – szólalt meg valamelyik. – Tán csak nem fogtunk magunknak egy francnyavallás patkányt, amék átevickült a csatornán? – Antul jobban szót kell neki fogannija Őfensége alattvalóinak – vélte a tábornok, újabb lépcsőfokkal följebb hágva. Már csak két fok választotta el Phillipe-től. – Na, ide azokkal a holmikkal, aszt akkor nem lesz katonai megtorlás az öregasszony ellen, amék veled van. Két bozontos fantom a gyűrű jobb oldaláról – Phillipe bal keze felől – hirtelen föliramodott a lépcsőn, hogy kiragadják a ládikát Marie öléből. Phillipe-nek nem volt ideje, hogy felidézze az alapokat, amiket Gil tanított neki bottal. Csak megperdült, és lecsapott a karddal. A penge csontot ért. Az egyik koldus üvöltve térdre esett, a csuklója félig levágva. – Így is jó! – kiáltotta a tábornok szinte örömmel. – Támadás, emberek – támadás! A parancs már amúgy is fölösleges volt. A sérült koldus kivételével, aki üvöltve-káromkodva mászott le a lépcsőn, a többiek egy emberként nyomultak feléje. A tábornok jött a gyűrű közepén, és Phillipe-et megcsapta hihetetlenül bűzös lehelete. Phillipe föllendítette a kardját, hogy kivédje a tábornok pengéjének lefelé tartó szúrását. Megpendült a fém, szikrák ugrottak szerteszét. Aztán kezek kapaszkodtak a lábába, bokájába, Phillipe elvesztette az egyensúlyát, és a lépcsőre zuhant, feje a kövön koppant. Az egyik koldus a gyomrába lépett. A tábornok kardjának törött pengéjével megcélozta a szemét. A fájdalom ellenére, ami a gyomrából szétsugárzott, Phillipe-nek sikerült félrerántania a fejét. A tábornok pengéje újabb szikrazuhatagot fakasztott a kőből. Phillipe csapott egyet a jobb kezével, és elégedetten érezte, ahogy Gil kardja a rongyokon keresztül belehasít egy combba. Újabb koldus mászott el üvöltve. De a többiek mind Phillipe-re vetették magukat, a lábára, a hasára ültek. A tábornok térdepelt legközelebb a fejéhez. Egy durva kéz éles karmaival a hajánál fogva megragadta Phillipe fejét, fölrántotta, és a kőhöz csapta. A többi koldus kifeszítette kezét-lábát, és jobb kezét leszorítva karmolták, feszegették az öklét. Phillipe ujjai szétnyíltak, a kard kiesett a kezéből. A tábornok kajla parókája volt a szeme előtt, amely most kivilágosodott egy hirtelen jött, vörös fénypászmától. – Elvágom a szaros torkát mind a kettőnek! –

zihált a tábornok, Phillipe felé vágva a pengéjével. Ugyanebben a pillanatban újabb hang hallatszott a lépcső aljáról: – Hagyd, Esau! Semmi közünk hozzá! Phillipe fájdalmas erőfeszítéssel újra félrerántotta a fejét. A tábornok pengéje belehasított nyakának bal oldalába, és Phillipe-et vad fájdalom járta át. Közben hangos, kimért kopogást hallott. A tábornok Phillipe-re zuhant, miután oldalról jókora ütés érte. Phillipe orrát kirojtosodott váll-lap birizgálta, miközben kievickélt alóla. A tábornok legurult róla, imbolyogva négykézlábra emelkedett, lelógó fejét jobbra-balra ingatva. Még jobban félrenyaklott parókája most már egészen rácsúszott a bal szemöldökére. – A mártírok vérző tökére, ki merészelt megütni? – hörögte. Phillipe kezelába is felszabadult, a koldusok leugráltak róla, és botladozva rohantak lefelé a lépcsőn… Phillipe elhomályosodott szemével két keménykötésű embert pillantott meg. Az egyik a lépcsőn állt, és egy nehéz bottal hadonászott, kinek a fejére, kinek a lábára mért egy ütést. A másik ember lenn állt az udvaron, tétlenül, mozdulatlanul, sziluettként a vörös fény forrása, egy fáklyavivő fiú előtt. A botos ember vadul püfölte a koldusokat, közben üvöltött: – Mocskos gazemberek, lelopnátok Krisztus gatyáját is a keresztről, mi? – Az egyik nehézkes mozgású fickót fültövön vágta, mire az sután szökdécselve igyekezett lefelé. Phillipe felült, valamennyire a feje is kitisztult már. Hirtelen valami zaj Marie-ra irányította a figyelmét. A tábornok még mindig a kezében szorongatta a törött kardot, majd átvette a bal kezébe, ahogy guggolva a ládikáért nyúlt. Phillipe látta, hogy közben az ő kardját elvitte az egyik koldus, lobogtak a rongyai, ahogy szaladt. Nyakán a melegen, ragacsosan csorgó vérrel mit sem törődve Phillipe támolyogva a tolvaj után eredt. Az udvaron utolérte, és derékon kapta. Összekapaszkodva visszagurultak a lépcső lábához. Phillipe az öklével verte a koldus tarkóját, s hallotta, ahogy kopognak a fogai a köveken. S máris újból a talpán volt, izzadt jobb kezében tartva Gil kardját. A tagbaszakadt idegen elkapott két újabb szerencsétlen koldust, és azokat püfölte. Szinte még kisfiúk, látta Phillipe a fáklya fényében. De nem szánakozott – ideje sem lett volna rá. A tábornok, egyik kezében a kardcsonkkal, a másikban Marie ládikájával, szaporán szaladt le a lépcsőn, hogy minél előbb belevesse

magát a fáklyafényen túli sötétségbe. Phillipe utána vetette magát, utolérte, és egyetlen lendülettel hátulról keresztüldöfte. A tábornok a hasára zuhant, feje féloldalt a kövezetre csapódott. A szája kinyílt, ahogy förtelmes bűzt árasztva kibuggyantak a belei. A nagydarab idegen a lépcsőn újabb ellenségek után kutatott, de többet már nem talált. Leszaladt Phillipe-hez, botját feszes nadrágjához csapkodta, miközben társa és a fáklyás fiú is közeledett, hogy lehajoljanak, és megszemléljék a halott tábornokot. Phillipe magához vette a ládikát. Nem tört el, állapította meg nagy megkönnyebbüléssel. Az idegen, aki nem vett részt a küzdelemben, szemrehányóan szólt a társához: – Látod, Esau, most gyilkosság történt. Ezt kinek fogod megmagyarázni? – Senkinek, Hosea. Mert senkit nem is izgat. Egy féreg el lett taposva, és kész. Különben is tönkreteszik a környéket. A jó atyák, akik biztonságosan bezárkóztak a Szent Pálba, majd reggel eldöntik, hogy mit csinálnak a holttesttel. Csak hálásak lehetnek, hogy tisztességes polgárok védelmezik szent hajlékukat. – De a fiú… – A fáklyás fiunk nem látott és nem hallott semmit. – A borzas hajú, testes fiatalember a kopott öltözékű fáklyavivőhöz hajolt. – Na, halljam, láttál valamit? – Semmit, Mr. Sholto. Az ön pénze a zsebemben a biztosíték rá, hogy semmit. – Akkor menjünk haza – morogta a másik idegen, még mindig azon az enyhén szemrehányó hangján. Nagyon hasonlított a társára – ugyanaz a széles váll, ugyanaz a nagy, szögletes állkapocs, csak talán egy-két évvel fiatalabbnak látszott. Huszonegy-huszonkét éves lehetett. Némi ingerültséggel tette hozzá: – Ha rajtad múlna, egész éjjel Londont járnánk, hogy megmentsük az összes szerencsétlent. – Csak azokat, akik különben gazfickók prédái lennének, Hosea. A botos fiatalember Phillipe-hez lépett. Durva állkapcsa, széles orra és vastag szemöldöke volt, de hirtelen barátian elmosolyodott. – Hallottam a csetepatét, ahogy befordultunk amott a sarkon, uram. Láttam, szépen küzdött, ahhoz képest, hogy mennyivel többen voltak. Engem Esau Sholtónak hívnak. Ez a kissé kapatos úr a fivérem, Hosea. Jó fiú, de nem éppen utcai verekedésre termett.

– Hálás vagyok mindkettejüknek – mondta Phillipe. – Azt hiszem, megöltek volna bennünket. – Lehajolt, és megtörölte Gil kardjának pengéjét a tábornok mocskos uniformisának foltozott hátán. Egy pillanatig nézte a szörnyű sebet, amit a pengéje hagyott. Talán láza és kimerültsége tette, de nem érzett semmit. Nagyot változott azóta, hogy az auvergne-i erdőben véletlenül megölte Gil támadóját, így történt, és kész. Úgy látszik, ez az életben maradás ára. Ahogy ő a ládikát és a kardot szorongatta, Mr. Esau Sholto lepöckölt egy kis piszkot a nyakán lévő csipkefodorról, majd így szólt: – Hát igen, uram, megölték volna. És ebből az okból kifolyólag értelmes ember éjszakára jól bezárkózik a házába. Kivéve, amikor valaki kénytelen elkísérni az öccsét, nehogy eltékozolja a család összes vagyonát az új kártyaasztalnál White játéktermében. Ott aludt annál az oszlopnál? Phillipe bólintott. – Ma délután érkeztünk a városba. Azt hittem, egy templomban jó helyünk lesz… – Ugyan, sötétedés után Londonban nincs se biztonságos templom, se biztonságos utca – felelte Esau Sholto. – No de ezt a leckét már megtanulták, mi? Nem úgy beszél, mint egy igazi angol. Franciaországból jött? Phillipe tudta, hogy ügyelnie kell a szavaira. – Eredetileg néhány hónappal ezelőtt. Aztán múlt héten úgy döntöttünk, hogy felutazunk ide – ennyi elég is lesz, gondolta – délről. A szeme előtt lassan minden összefolyt. Már két fejet látott Mr. Esau Sholto robusztus vállán. Szaporán pislogott, hogy kitisztuljon a kép, amikor Hosea közéjük lépett. – Az isten szerelmére, Esau, egész éjjel egy holttest mellett fogunk csevegni? Még azoknak a nyomorult énekeseknek is, akik amott aludtak, több eszük van, mint neked. Azok legalább elfutottak. Esau a fivére vállára tette a kezét. – Lefogadom, semmi ilyesmi nem történt volna velünk, ha úgy töltjük az estét, ahogy én szerettem volna. Hosea felmordult. – Aha, a Vauxhall Gardens, mi? Egy óra abból a szörnyű zenéből, és az ember úgy elunja az életét, hogy mehet is haza hajcsikálni. – Hosea, hogy te milyen korlátolt vagy! Nem érdekel más, csak a kártya meg a szoknya. Ha nem lennél a testvérem, tökéletesen megvetendő fiatalembernek tartanálak. De az vagy, úgyhogy csak módjával vetlek meg. Hát soha nem jut el a füledig a vasárnapi prédikáció? – Többnyire alszom, úgyhogy… – És hányszor olvasta fel apánk a szamaritánus történetét?

– Néhány ezerszer – sóhajtott Hosea Sholto. – Hogy szép angolságra tanítson bennünket… – És hogy beleverjen valami kis erkölcsöt abba a vastag koponyádba. De szörnyű kudarcot vallott. Hosea zavart némasággal fogadta a szemrehányást. Esau Phillipe-hez fordult: – Van valami állása a városban? – kérdezte. – Nincs, uram. De biztosan sikerül találnom valamit. Ön nagy segítségemre volt, ne okozzon több vesződséget magának miattam… – Köszönöm a gondoskodását, de annyi vesződséget okozok magamnak, amennyit akarok! Engedje meg, hogy ellássam még egy jó tanáccsal. Aludjanak valahol máshol ma éjszaka! Jó messze innen. A Szent Pál koldusaival nem jó ujjat húzni. Megjegyzik az arcokat. Még a hangokat is. Soha nem felejtik el a sérelmeiket. Nyomorult, gintől meghülyült roncsok, de emlékeznek. Ha újra beleütközik egyik másikba közülük, nem lesz kellemes kaland. De annak az asszonynak se, akit védelmez. Ki ő? – Az anyám. – És egyre csak alszik! – mondta Esau csodálkozva. – Nincs jól. Hosea a csillagokra emelte a szemét, miközben Mr. Esau Sholto a mellényzsebébe dugta vastag ujjait. – Talán adhatok néhány pennyt a holnapi szállásukra. Nem hiszem, hogy egy tisztességes fogadós ilyen későn beengedné magukat. Most pedig az lenne a legjobb, ha elmennének innen nyugatra, Mayfair felé, arrafelé a koldusok ritkán csavarognak… A Szent Pál udvara egyszerre beleremegett a harsány harangzúgásba. Hosea toppantott csatos cipőjével. – A rohadt életbe, Esau, már tizenkét óra van. – Jó, jó, indulunk! – Esau két rézpénzt nyújtott Phillipe felé. – Tessék! És sok szerencsét. Reméljük, hogy a többi londoni éjszakája kellemesebb lesz, mint ez. Van itt munka szorgos fiataloknak… – Fiataloknak? – morogta Hosea. – Nézd meg a szemét. Huszonnégy éves korodra nem lett valami jó a megfigyelőkészséged. Mr. Esau Sholto jámbor nevetéssel beleejtette a rézpénzeket Phillipe tenyerébe. Phillipe-nek egyszer csak nem maradt ereje, hogy összezárja az ujjait. A foga vacogott, és gyengeség, majd émelygés hullámai öntötték el. Előretántorodott. Kezéből kiesett a ládika, a kard, a pénz, és Esau Sholtóra dőlt. A rézpénzek megcsörrentek a kövezeten, ahogy lecsúszott a térdére Esau lábánál.

– A mindenit! – kiáltott fel a megtermett fiatalember. – Úgy látszik, nemcsak az anyja nincs jól. – Phillipe egy kérges tenyér tapintását érezte az arcán. – Hiszen ennek olyan forró az arca, mint egy katlan. Phillipe bocsánatkérően motyogott, megpróbált felállni, de képtelen volt. Esau hangja mintha nagy messzeségből visszhangzott volna: – És azt a vágást a nyakán igencsak be kellene kötözni… – Ó, a francba, és lefogadom, hogy London legdrágább orvosát fogod kihívni! – nyafogott Hosea. Phillipe egész feje zúgott, és nem látott mást, csak valami elmosódott ragyogást, mintha ködbe burkolózott volna a fáklyafény. Vakon, négykézláb tapogatózott, amíg egyik keze bele nem ütközött a ládikába. – Miért ne? – vágott vissza Esau Sholto. – A változatosság kedvéért most nyertél a kártyán. És rengeteg üres szobánk van. Menj, hozd az asszonyt, te lelketlen nyomorult. De szaporán, különben úgy ellátom a te bajodat is, mint a koldusokét. Hosea hangja távolodva szólt: – Édes istenem, hová is lenne a lelkiismeretem nélküled? – Innál, szegény lennél, mint a templom egere, és megkapnád a szifiliszt, a megvetésemről nem is beszélve. Erős kéz nyúlt Phillipe hóna alá, és fölsegítette. Aztán a ködös, narancssárga kábulat átadta a helyét a fekete eszméletlenségnek. III. Kortól megfeketedett, gerendás mennyezet. A feje alatt csodálatosan puha tollpárna. Jöttek még újabb érzések is. Valami gyapjúruha súrlódása a lábán. Hálóing? Vastag kötés a nyakán, ahol a tábornok törött kardja belevágott. Hihetetlenül meleg, kényelmes fészek volt ez az ágy a tollas paplannal. De az ágykeret időről időre megrázkódott valami alulról jövő, erős dübögéstől. Valami forrót és illatosat érzett – egy porceláncsészéből jött, amelyet egy főkötős, csupa ránc arcú asszonyka tartott aprócska kezében. – Meg tudja ezt inni? – kérdezte az asszony. – Esau azt mondta, maga francia, de azért beszél angolul. Ért engem? Bólintott, s az arcára kiült a döbbenet, hogy egyszer csak ilyen pompás körülmények között találja magát. – Azt hiszem, nemigen evett már egy ideje – mondta az asszony. Megrázta a fejét jóváhagyólag. – Ezért kezdjük ilyen óvatosan, egy kis fekete teával.

Kezével megtámasztotta a tarkóját, és a szájához tartotta a csészét. Phillipe nyelt egyet, s rögtön köpött is. Az asszony felnevetett. – Lassan, lassan! Így itta a még lázasan fekvő Phillipe az első kortyot abból az italból, amely később a megtalált éden jelképe lett számára. Az édené, amelyről egyelőre még semmit sem tudott. Ivott még egy keveset a fekete teából, és megköszönte. – Velem volt az anyám… – mondta aztán. – A szomszéd szobában alszik. Azt hiszem, a pihenés rendbe hozza. Én öt gyereket szültem Mr. Sholtónak, de csak kettő maradt meg közülük. A három kislány korán meghalt. Sok porontyra terveztünk, amikor megvettük ezt a házat, úgyhogy most aztán van helyünk bőven. Az asszonyka mindezt az önsajnálat legcsekélyebb jele nélkül mondta el. Aztán, ellépve az ágytól, hozzátette: – Esau fiam örökölte az apja jó természetét. Hosea is derék fiú, csak túl sokat iszik. Mr. Sholto hatszor rávert a nádpálcával, amiért nem akart segíteni magukon az éjjel. Hosea a bocsánatukat kéri. Most próbáljon még aludni. Azzal eltűnt, becsukta az ajtót maga után. Phillipe újból elszenderedett, élvezve a puha párnát, a kényelmet, a biztonságot. S a legcsodálatosabb az a felismerés volt, hogy a világot nemcsak Amberlyk lakják. Lent folytatódott a szórványos dübögés. Phillipe tűnődött egy darabig, mi lehet az, mielőtt elaludt, s hosszú idő óta először akadt ilyen ártatlan tűnődnivalója. IV. Mrs. Emma Sholto három napon át nem engedte fölkelni, kivéve amikor az éjjeliedényhez kellett mennie. A széles vállú Esau is felbukkant néha, fekete foltos nadrágban és hasonlóan piszkos zekében hosszú ujjú inge fölött. Egyszer még Hosea is meglátogatta, szemmel láthatóan szégyenkezve. Ő is ugyanolyan szutykos volt, mint a bátyja. Hosea azt mondta, nagyon reméli, hogy a vendégek a legjobb ellátásban részesülnek, és hamar felépülnek. Majd bűntudatos mosollyal így folytatta: – Esau folyton azt mondogatja nekem, hogy helytelen a viselkedésem. De maga megérti, hogy ott a templomtéren kissé kapatos voltam, ugye? – Hát, éppenséggel nem sok jelét mutatta – mosolygott vissza Phillipe.

Hosea nagyon letörtnek látszott. – Van, aki elesik ilyenkor. Mások hőzöngenek. Én viszont ugyanúgy járok-kelek, mint bárki más, csak éppen fittyet hányok mindenkire. Mr. Sholto nádpálcája aztán meg is kóstolta néhányszor a fenekemet büntetésül. – Igen, az anyja említette. – Amellett túlóráznom is kell esténként, de annyi baj legyen. Legalább nem verek el olyan sokat a keresetemből a klubokban. Meg gyorsabban elkészülnek az új kiadványaink. Nem is vagyok biztos benne, hogy Mr. Sholto miért találta ki ezt a túlórát – hogy megbüntessen, vagy, hogy nagyobb legyen a nyereségünk. Phillipe feljebb evickélt az ágyon. A nyaka viszketett a kötés alatt. – Kiadványok? Mármint könyvek? – Mi más? Nem látja rajtunk ezt a pokoli fekete kulimászt? – Kinyújtotta foltos kezeit. – Órákon át kell súrolni, hogy kijöjjön a körmünk alól. Azt hittem, hallja, ahogy zakatol a nyomdagép. – Hallottam, csak nem tudtam, mi lehet az. – Lent van a műhely, fent a lakás. Ez itt a Sholto és Fiai Nyomda és Papírkereskedés a Sweet utcában. Alig egy ugrásra onnan, ahol magukat találtuk. No, de szigorúan meghagyták nekem, hogy ne fárasszam ki. Épp csak jóvá akartam tenni az esti viselkedésemet… – Ugyan, hagyja – mosolyodott el Phillipe. Hosea egy mosoly és egy röpke integetés kíséretében távozott. Új helyzetén merengve Phillipe újból mély, nyugodt álomba merült. V. Már a negyedik napot töltötte a Sholto-házban, amikor egy este maga a ház gazdája is tiszteletét tette nála. Igaz, lehet, hogy előbb is benézett már, csak Phillipe nem vette észre. Ami azt illeti, egy szekér is átroboghatott volna a szobán, olyan mélyen aludt, biztonságban, kényelemben. Mr. Sholto kis termetű ember volt, és egyáltalán nem olyan széles vállú, mint a fiai, akik most vele együtt megjelentek, és mögötte álltak, miközben apjuk leült az egyetlen székre a szerényen berendezett szobában. Mr. Sholto legfeltűnőbb vonásai a következők voltak: teste egyéb részeitől élesen elütő óriási hasa, szigorú barna szeme és átható nyomdafestékszaga. A nyomdász alaposan végigmérte Phillipe-et, mintha összegezte volna a benyomásait, mielőtt elkezdené a beszélgetést. Aztán apró, ráncos felesége is

bejött egy tálcával. Ropogós héjú birkahúsos lepény volt rajta, egy sült alma és egy csésze az elmaradhatatlan fekete teából. – Nos, uram, én Solomon Sholto vagyok – szólalt meg végül a szürke hajú ember, miközben Phillipe vad éhséggel beleharapott a lepénybe. – Ön, úgy tudom, francia. Az anyja a szomszéd szobában fekszik, és a Szent Pál mellett támadtak magukra azok az istentelen gazemberek, akik ott csellengenek sötétedés után. Nagyjából ez minden, amit tudok. Elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy bármi mást elmeséljen magukról? – Először is, Mr. Sholto, örökre adósai maradunk a kedvességéért. Szeretném, ha vissza tudnánk fizetni… – Ki kért fizetséget? Segítünk felebarátainkon, ahogy erőnkből telik, a Szentírás parancsa szerint. – Az öreg barna szeme egy pillanatra Hoseára villant, aki az ágy távoli sarkába húzódott, és ott gubbasztott, amíg az apja másfele nézett. Most azonban rögtön felpattant, készségesen összecsapta festékes kezeit, először elöl, majd a háta mögött. A falnak támaszkodó Esau eltakarta a vigyorát fekete körmű kezével. – Az anyja egy-két alkalommal már felébredt – mondta Mr. Sholto. – De a láz nem adja meg magát egykönnyen. Egyébiránt még a nevüket sem tudjuk. – Engem Phillipe Charboneau-nak hívnak, uram. Auvergne tartományból. – Az bizony messze van Londontól – jegyezte meg az öreg Sholto. – És mi hozta önöket a városba? Phillipe habozott, ajkánál tartva a teáscsészét; most már megszerette ezt a különös, erős főzetet. – Na, ki vele, uram – buzdította Mr. Sholto határozottan. – Világosítson fel bennünket! Francia emberek nem bukkannak fel errefelé csak úgy a semmiből. Hacsak nem szökött gyilkos, akire akasztófa vár a Tyburn Roadon, nincs mitől félnie. Phillipe gondolkodott egy másodpercig, majd óvatosan megszólalt: – Egy örökség miatt jöttünk Angliába. – Ami valamiképpen összefüggésben van a dobozzal, amire olyan nagyon vigyázott? – szólt közbe Esau. – Igen, de… hol a ládika? – kérdezte hirtelen. – Biztonságosan el van zárva a szekrénybe az anyja szobájában – nyugtatta meg Mrs. Emma Sholto.

– A francia karddal együtt – tette hozzá Hosea. – Mit nem adnék érte, ha a derekamra köthetném azt az elegáns kis bökőt, amikor legközelebb elmegyek a White'sba! – Nana, a St. James utcai húsosfazekakról lemondhatsz egy időre – zsörtölődött Solomon Sholto. – Elintézhetné az Isten, hogy azoknak a pokoli bűnbarlangoknak az összes szobája zárva legyen a kereskedőosztályok előtt, ne csak a klubterem. De a túlóra a nyomdában egy ideig megteszi ugyanezt. És időt is biztosít, hogy töprengjünk a részegeskedés és a hiúság bűnein, amelyek érzéketlenné teszik az embert mások sorsa iránt. Hosea összehúzta magát. Esau megint jól szórakozott, de ezúttal ki is buggyant belőle a nevetés. Solomon Sholto ugyanolyan szigorú pillantással hallgattatta el, amilyet Hoseára vetett. Majd újból Phillipe-re nézett: – Nyugodt lehet, mi nem kutakodunk a vendégeink holmijában. Akármi is van abban a bőrládikában, csak maguk tudják, hogy mi az. De ahogy előrehajolt, nyílt tekintete és Phillipe térdére helyezett festékes keze elárulta, hogy nagyon kíváncsi rá. Phillipe egyik arcról a másikra nézett. Esau. Hosea. A kicsi, erős asszony. És végül – a pocakos családfő… Ügy látta, semmiféle veszély nem fenyegeti. Kísérletképpen elmondta a történetük egy részét: – Az anyám és én egy kenti faluból menekültünk, mert magunkra vontuk egy nagyhatalmú család haragját. Az életem került veszélybe. Úgy gondoltuk, nagyobb biztonságban leszünk a város forgatagában. Mr. Sholto nem szólt semmit, csak nézett rá a nyílt tekintetével. Phillipe, akit felmelegített az étel és az egyszerű, tiszta arcok látványa, érezte, ahogy elolvad benne az ellenállás és a gyanakvás. Mintha valami nyomasztó súlytól szabadult volna meg. Majdnem mindent elmondott nekik, csak a Rogerrel való végzetes összecsapás fő okát hagyta ki – Aliciát. Végül visszahanyatlott a párnára, kezével körülfogva a még meleg teáscsészét, és várta, mit szólnak a történetéhez. – Amberly! – Mr. Sholto váratlan élénkséggel felkiáltott, majd fölpattant, és föl-alá járkált a deszkapadlón. – A felfuvalkodott tory gazemberek! Nem csodálom, hogy elszöktek előlük. Ebben a házban más elvek uralkodnak. Mi whigek vagyunk, és nemigen helyeseljük a király és bábminiszterei politikáját; azt, ahogy a Király Barátainak kis klikkje intézi a dolgokat. Amennyire a

whitehalli pletykákból tudom, az ön apját szíves örömest befogadta volna ez a csoport, ha nem sújt le rá idő előtt a halál. – Az anyámtól csak jót hallottam James Amberlyről – tiltakozott Phillipe. – Meg a fogadóstól és másoktól is Tonbridge-ben. – Na jó, halottakról vagy jót, vagy semmit. Miért civódnánk azon, ami elmúlt? De hogy dacolni mert egy ilyen családdal, az bizony csodálatra méltó vakmerőség. No persze így a saját kárán tanulta meg, amit én rögtön megmondhattam volna magának a kentlandi hercegnő híre alapján. Vesztett csatát vívott az első pillanattól fogva. És itt se igen számíthat nagyobb sikerre. Ha önök netán megvásárolnának valami csavaros eszű jogászt, azok vennének tizenkettőt, plusz lefizetnék a bírókat, a magisztrátusokat meg mind a hasonszőrűeket, ha kell. Ha egy olyan asszony, mint a hercegnő, nem hajlandó eleget tenni az igényének, akkor nem is fog eleget tenni, akár törvényes eszközöket kell bevetnie, akár törvényteleneket. Nemesi ágyból félrepottyantott porontyot London minden utcájában találni. Néhányan, nagyon kevesen, szerencsések. Küszködnek, s végül kiharcolják a magukét. De a legtöbbnek nem sikerül. A saját és szintúgy az édesanyja biztonsága és lelki nyugalma érdekében azt tanácsolom, mondjon le az igényéről, találjon valami munkát, amivel megkeresheti a pénzt a visszaútra, és felejtse el az egész ügyet. És ami a legfontosabb, eszébe ne jusson bárkinek bármit is mondani az örökségéről – és a származásáról – ennek a háznak a falain kívül. Gazdag sohasem lesz, de tovább fog élni. Emma Sholto a férje vállára helyezte csöppnyi kezét. – Elfáradt már, Solomon. – Butaság, hiszen erős fiatalember. – Én akkor is ragaszkodom hozzá, hogy most már hagyjuk elaludni. Mr. Solomon Sholto visszacsúsztatta a széket a helyére, majd az ajtó felé terelte a fiait, akik nagyobb tisztelettel néztek rá azok után, amit hallottak. A nyomdász felesége kiment, Esau és Hosea az előszobában várakoztak, az idősebb Sholto pedig megállt az ajtóban. – Ha úgy dönt, hogy követi a tanácsomat, fiatalember, és becsületes munkával akarja összegyűjteni a pénzt, hogy visszatérjen Franciaországba, talán akadna munka magának is a műhelyben. – Nem kívánok öntől különleges szívességet, Mr. Sholto. – Azt nem is ajánlok, uram! Kemény munka várna magára, garantálhatom. – A londoni iparosok talán nem tartanak inasokat?

– Dehogynem. Nekem is volt kettő, csak elszöktek. Szigorú vagyok, de nem kegyetlen. A kölykök mégis úgy gondolták, az utóbbi az igaz. Nem tűröm, hogy tízéves fiúk gint nyakaljanak. Hogy hol jutottak hozzá, azt nem kérdeztem. Lopták? Vagy öltek érte? – Szomorkásán megvonta a vállát. – Amikor hozzám szegődtek, már annyira megkérgesedett a lelkük, hogy inkább hasonlítottak vén törpékre, mint olyan gyerekekre, akik egyúttal egy szakma reménybeli mesterei. – Jól kifogtuk velük; mind a kettővel – csatlakozott az apjához Esau. Phillipe megjegyezte, hogy a Wolfe Diadala fogadó metodista tulajdonosa is beszélt róla, milyen sok bajt okoz a gin London alsóbb néprétegei között. – Akkor van egy dolog – felelte Mr. Sholto –, amiben én, az anglikán egyház híve és a maga barátja, aki egy másik szektához tartozik, egyet tudunk érteni. De nem csoda, hogy az ilyen fiúknak már korán itallal kell kábítaniuk magukat, hogy kibírják az életet. Hét-nyolc éves koruktól kezdve brutálisan bánnak velük. Kínozzák őket a hosszú munkanappal és a felnőtteknek való dögnehéz munkával. Embertelen mesterek rigolyáit kell elviselniük. Én nem tudok elítélni egy fiút, aki csak kegyetlenséget és szegénységet tapasztalt, amiért szinte már az első lépéseivel együtt megtanul inni is, de keményen ám. Ennélfogva nem is rendeltem el a két kis szökevény felkutatását. Tudja, hogy milyen szigorú büntetés várna rájuk? Levághatják az egyik ujjukat a kezükről vagy a lábukról. A két fiú, akiket egymás után elvesztettem, úgyis eleget fog bűnhődni, mielőtt – túlságosan is hamar – kitelnek földi napjaik. No de csak fecsegek, fecsegek, Mrs. Emma meg most már alaposan megmossa majd a fejemet. Amint mondottam, itt most van hely. Esau megtaníthatná magának az alapokat… – De még mennyire – mosolygott Esau. – És ez igazán nemes szakma, hiszen sem királyok, sem hadseregek el nem pusztíthatják, amit létrehoz. Az emberi eszmék szabad áramlását! Lentről vékony, tiltakozó hang harsant. – Igen, Emma, igen, még egy pillanat! – Phillipe-re nézett. – Egyszóval szívesen fogadnánk a segítségét. Különösen, hogy a cég egyes tagjai jobban szeretik szüzek sóhajait hallgatni, mint a nyomda zakatolását. Az ajánlat tehát áll. A becsukódó ajtó eltüntette mindhármukat – köztük Hoseát, aki újból elvörösödött. A következő napon Phillipe átment Marie szobájába. Elmondta neki a nyomdász ajánlatát, hozzátéve: – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elfogadom. Marie rögtön tiltakozni kezdett. – Nem! Nem engedem, hogy lemondj az igényedről!

– Csak egy időre – mondta Phillipe halk határozottsággal. S közben egy belső hang kötekedett vele: Vagy igazából úgy gondolod, örökre? Marie folytatta volna a vitatkozást, de ahogy közelről a fia arcába nézett, látta, mennyire megöregedett – a kemény leckéktől Phillipe szemében valami mély megértés tükröződött. Visszahanyatlott a párnára, és elfordította a fejét. Phillipe szomorú szívvel lépett ki a szobájából, de egyben izgatott is volt – új célt látott maga előtt. Egy célt, amely egyszerű, házias kedvességből, fekete teából és a nyomdák és könyvek új világából született – amely odalent várt rá.

Második fejezet A FEKETE CSODA I. Mr. Solomon Sholto üzletének két részlege volt. A kisebb, amelyik a földszint elülső részét foglalta el, a Sweet utcára nyílott. Ez volt a papíráruüzlet, Mrs. Emma birodalma, ahol különböző rajz– és jegyzetfüzeteket, finom amszterdami fekete írótintát, tollakat, pecsétviaszt és kőport lehetett vásárolni. Az előző évben Mr. Sholto kibővítette az üzletet egy új szolgáltatással – kölcsönkönyvtárat létesített. Már működött néhány könyvtár a városban, mégpedig nagy sikerrel, ugyanis, mint Mr. Sholto elmagyarázta, csak a gazdagok engedhették meg maguknak, hogy könnyedén kifizessenek két guineat valamilyen monumentális irodalmi alkotásért, mint például a Wm. Shakespeare drámai művei, Samuel Johnson által javítva és illusztrálva, amely nyolc, jegyzetekkel ellátott kötetre rúgott ragyogó török bőrkötésben. Mr. Sholto panaszkodott az olyan „frivol”, költött mesék népszerűsége miatt, mint Defoe Moll Flanderse, Fielding Tom Jonest vagy éppen Johnson tanmeséje, a Rasselas. Ugyanakkor nagyon hamar felismerte a bennük rejlő üzleti lehetőséget. Végül is a kölcsönkönyvtár a csöppnyi üzlet két falát teljesen elfoglalta; volt ott mindenféle regény, de nem szépirodalmi művek úgyszintén. Phillipe képzeletét megragadta egyik-másik regény csábító címe. Gyöngéd gyötrelem. Az áldozati hitves. Egy színésznő kalandjai. Az olvasásra azonban nem sok ideje maradt. Mr. Sholto, amint ígérte, szigorú mesternek bizonyult. Bőven ellátta Phillipe-et munkával az üzlet zajosabb, hátsó részlegében. Két magas, favázas sajtó állt itt a középen lévő munkaterület két oldalán. Mr. Sholto és a fiai ebben a műhelyben végezték a nyomtatást üzletfeleik – a Strand, a Ludgate Street és a Paternoster Row könyvárusai – megbízásából. Sholto minden egyes árusnak külön szerződés szerint állított elő új kiadásokat. Mr. Sholto és fiai a képességeiknek megfelelően osztották meg a munkát egymás között. Esaunak robusztus testalkatát meghazudtoló-an gyors és ügyes keze volt. O szedte ki egyenként a fémbetűket, majd egy nagy szedőkeretbe rakta. A szedőkeret négylapnyi formátumra volt kiképezve. Mr. Sholto, hogy egyszerre ennyi lapot nyomtathasson, nem sajnálta a pénzt a nagyobb sajtókra.

Az apa és a másik, könnyebben elábrándozó fiú kezelték a két sajtót. Mr. Sholto volt a gyorsabb és ügyesebb, de azért Hosea is értette a dolgát. Amikor Phillipe odacipelte hozzá valamelyik dögnehéz keretet, Hosea úgy kapta ki a kezéből, mintha nem is lett volna súlya, majd egy ládába helyezte, amely a vízszintes kocsi sínjein ült. Ezután nedves papírt helyezett a ládára kapcsolt nyomólap és ívtartó keret közé, és pattintott az ujjával, hogy Phillipe munkához láthat. Az új alkalmazott feladata volt, hogy befestékezze a két bőrgolyót, amelyekről aztán a nyomdafesték átkerült a nyomólapra. Bár a golyókon volt fogó, meglehetősen piszkos munka volt ez így is. Phillipe bőrköténye, arca, keze, karja pillanatok alatt csupa fekete ragacs lett. Az első néhány alkalommal Phillipe nem nyomta le elég erősen, s így a szedés néhány sora nem kapott festéket. De mindhárom Sholto türelmes volt vele, érezték, hogy Phillipe-ben buzog a tanulási kedv. Néhány napon belül ki is tanulta a dolog csínját-bínját, és már minden gond nélkül szépen be tudta festékezni a nyomóformát. Amint végzett ezzel az egyik sajtónál, gyakran már szaladhatott is a másikhoz, hogy elvégezze ugyanazt. Hosea közben becsíptette a papírt a nyomólap és az ívtartó keret közé, és mindkettőt lehajtotta, hogy a papír négylapnyi méretű kivágásban látszott az ívtartó keretben. Ez a négy kivágás tette lehetővé, hogy a papír érintkezzen a befestékezett fémmel. Hosea ezután elcsúsztatta a ládát a sajtógép masszív vízszintes feje alatt. A csavarfogantyú lenyomásával egy négy hüvelyk vastagságú keményfa tömb ereszkedett a lezárt ládára. A nyomaték elegendő erővel feszítette le a vastag nyomólemezt, hogy a papíron megmaradjon a betűk nyoma. Végül Hosea felemelte a nyomólemezt, visszahúzta a ládát a síneken, majd a kinyomtatott négy lapot egy ívben kivette, és félretette száradni. Új lapot helyezett a ládába, és minden megismétlődött, szükség esetén a festékezés is, amíg el nem készült a kellő számú lap. A két eszeveszetten nyikorgó-kattogó sajtó kezelése annyi munkát adott Phillipe-nek, hogy jóformán megállás nélkül rohangált egyik állványtól a másikhoz. Emellett még az is az ő feladata volt, hogy szabad perceiben lemossa a festéket a nyomóformákról, miután Hosea vagy Mr. Sholto már befejezte velük a nyomtatást. Phillipe erre egy rossz szagú, lúgos oldatot használt, amely jól eltávolította ugyan a festéket a fémről – és az ujjairól, de a hosszú munkanap

végére a kezét is kimarta. A műhely vasárnap kivételével mindennap hajnaltól napnyugta utánig dolgozott. Ahogy közeledett 1771 tele, Phillipe egyre nagyobb szakértelemre tett szert a munkájában. A keze most már gyorsan és ügyesen elbánt a bőrgolyókkal. A karja megerősödött a nagy kötegbe rakott, megszáradt ívek cipelésétől. Az íveket aztán egy inas vitte el, aki Mr. Sholto könyvkötőmesterénél dolgozott. Sholto már réges-rég eldöntötte, hogy gyorsabban tudja elkészíteni a könyveit, ha a vágást, a fűzést és a bőrrel bevont borító felragasztását egy másik műhelyre bízza. A mindig fárasztó, sőt gyakran a végletekig kimerítő hetekhez Phillipe-nek az adta az energiát, hogy érdekes, sőt lenyűgöző volt számára a folyamat, amelynek ő is része lett. Csak ámult, hogy a kattogó sajtógépekkel olyan gyorsan olyan sok, hajszálpontosan egyforma nyomtatású ívet lehet készíteni. Egy nap déltájban Mr. Sholto észrevette, milyen áhítattal szemléli Phillipe a frissen nyomtatott ívek kötegét, miközben megállt, hogy bekapjon néhány gerezdet egy festékfoltos narancsból. Sholto lelépett a gép mellől, és a kötegre mutatott: – Az áldóját, Phillipe, úgy nézel, mintha templomban volnál! Ez csak a Jonathan Wild szerény kis reprintje, nem éppen Fielding úr legnagyszerűbb művei közül való. – De hogy a szavakat ilyen könnyedén lehet másolni – ez olyan, mint valami csoda. Auvergne-ben ha az embernek kellett egy szék, a bútorasztalos mindent a saját kezével faragott és ragasztott, és egyszerre csak egy széket. – A gépeké a jövő. Ma már egész Anglia tele van gyárakkal, amelyek ontják magukból a szövetet, a vasrudakat… Az emberi erővel végzett munka kora lejárt. Mr. Sholto megtörölte a kezét a köpenyében, és Phillipe kínálására elfogadott egy gerezd narancsot. – Ha panaszkodom is, hogy mennyi a vacak könyv, azért én szeretem ezt a szakmát. Az olvasás révén a legalacsonyabb sorú ember is kievickélhet a tudatlanságból. Láthatod, milyen népszerű lett az én kis kölcsönkönyvtáram ott elöl. A tömegek kiéheztek a szóra és a még több szóra. S ezek a szavak szolgálhatják akár a szórakozásukat, akár a felvilágosításukat. A kinyomtatásuk, mint már mondottam, olyan szakma, amire az ember jogosan lehet büszke. Phillipe, egy narancsgerezddel a szájában, csak bólintani tudott egyetértése jeléül. Az eszmék sokszorosítása gépek segítségével, hogy mindenkihez

eljuthassanak, ez nyilván a világon végigsöprő új szelek egyike volt. És Phillipeet örömmel töltötte el, hogy a vihar forgatagában lehet. II. A Sholto-házban töltött első hetek alatt Marie valamennyire visszanyerte egészségét. Arcába visszatért a szín, és még némi érdeklődést is mutatott, amikor Hosea és Esau a városi ügyeket vitatta meg vacsora közben. Az Amberlykről viszont egy szót sem szólt, még a fiának sem. Phillipe nem is bánta. Túlságosan lefoglalta az izgalmas, fárasztó munka a műhelyben, alig jutott eszébe a ládika és a levél. Hosea volt az, aki újból felvetette a témát. A család a nappali szobában üldögélt, egy órával a szokásos, kilencórai lefekvés előtt. Mr. Sholto a Gazette-et olvasta, egy „pennys” újságot, amely egyebek mellett újabb rossz híreket hozott a Kelet-indiai Kereskedelmi Társaságról. Olyan rosszul vezették a társaság ügyeit, magyarázta Mr. Sholto, hogy most újból fenyegetően zuhant a részvények árfolyama. Még jó, hogy neki nincs részvénye. A Sholto család nem fogyasztott olyan árukat, amiket ez a cég hozott be. Mrs. Emma olcsóbb, Hollandiából becsempészett teát vásárolt, amit mindenütt lehetett kapni. A nyomdász felesége hímezgetett, miközben Phillipe, már ásítozva, az anyja lábánál kuporgott, és hallgatta, ahogy a vállas Esau valami dallamos falusi táncot játszik a furulyáján, s ebben is egészen ügyes volt. Hosea szabadkozva kiment az árnyékszékre, most éppen visszajött, és így szólt Phillipe-hez: – Tudod, Phillipe, egy kicsit érdeklődtem a kávéházakban… – Arról, hogy melyik játékteremben adnak legkönnyebben hitelt, mi? – kérdezte az apja. Hosea elvörösödött. – Nem, uram. Arról az emberről, aki tehet róla, hogy a mi szorgalmas segédünk Angliába jött. Esau elvette a furulyát a szájától. Emma Sholto összevonta a szemöldökét. Solomon Sholto összehajtogatta és az ölébe rakta az újságot. Csak Marie nem reagált sehogy. Továbbra is úgy nézett maga elé, mint akit elvarázsolt a zene. Hosea érezte a feszültséget, amit a megjegyzése keltett, és gyorsan mentegetőzni kezdett: – Gondoltam, érdekes lehet, hogy miket beszélnek a herceg haláláról. Erre már Marie is felemelte a fejét. Phillipe látta, ahogy megcsillan szemében az el nem felejtett sérelem. Hosea szaporán folytatta: – Az a különös, hogy nem beszélnek semmit. Mr. Sholto felkiáltott: – Micsoda?

– Úgy, ahogy mondom. Amennyire meg tudom ítélni, a főváros még nem értesült Amberly haláláról. – De hát te nem azokban a körökben forogsz, ahol az ilyesmiről elsőként értesülnek – jegyezte meg Esau. – Igen, de a kávéházak mindig teli vannak pletykával a birodalom vezetőiről. Senki még csak egy szót sem ejtett róla… Én… én úgy gondoltam, hogy ez azért furcsa – fejezte be bátortalanul. – Talán az Amberlyk elzárkóztak, hogy egy darabig magukban gyászolhassanak – mondta Emma Sholto. – Talán úgy döntöttek, hogy a közvetlen családon kívül senkinek nem szólnak a halálról, amíg le nem telik egy bizonyos idő, s amíg ők gyászolják. Hiszen egy szeretett lény elvesztése hónapokra is lesújthat egy egész családot. Mr. Sholto eltakarta szemét a kezével. Talán három korán meghalt kislányára emlékezik? – gondolta Phillipe elszoruló szívvel. Hosea nyilvánvaló zavarát látva Marie is megszólalt: – Nem kell nyugtalankodnia, hogy a jelenlétemben róla beszél. A kedvesség, amit Phillipe és én ebben a házban találtunk, begyógyította a múlt sebeit. Phillipe örömmel hallotta ezt. Akár őszintén beszélt az anyja, akár nem – úgy érezte, hogy azért nem igazán –, amit mondott, az mindenképpen helytálló volt. Marie folytatta: – Én és a fiam jelenléte a végsőkig felzaklatta Lady Jane-t. Talán a halál valóban megzavarta a tudatát. A beteg herceget egy bűzös, levegőtlen szobában tartották elzárva. Azon sem csodálkoznék, ha a magánynak ezt a formáját választották volna a maguk számára is. Furcsa, zaklatott elméjű emberek ezek. Phillipe-et azonban nem elégítette ki ez a magyarázat. Igaz, jobbat maga sem tudott kitalálni. Nagyot ásított a kezébe, és legszívesebben már indult volna aludni. Azt hitte, lezárták a témát, amikor anyja halkan megszólalt: – Mindazonáltal, Hosea, ha valami véletlenül a fülébe jutna, én is szeretném hallani. Phillipe savanyú képpel bámulta lúgoldattól vöröslő kezeit. Ami elmúlt, elmúlt. Miért nem képes az anyja belenyugodni? Esau észrevette arckifejezését, gyorsan fölvette a furulyát, és belekezdett egy újabb táncdallamba. Marie pedig hamarosan visszasüppedt magányos merengésébe. Vajon mit lát most lelki szemeivel, töprengett Phillipe keserűen. Engem? Még mindig úrfiként?

Neki most már más elképzelései voltak. Benne már megfogantak az első, tétova tervek. És ez a jövő sokkal valószerűbbnek tetszett, mint az, amelyik erőszakkal Angliába – és fájdalmas csalódásokba – vezérelte őket. III. Október elköszöntével a harangok városát meglepte az első, lenge hóesés, de aztán nyomban újra jóra fordult az idő. Phillipe és az anyja el-elmentek sétálni a Sholto családdal, körülnéztek a városban. Egy vasárnap délután, amikor a színes falevelek között szikrázó napfény lángba borította a várost, elballagtak a St. James parkba. Egy másik váratlanul meleg vasárnapon, miután a nyomdász és a felesége szokásukhoz híven részt vettek a Szent Pál-templom istentiszteletén, rövid kis hajókirándulást tettek a Temzén, hogy megnézzék a Towert, amelynek történetét Mr. Sholto véres képekben ecsetelte. Visszafelé, folyásnak fölfelé hajóztak már, amikor két idős női utas és férfi kísérőjük megállt Hosea mellett, aki a korlátnak dőlve, ábrándosan nézte az eget. Hirtelen, felháborodott szavak kíséretében a hölgyek a vízre mutattak a bárka és a Parlament méltóságteljes épülete között, az északi partnál. – Akárki is az az ünneprontó, megérdemelne valamilyen büntetést, amiért a vasárnapját nem a pihenésnek szenteli! – jelentette ki az egyik vékony ajkú hölgy. Hosea feléjük fordult, hogy a vádló ujjak irányába nézzen, amikor a másik hölgy levegőért kapkodva megszólalt: – És a válla, úgy látom, teljesen pucér! A férfi figyelmesen megvizsgálta a látványt. – Alighanem máshol is. – Felháborító! – mondta az első hölgy. Hosea közönyösen elmosolyodott. – Ő is utazik a folyón, mi is. Mi a különbség? – Ha nem tudja, akkor maga biztosan vallástalan ember – förmedt rá az első hölgy. Hosea döbbenten nézett rá. Más utasokkal egyetemben Mr. Sholto és a társasága is a felháborodott hölgyek köré csoportosult. A nyomdász válla fölött roppant különös és váratlan látvány tárult Phillipe szeme elé: valami, ami először egy kis fehér bálnára hasonlított, csapkodva és fröcskölve haladt a folyón lefelé. Ellenzőként szeméhez emelte a tenyerét, hogy ne vakítsa el a napsütés, s így már jobban láthatta, mi is az a különös vízi jelenség. Egy ember volt – nem is fiatal –, amint erőteljesen úszott a folyóban. A parton egy csapatnyi kölyök követte a haladását, fütyültek, és vidám trágárságokat kurjongattak biztatásul.

– Megérdemelné, hogy belefulladjon! – mondta az első hölgy. – Könyörület, Eunice néni, könyörület! – csitította a férfi. – Lehetséges, hogy valamilyen elmezavarban szenved. Nincs szánalmasabb, mint egy középkorú úriember, aki hasztalanul próbál úgy viselkedni, mint egy húszéves. Ne gúnyolja ki az efféle megtébolyodást. Inkább szánakozzon rajta. Mr. Sholto ezekre a szavakra felkacagott. – Maga alaposan mellétrafált, uram. Az illető úr korántsem elmeháborodott. Ellenkezőleg, tudós és elsőrangú diplomata. Roppant éles eszű ember, és gyakorta úszik a Temzében. – A fenébe is, tényleg! – kiáltott fel Hosea, és csettintett az ujjaival. – Tudtam, hogy ismerem valahonnan. – Észre sem vette, hogy az egyik hölgy menten el akar ájulni a káromkodás hallatán. – De… de ez a fickó kinéz vagy hatvanévesnek! – hüledezett a hölgyek kísérője. – Hát, akörül van – bólintott Sholto. – De a szervezete akár az acél. – A nyomdász tölcsért csinált a kezéből, és elkiáltotta magát: Franklin! Hé, dr. Franklin… erre, erre! A parton nyüzsgő csodálói zsivajától az úszó nem hallotta a kiáltást. Rendületlenül haladt tovább, s a víz, ahogy csapkodó kezével és lábával fölkavarta, szikrát hányt a napsütésben. Az egyik vékony ajkú hölgy Mr. Sholtóra förmedt: – Azt akarja mondani, hogy ez az a bizonyos dr. Franklin? Az istentelen sarlatán a gyarmatokról? – Nem hiszem, hogy a jelzői teljességgel helytállóak lennének, asszonyom. Istentelen? Meglehet. Mindenesetre nem tartja be a vasárnapot olyan szigorúan, mint némelyek. – Mr. Sholto a nyomaték kedvéért megköszörülte a torkát. – De hogy sarlatán? Nem hinném. Inkább nevezze zseninek. Világhírű géniusznak. – Úgy látszik, maga jó ismeretségben van vele – prüszkölte a hölgy, korántsem bóknak szánva a szavait. – Igen, együtt kávézunk, amikor időm engedi. És olykor ellátogat a könyvesboltomba is, ha éppen nem rohangál egyik minisztériumi hivatalból a másikba, mint Massachusetts gyarmat kereskedelmi képviselője. – Akár zseni, akár nem – vágott vissza a hölgy –, azt olvastam róla, hogy megbolygatja a természet isteni mivoltát. „A modern Prométeusz” – így nevezik bizonyos körökben, ha nem tévedek. – De az ám. A filozófus Kant keresztelte el. – Akkor is azt mondom, hogy aki a mennyei tűzzel játszik, az a sátán ügynöke!

– Ezzel csak a tudatlanságát árulja el, drága hölgyem – felelte Mr. Sholto bosszúsan. – A modern világ valamennyi tudományos gondolkodója közül dr. Franklin volt az… – keze a hajó orra felé, az úszó mögött fokozatosan kisimuló csillogó fodorcsíkra mutatott –, aki a tudósok által elektromosságnak nevezett jelenséget kiragadta a babonák birodalmából. Azon túl… Mrs. Emma megütögette a férje könyökét. – Solomon, kérlek. – Nem! – kiáltott fel a nyomdász. – Nem tűröm, hogy gyalázzák a barátomat. Önök talán azzal sincsenek tisztában, drága hölgyeim, hogy a civilizált világban nincs híresebb amerikai név, mint a „Franklin”? Nincsenek tisztában vele, hogy 1752-ben a mi Királyi Társaságunk a legmagasabb kitüntetést, a Copley-érmet adományozta neki Kísérletek és megfigyelések az elektromosságról című munkájáért? Dr. Franklin bebizonyította, hogy a villámlás ugyanazokat az elektromos erőket tartalmazza, amelyeket előzőleg már laboratóriumban megfigyeltek a leydeni egyetemen, és más… De a három felháborodott puritán már hátat fordított neki. Mr. Sholto először roppant dühösnek látszott. Aztán a felesége megpaskolta még néhányszor a karját, mire sóhajtott egy nagyot, és megnyugodott. Phillipeet, Marie-t és a családját a fedélzet egy másik részébe terelte, hogy elkerülje a további szóváltást. Phillipe felágaskodott, hogy még egy pillantást vethessen az úszóra, és ámulva nézte a kicsiny alakot, ahogy rendületlenül csapkodva haladt a folyóban. – Solomon, ez nem volt udvarias viselkedés – korholta Mrs. Emma a férjét. – Tudom, de képtelen vagyok elviselni a butaságot. Franklin nem valami nagy híve semmilyen egyháznak, de ha ő ördög, akkor én is az vagyok! – Hosea mosolyát látva hozzátette: – Az ön véleményére nem vagyok kíváncsi, uram. Marie, akit nem nagyon érdekelt a beszélgetés, a korláthoz sétált. Phillipe azonban csupa fül volt. – És azt mondja, amerikai? – Igen. Nem túloztam a hírnevét illetően sem. Ismerik őt mindenütt, még az orosz cár udvarában is. És tudja-e, hogyan kezdte a pályafutását? Nyomdászként! Sholto arcáról sugárzott a büszkeség. Szenvedélyes hangon folytatta: – Amikor ő és a fia elvégezték a kísérletüket Philadelphiában, és nyilvánosságra hozták az eredményt, Franklint rögtön az egész világ kiemelkedő tudósként dicsőítette. És az emberi tudásnak alig van olyan területe, amelyhez ő valamiképpen ne járult volna hozzá. Amikor nem találta a megfelelő szemüveget gyengülő látására, hát feltalálta. Elégedetlen volt az utcai

világítással a városában, létrehozott hát egy jobb világítási módszert. Amikor fázott a szobájában, megépítette a híres Pennsylvania-kályhát. És mint a gyarmati postahálózat igazgatóhelyettese, az egész rendszert átalakította, lehetővé téve, hogy egy levél hat-nyolc hét helyett két-három hét alatt érjen el Philadelphiából Bostonba. Ezek után csodálkozik-e rajta, hogy kiváltságos embernek érzem magam, amiért az ismerőse lehetek? Phillipe elgondolkozva nézett a távolba a hajó tatja fölött. – Én nem tudok semmit ezekről a tudományos dolgokról. De azt akkor is értem, hogy miért csodálja őt. Világos, hogy Franklin igazi független elme. Én is szeretnék ilyen emberrel találkozni. Aki nem engedi, hogy eltiporják… Solomon Sholto figyelmeztetően felemelte a kezét. – Nehogy félreértsen valamit. Dr. Franklin lojális angol. A fia, William… – Muszáj szóba hozni ilyen kényes dolgokat éppen vasárnap? – sóhajtott Mrs. Emma. – Szóval Franklin nem csinál titkot belőle, hogy az első fia fattyú. Egy olyan asszonytól, akinek a nevét sohasem hallottam, hogy mondta volna… – Sholto megkésve észrevette, ahogy a felesége Phillipe-re pislog, és színlelt bosszúsággal felkiáltott: – De hát attól ugyanúgy szereti a fiát. Sőt, talán még jobban! William Franklin New Jersey gyarmat királyi kormányzója, Phillipe. Szóval nehogy azt higgye, hogy az apja a Korona ellensége. A gyarmati jogok kőkemény harcosa, az igaz, de a törvények keretein belül. Bárcsak szemtől szembe is találkozhatna egy ilyen szabadon gondolkodó emberrel, gondolta Phillipe újra. Már éppen meg akarta kérdezni, hogy ez lehetséges-e, amikor az egyik hajós kiáltással jelezte, hogy mindjárt kikötnek. Olyan sürgés-forgás támadt a fedélzeten, hogy nem volt alkalma folytatni a beszélgetést. De a következő napokban sokszor járt az eszében a híres amerikai. A könyvtárban megtalálta Franklinnek az elektromosságról szóló tanulmányát, amelyben a híres „philadelphiai kísérlet” is le volt írva. Phillipe sok mindent nem értett, mivel fogalma nem volt sem az elméleti alapokról, sem a sajátos terminológiáról. Azt mindenesetre felfogta, hogy a doktor és törvénytelen fia alighanem komoly veszélynek tették ki magukat, amikor fölengedték a sárkányukat a dörgő-villámló égre, s aztán várták, hogy a „mennyei tűz” a zsinóron keresztül levándoroljon egy vaskulcsba. Mr. Sholtónak ugyanez volt a véleménye. A villámlásban Franklin szerint olyan hatalmas erő lakozik, hogy a szó szoros értelmében az azonnali halált kockáztatta, amikor elvégezte a kísérletet.

Szerencsére, amikor megérintette a kulcsot a kritikus pillanatban, csak többször ismétlődő bizsergést érzett a kezében és a karjában – az „elektromos szikrát”, amely végül is nem a komor másvilágba, hanem a ragyogó hírnévhez juttatta. Phillipe számára ilyesféle ismeretek megszerzését is jelentette London, amely szakadatlanul mind újabb csodákkal és mulatságokkal ajándékozta meg. Egy újabb szabad délutánján a város nyugati szélét járta be Esauval. Errefelé, ahol a korábbi években a nagy májusünnepeket tartották, most egymás után nőttek ki a földből a gyönyörű, új nemesi paloták a Tyburn Road környékén. Esau beszélt neki az új, György kori építészeti stílusról, amelynek nagy csodálója volt. Egy hétköznap este pedig, bár Mr. Sholto tiltakozott a silány szórakozás ellen, megengedte Hoseának, hogy elvigye Phillipe-et és az anyját a Drury Lane-i színházba. Egy fergeteges komédiát láttak Gyöngyélet a szolgaszárnyon címmel. Marie olyan lelkesen tapsolt és nevetett, hogy Phillipe úgy érezte, talán most már sikerül lassan kiszakadnia a múlt szorításából. Az előadás után Hosea szabadkozott, amiért épp egy olyan darabot választott, amelyben a nagy Mr. Garrick csak a prológust mondta el, ahelyett hogy főszerepet játszott volna. Marie azonban így is boldog volt, hogy láthatta a híres színészt, akinek a nevét jól ismerték Párizsban, amikor még ő is játszott. Karácsonykor ünnepi vacsorához gyűlt össze a család, birkasültet és sok más finomságot ettek, és az egészet szilvapuding koronázta meg, Mr. Sholto magától értetődően ajándékot adott minden kosztosának. Phillipe egy fehér gyapjúinget kapott, Marie pedig egy készletet teknősbékapáncél fésűkből. Boldogan sírt az asztalnál, később pedig megadta magát a kérlelésnek, és előadott egy tüzes táncot a nappaliban Esau furulyaszavára. Kint kavargott a hó a Sweet utcában. A Szent Pál harangjai megcsendültek a karácsonyest sűrűsödő sötétjében. Phillipe jóllakottnak és elégedettnek érezte magát a melegben. De tudta azt is, hogy ideje komolyan megfontolnia a jövőjét. A shillingek, amiket Mr. Sholto fizetett munkájáért, szépen szaporodtak egy kendőben a párnája alatt. Most már sort kellett kerítenie arra a beszélgetésre Marie-val, amelyen eldöntik, mikor mennek haza Auvergne-be. Igaz, ő azt remélte, sikerül lebeszélnie az anyját arról, hogy visszamenjenek, és tovább küszködjenek egy rozoga út menti fogadóban. Neki jobb terve volt. Vagy inkább ábrándnak nevezze? Akárhogyan is, gondolatait jobbára ez kötötte le. S hogy még komolyabban tudjon velük

foglalkozni, az új év beköszöntével megkérdezte Hoseától, hallott-e már valamit Amberly haláláról. – Nem, semmit – felelte Hosea. Phillipe megkönnyebbülést érzett. Kétségtelen, hogy új életet kell kezdeniük. De miért éppen Franciaországban? Miért ne próbálhatnának szerencsét a világ egy másik részén? Egy ideje már kölcsönzött ki könyveket az elülső üzletből, ahol Marie időnként segített Mrs. Emmának. Késő éjszakánként mostanában az amerikai gyarmatokról olvasott. IV. Február elején csikorgó hideg ereszkedett Londonra. Mr. Sholto ágynak esett; csúnyán köhögött először, aztán a láza is felment. Miután a nyomdaszemélyzet három főre csökkent, Phillipe-nek még többet kellett dolgoznia. A szedést továbbra is Esau végezte, ehhez neki különlegesen ügyes keze volt. De Phillipe új feladatokat is kapott azon felül, hogy festékezett, lemosta és kicipelte a kész íveket a könyvkötő kocsijához. Hosea irányítása alatt átvette a másik sajtó kezelését. Mint a festékesgolyókkal, először ebben is ügyetlen volt. Rosszul helyezte be az íveket a nyomólap és az ívtartó keret közé. Nem szorította le eléggé a nyomólemezt, s így nem lett szép egyenletes a nyomás. De hamar belejött ebbe is. És az idősebb Sholto állandó zsörtölődése ellenére, hogy Hoseának könnyelmű a természete, a fiatalember jó és türelmes tanárnak bizonyult. Phillipe vére már a sajtógép kattogására lüktetett. Zutty, csúszott be a láda a függőleges fej alá. Sitty, húzta meg a kart, hogy megfeszüljön a nyomólemez. Sutty, csavarta vissza. Zutty, húzta vissza a ládát, hogy kivegye a kész ívet. S ugyanezt gyorsabban még egyszer… Többé már nem is gondolt a ládikában őrzött levélre. És még Alicia Parkhurst is csak néha jutott az eszébe. Igaz, az emléke mégis mindig vele volt, de új életének valóságában úgy emlékezett vissza erre a szerelemre, mintha csak álom lett volna. Csupa öröm és fájdalom, amíg tartott. De végső soron mégiscsak álom. Az íves sajtógép ritmusa napjainak is új ritmust hozott, a lüktető reménykedés ritmusát. Hangot is adott végül ennek a reményének egy késő februári hajnalon.

– Nem, Solomon! Megtiltottam! – kiáltotta Mrs. Emma lefelé szaladva a lépcsőn, a férje nyomában. Az idősebb Sholto a hálóingében bukkant fel, köhögve és ijesztően sápadt arccal. – Még nem vagy jól! – Csitt, asszony! Ha ételt akarsz az asztalodra, gondoskodnom kell az üzletmenetről. Azzal becsapta maga mögött a lépcsőajtót, eltüntetve felesége rémült arcát. Sholto fölhúzta a szemöldökét, ahogy meglátta a homlokától a derekáig nyomdafestékes Phillipe-et, aki éppen a kart húzta meg, hogy leeressze a nyomólemezt. – Szóval új nyomdászunk van, ha jól látom. – És úgy jár a keze, mint a motolla – szólt ki Esau a szedőrámák mögül. A keze közben rendületlenül cikázott tovább. – Min dolgoznak? – kérdezte Sholto föllépkedve a nyomdagéphez, miközben Phillipe egy újabb nedves lapot csúsztatott a helyére. – Egy újranyomás Bemisnek a Strandról – mondta Hosea a műhely másik feléből. – Érdekesnek tűnik – szólt közbe Phillipe. – Valami Mr. Dickinson írta Pennsylvania gyarmatról. Mr. Sholto bólintott. – Nagyon világos értekezés arról, hogy mi a gyarmati álláspont az adók kérdésében. A vezető amerikaiak közül sokan osztják Mr. Dickinson nézeteit – köztük dr. Franklin is. – Azt abból a kevésből is gondoltam, amit tudok róla – bólintott Phillipe. – Dickinson könyve már négyéves, de még mindig jól fogy. Egyébként jogász, itt tanult a londoni jogászkollégiumban. Épp a megfelelő hangot ütötte meg az érvelésében. A Lordok Házában és a Képviselőházban is sokan szívből helyeselték az érzéseit és az okfejtését. – Akkor el kell olvasnom nekem is, ha lesz időm. – Phillipe felfal a könyvtárból mindent, amit csak talál a gyarmatokról – mondta Hosea. – Jót is, rosszat is. – Nincs abban semmi hiba – mondta Sholto Phillipe-nek –, amíg tisztában van vele, hogy sokan, akik vették maguknak a fáradságot, hogy Amerikáról írjanak, soha nem jártak a Charing Crossnál nyugatabbra. – Észrevettem, hogy egyik-másik könyv ötven-hatvan évvel ezelőtt íródott – jegyezte meg Phillipe. – És a legtöbb hamis ábrándképet fest arról, hogy egy rátermett fickónak csak amerikai földre kell tennie a lábát, és máris ölébe hull a gazdagság. Egyegy esetben ez igaz lehet. De ugyanolyan sok múlik az emberen, mint az

országon. Hogy reálisabb képet kapjon, inkább Franklintól olvasson el még egy könyvet. Azt is az ötvenes években írta, és majdnem ugyanolyan sikere volt vele itt és Európában, mint az elektromosságról szóló tanulmányával. A matematikát éles társadalmi megfigyelésekkel elegyítve ragyogó elemzést adott arról, hogy milyen fejlődési lehetőségek rejlenek Amerikában. – És mi a címe? – Megfigyelések az emberiség gyarapodásáról és az országok népesedéséről. – Sholto az idősebb fiára pillantott. – Van belőle két példányunk elöl, ugye? – Csak volt – felelte Esau. – Az egyik foszlányokra szakadt, a másikat meg valaki elfelejtette visszahozni. – Phillipe-hez fordult magyarázóan. – Ezt a könyvet jóformán egymás kezéből kapkodták ki az emberek. – Talán sikerül kerítenünk még egy példányt. Mindenesetre, Phillipe, szerintem a gyarmatok reális értékelése a következő. Valóban úgy fest, hogy odaát egy új embertípust nevelnek ki. Keményebbet. Egy csöppet függetlenebbet is, mint amilyenek mi vagyunk, akik itthon maradtunk. És az a föld igazán paradicsomi. A déli gyarmatokat a mezőgazdaság teszi gazdaggá, az északiakat a kereskedelem. Hallotta, hogy az itteni kereskedők milyen nyomást gyakoroltak a parlamentre, hogy vonja vissza azokat az utálatos adókat, amelyekről Dickinson is írt? Phillipe igennel felelt. – Amikor a gyarmati kereskedelem visszaesett, egész Nagy-Britannia megsínylette. Ez is bizonyítja, hogy Amerika prosperál, és gazdaságilag egyre fontosabb az egész birodalom számára. Most viszonylag nyugalmas a helyzet odaát. Ha így marad, biztos vagyok benne, hogy a jó élet, sőt akár a gazdagság is elérhető. De csakis szorgalommal. A nyomdász újabb köhögést fojtott el, és Phillipe-re kacsintott. – Miért érdekli magát annyira ez a téma? – Arra gondoltam, hogy valamelyik gyarmat épp a megfelelő hely lenne nekem és anyámnak a letelepedésre. – Vagy úgy? – mosolyodott el Sholto. – Akkor helyes volt a sejtésem. No de milyen szakmában próbálna érvényesülni? – Természetesen abban, amire ön és a fiai olyan jól megtanítottak. Azt mondta, hogy a barátja, Franklin doktor nagyon jól boldogult nyomdászként is… – Még hogy jól boldogult!? Meggazdagodott! Először egy népszerű újságot nyomott. Aztán látta, hogy milyen nagy üzleti sikert hoznak az éves

kalendáriumok, úgyhogy ő is elindította a sajátját. Amikor nem talált megfelelő filomatát a kiadványához… – Megfelelő micsodát, uram? – Filomatát. Asztrológust, aki megmondja, milyen idő lesz, és bölcs tanácsokat ad. Minden kalendáriumnak kell, hogy legyen filomatája. Szóval Franklin nem talált olyan tollnokot, akinek az irományai kielégítették az igényeit, úgyhogy kitalálta inkább Richárd Saunderst, és aztán maga megírta a szegény Richárd összes kinyilatkoztatását. És a konkurens kalendáriumok gyakorlatilag lehúzhatták a rolót. Szegény Richárd aforizmáit pedig mindenfelé idézik ma már. – Nekem az a kedvencem – szólt közbe Hosea hogy „se egy erőd, se egy szűz lány nem áll ellen sokáig, ha már egyezkedik…” – Na, tőled másra nem is számítottam – fortyant fel Mr. Sholto. – Persze jobbnak látod elfelejteni azokat, amelyek palléroznák a jellemedet. Esau is csatlakozott a vidám csipkelődéshez: – A bolond a maga kárán tanul, igaz-e, öcskös? Hosea arca pirosodni kezdett, Mr. Sholto pedig nem tudott elfojtani egy enyhe mosolyt. – Akkor jó sok nyomda lehet a gyarmatokon… – szólalt meg Phillipe. – És virulnak. Akárcsak a könyvkereskedelem. Éppen Bemis az – neki készítjük a Dickinson-reprintet –, aki jó néhány amerikai nagykereskedőnek hajóval odaszállítja a legújabb kiadványokat. Franklin azt mondja, New York, Philadelphia és az a bajkeverő Boston különösen jó piacok. És nagyon sok olcsó újság és magazin is megjelenik. Némelyek a Koronát támogatják, mások a radikálisokat. Szóval egy fiatalembernek, aki ért a nyomtatáshoz, aligha kopna fel az álla. Kinyílt a felső ajtó, és Mrs. Emma jelent meg, kezében egy csésze teával. Szemrehányó pillantással adta át a férjének, de a tanácsait és tiltakozásait most már magába fojtotta. Amikor a felesége eltűnt a papíráruüzletben, Sholto a teáját szürcsölve így szólt: – Soha ne adja egy jó asszony tudtára, hogy mennyire nélkülözhetetlen. Ez elrontja őket, túl nagy hatalmat éreznek a kezükben. Hol is tartottunk? Ja, igen, a munkába állás a gyarmatokon. Megbeszélte már az elképzelését az anyjával? – Még nem. – És mit gondol, ellenezni fogja? – Igen. Kicsit vagy nagyon, a hangulatától függően. De mostanában nehezen tudom megítélni, hogy milyen a hangulata.

– Én és a feleségem úgyszintén. Az ön anyja maga a megtestesült udvariasság. Keményen dolgozik az üzletben. S bár soha nem beszél arról a vállalkozásról, ami eredetileg Angliába hozta magukat, az az érzésem, hogy magában sokat rágódik rajta. Phillipe alaposan megerősödött és megkérgesedett keze belekapaszkodott a karba, meghúzta, majd elengedte. – Ez nyugtalanít engem is, uram. Remélem, nem kapaszkodik még mindig abba az álomba, hogy valamiképpen megszerezhetjük az örökséget. Én szívesebben hajóznék már olyan öböl felé, ahol ki is lehet kötni. És lehet, hogy furcsán hangzik, de úgy érzem, jobban járunk, ha megkockáztatjuk a hosszú utat a gyarmatokra, mint ha visszamegyünk Franciaországba. Ott nekünk nem ígért az élet semmit a csalfa reményen kívül. Azt pedig nem lehet felszolgálni vacsorára. – Az már igaz. Úgy érzem, helyes az elképzelése. Ha túl leszek ezen az átkozott betegségen, talán tudok majd segíteni a vállalkozásában. Bemutathatom egy-két amerikainak. Időnként ellátogatnak az üzletbe… – Nagyon szeretnék találkozni a barátjával, Franklin doktorral. – Remek ötlet! De, mint már mondtam, jó néhány hónapja nem nézett felénk. A gyarmatok érdekeinek védelme valószínűleg leköti minden energiáját. Ha vele nem sikerül összeismertetnem, majd valaki mással próbálkozunk. Legalább látni fogja, hogy illik-e közéjük a temperamentumával. És eldöntheti, hogy igazán kész-e vállalni az áttelepüléssel járó pluszkockázatot. Phillipe arca elkomorodott. – Miféle pluszkockázatot, Mr. Sholto? – A probléma, amelyet Dickinson fejtegetett, korántsem megoldott még. Csak egy időre elbújt. Végül persze majd rendeződik valahogy. Békésen vagy nyílt háborúsággal. Olvassa el azokat a tanulmányokat – mutatott a sajtóra. – A sorok között! Ahogy elindult a másik oldalra, hogy megszemlélje Hosea munkáját, hozzátette: – Dickinson és Franklin bölcs emberek. Gyakorta kereken kinyilvánítják Őfensége iránti elkötelezettségüket. De egyben az elvek emberei is. Nem hiszem, hogy ilyen emberek valaha is képesek lennének alávetni magukat annak, amit ők zsarnokságnak tekintenek. Ezt is fontolja meg – az összes lehetséges következménnyel együtt mielőtt rászánja magát a döntésre. V. Ahogy a sajtók mellett halmozódtak a kész ívek a szürke, szeles napokon, Phillipe tovább mélyítette ismereteit az amerikai jellemről egy

tanulmánygyűjtemény segítségével, amelyet először 1768-ban adtak ki Egy pennsylvaniai farmer levelei a brit gyarmatok lakóinak címmel. A pennsylvaniai földbirtokos és jogtudós arisztokrata határozott érveléssel válaszolt Townshend adóira. Dickinson elismerte, hogy a parlament szabályozhatja az amerikai gyarmatok tengerentúli kereskedelmét, ugyanakkor nyomatékosan elutasította, hogy adókat vessen ki a tizenhárom gyarmaton belül a királyi kincstár gazdagítása végett. Ennélfogva Townshend vámadóit – amelyek közül mára csak a teavám maradt érvényben – törvénytelennek ítélte. Utalt rá, hogy ezek az adók még egy okból megengedhetetlenek. Precedenst teremthetnek ugyanis egy sereg egyéb teher és szabályozás kivetéséhez, egyszóval a külső uralom erősítéséhez. Phillipe úgy érezte, hogy Dickinson, ha kimondatlanul is, lojális György királyhoz. Ezt írta például: „Viselkedjünk úgy, mint tisztességtudó gyermekek, akiket érdemtelenül náspángolt el szeretett apjuk. Panaszkodjunk neki, de panaszunkban egyszerre hangozzék a fájdalom és a hódolat.” Másfelől, amint Mr. Sholto is mondta, Dickinson szilárdan kitartott a mellett, amit helyesnek gondolt. Hogy az ilyen emberek miként viselkednek majd, ha a királyi törvény és az egyéni lelkiismeret összeütközésbe kerül, arra a tanulmány nem adott világos választ. Phillipe különösebb nehézségek nélkül olvasta a szöveget, miután a Sholtónál végzett munka nyelvtudását is fejlesztette. S miután átgondolta a kérdést, arra jutott, hogy egyértelműen Dickinson és amerikai eszmetársai oldalán áll, már csak azért is, mert ezek az emberek minden jel szerint elítélik az olyan úri dölyföt, ami miatt kentlandi látogatásuk is tragikus véget ért. Ha Dickinson helyesen ábrázolta az amerikai embereket, akkor neki igenis köztük van a helye, gondolta egyre fokozódó izgalommal. VI. Március elejére Solomon Sholto teljesen felépült. A nyomdai munka visszatért régi, kellemesen pezsgő ritmusába. Az Amberlykkel szembeni gyűlölet egyre kevésbé izgatta Phillipe-et. Most már szinte minden gondolatát a gyarmatok kötötték le. Meg volt győződve róla, hogy neki és anyjának ott kell letelepedniük. Már csak Marie-t kellett meggyőznie, de sokáig nem merte szóba hozni a kérdést. Talán az elutasítástól fél, vallotta be magának.

De az 1772-es esztendő egy szép áprilisi napján, amikor balzsamos szellő olvasztotta a megkésett, szürke havat, és az utcai csatornákban frissen csörgedezett a hólé, két váratlan látogató megoldotta helyette a problémát.

Harmadik fejezet MR. BURKE ÉS DR. FRANKLIN I. – Mossa le azt a fekete ragacsot a kezéről, fiú, és jöjjön előre azonnal! Phillipe meglepetésében majdnem elejtette a bőr festékesgolyót. Ritka esemény volt a munkanap megszakítása; Mr. Sholto nemcsak prédikálta, gyakorolta is a szorgalmat. Most pedig ott állt a műhely ajtajában, és sürgető kézmozdulatokkal őt hívta. Phillipe Hoseára pillantott, aki hasonlóképpen meglepődve csak megvonta a vállát. Phillipe fogott egy rongyot, és amennyire tudta, letisztogatta a kezét. Aztán sietett az ajtóhoz, ahol Sholto némi magyarázattal szolgált: – Megígértem, hogy bemutatom egy amerikainak, igaz? Nos, Franklin hipphopp, egyszer csak itt termett! Vele van egy másik jó barátom is. Gyorsan, gyorsan! – nem akarunk túl sok időt elrabolni a nyomdai munkától. Phillipe követte a nyomdászt az üzletbe, ahol két szolidan öltözött úriember Emmával beszélgetett. Marie, aki egy tollseprűvel serényen porolta a könyveket, csodálkozva nézett belépő fiára. De Phillipe, buzgón követve Mr. Sholtót, nem állt meg magyarázkodni. A fiatalabb látogató, egy negyvenes évei elején járó, pirospozsgás ember különös lejtésű angolsággal beszélgetett Sholto feleségével, s mint Phillipe később megtudta, a beszéde dublini származására vallott. –… hiányoltuk a maga derék férjét a Turk's Headben. A whig párt a kávéscsészék fölött lassacskán új életre kel. – A férfi megfordult a nyomdász érkezésére. – Még az epés Johnson is, aki szerint az első whig maga az ördög volt, érdeklődött utánad, Solomon. – A betegség és a munka tartott távol – felelte Sholto. – Jó egészség és biztos profit kell ahhoz, hogy az ember a barátaival lophassa a napot. Phillipe áhítattal nézett, de nem a fura beszédű vendégre, hanem a másikra. Az „istentelen sarlatán”, az egész világon tisztelt géniusz, az acélos erejű temzei úszó… Dr. Benjamin Franklin jókötésű idős ember volt; csaknem húsz évvel idősebb, mint a társa. Kis toka, gyérülő szürke haj, pocak és okos szemek… Tudós arcát szemüvege is hangsúlyozta. Phillipe rögtön észrevette a különös

lencséket; az alsó részük mintha más vastagságú lett volna, mint a felső. Vajon ez az a találmány, amiről Sholto beszélt? – Ami a munkát illeti, egyetértek, Solomon – szólalt meg Franklin, majd elmosolyodott. – Sok száz alkalommal egyetértettem már! Szegény Richárd is folyton ezt hajtogatta, valahányszor semmi szellemeset nem tudtam kitalálni neki. Réges-rég rájöttem, hogy kissé túlzásba vittem a takarékosság és a szorgalom dicséretét. Sokak szerint maga vagyok a megtestesült unalom, a szakasztott zsugori uram, a munka megszállottja. És a teringettét, hogy mennyire elegem van az efféle hírnévből! Ha csak elsütök egy viccet britek társaságában, rögtön fölszalad a szemöldökük. No persze, barátom, te tudod, hogy ugyanúgy szeretem a szép lányokat és a madeirát, mint bárki más. – Még jobban is – mosolygott Sholto. – Csak nehogy kifecsegd, Solomon. No de hadd csatlakozzam Edmundhoz. Nagyon régóta hiányzol a gyűléseinkről. – Te pedig a Sweet utcából, Benjamin. – Köszönöm. Magam is így érzem. – Más attrakciók is vannak a Turk's Headben, nemcsak a politikai csevegés – jegyezte meg az ír vidáman csillogó szemmel. – De az ám – vette át a szót Franklin. – Goldsmith doktor felolvasásokat tartott nekünk az új komédiájából. Reméli, hogy te szerzed meg a nyomtatási megbízást, miután Garrick színpadra állítja. Szerintem szép siker lesz. Nálunk, az Atlanti-óceán túlsó oldalán is nagyon népszerűek a darabjai. Sholto, hogy félbeszakítsa az élménybeszámolót, megköszörülte a torkát, és Phillipe-re nézett. Mindkét vendég az ifjú emberre szegezte érdeklődő tekintetét. És közben az anyja is figyelmes szemekkel őt nézte. Phillipe-et szörnyen bosszantotta, hogy Marie ilyen körülmények között értesül Amerikáról szőtt ábrándjairól. De most már jöjjön, aminek jönnie kell! Egy kagylóárus tolta el a ház előtt a talicskáját, és harsányan kínálta a portékáját, miközben Sholto megszólalt: – Ez a fiatalember vendég a házunknál. És félig-meddig a tanoncom. Phillipe Charboneau-nak hívják. Az anyja, Marie Charboneau ott áll mögöttetek. A két úriember szívélyesen üdvözölte őket. Marie szemmel látható zavarral, mereven pukedlizett. Phillipe figyelmét nem kerülte el, ahogy az idősebb vendég megigazította a szemüvegét, és már-már szemtelenül meggusztálta Marie még mindig formás alakját.

– Mr. Burke ragyogó szónok és pamfletíró – mondta Sholto Phillipe-nek. – Amellett a képviselőház tagja a Wendover nevű gyarmati választókörzetből. Franklin doktorról már beszéltem magának. Phillipe tehetséget árul el a nyomdászszakma irányában, Benjamin. Nagy vágya, hogy beszélgethessen veled, és hogy elolvashassa a Megfigyeléseket. De sajna, a mi két példányunk elveszett. – Akkor az lesz a legjobb, fiatalember, ha személyesen felkeres a házamban, a Craven Street hét szám alatt, lehetőleg valamikor az esti órákban, és gondoskodunk mindkét óhajáról. Azért megkérdezhetem, mi az oka az érdeklődésének, amellyel az amerikai népesedésről írt tanulmányomat kitünteti? Phillipe habozott egy pillanatig, feszélyezte Marie jelenléte. Sholto válaszolt helyette: – Különböző okokból Phillipe azt fontolgatja, hogy inkább Amerikába menne, nem pedig vissza Franciaországba, ahonnan jöttek. Marie torkában egyszerre megakadt a levegő. Phillipe-nek egy pillantás elég volt, hogy lássa a dühöt sötét szemében. Dr. Franklin szinte megijesztette, olyan robusztus hangon szólalt meg: – Remek ötlet! A lehetőségek gyakorlatilag korlátlanok. Különösen egy becsvágyó fiatalember számára, aki tud bánni a nyomdagéppel. Mielőtt jelenlegi magas pozíciómba emelkedtem… – Franklin egy hunyorítással szavainak minden komolyságát elvette – nyomdász voltam magam is. Philadelphiában. Phillipe bólintott. – Mr. Sholto mesélte. – Bostonban tanultam a mesterséget, inasként. És nem is bántam meg soha. Tizenhat éves koromban úgy érkeztem Philadelphiába, hogy nem volt semmim, csak egy holland dollárom, néhány réz-pennym és jókora becsvágyam. A nyomdászmesterségemnek köszönhetően nem tellett bele sok év, és már szépen éldegéltem, sőt még egy kis szerény nyomot is hagytam a világban. – Még hogy szerényet! – mosolyodott el Burke. – Csuda egy ember a mi derék doktorunk, Mr. Charboneau. Feltaláló. Tudós. Kórházak alapítója. Amellett ő szervezte azt a társaságot, amely le akar számolni a förtelmes rabszolga-kereskedelemmel… – A fiatalember nem rám kíváncsi, Edmund – fojtotta bele a szót Franklin. – Őt a gyarmatok érdeklik. Igazam van, Mr. Charboneau? – Igen, uram. És a szaván fogom, ami az ajánlatát illeti, hogy látogassam meg a Craven Streeten. – Remek. De figyelmeztetem magát, emlékezésroham törhet rám. Gyakran úgy érzem, legszívesebben rögtön hazamennék, ahelyett hogy a brit politika

leírhatatlan labirintusában kóvályogjak. Azelőtt Pennsylvania kereskedelmi érdekeit képviseltem. Most Massachusetts Bay képviselője vagyok, de a küszködés ugyanaz. Ráadásul drága feleségemet, Deborah-t is ott kellett hagynom. Valósággal retteg a tengeri utazástól. Néha magányos élet ez – fejezte be, és újabb pillantást vetett Marie-ra. Panaszos sóhaja ellenére Franklin szeme most is csupa élet volt. Marie-nak mindenesetre nemigen keltette fel az érdeklődését. – Mennyit meséltél a fiúnak Amerikáról, Solomon? – kérdezte Franklin végül. – Azt a keveset, amit tőled hallottam. Hogy a városokban nemigen akad olyan utcasarok, ahol egy rikkancs ne árulna egyoldalas vagy pennys újságot… – Azt is elmondtad neki, hogy sok kiadvány goromba és radikális? – kérdezte Burke csípős hangon. – Na és ki a hibás benne, Edmund? – emelte fel a hangját Franklin. – Minél tovább akar Őfensége igazságtalan törvényeket ráerőszakolni tisztes angolokra, annál gyakrabban tudnak lázító röplapokat összetákolni az olyan radikálisok, mint Adams és a vésnök barátja, Revere. A hiba az Atlanti-óceán innenső oldalán van, nem a miénken. Edmund Burke komoran bólintott. – Tudod, hogy én is így gondolom. Nem én álltam-e föl megannyiszor a Képviselőházban, hogy a miniszterek túlkapásainak megfékezését követeljem? Az én álláspontom a kibékülés. A kormány egyszerűen nem viselkedhet továbbra is úgy, mint valami kegyetlen apa, aki megbünteti a gyerekét. Dr. Franklin elmosolyodott, és fölemelte kövérkés kezét. – Edmund, engem nem kell lenyűgöznöd az ír ékesszólásoddal. Tudom, hogy jók a szándékaid. Azt is tudom, hogy a kisebbségben vagy, egy rendületlenül zsugorodó csoportban, amely többé már Mr. Pitt támogatására sem számíthat. – Hát igen, kettős tragédia volt, amikor elveszítettük őt; először a lordok hálózták be, aztán az elmebaj – jegyezte meg Burke. – Most pedig – folytatta Franklin – a királynak és híveinek a Képviselőházban is, a Lordok Házában is megvan a szavazattöbbsége, bármit megtehetnek, amit csak akarnak, legalábbis amíg a brit kereskedőosztály gazdag és elégedett. Bár most egy időre visszakoztak, nagyon félek tőle, hogy a kormány újból erőszakos útra tér. Ez pedig egyszer már vérontáshoz vezetett, amiből Adams jó kis politikai tőkét kovácsolt magának. – Csakis azért történt vérontás, mert a bostoni csőcselék provokálta a katonákat! – erősködött Burke.

– A fenébe is, Edmund, ne veszekedjünk, mint két ellenség! Végül is az alapvető kérdésekben ugyanazt valljuk. És, a legtöbb honfitársamtól eltérően, mindketten tisztában vagyunk egy fontos ténnyel. Mégpedig azzal, hogy elsősorban nem a talpnyaló miniszterek felelősek az oly sok bajjal járó gonosz adókért, hanem maga a király. – No de Benjamin! – szólalt meg Sholto ijedten. – Eddig nem ez volt a véleményed! Franklin keserűen elmosolyodott. – Sok minden megváltozik az emberben, ha a Whitehall folyosóin hallgatózik és manőverezik. Napról napra egyre kevésbé vagyok elragadtatva Őfenségétől… – Hát azok az adók, amikről beszéltél, még lesújthatnak rátok újból – mondta Burke. – Hallottad a legfrissebb híreket a Nyugat-indiai Társaságról? – Nem. – Az a hír járja, hogy a veszteségeik pótlása végett el akarnak fogadtatni egy olyan törvényt, amely monopóliumot adna nekik a tengerentúli teakereskedelemben. – Hát, ha bajt akarnak hozni a saját fejükre… – Phillipe meglepődve látta, hogy az okos szemek a különös szemüveg mögött Franklin jámbor külsejét meghazudtoló szenvedéllyel csillognak. Franklin hirtelen Phillipe-hez fordult. – Az lenne a dolgom, hogy derűs képet fessek önnek, Mr. Charboneau, erre közös erővel valami komor szörnyűséget mázolunk itt Amerikáról. De higgye el, van egy kis napsütés is a villámok között. Jöjjön el a Craven Streetre, és megmutatom. – Ezer örömmel, Mr. Franklin. – A gyarmatok igazán nem keresik a bajt maguknak. Amerika jövendő nyugalma kizárólag György király kezében nyugszik. – Badarság! – tiltakozott Burke. – Ott van például az a megrögzött bajkeverő Adams barátod. Alig várja, hogy megint szónokolhasson a csőcselékének, és táplálhassa személyes becsvágyának tüzét. – Adams olykor talán túlzásokra ragadtatja magát – hagyta helyben Franklin. – De ha az eszközeivel nem is értünk egyet, az alapelveink azonosak. A béke és nyugalom mindennél becsesebb számunkra, egyetlen dolgot kivéve. – Kis szünet után folytatta. – A jogainkat, mint angol emberekét. Elmondanám ugyanezt a Turk's Headben is a parasztkirályotok tökfilkó-gyülekezetének. Csak attól félek, senki nem hallgatna meg, kivéve néhány derék embert, mint te, Edmund. Burke erre csak morcos pillantásokkal válaszolt.

Phillipe látta, hogy Marie őt nézi Burke válla fölött, és sietve elkapta a szemét. De tudta, hogy úgyis szembe kell néznie az anyjával – még mielőtt véget ér a nap. Franklin újból megélénkült, és elővette láncos ezüstóráját a mellényzsebéből. Burke felé mutatva a festett számlapot, így szólt: – Hamarosan találkozóm van az amerikai ügyek államminiszterével. Sajnos, mennem kell. – Megyek én is – mondta Burke. – Amiért jöttünk, elvégeztük. Megtudtuk, hogy szolgál a mi Solomon barátunk egészsége. Ahogy a két vendég az ajtó felé tartott, az ír még hozzátette: – De bármilyen sürgős megrendeléseid vannak, Solomon, a barátaid várnak a Turk's Headben kávéra vagy csokoládéra. Két héten belül! A túlfeszített munka rosszkedvet szül… – És gazdag nyomdászokat – mosolygott dr. Franklin. – Mr. Charboneau, nehogy elfelejtsen meglátogatni. – ígérem, elmegyek. És köszönöm. A két ember kilépett a Sweet utcára, s vagy fél tucat kölyök szegődött a nyomukba, akik egy szempillantás alatt megostromolták őket egy kis ginrevalóért. A vendégek és a zajos gyerekek még el sem tűntek a szemük elől, s Marie máris dühösen szikrázó szemmel a fiára támadt. – Miféle tervről diskurálsz te idegenekkel, amikor nekem még egy szót sem szóltál róla? Phillipe nem rettent vissza a tekintetétől. – Úgy gondoltam, hogy hamarosan megbeszélem veled az egészet, mama. – A fia először jól meg akarta fontolni az elképzelését, Madame Charboneau – szólt közbe Mr. Sholto. Marie keze ökölbe szorult. – Utolsó senkiként gürcölni valami idegen országban, ahol minden a feje tetején áll – ezt akarod? Hogy kimentse Phillipe-et, Sholto anya és fia közé lépett. – Asszonyom, hadd emlékeztessem, hogy a munkanap kellős közepén vagyunk. Megértem, hogy önnek és a fiának fontos megbeszélnivalójuk akadt. De könyörgöm, halasszák későbbre, amikor nem fizetek érte. Marie nagy nehezen türtőztette magát. Megszólalt a bolt csengője, két főkötős hölgy lépett be. Mrs. Emma buzgón szaladt elébük, harsányan üdvözölve őket: – Jó napot, Mrs. Chillworth! Jött az új regényekért? Madame Charboneau majd segít kiválasztani őket…

Phillipe egy pillanatig attól félt, hogy az anyjából kirobban a düh. De nem történt semmi. Eltelt néhány másodperc. Mr. Sholto megköszörülte a torkát. Később még számolunk, jelezte Marie egy utolsó pillantással, azzal megfordult, és elindult, hogy segítsen az új vásárlóknak. Ebben a pillanatban váratlan reccsenést hallottak a műhelyből, amely jótékonyan elterelte a figyelmet anya és fia konfliktusáról. – Ó, hogy a rosseb egye meg! – üvöltötte Hosea. Phillipe és Mr. Sholto a műhelybe rohantak, ahol Hosea dühösen rugdosta a sajtó lábát. A gép szíve, a vastag nyomólemez a közepénél kettérepedt. Esau a szedőszekrénye mögött vigyorgott. – Túl nagy erővel nyomtad a kart, öcskös. Hol járt az eszed? Valami kis lotyó szoknyája alatt? – Rámegy az egész napunk, amíg megjavítjuk! – dühöngött Mr. Sholto lila arccal. Ahogy Phillipe követte a nyomdászt a géphez, amelynél Hosea a lábát tapogatva káromkodott, tisztában volt vele, hogy semmiféle váratlan esemény nem mentheti meg a Marie-val való elkerülhetetlen – és elkerülhetetlenül kellemetlen – szembesüléstől. II. Mr. Sholtónak a Temze túloldaláról, Southwarkból kellett új nyomólemezt hozatnia. Már jócskán besötétedett, mire megérkezett. A beszerelés két órát vett igénybe, és a család szokásos nyolcórai vacsoráját későbbre halasztották. Phillipe végül fáradtan és idegesen követte Sholtót és fiait fölfelé nem sokkal azután, hogy a Szent Pál tízet harangozott. Marie már várta. – Nem vacsorázunk, amíg nem beszéltem veled, Phillipe. Phillipe nagy nehezen elfojtotta az indulatát. – Rendben. De legalább ne zavarjuk a családot. Tegyünk egy sétát. – De óvatosan ilyen késői órán – figyelmeztette őket Mr. Sholto, miközben ment tovább a konyha felé, ahonnan gőzölgő tea és frissen sült kenyér illata szállt. Phillipe szórakozottan bólintott. Marie kendőt hozott a szobájából, aztán a külső lépcsőn lementek a sűrű, ködös sötétségbe. Lépteik visszhangosan kopogtak a Sweet utca kövein. Phillipe jóformán nem is tudta, milyen irányban mennek. Az anyja hallgatott. Egyre nőtt a feszültség köztük. Marie hirtelen megcsúszott a szennyvízcsatorna iszapján. Phillipe a karjáért nyúlt, de Marie dühösen elrántotta. És végre kifakadt:

– Neked elment a józan eszed! A tébolydában lenne a helyed! Hogyan juthat egyáltalán eszedbe olyan őrültség, hogy elmenj egy másik országba, amikor itt gazdagság, rang, hatalom vár rád? Most már Phillipe is képtelen volt megőrizni a hidegvérét. – Mama, ez egy illúzió! Elfelejtetted, hogy mi történt Kentland-ben? Semmi esélyünk, hogy megkapjam az örökséget. Marie-ban izzott a harag; ezt jól hallotta gyors zihálásából. – Mitől lettél ilyen gyáva, Phillipe? Phillipe felfortyant. – Semmitől! Csak felnőtt emberként akarom megtervezni a jövőmet, nem pedig úgy, mint egy ábrándos gyerek. – Nem érdekel… – De igenis érdekel! Azt akarod, hogy egész életünkben mások jótékonyságától függjünk? Hogy csak várjuk a végtelenségig a csodát? A kentlandi hercegnő úgysem engedi, hogy csoda történjék! Auvergne-ben pedig mi maradt számunkra? – És ezért… – Phillipe még sohasem hallott ilyen borzalmas keserűséget az anyja hangjában – ezért nyomdászinasként akarod elvesztegetni az életed? Te, aki megesküdtél, hogy sohasem leszel megalázott senki? Phillipe egész bensője megrezzent erre. Súlyos bűntudat nehezedett rá. Marie remekül értett hozzá, hogy a legvédtelenebb pontjaira sújtson le. – Még nem döntöttem el, hogy Amerikába akarok menni – visszakozott. – Egyszerűen csak úgy gondoltam, érdemes megfontolni. A nyomdászat értékes szakma… – Iparosnak lenni értékes? Pfúj! – Dr. Franklin is sokra vitte vele. És az írásaival milyen megbecsülést szerzett magának még a nemesség köreiben is… – Ó, igen, emlékszem arra a beszélgetésre a hajókiránduláson. Egy géniusz! – Metszően élessé vált a hangja. – És talán te is géniusz vagy, fiam? – Nem, dehogy, ugyan, én… – De nemesember, az vagy – vitatkozott az anyja, miközben kopogó lépteik egyre beljebb vitték őket a hideg, csípős ködbe. – Ezt még a te amerikai géniuszod sem mondhatja el magáról. Tudod, Phillipe, nagyon egyszerű ez. Ha nem vagy hajlandó tovább harcolni az örökségedért, akkor az én egész életem fölösleges volt. Phillipe hátgerince bizseregni kezdett. Marie már nem tüzes meggyőződéssel beszélt; szinte hisztérikusan törtek elő belőle a szavak:

– Képes lennél ezt tenni velem, Phillipe? Tönkretennél azok után, hogy érted áldoztam az egész életemet? – Mama, tudod, hogy soha nem okoznék neked szándékosan fájdalmat. Ahhoz túlságosan szeretlek. De próbálj reálisan gondolkozni… – Igen. Pontosan! Mit gondolsz, miért rakok félre minden shillinget, amit a munkánkért kapunk? Hogy megvegyem a jegyet a Csatornán való átkelésre? – Harsány nevetésétől Phillipe még idegesebb lett. – Nem. Ó, dehogy. Titokban én is kiterveltem ám valamit, Phillipe. Ha már elég pénzünk lesz, felfogadunk egy ügyvédet itt Londonban. Aki el tudja intézni, hogy a levél segítségével megkapd a téged illető részt az… Phillipe indulattól remegő hangon szólt közbe: – Franklint akkor is meglátogatom. És beszélgetek vele. A beszélgetésből még senkinek nem származhat baja… Marie nem is hallotta a szavait. Teljesen belemerült saját eszelős monológjába: –… mert én ugyan nem fogok elutazni egy olyan országba, ahol csak iparosok élnek, meg farmerek meg azok a szörnyű vörös indiánok, akikről mindenki beszél. Nem megyek innét egy tapodtat sem, amíg meg nem kapod az utolsó pennyig, ami jár… – Az isten szerelmére, asszony, térj észre. – Észre-re-re-re – csengett a visszhang a lassan kavargó ködben. Nem akart kiáltani. És nem akarta másként szólítani az anyját, mint mindig gyermekkora óta. Mégis mindkettőt megtette. És ez, valami baljós módon, kapcsolatuk megváltozását jelezte a számára. A hang valamennyire lecsendesítette Marie-t. Már nem beszélt olyan metsző hangon. – Phillipe, mi történt veled? Nem akarsz többé olyan ember lenni, mint az apád? Egy pillanatra Lady Jane-re gondolt, majd Aliciára, és végül, felizzó gyűlölettel, Rogerre. – Csak néha. – Ez volt a legőszintébb válasz, amit ki tudott préselni magából. Marie Charboneau elsírta magát. El-elcsukló zokogásától majd meghasadt Phillipe szíve. Nyomorultul érezte magát, dühös volt az anyjára is, saját magára is. Hirtelen fölszegte a fejét. Valami hangot hallott. Aztán újra, Marie zokogásának kísérőjeként.

Csossz-csossz-csossz. A hangtól minden hajszála égnek állt, és jéghideg lett a keze. Baloldalról jött, de a ködben nem lehetett látni semmit. Aztán a hang összevegyült egy másik ember lépteivel. Ez jobb oldalról jött. Phillipe ráeszmélt, hogy a Szent Pál udvara közelében járhatnak. Úgy érezte, nyitott tér veszi őket körül. Valahol fent bágyadt fényeket látott a sűrű homályban. A kis ablakok voltak a templom kupolája alatt. Megfogta Marie karját. – Mama, azt hiszem, ideje visszafordulnunk… Hirtelen felharsant egy ismeretlen, ugató hang. – Mondom, hogy ő az. Megismertem a kiáltásáról. Balról jöttek a szavak, s közben a csoszogás is hangosabb lett. A jobb oldali válaszolt neki: – 'kkor az öreg Jemmynek nem káprázott a szeme, amikor aszonta 'ogy látta őket a Sweet utcába'. Azér' csak nézzük meg közelebbről… Hirtelen fölpattant egy lámpás redőnye; kénes sárga fény hasított kört a ködbe. Phillipe ijedten hátrahőkölt. A lámpás fényében szürke szakállas, barna ínyű, félszemű embert pillantott meg. A kísértet felkiáltott: – Abbizon! Phillipe nem ismerte fel az irtóztató, bandzsa arcot. De hát nem ismert volna fel senkit azok közül, akik megtámadták őket a templom lépcsőjén azon a legelső éjszakán. Magasra tartva a lámpást, a koldus megragadta Phillipe karját másik mocskos kezével. Ép szeme vadul szikrázott. Újabb rongyos alak jelent meg mögötte. Ez nő volt; vén banya. Lecsüngő melle itt-ott kilátszott szutykos, szakadozott ingéből. A banya ugyanolyan fogatlan volt, mint a férfi. A szeme csillogott, ahogy tenyérrel fölfelé kinyújtotta a kezét. Ujjai sürgetően mozogtak. – Egy pennyt, hogy virágot vehessek a tábornok sírjára. Phillipe a megrémült Marie elé lépett, és megpróbálta lerázni magáról a férfi kezét, miközben az asszony visító hangon gajdolta: – Csak egy pennyt. Nem sok az egy legénytől, aki szép könyvüzletbe' dolgozik. Az öreg Jemmy jól látta. Megismert téged! – Engedj, a fenébe! – Phillipe keményebben megrántotta a belékapaszkodó mocskos kezet. Hirtelen az eszelős tekintetű öreg ledobta a lámpását, és két kézzel Phillipe torkának esett.

– Nincs pénzed egy derék ember sírjára? – visította. – Tartozol neki! Te ölted meg! Phillipe ököllel vadul gyomron vágta a koldust. Egy ütés elég is volt, hogy a karmos kezek elengedjék a nyakát. Phillipe szinte a levegőbe rántotta Marie-t, úgy vonszolta el onnan, miközben az öreg és a banya együtt visítottak: – Gyilkos! Gyilkos! Halk csoszogásuk egy darabig követte őket a Sweet utcában, aztán elenyészett. Kifulladva érték el a Sholto-ház emeletére vezető rozoga lépcső menedékét, és felrohantak. Phillipe kalimpáló szívét csak az nyugtatta meg, amikor becsukódott mögöttük az ajtó. A koldusok valójában nem jelentettek komoly fizikai veszélyt. Megijedt, ennyi az egész. Jobban megijedt, mint kellett volna. És mégis reszketett még most is. Úgy érezte, még mindig hallja azokat a hangokat ott kint a ködben – gyilkos, gyilkos… Marie szó nélkül ment be a saját szobájába. III. Phillipe rosszul aludt ezen az éjszakán. Reggel elmondta az esetet Esaunak. A vállas fiatalember csak megvonta a vállát. – Csak meg akartak ijeszteni, hogy adj nekik pénzt italra. Komolyan azt hiszed, hogy ezeket érdekli, amikor meghal egy társuk? Azt az embert, akit leszúrtál – a tábornokot –, alighanem levetkőztették és otthagyták meztelenül öt perccel azután, hogy Hosea és én hazahoztunk benneteket. Phillipe-et mégsem nyugtatták meg igazán a szavai. A koldusok tudták, hogy hol lakik. Mi lesz, ha valaki más kutatni fog utána? Ha kérdezősködik az utcán egy francia fiú felől? Igaz, amióta eljöttek Tonbridge-ből, semmi jele nem volt, hogy kutatnának utánuk. Mégsem tudta lerázni magáról ezt az új aggodalmat. Esau széles mosollyal nézett rá. – Na, ne vágj már olyan savanyú képet! Nyomás, festékezd be Hosea lemezét, különben éjfélig nem nyúlhatok a furulyámhoz. Marie-nak nem beszélt a félelméről. Ami azt illeti, inkább kerülte az anyját. Nem akarta újrakezdeni a vitát a jövőjükről, amíg nem talál valamit, amivel meggyőzhetné, hogy nem érdemes újból összeakaszkodniuk az Amberlykkel.

Másnapra a friss széllel érkező tavasz elfújta aggodalmai jó részét. Bár a szürke ég esőt ígért, elhatározta, hogy még aznap este elmegy a Craven Streetre. Remélte, hogy otthon találja Franklint. Marie korán visszavonult a szobájába, s így legalább nem kellett elmondani neki, hová készül. A Sholtóknak szólt, és újból hallhatta a figyelmeztetést, hogy vigyázzon az utcán. Hosea, amikor az apja nem láthatta, Phillipe kezébe csúsztatott egy olcsó tőrt, hogy dugja be a csizmaszárába. – Ne kérdezd, hol szereztem az átkozottat, se azt, hogyan használom. Csak tedd el. Phillipe megköszönte, és útnak indult. Már dörgött az ég, miközben sétált lefelé a Stranden. Gyakran hátrapillantott, de semmi jelét nem látta, hogy követnék. Gond nélkül megtalálta a Craven Streetet, amely délre, a folyó felé vezetett. Ahogy a hetes számú ház lépcsőjén ment fölfelé, már badarságnak érezte a koldusok miatti aggodalmát. A hét végére rá kellett döbbennie, hogy ez súlyos tévedés volt. De most, miközben fehéren megvillant az éjszakai ég és villám cikázott át rajta, majd kövér esőcseppek kezdtek hullani, erről még sejtelme sem volt.

Negyedik fejezet A CRAVEN STREET-I VARÁZSLÓ I. Ahogy Phillipe elengedte a kopogtatót, máris újra villámlott, fehér csillámlást lobbantva a Temzén, amely a téglaépülettől mindössze néhány lépésnyire kavargott. Egyszerre jegessé vált a szél, és vadul csapkodta az esőt. Egészen az ajtóhoz húzódott, míg az kinyílt végre. Egy asszony állt előtte. Középkorú, de még mindig vonzó jelenség. Kis tartóban egy gyertyát emelt magasra, s megszemlélte Phillipe-et a komor előtérből. – Mit óhajt? – Jó estét. Ez dr. Franklin háza? – Nem. Özvegy Stevensonnéé. De nálam bérel szobát. – Az asszony Phillipe válla fölött az eső verte utca másik oldalán sorakozó sötét kapualjakra nézett. Gyanakvó tekintettel megkérdezte: – A barátja? – Csak ismerőse. Dr. Franklin megengedte, hogy tiszteletemet tegyem nála. Phillipe Charboneau a nevem. Ha Mr. Franklin itthon tartózkodik, kérem, jelentsen be neki. Mrs. Stevenson gyanakvása csitulni látszott. Hátralépett, és intett, hogy kerüljön beljebb. – Rendben van. Csak attól félek, meg fogja zavarni a doktort a légfürdőjében. – Mijében? Phillipe szavait elnyomta egy újabb villámlás. Mrs. Stevenson egy nyitott ajtóhoz lépett, és folytatta: – Rendszerint minden reggel első dolga a légfürdő. Ma azonban korai találkozói voltak. – Egy szépen berendezett, világos szalon bejáratánál az asszony fölemelte a hangját: – Polly. Polly drágám… A következő pillanatban vidám, csinos lány bukkant elő. Annyi idős lehetett, mint Phillipe. – Benjaminnak látogatója van – mondta az idősebb nő. – Mister…? – Charboneau. – A lányom majd felkíséri.

Phillipe köszönetet mondott neki, majd félrehúzódott, hogy a lány előtte mehessen a gyertyával. Megdördült az ég, majd elcsendesedett, ahogy lépkedtek fölfelé a szőnyeggel borított lépcsőn. A csöndben Phillipe hallotta, ahogy valaki énekel az egyik emeleti szoba ajtaja mögött. Megismerte a hangot. Franklin volt az, és olyan zene kísérte, amelyhez foghatót Phillipe még sohasem hallott. Reszkető, szinte kísérteties hangok. A dallam maga szomorkás volt, mint ahogy a dal szövege is: Dalolhatnak a költök Chloékról, Phyllisekről – Joan egyszerű leány, de kedvesebb nekem. – Ó – kiáltott fel Polly, Phillipe kísérője –, éppen játszik! – Én úgy hallom, énekel. – Hát persze, énekel is. Milyen ostoba megjegyzés. – Bocsásson meg – bökte ki Phillipe. – Az anyja azt mondta, valami légfürdőt vagy micsodát vesz éppen. Tucatnyi éven át sem untam én meg öt – Áldott a nap, midőn ő lett hitvesem, Ó, barátaim, áldott a nap, midőn ő lett hitvesem. – Dr. Franklin egyszerre tudja csinálni mind a hármat! – felelte a lány, s a szeme pajkosan szikrázott a gyertya ringó fényében. – Nagyon jól játszik hegedűn, hárfán és üvegharmonikán. – A kézmozdulata jelezte, hogy most éppen ezen a harmadik, ismeretlen hangszeren játszik. – Itt, ebben a házban találta fel az üvegharmonikát. Néha ott ülök mellette órákon át, és hallgatom. – Az ifjú Polly Stevenson hangjában a legmélyebb hódolat csengett. Mentek fölfelé a lépcsőn, és a furcsa, éterien édes hangok fölerősödtek. Franklin élvezettel és mély átérzéssel énekelt: Hibája van Joannak is, mint bárkinek, De föl nem dúlja az már a szívem. Megszoktam immár, s elhihetitek, Szinte már észre sem veszem. Ó, barátaim, Áldott a nap, midőn ő lett hitvesem! – Ezt a dalt a philadelphiai feleségéről írta évekkel ezelőtt – magyarázta Polly, miközben az ajtó elé értek. – Az egyetlen olyan dala, amit nem szeretek. Phillipe ezen egyáltalán nem csodálkozott. Hódolat helyett most féltékenység látszott a lány szemében. Bekopogott az ajtón. Az erőteljes hang rendületlenül zengett tovább: Jöhet szép grófkisasszony, bármi gazdag is lehet, S készen arra, hogy Joan helyére ül, Jobb hitves úgyse lesz, de rosszabb lehet, Nekem csakis Joan kell egyedül, ó, barátaim, Polly hangosabban kopogtatott. – Dr. Franklin! Legyen szíves! Nekem csakis Joan kell egyedül.

Az utolsó magas hangok a vihar távoli dübörgésébe olvadva elhaltak. Polly harmadik kopogtatása végre elérte a célját. – Maga az, Polly lányom? – Igen. Látogatója van. – Férfi vagy nő? – Férfi. Egy fiatalember. Azt mondja, ismeri magát. – Akkor hadd jöjjön be. De maga maradjon, még fürdők. Polly felkuncogott, és oldalra húzódott, hogy Phillipe beléphessen. S ahogy besétált a tágas nappaliba, a ragyogó szemű Polly lábujjhegyre ágaskodott, hogy megpillanthassa a szoba lakóját. Phillipe megfordult, hogy becsukja az ajtót maga mögött, és a lányba ütközött. Polly arcán szörnyű zavar tükröződött. S amikor Phillipe visszafordult a harsány üdvözlésre – „Charboneau! Isten hozta!” –, rögtön megértette, hogy miért. Phillipe szeme elé még soha nem tárult olyan bizarr látvány, mint ebben a szobában, amelyben a gyertyák lángját kis csövek védték. Mégpedig jó okkal. A Craven Streetre néző mindhárom ablak nyitva volt. Lobogtak a függönyök, bevert az eső, besüvített a fagyos szél. Egy könyv kinyitva hevert az olvasóasztalon, lapjai csapkodtak és suhogtak a miniatűr szélviharban. Benjamin Franklin azonban mindezt a jelek szerint tökéletes kényelemnek érezte. A szemközti fal mellett álló padon üldögélt, egy hallatlanul fura szerszám előtt, amely, mint Phillipe rögtön gondolta, csakis a különös zenei hangok forrása lehetett. Franklin arca sugárzott a jókedvtől. – Foglaljon helyet. Töltsön magának abból a madeirából. Máris végzek a légfürdőmmel. Tökéletes lelki nyugalommal mosolygott tovább, jóllehet a szemüvegét leszámítva teljesen pucér volt. Phillipe, aki éppolyan zavarba jött, mint Polly, csak más okból, a pohárszékhez lépett, amelyen egy palack bor állt. Töltött magának egy fél pohárral, és sietve kortyolt belőle, miközben Franklin felállt, kinyújtózkodott, és tett néhány erőteljes lépést először az egyik irányba, majd a másikba. – Örülök, hogy megtartotta az ígéretét, Mr. Charboneau. Kérem, bocsássa meg, hogy így fogadom. Meggyőződésem, hogy a friss levegő áldásos hatással van a ember egészségére; meghosszabbítja az életét. Lehet nyár vagy tél, kitárom az ablakokat, és naponta egy órán át így levegőzöm. Ejnye már, no, ne legyen olyan zavarban. Ugyan mi szükség van hamis prüdériára férfiak között?

– Hát, igen… – Phillipe fölhajtotta a madeirát, s a hasában robbanásszerűen áradt szét a meleg. – Semmi. Semmi szükség! Csak még sohasem láttam ilyen… ilyen különös szerkezetet… Kissé vad mozdulattal Franklin pucér hasa mellett a falnál álló furcsa zeneszerszámra mutatott. – Az üvegharmonikám? Tudja, errefelé nagy divat különböző hangzású üvegeken játszani. Én éppen csak továbbfejlesztettem az általában használt, primitív szerkezetet. Hadd mutassam meg… A kandallópárkányon álló óra felet ütött. – Ah, de lejárt az idő. Bocsásson meg egy pillanatra… Azzal eltűnt a szomszédos sötét szobában, és egy agyonhordott köntösben meg egy régi, elsárgult, báránygyapjú papucsban tért vissza. Fürge mozdulatokkal becsukta és elreteszelte a spalettákat. Aztán az üvegharmonikájához szökkent, miközben Phillipe, most már némiképp megnyugodva, töltött magának még egy korty madeirát, majd a padhoz sétált, amelyre Franklin leült. Most a szoba egyéb részleteit is szemügyre vette: mindenütt könyvek és mappák voltak felhalmozva, s a kandallópárkányon három miniatűr olajfestmény volt drága aranykeretben. A középső egyszerű arcú, sőt csúnyácska asszonyt ábrázolt, s az egyik oldalán egy ragyogó szemű fiatalember, a másikon pedig egy aranyos kislány portréja volt. Franklin gyermekei vajon? Phillipe-ben egy pillanatra felébredt a kíváncsiság, hogy a fiatalember vajon William, a fattyú kormányzó-e. Aztán már Franklin ujjaira figyelt, ahogy az üvegharmonikán mozogtak. A magas vibráló-lüktető hangok újra elhaltak, és közben a zsaluk résein beszüremkedett egy villámlás fénye. Mennydörgés rázta meg a házat. Phillipe előrehajolt, hogy közelebbről lássa a szerkezetet, miközben Franklin magyarázott: – Amíg el nem készítettem ezt a kis porontyomat, a zeneüvegek mesterei kénytelenek voltak találomra összeeszkábálni a hangszerüket. Én egy kicsit tudományosabban közelítettem meg a kérdést, ennyi az egész. Azzal a sűrűn egymás mellett álló üveg félgömbökre mutatott, amelyek különböző mennyiségű vizet tartalmaztak. Minden félgömb borospohárra hasonlított, csak éppen lyuk volt rajtuk, a nyél helyén. A lyukak egy-egy szeghez kapcsolódtak, a szegek pedig orsókhoz, amelyek, ahogy dr. Franklin játszott, előre-hátra mozogtak egy lábpedál megérintésére. Így az egyes üvegek vagy közelebb csúsztak a muzsikushoz, vagy eltávolodtak tőle. A félgömbök

olyan precízen lettek elhelyezve, hogy egyetlen csöpp víz sem csordult ki belőlük, amikor a tengely elmozdult. – Harminchét, kézzel fújt üveg, háromtól kilenc hüvelykig – három oktávnyi hangközt átfogva, és eredetileg egy hárfa segítségével felhangolva. Egy gyémánttal minden egyes üvegre rávéstem a hangjegy betűjét. Franklin az utóbbit meg is mutatta az ujjával. Utána megnedvesítette az ujjait egy tál vízben, amely a pad melletti zsámolyon állt, és kezdte megérinteni a különböző félgömbök peremét, miközben lábával nyomogatta a pedált. Meglepően édes dallam állt össze az egyszerű akkordokból, amelyek megduzzadtak vagy elhalkultak, attól függően, hogy Franklin milyen erősen érintette az ujját az üvegek pereméhez. Félbehagyva a játékot felnevetett, és a meglepett fiatalemberhez fordult. – A zenetudományból ennyi elég egy estére, azt hiszem. Magát különben is jobban érdekli Amerika. Hát csak foglaljon helyet újra, és igyunk még egy pohárka madeirát. Phillipe-nek már az addigi két pohártól is zsongani kezdett a feje, és a szeme is elhomályosodott kissé. Azért csak elfogadta a teletöltött poharat Franklintól, és leült, ahová mutatta. Franklin magának még nagyobb poharat választott. Színültig töltötte, majd leült maga is a zsúfolt könyvespolcok elé, szemben a vendégével. – Emlékszem ám, kell hogy adjak magának egy példányt a népesedési tanulmányomból, mielőtt távozik. De mondja csak, Mr. Charboneau, hol van az otthona? Az akcentusából ítélve Franciaországban. – így igaz, uram. Az anyám és én Auvergne-ből jöttünk Angliába. – Üzleti ügyben? Rokonlátogatás végett? Miért? Phillipe-ből már-már kibuggyant, hogy egy nemesembernek a fia, de sikerült magába fojtania. Franklin aligha viszonyul barátian a nemesség minden tagjához, és különösen azokhoz nem, akiket a Király Barátainak neveznek, s akik közé maga az elhunyt herceg is tartozott. Különben sem akarta, hogy túlságosan sokan tudjanak a származásáról, főként a koldusokkal való nyugtalanító incidense óta. Ezért hát így válaszolt: – Azt hiszem, nevezhetjük üzleti ügynek. Az anyámat soha nem vette feleségül az apám, aki angol volt, és meglehetősen… magas származású. – Látta, hogy Franklin szeme villámgyorsan fia bekeretezett portréjára villan, és csorbítatlan szeretet ragyog benne, majd újból a kezében melengetett borospohárnak szenteli a figyelmét. Phillipe folytatta: – Amikor az apám

meghalt, örökséget kellett volna kapnom, de… nos, mondjuk úgy, bonyodalmak léptek fel. – Valami gazember rokonai kiebrudálták, mi? – Nagyon gyorsan rátapintott a lényegre, uram. Franklin legyintett. – Régi nóta ez az állítólag oly kifinomult felső osztályok köreiben. Most tehát inkább nyugatra, a tengerentúlra fordítaná a szekere rúdját… Phillipe bólintott. – Az anyám persze ellene van. – Csinos asszony. Ördögien csinos! Meg tudja győzni őt? – Azt hiszem, igen. – Phillipe csak reménykedhetett benne, biztosra nem vehette. – Különösen akkor, ha ott biztosabb jövő várna ránk, mint Franciaországban. – Ön nem is találhatott volna jobb tanárokat a nyomdászat alapjait illetően, mint az öreg Solomon és a fiai. És a gyarmatokon évről évre szaporodnak a nyomdák. A kereskedelmi élet bővül, így aztán egyre több reklámcédulára és reklámújságra van szükség. Nő az írni-olvasni tudók száma, a tudás és a hírek iránti éhség szinte kielégíthetetlen. És amellett viszonylag nyitott a társadalmunk… Phillipe értetlenül megrázta a fejét. A zsalu hasadékain újabb villámlás fénye lobbant, megelőzve a hatalmas mennydörgést. Franklin töltött magának még egy kis madeirát, mielőtt folytatta: – Amerikában az ember olyan magasra emelkedhet és olyan gyorsan, amennyire a tudása és a szorgalma engedi. A gyarmatokon jórészt hiányoznak az agg európai rendszer korlátai, amelyek a nemesi kiváltságok fennállásából fakadnak – ezekkel, miként célzott rá, már önnek is volt alkalma találkozni. A ravaszkás szemek a szemüveg mögül Phillipe-re szegeződtek. A megjegyzéssel Franklin nyilván őt akarta szólásra bírni. De Phillipe csak némán bólintott, és kicsit tompán ismét bort töltött magának. A fülében erősödött a zsongás. Már nem volt biztos benne, hogy képes lenne értelmesen elmesélni az Amberly-történetet. Egyre jobban elbódult a bortól, és attól is, hogy sütkérezhet a nagy ember szinte isteni jelenlétében, aki egyébiránt sok tekintetben ugyanolyan egyszerű volt, mint öreg báránygyapjú papucsa. Látva, hogy nem kap választ, Franklin folytatta: – Igen, az ember sokat elérhet Amerikában, legyen bármilyen szerény a származása. És ennek így is kell maradnia, hacsak a király – Isten ne adja – meg nem változtatja a gyarmati ügyek folyását. – Mr. Burke-kel is ezt vitatta meg…

– Mert szinte mindig ezen jár a fejem. A gyarmatok és az anyaország közötti kapcsolat teljesen – teljes egészében! – Őfensége tetteitől függ. – Meg tudja jósolni, mi történhet a következő években? Netán kialakulhat olyan zavaros helyzet, hogy ostobaság nyugodt jövőt tervezgetni Amerikában? Franklin szinte bandzsítva nézett a poharába, majd komolyan így szólt: – Remélem, nem. Mint ahogy ezt remélik honfitársaim is a termékeny Virginiától a homárral teli Maine-ig. Ők eleve kockáztatják a jövőjüket már azzal is, ahol élnek. Szívesen adnék konkrétabb választ, de sajna… – Bánatosan lebiggyesztette a száját. – Prófétának az én szegény Richárd Saundersem egy ájtatos tökfilkó. Annyit tudok, hogy angol embereket nem lehet térdre kényszeríteni. Hogy világosan fogalmazzam meg magának, Amerika a legközelebbi jövőben a lehetőségek és a kockázatok sajátos elegyét alkotja. A lehetőségeket olyan mértékig, amiként már mondottam – egyszerűen szólva, a levegő ott kevésbé fojtogató. Másrészt germán György – és számos, állítólag angol minisztere! – egyszerűen képtelen megérteni az amerikai mentalitást. Amint Edmundnak is kifejtettem a minap, mi az igazságot keressük, nem az ellenségeskedést. De ha tovább erősködnek az ördögi adóikkal és rendeleteikkel – azzal a felháborító teamanipulációjukkal például!… Utánanéztem Edmunt pletykájának, és valóban létezik a terv… Ha azok a pökhendi miniszterek végül csak keresztülviszik a törvényt, amely monopóliumot biztosít Amerikában a tönk szélére jutott Kelet-indiai Társaságnak… ha ez a kormány továbbra is királyi csapatokat állomásoztat nálunk a mi költségünkre… ha továbbra is ilyen leleményes lesz abban, hogy egyre újabb módszereket találjon ki a zaklatásunkra – kis „újításokat”, ahogy a parlament komédiásai nevezik őket –, nos, akkor, Mr. Charboneau, a tizenhárom gyarmat olyan egységbe fog tömörülni, amilyet még nem látott a világ. Csönd lett. Csak az óra tiktakolt és az eső zsolozsmázott. Franklin hirtelen kidugta az alsó ajkát. – No de biztosan elkedvetlenítem magát. Magam már bizony el is kedvetlenedtem. Igyunk még! Phillipe szólni sem tudott, s már újra teli volt mindkét pohár. – Nem, nem kedveletle… kedvetlele… hhhu… nem kedvetlenített el. Inkább felbátorított. És jó, hogy ilyen őszinte volt. Azt hiszem, pont nekem való az a szabad levegő Amerikában. Járjon bármilyen veszéllyel. – Remek! És lehet, hogy még el is túloztam azokat a veszélyeket. Amíg nem támadnak újra a szabadságunkra, viszonylagos nyugalomban folytatódhat minden…

Alighogy Franklin kimondta az utolsó szavakat, újra villámlott odakint, és egy harang hangos, metsző dong-dong-dongjára a már félig részeg Phillipe fölugrott a székéből. – A fenébe – kiáltott fel Franklin –, biztosan elfelejtettem levenni a zsinórt a rúdról… A szoba felé rohant, ahol korábban felöltözött. Most azonban a szobát kísérteties fény világította meg, amitől Phillipe minden hajszála az égnek állt. Vendége elfehéredett arcát látva Franklin kuncogva megszólalt. – Semmi ok az ijedségre, éppen csak elektromos lett a ház a vihartól. Jöjjön, nézze meg. Dong-dong-dong-dong – Phillipe dobhártyáján mintha vészharang dörömbölt volna. Nagyot nyelt, az ajtóhoz támolygott, benézett, és Franklin sziluettjét látta egy furcsa fehérség előtt, amely a fal egy pontja körül ragyogott. Dong-dong-dong-dong… – Az elektromos viharban rejlő természetes erőtől szólnak – harsogta túl a tudós a harangzúgást. A pokol valami fehér fényű lényére hasonlított, ahogy a furcsa fény közepén lévő kis rézgolyó felé mutogatott. A golyó – és maga a fehér ragyogás – ide-oda ugrált a falra erősített két harang között. Dong-dongdong-dong. – Rendszerint földelve tartom, a feszültség egy dróton keresztül ártalmatlanul leszalad a földbe. De néha, a látogatóim szórakoztatására, a harangokkal kapcsolom össze a tetődrótot. – Drótot? – ismételte Phillipe kábultan. – Igen, ez amolyan villámhárító, amit én találtam fel, hogy a villámlás ne tehessen kárt semmiben. Látja, ahol a drót lejön, megtartva a golyót azon a selyemzsinóron? Phillipe előrebotladozott a félhomályban egy asztal mellett, amely laboratóriumi eszközökkel és bádogbélésű edényekkel volt megrakva. A fehér fény halványulni kezdett. A golyó lassabban mozgott, a harangok kevésbé élesen zúgtak. Phillipe ámulva nyúlt a táncoló rézgömb felé. – Meg ne fogja, az istenért! – kiáltott fel Franklin, és elkapta a csuklóját. – Megsülne álltó helyében. Az italtól elkábult és halálra rémült Phillipe három nagy lépéssel visszakozott. Nagy nehezen mosolyt erőltetett az arcára. – Ez… ez igazán érdekes mutatvány. A golyó most már alig érintette a harangokat, a fény is szinte teljesen eltűnt. Franklin Phillipe vállára tette a karját, és visszakísérte a nappaliba.

– Persze, maga inkább arra a könyvre kíváncsi, amit ígértem. – Megigazította a szemüvegét, a könyvei között motozott, és végül kihúzott egy vékony kötetet, néhány másikat is leverve közben. Phillipe örömmel látta, hogy nemcsak rá volt hatással a bor. Franklin átnyújtotta a könyvet vendégének. – Böngéssze ki belőle, ami érdekli magát. Utána meg, mivel Solomon barátomnak elvesztek a példányai, adja át neki az üdvözletemmel együtt. – Dr. Franklin, én a legmélyebb alázattal köszönöm, hogy időt szakított rám, és hogy ilyen baráti és… –… felvillanyozó beszélgetést folytattunk? Mindketten nevettek. – Kérem, tájékoztasson majd a tervei alakulásáról, Mr. Charboneau. Ne szegje kedvét az, ami esetleg történhet. Amerika szép, új ország, és a kockázat, amivel az ottani letelepedés jár, több mint elfogadható, ha azt vesszük, milyen szabadon lélegezhet ott az ember. – Még egyszer köszönöm a tanácsát. – Mibe kerül az nekem? Meg aztán, ki tudja? Talán most éppen szolgálatot teszek a gyarmatoknak azzal, hogy szerzek egy újabb értékes polgárt nekik. Tudja, szívesen nyújtok magának gyakorlatiasabb segítséget is. Ha elhatározásra jut, rögtön értesítsen, és írok magának egy listát a legjobb nyomdákról a főbb városokban. És ajánlólevelet is adok. – Uram, ez hihetetlenül nagylelkű. De igazán nem akarom terhelni… – Terhelni? Ez a legkevesebb, amit egy megbélyegzett emberért tennem kell. Phillipe nagyot nyelt. Fehér foltok kezdtek táncolni a szeme előtt. – Megbélyegzett…? Franklin az egyik utcára néző ablakhoz sétált. – A Craven Street hétbe látogatni nem éppen veszélytelen dolog – mondta. Kitárta az egyik spalettát, és kinyújtotta a kezét. – A következő villámlásnál figyeljen arrafelé. Vártak néhány másodpercig. Aztán megvillant az ég, és világosan ki lehetett venni egy embert, aki az egyik utcasarkon álldogált. Tengerésznek volt öltözve, a fülében megcsillant egy kis gyűrű, amíg a villámlás ellobbant a Craven Street fölött. Franklin savanyú arccal becsapta a spalettát. – A hátsó kijáraton fogom kiengedni. A saját érdekében. – Kémkednek maga után, Mr. Franklin? – Szinte állandóan. Egyik-másik parlamenti képviselő nyíltan hangoztatja, hogy föl kellene akasztani engem. Pedig Mr. Samuel Adams-szel és még jó néhány harcias bostonival összehasonlítva én mérsékelt vagyok, ami a György

királyhoz való viszonyulásomat illeti. Még mindig csatlakozni kíván az amerikaiakhoz, Mr. Charboneau? – Igen, azt hiszem – felelte Phillipe, a bortól és az izgalomtól részegen. – Rögtön éreztem, amikor találkoztunk. Maga éppolyan típus, amilyenre szükségünk van. Igen, pont olyan… Phillipe-en a bóktól és az újabb izmos hátba veregetéstől valóságos eufória lett úrrá. A becses könyvet a ruhájába rejtve egész úton fütyült és dúdolt hazafelé menet, és csak ott vette észre, hogy bőrig ázott. De egy ilyen csodálatos este után ugyan mit számított ez? II. Hoseát a majdnem sötét konyhában találta, egy csupor sört iszogatott. A kandallóban már csak néhány zsarátnok izzott. Esau egy hokedlin gubbasztott, álla a mellére bukott, ahogy horkolva aludt. – Ejha! – vigyorgott Hosea fölkászálódva. – A vihar szelleme! Semmi rablás? – Phillipe megrázta a fejét, és leráncigálta magáról átázott ingét. – Még csak egy banya sem támadott meg? – Phillipe újból megrázta a fejét. – A nemjóját, micsoda unalmas este. – Életem legizgalmasabb estéje, Hosea. Ez az ember… ez egy óriás! Hosea megvonta a vállát, és dülöngélve megfogta Phillipe karját. – Ide hallgass. Az öreg ki se látszik a paplanja alól. Kicsempésztem ezt a kis sört a pincéből. Privát készlet. Igyál velem… – Nem, olvasni akarok. – Olvasni ivás helyett? – Hosea pislogva közelebb hajolt. – Te alighanem részeg vagy. – Megszaglászta a leheletét. – De az ám, részeg. Beszlopáltál Franklin doktor híres madeirájából, mi? Na jó, nem erőszak a disznótor, ha neked derogál az én társaságom! Persze nem erről volt szó, Phillipe egyszerűen nem bír^a ki, hogy rá ne vesse magát a könyvre azonnal. Meggyújtott egy gyertyát az ágya mellett, levetett minden nedves göncöt, bemászott a takaró alá, és kinyitotta a könyvet az első oldalon. Perceken belül Franklin érvelése kezdte megvilágítani a gondolatait, majdnem ugyanúgy, ahogy az az elektromos szerkezet megvilágította a Craven Street-i szobát. Franklin gondosan megformált mondatokban és precíz logikával mutatta meg, milyen óriási távlatok állnak a gyarmatok előtt. Amikor a tanulmányt írta – az ötvenes években?, mintha ezt mondta volna valaki –, valamivel több, mint

egymillió angol élt Észak-Amerikában. Pedig a gyarmatosítás kezdete óta mindössze mintegy nyolcvanezren települtek át. Ez a tény önmagában is jelezte az Ó– és az Újvilág közti alapvető különbséget. Európában és a Brit-szigeteken a népesség többé-kevésbé állandó volt. Amerikában viszont, ahol gyakorlatilag korlátlanul volt még szabad földterület, s ahol a keleti partvidék hegyvonulatán túli földeket még csak a katonák és a legkeményebb prémvadászok kutatták fel, a családoknak volt elég területük a növekedésre, fejlődésre. És a föld el is látta őket minden szükségessel. Franklinnek az volt a véleménye, hogy az amerikai kontinens szinte korlátlan számú embert tud eltartani. A roppant gondolatébresztő tanulmány azt jósolta, hogy Amerika lakossága minden húsz-huszonöt évben megduplázódik, és valamikor a távoli jövőben „a legtöbb angol ember az óceán innenső oldalán fog élni”. A hajnal első derengése még mindig olvasás közben érte Phillipe-et – most már a szavaktól és a bennük rejlő ígérettől volt részeg, megmámorosodott az épp véget érő éjszakától és annak az embernek a látnoki erejétől, aki olyan türelmesen beszélgetett vele… A templom hajnali harangszavára ocsúdott. Lüktetett a feje, égett a szeme, és hamarosan föl kell kelnie, és egy egész hosszú nap áll előtte – a nyomdában… De mit számított ez! Nem számított semmi, csak az a csengő-bongó szó, amely zúgott, zúgott a fejében egyre, ezerszer hangosabban és lenyűgözőbben, mint Franklin villamos harangjai… Amerika. Amerika. Elfújta a gyertyát, és ezt a szót mormolva elszunnyadt.

Ötödik fejezet A FÉLSZEMŰ I. Hogy Phillipe és az anyja komoly veszélyben vannak, azt először az esti beszélgetés egyik témája jelezte három nappal a Franklinnél tett látogatás után. Phillipe éppen Mrs. Emma finom lencselevesét kanalazta a tányérja aljáról. Ezen az estén élénk volt a társalgás, de Marie szokásához híven most sem vett részt benne. Hogy azért nem, mert titokban felsőbbrendűnek érezte magát a Sholto családnál, vagy, mert még mindig nem tudott feloldódni angolok körében, azt Phillipe sohasem tudta eldönteni. Mrs. Emma, miközben az asztalt körüljárva repetát mert a levesből a három fiatalembernek, akik, mint mindig, most is farkaséhesen fejezték be a nyomdai munkát, egyszer csak így szólt: – Ma délután egy roppant fura ember jelent meg az üzletben. – Aztán Mariehoz fordult: – Éppen akkor, amikor maga följött, hogy meggyújtsa a tüzet az ötórai teának. Marie alig észrevehetően bólintott. A tekintete egy pillanatra találkozott Phillipe-ével, majd rögtön tovarebbent. Nem tisztázták az ellentétüket azóta sem, hogy a koldusok kíséretében rohantak vissza a ködben. Phillipe alig várta, hogy beszélhessen az anyjának a Craven Streeten töltött csodálatos estéről, de eddig még nem talált rá megfelelő alkalmat… Vagy talán a bátorsága hiányzott hozzá? Hiszen néhányszor kettesben maradtak. De Marie zord viselkedése mindannyiszor lehűtötte a lelkesedését. Phillipe újból aggódni kezdett az egészségéért. Sápadt volt, és napokon át csak hallgatott. Phillipe tudta, hogy a jövőjükön töpreng, hiszen végül is valamilyen elhatározásra kell jutniuk. De úgy látszott, hogy teljesen magába süpped, mintha így egyszer csak eltűnne a probléma. – És mi volt olyan furcsa rajta, anya? – kérdezte Hosea. – Először is, szörnyen rémisztő volt az arca. Pontosabban a szeme. Az egyetlen szeme. A másikat egy régi, mocskos bőrdarab eltakarta. A jó szeme meg olyan gonoszul villogott… Magas fickó volt, szinte impozáns megjelenésű, bár ritkán láttam ennyire himlőhelyes arcot, mint az övé. És ide-oda cikázott a pillantása. Mintha kényelmetlenül érezné magát egy könyvüzletben.

– És az öltözéke? Úriember volt? – kíváncsiskodott Esau. – Legfeljebb a csibészek között. Szedett-vedett ruhákat viselt. Régi, foltozott nadrágot, lovaglócsizmát… A kabátja szörnyen mocskos volt, de fényes, narancssárga, színjátszós selyemből lehetett… valaha. – A narancssárga volt a ficsúrok színe tíz évvel ezelőtt – vetette közbe Hosea. – Manapság az úriemberek szolidabb színeket viselnek. Esau kuncogva nyúlt a söröskriglijéért. – No persze belőled csak a reménykedés beszél, nem a személyes tapasztalat. – Hosea morcos pillantást vetett rá. Mrs. Emma elengedte a füle mellett a heccelődést, leült a férje mellé, és folytatta: – Hát, én ugyan nem sokat tudok a divatról. Mindenesetre látszott, hogy az illető úriembernek szeretett volna látszani, de nemigen sikerült neki. A kardhüvelyén csuda kacifántos francia hímzésminta volt. Alig hiszem, hogy újonnan vette, nemigen lehetett annyira gazdag. – A leírásod alapján – jegyezte meg Mr. Sholto – inkább egy országúton szerezhette. És nem hinném, hogy fizetett érte. – Igen, Solomon, pontosan így gondoltam én is. Egy tolvaj lopott úri göncben. – Talán valamelyik áldozata gyűrűk helyett könyveket adott neki, aztán rákapott az irodalomra – szellemeskedett Hosea két falás kenyér között. – Csak azt nem értem, minek ennyi szót vesztegetni egy ilyen paprikajancsira. Mrs. Emma tanácstalanul széttárta a kezét. – Megijesztett, ennyi az egész. Az a mogorva nézése. Meg, ahogy cikázott a szeme minden zugra és zárt ajtóra… – Mondott is valami modortalanságot? – kérdezte Esau. – Nem. Nem, de… – Akkor most az egyszer egyetértek Hoseával. Mire a nagy hűhó? – Hát, az jutott az eszembe, hogy talán fel akarta mérni a terepet, mielőtt kirabolják az üzletet! – kiáltott fel Mrs. Emma. – Annak az embernek semmi keresnivalója nem volt itt! – És mennyi ideig maradt? – kérdezte Sholto. – Ó, talán tíz percig. Majdnem végig a könyvespolcoknál volt, levette az egyik könyvet, és hosszasan tanulmányozott egy-egy oldalt. Végül összeszedtem a bátorságomat, hogy újra megszólítsam. Amikor bejött, akkor természetesen köszöntem neki. De csak rám villantotta a jó szemét, mint egy karvaly, és biccentett. Másodszor meg becsapta a könyvet, és azt mondta, hogy valami

szórakoztató, izgalmas regényt keres. De amit megnézett, az nem tetszett neki. Azzal kisétált. Solomon Sholto, bár igazán nem volt a szokása, most hangosan felnevetett. – Emma, Emma, te egy kedves kis ideges amazonka vagy. Valami páváskodó csatornatöltelék megnézegeti az egyik könyvedet, és te rögtön megijedsz… – De hát értsd meg végre! A könyv, amit olyan nagy figyelemmel nézegetett, Mr. Chambers Encyclopaedia Britannicája volt. Biztos vagyok benne, hogy nem is tudott olvasni! És akkor ugyan mit kereshetett a boltunkban? Phillipe letette a tányérba a kanalát, és némán ült, mint aki karót nyelt. Még csak egy szempillája sem rebbent, hogy a többiek tudtára adja a legvalószínűbb választ. Mr. Sholto megfontolta, amit a feleségétől hallott, majd egy szolid böífentés után azt mondta: – Akkor lehet, hogy úgy van, ahogy mondod. Talán valóban fel akarta mérni a terepet, hogy aztán kiraboljon bennünket. Csak az a furcsa, hogy egy ilyen csibésznek nagyon mélyre kell süllyednie, hogy egy könyvesboltra fanyalodjon. Valamelyik új mayfair-i rezidencia sokkal nagyobb fogás lenne. No persze Londonban mindenféle fura alak megtalálható. Minden nagyváros vonzza a bizarr embereket. Majd jól bezárkózunk. Hosea, te pedig néhány napra leviszed a műhelybe a priccsedet, minden eshetőségre készen. Hosea erre valami olyasmit morgott, hogy szeretett volna néhány este kiruccanni a héten. – Éppen ezért jobb lesz, ha leviszed a műhelybe a priccsedet – felelte az apja nyájaskodó gúnnyal. – Az őrszolgálat legalább távol tart az undorító lebujaidtól, és még egy szerencsétlenséget is megakadályozhatsz. Igazán nem szeretném, hogy valami eszement kapitány, akit ideiglenesen kiszorítottak az országútról, ellopja a könyvkészletemet. De miután Hosea négy éjszaka lent aludt, és rablási kísérlet nem történt, a különös idegen pedig nem bukkant fel többször, a család fellélegzett, és el is felejtették az egészet. Mindenki, kivéve Phillipe-et. II. Mrs. Emma ötvenedik születésnapja április utolsó szombatjára esett. Az előző esti vacsoránál Mr. Sholto váratlan bejelentést tett. Másnap délután három órára rendelt egy négykerekű csézát, hogy elvigye az egész társaságot a Vauxhall parkba, amely éppen megnyitotta a szezonját.

A parkban majd piknikelnek, és élvezik a zenét, no persze elkerülve, miként mondotta, „a pikánsabb szórakozásokat, amelyek, mint hírlik, a filagóriákban és a sötét ösvények mentén zajlanak”. Mrs. Emma megölelte. Esau ragyogott. Még Marie is felélénkült valamelyest a kiruccanás gondolatára; Mr. Sholto külön hangsúlyozta, hogy a meghívás rá és a fiára is vonatkozik. Így aztán másnap este Phillipe Charboneau újból megszemlélhette azt a világot, amelyet szeretett volna elfelejteni. A tavaszi szürkületet betöltötte az olvadt föld és a szépen öltözött emberek parfümjének illata, akik a hatalmas pihenőparkban mindenfelé felállított, lámpásokkal megvilágított pavilonokban vacsoráztak. A nők brokátruhában, a férfiak flitteres gombokkal díszített kiskabátban örültek a tavasznak, és nevetésük, hangos beszélgetésük betöltötte az alkonyatot. Mr. Sholto fejenként egy shillinget fizetett a belépőért. Mrs. Emma ennélfogva ragaszkodott hozzá, hogy ő maga készíti el a születésnapi vacsorát. Mr. Sholto titokban bevallotta a fiainak és Phillipe-nek, hogy igazából ő is így tervezte, mert azért vannak határai a nagylelkűségének. A helyben kapható ételekkel és italokkal mit sem törődve választottak egy szabad helyet a pázsiton, ahonnan hallgathatták a zenét. Leterítették a plédjeiket, mint sokan mások is körülöttük, és élvezték a remek vacsorát, ami csirkevagdaltból és két palack külön erre az alkalomra vásárolt bordóiból állt. A park távolabbi részéből egy vonószenekar élénk játéka szállt feléjük. S amikor leszállt a teljes sötétség, a park ösvényei megelevenedtek a férfiak és nők iramló lépéseitől, nem is említve az időnként hallható érzékibb hangokat. Fényt csak a pavilonok adtak, és itt-ott a fákról lógott egy-egy lámpás. Nem kellett sokáig várni, hogy Hosea jelét adja türelmetlenségének. – Járhatok egyet, apa? Nekem nincs igazán fülem Händel úr dallamaihoz, mint Esaunak. – Hát miért is ne? De ne maradj tovább egy félóránál. Úgy hírlik, azok a sötét ösvények nem veszélytelenek, miután a koncertnek már vége. Egy-két másodperc múltán Phillipe is felpattant, és közölte, hogy ő is sétálni megy. A tavaszi levegő, a lágy zene, a sötét ösvényeket járó szerelmesek elfojtott nevetései felélesztették benne Alicia Parkhurst zaklató emlékét. Úgy remélte, egy kis mozgás segít elhessegetni. Ő is abban az irányban indult el a lejtős pázsiton, amerre Hosea. Az anyja, aki addig buzgón segített Mrs. Emmának visszapakolni a kosárba, felpattant és utánaeredt.

– Jól nézd meg azokat a helyeket, ahol a nemesek töltik az estéiket, Phillipe. – Halkan beszélt, de ugyanaz a szenvedély izzott a hangjában, amelyre Phillipe még Auvergne-ből emlékezett. – Te közéjük tartozol. És ezt dobod el, ha nem vered ki a fejedből azt az ostoba ötletet, hogy Amerikába mész. De én megígérek neked valamit. Én nem engedem, hogy megtedd, amíg egy szikra élet van bennem. Azzal hátat fordított neki, hogy szavai puha acélként forogjanak Phillipe agyában. Most hát megkapta a választ, amire egyre csak várt az első vitájuk óta. A harcálláspontok most már világosak. Az anyja csak a megfelelő pillanatra várt, hogy leadja az első sortüzet. Phillipe feldúltan szaladt le a lejtőn, hogy utolérje Hoseát. A két fiatalember egy pavilon mellé osont. A lámpások alatt egy parókás ficsúr jókora sugárban éppen leokádta a vele lévő hölgy ruháját. A többiek – férfiak és hölgyek vegyesen – eltúlzott ijedséggel visítottak. A társaság néhány tagja részegen tapsolt. Phillipe sietett tovább, és azt kívánta, bárcsak Marie is látta volna az ocsmány jelenetet. És ő még azt akarja, hogy ehhez a világhoz csatlakozzon. Kétségtelen, hogy vannak vonzásai. De a Krisztus bánatára, hát hogyan nem veszi észre az árnyoldalait? Ezek az emberek meg vannak győződve arról, hogy lehet bármilyen ocsmány a viselkedésük, gazdagságuk és rangjuk miatt ezt mások kötelesek elnézni nekik, sőt még tapsolni is hozzá. Hát lehetséges, hogy Marie-nak valóban jobban tetszenek ezek a normák, mint az az egyszerű, tisztességes élet, amelyet a szerény Sholto-házban ismertek meg? Persze tisztában volt azzal is, hogy az ő sommás ítélkezése bizonyos fokig igazságtalan. Nem azt bizonygatta-e neki Mr. Fox, hogy épp az ő apja, Amberly kivétel volt? És Phillipe mégis gyűlöletet érzett minden nemes és léha, kipingált asszonyaik iránt. Tudta, azért, mert ő nem elég jó egy ilyen asszonynak, a másikkal pedig ujjat, mert húzni, olyannyira, hogy az megtorolta a fián keresztül. De ahogy Hoseával kettesben baktattak, hiába próbálta észérvekkel megmagyarázni magának a gyűlölet okát. Attól az még gyűlölet maradt. Hosea rövidesen már nem volt elégedett a puszta kószálással. A szó szoros értelmében egyik lábáról a másikra szökkent, annyira felizgatta valami, amit a hátuk mögött pillantott meg. Phillipe, képzelgéséből ocsúdva, női nevetést hallott.

– Eladókisasszonyok! – sziszegte Hosea. – Ketten vannak, és csuda kacérok. Gyere, kövessük őket. Phillipe elvigyorodott. – Tudtam, hogy nemcsak azért akarsz megszökni az apádtól, hogy a botanikai szépségekben gyönyörködj. – Ne fecsegj annyit, Phillipe, mert elszalasztjuk őket! Phillipe a kísértés ellenére végül is megrázta a fejét. – Menj, ha akarsz. Megvárlak ott, ahol az a szépfiú leokádta a lotyóját. Akkor az apád nem fogja gyanítani, hogy nem csak sétálgattunk. Hoseának nem kellett több biztatás. A két kacér nőcske után szaladt, akik már eltűntek a kanyargós ösvényen a magas sövény mögött. Phillipe tovább-baktatott. Beszívta az esti levegőt, nézte a tiszta csillagokat, hallgatta egy fülemüle énekét, ahogy a zenekar hegedűivel, csellóival és vadászkürtjeivel összhangban trillázott. És bármenynyire küzdött ellene, Alicia emléke most már az egész lényét betöltötte. Lehajtott fejjel, elgondolkozva egyre mélyebben hatolt be a park megvilágítatlan részébe. A lépéseket is csak akkor hallotta a háta mögött, amikor már nagyon közel voltak. Egyszerre elzsibbadt a tarkója. Felfogta, hogy egy magányos kószáló szokatlan sebességgel közeledik feléje. Megfordult. A távoli lámpások fénye átszűrődött a sövény tetején, s a gyér fényben egy magas ember sziluettje látszott. Phillipe semmi mást nem vett észre. Az ember három nagy lépéssel utolérte. – Van egy kis ajándékom a számára, uram – mondta az árnyalak, s mintha a jobb zsebében matatott volna. – Az, akinek megnyomorította a kezét, ezt küldi cserébe… A sövényen átszűrődő gyönge fény megcsillant egy pisztoly csövén. Phillipe-nek csak arra volt ideje, hogy előrevetődjön, amikor a pisztoly eldördült. Egy tűzlobbanás megvilágította a bérgyilkos mocskos kabátjának szegélyét. Valaha élénk színű lehetett. Narancssárga… A pisztolygolyó elsüvített a levelek között, pontosan ott, ahol Phillipe állt egy pillanattal azelőtt. Térdepelve megpróbálta elkapni a férfi lovaglócsizmás lábát. Most már tudta, ki a támadó, még ha ezúttal nem is viselt kardot. A férfi káromkodva hátraugrott, és térdével megcélozta Phillipe állát. Phillipe félrekapta a fejét, röptében megragadta a csizma sarkát, és fölfelé rántotta. A férfi hátraesett, kiejtve a pisztolyt a kezéből, de bal kezével rögtön nyúlt is a kabátzsebébe másikért.

Phillipe suta mozdulattal, de nagy erővel támadott. A nála jóval nagyobb férfi hasára ugrott, kétszer keményen belevágta a térdét, s közben nagy ütést mért az arcára is. A férfi oldalra fordította a fejét, hogy elkerülje az ütést. Phillipe ujjai valami bőrszerű anyagon szántottak végig. Igen, a félszemű! A sövény túloldaláról női sikításokat hallott. A bérgyilkos bal keze fölemelkedett. Egy borzalmas pillanatig a gyenge fény újból megcsillant egy pisztolycsövön, amely egyenesen Phillipe homlokát célozta. Mindkét öklével a férfi csuklójára csapott, egy pillanattal azelőtt, hogy az meghúzta a ravaszt. A kakas lecsapott, a puskapor felvillant; eldördült a lövés. Phillipe félrerántotta a fejét, és éles csípést érzett, ahogy a golyó súrolta a bal halántékát. Csak ökleinek reflexmozdulata mentette meg az életét, ahogy a támadó kezére csapva eltérítette a lövés irányát oldalra és fölfelé. A bérgyilkos üres pisztolyának markolatával oldalról Phillipe fejére csapott. Az első ütéstől Phillipe szeme elhomályosodott. Jött a második – ocsmány szitkozódás kíséretében. Phillipe hátraugrott, és sikerült talpra állnia. A támadó torkára akart taposni, de most már mindenfelől kiáltások és sikolyok hallatszottak, és csizmák csattogtak az ösvényeken… – Hé, ki lőtt? – Erre! – Nem, balra! A bérgyilkos felugrott, és Phillipe sípcsontjába rúgott. Újabb éles fájdalom… Phillipe egyensúlyát vesztve a sövényre zuhant. Arcának bal oldalán ömlött a vér. Biztos volt benne, hogy a támadó újból nekiront. De a magas fickó habozott, a közeledő csizmacsattogásra fülelt. Aztán maga is futásnak eredt, és néhány lépéssel már el is tűnt egy kanyarban. A sövény eltakarta mocskos, narancssárga, színjátszós selyemkabátját, amely harangszerűen megduzzadt futás közben. III. Phillipe-en vakrémület lett úrrá, ahogy meglátott két embert közeledni. Az ellenkező irányból jöttek, mint amerre a félszemű elmenekült. – Itt van a balhé, Amos – kiáltotta az egyik, majd lefékezett, és felkapott valamit az ösvényről. – Vagyis ami maradt belőle. Egy pisztoly. Meg az áldozat. Vagy talán az ok? A férfi megállt Phillipe előtt. – Ki maga, uram? Mi történt itt?

Phillipe-ből már majdnem kibuggyant a válasz, de a rémülete erősebbnek bizonyult. Kikapta a pisztolyt a döbbent férfi kezéből, és rohanni kezdett arra, amerre a bérgyilkos is eltűnt. – Hé, állj! Az őrségnek ezt meg kell vizsgálnia, uram. Maga magyarázattal tartozik!… Hogy egy külföldi elmagyarázza nekik, hogy egy orgyilkos bandita, akit az Amberly család bérelt fel, meg akarta ölni őt? Na nem, ezt jobb lesz elkerülni. Ahogy vakon rohant a kanyargós ösvényeken, már-már ugyanúgy érezte magát, mint amikor az anyjával Tonbridge-ből menekültek. És ismét felizzott benne a gyűlölet, mert tudta, hogy ő egy senki, akivel tetszésük szerint elbánhatnak. Vajon mennyi ideje kutatnak utána, miközben ő ostobán azt hitte, hogy biztonságban van a Sholto-házban? Egy fiatal pár elállta az utat előtte. – Pisztoly van nála! – kiáltotta a megrémült fiatalember, amikor Phillipe elszáguldott mellettük, véletlenül meglökve a lányt. A lány sikoltozni kezdett. – Vér! Összevérezett! Ahogy Phillipe távolodott, egyre élesebb, egyre hisztérikusabb lett a lány sikolya. Most ugyanez a vér csorgott Phillipe bal szemébe. Jobbra fordult, aztán megint jobbra, próbált kikeveredni a sövénylabirintusból, s közben fülelt a kiáltásokra is; mindenki azt találgatta, mi lehet az oka a felfordulásnak. Végül kijutott a nyílt térre. Balra mintha azt a pavilont látta volna, amelyik mellett elköltötték az ünnepi vacsorát. Még néhány másodperc, és megtalálta a Sholto családot és Marie-t. Mindannyian talpon voltak, és kíváncsian hallgatták a kiáltozást. Marie halkan felsikított, amikor meglátta fia véres arcát. Sholto felkiáltott. – Hallottunk két pisztolylövést… – Rám lőttek mind a kétszer – lihegte Phillipe. – A félszemű kapitány. De az Amberlyk bérelték fel. Úgy tűnt, ezt hallva Marie menten elájul. Mrs. Emma tartotta, hogy el ne zuhanjon. Phillipe ledobta a kabátját, Solomon Sholto pedig tudni akarta, hová tűnt Hosea. Phillipe lehúzta az ingét, és letörölte vele a vért az arcáról, majd elmondta, hogy a fiatalabb fiú egymagában ment el valamerre. Félrehajította az ingét, s közben Mr. Sholto pattogós szavait hallotta: – Keresd meg, Esau. Ezt meg dugjuk el. Phillipe érezte, ahogy kihúzzák a pisztolyt az övéből, ahová futás közben benyomta. De hogy mikor, arra nem emlékezett. – Gyere Hoseával a csézához,

amilyen gyorsan csak lehet – szólt a fia után Mr. Sholto. Aztán lehajolt, hogy elrejtse a pisztolyt Emma kosarában. Ezután fölvette Phillipe kabátját, és a fiú hátára rakta. – Mindenki a kocsihoz, egy-kettő. Ha megállítanak bennünket, azt mondjuk, túl sokat ivott a fiú, elesett, és megsebezte magát… na gyerünk, erre balra. Kerüljük meg azt a nyüzsgést az ösvény mellett. Gyorsan, szoros csoportban haladtak, Phillipe-pel a közepén. Mr. Sholto tekintete ide-oda cikázott, hogy felmérje a helyzetet. Emberek rohangáltak mindenfelé. Távolabb, a sövények között, ahonnan Phillipe elmenekült, fáklyák és lámpások mozgó fénykörei látszottak. Mr. Sholto ideges izgatottsága abból is látszott, hogy szinte egyfolytában beszélt: – Az az ördög, aki rád lőtt, még itt kószálhat, úgyhogy sietnünk kell. De a park tele van, és gyakori a lopás, nemigen telik el éjszaka anélkül. Talán sikerül eltűnnünk. Nem szeretném, ha valaki kérdezősködne… Phillipe szeme előtt elhomályosodott a világ. Egy közeli pavilon lámpásai ködös foltokként úsztak el. – Én sem, mert az igazságot nem mondhatnám el. – Biztos vagy benne, hogy az Amberlyk küldték? – kérdezte Sholto. – Roger Amberly. A nevét ugyan nem mondta. Csak azt, ajándék attól, akinek megnyomorítottam a kezét. Az utolsó szót már alig tudta kimondani, ahogy levegő után kapkodott. A feje lüktetett a fájdalomtól. Érezte, hogy megint folyik a vére a kabátra. A nyomdász suttogva figyelmeztette: – A kapuőr figyel bennünket… – Majd hangosan: – Az álnok gin újabb áldozata, uram. Ez a kis csibész elesett, és betörte a fejét. Vissza kell vinnünk a városba… egy orvoshoz, aztán majdcsak kijózanodik! – Sholto idegesen mosolygott. De az őr figyelmét a jelek szerint most más kötötte le: – Mik ezek a fények meg a kiáltozás? – Gondolom, rablás történhetett. – Valami új – mondta az őr kesernyés mosollyal. – Menjenek. Phillipe bizonytalanul lépkedett. Mr. Sholto hangját hallotta újra: – A cséza itt is van. – De látni nem látta. Jóformán fel sem fogta, hogy mit csinál, úgy mászott fel rá. Mintha órák múltak volna el, míg végre meghallotta a két Sholto fivér hangját. Mr. Sholto a bérelt lovak közé csördített. A cséza zörögve maga mögött hagyta a Vauxhall Park fényeit és lármáját. – Ezt megúsztuk, hála az égnek! – kiáltott fel Mrs. Emma.

Phillipe alig volt eszméleténél, és émelygett a gyomra, de azt így is kétségbeejtően jól tudta, hogy még nem úszták meg. Valahol a csillagok alatt, melyek most el-eltűntek Phillipe réveteg tekintete elől, még ott volt az a félszemű ember – túlságosan is elevenen. IV. A Szent Pál-templom harangja egyet kondult – éjjel egy óra volt. A konyhaasztalon, a lámpás mellett ott csillogott a szétszerelt fegyver. Egy zsebpisztoly; középen kidomborodó ütközős zára és rácsavarozható csöve külön-külön hevert. Solomon Sholto elrendelte a harmadik palack születésnapi bordói felszolgálását is, amelyet a kirándulás utánra tartogatott. Phillipe ivott egy keveset, és valamivel jobban érezte magát. A fejét tiszta vászonnal már bekötözték. A horzsolás nem volt mély, Mrs. Emma kitisztította, s aztán gyorsan meg is alvadt a vér rajta. Hosea megpiszkálta a szenet a konyhai tűzhelyben. A piszkavas hangosan pendült, ahogy felakasztotta. Esaunak olyan mogorva volt az ábrázata, amilyennek Phillipe még sohasem látta. – Biztos vagy benne, hogy konkrét célja volt a támadónak? – kérdezte Mr. Sholto. Phillipe sóhajtott és bólintott. – Egyetlen ember van a világon, aki azzal vádolhat, hogy megnyomorítottam a kezét. A félszeműt Roger bérelte fel, vagy az anyja, vagy mindketten. Alighanem sokáig kutatott utánam Londonban, mire megtalált. És biztos vagyok benne, hogy a templom körül a koldusok vezették nyomra. – Phillipe eltakarta a szemét. – Olyan átkozottul ügyetlen voltam. Ha megöltem volna, el lenne intézve a dolog. A robusztus Esau felmordult. – Ugyan már. Mi egyszerű emberek vagyunk, nem katonák. Az olyanok meg, mint a kapitány, szakértők a gyilkolás művészetében. És orvul támadnak, hogy védjék a saját gyáva bőrüket. Azt mondtad, elfutott, amint felmerült a kockázat, hogy elkaphatják. Marie letette a borospoharát, és sötét szemében megcsillant valami a régi tűzből. – Az, hogy kerestek minket, csak azt bizonyítja, Phillipe, hogy félnek a követelésedtől. Phillipe-nek most már végképp elege volt ebből a „követelésből”. Dühösen megrázta a fejét. És kérlelhetetlen arcát látva, amely többé nem egy fiú arca volt, Marie-nak elakadt a lélegzete.

– Az örökségemből az ügyvédjeik úgy forgatnak ki, ahogy akarnak, mama. Rogernek az életem kell, cserébe azért, amit tettem vele. És semmi értelme a hatóságokhoz fordulni, hogy kapják el a félszemű kapitányt. Ha őt le is csuknák, az Amberlyk felbérelnének egy hozzá hasonlót, aztán még egyet, amíg valamelyik el nem végzi a munkát. – Akkor mit akarsz csinálni? – kérdezte Mrs. Emma feldúltan. – Elmenni innen. És gyorsan. Semmivel sem vagyunk nagyobb biztonságban Londonban, mint Kentben voltunk. Ostobaság volt azt hinni, hogy igen. – De hát nem menekülhetünk megint… – kezdte volna Marie. – De éppen hogy azt fogjuk tenni – felelte Phillipe. És az anyjának címezve kemény hangon hozzátette: – A kapitány vagy valaki más legközelebb erre a házra csaphat le. Nem akarom azzal visszafizetni a Sholtók kedvességét, hogy kiteszem őket ilyen veszélynek. Elég volt, hogy ezt egyszer már megtettük Mr. Foxszal. Solomon Sholto megvakarta az állát, amelyen már kezdett kiütközni a reggeli borosta. – Alighanem okosan teszitek, ha gyorsan elmentek innen. Inkább a ti érdeketekben beszélek, Phillipe, mint a magunkéban, bár nagyon is értékelem, hogy aggódsz értünk. Tegyük fel, hogy az Amberlyk arra számítanak, hogy elmenekültök a városból. Szerintük vajon merre kell mennetek? – Arra, amerre szerintük először is kellett volna. Aztán persze észrevették, hogy mégse oda mentünk. Valamelyik kikötőbe a Csatorna partján. – És azokat akkor figyelhetik – mondta Esau. Phillipe bólintott. – Ha Rogerben valóban annyira ég a bosszúvágy, ahogy a inai esetből látszik, akkor jó néhány embert felbérelhetett. Úgyhogy… Egy pillanatra habozott. Az elkerülhetetlen döntés abban a pillanatban ötlött fel benne. –… az ellenkező irányba fogunk menni. És megkíséreljük, hogy átjussunk a gyarmatokra. Látta, ahogy Marie szemében újból harag gyúl. De mielőtt megszólalhatott volna, Phillipe az asztalra csapott a tenyerével. A pisztoly szétszedett alkatrészei megcsörrentek. – Mama, nincs más megoldás. Auvergne-be túlságosan veszélyes lenne a visszaút. És különben is, mi más maradt ott, mint egy düledező fogadó? Most hallgatnod kell rám. Nekik az én életem kell. És jogom van hozzá, hogy megvédjem, ahogy csak tudom.

Sajnálta, hogy így kell beszélnie az anyjával. De úgy érezte, nincs más választása. Minden egyes Londonban töltött perccel halálos veszélynek teszik ki magukat. Esau egyetértően rábólintott Phillipe döntésére. – Egész Anglia legjobb postakocsi vonala nyugatra, Bristol kikötőjébe vezet. Reggel már el is indulhattok a Strandról. – Fogalmam sincs, mennyibe fog kerülni a hajóút – mondta Phillipe. – De talán majd ledolgozhatom az árát. Annyi pénzt már biztosan megtakarítottam, hogy kifizethessük a postakocsit. De mielőtt elhagyjuk Londont, feltétlenül el kell mennem dr. Franklinhez. – Nem éppen a legjobb időpont egy baráti látogatáshoz… – kezdte Hosea. – Nem is azért… amikor nála voltam… – Te meglátogattad azt az amerikait? – vágott közbe Marie. – Mikor? – Néhány nappal ezelőtt. Egy este. Te már aludtál… – Egy szót se szóltál róla. Egy árva szót se. – Én szerettem volna. De valahányszor bele akartam kezdeni, megbénított a gondolat, hogy te meg se hallgatnád, amit mesélt nekem. – Azokról a barbár gyarmatokról? Hát tényleg nem. – Nagy, virágzó városok vannak Amerikában, mama! És dr. Franklin megígérte, hogy ha elszánjuk magunkat az utazásra, ír nekem egy listát a nyomdákról, amelyekben jelentkezhetnék munkára. És még ajánlólevelet is ad… Marie megvető arccal már éppen meg akart felelni erre is, amikor Esau megszólalt: – Átkozottul rendes tőle. Solomon Sholto megrázta a fejét. – Nem, éppen csak jellemző a nagylelkű természetére. Phillipe, neked lesz elég dolgod a csomagolással. Esau, Hoseával kettesben elmentek a Craven Streetre. Felkeltitek a doktort, és elmagyarázzátok neki a helyzetet… – De nehogy említsétek az Amberlyket – figyelmeztette őket Phillipe. – Nagyjából elmondtam neki, hogy mi a probléma, de a részleteket megtartottam magamnak. Esau bólintott, miközben már az apját hallgatta: – Gyertek vissza, amilyen gyorsan csak lehet! És most rögtön induljatok! Miközben a két testvér magára ráncigálta a kabátot, Phillipe-et újabb megrázkódtatás érte. Marie őt nézte. És egy másodpercig úgy tűnt, hogy a szemében őszinte gyűlölet szikrázik. Aztán ez az érzés – ha egyáltalán ott volt – eltompult; összeszorított szája elernyedt, s az arckifejezése lassanként

beletörődést fejezett ki. Holtsápadtan állt, elfordította a tekintetét, és egy hasztalan, már-már kétségbeesett kézmozdulattal arcából hátratűrt egy elszabadult hajtincset. Phillipe legszívesebben nem is nézett volna rá. Tudta, mennyire szenvedhet az anyja – most, amikor életének nagy álma örökre összetört. Tudta, hiszen ő is átélte már ezt; elveszítette Aliciát, de az élet ment tovább. Az anyja is megtanulhat együtt élni összetört álmaival, most, hogy az életük a tét. Talán egy napon megérti, hogy a döntés, amelyet ráerőltettek ezen az éjszakán, mindkettejük érdekeit szolgálta. És akkor megbocsát neki… Különös nyugalom szállta meg Phillipe-et. Ha elindult, hát menni kell tovább. – Amíg Hosea és Esau Franklinnel vannak, én kérnék egy tollat és egy papírt, ha lehet. Levelet akarok írni Girard-nak. – Girard? – csodálkozott Mrs. Emma. – Ő az az ember, akire a fogadót bíztuk. Hadd legyen hát az övé – tartsa meg, vagy adja el, ahogy neki tetszik. Úgyse megyünk vissza Auvergne-be egy ideig. Talán soha. Marie most már rá se nézett. – Rögtön hozom az írószereket – mondta Sholto. Aztán a fiaihoz fordult. – Nyomás, nyomás! – és legyen nálatok bot! Figyeljetek, hátha itt ólálkodik valaki. Nem szeretném, ha az a pokoli kapitány újabb támadásra szánná el magát még ma éjjel. Az anyátoknak ennyi izgalom már épp elég volt egy születésnapra. – Egy egész életre, uram! – mondta a felesége. Kimerülten, hogy már szinte nem is érezte, Phillipe valahogy csak megírta a levelet, meghintette kőporral, és lepecsételte. Mr. Sholto megígérte, hogy postára adja. Phillipe hátradőlt, és eltakarta fáradt szemeit. Az jutott eszébe, hogy a sors fintora folytán újból útnak indulhatnak úgy, hogy nincs másuk, csak a ruha rajtuk, Marie ládikája, a gondosan becsomagolt kard és egy szép álom – a másik szép álom helyett. Mrs. Sholto egy kis kosárba ennivalót csomagolt nekik, miközben, már közvetlenül hajnal előtt, Phillipe felöltözött. Az idősebb Sholto újból elküldte a fiait, akik már visszaértek a Craven Streetről; ezúttal meg kellett vizsgálniuk a Strandén lévő One Bell postakocsiudvar környékét, hogy, ne adj' isten, nem látott-e valaki a közelben leskelődni egy félszemű embert.

Igaz, a One Bell csak egy volt a sok postakocsiudvar közül, és nemigen lehetett arra számítani, hogy a kapitány mindet személyesen megfigyeli, még ha gyanítaná is, hogy Phillipe és az anyja rögtön menekülésre szánja el magát. Mr. Sholto azonban a lehető legelővigyázatosabban akart eljárni. Amikor a fiúk visszajöttek a bristoli kocsik menetrendjével – az első hét órakor indult –, azt jelentették, hogy egyetlen gyanús személyt sem láttak a környéken. De Esau emlékeztette Phillipe-et a saját szavaira: fogalmuk sincs róla, hogy az Amberlyk ügynöke hány embert bérelt még fel, és milyeneket. Amikor a család gyalogosan útnak indult a Sweet utcából – Mrs. Emma kijelentette, hogy semmiféle ijesztgetéssel le nem beszélhetik arról, hogy ő is kikísérje Phillipe-éket –, a templom harangja szerint alig múlt hat óra. A keskeny, kanyargós utcák még szinte teljesen kihaltak voltak. Esau Phillipe kezébe nyomott egy erszényt. – A doktor azt üzeni, örül, hogy így döntöttél. És reméli, hogy a lista és az ajánlólevél segítségével találsz majd legalább egy nyomdászsegédi állást valami jó nyomdában. – Sajnálom, hogy megzavartátok az álmát – mondta Phillipe. – Ó, azt nem zavartuk meg – vigyorgott Hosea. Esau megköszörülte a torkát. – Dr. Franklin éppen… ö-ö-ö… zenélt. – Mégpedig egy átkozottul csinos kis fruskának. Aki történetesen a házinéni lánya, és Pollynak hívják – mesélte Hosea. – Csuda egy látvány volt. Franklin hálóingben, a kis szajha meg olyan átlátszó hálóköntösben, hogy anyánk szívbajt kapna, ha látná. A doktor állítólag a hegedű játékával szórakoztatta a lánykát. De volt ott madeira is bőven. Úgyhogy csodálkoznék, ha az a vén kujon nem játszott volna egy kicsit a másik vonójával is… – Ne legyél olyan féltékeny – jegyezte meg Esau. – Dr. Franklin a feleségén kívül más nőkkel kizárólag plátói viszonyt ápol. – Pontosabban ezt a látszatot kelti nyilvánosság előtt – felelte Hosea a beavatottak mosolyával. Esau bosszúsan másra terelte a szót. – Van valami elképzelésed arról, hogy mi lesz a végcélotok, Phillipe? – Mindegy, ahová az első hajó megy. – Meglepetten látta, hogy Esau egy újabb, kisebb erszényt húz elő a zsebéből. – Mi az? – A kérésednek megfelelően nem árultam el a váratlan döntés pontos okát. És persze nem említettem azt a nevet sem, amelyet te titokban akarsz tartani. De annyit azért elmondtam Franklinnek, hogy súlyosan megfenyegettek. Erre ő nyomban átadott öt fontot, hogy hozzájáruljon az óceánon való átkelésetekhez, és közben úgy szentségeit, hogy azt hallanod kellett volna.

– Miért? – csodálkozott Phillipe. – Hát te magad mondtad el neki, hogy összeakaszkodtál valami magas származású emberekkel. Olyanokkal, akikkel szemben nem tudsz védekezni. Franklin gyűlöli az ilyesmit. Meg aztán jó véleménnyel is van rólad, úgy érzi, nagyon is neked való hely Amerika. Szóval nagyon dicsért. Azt mondta, erős, határozott, intelligens embernek ismert meg, és most azt is látja, hogy képes vagy a gyors döntésre, ha a körülmények azt követelik. Gil azt mondta, minden adottságom megvan hozzá, hogy katona legyek, gondolta Phillipe fáradtan. Mama egyre csak azt duruzsolta a fülembe, hogy született úrfi vagyok. Franklin szerint meg egy szilárd jellemű nyomdászfiú… De hát akkor mi az ördög vagyok igazából? Aztán valami hűvös, fáradt megérzés nyomán úgy gondolta, az igazságot most még úgysem tudhatja meg: az csak utána derül ki, amikor látja, mi lett ebből az egészből. – Ja, hogy el ne felejtsem – tette hozzá Esau, ahogy továbbbaktattak –, Franklin azt a pénzt nem örökbe adja. A lelkemre kötötte, hogy mondjam meg neked, elvárja tőled, hogy hamarosan visszaadd a kölcsönt. A saját nyomdád nyereségéből. Ha visszatér Amerikába, gondja lesz rá, hogy behajtsa. Mosolygott, amikor ezt mondta. De nem viccelt. Szerintem ez is mutatja, hogy milyen nagyra tart. – Franklin talán az én képességemet is eltúlozza, meg az Amerikában megnyíló lehetőségeket is. Hiszen ő maga is bevallotta, hogy manapság ez nem egy békés ország. – Azért békésebb, mint London, legalábbis neked – jegyezte meg Hosea. – Most figyeljünk! Már majdnem a Strandén vagyunk. Azzal előreszaladt, átugorva két kurvát, akik holtrészegen horkoltak a falnál. A saroknál Hosea jobbra, majd balra nézett. Aztán intett nekik, hogy mehetnek. Phillipe-ben az enyhe izgalom lassanként megkönnyebbüléssel keveredett, hogy sikerül ilyen gyorsan elmenekülniük. A nap ferde sugarai már megvilágították a rozoga házakat. A hűvös levegő friss, tavaszi illata összevegyült a folyó és a londoni kéményekből áradó füst szagával. Phillipe most már valamivel magabiztosabban a zsebébe dugta Mr. Franklin pénzeserszényét, a másikat pedig, amelyikben a papírok voltak, az övébe, a kabátja alá.

Hosea a Strand üzletei mentén visszafutott hozzájuk. – Már szállnak fel a gyorskocsira. Négylovas kocsi, és már tele van. Még jó, ha találtok helyet a tetőn. Jobb lesz sietni. Megszaporázták a lépteiket, még Marie is. A One Bell lármás, zsibongó udvarán Mr. Sholto segített Phillipe-nek kifizetni a dupla útiköltséget. Hosea és Esau szemmel tartották a tömeget, s közben felsegítették Marie-t egy kényelmetlen ülésre a lapos tetőn, ahol csak a korlátba tudott kapaszkodni. Phillipe látta, hogy a kocsi belseje már valóban tele van utasokkal; egy nagy család és két fekete ruhás lelkész foglalta el az üléseket. Nekikészült, hogy felmásszon a kerék küllőin, mielőtt még az utolsó helyet is elfoglalja egy harmadik utas, aki a másik oldalon készült fölkapaszkodni – egy jól megtermett, szaténkabátos, bricseszes szerecsen. A néger nyilván annak a potrohos úrnak volt a szolgája, aki durván nyomakodott be a kocsiba, mit sem törődve a többiek tiltakozásával. Mrs. Emma gyorsan, erősen megölelte Phillipe-et. Sírt, szó nem jött ki a torkán. A fiúk, majd a komor tekintetű Mr. Sholto kezet ráztak vele. – A Mindenható oltalmazzon benneteket. És tegyen róla, hogy az Újvilág szívélyesebben fogadjon benneteket, mint a mi országunk – mondta a nyomdász. Phillipe nem nézett vissza, úgy kapaszkodott fel a keréken a kocsi tetejére.

Hatodik fejezet A BRISTOLI KOCSI I. A hajtó kiáltásai és az őr dudálása jelezték, hogy a kocsi azonnal indul. Aztán az őr a vállára vetette a zsinóron lógó rézkürtöt, és a mordályával együtt ő is elhelyezkedett. Phillipe lábait keresztbe vetve leült a kocsi tetején. A becsomagolt kardot a combja alá csúsztatta, a becses ládikát pedig a két lába közti gyémánt alakú résbe helyezte. A szerecsen, akinek háromszögletű kalapja sehogy sem illett a ruhájához és az aranykarikához, amely kilyukasztott jobb fülcimpáján fityegett, arrébb húzódott, hogy ő is elférjen. Phillipe udvarias biccentéssel megköszönte. A szerecsen szája óriási vigyorra görbült, előtárva egyenletes, fehér, fülig érő fogsorát. Aztán roppant öklével a mellére csapott: – Engem Lucasnak hínak, uram – mondta furcsa akcentusával. – Hosszú az út a tengerpartig, maj' jól kapaszkolódni kell, nem igaz-e? – Hát, alighanem igaza van – felelte Phillipe baráti fesztelenséggel. – Nemigen lehetnek túl simák az utak… mama, kapaszkodj a korlátba! Marie kezével összekulcsolta álláig felhúzott két térdét. A keze fehér volt, mintha egy csöpp vér se lenne benne. És mozgott az ajka. Phillipe gyomra összeszorult. Előrehajolt, megérintette Marie kezét. Mintha nem is érezte volna, csak motyogott tovább magában franciául. A szeme valahová fölfelé, a reggeli égre meredt, és nem látott semmit. Aztán Phillipe elkapott néhány szót: –… és amikor a kocsi megérkezik a kapuhoz, azt mondom nekik, itt az úrfi. Bánjanak vele, ahogy megilleti. Születésétől fogva joga van hozzá… Phillipe rémülten megragadta Marie karját, és franciául szólt hozzá: – Mama, most nem Kentlandbe megyünk. Ez a bristoli kocsi. Az isten szerelmére, nézz rám! Lassan, mintha csak nagy nehezen tudna elszakadni a képzeletében szemlélt távoli tájtól, Marie felfogta a körülötte lévő valóságot. Sivár tekintetébe zord redők mélyedtek.

– Kapaszkodnod kell a korlátba, különben leesel – figyelmeztette Phillipe, és látta, hogy a Sholto család tagjai is aggódva figyelik Marie különös arckifejezését. Egy ösztövér ember, akinek zsírosan csüngő haja csillogott a napfényben, szintén csodálkozva pillantott Phillipe-re, miközben pej lovát kifordította a One Bell udvaráról, és elzörgetett vele a Strandén. – Kérlek – könyörgött Phillipe, és próbálta szétfeszíteni az anyja kezét. – Kapaszkodnod kell! Marie végre ránézett. – Nem mindegy most már? – mondta franciául. A hajtó kicsavarta rövid ostorát, és összefogta az istrángot türelmetlenül toporgó lovain. Phillipe azonban megragadta a vállát: – Várjon! Az anyámat belülre kell tenni. A hajtó rámordult: – Nekem be kell tartanom a menetrendet. Már tíz perce el kellett volna indulnunk. Különben sincs hely odalent. – Majd én csinálok helyet – mondta Phillipe. Már át is fordult a korláton, és kapaszkodott lefelé a kerék küllőin. Kitárta a kocsi ajtaját, és éppen az egyik gyerek nézett szembe vele, egy kalapos kislány, aki az apja térdén gubbasztott. Mosolyogva kínálta a kis karikáját a szemben ülő potrohos embernek, aki dölyfösen, bosszús arckifejezésével félreérthetetlenül közölte, hogy nem szereti a gyerekeket általában, és ezt meg különösen nem. – Elnézésüket kérem, hölgyeim és uraim – szólalt meg Phillipe. – Az anyám nem érzi jól magát. Van még egy kis hely itt bent, ahol nem éri a szél? – Nincs – felelte az egyik lelkész a kocsi túlsó végéből. – De majd csinálunk. Maradj itt, Andrew. Majd felváltva utazunk a tetőn. – Kinyitotta az ajtót a maga oldalán, és kiszállt. Miközben a hajtó tovább zsémbelődött, Phillipe lesegítette az anyját a tetőről. Beültette a pap helyére, és az ölébe helyezte a ládikát. Marie rögtön oltalmazón a két tenyerébe zárta, majd újból elkezdett franciául motyogni. Phillipe még hallotta az úrfi szót, ahogy becsukta az ajtót, majd visszamászott, és újból elfoglalta a helyét a szerecsen és lelkész mellett, aki egyik kezével már a kalapját szorította a fejéhez, a másikkal pedig a bibliáját szorongatta. A hajtó dühös pillantást vetett Phillipe-re, és odamorgott: – Hogy a rosseb a pimasz hazátlanba! – Kitekerte az ostorát, és a lovai közé csördített. A kocsi nagy rántással elindult. A pap az utolsó pillanatban tette le a bibliáját, és kapaszkodott meg a korlátban, hogy le ne bucskázzon. Zörögve kifordultak a One Bell udvaráról. Phillipe integetett a Sholtóknak, ahogy alakjuk egyre kisebb lett, majd teljesen eltűntek. Csak arra tudott

gondolni, vajon mi lehet az anyjával ott lent. Vajon ép értelemmel már nem tudja elviselni, hogy elindulnak Bristolba – a gyarmatokra? Öntudatlanul markolászta a korlátot, s közben átkozta az Amberlyket és saját magát. A szerecsen döbbenten figyelte. Phillipe ügyet sem vetett rá. Miért nem képes az anyja megérteni, hogy olyan helyre mennek, amely biztonságot nyújt nekik – és az új kezdet lehetőségét? Persze, tudta ő a választ. Nem az úti céljukkal volt baj. Marie ugyanígy viselkedne, ha most a Les Trois Chévres-be indulnának vissza. Túlságosan sokáig dédelgette az álmát, minden más álmot kizárva az életéből. S hogy összetört ez az álom, összetört vele együtt ő maga is. A kocsitető fölött fújó reggeli széltől kénytelen volt hunyorogva nézni az utcák és házak távoli kuszaságát. De igazából csak Marie-t látta – ahogy mozog az ajka; ahogy néz az üres tekintetével; ahogy két kézzel szorítja a ládikát, mintha egy óriás madár két karmos lába ragadta volna meg. Csak el ne veszítse az ép elméjét! Iszonyúan aggódott érte.

II. Nyugat felé tartva a zsúfolt utcák átadták helyüket az elszórtan álló házaknak, kerteknek, s aztán kint is voltak a városból. A kocsi rátért a Bristolba vezető postakocsiútra. Phillipe-ről hamarosan csorgott az izzadság, ahogy a tavaszi nap a hátát sütötte. Igencsak kellett figyelnie, hogy le ne essen a ringó-rázkódó kocsi tetejéről, s ez háttérbe szorította az anyjáért való aggódását. Lucas, a szerecsen elbóbiskolt mellette, úgy tűnt, megszokta már az utazásnak ezt a kockázatos módját. A lelkész egészen a füléig lehúzta papkalapját, és egyik kezével közvetlenül az orra előtt tartotta nyitott bibliáját. Phillipe el sem tudta képzelni, hogy tud olvasni a zötykölődés, a patadobogás, a kerekek és az ostor zaja közepette, és a porfelhőben, amely körülvette őket, szemmel láthatóan máris bepiszkítva a pap köpenyének fehér hajtókáját. Egy óra elteltével azonban ő is hozzászokott a rázkódáshoz és a kapaszkodáshoz. Még pihenni is tudott valamennyire. Felvidította a nap melege is, meg itt-ott a parasztok barátságos integetése, akik a kaszálókon dolgoztak, vagy az út szélére húzódtak zöldségeskordéjukkal, hogy utat engedjenek a sebes postakocsinak. A kitárulkozó, napsütötte vidék a szabadság, biztonság és határozott cél érzésével töltötte el Phillipe-et, most először a vauxhalli

összecsapás óta. Minden tagja sajogni fog, mire másnap Bristolba érnek. De ha ez a legrosszabb, ami történik, akkor csak hálát adhat a sorsnak. Arra ocsúdott töprengéséből, hogy a szerecsen szeme fehéren villog. Phillipe észre sem vette, mikor ébredt fel a néger óriás. Lucas az utat nézte a hátuk mögött. Széles ébenfa homlokán a ráncok világosan jelezték, hogy valami szokatlanra lett figyelmes. – Egy lovas ember, uram – mutatta Lucas az ujjával. – Utánunk gyön má' egy ideje. A néger megütögette a hajtó vállát, miközben Phillipe is hátrafordította a fejét, és nagy levegőt vett. A lovas vagy negyedmérföldnyi távolságról követte a kocsit. Phillipe nem sokat látott belőle a hátsó kerekek által felkavart porfelhőn keresztül. Mindenesetre cingár, ösztövér ember volt, a lova pedig szép, erős pej. Phillipe emlékezett rá, hogy éppen egy ilyen lovas fordult ki a One Bell udvaráról néhány perccel a postakocsi indulása előtt. – Tán csak egy úr, aszt épp erre lovagol – kiáltotta Lucas a fülébe. – Vagy útonálló. A hajtó jobbnak látta, ha felkészül az utóbbi eshetőségre. Nyomban vágtába hajszolta lovait az ostorával. – Ha tényleg az – kiáltotta a lelkész –, akkor most az egyszer örülök neki, hogy a papok olyan szegények. Egy útonálló tőlem aztán nem rabolhat el semmit. Lucas a kétoldalt elsuhanó tájat figyelte. Bozótosok, alacsony dombok. Sehol egy major, és az úton sincs sehol másik lovas vagy kocsi előttük. A szerecsen felmordult. – Má' eccer kiraboltak az oxfordi kocsin. Mer' nem mindig egyedül jönnek a betyárok. Aszt ha többen vannak, ott aszt szegény lesz mindenik utas utána. Phillipe riadtan arra gondolt, amit az útonállókról hallott Londonban. Akit elkapnak, azt rögtön elítélik, és felakasztják a Tyburn Roadon. De minden jel szerint ez sem rettentette el a szakma mestereit. Mindenre elszánt emberek voltak. Phillipe újból hátranézett. A lovas vágtatva közeledett a száguldó postakocsihoz. Felemelte a kezét, és hirtelen dördülés rázta meg a reggeli levegőt, hangosabb, mint a kerekek dübörgése. Nem messze előttük, a postakocsiutat két oldalról szegélyező bükkösből még két lovas bukkant elő, és középre ugratott, hogy elállja az utat a kocsi előtt. Már nem reménykedhettek

benne, hogy talán sikerül elmenekülniük az egyetlen üldöző lovas elől, aki most egy figyelmeztető lövést adott le. Az előttük lévő két zsivány remek lovas volt, ez látszott abból is, hogy a kantárt elengedve lovagoltak. Két-két hosszú csövű pisztoly volt náluk. A kocsiőr a vállához emelte a mordályát, aztán mégis leengedte, amikor a hajtó fékezett, és megrántotta az istrángokat; három ember ellen nem akarta megkísérteni a szerencséjét. Phillipe a lovasra meredt, aki az út bal oldaláról jött elő. Nagyon egyenesen ült a nyeregben, pisztolyainak ezüst oldallapjai és agysapkái csillogtak a napfényben. Phillipe a gomolygó porban is látta, hogy az útonállónak bőrdarab takarja fél szemét, és hogy lovaglócsizmát meg mocskos kabátot visel, amely valaha élénk narancssárga lehetett. III. Riadt, értetlenkedő kiáltások hallatszottak belülről, amikor a kocsi nagyokat rándulva fékezni kezdett. Az őr hátrafordult, és bekiáltott nekik: – Maradjanak nyugton, és adják oda nekik minden értékes holmijukat, akkor talán megússzuk… ha szerencsések vagyunk. Phillipe fejbőre viszketett a verítéktől. A félszemű már nyilván észrevette, ahogy odafent gubbaszt, gondolta. Amint a kocsi megállt, a két útonálló odaügetett hozzá, és hátulról érkezett a harmadik. Ő volt az, aki leugrott a lováról, és kirántotta a bal oldali ajtót. Phillipe a legteljesebb mozdulatlanságba dermedt. Tudta, hogy ez a találkozás nem véletlen. Lehet, hogy minden fontosabb postakocsiudvaron voltak megfigyelők. Most már a tenyere is ugyanolyan izzadt volt, mint a homloka. Újból rá kellett döbbennie, milyen iszonyú gyűlölet él Roger Amberlyben ellene. A félszemű hűvösen rámosolygott a hajtóra, és az egyik pisztolyával üdvözölte. Közelről tisztán lehetett látni a himlőhelyek mély krátereit az arcán. – Plummer kapitány, uram, a szolgálattyára. Éppen csak annyi időre háborgatjuk az utasait, amíg ideadják minden csecsebecséjüket. Utána folytathatják az útjukat. – Mindenki kifelé – parancsolta a kocsi ajtajában álló cingár ember, mindkét pisztolyát bedugva az övébe. De így is még négy pisztolycső meredt fenyegetően a hajtóra, az őrre és az utasokra, elég tűzerőt biztosítva a vállalkozáshoz.

Először a család kászálódott ki, s közben az anya nyugtatgatta megrémült kislányát. Utánuk kibújt a felháborodott kövér ember és a lelkész is. Marie-t egyelőre nem lehetett látni. Phillipe-et azonban most jobban izgatta Plummer kapitány, aki a kocsi mellé ugratott a lovával, és újból csalárd mosolyra húzódott a szája: – Uraim és hölgyeim, ha mindannyian engedelmesen követik a legényeim utasításait, akkor elkerüljük a szerencsétlen baleseteket. Izzó fél szeme Phillipe-re siklott, és mosolya az arcára dermedt. Phillipe pontosan tudta, mi fog történni. Legalább egy „szerencsétlen baleset”. Amint Plummer kapitány meglátta Phillipe arcán a felismerést, rögtön őszinte lett a mosolya. Meglóbálta egyik pisztolyát. – Ha megkérhetném, a tetőn utazók is szíveskedjenek lefáradni… Miközben a lelkész kezdett lefelé kapaszkodni a kerék küllőin, a cingár megszólalt: – Még egy odabe' van, kapitány. Egy asszony. Plummer bólintott. – Igen, gondoltam. Phillipe-nek csupa tűz volt az arca. Átizzadt inge alatt vadul kalapált a szíve. Tudta, hogy nincs ideje kicsomagolni Gil kardját, más fegyver pedig nem volt nála. De ha nem tudja megvédeni magát, meghal, egy újabb országúti incidens gyorsan elfeledett áldozataként. Lucas ádázul fénylő arccal mászott lefelé. Egy elképzelhető szövetséges, gondolta Phillipe, és leugrott a porba a szerecsen után. – Segíts hát neki, ha egyszer vonakodik kijönni – utasította a cingárt a kapitány. A fickó ledobta a zsákot, amit korábban a nyergéről húzott le, és benyúlt a kocsiba Marie felé. A teste és kinyújtott jobb keze most eltakarta Phillipe-et Plummer kapitány elől. Phillipe tudta, hogy alighanem ez az utolsó esélye. Mindkét öklével a cingár védtelen hasába vágott. IV. A cingár bősz káromkodással kétrét görnyedt, s közben az övébe dugott második, még töltött pisztolya felé nyúlt. Phillipe hallotta, ahogy a kislány felsikít – és valami mást is: Plummer kapitány lovának gyors dobogását, ahogy a félszemű arrább ugratott, hogy lőhessen. Phillipe a vállánál fogva megpördítette a cingárt. Plummer kapitány jobb kezében egy villanással és füstgomolyaggal eldördült a pisztoly. Vér fröccsent Phillipe arcába, ahogy a közelről leadott lövés lyukat ütött a cingár nyakán. Egy

utolsó, elfulladó sóhaj hagyta el a torkát, s azzal Phillipe karjába omlott, már nem fedezve őt a testével. Phillipe elengedte a holttestet, és oldalra szökkent, miközben az utasok sikoltozva szétszóródtak. Plummer vadul sarkantyúzta ideges lovát, hogy egy helyben maradjon, miközben másik pisztolyával Phillipe fejét célozta. A kocsi oldala előtt tiszta célpontot nyújtva Phillipe-nek nem volt hová futnia. A pisztolycső sötét szeme követte, ahogy a földre vetette magát. Plummer kapitány értette a mesterségét. Nem akarta elsietni a lövést, amelyért nyilvánvalóan szép pénzt markol fel. A porban elnyúlva Phillipe várta a dördülést és a golyó becsapódását a testébe… De nem pisztoly dördült, hanem egy mordály. Plummer kapitány átkozódni kezdett, és szitkaiba nehéz nyögések keveredtek. Phillipe eszeveszetten a kocsi alá gurult, majd ki a másik oldalon. Épp a lovak előtt a harmadik útonálló kibukott a nyeregből, az ágyékában pirosan bugyborékolt a lőtt seb. A mordály golyója tehát őt találta el. Phillipe feléje rohant. A lovak tajtékos háta fölött látta, hogy mi mentette meg. A szerecsen mindkét kezével megragadta Plummer kapitány bal karját, és keményen tartotta, miközben Plummer megpróbált hátradőlni a nyeregben, és átvenni a még töltött pisztolyt a jobb kezébe. A tagbaszakadt Lucas azonban keményen hátraszorította az útonálló karját. Plummer szája ocsmány szitkokat fröcsögött, az ajkán habzott a nyál, himlőhelyes arca csillogott a verítéktől. Jobb kezével Lucas szeme felé kapott, hogy megpróbálja kikaparni. Lucas hátrarántotta a fejét, és öblösen felnevetett, de rögtön elhallgatott, amikor Plummernek mégis sikerült hüvelykujját a szemüregébe mélyesztenie. Lucas szorítása gyengült, az útonálló kirántotta a kezét, és kengyelvasával a néger felé rúgott. Phillipe közben elérte a lováról leesett embert, aki nyögött fájdalmában. Fölkapta az egyik pisztolyát, és a két elülső ló rángatózó feje fölött máris tüzelt. Plummer kapitány nagyot üvöltve előrehanyatlott. Phillipe a legnagyobb célpontot választotta, a kapitány törzsét. Bal bordái fölött az elnyűtt narancssárga kabáton jókora fekete szélű lyuk támadt, és ömlött belőle a vér. Lucas kirántotta a pisztolyt Plummer elernyedt kezéből, hátrahúzta a kakast, és közvetlen közelről lőtt. Plummer kapitány bőr szemtakarója eltűnt a vérzuhatagban. A látványra újabb sikoly és hisztérikus zokogás tört elő anyából és kislányából. A

megtermett szerecsen nagyot csapott Plummer lovának oldalára, mire az elszáguldott a fák felé. A váratlan mozdulattól az útonálló holtteste az út menti árokba zuhant, amely könyörülettel eltakarta a szétroncsolt fejet. A szerecsen letörölte arcáról az izzadságot és a port, majd vigyorogva átszólt a lovak háta fölött. – Szép lövés vót, uram. Phillipe bágyadtan intett, és ledobta a pisztolyt a porba. Hallotta a hajtó és az őr köszöneteit és gratulációit. A halott rablók iránti keresztényi könyörület szikráját sem mutatva, még a lelkészek is kifejezték örömüket. Phillipe visszament a jobb oldali ajtóhoz, és kinyitotta, hogy lássa, mi van az anyjával. Szólni próbált, de nem tudott. Marie összehúzta magát a sarokban, ujjai idegesen remegtek a ládika öreg bőrborításán. Az ajka mozgott, de most már hang nélkül. Szeme valahová messze, a kocsin túlra meredt. Ha hallotta is a pisztolylövéseket és a sikoltozást, ezt semmivel nem árulta el. Phillipe a nevén szólította. Csönd. A fiú lassan becsukta az ajtót, és vadul háborgó gyomorral az út menti árokhoz támolygott. Ott előrehajolt, és már jött is belőle, ami kikívánkozott… V. Folytatták az utat, és Phillipe ott ült újra a tetőn, hasonlóan poros-sáros útitársai között. Lucas dúdolgatott, tenyerével verve a ritmust szaténnadrágos térdén, miközben a kocsi lehajló ágak alatt száguldott, amelyek rebbenő árnyakként suhantak Phillipe szeme előtt. Még egyszer megpróbálta magához téríteni Marie-t, mielőtt a kocsi elindult. Egy morgást sikerült kicsikarnia belőle, amely azt is jelenthette, hogy legalább megismeri a fiát. De ez volt minden. Phillipe talán még örült is, hogy anyja semmit sem látott az összecsapásból. Az állapota azonban továbbra is szörnyen aggasztotta. És nagyon magányosnak érezte magát. Csakis ő tudta egyedül, hogy Plummer kapitány és a csatlósai miért éppen erre a kocsira csaptak le. Plummer két legyet akart ütni egy csapásra. Övé a zsákmány, amit az utasoktól elszednek, és az a pénz is, amit Phillipe féltestvére fizet neki. Phillipe próbálta elképzelni, mennyire nyomoríthatta meg a fiatal nemes kezét az ezüstfejű bottal. Biztos, hogy jó alaposan, ha ilyen ádáz a megtorlás. No

persze – Phillipe ezt a keserű leckét már jól megtanulta –, Roger nyugodtan végrehajthatta, amit eltervezett, nem kellett félnie semmiféle büntetéstől. Phillipe már csak abban reménykedett, hogy Bristolban hajóra tudnak szállni még azelőtt, hogy újabb bérgyilkosok bukkannak fel. De most senkivel nem oszthatta meg az aggodalmait. Sem a hajtóval, aki most szinte mézesmázosan viselkedett vele, sem a lelkészekkel, senkivel. Minden titka, gyűlölete őbenne kellett, hogy raboskodjék, s hevük lassanként egy új Phillipe Charboneau-t teremtett abból a fiúból, aki alig egy évvel korábban olyan naivan kelt át a Csatornán. S miközben a kocsi rázkódva száguldott, az is eszébe jutott, hogy közeledik a tizenkilencedik születésnapja. Már majdnem leélte egy átlagos hosszúságú élet felét. Auvergne-ben jóformán semmit sem tudott a világról. De az elmúlt tizenkét hónapban annyi mindent tanult, ami bőséggel kárpótolta, sőt… És csak abban reménykedett, hogy hamarosan hasznosítani is tudja a tapasztalatait. Mélyen felkavarta, hogy most már három emberi lény haláláért felelős, sőt igazából még azt a cingárt is hozzászámíthatja, akit ő rántott Plummer kapitány golyójának az útjába. Igaz, egyiket sem szándékosan ölte meg, önvédelemből ölt mindahányszor. És be kellett vallania, hogy a sikere mindannyiszor furcsa, bűnös büszkeséget ébresztett benne. Mégsem tudta könnyen túltenni magát egyik halálon, még Plummer kapitányén sem. Ahogy kapaszkodott a tetőkorlátba, s lassan már mindene sajgott a rázkódástól, azt kérte Istentől, hogy soha ne veszítse el teljesen az élet értékének érzését. Mert ha elveszíti, ő is pontosan ugyanolyan lesz, mint Roger Amberly. VI. Végül, vagy egy órával a Plummer kapitánnyal és embereivel való összecsapás után, Phillipe lerázta magáról a támadás riadalmát, és gyakorlatiasabb dolgok kezdték foglalkoztatni. Egy Bristolból induló hajó nem csak menedéket, hanem reményt és új lehetőségeket is jelentett. Mindent összevéve nem is olyan kétségbeejtő a helyzet. Eszébe jutott a pénz, amit Franklintől kapott kölcsönbe, és az erszényhez kapott, hogy nem veszítette-e el a csetepaté közben. Ott volt a helyén.

De a nyomdák listáját és az ajánlólevelet tartalmazó tasak eltűnt az övéről. Ijedten hajolt előre a hajtó vállához. – Uram, menjünk vissza oda, ahol megálltunk, elveszítettem a papírjaimat. – Sajnálom, fiú – kiáltotta a hajtó. – Nem fordulhatok vissza. Nem állhatok meg, csak lovakat váltani. Megbírságolnak, ha nem tartom be a menetrendet. Még akkor is, ha útonállók tartanak fel. – De azok értékes papírok. Szükségem van rájuk ott, ahová megyek. – Akkor majd egy másik kocsival kell visszajönnie, hogy leszálljon, ha tud, és megkeresse – felelte a hajtó. Na, ezzel aztán nem sokra megy, gondolta Phillipe. A pénzük amúgy is kevés. És úgy érezte, nem merné egyedül hagyni Marie-t most, hogy olyan különös módon megrendült az egészsége. Szidta magát az ostobaságáért, hogy át sem futotta Franklin listáját. Ha csak néhány nevet jegyez meg, már az is sokat segíthetett volna neki, amikor eljut Amerikába – ha eljut egyáltalán. Most aztán nem lesz könnyű kiépítenie a kapcsolatait egy idegen városban. Keserű félmosolyra görbült a szája. Roger Amberly ügynökei kudarcot vallottak, ám még így is komoly csapást mértek a jövőjére. De aztán figyelmeztette magát, hogy ő többé nem az auvergne-i Phillipe Charboneau. Más ember lett belőle, s talán keményebb. Így hát végül is azt gondolta, ott egye meg a rosseb őket, akkor is sikerülni fog! VII. A bristoli kocsi éjszakára megállt egy nyugodalmas vidéki fogadónál. Amikor Phillipe kinyitotta az ajtót, hogy lesegítse az anyját, örömmel látta, hogy Marie minden jel szerint tisztában van vele, hogy hol vannak, és ő, vagyis Phillipe kicsoda. Korábban, amikor néhány percre megálltak valahol lovakat váltani, Phillipe csöndben forgolódott az utasok között. Akkor Marie még mozdulatlanul ült odabent. Phillipe elmondta az utasoknak, hogy bizonyos megrázkódtatások miatt az anyja nincs teljesen magánál, és hozzátette, talán jobb lenne, ha később sem zaklatnák fel az útonállókkal való összecsapás történetével. S mivel Phillipe és a szerecsen az utasok szemében hőssé magasztosultak bátorságuknak és sikeres lövéseiknek köszönhetően, mindenki készségesen beleegyezett. Még Lucas potrohos és kissé pökhendi modorú urasága is barátságosabban viselkedett, sőt meghívta Phillipe-et a saját asztalához a fogadóban.

A pocakos urat Hoskinsnak hívták, és Bristolban élt. Fontosnak tartotta rögtön megjegyezni, hogy Lucas nem a tulajdona, vagyis nem rabszolga, mint ahogy az némelyik gyarmaton szokás. A szerecsen a szolgáló osztály szabad tagja. – Akkor hát ő is csatlakozhat hozzánk – mondta Phillipe, miközben az őr éppen megfújta a kürtjét, jelezve, hogy a kocsi útra kész. – Ó, nem! – felelte Hoskins ijedten. – Neki a konyhában kell ennie. Miközben felmászott a keréken, Phillipe-nek eszébe jutott az ír Burke megjegyzése, hogy dr. Franklin gyarmati társaságot szervezett a rabszolgaság intézménye ellen. De nem emlékezett, hogy a jó néhány könyvben és politikai iratban, amit felfalt, akár csak egyszer is említést tettek volna a rabszolgaságról. Vajon csak ő siklott át ezeken a részeken, vagy pedig a gyarmatok propagandistái akartak megfeledkezni az árnyoldalakról? Mindenesetre az, hogy Amerikában emberekkel kereskednek, kissé besötétítette a Franklin által olyan ragyogóra festett képet. Most, hogy megálltak éjszakára, Phillipe és Marie Hoskinsszal ültek egy asztalnál. A laktató vacsora után, amelyből Marie épp csak egy keveset evett, a család rögtön pihenőre tért. A két lelkész egy külön asztalhoz vonult félre, talán hogy finom teológiai problémákat vitassanak meg. A hajtó és az őr a vidáman lobogó tűz melletti padon költötték el vacsorájukat. Már mindketten részegek voltak, buzgón fogdosták és markolászták a terebélyes felszolgálólány farát. – Vannak kapcsolataik Bristolban? – kérdezte Hoskins végül. – Nem, uram, nincsenek. – Phillipe az anyjára pillantott. A tűz fényétől Marie szemében apró fényfoltok ragyogtak, s az arcán vörösen izzó és árnyékos foltok mintája látszott. A korsó sörét bámulta, amelyet előzőleg felmelegítettek neki. Mindössze néhány „igen”-re és „nem”-re tellett tőle a vacsora közben. Phillipe elborzadva figyelte nem csituló, néma kétségbeesését. Végül, erőt véve magán, kibővítette a túlságosan kurta választ: – De szeretnénk gyorsan feljutni egy Amerikába induló hajóra. Hoskins ivott egy kortyot. Már a harmadik vagy negyedik korsónál járt. – Ó, tehát a gyarmaton vannak kapcsolataik. Phillipe újból megrázta a fejét. – Szeretnénk eljutni az egyik gyarmati kikötőbe, aztán én elhelyezkednék valahol nyomdászként. – És melyik kikötő az úti céljuk? – Alighanem oda megyünk, ahová a legelső hajó. Nem tudja véletlenül, hogy mennyibe kerül az átkelés? Van öt fontom.

Hoskins újból ivott. – Hát, az bizony nem elég. Bár… – Böffentett, és megtörölte habos száját az ingujjával. – Mivel maga olyan szépen megvédett bennünket, és úgy látom, hogy bár szerény, de jó ember, elárulok magának egy titkot. Sok pénz van nálam. Szép kis summa – hangsúlyozta rátartian, és megtapogatta dudorodó hasát. Phillipe természetes hájnak hitte addig, nem elrejtett vagyonnak. – Tudja, vasárugyáros vagyok. Hoskins-kannákat és – vizelőcsészéket használnak London legelegánsabb báltermeiben és szállodáiban. Na meg persze a legjobb kuplerájokban is. – Újabb böffentés. – Bocsánat, asszonyom. Most, ezen az úton is igen szép mennyiséget adtam el. De szállítok a gyarmatokra is. De még mennyit. És bár lojális tory vagyok, és támogatom Őfenségét, az a véleményem, hogy mindenáron jó kapcsolatokat kell ápolnunk Amerikával. Vagyis hogy bármi áron, leszámítva a felkelést. Örülök, hogy a király miniszterei visszavonták azokat az átkozott adókat. Lehet, hogy szükségesek voltak, mármint az adók. De a kereskedelmet tönkretették – teljesen! Magam is sürgettem az eltörlésüket. Sok más fontos kereskedővel és gyárossal együtt. Megszorongattuk alaposan a kövér germánt… Hoskins most még hangosabbat böffentett, és Phillipe látta, hogy a túlsúlyos úrnak már igencsak megártott az ital. – Bocsánat, akarom mondani, Őfenségét. Hol is tartottam? Ja, igen. A gyarmati kereskedelem. Szóval. Bristolban első dolgom lesz, hogy haladékla… hadalékla… haladéktalanul elmenjek a kikötőbe, és megnézzem, milyen amerikai hajók vannak ott. Mer' ezzel… Még egyszer megpaskolta a hasát, ahol pénzzel megtömött öv lehetett a ruhája alá rejtve. –… szép nagy rakományt tudok elszállíttatni Hoskins legszebb termékeiből az amerikai kuzinjainknak. Igen. De még mekkora nagy rakományt. – Újabb böffentés. Phillipe szótlanul ült, hagyta, hadd locsogjon tovább a kövér ember. – Szóval mit is akarok mondani, fiatal barátom… Sok ismerősöm van a hajóskapitányok között, akik Philadelphiából, New York City-ből vagy abból az istentelen áruló városból… – dupla böffentés és óriási ásítás – Bostonból jönnek Bristolba. És ha elkísér, amíg végigjárom őket, talán a befolyásomat latba vetve tudok állást szerezni magának valamelyik hajón. Mer' különben csak azt teheti, hogy eladja magát hét évre a kapitánynak, aztán reménykedik, hogy az jó pénzér' tovább tudja adni a tanoncszerződést valami becsületes úriembernek a túlsó parton. Lássuk csak… – rotyogós szellentés –… asszonyom, elnézését

kérem. Lássuk csak, tudok-e segíteni, hogy elkerülje ezt a kellemele… kellemeletlenséget. Mer' én befolyásos ember vagyok ott. Mer' sokat szállíttatok velük. Ja, jó sokat! És maga megmentette a pénzemet. Hálából minden befolyásomat latba vetem a kapitányoknál. Mer' ám mindig elvesztik a matrózfiúkat, ja. Mer' kakasviadalon szórják el a pénzüket fogadásra. Meg kurv… bordélyházba mennek. Aztán részegen feküsznek, mikor indul a hajó. Asszem, nem is lesz nehéz. Csak egy csöpp szerencse kell hozzá. Meg Hoskins. Hoskinst minden kapitány ismeri. A nagymenő kereskedőherceg. A legfinomabb vasáruk… Egy halk „hupp”-pal Hoskins összezárta a száját, a szék magas támlájához döntötte a fejét, és horkolni kezdett. Phillipe már eldöntötte, hogy elfogadja az ajánlatát. Ott lesz Hoskins nyomában, mint egy kutya, amikor majd elmegy a kikötőbe, hogy elintézze a szállíttatást. Most újból derűsebben látta a jövőt, ahogy fölkászálódott az asztaltól. Marie fölé hajolt, karját beesett vállaira csúsztatta, és halkan megszólalt: – Mama? – Mi van? – Fáradt vagy? Föl akarsz menni a szobába aludni? Marie csak nézte a korsó sört, és nem válaszolt. Eltelt egy perc. Még egy. Phillipe feldúlt szívvel egyenként lefeszítette Marie ujjait a sörös-lcorsóról. Segített neki felállni, s közben egyfolytában halkan beszélt hozzá, nyugtatgatva, mint egy kisgyereket. Marie csoszogva lépett, engedelmesen követve az irányt, amerre a teste fordult. A lelkészek most őt nézték. És még a hajtó és az őr is abbahagyta a harsány nevetést, és egyszeriben furcsán kijózanodott tekintettel figyelték őket.

Hetedik fejezet AZ ISMERETLEN PARTOK FELÉ I. Nyolcmérföldnyire fölfelé a Bristoli-csatornától, az Avon folyón, a lármás bristoli dokkok mentén Phillipe Charboneau meggyőződhetett arról, hogy Hoskins józan fejjel is állja részeg szavát. Egy májusi reggel ragyogó kék ege alatt Phillipe tagbaszakadt, serény rakodómunkások között kanyarogva követte a pocakos vasárugyárost a szuroktól bűzlő rakpart mentén. Egész árbocerdő nyúlt az ég felé. A nagy hajótestek nyikorogva ringtak kikötőhelyükön. Kötelek és csigák zörögtek, bámulatosan sok és sokféle árut rakodtak ki az újonnan érkezett hajók gyomrából. Illatos afrikai kakaóbabbal teli zsákok alatt görnyedő emberek mellett haladtak el. Phillipe látta, hogy egy gyár ügynöke éppen kihasított egy vászonbálát, hogy megvizsgáljon egy nyaláb elefántfül nagyságú világosbarna levelet. Hoskins elmondta, hogy azok dohánylevelek eredeti formájukban, és egyenesen Amerika déli gyarmatainak termékeny part menti ültetvényeiről érkeztek. Hoskins odakiáltott egy másik ismerős ügynöknek, aki megengedte neki, hogy letépjen egyet kóstolónak egy kisebb hegynyi csőszerű, enyhén hajlott sárga gyümölcsből, amely tucatokban csüngött egy-egy szárról. Odaadta a jó illatú kóstolót Phillipe-nek, aki Hoskins biztatására, hogy „csuda finom”, rögtön bele is akart harapni. Hoskins riadtan rákiáltott: – Hé, előbb le kell venni a héját! Soha nem látott még banánt? A Nyugat-Indiákról hozzák. – Banánt? Nem. Még ezt a szót se hallottam soha. – No hát akkor Hoskins ezennel alapos oktatásban részesíti magát a világkereskedelemről, a teringettét. Amire Phillipe csak bólintani tudott lelkes egyetértése jeléül, jóllehet képtelenség lett volna egyszerre megjegyeznie a nyüzsgő rakpart minden részletét. Hoskins peckesen sétált tovább, és meg-megállt kérdezősködni egyik-másik tisztviselőnél és tengerésznél. Látszott, hogy nagyon sok itt az ismerőse. Végül aztán Phillipe-hez fordult:

– Óriási szerencséje van! Az egyik igen megbízható kapitány két nappal ezelőtt kötött ki. Will Caleb Bostonból. Már máskor is szállíttattam vele az árumat. Istenfélő ember, és nyugodt lehet, nem lesz teljesen elázva a grogtól, amikor jön a vihar. A profit becses dolog, nem szívesen bízza az ember valami részeges trógerra. Na gyerünk, uram, egy kicsit élénkebben! Az ott Caleb hajója, innen a második. Nézzük, meg tudunk-e alkudni. Hoskins a pocakjához mérten meglepően fürgén a hajóra vezető deszkapallóhoz sietett, Phillipe-pel a nyomában. Háromárbocos, nyolcvan láb hosszú és talán negyedannyi széles hajó volt. A neve Eclipse; ez volt ráfestve aranybetűkkel. A korlátnál egy karvalyszerű, ötvenesforma, ősz hajú ember állt, és nézte a rakodómunkásokat, akik nagy, vászonnal borított ládákat pakoltak a hajóra. Keskeny szája volt, napbarnított, kemény vonású arcán látszott, hogy ki volt téve megannyiszor a természet elemeinek. Egyszerű, kék gyapjúkabátot viselt. Hoskins odakiáltott neki: – Jó reggelt, Caleb kapitány! Indul vissza Bostonba? – Jó reggelt, Hoskins – felelte a tengerészkapitány, mosoly gyanánt még jobban összeszorítva az ajkát. – Igen, indulok, amint teli lesz a raktér. – És mit szállít, uram? Caleb kapitány elmondta, hogy eddig már szerződött ötven láda zöld Hyson tea és jelentős mennyiségű különböző színű Lancashire pamutvászon szállítására. – De van még helyem – tette hozzá. – Remek, akkor megalkudhatnánk. Az Eclipse kapitánya intett Hoskinsnak, hogy menjen föl a fedélzetre, s közben kíváncsian villant a szeme Phillipe-re. – Adjanak utat Mr. Hoskinsnak! – kiáltott a rakodómunkásokra. – De ha valaki beejt egy ládát a kikötőbe, hát meglátja, hogy egy békeszerető kapitány is tudja használni a korbácsot! Hoskins intett a fejével Phillipe-nek, hogy kövesse, aki ment is utána, mire Caleb kapitány fehér szemöldöke fölszaladt csodálkozásában. Aztán amikor Hoskins a fedélzetre lépett, kezet rázott a kövér üzletemberrel. – Elveszítette Lucast talán? Vagy kicserélte erre a fiatalemberre, amióta utoljára láttam? Hoskins megrázta a fejét. – Nem, uram, Lucas most éppen a Flagon fogadóban van, és ennek a fiatalembernek az anyjára vigyáz. A hölgy nem volt elég jó állapotban, hogy maga is itt csatangoljon a rakparton.

Phillipe aggódott, hogyan viselheti Marie a fogadóban való várakozást. Továbbra is fásult volt, amikor megérkeztek Bristolba, de kicsit kezdett visszatérni belé az élet. – Ahogy postakocsival jöttünk Londonból – folytatta Hoskins –, ez a fiú, Mr. Phillipe Charboneau, valamint Lucas megvédtek bennünket, engem és a többi utast, három ördögi útonállótól. Mivel Mr. Charboneau-nak a pénze kevés, az elszántsága viszont annál nagyobb, hogy új életet kezdjen Amerikában, elhoztam magammal abban a reményben, hátha sikerül megfelelő állást szereznünk neki egy hajón. Caleb kapitány szeme tájéka számtalan ráncba gyűrődött, ahogy újból végigmérte Phillipe-et. – Hát, a felszolgálófiú éppen hasmenéssel kínlódik. Itt kellene hagynom, de nem teszem, mert tudom, hogyan él szegény özvegy édesanyja Marbleheadban. Lehet, hogy gyorsan rendbe jön, lehet, hogy nem. Lehet, hogy tudok használni egy új fiút, lehet, hogy nem. – A tekintete élesebb lett. – De olyat semmiképpen sem akarok, aki a törvény vagy az adósok börtöne elől menekül. – Én semmi ilyesmi elől nem menekülök, uram – mondta Phillipe, miközben Caleb tovább méregette, hogy elég termetes és izmos-e. A körülmények folytán nem esett nehezére kimondani ezt a féligazságot. – Én csak el akarok jutni valahová, és ehhez előbb át kell kelnem az óceánon. Caleb viharedzett állára tette a hüvelykujját. – Maga nem beszéli tisztán az angolt. Talán francia? Phillipe-nek már-már a száján volt, hogy a kapitány sem beszéli tisztán az angolt, hanem valahogy furcsán, orrhangon. Vajon Bostonban mindenki így beszél? De elővigyázatosságból inkább csak bólintott. – Mennyit tud fizetni? – kérdezte Caleb. – Öt fontom van. – Neki és az anyjának – hangsúlyozta Hoskins. – Mint mondottam, pillanatnyilag Lucas tartja szemmel a hölgyet. Merthogy nincs egészen magánál. Bizonyos egészségi problémák… Caleb kapitány arca erre még kétkedőbb lett. – Nem sok kedvem van egy beteg asszonyt Bostonba szállítani. Nem gyerekjáték az átkelés. Hat vagy nyolc hét, a viharoktól és a széljárástól függően. – Az anyám kibírja, kapitány – mondta Phillipe. – Ő is ugyanannyira itt akarja hagyni Angliát, mint én. – Hát, öt font aligha elég, még akkor se, ha segít a konyhában annak a holland ördögnek, Gropiusnak, az úgynevezett főzésében.

Hoskins fontoskodva megköszörülte a torkát. – Caleb kapitány, mint mondottam, Mr. Charboneau bátor cselekedetet hajtott végre, és komoly anyagi veszteségtől mentett meg. Ha önnek ő és az anyja nem megfelelő utasok, akkor talán továbbmegyek a rakparton, és keresek egy másik hajót a szállítmányomnak. Ahogy ott állt az enyhén ringó fedélzeten, amelyre rikoltozó sirályok vetettek mozgó árnyékokat az árbocok és keresztfák között, Phillipe-nek elszorult a torka Hoskins hazardírozása hallatán. Nem akarta elveszíteni ezt az esélyét, jóllehet igencsak megrémítette az az irdatlan ismeretlen, amely nyugatra terült el, túl a csillogó Avon folyón. – Egy jó rakomány kannát akartam elszállíttatni – sóhajtott Hoskins. – Igen szép mennyiséget. De az alku részeként segíteni akarok a fiúnak. – Phillipe-hez fordult. – Jobb lesz, ha máshol próbálkozunk. – Hé, ne olyan hevesen! – kiáltott fel Caleb, megragadva Hoskins karját. Egyik férfi sem mosolygott, de mindkettőnek csillogott a szeme a kemény alku örömétől. – Menjen a tatra, fiú – mondta Caleb Phillipe-nek, és a kezével is mutatnia kellett, hogy az merre van. – Ott nem zavarja ezeket a dokkpatkányokat a rakodásban. Hoskins és én lenézünk a kabinomba, ahol van egy kis Providence rumom a különleges vendégek számára. Azzal elvezette Hoskinst, a vállára téve a karját, és mormogó hangon beszélt közben: – Nos hát, uram, megmondaná, mekkora mennyiségű vasáruról van szó, hogy megnyithassuk a tárgyalást… Aztán eltűntek a hajó gyomrában, Phillipe pedig majd egy órán át idegesen mászkált föl-alá a fedélzeten. Amikor újból előbukkantak, Hoskins mosolygott. – Ön és az anyja felszállhatnak a hajóra, Mr. Charboneau. Sajnálom, de csak egy nagyon kicsi és levegőtlen kabin a maguké. Keményfejű jenki ez a Caleb, nem tudtam kicsikarni belőle két kabint. De a rakterét én töltöm meg. Ma éjszaka rakodunk, és holnap dagálykor a révkalauz le is viszi az Eclipse-et a folyón. Elmenjünk az anyjáért? – Igen, uram, persze. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg. – De hiszen én tartozom önnek – felelte Hoskins, miközben újra lent a rakparton kerülgették a dokkmunkásokat. – Magának köszönhetően kevésbé vagyok szegény, mint lehetnék. Az életben egyetlen dolog számít, hogy fialjon az ember pénze. Ez legyen a jelszava a gyarmatokon. Mert ha az ember a kereskedelemmel foglalkozik, és távol tartja magát a politikától, akkor meggazdagszik, különben meg a bitófán végezheti.

Embertársai iránti teljes közönyét kinyilvánítva – amit persze épp aznapi cselekedetével cáfolt meg –, Hoskins elindult fölfelé a rakparton. Vissza sem nézett, tudta, hogy Phillipe úgyis megy utána. Phillipe pedig elmosolyodott, és engedelmesen követte. II. Szürke ég köszöntötte a százötven tonnás szkúnert, amikor duzzadó vitorlákkal, hátszélben hajózva elhagyta Anglia nyugati grófságait, s az orra süllyedve-emelkedve szántotta a máris háborgó tengert. A felszolgálófiú még mindig a priccset nyomta a hasmenésével, úgyhogy Phillipe-nek rögtön szolgálatba kellett állnia. A hajó még két órája sem hagyta el a Bristol-csatorna torkolatát, s ő máris megkapta az első hat botütést a lőcslábú hajószakácstól. A Gropius nevű holland mindössze néhány szót tudott angolul, s azok nagy része is káromkodás volt. De ekkora szókincs és a bot elegendő volt, hogy Phillipe tudtára adja, máris elkövette az első hibáját. Gropius a kezébe nyomott egy üst ragut, hogy vigye be a személyzeti ebédlőbe. Phillipe hangosan megjegyezte, hogy a raguban mintha egynéhány frissen főtt meztelen csiga is lenne. Ezt üvöltés és hat botütés követte Gropius részéről. Phillipe dühe az első ütésre fellángolt. Mégis türtőztette magát, hiszen már az is óriási szerencse volt, hogy ilyen gyorsan sikerült feljutniuk egy hajóra. Ellenkezés nélkül bevitte az üstöt az ebédlőbe, visszafelé menet megtapogatta a derekát, és úgy döntött, nem szól egy szót sem a zsizsikes kétszersültről és a férges krumpliról. Amellett az is elég munkát adott neki, hogy megtanuljon járni a ringó hajódeszkákon és kabinlépcsőkön, anélkül hogy kilöttyintené az üstök tartalmát vagy éppen a rumot, Caleb kapitány ugyanis esténként engedélyezett egy-egy kis pohárral új-angliai legénységének. Az első nap a tengeren – a ringó-hánykódó hajó, a kötélzet nyikorgása, a csapkodó vitorlák, a rémítő magasságokba fölkapaszkodó emberek, mintha erre születtek volna – szörnyű hányingerrel ajándékozta meg Phillipe-et, valamint azzal a meggyőződéssel, hogy soha nem lesz belőle tengerész. És még nyolc hetet kell kibírnia ugyanebből. Hogy teljes legyen az elkeseredése, az anyja miatt is újból aggódnia kellett. Amikor napnyugtakor, közvetlenül indulás előtt felkísérte az Eclipse fedélzetére, nem akarta tudomásul venni, hogy a mozdulatai továbbra is

apatikusak, hogy mindenre egyszavas válaszokat ad, és tekintete úgy kúszik föl az árbocok tetejére, hogy talán nem is látja őket. A második és harmadik napon még rosszabb lett az időjárás. Phillipe egyremásra a korláthoz szaladt a tengerészek hangos mulatságára, de mindannyiszor sikerült elég gyorsan összeszednie magát. Marie viszont naphosszat csak feküdt a szűk priccsen a csöppnyi fedélközi kabinban. A szkúner raktárterében, a raktárnyílás mellett megbújó kabin még kényelmetlenebbnek bizonyult, mint ahogy Hoskins lefestette. Először is nagyon zajos volt; a közelben volt a vitorlamester, az ács és az írnok hasonlóan csöppnyi kabinja a gyengén megvilágított átjáró folyosó mentén. Másodszor állandóan bűzlött. Bűzlött a szuroktól, bűzlött a fenékvíztől és még más szagoktól is, amelyek forrását Phillipe nem tudta megállapítani. Amellett szinte semmit nem lehetett látni odabent. Egy kovácsoltvas tartóban lévő, kampóval a priccs fájára erősített gyertya szolgáltatott csak halvány derengést. A harmadik napon Phillipe rendszeresen, ahogy csak tehette, benézett Marie-hoz. A legtöbbször változatlan helyzetben feküdt a priccsen. A bőrládikát a hasához szorította, s a térdét is fölhúzta az immár értéktelenné vált kincs oltalmazására. Phillipe hiába kérte, hogy egyen egy tányérral a raguból, amit Gropius morogva küldött neki. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy megrendült elmeállapota és a háborgó tenger kétszeresen igénybe veszik amúgy is megcsappant erőtartalékait. Még két nap, és Phillipe szinte eszét vesztette a félelemtől. Sötétedés után összeszedte a bátorságát, és Caleb kapitány tatkabinjához ment. Bekopogott, és a hullámok csapkodásán és a hajótest nyikorgásán keresztül hallotta a kapitány invitáló hangját. Caleb kabinja háromszor akkora lehetett, mint az övék. Beépített priccs, egy szekrény, a priccs fejéhez erősített kis pad és egy kicsi, kör alakú tölgyfa asztal két székkel, amelyek hasonlóképpen hozzá voltak erősítve a padlózathoz: ennyiből állt a szerény berendezés. Az asztal fölött lengett egy lámpás. Az ott ülő Caleb felnézett nyitott könyvéből, amely, mint Phillipe némiképp meglepődve felismerte, a Biblia volt. A kapitány a másik székre, majd egy tál kétszersültre mutatott. A lengő lámpás mozgó árnyékokat vetett az új-angliai férfi arcára, miközben Phillipe kimerülten a székre roskadt, köszönettel visszautasítva a harapnivalót. – Valami gondja van, fiú? – kérdezte a kapitány. – Igen, az anyámmal, uram. Nincs jól. Van a fedélzeten bárkinek orvosi képzettsége?

– Az első tisztnek, Mr. Soapernek vannak elemi ismeretei. De az Eclipse kereskedelmi hajó. Utasokat ritkán szállítunk. Egy doktor nekünk túl nagy fényűzés lenne. Phillipe arca erre még jobban elkomorodott. Caleb hátradőlt, és rászegezte a tekintetét. – A zord idő nyilván alaposan meggyötörhette az édesanyját, ha nem jelent meg a tiszti asztalnál. Sajnálom, hogy nem vette komolyabban a figyelmeztetésemet a nehéz átkelésre vonatkozóan. – A lehető leggyorsabban el kellett hagynunk Angliát. – Mert menekülnek valami elől – mondta Caleb olyan nyugodtan, hogy alig lehetett hallani a hangját az Atlanti-óceán hajótörzshöz csapódó hullámainak zajában. – Leolvastam az arcáról abban a pillanatban, hogy Hoskins felhozta a fedélzetre. Csak azért hittem magának, mert szükségem volt Hoskins rakományára. Phillipe közel volt hozzá, hogy az egész történetet elmesélje a kapitánynak, de mégsem tette. Csakis attól félt, hogy az Amberlyk hajtóvadászata egy őrült hagymázas rémálmának tűnne. Caleb kemény, gyakorlatias, független ember volt, aligha érdekelte volna egy ilyen kusza történet egy asszonyról, aki arról ábrándozott, hogy a fiából nemesember lesz. Meg aztán mindez Phillipe múltjához tartozott. Őt pedig most a jelen pillanat izgatta. – Úgy éreztem, az anyám és én jobban tesszük, ha új életet kezdünk a gyarmatokon – mondta. – Nem maradhatnánk ennyiben, uram? – Mivel a Brit-szigeteket már jócskán magunk mögött hagytuk – miért ne? – Most úgy tűnik, rosszul választottam. Caleb megérintette bibliájának nyitott lapját, de nem pillantott rá. – Ki nem cselekszik hasonlóképpen szinte minden órában? Meg tudná mondani, milyen betegség kínozza az édesanyját? Phillipe megrázta a fejét. – Pontosan nem tudom. Azt hiszem, a puszta tény, hogy olyan országba megyünk, amelyről nem tudunk semmit, és ahol újra idegenek leszünk, elhomályosította az elméjét. És egy falatot sem hajlandó enni. – Próbálta rábeszélni? – De mennyire. De csak fekszik a priccsen. Nem tudom, hogyan segíthetnék neki. – Imádkozzék a Mindenható Istenhez – felelte Caleb a lehető legkomolyabban. – Arról, hogy visszaforduljunk, szó sem lehet.

III. Az Atlanti-óceánon töltött hetedik napon Phillipe-ben megérett a felismerés, hogy Marie minden bizonnyal haldoklik. Amikor belésajdult ez a gondolat, az első érzése az újra fellobbanó bűntudat volt. Aztán fellobbant a gyűlölete is mindazok ellen, akiket felelősnek érzett. Lady Jane. Roger. És egy kicsit talán még Alicia is. De a fő érzés a bűntudat volt. Úgy ette bele magát a tudatába, mint valami falánk szörnyeteg. Az első tiszt, Mr. Soaper megvizsgálta Marie-t a kabinjukban, amelyet most átitatott az asszony lázas verítékének savanyú szaga, és közölte, hogy – hacsak Phillipe nem tudja akár erőszakkal is evésre bírni – valóban meg fog halni. Hiába, Phillipe-nek kudarccal végződött az újabb kísérlete is, hogy összeszorított fogai között beletápláljon egy kis erőlevest. – Talán éppen a halált kívánja – jegyezte meg Soaper kurtán, kísértetiesen. Phillipe igyekezett olyan sok időt a kabinban tölteni, amennyit munkája mellett csak tudott. Hogy mennyi lehet az idő, vagy, hogy éppen milyen nap van, azzal már nemigen volt tisztában. Az Eclipse továbbra is háborgó vizeken hajózott. Ezt most már el tudta viselni, bár tudta, hogy szeretni sohasem fogja. Nagyon keveset aludt, a priccs és a kabinfal közé kucorodott, s csak a kemény deszka volt a párnája. De még álmában is félig tudatánál volt, éberen anyja üres lélegzésének bármilyen változására. És a tizedik tengeri éjszakájuk sötétségében arra ébredt, hogy Marie a nevén szólítja. – Várj, mama – mondta, és felkászálódott a fekete, bűzlő kabinban. – Várj egy pillanatig, meggyújtom a gyertyát… – Nem kell! Tudom, hogy nézhetek ki. Érzem a testem bűzét. Gyere ide hozzám. Phillipe térdepelve a priccs oldalához csúszott. Megkereste Marie kezét. Mintha nem lettek volna csontjai. Forró volt a láztól. – Phillipe, hallgass ide. Nem fogom én meglátni a te Amerikádat. Phillipe szeretett volna felzokogni, sírni minden szégyenkezés nélkül. De nem tudott. A két év túl sokat változtatott rajta. Inkább megsimogatta Marie kezét, és igyekezett megnyugtatni a szavaival: – Dehogynem fogod. Csak enned kell. Csak segíts magadnak, hogy élhess! – Ugyan minek? Az apád halott. És minden más is, amit reményként neked adtam. De… tudom, hogy te jól választottál… a lehető legjobban… az új

országgal… csak ehhez próbáltam összeszedni az erőmet, csak hogy ezt elmondhassam, mielőtt túl késő lesz. Bágyadt, lázas ujjai Phillipe arcán jártak, s szájához érve elcsitították a szavait. Suttogva beszélt tovább: – Gyűlöltem, hogy mi lett belőlünk, Phillipe. Gyűlöltem, ahogy minden tönkrement a miatt az átkozott család miatt. S ami a legrosszabb, egy ideig… én… én gyűlöltelek, amiért nem voltál hajlandó tovább harcolni ellenük. De gyűlölni a saját véremet – az bűn. Az halálos bűn. Csak… később, ezen a rohadt hajón jöttem rá, hogy neked volt igazad. Nem, sehogyan sem győzhettünk ellenük. Látnom kellett volna… Hangos köhögés fojtotta belé a szót. –… az első pillanattól kezdve, amikor beléptünk abba a házba. De ők a vétkesek, nem te. Ez… ez az, amit el akartam mondani neked. Hogy megbocsátok neked egy olyan… bűnért, amit sohasem követtél el… – Mama, mama, de hát miféle bűnről beszélsz? Azt tettük, amit tennünk kellett. – Mert én akartam, hogy Angliába jöjjünk, egy olyan országba, ahol idegenek voltunk. – Amerikában az egyszerű emberek nem ennyire védtelenek. Nincsenek örökletes uraságok, akik elnyomják őket… – Éppen ezért van igazad, amikor új életet akarsz ott kezdeni. Neked megvan hozzá a fiatalságod, a szíved, az akaratod. Nekem nincs. Az én reményem hiú ábránd volt. És láttam… láttam, ahogy szertefoszlik. És nekem nem maradt semmim… – De igen, mama. Az élet. Kérlek, az isten szerelmére, hallgass rám. Újból boldogok lehetünk, csak ne add fel, csak harcolj… – Nem, nekem már nincs ahhoz erőm… se akaratom. Most is… most is alig van erőm, hogy forgassam a nyelvem, pedig muszáj még. Te… te esküt tettél nekem. Tudom, én akartam. És tudom, hogy ez egy gonosz, reménytelen eskü. Bocsáss meg érte. Csak azt kérem tőled, ígérj meg valamit… – Bármit, mama, ha megpróbálsz segíteni magadon… De Phillipe látta, hogy az anyja nem is hallja őt. Marie hangja még halkabb lett, a szavai összemosódtak, s alig lehetett kivenni őket, ahogy valahol messze fölöttük a szél dühösen csapkodott egy hatalmas vászondarabot. –… igen, Phillipe, a legnagyobb bűn az, amiről Auvergne-ben beszéltem neked. És ha azok miatt nem is foglalhatod el a téged megillető helyet Angliában, legalább… legalább ígérd meg, hogy ebben az új országban

igyekszel tekintélyes és… gazdag emberré válni. És akkor egy napon talán visszatérhetsz Angliába, hogy megfizess nekik… Marie élesen felkiáltott: – Fizess meg az arcátlan bitangoknak, a rohadt úristenit!… Az utolsó szó heves fájdalomkiáltásba fulladt. – Mama? Előrehajolt, kezével végigsimított az arcán, és érezte a testében tomboló lázat. Valami a lelke legeslegmélyén szomorúan azt suttogta: Istenem, könyörülj ezen a szegény asszonyon. Még mindig ugyanaz az álom tartja a fogságában. A szavak megváltoztak, de maga az álom ugyanaz. És mert szerette őt, és úgysem került neki semmibe, azt felelte: – Megígérem. A hullámok vadul verték a hajót. – Mama? Mama, azt mondtam, megígérem… Marie keze a kezébe csúszott, gyöngén megszorította az ujjait. Hallotta. Újra mormogni kezdett franciául. A kivehetetlen szavak valami töredékes dallammá álltak össze. Egy régi, romantikus áriát dúdolt. Phillipe még néhányszor megpróbált áthatolni delíriumán. De Marie csak dúdolt és nevetgélt, az öröm hirtelen, elfúló kis sikolyaival. Hol lehetett vajon? Egy párizsi színpadon újra? Vagy James Amberlyvel? Álmainak kastélyában sétálgatott, és ő volt a tökéletes úrnő, akitől nem retteg senki, de aki maga sem retteg senkitől? S attól, hogy Marie feloldotta a bűne alól, hirtelen megkönnyebbülés áradt szét benne… Vele maradt majdnem egész éjszaka, pedig tudta, hogy semmi értelme. Marie többé nem ismerte meg. Tudomást sem vett a jelenlétéről. És Phillipe-nek óhatatlanul végig kellett gondolnia az azóta eltelt hónapokat, hogy Marie először húzta elő a ládikát a Madonna mögül. Szinte meglepte a gondolat, hogy Marie-nak, bizonyos értelemben, talán mindvégig igaza volt. A legnagyobb bűn valóban az lehet, ha az ember hagyja magát megalázni, belenyomorítani a szegénységbe, a homályba. Ugyanakkor, és ezt Marie is megértette, a vele történtek arra kényszerítik a fiát, hogy másként viszonyuljon ehhez a kérdéshez. Phillipe már egyáltalán nem reménykedett abban, hogy valaha is sikerül megszereznie az örökségét. Sem abban, hogy bosszút állhat az Amberly-ken. A gyűlölet, a vágy megvolt benne. És ezt már soha nem is tudta volna teljesen elfojtani magában. De voltak bizonyos gyakorlati megfontolások. Egy ismeretlen ország felé hajózott, ahol

alighanem több új kihívás várt rá, mint amennyit egyáltalán el tudott képzelni. És persze lehetőség is. Talán az anyja egyszerűen abban tévedett, hogy a rossz eszközöket választotta az általa legszörnyűbbnek tartott bűn elkerülésére. A kimerítő órák alatt, amikor a priccsének támaszkodva hallgatta delíriumának szívet tépő hangjait – lázas nevetését, éneklésfoszlányait –, már-már hűvös tárgyilagossággal állapította meg, hogy maga az álom talán végül is a lehető legjobb. Tekintély, gazdagság – ezt akarta ő maga is az új országtól. És megszerzi. Meg ő, az úristenit! Magának. És Marie-nak. Most már nem számított semmi más. Semmi. Phillipe Charboneau a következő huszonnégy órát a kabinban töltötte, szinte nem aludt és nem evett semmit. Az auvergne-i asszony halottan feküdt előtte. IV. Will Caleb kapitány Marie vallási meggyőződéséről kérdezte Phillipe-et. A fiú minden kertelés nélkül elmondta, hogy Marie fiatal korában gyönyörű és kiváló párizsi színésznő volt, s ezért a katolikus egyház kitagadta. Caleb kapitány közölte, hogy ő maga kongregacionalista, de a Teremtő szemében minden ember egyenlő. Éppen ez a meggyőződés volt az egyik oka, amiért az ő nagyapja fölcserélte Közép-Angliát Amerikával. És megígérte, hogy igyekszik megfelelő szöveget találni a temetésre. V. Ragyogó május végi délelőtt volt. Az Eclipse elcsitulva ringott a fényes, szélcsendes időben. Amerre a szem ellátott, elöl és hátul, jobbra és balra, az egész Atlanti-óceán hatalmas zöld üvegnek tűnt. Caleb kapitány az egész legénységét kirendelte. A vitorlamester felügyelete alatt Marie holttestét belevarrták egy vászonlepedőbe. Éppen az utolsó öltés volt hátra, amikor Phillipe visszatért az alsó fedélzetről. Caleb odalépett hozzá, fehér haja csillogott a déli napsütésben. – Ezt temessük el vele? – kérdezte a kapitány. – Igen, az utolsó pillanatban jutott eszembe. Azt hiszem, ő is szeretné… Hirtelen valami visszafogta. Elhallgatott egy pillanatra.

– De nem, meggondoltam magam – mondta –, azt hiszem, inkább megtartom. Nincs semmi más, ami emlékeztetne rá, csak ez a néhány személyes levél. S azzal a bal karja alá szorította a bőrborítású, a sarkain rég megfakult rézlemezekkel kivert ládikát. VI. „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem.” Caleb kapitány zengő hangja végigzúgott a fedélzeten a legénység sorai között. Tiszta szemű, egészséges férfiak voltak, gyarmatiak mindannyian, kivéve Gropiust, aki egyelőre még gyapjúsapkáját sem vette le. De Soaper első tiszt tüzes pillantása erről gyorsan gondoskodott. Phillipe Caleb kapitány mellett állt a legénység két, egymással szemközti sora előtt. Középen négy tengerész óvatosan fölemelte a leplet. „Az én Atyámnak házában sok lakóhely van: ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek.” Phillipe érezte, hogy maró könnycseppek kívánkoznak ki a szeméből. A korlát felé emelkedő lepelről tekintete az új-angliai tengerészek kemény arcára siklott. Nem voltak éppen ájtatos emberek, hallotta elégszer, ahogy szentségeltek, amikor rossz időben fel kellett mászniuk az árbockosárba. És persze a legtöbbjük nem tudott írni-olvasni sem. Ám a halál közelében mintha mégis megjelent volna a viselkedésükben valami olyan méltóság, amivel Phillipe Angliában sohasem találkozott. Ez a finom különbség vajon abból fakadhatott, amit dr. Franklin mondott, hogy Amerikában „nem olyan fojtogató a levegő”? Ha igen, akkor máris kijelentheti, hogy jól választott. „Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. És hogy hová megyek, tudjátok; az utat is tudjátok…” Hirtelen a János evangéliumának rizspapír lapjai, amelyből Caleb olvasott, csattogva összeborzolódtak a szélben. Caleb sietve lapozott visszafelé, hogy megtalálja a kellő versszakot. Phillipe észrevette, ahogy a tengerészek egy pillanatra összenéznek, Soaper első tiszt pedig fölfelé pillantott, ahol a vitorlavászon gyengén meglebbent a feltámadó szélben. „Monda néki Tamás: Uram, nem tudjuk, hová mégy; mi módon tudhatjuk azért az utat?”

Phillipe nézte, ahogy a leplet magasan a korlát fölé emelik, és a kötelektől kérges, szuroktól fekete kezek hihetetlen gyengédséggel lassan oldalra döntik. Caleb kissé felemelte a hangját, amikor a Testamentum lapjai újból csapkodni kezdtek a szélben: „Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam. Ámen.” A négy tengerész elengedte a terhet. A lepel eltűnt a tekintetek elől. Phillipe hallotta a csobbanást, ahogy elérte a víz csillogó felszínét. Lehunyta a szemét, és imádkozott, hogy anyja végre találja meg a békéjét abban az idegen országban, ahová megérkezett. A szomorú pillanatot egy kéz érintése szakította meg. Felemelte a fejét, kinyitotta a szemét. Caleb kapitány nézett rá, viharvert arcán különös kifejezéssel. – Gondolom, egy korty Providence rum jót tenne most – mondta halkan. Phillipe kérdés nélkül követte lefelé. Soaper harsány parancsokat osztogatott, és az emberek már másztak is föl az árbocokon, hogy felkészüljenek a kedvező szélre. VII. Mintha minden bánat kiégett volna a lelkéből, ahogy ott ült Caleb kabinjában, és kortyolta az édes, erős rumot. A kapitány megelégedett egyetlen kétszersülttel. A ládika az asztalon hevert kettejük között. Ez és Gil kardja: mindössze ennyi volt, amivel nekiindultak ennek az útnak, és ennyi, amivel Phillipe befejezi életének ezt a szakaszát. Nem lett se gazdagabb, se szegényebb, gondolta. És bölcsebb? Isten a mennyekben, ez minden reményem és bizodalmam. Caleb a kétszersültjét majszolva megkérdezte: – Mi volt az a nagy baj, ami miatt egy nyilvánvalóan beteg asszony vállalkozott erre az útra? Phillipe minden habozás nélkül elmesélte. Még James Amberly levelét is megmutatta Calebnek. S miután befejezte a történetet, visszatette a levelet és becsukta a ládikát, így szólt: – De mindez már a múlté. – Nem egészen. Phillipe szúrósan felpillantott. – Az a lány, akiről beszélt… valami olyasmit mondott róla, hogy esetleg ő is otthagyná Angliát, nem?

– Igen, de nem értem… – Hogy eljöjjön magával Amerikába. Ahol rokonai élnek… – Épp csak egy futó gondolat volt, Caleb kapitány. – A helyzet az, fiú, hogy még nincs egészen túl a veszélyen. Azon a lányon keresztül, akit a maga féltestvére feleségül vesz, vagyis a philadelphiai családi kapcsolatain keresztül a magánbíráskodás hosszú keze végül még elérheti magát. Vagy akár a törvényé. Beismerem, ennek azért csekély a valószínűsége. De mivel magát súlyos sérelem érte Angliában, és szeretne a lehető legjobb esélyekkel új életet kezdeni – márpedig a Mindenható a megmondhatója, hogy egy garas nélkül megérkezni Amerikába, ha nem is ritka, de nem túlságosan kecsegtető állapot –, szóval javasolnék én magának még valamit, amivel elszakíthatja magát a szörnyű eseményektől, amelyekről beszámolt nekem. Ön lemondott minden reményről, hogy valaha is megszerezheti apja vagyonának önt illető részét. Akkor hát miért nem kezd új életet teljesen új emberként? Miért nem vesz fel új nevet? Olyat, amely nem árulná el soha? Phillipe Charboneau arcán napok óta most először halvány mosoly jelent meg. A javaslat meglepő, de tökéletesen ésszerű volt. – Köszönöm, kapitány – mondta. – Kitűnő ötlet. Ezt fogom tenni. – Igyon még a rumból – mondta Caleb, miközben felállt, hogy elhagyja a kabint. – De ne mondja meg senkinek, hogy a hajó gazdája magának egy pohárkánál többet is engedélyezett, különben fellázadnak az embereim. Fel kell mennem a kormányhoz, azt hiszem, túl vagyunk az utolsó szélcsenden, most már behozzuk a lemaradást. Ha van egy kis szerencsénk, Bostonig meg se állunk. Ja, és még valami. – Megállt az ajtóban. – Súlyos csapás, ha az ember elveszíti azt az asszonyt, aki a világra hozta. Az én anyám nyolcvanhét éves. Fönt él Maine-ben, egészséges, és még mindig csupa tűz. Ha meghal, remélem, úgy fogom viselni, ahogy maga tette. Mert maga igazi férfi módjára viselkedett. VIII. Azon az éjszakán, amikor először maradt egyedül a bűzlő kabinban, Phillipe örült, hogy Caleb kapitány most nem látja. Képtelen volt rávenni magát, hogy a priccsre feküdjön. Inkább most is elfoglalta megszokott helyét a deszkákon. Elveszítette az időérzékét. Hallotta, ahogy a hajó harangja négyet kondul. De hogy melyik őrségnek, azt nem tudta. Megpróbált összpontosítani valamire, hogy ne anyja hiányára gondoljon. A szkúner recsegésére; a hajótesten megtörő hullámok állandó, lágy csobogására; a

hatalmas szilfa bordára, amely betolakodott a kabin egyik sarkába… Próbálta és próbálta… Hiába. Kibírhatatlan fájdalom torlódott fel a torkában. Lépéseket hallott kívülről, az átjáróból, és visszatartotta a halk, félig már előbuggyant sírást. A láthatatlan sétáló tétovázott, majd továbbment. Épp jókor. Sírt, ahogy még sohasem sírt az életében. Rázta a zokogás öt-tíz percen át… És aztán már nem tudott többé sírni. Fájt a hasa. Lényének legközepén valami hamuvá égett. S ahogy elégett, eltűnt örökre. Phillipe homlokát a priccs peremére hajtotta, és lehunyta a szemét. De nem jött az álom azon a hosszú, végtelenül hosszú éjszakán. IX. 1772. július 6-ának reggelén, a korai őrség vége táján Phillipe föltámolygott a raktárfedélzetről egy kis friss levegőt szívni. A hajó harangja hetet kondult, jelezve, hogy fél óra múlva hajnali négy lesz. Ha mást nem is, a harangok és az őrségek rendszerét már megtanulta ezen az úton. Kilépett az üres fedélzetre, és elindult a hajó orra felé, minél távolabb a kormánynál őrködő emberektől, akiknek csak az árnyalakjait láthatta a tatfedélzet lelógó lámpásai előtt. Tudta, miért ébredt fel ilyen hirtelen nyugtalan szendergéséből. Az előző esti beszélgetés miatt. Az öreg hajósok azt mondták, hamarosan meglátják a földet. Talán holnap… És ez már a holnap volt… Az orrárboc mögül nézte a végtelen sötétséget a tenger fölött. Lassan fölemelte a fejét. Ott végre fény is volt. Csillagok ezrei és ezrei pettyezték a menny roppant boltozatát, lassan mozogva tekintetében, ahogy a szkúner emelkedett és süllyedt… A neve. Valamit ki kell találnia. Próbálgatta, ízlelgette a lehetőségeket, de nem volt megelégedve egyikkel sem. Mi van, ha tényleg hol… vagyis ma látják meg a földet? Akkor ő ki lesz? A kis ezüstös fényekkel telehintett hatalmas mennyezet alatt egyszer csak nagyon kicsinek érezte magát. Még kisebbnek, mint a Kőfejtő hegyen azon az éjszakán, amikor ő és Marie elmenekültek Tonbridge-ből. Az ég mérhetetlen mélysége és a fekete óceán roppant tömege mintha összeszorította volna – egyre kisebb lett a teste, a reménye, a bátorsága…

Marie meghalt. Egyedül maradt. Egyedül. És valahol arra, a faragott orrfigurán, a gömbölyded, pucér mellű, festett szemű sellőn túl egy idegen ország várta. Hirtelen szinte beleszédült a félelembe. És persze meg is volt minden oka, hogy féljen. Nem létezett már semmi, amibe belekapaszkodhatott volna. A könyvek, amiket olvasott, Mr. Fox és a Sholto család, és Hoskins kedvessége, dr. Franklin bátorítása – mindez értelmetlenné vált. Elvágták tőle, mintha soha nem is léteztek volna. Elvesztek, megsemmisültek messze a hajó halványan foszforeszkáló nyoma mögött. Minden pillanatban egyre kisebbnek és egyre elveszettebbnek érezte magát. Nem tudott semmit arról, hogyan is zajlanak a hétköznapok azokon a gyarmatokon, amelyek felé a friss szél a szkúnert röpítette. Nem tudott semmit, csak szavakat és szavakat, és azokat is már majdnem elfelejtette. Most úgy tűnt, egy másik élet része volt az is. Egy tökéletesen idegen életé. A múltjából nem illett bele semmi az új világban való új helyzetébe. Nem bízhatott senkiben, mert nem volt senki, csak ő. Életben maradni ezek között az amerikaiak között? Neki, aki kétszeresen idegen? Aki még azt sem mondhatja el magáról, hogy brit földön élt? Mintha az egész teremtés, a csillagok tengere és a sötétség tengere kinevette volna őt a széllel, legyintve az ostoba feltételezésre… Aztán, a félelemre válaszul, elszégyellte magát. Súlyos próbákat állt ki már eddig is. És kiáll még többet is, ha kell. Felemelte a fejét. Küzdött a jövő bizonytalanságából született rettegés ellen. Ismételgetni kezdte, amit már korábban is ismételgetett… Túlélem. Ez segített – egy kicsit. De a csillagos ég és a sötétség hatalmas és szigorú maradt így is. Hát jó, a krisztusát, gondolta, a külvilág számára férfi lehetek így is. És sohasem engedem, hogy meglássák, mit érzek valójában… Phillipe csak foszlányokat ismert a bibliából, de Ádám történetét azért tudta. Ahogy az orrárboc tövében merengett, az elméje kieszelt egy apró, bátorító csalást, hogy leküzdje a rettegést… Olyan ember ő, gondolta, mint Ádám, frissen teremtett, és csak most csodálkozik rá a teremtés csodáira, amelynek részleteit el sem képzelhette előre. Hát jó – ő majd gondját viseli ennek a teremtésnek, ahogy egy férfihoz illik. Megteszi, meg ő, az úristenit… De ki legyek hát?

Egész éjjel ezen gondolkodott. Legalább lekötötte valamivel az agyát… A lelke mélyére befészkelődött félelem viszont nem hagyta el. X. Még ugyanaznap napnyugta előtt az árbockosárból harsanó kiáltás szárazföldet jelzett. Caleb öregebb tengerészei nem tévedtek. Phillipe a bal oldali korlátnál állt az erős szélben, miközben Gropius hollandul is, angolul is üvöltve szidta az új kiszolgálófiút, aki megint lófrál valahol, az igazi fiúja meg csak fetreng a priccsén még mindig. De ő most nem törődött vele, hadd szitkozódjon. Csak bámulta a mégoly távoli, oly vékony zöldesfekete vonalat, amely elválasztotta a lágy, nyáresti eget a fehér tarajos Atlanti-óceántól. Sirályok lebegtek és sikongtak magasan az árbocőrök fölött. Szorosan fogta a korlátot, mohón ízlelgetve a sós szelet. Nemcsak bizsergető várakozás volt benne, hanem valami hidegség is a kezében és a lelkében. A félelem… De a nevét legalább kitalálta már. A délelőtti őrség idején jutott elhatározásra. Mivel minden lényeges szál elszakadt, már csak a neve kötötte össze a múltjával. És ez nagyon vékony szál volt. De úgy érezte, kell valami, ami mindkét világhoz tartozik. Valami, hogy megkönnyítse az óriási változást, ami rohamsebesen közeledik felé, hogy elnyelje. Egy régi ládika, egy kard, egy öntudatosan felszegett áll és a színlelt elszántság az arcán nem elég. Elhatározta, hogy keresztnevét „Philip”-re amerikanizálja. És a származására való legalább részleges emlékeztetőnek lerövidítette apjának örökletes címét „Kent”-re. Philip Kent. Ezentúl nem gondol önmagára semmilyen más néven, és mindenki csakis így nevezheti. Caleb kapitánynak már meg is mondta. így hát, miután önmagát elkeresztelte, egy új ember nézte új hazáját, amely lassan emelkedett nyugaton a narancsszínű felhők alatt, és ahogy az Eclipse teljes vitorlával behajózott a Nantasketre, azon merengett, vajon milyen jövő vár ott rá.

––––––––––Harmadik könyv––––––––––

A SZABADSÁG FÁJA

Első fejezet A HÁTSÓ SZOBA I. Éjszakára az Eclipse lehorgonyzott kétmérföldnyire Boston fényeinek derengésétől. Még napkelte előtt feljött a fedélzetre a révkalauz. Átvette a kormányt Calebtől, és a keskeny csatornán keresztül, a kikötőt pettyező szigetek között, a rakodópartnál egy dokkba vezette a kereskedőhajót. A nyári nap korai párája kánikulát jósolt. Homályba vonta a hegyeket, a város háztetőit és a Castle William, a kikötőben lévő szigeterődítmény mellvédjeit. De Philip Kent várakozását semmi sem tudta elhomályosítani, miközben feszesre húzták a köteleket és kivetették a pallót. A nyüzsgő rakpart egyik oldalán lehorgonyzott hajók sorakoztak, a másikon pedig düledező üzleti létesítmények. Philip keményen kezébe szorította a ládikát és a kardot, s máris indult volna a kikötői forgatagba. Egy kéz ragadta meg a vállát. – Hé, fiú, aztán tudja-e, merre akar menni? – Caleb kapitány arcára változó fény-árnyék minták rajzolódtak, ahogy az emberei az árbocokra kapaszkodva kezdték felgöngyölni a vitorlákat. Philip megrázta a fejét: – Nem, uram. Caleb töprengve forgatta a nyelvét a szájában. – Aztán nem jobb lenne-e, ha hozzám s a hajómhoz kötné az életét? Csak úgy, cél nélkül nekiindulni… – Kapitány, attól csak több a lehetőség előttem, és izgal… – Elvörösödött, és hiába is igyekezett, nem tudta elfojtani a neheztelést a hangjában. – Maga kinevet engem. Caleb bólintott, és még szélesebb lett a mosolya. – Nem akartam megbántani, Philip. Csak hát, tudja, akkorát változott, szavamra, már-már szakasztott angol. Néhány hónap az itteni népek között, és még véletlenül sem fogja senki franciának nézni. – Mert nem is vagyok az – felelte Philip bosszúsan, amiért nem tudta elfojtani az érzéseit. A rakpart látványától és zajától megmámorosodva, mohón hozzátette: – Az vagyok most már, mint maga. Amerikai polgár. – De azért talán áldozhatnánk néhány percet arra, hogy megbeszéljük, hová is tudna menni…

– Köszönöm, kapitány, nem kell. Magam is jól el fogok boldogulni. – Szóval eltökélt szándéka, hogy Mr. Philip Kent csakis saját magára fog támaszkodni? – Csakis. – Pedig hát hány éves is a mi Mr. Kentünk? – Hát, ha úgy vesszük, kapitány, mindössze néhány napos. – Úgy bizony. Egy új országban az a tény, hogy már leélt tizennyolc évet… – Tizenkilencet. –… nem sokat számít. Annál inkább az, hogy a mi újdonsült amerikai úriemberünknek fogalma sincs róla, hogy mit hol talál ebben a városban. – Majdcsak eltalálok, ahová kell, uram. Caleb arcáról le lehetett olvasni, hogy most már haszontalannak érez minden további kísérletet Philip meggyőzésére. – Maga nemcsak úgy beszél, mint egy angol, hanem úgy cselekszik, mint egy igazi, keményfejű jenki! Hát… – Caleb felé nyújtotta sötét, viharvert kezét. – Sok szerencsét, és Isten önnel. Philip megrázta a kezét, s közben igyekezett észre sem venni az önkéntelen aggódást a kapitány szemében. Aztán megfordult, és sietett le a hajóról. Tudta, hogy sietnie kell. Minél tovább időzik az Eclipse fedélzetén, annál inkább kénytelen lenne elismerni, hogy Calebnek igaza van. Tökéletesen egyedül volt, és semmiféle tapasztalat sem vezérelhette. De aztán arra gondolt, hogy az utolsó előtti éjszaka megfogadta, a magányát hátrányból lehetőséggé változtatja az, hogy mindent újrakezdhet. A kockázatokkal együtt. Hát legyen. Tizenkilenc éves, duzzad benne az erő, és úgy érzi, mindenre képes. A nap kellemesen melengette a tarkóját, ahogy lökdösődve nyomult felfelé a rakparton, és minden földi vagyona ott volt a karja alatt. Csizmájának talpa alatt a rozoga deszkákat, amelyek új otthonát jelképezték most számára, pillanatról pillanatra megnyugtatóbban stabilnak érezte. II. Estefelé azonban kezdte úgy érezni, talán mégis okosabb lett volna, ha Caleb kapitányra hallgat. A mardosó éhségtől űzve egy kikötői kocsma mögött a szemétkupacban turkált, s talált is vagy fél tucat osztrigahéjat, amelyekben maradt még egy kis hús. Óvatosan kikaparta mindet mocskos körmeivel, s így ez az osztrigamaradék lett az első pazar lakomája új hazájában. Lesz mire emlékezni majd, gondolta

lehangoltan, azzal zsebre dugta az egyik osztrigahéjat, és eloldalgott a zsúfolt kocsmától. Kullogott lefelé egy alkonyi árnyakkal teli, forró utcácskán. Osztrigát egy szemétdombról. Hát, ez aztán tényleg szép emlék lesz, amikor majd a saját házamban élek, és lesz ezüstneműm ötven személyre, meg kandallóm, és szögeket verhetek fölé a falba, hogy oda, a díszhelyre akasszam Gil kardját. De a ragyogó látomást gyorsan komorabbak váltották fel. Megrohanták múltjának keserű emlékei – Marie, Roger Amberly, a félszemű bérgyilkos, Alicia. Igyekezett elhessegetni őket, miközben mennydörgés görgött a lámpafényes város fölött. Nyári zivatar készülődött a fekete felhőkben, amelyek északkeleti irányban feltorlódtak a házkémények fölött. Mivel egyetlen út nevét sem tudta, és azt sem, hogyan térhetne vissza ugyanoda, ahol aznap reggel partra szállt, végül is egy szénakazalban töltötte az éjszakát. A szénakazlat Boston egyik kanyargós utcájában, az egyik ház mögötti csöppnyi udvaron találta. A meleg, szagos széna túlsó oldalán egy kis disznóól volt, és az összezsúfolt jószágok keservesen visongtak a felhőszakadásban. Mélyen bevackolta magát a kazalba, egyik kezével az osztrigahéjat simogatva, amit a szemétdombi vacsorájából megőrzött. Felfedezte, hogy éles az egyik széle. Majdnem olyan éles, mint egy kés pengéje. Takaros kis fegyver, különösen egy idegennek egy új városban… Jóval hajnal előtt felébredt. Teljesen átnedvesedett, és reszketett a kezdődő láztól. III. A délelőtt derekára visszatalált a rakpartra. Elhatározta, hogy beismeri a hibáját, amiért olyan meggondolatlanul útnak indult egymaga, és tanácsot kér Caleb kapitánytól. Az Eclipse fedélzetén maradt néhány tengerésztől azonban megtudta, hogy a hajó kapitánya már eligazította Soaper első tisztet a rakományt illetően, majd elindult az anyjához, Maine-be. A zsémbes Gropius, aki meglehetősen másnaposnak tűnt az első szárazon töltött éjszakától, egy darab zsizsikes kenyeret és egy csésze rumot adott Philipnek, aki ezután bizonytalan léptekkel újra elindult a város felé a rakparton. Figyelte a szembejövők arcát. Némelyik durva volt, másoké jólétről árulkodott. Egyik-másiknak háromszögletű katonai sapka volt a fején. De lázas szemei előtt hamarosan összemosódott minden.

Homlokán gyöngyözött a veríték. Eső áztatta ruhája a testéhez tapadt, rossz szagot árasztva. De csak ment tovább… Két napon és két éjszakán keresztül vánszorgott keresztül-kasul Bostonban. Evett, amikor talált valami ételmaradékot, aludt, ha megbújhatott valami vacokban, és bár a betegségtől legyengült és nehezen lélegzett, megjegyzett mindent, és most már egész jól eligazodott a városban. Egy kocsmában, ahol munkát keresett, akármilyet, csak munka legyen, és a tulaj kövér, bajszos lánya persze jóformán szóba sem állt vele, Philip megkérdezte, hogy mekkora ez a város. A kövér lány kicsippentett valamit a hajából, és kíváncsian nézegette, miközben válaszolt: – Hát, a Gazette azt írja, hogy most ötvenezer lelket számlálunk. Csak rohadt sok ebből a homárhátú. – Homárhátú? – csodálkozott Philip. – Hát vöröskabátos. Brit katona. – Ó, most már értem. – Furákat kérdez maga, hallja-e. Meg az egyik pillanatban munkát kér, a következőben meg úgy néz ki, mint aki mindjárt elájul. Honnan szalajtották magát? Meg a beszédje is olyan fura. Egy francia möszjő beszélt így, aki egyszer megfordult nálunk… Philip fáradtnak érezte magát a magyarázkodáshoz, hát továbbállt inkább. S ahogy kószált a városban, valóban ő is mindenfelé azokat a homárhátúakat látta, akikről a lány beszélt. György király katonái ragyogó vörös kabátot és fehér vagy őzbarna nadrágot viseltek. Minden kabátnak megvolt a maga megkülönböztető színe a hajtókán és a kézelőn: okker– vagy citromsárga, kék vagy valami más. Látta a katonákat már azelőtt is. De most, hogy jobban figyelte őket, észrevette, hogy némelyik milyen tiszteletet parancsoló ábrázattal lépked az utcákon, miközben egyik-másik egyszerű állampolgár haragra gyúlt arccal becsmérlő megjegyzéseket tesz rá. Igaz, más bostoniak, többnyire a jobban öltözöttek szemmel láthatóan udvarias, sőt szívélyes viszonyban voltak a katonákkal. És ott voltak mindenütt, abban a szilfás-pázsitos parkban – amit a helybeliek, mint megtudta, Közparknak neveztek – éppúgy, mint egy ősöreg tölgyfa árnyékában a Hannover téren, ahol néhány tiszt éppen letépett egy hirdetményt a fa törzséről. Látott vöröskabátosokat az északi városrésztől kezdve a dupla boltozatú városkapuig, amely a Nyakra vezetett.

A Nyak egy hosszú, keskeny földnyelv volt, amely összekötötte a várost a környező vidékkel. A legkeskenyebb pontján, közvetlenül az impozáns, téglából épített kapun túl nem volt szélesebb néhány méternél. A Dorchester-dombsággal a vízen túl és a Charles-folyóval nyugatra Boston olyan volt, mintha valami megduzzadt hüvelykujj állna ki a szárazföldből, amellyel csak a Nyak kötötte össze. A város zúgó harangjai Philipet Londonra emlékeztették. Bostonnak mégis másmilyen volt a nyüzsgése, és mások a szagai is. Főként halszagú volt. Ezt disznók és marhák szaga „fűszerezte”, amelyeket a kis hátsó udvarokban tartottak, meg szeszfőzdéké és bűzlő budiké s a tenger közelében csípős szurokbűzt árasztó hajóépítő és kötélverő műhelyeké is. Philip a betegségtől elhomályosodott tudatával már nem tartotta számon a napokat. Talán még kettő telt el. Talán három. Hihetetlenül mocskos és éhes volt. És ez azzal járt, hogy egyre gyakrabban vetettek rá gyanakvó pillantásokat a jól öltözött járókelők és a lóháton közlekedő nemesek. Ha munkáért folyamodott – itt egy húsfüstöldében, amott egy serfőzőnél –, a válasz annál kurtább elutasítás volt, minél riasztóbb lett a külseje. A láztól a szeme révetegen csillogott, ami szintén nem vált előnyére. Alkonyatkor reszketve, vacogó fogakkal vánszorgott valahol az északi városrészben, amikor két alak kipenderült egy sarok mögül, és egyenesen beleütköztek Philipbe. Philip megtántorodott, aztán el is esett, kezével és térdével támasztotta meg magát az utcakövön. A kard és a ládika kicsúszott a kezéből. Homályosan volt csak tudatában, hogy a tenyere a kövek rései közül szivárgó latyakba csattanva ragacsos, barna csöppeket fröccsentett szét… Egyenesen az egyik katona makulátlanul fehér nadrágjára, aki most fenyegetően fölé hajolt. Philip a rőt esti égbolt és a néhány lépésnyire lévő fogadó ólomkeretes ablakai előtt csak a sziluettjét látta. – A fenébe, Thackery hadnagy – szólalt meg –, ez az ostoba kölyök összepiszkította a nadrágomat! – Akkor majd fizetni fog a mosatásért, kapitány. – A másik férfi a gallérjánál fogva felrángatta Philipet. – Reggel bejössz a nyugat-yorkshire-i tizennégyes parancsnokságra, fiú. És hozz magaddal elég pénzt, hogy… hé, ne ugrálj! Megint megragadta a gallérját, mert Philip föl akarta venni a kardot és a ládikát. A hadnagy kemény szorítása kizökkentette Philipet lázas révületéből. Kifejezetten kellemetlen szempár meredt rá: – Tessék odafigyelni, ha a király tisztjétől kapsz utasítást. Hacsak nem akarod, hogy emlékezetesebb módon

adjuk át a parancsot. – ,A hadnagy másik kezét figyelmeztetőleg díszkardjának markolatára ejtette. Philip a sudár tisztre bámult, majd a tagbaszakadt kapitányra, akinek a fehér nadrágján valóban jó néhány jókora sárpetty virított. A kimerültség óvatlanná tette Philipet, egyet mordulva ellökte a tiszt kezét magától. – Azt a pimasz szentségit! – kiáltotta a testes kapitány, aki óvatosan hátrább húzódott közben, hogy a beosztottja intézze el az incidenst. Az pedig elvékonyodott szájjal, eltorzult arccal hozzá is látott az intézkedéshez. Philip lépteket hallott a háta mögül, de nem mert hátranézni. A hadnagy kardja kicsusszant hüvelyéből, és megcsillant a közeli kocsmából áradó fényben. – Alighanem Szabadság-érmet visel a koszos ruhái alatt – mondta a hadnagy, fölhajtva Philip gallérját pengéje hegyével. – Elég szemtelen hozzá, hogy közéjük tartozzon. Engedélyezi, hogy csöppet megritkítsam a soraikat, uram? A magasabb rangú tiszt egy morgással jelezte beleegyezését. De a hadnagy még ezt sem várta meg, hirtelen föllendítette a kardját. A pengén megvillant a lenyugvó nap fénye, majd elindult lefelé a pályáján, amely egyenesen Philip arcában végződött… Philip széles terpeszben állt, és a feje ide-oda ringott, de volt annyi lélekjelenléte, hogy feltartóztassa a csillogó acélt, bal kezével megragadva a hadnagy jobb csuklóját. Nyögve távol tartotta magától egy ideig a kardot szorító kezet, amíg másik kezével kirántotta az övéből az osztrigapáncélt, és élével végigszántott a hadnagy arcán. Thackery hadnagy üvöltve visszatáncolt a csúszós köveken. Okkersárga kabáthajtókájára csöpögött a vér. A kapitány káromkodva előhúzta a kardját, miközben az, akinek a lépteit Philip a háta mögül hallotta, most odaért mellé, és megfogta a karját. – Kell segítség, fiú? Philip egy középkorú, fekete hajú, kipirult férfi vékony arcát pillantotta meg, s csak ahhoz volt ereje, hogy bólintson és nagyot nyeljen. Thackery hadnagy a kardját magasra emelve újra támadni készült, s ömlött a vér bal oldali állkapcsáról. . . . – Álljon el az útból, uram, mert kettébe vágom ezt a fiút. Látja, mit művelt az arcommal…

– Sokat javított rajta – jegyezte meg a fekete hajú férfi. Olyan dallamos volt a beszéde, mint Franklin barátjáé, az ír Burke-é. – Mivel kezdődött az egész, fiú? – Elestem, és összesároztam a másiknak a nadrágját – mondta Philip zihálva. – Véletlenül… – A rohadt istenit, uram, álljon félre! – üvöltötte a hadnagy. A nyurga, fekete hajú ember megrázta a fejét, és szorosan Philip könyöke mellé húzódott. – Uraim, hadd emlékeztessem önöket, hogy hol vagyunk. Az Üdvözlet – azzal a néhány méterre lévő fogadóra mutatott – a barátaimmal van tele. Ha mindenáron kötekedni akarnak, garantálhatom, hogy az Északi Negyed jelentős része pillanatokon belül az önök fejére fog vadászni. Gondolom, hallották már a fütyülést és a kürtölést. – A rohadék bostoni csőcselék fütyülését és kürtölését? – fortyogott a kapitány. – De még mennyire, hogy hallottuk. A másik zavartalanul folytatta: – Nos, nekem egy szavamba kerül, és jönnek. Will Molineaux vagyok, a vasáru-kereskedő. – A bejelentése és tüzes, fekete tekintete nyilvánvalóan harci kihívás volt. A kapitány megtörölte verítékes arcát. – Molineaux? – Igen, uram, az a bizonyos. – Hagyja, Thackery – parancsolta a kapitány a hadnagynak. – O a vezére az egész rohadt szabadságharcos csőcseléknek ebben a városrészben. A hadnagy felfortyant: – Uram, nem vagyok hajlandó megfutamodni… – Azt mondtam, hagyja! Vagy rövidesen a torkán is lesz egy vágás, nemcsak az arcán. Thackery hadnagy keserű verítéket ontva visszasuhintotta a kardját a hüvelyébe. Az elgyávult kapitány intett neki, hogy induljon tovább az utcán. De Thackery, akinek csupa vér lett már a kézelője is, amit az arcára szorított, nem állta meg egy búcsúvágás nélkül. – Hamarosan a törvény meg fogja engedni, hogy felakasszuk az ilyen lázadó bitangokat – kiáltotta. – Nem, uraim – kiáltotta vissza Molineaux. – Mert előbb fognak maguk a Szabadság-fán lógni. Azzal öblös nevetés tört ki belőle, mert a gúnyolódástól megriadt kövér kapitány majdhogynem futva fordult be egy sarkon. Majd a vérző hadnagy is eltűnt a szemük elől. Az idősebb férfi Philiphez fordult. – Ez a kapitány egy ritkaság. A király itteni kvártélyosai nem gyáva emberek. Zsarnokok, az igaz. És persze a

legtöbbnek nagy a szája, és szereti fitogtatni az erejét. De nem gyávák. Maga bátran viselkedett, fiam. Sokan megalázkodtak volna a helyében. – Én… – Philipnek a beszéd is nehezére esett, úgy érezte, tüzel az egész teste. Az ír férfi vonásai megnyúltak. – .. .talán csak tudatlanságból cselekedtem így, uram. Csak néhány napja érkeztem Bostonba. – És félholtnak látszik az élménytől. Hol lakik, ha szabad érdeklődnöm? – Sehol. Kerestem szállást… munkát. De sehol semmi… – Mi a neve? – Philip Kent. Molineaux szeme összeszűkült. – Maga szökött rabszolga? – Nem, dehogy. – Be tudja bizonyítani? – Csak a szavamat adhatom. Mr. Molineaux nézte még egy darabig, aztán keze fejét Philip homlokához szorította. – Hogy betegnek beteg, az nem vitás. Épp az Üdvözletbe tartottam, egy fogadóba itt az utcában. Ott szokott összejönni néhány úriember, aki nem nagyon szereti Őfenségét, sem Őfensége katonáit. Campbell fogadós úr is osztja a nézeteinket. Úgyhogy, ha velem jön, megkérdezhetjük, tudna-e használni egy fiút söprögetésre, erre-arra. Azt hiszem, örülni fog magának. Sőt, el lesz ragadtatva – hogy valaki csak úgy, hipp-hopp elcsúfítja egy angol baka arcát… Molineaux segített Philipnek fölvenni a ládikát és a kardot, majd az Üdvözlet ajtajához kísérte, amely fölött nyikorgó cégér állt – két jól öltözött, festett úriember fejbólintással köszönti egymást. A vidám kocsmában szinte mindenki kopott, szurokfoltos ruhát viselt, vagy tengerészkabátot és – sapkát. – Duhaj tengerészek, hajóácsok, dugarozók és árbockészítők – magyarázta Molineaux, ahogy a tétova léptű Philipet a füstön át a pulthoz vezette, ahol egy pocakos ember volt az úr a söröshordók között. – De jóravaló, szabadságszerető emberek. Adj' isten, Campbell. – Jó estét, Mr. Molineaux. – Itt van egy legény, Campbell, aki megérdemli a ház vendégszeretetét. Az ifjú Mr. Philip Kent. Molineaux meglehetősen harsányan ecsetelte az utcai incidenst, s a közeli asztaloknál ülők is őt hallgatták. S a végén Philipet lelkesen megtapsolták. Campbell is elégedetten mosolygott, megígérte, hogy megeteti Philipet, s aztán néhány napig meghúzhatja magát a fogadó melléképületében, és dolgozhat ennek fejében, amíg nem talál magának igazi állást.

A dohányfüstös, alkoholtól és kátránytól bűzlő helyiségben Philip lassan teljesen elszédült, de azért köszönetet mondott Campbellnek, majd megfordult, hogy Will Molineaux-nak is megköszönhesse a segítségét. Látta, hogy Molineaux már egy homályba vesző ajtó felé tart a kocsma legvégében, és éppen egy középkorú, rongyos ruhát viselő ember csatlakozik hozzá, akinek a keze és a feje szélütötten reszket. Hogy honnan került elő, azt Philip nem látta. Elindult utánuk, de Campbell megfogta a karját. – Hová megy? – Abba a hátsó szobába, hogy köszönetet mondjak az úrnak, aki… Campbell elkomorodva megrázta a fejét. – Oda tilos a belépés, Mr. Kent. Hogy Will és Mr. Adams – a szélütéses emberre mutatott, aki éppen eltűnt a bezáródó ajtó mögött – meg néhány közeli barátjuk zavartalanul tudjanak tanácskozni. Senki az alkalmazottaim közül be nem mehet oda, hacsak nem én küldöm. Ezt jól jegyezze meg, amíg az Üdvözletben dolgozik. Most akkor mit óhajt, enni vagy aludni? – Ami azt illeti, mindkettőt. – Akkor jöjjön velem. Napkeltekor felébresztem, és munkába áll. Még a Szabadság Fiának is meg kell keresnie a kenyérrevalót. Mert ha nem vette volna észre, éppen belépett a szervezetünkbe. Bajtársiasan átfogva Philip vállát a konyhába vezette, majd nem sokkal később egy rozoga, büdös melléképület áhított szentségébe. Philip elcsigázva álomba merült a szalmán, miközben nem messze tőle csendesen kérődzött egy jámbor tehén. IV. Rövidre tervezett tartózkodása az Üdvözlet köz és a Hajó utca sarkán lévő fogadóban hosszabbra nyúlt – egy hétre, aztán még egyre. Ahogy Philip természetes ereje fokozatosan legyűrte lázas betegségét, minden lehetséges módon igyekezett, hogy nélkülözhetetlenné tegye magát a fogadós számára. Megszögelte a melléképület deszkaoldalát, ahol a lerészegedett vendégek olykor kialudták a mámort, mielőtt hazabotorkáltak a feleségükhöz. Felmászott a fogadó tetőjére, és új zsindelyt tett rá, mert Campbell mellékesen megjegyezte, hogy nagy viharban csöpög a víz a gerendákról a kocsmai kályha mellett. Campbellnek szemmel láthatóan tetszett a fiatalember tüsténkedése. De Philip nemcsak azért maradt az Üdvözlet fogadóban – kihasználva Campbell ki nem mondott beleegyezését mert ideiglenes éden volt számára, bár ez nagyon sokat számított. Inkább az a felismerés tartotta itt, amely az érkezése utáni első reggelen tudatosodott benne.

A rongyos, szélütött fickónak, akit egy pillanatra Will Molineaux társaságában látott, Adams volt a neve. Amikor Campbell egy percre megpihent, Philip megkérdezte tőle, hogy ki ez az Adams. – Hát Samuel Adams – felelte a fogadós. Tehát valóban ugyanaz a radikális politikus, akiről Mr. Fox beszélt neki Tonbridge-ben, s akire Lord North szitkokat szórt Kentland-ben! Philip először el sem tudta hinni, hogy ez a törékeny, rosszul öltözött ember komoly fenyegetést jelenthet III. György számára, hogy ő szíthatja a lázadást ellene. Másfelől, gondolta, az embernek nem kell sem jóképűnek, sem jól öltözöttnek lennie, hogy szembeszálljon a királyi zsarnoksággal. Sőt, talán éppen az ellenkezője kell hozzá: rút ábrázat és szegénység. Mindenesetre Mr. Samuel Adams és a hasonszőrűek gyakori látogatásai az Üdvözlet különszobájában izzó kíváncsisággal töltötték el Philipet, és eltökéltséggel, hogy az első adandó alkalommal ő is bejut abba a szobába. Így hát buzgón kereste magának a hasznos elfoglaltságot a fogadóban, és ha hébe-hóba elment munkát keresni, mindannyiszor kudarcokról számolt be Campbellnek – ehhez nem is kellett hazudnia –, s közben leste az alkalmat. Ez a harmadik hét egyik délutánján nyílt meg előtte. Campbell zavartan közölte vele, hogy most már semmilyen munkát sem tud számára kitalálni. Ilyen udvariasan próbálja a tudtára adni, hogy most már menjen máshová? Philip azonban kész volt a válasszal. – Talán megengedhetné, hogy kiszolgáljam az urakat, akik ott hátul szoktak találkozni, uram. – Micsoda? – Bennem megbízhatnának, én nem mondanám el senkinek, amit hallok. És nagyon szeretnék találkozni Mr. Adamsszel. – És minek? Tudta, hogy hihetetlenül fog hangzani, Philip mégis hetykén kibökte: – Anglia miniszterelnöke egyszer azt mondta nekem, hogy a viselkedésem alapján alighanem a tanítványa vagyok. A söröskorsókat törölgető Campbellnek tátva maradt a szája: – A miniszterelnök?… – Kitört belőle a nevetés. – Ó, szóval maga járt audiencián nála? – Nem, uram, véletlenül találkoztam vele. Az apám házánál, Angliában. Campbell rákacsintott az ólomkeretes ablakokon beáradó vaj sárga napsütésben. – Maga jól beszél angolul, Philip. Bár mintha éreznék valami kis

francia akcentust a beszédjében. De azt azért nehezen tudom elhinni, hogy egy fiú, aki egyetlen penny nélkül érkezett Bostonba, találkozhatott azzal a disznóképű Northszal. – Pedig én találkoztam vele, Mr. Campbell. – Igazából honnan való maga, Philip? S ami még fontosabb: mi elől menekül? Vagy inkább ki elől? – Az apám családja elől – felelte töprengés nélkül. Úgy gondolta, csakis a teljes nyíltság segíthet rajta, annak pedig kicsi az esélye, hogy baja származhat belőle. – Az apám nemesember. De olyan anya szült, aki soha nem volt a felesége. Nekem ígérte a vagyona egy részét, de amikor Franciaországból Angliába, mentünk, hogy megszerezzem, ami a jogos jussom, az apám családja megpróbált megölni. Azért jöttem Amerikába, mert előlük menekültem. – Miért Amerikába? Miért nem inkább vissza Franciaországba? – Egy ideig egy londoni nyomdában dolgoztam. Megszerettem ezt a szakmát, és úgy gondoltam, itt jobb esélyem lesz folytatni. Meg aztán találkoztam egy bizonyos dr. Franklinnel… – Massachusetts kereskedelmi képviselőjével. Philip bólintott. – Ő beszélt rá, hogy jöjjek a gyarmatokra. Azt mondta, Amerikában az emberek szembeszállnak azokkal, akik el akarnak nyomni és szolgasorba akarnak kényszeríteni más embereket. Campbell arca most már a legmélyebb ámulatot fejezte ki. – A krisztusát! A miniszterelnök és Ben Franklin is! – Franklin doktor rendkívül kedves volt hozzám. Egy egész estét töltöttem nála, és Amerikáról beszélgettünk. Campbell a kezét vizsgálgatta. – Szóval maga felkereste őt a Mar-rows Street-i lakosztályában? – Nem. A Craven Streeten. Cambell megkönnyebbülten bólintott. – Hát persze, a Craven Streeten, összekevertem. – De túl szenvtelenül hangzó szavai elárulták, hogy csak próbára tette Philipet. – Franklin doktor valóban nagyon szép dolgokat mondott arról, hogy itt milyen szabadság van – folytatta. – De ezt a szabadságot csak harccal lehet megőrizni, Philip. És ugyanolyan fontos az is, hogy titokban kell cselekednünk. Ami abban a hátsó szobában elhangzik, aligha nyerné el Hutchinson kormányzó tetszését. Vagy akár a város tory polgáraiét. De kutya legyek, ha maga nem közibénk való. Emlékszik, miről tréfálkoztam azon az első estén?

– Hát persze. – Most viszont tényleg úgy gondolom, hogy maga egyike azoknak, akik méltóképp viselhetnek egy ilyet… Azzal előhúzott egy láncot az ingéből. A lánc végén egy érem csillogott. Philip közelebb hajolt, hogy lássa, mit ábrázol: egy izmos kar megragad egy póznát, amelynek a tetejére furcsa formájú sapka van tűzve. És az érembe a következő szavakat verték: A Szabadság Fiai. Kinyílott az utcai ajtó, és fél tucat vöröskabátos tódult be a fogadóba. Campbell sietve elrejtette az érmet, de az arcáról nem tűnt el a megvetés, miközben a katonák nagy hangon ételért-italért kiabáltak. Campbell szólt az egyik lánynak, hogy szolgálja ki őket, majd megvakarta az állát, és újra Philiphez fordult. Egy másodpercnyi hallgatás után így szólt: – Rendben. Egyszer megkísérlem, és meglátjuk, mi lesz. Az urak ma este is gyűlést tartanak. Magát fogom beküldeni, hogy felszolgálja nekik az italt. V. Sok évvel később Philip úgy emlékezett vissza arra a fülledt, július végi estére, hogy életének egyik legjelentősebb eseménye történt, amikor átlépte a hátsó szoba küszöbét. Most azonban csak izgalom és kíváncsiság volt benne. Ha az a szigorúan őrzött szoba olyan emberek találkahelye, akik szövetkeztek az elnyomás és az Amberlykhez hasonló arisztokraták ellen, akkor ő nagyon is szeretett volna minél többet tudni róluk és az eszméikről. Este nyolc óra tájban lépett be a szobába Campbell kíséretében. Egy nehéz tálcát vitt, megrakva korsókkal, amelyekben rum és piszkavassal azon nyomban melegített sör keveréke volt. A szoba egyszerűen volt berendezve, és ablak nem volt rajta. Ma mindössze öten voltak itt, de Philip csak kettőt látott belépni a fogadóba. Aztán észrevett egy oldalsó benyílót és egy árnyékban lévő ajtót. Ahogy beléptek, mind az öt ember feléjük fordult. Will Molineaux Philip láttán csodálkozó pillantást vetett Campbellre. Philip lerakta a korsókat az asztalra, miközben Campbell gyorsan magyarázkodni kezdett. – Kezeskedem ennek a fiatalembernek a megbízhatóságáért, uraim. Will szintén ismeri őt. – Éppen csak! – jegyezte meg Molineaux óvatosan. – Philip Kentnek hívják – folytatta Campbell. – Nemrég érkezett Angliából. És képzeld el, Samuel, véletlenül találkozott Lord North-szal odaát. A

miniszterelnök azt mondta neki, úgy viselkedik, mintha személyesen te tanítottad volna neki a politikai katekizmust. – Így történt valóban? – kérdezte Samuel Adams. A ruházata, ahogy Philip szemügyre vette, ugyanolyan elnyűtt és szánalmas volt, mint korábban. Az ételfoltok és egy plecsni, ami talán nyomdafestéktől származhatott, arra vallottak, hogy Adams nem sokat törődött a külső megjelenésével. Adams Philipre szegezte palakék szemeit. Fakó keze egyfolytában remegett. Időről időre megrándult a feje is. A tekintete azonban izzott, és nem eresztette el Philipet. Magas, reszkető hangon megkérdezte: – És hogyan került sor erre a figyelemre méltó összetűzésre, uram? Philip elmesélte a körülményeket, nagyjából ugyanazokkal a szavakkal, mint Campbellnek. Adams változatlan arckifejezéssel hallgatta a történetet. S amikor Philip elhallgatott, így szólt: – Mindig szívesen fogadjuk az újoncokat abban a harcban, amelyet végül elkerülhetetlenül győzelemre viszünk. Abból, amit mond, s abból is, amit még nem mondott, úgy látom, maga nem nagyon szereti az angol nemességet. – Azokat nem, akik úgy bánnak az egyszerű emberekkel, mint személyes tulajdonukkal. – Mind ilyen – jegyezte meg Adams. Egy; világos hajú, a harmincas éveinek elején járó, rendkívül jóképű férfi, aki gazdag, sötétzöld bársonyruhát viselt, egy pillanatra felkacagott, és finom kezében megforgatta hosszú szárú cseréppipáját. – Néha ostoba következetességgel ítélkezel, Samuel. Az olyan barátainkra nem gondolsz, mint például Chatham grófja… – Principlis obsta, dr. Warren, principlis obsta! – vágott vissza Adams, fölemelve reszkető mutatóujját. A Warren nevű ember újra felnevetett, majd Philipre nézett. – Samuel folyton Ovidiust idézi nekünk. „Foglalj állást a kezdet kezdetén.” Adams palakék szeme olyan szenvedéllyel ragyogott, hogy már nyugtalanító volt Philip számára. Függetlenül személyes indítékaitól, Adamsben volt valami komor, mosolytalan fanatizmus, ami a jelek szerint hiányzott a többiekből, akik most a korsójukkal voltak elfoglalva, miközben Adams visszavágott: – Az első engedmény csak mind újabbakhoz vezet, arra mérget vehettek. És egy olyan helyzetben, amikor nincs alkalmunk, hogy a céljaink érdekében megmozgassuk Boston polgárait, akkor adódik egyszerre kettő – kettő! – júniusban… – Vádló ujját végighordozta a gyűlés tagjain. – És ti haboztok! Ez megbocsáthatatlan!

Campbell megragadta Philip karját, és az ajtó felé biccentett, nyilvánvalóan kifelé tessékelve a fiatalembert most, hogy a bemutatkozás megtörtént. De Adams felugrott a székéből, és gyors, ideges léptekkel megindult feléjük. – Hagyd, Campbell. Hadd maradjon. Ha holnap visszahalljuk, amiről beszéltünk, legalább tudjuk, ki a vétkes. – És hogy kit látogatna meg szívesen a csőcselék jó néhány tagja – tette hozzá Molineaux könnyed mosollyal. De a megjegyzés mögöttes tartalma félreérthetetlen volt Philip számára. Megbízhatóságának újabb, szigorúbb próbatételét jelezte. És Philip nem kételkedett benne, hogy most is helyt fog állni. – Ugyan, ugyan, becsületes fiúnak látszik – vetette közbe valaki. Alacsony, szögletes pofacsontú ember volt, sötét szemmel és gondosan Cadogan-kontyba rendezett hajjal. Egyszerű és jóval olcsóbb ruhát viselt, mint a többiek. Dr. Warren elmosolyodott: – Francia a franciáról mi mást mondhatna, Paul. – Azzal Philiphez fordult: – Ez itt Mr. Revere az Északi térről. A mi ezüstművesünk… – És ami még fontosabb – mondta Adams –, az egyetlen ember közöttünk, aki sohasem szívta a Harvard Park némileg ritka levegőjét. Egyedül Paulnak van füle a városban élő nagyszámú kézműves és mesterember gondjaihoz… – Mert magam is az volnék – mondta a köpcös ember. A harmincas éveinek végén vagy a negyvenesek elején járhat, gondolta Philip. Lekopott körmű kezei kérgesek és izmosak voltak, tanúskodva mesteremberi mivoltáról. – Mr. Kent, hadd üdvözöljem önt, és egyúttal hadd hívjam fel a figyelmét, ha bármikor elveszik egy szép ezüstgombja. .. – Attól félek, nekem egy sincs olyan, Mr. Revere. – De fogai vannak – mondta Campbell. – Paul a fogakat is pótolja. – Egy kis nélkülözhetetlen mellékkereset, hogy minden szájat etethessek az asztalomnál – vonta föl a vállát Revere. – Mr. Kent, ön említette, hogy eredeti hazája Franciaország. Az én apám is ott élt. – És hol, uram? – Riaucaud-ban, Bordeaux mellett. Az apám szülei hugenották voltak. Philip lassan bólintott. – Auvergne-ben is volt néhány. De tudom, hogyan üldözték és kergették el a francia protestánsokat… – Éppen ezért emigrált ide Monsieur Apollos Rivoire is, aztán beállt inasnak egy aranyműveshez, és amikor az első üzlete a Clark's Wharfon kezdett felvirágozni, amerikaiasabban hangzó nevet választott magának. Gyanítom, hogy ön már túl van ezen…

– Igen. Eredetileg Charboneau volt a családnevem. – Látjátok? – mosolygott Revere a többiekre. – Mondtam nektek, hogy rendes fiú. Philip egy pillanat alatt megszerette a tiszta szemű, nyílt kézművest, s csak fokozódott a rokonszenve, amikor Revere tapintatosan hozzátette: – Nyilván nem érti ezt az egész fecsegést az angol emberek jogainak újabb megsértéséről… – Hát, nem nagyon, Mr. Revere. Hálás lennék egy kis felvilágosításért. – Az első ügy, amire Samuel utalt, Őfensége vámszedő szkúnerével, a Gaspeeve-l van kapcsolatban. Amelyik csempészek nyomába eredt… – Akik talán nem is csempészek voltak – jegyezte meg dr. Warren némi cinizmussal. –… és Providence alatt megfeneklett egy homokpadon. Annyit tudnia kell, uram, hogy errefelé, a part menti kolonisták között a holland tea és egyéb áruk becsempészése nagy közmegbecsülésnek örvendő foglalkozás. A Gaspee szerfölött népszerűtlen gazdája, Dudingston kapitány azonban egészen más véleményen van. Szerencsétlen megfeneklése előtt megállította és átkutatta a hajóinkat a part mentén mindenfelé. Gonoszul, bosszúvágytól égve zaklatta az amerikai hajóskapitányokat és legénységüket. Nos, uram, a Gaspee zátonyra futása éppen kapóra jött. A pökhendi kapitányt és a legénységét elvezették, majd a hazafias polgárok egy csoportja elégette a hajót. Most aztán azt akarják, hogy Angliában tartsák a tárgyalásukat. Ha egyáltalán sikerül bíróság elé állítani őket. A szögletes állú ember újból halványan elmosolyodott. – Ami nagyon is kétséges. Mert ugyan miért árulnák el egymást azok, akik felgyújtották a Gaspeet? Dr. Warren átvette tőle a szót. – A másik ügy, amire Samuel le akar csapni, az, hogy Massachusetts királyi kormányzója, Hutchinson bejelentette, hogy a következő évtől kezdve nem a mi Ideiglenes Kongresszusunk folyósítja a fizetését, hanem a korona. – Két elsőrangú provokáció! – kiáltott fel Adams. – Ki kell használnunk őket! – Ebben mindannyian egyetértünk – felelte Warren. – De az óhaj még nem garantálja a tettet. Amióta az utolsó adókat eltörölték… – De a rohadt teaadót nem! – mondta Adams. Warren erőltetett nyugalommal folytatta: – Azért még sincs már olyan lázadó hangulat a városban. Máshol meg jóformán nyoma sem maradt.

– De amit júniusban bejelentettek, az az eddigi legförtelmesebb fenyegetés a szabadságunk ellen! – makacskodott Adams. Warren fáradtan megvonta a vállát. – Az én rendelőmben korlátozottak a hittérítői lehetőségek, Samuel. És nem tudok átnyúlni az összes többi gyarmatra. Ahogy Franklin egyszer megjegyezte, arra lenne szükség, hogy tizenhárom óra egyszerre üssön. Nem könnyű. Egy testes férfi szólalt meg, aki eddig csöndben volt: – A Gazette-ben megjelentetem a cikkeidet, Samuel, meg azt is, amit John unokatestvéred és Abraham Ware írnak, és ez a jövőben is így lesz. De akárcsak dr. Warren, én is attól tartok, hogy ez nem elég. Az emberek egyszerűen elkényelmesedtek a gazdasági fellendüléstől. Philip, aki némiképp elfogódottan állt ott, s a tálca az egyik kezében himbálódzott, egyszerre felélénkült: – Maga nyomdász, uram? A pocakos férfi kurtán bólintott. – Benjamin Edes. A cég neve Edes és Gill, a Dassett közben, az Állam Háza mögött. – Londonban nyomdásztanuló voltam… – Igen? – És megtanultam, hogy ez egy értékes, fontos szakma. Dr. Frank-linnek azt mondtam, ha sikerül, itt is folytatni szeretném. Adams felkapta a fejét. – Maga találkozott Benjaminnal Londonban? – Igen, uram. Meghívott magához. A Craven Streetre. Campbellre pillantott. A fogadós elmosolyodott a finom jelzésen, hogy Philip átlátott megbízhatóságának kis próbatételén. Philip úgy döntött, az elvesztett listát és levelet nem hozza szóba. Ehelyett így szólt: – Dr. Franklin úgy vélte, találok majd munkát ebben az országban. Úgyhogy ha valaha is szüksége lesz egy segédre, Mr. Edes… – Állandóan – sóhajtott fel Edes, majd alaposan végigmérte Philipet. – Nem tudom sokáig megtartani az inasaimat. A legtöbben félnek ujjat húzni a király igazságszolgáltatásával. Emiatt John Gill, a partnerem is csak messze a háttérből figyeli az eseményeket. Tudja, a Gazette nemcsak egy újság, hanem olyasmi is, ami sok tory polgár szemében lázadásnak minősül. Samuel például mindenféle latin álnevek alatt kénytelen megjelentetni a cikkeit. Legutóbb történetesen Brittanus Americanus volt. Szóval, ha nem ijed meg a saját árnyékától, és vállalja a kockázatot… – Azzal egyenesen Campbellre pillantott. – Talán a mi házigazdánk nem is hibázott nagyot, amikor magát bízta meg, hogy segítsen neki a különszobában.

Philip nem sokat töprengett. – Mikor mehetek át magához, hogy megbeszéljük a dolgot, Mr. Edes? Philip gyorsasága meglepte a nyomdászt, de gyorsan feltalálta magát. – Hát, ha magának jó, akár holnap reggel. De most szörnyen megszomjaztam. – Azzal Philipnek nyújtotta üres korsóját. Edes megkérdezte a többieket, és mindenki kért még egy korsóval, kivéve az ötvösmestert. Edes nevetése felkavarta a dohányfüst felhőit. – Paul a józan férj és apa közöttünk – magyarázta Philipnek. – És az ő rézmetszetei díszítik a plakátjainkat, amiket a Szabadság-fára felszögelünk. Szóval inkább legyünk hálásak neki, amiért ügyel rá, hogy ne remegjen a keze. Revere visszamosolygott. Philip elindult kifelé. – Mr. Kent! Megfordult, és Revere rászegezte a tekintetét. – Félretéve a tréfát, amit hall, az valóban nem kerülhet ki innen. Aki így beszél Bostonban, annak ma még nincs biztonságban az élete. Egyelőre, és ez aligha marad így sokáig. Mindenáron meg fogjuk védeni magunkat – magyarázta csöndesen. Philip enyhén megborzongott az ötvös nyílt tekintetétől. – Biztosíthatom, hogy semmit nem mondok el senkinek – felelte. Majd Edeshez fordult: – Magát pedig reggel felkeresem, uram. Ahogy kiment, újra Adams panaszosnak hangzó, mégis szenvedélyes szavait hallotta: – Az a lényeg, hogy kihasználjuk az alkalmat! Elkerülhetetlen az ellentét és az összeütközés. Minél hamarabb megértik és elfogadják ezt a polgárok… – Te egy manipulátor vagy, Samuel – szólt közbe Warren. – Nem értek egyet veled abban, hogy az összeütközés – ahogy te finomkodva a lázadást és háborút nevezed – elkerülhetetlen. A mi célunk ne ez legyen! Philip becsukta maga után az ajtót. VI. Megállt, és végignézett a fekete gerendás kocsmán, amely tele volt az északi városrész lármás lakóival. Észrevett két brit tisztet a bejárat melletti sarokban – éppen befejezték a vacsorájukat, és leplezetlen megvetéssel bámulták a közelükben ülőket, akik ezt mogorva pillantásokkal viszonozták. Philip érezte, hogy újból végigfut a hátán a hideg. Azzal az egyetlen kis lépéssel az Üdvözlet hátsó szobájának irányába sokkal mélyebbre hatolt, mint számította.

Igaz, találkozni akart a radikális Adamsszel. Csakhogy máris a csoporthoz kötötte a lehetőség, hogy munkát kaphat annál a nyomdásznál, aki az amerikai függetlenség fő propagandistája. Újból a brit tisztekre nézett, és érezte, hogy a tekintélyt sugárzó alakok láttán már-már inába száll a bátorsága, hiába is próbálná tagadni. A döntés roppant egyszerűnek látszott. Ott kell hagyni a fogadót. Benjamin Edes nyomdáját messziről el kell kerülni. Még hogy olyan emberekkel lépjen kapcsolatba, akik a saját bevallásuk szerint is veszélyesek… Campbell jött be, megállt, és Philipre nézett. Mintha megérezte volna Philip bizonytalanságát, a hangjában talán még enyhe fenyegetés is csengett: – Remélem, nem bánta meg, hogy beengedtem abba a szobába, fiatalember. Mert ha igen, annak rossz vége lehet. Molineaux északi tömegei ma már nem tombolnak olyan vadul, mint egy évvel ezelőtt, amikor összefogtak Ebenezer Mackintosh őrjöngő szabadcsapataival a déli városrészből. De az a figyelmeztetés nem ok nélkül hangzott el ott bent. És ha visszaél a bizalmukkal – akár csak véletlenül –, nos, Mr. Adams nagyon is jól ismeri a tömegek hangadóit. És ő aztán nagyon elszánt ember. Philip a brit tisztek ragyogó vörös kabátjára pillantott. Az anyja jutott az eszébe, aztán az Amberlyk, Girard könyvei, meg az, ahogy a világban fújó új szelekről beszélt… – Hogy megbántam-e, Mr. Campbell? Megkeményedett a tekintete. – Nem, uram. Egy csöppet sem.

Második fejezet ANNE KISASSZONY I. Edes és Gill nyomdája a Dassett közben nem látszott túlságosan virágzó vállalkozásnak – egyetlen kicsi, favázas sajtóval volt felszerelve, amely a zsúfolt földszinti műhelyben állt. Néhány szedőállvány hevert mellette. Egy válaszfal mögött volt a rendetlen iroda, ahonnan a pocakos Mr. Ben Edes felügyelte a munkamenetet. Philip az ígéretéhez híven másnap délelőtt tíz órakor megjelent Mr. Edesnél, és gyorsan meg is állapodtak, hogy Philip afféle mindenes lesz a nyomdában. Időről időre Edes fia, Peter is besegített, de még fiatal volt, úgyhogy Edes egy termetesebb és erősebb segédet is akart. És mint hozzátette, olyat, „akinek nem száll az inába a bátorsága, és nem fog rögtön elszaladni, ha Hutchinson kormányzó vagy a király valamelyik másik rohadt talpnyalója sokadszor is nyilvánosan elítéli az újságunkat”. Mielőtt végleg áldását adta volna az egyezségre, Edes vagy húsz percen át figyelte, hogyan bánik Philip a sajtóval. – Maga kiváló mestereknél tanult – jegyezte meg a próba végeztével. – Hát akkor menjünk vissza az irodába, és beszéljünk a pénzről is. Van hol laknia? – Nincs, uram. De gyorsan találok majd valami helyet – felelte Philip, miközben föllelkesülve követte Edest. – Van egy használaton kívüli szobánk lent a pincében, ahová betehetünk egy ágyat, ha megfelel. Fizetni nem kell érte. – Tökéletes. – Az étkezéséről saját magának kell gondoskodnia, a környékbeli kocsmák a rendelkezésére állnak. – Semmi gond, uram. – Van valami utazóládája? Vagy bármi, amit jól el kéne rakni? Bezárhatjuk oda hátra. Vagy akár az én házamba. – Ez… – Philip megmutatta neki a ládikát és a vászonba csavart kardot – minden, amim van.

Ahogy leültek újra az irodában, Edes megszemlélte a „vagyonát”. – Szóval ezt hozta magával? Nem mondom, van önbizalma. Idejött Angliából úgy, hogy nem hozott semmi mást? – Semmi mást. – Akkor mesélje el, mit akar ebben az országban. De részletesebben, mint tegnap este. Philip gondolkozott egy picit. – Őszintén szólva, uram, ebben a pillanatban semmi másra nem tudok gondolni, csak hogy dolgozhassam végre. Ja igen, és valami új ruha… Szóval hogy jó lenne venni egy rendes ruhát abból, amit megtakarítok. Már anélkül, hogy mindet elkölteném. – Van valami ambíciója azon túl, hogy dolgozni szeretne? – Igen, uram. Szeretném, ha majd nekem is lenne saját nyomdám. Edes elmosolyodott. – Szóval a versenytársamat melengetem a keblemen. – Hát… – Philip bólintott. – Valahogy úgy. Az embernek előre is kell néznie. – Megértem, Mr. Kent, tökéletesen megértem. Reménykedjünk benne, hogy Boston városát nem fogják földig égetni valami polgári zavargások során, és a király tüzérsége sem teszi a földdel egyenlővé, mielőtt maga elegendő tőkét gyűjtene össze, hogy kiszorítson a szakmából. – Aztán komorabb hangon folytatta: – Amint érzékelhette tegnap este, Sam Adams alig várja a fegyveres összecsapást a brit kormánnyal. Kudarcot vallott minden üzleti vállalkozásával, amibe valaha is belefogott. De a politikában valóságos zseni – itt egy kis hízelkedés, ott egy kis sugdolódzás, és már titokban fel is lázította a tömeget, hogy az ő akaratát szolgálja. Persze a koronával szembeni gyűlölete nem puszta idealizmusból fakad. Sam apját néhány évvel ezelőtt tönkretette a Földbank bukása. Nos, amint már figyelmeztettem, ha csatlakozik az Edes és Gill céghez, akkor korántsem köztiszteletben álló emberekkel szövetkezik. Még mindig biztos benne, hogy vállalja? – Biztos vagyok – felelte Philip, és lelkesen bólintott hozzá. Ben Edes arcáról sugárzott az elégedettség. Az egyik asztalfiók fogója felé nyúlt. – Hát akkor igyunk egy pohárka rumot, és alkudjunk meg a fizetségben.

II. Nem kellett sok napnak eltelnie, hogy Philip rájöjjön, az Edes és Gill tulajdonosa, valamint hébe-hóba felbukkanó partnere számára nem a pénzügyi siker az elsődleges cél. Igaz, szerény méretekben kereskedelmi megbízásokat is vállaltak amellett és azon túl, hogy minden hétfőn megjelentették saját kis újságjukat, a Gazette-et. Szabad óráiban a nyomda hirdetőcédulákat, kirakati plakátokat ontott magából vagy bármi olyat, ami profitot hozott. Ez utóbbi kategóriába tartozott néhány kézzel színezett rézkarc, mint Revere és Ben Edes közös vállalkozása. A két legjobban fogyó könyvük egyaránt 1770-ben látott napvilágot. Az egyik a hírhedt bostoni mészárlást írta le. A másik, kevéssé véres témájú mű címe ez volt: Az új-angliai Boston egy részének bemutatása, és a brit hadihajók, amelyek 1768-ban partra tették csapataikat. Ajánlva Hillsborough grófjának. Amikor Philip megkérdezte, hogy a Szabadság Fiai belső tanácsának egyik tagja miért éppen egy brit nemesnek ajánlott egy ilyen írást, Edes azt felelte: – Ma már nem írná rá ugyanezt, az biztos. De Paulnak egy csomó kölyke van, és ért hozzá, hogyan adja el a kerítés két oldalát, hogy aztán innen is, onnan is megtámasszák. Nagyon vigyázott a nyelvére, amikor ezt leírta, és az erszényén tartotta a szemét. Aztán Mr. Edes elmondta, hogy Revere, aki saját magát képezte ki ötvösnek, sohasem állította, hogy eredetiek a metszetei. Mindegyik modellről készült – vagyis lopta őket, gondolta Philip –, mások rajzainak felhasználásával. Revere éppen csak egy kicsit kidíszítve lemásolta őket a fémre. – De az ezüstmunkái teljesen eredetiek, és sokak szerint nincsen párja a tizenhárom gyarmaton – tette hozzá Edes barátja védelmében. Az ilyen, nyilvánvalóan a profit érdekében folytatott vállalkozások mellett – mint Revere metszetei – Edes energiáit jobbára lekötötte a Gazette. Az volt a célja, hogy ne csak Új-Anglia legbefolyásosabb hírközlő orgánumát hozza létre, hanem egyúttal a lehetőséget is, hogy a bostoni hazafiak kinyilváníthassák a királyi rendeletekkel szembeni ellenállásukat, illetve az ideiglenesen elcsitult lakosságot bármikor figyelmeztethessék vagy mozgósíthassák. A Gazette, vagy, hogy pontosabbak legyünk, Ben Edes politikai irányvonala volt igazából a fő oka annak, hogy Edes partnere, John Gill ritkán fordult meg a nyomdában. Nem mintha olyan nagyon helytelenítette volna Edes nézeteit, inkább csak az életét féltette. És, mint Edes egyszer megjegyezte, a kiadó

elképzeléseit érintő vitákban Gill mindig a rövidebbet húzta. „Mert én mindig tovább és hangosabban tudok kiabálni!” Ahogy 1772 nyara friss, tiszta őszbe fordult, Philipnek nemigen volt ideje semmire a Ben Edes megkövetelte kimerítő munka mellett. Ahogy Sholtónál is, heti hat napot kellett dolgoznia, és csak vasárnap pihenhetett. Akkor meg a fél napot azzal töltötte, hogy kialudja a fáradtságát a kicsi, de igényeinek éppenséggel megfelelő pinceszobában. A nyomdász hamarosan felismerte Philip ügyességét, s attól kezdve nemcsak a festékezés és a sajtógép kezelése volt a munkája, hanem a szedés is, ami persze eleinte lassan ment. De amikor belejött, tetszett neki a dolog. Gyorsaságban nem versenyezhetett volna Esau Sholtó-val később sem, de igazán ügyes szedőnek bizonyult. Mostanra Philip fizikailag is férfivá érett. Ha nem is magas termetű, de masszív, erőteljes ember lett, a vállán csak úgy dagadtak az izmok, miután nap mint nap órákon át nyomogatta a sajtógép karját. Érdeklődő sötét szemei befogadtak minden új látványt, minden új arcot, és mohón olvastak minden egyes szót, amit Edes és Gill nyomdája kinyomtatott. A vasárnap délutáni kószálásainak köszönhetően hamarosan egészen jól kiismerte magát Bostonban, a munkája révén pedig kapcsolatba került mindazokkal az élenjáró polgárokkal, akik síkraszálltak az angol emberek jogaiért a király és a parlament jogtiprásaival szemben. Samuel Adams is gyakori látogatója volt a nyomdának, s rendszerint egy nyaláb teleírt papírral érkezett, amelyekre remegő kezével lejegyezte a Northkormány elleni legújabb kirohanását. Az a bejelentés, miszerint a királyi kormányzó és valamennyi massachusettsi bíró hamarosan közvetlenül az angol pénzügyminisztériumtól fogja kapni a fizetését, Adams szemében megfelelő témának látszott, hogy felrázza vele honfitársait. Fáradhatatlanul ontotta erről a cikkeket, amelyeket a Gazette különböző álnevek alatt jelentetett meg. Ez továbbra is jelezte, hogy milyen veszélyek rejlenek az efféle írói munkában. Egy másik gyakori látogatót Abraham Ware-ként mutattak be Philipnek. Ware, ez a Harvardon tanult jogász alacsony, pocakos ember volt, dülledt békaszemekkel. Majdnem ugyanolyan lázító cikkeket írt, mint Adams, de neki csak egy írói álneve volt: „Hazafi.” Revere, a csöndes, szerényen öltözködő ötvös az Északi térről szintén benézett olykor, híreket hozott, vagy sebtében rézbe metszett politikai karikatúrákat.

Éjszakánként ezek az emberek és mások az Edes és Gill épületének második emeletén találkoztak, az úgynevezett Hosszú Szobában. Philip ide soha nem léphetett be, jóllehet már meglehetősen széles körű bizalomnak örvendett mint a nyomda alkalmazottja. Edes azonban készséggel elmondta fiatal segédjének, hogy ki kicsoda az éjszakai látogatók közül… A köpcös kis jogász a közeli Braintree-ből Samuel unokatestvére volt, John. A csinos, harmincas évei elején járó dendi, akit a többi látogató különös tisztelettel vett körül, John Hancock volt, Beacon Hill kereskedőhercege. Edes szerint Hancock nem volt forrófejű. Ami azt illeti, a társadalmi rangja szerint logikusabb lett volna, ha a toryk táborát erősíti. A király politikáját és politikusait támogatók többségben voltak Bostonban, de ez egy viszonylag csöndes, passzív többség volt. Hancockban mégis kialakult valami ábrándos érdeklődés a Sam Adams és elvbarátai által vallott eszmék iránt. És, amint Ben Edes magyarázta, 1768-ban a Királyi Vámhivatal rájött, hogy Hancockkal mennyire megerősödhet a Szabadság Fiai mozgalom. A vámosok megrágalmazták, hogy Liberty nevű egyárbocosán madeirát csempész Amerikába, és elkobozták a rakományát. A fegyver visszafelé sült el. Hancock semmiféle pénzügyi veszteséget nem szenvedett, mégpedig a híres bostoni tömeg szerencsés és korántsem véletlen beavatkozásának köszönhetően, amelyet a déli városrészből Mackintosh, a varga, az északiból pedig Molineaux vasáru-kereskedő szervezett. A felbőszült tömeg megmentette Hancock madeiráját, s attól kezdve a gazdag kereskedő a Szabadság Fiainak rendületlen híve lett. Bár mindig békésebb volt, mint Adams, jelentős pénzeket áldozott azoknak a hirdetményeknek és röplapoknak a kinyomtatására, amelyeket a Szabadság Fiai terjesztettek, és lopva kiszögeltek mindenfelé a városban. Hancock, a két Adams és Revere – az egyetlen nem harvardi a csoportban Edest kivéve – legalább hetente egyszer találkoztak a Hosszú Szobában. Philip, miközben cetolajlámpák fényénél dolgozott a nyomdában, gyakran hallott megemelt, vitatkozó hangokat kiszűrődni onnan. A leghevesebb általában Sam Adamsé volt. A Hosszú Szoba és északon Campbell fogadója, az Üdvözlet mellett a közeli Union Streeten lévő Zöld Sárkány szintén a hazafiak népszerű találkozóhelye volt. Philip gyakran járt enni a Sárkányba, úgy érezte, ezzel valamiképpen erősíti kapcsolatát a mozgalommal, még ha vezetőinek eszmecseréiben nem is vehetett részt. Így csak a Gazette kinyomtatott oldalain vagy az éjszaka, zárt ajtók mögött nyomott politikai plakátokon olvashatta el gondolataikat.

Október elejére a propagandának sikerült némi nyilvános aggodalmat gerjesztenie a kormányzó és a bírák fizetését illetően. Adams következő lépése azt volt, hogy a városgyűlés összehívását követelte, mégpedig azzal a céllal, hogy állítsanak fel állandó levelezési bizottságokat Bostonban és más massachusettsi helységekben. Így kívánta szélesebb körben elterjeszteni az Adams-csoport álláspontját, és megszerezni most már nemcsak a közvetlen környék támogatását, hanem minden hasonlóképpen gondolkodó emberét New Yorkban, Philadelphiában és más gyarmati városokban. A bizottsági tervvel kapcsolatosan Edes egy reggel sürgős megbízatással a déli városrészbe küldte Philipet. Adams Purchase Street-i lakásáról kellett elhoznia egy kéziratot; annak a plakátnak a szövegét, amelyet a Szabadságfa törzsén akartak elhelyezni – és még számos jól látható helyen a városban. A Nyak közelében lévő Purchase Streetre érve Philip elámult, hogy milyen óriási és ragyogó házban él Adams. Többemeletes rezidencia volt, s a tetején ott állt hivalkodóan még egy obszervatórium is. Elképzelte, milyen szépen be lehet látni az egész öblöt a kilátóról, de nemigen értette, hogy Adams, aki állítólag igencsak szűkös anyagi helyzetben van, hogyan tud fenntartani egy ilyen nagy házat. A Sárkányban és a nyomdában folytatott beszélgetésekből megtudta, hogy az ígéretes harvardi indulás után Samuel Adamsnek sikerült elbaltáznia minden egyes üzleti lehetőséget, amivel az élet megajándékozta. Adams apja, akit erős vallásos meggyőződése miatt „Lelkész”-nek neveztek, valóban sok pénzt veszített, amikor a brit kormány törvényen kívül helyezte az általa szervezett gyarmati Földbankot. Ám az ebből következő pereskedéssel együtt Samuel fiára hagyott azért egy remekül jövedelmező serfőző és lepárlóüzemet is, ahol olyan kiváló sört és rumot készítettek, mint kevés helyen Új-Angliában. Ez a cég, miután néhány éven át Mr. Samuel irányította, mostanra megszűnt. Adams tevékenysége Boston adószedőjeként hasonlóan katasztrofális volt. Amikor hatvanötben lemondott, több mint nyolcezer font adó behajtásával volt elmaradva. Hutchinson kormányzó hűtlen kezeléssel vádolta. Edes szerint Adamsnek igazából az volt a baja, hogy „hiányzott belőle a számok iránti érzék, és nem tudta visszafojtani a nagylelkűségét valami szívet tépő történet hallatán”. Philip így már könnyen megértette, miért lett a királyi kormányzó Adams egyik kedvelt célpontja. Üzleti viszontagságai után az immár negyvenes éveiben járó Adams végre megtalálta igazi, életre szóló hivatását. Politikus lett. Vagy, ahogy ő mondta: „a

szabadság ügyének harcosa”. Igaz, Bostonban senkinek sem volt róla fogalma, hogyan képes fenntartani a családját, miközben minden energiáját a politikának szenteli. Csak pletykák keringtek róla, hogy John nevű unokaöccse, aki sikeres ügyvéd volt Braintree-ben, „tanácsosi” javadalmat fizet neki. Philip az Adams-házat körülvevő fémkerítéshez ért. Innen már látta, hogy első benyomásával ellentétben a házat egyáltalán nem tartják karban. A kerítésre igencsak ráfért volna a festés, mindenütt kiütközött rajta a rozsda. A kerítés mögött térdig ért az első fagyoktól elsárgult gaz. A bejárati ajtó kopogtatója nagyon rég lehetett fényes utoljára. És a csinos, de fáradt tekintetű asszony, aki kinyitotta az ajtót, olyan elnyűtt ruhát viselt, mint a legutolsó szolgálólány. – Mr. Adams itthon van? – kérdezte Philip. – Az Edes és Gilltől jöttem… – Ó, igen, a férjem már várja magát – felelte az asszony, és Philip döbbenten hallotta, hogy kivel áll szemben. A mosolya is fáradt volt. – Hát akkor kerüljön beljebb. Samuel fönt van a dolgozószobájában. Éppen a tízóraiját fogyasztja. Csatlakozik hozzá? – Nem, köszönöm, sietnem kell vissza a kézirattal. Az asszony mondani akart valamit, de éppen becsörtetett az ajtón egy hatalmas újfundlandi, amelyet éppenséggel nem ártott volna megfürdetni. Philip gyorsan elindult fölfelé a lépcsőn, talpa alatt kenyérmorzsák ropogtak. Észrevette, hogy a mennyezet sarkai pókhálósak s a faborítás repedezett. A zord, lepusztult környezet ellenére Mr. Samuel Adams vidáman dúdolgatott a lépcső tetejénél lévő dolgozószobájának nyitott ajtaja mögött. Ahogy Philip az ajtó elé lépett, Adams fölemelte meg-megránduló fejét, és a szája széles mosolyra húzódott. Lerakta a tollat a kezéből, és kiszólt. – Jöjjön be, Kent! Harapjon valamit, amíg befejezem. Reszkető kezével rendetlen asztalának sarkára tolt egy tányért, kis híján feldöntve a tintatartóját. Harisnyát és térdnadrágot viselt, meg hosszú ujjú, fehér inget, amelyen vagy tucatnyi fekete folt virított. Bal cipőjéről hiányzott a rézcsat. A politikus észrevette, hogy Philip gyanakvó arckifejezéssel bámulja a nyálkás valamicsodát a tányéron. – Nyers osztriga, nagyon egészséges! Én valósággal imádom. Biztos, hogy nem kér belőle? – Nem, nem, köszönöm – felelte Philip kissé émelyegve. Amikor éhesen támolygott az utcákon, boldogan megette a szemétdombon talált osztrigamaradványokat, most viszont a gyomra fordult fel a látványtól is. Ez is

jelzi, mekkorát fordult az élete, gondolta, és igyekezett lenyelni a torkában felgyűlt savanyú ízt. Körülnézett a könyvekkel teli dolgozószobában, miközben Adams tolla újból sebesen szántani kezdte a papírt. A legtöbb könyv már a címével is jelezte, hogy politikáról van benne szó. Philip megismerte közöttük Locke munkáit és Rousseau írásait angol fordításban. Adams újból dúdolgatott, majd egy cikornyával befejezte a művét, s elkezdte fújni a kéziratot. – Ben Edes azt meséli, hogy maga kiválóan végzi a munkáját – jegyezte meg két fújás között. – Igyekszem, Mr. Adams. Nagyon szeretem csinálni. – Bocsásson meg, amiért kissé talán udvariatlan voltam azon az első estén az Üdvözletben. De hát veszélyes időket élünk. Nem lehetünk elég óvatosak… Átnyújtotta a lapot, majd újabb osztrigát vett a szájába, és élvezkedve lenyelte. Philipnek megvonaglott az arca, majd tanulmányozni kezdte az írást. Erőteljes felhívás volt Boston polgáraihoz, hogy támogassák a levelezési bizottságok létrehozását. A plakát figyelmeztetéssel fejeződött be: Azok, akik Nem teszik Magukévá a Bölcs és Igazságos Mr. Adams álláspontját, kiérdemlik legmélyebb Neheztelésünket. Az aláírást Philip már más plakátokon is látta a műhelyben – Joyce Jun'r. Összevonta a szemöldökét; Joyce Junior rendszerint fenyegető, sőt baljós plakátszövegeket írt. – Ez az egyik írói álneve, Mr. Adams? – Igen, akkor használom, amikor egy kis áldásos rettegetést kell kavarnom a köz kebelében. – És valaki netán valóban viselte ezt a nevet? – Úgy érti, hogy maga nem tudja, kicsoda Joyce? Vagyis hogy ki volt? – Nem. Mr. Edestől már megkérdeztem néhányszor, de mindig csak kitör belőle a nevetés, ahelyett hogy válaszolna. Adams palakék szeme felszikrázott. Összefonta a kezeit, a szájának egyik sarkában még meglapult egy kis osztrigadarab. A feje továbbra is rángatózott, de kezei kevésbé feltűnően remegtek. – Ifjabb Joyce legendás, de nem létező személy Boston környékén évek óta. Az igazi Joyce – George Joyce, az angol hadsereg zászlósa – arról volt híres, hogy ő kapta el az átkozott I. Károlyt. Nála gonoszabb királyt nem hordott hátán a föld! Egyesek szerint Joyce csapta le a király fejét, de ez csak legenda. Az

Atlanti-óceán innenső partján mi őt Juniornak hívjuk, és olyan feladatokra vagy felhívásokra tartogatjuk, amelyek a törvényeket jobban tisztelő polgárok méltóságán aluliak. „Brittanus Americanus”-nak például eszébe nem jutna harcra buzdítani a csőcseléket. De Joyce kemény fiú, ő megtette már egypárszor. – A palakék szemek újból felszikráztak, de olyan hidegen, hogy Philip megborzongott. – Nem kétlem, hogy az elkövetkezendő napokban és hónapokban gyakran fogunk hallani a derék zászlós kísértetérői – folytatta Adams. – És ha jót akar, kövesse a tanácsait, Mr. Kent, különben bajba kerülhet. Philip viszonozta Adams mosolyát. – Úgy érti, elveszíthetem a munkámat? – Például. De sok minden más is megtörténhet. Az eljövendő küzdelemben senki sem maradhat semleges. A felszíni szívélyeskedés ellenére Philip örült, amikor egy gyors búcsúzás után távozhatott a zsúfolt, áporodott szagú kis szobából, ahol a politikus a tányérja fölé hajolt, és reszkető kezével nagy cuppantások közepette egyik osztrigát a másik után lökte a szájába. S miközben a bejárati ajtó felé igyekezett, hallotta, hogy a kutya dühödten ugat, egy gyerek üvöltve sír, Mrs. Adams pedig elkeseredetten kiabál valahol a ház hátsó fertályában. Philip megkönnyebbülten szívta be az öböl friss levegőjét, s arra gondolt, nem csoda, hogy az angliai hatalmasságok veszélyes ellenségnek tartják Adamset, olyan embernek, aki elszántságában képes mindent a feje tetejére állítani. És ha az üzleti életben meg is bukott, ebben a mostani küldetésében semmiképpen sem fog kudarcot vallani – ennyit ki lehetett olvasni baljósan csillogó szemének minden pillantásából. Philip úgy érezte, azzal, hogy elment a Purchase Street-i házba, egy pók hálójának a közepébe került. És remélte, hogy nem egyhamar lesz az újabb látogatás. III. Még mindig októberben, egy sötét, mogorva délelőttön Philip egyedül volt a műhelyben. Éppen az újság következő hétfői kiadását szedte, amelyben Adams újabb cikkben méltatta a bizottságok szerepét a gyarmati egység megteremtésében. Megszólalt a csengő az ajtó fölött. Egy fiatal nő lépett be a műhelybe. Szemmel láthatóan csalódott, hogy csak Philipet, találta ott. Hátravetette csuklyáját, és eső áztatta köpenye alól írólapokat húzott elő. – Kérem, szólna Mr. Edesnek… – Elment a Zöld Sárkányba, kisasszony. Mr. Gill úgyszintén.

A nő fürkész szemekkel végigmérte. – Maga egy új inas? Philip a rászegeződő tekintettől bosszúsan válaszolt. – Fizetésért dolgozom Mr. Edesnek. Egyébként semmi nem köt hozzá. A lány kicsit elpirult a gyors választól. Négy-öt centivel magasabb lehet, de nagyjából vele egykorú, gondolta Philip. A szeme barna, a haja gesztenyeszínű, szája telt, de határozott vonalú. Bőrének fényes, egészséges színe arra vallott, hogy sok időt tölthet a szabadban. Philip észrevett néhány szeplőt orra mindkét oldalán, s azt is látta, hogy a kabát vonzóan telt alakot takar. Bár az öltözéke nem volt éppen elegáns, a lányból eltúlzott mennyiségben áradt az öntudat, s ez Philipet minden megmagyarázható ok nélkül felbosszantotta. – Segíthetek valamiben? – kérdezte végül. A lány feléje nyújtotta a papírokat. – Ware kisasszony vagyok. Ezt az apám küldi, hogy azonnal ki kell szedni. Eljött volna személyesen, de egy ügyfelével van találkozója. Philip minden sietség nélkül végigolvasta a három teleírt lapot, látta, hogy az aláírás a szokásos, „Hazafi”, az üzenet tartalma pedig az, hogy a lakosság nyíltan támogassa Adams tervét a huszonegy tagból álló levelezési bizottság létrehozására, amely hirdetni fogja a „bostoni álláspontot” a többi gyarmatnak és, mint a vége felé lehetett olvasni, „a Világnak”. A lány türelmetlenül szippantott egyet, Philip fölnézett, és látta, hogy barna szeme haragosan szikrázik. – Merem remélni, jóváhagyja az írást. – Igen, úgy gondolom, egészen kiváló. – Nagyon örülök. Nem is tudtam, hogy egy egyszerű segéd fel van hatalmazva az írások elbírálására. Én azt hittem, kizárólag annyi a feladata, hogy kiszedje és kinyomtassa őket. Philip egy köteg frissen kinyomtatott reklámcédulára tette a kéziratot, és egy árnyalatnyi pimaszsággal a tekintetében elmosolyodott. – De én nem egy egyszerű segéd vagyok, Ware kisasszony. Megkérdezhetem, hogy mi bántja? Talán a borús idő? A lány arca felizzott. – A fiatal hölgyek nincsenek hozzászokva, hogy egy inas ilyen szemtelenül beszéljen velük! Philip mosolya megkeményedett. – Mondtam már, szabad dolgozó vagyok, nem pedig inas. De azt hiszem, ezt már maga is tudta, amikor másodszor illetett ezzel a szóval. – Majd enyhébb hangnemre váltott. – Átadom a kéziratot Mr. Edesnek, amint hazatér.

– Köszönöm. – A lány zavartnak látszott; Philip vágása az elevenébe talált. Habozott, majd így szólt: – Beismerem, helytelenül szólítottam meg… – Én pedig hasonló modorral viszonoztam. Az elnézését kérem. – Én úgyszintén. Tudja, ez egy borzasztóan fontos cikk. Az egész város arról beszél, hogy Mr. Hancock vonakodik a támogatásáról biztosítani a levelezési bizottságot. – Biztos vagyok benne, hogy az a megszokott, remek stílus, amellyel az ön apja előadja az érveit, segít meggyőzni Mr. Hancockot. – Maga ismeri az írásait? – csodálkozott a lány. – Hát persze. Mindent elolvasok, amit ki kell szednem. Állítólag egyes szedők csak a betűket látják, sohasem a teljes szavakat. Én nem tartozom közéjük. – Akkor valóban rosszul ítéltem meg – mondta a lány most már barátságosabban. – Azok az inasok, akik korábban Ben Edesnek dolgoztak, nem törődtek mással, csak hogy minél előbb vasárnap legyen, amikor alhatnak kedvükre. – Hát, ami az alvást illeti, azzal én is úgy vagyok. De hosszú utat tettem meg, hogy ebben az országban élhessek. És ha itt akarok érvényesülni, tudnom kell, hogy mi folyik benne. – Hosszú utat? – csodálkozott Ware kisasszony. – Honnan? – Franciaországból. Aztán Angliából. A nevem Philip Kent. Miután a kezdeti pengeváltáson túlestek, Philipnek kifejezetten tetszett a lány csípős és nyílt modora. Ám baráti kezdeményezése a bemutatkozással válasz nélkül maradt. Ware kisasszony szemmel láthatóan megtudott róla annyit, amennyi érdekelte. Visszahúzta a csuklyáját barna fürtjeire, és az ajtó felé indult. – Az apám szeretné, ha értesítenék, amint megvan a kefelevonat – mondta búcsúzásképpen. – Talán még szükségesnek ítél néhány utolsó korrekciót. Ezt mondja meg Mr. Edesnek. – Legyen szíves. – Tessék? – Mondja meg Mr. Edesnek, legyen szíves – mondta Philip halkan, de határozottan. Félig ugratás volt ez, félig komoly rendreutasítás. A lány a nyitott ajtóban állt, mögötte ferdén hullott az eső a Dassett közben. Újra kihívó pillantást vetett Philipre. Az alakjára simult köpeny megmutatta telt kebleit, és Philip testében megmozdult valami, ami hónapok óta szunnyadt, kivéve verítékes, hívatlan álmait Aliciáról.

Ware kisasszony éles válasza végleg keresztülhúzta a számítását, hogy összeismerkedhetnek. – Azt hittem, rosszul ítéltem meg magát. De mégsem. A maga modora mégiscsak olyan faragatlan, mint egy inasé. Jó napot. Azzal megpördült, és kilépett az esőbe. IV. Benjamin Edes kevéssel dél után érkezett vissza. Philip átadta neki Hazafi legújabb cikkét, majd megkérdezte, mi a szerző lányának keresztneve. Edes a kéziratot böngészve szórakozottan válaszolt. – Hogy mi? Ja igen. Anne. Helyes leányzó. Csak a nyelve ne lenne olyan csípős. – Azt én is észrevettem. – Véleményem szerint Abraham túlságosan szabad bejárást engedélyezett neki a könyvtárba. Egy nő maradjon meg a tűnél és a fakanálnál. Most aztán férfi legyen a talpán, aki oltár elé vezeti és az ágyába fekteti. Anne már tizenkilenc éves, szóval rég házasodhatna. De az apja nagy bánatára még igazi udvarlója sincs. Attól félnek, pártában marad. Leány létére túlságosan okos, és a természetes női szereptől húzódozik. – Nem hiszem el, hogy senki nem udvarol neki. – Na igen. Legyeskedett körülötte már egyik-másik brit tiszt. De ő még egy kurta pukedlira se méltatta őket. Abraham vére, le se tagadhatná. Aztán gyorsan átnézte a kéziratot, és visszaadta Philipnek. – Pezsdítő, pezsdítő. – A Ware lány azt mondta, az apja látni szeretné a kefelevonatot. Edes bólintott. – Amint kiszedte, vigyen hát neki egy levonatot a Launder Streetre. Az első oldalon hozzuk, a kötélverőben történt tűzről szóló cikk helyett. A városi gyűlés kimenetele most is kétséges. Hancock tetszését továbbra sem nyerte el a bizottság ötlete. Azt mondja, ez túlzottan nyílt és radikális… Edes észrevette Philip elrévedő pillantását, és oldalba bökte. – Munkára, fiú! Ne csak az esőt bámulja, mert soha nem leszünk kész az újsággal. V. Másnapra az ég kitisztult, és megérkezett a tél csípős, északkeleti előszele, amikor Philip útnak indult, kezében Hazafi cikkének levonatával, amely a levelezési bizottságok támogatására buzdított.

Edes útbaigazítása szerint megtalálta a pazar emeletes házat a Launder Streeten. A szakács közölte vele, hogy Ware ügyvéd úr és a lánya már elmentek otthonról valamilyen ügyből kifolyólag. Tíz óra tájban azonban meg lehet találni őket egy helyen, ahol gyakran megfordulnak, Mr. Knox London Könyvüzletében Cornhillben, szemben a William-udvarral. Ahogy Philip belépett a könyvesbolt ajtaján, az első pillanatban azt hitte, rossz helyen jár. A London Könyvüzlet inkább hasonlított valami szalonra, mint kereskedelmi létesítményre. A hely zsúfolásig tele volt. A könyvhalmok, fuvolák, kenyereskosarak, távcsövek és tapétatekercsek között finoman öltözött városi hölgyek és úriemberek brit tisztekkel folytattak barátságos, élénk beszélgetést. Philip ámulva nézett körül, és egy kövér, rózsaszín arcú fiatalemberre lett figyelmes, aki egy idősebb tiszttel diskurált. A fiatalember egyik keze selyemkendőbe volt bugyolálva, s úgy látszott, súlyosan sérült. Philip agyában felvillant Roger Amberly képe. A kövér fiatalember észrevette Philip tanácstalan pillantását, és máris sietett az üdvözlésére. – Segíthetek valamiben, uram? Én vagyok a tulajdonos, Mr. Knox. – Az Edes és Gilltől jöttem. Ware ügyvéd urat keresem. – Ott van hátul. A gránátoskapitánnyal beszélget. De attól tartok, kissé egyoldalú az eszmecseréjük, úgyhogy biztosan örömmel veszi, ha félbeszakítja őket. A kövér ember intett, és visszasietett a beszélgetőtársához, a királyi tüzérezred még nála is kövérebb ezredeséhez, aki ragyogó, piros parolis kék kabátot viselt. Ahogy Philip az üzlet hátsó része felé lépkedett, Knox lelkes szavait hallotta: – Éppen kaptam egy új könyvet a kontinensről, amely érdekes elméleti fejtegetést tartalmaz az ágyúk csatarendbe állításáról. Roppant kíváncsi volnék a véleményére… Philip elhaladt a szebbnél szebb, ízlésesen elrendezett áruk mellett, mit sem törődve a csodálkozó pillantásokkal, amelyeket szegényes ruhája láttán vetett rá némelyik cseverésző hölgy vagy úr és a tisztek jó része, és meg is pillantotta a békaszemű ügyvédet és a lányát. Láthatóan feszengtek a húszas éveinek derekán járó termetes tiszt társaságában. Sárga parolis egyenruhájáról lehetett látni, hogy a fiatalember a Huszonkilencedik Worcestershire-i Gránátosalakulathoz tartozik. Philip a Bostonban állomásozó brit csapatokról is sok mindent megtanult már, és tudta

például, hogy a gránátosalakulat minden ezred fő ereje. Ezekbe a legerősebb fizikumú és társadalmilag legrangosabb katonákat válogatták be. A Ware-rel és lányával beszélgető tiszt sem volt kivétel. Jókötésű, nagy orrú, jóképű férfi volt, forradással az állán és kifogástalanul púderezett parókával. Ahogy Philip közeledett hozzájuk, a kapitány hangját hallotta: –… boldog lennék, ha engedélyezné, hogy meglátogassam a lányát. Politikai nézetkülönbségeink ellenére. A hanghordozásában volt valami leereszkedő. Anne elfintorította az arcát, miközben minden figyelmét a közelben kiállított fioláknak és az aláírásnak szentelte: „Hill tökéletes hatású balzsama veszett kutya harapására.” – A helyzet az, Stark kapitány, hogy ezt igazából nem nekem kell engedélyeznem, hanem a hölgynek. – A hölgy pedig erre semmi szín alatt nem mutat hajlandóságot – mondta Anne hűvösen. A kapitány nem tudta visszafojtani a sértettségét. – Önnek semmi befolyása nincs a lánya viselkedésére? – Miért ne lenne? – felelte a lány. – Az apám ellát engem azzal, amit Mr. Locke „az élet általános szabályainak” nevezett… – Locke! – kiáltott fel a tiszt. – Az az átkozott radikális, el kellett volna égetni a könyveit és őt magát is! A lány megvonta a vállát. – Maga szerint. Én viszont úgy érzem, helyesen fogalmazott. Ő az emberek és a kormány viszonyáról beszélt, de a gyerekek és a szülők kapcsolatára is érvényesek az elvei. – Ware nagyot sóhajtott, de a lánya csak folytatta. – Ha egyszer ismerem „az élet általános szabályait” – a kormány vagy éppen az apám által lefektetett általános alapelveket –, a saját akaratomat kívánom követni minden olyan dologban, ahol ezek a szabályok nem írnak elő semmit. Vagyis nem vagyok hajlandó kitenni magam „egy másik ember mulandó, bizonytalan, ismeretlen és önkényes akaratának”. – Ezt maga mondja? – kérdezte a tiszt gúnyos mosollyal. – Vagy Mr. Locke? – Is-is, uram. – A teringettét, hogy maguk whigek milyen lobbanékony, hencegő népség – mondta panaszosan. – Azt hittem, Mr. Knox birodalma semleges területnek számít. És hogy itt kellemesebb témákról lehet beszélgetni, elfelejtve a politikát… Az ügyvéd szeme mintha a szokásosnál is jobban kidülledt volna. – Nos, uram, ha már egyszer szóba hozta a politikát… – Nem, uram, a lánya hozta szóba.

Ware zavartalanul folytatta: –… a szabadság lábbal tiprását soha nem lehet elfelejteni. Bár a király együgyű miniszterei mintha nem lennének tisztában ezzel az alapvető ténnyel. Philip megtett még néhány lépést, és megállt a kapitány széles háta mögött, figyelve az alkalmat, amikor közbeszólhat. Abraham Ware lánya most valósággal lenyűgözte. Nyitott köpenye látni engedte egyszerű, de ügyes szabású, gazdagon hímzett sárga muszlinruháját, amelyet Philip elragadóan bájosnak talált. Az anyag redői nem tudták elrejteni a lány feszesen duzzadó, fiatal mellét. Arra gondolt, vajon szokványos-e ez a reagálás a részéről. Ugyanazt érezné minden vonzó nő jelenlétében? Vagy éppen a lány különleges szépsége és személyisége ejtette rabul? De nem sokáig töprenghetett ezen, mert Anne Ware észrevette, meglepő melegséggel elmosolyodott, és szó nélkül odalibbent hozzá az elegáns és nagy hatalmú Stark kapitány mellett. – Ez itt Mr. Kent a nyomdából – mondta, és megfogta a karját. – Isten hozta. – Anne kisasszony – hajtotta meg a fejét Philip udvariasan, miközben minden idegszálával érezte a lány mellét a karján és a levendulaszappan friss illatát, ami áradt a testéből. Nem tudott visszafojtani egy ferde mosolyt és egy halk megjegyzést: – Ma mintha másként üdvözölne. Gyakorlati okokból? Anne rögtön elpirult, mintegy beismerve a bűnét. Philip azonban egyáltalán nem vette zokon, hogy a lány stratégiai megfontolásból belékarol, miközben visszalépked vele a tagbaszakadt kapitány elé. A tiszt úgy nézett Philipre, mint egy darab trágyára. – A maga lánya holmi mesteremberekkel barátkozik? – kérdezte fitymáló hangon. – Úgy bizony, uram – felelte Anne. – Nagy előszeretettel. A tiszt pillantásától feldühödve Philip is megszólalt: – Remélem, ebben semmi kivetnivalót nem talál, kapitány. A gránátostiszt erre megfeszítette a vállát, mintha hangsúlyozni kívánná a különbséget saját, tekintélyt parancsoló magassága és Philip viszonylag alacsony termete között. – Éppenséggel találhatok, ha netán négyszemközt lesz szerencsém magához, és folytatja a pimaszkodást. Stark kapitány tekintetében most nemcsak a szokásos fenyegetés szikrázott, amit Philip oly gyakran látott a városban állomásozó brit tisztek arcán. A hiúságában megsértett férfi tekintete volt ez, válasz arra, hogy Anne

szándékosan inkább ezt a nyomdászfiút tüntette ki a figyelmével. A lány továbbra is fogta Philip karját, mintha szívbéli jó barátok volnának. Philip fölszegte az állát. – Nem riadok vissza egy ilyen találkozástól. Valamennyire én is értek a kardforgatáshoz. A hencegés hallatán a gránátos foltos, zöld szeme még csúnyábban villogott. – Úgy látom, errefelé minden demokrata az arisztokratákon igyekszik gúnyolódni. Nos, Boston nem nagy város. Talán valóban lesz még szerencsém találkozni magával. Stark kapitány elvörösödött arccal biccentett Anne felé. – Alázatos szolgája. – Majd még egy izzó pillantást vetett Philipre, s azzal távozott. Anne elengedte Philip karját, és felkacagott. – Kibírhatatlan seggfejek! Azt hiszik, minden lány boldogan omlik a karjaikba, csak mert szép uniformisuk és elegáns modoruk van. Nagyon hálásak vagyunk magának, Mr. Kent. Egyszerűen nem tudtunk megszabadulni tőle, hiába beszéltünk vele durván. – Örülök, hogy valamennyire jóvátehettem a tegnap történteket. Az ügyvéd elengedte a füle mellett a számára érthetetlen megjegyzést. Egy csipetnyi tubákot dugott az orrához, beszívta, és szaporán pislogott békaszemeivel. – Annié már máskor is összeakadt Starkkal. Hiteles forrásból tudom, hogy ez az ember a legrosszabb fajtájú kurvapecér. Bocsáss meg, Anne… A lány megvonta a vállát, csöppet sem zavartatva magát a csúnya kifejezéstől. S a válasza újból meghökkentette Philipet, olyan jellemző volt rendkívüli személyiségére. – Azt hiszem, ez a legjobb jellemzés rá. Én is ugyanezt hallottam. Stark kapitány a beszámolók szerint roppantmód szeret büszkélkedni hódításainak mennyiségével, a minőséggel nem sokat törődve. Ocsmány egy ember. – Azzal újból megfogta Philip karját, és őszinte hálával rámosolygott: – Úgyhogy nagyon köszönöm, hogy részt vett ebben az apró játékban. Ilyen lesújtó csapást még sohasem tudtam mérni rá. Philipet egy kissé bosszantotta, hogy szántszándékkal felhasználták valamire, de gyorsan elpárolgott a neheztelése. Anne Ware olyan melegen nézett rá, hogy sokkal nagyobb vétkeket is megbocsátott volna neki. Azon kapta magát, hogy hímzett sárga ruhájának kerek nyakkivágását bámulja. Milyen jól illett a ruha színe egészséges, napbarnított bőréhez… Anne észrevette, hová kalandozott el a pillantása, és barna szeme épp csak egy csöppet hűvösebb lett. Elengedte a karját.

Philip a zsebébe nyúlt, és halkan megszólalt: – Elhoztam a levonatot, Mr. Ware. De nem hiszem, hogy ez a megfelelő hely… Ware legyintett. – Ugyan, azok a vörös kabátos fiesúrok, akik itt lebzselnek minden délelőtt, a tory hölgyeményeiken kívül nem gondolnak semmi másra. Majd azt hiszik, hogy egy hírlapot olvasok. Ahogy elvette a kefelevonatot, hozzátette: – Annié mesélte, hogy maga elolvas mindent, amit kiszed és kinyomtat Ben Edesnek. – Így van, uram. Érdekelnek a gyarmati ügyek. Anne most újból a Hill-féle, veszett kutya elleni csodaszert nézegette. Talán egy kicsit zavarba jött, amiért kiderült, hogy beszélt róla az apjának? Miközben Ware a kefelevonatot olvasta, Philip így folytatta: – Egy kicsit meglepett az egyik utolsó mondata a cikkben, Mr. Ware. Amiben reményét fejezi ki, hogy a szülők kardját sohasem fogja gyermekeik vére szennyezni. – Adams ezt kihúzatná velem – mondta Ware. – De hát valamivel le kell kenyerezni a szabadság kevésbé forrófejű híveit. Johnny Hancockot és Sam unokatestvérét, Johnt például. Magam is kihúznám ezt a sort, de egy komoly ok miatt mégsem teszem. Még nem vagyunk készen rá, hogy ellencsapást mérjünk. – És valaha is készen lesznek erre a gyarmatok? – Ha a kormánycsapatok és az a talpnyaló Hutchinson így folytatják, akkor igen. – És ön szerint ez mikor fog bekövetkezni, Mr. Ware? – Nehéz megmondani. Ha nem ebben az évben, akkor bizonyára a következőben. Legalábbis erre számít Samuel. És még néhányan – tette hozzá olyan határozott arckifejezéssel, amely egyszeriben eltüntetett minden groteszk vagy komikus vonást az arcáról. Ware kijelentése egybecsengett az Edes-nyomdában uralkodó hangulattal. Philipnek az volt a benyomása, hogy a szabadságpártiak bizonyos tagjait semmi más nem elégítené ki, csakis a nyílt felkelés, és valójában manipulálták is az eseményeket ennek érdekében. Talán helyesen is cselekedtek. Philip mindenesetre még nem alkotott végleges véleményt erről, azt viszont pontosan látta, hogy ha így fordulnak az események, akkor egy időre búcsút inthet az ambícióinak. Ám ilyen elvont dolgok nem sokáig motoszkáltak a fejében, ha egyszer Anne Ware közelében lehetett. Anne apja most a könyvesbolt hátsó sarkába ment, és egy derék jogászhoz illően latinul motyogott valamit. A csevegő katonák és hölgyek pillantásra is

alig méltatták. Philip ezt a pillanatot használta ki, hogy beszélgetésbe elegyedjen Anne-nel. A bejárati ajtó mellett álló terebélyes Knox felé mutatott. – Ez az ember a torykat pártfogolja? – Szó sincs róla. – Pedig igencsak jóban van a tisztekkel. Nézze, hogy dicsekszik nekik a könyveivel. Anne Ware barna szeme megkomolyodott. – Akárcsak az apám, Henry is úgy gondolja, hogy a katonai konfrontáció, ha nem is elkerülhetetlen, de szerfölött valószínű. És Henry ravasz róka, Mr. Kent. Nagyon ügyesen kifaggatja a legjobb tiszteket, akik megfordulnak nála. Szóval becsábítja a barlangjába az ellenfelet. Azzal az ürüggyel, hogy katonai stratégiáról és taktikáról cserél eszmét velük, igazából kipuhatolja az elképzeléseiket. Henry sohasem volt katona, de felkészülten akarja várni az összecsapást. Különösen a tüzérség szerepe érdekli. Ezért hát engedi, hogy a boltja látszólag inkább a toryké, mint a whigeké legyen. Egy pillanatra Philipet elfogta valami sajgó bizonytalanság. Nem, III. György nem engedheti, hogy fegyveres konfliktussá fajuljon a gyarmati probléma, gondolta. Ám ha fölidézte magában az Angliában kapott keserű leckét, és hogy milyen emberek birtokolják a hatalmi pozíciókat abban az országban, már nem is volt olyan biztos ebben. – Mr. Kent? Meglepetten érezte, hogy Anne Ware újból a karjára tette a kezét. – Igen? – Még egyszer nagyon köszönöm, hogy kimentett abból az undok helyzetből. S ami még fontosabb, teljes szívemből szeretnék bocsánatot kérni öntől a tegnapi csúnya viselkedésem miatt. Philip elmosolyodott. – Én ugyanezzel tartozom önnek. Megbocsát? – Természetesen. Philip színlelt komolysággal összeráncolta a homlokát. – Csak van egy apróság… – Ugyan mi? – kiáltott fel önkéntelenül a lány. – Maga azt mondta Starknak, hogy előszeretettel barátkozik mesteremberekkel. Mivel én éppen beleesek ebbe a körbe, szándékomban áll kihasználni a vonzalmait. Meglátogathatom valamelyik vasárnap? Esetleg sétálhatnánk egyet a Közparkban, vagy…

– Istenemre mondom, maga a legrámenősebb nyomdászinas, akivel valaha találkoztam – nevetett a lány. – Beleestem a saját csapdámba, igaz? – Én is úgy látom, Anne kisasszony. A lány kihívóan szögezte rá barna szemét. – A büszkeség, Mr. Kent, a mértékétől függően csodálatra méltó tulajdonság lehet egy férfiban. Vagy pedig bosszantó. Mint ahogy tegnap Philip a lányt, most a lány ugratta Philipet. De vajon csak ugratás volt ez? Képtelen volt eldönteni. – És az én esetemben milyen? – Őszintén szólva még nem döntöttem el. – Azzal végigmérte Philip ruháját. – Van valami tisztességes ruhája? – Nincs. De majd veszek. Erre már én is gondoltam. – Ó, igazán? És mikor? – Amikor tegnap maga kilépett a nyomdából – füllentett Philip. – És miután inasnak nézett. – Azért ebben az egészben van valami furcsa, Mr. Kent – jegyezte meg Anne. A hangjában most nem volt se rosszallás, se dicséret, inkább csak töprengett magában. – Kifejtené ezt egy kicsit részletesebben, Ware kisasszony? – Hát, először is, maga úgy beszélt azzal a gránátoskapitánnyal, mint aki egyenrangúnak tartja magát vele. – Mert egyenrangú vagyok vele – mondta Philip. – Furcsának inkább azt nevezném, amikor egy nő tesz ilyen kijelentést. – Ó – mosolyodott el Anne –, arra gondoltam, ha ez a tökfej egyáltalán részesült valamilyen oktatásban, akkor John Locke puszta említése kihozza a sodrából. – Csakhogy maga igazi átérzéssel idézte Locke-ot, éspedig önmagára alkalmazva a szavait. – Így igaz. Szóval kitárgyaljuk az érzéseimet, uram? – Én azt hittem, Locke-ról beszélgetünk. Én is olvastam néhány írását… Anne meglepetten nézett rá. – Akkor nem csoda, hogy zokon vette, amikor leinasoztam. No és mi a véleménye Mr. Locke eszméiről? – Néha úgy gondolom, nagyon igaza van. – Nem mindig? Philip összeráncolta a homlokát. – Nem. Nem mindig. De fejezze be, amit elkezdett rólam. Azt mondta, furcsa a viselkedésem, mert egyenrangúként

beszéltem a kapitánnyal. De hát miért ne? Nem ez az egyik fő elve annak a csoportnak, amelyhez az ön apja is tartozik? – Igen, csakhogy ez több volt annál. A tekintete, az a tipikus dölyf… ó, nem is tudom, hogy fejezzem ki. Tetőtől talpig nyomdafestékes, és szinte úgy viselkedik, mint valami lord. Talán… – Szünetet tartott, és újból megjelent a tekintetében az a kihívó csillogás. – Talán éppen ezért izgalommal várom a látogatását. Feltéve, hogy valóban tud venni magának egy tisztességes öltözéket. Philip tekintete végigszánkázott a lányon. – Nyugodt lehet, ha nem tudok, hát lopok. Anne melle hirtelen megemelkedett, ahogy beszívta a levegőt. Az arca piros volt – vajon a melegtől csak? Furcsa, makrancos lány, gondolta, és a testi vonzalom mellett mintha valami mást is érzett volna. Magának bevallotta, hogy igazi élvezet lesz, ha elmesélheti Ware lányának, ki is ő valójában. Vajon mit szól majd hozzá? Hogyan fog beszélni vele utána? Alig várta, hogy kiderüljön… – Minden rendben – mondta Ware, szapora léptekkel visszatérve hozzájuk. Philip kezébe nyomta a kefelevonatot. – Mr. Edes segédje engedélyt kért, hogy meglátogasson, apám – mondta Anne. – Anne – felelte Ware újabb nagy sóhajjal, amit Locke úr nyomán voltál szíves összehordani az „általános szabályokról”, mind nagyon szép. De amióta az anyád meghalt, egyre nyilvánvalóbb, hogy nekem az ilyen ügyekbe nincs semmi beleszólásom. Járjon szerencsével, Mr. Kent. Ha rájön a bolondóra, a lányom szakasztott olyan, mint a derék Shakespeare mester makrancoskatája. – Én örömmel vállalom a kockázatot, Mr. Ware – felelte Philip, fejével az ügyvéd felé biccentve. – Egy utolsó merész pillantást vetett Anne-re, ahogy megfordult és elindult kifelé. A lány ezúttal nem látszott zokon venni a pillantását, és úgy nézett vissza rá, mint aki még nem döntötte el, mihez kezdjen vele. És ez alighanem kölcsönös, gondolta Philip. Ahogy kilépett a London Könyvüzlet ajtaján, utoljára még azt hallotta, hogy az élénk kedélyű Knox arról kérdez két tüzértisztet, mekkora az ágyútűz leghatékonyabb távolsága. VI. Philip 1772 novemberének eseményeit a Gazette általa kiszedett és kinyomtatott cikkein keresztül követte.

Hutchinson kormányzó nagy bosszúságára Samuel Adams kiharcolta, hogy a hónap második felére hívják össze a városgyűlést, amely aztán felállított egy állandó Levelezési Bizottságot, és Massachusetts-szerte hasonló bizottságok létrehozására buzdított. A Nyakon keresztül lovas futárok indultak útnak, hogy elvigyék a hírt más városokba. November végére a bostoni bizottság elkezdte ontani a helyzetjelentéseket, amelyekről a Gazette alapos összefoglalókat közölt. Maga Adams megírta A gyarmati lakosok jogainak állapotáról című művét. Dr. Joseph Warren, a város talán legnépszerűbb orvosa s amellett a legpartiképesebb és legvonzóbb agglegénye e műhöz egy kis melléklettel járult hozzá, Ezen jogok megtiprásainak és megsértéseinek listája címen. Hamarosan kezdtek visszaszivárogni Bostonba a jelentések, hogy valóban egész Massachusettsben állítottak fel hasonló bizottságokat, s szintúgy a délebbre fekvő part menti nagyvárosokban. Azok az emberek, akik a korai tél havában el-eljártak Edes Hosszú Szobájába, lelkesülten nyugtázhatták, hogy sikerült állandó kapcsolatot kialakítaniuk a többi gyarmaton élő eszmetársaikkal. Az izgalmuk láttán Philipnek Franklin egyik megjegyzése jutott az eszébe – amelyet ő Warrentől hallott – a tizenhárom óráról, amelyek egyszerre ütnek. A politika eseményeit nyomon követve Philipnek személyes jellegű ügyei is akadtak. Összerakott minden shillinget, szabóságokat látogatott meg, hogy kiderítse az árakat, s végül türelmetlenségében előleget kért Edestől, amely csaknem egy fél évre a nyomdász adósává tette. Néhány nappal azután, hogy a Krisztus Templomának harangjai az 1773-as újévre kongattak, végre magára ölthette a szerény, de takaros barna gyapjúszövet ruhát, amit hófehér nyakkendő, harisnya és csatos cipő egészített ki. Egy vasárnap délután, amikor lágy napsütéstől olvadozott a hó, befordult a Launder Streetre, hogy szaván fogja Anne Ware kisasszonyt. Ahogy föllépkedett a csinos ház tornácára, egy felhő takarta el a januári napot. S a felhő hirtelen fagyossá váló árnyékában Philip Aliciára gondolt – bánattal és egy váratlanul megfogalmazódó kérdéssel a lelkében. Vonzalma a csinos és egy kicsit félelmetes ügyvédlány iránt vajon csak valami agyafúrt módja annak, hogy kitörölje végre a lelkéből Alicia emlékét? Azt az emléket, amely még mindig annyira fel tudta zaklatni? De választ nem talált a kérdésre, s aztán már kopogtatott is a Ware-ház ajtaján.

Harmadik fejezet A SZEPTEMBERI TŰZ I. Anne Ware fehér ruhában ült a nappali szobában, amelybe az ügyvéd bevezette a látogatót, és gyönyörű volt most is. A délutáni napsütés a tornác oszlopközein át ferdén sütött be a Launder Streetről, s a lány arca úgy ragyogott tőle, mint a sötét borostyánkő. Szívélyes mosollyal fogadta Philipet, amelybe talán egy csipetnyi derültség vegyült Philip öltözéke láttán. A fiú feszengő mozdulatai elárulták, hogy viszket a teste a gyapjúszövettől. – Jó napot, Ware kisasszony – mondta rekedtes hangon. Anne meghajtotta a fejét. – Jó napot, Mr. Kent. Foglaljon helyet. Székek voltak mindenfelé a szobában, hímzett díszpárnákkal az ülésükön, s Philip sebtében kiválasztotta az egyiket. Ware ügyvéd majdnem ugyanolyan ideges volt, mint maga Philip, dörzsölgette a kezeit, egyik lábáról a másikra állt, szaporán pislogott dülledt szemeivel, aztán az ajtó felé iramodott. – Megnézem, kész-e a tea. Ebben a házban annál erősebb italt nem szolgálunk fel az úr napján. – Azzal eltűnt. Tétova porszemcsék kavarogtak az Anne fehér ölére hulló ferde fénypászmában, amely megvilágította a lány szolidan összekulcsolt kezét. Továbbra is azzal az enyhén derült arckifejezéssel szemlélte Philipet. – Egész csinos a ruhája – mondta végül. – Kíváncsi voltam, megtartja-e az ígéretét. – Ha a cél érdemes az erőfeszítésre, mindig. – Szörnyű, hogy menynyire összezavarta a fejét ez a lány, gondolta Philip. Vajon ez neki csak móka? Egy kis szórakozás, hogy később elviccelődhessen rajta a barátaival? Szinte hallotta, amint elmeséli, hogyan feszengett és reszketett a nappalijában egy bugris nyomdászfiú, meg hogy olyan vörös volt zavarában, mint a cékla. A dühítő gondolat vakmerő fogadalomra sarkallta. Ha addig él is, ez a napbarnította, csábosán duzzadó test feltárul előtte, és odaadja magát neki. Igyekvő válaszmosollyal megjegyezte: – Remélem, kellemesen telt a vasárnap délelőttje.

– Ha kellemesnek lehet nevezni, hogy az ember egy órán át imádkozik és négy órán át szentbeszédet hallgat – sóhajtott a lány. – Tudja, kongregacionalisták vagyunk. És úgy látom, a mi imáink nem abból a hitből fakadnak, hogy a bűnt le lehet győzni, hanem hogy a hívőket annyira ki kell fárasztani, hogy aztán eszükbe se jusson vétkezni. És maga? Tartozik valamilyen felekezethez? – Nem, semmilyenhez. Az anyám francia volt. Született katolikus. De az ifjúkori… ö-ö-ö… karrierje következtében kizárták az egyházból. Színésznő volt Párizsban – tette hozzá nyilvánvaló büszkeséggel. – Színésznő! Milyen izgalmas! Már annyiszor kértem apát, hadd nézhessem meg a Bostonban játszó vándortársulatokat. De az efféle mulatságokat a mi felekezetünkben hívságos földi dolgoknak tartják. .. – Azt hittem, azt teszi, amit jónak lát, Anne kisasszony. A lány enyhén elpirult egy pillanatra. – Úgy is van… egy bizonyos pontig. – És megkérdezhetem, mi határozza meg ezt a bizonyos pontot? – A tisztesség. A józan ész. Meg amit maga mondott épp az imént. Hogy érdemes-e a cél az erőfeszítésre. – Fürge pillantása valami olyat is kifejezett, amit Philip nem értett tisztán. – Hogy érdemes-e túllépni az előírt határokon. Vállalva a kockázatot, a rosszallást… Azzal, mintha nem tetszett volna neki a beszélgetés iránya, éles kanyart vett: – Párizst említette. Eddig is éreztem, hogy mintha lenne egy kis akcentus a beszédében. Ha jól emlékszem, azt mondta, Franciaországból jött a gyarmatokra. – Csak előbb néhány viszontagságos hónapot Angliában töltöttem. Megpróbáltam érvényesíteni egy örökségi igényt… – Hol tanult meg ilyen jól angolul? – Auvergne-ben. Az anyám fizetett egy állandó tanárt. Ő mutatta meg nekem Locke írásait is. Meg Rousseau műveit. De aztán hiábavalónak bizonyult a felkészülés. Az apám nemesember volt. De… – Végül is miért ne vallhatná be? – De soha nem vette feleségül az anyámat. S a családja… – újabb óvatos szünet –… visszautasította az igényemet. És amikor erőszakosan zaklattak, felszálltam egy hajóra, hogy itt új életet kezdjek. Arra számított, hogy a lány gúnyolódni fog rajta, vagy legalábbis megint megjelenik a szemében az a derült kifejezés. S amikor nem ez történt, még jobban összezavarodott. Anne összecsapta a kezét, és halkan felkiáltott: – Most végre megmagyarázta a rejtélyt, amely ott lebegett maga körül. Ahogy szembenézett azzal a faragatlan gránátoskapitánnyal… amilyen peckesen

jár… – Gyorsan kinyújtotta a kezét felé, s a mozdulattól megfeszült a fehér szövet a mellén. – Nem, ne higgye, hogy bántani akarom ezzel. Van magában valami különös büszkeség, amely megkülönbözteti mindenki mástól. És ez jó. Szeretném, ha mesélne még az angliai kalandjairól. Mennyiben befolyásolják a véleményét az itteni ügyekről? Már úgy értem, mit szól a király elleni felzúduláshoz? – Gyűlölöm az apám családját és mindent, amit ők képviselnek – felelte Philip nyugodtan. – Tönkretették anyám egészségét és feldúlták lelki békéjét. – Ő is magával volt Angliában? – Igen. A hajón halt meg, amellyel Bostonba jöttünk. – Ó, nagyon sajnálom. – Ha tehetném, Anne kisasszony… – Most már szólíts csak a keresztnevemen, Philip. Philip mereven bólintott. – Ha tehetném, visszamennék Angliába, és elvennék mindent, ami a jussom. De úgy, hogy belegebedjenek. Anne csodálkozva nézte a fiú kegyetlenül szikrázó tekintetét. A korábbi derültségnek már nyoma sem volt az arcán. – Nem egészen értem – mondta. – Közéjük akarsz tartozni? Vagy csak arra vágysz, hogy láthasd a bukásukat. A megaláztatásukat? – Azt hiszem, egy kicsit mindkettőt szeretném. – Ez volt a legőszintébb válasz, amit adhatott. És egy pillanatra felötlött benne a Marie-nak tett ígéretek zaklató emléke. Az ígéretek, amelyeket mostanra szinte teljesen elfelejtett. Anne némi töprengés után szólalt meg. – Te még a magyarázatoddal együtt is rejtély maradtál számomra, Philip. – Miért? – Ben Edesnek dolgozol, akit semmiképpen sem lehet az arisztokrácia hívének nevezni. És mégis azt mondod, ha lenne rá alkalmad, visszatérnél Angliába… – Ó, de hát úgy sincs rá reális lehetőség. Már eldöntöttem, hogy itt akarok boldogulni. – És örömmel döntöttél így? Vagy csak kényszerűségből? – Ugyanazt válaszolom, mint az előbb. Egy kicsit mindkettő igaz. – Tudod, ez az álláspont aligha tartható sokáig. – Azért, amit Mr. Adams jósol olyan makacsul? És persze igyekszik előidézni? Anne bólintott. – Ő csak sietteti az elkerülhetetlent. A gyarmatok lakosai hamarosan kénytelenek lesznek színt vallani. A király eltökélte, hogy úgy lesz,

ahogy ő akarja. És ha Mr. Adams módszereit meg is lehet kérdőjelezni, egy dologban igaza van. A kis elnyomás után mindig nagyobb következik. Ha engedjük, hogy lecsípjenek egy darabot a szabadságunkból, György király miniszterei felbátorodnak, és nagyobb szeletet akarnak. Aztán még egyet és még egyet. A Levelezési Bizottság éppen ezt akarja a többi gyarmat tudtára adni – ami Bostonban történik, nagyon könnyen megtörténhet velük is. És ezért össze kell fognunk. Nagyon nyugodtan mondta el mindezt, de Philipre nagy hatást tett a komolysága. Most felrémlett előtte Alicia, és összehasonlította Anne Ware higgadt idealizmusát az idealizmusnak azzal a nyilvánvaló hiányával, amely Parkhurst grófjának lányát jellemezte… Megcsörrent egy teástálca. Philip felnézett, és látta, hogy Ware ügyvéd lép be a szobába, nyomában a szakácsnővel. Vele Philip az ajtóban találkozott, amikor először jött a Launder Streetre. A szakácsnő fiatal, begyes leány volt, égővörös hajjal és nevető tekintettel. Ware bemutatta – Daisynek hívták. Letette a tálcát, és kezdte kitölteni a teát a finom, világoskék peremű porceláncsészékbe. Amikor végzett és kiment, Ware felemelte a csészéjét, hogy pohárköszöntőt mondjon. – Iszik velünk a zsarnokság elleni harc sikerére, fiatalember? Talán illik hozzátennem, hogy csempészett holland teát iszunk. Nekünk ugyan nem kell az átkozott angol tea, amíg el nem törlik a három-pennys adót. Úgy látszik, itt már a politika mindenüvé befurakszik, gondolta Philip, miközben az ajkához emelte a gőzölgő csészét. Még egy ilyen meglehetősen ügyetlenre sikeredett vasárnapi látogatásba, még ebbe a sötét faburkolatos, kényelmes öreg szobába is, ahol a kéményakna faláról egy szigorú, fekete ruhás, szakállas ember olajportréja mered rá. – Hadd igyak az önök vendégszeretetére is, uram – mondta Philip, és ivott. Már csak egy félóráig maradt. Ware ezalatt a North-kormány jog-tiprásairól és, ahogy ő mondta, bűncselekményeiről tartott előadást. A szónoklat egyik szünetét kihasználva Philip gyorsan felállt, és közölte, hogy mennie kell. – Nagyon örültünk a látogatásának – mondta Ware, s máris indult volna az ajtó felé Philippel. De Anne kecses mozdulattal fölállt, és megfogta a karját. – Idd csak meg a teádat, apa. Majd én kikísérem a vendégünket. Az ajtó fölötti szellőzőablakon beeső napfényben ragyogtak a szemei és gesztenyeszínű haja, ahogy kikísérte. Philipben pedig fortyogott a bosszúság. Nem volt megfelelően csiszolt modora, hogy helyt tudjon állni egy ilyen

társalgásban. Szeretett volna minél gyorsabban elszaladni onnan, oda, ahová való – Edes pinceszobájába. – Köszönöm, hogy eljöttél, Philip – mondta Anne. – Nagy örömömre szolgált. – Philip alig tudta kipréselni magából a szavakat. Egy pillanatra egészen közel voltak egymáshoz, már-már összeért a testük. Hová lett az a makrancoskata, akiről Ware beszélt? – gondolta. Ő csak Anne szelíd mosolyát, kedvesen csillogó barna szemét látta. – Szívesen látlak máskor is – mondta a lány. – Köszönöm. Feltétlenül eljövök – felelte Philip, önmagát is meglepve. S ahogy a sápadt januári napsütésben elindult a latyakos utcákon, egyszer csak megrohanta az öröm. És szégyellte, hogy az imént még el akart rohanni Anne házától. De egy alapvető kérdés továbbra is az agyában motoszkált. Végül is mi vonzotta annyira ebben a lányban? Azon túl, hogy oly hosszú önmegtartóztatás után természetes volt a fizikai vágyakozása. Anne Ware a hazafiak elkötelezett híve, ehhez kétség sem férhet. És finoman, de félreérthetetlenül színvallásra akarta kényszeríteni őt is. De hát ő valóban nem tudja még, hogy hol áll… Hát, talán éppen ez a magyarázat… Anne Ware olyan neki, mint egy tükör. S ha szerencséje van, végre megláthatja benne igazi önmagát. És persze kiegyensúlyozott, okos, erős akaratú lány. Kíváncsi volt, hogyan alakult ki benne a gondolkodására és tetteire egyaránt jellemző függetlenség. Nem mintha túlzásba vitte volna, de ha hihet a személyes tapasztalatának, Anne apjának és Edesnek, akkor Anne mégiscsak egészen más, mint a tipikus ifjú bostoni hölgyek. Mindez csak növelte a vonzerejét. Mint ahogy az is, hogy átkozottul csinos. Fütyörészve meggyorsította a lépteit. Lefektetem, le én, mint a sicc, gondolta váratlanul jött önbizalommal. II. Philip nem tudta pontosan, mit jelent az Amerikában oly népszerű udvarló szó. Ám a következő hónapok során lassanként rájött, hogy igenis udvarló lett belőle. Gyakori vendége lett a Launder Street-i háznak, Ware cikkeit pedig ettől kezdve csakis Anne vitte el a Gazette nyomdájába.

Sokat sétáltak is Bostonban a tél enyhültével, amikor langy tavaszi meleg takarta be a várost. A vasárnapi alkonyon pedig nemegyszer kimentek a Hannover térre, ahol a hatalmas Szabadság-fán a hazafiak papírlámpásai ragyogtak. A királyi katonák és a király hívei folyton leszaggatták ezeket a lámpásokat, de mindig újak jelentek meg helyettük, hogy megvilágítsák Joyce Jun'r alig álcázott fenyegetéseit a királypártiakkal szemben vagy a hazafiak mozgalmának legfrissebb híreit közlő hírlapokat. Például azt, hogy Virginiában a Burgessek hogyan állítottak fel tizenegy tagú Levelezési Bizottságot az Adams-féle mintára. Ez azért fontos, magyarázta Anne, mert a termékeny Virginia konzervatív ültetvényeseire korántsem jellemző az Új-Angliában elterjedt szélsőséges radikalizmus. És amikor az ottani legtekintélyesebb és leggazdagabb emberek – Philip számára csupa ismeretlen nevet említett: Hen-ryt, Jeffersont, Washingtont és Richárd Henry Leet –, hallgatva Adams figyelmeztetéseire létrehoztak egy gépezetet, amelynek révén kapcsolatot tarthatnak fenn Massachusettsszel, azzal nagyot lendítettek a szabadság ügyén. Egyszer, amikor vasárnap késő délután a Közparkban sétáltak, fél tucat brit tiszt lovagolt el mellettük, ragyogó lovaikon versenyeztek egymással a füves, nyílt téren. Egyikük, miután elszáguldott mellettük, visszafogta a lovát, hogy végigmérje Anne-t és a kísérőjét. Fel-felhorkanó lovát visszatartva Stark kapitány nem szólt hozzájuk egy szót sem. De Philipre vetett pillantása mindent elmondott helyette. Állán a forradás hullafehérnek látszott, ahogy megsarkantyúzta a lovát és kurjongató társai után vágtatott. Egy rongyos kiskölyök, aki egy közeli szilfa törzsének támaszkodva ült, felkapott egy követ, és a lovas után hajította: – Rohadt, szaros homárhátú! Philipnek eszébe sem jutott a gránátoskapitány azóta, hogy összeszólalkoztak a London Könyvüzletben. De ez a véletlen találkozás megmutatta, hogy Stark nem felejtett el semmit. És nem bocsátotta meg Philip pimaszságát. Ahogy a kapitány vágtatva eltűnt a szemük elöl, Anne mosolyogva belekarolt Philipbe. Philip repesett az örömtől. Hetek óta sétálgattak és beszélgettek, de ez volt az első alkalom, hogy Anne megérintette. S az érintéstől felbátorodva megpróbálkozott egy csókkal is, amikor visszatértek a Launder Street-i ház félhomályos tornácára. Anne elfordította a száját, s így Philip ajka csak az arcát súrolta. Aztán a lány röpke búcsút rebegve belibbent a házba.

A csók hát nem jött össze. Átkozott nőszemély! – gondolta, ahogy kullogott vissza a Dassett közbe. Mindig tökéletesen ura a helyzetnek. De talán éppen emiatt megy el hozzá újra és újra, gondolta egy fintor kíséretében. És elmegy ezentúl is, hacsak teheti, annyi szent. III. – Mr. Kent, hol van Ben Edes? Ezt azonnal ki kell nyomtatni! A sírós hang hallatán Philip előbújt a sajtógép mögül. Sam Adams állt az ajtóban, és most az állandó szélütött reszketésénél is jobban rázta valami. Philipet megcsapta a férfi savanyú lehelete. Kopott mellényén számos bor– és ételfolt virított. Egyszóval ugyanolyan trehányul festett, mint bármikor. És mégis tiszteletet parancsolt a jelenléte, ahogy Philip kezébe nyomott egy lapot. Még meg sem száradt rajta a tinta. „Felháborító támadás az angol emberek szabadsága ellen!” – harsogta a rövid fogalmazvány címe. – Mr. Edes fent van a Hosszú Szobában, uram, Mr. Hancockkal beszélget… Adams visszavette tőle a lapot. – Akkor látniuk kell mindkettejüknek. A rohadt pletykák végül is igaznak bizonyultak. North a fejére hívja a katasztrófát, és nekünk megadja éppen azt, amiben reménykedtem! – Mi történt, Mr. Adams? – kérdezte Philip, miközben Samuel már a lépcső felé nyargalt, de erre megpenderült, és palakék szemében már-már tébolyult káröröm csillogott. – A tea, fiatal barátom, az átkozott teájuk!… Ma reggel hozta a hírt egy postahajó. Még harminc napja sincs, egész pontosan április 27-én törvényt fogadtak el Londonban arról, hogy az a velejéig rohadt Kelet-indiai Társaság gyakorlatilag monopóliumot kap a gyarmati teakereskedelemre. Hogy megtámogassák a társaság roskatag pénzügyeit, eltörölték az exportvámokat, amelyeket eddig fizettek Angliában. És ennélfogva itt kizárólag ennek a cégnek az ügynökei árusíthatnak teát. És a Kelet-indiai Társaság nyugodtan kifizetheti a három-pennys adót, így is könnyedén alá tud menni mind a csempésztea árának, mind annak, ami még biztosít némi hasznot a törvénytisztelő tory kereskedőknek. Most aztán az átkozott konzervatív üzletemberek is kénytelenek lesznek elismerni, hogy igazam volt, amikor azt mondtam, ha veszély fenyeget akár csak egyetlen polgárt – vagy egyetlen gyarmatot –, akkor veszély fenyegeti a többit is.

– De hát hogyan fogadhattak el egy ilyen intézkedést? – kérdezte Philip. – A vak is láthatta, hogy milyen nagy felzúdulást fog okozni. – Megint próbára akarnak tenni bennünket! És véletlenül sem szólal meg a lelkiismeretük, miközben a törvényeket citálva megmentik azokat a kiváltságos gazembereket, akik a csőd szélére juttatták a Kelet-indiai Társaságot. Átkozott legyek, ha ez aztán nem harapós ügy, és istenemre mondom, érezni fogják a harapását! Azzal szinte örömmámorban úszva felcsörtetett a lépcsőn. Philip emlékezett rá, hogy Burke és Franklin is beszéltek egyszer a kereskedelmi társaság megtámogatásának tervéről. Akkor hát ez a terv valósággá vált. És hogy valóban ellátja-e Adamset és a társait azzal a napnál is világosabb ürüggyel, amire vágytak, majd kiderül. Az Edes és Gill nyitott bejárati ajtaján befújt a májusi szél, miközben Philip arra gondolt, hogy bárhogy igyekszik, nem képes izgalmat érezni az események alakulása hallatán. S ahogy a testén érezte a langy szellőt, amelyben a tenger sós szaga és a kibomló tavasz illatai keveredtek, az ő lelki szemei előtt mindenféle érzéki képzetek jelentek meg Anne Ware-ről. Akkor sem tudott szabadulni tőlük, amikor visszament a sajtóhoz, és unottan folytatta egy kereskedelmi hirdetőcédula nyomtatását. De tíz perc múlva Ben Edes, Adams és az elegáns Hancock már csattogtak is lefelé a lépcsőn. Philipnek pedig nyomban hozzá kellett látnia egy plakát szedéséhez, amelyet napnyugtára már ki is szögeltek a Szabadság-fára. IV. A kora nyári kánikula beköszöntével tovább élesedett a gyarmatok és a korona konfliktusa. Angliában dr. Franklin valahogy megszerzett egy köteg levelet, amelyeket Hutchinson kormányzó és a massachusettsi körzeti titkár, Andrew Oliver írt a North-kormány egyik tagjának. A levelek keresetlenül, sőt brutális módon értékelték a bostoni radikálisok jellemét és tevékenységét. Franklin elküldte a levelek másolatait Adamsnek, magától értetődően elvárva tőle, hogy ő is tartsa tiszteletben a leveleket rendelkezésére bocsátó illetőnek tett ígéretét, miszerint bizalmasan fogja kezelni őket. De ez Franklin ígérete volt, nem Adamsé. Az utóbbi mindet felolvasta a városi törvényhozók titkos gyűlésén, majd az Edes és Gill nyomda haladéktalanul nekilátott a teljes anyag kinyomtatásának.

A levelek feltárták Hutchinson kormányzó átkozott kétszínűségét. Kiderült, hogy míg a nyilvánosság előtt igyekszik gyarmatbarát színben feltüntetni magát, titokban azt tanácsolja Londonnak, hogy bánjanak úgy a lázadók főkolomposaival, ahogy megérdemlik – a lehető legkeményebben. Az egyik levélben kereken kijelentette: „az angol emberek úgynevezett szabadságának bizonyos korlátozására igenis szükség van”. Ahogy estéről estére a sajtó mellett volt, miközben Ware, Warren, Revere és a Hosszú Szoba csoportjának más tagjai jöttek és mentek, hozták az új kiáltványokat, plakátszövegeket, cikkeket a Gazette-be, Philip hamarosan rádöbbent, hogy Adams most valóban olyan szikrákat talált, amelyekből felcsaphat a láng. A Hutchinson-levelek jelentették a gyújtóst, de az igazi tüzelőanyag a teamonopólium volt. Hutchinson kormányzó kijelentette, hogy egyik unokaöccsét nevezi ki ügynöknek és bizományosnak Bostonba. Ahogy Adams megjósolta, ez már a tory kereskedőknek is az elevenébe talált, és most már attól sem ódzkodtak, hogy csatlakozzanak a liberális nézetekhez. Az egyik kereskedő még cikket is írt a Gazette-be, mégpedig egyebek között a következőket: „Amerika egy szörny lábainál fog heverni, amely képes lesz tönkretenni kereskedelmünk minden ágát, megfosztani bennünket minden tulajdonunktól, és szemérmetlenül hagyni, hogy ezrével pusztuljunk el!” Philip nem akart hinni a szemének. Az ideiglenesen megtért tory csaknem olyan lázadó hangon írt, mint maga a jó öreg Samuel. Anne Ware-t is felizgatták az események, vagy, ahogy ő mondta, „György király minisztereinek kapitális baklövései”. Megjósolta Philipnek, hogy Adams vezényletével a tiltakozás hamarosan crescendóvá erősödik, sőt akár nyílt összecsapások is lesznek. Lehetséges, hogy a tömeg nemsokára újból elözönli a város utcáit… Philipet azonban igencsak bosszantotta, hogy Anne a szokásos vasárnapi sétáikon másról sem tudott beszélni, mint a teaügyről. Hogy megpróbálja végre elterelni a figyelmét a politikáról, Philip megszámolta a pénzét, és úgy döntött, áldozhat négy shillinget arra, hogy egy június végi szombat este meghívja Anne-t Mrs. Hiller népszerű panoptikumába, amely a Clark rakparton volt. Ott álltak hát kora este a deszkaépület ajtajában lévő forgókereszt előtt, és Philip odaadta a két-két shillinget egy magas széken fészkelődő rongyos fiúnak. A rakpart zaja elcsitult, ahogy elfordították a forgókeresztet, és a függönyökön át beléptek egy lámpásokkal megvilágított terembe. Az angol

királyok és királynők elegáns másolatai álltak sorban a talapzatokon, ruháik flitterei, aranyfonalai és csillogó bársonyai visszaverték a mennyezeti gerendákról lelógó kormos lámpák fényét. Anne és Philip elsétáltak az első meghökkentően élethű figura mellett, amely vak viaszszemekkel bámulta a terem fényeit és árnyékait. Ott volt a legendák erős állkapcsú Arthur királya kardjával, az Excaliburral. A jóképű Oroszlánszívű Richárd keresztes lovagi vértben. A gazember, púpos János király. És még sokan. Mrs. Hillernek azonban nem sok látogatója volt ezen a napon. Talán az idő miatt – nyirkos köd ereszkedett az öbölre, és itt bent még kétszer olyan fojtogató volt a levegő. Anne is lehangoltnak tűnt – szinte ugyanolyan távol volt, mint Erzsébet királynő megfagyott alakmása keményített fehér nyakfodrában. Anne ott állt előtte, bámulta a királynőt, de mintha nem is őt látta volna… – Ez nem valami érdekes, ugye? – jegyezte meg végül Philip. Izzadt, és szörnyen érezte magát új ruhájában. – Nem muszáj maradnunk… – De, miért ne, nézzük meg az egész kiállítást – felelte Anne, ám érezni lehetett, hogy igazi lelkesedés nélkül. – Ott van a mostani királyunk – mutatott az egyik figura felé. – Csodálkozom, hogy Mrs. Hiller még nem dobta ki a rakpart szemétdombjára. Két látogató ment el mellettük a félhomályban, groteszk árnyékot vetve a nem túlságosan tiszta padlóra. Egy újabb lámpás alatt megálltak a dundi fejű, rózsaszín ajkú ifjú III. György szobra előtt. Kisfiúsnak, jóságosnak, tökéletesen ártalmatlannak tűnt gyönyörű világoskék szaténruhájában, gondosan púderezett parókájával. Az arca csillogott – talán a viasz megolvadt egy kicsit a hőségben. A talapzatra valaki egy obszcén feliratot karcolt. Philip hosszú hallgatás után megrázta a fejét. – Nem, azt hiszem, jobb lesz, ha megyünk. Máshol jár most az eszed. Anne bocsánatkérően nézett rá. – Igaz, igaz. Nagyon sajnálom. Philip nem tudott visszafojtani egy gunyoros megjegyzést: – Sétáljunk inkább a rakparton, és beszéljük meg a teaügyet újból? – Szegény Mr. Revere-ért aggódom. Ma délután visszahozta a tálat, amit megjavított apának. Nagyon kimerültnek látszott. Nem hiszem, hogy tíz szónál többet mondott. Philip ezt végre meg tudta érteni. Revere szinte egyáltalán nem fordult meg a nyomdában az elmúlt hónap során. Május elején temette el a feleségét, Sarát, és Ben Edes szerint nem tudta túltenni magát a veszteség fájdalmán. – Sara Revere-nek nem kellett volna megszülnie azt az utolsó gyereket decemberben – mondta Anne. – Isanna betegen jött a világra, és az apám azt

mondja, ő sem marad életben sokáig. – Furcsa, fürkésző pillantást vetett Philipre. – Mrs. Revere csak harminchat éves volt. Egy évvel idősebb, mint az én anyám, amikor meghalt. Azt mondják, egy asszony minden gyerekéért elveszti egy fogát. Sara sokkal többet veszített ennél – az életét. Ez túl magas ár azért, hogy az ember mindig azt tegye, amit a világ elvár egy asszonytól. – Úgy érted, mint feleségtől és anyától? Anne bólintott. – Én is szeretnék családot. De nem azon az áron, hogy tönkretegyem érte saját magamat. – Én is éreztem, hogy te aztán nem vagy hajlandó úgy viselkedni, ahogy azt egy bostoni fiatalasszonytól elvárják. – Szelíd tréfának szánta ezt, de a lány arcán megjelenő feszültségből látta, hogy hibát követett el. – Az élet nemcsak gyerekekből meg főzésből meg portörlésből áll! – kiáltotta Anne visszafojtott hangon. – Az anyámnak ilyen élet jutott – bele is halt… – Mikor… – Philip habozott, szinte félt feltenni a kérdést –… mikor történt? – Hatvannégyben. – Még eszembe sem jutott megkérdezni, Anne, volt valaha testvéred? – Egy öcsém, Abraham. Három hónapos volt, amikor meghalt. – És az anyád miben halt meg? A lány szeme újból valami kísérteties múltból derengett felé. – Himlőben. Szörnyű járvány volt. Majdnem ötezren haltak meg a városban. És közülük majdnem ötvenen a megelőző kezeléstől, aminek meg kellett volna óvnia őket. Köztük volt az anyám is. – Miféle megelőző kezeléstől? Anne szórakozottan végigfuttatta a tekintetét a rongyos bársonykötélen, amely elválasztotta őket a viaszfiguráktól. – 1721-ben már volt egy nagy járvány. Egy bizonyos Boylston doktor és Cotton Mather tiszteletes azt hirdették, hogy egyetlen módszerrel lehet életeket megmenteni: ha a lehetséges áldozatokat egy oltásnak nevezett új módszerrel enyhén megfertőzik. Boston tanácsnokai ezt akkor eretnekségnek ítélték. Hatvannégyben azonban már ki lehetett próbálni az elképzelést. Az anyám a himlő egyik áldozatából kapta meg a mérget. És úgy, ahogy elő volt írva – egy tű hegyén, közvetlenül a karján vágott sebbe. Csakhogy ő nem enyhe fertőzést kapott. Hanem halálosat. – Kis szünet után fejezte be a történetet. – Apám sohasem hibáztatta az orvosokat. Az ötlet jó volt. Sokkal több embernek mentette meg az életét, mint ahányan belehaltak. Azt hiszem, az anyám kész volt a halálra. Azt hiszem, igazából már sokkal előbb meghalt, valójában…

Megakadt a hangja, miközben a zsinórt megsimítva a Paraszt György dülledt viaszszemébe nézett. Philip úgy érezte, talán most közel van a lány rendkívüli szellemének és függetlenségének megértéséhez, közelebb, mint eddig bármikor. – Ezt megmagyaráznád, Anne? – kérdezte. – Azt, hogy mi ölte meg? – nézett rá a lány. – Ugyanaz, ami Sara Revere-t. Hogy a világ kegyetlenül megszabja egy asszony életének a határait. Gyereknevelés. A szolgák ellenőrzése. És még véletlenül sem lehet semmilyen független gondolata. Hát én megfogadtam, hogy az én életem más lesz. – Ahogy ismerlek, biztosan. – De ezért harcolni kell, Philip. A társadalom nem tud gyorsan változni… – Szúrósan Philip szeme közé nézett. – Akarod, hogy megmutassam, mi pusztította el az anyámat? Mielőtt válaszolhatott volna, egy másik női hang harsant fel a közelben: – Drága Annié Ware! Jézus Istenem!… Kövér, nevetős arcú, középkorú asszony bukkant elő a terem végének borongós homályából. Amikor odaért hozzájuk, két tenyerét összecsapta Anne kezén. – Ezer éve nem láttam az én kedvenc tanítványomat. Mi van veled? Miért nem látogatsz meg soha? – Bocsásson meg, Mrs. Hiller. Nagyon örülök, hogy újra láthatom. – Philip felé hajtotta a fejét. – Hadd mutassam be a barátomat, Mr. Kentet. Ez itt Mrs. Hiller, a kiállítás tulajdonosa… – Tudhattam volna, hogy már jártál itt – mondta Philip csalódottan. – De még mennyiszer – mosolygott Mrs. Hiller. – Bár többnyire csak odafönt, ahol az ifjú hölgyek magániskoláját vezetem. Annié különösen kitűnt a szépírásban. És milyen gyönyörűen kézimunkázott! De azt láttam, hogy mindig máshol jár az esze. Az volt a baj, hogy túl sok időt töltött az apja könyvei között! – Az idős hölgy mosolya mögött egy kis őszinte dorgálás is megbújt. – Hát igen – mondta Anne –, az apám még mindig csalódott, hogy hiába tanultam meg a női mesterségeket, sohasem gyakorlom őket. – No de majd más lesz minden, ha találsz magadnak egy jóravaló férjet – felelte Mrs. Hiller, röpke pillantást vetve Philipre, akit ettől még jobban elöntött a forróság. – Hidd meg nekem, kedvesem – folytatta a kövér asszony –, a túl sok tanulás nem segít se a konyhában, se a gyerekszobában, de még a szalonban sem. És ne feledd, egy tehetős férfinak nem olyan nő kell, aki a sok eszével a végén még uralkodna fölötte. Éppen ellenkezőleg! Egy feleség vesse alá magát a férje akaratának.

Anne felsóhajtott. – Akkor engem a sors aligha házasságra teremtett. – De éppenséggel kijuthat neked még egy boldogtalan házasság – okította Mrs. Hiller –, ha nem változol meg egy kicsit. – De nem tudta elrejteni volt tanítványa iránt érzett szeretetét. – Azért te szép és vonzó leány vagy, na! Látogass meg valamelyik délután, jó? – Jó, majd igyekszem. – Remek. Most, ha nem haragusztok, meg kell néznem, hogy az a gézengúz a bejáratnál nem lógott-e ki megint rumért… – Azzal nagy szoknyasuhogással elsietett. – Anne, ha tudom, hogy te már láttad a kiállítást, nem hoztalak volna ide… – Ó, nekem ez mindig jó szórakozás. Meg aztán régen jártam már itt. Ahogy Mrs. Hiller mondta, legtöbbször csak a tanszobákat láttam az emeleten. Szegény apa. Attól tartok, kárba veszett a pénze. Gyűlölöm a kézimunkát! – Elmosolyodott. – Remélem, nem rontottam el az estét, Philip. – Nem. De feltártál nekem még néhány rejtélyt magadról. – Rejtélyt? Philip bólintott. – Néha úgy gondolom, ismerlek már… – Amit persze én nem mondhatok el rólad – évődött Anne. – Hiába minden erőfeszítésem, nem mesélsz semmit az angliai kalandjaidról. – Arra már fátylat borítottam – legyintett Philip. – Az egésznek semmi jelentősége. Menjünk ki a friss levegőre, jó? Kimentek a panoptikumból, de kint a rakparton is majdnem ugyanolyan fülledt volt. Alkonyodott, már meggyújtották a fáklyákat. A nyirkos óceáni köd homályba vonta a részleteket. Ahogy elindultak, fakósárga arcok derengtek előttük; nők, férfiak és kamaszok bámultak egy egyensúlyozó művészt, aki két, hordóra szögelt póznán mutatta be a tudományát. Taps csattant fel, és aprópénz csörrent egy hordótetőn, ahogy az akrobata egy lábon egyensúlyozva fürgén megpördült. A bámész gyülekezet a ködbe veszett mögöttük. Valahol messze megkondult egy harangozóbója. Anne hirtelen megállt. – Már kérdeztem tőled: akarod látni, mitől lettem ilyen makrancos? – Miért, ez valami olyasmi, amit meg lehet mutatni? – Bizonyos értelemben igen. Csak fölfelé kell mennünk a parton vagy fél mérföldet. – Hát akkor vezess. És közben meséld el, milyen iskolákba jártál még. Egyszer említetted a gimnáziumot, igaz?

– Igen. És azelőtt volt az elemi magániskola. Az ilyeneket idősebb hölgyek tartják egészen kicsi gyerekeknek. A gimnázium után a fiúk egyetemen tanulhatnak tovább. A lányok viszont csak olyan intézményekbe mehetnek, mint amilyen Mrs. Hilleré. Apa megtette, amit a kötelességének érzett. De én legalább ugyanannyit, ha nem többet tanultam a könyvtárából, kezdve az erkölcsi útmutatást nyújtó könyvekkel, mint Mr. Bunyan munkái, Mather tiszteletes prédikációi… – Aztán következett Mr. Locke… és a politika? – Igen. Én nem fogom úgy eltékozolni az életemet, ahogy az anyám tette. Ha szükséges, tartom magam az illendőség szabályaihoz. De ez nem jelenti azt, hogy nem tudok gondolkodni, hogy nem lehet szerepem semmi másban a gyerekszülésen kívül, amitől az összes fogam kihullana! Philip szeretett volna nevetni, de a lány hangjában megint érezte azt a gyötrődést. Jobb lesz nem feszegetni tovább ezt a témát, gondolta, amíg el nem érnek arra a helyre, ahol állítólag magyarázatot kap a lány szabad szellemére, amelyet bizonyos határon túl láthatólag már az apja sem tudott irányítani. A sűrű, gomolygó ködben számára ismeretlen környéken jártak. Egyszer csak valami sárga derengést pillantott meg előttük. A kövezett út itt véget ért. Hallotta a hullámok egészen közeli csapkodását. Már majdnem teljesen besötétedett. Anne megfogta a karját: – Vigyázz, itt sár van. Meg kell állnom az őr kunyhójánál, mielőtt bemegyünk. Philip értetlenül követte a sárga fényfolt felé, amely sugarával egy hajlott hátú, ősz embert világított meg, amint kibotorkált egy düledező kis kalyibából. Az ember felemelte a lámpását. – Ki az? Szólj! – Csak én vagyok, Elihu. Az ember lehetett legalább hetvenéves. Vizenyős szeme csillogott a lámpás fényében. Ráncos arca széles mosolyba gyűrődött, kivillantva töredezett fogait és sorvadt ínyét. – Anne kisasszony! Nem járt erre már vagy egy éve… nem, van az kettő is. Hogy van, kislány? – Jól. Nagyon jól, Elihu. – És a derék apjaura? – Kiváló egészségnek örvend, köszönöm. Csak hát sokat dolgozik még mindig. Ez itt a barátom, Mr. Kent. Megmutathatom neki a telepet?

– Há' má' mér' ne mutathatná? – bólintott az éjjeliőr. – Engemet aszt nem érdekel, mit mondanak, hogy kié, nekem ez akkor is csak az Abner Sawyeré marad. Aztán kiáltsanak ám, ha eltévednek. – Nem fogunk eltévedni – mosolygott Anne. – Ismerem én a telepet, mint a tenyeremet. Azzal még erősebben megszorította Philip karját, és elindultak a kapu felé. Óriási, trehányul festett felirat volt egy táblán két pózna között. SAWYER HAJÓÉPÍTŐ TELEP Anne megállt alatta, és felmutatott. – Az anyám lánykori neve Sawyer volt. Ez az egész az apjáé volt… valaha. Lassan elhúzta tőle a kezét, és valami furcsa, melankolikus kifejezés ült ki az arcára, ahogy továbbindult, mintha a múlt egyszerre csak körülölelte volna, akár a köd. Philip a nyomában lépkedett. Magas rönkfa-kupacok és nyers tönkök óriás gúlái mellett haladt el, aztán látta, hogy Anne megáll előtte. Amikor odaért mellé, a lány újból megfogta a karját: – Óvatosan! Ezúttal lefelé mutatott. Még egy lépés, és Philip beleesett volna egy embernyi mély, szögletes gödörbe. A gödrön túl hatalmas, kísérteties, U alakú bordák derengtek, mint valami ősi szörnyeteg csontjai. Csak aztán vette észre, hogy olyan volt, mint az Eclipse belseje a hajó törzse nélkül: egy hajó gerincét és bordáit építették ott a három faállvány egyikén, amelyek a láthatatlan víz felé lejtettek. – Majdnem belesétáltál a fűrészgödörbe – mondta Anne. – Egy vagy két ember dolgozik ott lent, kettő meg fent. Keresztfűrésszel hatvan láb hosszú deszkákra vágják a tönköket, és végül majd azokból lesz ennek az egyárbocosnak a törzse. – És ez a nagyapádé volt? Anne bólintott. – 1714-ben jött Angliából, és tanoncnak szegődött egy másik teleptulajdonoshoz. Azelőtt Plymouthban élt. Az apja és a nagyapja még fűrészgödörben dolgozott. Azt hiszem, ezért is lett a nevük Sawyer. A nagyapám, ahogy mondani szokás, szárazföldi patkány volt, de szerette a tengert. És szeretett hajót építeni. Plymouthban viszont már volt annyi telep, amennyi kellett, így hát átjött Amerikába. Mire az anyám 1729-ben megszületett, már be is teljesült az álma – saját hajóépítő telepe lett. Még csak

huszonöt éves volt, de keményen megdolgozott a sikerért. És nem hiába. Csak hát az anyám után már nem született több gyereke. Ez volt a baj… Újból elindult, gomolygott a köd körülötte. Megkerülték a fűrészgödör végét, ahol keresztbe állított gerendák voltak a földbe ásva, hogy megtartsák a hosszú tönköket, amelyeket lentről és fentről mozgatott fűrésszel vágtak deszkákra. Anne a hajó állványon álló csontvázához ment. A hatalmas bordák fölöttük magasodtak, ahogy Philip megállt a lány mellett, és hagyta, hogy beszéljen, mert érezte, hogy most beszélni akar. – Az anyám számára ez volt a játszótér, amint járni tudott. Annyira szerette ezt a helyet, hogy egészen természetesnek vette, hogy egy napon az övé lesz. Az sohasem jutott eszébe, hogy az ő apja is csak olyan, mint a többi angol férfi. Szóval csalódott volt, amiért nem született fia. Az nem jutott az eszébe, hogy egy asszony képes lehet irányítani egy ilyen üzletet. Egy hajótelep vezetése férfimunka… – Komoran elhallgatott. – Úgy mesélte, egyetlenegyszer kérdezte róla az apját – folytatta. – Tizenöt vagy tizenhat éves lehetett. Azt akarta tudni, mikor kezdheti átvenni az ügyeket. Hogy mikortól lehet a segédje. Ugyanolyan jól ismerte a munkamenetet, mint az apja. Hogy hogyan kell ferdén egymáshoz illeszteni a gerinc részeit. Hogyan kell összeállítani a hajótestet. Burkolás, tömítés, dugarozás – értett ő mindenhez, hiszen annyiszor segített a munkásoknak. Hát megkérdezte. És úgy mesélte, Sawyer nagypapa soha életében nem nevetett akkorát. A könnye is kicsordult, úgy nevetett. Egyszerűen nem hitte el, hogy a lánya komolyan beszél. Pedig nem akarta megbántani. Egyszerűen csak a korának embere volt. De azt hiszem, attól a naptól kezdve szép lassan megölte. Még ha szándékosan soha nem is tett volna ilyet… Töprengett egy darabig, és szomorú lett a hangja: – Furcsa, hogyan sebzik meg egymást az emberek. Úgy, hogy nem is tudnak róla. Csak mert a szokás azt diktálja. Egy újabb kis vállrándítással lerázta a rosszkedvét. – A nagyapám visszautasítása volt a fordulópont. Amikor az apám udvarolt neki – egyenesen a Harvardról jött –, azért ment hozzá, mert addigra leszámolt az álmaival. A nagyapám pedig eladta a telepet egy másik tulajdonosnak egy évvel a halála előtt, ötvenben. Természetesen a pénz egy részét odaadta Ware ügyvédnek és a feleségének. Nagylelkű ajándék volt. De az sohasem jutott eszébe, hogy azt adja a lányának, amire az a legjobban vágyott – na persze, hiszen ő csak egy asszony volt. Kiskoromban gyakran elhozott ide, csak hogy nézzük a munkásokat. És én

csak ilyenkor láttam igazán boldognak. Amikor elindultunk haza, majdnem mindig sírt egy kicsit. – Az apád tudott erről? – Nem vagyok biztos benne. De ha tudott is, nem hiszem, hogy különösebben izgatta. A férfimunka, az férfimunka, és punktum. – De hát miért ment hozzá az anyád, ha ilyen érzései voltak? – Mert szerette. És… – Anne hangja újból keserű lett – .. .mert tudta, hogy nincs más út. Rájött, hogy egy nő hiába álmodozik egy ilyen üzletről, úgysem lehet az övé. Az képtelenség. Még ma is az. Egy olyan intézet, mint amilyen Mrs. Hilleré – az már egy kicsit más. Leányiskolát szabad vezetni. Az beleillik a nők számára előírt keretekbe. A nagyapám, amennyire tudom, kedves, szerető szívű ember volt. Mint az apám. De akkor is ők ölték meg az anyámat. – És ezért te más utat választasz. Locke-ot olvasol. Részt veszel a politikában… – Részt fogok venni a férjem munkájában is, ha… – Elfordította a fejét. –… ha már tudom, hogy ki lesz az. – Anne, te aztán átkozottul rendkívüli lány vagy. Anne felnevetett. – Meg is kell fizetnem az árát. Nekem nincsenek barátnőim. És egy-két látogatás után minden udvarlóm faképnél hagyott. Téged kivéve – évődött. – De te francia vagy, és még zöldfülű Amerikában, és talán még nem találkoztál mással! Tudod, Philip, én hiába járok lelkiismeretesen a templomba, és hiába tartom be a legtöbb külsődleges szabályt, azért nem számítok teljesen elfogadható partinak. Ebben a pillanatban Philip szerette volna a karjaiba kapni. De elfojtotta a vágyát – talán még mindig volt benne valami túlzott, félszeg tisztelet iránta. Anne is kényelmetlennek érezhette a pillanatot, mert így szólt: – Sötét van. Most már jobb, ha megyünk. Maguk mögött hagyták a baljós hajócsontvázat, majd elmentek az öreg Elihu bodegája mellett, aki már elszenderedett a lámpása mellett, és Philip még mindig nem szólt egy szót sem. Anne végre megmagyarázott valamit önmagából; most már értette, miért sóhajtott akkorát Ware ügyvéd, amikor a lánya Locke-ot idézte a bárdolatlan gránátoskapitánynak. Maguk mögött hagyták a hajóépítő telepet és a ködben derengő feliratot. S mire elérték a kövezett utat, Philip arra jutott magában, hogy egy olyan lány, mint Anne Ware, alighanem túl nagy falat egy hétköznapi embernek. De hát mikor tartotta ő magát hétköznapi embernek? – gondolta befelé mosolyogva.

Könnyű, baráti hallgatásba merülve sétáltak vissza Anne-ék házáig, s csak az őr távoli kiáltása zavarta meg az este nyugalmát: „Nyolc óra van! Ködös az este! Nyolc óra van!” És Philip egyre csak azt hányta-vetette magában, amit Anne mesélt. Furcsa módon csak még izgatóbbnak érezte ettől, még jobban vonzotta, és nemcsak testileg. A Launder Street-i ház lépcsőjén már a lánynak is visszatért a jókedve, és őszinte mosollyal nézett rá. – Köszönöm a kellemes kiruccanást, Philip. – Még egyszer elnézést kérek, amiért elcipeltelek egy olyan helyre, ahol te már sokszor jártál. Mondhattad volna… – Ugyan. Tudom én, milyen keményen megdolgoztál azért a négy shillingért. De az az érzésem, hogy túl sokat beszéltem… és túl őszintén. Biztos vagy benne, hogy ezek után is akarsz találkozgatni egy olyan nővel, aki ragaszkodik hozzá, hogy lehessenek saját gondolatai? – Biztos – felelte Philip gondolkodás nélkül. Anne vidáman, gyöngyözően felnevetett. Hirtelen előrehajolt, és gyengéden megcsókolta az arcát. És lehetett ez a csók bármilyen félszeg, Philip olyan boldog lett tőle, amilyen nem volt már hónapok óta. Sokáig ott állt még a lépcsőn azután is, hogy Anne mögött becsukódott az ajtó. V. A kis evezős csónak, amelyet Philip egy délutánra kölcsönzött, föltúrta a Charles-folyó vizét az orrával. S miközben ő evezett, Anne a hátsó ülésről beszélt hozzá. Ugyanazt a sárga, hímzett muszlinruhát viselte, amelyben először bódította el Philipet. A lába előtt fonott kosár. Sirályok vijjognak a lágy szeptemberi égen, miközben Philip megcélozza a csónakkal a Bostonnal szemben lévő félsziget füves dombjait. Szombat van, de a nyomda éppen kicsit lazábban volt ellátva munkával, így hát Philip kért Edestől egy szabad délutánt. És nagyon örült, hogy Edes beleegyezett, mert a piknikelés nem számított elfogadott vasárnapi elfoglaltságnak. Elevez a Charlestown nevű falucska takaros, napsütötte házai és kikötője mellett. A falu a félsziget déli csücskét foglalja el. De szemével egyre a zöld dombokat fürkészi a távolban. Az egyiknek Breed's a neve, egy másiknak Bunker.

Csak néhány fehér gazdasági épület pettyezi itt-ott a lankás vidéket. Úgy tervezi, hogy valahol azokon a dombokon közli a szándékait Anne-nel. A fülledt nyári hónapok alatt elviselhetetlenné vált agyának és testének követelődzése. –… és Mr. Adams biztosra veszi, hogy más kikötővárosok is csatlakoznak – magyarázta Anne. – Azt beszélik, hogy legalább félmillió font teát fognak szállítani a Kelet-indiai Társaság ügynökeinek. És az a tökfej Hutchinson továbbra is esküdözik, hogy érvényt szerez a teamonopóliumnak. Hát ez oltári! – Szentséges isten, már megint témánál vagyunk! – fortyant föl Philip, csak félig tréfából. – Tea, tea, tea, már szörnyen elegem van belőle! – De hát éppen ez az, amire annyira vártunk! Amibe bele lehet kapaszkodni! – mondta Anne, hátratűrve egy rakoncátlan hajfürtöt, amely lobogott az atlanti szélben. Távolabb a parttól fehér tarajú hullámok ostromolták az öböl szigeteit. Két charlestowni horgászfiú odahahózott nekik. Anne visszaintett, aztán a már jól ismert évődő hangján szólalt meg: – No és, Philip, akkor miről kellene beszélgetnünk, ami érdekesebb? Azon az estén a hajótelepen halálra untattalak a családom történetével… – Dehogyis untattál. –… de a te dolgaidról nem beszélgetünk soha. Hónapokon át próbáltam kicsalogatni belőled, hogy milyen rejtélyes dolgokat műveltél Angliában. És mi a válaszod? Csak hallgatsz, és vészjóslóan meresztgeted a szemed. Játsszunk sportszerűen! Én mindent elmondtam neked, te meg hét lakat alatt őrzöd a múltadat, mint egy vénkisasszony a hozományát. Nem gondolod, hogy már elég jól ismerjük egymást, és igazán megbízhatnál bennem te is? – Igen, ismerjük egymást – felelte Philip. – De talán még mindig nem eléggé. – Ahogy tekintete a lány mellén időzött és hirtelen merészen elmosolyodott, Anne arcát elöntötte a pír. Újból hátratűrte a haját. Idegesen, azt Philip láthatta. És egyre nőtt benne a remény, hogy ez az aranyfényű délután és valamelyik elhagyatott hegyoldal megajándékozza azzal, amire oly gyötrelmesen vágyott. Anne hirtelen megérintette a kezét, ahol az evezőt szorította. – Én nem úgy értettem, ahogy te gondolod. Komolyan mondom, Philip, minden éjjel rólad töprengek… – És jutottál valamire? – Hogy valami kísért téged. Valami nem hagy nyugodni. – És téged? – Engem is, igaz. De én már feltártam – hogy is mondják a franciák? – a fekete szörnyemet. A tiéd talán olyan borzalmas, hogy beszélni sem tudsz róla?

Philip az evezőkre hajolva töprengett. Igen, lehet, hogy túlságosan óvta a múltját. Így hát újra nekifogott az evezésnek, s közben mesélni kezdett. Nem túlságosan részletesen, de azért elmondott minden lényegeset. Csak Alicia Parkhurstöt nem említette, s ehelyett azzal magyarázta Roger Amberly támadását, hogy Lady Jane felbujtotta ellene. De Anne még ezt az eltorzított történetet is tágra nyílt szemmel hallgatta. S amikor Philip kikötött a félsziget északkeleti csücskén, már új, töprengő megértéssel nézett Philipre. – Akkor egész közel jártam az igazsághoz azzal az elejtett megjegyzésemmel. – Miféle megjegyzéseddel? – Hát hogy olyan uras a viselkedésed. És még valami bizonyítványod is van róla. Amikor először jöttél hozzánk, és valamit mondtál erről az egészről, azért még nem voltam biztos a dolgomban. – Igen, hogy a te szavaddal éljek, van bizonyítványom. De most már fabatkát sem ér. – De megvan még az a levél az apádtól, ugye? – Igen, az anyám ládikájában. A szobámban őrzöm. De hát nem jó az már semmire. – Csakhogy amikor ezt mondod, mégis van a hangodban valami halvány reménykedés. Tisztában vagy vele? – Nem – hazudta Philip, és kimászott a kavicsos partra. Megfogta Anne kezét, s ahogy kisegítette a csónakból, minden idegszálával azt érezte, ahogy a lány melle a karjához ér. Aztán lehajolt a kosárért, s közben Anne nekiszegezte a kérdést. – Végül is mit akarsz, Philip? – Ezt már kérdezted máskor is. – Igen, de nem válaszoltál. Legalábbis nem adtál igazi választ. Rendben van, elmenekültél az Amberly család karmaiból. De most már valami új felé kellene tartanod, nemcsak el valamitől. Szóval mi a célod? – Az étel. Anne felnevetett. – Rendben van. Mi lenne, ha a Morton-hegyet választanánk? Igazán kellemes hely. De addig nem tágítok, amíg nem válaszolsz a kérdésemre. S ahogy mentek fölfelé a magas, illatos fűben, Philip válaszolt végre. – Azt hiszem, egy napon magam is tulajdonos akarok lenni. A saját nyomdámat vezetni…

– Hogy aztán visszamenj Angliába, és elhencegj a sikereddel azoknak az embereknek? Ahogy megígérted az anyádnak, mielőtt meghalt? – Hogy igazi választ adjak, ahogy te mondod, ez szerintem ki van zárva. Félúton a csúcs felé Anne újból megfogta a karját, hogy szembenézhessen vele. Philip most a hegyi legelők nyár végi zöldjének hátterében látta a lányt, a távolban templomtornyok és kusza háztetők látszottak, és a folyó másik oldalán a bostoni kikötők árbocerdeje. Néhány árboc azok közül egy angol hajórajhoz tartozott. – Még most sem érzem a bizonyosságot a hangodban, Philip. – A fenébe is, hát talán mert tényleg nem tudom biztosan. – Emlékszel, mit mondtam egyszer, Mr. Adamset idézve? Eljön az idő, amikor mindenkinek színt kell vallania. És elindulni valamilyen irányban. Ezt te sem kerülheted el. Philipet megdöbbentette Anne határozottsága, bár egykorúak voltak, most a lány felnőttebbnek látszott. Talán azért, mert ő már tudta, milyen irányba tart. – Igen, tudom, hogy neked mi a célod. Egy férj, aki mellett élni tudsz. Nemcsak gyerekeket nevelni, hanem vele együtt dolgozni a vállalkozása, a törekvései sikeréért… – Ó, de az nem megy ám egyik napról a másikra – mondta Anne, és újra elindult fölfelé. – Még akkor sem, ha mondjuk, ebben a pillanatban elém pottyanna az égből a megfelelő férfi. A jövő túlságosan bizonytalan. Mielőtt bárki is a saját törekvéseinek élhetne, előbb meg kell oldani azokat a kérdéseket, amelyek apát és Mr. Adamset és a többieket foglalkoztatják. Az én egyik célom az, hogy ez megtörténjék. S amennyire képes vagyok rá, segítsek ebben. – Te tökéletesen meg vagy győződve ennek az ügynek az igazáról, ugye? – Igen. Tudod, hogy én soha nem fogok úgy visszavonulni az életből, ahogy azt a nőktől elvárják. És nemcsak szeretem az apámat, de az eszméit is tisztelem. Mármint azokat kivéve, amelyek a nő szerepére vonatkoznak! – De úgy néz ki, hogy ezt az akadályt már legyőzted – mondta Philip gunyorosan. – Engedi, hogy a magad feje után menj, nem igaz? – De igen. Ö nagyon jó ember, és tudja, hogy ezt a csatát már réges-rég elvesztette. Tudod, Philip, ha a jogról és a politikáról van szó, ő igazán jelentős gondolkodó. Olyan nagy hatással volt rám, hogy most már nekem is az a fontos, ami neki. Persze magam is átgondoltam a dolgokat. Vagy legalábbis próbáltam. Az ellenállás jogos és igazságos. És szerintem mindaz, amit Angliában átéltél, téged is ugyanerre kell hogy vezessen. A világ változik. Az emberek többé nem tűrik, hogy királyok vagy bármiféle kiváltságos emberek zsarnokoskodjanak

fölöttük. Említetted azt a tanárodat Franciaországban. Ő tudta, hogy a választás elkerülhetetlen, igaz? – Igen, azt hiszem – bólintott Philip. – És hamarosan én is döntök a saját utam felől. – Csak ne várj vele túl sokat, mert akkor a pillanat kényszerítheti rád a döntést. Tudod, én elég sok történelmi könyvet olvastam apám könyvtárából, úgyhogy elhiheted nekem, a véletlen sokszor döntő szerepet játszik. De szerintem jobb, ha az ember – legyen akár férfi, akár nő – a saját akaratából dönt, és nem szolgáltatja ki magát az események kénye-kedvének. – Anne… – Philip a fénylő hegycsúcsot és a párás eget bámulta, miközben letette a fűbe a kosarat. – Én már döntöttem valamiben. – Miben? – Hogy megmondom neked, mennyire szeretlek. – A csöndben most csak a szél susogását lehetett hallani. – És nagyon kívánlak. Anne újból elvörösödött, és fölkapta a kosarat. – Menjünk fel a csúcsra. Nem lesz jó a birkahús, ha nem… – Anne! Még erősebben megszorította a lány karját, s aztán megragadta a másikat is. És lassan lehúzta maga mellé a széltől zizegő fűbe. Kezét a lány vállára csúsztatta, és már képtelen volt fékezni teste vágyódását. Az apró verítékgyöngyből a lány ajkán úgy látta, hasonló érzéseket él át ő is. – Hónapok óta várok erre a pillanatra, Anne. – Philip, én nem tudom… úgy értem… De nem tudta folytatni, ahogy Philip kezét a tarkója alá téve hátradöntötte a fűbe. És Anne nem ellenkezett. Csak mintha valami szomorúság csillant volna meg barna szemében, amikor Philip lefeküdt mellé, fölé hajolt és megcsókolta. Finoman érintette csak az ajkát, éppen csak megízlelve bódítóan meleg puhaságát. Aztán a könyökére támaszkodva fölemelte a fejét. Anne szinte riadtan nézett rá, és elvékonyodott hangon szólt: – Tudtam, ha idejövünk… valahogy tudtam, hogy mi… ó-ó. Ezzel a furcsa, szinte bánatos kis nyögéssel megadta magát, és lehunyt szemmel, mozdulatlanul feküdt. Philip újból fölé hajolt, és selymes haját cirógatta, miközben tarkóján tüzelt a nap. S ez a tűz az egész testét betöltötte, amikor csípőjét a lány csípőjéhez szorította.

Anne nem húzódott el most sem, de Philip mégis érzett valami ellenállást, valami feszültséget benne. Vagy félelmet? Újból megcsókolta. Most már Anne ajka is válaszolt, és kezét a nyaka köré fonta. Philip inge a melléhez ért. Anne halkan felnyögött, és szorosan magához ölelte Philipet, az meg őt – a fiatalság szenvedélyével és az aranyfényű szeptember hevével… A magas fűben rejtezve csókolóztak sokáig, s a világ egy távoli tehénkolompot kivéve megszűnt körülöttük. Aztán Philip ajkával a lány szemhéját, illatos fürtjeit cirógatta. A fű bódító őszi illatokat árasztott, de még bódítóbb volt Anne lehelete, amikor végre megnyílt az ajka, és Philip megízlelhette édes nyelvét… Egy újabb meglepett, apró sikkantás jelezte, hogy Anne megérezte a változást Philip testében. Hiszen olyan szorosan simultak egymáshoz, hogy csak összegyűrt ruhájuk választotta el őket. Egy csónakos valakinek hahózott a folyón. A nap lángolt, aranyfényt zúdítva a földre, hogy melegében fürössze őket, és perzselje mohón ziháló szájukat, reszkető félszegséggel felfedezőutakra merészkedő kezüket… Philip már nem tudta féken tartani a testét. Vére felforrt, csillapíthatatlanul. Kezdte felgyűrni a lány sárga muszlinszoknyáját. Mintha Anne megpróbált volna elhúzódni tőle, még valami hangot is adott – tiltakozott, talán de saját szíve olyan hangosan zakatolt, hogy nem hallotta tisztán. A szoknyát már felgyűrte egész a derekáig, s keze mohón támadott. Forró, titkos zugok bizsergették az ujjait. Úgy érezte, a lány testét is betölti már a vágy, mint az övét… A fű susogva rezgett a szélben. A kikötőből sirályok vijjogása hallatszott. Zúdult le rájuk a fehér fény, miközben már Anne keze is merészebben nyúlt felé, és Philipé is felbátorodott… Felzaklatva vetette hátra magát a fűbe egy pillanattal azután, hogy Anne elhúzódott tőle. Szemében szikrázott a düh, miközben Anne megigazította a szoknyáját. Aztán felült, és a ruhaderekát is lesimította. És rá nem nézett volna Philipre a világért sem. – Az isten szerelmére, Anne, mi a baj? – Philip, ez őrültség volt. Őrültség és hiba. Nem kellett volna idejönnöm veled. Nem kellett volna hagynom, hogy azt gondold… ó, az ég szerelmére, kérlek, bocsáss meg. Sötét szemének sarkában egy könnycsepp csillogott. Philip felállt, hajszalagja meglazult ölelkezés közben, és most lobogott a szélben, ahogy

lenézett a lányra. Reszketett a haragtól, a megdöbbenéstől, a hirtelen fagyossá vált szeptemberi naptól. – Tagadod, hogy ugyanazt kívánod, amit én? – Philip, én… – Úgysem tudod letagadni. Anne a térdére kulcsolta a kezét és lehajtotta a fejét. A hangja olyan volt most, olyan bizonytalan, amilyennek Philip még sohasem hallotta. – Nem, persze hogy nem. De… Hirtelen fölszegte a fejét. Az őszi napsütés lángra lobbant az arcán lecsorgó könnycseppekben. És mégis ugyanaz az Anne Ware volt most is, akivel akkor, azon az első napon Henry Knox könyvesboltjában találkozott. – De nem akarom. – Ó – vágott vissza Philip szinte vicsorogva –, mert egy férfi rád erőszakolná az akaratát, igaz? De a krisztusát, soha egyetlen férfi nem fog megérinteni, ha ilyen konok vagy! Magára is dühösen elfordult. – Sajnálom. – Letérdepelt a lány mellé, és két kezét kezébe fogta. – Abból, ahogy csókoltál, Anne, éreztem, hogy akarod. – Igen – felelte Anne tétován –, ez igaz. Hiszen olyan forrón süt a nap. És itt biztonságban vagyunk, senki nem kapna rajta bennünket soha, de… Philip, én még egyetlen férfit sem szerettem, így még nem, soha a tizenkilenc év alatt. Én… én nem tudom ezt csak úgy, ilyen könnyedén. – Azért, mert egy férfi akarja? – Én megértem, hogy dühös vagy… – Egyszerűen csak nem értem – mondta Philip, és felállt. –… és most majd azt hiszed, hogy prűd vagyok… – Dehogy hiszem. Hiszen ahogy csókolsz, az minden, csak nem prűd. Anne… – Kérlek, hallgass meg! Az én hibám volt. Ostoba és gonosz voltam, hogy erre csábítottalak. De nem szándékosan tettem… – Most sebesen peregtek a szavai, miközben arcáról letörölgette a könnycseppeket. – De amikor eljön az idő, kell hogy legyen… valami más oka is, mint egy szeptemberi délután forrósága. Philip komoran nézett, de érezte, hogy lassan elcsitul a mérge. Nagyon is jól tudta, mire gondol Anne. – A szerelem. A fű hajladozott és zizegett a szélben. A nap minden öröme odaveszett. És Anne továbbra sem nézett rá.

– Igen. Különben ez olyan, mint egy szajha üzekedése bárkivel, aki fizetett neki. Megérted ezt, Philip? Most a sirályok távoli vijjogása is a kétségbeesés hangja volt. – Értem én. Valaki mással akarsz próbálkozni. – Nem, én nem kértem, hogy… – De ezt akarod. Igenis ezt. De talán megbocsátasz érte, ha ezt én képtelen vagyok összeegyeztetni mindazzal, amit mondasz. – Mivel? – Hát például amit az anyádról meséltél. Hogy azért ment férjhez, mert egy rendes nőtől ezt várják el. És ezért rabságra kárhoztatta magát. De az is szerelem volt, igaz? Te mondtad, hogy az volt… – Igen. – És belehalt. – Igen. – És te mégis ugyanilyen rabságot akarsz? Hogy egy férfi az urad legyen? Szóval mégis? Ez a te drágalátos szabadságod, Anne? – Az anyám a házassággal feladta önmagát. – És te is pontosan erre akarsz kilyukadni, vagy nem? – Nem. Azért van valami különbség. Nem tudom, hogy ki tudom-e fejezni pontosan – semmit nem fejezek ki pontosan –, szóval az igaz, hogy az igazi szerelem, az rabság. De olyan rabság – akár egy embernek, akár valamilyen eszmének leszünk a rabjai –, amelyet magad választasz szabadon. Feléje mész, nemcsak arra használod, hogy menekülj valami elől… – Már megbocsáss, de a két dolgot csak egy átkozott paraszthajszál választja el egymástól. Honnan tudod, hogy melyik, melyik? – Az ember azt tudja. Abból, hogy kiteljesít-e vagy elpusztít. Philip most túlságosan zaklatott volt ezekhez a gondolatokhoz. – Rendben, lehet, hogy igazad van – mondta, és hevesen legyintett hozzá. – De amit akarsz – kiteljesedni, elpusztulni; menni valami felé, vagy menekülni valamitől ez olyan választás, amire én képtelen vagyok. Anne bólintása most súlyos volt a bánattól. – Szörnyen ostoba vagyok. Pedig tudtam. És mégis beleegyeztem, hogy eljöjjünk ide. Mennyire tudtam, hogy ez lehet belőle. És mégis akartam… – Fölemelte a fejét, a szeméből áradt a szomorúság –… de mennyire! – Ne hazudj. – Nem hazudok! Ez az igazság! De szörnyű hibát követtem el, amikor engedtem, hogy idáig jussunk…

Philip újból letérdepelt mellé, és két ujját Anne még mindig meleg ajkára tette. Zaklatott volt, és végtelenül nyomorultnak érezte magát, de egy kurta nevetéssel leplezni próbálta: – Ne hibáztasd magad. A hibát én követtem el, Ware kisasszony. Megfeledkeztem róla, hogy milyen átkozottul erős akaratú nőszemély vagy. Hogy milyen határozott véleményed van mindenről, amit csak tehet az ember. Te bizonyos akarsz lenni némely dolgokban, de, hogy a te szavaiddal éljek, játsszunk sportszerűen. Vagy nekem nem jár ugyanaz, ami neked? – Dehogynem. Hát persze hogy jár. – Szóval bocsánatot kérek, amiért, ahogy mondják, rád akartam kényszeríteni az akaratomat. De hát csak férfi vagyok, aki azt kívánja… – Fejezd be, Philip! Már mondtam, hogy egyáltalán nem erről van szó. Persze, tudta ezt ő is, és szégyellte, hogy már másodszor támadott a lányra ugyanezzel. Hogy lecsillapítsa háborgó érzéseit, mosolyogni próbált, de csak egy grimasz sikeredett. – Jobb, ha ezt abbahagyjuk. Ezen a ponton… – Fölkapta a kosarat, és magasra emelte. – Ne hagyjuk kárba veszni a birkahúst és ezt a jó kis napsütést. – Én… én még mindig attól félek, hogy haragszol… – Igen, őrülten haragszom rád, te leány. És az a tébolyító, hogy ettől még jobban kívánlak. Annyira, hogy már fáj, és átkozott legyek, ha tudom, miért. Vissza kellene eveznem a Copp's Hill-i kikötőbe, és téged itt hagyni, mint egy hajótöröttet. De azt hiszem, mégsem teszem meg… – Ez meglep – mondta a lány bűnbánó mosollyal. – Valóban? Pedig nincs benne semmi meglepő. Van benned… – Nem tudott színészkedni; egyszerűen most kikívánkozott a szívéből a fájdalmas igazság. – …van benned valami, amit akkor is csodálok, ha visszautasítasz. És talán éppen azért csodállak, mert visszautasítasz… a fenébe is, nem tudok én annyit a nőkről, hogy kiigazodjak ezen az egészen! De a magad módján te keményebb vagy, mint a jó öreg Adams a legjobb formájában, annyi szent. Na gyere. Kinyújtotta a kezét, hogy segítsen neki, de Anne elindult magától. Ahogy újból kaptattak felfelé a hegyoldalon, Philip folytatta: – Bárcsak tudnék hazudni neked, Anne. Bárcsak megjátszhatnám, hogy meg tudom adni neked azt, amiről azt mondod, szükséged van rá. Akkor minden szép nyugodtan elrendeződne… – De én észrevenném, hogy hazudsz – ha hazudnál.

– Hát igen. Biztosan éreznéd – sóhajtott Philip. – Mindegy, úgysem vagyok képes rá. Képtelenség, hogy bármiféle ígéreteket tegyek. Anne megállt és ránézett, s a tekintete most olyan átható volt, hogy Philip érezte, ha van őbenne bármiféle lélek vagy belső lényeg, a lány tekintete elhatol odáig, és tépi-szaggatja. – Csak most? Vagy ez örökre szól? Philip fejében felkavarodtak az emlékek: Kentland, az anyja, hogy mi lehetett volna belőle – és talán még mindig lehet. A szentséges istenit, hát valóban, mit akar ő elérni? – Anne, igazán nem tudom – felelte. Azzal megfordult, és ment tovább a hegycsúcs lángoló fényei felé. Azt kívánta, bárcsak elemésztené az a tűz, fölfalná, elpusztítaná, hogy ne kelljen többé gondolkoznia, döntenie, gyötrődve megoldást keresnie az egész világ rejtélyeire, amikor azt sem tudja, önmagával hányadán áll… Valahogy azért sikerült megnyugodnia, és a kosár kinyitásával lefoglalnia a figyelmét. Aztán Anne is csatlakozott hozzá, leült a kendő mellé, amelyet Philip szétterített. Az arca piros volt még, de a könnyei felszáradtak. Philip, miközben kirakosgatta az ételt, hanyagul megjegyezte. – Gondolom, ezek után nem akarod, hogy járjak hozzád. És értetlenül látta, hogy Anne elmosolyodik, még ha kicsit erőltetve is. – Azt nagyon is akarom, Philip. Akárcsak ezek a gyarmatok, te is nagy elhatározás előtt állsz. És akár így, akár úgy, valami lesz belőled. Szeretném látni, hogy micsoda. Persze, a döntés teljesen rajtad áll – mondta végül, elfordítva a fejét. VI. A délután hátralévő részét azzal töltötték, hogy újra és újra megvitatták a teaválságot, és üres szavakkal dicsérték a kora őszi langymeleget. S amikor Philip visszaevezett Bostonba az alkonyatban, már egyikük sem szólt egy szót sem. Amikor a Launder Street-i háznál elváltak, Philip csak morgott valamit búcsúzásul, és meg sem érintette Anne-t. Nagyon keveset aludt azon az éjszakán. A szeptemberi délután elviselhetetlen élességgel szegezte neki a kérdéseket. Mik a céljai? Milyen jövőt akar magának? Mennyiben lesz ez az ő döntése, s mennyiben olyan események következménye, amelyek fölött nincs hatalma?

S ahogy nyugtalanul hánykolódott, arra jutott, hogy alighanem beleszeretett Anne-be. Különben miért érezné magát ennyire elhagyottnak, dühösnek és zavarodottnak? VII. Október végén lovas gyorsfutárok érkeztek a Nyakon keresztül, és azt a hírt hozták, hogy Philadelphiában egy tömeggyűlés lemondásra kényszerítette a város számára kinevezett teaügynököket. Hasonló gyűlést Bostonban is összehívtak, de Hutchinson kormányzó unokaöccse és két fia, akiket kineveztek a jövedelmezőnek ígérkező posztokra, nem adták be a derekukat. Adams és a hívei mennydörögve gyalázták a teabizományosokat. Árulóknak, Amerika ellenségeinek nevezték őket. De hiába. Aztán, november 27-én, megpillantották a távolban a Dartmoutht, az elsőt a három hajó közül, amelyek a jelentések szerint Bostonba hozták a gyűlölt rakományt. Aznap éjjel Philip és Benjamin Edes majdnem hajnalig dolgoztak. Kiszedtek, korrigáltak és kinyomtattak egy röplapot, amelyet aztán az egész városban terjesztettek, és kiszögeltek a Szabadságfára is: BARÁTAINK! HITTÁRSAINK! HONFITÁRSAINK! A legborzalmasabb csapás, a Kelet-indiai Társaság által szállított gyűlöletes tea megérkezett a kikötőnkbe; a pusztulás vagy a zsarnokság machinációival szembeni férfias küzdelem órája áll előttetek! Mind, aki jót akar ennek az országnak, önmagának és az eljövendőnek, jöjjön el a Faneuil Hallba ma kilenc órára (amikor megszólalnak a harangok), hogy együttesen és sikerrel szálljunk szembe a kormány legújabb, leggonoszabb és legpusztítóbb intézkedésével. Philipnek fogalma sem volt róla, mit szólhat Anne Ware a városban óráról órára növekvő feszültséghez és haraghoz. A szeptemberi csónakkirándulás óta egyetlenegyszer sem látogatott el a Launder Streetre, ha pedig észrevette, hogy a lány befordul a Dassett közbe, mindig úgy intézte, hogy a műhely hátsó irodájában akadjon elfoglaltsága. Mostanra már azt sem tudta biztosan, hogy vajon azért viselkedik-e így, mert szerelmes Anne-be, és ettől fél, vagy, mert nem szerelmes belé. A Griffin rakparton horgonyt vetett teaszállító hajó serény munkálkodásra sarkallta Edest és a barátait. Philipnek pedig elterelte végre a figyelmét a hetek

óta tartó fájdalmas kétségektől, hiszen hiába volt minden önmarcangolás, még mindig nem tudta, hányadán is áll magával. VIII. Úgy látszik, fizikailag távol tudja tartani magát Anne-től. Azt azonban nem tudta megakadályozni, hogy a lány másképpen keresse fel. A Dartmouth érkezése utáni második éjszakán Philip róla álmodott – nehéz, érzéki álom volt, valami ködön vagy füstön keresztül pillantotta meg a lányt meztelenül. Felnyögött, hánykolódott pinceszobai priccsén, köhögött, álmának csípős szagát érezte a nyirkos sötétségben… Füst? Egy pillanat alatt kipattant a szeme, és rémülten gabalyodott ki az átizzadt takaróból. Az álom okozta erekciót rögtön lelohasztotta a hirtelen rémület. Gyapjú hálóinge a térde körül csapkodott, ahogy a lépcső felé botladozott. A füstszag erősebb lett. Egy szilánk szúródott meztelen talpába, ahogy kettesével véve a fokokat rohant fölfelé. A lépcső tetején lévő pirosas fény még jobban megrémítette. Valami hangot is hallott. Ropogást… Kivágódott a földszintre, és elrohant Ben Edes irodája mellett. A lángok egy köteg frissen nyomott Gazette-bői csaptak ki a sajtó mellett. Még nem volt nagy a tűz; a gomolygó füstöt inkább a még nedves nyomdafesték okozta. A lángoló papírokhoz ugrott, és kezét is megperzselve lesodorta a lapokat a szállítólapról, nehogy a fasajtó is tüzet fogjon tőlük. A tűz vibráló fényében egy eldobott fenyőgöbös fáklyát pillantott meg. Az ajtó félig le volt szakítva a pántjairól, és a külső oldalán véső és feszítővas nyomai látszottak. Olyan mélyen aludhatott, hogy nem hallotta meg a betörés zaját. – Tűz van, tűz van! – üvöltötte az ajtóból, reménykedve, hogy még nem jár túlságosan későre. Megkönnyebbülten hallotta, hogy egy pillanat múlva már mások is visszhangozzák a kiáltást. Talán az Állam Háza közelében lévő kocsmák csellengő csavargói, gondolta Philip. A sajtó mögé rohant, megragadta a homokkal teli vödröt, amely éppen ilyen vészhelyzetekre volt odakészítve, és nagy, kaszáló lendülettel az égő újságokra szórta a homokot. Ez segített – valamennyire. A Dassett közben fölerősödtek a hangok. Philip az ajtóban kirajzolódó alakokra kiáltott: – Valaki csizmában segítsen eltaposni a tüzet!

Egy támolygó, vörös orrú, nagy gyapjúsálas trógert tuszkoltak befelé a társai. – És valaki szaladjon el Mr. Edes házába, és hozza ide… – de gyorsan! – kiáltotta Philip. Amikor Edes negyedóra múlva megérkezett, a tüzet már eloltották. Lármás, civódó tömeg gyűlt össze a kis utcácskában, és egyik-másiknál fáklya is volt. Edesnek lökdösődve kellett utat törnie a nyomdához. Philip hálóingben reszketve a küszöbön fogadta. Edes megszemlélte a kárt, miközben Philip elmesélte, mi történt. – Szép munka – jegyezte meg végül Edes, a betört ajtót tapogatva. – Hála istennek, hogy sikerült megmentenie a nyomdát. – Valaki nyilván felfedezte, honnan származik az új plakát a fán. – Nem volt az titok! – mordult föl a nyomdász. – Fenyegettek már ezzel, még rosszabbal is, de hányszor! Alighanem valami harcias tory lehetett a városból, töprengett Philip, de Edes csak legyintett erre, és a bámészkodók tömegét vizslatta. – Nem, fiú, a kereskedők, akik még mindig a Paraszt György seggét nyalják, túl nagy becsben tartják a saját irhájukat, és túlságosan félnek a Szabadság Fiaitól, semhogy ilyesmire vetemednének sötétedés után. Inkább katonák lehettek. A William-erődi helyőrségből jöttek. A király derék, tisztességes katonái… Azzal nagyot köpött, megfordult, és elkezdte összeszedni a megperzselődött újságokat. – Azt hiszik, egy kis garázdasággal belénk fojthatják a teamachinációik elleni tiltakozást. Na persze – tette hozzá elmosolyodva-, esetleg a mi szervezetünktől kapták az ihletet. Ha arra volt szükség, gyújtogattunk már mi is. Ami elégett, azt holnap újranyomjuk. Úgy néz ki, a példányok egyharmada pusztulhatott el… – És kis híján elpusztult az egyetlen hely, ahol fel tudom építeni a jövőmet, hogy a kénköves mennykő csapna beléjük! – mondta Philip indulatosan. Ben Edes helyeslő, határozott pillantást vetett rá. Benyúlt az inge alá, és kihúzott egy láncot, amelyen ugyanolyan érem volt, mint amilyet Campbell mutatott Philipnek. S azzal a láncot döbbent segédje nyakába akasztotta. – Egy kis ajándék, Philip. Viseld büszkén. Kiérdemelted azzal, amit ma tettél. Meg azzal, amit most mondtál.

Negyedik fejezet A FEJSZÉK ÉJSZAKÁJA I. – Philip, tudod, hogy ma akcióra készülünk. Szükségünk van fiatalemberekre. Velünk vagy? De figyelmeztetlek, lehet, hogy veszélyes lesz. Ben Edes ezt egy szerdai napon mondta december 16-án, kora délután. Kint szemerkélő téli eső áztatta a Dassett közt. Philip megtörölte nyomdafestékes ujjait a kötényében, és az idősebb férfi válaszra váró szemébe nézett; tudta ő nagyon jól, miféle akcióról van szó. A forrongó Boston másról sem beszélt tizenkilenc napja, amióta a Dartmouth a Griffin rakparton vesztegelt, gyomrában a rakománnyal. Közben a két másik hajó is horgonyt vetett mellette, az Eleanor és a Beaver, és azok rakterében is ott volt a rengeteg tea. A november második felében tartott nyilvános gyűléseken Samuel Adams rendületlenül hajtogatta a követelést, hogy mindhárom teaszállító hajó menjen vissza Angliába. Adams szabadcsapatai ügyesen irányították a hangos szóbeli szavazásokat, elfogadtatva a hazafiak minden határozatát. A királyi kormányzó azonban mit sem törődött ezzel. Hutchinson megparancsolta a kikötőt felügyelő vámhatóságnak, hogy csak akkor engedheti útjukra a teaszállító hajókat, ha hivatalos dokumentummal igazolják a vám kifizetését. Másnap, december 17-én a válságos időszaknak így vagy úgy véget kellett érnie. Húsz nappal egy hajó érkezése után ugyanis a vámosok felmehettek a fedélzetre, és lefoglalhatták a rakományt a vámilleték kifizetésének elmulasztása miatt. A Dartmouth ideje a következő napon járt le. Hogy erre felkészüljenek – mint Edes bizalmasan elárulta Philipnek –, három vagy négy nappal azelőtt Adams összehívta a bostoni és környékbeli levelezési bizottságok titkos gyűlését. A cél az volt, hogy kidolgozzanak egy tervet, amelyet még a tizenhetedikei napkelte előtt kell végrehajtani – mielőtt a tea a korona kezébe kerülne. – És a kormányzó nem adja be a derekát? – kérdezte Philip. – A Sárkányban úgy hallottam, ma még tartanak egy legutolsó gyűlést, hogy kikényszerítsék.

– Na igen, lesz még egy gyűlés. A Déli ótemplomban, délután háromkor. De nem hiszem, hogy Hutchinson meggondolná magát. Ha mégis megteszi, azzal nagy csalódást okoz jó néhány általam ismert úriembernek. A kormányzó persze nyilván érzi a vész közeledtét. El is menekült a miltoni Blue Hill melletti nagy házába. – Igen, ezt én is hallottam. – Úgyhogy a teát lefoglalják, hacsak nem engedélyezi a Dartmouth-nak, hogy még ma este felszedje a horgonyt. De nem fogja engedélyezni. – És a katonaság, Mr. Edes? Számíthat rájuk Hutchinson? – Ez a nagy kérdés – és a kockázat. A katonákat esetleg mozgósítják majd a szigeti helyőrségből, hogy feltartóztassanak bennünket. S ami még rosszabb, a Griffin rakparton ki leszünk téve az angol hajóraj ágyúinak. Ha az az átkozott Montague admirális úgy dönt, hogy megpróbálja egy kis kartácstűzzel elfojtani a… tiltakozásunkat, akkor megnézhetjük magunkat. – Gondolja, hogy képesek kárt tenni a teaszállító hajókban és a kikötőben? – Hogy közben másvilágra küldjenek néhány hazafit? Igen, ez sincs kizárva. Philip testén borzongás futott végig. – Na persze, semmire sincs garancia – tette hozzá Edes. – Amilyen hangulat van a városban, a homárhátúak talán inkább megülnek majd a fenekükön. És az is kérdés, milyen parancsot kellene kapniuk, hogy beavatkozzanak. Hogy lőjenek ránk? De hiszen mi nem akarunk kárt tenni senki emberfiában. Persze… – Megvonta a vállát. – Ez nem azt jelenti, hogy nem szabadulhat el a véres pokol. Akár csak véletlenül is, úgyhogy én figyelmeztettelek, fiú. Mi a válaszod? Philip elmosolyodott. – Akár kockázatos, akár nem, gondolja, hogy ezt ki tudnám hagyni? Főleg azután, hogy ki akartak perzselni bennünket innen? Csak mondja meg, hol és mikor. Edes megveregette a vállát. – Az én társalgómban. Három csoportot szervezünk, az egyiket az én házamban. Zárd be a műhelyt, és legyél ott napnyugta előtt. Úgy tudom, az ótemplomban még utoljára megpróbálják rábírni a Dartmouth kapitányát, Francis Rotchot, hogy ma este szedje fel a horgonyt. Megvárjuk, amíg nemet mond, s aztán jöhet a jel Samtől. Azzal Edes belebújt sötétszürke köpenyébe, és kisietett a műhelyből. Philip most észrevette, hogy a Dassett közben szokatlanul nagy a nyüzsgés. A zord idő ellenére Boston utcái tele voltak emberekkel. Mint valami vásáron, gondolta Philip egy fintor kíséretében. A tömeg hangulata aligha illett ahhoz a

naphoz, amikor a város súlyos és nyílt csapást készült mérni a király törvényeire. Különös emberek élnek itt Amerikában, gondolta. II. Philip negyed ötkor érkezett Ben Edes házához. Az eső kezdett elcsitulni, a téli alkonyat beköszöntével a szél elfújta a felhőket. Edes fia, Peter engedte be a házba, majd a társalgó csukott ajtajához vezette. – Én csak addig lehetek bent, amíg kitöltőm nekik a rumpuncsot – mondta Peter panaszosan. A fiú bekopogtatott, és Philip hallotta, ahogy a tompán kihallatszó hangok egyszerre elnémulnak. A következő pillanatban kinyílt az ajtó. Edes üdvözölte és betessékelte Philipet. S ahogy becsukta mögötte az ajtót, Philip döbbenten nézett körül – erre azért nem volt felkészülve. A szoba zsúfolásig tele volt fiatalemberekkel, és Philip úgy látta, senkit sem ismer közülük. A legtöbb mesterember vagy iparos lehetett, legalábbis a ruhájukból ítélve. Folytatták élénk beszélgetésüket, viccelődtek, és jókat mulattak a magukra aggatott rongyos göncök, mindenféle kirojtosodott gyapjútakarók és női nagykendők láttán. De valahogy túlságosan lármásnak tűnt a beszélgetésük, mintha a maskara mögött rejtőző félelmüket lepleznék ezzel is… Ugyanilyen félelem mardosta Philipet. Egész délután zaklatott tekintetű idegenek vadásztak Edesre a nyomdában. Philip mindőjüket a nyomdász házához irányította. Hirtelen felismert egy arcot a sokaságban. Revere volt az, az ezüstműves. Sötét szeme most élénken csillogott, és a színe is remek volt. Ha lesz rá alkalom, gondolta Philip, gratulálnia kell neki az áldásos változás kiváltó okához. Edes a szoba közepén álló fényes gesztenyefa asztalhoz vezette, amelyen vagy egy tucat fejsze és szekerce hevert. A nyomdász kiválasztotta az egyiket, és Philip kezébe nyomta. – Ma estére, fiam, nemes vadember lesz magából. – Edes mosolygó arca hirtelen elkomorodott. – Aztán ne lepődjön meg, ha használnia is kell, és nemcsak teászsákok ellen. Philip összeráncolt homlokkal méregette a fegyvert. – Balhé lesz? – Ki tudja? A rakpart környékén nyüzsögnek a király katonái. És senki sem tudja, hol bujkál az az átkozott admirális – talán megneszelte a dolgot, és már készíti elő az ágyúit. De Samuel ilyen apróság miatt nem fújja le az akciót.

Hogy néhány angol hadihajó esetleg megszórja őket bombával, azt Philip szerint aligha lehetett „apróságnak” nevezni. De nem szólt semmit. Edes egy nagy halom büdös ruhára mutatott a sarokban. – Keressen valami magára illőt. Ha kijövünk az ótemplomból, lámpakorommal vagy okkerral bekenjük az arcunkat, és lám, törvénytisztelő polgárokból egy csapásra vad mohikánok leszünk. Philip fölvett a kupacból valami poncsószerűséget, és szemöldökét fölhúzva nézte, ahogy egy bolha izzadt kézfejére ugrik, majd továbbszökken. – Mire jó éz a sok maskara, Mr. Edes? Úgy értem, nincs olyan hülye, aki ezt bevenné… – Na persze, de arra jó, hogy ne lehessen felismerni bennünket, ha a katonák beavatkoznak és lesz egy kis csetepaté. Paul Revere lépett oda hozzájuk. – Van, aki egész ügyesen álcázza magát, Mr. Kent. – Edes elballagott onnan, Philip pedig a vállára vetette a poncsót, miközben az ötvös folytatta: – Nézzen jól körül, és észrevesz egy-két csipkés, úri mandzsettát. Néhányan, akik támogatnak bennünket, egyelőre nem vállalják a kockázatot, hogy esetleg felismerik őket. De azért belőlük is derék indiánus lesz. Meg aztán azon kívül, amit Ben mondott, ezeket a rongyokat gyorsan elhajigálhatjuk, ha iszkolni kell. De föl a fejjel, még semmi sem történt! Ünnepeljünk, amíg tehetjük. Revere mosolyogva intett egy fiatal iparoslegénynek, aki átnyújtott nekik egy-egy pohár rumpuncsot. Philip most már határozottan érezte a hamisságot a lármás vidámságban. Az álindiánok úgy tettek, mintha valóban csak valami jelmezbálba készülődnének. Pedig elsülhetett ez egészen másként is. Ahogy az éles fejszét az övébe dugta, Philip kifejezetten bűnözőnek érezte magát. Komoran gondolt a kikötőben veszteglő angol hadihajókra. Csak nem lesz olyan ostoba az az admirális, hogy lövesse a várost az ágyúival. Az képtelenség. De mindig történhet valami. És ha felizzanak a szenvedélyek… Próbálta elfojtani a feszültségét, és üdvözlésre emelte poharát: – Mr. Revere, még nem is volt alkalmam gratulálni az októberi örömteli eseményhez. – Nagyon köszönöm, Mr. Kent. Tudja, egy özvegyember egy fészekalja gyerekkel nemigen képes egyedül vezetni az üzletet és a háztartást. Rám mosolygott a szerencse, amikor az utamba vezérelte Miss Rachel Walkert. A mindössze huszonhét esztendős Rachel Walker lett Revere második felesége, és még két hónapja sem volt, hogy megtartották az esküvőt. Az a hír

járta, hogy nem egy nagy szépség, de kedves, okos, ügyes teremtés. És Edes szerint Revere a rövid udvarlás alatt teljesen visszanyerte korábbi életkedvét. – És hát szomorúan hallottam legkisebb gyermekének halálhírét – tette hozzá Philip. – Köszönöm a részvétét. Szegény kicsi Isanna, a sors nem szánta hosszú életre. De egy férfi nem gyászolhat örökké. Leráztam magamról a múlt minden bánatát, hiszen új örömmel és boldogsággal ajándékozott meg az élet. – Indulás – kiáltotta Ben Edes. – Itt az idő, uraim! Philip és Revere fölhajtották maradék italukat. – Egyszóval – mondta Revere –, Rachel megérdemel minden dicséretet. És készséggel fogadok minden jókívánságot, hogy megérhessük házasságunk első évfordulóját. – Szíves örömest – mosolygott Philip. – De én nemcsak egyet kívánok ám, hanem még számtalant. A feje zsibongott a puncstól, de a félelmének nyoma sem maradt. S amikor kevéssel fél öt előtt Edesszel, Revere-rel és a többiekkel szaporán lépkedett lefelé a Marlborough Streeten – miközben senki meg sem próbálta elrejteni az álcának szánt rongyokat –, a puncs áldásos hatásának köszönhetően Philip is osztozott az ünnepi hangulatban. A hold alig látható sarlója alatt ő is nevetett a többiekkel, amikor a kapualjak bámész népe tapsolt és tettetett riadalommal sikongatott: – Az áldóját, há'hisz ez egy mohikánus fölkelés! Né'má', hogyan csillog a tomihókjuk! Mire a Marlborough és a Milk Street sarkára értek, már majdnem teljesen besötétedett. Az útkereszteződésben faltól falig nyüzsögtek az emberek; Philip még sohasem látott ekkora tömeget Bostonban. Ujjongás és vidám kiabálás fogadta Edest és csapatát, ahogy keresztülnyomakodtak az ótemplom kapujához. De a kint fütyülő és tapsoló tömeg semmi sem volt a templom belsejét betöltő sokasághoz képest. Teli volt minden pad és minden karzat. A padsorok között is annyian álltak, hogy egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Edes és csoportja csak leghátul tudott egy kis helyet szorítani magának. Fölöttük a templom csillárján reszketett a sok-sok gyertyaláng. Philip körbepillantott a fölajzott tömegen. Edes mellett egy ember suttogott: –… voltak ám jó tüzes beszédek. Adams meg Quincy meg dr. Warren két órája szítják a hangulatot. De most már türelmetlenek az emberek. Néhányan a gyűlés berekesztését javasolják…

A pulpitusról egy férfi – Mr. Samuel Savage, tudta meg Philip egy mellette állótól – éppen újabb javaslatot terjesztett elő, elnöklő kalapácsával kopogtatva. – Ismétlem, Rotch kapitány elment őexcellenciája miltoni házába, és semmi okunk kételkedni a kapitány jó szándékában. Amellett a többi város szeretne minél előbb kimerítő információt kapni a helyzetről, és az az óhajuk, hogy a gyűlést Rotch visszatértéig folytassuk. Morajló hurrogás fogadta a bejelentést. Philip közben a magas karzaton ülők arcát fürkészte. Hirtelen felismert közülük kettőt. Ware ügyvédet és – mellette – Anne-t. A lány őt nézte, de Philip nem tudta pontosan leolvasni, mit fejez ki a tekintete. Volt benne valami csodálat, de szomorúság is. A csodálat talán Philip jelenlétének szólt, a másik érzésnek pedig valamilyen személyesebb oka lehetett… Még egy bolha mászott lefelé a gallérján. Elnyomta az ujjával, majd egy bólintással viszonozta Anne tekintetét, aki alig észrevehetően biccentett válaszul. Ahogy nézte a lány kalapos arcát ott fent, a karzati tömegben, megrohanták az érzések. Azt kívánta, bárcsak most rögtön beszélhetne vele… Hirtelen mozgolódás támadt az oldalsó kapunál. Egy kiáltás harsant: – Rotch megérkezett! Utat! Mindenki egyszerre kezdett beszélni. Savage kalapácsával kopogtatva csendre intette a tömeget, miközben egy sápadt férfi átázott, sáros ruhában az ótemplom pulpitusa alá nyomakodott. Valahol az első sorokban Philip hátulról is felismerte Sam Adams reszkető fejét. Adams félig fölemelkedett, hogy tisztán halljon minden egyes szót. – Látom, észrevette már Samet – suttogta Revere a fülébe. – Ő fogja megadni a jelet, ha mehetünk. – Igen, Mr. Edes is mondta – bólintott Philip. Kop-kop-kop. A hatalmas tömeg végre elcsendesedett. – Rotch kapitány – szólította meg Savage a kimerültnek látszó férfit –, sikerült beszélnie a kormányzóval? Csak egy bólintás volt a válasz. – És? Mi az álláspontja? Most már a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. – Ugyanaz, amit őexcellenciája már néhány nappal ezelőtt is kinyilvánított – hallotta Philip a Dartmouth kapitányának válaszát a zsúfolt padsorokon át. – Kész mindenre, ami összeegyeztethető a törvényekkel és a királynak tett esküjével. De megismételte,

hogy nem áll módjában engedélyezni a Dartmouth távozását, amíg nem kapok megfelelő okmányt a vámhivataltól a vám kifizetését illetően. Mindenfelől tiltakozó kiáltások harsantak. Savage újból megkopogtatta a pulpitust. – Abban az esetben – folytatta Rotch fáradtan – dönthetek úgy, hogy alávetem magam a… közhangulatnak, és visszaviszem a rakományt Angliába. – Egyszóval – mondta Savage – jelen pillanatban nem szabad elhagynia a kikötőt? – Pontosan. – Csakhogy Boston polgárai azt kívánják, hogy vigye vissza a teát oda, ahonnan hozta. És ha nem szedi fel a horgonyt még ma este, az ön hajóját lefoglalhatják. Ennélfogva, uram, önnek el kell hajóznia innen. – Azt semmiképp nem tehetem – rázta meg a fejét Rotch. – Azzal magamat tenném tönkre. A nyugati karzatról rekedtes kiáltás harsant: – Akkor megnézzük, jó-e a tea sós vízben áztatva! Egyetértő kiáltozás, taps, lábdobogás követte e szavakat. Philip újból Annere pillantott, és látta, hogy ragyogó arccal néz a pulpitus felé. Ő is, az apja is elégedettnek látszottak – mint szinte mindenki más a tömegben. Savage kalapácsa újból lecsapott, aztán még egyszer, hogy lecsendesítse a zajongást, mert most Sam Adams emelkedett szólásra. Az ismerős, reszketeg hang tisztán hallatszott a csendben: – Hadd emlékeztessem az egybegyűlteket, hogy Rotch kapitány derék ember. Ő mindent megtett azért, hogy eleget tegyen a város óhajának. Adams félig megfordult, hogy hátulról is láthassák az arcát. Revere már szinte lábujjhegyen állt. Ben Edes kivörösödött. Adams palakék szeme szikrázott a füstös csillárok fényében, ahogy folytatta: – Történjék bármi ettől az órától kezdve, mindenki jól jegyezze meg, hogy sem a kapitánynak, sem semmiféle személyes tulajdonának nem eshet bántódása. Rotch egy kendővel megtörölte az arcát, majd őszinte riadalommal szegte föl a fejét. Adams pedig mintha megnőtt volna, ahogy teljesen hátrafordult, hogy egyenesen a tömeghez intézhesse a szavait. – Ám ez a gyűlés nem tehet többet a haza megmentése érdekében. Azzal jobb kezét fölemelte a csípőjéig, és lemondóan kifordította a tenyerét.

Philipnek elakadt a lélegzete. Ez hát a jelzés, gondolta. Ben Edes üvöltése megerősítette a sejtését: – A kikötőbe! Gyerünk teát főzni a tengerben! Az emberek egyetértően üvöltözve fölpattantak a helyükről. – Várjanak! – kiáltotta Rotch kapitány, de aztán elnyelte szavait a hangzavar. Revere a vállánál fogva megperdítette Philipet, és a kapu felé tuszkolta, miközben Edes körül néhány fiatalember már vad csatakiáltásokat üvöltözött. Philip a vállára vetette a poncsót, összetűzte egy tűvel, aztán elővette a zsebébe dugott harisnyát, és a fejére húzta. A kiáltozáson és lábdobogáson túl még egyszer hallotta a kalapács kopogását és Savage hangját: –… ezennel a gyűlést berekesztem. Lökdösődve és nyomakodva Philip végre eljutott a templom külső lépcsőjéig. A sovány hold alatt hideg északi szél csapkodta a háztetőket, de az utcákon összegyűlt sok száz, talán sok ezer ember lelkesedését nem tudta lehűteni. – A kikötőbe! Ostromra! – üvöltöztek. – Ma este a kikötő lesz a teáskanna! És e lármából is kivált az álindiánok kurjongatása, akik sebtében magukra aggatták a rongyos kabátokat és takarókat, a hajukba pulyka-és libatollakat tűztek, és bekenték egymás arcát lámpakorommal vagy okkerral, amit néhányan sietve markoltak ki az övtasakukból. Revere néhány fekete csíkot mázolt Philip arcára, majd átadta a tasakot Philipnek, hogy tegye ugyanazt az ő arcával. – Na, igazi mohikánok lettünk? – kérdezte az ötvösmester, amikor Philip végzett a kidekorálásával. Philip bólintott, s közben kis híján ledöntötte a lábáról az ótemplomból felajzottan kiözönlő tömeg. Valahonnan jobbról hallotta, ahogy Ben magához hívja a csoportját. Elindult abba az irányba, és Revere még utána kiáltott: – Akkor hát kövesse Bent a Griffin rakpartra! S épp amikor kiáltott, az ótemplom harangja hat órára kezdett kongatni.

III. Edes indiánjai a tömegen átfurakodva, nagy kurjongatás közepette gyülekeztek a Milk Street végében. Itt aztán titokban mindent jól előkészítettek, gondolta Philip, amikor látta, hogy a tömeg villámgyorsan szétnyílik, hogy átengedje a durván álcázott embereket, majd ugyanolyan gyorsan összezárul, és a csapat nyomában özönlik.

Ahogy Edes és csapata elindult a kikötő felé, a kapualjakból újabb emberek bukkantak elő, bálnazsírlámpásokkal a kezükben. Philip hátranézett, és látta, hogy már mindenfelé fáklyák is égnek. A tömeg énekelt, és mulatságosan obszcén szavakkal ócsárolta a királyt meg a király teáját és adóit – egyszóval karneváli volt a hangulat. Még Edes is vidámnak látszott, ahogy okkercsíkos arccal, kezében szekercét tartva masírozott. Közben előrekémlelt, hogy mikor látja meg a másik két csoportot, amelyeknek a Fort Hill mellett, a Hutchinson Streeten kellett gyülekezniük… De Philip azt is jól tudta, hogy a gyülevész had alighanem szétszalad a veszély legelső jelére. És ha a brit katonák beavatkoznak, nem a mögöttük trappolókat fogják elkapni és azonosítani, hanem őket, a mohikánokat. A rumpuncs hatása most már teljesen kiszellőzött a fejéből, és újra érezte azt a mardosó félelmet. Mint ahogy a többiek is körülötte. Titkos pillantásokat vetettek egymásra, mogorván forgatták a fejüket, és idegesen rágták az ajkukat, mert valamit nem láttak előre. A vörös egyenruhásokat. Pedig volt belőlük bőven. Ott álltak a kocsmaajtókban, a balkonokon… Pisztolyokkal, kardokkal. Igaz, sem a közkatonák, sem a tisztek nem vették elő a fegyverüket, és nem próbáltak beavatkozni. Mint ahogy a szitkozódáson kívül a tömeg sem bántotta őket. A britek visszakáromkodtak és az öklüket rázták, de semmi több. Talán valami jelre vártak? Philip újból izzadni kezdett. A Fort Hill melletti gyülekezési helyen még vagy száz indián várta őket. És még hangosabb lett a kurjongatás, ahogy a Hutchinson Streeten nyomultak lefelé, és tolldíszes fejük torz árnyékai előttük ugráltak a házfalakon. Ám az első sorok hirtelen elnémultak, amikor kiértek a Griffin rakpart elejére. És elcsendesedtek a nyomukban a többiek is. A három teaszállító hajó árbocai, vitorlarúdjai és felcsavart vitorlái ott derengtek a hunyorgó, fehér csillagok alatt. Távolabb a kikötőben tisztán lehetett látni a lehorgonyzott brit hajóraj jelzőlámpáit. Vajon az ágyúkezelők ott kuporognak a korlátok mögött kanóccal a kezükben? Mostanra jó néhány katona elvegyült az indiánokat követő tömegben. De puskát Philip még nem látott sehol. Egyelőre. A közeli háztetőket kémlelte, hátha onnan éri őket a támadás. Semmi gyanús nem volt azokon se… De hiába volt minden csöndes és nyugalmas, egyre nőtt benne a feszültség. Ben Edes felszólította az embereit, hogy kövessék a legközelebb horgonyzó hajó fedélzetére. Az volt Rotch Dartmoutha. A másik két csoport továbbindult a

part mentén, az Eleanor és a Beaver felé, s közben a rakpart megtelt a bámészkodókkal. Philip mellett emberek rohantak el nagy halom kötéllel a karjukon. És valóban látott néhány csipkés mandzsettát is, ahogy Revere mondta. A Griffin rakpartot pillanatokon belül szinte nappali fény árasztotta el, lámpások és fáklyák tucatjait emelték a magasba, s a fényben mindenki láthatta, ahogy Edes és az emberei felcsörtetnek a Dartmouth pallóján a riadt első tiszt és egy másik ember felé, aki az egyenruhájából ítélve a vámhivatal tisztviselője volt. Teljes csönd ereszkedett a rakpartra. Edes körül összetömörültek az emberei, ahogy az első tiszt elé lépett. Philip megvetette a lábát az enyhén lejtős fedélzeten, és a víz csobogásán át hallotta Edes szavait: – Mr. Hodgdon, a legjobban teszi, ha félreáll, és engedi, hogy elvégezzük a dolgunkat. Tudja, hogy miért jöttünk? Hodgdon első tiszt idegesen nézett a fáklyafényben izzó, festett arcok félkörére. – Igen. Rotch kapitány közölte velem, hogy valami ilyesmire számíthatunk. Nem fogunk beavatkozni. – Mintha lenne rá lehetőségük!, gondolta Philip. Az első tiszt és a riadtan tátogató vámos visszahúzódtak a tatfedélzetre, és onnan figyelték néhány döbbent matrózzal egyetemben, ahogy Edes kiadja a parancsot az embereinek: – Figyelem, a teán kívül senkinek és semminek nem eshet baja. Most munkára! Philip mellett egy inasforma legényke megeresztett egy harsogó indián csatakiáltást, de Edes pillantásával elhallgattatta. A karneváli hangulatnak már vége volt. Az emberek idegesen vizslatták a brit hadihajók fényeit, miközben Philip és mások kinyitották a raktérfedeleket. Edes irányította a munkát. Philip hamarosan annyira belemelegedett, hogy meg is feledkezett a veszélyről. A kikötői oldal korlátjához küldték, miközben azok, akik leugrottak a raktérbe, már cipelték a ponyvával letakart halomból az első zsákokat a sebtében összetákolt csigás emelőhöz. Aztán a zsákokat kézről kézre adták, és lerakták a korlát mellé. Philipnek és még két embernek az volt a feladata, hogy fejszével felhasítsák a zsákok oldalát. Amikor elég nagy lett a rés, felemelték a zsákot, megdöntötték, és kiöntötték a tartalmát a hajó mellett a vízbe. Utána hajították az üres zsákot is, és nekiláttak a következőnek. Továbbra is különös csönd volt, csak az emberek zihálása hallatszott, meg a csiga nyikorgása, a zsákok huppanása, a bárdok suhogása és hangos

csobbanások, ahogy egy-egy üres zsák belehullott a vízbe. Philip és két társa nagyokat tüsszentettek, mert a finom Bohea tea belement orrukba-szemükbe, de azért csak folytatták a munkát. Eltelt egy óra, kettő, de a rakparti bámész tömeg kitartott, és még csak megritkulni sem látszott. De egyre több piros katonakabát vegyült közé. Philip izzadva és zihálva a katonákat is csak homályos foltoknak látta. Ám itt-ott, a teaszállító hajókhoz egészen közel néhány kivált közülük. És hitetlenkedve nézett. Vagy dühösen. Újra végignézett a háztetőkön. Nem egy katona az ott a kémény mellett? Odamutatott, és már-már figyelmeztetően felkiáltott. De aztán látta, hogy csak a képzelete tréfálta meg; az illető, aki páholyból akarta nézni a látványosságot, civil ruhát viselt. A bostoni polgárok nem zaklatták a katonákat és tiszteket, akik továbbra is kettesével-hármasával érkeztek a rakpartra. Néha felharsant ugyan egy gúnyos kiáltás vagy káromkodás, de a homárhátúak a nagy túlerő láttán ezeket csak dühös tekintetekkel és hangos fenyegetőzéssel viszonozták. A zsákok kiürítése majd három órán át tartott. Végül Edes megszólalt: – Na, a hajó üres. Valaki számolta? – Nyolcvan egész zsák és harmincnégy fél zsák – hangzott a felelet. Philip a korlátra dőlt, és hüvelykujjával elfojtott egy újabb tüsszentést, majd visszadugta a bárdot az övébe. Soha életében nem volt tanúja ilyen bizarr látványnak: a fáklyák, a csöndes bámészkodók – barátok és ellenségek – bódult tekintete, a Griffin rakpart vize teli lebegő, roncs zsákokkal, s némelyik éppen elmerül, ahogy nézi. A kikötő fáklyáktól fénylő vizén különös, átlátszatlan tajték csillogott – a tea. Egy erősebb decemberi széllökés, és az ember úgy érzi, belemerítették egy teáskannába… A másik két hajó fedélzetéről kiáltozva jelezték, hogy ott is végeztek a munkával. A Gazette jelentése szerint a teljes, háromhajónyi rakomány háromszáznegyvenkét egész zsák volt. És mind az óceánban végezte. Szép kis vámot zsebelt volna be érte a király, gondolta Philip. És most igazán nem tudta, mit is gondoljon erről az egész ügyről, amely a félelem és a hangos tivornyázás elegyeként kezdődött, és ezzel a furcsa, baljós csenddel fejeződik be, miközben néhány ember szépen összesöpri a fedélzeten szétszóródott teát. Kidörzsölte a verítéket a szeme sarkából, és újból a hajóraj fényei felé pislogott. Nem érte őket támadás. Szinte csalódottnak érezte magát. Most várhatják, hogyan fogják ezt megtorolni rajtuk, s a várakozás feszültsége majdnem ugyanolyan rossz, mint egy nyílt küzdelem…

Ásított, és látta, hogy Mr. Edes udvariasan szalutál Hodgdon első tisztnek, jelezve a kimerült indiánok távozását. Hogy lesz megtorlás, arra mérget vehetnek, gondolta, miközben lefelé támolygott a pallón, fájt a keze, és az orra még mindig bizsergett. Elképzelhetetlen, hogy ne legyen. Mintha Adams és a többiek mit sem törődtek volna tettük lehetséges következményeivel. De ahogy visszagondolt rá, hogy ki akarták perzselni a városból a Gazette-et, úgy döntött, talán nekik van igazuk. Most már nem vágyott semmi másra, csak hogy visszamehessen a pinceszobájába, ledobja magáról a büdös, bolhás takarót, lemossa az arcáról a kormot, és aludjon. A tömeg kezdett szétoszlani. Mind kevesebb fáklya és lámpás volt a rakparton. A fáradt teapusztítók egyesével és kis csoportokban érkeztek a rakpartbejárathoz, ahol a három vezér várta őket, hogy megdicsérje a munkájukat: – Ezt szépen csinálták, uraim. – Egyestényi munka a szabadságért. Edes megfogta Philip vállát, miközben valahol távolabb az utcán éles fuvolaszó harsant fel. – A társaság egy része együtt marad, és az Állam Háza elé vonulunk… – Szeretnék minél hamarabb otthon lenni, uram. Elég borsot, akarom mondani teát törtem a király orra alá, egy éjszakára elég ennyi. Nagyon fáradt vagyok. Edes halványan elmosolyodott. – Rendben. Akkor gyorsan vegye le magáról ezt a göncöt. És menjen isten hírével, de azt javaslom, csak a mellékutcákon át. Philip bólintott, és magányosan folytatta az útját, miközben a tömeg még jobban meggyérült. Befordult a Hutchinson Streetre, és jóformán fel sem fogta, hogy két vörös kabátos tiszt bámul rá a fal melletti homályból. Hirtelen valami lármára lett figyelmes néhány háznyira tőle: megzördült egy ablak, ahogy fölhúzták, aztán kiáltozni kezdtek az indiánok, akik éppen alatta masíroztak kettes sorban. – Krisztus a magosban, dejszen ez az admirális! – mutatott fölfelé egyikük. Edes száguldott el mellette, és Philip egy kövér embert látott kihajolni a második emeleti ablakból, csálé parókában. – A sárga kutyafajzat az egészet szépen végignézte a rejtekhelyéről! – Úgy bizony, fiúk – kiáltott le nekik Montague admirális. – Gondolom, kellemesen telt az estétek ezzel az idétlen indiánosdival. – Egy kövér ujj kezdett

táncolni odafönt, és a hang élesebb lett. – De ne feledjétek, ezért még megfizettek. – Ugyan, gróf úr, ne vegye annyira a szívére – kiáltott vissza neki az egyik toprongyos indián. – Jöjjön ki, ha kell valami, és két perc alatt rendezzük a számlát! A hajóraj admirálisa erre nagy csattanással nyomban lehúzta az ablakot, és a következő pillanatban a fény is kialudt a szobájában. Rekedt nevetés hallatszott, aztán újból megszólalt a fuvola, és a sereg vidáman masírozott tovább. Philip fáradtan elmosolyodott, aztán kullogott tovább ő is. Hirtelen gyors lépteket hallott a háta mögött. Megfordult. Két brit tiszt akarta utolérni. Ugyanazok, akik mellett néhány perce elment? Az egyik rámutatott, majd félrelökött az útból egy asszonyt és a két kisfiát. Philipnek összeugrott a gyomra. Visszafordult, és meggyorsította a lépteit. A feszültséget követő megnyugvás hamis biztonságba ringatta. Értékes perceket vesztegetett el azzal, hogy amikor elment a két tiszt mellett, nem nézte meg őket alaposabban; és sétált, amikor teljes erővel menekülnie kellett volna… Amikor visszanézett, egy pillanatra látta annak az embernek az arcát, aki rámutatott. A magas, hosszú orrú gránátoskapitány volt. A sebhelyes állú. Philip most már szaporán szedte a lábát, majd újból hátrapillantott. Sárga hajtóka csillant meg mögötte. Stark kapitány utána kiáltott, hogy álljon meg. Philip elhajította a sapkáját és a büdös takarót, és rohant tovább. Fülében zakatolt a csizmák szapora kopogása, ahogy Stark és a másik tiszt üldözte. Két háztömbnyit rohant, mire rájött, hogy úgysem tud elfutni előlük. Ahhoz túl fáradt volt. IV. Kétségbeesetten jobbra fordult, egy ismeretlen utcába. Stark újból kiáltott, hogy álljon meg, és furcsán érdesnek tűnt a hangja. Talán sokat ivott? Ha igen, ez a futásán nem látszott, mert a társával együtt tartotta az iramot, mint egy jó vadászeb. Philipnek a jobb lába kicsúszott alóla, állati ürülékbe léphetett. Keményen elvágódott, álla nekikoccant a kőnek, és összeütődtek a fogai. Reccsenést hallott és érzett a szájában. Kiköpött; valami koppant a kövön, és fehéren csillogott.

Kifogyott a lélegzete, kínlódva próbált fölállni. A nyelvével érezte, hogy az egyik felső metszőfoga majdnem teljesen letörött. Két kézzel tolta föl magát, s közben Stark kiáltását hallotta: – Erre jött! Philip megfordult, és valami csillogást látott az utca végében; Stark előhúzta a kardját. A másik tiszt már nem tudott lépést tartani vele. A Hutchinson Streeten most felbukkant egy csoport bostoni polgár, hazafelé igyekeztek lámpással a kezükben. Ketten közülük észrevették Starkot, ahogy a kardjával hadonászik, kiváltak a csoportból, elkapták a másik tisztet, és rángatni kezdték. Stark azonban túl gyors volt. Eliramodott onnan, és bevetette magát a sötét mellékutcába. Philip feltápászkodott közben, és újból futásnak eredt. A szeme őrülten viszketett a teától. A válla sajgott. A gránátoskapitány csizmájának rendíthetetlen kopogásától hideg, émelyítő félelem szorította össze a gyomrát. Most már egy az egyben kellett megküzdeniük, de Stark mellett szólt a pihent energia és a vad elszántság. Az utca enyhén balra fordult. Philip szétdöntött egy szemétkupacot, és átugrott egy visító macska fölött, amelynek úgy csillogtak a szemei, mint a drágakövek. Stark társa már régóta nem volt látótávolságban. A nagydarab kapitány azonban egyre közelebb ért hozzá. Balról egy deszkakerítés tűnt fel. Elég magas, de talán sikerül átvetnie magát. Fölugrott hát a tetejére… De nem elég nagy lendülettel. Átkozódva próbált megkapaszkodni, de lecsúszott a keze, és érezte, hogy zuhan… A gerincére esett, és zihálva nagyot rándult. A kerítés volt az utolsó lehetősége, hogy megmenekülhet, s ezt is elszalasztotta. Stark kapitány odaért, visszafogta a futását. Maga előtt tartotta a kardját, amely az éjszaka fényeit összegyűjtve csillogott. Érdesnek tűnő hangon felnevetett, és Philip megérezte a rum szagát. A kapitány szeme a szemöldöke alatti homály árkába veszett, de a feje koponyafehéren virított a csillagfényes homályban. Most a kapitány egy lépéssel közelebb ment hozzá. Philip felugrott, és a kerítéshez hátrált. – Tudtam, hogy felismertelek a feketére mázolt pofáddal is – mondta Stark. – Nemcsak sértegeted Őfelsége tisztjeit, hanem még a törvényeiből is gúnyt űzöl. Persze elcipelhetnélek egy bíró elé, de jobban szeretem a személyes igazságszolgáltatást…

Azzal újból felnevetett, s ez most a bosszú nyers örömének nevetése volt. – Meg különben sem hiszem, hogy bárki sokáig gyászolna egy törvényszegőt – tette hozzá. – S miközben te itt rohadsz, és a kutyák fognak marakodni a csontjaidon, én majd újból meglátogatom az ifjú hölgyet. Erre is emlékezz, amikor vértócsában várod a halálodat, jó? Aztán figyelmeztetés nélkül támadott és szúrt. Villámgyorsan – jobb térdét behajtotta, és csizmája csattant az utcakövön. Hosszú kezében a kard úgy villant Philip felé, mint egy fehér tűzcsík. Philip jól kiszámította, hogy az utolsó lehetséges pillanatban bukjon le, s aztán előrevetette magát a kapitány csizmájához. A kard hegye a deszkakerítésbe szúródott. Stark káromkodott, és kihúzta a pengét. De addigra Philip átkarolta a kezével a jobb lábát, és megrántotta, hogy Stark elvesztette az egyensúlyát. A kezével hadonászva újból nagyot szentségeit. Philip a hátára döntötte. De a gránátoskapitánynak kiválóan működtek a reflexei; estében is sikerült a bal lábával keményen megrúgnia Philip sípcsontját. Philip hátratáncolt. Stark kapitány gyorsan feltápászkodott, vörös kabátvállán fehéres folt lett a parókájából kiszóródott púdertől. Megint támadott és szúrt, jobb kezét fölemelte, és lefelé suhintott… Philip oldalra rántotta a fejét. A penge megcsúszott a halántékán, és hosszan, a hajától a szájáig végigvágott az arcán, ömlött a vér a sebből, miközben két szökelléssel oldalra került Starktól, és gyorsan kirántotta a bárdot az övéből… – A rohadt kis csatornatöltelék – zihálta Stark, jobb kezét keresztbe téve a melle előtt, hogy vízszintes ívben nagyot kaszáljon a pengéjével. – És még henceg is, hogy milyen jól forgatja a kardot… A penge sziszegő suhanással hasította a levegőt. Philip újból lebukott, és ugyanazzal a lendülettel már rohant is előre, s a keze úgy szorította a bárd nyelét, hogy már fájtak az ujjai. Tudta, hogy a félrészeg Stark meg akarja ölni, ezért hát nem vesztegette az idejét úrias gesztusokra. Lebukott a kard újabb félköríves suhintása alá, és teljes erejéből meglendítette a bárdot. A bárd éle a fehér nadrágot áthasítva Stark combjába fúródott. Philip bal szeme csurom vér volt, s így csak homályosan látta, ahogy Stark megmerevedik. A fájdalomüvöltését azonban tisztán hallotta. Stark egyik kezével összefogta véres nadrágját, a másikkal Philip nyaka felé kapott. Philip oda se nézett, csak hátrálva szaladt előle… De egy újabb szemétkupacon megcsúszott, és a hátára zuhant – rohadt káposzták és büdös halcsontvázak közé.

Stark fújtatva utána támolygott, bal kezével combsebét fogta, a jobbal pedig készült az utolsó, halálos döfésre. A csúszós-nyálkás szemétkupacban Philip se a lábával, se a kezével nem tudott megtámaszkodni… Stark kapitány arcára kiült az elégedettség, s a torkából értelmetlen morgás tört fel a bosszúállás gyönyörűségétől. A rum émelyítő szaga összekeveredett a káposzta– és halbűzzel. Egy szörnyű pillanatig Philip fölé mintha valami óriás magasodott volna, amelyet a háztetők között látszó téli holdsarló elé festettek. Stark Philip torka felé döfött a kard hegyével… Philip a bárdot szorító jobb kezével feléje csapott, s közben érezte, ahogy a kard az arca mellett hasít a levegőbe. A bárd Stark kabátjának ujját áthasítva egész a csontig hatolt. S míg Stark a célját tévesztett döfést befejezve előrehajolt, Philip jobb lábával a hasába rúgott. A gránátoskapitány keze szétnyílt, és a kard kihullott belőle, a kettéhasított izmok már nem tudták megtartani. Felnyögött, és térdre esett. Jobbra-balra forgatta a fejét, mintha azt keresné, hová tűnt az ellensége. – Fiú… – szólalt meg. Talán, hogy irgalomért esedezzen? Philip nem várta meg, hogy kiderüljön. Felkapta a kardot, és keresztülszúrta Stark mellét, míg elő nem bukkant a kard hegye a csigolyái mellett. Stark lassan az oldalára dőlt, ajka és szemgolyói ragyogtak a csillagfényben. A gránátoskapitány összezárt fogai között még egy utolsó, vérfagylaló fájdalomnyögés tört át, aztán megrándult, és már halott is volt. Philip dermedten hallgatózott. Nem hallott hangokat, leszámítva valami távoli, részeg gajdolást. Aztán megkondult a templom harangja – fél tíz volt. Philip önvédelemből szúrta le Starkot, hogy utána mi történhet vele, arra nem is gondolt közben. Most viszont borzongató részletességgel villantak fel agyában a büntetés képei. Letérdepelt, beletúrt a szemétbe, és beledugta a véres bárdot a kupac közepébe. Bárki is találja meg Starkot, azt gondolhatja, hogy csakis a saját kardjával végzett vele valaki. Talán egy rabló. Ugyanaz a macska, amelyikkel már találkozott, a közelben sündörgött, miközben Philip nyálkás káposztaleveleket és halfejeket dobált a kupacra, hogy minél mélyebbre temesse a bárdot. A macska megnyalta a bal kezét érdes nyelvével, odadörgölte a fejét, és nyávogott. És különös módon ettől a közönséges hangtól Philip úgy megriadt, hogy fejvesztve rohanni kezdett, otthagyva a holttestet a macska és a sötétség gondjaira.

Érezte, hogy az arcán lassan megszárad a vér. Szép látványt nyújthat – az arca kormos és véres, egyik foga kitörött… Mellékutcákon haladt, meg-megállva, hogy kipihenje magát, és enyhüljön a hányingere és a szédülése. Mire a Dassett közbe ért, hangosan vacogott a foga. Kétszer leejtette a kulcsot, míg sikerült kinyitnia az ajtót. Valahogy lebotorkált, meggyújtotta a gyertyát, egy lépést tett a jéghideg vízzel teli lavór felé, és elájult.

Ötödik fejezet A DÖNTÉS I. Távoli kopogás. És újra… Philip kinyitotta a jobb szemét. A bal már nehezebben ment, a megszáradt vér összeragasztotta a szemhéját. Az orra melletti szalmaszálra hunyorított, és eszébe jutott, mi történt vele. Szóval elesett. És elég régen, abból ítélve, hogy a gyertya egészen csonkig égett. Nyögve maga alá húzta a térdét, és feltápászkodott, miközben újból felhangzott a kopogás. Egy pillanatra a csapdába esettek vad riadalma csillant meg a szemében. Tudta, hogy a bűntett nem maradhatott titokban. Stark elmondta a másik tisztnek, aki lemaradt az üldözésben, hogy leendő áldozatuk a nyomdász Edesnél dolgozik. Csakis ez lehet a magyarázat erre a kopogásra… Philip feje lassan kitisztult. Nyelvével megtapogatta törött fogát, és a lélegzetét is visszatartva várt. Talán az éjszakai látogató meggondolja magát, és elmegy… De nem, újból kopogtatott. Philip égve hagyta a gyertyát, és amilyen halkan csak tudott, felment a lépcsőn. Odafönt lopakodva elindult a hátsó ajtó felé. A kopogást ezúttal egy hang is kísérte: – Philip? Meglódult, elrohant a sajtó mellett, kinyitotta és fölrántotta az ajtót. Kámzsás alak reszketett a decemberi szélben – Philip csak az árnyképét látta, de az egyáltalán nem volt fenyegető. Hanem nagyon is ismerős. – Anne! A lány mögött a holdvilágos ég hideg ezüstnek látszott. Becsusszant mellette, miközben Philip a bal szemét dörzsölgetve próbálta elűzni fejéből a tompa fájdalmat. Anne beleolvadt a műhely homályába, Philip pedig becsukta és bezárta az ajtót. Aztán a lány kezéért nyúlt, és érezte, ahogy az ujjai viszonozzák a szorítását. – Látni akartalak – mondta Anne. – Megvártam, míg apa és Daisy elalszanak, aztán kilopóztam a házból… – Mennyi az idő?

– Három óra múlt éppen. – És teljesen egyedül jöttél idáig a Launder Streetről? Szent isten, te leány, az szörnyen veszélyes! – És amit te tettél az este? – Anne hangja rekedt volt az érzésektől. – Amikor lenéztem a karzatról az ótemplomban, és megláttalak téged Mr. Edesszel… hát, nem is tudom elmondani, hogy mi mindent éreztem. Meglepetést. Csodálatot. És végre tudtam, hogy miért éreztem olyan nyomorultul magam a csónakkirándulásunk óta. De hát miért nem látogattál meg? Óvatosan fogalmazta meg a választ, hogy az igazat mondja, de ne sértse meg vele Anne-t. – Egyszerűen úgy gondoltam, jobb ez így. Te világosan a tudtomra adtad, hogy mit érzel. De én nem tudtam azt mondani, amit te hallani akartál. Én… Igen, meg kell mondani. A pillanat teljes őszinteséget követelt. – És most sem tudom. Most, gondolom, az a legjobb, ha hazakísérlek. Anne arcának homályosan fehérlő oválisa mintha megmozdult volna a sötétben; igen, megrázta a fejét. – Várj még… – Megérintette Philip arcát, és egy pillanatra elakadt a lélegzete. – Mi ez az arcodon? Philip megrázkódott és hátrahúzódott, ahogy Anne hideg ujjai megnyomták a vágást, amelyre vastagon ráalvadt a vér. A szeme most már hozzászokott a pincéből szivárgó gyönge fényhez, és látta, ahogy Anne kikerekedett szemmel bámulja az arcát. – Megvágták az arcod! Én úgy hallottam, nem történt baj a Griífin rakparton. Semmi erőszak, semmi… – Csak egy kis baleset, ahogy futottam haza. Elestem. – Ha valaki elesik, attól még nem lesz csurom vér az arca. Látni akarom. Hol van a szobád és valami fény? Philip érezte a hangjában azt a makrancos eltökéltséget, amivel a kezdet kezdetén levette a lábáról. És a jelenlététől, az aggódásától jobb kedve támadt. Úgyhogy nem ellenkezett. Megfogta a lány még mindig jéghideg kezét, és a lépcső felé vezette. Amikor a pinceszobába értek, Anne hátravetette a csuklyáját, és közelről megvizsgálta az arcát. – Szentséges Isten! Ez egy kard nyoma. És egy fogad is eltörött! Anne arca viaszfehér lett. A szeplők az orrán szinte feketének látszottak a bágyadt gyertyafényben.

– A fogam a saját hibámból törött el. Futottam és elestem. Talán Mr. Revere rendbe tudja hozni. De az isten tudja, ki tudná rendbe hozni, ami még ma este történt. – Nem a teára gondolsz, ugye? Philip megrázta a fejét, és Anne mindkét kezét a kezébe fogta. – Anne, ha elmondom neked, mi történt, meg kell ígérned, hogy senkinek sem fogod elmesélni. Még az apádnak se, érted? Anne tágra nyílt szemmel bólintott. Philip elengedte a kezét, és elfordította a tekintetét a polc felé, amelyen Gil vászonba csomagolt kardja feküdt, és fölötte, egy falmélyedésben ott volt Marie ládikája. – Akadt jó néhány katona is a tömegben, amikor a tengerbe szórtuk a teát… – Igen, apa is mondta. – Az egyik éppen Stark gránátoskapitány volt. Megismert. Ő és egy másik tiszt üldözőbe vettek. A másik lemaradt, de Stark utolért egy mellékutcában. És most, hogy senki sem látta, ott volt a nagy alkalom, hogy megtegye, amit a könyvesbolti szóváltásunk óta tervezgetett. És azt hiszem, ivott is jócskán… – És harcoltál vele? – Igen, és… és kénytelen voltam megölni. Anne sötét szeme megtelt könnyel, odalibbent hozzá, és fejét a fiú mellére hajtotta. – Ó, Philip, micsoda szörnyűség. – Kinek? – kérdezte Philip egy csöppet ironikusan. – Neked, természetesen. És a kapitánynak. Aljas ember volt, de hát senkinek a halálát nem lehet könnyedén venni. Philip szórakozottan megérintette Anne fényes haját, és újból végigfutott az agyán, hogy a lány vagy egy hüvelykkel magasabb nála. – Már máskor is öltem embert, Anne. De igazad van, nincs abban semmi öröm. Csak félelem – utána. És valami borzasztó állapot. És a felismerés, hogy ez egyszer velünk is megtörténik majd. Tudod, azért nyitottam ki olyan soká az ajtót, mert azt hittem, már jönnek is értem. Talán az a másik tiszt. Éppen ki akartam lopózni a hátsó kijáraton, amikor a nevemet kiáltottad. Csend. Anne most mintha másként nézett volna rá. A félelem árnyékával a szemében. Aztán erőt merített valahonnan, ahol olyan hihetetlen mennyiségben voltak erőtartalékai, és elmosolyodott. – Biztos vagyok benne, hogy nem fenyeget veszély. Nyilván azt fogják gondolni, hogy Starkot valaki a tömegből kapta el. – De ott volt a másik tiszt.

– Na és? Amilyen kötekedő fráter hírében állt Stark kapitány, mindenki azt fogja gondolni, hogy valaki puszta önvédelemből végzett vele. – Hacsak nem mondta el a társának, hogy ki vagyok. És ezt nem tudhatjuk, amíg nem jön valaki, hogy letartóztasson. – Emiatt ráérsz akkor aggódni, ha megtörténik. E pillanatban túl vagy a veszélyen. Most ülj le, és engedd, hogy egy kicsit lemossalak. Uramisten, hogy milyen szörnyen véres vagy! Van valami hely, ahol biztonságosan elégetheted az ingedet? – Igen. – Akkor reggel az legyen az első dolgod. Anne gyengéd, de határozott kézzel megszorította a vállát, és leültette a priccs melletti székre, aztán az állványhoz szaladt, amelyen a vizeslavór állt. Kikötötte és félrehajította a kabátját, és megnedvesített egy törülközőt a lavórban. – Húzd le az inged. Philip engedelmeskedett, és látta Anne arcán az újabb meglepetést a mellén függő Szabadság-érem láttán. Egyik kezével a kicsavart törülközőt fogta, míg a másikkal felemelte az érmet. – Nem is tudtam, hogy te is hordasz ilyet. – Ajándék Mr. Edestől. Amiért eloltottam a tüzet néhány hete a nyomdában… uhhh! A víz hirtelen hidegétől kiáltott fel. Anne gondosan letörölgette a megalvadt vért, s bár igyekezett minél gyengédebben csinálni, ez így is egy kis fájdalommal járt. De Philip most már meg se nyikkant, sőt kezdett megnyugodni Anne gondoskodó kezei között. Aztán valami viszketést érzett a jobb lába sarkán. S miközben Anne újra és újra kicsavarta a törülközőt a lavórban, míg végül a víz már mélyvörösre színeződött, Philip lerántotta a csizmáját. Megdöntötte, és nevetve látta, ahogy folyik ki belőle a fekete tea. – Na, ezt meg kell őriznem! Rézbőrű sikereim emléke… várj csak, tudom is, miben… Anne derűs mosollyal nézte, ahogy Philip fél lábán csizmával felsántikál, majd valamit szöszmötöl a műhelyben, és visszatér. Egy kicsi zöld palackot mutatott a lánynak, amelyben a betűtisztító oldatot szokták tartani. Az előző héten ürült ki, és Philip újat kezdett, úgyhogy a kezében lévő palack már száraz volt belülről is.

A csizmájából óvatosan beleöntötte a tea maradékát a palackba. Úgy fél hüvelyk magasan állt végül. Bedugaszolta a palackot, és a polcra tette, Gil kardja mellé. – Újabb családi ereklye a Kent famíliának. Majd az ükunokáimnak megmutathatom, hogy részt vettem Mr. Adams teadélutánján. Anne visszairányította a székre, és a bal szemhéját kezdte lemosni. Végül hátralépett, megszemlélte az eredményt, és bólintott. – Most végre tiszta a seb. Vidd ki a lavórt az utcára, és öntsd ki a vizet, amíg én keresek valamit a vágás tetejére, ahol a legmélyebb. – Gondolod, hogy marad utána heg? – Egészen halvány. És senki meg nem fogja mondani, hogyan szerezted. – Megfogta a kezét, és a lépcső felé fordította azzal a serény, tiszteletet parancsoló határozottságával, amelytől Philip most hirtelen elnevette magát. Ahogy elindult a hátsó ajtó felé, eszébe jutott, hogy hamarosan haza kell kísérnie Anne-t. Valami mozgást hallott a sajtógép irányából – Anne egy tiszta rongyot keresett azok között, amelyekkel a fölösleges nyomdafestéket törölték le. Az éjszakai levegő belemart meztelen bőrébe, ahogy kilépett a csillagok alá, hogy kiürítse a lavórból a véres bizonyítékot. Aztán bement, és bereteszelte az ajtót újra. Lent visszaült a székre, míg Anne hosszú csíkokra tépett egy rongyot. Aztán bekötözte a homlokát, eltakarva a seb legcsúnyább részét, és hátul összecsomózta a kötést. Végül elégedetten, csípőre tett kézzel oldalt lépett. – így már legalábbis mutatkozhatsz emberek között. A gyertya utolsókat pislogott. Mióta Anne megérkezett, Philip most először érzékelte a nőiességét, duzzadó mellét egyszerű lila selyemköpenye alatt. Felállt, és benyúlt a falmélyedésbe a ládika mögé. – Mindig szerettem volna látni, hol laksz – mondta Anne. Philip egy újabb gyertyát húzott elő a ládika mögül. – Lesz még nekem szebb lakásom is, azt megígérem. Mr. Edes visszatartja a béremet. Csak annyit ad, amennyi kevés az étkezésemre kell, amikor kérem. A többit megtakarítom. Egy olyan nyomdára, mint ez… Észrevette, hogy Anne a válla fölött néz valamit. Megfordult, és látta, hogy a bőrrel bevont ládika keltette fel a kíváncsiságát. – Ott tartod azt a levelet, amiről szeptemberben beszéltél nekem, ugye? Philip visszafordult és bólintott. – De most már kezdem úgy érezni, mindezt valóban végleg magam mögött hagytam. – A csonk fölé tartotta az új gyertyát, majd egy kis faggyút csöpögtetett a polcra, és beleragasztotta. – Amikor valaki

bedobott egy fáklyát a nyomdába, olyasmit éreztem, amit még soha. Szörnyen dühös lettem. Nemcsak Mr. Edest akarták kifüstölni onnan, hanem engem is! Nem tudom igazán jól elmagyarázni, de azon az éjszakán értettem meg először, amit Mr. Adams mondogat. Ha veszély fenyeget akár csak egy embert vagy egy gyarmatot, annak a következményei sok másikra is hatással lehetnek. Anne arca fénylett a gyertyalángtól. Leült a székre, és a térdén nyugtatta a kezét. – Igen, ezt nagyon pontosan mondtad. Mindannyiunkat veszély fenyeget, ezért mindannyian részesei vagyunk az eseményeknek. És láttad, milyen gyorsan terjedt… Először a király minden haragja Bostonra zúdult. Most a megtorlás egyre nagyobb és nagyobb hullámokat vet. Teaszállító hajók kötnek ki más városokban is… – Kis szünet után hozzátette: – Amikor az este láttalak az ótemplomban, arra gondoltam, vajon végre elhatározásra jutottál-e ebben az egész dologban. Philip lenézett a fényes, metszett, ovális fémdarabra a mellén. – Hát, nagyon úgy néz ki. Pedig nem terveztem. De valóban büszke voltam, amikor Mr. Edes azt mondta, érdemes vagyok a viselésére. És amikor szervezték a teadélutánt, egy pillanatig sem haboztam. Úgyhogy… – Elmosolyodott, és igyekezett kitessékelni az agyából a Marie-nak tett ígéretek zaklató emlékét. – Most már lázadó vagyok magam is, azt hiszem. – Elhomályosodott a szeme, s a mosoly megdermedt az arcán. – Különösen, miután megöltem egy királyi tisztet. Anne lassan felállt. Ujjai idegesen matattak az oldalán. És halkan, le nem véve a szemét Philipről, megszólalt: – Azért is jöttem hozzád ma éjszaka, hogy elmondjam, ha te döntöttél, döntöttem én is. A szeptemberi csónakkirándulásunk óta próbáltam hazudni magamnak. Úgy tettem, mintha nem érezném, amit igenis érzek. Ahogy veled, velem is először történt meg valami. Azt mondod, erős vagyok, pedig nem vagyok erősebb, mint… mint ami a szívemben lakozik. Azzal odalépett Philiphez, és félszeg arca sugárzóan szép volt. Meglepetés és izgalom járta át Philipet, ahogy megértette a szavak rejtett értelmét. – Azt mondtam, nem tudom szavakba önteni, mi mindenre gondoltam az este ott a karzaton. Elámulnál, ha tudnád, mennyi mindenre. De a lényeg, hogy el kellett jönnöm hozzád, és most ki kell mondanom azt, amit még soha senkinek nem mondtam… Az arca most még pirosabb lett, és testének édes levendulaillata Philip minden porcikáját bizsergette.

– A szeretőd akarok lenni, Philip. Feltételek és ígéretek nélkül, hogy mi lesz holnap, és hogy milyen szép házban fogsz lakni, mert azok után, ami este a teával történt, megszűnt minden bizonyosság. Philip döbbenten tiltakozott. – Én most is ugyanaz vagyok, aki szeptemberben voltam, Anne. Ha biztos lehetnék benne… – Tudom, pontosan tudom. – Anne jobb keze átsiklott a saját vállán, a köpenye hátuljához. – Még egyszer mondom. Feltétel nélkül… És még ha csak ez az egyetlen éjszaka lesz is, inkább ennyi legyen, mint semmi. A szeme sarka újból könnyektől csillogott. És mosolygott mégis, miközben kioldotta a köpenyét, letolta az ingvállát és az alsóingét is azzal együtt. – Van időnk – mondta. – Egy óra, talán még több is hajnalig… – És derékig meztelenül Philip nyaka köré fonta a karját, és szájával a száját kereste. Kemény melle Philip melléhez ért, és ahogy kezét a lány derekára csúsztatta, érezte, ahogy megkeményednek a mellbimbói. – Anne, Anne… – A haját cirógatta, és csókolgatta az arcát. – Szeretlek… – Annyi elég – mondta Anne lihegve. – Nagyon is elég… – Nem akarom, hogy fájjon. Azt mondtad, te még soha… De Anne puha, követelődző ajka belé fojtotta a szót. Tenyerével a lány hátát szorította, s megízlelte nyelvének édességét. A gyönyör kis sikolya tört fel Anne torkából, amikor Philip még jobban magához húzta, és megérezhette férfiasságát. Philip igazából nem is gondolta, hogy a lány okos, talpraesett viselkedése ilyen tüzes szenvedélybe tud átcsapni, pedig hát érezhette volna már szeptemberben, ott a hegyoldalon is. Kísértést érzett, hogy abbahagyja ezt az egészet, mielőtt túl messzire mennek. Egyszerűen úgy érezte, szereti annyira Anne-t, hogy beismerje, valójában nem tudja, hogy mennyire szereti. És ebből az következett, hogy nem szabad megsértenie – se testileg, se máshogyan. Ám a pinceszoba csöndje és magánya, a polcon vibráló gyertyaláng, a lány csókjai és simogatásai, legfőképpen pedig a megjósolhatatlanná vált jövő – mind-mind összeesküdtek, hogy legyőzze ellenkezését. Az ágyra dőltek. Philip levetkőztette a lányt, félrehajítva a ruháját és alsóneműjét. Aztán felnyúlt, hogy hüvelyk– és mutatóujjával elnyomja a lángot, és meg sem érezte a melegét. Anne keze a csatot kereste a nadrágon. Philip segített neki, s közben csókolgatta a lány arcát, szemhéját, a puha, meleg völgyet a mellei között. És tudta, hogy ez az egész mégiscsak valamiféle ígéret… A sötétség megtelt forrósággal, ahogy Anne hozzásimult, s már nyoma sem volt a félszegségnek – kereste őt a kezével, s aztán az egész testével már…

A behatolás fájt neki; Philip ezt érezte abból, ahogy megrándult és körmei a vállába mélyedtek. És a vége nem hozott igazi kielégülést Philipnek se, mert túl gyorsan megtörtént, a lány épp csak megérezte a szeretkezés örömteli ritmusát. Kimerülten hanyatlottak az ágyra, és Anne haja levendulaillatú hálóként terült szét Philip mellkasán. Amikor szétváltak, Anne még egyszer felsikkantott. A gyönyörtől vagy a fájdalomtól? – A fenébe, Anne, tudom, hogy csalódást okoztam neked… – Nem. Nem! – De. Túl hamar vége lett. És fájt is neked… – Elsőre… – Még mindig nehezen vette a levegőt. – Elsőre ilyen szokott lenni, nem? Legközelebb már tudni fogom, hogyan… még egyáltalán nincs tapasztalatom. – Zavartan, de igazi női melegséggel a hangjában felnevetett. Ujjai továbbra is Philipet cirógatták, szeretettel követve jobb kezének vonalát, ahol az meztelen derekára és hasára simult. – Ó, ha apa tudná, hogy az ő becsületes, istenfélő leánya szeretőt szerzett magának! Persze… – A fiú nyakát és állát puszilgatta, miközben évődött vele. – Annyi eszem legalább volt, hogy a politikai elkötelezettségét tekintve kifogástalan férfival szűrjem össze a levet. – Azzal fölemelte a Szabadság-érmet, egy pillanatig úgy tartotta, majd elengedte, aztán mindkét kezét Philip arcára szorította, és szenvedélyesen szájon csókolta. Egy darabig pihentek a gyűrött takaró alatt. Aztán Anne követelődző kezétől és pajzán női nevetésétől Philip újra izgalomba jött. Amikor másodjára tette magáévá, Anne kinyílt neki, és mohón zárta őt magába, minden félelem és gátlás nélkül, és legalább olyan tüzes és szenvedélyes volt, mint ő. Philip tudatának éjsötét mélye fényre gyúlt, ezer és ezer csillag lángja ragyogott benne. Nyughatatlan teste tüzelt, és ugyanígy a lányé is. Gyorsabban, egyre gyorsabban adták át egymásnak egész lényüket. És amikor egyszerre elérték azokat az utolsó, gyönyörteli pillanatokat – a hihetetlen, kibírhatatlan feszültség és a hirtelen zúduló kielégülés, a vad örömsikolyok és a lassan csituló, lázas suttogások pillanatait –, már nem volt szükség rá, hogy bármelyikük is zavartan szabadkozzon. Most tökéletes volt minden. II. Ásítozva, suttogva, egymás kezét fogva ballagtak a hideg decemberi hajnalon a Launder Streetig. Egy majdhogynem félszeg csók után Philip megígérte a lánynak, hogy vasárnap meglátogatja. Anne tüzes szemmel még utoljára megérintette az arcát, aztán belibbent a házba.

Anne sugárzó emléke motozott benne, ahogy indult visszafelé a Dassett közbe, és kimerültsége ellenére valami dallamot fütyörészett. Belerúgott egy kis mélyedésben lévő zúzmarás jégtömbbe, mélyen zsebre dugta a fagytól elgémberedett kezeit, és azon töprengett, vajon van-e az embernek valaha is teljhatalma a sorsa fölött. Nagyon úgy nézett ki, hogy nincsen. A találkozása Stark kapitánnyal véletlen volt. És Anna Ware talán nem adta volna oda magát neki, ha nincs az a kard vágta seb, a részvét és aggodalom, ami átlendítette végül minden gátláson. S ahogy magányosan ballagott a lassacskán opálfényben derengő hajnalon, arra gondolt, hogy ez a csodák éjszakája volt. És képtelenség lett volna akár csak felsorolni is, hogy hányféle módon volt hatással az egész további életére. És mégis eltöltötte valami furcsa elégedettség, s még mosolygott is, ahogy az északnyugati szélnek dőlve lépkedett. Végül is döntött, ahogy Anne mondta. Sőt, egész sor döntést hozott. Apró, szinte véletlenszerű döntésekkel kezdődött, s lám, mi lett belőle… A dühe a gyújtogatás után. Edes ajándéka, a Szabadság-érem. Ahogy még az ebből fakadó indulatában rögtön csatlakozott a teadélután szabadcsapataihoz. Kényszerű leszámolása a gránátoskapitánnyal, és végül, hogy képtelen volt visszautasítani Anne szerelmét, pedig nagyon is kétséges, hogy vele képzeli-e el a jövőjét. Na igen, hiába nem támasztott Anne feltételeket, most mégiscsak részben elkötelezte magát neki, mint ahogy a hazafiak ügyének is. És egyikre sem számított előre. Ahogy lélegzett, páracsóvákat lövellt a szája. A csöndben egy éjjeliőr fél hatot kiáltott. Derűs nap ígérkezett. És Philip végül is zokszó nélkül elfogadta sorsának furfangjait. S aztán mélyen és édesen aludt egy órán át, míg meg nem érkezett Ben Edes, hogy felébressze a napi munkára. III. Edesnek szinte az első szava volt, hogy a kettétört foga és a fejére tekert kötés meg a kötés alatt is folytatódó vágás felől kérdezze. Philip már eldöntötte, hogy minél kevesebben tudják meg a titkát, annál jobb. Azt mondta hát, hogy a törött fogat és a vágást az arcán akkor szedte össze, amikor egypár részeg brit tiszt elől kellett futnia, akik végignézték a kikötői teadélutánt, s aztán rajta akarták levezetni a dühüket. Végül is ez igaz volt, ha nem is a teljes igazság.

– De elfutottam előlük – mondta Philip. – Jó nagyot estem, egyenesen az orromra, aztán amikor a sötétben befordultam egy sarkon, egy kiálló kőben megvágtam az arcomat, ennyi az egész. Edes bólintott, és további kérdezősködés nélkül elfogadta a magyarázatot. Aztán vagy egy óra múlva magára hagyta Philipet a műhelyben. Philip ezt az alkalmat használta fel, hogy felhozza véres ingét a pincéből, összetépje, és elégesse a kis fatüzelésű kályhában, amely Edes irodáját melegítette. IV. Ettől kezdve újból Anne Ware hozta el a nyomdába az apja kéziratait. Mr. Edes időnkénti kérdő pillantásai elárulták Philipnek, hogy alighanem szembeötlő a lánnyal való bizalmas viszonya. Anne természetesen mindig úrihölgyhöz illően viselkedett. De voltak pillanatok, amikor hosszan Philip kezén „felejtette” a kezét, rámutatva Hazafi legújabb elmés dörgedelmeire. Edes figyelmét nem kerülték el az ilyen apró jelek, de nem fűzött megjegyzést hozzájuk. Arra, hogy kettesben legyenek, sokáig nem nyílott alkalmuk. Valahányszor Philip vasárnap elment a Launder Streetre, vagy Ware ügyvéd volt otthon, vagy legalábbis Daisy O'Brien, a szakácsnő. Ahhoz pedig túl hideg volt, hogy valahol a szabadban szeretkezzenek. És bár ott volt szabadon Philip pinceszobája, Anne nem akarta kockáztatni, hogy egy vasárnap délután valaki meglássa, amint belép a Dassett közi nyomda ajtaján. Ahogy maga is mondta, bizonyos szabályokat igenis be akart tartani. És közben Anne arca mindig olyan pirospozsgás volt, mintha a tél nem tudta volna elhalványítani a nyári nap színét. Mindketten nagyon élvezték, hogy ilyen titkuk van. – Azt hiszem, Daisy gyanút fogott – suttogta Anne vidáman, egy órával azelőtt, hogy a város harangjai megkondultak az 1774-es újév tiszteletére. – Észrevetted, hogy bámul bennünket? Philip elfordult az ablaktól. Kint pelyhes hó szállingózott, tompítva a lámpák ragyogását a többi Launder Street-i házban. Bent, a kandallóban nagy lánggal ropogtak a bükkfahasábok. Anne apja, aki öt perce még tósztot mondott a közelgő újévre, most hortyogott, mint egy álomszuszék béka, ösztövér kezét a hasán összefonva, s közben szép lassan egyre lejjebb csúszott a székében. Philip az egyetlen jó gyapjúvászon ruháját vette fel erre az estére. – Nem, nem vettem észre, hogy a szakácsnő bámul – mondta mosolyogva. – Én csak téged látlak. – Azzal fölvette és erre emelte vörösborral teli poharát.

Anna odalépett, kivette a kezéből a poharat, ő is ivott belőle egy kicsit, aztán Philiphez hajolt. Philip az alvó ügyvédre nézett. Úgy látszott, még egy pillanat, és Ware teljesen lecsúszik a székről. Felhorkantott, de a szemét nem nyitotta ki. Philip Anne derekára fonta a karját. – Szegény Daisy – folytatta Anne, ahogy nézték a szállingózó havat. – Hogy mennyire vágyik egy férjre. Özvegyember az apja, farmja van túl Concordon. És Daisy úgy gondolta, itt a városban több esélye lesz férjet találni. Azt mondta nekem, akár még egy toryval is összeállna, ha egyáltalán szemet vetne rá valaki. És én nem is tudtam, hogy milyen rossz lehet az ilyen vágyakozás, amíg… szóval érted. Ó, Philip! Milyen jó érzés közel lenni valakihez. Úgy szeretném, ha Daisy is megtalálná a párját… Lerakta a poharat egy székre, és két tenyerét Philip nyakára tette. Ware ügyvéd az ajkát fölfújva nagy ott horkantott. Anne Philip szemébe nézett. – Úgy szeretném, hogy ő is olyan boldog legyen, mint én. Bár a házasság nem tartozik bele a megállapodásba. – Gyengéden szájon csókolta a fiút. Philip a bortól kimelegedve válaszolt: – Igen, de azt se mondta senki, hogy ki van zárva. – Tudom. De eszedbe ne jusson azt gondolni, hogy valamiképpen elkötelezted magad. Már mondtam, az előttünk álló két hónap teli van viharfellegekkel. Minden bizonytalan. Örüljünk annak, ami van, és ameddig örülhetünk. Anne újabb pillantást vetett a szendergő ügyvédre. Szikrázott a szeme, ahogy megkérdezte: – Láttad már azt a kis pajtát, ami a ház mögött van? Philipnek egy arcizma sem rezdült. – Nem, Ware kisasszony, azt hiszem, még nem. – A korábbi tulajdonos építette. Mi sohasem használjuk, mert apa nem az a típus, aki vesződne egy tehénnel, hogy megtakarítson néhány pennyt. Van ott egy nagy szénakupac. Ha nincs ellenedre, köszönthetnénk ott az újévet édes kettesben. – Anne Ware – nevetett Philip –, maga valóban botrányosan viselkedik. – Ugyan – felelte Anne. – Csak, mint aki szerelmes. – Azzal kézen fogta Philipet, és a társalgó ajtajához vezette. A szobaajtóban megálltak egy pillanatra, hogy belessenek, mit csinál Daisy. A begyes ír leányzó is elbóbiskolt, miután kis gazdája megkínálta némi bordóival.

– Alszik az egész ház! – szólt Anne fojtott hangon. – Jó előjel a hetvennégyes esztendő megünnepléséhez, nem igaz? – Dehogynem, Ware kisasszony. Csak vezessen! Szinte az összeesküvők öröme töltötte be a szívüket, ahogy a porhóban lépkedve átosontak a hátsó tornácon. A csöppnyi pajta tetején már cipóvastagságú volt a hó. De bent meleg, kényelmes szénakupac várta őket. Ezúttal sokkal nyugodtabban szeretkezhettek, mint az első alkalommal. Olyan gyöngéd őszinteséggel fedezték fel az öröm apró kis fortélyait, hogy Philip arra gondolt, ha feleségül veszi ezt a ragyogó és mohó lányt, vajon végleg övé lehet-e az a végtelen boldogság, amelyet most érez. Alicia Parkhurst már nem volt több, mint egy idegen lény elfeledett múltjából. Anne már egy pillanatra sem habozott kimutatni testi szenvedélyét. S bár éppen csak félig vetkőztek le a szeretkezéshez, ami még külön jó mulatság volt, Anne igazi örömre lelt éppen akkor, amikor Philip is, s egy-két pillanattal azután, hogy Boston harangjai csengve-bongva köszönteni kezdték január első napját. Nem sokkal később Philip máris ráébredhetett, hogy Anne azért mégiscsak kemény, gyakorlatias lélek. – Meglátogatott már Mr. Knox? – kérdezte, a szoknyáját igazgatva. – Akinek az a könyvesboltja van? Nem. Miért, kellett volna? – A minap mondtam neki, hogy te megfelelő ember lennél… na de jobb lesz, ha majd ő személyesen elmagyarázza. – Micsodát? – Majd Henry mindent elmond. – Na ne ingerelj, mert rossz vége lesz, te leány! – Állok elébe – feleselt Anne, aztán hosszan és mélyen Philip szemébe nézett. – Ha nekem nem is, egy ügynek elkötelezted magad, Philip. Amikor elfogadtad azt az érmet Ben Edestől. V. Néhány nap múlva a kövér Knox valóban felbukkant a Dassett közben. Hópihés nagykabátot viselt, göndör haja púderezetlen, modora üzletszerűen tárgyilagos volt. – Mr. Kent, hallott már arról, hogy a városban mindenfelé és egyes helyeken vidéken is polgárőrcsapatokat alakítanak? – Csapatokat?… Igen, hoztunk cikkeket is róla az újságban. Miért kérdezi?

Knox közelebb lépett. – Azért, uram, mert én a Pierce kapitány vezetése alatt álló Bostoni Gránátososztag számára toborzok embereket. Én vagyok ott az egyik hadnagy. Felkészülten akarjuk várni, ha valami csetepaté tör ki a teaügy miatt. Philip egyszerre érdeklődéssel kezdte szemlélni a joviális fiatalembert. Knox, ez a kétséget kizáróan művelt, csiszolt modorú ember a pocakjával maga volt a megtestesült puhaság, úgyhogy mindennek lehetett nézni, csak éppen katonának nem. – Szükségünk van közkatonákra – folytatta. – Hat láb magas embereket keresünk, de ha abból kevés akad, jöhetnek alacsonyabbak is. Bizonyos… közös barátainktól úgy tudom, hogy ami termetben hibádzik, azt ön bőséggel pótolja bátorságával és a közös ügyünk iránti odaadásával. Hetente egyszer gyakorlatozunk, és a fizetség elenyésző. De biztos vagyok benne, hogy Ben Edes elengedi arra az időre. Ha nem tudja, hogyan kell megtölteni és elsütni egy muskétát, mi majd megtanítjuk rá. Anne tehát helyesen ítélt Knoxról, gondolta Philip. Miközben céltalan szívélyességet színlelve barátkozott a brit tisztekkel, akik nem hivatalos szalonná változtatták a könyvesboltját, valójában kiszedte belőlük hadászati és harcászati titkaikat. És most hasznosítja őket. – Néhányszor lőttem Barna Bess-szel. De az pár évvel ezelőtt volt. – Ha először könnyen ment, most is gyorsan belejön majd. – Knox fölemelte selyembe bugyolált kezét. – Amint nyilván észrevette, egy vadászbaleset következtében belőlem már nem lesz muskétás soha. Azt hiszem, épp ezért tettek meg hadnagynak – tette hozzá mosolyogva. – Ja, és mielőtt döntene, el kell mondanom, hogy mindenki saját maga köteles beszerezni a muskétáját. Ami nem is olyan egyszerű, ha éppen nem tart egyet fölakasztva a kandallója fölött. Minket különösebben nem izgat, hogy ki hogyan szerezte, csak szerezzen. Amíg nem sikerül, az illető egy bottal gyakorlatozik. Philip elfojtott egy nevetést. – Egy bottal? – Rögtön érezte, hogy ezt nem kellett volna mondania. – Biztosíthatom, uram, hogy ez nem holmi gyermekded játszadozás. Akkor is nagyon jól meg kell tanulni, hogy hogyan kell megtölteni és elsütni a fegyvert, ha nincs se puskapora, se golyója, se puskája hozzá. És ha majd lesz… – Knox arcára kiült az eltökéltség –… rögtön tudja majd használni is. Philip gerincén borzongás futott végig a hirtelen aggodalomtól. A teaszállítmányt megsemmisítő rendezett tömegtől nagy és jelentős lépést kellett megtenni az igazi katonai egységek megszervezéséig.

– Komolyan úgy gondolja, hogy nyílt háborúskodássá fajulhat az ellentét? – kérdezte komor tekintettel. – Ki tudja, mi történhet, amikor Hutchinson jelentése a teadélutánról eljut Angliába? Nyilván már el is jutott. Mi azt valljuk, készen kell állnunk minden eshetőségre. Magát is javasolták nekünk, mint olyasvalakit, aki épp közénk való. Ha az illető tévedett… – Knox befejezetlen mondata és kihívó tekintete nem hagyott kétséget afelől, hogy mi lenne a véleménye Philipről, ha az nemet mondana. Most aztán fújnak már azok a viharos szelek, gondolta Philip. És sodorják őt is magukkal… – Rendben van, Mr. Knox. Csatlakozom. Feltéve, hogy Mr. Edes beleegyezik. Knox megveregette a vállát. – Abban biztos lehet! Ha beszélt vele, ugorjon el a boltomba, és elintézzük a papírmunkát. VI. Néhány nappal később Philipnek akadt egy-két órája a személyes ügyeire. Elment Knoxhoz a könyvesboltba, és aláírta a szükséges papírokat, majd sietett tovább az északi városrészbe, ahol Mr. Revere-rel szeretett volna találkozni. A január meghozta az olvadást. A délelőtti nap bearanyozta az ablakpárkányokat, és szikrázott a háztetők olvadó jegén, amikor Philip befordult az Északi térre. A téren egyik végétől a másikig nyüzsögtek az emberek és a kereskedők a napkeltekor felállított könnyű elárusítósátrak között. A hét néhány napján az Északi tér Boston egyik fő piacaként szolgált. Philip elhaladt az egy– és kétlovas szekerek mellett, amelyekről friss, vidéki zöldségféléket vagy tüzelőfát rakodtak le, átnyomakodott a falusi vaj bödönjeire, gyömbéres mézeskalácsokra és pirregő pulykákra alkudozó vevők és kofák között. A vevők többnyire bostoni asszonyok voltak kosárral a karjukon. Vidáman nyelveltek a parasztokkal vagy a parasztok mosolygó, de fáradt tekintetű árusaival, akik között, mint Philip észrevette, akadtak négerek is. Kellemes lárma töltötte be a teret. És persze a szagok valóságos kavalkádja: osztrigák és pácolt disznóhús, makréla és rozsos kása, disznósonkák és vadcombok. Revere csöppnyi, csúcsos tetejű háza a térre nézett. Philip éppen le akart menni egy oldalsó lépcsőn a bolt bejáratához, amikor valami hűhóra lett figyelmes néhány házzal arrébb. Ellenzőt csinált a tenyeréből, és egy kicsi, de harciasnak tetsző tömeget látott, főként férfiakat, amint egy második emeleti ablak felé hadonásznak és kurjongatnak. Hogy miért, arról fogalma sem volt.

Még egy picit figyelte a felfordulást, aztán ment tovább. Bármi váltotta ki őket, ilyen friss és ragyogó napon semmi szükség ezekre az indulatokra, gondolta. Az ajtó fölötti kis harang megcsendült, jelezve érkezését. Az egyik szobából Revere hangját hallotta: – Egy pillanat… rögtön jövök… Philip örült, hogy várnia kell, elbódította a polcokon, pultokon és még a padlón is zsúfolódó áruk túlcsorduló bősége. A falon több sorban függtek az órák, meg az égetővasak, kardmarkolatok. Az utca szintjén lévő ablakokon beeső ferde fény megcsillant egy sebészkészlet pengéin. És persze Philip soha nem látott ezüstöt ennyiféle alakban és méretben. Gyerekcsörgők és teáskanalak, cipőcsatok és csokoládésdobozok, fölözőkanalak és kelyhek… A nap sugarai csillagos szikrákat vetettek Revere ügyes kezének alkotásain. Maga a kézműves is megjelent egy percen belül, bőrkötényén törölgetve a kezét. – Mr. Kent. Jó napot. Mi szél hozta ebbe a városrészbe? – Szükségem lenne a szolgálataira, Mr. Revere. – Mint tudja, a választék igen nagy. Pontosan melyekre? – Tompa ujjú kezével az áruira mutatott. – Talán egy keresztelőmedencére van szüksége? Ja persze, majd elfelejtettem, az ön és Ware kisasszony kapcsolata hivatalosan még nem nyert szentesítést. – Az ötvösmester mosolya megerősítette, amit Philip addig is gyanított. Edes köreiben a viszonyuk immár kedélyes pletykák állandó tárgya volt. Revere felvett egy csillogó ezüstláncot. – Akkor talán a kismókusának kéne egy kis láncocska? Vagy mit szól egy síphoz? Egy remek kis ezüstsíphoz… – Azzal fülsiketítő sípszót hallatott. Philip nevetve föltette a kezét. – Most Mr. Revere-hez, a fogorvoshoz jöttem. – Kinyitotta a száját, és odamutatott. – Azon az éjszakán törtem el, amikor a tengerbe szórtuk a teát. Revere közelebb lépett és odakukkantott. Az ötvös gondosan kontyba rendezett haja fölött Philip belátott a sötétebb szomszéd szobába. Egy téglakemence uralta a helyiséget. Félig nyitott ajtaján át izzó széndarabokat lehetett látni, amelyek jó meleget árasztottak, és sötétvörös fénypászmákat vetettek az olvasztótégelyekre, egy üllőre, egy halom sérült ezüstserlegre és – kupára és mindenféle egyéb kellékekre, amelyek rendeltetésével Philip nem volt tisztában.

– Derék csatában veszített derék fog – szónokolt Revere felegyenesedve. – De majd teszünk róla. Jobb lesz, mint az eredeti. Na, üljön le… – Egy különös formájú székre mutatott a zsúfolt szoba közepén. Philip habozott. – Először az árát kellene megbeszélnünk, Mr. Revere. – Rendben. A toryknak, elárulhatom, jóval többet számolok fel, igaz, nem is sokan járnak hozzám közülük. Mennyit tudna áldozni rá? Philipnek egy kicsit elkomorodott az ábrázata, ahogy a téren látott kemény alkudozásra gondolt. – Hát, legfeljebb néhány pennyt… – Mennyi az a néhány? Öt? – Három jobb volna. – Legyen négy, és olyan gyönyörű fogat faragok magának, hogy senki meg nem különbözteti az eredetitől. Erre mérget vehet. Szerencséje, hogy az egyik szemfogát törte el, azt könnyebb megformázni. Az árban benne foglaltatik a felragasztás és a legfinomabb aranydrót, hogy még tartósabb legyen. És a legjobb vízilóagyarból fogom kifaragni. Azzal elkezdett kotorászni egy faliszekrény kis fiókjaiban, és büszkén felmutatott egy hatalmas, görbe fogat. Majd Philip döbbent ábrázatát látva megkérdezte: – Mi a baj? – De hát a víziló, az egy állat. – Persze hogy állat. Mit gondol, honnan szerez az ember új fogat magának? Rendszeresen hoznak nekem agyarakat Nyugat-Afrikából. Elefántéval is próbálkoztam néhányszor, de az túl gyorsan sárgul. A birkafog meg mind csorba és girbegurba. Nehéz megmunkálni. Üljön le, uram, hadd tegyem rá a viaszt… – Viaszt? – ismételte Philip kissé riadtan, miközben Revere leszuszakolta a székbe, és nekinyomta a fejét egy függőleges rúdon lévő két párnának. Aztán dudorászva megint kotorászott egy sort, ezúttal az egyik pult alatt, és egy darab vörös anyaggal tért vissza. – Tátsa nagyra a száját, Mr. Kent – mondta, s azzal ő maga már szét is feszítette Philip állkapcsát. Lekuporodott a szék mellé, alulról vizsgálgatta a sérült szemfogat, letört egy darabot a piros viaszból, galacsinná gyúrta a hüvelyk– és mutatóujja között, majd óvatosan a fog törött felszínére nyomta. A következő pillanatban már el is vette a viaszt a fogáról. A pulthoz vitte, beletette egy agyagtégelybe, egy tollal néhány számot firkált egy darab papírra. Aztán a papírt is beletette a tégelybe, amelyet aztán félrerakott vagy fél tucat ezüst fűszertartó mellé. Philip el nem tudta képzelni, hogyan tudja Revere fejben tartani a legkülönfélébb megbízásait.

– Egy hét múlva jöjjön vissza, addigra készen lesz a fog – mondta az ötvösmester. – És nem kell még valamilyen méretet vennie? – Már megtettem. – Revere fölemelte a kezét, és a szemére mutatott. – Ez a legpontosabb mérőeszköz, feltéve, hogy úgy használja az ember, ahogy kell. Nem, uram, készen vagyunk, hacsak nem óhajtja csöppet megtisztíttatni a fogait. Egyetlen pennyjébe kerül, és ragyogó fehér lesz a fogsora. Saját készítésű, különleges fogtisztító szert használok hozzá. Néhány titkos összetevővel, amit magának sem árulhatok el, plusz salétrom, puskapor, kenyérmorzsák, szépiacsont, törött fajansz… Philip nagyot nyelt. – Úgy érti, törött edények? – Minden attól függ, Mr. Kent, hogyan őrli meg és keveri össze az ember. De ami a szebbik nem vonzalmait illeti, valósággal csodát tesz. Igaz is, magának e téren gondja egy szál se, ugyebár? – Hát… ö-ö-ö… igen, köszönöm, de nemigen engedhetem meg magamnak. – Paul? A női hang a műhely hátuljában lévő elfüggönyözött ajtó mögül jött. Revere megfordult. Philip pedig fölpattant a székből. Vékony, sötét hajú fiatalasszonyt pillantott meg egyszerű ruhában és kötényben. Féloldalt kicsit lisztes arca riadtnak látszott. – Mi a baj, Rachel? – kérdezte az ötvös. – Épp kint voltam a tornácon, szörnyű kavarodás van odalent. Attól félek, a csőcselék bántani akarja szegény Johnny Malcolmot. Revere egy pillanat alatt kioldotta a bőrkötényét, és félrehajította. – A végén még megölik a hibbant, vén nyomorultat, ha nem tud vigyázni a nyelvére. Egész délelőtt érlelődött a baj. A téren hallottam, hogy Malcolm feldöntötte egy kisfiú rőzsével megrakott szánkóját. Jöjjön, Kent, nézzük meg. – Komor tekintettel és gyors léptekkel elindult az ajtó felé. Philip az ötvös nyomában kilépett a januári napsütésbe. A háznál, ahol idejövet kisebb csődületet látott, most már háromszor-négyszer akkora tömeg verődött össze. Éspedig jó dühös tömeg, amely gúnyos megjegyzéseket ordított egy halálsápadt öregembernek, aki a második emeleti ablakból hajolt ki, az egyik kezében pisztollyal, a másikban fejszével hadonászva. Revere és kísérője a tömeg felé trappoltak. Philip közben észrevette, hogy a másik oldalról három ember közeledik futva, és egy létrát cipelnek. – Ez a Malcolm a barátja, Mr. Revere?

– Szó sincs róla. Hibbant Johnny egy szenilis, gonosz félnótás. Imád belekötni az emberekbe az ocsmány gúnyolódásaival. Az a nagy baj, hogy ráadásul megveszekedett tory. Ezen a környéken az nem nyerő. A Szabadság Fiait egyszer már megrágalmazták miatta, amikor valami betyárok ellátták a baját… Ahogy a tömeg széle felé közeledtek, már hallották a felfegyverzett öreg rikácsolását: – Menjetek a pokolba mindannyian! Akkor döntöm fel annak a kis szarosnak a szánkóját, amikor a kedvem tartja. Azt hiszitek, nem tudom, hogy az apja segített a tengerbe szórni a király teáját? Ha lenyisszantom a kölyök fejét, tíz font sterlinget kapok a kormányzótól. És kétszer annyit a többi jenki árulóért! Éles hangon rikácsolt, és fröcsögött a nyál a szájából. Philip valósággal viszolygott tőle. Ugyanakkor azt is látta, hogy az öregnek igazságtalan túlerővel kell szembenéznie. Revere benyomakodott a tömegbe. – Hagyják békén. Hadd locsogjon a vén kótyagos, amit akar… Mogorva tekintetek fordultak az ötvösmester és Philip irányába. – Te csak törődj a mütyürjeiddel, Revere. Bántotta a fiút, és különben se nagyon pártolja a szabadságot. – De hát nincs ki a négy kereke. És nem árt ő igazából senkinek… Revere érveire nem érkezett válasz, csak újabb üvöltések ingerelték tovább az ablakban álló embert: – Vigyázz a lepcses szádra, John Malcolm! – Ne feledd, hogy egyszer már szurokba-tollba hempergettünk. Ha nem kussolsz, megtesszük megint, de most úgy, ahogy kell. Malcolm felüvöltött. – Azt mondod, hogy egyszer már szurokba-tollba hempergettetek, de még nem úgy, ahogy kell? A nyavalyás úristenit, na, hadd lássam azt az embert, aki úgy merészelné csinálni, ahogy kell! – Azzal sercintett egyet a tömegbe. Egy durva arcú nő elkáromkodta magát, és letörölte a homlokát. A tömeg ettől végleg tűzbe jött. Mindenfelől a létrát követelték, amit aztán egy szempillantás alatt a ház falának támasztottak. Két nagydarab ember megindult fölfelé rajta. – El innen! – rikácsolta Malcolm. – Lőni fogok! – Amilyen ütődött, úgyse tud pontosan célozni – gúnyolódott valaki. – Vagy megtölteni a pisztolyt – tette hozzá egy másik hang. – Kapják el. Revere karokat, vállakat megragadva átfurakodott a tömegen.

– Az úristenit neki, ha maguk a szabadság barátai, akkor nem egy védtelen ellenségen akarják kitölteni a haragjukat! – Takarodjon innen! – förmedt rá valaki. Aztán Revere megtántorodott egy ököllel gyomorra mért ütéstől. Philip nyomakodva Revere segítségére indult. Mindenfelé eltorzult arcokat, gonoszul szikrázó szemeket, fenyegető kezeket látott maga körül. Egy bütykös kezű fickó halántékon vágta, hogy megtántorodott. Valaki más kemény ütést mért a nyakszirtjére. Az egyik ember a létráról már bemászott a második emeleti ablakon, ahonnan most éles, riadt sikolyok hallatszottak. A napfény és az ütések elvakították Philipet, miközben próbálta lerázni magáról azokat, akik verték és a sípcsontját rugdosták. Revere valahol a ház tövében feküdt, és üvöltött dühében. De a csőcselék hangosabb volt: – Szurkot-tollat neki! – Szurkot-tollat a szabadságért! – Most megmutatjuk a rohadék homárbuzinak! Revere hirtelen támolyogva keresztültört a tömegen. A homloka sebes volt, a szája sarkából vér szivárgott. A ruhája koszos lett és elszakadt. Hátulról emberek kapaszkodtak belé. Revere gyors, suta mozdulattal hátracsapott, amitől a támadók vezére az orrához kapva megtántorodott, és szitkokat fröcsögött. Revere Philiphez ért: – Fuss! Ezek őrültek… – Takarodj innen, te gazember! – üvöltötte a nő, akit Malcolm leköpött. – Te nem állsz ki az angol emberek szabadságáért, Revere! – Neked meg fogalmad sincs, hogy mit jelent a szabadság! – kiáltott vissza Revere. Revere-t és Philipet újabb heves támadás érte. Először egy kő repült feléjük, aztán több. Philip füle vadul megsajdult, ahogy eltalálta az egyik lövedék. Egyszerre a gyűlölettől teli arcok összemosódtak, és Roger Amberlyt látta maga előtt. Egy csupa-csupa Roger Amberlyből álló csőcseléket, amely üvölt, hadonászik, fenyegetőzik… Most már ugyanolyan düh és undor tombolt benne is, mint Revere-ben. És neki is, az ötvösmesternek is a megaláztatás fájt a legjobban. Revere nem akart elmenekülni a felbőszült tömeg elől. De az életét sem akarta elveszíteni egy reménytelen küzdelemben. Végül a józan ész kerekedett felül. A karjánál fogva elrángatta onnan Philipet, közben elhajolt egy darab tégla elől, majd kettesben visszavonultak a Revere-ház tornáca felé. A tömeg ujjongásban tört ki. Majd, szinte rögtön utána, újból…

A két fickó, aki fölment a létrán, már hozta is ki az ajtón keresztül a lefegyverzett, szánalmas Malcolmot, akinek halálos riadalmában most már csak érthetetlen üvöltések szakadtak ki a torkából… Rachel Revere a tornácon várta a férjét, és ijedtében halkan felkiáltott, amikor látta, hogy vérzik. Revere eltolta a kezét, és nézte, ahogy a csőcselék keresztülözönlik az Északi téren, és több tucat kéz tartja a levegőben a rángatózó, jajveszékelő Malcolmot. – Állatok – vicsorgott Revere. – Átkozott vadállatok. Így bemocskolni az ügyünket ezzel a vandalizmussal… – Én úgy tudtam, Mr. Adams is összetoborozza olykor a csőcseléket – jegyezte meg Philip zihálva. A feje még zsongott az ütésektől. – Az egész csürhében nincs egyetlen ember, akinek Szabadságérem lenne a nyakában! – fortyogott Revere. – Csak a vérszag vonzza őket. Philip nem tudta, igaz-e Revere első megjegyzése, de a második nagyon is igaznak látszott. A tömeg egyre nőtt, és már több százan lehettek. Vevők is, eladók is otthagyták a sátrakat, és nevetve, zajongva követték a menetet. Az oszlop eleje és a szerencsétlen Malcolm aztán eltűntek a tér túlsó oldalán. Philip hunyorogva nézett arrafelé a napsütésben, és úgy érezte, a zsivajon túl is hallja a halálra rémült öregember sikoltozását. De lehet, hogy csak úgy rémlett. Abban viszont biztos volt, hogy ez az eset elrontotta a vidáman induló napot. VII. Estére egész Boston a bolond Johnny Malcolmról beszélt. Philip a Zöld Sárkányban vacsorázott, és viszolyogva hallgatta, ahogy egy csoport inaslegény kárörvendve meséli, hogyan rakták kordéra az öreget, aztán a rakpartra vitték, derékig levetkőztették, és bekenték szurokkal. Utána felhasítottak néhány párnát, és a tollat Malcolm testére szórták. Kora délutánra – négy óra alatt – az egész várost bejárták vele; a tömeg tagjai felváltva húzták a kordét. Közszemlére tették a Szabadság-fa mellett, majd a Nyakon, ahol valahogy még tea is előkerült. Az áldozatot arra kényszerítették, hogy igyon a királyi család mind a tizenegy tagjának az egészségére. Philip el tudta képzelni, milyen kínokat állhatott ki közben szegény ember. Az inasok dőltek a röhögéstől, miközben mesélték. De a több liter tea, amit beleerőszakoltak a Nyakon, még nem jelentette Malcolm gyászos napjának a végét. Parádéztak vele továbbra is. Megint a fához vitték, aztán a King Streetre és a Copp's Hillre. Itt aztán valami újat is kitaláltak.

A korbácsot. Malcolmot könyörtelenül megcsapdosták, aztán a csőcselék végül csak kimerült, és magára hagyta. – Apuskám, az aztán szép látvány volt – nevetett diadalmasan az egyik inas, és még a kezét is széttárta. – A szurok és a korbács ekkora darabokat szakított ki a bőréből, ni. Először összehugyozta magát. Aztán üvöltött egy darabig. De amikor végeztünk vele, mintha megfagyott volna, olyan merev lett, mint egy tuskó. Philipnek felfordult a gyomra, aprópénzt dobott az asztalra, és kiment. Az inasok észre sem vették, milyen pillantást vetett rájuk. Ben Edes ugyanolyan dühös volt, mint Revere. A brit minisztereknek éppilyen ügyekre van szükségük, mondta, hogy végleg eltökéljék magukat a gyarmatokkal való kemény leszámolásra. Holmi állatok mi jogon érdemelnének más bánásmódot, mint ami állatoknak kijár? Másnap kora reggel megjelent személyesen Samuel Adams egy frissen megfogalmazott közleménnyel. Ő is kifejezésre juttatta a felháborodását. Ám Philip, miközben nekiállt a szedésnek, azon töprengett, vajon őszinte-e Adams megbotránkozása. Anne már egész sokat mesélt neki az elmúlt zaklatott évtizedről. Csőcselékek korábban is garázdálkodtak a városban, és Anne pontosan tudta, hogy Adams legalábbis közvetett módon részt vett a szervezésükben. Most vajon azért lett ilyen kényes, mert megváltozott a véleménye a dologról? Vagy csak gyakorlati megfontolásból, mivel felismerte, hogy az erőszak az adott pillanatban nem vezet eredményre? Ám bármi is volt az oka, Adams szavait kinyomtatták, és napkeltére már ki is szögelték a Szabadság-fára, mint a Szabadság Fiainak álláspontját: Barátok és Polgártársak! Ezennel kinyilvánítjuk, hogy a divatos Büntetés, amelyet a hitvány John Malcolmon hajtottak végre, nem a mi Rendünk műve. Mi ellenezzük ezt a Módszert, mert másként kívánjuk a Gazembereket a megbánás és a saját Gyalázatuk fölötti Bűntudat útjára téríteni. Joyce Jun'r A Szurok és Toll Bizottság elnöke Ha bárki lesz olyan bátor, hogy ezt letépi, számolhat a legszigorúbb neheztelésemmel. J. Jun'r

Philip még napokig töprengett Adams indítékai felől. Vajon ez az ember mennyi vért törölt már le a lelkiismeretéről, ha nem egyenesen a szélütött kezéről? Egyvalami biztosnak látszott. Miután Hutchinson kormányzó is elítélte a Malcolmmal szembeni kegyetlenkedést, a whigek és a toryk között még jobban kiélesedett az ellentét, és mindkét oldalon megkeményedtek az álláspontok. Purchase Street-i dolgozószobájának szentélyében vajon Samuel Adams elégedetten elmosolyodik-e, látva, hogy még egy hasábot dobtak a már-már fellobbanó tűzre? Azért ennek az emlékezetes januári napnak volt kellemes eredménye is. Amint Revere megígérte, Philip szépen kifaragott, kifényesített és a helyére erősített új fogát alig-alig lehetett megkülönböztetni az eredetitől. Anne azt mondta, csak akkor látja a különbséget a fog két része között, ha egészen közel van hozzá, s épp arra készül, hogy megcsókolja. Ha meg lecsukja a szemét, nyomban eltűnik az a csekély különbség is. VIII. A Bostoni Gránátososztag hetente egyszer – ha esett, ha fújt – a Közparkban gyakorlatozott. Philip, mint kiderült, valóban elég alacsony volt közöttük, de ami a muskétát illeti, az csak nyolc-tíz embernek volt az egész csapatból. Pierce kapitány irányítása alatt a többiek a már említett botok segítségével sajátították el a puskakezelés alapjait, Philip pedig egy partvisnyelet használt, amelyet Anne Ware boldogan odaadott neki a konyhájából. A téli hónapok eliramodtával ez az egyszerű, megszokott farúd valami rettentő szimbólummá vált, ahogy ott állt Philip pinceszobájának sarkában. Bostonba elérkezett a hír, hogy a király megtorlásra készül, amiért dr. Franklin Sam Adams kezébe juttatta Hutchinson leveleit. A februárban érkező hajók már részletekkel is szolgáltak. Franklint súlyos szavakkal ítélte el a király főügyésze. A derék doktort nyilvánosan becstelen embernek, tolvajnak nevezték, és leváltották a gyarmatok postai aligazgatójának posztjáról. Ahogy a Közparkban masírozott a többiekkel, miközben a tél havát már márciusi esők váltották fel, Philip néha egy másik kérdést is feltett magának. Milyen büntetésre számíthat, ha egyszer kiderül, hogy ő ölte meg Stark kapitányt? Még Edes újságja is hírt adott egy királyi tiszt „megdöbbentő haláláról”. Ám eddig semmilyen jel nem mutatott rá, hogy bárki is őt gyanúsítaná a gyilkossággal. Amint Anne reménykedve mondta, a nyom talán befejeződik ott, ahol kezdődött. A kis utcában, ahol Stark meghalt.

Az idő múlásával ez hiába látszott egyre valószínűbbnek, Philip továbbra sem tudott megnyugodni, igaz, most egészen más okból. Rá is átragadt egész Boston hangulata. És nemcsak a város, de még a környék is gyakorlatozó önkéntesosztagokkal volt tele, s mindenütt egyre nőtt a nyugtalanság. Mi lesz a korona válasza a teadélutánra? Amikor megjött a jó idő, és napsütéses tavasz köszöntött egész Massachusettsre, megjött a válasz is. Éspedig olyan szigorú válasz, amilyenre nem számított senki, kivéve az Adams-féle radikálisokat, akik meg voltak győződve róla, hogy III. György maga a megtestesült sátán, a North-kormány tagjai pedig az ő buzgó ministránsai. Az események hallatán még Mr. Edes is megjegyezte, hogy végül is lehet valami igazság ebben az új metafizikai elméletben.

Hatodik fejezet AZ ŐRMESTER I. – Azt hiszem, uraim – mondta Paul Revere, miközben kibontotta a csomagolópapírt –, ez önök szerint is megfelel a helyzetnek. Ha valóban így vélik, nyomban átteszem rézre. – Azzal letette a rajzot a Hosszú Szoba asztalára. Az elegáns dr. Warren rövid vizsgálódás után komoran bólintott. Hosszú szárú cseréppipájából pöfékelve félrehúzódott, hogy Molineaux és a többiek is megtekinthessék a művet, amelyet az ezüstműves munkától eldurvult keze alkotott. Áprilisi eső kopogott az elfüggönyözött ablakokon. Philipet most először engedték be a Hosszú Szobába. Ez is jelezte, hogy Edes már tökéletesen megbízott benne. Most hát ott nyújtogatta a nyakát a nyomdászmester mögött, és nézte a Revere által rajzolt zord jelképeket: egy frígiai sapkát, a szabadságmozgalom egyik legfőbb szimbólumát – gyászkoszorúba fogva és halálfejekkel körülvéve. Edes a segédjéhez fordult. – Ez lesz a metszet a röplapunkon. – Adams felé biccentett, aki az asztal távolabbi sarkánál ült, s kék szeme mint az achát csillogott a lámpás fényénél. – A másik oldalon Samuel kiáltványa lesz. Számíthat rá, hogy most néhány napig nem sokat fogunk aludni. Dr. Warren felemelte a pipáját, hogy Revere-nek intsen. – És úgy tervezed, Paul, hogy ha kész, nyomban indulsz a hírekkel és a röplapokkal? – Pontosan. Még négy futár áll készenlétben. Mindannyian megbízható emberek. Amint elkészülnek a nyomtatott példányok, máris indulunk. Én dél felé megyek, New Yorkba és Philadelphiába. A többiek a nyugatra és északra eső városokat keresik fel. – Nyugodt, nyílt arca most gyászos kifejezést öltött. – Bár jobb szeretném, ha erre az egészre nem volna szükség… – Adams villogó szemmel pillantott rá. – Jobb szeretnék otthon üldögélni az Északi téri házamban, és készíteni a metszeteket Mr. Rivington számára a Cook kapitány utazásainak új kiadásához. Persze tudom, hogy most sürgősebb feladat is van. A szavai egyetértő fejbólintásokat váltottak ki, és Adams fellobbanó rosszallása is megenyhült. Philip sohasem látta ilyen komornak a Hosszú Szoba összeesküvőit. Adams hirtelen megütögette az asztalt.

– Így még nem lesz jó a metszet. – Miért nem? – csodálkozott Revere. – Üzenetet is kell nyomtatnunk a rajz mellé. A többi gyarmatot a lehető legkeményebben rá kell döbbentenünk, hogy mit jelent ez a törvény! Még ha közvetlenül csak ellenünk irányul is, látniuk kell, hogy a király minisztereinek szándéka egyértelmű – legyőzni és lerombolni bármely gyarmatot, amely szembe mer szegülni velük. Adams megnyalta a száját, eres kezével megragadott egy tollat, és odafirkantott egy sort Revere rajza alá. Philip előrehajolt, hogy elolvashassa. „A király kivágja a Szabadság Fáját.” Will Molineaux felmordult. – És ezzel még szépíted is a dolgot, Sam. Inkább gyökerestül kitépi. De attól félek, egy jelszó fikarcnyit sem segít a tartományon. – Majd rájössz, Will, hogy igenis segít, amint Paul és a legényei szétviszik a hírt. A testvérgyarmatok a segítségünkre fognak sietni. Élelemmel, felszereléssel… – Fohászkodjunk az istenhez, hogy igazad legyen – sóhajtott fel dr. Warren. – Mert ha nem, akkor Bostont megfojtja ez a gyalázatos törvény. – Megfojtja? – Adamsnek megrándult a szája sarka. – Szó sincs róla! Tudod te is, mi lesz a végeredménye annak, ha a miniszterek továbbra is újabb és újabb törvényeket hoznak a megbüntetésünkre. Tudnod kell, hogy az az út hová vezet, mégpedig olyan biztosan, ahogy a holdat napkelte követi. Will Molineaux sötét, ír arcára ettől még nagyobb aggodalom ült ki. – A fegyveres ellenállásra gondolsz? – Még annál is többre – javította ki Adams. – Egyesült ellenállásra, minden gyarmat részvételével. És végül – a függetlenségre. A lámpások melege és a kéken gomolygó pipafüst ellenére hirtelen mintha megfagyott volna a levegő a Hosszú Szobában. Philip még sohasem gondolkozott el arról az eshetőségről, amelyet Adams említett. Amerika elszakadása az anyaországtól… ennek puszta említése is a bizonytalanság és veszély szakadékát vetítette szemei elé. Ugyanakkor Philip a dolog logikáját, sőt elkerülhetetlenségét is látta. S az arckifejezésükből ítélve látták a többiek is. Nem látszottak boldognak, de megdöbbenést sem árult el a tekintetük. Molineaux irigy csodálattal mosolyogva, halkan megjegyezte: – Kíváncsi voltam, ki lesz az első a csoportból, aki kimondja ezt a szót. Gondolom, már régóta a fejedben motoszkált, igaz, Sam?

Adams feje meg se rezdült most egy darabig, ahogy végignézett a társain. És mesterkélt félmosollyal így felelt: – Régóta bizony. Kevesebbel én nem érem be. II. Edes és Gill nyomdája a következő hetvenkét órában megállás nélkül kattogott és csattogott, míg el nem készültek a röplapok, amelyek összefoglalták az Angliából érkezett ijesztő híreket. Az idősebb Pitt, Burke és még néhány békéltető ellenvetéseit lehurrogva a parlament elfogadott egy új törvényt, amely eleget tett a király személyes óhajának, miszerint Massachusetts tartományt meg kell büntetni a tea megsemmisítéséért, s szintúgy a királyi hatalommal való hosszú és nyílt szembenállása miatt általában. A „bostoni kikötőtörvény”, mint a röplap elmagyarázta, megtiltotta bármiféle rakomány le– vagy felrakodását a kikötőben 1774. június l-jétől kezdődően. Az egyedüli kivételt katonai felszerelések, valamint bizonyos élelmiszerek és tüzelőanyagok jelentették, ezeket a vámhivatal különleges engedélyével lehetett kipakolni. Ugyanez a törvény rendelkezett a vámhivatal Salembe való áthelyezéséről. III. György a kikötő újbóli megnyitásának feltételéül szabta a megsemmisített tea árának teljes kifizetését az adójával együtt. Revere és a futárai elszáguldottak a Nyakon keresztül, amely most, hogy az életet jelentő tengeri kereskedelmet lezárták, a város egyetlen ellátási útvonala lett. A lovasok néhány napon belül visszatértek, mégpedig olyan hírekkel, amelyek hallatán a hazafiaknak már kevésbé kellett attól félniük, hogy a többi gyarmat közömbös marad. Edes újságja közölte a bátorító értesüléseket: A New York-i Ötvenegyes Bizottság határozatban szögezte le, hogy „mélységesen elítéli” a törvényt. Philadelphia szelíd kvékerei higgadtságra intettek, de egyúttal biztosították Bostont a „végsőkig” való támogatásukról. A Karolinák rizst és pénzt ígértek. Felismerték, recsegte Adams, hogy éppen úgy Charleston nyüzsgő kikötőjének is megfojthatták volna a tengeri kereskedelmét – az életét! Birkanyájak érkeztek a Nyakon keresztül. New Yorkból, Connecticutból és máshonnan terelték ide őket, kézzelfogható jeleként annak, hogy a gondolkodó emberek pontosan látták, milyen következményekkel jár a kikötő törvény. A Levelezési Bizottságok egész Massachusettsben nekiláttak élelmet gyűjteni Boston számára, s a szállítást kocsikkal és szekerekkel végezték, amelyeket az

emberek gúnyosan „Lord North hajóinak” neveztek – ezek helyettesítették a part menti hajókat, amelyek június l-jétől kezdve nem köthettek ki Bostonban. De volt egy még súlyosabb csapás is a tarsolyban. Hutchinson kormányzó bejelentette, hogy lemond, visszatér Angliába, s egy olyan tisztviselő érkezik a helyére, aki hármas címet fog viselni: Massachusetts altengernagya, főkapitánya és főkormányzója. A gyarmatok és a korona közti viszony megromlásának félreérthetetlen jele volt, hogy a tartomány kormányzását egy katonára, Thomas Gage tábornokra bízták. Az utolsó beérkező hajók hozták a hírt, hogy Gage ráadásul újabb csapatokat is hoz magával. Nem is említve a királyi flotta hadihajóit, amelyeknek a kikötő lezárásáról kellett gondoskodniuk. S mint Philip hamarosan megtudta, Massachusetts-szerte már a legkisebb falvakban is polgárőr-alakulatok szerveződtek és gyakorlatoztak, mégpedig a lehető legkomolyabban. És gyűjtötték a puskát, a puskaport, a golyókat… A zaklatott tavasz minden egyes nap elmúltával csak még zaklatottabb lett. III. Joseph Pierce kapitány ragyogó vörös uniformiskabátjában vigyázzba vezényelte a Bostoni Gránátososztagot. A Hosszú rakpart mentén véges-végig a többi helyi egység tagjai is összecsapták a bokájukat – köztük Hancock Bostoni Kadétjai, akiket maga a kereskedő vezényelt. Sípok éles hangja és dobpergés hallatszott mindenünnen. A rakpart végében a jól öltözött toryk hatalmas tömege – sokan közülük kocsiban ültek – tapsban tört ki, és kendőkkel integetett, ahogy Paddock kapitány rézágyúi füstös sortüzet lőttek az eső áztatta kikötő fölé. Egy undok napot még undokabbá tett a pompának és a barátságnak ez a hamis parédéja, gondolta Philip. Kényelmetlenül érezte magát az egyenruhában, amelyet, mint mindenki más a Gránátososztagban, Hancock támogatása révén kapott. Sutának érezte magát, ahogy csuromvizesen állt nehéz vörös kabátjában, fehér nadrágjában és a magas, csúcsos, fekete medvebőr sapkában a csillogó réz előkéjével. Elfintorította az orrát, ahogy a veríték és a nedves gyapjú szaga percről percre sűrűbb lett. Május 13-a volt, és a szürke égből egykedvű eső esett, amelyben alig lehetett látni a kikötőben horgonyzó hadihajó felcsavart elővitorláját. Philip arrafelé fordította a fejét, és látta, hogy a hajóról egy csónakot indítottak útnak, amely tele volt evezősökkel és köpenyes, háromszögletű kalapos tisztekkel. Gage tábornok és a kísérete.

Amikor Henry Knox parancsot adott a Gránátososztagnak, hogy vegyen részt annak az embernek a hivatalos fogadásán, aki épp azért jött, hogy érvényt szerezzen a gyűlölt új törvénynek, Philip és még néhányan nyíltan megkérdőjelezték egy ilyen lépés tanácsos voltát. Az osztag jelenléte nem a tisztelet kifejezése? Sőt a lojalitásé? Knox gyorsan elvetette a panaszukat: – Több dolog miatt is ott kell lennünk. Először is Gage talán nem annyira gonosz, mint amilyennek Sam Adams igyekszik lefesteni. A jelentések szerint mindenesetre józan, higgadt ember. Ráadásul szereti a gyarmatokat. A felesége itt született. A Kemble család sarja Jersey államból. S bár szinte mindannyian fel vagyunk háborodva, sokan mégis jobban szeretnék, ha sikerülne valamiféle megegyezést kidolgozni Massachusetts és London között. Ha ez lehetetlen… – Megvonta a vállát. – Egyvalamire azonban mérget vehetnek. A holnaputáni jelenlétünket a Hosszú rakparton pontosan érteni fogják a barátaink. És tudni fogják, hogy az öröm csak gyakorlatias képmutatás. Amibe persze azért más is vegyül – tette hozzá derűsen. – A bostoniak eredendő udvariassága és előlegezett bizalma minden úriemberrel szemben. Amíg ki nem derül, hogy méltatlan erre a bizalomra. Itt álltak hát ebben a rohadt esőben, miközben Gage tábornok és a kísérete fellépkedtek a rakparti lépcsőn, fogadták az osztagparancsnokok tisztelgését, és elvonultak a felsorakozott önkéntesegységek előtt. A középkorú Gage vigyázott, nehogy bármiféle érzelem kiüljön széles arcára. A tisztjeinek az arckifejezése azonban nem hagyott kétséget afelől, hogy mi a véleményük a helyi katonai erőkről. Philip a második sorból jól látta a fölhúzott szemöldököket és az egymással váltott gúnyos kis mosolyokat. És nem bánta, hogy az ő arcára is kiül a véleménye. Gage lassan haladt a rakpart bejárata felé, ahol a tory tömeg hangos éljenzésben és tapsban tört ki. Egy ezredes Gage mögött észrevette Philip fitymáló tekintetét, megállt, és felhívta Knox figyelmét Philip nadrágjára: – Annak az embernek a nadrágja tűrhetetlen, hadnagy. Csupa sár. Angliában megvesszőznék érte. – Igen, uram – felelte Knox. – De nekünk kevés a tajtékporunk a fehérítéshez, uram. És ha az ezredes úr megengedi, emlékeztetném rá, hogy ez nem Anglia. A tiszt hideg tekintete Philipről lassan visszakúszott Knoxra. – Nem, de nyugodt lehet, a napok múlásával egyre inkább olyan lesz, mint Anglia.

Azzal az ezredes peckesen továbbsétált. Philip krákogott, és köpött egyet. Az ezredes megperdült, a sorokat vizslatta. Philip egyenesen maga elé nézett az esőben. Knox ijedtnek látszott. Aztán az ezredes megeresztett egy szolid káromkodást, és továbbment. A Bostoni Gránátososztag tagjai Philip körül elvigyorodtak, és helyeslően morogtak. Az egyik ember az első sorban még füttyentett is egy éleset a fogai közt. Az ezredes lépése megtört, mutatva, hogy hallotta a gúnyos zajongást, de már nem fordult meg, hogy újra szembenézzen a sértegetőivel. A sípok és dobok menetritmusra váltottak, a csapatok pedig egy hátraarc után megkezdték sivár menetelésüket az Állam Háza felé, mint Gage díszkísérete. Knox megragadta az alkalmat, hogy Philip mellé kerüljön. – Kent, nagyon nehezére esne egy órán át a katonai illem szabályai szerint viselkedni? – Én nem vagyok a király katonája! – mondta Philip a szája sarkából. – És megígérhetem magának, ha valaha szembekerülünk velük, én ugyan nem fogom a rohadt vörös kabátjukat viselni. – Mint ahogy egyikünk se – felelte Knox. Szemmel láthatóan bosszantotta, hogy Philip körül az emberek továbbra is durva megjegyzésekkel kísérik a fejleményeket. – Őrmester! – kiáltott fel hirtelen. – Számoljon ezeknek a rongylábúaknak! Még egy pillantást vetett a fő bajkeverőre, és hozzátette: – Pillanatnyilag az a meggyőződésem, hogy jobb, ha sohasem kényszerülünk harcolni. Próbáljon meg az ember hadsereget szervezni neveletlen inasokból, akik képtelenek bárkinek is engedelmeskedni! Nem irigylem a tábornokot, akinek ez a feladata. Azzal visszament az oszlop elejére. IV. Az ezredes jóslata, miszerint Gage megerősíti a korona uralmát Bostonban, hamarosan be is igazolódott. A Gazette oldalain egyre gyakoribb jelző lett a „tűrhetetlen”, amikor a parlament mind újabb rendelkezéseiről volt szó. Az „igazságszolgáltatási törvény” lényegében garantálta a felmentést minden királyi tiszt számára, aki bármilyen lázadó akció elfojtása során tanúsított erőszak miatt került bíróság elé. A kormányzó javaslatára ilyen esetben a tárgyalást át lehetett helyezni Angliába az „igazságos” bírósági eljárás biztosítása végett. Egy újabb, májusban elfogadott törvénnyel gyakorlatilag feloszlatták a massachusettsi tartományi kormányt. Ezentúl a bírákat, a seriffeket, sőt még a békebírókat is a korona nevezte ki. Ez azt jelentette, hogy az esküdtszékek is teli

lesznek torykkal, azokat ugyanis a seriff állította össze. Végül, hogy megfosszák a radikálisokat a politikai meggyőzés leghatékonyabbnak bizonyult eszközétől, elrendelték, hogy a hagyományos massachusettsi városgyűléseket csak a kormányzó jóváhagyásával lehet összehívni, akinek egyúttal áldását kellett adnia a javasolt napirend minden pontjára. Boston valamennyi polgárához hasonlóan Philip és Anne Ware is úgy érezhette, hogy a késő tavasz és a kora nyár minden egyes napja újabb eseménnyel szolgál, vagy legalábbis újabb hadihajó jelenik meg a Nantasketen, zsúfolásig megrakva újabb vöröskabátosokkal. A kikötőtörvény hatályba lépése utáni napon szállt partra a közvetlenül a királyhoz tartozó negyedik gyalogosezred és az Írországból érkezett negyvenharmadik ezred. New Yorkból behajóztak a Királyi Walesi Lövészek. A Közparkban hamarosan sátrakat vert fel egy királyi tüzérosztag. Végül is csaknem ötezer katonával duzzadt meg a város lakossága. Az érkezésük közvetlen hatással volt valamennyi gyarmatra, mégpedig egy újabb, júniusban elfogadott parlamenti intézkedés következtében. A rendelet nemcsak Massachusettsre volt érvényes, hanem minden egyes helységre a part mentén, ahol királyi csapatok állomásoztak. A Hosszú Szobában Adams és a többiek kárörvendve megünnepelték a király legújabb, hatalmas baklövését. Ám azok, akiket közvetlenül érintett az „elszállásolási törvény”, kevésbé voltak vidámak. – Még hogy egy büdös homárhátú telepedjen be a házamba! – kiáltott fel Abraham Ware, föl-alá táncolva dühében Philip és Ben Edes előtt egy fülledt június végi napon. – Megáll az ész! Megparancsolják, hogy etessem, hogy adjak neki ágyat, hogy legyek hozzá mindig udvarias! De az úristenit, nálam ugyan csak a pajtában alhat! – Nem vagy egyedül, Abraham – mondta Edes. – A katonákat magánházakba akarják beszuszakolni egész Bostonban. Meg persze kocsmákba és raktárakba. Vagyis bárhová, ahol az átkozott tisztjeik helyet találnak nekik. A te… ö-ö-ö… vendéged megérkezett már? Ware megrázta a fejét. – De úgy tudom, rajta vagyok azok listáján, akiknek a legközelebb beérkező ezredből kell elkvártélyozniuk valakit. A Harmincharmadikból. De verjen meg az isten, ha egy szót is szólok ahhoz a disznóhoz! – Hát – mondta Edes szomorkás mosollyal –, személyes kényelmetlenségek ide vagy oda, azért az elszállásolási törvény kapóra jött nekünk. Éppen Revere hozta a hírét… – Az intésére Ware követte a sajtógéphez.

A dülledt szemű ügyvéd a szedőrámában kiszedett szövegre meredt: – Én nem tudom visszafelé olvasni az átkozott ólombetűidet, Edes! – Philip segített neki: – Az van benne, hogy New York és Philadelphia válaszolt Boston felhívására, és ősszel nagy kongresszust tartanak az összes gyarmat képviselői. Ennek a kongresszusnak kell döntenie arról, hogy mi a teendő a Tűrhetetlen Törvények ügyében. Ez a hír valamelyest megenyhítette a kis termetű ügyvédet. De azért továbbra is morgott, amikor kiment a műhelyből, hogy kénytelen a saját költségén elszállásolni egy brit katonát. – Ott a penészes széna a pajtában, azt eheti, mert jobb ételt úgyse kap! – mondta búcsúzás helyett. V. Egy vakítóan napos augusztusi délelőtt néhány száz polgár – köztük Anne Ware és, Ben Edes engedélyével, gyakori lovagja a nyár folyamán – benyomult a Bromfield's Lane-ra. A tömeg arra várt, hogy kinyíljon a ragyogó ház ajtaja, amelyben a massachusettsi képviselőház elnöke lakott. Az impozáns épület előtt csinos hintó állt piros és kék kerekekkel és négy gesztenyebarna lóval. Egy libériás hajtó és egy inas ült a bakon. A hintó ajtajánál két hasonló öltözetű fekete szolga várakozott. Még négy szolga ült idegesen toporgó lován a tömeghez közel. Philip pisztolytáskát is látott náluk, s a kiálló pisztolyagyak meg-megcsillantak a napsütésben. Anne megfogta Philip karját, és izgatottan mutatott a ház felé: – Kinyílt az ajtó! Ott van apa! A tömeg éljenzésben és tapsban tört ki, amikor Ware felbukkant egy ügyvéd barátjával, a komolyan öltözött, braintree-i John Adamsszel beszélgetve. A következő embert, aki előjött a házból a búcsúreggeli végeztével, alig lehetett felismerni, annyira fess volt vörös ruhájában, hófehér fodrokkal a galléron és a kézelőn. De mégiscsak Samuel Adams volt az. Az augusztusi fényben felfelvillant cipőjének ezüstcsatja és hosszú botjának aranyfeje. Philip tudta, hogy Adams öltözékének minden darabját ingyen kapta, csak hogy méltó külsővel jelenhessen meg a nagy kongresszuson, amelyet Philadelphiába, egy Ácsok Házának nevezett épületbe hívtak össze szeptember 5-re. Mint a Gazette jelentette, a tizenhárom gyarmat közül egyetlenegy, mégpedig Georgia riadt vissza attól, hogy elküldje képviselőit a kongresszusra, amelynek közvetlen célja az volt, hogy megegyezzenek az elnyomó törvényekre, különösképpen az elszállásolási törvényre és a nyár elején hozott

„québeci törvényre” adandó válaszban. Ez utóbbi kitágította Kanada határát egy távoli folyóig, az Ohióig. S így, mint Philip megértette, olyan földek is Kanadához kerültek, amelyekre virginiai és connecticuti s szintúgy massachusettsi spekulánsok is igényt formáltak. Hamarosan Molineaux, a ficsúros Hancock, a mosolygó dr. Warren és az összejövetel többi résztvevője is kijött, és elvegyült a tömegben. Valaki csodálkozva megjegyezte, hogy a massachusettsi küldöttség a szolgákkal és lovas kísérettel együtt csaknem száz emberből fog állni. Miközben Sam Adams John unokaöccsével és az utolsóként kilépő Hancockkal beszélgetett, Abraham Ware a lányát kereste a tömegben. Ahogy meglátta, intett neki, és arrafelé kezdett nyomakodni. Philip félrehúzódott, hogy Ware búcsúzásul megölelhesse a lányát, és a fülébe súgjon néhány intő tanácsot. S ahogy ezeket hallgatta, Anne barna szeme egyszer csak örömtelien megcsillant, és Philipre pillantott. Philip azon ritka pillanatok egyikét élte át, amikor minden kétely nélkül élvezte a kapcsolatukat. Mostanra természetes és gyakori lett az együttlétük, akár a városban sétáltak, akár a legújabb eseményeket beszélték meg Anne konyhájában. Ritkán gondolt a viszonyuk természetére, és sohasem hozta szóba, mint ahogy Anne sem. Mindketten elfogadták egymás feltételeit. Valahányszor alkalom adódott rá, hogy lopva szeretkezzenek a pajtában, örömmel megtették, de sohasem vitatták meg, hogy ez mit is jelent közöttük. Anne még egyszer utoljára megölelte az apját. Az arca fénylett, a szeplők az orrán feketének látszottak bőre barna csillogásában. Philip észrevette, hogy Ware ügyvéd szokatlan figyelemmel szemléli őt. Aztán a kezénél húzva a lányát oda is lépett hozzá: – Megkértem Annie-t, hogy egy percre hadd válthassak szót magával kettesben. Azzal elengedte Anne kezét, és vezetni kezdte Philipet a tömegen keresztül, amely éppen megtapsolta Sam Adams némileg tetszelgő hintóba szállását. Anne tekintete mintha azt mondta volna, fogalma sincs, mit akar az apja Philiptől. A lökdösődő, lármás tömegben Ware megtalálta a módját, hogy szóljon Philiphez. – Tudja, hogy néhány hétig a kongresszuson leszek. És hogy a lányom és Daisy egyedül maradnak a Launder Streeten azzal a katonával. – Igen, Anne mesélte, hogy beszállásoltak magukhoz egy őrmestert. Én még nem találkoztam vele.

– Szegény, tompa agyú fickó – mondta Ware. – De ahhoz képest, hogy a király katonája, nem is olyan rossz ember. Én viszont másról akarok beszélni magával. Nem szóltam semmit a lányomnak, amiért magával barátkozik, bár őszintén be kell vallanom, jobban örültem volna egy tehetősebb és tisztesebb háttérrel rendelkező udvarlónak. Ne sértődjön meg! Egy apától ez így természetes. Amellett nem vagyok tisztában az ön szándékaival. De mint mondottam, semmi ellenvetést nem tettem az ön és a lányom viszonyát illetően… – Pedig nyilván szeretett volna – jegyezte meg Philip egy szikrányi nehezteléssel a hangjában. – Csakugyan. De az az igazság, ő maga kért rá, hogy ne tegyem. – Miért? – Mert az ön társasága örömet nyújt neki. – Mr. Ware, én nagyon szeretem Anne-t. De… – igyekezett óvatosan megfogalmazni a kegyes hazugságot –… maga is célzott rá… – Mire? – Arra, ami miatt nem tehetem világossá, ahogy ön mondja, a szándékaimat. Én is tudom, hogy nincs elég pénzem. Sem biztos kilátásaim a jövőre nézve. Ware ezt egy morgással és biccentéssel emésztette meg. – Bizalmasan elárulhatom – szólt aztán hogy Anne említette mindkét okot. De egyúttal elmondta, hogy véleménye szerint egyik sem igazi. Most ne meregesse a szemét, és ne kezdjen el esküdözni! Hallgasson ide! Az időm rövid, és ezt meg kell mondanom. Bár ön ezt nyilván még véletlenül sem említette, Anne meg van győződve róla, hogy van egy másik nő is az életében, a múltjában. S mivel születésétől kezdve ismerem a lányomat, ez a kijelentése pontosan elárulta nekem, hogy milyen mélyek az érzései az ön irányában. Bár e harcról szó sem esik, egyfolytában küzdenie kell valakivel vagy valamivel, aki vagy ami még mindig igényt formál önre. Mert ő… – nyilvánvaló zavarában megköszörülte a torkát –… ő igenis kivetette magára a hálóját. Philip döbbenten nézte a tömeget, hogy valahol megpillantsa Anne gesztenyehajának csillogását. De nem látta sehol. Most még jobban csodálta a lány érzékenységét, hogy felfedezte benne a vívódást, azt, hogy a múltja és legfőképpen Alicia még mindig visszahúzza. – Végső soron – folytatta Ware – egy apának a világon semmi beleszólása sincs abba, hogy a lánya hogyan rendezi el az életét. Természetesen a királyi

köröket leszámítva. Úgyhogy én is inkább magával beszélek. És két dolgot akarok kérni. A kicsi ügyvéd arcára kiült a lánya iránti aggódás. – Először is, amíg távol leszek, gyakran látogasson el a Launder Streetre. Vigyázzon Anne-re, ahogy egy férfinak vigyáznia kell. Másodszor, bármire is jusson magában a házasságkötést illetően, ne okozzon fájdalmat neki. Ha az ásó-kapa-nagyharang elmarad, ám legyen. De amikor elhatározásra jut, és az netán más lesz, mondja meg neki őszintén – és gyorsan. Ware meglepően erős keze Philip karjára kulcsolódott. – Mert ha úgy látnám, hogy csak játszik a lányommal, igazi érzések nélkül, hát laposra verném. Ha magam nem tudnám megtenni, hát felbérelnék rá valakit. És ha szándékosan fájdalmat okoz Anne-nek, istenemre, meg is teszem. Philip igyekezett a lehető leghatározottabb hangon válaszolni. – Arra nem lesz szükség, Mr. Ware. Én ahhoz túlságosan nagyra becsülöm a lányát. – Hát ezt örömmel hallom. Jöjjön, keressük meg. Rögtön indul a kocsi Philadelphiába. VI. A kevés híján harmincéves George Lumden őrmesternek szelíd, szürke szeme volt, nagy anyajegye a homloka közepén, girbegurba fogai és félénk, szinte alázatos modora. Warwickshire-i volt, ott állt be regrutának a toborzódob hívására. Egy kovácsmester tizenegyedik fiaként azért választotta a katonaéletet, mert csak így menekülhetett a szegénység elől. Philip többször is beszélgetett vele Ware konyhájában augusztus utolsó napjaiban, és megtudta, hogy Lumden egyáltalán nem volt elragadtatva, amiért a Harmincharmadik Gyalogosezredet áthajózták Bostonba. – És az ezredből még nagyon sok embernek ugyanaz a véleménye. Ami engem illet, személyes okom is van rá. Van egy rokonom – egy második unokatestvérem – a gyarmatokon. – Csakugyan? És hol? – kiáltott fel Daisy O'Brien, amint éppen egy nagy tál forró süteményt hozott be, és nagy lendülettel lerakta Lumden elé az asztalra. Philip rögtön megállapította, hogy a szakácsnő arca szerfölött piros. És aztán ahogy ott ült a tűzhely melletti hokedlin, a térdén összekulcsolva a kezét, Daisy roppant izgatottnak tűnt. Buzgón hápogott, fel-felkiáltott, vagy túl harsányan kacagott Lumden legcsekélyebb tréfája hallatán vagy figyelmének legkisebb jele láttán.

Philip Anne-re pillantott, aki lassan kavargatott egy üst hallevest, amely egy láncon gőzölgött a hasábok fölött. Anne cinkosán visszamosolygott. Se az elbűvölt Daisy, se a tagbaszakadt Lumden nem vette észre. Lumden mindkét lábszárvédője ki volt terítve az asztalon. Egy kis kefével fehér pasztát kent rá egy tégelyből. Egyenruhakabátja a fűzfazöld előkével a szék támláján lógott. A már hízásnak indult katona most csak gyapjú alsóinget viselt, amely szörnyen vastagnak tűnt nyáridőben. – Úgy tudom, Hartfordnak híják a várost – felelte Lumden Daisy kérdésére. – Szeretnék ellátogatni oda, no persze, ha itt Bostonban nyugalom lesz. Bárcsak úgy lenne. Még sohasem voltam csatában, és istenemre, nem is vágyok rá – tette hozzá a legcsekélyebb pironkodás nélkül. – A katonáskodás elég kutya élet anélkül is, hogy az embernek az életét kelljen kockáztatnia. Há'ccsak gondoljanak bele! Az ember állandóan nedves. Még nyáron is, de tetőtől talpig! Anne felkacagott. – Hát bizony, őrmester, abban az egyenruhában biztosan meg lehet sülni. – De nem ám csak izzad az ember – panaszkodott az őrmester. – Ott az a rohadt tajtékpor. Ami csak fehér van rajtunk, azt fehérítenünk kell látástól vakulásig, különben szörnyen megbüntetik az embert. – Dühösen lecsapta a kefét a fehér anyaggal teli tégely mellé. – A friss tajtékpor nedves, úgyhogy mink is nedvesek leszünk tőle. Ha meg kiszárad, úgy összehúzza az anyagot, hogy majd megfojtja az embert, azt attól még jobban izzad. Meg aztán ott vannak azok a rohadék óngombok. De mindnek ragyognia kell ám, mint az istennyila… – Maga mögé nyúlt, és megpöckölte az egyik elátkozott gombot. – Különben jön a bírság vagy a vessző. Vagy mind a kettő, ha az embernek olyan a parancsnoka, mint a miénk. – Kifogtak valami zsarnokot, mi? – kérdezte Philip. – De úgy ám, uram. Ilyen cudar természetű embert én még nem is láttam. A Harmincharmadik ezred teli van az ilyenekkel. – És más ezredek nem? – Hát, nem annyira. – Hogyhogy? – Hát, tudja, a brit hadseregben kétféle ezred van. A királyiak – azoknak mindnek kék a hajtókájuk, biztos látta is már őket a városban… Mindhárman, akik hallgatták, szinte egyszerre bólintottak. –… aztán meg vannak a magánezredek, amelyek megbízás szerint harcolnak a koronának. Aki ki tud állítani egy ilyet, szép nagy pénzt hozhat belőle. Gyakorlatilag az ő tulajdona, és nemcsak a költségei térülnek meg, de igencsak

meg is gazdagodhat. Vegyük például a mi parancsnokunkat. Egy köszvényes vén sza… – Elvörösödött, és Daisyre pillantva visszanyelte a szót. – Vicomte. Coney a neve. Soha nem volt még csatában, soha ki se tette a lábát Angliából. Úgyhogy az az ember, aki itt valójában az ezred parancsnoka, Amberly alezredes, igazából egyáltalán nem is a parancsnok, ha érti… Lumden észrevette, hogy Philip szája egyszer csak elkeskenyedett. – Mr. Kent, mondtam valamit, ami miatt dühös lett? – kérdezte szinte bocsánatkérően. Philipnek viszketni kezdett a fejbőre, a tenyere egy pillanat alatt csurom víz lett. Megrázta a fejét. – Folytassa, Lumden. Meséljen nekem erről az alezredesről. Az őrmester megvakarta az állát, majd bosszúsan összeráncolta a homlokát, amikor észrevette, hogy az ujja még tajtékporos. Daisy serényen szaladt hozzá egy ronggyal. Lumden letörölte az állát, és folytatta: – Az a fajta, amilyen a magánezredeket szokta kommandírozni. Fütyül az emberekre is, a szakmájára is. Csak az a célja, hogy meglegyen a tiszti gyakorlata a karrierjéhez. Na persze, úgy vette a rangját. Vagy inkább az apja, mer' úgy megy az általában. Gyorsan magas rangot csak így lehet elérni. Szóval ez az Amberly egy segg… ö-ö-ö… egy goromba ember. Átkozottul kegyetlen tud lenni. Egy pillanat, és már neked is rontott! Na persze nem sokkal rosszabb, mint mások, akikről mesélnek. Úgyhogy talán nem is kéne panaszkodnom. – És mi a keresztneve ennek az Amberlynek? – kérdezte Philip nyugodtan. – Roger. Magunk között Kacska Rogernek is híjuk, merthogy meg van nyomorodva a jobb keze… Lumden groteszk formába tekerve fölmutatta az ujjait. Philipnek elszorult és égni kezdett a torka, aztán olyan hirtelen pattant fel, hogy Daisy összerezzent ijedtében. Lumden megint zavarba jött: – Ó, nagyon sajnálom! Tudom én, hogy nem illik gúnyolódni egy ember nyomorúságán. De az alezredes nyavalyái valamit a lelkében is összefacsartak, annyi szent. A kacska keze, a folt a fején a nehéz szüléstől… – Lumden megérintette a halántékát a bal szemöldöke mellett. – Én mondom magának, ez a pokol ördögeinek a műve. Nincs is mit csodálni azon, hogy megtanult bal kézzel bánni az ostorral. Ha rájön a félóra, szörnyen élvezi a büntetések osztogatását. – És szokott-e beszélni ez a parancsnok arról, hogy van-e felesége? – kérdezte Philip. – Igen, úgy hallottam, van neki Angliában. Mr. Kent, valamivel felzaklattam? Bocsásson meg, de legyek átkozott, ha tudom, hogy mivel…

Philip morogva az ajtó felé fordult. – Ne is törődjön vele, semmiség. – Ismeri a parancsnokot, igaz? Philip becsapta az ajtót, és lerobogott a lágy augusztusi napsütésbe. Hallotta, hogy a ház ajtaja újból kinyílik. Fejét leszegve, egyik ujjbütykével a száját dörzsölve bement a pajta viszonylag hűvösebb árnyékába. Ködös tekintettel bámulta Lumden szétszórt felszerelését; jókora bornyúját, kártusát, Barna Bessét a kardszerű pengével, amely jóval túlért a cső végén. Inkább érezte, mint hallotta, hogy Anne belép a pajta ajtaján. Megfordult, hogy szembenézzen vele. A kívülről beáradó napfényben ragyogott gesztenyehaja. – Elsápadtál a név hallatán, Philip. Ő az, akiről beszéltél nekem? – Nem lehet más. A név lehet véletlen egybeesés, de a kéz és az anyajegy már nem. – Az emlékezetében kutatva Alicia szavaira bukkant, és hozzátette: – Annak idején beszélték, hogy elmegy egy időre a seregbe. Annyi ezredet küldtek már ide, hogy egyáltalán nem meglepő, ha ő is felbukkan Bostonban. Anne odasurrant hozzá, és megfogta a kezét: – Most mit akarsz tenni? Philip agyában felvillant, ahogy Roger Amberly bérgyilkosai kis híján meggyilkolták, és az emlékeivel küszködve így felelt: – Ki akarok térni az útjából. Ha véletlenül mégis észrevesz, nyilván könnyen elintézheti, hogy letartóztassanak. Nem hiszem, hogy sokat csitult a gyűlölete azóta, hogy az életemre tört. Hiszen most is nyomorék a keze, azt pedig én tettem tönkre neki. Anne mélyen a szemébe nézett. – Egy nő felől érdeklődtél. Ő az, akivel hónapok óta harcolok? Tudom, hogy az apád levelén kívül van még valami, ami a múlthoz köt, ami nem engedi, hogy továbblépj, bármi is várjon rád a jövőben… Már kész volt a hazugságra, hogy kímélje Anne érzéseit. Aztán eszébe jutott, mit ígért Abraham Ware-nek. – Igen, ő az – mondta. – És ráadásul a féltestvéred felesége. Erről sohasem meséltél nekem, Philip. – Nem láttam szükségét. Anne, nekem most vissza kell mennem a műhelybe. Kérlek, Lumdennek erről egy szót se! – Még szép. Tudod, amikor kérdezősködtél felőle, olyan gonosz volt az arcod, amilyennek még sohasem láttam. Még mindig ennyire gyűlölöd ezt az Amberlyt? – Miatta halt meg az anyám! Szeretném meggyilkolni. Aztán a kegyetlen arckifejezést valami fáradtság váltotta fel az arcán, és szelídebb hangon hozzátette:

– De amilyen körültekintő lettem – akárcsak az őrmester most már inkább vigyázok az életemre. Ha szándékosan keresném a találkozást Roger Amberlyvel, most minden esélye meglenne, hogy leszámoljon velem. Hacsak… – egy merész gondolattól újból eltorzult az arca –… hacsak nem készítem elő gondosan a meggyilkolását. Csak az a baj, hogy mostanában rengeteg dolgom van Mr. Edesnél. És egy gyilkosság előkészítése nem egyszerű munka. Legalábbis nekem. – Ha megölnéd, azzal csak azt bizonyítanád be, hogy ugyanolyan vagy, mint ő! Tudta, hogy Anne-nek igaza van. És most szinte gyűlölte, amiért kimondta ezt az igazságot. – Ne beszéljünk erről, Anne. Mondtam már, hogy mennem kell… – Előbb mesélj egy kicsit a feleségéről. Nagyon szép volt? – Nem, nem akarok mesélni róla. Férjhez ment, és ezzel vége. – De nem a lelkedben. Philip megperdült, hogy meneküljön, Anne olyan rettentő pontossággal talált zaklatott érzéseinek elevenébe. A kertkapu felé sietett, s amikor Anne a nevén szólította, megfordult a ház melletti kék árnyékban. A lány egy napfényfoltban állt a pajta előtt, összeszorított ököllel. – Le fogom győzni, Philip. Esküszöm! Philip úgy látta, könnyek csillannak meg napbarnított arcán. Megfordult, és kirohant a Launder Streetre.

Hetedik fejezet AZ ÁRULÁS I. Franciaországban új király lépett trónra – XVI. Lajos. De Bostonban is sokan mondogatták, hogy ez a város szintén meg lett áldva egy új uralkodóval, ráadásul egy zsarnokkal. Jóllehet Thomas Gage a nyilvánosság előtt elég szelíd hangot ütött meg, kemény céltudatossággal irányította a királyi csapatokat a Tartomány Házából. Szeptember l-jén néhány válogatott egység meglepetésszerűen behatolt Cambridge-be, és jelentős mennyiségű puskát és puskaport kobzott el a helyi polgárőrgárdától. Zúgó harangok és ágyúlövések jelezték Boston polgárainak, hogy valami egészen súlyos dolog történt. Súlyos a gyarmatok számára, de mint kiderült, a britek számára is. A rajtaütésre adott válasz, mint a Gazette jelentette, nem váratott magára sokáig. A bongó harangok és a lovas hírnökök hívására több ezer puskával, kaszával, az első kezük ügyébe eső fegyverrel felszerelkezett farmer vonult Charlestownba, ahol Gage emberei éppen el akartak foglalni egy másik puskaporraktárat is. Összecsapásra nem került sor mégsem. Amint az első parasztok lélekszakadva megérkeztek a tervezett csata színhelyére, a katonák meggondolták magukat, és inkább visszatértek a városba. S mivel ellenséget nem találtak, békésen hazatértek a parasztok is. Ben Edes mindenesetre valamiféle győzelemnek értékelte ezt az incidenst: – A tábornok berezelt, Philip. És aki fél, könnyen hibázik. Szóval össze akarta szedni a fegyvereket, amelyeket az ő katonái ellen használhatnak. És ezzel gyakorlatilag megmutatta nekünk, hogy mit várhatunk tőle, ha valaha nyílt erőhöz folyamodik. Hallottad, milyen gyorsan összegyűltek a polgárőrök? – Igen. – De mégsem elég gyorsan – ezt is megtudhattuk. Ki kell dolgoznunk valamilyen új módszert, hogy gyorsabban tudjuk mozgósítani a vidéket. Egy napon Gage még megbánja, hogy ilyen nagylelkű tanítómesterünk volt. – Edes felnevetett. – Mert Sam Adams gyorsan tanul. Így is lett.

Szeptember első hetében Gage őrposztokat állított fel a Roxbury-Nyakon. Adams, Hancock és az ellenállás többi vezére ennek ellenére jöttek és mentek, anélkül hogy az őrök akadékoskodtak volna, még ha fel is ismerték őket. A tábornoknak továbbra is az volt a taktikája, hogy nem lép fel nyíltan a lázadók főkolomposaival szemben, de a csapatait buzgón gyakorlatoztatta közben. A Gage által Adamsnek és a többieknek „biztosított” mozgási szabadság révén a Massachusettsi Képviselőház október elején össze tudott ülni Salemben. A Ház a kormányzóval nyíltan dacolva elhatározta egy új Biztonsági Bizottság felállítását Hancock elnökletével, amelyet hivatalosan feljogosított polgárőregységek szervezésére, felfegyverzésére és harcba hívására. Philip fülét egyre gyakrabban ütötte meg egy új kifejezés, amellyel a különleges egységeket jelölték; ezeknek, a „riadócsapatoknak” a feladata volt, hogy vészhelyzet esetén rendkívül rövid idő alatt a helyszínre érjenek. Közben Abraham Ware hetenként beszámolt a lányának a philadelphiai Ácsok Házában történtekről. Egy sor massachusettsi határozatra válaszul, amelyeket dr. Warren fogalmazott, majd a Suffolk megyében tartott konvent fogadott el és Revere vitt lóháton Philadelphiába, a nagy kongresszuson a radikálisok és a konzervatívok hajba kaptak egymással, majd a gyülekezet elutasította Warren lázító felhívását a városok felfegyverzésére és a NagyBritannia elleni gazdasági szankciókra. Ehelyett a többség mérsékeltebb határozatokat javasolt. Végül – „Hála a Mindenhatónak és azoknak, akik a leghangosabbak a vitában!” – írta Ware egyik levelében – a kongresszus elfogadott tíz határozatot. Egyebek között kinyilvánították, hogy az egyes tartományok törvényhozásának kizárólagos jogkörébe tartozik a belső ügyek rendezése, beleértve az adózást is. A határozatok azt is leszögezték, hogy a brit parlament 1763-tól kezdődően hatályba lépett törvényei közül tizenhárom megsértette a gyarmati polgárok jogát az „életre, szabadságra és tulajdonra”. A kongresszus ráadásul gazdasági megtorlást helyezett kilátásba, amennyiben nem helyezik hatályon kívül a Tűrhetetlen Törvényeket, vagyis ebben a kulcskérdésben a radikálisok álláspontja győzött. Ware azt írta Anne-nek, hogy a példa nélkül álló kongresszus a tervek szerint október végén fejezi be a munkáját, miután megfogalmaznak egy kifejezetten a királynak címzett panaszos petíciót. A gyarmatok képviselői már megegyeztek abban, hogy egy év múlva újra találkoznak, amennyiben addigra nem oldódik meg a konfliktus.

„Ez persze sokkal kevesebb, mint amennyit Samuel vagy dr. W. vagy akár éppenséggel én kívánni óhajtanánk – írta az ügyvéd az egyik levelében, amelyet Anne megmutatott Philipnek. – Mindazonáltal az összhang és az egyetértés légköre uralkodik, ami önmagában is jelentőségteljes a jövőre nézvést. Látni a küldötteket, amint az est leszálltával összegyűlnek a Városi Fogadóban, és hallani, hogy olyan urak, mint a rendkívül nagy köztiszteletnek örvendő Washington tábornok Virginiából, épp azokat az aggodalmakat fogalmazzák meg, mint mi, bostoniak, miközben mindannyian madeirát iszogatunk, előttünk nagy halom főtt osztrigával – nos, drága leányom, ez olyan élmény, amelyet nem lehet teljességgel szavakba önteni, csak átélni büszke szívvel.” És elérkezett a november is. Anne vegyes érzésekkel várta apja visszatértét. Hiányzott neki, de úgy érezte, ugyanúgy hiányozni fog a függetlenség is, amivel apja távolléte megajándékozta, s amelynek köszönhetően egy-egy estét kettesben tölthetett Philippel a társalgóban. Beszélgettek mindenről, kivéve a jövőjüket, miközben Daisy és Lumden őrmester a Harmincharmadik ezredből hasonlóképpen cseverészett és nevetgélt a konyhában. A tél közeledtével egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy a kikötőtörvény valóban katasztrofális következményekkel jár. Gage értelmezése szerint még komphajók sem kelhettek át a folyón. Így aztán a szárnyasok, a birkahús vagy a tőkehal ára az egekbe kúszott, hiszen mindent szekéren kellett szállítani a Nyakon keresztül. Tűzifából vagy illatos lámpaolajból már csak a leggazdagabbak tudtak tisztességes mennyiséget vásárolni, vagyis főként a toryk, akik kárörömmel szemlélték a whigek küszködését, és az aggódást meghagyták a szegényeknek. Philip természetesen egy pillanatra sem feledkezett meg Roger Amberly alezredes jelenlétéről. Megkérdezte Lumdentől, hol van elszállásolva az ezredparancsnok, és megtudta, hogy a Beacon Hillen lakik egy nagy házban, amelynek tulajdonosa hithű tory hírében áll. Philip jó néhány este csellengett a ház körül, s ahogy ott didergett a sötétben, abban reménykedett, hogy megpillanthatja azt az embert, akinek a halálát számtalan változatban elképzelte. Valami olyan módszert próbált kieszelni, ami balesetnek álcázható. Máskor arra gondolt, a kevés megtakarított pénzén egyszerűen felbérel valakit a déli városrész csőcselékéből, hogy hajtsa végre helyette a gyilkosságot. De a szerencse nem adta meg neki, hogy akár csak egyetlen pillantást is vethessen az ellenségére, hiába állt ott annyi órán át a csípős szélben, a különböző „változatokon” töprengve.

És egy alapvető kérdésre továbbra sem tudott válaszolni. Egyáltalán képes lenne-e megtenni azt, amit annyira akar? És igaz-e, hogy akarja? S mivel e kérdés válasz nélkül maradt, a tervezgetésben sem tudott dűlőre jutni. Végül aztán felhagyott ezekkel az esti kémkedésekkel, és lassacskán, rutinszerűen csordogáltak a napjai a Dassett közben – és Anne oldalán. Nemegyszer felrémlett benne, hogy talán saját gyengesége elől rejtőzik: az elől, hogy képtelen hidegvérrel meggyilkolni egy másik emberi lényt… Azóta, hogy augusztusban Lumden kikotyogta a parancsnoka nevét, Anne egyetlenegyszer sem hozta szóba Amberlyt. Aliciát sem. Philip hálás volt ezért. És végül bevallotta magának, hogy hiányzik belőle az akarat egy szándékos gyilkossághoz. Pedig lényének egyik fele ezt követelte. De ugyanilyen erős volt benne az a megfoghatatlan valami, ami visszatartotta. II. – Szentséges Isten, mégiscsak lesz háború – jelentette be Lumden őrmester keserves ábrázattal egy december végi estén. – Hallották, mi történt valahol New Hampshire-ben, bárhol az ördögben is van? – A William és Mary-erődben – bólintott Philip a rumpuncsos poharat forgatva a kezében, hogy átjárja a melege. – Lent a Sárkányban másról sem beszélnek. A vörös hajú Daisy a kályha mellett álldogált, de ezen az estén alig volt nyoma szokásos víg kedélyének. Philip nem is értette, mitől olyan szomorú, aztán észrevette, hogy Daisy le sem tudja venni a szemét a szelíd szavú, anyajegyes homlokú brit gyalogosvitézről. És szörnyen aggódó volt a tekintete. Philip ivott egy kortyot, s közben óvatosan megválogatta a szavait: – Én még olyan pletykát is hallottam, hogy egy bostoni férfi napi öt shillinges bérért New Hampshire-be lovagolt, hogy megvigye a tervezett erősítés hírét, és idejében el lehessen szállítani a fegyvereket. Persze aligha a pletyka volt erre a megfelelő szó. Philip pontosan tudta, hogy Revere volt az a lovas, de bármilyen jóravaló fickónak látszott Lumden, nem tudta, mennyire bízhat meg benne. Gage tábornok elhatározta, hogy megerősíti a New Hampshire-i erődöt néhány csónaknyi katonával, akiket késő éjszaka akart kicsempészni Bostonból. Csakhogy a tervét nyilván lefülelte valami éber informátor a Tartomány Házában. Nem volt titok, hogy mindkét félnek megvannak a beépített kémei a másik táborban.

Egy John Sullivan nevű hazafi kapta meg a figyelmeztetést Revere-től. A csapatával bekerítette az erődöt, majd könnyedén legyőzte a maroknyi brit helyőrséget. Még csak egy sérülés sem történt. Gage erősítése így arra érkezett, hogy az erőd összes fegyvere és puskapora eltűnt. – És persze egyetértek magával, őrmester – fejezte be Philip. – Ez valóban közelebb hozza a háborút. Lumden csüggedten nézett Philipre, aki közben már másra terelte a szót: – Nem tudja, mikor érkezik meg Anne kisasszony és az apja? – kérdezte Daisytől. – Nem, uram. Meghagytak néhány utasítást. – Azzal az asztalhoz lépett, és Philip észrevette, milyen gyorsan emelkedik és süllyed a melle. De hát miért ennyire ideges? A helyes, vörös hajú szakácsnő egy hokedlit húzott oda, leült, és az asztalra könyökölt. Aztán feszülten Philipre meredt. – De örülök, hogy eljött, uram. Geor… az őrmester már jó pár napja szeretne beszélni magával. Philip megvonta a vállát, mintha az mondaná, „hát akkor ki vele”. Lumden bele is kezdett, de igencsak nyögvenyelősen, s közben hol a nyitott kamraajtót, hol a hátsó udvarra néző zúzmarás ablakot bámulta, csak éppen Philipre nem nézett volna a világért se. – Nos, Mr. Kent, az igazság az, hogy én… én… – Ne tétovázz most már – biztatta Daisy. – Mondd el neki! Lumden szürke szeme végre összetalálkozott Philip tekintetével. – Beszélhetek magával bizalmasan? – Természetesen. – Nem megmondtam!? – sóhajtott fel Daisy. Lumden nagyot nyelt. – Arra gondolok, hogy otthagyom a hadsereget. – Úgy érti, ki akar lépni? – Nem – felelte Daisy, összecsattantva két tenyerét az őrmester kezén. Philip egyszerre megértette, miért olyan ideges a lány, hogy a tekintete miért fürkészte olyan zaklatottan Lumden arcát. És felrémlett benne, milyen sok estén át pusmogtak ők ketten a konyhában, a szakácsnő és a katona. Halk nevetésük most új értelmet kapott. – Dezertálás – mondta. Daisy hatalmasat bólintott. – George és én szeretnénk összeházasodni. Igaz, nem egy a hitünk, de ezt már elrendeztük… – Ez nagyszerű! – mosolygott Philip. – Gratulálok mindkettejüknek!

Daisy elpirult, de most istenigazából. Égővörös haja szikrázott a ropogó tűz fényében. – Tudom, hogy átkozott alávaló dolog dezertálni – szólt közbe gyorsan Lumden. – Én mindig is gyűlöltem itt lenni, meg hogy az angol honfitársaim elnyomója legyek, de három hónappal ezelőtt még odavágtam volna egyet bárkinek, ha olyat merészel mondani, hogy megszökhetek a seregből. De bevallom úgy, ahogy van, a Daisy iránti érzéseim megváltoztatták ezt is bennem. – George, maga nem egy buta ember – mondta Philip. – Nyilván tisztában van vele, hogy olyan házban szállásolták el, ahol enyhén szólva nem rajonganak a királyért… – Ó, igen, felfigyeltem egy-egy célzásra olykor – felelte Lumden fanyar mosollyal. – Akkor hát nem kell mentegetőznie. Én helyeslem a döntését. És gondolom, Mr. Ware is helyeselni fogja. – Tudja, egyre többen csinálják – mondta Lumden. – Parasztnak öltözve kisétálnak a Nyakon át. Vagy csónakkal mennek, és a charlestowni komp őrposztjánál valami hivatalos megbízatásra hivatkoznak… – Én csak azt tudom erre mondani, bravó! – felelte Philip. – És tudnia kell, hogy nem gyávaságból teszem! – kiáltott fel Lumden. Majd halkabban hozzátette: – Legalábbis nem csak. És nem hiszem, hogy valaha is így döntöttem volna, ha nincs… ha nincs az, amit ebben a házban találtam. A szeretet… a gyengédség… – Azzal elhallgatott, és még vörösebb lett, mint Daisy egy perccel azelőtt. Aztán összeszedte magát, és folytatta: – Meg persze, ahogy már talán mondtam is, én kedvelem a bostoniakat. Komolyan! – Igen, egy perccel ezelőtt ezt már említette, George – fojtotta vissza a mosolyát Philip. – Nem kell se magyarázkodnia, se mentegetőznie… – És a szívemben úgy gondolom, a király és a miniszterei bolondok vagy gazemberek. Vagy mind a kettő. Nem képesek felfogni, hogy itt a gyarmatokon keményfejű emberek élnek. Maguk nem adják be egykönnyen a derekukat! – Egyáltalán nem fogjuk beadni a derekunkat, George. – De az ám! És akkor támadást ellentámadás követ, akkor addig folyik a küzdelem, amíg a kanóc fel nem gyújtja az összes puskaport, nincs igazam? – Azt hiszem, igaza van, George. Lumden az asztalra csapott a kezével, hogy megcsörrentek a poharak. – De a kutya úristenit, nekem azt nem veszi be a gyomrom, hogy olyan

mesteremberekre és parasztokra lőjek, akiknek az az egyedüli bűnük, hogy ragaszkodnak a jogaikhoz, amiket el akarnak venni tőlük! – Értem – bólogatott Philip. – Tökéletesen értem. De beszéljük meg a gyakorlati problémákat… – Vagyis Boston elhagyását? – kérdezte Daisy. – Igen. Vagy a Nyak, vagy a folyó. – Úgy gondolom, csakis a Nyakon át mehetek – mondta Lumden. – Egy kovács fiának nem sok alkalma van megismerkedni a vízzel. Egyetlenegyszer akartam úszni az életemben. Egy távoli rokonomat látogattam meg az Avon folyón. De nekem ugyan elég volt annyi, hogy a bokámig ért a víz. Már attól is halálra rémültem! Amikor idejöttünk hajóval Angliából, szinte az egész úton beteg voltam. De az ám! Szóval láthatják, kutya rossz katona vagyok én. Mint bárki mást egy brit gyalogosezredben, engem is egyetlen dologra képeztek ki. Ágyútölteléknek! A menetalakzatainkban az a csoda, ha nem lövik le az embert már az első sortűzzel… A szeme most valami zord távolba meredt, s megjelent előtte a mészárlás, amiről beszélt. Majd, miközben Philip megköszörülte a torkát, Lumden egy éles, zaklatott mozdulattal visszafordította a beszélgetést: – A folyót nem kísérelhetem meg. – De a Nyakon katonaruhában nem csúszhat át – mondta Philip. Daisy közbeszólt, hogy már gyűjtött ruhákat a szolgálólány ismerőseitől. – Többnyire eldobott rongyokat, de az is megteszi. Philip bólintott. – De beszélnie nem szabad, George. Az akcentusa elárulná. – Már erre is van tervünk – mondta Daisy. – Csak szükségünk van még egy emberre. Van egy kis megtakarított pénzem – nem ismer valami megbízható legényt, akit felfogadhatnánk, hogy kiadja magát George társának? A fiának… vagy az unokaöccsének? Mert arra gondoltunk… Azzal Daisy néhány mondatban összefoglalta a tervet. Philip elismerte, hogy bár nem kockázatmentes, van esély rá, hogy sikerül, mert a brit katonák a massachusettsi parasztokat olyan bárgyú lelkeknek tartják, akik vagy képtelenek rá, vagy nem is akarnak mértéket tartani az ivásban, különösen, ha rumról van szó. – Most rögtön nem jut eszembe senki – mondta Lumdennek. – De majd körülnézek. – Áldja meg az Isten érte, uram! – Mikor akar menni? – kérdezte Philip. – Amint sikerül megszervezni.

– És hova megy? Ahhoz a rokonához, akit már említett? Connecticutba, ha jól emlékszem? – Végül majd oda, igen – felelte Lumden. – De egyelőre Daisynél rejtőznék el. A farmjuk Concordon túl van. Nem hiszem, hogy sokáig keresnének. Philip elnevette magát. – Ha állandóan kutatnának mindenki után, aki az elmúlt néhány hónapban dezertált, Gage embereinek nem maradna idejük semmi másra. És hamarosan már a keresésre sem jutna elég embere! Merem állítani, hogy egy vagy két héten belül tökéletes biztonságban lesz… – Egy gondolat villant fel benne. – És mit szándékozik tenni az egyenruhájával és a felszerelésével? Lumden gondolkodott egy pillanatig. – Az egyenruhát asz'szem elégetem. Amott ni, a tűzhelyen. Ami a Barna Besst illeti… – Meg a pengét, amit rá lehet rakni. A szuronyt – vetette közbe Philip. – A gyarmati csapatoknak nincs ilyen fegyverük, és nem tudják, hogyan kell használni. Ez pontosan így volt. Knox hadnagy a Bostoni Gránátososztagból nemegyszer kijelentette, hogy a szuronyok és a szuronyos gyakorlatok hiánya óriási hátrányt jelent majd a gyarmati csapatok számára, ha valaha éles harcban csapnak össze felsorakozott brit ezreddel. A legtöbb polgárőr csak gúnyolódott ezen. Nagyra voltak a célzótudományukkal, és badarságnak tartották, hogy még egy fegyvert erősítsenek a csőre, amivel szurkálni és döfködni lehet. Philip viszont tisztelte Knoxot, és minden szavát komolyan vette. Most hát igyekezett leplezni a mohóságát, miközben Lumdent faggatta: – Mi lesz hát velük? – Itt hagyom őket a pajtában. Vagy bedobom a folyóba. Ha magammal cipelném, rögtön látnák, hogy királyi holmi. És Isten bocsássa meg nekem, de most már gyűlölök mindent, ami királyi. Ha harcolnom kell, hát csupasz kézzel fogok harcolni. Philip sötét szeme hirtelen felszikrázott. – Nekem adja a puskát meg a szuronyt? Lumden elmosolyodott. – Cserébe azért, ha talál egy megbízható legényt a tervünkhöz. – Rendben! – Hogy mihez kezd velük, azon inkább nem spekulálok – mondta Lumden. – Ha valaha is olyan emberek ellen használja, akik talán a barátaim lehetnek, remélem, én már a földet fogom szántani Connecticutban, és csak a kölykömet

nadrágolom el, ha rossz fát tesz a tűzre. – Azzal sápadt tenyere Daisy kezére kulcsolódott. Daisy röstelkedés nélküli szeretettel nézett vissza rá. De ezt Philip már alig látta. Lelki szemei előtt már a Barna Bess csillogott azzal a fényes acélpengével. Nagy nehezen visszatértek a gondolatai a pillanat valóságához. – És még valami. Ki tudhat a tervről? Anne kisasszony például? – Neki már elmondtam, mi a szándékunk – felelte a lány. – Gondolom, Mr. Ware-t is értesítenünk kéne. De senki másnak nem beszéltem róla. Még apámnak sem küldtem levelet, és nem is küldenék, még ha lenne is valaki, hogy megírja. Ha George-ot elkapják… – Hát hogy megkorbácsolnának, az biztos – vetette közbe Lumden. – De valószínűbb, hogy agyonlőnének. – Úgy gondoltam, az a legjobb, ha az apám nem tud semmiről, amíg George el nem jut a farmra. Azt beszélik, mostanság kockázatos levelet küldeni Bostonból. – Egyetértek – mondta Philip, és felállt az asztaltól. Valami zajt hallott a ház elejéből. Egy pillanat, és már ott is volt Ware ügyvéd, és a hópelyheket veregette le háromszögletű kalapja csúcsáról. – Aha, valami összeesküvés készülődik! – mondta ravaszkás mosollyal. – Látom abból a fancsali ábrázatukból. – Ware minden igyekezete ellenére csak nem tudta legyűrni magában a Lumden iránt érzett rokonszenvét. Anne lépett be a konyhába. Philip néhány lépést tett felé, hogy egy pillanatra megszoríthassák egymás kezét. A másik kezével felemelte a poharát, hogy tréfás tósztot mondjon. – Igen, uram, valóban összeesküvők vagyunk. Éppen megnyertünk egy új embert az ügyünknek. Vagy legalábbis az ellenség lett kevesebb eggyel. Ezt meg kell ünnepelni. – Maga igencsak könnyedén rendelkezik az én italkészletem felett, Mr. Kent – mondta Ware megjátszott komolysággal. – Szóval miféle összeesküvésről van szó? Amint Lumden elmagyarázta a döntését, Ware összecsapta a kezét örömében, és azt mondta, hogy ünneplésképpen valóban igyanak néhány kört. – Az én költségemre – vetette Philipre a tekintetét. – Ezúttal.

III. Ben Edes tanácsát követve Philip elhatározta, hogy a Zöld Sárkányban keres magának való embert. Edes szerint az ott dolgozó legények nem voltak éppen válogatósak, ha kereshettek egy kis pénzt. Amikor Philip benézett, éppen egy ápolatlan, rongyos kölyök volt szolgálatban, Jemmy Thaxter. A tulaj barátként fogadta Philipet, majd bizalmasan megsúgta neki, hogy Jemmy jó pénzért valóban hajlandó törvénybe ütköző munkára is. – Hét– vagy nyolcéves kora óta az utca neveli. Úgyhogy keményen fog alkudni, annyi szent. De ne hagyja magát, és amiről nem kell tudnia, azt ne mondja el neki. Philipnek a legelső pillanattól kezdve ellenszenves volt a rókaszemű, tizenkét éves fiú. Különösen Jemmy bűzlő leheletétől viszolygott, és attól az undorító szokásától, hogy folyton nyalogatta hajlott, sárga felső fogait. De a fiú figyelmesen végighallgatta. Hogy szerezzen egy rozoga szekeret és egy lovat a dél-bostoni nyomornegyedben, ahol lakik, az nem gond, mondta. Hogy egy kicsit kockázatos? Na és, őt úgyis csak a tíz shillingje érdekli. Philip nem kérdezte meg, hogyan akar a fiú szekeret és lovat keríteni. Alighanem lopja. A terv részleteit pedig nem kötötte az orrára, sem pedig a célját. Azt elég lesz közvetlenül Lumden indulása előtt elmondani neki, amikor már nem is lenne ideje elárulni őket. Jemmy közönyösen megvonta a vállát. – Ha megfizetik, én akár az ördöggel is cimborálok. Aztán mikorra kell az a szekér meg a gebe? – Amikor szólok, és nem előbb. Lehet, hogy néhány nap, lehet, hogy csak hetek múlva. Én majd értesítelek. – Az időpontot Lumden maga akarta kiválasztani. Ez az egész terv valahogy aggodalommal töltötte el Philipet. Azzal magyarázta, hogy különben is egyre rosszabb a hangulat a városban. A kikötő lezárása miatt sok száz ember maradt munka nélkül a hajóépítő telepeken, a vitorlaműhelyekben, a kötélverő üzemekben. Hiszen mi értelme hajót építeni, ha úgyis csak az öbölben vesztegelne? Az ingerlékeny munkanélküliek bandákban járták a várost, és minduntalan belekötöttek Gage katonáiba. Egyre szaporodtak és egyre hevesebbek lettek a királyi csapatok elleni támadások. Ha akár közkatona, akár tiszt sötétedés után óvatlanul kimerészkedett a városba, másnap reggel esetleg félig agyonverve találtak rá, sőt Philip két olyan esetről is hallott, amikor már csak a vérbe fagyott holttestet tudták összeszedni. Philip csak akkor

tudott megfeledkezni a mindent betöltő komor hangulatról, amikor ő és Anne olykor néhány lopott percet kettesben tölthettek. Az óév utolsó napján újra ellátogatott a Launder Streetre, pontosan úgy, ahogy tizenkét hónappal azelőtt. Anne évődve azt ajánlotta, hogy az 1775-ös esztendőt ugyanolyan élvezetes módon köszöntsék, mint az előzőt. Most azonban egy kicsit nehezebb volt végrehajtani ezt a tervet. Ware ügyvéd jóval tizenegy óra előtt ásítozni kezdett, és elment aludni, de Daisy és az őrmester még javában zajongtak a konyhában vörösbor ösztökélte jókedvükben. Philip és Anne végül, már közvetlenül éjfél előtt, kénytelen volt azt füllenteni, hogy egy kis sétát tesznek a friss, téli szélben. Amikor kint voltak a Launder Streeten, a kanyargós kis utcákon lopózva visszamentek a csöppnyi pajtába, és mohón, élvezettel ölelkeztek, de a konyhaablakból áradó fény miatt nem mertek sokáig maradni. Ugyanúgy tértek vissza a házba, ahogy kimentek, fél órával azután, hogy a harangok éjfélre kongattak. Az új év beköszöntével a Ware-házban, mint egész Bostonban, az ínség is beköszöntött. Éjszakára csak néhány hasáb fát égettek el a konyhai tűzhelyen, a társalgóban még ennyit se. És bár Philip egyre csak azzal biztatta Lumdent, hogy minden simán megy majd, ő maga továbbra is tele volt aggodalommal. A városban uralkodó állapotok borúlátóvá tették őt is. Minden szétesni látszott. Ahogy múltak a napok, Lumden egyre nyugtalanabb lett. Philip pedig azon aggódott, hogy a feljebbvalói gyanút fognak a zaklatottsága láttán. Mint Anne mesélte, szinte naponként megfogadta, hogy nem vár tovább. Ennek ellenére csak nem akarta megjelölni a dezertálás pontos napját és óráját. A katonai törvények megszegése nyilván sehogy sem vágott az elveibe. S bár Daisy romantikus bizodalma tartotta benne is a lelket, az egész ügy, mint Anne mondta, szörnyen megviselte az idegeit. S amikor Philip újból ellátogatott a Launder Streetre, látta, hogy Anne egyáltalán nem túlzott. Lumdenből alig lehetett kihúzni egy-egy szót, csak járkált a konyhában föl és alá, a szemölcsét tapogatva a homlokán. Anne egyik Dassett közi látogatása során így szólt Philiphez: – Azt hiszem, ha ez a szegény ember még tovább húzza-halasztja a dolgot, a végén még valami roham jön rá. Vagy az egész városnak kikotyogja a bűnét. Gondolod, hogy le kellene beszélnünk a tervéről? Philip megrázta a fejét. – Kell nekem az a puska.

Anne sötét szemében valami komor öröm csillant fel. – Apa meg én a végén még forradalmárt csinálunk belőled, Philip. Philip elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést. – Igazad van, Lumden nem várhat tovább. Mert a végén tényleg nem tudja tartani a száját. Ma este beszélünk vele. Megpróbáljuk döntésre bírni. Elvégre az ő érdeke, hogy minél előbb megszökjön. Adams szerint Gage tavasszal akcióba lép. Nekiáll komolyan felszámolni a vidéki polgárőrraktárakat. Úgyhogy ha a mi őrmesterünk még sokáig habozik, akkor harci alakzatban fog menetelni, akár tetszik, akár nem. Philip ezt még aznap este elmondta Lumdennek is. A sápadt katona síri csendben hallgatta végig. A városi teleléstől mintha beesett volna az arca, de a hasa még nagyobb lett. Amikor Philip befejezte, Lumden az ajkát harapdálva, nagy nehezen kinyögte: – Rendben, legyen szombat. Mondja azt a fiúnak, hogy szombaton. Sötétedés után. Az esti sorakozó után lelépek… – És mikor kezdik majd keresni? – Nem hiszem, hogy előbb, mint vasárnap este. Daisy megkönnyebbültnek látszott. – Már minden ruhát megszereztem hozzá. – Hát jó – mondta Philip. – Szombaton. Hét órakor. Másnap délután Philip egy félórára elkéredzkedett Ben Edestől. Szitáló hóban caplatott el a Sárkányba, és meghagyta Jemmy Thaxternek, hogy a megadott időben vigye a szekeret és a lovat a Launder Streetre. A fiú szipogva és az ingujjába törölgetve az orrát megígérte, hogy ott lesz. Philip rosszul aludt a szombatot megelőző két éjszaka. Aztán bágyadt, szürke, de szokatlanul meleg nap virradt fel. Philipnek az újság hétfői kiadását kellett szednie, de egész nap nehezen tudott a munkájára figyelni. Amint letelt a munkanap, bezárta a műhelyt, és rohant a Launder Streetre. Lumdent a konyhában találta, föl-alá járkált megint. – Szakasztott vidéki! – mondta Philip bólogatva, amikor végigmérte az őrmester öltözékét. Bőr vadászing csinos rojtozott szegéllyel, kajla karimájú kalap, sötétbarna, vastag gyapjúsál, valaha talán palackzöld, piszkos nadrág, vásott, ásító talpú csizma – Daisy valóban ügyesen összeszedte más házak eldobott gönceit. – Kenjen egy kis kormot a nyakára a tűzhelyről – utasította Philip az őrmestert. – Meg a körme alá is. – Aztán a társalgóba ment, hogy egy pillantást vessen a zománcozott órára. Már majdnem fél hét.

Felhajtotta az egyik függönyt, és kilesett a Launder Streetre. Mi az ördögtől ilyen izgatott? Egyre csak Jemmy Thaxter rókaszerű, homályos szemeit látta maga előtt. Fél nyolckor a hideg, sötét társalgóban Anne kimondta a gyanút, ami Philip számára már inkább bizonyosság volt: – Valami közbejött. Nem jön el. – Elmegyek, megnézem, mi történt. – Philip? Kérlek, légy óvatos – szólt utána Anne. Philip visszanézett és bólintott, aztán belebújt a köpenybe, amit néhány héttel azelőtt vett a nyirkos januári szelek ellen. Elkutyagolt a Zöld Sárkányba, belökte az ajtót, pislogott egy darabig a füst miatt, aztán összecsikordultak a fogai dühében, amikor meglátta, hogy Jemmy Thaxter éppen három új hasábot rak a megfeketedett kályha rostélyára. A fiú rögtön észrevette Philipet, és eliramodott hátra. Philip utána vetette magát, a meglepett vendégek között kanyarogva. – Ez Ben Edes inasa! – kiáltott fel az egyik. – Mit csinált már megint ez a Jemmy gyerek? Tán eladta a húgát a legénynek, és nem mondta meg, hogy vérbajos? Philip kirohant a kocsma hátsó ajtaján, hat lépéssel utolérte a fiút az utcában, és megragadta a gallérját. – Hagyjon békén! – visította a fiú. De Philip keményen megrázta. – Rég elmúlt hét óra. Hol a ló? Hol a szekér? – Segítsen a rosseb annak a katonának! Engem ugyan nem érdekel, de szökjön meg nélkülem. – Szökjön meg? Philip annyira megdöbbent, hogy kis híján futni engedte a fiút. De az utolsó pillanatban elkapta a grabancát. Jemmy torkából nehéz, slájmos köhögés tört föl. Philip szája elkeskenyedett. Fojtott, fenyegető hangon kérdezte: – Honnan gondolod, hogy erre kellett a szekér? – Vadul megrázta Jemmyt. – Na, ki vele, különben összetöröm a rohadt csontjaidat! – Én… én először nem is gondoltam, hogy ez valami balhés ügy. Csak meg akartam tudni, mibe mászok bele. Azt egy este követtem magát az Edes nyomdájától a Launder Streetre. És ahogy belesek, azt látom, hogy maga egy homárhátúval beszélget a konyhába'. Szóval dobbantani akar, mi? Sz'al erre kellenék, mi, hogy segítsek átcsempészni a fickót a Nyakon? Mer' ahogy mindenki, szarok én is a mocskos homárjaira. De hogy segítsek valakinek dobbantani a Harmincharmadikból, az azér' nem frankó. Az nem ér meg tíz

shillinget, de meg semennyit se. Tudja, ki akar korbácsot a hátára vagy puskagolyót a fejébe! Mer' én ugyan nem! Ne fogjon má' olyan erősen! A fiú cikázó tekintetében volt valami, amitől gyanú kezdett fortyogni Philip bensejében. De nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mi az. Csak azt érezte, hogy dühében a legszívesebben alaposan helybenhagyná ezt a csenevész, mocskos kölyköt. Undorodott tőle. – Szóval nincs se ló, se szekér? – kérdezte. Jemmy nagyot nyelt, és megrázta a fejét. Philip káromkodva ellökte magától. – Nem fog megverni vagy valami? – Mi az ördögnek? A baj megtörtént. De figyelmeztetlek téged, Jemmy. Ha csak egyetlen szót is szólsz erről bárkinek, hát nem számít, hogy még szaros kis kölyök vagy, egyszer csak megjelenik majd nálad néhány fríg sapkás úriember. És nem fognak megszánni a korod miatt, te kis sunyi gazfickó. Jemmy a Sárkány hátsó ajtajával szemben lévő kerítés felé hátrált, nyálat köhögve közben. – Egy büdös szót se. Csak én tudom, senki más. Még a néninek se mondtam el, becs'szóra! Csak éppen úgy döntöttem, hogy nem vállalom, és kész… – Miért nem értesítettél, az ég szerelmére? – Én… én féltem. A'szittem, megver. – Ne felejtsd el, ha nem tartod a szád, nagyobb verést kapsz, mint amitől féltél. – De tartom… esküszöm. Philipbe újból belemart a gyanú, de megint csak nem tudta az okát. Egyszerűen rosszul választott, és most emiatt veszélybe került Lumden szökése. Még egyszer megpróbált olvasni Jemmy szurtos arcából, cikázó szemeiből. De nem ment. Megfordult, és futásnak eredt; futni akart egészen a Launder Streetig. Rohant, csípte az arcát az esti levegő, és arra gondolt, hogy Lumden legalábbis visszatérhet az egységébe a következő sorakozóig, és nem fog hiányozni. De azt is tudta, hogy még be kell néznie néhányszor a Sárkányba, hogy biztos lehessen a dolgában. Jemmy Thaxternek semmiképpen nem járhat el a szája, és ennek érdekében még néhányszor rá kell ijesztenie… Ha tudta volna, mennyire haszontalanok már ezek a töprengései… Philip befordult a Launder Streetre, és megpillantotta Ware ügyvéd házát, a társalgó fényes ablakait. Aztán földbe gyökerezett a lába, és fagyos rettegés mart a gyomrába.

A ház előtt, kantárával a felhágókő gyűrűjéhez kötve egy ló toporgott, párafelhőket eregetve. Philip sok gazdag embert látott a Közparkban lovagolni, úgyhogy rögtön tudta, ez itt nem akármilyen nyereg. De hát ki a csoda látogathatja meg Abraham Ware-t épp abban az órában, amikorra Lumden szökését tervezték? Túlságosan feltűnő volt a véletlen egybeesés. Csöppet sem megnyugtató… A tornác felé lopakodva Philipnek hirtelen eszébe jutott valami. Jemmy tudta, hogy Lumden melyik ezredhez tartozik. Ez volt hát, ami nem hagyta nyugton! Talán a fiú egyszerűen csak tudta, hogy melyik ezred visel fűzlevélzöld hajtókát. De ha nem, akkor miért vette volna magának a fáradságot, hogy kiderítse? Hacsak nem… Az idegei pattanásig feszültek, miközben föllopózott a lépcsőn és belesett a függöny és az ablakkeret közti kis résen. Rémület szorította össze a torkát, amikor valami vörös villant a szemébe… Egy tiszti zubbony! Philip csak addig időzött, amíg egy újabb pillantással meg nem bizonyosodott erről, aztán megfordult, és rohant vissza lefelé a lépcsőn. A ló felnyerített, és kopogott a patáival. Philip elsomfordált mellette, ellopakodott a ház mellett, át a csöppnyi udvaron a sápadt csillagok alatt. Ahogy a csukott pajta felé tartott, vadul fortyogott benne a düh. Most már világosan látta, mi történhetett. Először is ostoba fejjel engedte, hogy kövessék. És Jemmy hazudott, amikor azt mondta, hogy őt ugyan nem érdekli annak a katonának a szökése. Csak éppen a szennyes agyával kiókumlálta, hogy többet is kereshet rajta. Vajon mennyit kaphatott a Harmincharmadik ezred tisztjeitől azért, hogy beárult nekik egy leendő katonaszökevényt? Ahogy kezdte kihajtani a pajta ajtaját, megint önmagát szidta, amiért olyan ostoba hibát követett el. De ki lehet a házban? És mi történik ott? Még csak félig volt kitárva az ajtó, amikor gyors mozgást hallott odabentről. Valami az arca felé villant. Ösztönösen lebukott, és bal kezével felnyúlva félrelökte Lumden puskáját. Ha egy gondolattal lassúbb, a szurony átdöfte volna a torkát… – Lumden, állj! – A rémült őrmester vadul rángatva próbálta kiszabadítani a puskáját. – A fenébe, hagyd abba! Én vagyok az!

Lumden végre felismerte Philipet. Reszkető kézzel leengedte a puskát, és suttogva megszólalt: – Kent, az isten szerelmére, mi történt? – A fiú elárult bennünket. Az én hibám. – Azt hittem, menten megüt a guta, amikor Daisy észrevette, hogy az ezredem egyik tisztje épp a ház felé lovagol… – Ki az? – Nem tudom. Rögtön rohantam ide elrejtőzni. Anne kisasszony azt mondta, majd ő lerázza. Philip imádkozott, hogy Anne önbizalma megalapozott legyen. Ő, Daisy és Ware alaposan megvitatták és begyakorolták, mit kell mondani, ha Lumdent keresni fogja valaki az ezredéből. A történet egyszerű volt, s így nem zavarodhattak bele. Csak annyit kellett mondaniuk, hogy Lumden minden magyarázat nélkül egyszer csak eltűnt. Csakhogy ők arra készültek fel, hogy amikor jönnek Lumdenért, ő már hét határon túl jár. Most pedig itt van ez a tiszt, miközben az őrmester még a pajtában lapul. Bármilyen bátor és éles eszű Anne, egy ilyen helyzetben nyilván még ő is nehezen találja fel magát. Philip azt kívánta, bárcsak otthon lenne az apja. De tudta, hogy Ware nem számított semmi nehézségre Lumden indulását illetően, úgyhogy öt órakor elment Hancockhoz tanácskozásra és vacsorára. Dörzsölgette a kezét, hogy ne fázzon, és egyre csak a ház hátulját leste. A konyhában fényt látott, de mozgásnak nem volt semmi jele. Meg kell bíznia Anne-ben. Most az ő ügyességén és bátorságán múlik minden… – Miért van itt ez a tiszt, Kent? Még nem magyarázta el. – Mert az a kis furkó a Sárkányból nyilván elment az ezredparancsnokságra. Nekem azt mondta, megijedt a kockázattól. Hogy követett engem ide, meglátta, hogy magával beszélek, rájött, hogy szökésről van szó, és abba semmi pénzért nem akart belekeveredni. De nyilván úgy gondolta, mástól több pénzt kaphat csak azért, hogy jelenti, amit megtudott. Most csak vesztegetjük az időt. Szedd össze a felszerelésed. Hátul kisurranunk. Menj a nyomdába. Anne le tudja rázni a tisztet, de a fickó előbb biztosan körülnéz, hogy valóban nem vagy-e sehol… – És ha elmondja neki, hogy itt vagyok? – Dehogy mondja. Tudja, hogy kérdőre vonnák magát. És jó keményen. Úgyhogy jobb, ha eltűnik. Jöjjön, segítek…

Lehajolt a sötétben, és Lumden hátizsákján matatott, hogy megtalálja a pántjait… És hirtelen megdermedt – egy nő felsikított ijedtében vagy a fájdalomtól. A hang a házból jött. Philip Lumden elé szökkent, és felkapta az őrmester puskáját. Pillanatok alatt levette a szuronyt a csőről, és az éles acéldarabbal a kezében átrohant az udvaron, majd fel a konyhába vezető lépcsőn, amikor újból hallotta a sikítást. Most pontosan felismerte Anne hangját.

Nyolcadik fejezet UTAZÁS A SÖTÉTSÉGBE I. Philip nem vesztegette az időt a beállt csendben. Belökte a tornácajtót, és átrohant a konyhán, éppen csak egy pillantást vetve Daisy O'Brian-re, aki kikerekedett szemmel vinnyogott rémületében. És nem ok nélkül rémült halálra. Ahogy a társalgó csukott ajtajához ért, Philip küzdelem hangjait hallotta. A lehelete kísérteties felhő volt a fagyos sötétben. Az előszobát csak a januári csillagok gyönge fénye világította meg a felső szellőzőablakon át. A faragott ajtóra tapadt, és Anne fájdalmas kiáltását hallotta, majd egy hangot, amely feneketlen félelem és gyűlölet emlékeit kavarta föl benne: –… ne hazudozzon nekem, asszonyom! Elszökött, vagy maga rejtegeti? Na, ki vele! Az ismerős hang fojtottá vált a hirtelen erőkifejtéstől. Anne újra röviden felsikított. – Sok parancsnok másokkal végezteti az ilyen kellemetlen ügyeket, asszonyom. Én viszont saját kezűleg büntetek. És nemcsak a saját embereimet, hanem azokat is, akik pártolják őket az árulásban… Philip szabad kezével belökte az ajtót, és belépett a társalgó sápadt lámpafényébe. Semmi kétsége nem volt, hogy kinek a hangját hallotta. És most csak őt látta, a többi részlet elhomályosodott a szeme előtt… Anne zilált ruhájának jobb ujja le volt szakadva, ahol a tiszt fogta a bal kezével… A vörös zubbonya hátulnézetből… De Philip így is felismerte – egy kicsit magasabb, egy csöppet vállasabb… A kardja szokatlan helyen, a bal csípőjénél lógott. A jobb keze nyomorék, azért… Anne a tiszt válla fölött Philipre pillantott, és nem tudta leplezni az érzéseit. A tiszt megfordult, s közben már Philip nyugodt hangját hallotta. – Igen, ez rád vall, most, hogy már nem kell titokban cselekedned… az egyenruha feljogosít, hogy nyíltan csapj le.

Mint valami félig elfelejtett lidércálom szörnyetegét, Philip végre meglátta az arcát. A vonásai szakasztott, mint az övéi. A kicsi, hasadozott U alakú anyajegy a bal szemöldöke mellett. Roger Amberly egy pillanatig értetlenül bámult rá. Philip az ajtóban várt, a derekánál tartva a szuronyt. – Szentséges Isten. Charboneau! – kiáltott fel Roger döbbenten. Philip féltestvérének megnyomorodott kezét nézte. Az ujjai örök görcsbe csavarodtak, nagyjából úgy, ahogy Lumden mutatta. Úgy látszott, nincs bennük vér, és nemcsak állandó görcsbe rándultak, hanem használat híján össze is zsugorodtak. Egészen kicsik voltak, ahogy ott figyegtek az egyébként egészséges kéz végén. A torz anyajegy elsötétedett, szinte fekete lett. Roger Amberly arcán mélységes zavar tükröződött – hitetlenség és düh keveréke. Próbálta megérteni a helyzetet – Philip váratlan felbukkanását. A jelenetet a fiatal tiszt ragyogó piros zubbonya, fűzlevélzöld kézelője és hajtókája festette színesre. Roger elengedte Anne karját, s közben egy pillanatra sem vette le a szemét féltestvéréről. Tekintetét rászegezve egyet hátralépett, miközben Philip igyekezett fékezni a dühöt és gyűlöletet a szívében. – Charboneau? – kérdezte Philip. – Tévedsz, ezredesem. Charboneau meghalt Londonban. Vagy inkább a bristoli úton? Ha nem itt, akkor ott – a szándékaid szerint, igaz? Charboneau anyja szintén meghalt – halálra zaklattad. Akivel most meg kell küzdened, azt Philip Kentnek hívják. – Vadul meglengette a szuronyt. – Nyomás kifelé, hogy ne ebben a házban ontsam ki a mocskos véredet! Roger, meg kell hagyni, meg sem rezzent e szavak hallatán. – Philip micsoda… Kent? – mondta. A szája az ismerős, gúnyos mosolyba görbült. – Nos, új név ide vagy oda, te akkor is csak az a kiállhatatlan fattyú vagy, akivel már találkoztam. Ráadásul most egy áruló házában akadtunk össze. Ó, igen… – fejével Anne felé biccentett –… a tábornok tisztikara tisztában van vele, hogy Abraham Ware háza olyan hely, ahol az úgynevezett hazafiak az áruló terveiket szövögetik. Nagyon lassan átnyúlt a bal kezével, megragadta a kard markolatát, s aztán lenyűgöző gyorsasággal kirántotta a pengét. Óriási, sötét szeme villogott a két lámpa hunyorgó fényében. Gyűlölete szökőárként tört ki az utolsó mondatban, amely elhagyta a száját: – Nagy örömömre szolgál majd, hogy kedves feleségemnek, Aliciá-nak, akivel, úgy tudom, röpke ismeretséget kötöttél, megírhatom, hogy a körülmények lehetővé tették számomra rég esedékes halálod megkönnyítését. –

Aztán figyelmeztetés nélkül, bal kezét kinyújtva, a kardját előretartva Philipre rontott… Philipnek nem volt ideje gondolkodni, csak ösztönösen védte az életét. Félreugrott, és Roger kardja az ajtóba szúródott. Philip orrát megcsapta vértestvérének szaga: az illatos púder a hajában, nedves gyapjúkabátjának párája, a veríték, amit a veszély minden emberben kivált. A féltestvérek egy dermedt pillanatig félméternyire sem álltak egymástól. Roger törzse a szúrás lendületétől teljesen kitárult. Philip fölemelte a jobb kezét, Roger hasába döfte a szuronyt, és kihúzta. Roger szája fölpattant, a válla beroskadt. Sután oldalra lépett, csizmája sarka pengett a kövön. Aztán lenézett a hasára, ahol a ragyogóan kifényesített gomboktól balra a szurony áthasította a kabátját. Körülötte már sötétebb piros volt a szövet, és a folt egyre nagyobb lett. Roger levegőért kapkodott, és felüvöltött kínjában. Philip kezdeti, minden megfontolást elsöprő dühét lecsillapította ez az egyetlen, lendületes döfés a szuronnyal, s most már hideg fejjel nézte a tántorogva haldokló Rogert. Még néhány pillanat, és a padlóra omlott. Sötét szeme lassan elhomályosodott, s közben Philipet kereste tekintetével, amelyen a dölyföt fölváltotta a fájdalom és a rémület, hogy halálos lehet a sebe. Philip gyengének érezte magát, szinte émelygett. Az ellensége már nem volt félelmetes, inkább csak szánalmas. Roger kardja a szőnyeg mellett a szegezett padlóra koppant. Roger pedig egy utolsó, bugyborékoló fájdalomnyögéssel elterült. Philip a bal hóna alá dugta a véres szuronyt, és felkiáltott: – Anne, segíts! Anne máris ott volt, és megragadta Roger jobb vállát, majd közös erővel a hátára fordították. Nyitott szájjal, csukott szemekkel kapkodott levegő után, mint egy partra vetett hal. Philip hirtelen felfogta tettének teljes súlyát, és azt is, hogy most mit kell tennie. – Ki kell vinnünk innen, hogy ne legyen véres tőle a padló, mert valaki biztosan keresni fogja majd. Kiviszem a hátsó ajtón, és eltüntetem a holttestet. Te… – nehezen tudott beszélni, reszketett még egész testében –… te menj ki az utcára, és oldozd el a lovát. Kergesd el, el innen. – Amikor… amikor Daisy bejelentette – mondta Anne halkan úgy reszketett a kezem, hogy alig tudtam lecsillapítani… Philip feltartotta az egyik kezét: – Mint az enyém.

– Igen. Tudtam, hogy ki ő. De ő olyan szörnyen dühös volt, hogy először észre se vette. Hogyan került ide, Philip? Honnan tudta? – A kölyök a Sárkányból elárult bennünket. Alighanem több pénzt kapott azért, hogy Lumden tisztjeinek jelentette a tervezett szökést. Bevallottál bármit is Amberlynek? – Semmit. Azt mondtam, hogy nem láttam George-ot egész nap. És hogy fogalmam sem volt róla, hogy dezertálni akar. De a testvéred csak meresztette rám a szemét, és én szörnyen féltem tőle. Azt hiszem, tudta, hogy hazudok. Ahogy belépett, az első pillanatban láttam, hogy pontosan olyan, amilyennek leírtad, sőt még rosszabb. – Hát, végeztünk vele – mondta egyszerűen, miközben az egész lényét megrázta, amit tett. – A lovat, Anne. De csak halkan. Föl ne riaszd a szomszédokat… Philip visszacsúsztatta Roger kardját a hüvelybe, és a gallérjánál megragadva vonszolni kezdte a mozdulatlan testet. Átcipelte a fekete előszobán, s közben egy pillanatra látta Anne árnyképét a szemközti ház ablakainak fényében. Aztán becsukódott az ajtó. Amikor a konyhához ért, mintha patkódobogást hallott volna az utcáról. A homlokát ráncolva fülelt a túl hangosnak tűnő zajra. Daisy a konyhaajtóhoz rohant, amikor hallotta, hogy közeledik, a tiszt csukott szemére nézett, majd meglátta a terjedő foltot a hasán, és a szájához kapta a kezét. Újból csak azok a halk, vinnyogásszerű hangok jöttek ki a torkán. Philip látta, hogy könnyen hisztériás roham törhet ki rajta. Keményen a lány szemébe nézett. – Daisy. – I… igen. – Egy hangot se, különben végünk. Szükségem van George segítségére. Ketten kell kivinnünk a holttestet, hogy ne vérezzünk össze vele semmit. Elengedte Roger Amberly gallérját. A púderezett fej émelyítő puffanással hanyatlott a padlóra. Philip kihúzta a szuronyt a hóna alól, a kikerekedett szemű lány mellé lépett, és lerakta a szuronyt a konyhaasztalra. – Daisy, hívd be Lumdent. És hozz rongyokat, amikkel ezt letörölhetem. Aztán a rongyokat égesd… az úristenit, te leány, csináld, amit mondok. Daisy még mindig bódultan kibotladozott a sötétbe, és kisvártatva jött is vissza a döbbent őrmesterrel. Ahogy lenézett a parancsnokára, Lumden arca felderült, de pillanatok alatt le is lohadt az öröme. Szürke szemét elhomályosította a rémület. S talán a szánalom is.

Philip önmagát is üggyel-bajjal tudta csak ráébreszteni a valóságra. Megköszörülte a torkát. – Elvisszük innen. Amilyen messzire tudjuk anélkül, hogy meglátnák. Aztán visszajövünk, megtisztítjuk a házat, és elindulunk. – Mi? – Magával megyek. Most már csakis így szökhet ki Bostonból. – Kent, ez nem a maga dolga. Én akarok dezertálni, nem maga… – De egyedül nem tud átmenni a Nyakon. És Amberly nyilván megmondta valamelyik tisztjének, hogy mire készül. Na, fogja a csizmáját, jóember. Szaporán! Philip lehajolt, és megragadta Roger ernyedt vállát. Igyekezett nem nézni a petyhüdt szájra, a viaszfehér szemhéjakra és a vérfoltra, amelytől már a fehér nadrág is csupa piros lett a holttest ágyékánál és belül a jobb combjánál. A két férfi egy hórukkal fölemelte a testet, aztán lecipelték a tornácról, és megkerülték vele a pajtát. Miután kilestek a ház mögötti görbe utcácskára, jobbra fordultak. Futva átmentek a kihalt utcán, majd befordultak egy másikra. Két perc alatt elvitték a holttestet a Launder Streettől vagy három háztömbnyire. Éppen át akartak rohanni egy újabb sötét utcán, amikor Philip hirtelen ledobta a holttestet. Nem messze tőlük paták dobogtak és kerekek nyikorogtak. Egy kocsi közeledett, mégpedig jó gyorsan. – Itt hagyjuk – suttogta Philip, és egy ház falához gördítette a petyhüdt tömeget, nem messze az utca torkolatától. Úgy fordította a testet, hogy az arca a téglafal felé nézzen. A kocsi dörgő robajjal közeledett… Philip tetteiben már az elégedettség szikrája sem volt, csak valami kétségbeesett sietség. Lumdennel együtt a falhoz hátráltak, és megálltak szorosan egymás mellett, hogy minél jobban eltakarják Rogert. Philip fohászkodott, hogy a sötétség elegendő álcázás legyen… A kétlovas berliner hintó elszáguldott mellettük, a paták és a vasalt kerekek szikrákat vetettek. Amint a kocsi eltűnt, Philip megragadta a tétova Lumden karját, és taszított rajta egyet Ware házának irányába. Rohanás közben próbálta rendezni zaklatott gondolatait. Néhány szempillantás alatt a jelen is, a jövő is szilánkokra tört. Mégis pontosan tudta, mit kell tennie. Már csak a döntés végrehajtása volt hátra, legyen bármilyen veszélyes. Magában Roger Amberlyt átkozta, miközben Lumdennel elrohant a pajta mellett, majd fel a tornácra. Anne és Daisy a konyhában vártak, még mindig halottsápadtan.

Philip berúgta maga mögött az ajtót. Az asztalon ott hevert a szurony letörölgetve, vér nélkül. A tűzhelyben egy rongy darabból füstcsík kunkorodott fel. Fél óra alatt lejátszódott a katasztrófa, s most elkezdődött a mentés… II. – Elmegyek az apád farmjára – mondta Daisynek. Az asztalnál ült, és szörnyen elkezdett fájni a feje. Anne haja ziláltan omlott a vállára. Vitatkozni akart, de Philip megelőzte. – Lumden csak így hagyhatja el Bostont, márpedig el kell tűnnie még ma éjszaka. Hol van a rum, Daisy? A lány a kamrába rohant, és kihozta a kis demizsont, amelyet a szökéshez rakott félre. Philip megfogta és az asztalra tette, két kézzel fogva, hogy elrejtse ujjai reszketését. – Gondolod, hogy az apád befogad bennünket? – kérdezte Daisy-től. A lány tágra nyitott szemmel bólintott. – Hogyan találjuk meg a farmot? Azt mondtad, Concordon túl van… – Amikor a faluhoz érnek, menjenek át az Északi hídon. Aztán tovább a nyugat felé vezető úton. Egy nagy farmház lesz mellette. Az Barrett ezredesé. Még egy mérfölddel feljebb lesz egy kisebb ház. Az az apámé. – Rendben. – Philip felpillantott. Anne kimerülten nézte, és az arcán most alig maradt nyoma szokásos magabiztosságának. – Anne, neked nehéz dolgod lesz itt, úgyhogy próbálj meg felkészülni rá. Biztosan jön még egy tiszt Lumden ezredéből, sőt talán több is. Talán már holnap. Elengedted a lovat? – Igen, megvártam, míg eltűnik a szemem elől. – Hát, akkor bízzunk a jó szerencsében, ami ma este egyszer már cserbenhagyott bennünket. Ha egyik szomszéd sem volt túlságosan kíváncsi, amikor hallották megérkezni Amberly lovát, és ha egyik sem nézett ki az ablakon, hogy lássa a brit tisztet az ajtótokhoz sétálni, akkor nincs semmi bizonyíték arra, hogy egyáltalán járt itt. Kivéve a szándékát, hogy idejön. Amit persze nyilván nem tartott titokban az ezredénél. Vagyis a történet az lesz, hogy nem is láttátok. Ide nem jött, és kész. Amint elmentünk, legyen gondotok rá, hogy véletlenül se maradjon semmilyen nyom. Nézzétek meg, nincs-e vér a társalgóban. Vagy púder a hajából – az előszobában is, ahol ledobtam a holttestét. És mondd el az apádnak, hogy mi történt. Neki is, mint ahogy neked –

és neked is, Daisy –, azt kell mondania, hogy semmit sem tudott az őrmester szökési terveiről. – Rendben – mondta Anne. – Soha nem hallottátok, hogy beszélt volna ilyesmiről, világos? Soha. – Igen. – És különben is csak az étkezéseknél láttátok. Ha ott akarta hagyni az ezredét, azt megtartotta magának. Most… – Philip arca eltorzult a kétségbeeséstől, ahogy azon gondolkodott, mit kell még mondania nekik. Hát soha nem lesz már vége a menekülésnek? Amint a legkisebb reménye van bármiféle jövőre, rögtön össze kell dőlnie mindig? Nagy nehezen úrrá lett önsajnálatán, és folytatta, amibe belekezdett: – Egy vagy két nap múlva, amikor túl leszünk a veszélyen, meg kell mondanod két embernek, hogy elmentem. De csak kettőnek. Hogy miért, azt nem kell magyarázgatni. Csak mondd azt, hogy bajba kerültem, és menekülnöm kellett. – Ki az a kettő? – kérdezte Anne. – Ben Edes és Henry Knox. Mondd meg nekik azt is, hogy amint tehetem, visszatérek Bostonba. Kérd meg Edest, hogy adja oda neked a kardomat és anyám ládikáját. – És a kikötői teát? – Anne mosolyogni próbált, de hiába. – Ha akarod. Nagyobb biztonságban érzem magam, ha te őrzöd őket. Edes nyomdáját maholnap alighanem felégetik, vagy bezárják Gage tábornok parancsára. Anne néma bólintása volt az ígéret, hogy teljesíti a kérését. Philip az asztalra tette a tenyerét, és a karjával nyomva magát felállt. Irgalmatlanul kimerült volt, de már nem reszketett annyira, mint az első pillanatokban az után, hogy megölte halálos ellenségét. Hányszor elképzelte Roger halálát, és most egy fikarcnyi örömöt sem tudott érezni. Ez a halál most már csak tovább nehezítette amúgy is vészterhes helyzetét. – Hozzam a puskát a pajtából, Philip? – kérdezte George Lumden, aki mostanra összeszedte magát, és figyelmesen hallgatta Philip szavait. – Ne, hagyd ott, ahol van – felelte Philip, és kelletlenül odaadta neki a szuronyt is. – És tedd oda ezt is. Anne történetét megerősíti, hogy itt lesznek a fegyverek és a felszerelés. Anne, ha bárki is jön az ezredéből, mutasd meg neki a muskétát… – Rendben. – Ha nem viszik el, odaadhatod Knoxnak a gránátosok számára.

Philip még mindig szerette volna magának megkaparintani a puskát, de arról már lemondott, hogy magával vigye. Ha náluk van egy Barna Bess, szinte biztos, hogy a Nyakon elkapják őket az őrök. Keze fejével megtörölte a száját. Egy-egy pillantást vetett Daisyre és Annere, mert az utolsó szavait újból mindkettejüknek szánta: – Várni fogjuk, hogy valahogy értesítsetek bennünket az itteni helyzetről. Hogy mikor biztonságos visszajönni. George… – fejével a vörös, vidéki lány felé biccentett –… búcsúzzatok el egymástól. De ne tartson sokáig. Minél előbb elindulunk a Nyakhoz, annál biztosabbak lehetünk benne, hogy sikerül átcsúsznunk. A szavai magabiztosak voltak, pedig igazából nagyon is kételkedett benne, hogy könnyű lesz a szökés. Papírjuk nem volt az átkeléshez. Néha a katonák átengedték a parasztokat anélkül, máskor nem. Minden esélyük megvolt rá, hogy visszaküldjék őket. De nem szólt egy szót sem. Anélkül is volt bajuk bőven. III. Az előszoba csillagfényes szellőzőablaka alatt Philip lopott néhány utolsó pillanatot, hogy a karjába zárhassa Anne-t, megcirógassa a haját, és fülébe suttogja búcsúszavait. Furcsa, szinte melankolikus érzés tört rá, ahogy szája Anne forró ajkára tapadt, s a lány magához szorította… Soha, a legbizalmasabb pillanatokban sem voltak ennyire mélyek az érzései Anne iránt, soha nem volt még benne ennyi aggódás, ennyi szeretet. Szerelem? De bármi is legyen a neve ennek az érzelemnek, egy könnycseppet csalt a szeme sarkába, miközben egymáshoz tapadtak a sötétben. És nem szégyellte… Amikor elindultak az ajtó felé, Anne becsukta maga után a társalgó ajtaját, mintha ezzel valahogy eltörölné a történteket. De Philip tudta, hogy nem olyan egyszerű ez, mint becsukni egy ajtót. – Anne, kérlek, bocsáss meg nekem. – Miért? – Amiért veszélybe sodortalak téged és az apádat. Talán csak napokig tart ez a veszély, de eltarthat hetekig, hónapokig is. Nem is gondolkodtam, amikor leszúrtam Rogert… – Mert ő akart leszúrni téged! – Igen, de ez nem változtat azon, hogy…

Anne a szájára tett ujjaival beléfojtotta a többit. A hideg kezén is érződött, hogy még mindig nagyon meg van rémülve. De a hangja nyugodtan csengett: – Majd meglátjuk. Abban, amit mondtál, az az egyetlen kényes pont, hogy valaki láthatta Amberlyt, amikor megérkezett. De majd erre is felkészítem Daisyt. Majd azt kell mondania, hogy az ajtóban fogadta a tisztet, és megmondta neki, hogy George elment. – Ez kockázatos. Amikor téged kérdeznek, nem tudhatod, hogy valamelyik tory szomszédotok nem beszélt-e már velük. – Nincs mese, vállalnunk kell a kockázatot. És majd a helyzettől függ, hogy mit teszünk. Valahogy megoldjuk. – Megint mosolyogni próbált. – Tudod, hogy apa jogász. A leleményes képmutatás nem teljesen ismeretlen ebben a szakmában. Lehet, hogy ügyetlenek lesznek majd a nyomozóik. Ha csak egy célzást tesznek rá, hogy jártak-e már más házakban, annak megfelelően választhatjuk meg a válaszainkat. Vagy azt mondjuk, hogy Amberly valóban járt itt, de el is ment, amikor Daisy közölte vele, hogy George már eltűnt, vagy a te történetedhez tartjuk magunkat. Amberly nem is járt itt soha. Ne izgulj, a nők értenek a rögtönzéshez, korán bele kell tanulnunk, hogy ki tudjuk védeni a férfiak támadásait! Anne könnyed hangja nem illett a perc komolyságához, de Philip tudta, hogy a lány csak őt akarja megnyugtatni, visszájára fordítva a konyhai beszélgetést. Előrehajolt, hogy megcsókolja Anne-t, de habozott, mert a lány halkan hozzátette: – Ez az éjszaka, Philip, végül is fordulópont lehet. Tudom, mennyire gyötört téged annak az embernek az emléke. Most a múltadnak ez a lapja lezárult. Indulhatsz előre… – Mint menekült? – mondta keserűen. – Az úr istenit neki, én nem így terveztem, amikor kikötöttünk Bostonban. – Miért, hogyan tervezted? Hogy nyomdászként meggazdagodsz, ahogy mondtad? Aztán meg visszamész Angliába, és megmutatod nekik, milyen finom tory úriember lett belőled? És hogy újra láthasd azt a nőt? Elfulladt a hangja, hirtelen elhallgatott, és elfordította a fejét. – Sajnálom. Bevallom, hogy a féltékeny gyűlölet beszél belőlem. És az a kívánság, hogy végül is felfedezd önmagadban azt az embert, aki szerintem benned lakozik. – Úgy néz ki, hogy nekem átkozottul kevés beleszólásom van abba, hogy mi vagyok. Mostanában a dolgok valahogy kicsúsznak az ember kezéből…

– A világ mindig is ilyen volt, Philip. Most valami más történik. Nemcsak a véletlen pusztíthatja el a jövőt, hanem emberek is. Talán Anne-nek igaza van, gondolta Philip, újból magához szorítva a lányt. Talán ez a lényege annak a harcnak, amit Adams és Edes és mind-mind a többiek vívnak: hogy fölszabaduljanak az olyan emberek zsarnoksága alól, akik uralkodni akarnak fölöttük, és elpusztítanák őket. Igen, itt két akarat feszül egymásnak, és egy elaggott, recsegő-ropogó világ vagy kiállja a próbát, vagy nem… Igen, de ugyan milyen haszna lehet az efféle idealizmusnak – a nemes ügynek – ilyen időkben? Anne izzó arcának gyöngéd melege valamennyire elcsitította zaklatottságát. A lány ajkával az arcát érintve suttogta: – Üzenek a farmra, amint lehet. Addig is ne feledd, szeretlek. – És kétségbeesett szenvedéllyel megcsókolta. Az előszoba hátuljából jövő zaj választotta szét őket. Daisy és Lumden voltak azok, a férfi a kezében lóbálta a demizson rumot. – Azt hiszem, jobb lesz, ha hátul megyünk ki – mondta Philip. Hirtelen rátört a magány és a félelem, ahogy a pajta felé lépkedett, oldalán az ideges őrmesterrel. A januári éjszaka nyirkos hidege meleg kabátja alá is behatolt. Egy pillanatra visszafordult, hogy még egy utolsó pillantást vessen a konyha vidám fényére. Daisy és Anne összehajolva néztek utánuk. Anne fölemelte a kezét, és még egyszer, félszegen intett neki búcsúzásul. Philip kihúzta magát, és követte Lumdent a sötétben. Valahonnan éjszakai őrségváltást jelző ezreddob hangja visszhangzott a kihalt utcákon. Dél-Bostonon kellett keresztülmenniük, s egy háztömbnyire haladtak el a Szabadság-fától. A hatalmas, susogó ágakon egyetlen magányos papírlampion égett. Nagyjából annyira fénylik, amennyire Mr. Edes és a többiek reményei, hogy békésen megnyerik ezt a csatát, gondolta Philip a mély pesszimizmus pillanatában. És miközben a lámpást nézte, egy szélroham elfújta azt is. IV. Az Orange Streeten Philip behúzódott Lumdennel egy roskatag épület árnyékába. A távolban, a városkapu dupla ívén túl már látszott a Nyak az őrség hunyorgó fáklyáival.

– Most hát, George – szólalt meg feszült mosollyal –, jön a szenteltvíz. És el ne feledd, egyetlen értelmes szót sem ejthetsz ki a szádon. Tántoroghatsz és moroghatsz. De beszélni ne halljanak. Beszélni majd én fogok. Elhajította a demizson dugóját, egy kis rumot öntött Lumden gallérjára, egy keveset még a hajára is lötykölt, aztán odaadta neki az üveget. – Ne igyál. Csak vegyél a szádba egy nagy kortyot, és tartsd bent egy percig, hogy belülről is ugyanolyan bűz áradjon. Az őrmester engedelmesen megdöntötte a demizsont, és telitöltötte a száját, hogy kidudorodott az arca. Bent tartotta egy darabig, aztán kiköpte a csatornába. Egy loncsos kutya éppen ólálkodva befordult a sarkon, és a rumpermet egy része őt érte, amitől vadul ugatni kezdett. Philip felkapott egy követ, és feléje hajította. A kutya eliramodott néhány méternyire, aztán megállt, és harsány ugatása rémisztően hasított az éjszaka csöndjébe. Philip mintha embereket látott volna mozogni lent az őrposztnál; talán az ugatásra rezzentek fel. Halkan elkáromkodta magát, és Lumden hóna alá csúsztatta a kezét. – Dőlj rám, George. Próbáld megjátszani a részeget. Dudorászhatsz is, ha akarsz, de nehogy valami átkozott katonanótát! A kapuhoz értek, és átsétáltak rajta. Ebben a pillanatban beléjük mart a szél, ahogy a vékony földnyelvet korbácsolta. Philip megborzongott. Lumdennek vacogtak a fogai. A Bostonból kivezető sáros utat fölszántották a szekérabroncsok, és számtalan emberi és állati lábnyom látszott rajta. A sorompónál álló alakok kontúrjai egyre élesebbek lettek. Két, nem, három brit katona volt ott, az egyik egy rozoga tákolmányban, kettő a leeresztett rúd mellett. Philip és az őrmester lassan, meg-meglódulva lépkedtek a földnyelven, amely összekötötte Bostont a környékkel. Távolabb, Roxbury-ben sárgán fénylett néhány lámpa a feneketlen sötétségben. Az egyik oldalon a Charlesfolyó csobogott, a másikról az öböl árasztotta a tenger sós szagát. Philip azért a rum bűzét is tisztán érezte. De képes lesz-e Lumden a színlelésre? És ő? Idegen akcentusa ha nem is tűnt el mostanra, de alig-alig lehetett észrevenni. Viszont ha az őrmester akár csak egyetlen szót is kiejt a száján, a katonák rögtön tudni fogják, hogy nem massachusettsi. Amikor a sorompó közelébe értek, Philip panaszos hangon megszólalt: – Hé, gyere, állj már egyenesen! Aztán megállt, és újabb követ hajított a kutya felé, amelyik még mindig követte őket és ugatott. A farát találta el, és az állat nyüszítve elszaladt.

Hiába volt a hideg téli éjszaka, Lumden arcán csillogott a veríték. A fenébe. Nem lesz jó, gondolta Philip, a sorompó felé vonszolva összegabalyodó lábú társát. A két vöröskabátos az őrbódé falába szúrt fáklyák élénk ragyogásában állt. A puskájukat most felemelték a derekukig, hogy csillogott rajtuk a szurony. Az egyik tizenöt-tizenhat évesnek látszott, a másik pocakos veterán volt. Lumden mormogott, és úgy tett, mintha összeroskadna. Philip nyögdécselve, nagy nehezen felállította. – A franc essen beléd, Ned, állj meg a lábaidon! Nem foglak egész Roxburyig cipelni! Lumden ügyesen utánozta a részeg locsogást, miközben a tagbaszakadt vöröskabátos enyhén megbökte Philip mellét a szuronyával. – Roxbury megvár benneteket, amíg válaszoltok egy-két kérdésre. Mi a nevetek? Philip egy olyan nevet kapart elő az emlékezetéből, amit Knoxtól hallott egyszer: – George Kemble, uram. Roxbury mellett van egy kis földem. Ez itt az unokabátyám, Ned. Ned Kemble. Tudja, rászokott a városi kurvákra. Azok meg aztán leitatták most is, mint mindig. Nekem kellett bejönnöm érte, hogy hazacipeljem egy csapszékből. A katona Lumden arcába bámult. Lumden megeresztett egy holdvilágképű vigyort, és egy kis nyál csorgott ki az alsó ajkára. A katona elfintorodott az undortól. – Aztán van-e valami papírotok? – Papírok? – Philip együgyű tekintettel nézett rá, aztán bárgyún elmosolyodott. – Nem t'unk mi írni, uram. Én se meg Ned se. Mink csak a földhöz értünk. Ha alá köll írni valamit, hát egy körösztöt rajzolunk. Én délbe gyöttem Bostonba, de egy lélek se kért tőlem semmilyen papírokat… – Bejönni, az egy dolog. De kimenni, az már egészen más. Az olyan gazfickók, mint az ezüstműves Revere, nem mehetnek papír nélkül, mer' lehet, hogy épp megint valami árulásba' sántikálnak. – Ó! – Philip idegei pattanásig feszültek, de igyekezett éppen csak bánatos ábrázatot ölteni. – Na, akkor engedd csak el az unokabátyádat – mondta a katona. – Megmotozunk benneteket. Philip kelletlenül elengedte a terhét. Lumden megtántorodott, és az üres levegőt markolta. Philip gyorsan elkapta, mire az őrmester felnevetett, és a sáros útra köpött.

– Két díszpéldány a gyarmatokról! Mondd csak, Kemble… – a sorompónak döntötte a puskáját, és elkezdte tapogatni Philip kabátját –… aztán tagjai vagytok-e ti is azoknak a polgárőrségeknek vagy mifenéknek? Asszongyák, egy napon majd a csatatéren találjuk szembe magunkat velük… – Mink a Kemble családban György király hűséges hívei vagyunk – mondta Philip alázatos mosollyal. – Na ja… – a katona gyors mozdulatokkal megtapogatta a nadrágját, és megszorította a csizmája szárát –… minden nyavalyás ezt mondja itt a sorompónál. Aztán tőrt találunk náluk, meg puskagolyókat. Nem mintha sokat számítana. Ha valaha is eszetekbe jut, hogy harcoljatok a király ezredei ellen, akkor egyetlen dolog vár rátok meg a többi parasztjára, akik föl-alá masíroznak a hülye botjaikkal – a koporsó, Kemble. A koporsó vár rátok, bitangok. Na, jól van. Mi van a másiknál, Arch? – Csak mocsok meg a rum bűze – felelte a fiatalabb katona, aki Lumdent motozta meg. Philipben fortyogott a düh, ahogy hallgatta, milyen megvetéssel beszél a pocakos katona a gyarmatiak harci jártasságáról. Bezzeg ha ismerné Henry Knoxot! De most nem engedte, hogy az indulatai elragadják. A pocakos a kötél felé nyúlt, amivel a sorompót lehetett fölemelni… A rúd nyikorogva emelkedett fel a szélben. A fáklyák ropogtak és szikráztak. Philip nyelt egyet, újra megragadta Lumdent, és nógatni kezdte: – Nyomás, Ned, az isten szerelmére! Nyomsz vagy egy tonnát így föltankolva, és bűzlesz, mint egy zsák szar… Philip a szeme sarkából figyelte a távolodó őrbódét és a leereszkedő sorompót. Lumden úgy tett, mintha megbotlana a sárban. Philip a hatás kedvéért adott neki egy nyaklevest, és még cifrábban elkerekítette. Még egy lépés. Még egy. A Roxbury fényeivel pettyezett sötétség most elérhető mennyországnak látszott. Még egy lépés. Még egy… – Állj! Philip összeszorította a fogát a fiatalabb katona hangjára. A harmadik vöröskabátos is kibújt a bódéból, és a sorompóra támaszkodott, miközben a fiú és pocakos társa átbújtak alatta, hogy Philip és Lumden után eredjenek.

A fiatalabb katona durván megragadta Philip vállát, aki ettől elengedte Lumdent. George elkeseredett dühében arccal előre belebukott a sárba, erősebben, mint gondolta. Egyetlen szó robbant ki belőle… – Affenébe! Végünk, gondolta Philip, miközben a katona fölrántotta a bal kezét. – Nézd csak, mit nem vettél észre! – mondta a pocakosnak. – Én is csak akkor láttam meg, amikor továbbindultak. Ez vér, vagy megeszem a kalapomat. – Na nézzük csak, Arch – morogta az idősebb, és megfordította Philipet. Lumden lassan feltápászkodott a latyakból. Philip Istenhez fohászkodva reménykedett, hogy a hóna alatt felfedezett vérfolt – ahová a szuronyt dugta – elterelte a katonák figyelmét Lumdenről, aki tiszta angol kiejtéssel káromkodta el magát. – Honnan van az a vér, Kemble? – kérdezte a pocakos. – Na, ki vele, de gyorsan! Philip tekergőzve kiszabadult a szorításból, de továbbra is alázatosan vigyorgott. – Uraim, még nem mondtam? Nedet valami átkozott ringyók között találtam meg. Majd' szét nem szaggattak, mire sikerült elcipelnem onnét. Csakis attól lehet véres a kabátom. Az egyik kurvának volt egy kis kése. Elvettem tőle, és valahogy megvágtam közbe', de tiszta véletlenül. – Philip ehhez még kacsintott is. – Csak úgy ömlött belőle a vér… A nagydarab katona gyanakodva nézett rá. – De hogy az ördögbe került a vér pont a hóna alá? – Én is azt mondom, hogy furcsa. Tényleg csak az ördög tudja. Abba a perpatvarba' nemigen ügyeltem rá, hogy tiszta maradjak. Meg el is estem párszor. Nem t'om, lehet, hogy a ringyója összevérezte a padlót. Philip érezte, hogy patakzik a veríték a tarkóján. Minél hosszabb időre tartóztatják fel őket, annál valószínűbb, hogy nem is mehetnek tovább. Megpróbálkozott még egy utolsó, hatalmas vigyorral. – De egy dolgot jól elintéztem azér'. Az a kurva megkapta a magáét. Legalább eggyel kevesebb ribanc van Bostonban, akitől megkaphatja az ember a vérbajt. A pocakos ezen felvidult. – No, ezzel igazi szolgálatot tettél a koronának. Nem mondom, nekem is gyorsan föláll a dákóm, azt eccer be is kaptam a francos bujakórt. Pisilsz, azt a kutya úristenit, és tisztára úgy érzed, tűk jönnek ki belőled. – Hátralépett. – Menjetek. – Igen, uram. Köszönöm, uram.

Philip megragadta Lumdent, és legszívesebben rohant volna. De kényszerítette magát, hogy szép lassan lépkedjen, szemét a kerekektől felszántott útra meresztve a csizmája előtt. Lassan sűrűsödött a homály körülöttük. Végre kikerültek a fáklyák fényköréből. A szél és a görgő hullámok bús hangjai töltötték be az éjszakát. Roxbury ott feküdt előttük, s azon túl egy hosszabb út várt rájuk. Nagyjából tizenhét mérföldet kellett megtenniük, hogy Concordba érjenek. A sötétség most már kezdett ellenségesnek tűnni. És miért ne lenne ellenséges, gondolta. Hogy segítsen Lumdennek, otthagyta magára Anne-t, s talán veszélyben van a lány biztonsága és szabadsága. Lumdenből egyszer csak kitörtek a hála szavai. Philip rásziszegett, hogy maradjon csöndben. A vastag, nyúlós sár cuppogott a talpuk alatt. Az éjszaka egyre hidegebb lett. Északkeletről, az óceán felől fújt a fagyos szél. Philip alig vette észre a nyikorogva Bostonba tartó szekereket a halrakományukkal. Amint elhaladtak, az út megint olyan üres és kietlen lett, mint a jövője, amely felé a Launder Street-i tragikus összecsapás vetette. Fejét leszegve, kezét mélyen kabátzsebébe dugva ballagott – bele a határtalan sötétségbe.

–––––––––––Negyedik könyv–––––––––––

A CONCORDI HÍDON TÚL

Első fejezet A LEVÉL I. Egy kakas kukorékolása hozta a reggelt. A második reggelt, amióta a két menekülő átkelt a Nyakon. Philip didergett a hidegben, és korgott a gyomra, ahogy ott gubbasztott az út menti árokban, és figyelte a faházat, amelynek szélkakasa éppen kénsárgára változott a januári hajnalban. A farmház mögött két roskatag melléképület állt. A nagyobbik, a pajta még alig látszott a homályban, amelyet a közvetlenül mögötte emelkedő, zúzmarától fehér hegyoldal vetett rá. A pajtában lovak nyihogtak. Elbődült egy tehén. Már vagy tíz perce bámulták O'Brian házát. – Gyerünk, George, az Isten nevében! – szólalt meg Philip. – Menjünk oda, és ébresszük fel. Elmondod, miért jöttünk. Az őrmester megtapogatta a szemölcsöt a homlokán; Philip már észrevette, hogy ez a szokása, amikor ideges. – Bárcsak kértem volna valamit Daisytől – mondta Lumden. – Valami apró tárgyat, amit az apja rögtön felismerne, hogy az övé… Philip átugrott az árok jeges alján, és a másik oldalon kimászott az útra. – Én nem várok tovább. Még egy perc, és éhen halok, vagy megfagyok ebben a rohadt szélben. Mit csinál velünk, vöröskabátosoknak néz és lepuffant? – Könnyen meglehet – felelte Lumden morcosan. – Pontosan tudom, hogy Gage parasztnak öltöztetett kémeket küldött szét. – Újból vacogni kezdett a foga, ahogy ő is kimászott az útra Philip után. Szinte megállás nélkül gyalogoltak két éjszakán és a közbeeső nap felén át. Brookline-tól Cambridge-en keresztül északra mentek, aztán északnyugatra, egy Lexington nevű kis faluba, majd a tőle öt mérföldre lévő Concordba, amely legalább ezer-ezerötszáz lelkes településnek látszott. Takaros házak sorakoztak egymás mellett, egy jó nagy tó partján malom állt, és volt még egy közösségi ház is, meg egy fogadó, amelynek a tulajdonosát a nyikorgó cégér szerint Wrightnak hívták. Az utakkal párhuzamosan haladtak, az utakra viszont nem merészkedtek ki, hátha már keresik őket. Így aztán elég lassan értek el idáig. Lumdent, aki csak a rojtos bőringet viselte, alaposan meggyötörte a tél hidege.

Közvetlenül a hajnal első derengése előtt mentek át Concordon, majd a falutól északnyugatra egy keskeny fahídon átkeltek a csobogó Concord folyó fölött. Lexingtont még sík vidék vette körül, de itt már hegyormok csipkézték a láthatárt. Az út, amelyen Daisy szavai nyomán elindultak, alacsony hegyek között kanyargott. Elhaladtak a farm mellett, amelyik Barretté volt. Aztán megtalálták a második, szerényebb gazdaságot, amely siváran festett a keleti hegyormokat még épp csak megérintő, narancsszínű ragyogásban. – George, mozogj már! – morogta Philip, aki elszánta magát a mielőbbi találkozásra. Ahogy átmentek az úton és elindultak a házhoz vezető kis ösvényen, egy alak bukkant elő a pajta körüli homályból. Philip és Lumden megálltak, tetőtől talpig láthatóan a nyílt téren, a keleti hegyeket beragyogó fényben. Az alak mozdulatlanul állt a pajtaajtó mellett, és még az arca is furcsán sötét volt. Árnyember. Philip szíve gyorsabban kezdett verni. Felemelte a kezét, és éppen oda akart kiáltani annak az embernek, nehogy azt higgye, hogy tolvajok… De ebben a pillanatban a férfi villámgyorsan befordult a pajtába. Lumden izgatottan kérdezni akart valamit, de Philip csöndre intette, és rohanni kezdett a ház felé, hátha beigazolódik a félelme. Az történt, amire számított. Az árnyalak újra előbukkant, és egy muskétát emelt a vállához. – Földre! – kiáltotta Philip, és oldalra szökkent, hogy Lumdent is magával rántsa a fagyos fűbe, miközben a puska egy füstgomolyag kíséretében eldördült. Philip hallotta, ahogy a golyó elsüvít mellettük, és valahol kint az úton elernyedve a földbe csapódik. Felemelte a kezét, és integetett. – Várjon! Barátok vagyunk. Daisy O'Brian küldött… A férfi a pajta mellett már újra tölteni kezdte a puskát, de most tétovázott. A házból Philip káromkodást hallott. A férfi előreszökkent a pajtától, megfordítva közben töltetlen puskáját, és a csövénél fogva tartotta, mint egy furkósbotot. Philip lassan föltápászkodott, és meglepetten fújtatott egyet. Most már látta, hogy az a fickó miért olvadt össze olyan tökéletesen a pajta körüli homállyal. Fekete kéz markolta a puska csövét, s a férfi fekete ajkai között szinte szikráztak a fehér fogak. Középkorú ember lehetett, csizma, kopott nadrág és durva szövésű, szürke paraszting volt rajta. Ruganyos testű, roppant erejű férfinak látszott. Göndör haja alatt barátságtalanul villogott a szeme.

– Tisztességes népek nem lopva és sötét hajnalba' gyünnek a házho' – mondta, befordulva a ház sarkánál. Néhány lépésnyire állt meg Philiptől és Lumdentől. – Úgy lótolvajok gyünnek. Na, ki vele, kik maguk, egy-kettő! Ebben a pillanatban kinyílt a ház ajtaja. Egy leheletfelhő mögött Philip alacsony, gömbölyded embert pillantott meg, akinek a hálóinge a csupasz bokáját verdeste. Szeme és pirosas arca valamennyire hasonlított Daisyére. – Mi az ördögnek lövöldözöl, Arthur? – förmedt rá a négerre. – Két nagyon fura madárra, Mr. O'Brian – felelte a puskás. – Az úton át lopództak erre. – Barátok vagyunk… – kezdte volna Philip. – Hazudsz, nyavalyás. – O'Brian alaposan végigmérte őket hideg, kék szemével. – Soha nem láttam egyikőtöket se. – Mr. O'Brian, hadd magyarázzam meg – mondta Philip, és egy apró lépést tett a tornác irányába. Arthur fekete keze még jobban rászorult a csőre, és a válla fölé emelte a fegyvert, készen rá, hogy lecsapjon vele. – Az igaz, hogy nem ismer bennünket. Az én nevem Kent. Ez itt George Lumden… – Azzal még nem mondott semmit. Honnan az ördögből jöttek? – Bostonból. Mindketten ismerjük a lányát. – Szóval ismerik, he? – Elhallgatott egy pillanatra. – Aztán melyiket? – Amelyik Bostonban van, ki mást? – Mi a neve? – Daisy. A farmer ezen már elgondolkodott. – Na, mondják, miért jöttek – szólt végül. – Mr. Lumden a király gyalogos katonája volt. Két éjszakával ezelőtt segítettem neki megszökni. Daisy azért küldött ide bennünket… Hát miért ne mondhatná ki rögtön? –… mert Mr. Lumden és az ön lánya össze akarnak házasodni. Philip azt hitte, O'Brian menten elájul. – Össze… házasodni? Holdvilágnál a házamhoz lopóznak, és csak úgy bejelentik, hogy ez az ember itt a jövendőbeli vejem? Szűz Mária az égben! Bolond időket élünk, de azért nem ennyire! Philip óvakodva minden heves mozdulattól, mert a nagydarab néger még mindig támadásra készen állt, lassan benyúlt a kabátja alá. O'Brian közben újra felmordult:

– Arthur, azt hiszem, felöltözök, és megtöltöm a puskámat. Levisszük ezt a két félcédulást Concordba, ott majd bekasztnizzák őket. Még hogy Daisy házasodni készül! Édes Istenem, teljesen idiótának néznek, vagy mi? – Fenyegetően rájuk meredt. – Lefogadom, hogy maguk a király emberei. Így álcázták magukat, hogy fegyverraktárak után szaglásszanak! – Nem, uram, téved – mondta Philip. – Megnézné ezt itt? Ez talán segít meggyőzni… Azzal előhúzta az érmet a nyakából. O'Brian megrázta a fejét. – Az nem bizonyít semmit, hogy az anyaszentegyház érmét viseli. Úgy hírlik, rengeteg ír is van a homár-hátúak között. – De ez nem egyházi érem, Mr. O'Brian. A Szabadság-fa van rajta. Nem nézi meg? O'Brian végre egy árnyalatnyival kevésbé gyanakvóan nézett rá. – Maga szabadságharcos? – kérdezte. – Az vagyok. – Hadd nézzem. Philip az alsó lépcsőfokhoz ment. O'Brian vastag, bütykös ujjaival megfordította az érmet, és mindkét oldalát alaposan megvizsgálta. – Igazinak néz ki. De attól még lophatta is. – De nem loptam. – A tiszta igazat mondja, Mr. O'Brian – szólalt meg Lumden vacogó fogakkal. – A Harminchármas Gyalogosezredből dezertáltam, és ezt a ruhát a maga lánya szerezte nekem. – Valóban azt akarja mondani, hogy maga és a lányom…? Hogy maguk ketten…? – Igen, uram. Abban a házban szállásoltak el, ahol Daisy dolgozik. Mr. Ware-nél. Hát így találkoztunk. Philip feszülten várakozott, miközben O'Brian tovább méregette őket. Aztán mintha egy csöppet megenyhültek volna a farmer vonásai. – Én mondom, el vagyok átkozva. Egy puskalövés ébreszt a legszebb álmomból, és két koldusforma fickót találok az udvaromon, aztán kiderül, hogy manapság így járnak háztűznézőbe. Arthur! – Igen, uram. – Mi a véleményed? – Szörnyen furcsa az egész, uram.

– Olyan átkozottul furcsa, hogy valami igazság kell hogy legyen benne. Hát akkor vigyük be őket, hadd halljuk az egész tündérmesét. A fekete továbbra is éberen figyelte Philipet és Lumdent, ahogy követte őket be a házba, majd át a hideg előszobán. A konyhában O'Brian mezítláb a tűzhelyhez sétált, és meggyújtotta a tüzet egy kis gyújtós alatt. – Most akkor üljenek le, s hadd halljam az egészet az elejétől – parancsolta. – Utána majd eldöntöm, hogy elvisszük-e magukat a concordi dutyiba. Philip már eldöntötte magában, hogy tetszik neki ez a zsémbes öregember. És hogy gyanakszik, az csak természetes. De legalább már nem kell kint fagyoskodniuk. Egy kicsit közelebb tolta a székét a ropogó tűzhöz, és O'Briannel együtt Lumdenre meredt. – Egyikőjük kezdjen már bele! – ripakodott rájuk O'Brian. Lumden elvörösödött, és megszólalt végre: – Amit a barátom, Kent mondott, szent igaz az első szótól az utolsóig, Mr. O'Brian… – Beszéd közben nyomkodni kezdte a szemölcsét. – Én George Lumden vagyok, és a Harminchármasban szolgáltam. És míg az ügyvéd úr, Abraham Ware házában laktam, a maga lánya és énköztem… – még jobban elvörösödött –… kölcsönös… ö… – A többit gyorsan elmotyogta. – Hé! Hangosabban! – dörrent rá O'Brian. – Kölcsönös szerelem bontakozott ki – mondta Lumden fojtott hangon. – Ugyanakkor világossá vált előttem, hogy az én gyomrom nem bírja ezt a gyarmati civódást az angol honfitársaimmal. Minden szégyenkezés nélkül mondom ezt önnek, uram, én ebben nem akarok részt venni! Én csakis arra vágyom, hogy feleségül vehessem a lányát, aztán jó férje legyek, és az életünk végéig gondoskodjam róla. O'Brian szürke szeme elkeskenyedett. – Hogyan? – Nos, uram, Angliában kovács volt az apám. Én is értek valamennyire a mesterséghez… – Megáll az eszem! Vagy maga hibbant meg, vagy én, bár nagyon úgy beszél, mintha ez az egész zagyvaság valóban igaz lenne. – Hát persze hogy igaz, uram. Daisy és én… – Lumden megint elvörösödött, és motyogva fejezte be a mondatot. – Maga feleségül akarja venni a lányomat anélkül, hogy megkérné tőlem a kezét? – fortyant fel O'Brian. – Dehogyis! Én… én épp most kérem meg… – Nos, én meg nem adom! Még nem. – A farmer előrehajolt. – Milyen hitű maga?

– A… anglikán, uram. – Ó, Krisztusom, segíts! –… de Daisy és én megállapodtunk, hogy az ő egyházában esküszünk és neveljük a gyerekeinket! O'Brian nagyot pislogott. – Valóban? – Úgy, ahogy mondom. A farmer megvakarta az állát, és a feketéhez fordult. – Arthur, most mit szólsz hozzá? – Ez az egész olyan őrültség, hogy csak igaz lehet – mondta az őszes hajú fekete férfi. – De én azér' előbb meghallgatnám a másikat is. Mielőtt Philip megszólalhatott volna, Lumden tárgyilagos hangon megjegyezte: – Nem is tudtam, hogy itt a gyarmatokon ennyire adnak a rabszolgák véleményére. Arthur lángoló tekintettel a padlóhoz csapta puskája tusát. Philip csak most vette észre, hogy mindkét csuklója belső oldalán gyűrű alakban megvastagodott a bőr. Vajon lánctól lehet a heg? O'Brian kiengesztelő kézmozdulatot tett. – Arthur, tudod, hogy csak a pogány tudatlanság beszél belőle. – Aztán Lumdenhez fordult: – Itt Massachusettsben mi nem pártoljuk a rabszolgaságot. Arthur szabad, színes bőrű állampolgár. Bérért és szállásért dolgozik, mint bárki más, és ha neki úgy tetszik, bármikor továbbállhat. Ezt vegye figyelembe, amikor vele beszél. Lumden újból elvörösödött. – Ó, igazán nem akartam megbántani. Bocsásson meg, Arthur… ha szólíthatom így. – Máshogy úgyse tudna. Mer' csak ez az egy nevem van – mondta a néger megenyhült arccal. Philip a hegek alapján biztosra vette, hogy Arthur szökött rabszolga. Alighanem valamelyik déli gyarmatról jött, gondolta, ahol régóta virágzik az a különös intézmény, amelyet a bostoni liberálisok többsége annyira ellenez. És meg kell hagyni, a virágzásában nem kis része volt azoknak a bostoni hajóskapitányoknak, akik emberi rakományt is szállítottak Afrikából hallatlanul jövedelmező háromszögű üzletük részeként. O'Brian szólalt meg újra: – A szentséges úristen úgy látta jónak, hogy csak lánygyermekekkel ajándékozza meg áldott emlékű hitvesem méhét. Öt lányomat már férjhez adtam, úgyhogy ki erre, ki arra él a tartományban. Daisy meg ellófrált nekem Bostonba, hogy hasonlóképpen megcsinálja a szerencséjét… – újabb kétkedő pillantást vetett Lumdenre, mintha azt mondta volna, hogy ezt

azért még nem nevezné szerencsének. – így aztán kettesben vezetjük a gazdaságot, én meg Arthur. Ha menedéket keresnek, annak munka az ára. – Azt mi örömmel megfizetjük – mondta Philip. – George-nak esze ágában sincs visszatérni Bostonba. És egypár hétig én sem mehetek vissza, ha egyáltalán… Én… – Csak egy pillanatig habozott, úgy érezte, megbízhat az öreg farmerban annyira, hogy legalább a történet egy részét elmondja neki. –… én bizonyos konfliktusba keveredtem Őfelsége egyik tisztjével. Lehet, hogy már letartóztatási parancs van ellenem. – Daisyt fenyegeti bármiféle veszély? – kérdezte O'Brian hirtelen. Philip nem szeretett hazudni, de most úgy érezte, jobb, ha nem okoz fölösleges aggodalmakat az öregnek. – Tudtommal nem, uram. Ő és Ware kisasszony segítettek George-nak ruhát szerezni a szökéshez, ez minden. A lánya ideküldött bennünket, és azt mondta, majd küld üzenetet… – Miről? – Hogy csatlakozik hozzánk. – Mennyi idő múlva? – Nem tudom, uram. – De magát le akarják tartóztatni a homárhátúak? – Alighanem. Erre O'Brian arca végre igazi mosolyra derült. – Nos, ez igazán jó ajánlólevél! Philip most már jobban érezte magát. A konyha felmelegedett, és betöltötte a farm mögötti hegyen át érkező téli hajnal aranyfénye. – És igazán tisztes társaságból jött – folytatta az ír farmer. – Ahogy mi látjuk innét, Sam Adams, Johnny Hancock meg a többiek élete egy hajszálon függ, ha még sokáig Bostonban maradnak. Már rebesgették, hogy tán errefelé fognak menedéket keresni. Ha maga valóban az, aminek mondja magát, Kent, akkor be kell hogy mutassam a szomszédomnak. Kicsit lejjebb az úton van a háza. Jim Barrettnek hívják, és ezredes. Ő a mi concordi polgárőr-alakulatunk parancsnoka. Philip bólintott. – Valóban. Már gyakorlatoztam a bostoni gránátosokkal Pierce kapitány alatt. – Rendben. Arthur, tedd fel a zabkását. Etessük meg ezeket a madárijesztőket, meg magunkat is. Azt hiszem, mégiscsak jobb lesz összeismerkednem ezzel a homárhátúval, mert akár tetszik, akár nem, alighanem a nyakamra fog ülni. És ha megreggeliztek, rögtön munkába is állíthatod őket.

A nagydarab fekete most először elvigyorodott. – Abban nem lesz hiba, Mr. O'Brian, nyugodt lehet. II. Arthur kemény, de becsületes munkavezetőnek bizonyult. Martin O'Brian két váratlan kosztosát a rozoga pajta javításával bízta meg, úgyhogy Philip és George napkeltétől sötétedésig kalapált és fűrészelt. Philip hálás volt a munkáért. A nap végére minden erejét kiszívta, és jóformán arra sem maradt energiája, hogy aggódjon Anne-ért. Igaz, lehetett bármilyen kimerült az egész napos munkától, az Anne iránt érzett aggodalma soha nem hagyta el teljesen. A január szürke februárba fordult, és üzenet még mindig nem érkezett. A konyhai tűzhely mellett töltött hosszú estéken O'Brian és leendő veje hosszú beszélgetéseket folytattak. Eszmét cseréltek a korona és a gyarmatok között fel-fellobbanó küzdelemről és a britek várható katonai erejéről egy esetleges nyílt háború esetén. O'Brian azt is igencsak feszegette, hogy mennyire őszinte Lumden szándéka a katolikus hitre való áttérést illetően. O'Brian közben elvitte Philipet az ösztövér James Barrett ezredes házához, aki a concordi polgárőrök és riadócsapatok parancsnoka volt. Philip őszinte elszántsága meggyőzte Barrettet is, és örömmel fogadta a fiatalembert harcosainak sorába. Philip ettől kezdve Concordban gyakorlatozott mindenféle korú emberekkel. Az idősebbek némelyike a francia és az indián háború veteránja volt – azokban az elveszett, elhomályosodott auvergne-i időkben hétéves háborúnak nevezték azt a harcot, és akkor ezek az emberek még a király oldalán mentek csatába mint „Rogers Lovasai”. Philip megtudta, hogy vidéken nem gond a polgárőrök puskákkal, puskaporral és töltényekkel való felszerelése. Hónapok óta töltötték fel a raktárakat. Barrett füstöldéje volt az egyik ilyen jelentős fegyverraktár. Ami oda nem fért be – így többek között fél tucat ágyú azt a concordi közösségi házban tárolták. De éppen a raktárak miatt, amint Barrett gyakran figyelmeztette a csapatait, Gage katonái egy napon talán nagy erőkkel fognak kivonulni az ő csendes, hegyekkel-erdőkkel övezett kis falujukba, ahol találkozik a Sudbury és az Assabet, hogy Concord néven csörgedezzék tovább. Bár a hírek szerint a Nyakon még szigorúbb lett az ellenőrzés, Wright fogadójába azért rendszeresen érkeztek a hírek arról, hogy Bostonban még

tovább fokozódik a feszültség. Hazafiak eveztek át éjjelente a Charles folyón, hogy vigyék a híreket… Revere megszervezte a kézművesek titkos társaságát, amely figyelemmel kísért minden hirtelen csapatmozgást a városon kívül. Az Angliából érkezett hajók azt a hírt hozták, hogy Amerika pártfogója, az öreg Pitt, Chatham grófja válaszolt a Kongresszus panaszos nyilatkozatára, és kiegyezési tervet terjesztett a parlament elé. A terv valamennyi királyi csapat Bostonból való kivonását is előirányozta. Pitt tervét leszavazták. Utána az a hír járta, hogy a North-kormány megjátssza, hogy a saját békéltető programját készül előterjeszteni, de valójában még elnyomóbb és gazdasági szempontból még pusztítóbb intézkedéseket készít elő, például meg akarja akadályozni, hogy új-angliai hajók Nagy-Britannia és a Brit Nyugat-Indiák partjait kivéve bárhol másutt kereskedjenek, továbbá megtiltja, hogy az új-angliai halászhajók az észak-atlanti partokon dolgozzanak. De még baljóslatúbb volt egy másik törvény híre, amelyet Londonban állítólag már el is fogadtak, és csak Gage formális felhatalmazása volt hátra. Arról volt szó ugyanis, hogy a tábornokot feljogosították az általa szükségesnek ítélt bármilyen eszköz alkalmazására annak érdekében, hogy érvényt szerezzenek a különböző királyi rendelkezéseknek. Ahogy a február jege elvékonyodott a március első fuvallataitól, a concordi hazafiak összegyűltek Wright öreg, sötét fogadójában a hírre, hogy az olyan emberek, mint Pitt és Burke érvei ellenére a Lordok Háza és a Képviselőház egyaránt nyilatkozatban szögezte le, hogy Massachusetts tartomány „fellázadt”. Gage pedig ennek megfelelően cselekedett. Salembe küldte a katonáit, hogy foglalják le az ott őrzött gyarmati fegyvereket. Azon az éjszakán, amikor ez történt, hangos kopogás ébresztette Philipet. Felkapta a puskáját, és futott egészen Concordig. Most már tökéletesen működött a vidéki riadólánc, amely lovas hírnökökből és harangokból állt. Néhány óra alatt Concord valamennyi egysége indulásra készen állt. Aztán lovasok jöttek, és jelentették, hogy a salemi fegyverkészletet idejében elrejtették a katonák elől, és Gage tisztjei úgy döntöttek, nem kezdenek el kutatni utána, és nem erőszakolnak ki egy összecsapást. De a hazafiak, akik számára Wright fogadója szolgált gyülekezési helyként – a concordi toryk bölcsen elkerülték a kocsmát –, esküdtek rá, hogy már csak hetek, sőt talán napok kérdése, hogy bekövetkezzen az elkerülhetetlen vérontás.

Cambridge-ben közben Hancock és dr. Warren vezetésével ülésezett a Tartományi Kongresszus, és elfogadott egy határozatot, amely a polgárőrcsapatok tudomására hozta, hogy bármely, „legalább ötszáz főnyi erővel történő” csapatmozgást Bostonból elegendő alapnak fognak tekinteni a háborús készültség kihirdetésére. Philip úgy érezte, komolyabb érdeklődéssel kellene követnie ezeket a komor híreket, csakhogy túlságosan aggasztotta, hogy semmit sem hall Anne-ről. O'Brian ugyanígy aggódott a lányáért. Mint ahogy Lumden is. Március második hetében, miután megtanácskozta a dolgot az ír farmerral és a volt őrmesterrel, Philip elhatározta, hogy megpróbál visszamenni a városba. Másnap hideg, esős napra ébredt, és reggel a pajtába ment, hogy felnyergelje a csapott hátú kancát, amit O'Brian ajánlott fel neki. Egyszer csak keréknyikorgást és patadobogást hallott. Kilesett a pajtából… A farm szekere jelent meg az úton a ház előtt. Arthur érkezett vissza Concordból, ahová lisztért és más árukért ment. De most valaki még ült a szekéren. Philip hunyorogva nézte a szürke esőn át, és látta, hogy ragyogó vörös haja van. Hátrakiáltott a pajta végébe, ahol Lumden egy deszkát fűrészelt: – George! Megjött Daisy! Mindketten kiszaladtak a szemerkélő esőbe, miközben Arthur befordult a szekérrel a ház mellé. Daisy nevetett is, sírt is, ahogy Lumden karjaiba vetette magát. Amikor befejezték az ölelkezést, Daisy Philiphez szaladt, és őt is hevesen átölelte. – Anne kisasszony várja magát a concordi fogadóban. – Micsoda? Ő is veled jött? Daisy bólintott. – Az apja és ő ott vettek ki szobát. Adams elmenekült Bostonból. Meg Mr. Hancock is. Éjszaka lopóztak ki, mint valami bűnözők. – Olyan nagy már a veszély? – Úgy beszélik. Mr. Ware azt mondta, hogy csak az a dr. Warren maradt ott. Körülnézett, és kitörölte a szeméből az öröm könnyeit, míg Lumden csak állt, a fűrészt a sárban felejtve a lába előtt. Már-már mulatságos volt, micsoda boldogság sugárzik az arcáról. – Hol van az apám? – kérdezte Daisy. – Csak Barrett ezredeshez ment, hogy beszéljen vele – mondta Arthur. Daisy Lumdenhez fordult. – Szóltál…? Meg… megengedi…? Lumden csak vigyorgott és bólintott. Daisy felsikított, és megint a karjaiba vetette magát. Philip a ház felé indult, hogy vegye a kabátját. A válla fölött visszaszólt:

– Mondjátok meg Mr. O'Briannek, hogy bementem a faluba… Ahogy Daisyre nézett, hirtelen elhallgatott. A lány Lumden karját fogta, s most az örömnek nyoma sem maradt az arcán. – Daisy, mi a baj? – kérdezte Philip. A lány odaszaladt hozzá, és a fülébe súgta: – Majd Anne kisasszony elmondja. – Nem! Mondd el te. – Úgy… úgy látszik, szóval bizonyíték is van rá, hogy a tiszt… aki a házunkba jött aznap este… nem… – Képtelen volt folytatni. – Daisy, folytasd! Nem micsoda? – Nem halt meg. III. Mint a márciusi eső, hideg, metsző félelem járta át, ahogy nyeregbe ugrott és elindult a kancával lefelé a félig olvadt úton Concordba. Látta O'Brian lovát az ezredes háza előtt kipányvázva, de ment tovább megállás nélkül. Átcsattogott a pallóhídon és a falu közepén, megállt Wright fogadója előtt. A sárban egy nemrég érkezett kocsi nyomai látszottak. Daisy szavai úgy érték, mint valami letaglózó ütés. Most viszont, ahogy leszállt a lóról, arra gondolt, hogy valójában számíthatott volna erre a fordulatra. Azon a Launder Street-i véres éjszakán a nagy sietségben egyetlen pillanatra sem állt meg, hogy megbizonyosodjék Roger Amberly haláláról. Egyszerűen úgy gondolta, a szurony csakis halálos sebet ejthetett rajta. És ez a hiba még végzetesnek bizonyulhat. Csizmája fölverte a sarat, ahogy elindult a fogadó ajtaja felé. A háziúr fölküldte az elülső lakosztályba. Amikor berontott a szürke, fagyos társalgóba, Abraham Ware egy utazóládát cipelt be az egyik hálószobába. Anne éppen ledobta nedves utazóköpenyét, és megfordult. A szeme szélesre tágult. – Ó, Philip! Philip eszét vesztve rohant át a kopott szőnyegen, és a karjába kapta. – Anne, Anne, úgy vártam az üzenetet!… Egy pillanat, és már szét is váltak. Philip riadtan látta, mennyire sápadt Anne. És a találkozás öröme ellenére valahogy furcsán zavart is volt. Ware ügyvéd szintén fáradtnak és nyúzottnak látszott, ahogy visszajött a hálószobából, és megköszörülte a torkát. – Bostonban olyan rossz lett a helyzet, hogy egyszerűen nem lehetett biztonságosan üzenetet küldeni, Philip – mondta. – A hírnökök veszélyes

munkát végeznek, és van dolguk bőven anélkül is, hogy személyes üzenetekkel terhelnénk őket. – Nagyon meglepődtem, hogy Concordba jöttek – mondta Philip. – Jó adag ravaszságra és ügyes hamisítványokra volt szükség, hogy átjussunk a Nyakon. – Ware az utazóládákra mutatott. – Csak ennyit engedtek elhozni. Biztos vagyok benne, hogy a király katonái vagy az átkozott toryk már kifosztották a házamat. De ha nem menekülök, biztosan letartóztatnak az eddigi tevékenységem miatt. Csak Warren ragaszkodott hozzá, hogy ott marad, meg Revere, hogy összehangolja a királyi katonák körül kémkedő embereinket. – Úgy hallottuk, Gage a környező települések ellen készül – mondta Philip. – Pontosan. Le akarja foglalni a raktárakat. Állítólag már hozzák is neki hajón a felhatalmazást Dartmouthból, a gyarmatügyi minisztertől. – Azt hallottuk mi is. – Anne furcsa, sivár szemekkel nézte őt, és Philip képtelen volt tekintetének mélyére hatolni. Ware megforgatta a nyelvét a szájában, és folytatta: – Amint Gage elszánja magát, Warren kiküldi Pault és még néhány embert a figyelmeztetéssel. Legalábbis ez a terve. Ott vagyunk, ahol a part szakad, de hát Adams mindig is ezt akarta. És bár lehet, hogy ennek így is kell lennie, istenemre mondom, félek a csontjaim velejéig. – És Mr. Edes hogy él? – kérdezte Philip. – Nehezen. A Gazette terjesztése jóformán meg van tiltva. Amikor utoljára beszéltem Bennel – két nappal ezelőtt –, éppen elkezdte szétszerelni a sajtógépet. Azt reméli, hogy az alkatrészeket néhány betűkészlettel együtt át tudja csempészni a Charles folyón. Esetleg Watertownba. Ő és Revere a pénzről tárgyalnak mostanában… Philip értetlenül összevonta a szemöldökét. – Hát a pénznyomtatásról! – emelte fel a hangját Ware. – Ha háború lesz, a gyarmatoknak saját pénz kell. Paul már tervezi is a bankjegyeket. No de olyan hírünk is van, ami közvetlenül téged érint, fiam… – Dülledt szemében valami újfajta tisztelet jelent meg. – Arról a tisztről, akit baleset ért a társalgómban. Anne természetesen mindent elmesélt. – Daisy azt mondta, lehet, hogy nem halt meg. – Nemcsak lehet, hanem szinte biztos. Ware lehuppant egy rozoga székbe, és komoran bámulta a concordi háztetőket csapkodó esőt az elsárgult csipkefüggönyön át. – Anne-nek hála, jól fel voltunk készülve, amikor újabb tisztek jöttek a Launder Streetre a Harmincharmadik ezredből. A lányom mindent alaposan

elpróbált Daisyvel. Azok a balfácán tisztek rögtön kikotyogták, hogy először a szomszédainkat kérdezték ki. És hogy azok látták Amberlyt bekopogtatni az ajtónkon. Daisy vitézül hazudott. Azt mondta, hogy Lumden már reggel eltűnt… remélem, ő is biztonságban van azon a farmon? – Igen, persze. – Daisy azt mondta a vöröskabátosoknak, hogy megmutatta Amberlynek a pajtában hagyott felszerelést. És hogy utána Amberly el is ment. Ő és Anne egyre csak ugyanazt mondták, pedig még kétszer kifaggatták őket. Bár nem hinném, hogy igazából elhitték nekik ezt a mesét… – Persze hogy nem hitték el – szólt közbe Anne. – De hála istennek, Gage senkit sem kínoz meg azért, hogy információhoz jusson. Még nem! Lehet, hogy az amerikai felesége van rá ilyen hatással. És talán az is segített megúszni a dolgot, hogy Amberly hollétét rejtélyes homály fedi. Philip még mindig nem tudott Anne különös, rezzenetlen arckifejezésének mélyére hatolni. Iszonyúan fakó lett az arca, és a szeme alá szürke félkört rajzolt a kimerültség. – Miféle rejtélyes homály? – kérdezte Philip. – Amberlyt nyilván ott találhatták meg, ahol hagytad – mondta Anne. – Eszméletlen volt, de nem halt meg. És néhány nap múlva elvitték Bostonból. – Elvitték? – kiáltott fel Philip. – Nem katonai kórházba került? – Az lenne a természetes – felelte Ware. – És először ott is volt. De valaki közbeavatkozott az érdekében. Hogy gondosabb ápolásban részesüljön. – Elmagyarázná részletesebben? – Revere kézművesbizottságából egy legényt megbíztam, hogy tudjon meg ezt-azt a dologról. Azt mondta, Amberlyt, aki még testileg is, szellemileg is igen rossz állapotban volt, berakta egy magánhintóba néhány ember, akiket az informátorom nem ismert. Azt mondja, olyan szolgálófélék, de nem viseltek libériát. Aztán a hintó távozott a Nyakon át anélkül, hogy feltartóztatták volna. Ware szája keserűen lebiggyedt. – Nyilvánvalóan lehet különleges orvosi kezelést is vásárolni éppen úgy, ahogy Angliában a börtönrabok ételt vagy jobb cellát vásárolnak maguknak, vagy ahogy ez az átkozott Amberly a katonai rangját vásárolta! Valaki megtudta, hogy milyen szerencsétlenség érte. És elintézte, hogy ne katonai kórházban kezeljék, ahol szinte biztosak lehetnénk a halálában. Azok pestisfészkek. Az úgynevezett sebészeket inkább lehetne henteseknek nevezni. Az egész szörnyen különös…

Azzal kihívó pillantást vetett Philipre. – De Annié hozott magának valamit, ami esetleg magyarázatul szolgál. Legalábbis a külseje azt sugallja. – Mi az, Anne? – Egy levél. – Nem nyitottuk fel – jegyezte meg Ware. – Hogy mi van benne, az önre tartozik. Add oda neki, Anne. Én addig lemegyek a kocsmába, és megpróbálom felmelegíteni magamat egy kis flippel. Amint becsukódott az ajtó, Anne a legkisebb utazóládához sétált. Kireteszelte, és felnyitotta a fedelét. Az összehajtogatott ruhák között Philip megpillantotta anyja ládikáját, Gil vászonba tekert kardját és még a zöld üvegcsét is a teadélutáni emlékkel. Meghatotta az a gondosság, amivel Anne becsomagolta az ő dolgait. Anne előhúzta a levelet a láda fenekéről, és átnyújtotta neki. Viasszal zárták le, de pecsét nem volt rajta, és látszott, hogy sok kézen ment már keresztül. A finom, ismeretlen kézzel írt címzés szerint a levelet Bostonba, Ware Launder Street-i házába küldték, de Mr. Philip Kent nemesúrnak szánták. Philip felnézett. – Hogyan kaptad meg ezt? – Egy magánfutár hozta az ajtónkhoz. Néhány órával azelőtt, hogy bepakoltuk a ládáinkat a kocsiba. – Vagyis nem az újságban láttad a nevemet a szokásos listán? Nem kellett elmenned érte a postahivatalba? Anne megrázta a fejét, és tompa hangon mondta: – Valaki sok pénzt költött rá, hogy felfogadjon egy futárt, és minél gyorsabban eljuttassa hozzád ezt a levelet. Philipnek az a hátborzongató érzése támadt, hogy a sors gonosz játékot űz vele. Az esős borongástól szürke egyszerű szobában mintha a végzet viharos szélrohamai csapkodtak volna körülötte. Nem tudta, miért retteg annyira attól a gyűrött levéltől. De rettegett. Habozva törte fel a pecsétet és hajtogatta ki a lapokat. Ahogy olvasni kezdte a gyöngybetűkkel írt sorokat, fagyos gombóc nőtt a torkában. A szoba mintha elhomályosodott volna körülötte. A levél tetejére Philadelphia City volt írva, és egy nem régi dátum. A megszólítás pedig egy kéz volt a múltból, amely könyörtelen karmaiba ragadta: Drága Phillipe, A kimerítő hajóút során átélt ezernyi nehézség után végre megérkeztem ide, az Arch Streetre, a Nagynéném és Férje, Mr. Tobias Trumbull házába.

Titokban, gyertyafénynél írom neked ezeket a sorokat. A szomszéd szobában Roger fekszik, félig eszméletlenül, s talán már a halál markában. Mielőtt hajóra szállt Angliában az ezredével, megegyeztünk, hogy ha a gyarmatokon végzett katonai szolgálata során bármiféle komoly sebesülés éri, ha csak teheti, értesíti a nagynénémet postakocsi vagy különfutár segítségével. Közismert, hogy egy súlyos sebesüléssel az ember gyakorlatilag halálra van ítélve egy katonai kórházban, legyen az bárhol a Birodalom területén, olyan piszok van mindenütt, meg az orvosok is rosszak, és így tovább. Rogert valami bostoni utcában találták meg, és beszállították egy ilyen kórházba, s amint rövid időre magához tért… Vagyis tudja!, gondolta Philip, és érezte, hogy az a kéz a múltból még erősebben szorítja, hogy már alig kap levegőt. … elintézte, hogy felfogadhasson egy futárt Philadelphiába. És az én derék Sue néném rögtön kocsit bérelt, és elküldte északra, hogy hozzák ide Rogert. Sok embert kellett lefizetni, hogy kiengedjék a városból. De ez nem volt gond, hiszen pénzben Roger sosem szenvedett hiányt. A nénikém az első postahajóval megküldte nekem a vészterhes hírt. Csak tegnap érkeztem Philadelphiába, hogy Roger mellett legyek. Tegnap éjjel a férjem elég sokáig eszméleténél volt, hogy beszélhessen velem. Kis híja volt, hogy bele nem halt már az utazásba a rossz körülmények között. És megnevezte a támadóját! Elmondta, hol és hogyan történt! Említette az új nevedet is és a régit is, ami számomra oly édesen cseng még mindig, hiszen ezen a néven szólítottalak téged. És most, Phillipe drágám, szívem legféltettebb titkát írom meg neked – én nem felejtettem el a Kőfejtőn történteket, és nem is tudom elfelejteni soha. A lelkem legeslegmélyéről mondom Neked, hogy nem kívánok semmit jobban, mint hogy találkozhassam veled. Hogy beszélgethessünk. Hogy közel legyek hozzád– igen, bevallom minden szégyenkezés nélkül; olyan közel, ahogy egykor voltunk. Egy pillanatra Philipet szinte kirázta a hideg a borzalmas látomástól: ott ül Alicia egy gyertya mellett valami sötét, dohos szobában, amely egy elgennyesedett sebtől bűzlik. Nem tudom, hogy a férjem, mielőtt idehozták, már valaki másnak is megnevezte-e a támadóját. De én úgy látom, ez nem valószínű. Legyengült állapotában az első gondja inkább az lehetett, hogy a saját életben maradásáról gondoskodjon, és értesítse a nénikémet. De teljes bizonyossággal nem tudom.

Ha nem érkezik válasz erre a levélre, amelyet abba a bostoni utcába küldök, aminek a nevét Roger suttogta a fülembe múlt éjszaka, akkor tudni fogom. Mégis, ha valami csoda folytán ez a levél megtalál téged, kérlek, amilyen gyorsan csak tudsz, gyere Philadelphia Citybe, hogy láthassalak, és beszélhessek veled. Nem kell félned semmiféle megtorlástól, hidd el nekem, ha valaha is szerettél. Én csak azt kívánom, hogy újra veled lehessek. Mert akár örökre elkárhozom, amiért leírom ezt, de a férjem olyan, amilyennek mindig is gondoltam. Hideg, üres ember. Őrültség volt, hogy hozzámentem, s megbántam azóta ezerszer. Könyörgök neked, Phillipe, gyere el hozzám. Tegyél meg minden óvintézkedést, amit szükségesnek látsz. De gyere, még ha csak egyetlen napra is találkozhatunk. Jó szándékom és irántad érzett csillapíthatatlan szerelmem jeleként azzal zárom soraimat, hogy megkértem a férjemet kezelő orvosokat, adjanak neki bőven ópiumot, hogy megszabadítsák a fájdalmaitól – és persze azért is, nehogy még egyszer kimondja a nevedet, amit egyedül én hallottam tegnap éjszaka a szobájában. A nénikém és a férje nem tudnak rólad, abban biztos vagyok. Az Istenre kérlek, gyere el hozzám, drágám! A levél egyszavas, letaglózó aláírással végződött: Alicia. Anne-re nézett, és úgy reszketett, mint még soha. Anne biztosan gyanította, hogy valami ilyesmiről lehet szó, gondolta Philip. A lány szemében a meggyötört lélek minden kínja tükröződött, ahogy kivette a levelet Philip ernyedt kezéből és olvasni kezdte.

Második fejezet HALÁL PHILADELPHIÁBAN I. Anne végigolvasta a levelet, aztán összehajtogatta, letette a kis asztalra, és az ablakhoz fordult. S amikor megszólalt, volt valami metsző él a hangjában: – És mi lesz a válaszod, Philip? Philip nem tudta eldönteni, hogy düh vagy szomorúság van ebben a hangban, talán mert maga is oly zaklatott volt. Ez a levél az évek távolából nyúlt felé, és olyan érzéseket kavart fel benne, amelyek rég leülepedtek a Kőfejtőn történtek óta. Anne érezte a bizonytalanságát, és megfordult, hogy szembenézzen vele. Philip újra észrevette, mennyire sápadt. Talán beteg, csak nem akarja megmondani neki?… Anne hirtelen olyan megvetően nézett rá, hogy Philip riadtan ocsúdott töprengéséből. – Ilyen egy tisztességes úrihölgy, igaz? Megszervezi, hogy találkozhasson a szeretőjével, miközben a férje a szomszéd szobában fekszik, s talán haldoklik éppen. És még el is akarja kábítani ópiummal, nehogy felébredjen, és megzavarja a randevút! Ó, igen, finom elvei vannak a te kedvesednek! – Anne… – Nem válaszoltál a kérdésemre. Most tehát szaladsz hozzá lóhalálában, ahogy megparancsolta? – Nem tudom. – Istenem! Ezek szerint már gondolkodsz rajta! Philip némán, vádlottként állt előtte. – Philip, tudod te, milyen messze van Philadelphia? Képes vagy majdnem négyszáz mérföldet utazni csak azért, hogy letartóztassanak? – Hogy letartóztassanak?… Nem hiszem, hogy ez is a tervei között szerepelne. De magában be kellett vallania, hogy nagyon is elképzelhető. Roger talán egyáltalán nincs is olyan súlyos állapotban. Esetleg már kezd felépülni, és arra kényszeríti a feleségét, hogy segítsen csapdát állítani annak az embernek, aki a nyomorúságát okozta.

Anne gúnyos megvetéssel szólt újra. – Ha jobban belegondolok, szerintem nem is fognak jogi formaságokkal vacakolni. Inkább most is a kedvenc módszerüket választják. Felfogadnak néhány csatornatölteléket, hogy azok végezzék be a munkát, amit az öcséd Angliában elkezdett. Az nem lehet, hogy belesétálj egy ilyen átlátszó csapdába. Nem lehetsz ennyire ostoba! Anne szavai hangosan csengtek a homályos társalgóban. S ahogy elenyésztek, a márciusi eső kopogása a zsindelytetőn összevegyült ideges, ziháló lélegzésével. Philip maga sem nagyon tudta, hogy mit kellene cselekednie. Anne harcol Alicia ellen, ahogy azt hónapokkal korábban meg is ígérte, és természetes, hogy eltúlozza a veszélyt, amivel ez a találkozás jár. Csakhogy attól még a veszély nagyon is reális lehet. – Elismerem, hogy amit mondasz, valóban elképzelhető – mondta óvatosan. – Egyvalamit kivéve. Alicia Angliában nem vett részt Roger ármánykodásában… – De nem is nagyon igyekezett, hogy megakadályozza… – De igen! Tonbridge-ben csakis az ő figyelmeztetésének köszönhettük, hogy még időben el tudtunk menekülni az anyámmal. És azután talán nem is tudta, mit forral Roger. – Kit próbálsz meggyőzni, Philip? Engem? Vagy magadat? – A fenébe, Anne, hallgass a józan észre! – Amikor egy nő el akar venni tőlem? Nem! – De te nem látod tisztán… – Tisztán? És ezt még te mondod? Különben is, ki mondta, hogy nekem tisztán kell látnom? – Anne, ha Roger valóban gyógyulófélben lenne, szerintem már lefizetett volna néhány „olyan csatornatölteléket”, hogy látogassanak el a Launder Streetre. És ha engem nem találnak ott, tőled kellett volna kicsikarniuk, hogy hol vagyok. Nem próbálna elcsalogatni olyan messzire, Philadelphiába. – Ezt az egészet csak azért mondod, mert ebben akarsz hinni! – kiáltotta Anne, és szeme sarkából már könnycseppek buggyantak elő. – Csak próbálok mindent végiggondolni! – De engem kímélj meg ettől. Elég volt, amin keresztülmentem érted az elmúlt néhány hét alatt. Ezt persze elfelejted, igaz? Philip értette ezt is, ezt a haragból táplálkozó női taktikát, de még milyen fájdalmasan értette! És nem is haragudott érte, hogy Anne most a hálátlanságát hozza elő. De legyőzni nem fogja ezzel sem!

– Daisyért és az őrmesterért is tetted, nemcsak értem. És te is segítettél kifőzni Lumden tervét, nem emlékszel? – Abban a tervben Amberly megölése nem szerepelt. – Sem az, hogy egyszer csak felbukkan. Vagy hogy a kölyök elárul bennünket! – vágott vissza Philip, felemelve a hangját. – Ne is tagadd, hogy az a gyilkosság áhított bosszú volt… – De tagadom! – Közelebb lépett Anne-hez, a karja után nyúlt. – Bántani akart téged. Nekem akkor csak ez számított… Anne a dühtől fehéren ellökte a kezét. – Hazudsz! Hazudsz, és nem nézel szembe az igazsággal! Ebben már nagy szakértő lettél! Mindaz, ami Bostonban történt, neked nem jelent semmit? Hogy Edesnek dolgoztál – az is csak alakoskodás volt, érzelem, meggyőződés nélkül? – Anne most már teljesen elvesztette a fejét. – És ami köztünk történt, neked az se számít? – De igen! Ökölbe szorította a kezét, s rögtön megbánta, hogy kiabált. Halkabban, de metsző hangon folytatta. – De azt világosan megmondtam neked, hogy lekötni magam nem akarom… – Mert nem tudod eldönteni, hogy ki vagy! – gúnyolta Anne. – Szabad ember vagy egy idomított kutyuska annak a… annak az angol ringyónak az ölében. Hogyan juthat egyáltalán az eszedbe, hogy elmenj hozzá? – Ha megpróbálnám elmagyarázni, úgyse… – Egy ember, akinek van meggyőződése, rögtön a tűzre vetné ezt az átkozott levelet. De lehet, hogy rosszul ítéltelek meg. Lehet, hogy te valóban az akarsz lenni, ami az a nő. Talán nem vagy elég erős, hogy eltemesd azokat a beteges, hamis álmokat, amikkel az anyád telebeszélte a fejedet… Philip arca elsötétedett. – Ne beszélj így az anyámról! – robbant ki belőle. – De beszélek. Mert ő tett ilyenné – az a sok locsogása, hogy te igenis úrfi vagy, hogy milyen hely illet meg… – Fogd be a szád. – Igenis kimondom, amit gondolok. Egy dolog biztos. Ha elmész Philadelphiába, azzal kihúzod magad abból a csatából, amire itt hamarosan sor kerül. És ez végleg megmutatja, hogy ki is vagy valójában – egy gyáva arisztokrata, mint annak a nőnek a férje. Hát akkor csak menj, és légy átkozott. Sajnálom, hogy valaha is bíztam benned, és engedtem, hogy hozzám érj! – Azt hiszem, Anne, ez a te döntésed volt.

A dühös ellentámadás már nem változtatott semmin. Anne remegett, mint akin mindjárt hisztériás roham vesz erőt. Az arcáról most az a fakó szín is eltűnt, csak a kimerültség rajzolta félkör sötétedett el még jobban a szeme alatt. Philip legszívesebben megütötte volna… Az oldalához szorította az öklét, és megpróbált nyugodtan beszélni: – Anne, tudod, hogy szeretlek… – Hallgass! Már nincs miről beszélnünk. – De igenis van. Máshogy nem tudok átlépni a múltamon, csak ha még egyszer találkozom Aliciával. – Megint hazudsz! – kiáltotta Anne, s most már felzokogott. – Nem, higgy nekem… – Neked nem Massachusettsben van a helyed, hanem valami büdös, agyonparfümözött úri házban az óceán túlsó oldalán. Pontosan oda mész, ahová menni akarsz!… Vak dühében kezével Philip torka felé kapott. Philip döbbenten hátraugrott, de a lány keze a gallérja alá kanyarodott, megtalálta a láncot, és vadul megrántotta. Philip érezte, ahogy a lánc a nyaka hátuljába vág, majd elszakad. Anne felemelte a zsákmányát – az elszakadt láncot az éremmel. – De ezt ne vidd magaddal, Philip. Nem vagy méltó, hogy viseld! Azzal elhajította. Philip hallotta, ahogy a falnak csapódik, majd a padlóra koppan. Anne gyűlölködve, elkeskenyedett szájjal nézett rá. Melle gyorsan emelkedett és süllyedt, feszülve a szoros ruhában. Szerette volna a karjába kapni, valahogy megértetni vele, hogy igenis szembe kell néznie múltjának démonával, mert másként nem tud végső döntésre jutni… Persze nem tudta volna ezt igazán szavakba önteni. Megpróbálta egy pillanatra, de csak értelmetlen motyogás volt az eredménye. Anne elfordult kinyújtott kezétől. Philipnek végül sikerült megszólalnia: – Csak mert elmegyek, még nem kell azt gondolnod, hogy nem jövök vissza. Anne dühe most végtelen szomorúsággá változott. – És még egy hazugság. Talán már nem is vagy képes észrevenni, hogy mikor hazudsz magadnak. Ha elmész, Philip, tudom, hogy soha többé nem látlak. – Kinek az akaratából? Az enyémből vagy a tiédből? – Mindkettőnkéből! A szemét eltakarva kirohant, becsapva maga mögött a hálószoba ajtaját.

Az eső dobolása fölerősödött az ablakon. Philip az ajtóhoz ment, ahol Anne kirohant. – Anne? Csönd. Megrángatta a gömbkilincset. Zárva. Komoran végigmérte a társalgót. Alicia levele a kopott szőnyegen hevert, lesodorva a kis asztalról. Lassan lehajolt, fölvette a levelet, és a zsebébe csúsztatta. Halk, gyötrődő zokogást hallott a hálószobából. Mérges volt, szégyennel és keserűséggel töltötte el az épp véget ért jelenet. Hirtelen fáradt felismerés kélt benne. Nem lehet se több, se kevesebb, mint ami: egy ember, akit fogva tart a jelen, miközben könyörtelenül húzza vissza a múlt, amelyet már halottnak hitt. Fölemelte Gil kardját, a zöld üveget és anyja ládikáját a nyitott utazóládából. A Szabadság-érmet ott hagyta, ahová esett, és kisétált a szobából. II. Ahogy Philip lerohant a lépcsőn, Ware ügyvéd felnézett a beszélgetésből, amit egy csoport concordi férfival folytatott. Philip ment tovább egyenesen a kijárat felé. Ware utánaszaladt. – Kent, egy szóra! Anne rosszul volt mostanában. Úgy gyanítom, azért… De Philip már ki is száguldott az esőbe. Fölszökkenve a kanca hátára, a híd és O'Brian farmja felé fordította a ló fejét. Hallotta, hogy Ware a nevét kiáltja, most már dühösen. De nem fordult hátra. III. O'Brian a váratlan utazás okáról faggatta Philipet, de azon kívül, hogy „sürgős”, nem sokat tudott meg. Végül azért beleegyezett, hogy elviheti a kancát. Amikor hallotta, hová akar menni Philip, figyelmeztette: – A bostoni gyorsfutárok némelyike azt állítja, hogy tizenegy nap oda-vissza megteszi ezt az utat. De ha ennyire meghajszolja Nellt, maga alatt fogja kilehelni a páráját. Napi harminc-harmincöt mérföldnél többet nem mehet vele, ezt jegyezze meg. És gyakran pihentesse. Különben nem adom oda. Ilyen tempóban, számolta ki Philip, csak oda tíz napig tart az út. De még mindig jobb lóháton menni, gondolta, még ha lassan is, mint gyalog. Úgy sose érne oda.

– Rendben van, Mr. O'Brian, megígérem. – Valóban nagyon fontos dologról van szó? – Arról, higgye el. – Akkor kérje meg Arthurt, hogy csomagoljon magának a nyeregtáskába. Kenyeret meg egy kis almát a pincéből. Meg van egy öreg tömlőnk, amit megtölthet almaborral… – Köszönöm. – Hol fog megszállni éjszaka? – A földeken, pajtákban… bárhol. Ami kis pénzt összegyűjtöttem, az ott maradt Mr. Edesnél. Az Isten tudja, mi lett vele ebben a nagy felfordulásban. – Hát, nem hinném, hogy megengedik magának, hogy Philadelphia utcáin aludjon. Adok magának egy kis pénzt, de azzal, hogy majd megadja. – Nagyon köszönöm, uram. Természetesen meg fogom adni. – Hamar visszajön? Philip habozott egy pillanatra. – Jelenleg ez a szándékom. – Bűntudatot érzett a féligazság miatt. Nem volt világos elképzelése arról, hogy mit is vár ettől az úttól. A farmer megvakarta az orrát, és mélyen Philip szemébe nézett. – Valami történt ma, valami nagyon különös. Soha nem láttam magát ilyen idegesnek. Még akkor sem, amikor Arthur golyója elől kellett szaladniuk azon az első reggelen. Én mégiscsak szeretném tudni, milyen váratlan esemény szólítja el ilyen messzire. Az igazság ösztönösen és fájdalmasan szólalt meg Philipben: – Egy személyes ügy, amit örökre rendeznem kell. – Barrett ezredes nem fog örülni, hogy akár csak egy muskétásáról is le kell mondania. – Mondja meg neki, hogy nem volt más választásom. Azzal kilépett a házból, hogy megkeresse Arthurt a pajtában, és elbúcsúzzon Daisytől és George Lumdentől. Kora délután a szemerkélő esőben már Lexington felé lovagolt. Alicia levele összehajtogatva lapult a kabátja zsebében. Még mindig túl zaklatott volt, hogy eldöntse, vajon helyesen cselekszik-e. De O'Briannek legalább egyszer kimondta a színtiszta igazságot: Nem volt más választása.

IV. Azon az éjszakán valami cambridge-i farmer istállójának tövébe húzódva próbált aludni, de nem jött álom a szemére. Gyötörte saját ostobaságának és gyengeségének érzése. És a bűntudat. Szívtelenül, brutális kegyetlenséggel bánt Anne Ware-rel, aki pedig szinte az egész lényét odaadta neki. Hiába próbálta mentegetni magát, hogy a pillanat hevében cselekedett, ez semmit sem segített. És bár Anne vádjai továbbra is kínozták, már nem tudott dühös lenni rá. Amit mondott, csak azért mondta, mert szereti őt. S ahogy ott kucorgott a sötétben a kancával, Nellel, aki fejét lehorgasztva állt mellette, egyszer csak másfelől is megrohanta a bűntudat. Nem hazudhatta azt magának, hogy nem él benne a szenvedély még mindig Alicia Parkhurst iránt. Csak kényszerűségből és Anne jelenléte miatt fojtotta el. De túlságosan fáradt és zavart volt ahhoz, hogy eldöntse, csak testi vágyat érez-e a gróflány iránt, vagy annál többet is. Talán a magányos út során, amíg elér a kvékerek furcsa szektájának városába, tisztába tud jönni saját gyötrő érzéseivel, gondolta. Mert rég ideje már. S bár mindene átnedvesedett és nyomorultul érezte magát, hálás volt a dél felé rá váró postakocsiutak kényszerű magányáért. Istenem, bocsáss meg, és te is, Anne, ha tudsz, gondolta, fejével a cambridge-is istálló deszkájának dőlve. Néhány ritka kivételtől eltekintve, mint amilyen a jó öreg Adams élete, úgy néz ki, az embernek mindig olyan úton kell járnia, amit maga sem lát világosan… V. Valamicskével jobb lett az idő, ahogy Connecticutba ért, követve az azonos nevű folyóval párhuzamosan futó, keréknyomoktól felszántott utat. Az O'Briannek tett ígéretéhez híven nem nagyon hajszolta a kancát, de hiába ment viszonylag lassan, minden nap ugyanúgy végződött – fájt mindene, de legeslegjobban a hátsófele. Hartfordban sikerült egy kis potya ennivalóhoz jutnia, és, ha csak a kocsmahelyiségben is, de meghúzhatta magát éjszakára a fogadóban, amelynek a cégérén még mindig ott volt a kerek képű György király hízelgően tetszetős ábrázata. A massachusettsi hírekre mohón a fogadós és a felesége nagy

szeleteket vágtak Philipnek a forró kenyérből, és még néhány finomra sült almát is elé raktak, cserébe azért, hogy elmesélte nekik a legújabb fejleményeket. S aztán megengedték, hogy a tűzhely melletti padon aludjon, s az indulása óta most először megmelegedhetett. De kínzó álmokat látott így is. Alicia arca Anne Ware arcává változott, majd vissza… Egy hídon átkelt annak az erdős szigetnek az északi csücskén, amelynek a déli kiszögellését foglalta el New York nyüzsgő városa. Egy délelőttön át az utcáin bolyongott, majd az O'Briantől kapott pénzből egy shillinget arra költött, hogy kompon átkeljen a Hudson folyón a jerseyi partra. Délnyugati irányban lovagolt tovább, Trenton városába, ahol megint fizetnie kellett, hogy a komp átvigye Delaware-ba. Egy március végi napon, amikor meleg szellő söpörte ki a tél maradékát, az öreg kanca végre Pennsylvania földjén szaladt. Frankfort-ban, ötmérföldnyire Philadelphiától csalódottan tudatára ébredt, hogy a hosszú út alatt sem tudta megtalálni az áhított megoldást a rejtélyre, amelytől a jövője függött. A dilemma ugyanolyan mély volt most is, mint bármikor. Az is nyugtalanította, hogy milyen nagy és egyre növekvő izgalommal várja a találkozást Aliciával. A két nő közül messze Anne volt az okosabb és határozottabb. És a szerelemben sem volt kevésbé szenvedélyes és odaadó, mint az angol lány. Minden férfi büszke lehetne egy ilyen feleségre… De ő jelentette a bizonytalanságot is, ennek a harcoló országnak minden veszélyét. Valahány helyen megállt a dél felé vezető hosszú útján, izgatott emberek faggatták a háború eshetőségéről. Ha egyet is tudott érteni azokkal az elvekkel, amelyekért Adams és a többi hazafi harcolt, azt szintén világosan látta, hogy mindazok, akik síkraszállnak a gyarmatok ügyéért, az életüket kockáztatják. Alicia pedig mindazt jelenthette számára, amire az anyja megtanította vágyakozni a sok-sok auvergne-i év alatt. Tudta, hogy mennyi a kegyetlenség és a képmutatás Alicia világában. Ez a világ mással sem törődött, csak hogy a gazdagságát, erejét, hatalmát kihasználva még több gazdagságot, erőt, hatalmat szerezzen – mindenki más kárára. De lelkének egy része még mindig bebocsáttatást áhított ebbe a világba. Az anyja úgy tartotta, a legnagyobb bűn, amit egy ember elkövethet, az, ha elszalasztja az esélyét, hogy belépjen a hatalmasok közé. Néha ő is ugyanezt

érezte szívének minden tüzével. Néha elfogta a vad félelem, hogy szegényen, ismeretlenül kell leélnie egy hosszú életet, az ezzel járó összes veszéllyel együtt. Volt idő, hogy a Sholto család példáján felbuzdulva elképzelte, hogy neki is lesz saját nyomdája itt Amerikában. Felgyújtotta a képzeletét ez a mesterség, és ez a tűz még mindig égett benne. Közvetlen közelről láthatta, hogy egy olyan újságnak, mint a Gazette, micsoda hatalma van, hogy egy ügy érdekében mozgósítsa az embereket, hogy irányítsa a gondolataikat és a szívüket… De hát ilyen körülmények között hogyan is lenne lehetősége létrehozni a saját üzletét? Ware azt mondta, Ben Edes is kénytelen volt felfüggeszteni a tevékenységét. Az elkerülhetetlennek látszó nagy összecsapás zűrzavarában az Edesnél levő megtakarított pénze is feltehetően a hazafiak közös kasszáját fogja gyarapítani. Vagy pedig letartóztatják a nyomdászt, és elkobozzák tőle az ő pénzét is. Semmi mása nem volt ezen a világon, csak az a kevéske pénz. És úgy gondolta, nagyon ostoba ember az, aki ilyen helyzetben szilárdan látja a jövőjét. És Philadelphiához közeledve arra gondolt, ha egész Amerika azt merészeli követelni, amit Sam Adams nyíltan kíván – a teljes függetlenséget –, akkor bizonyos értelemben Amerika is az lesz, ami ő, Philip, mindig is volt: egy fattyú, akit egyedül, védtelenül belehajítottak egy könyörtelen világba; egy fattyú, aki ki van téve számtalan veszélynek, amit a gyávábbak és óvatosabbak sohasem élnek át, s akit a körülmények néha arra kényszerítenek, hogy megöljön másokat a saját túlélése érdekében… Pedig maga a túlélés nagyon is kétséges. Arra gondolt, vajon tapadna-e ilyen sok vér a kezéhez – és a lelkiismeretéhez – akkor is, ha magasabb társadalmi osztályba születik. Aligha, döntötte el. És végül, nem tudott szabadulni az O'Brian farmján maradt örököslevél kínzó emlékétől sem. James Amberly levelének emlékétől. Már réges-rég lemondott minden reményről, hogy valaha is felhasználja ezt a dokumentumot. És mégis megőrizte. Miért? Piaci szekerekkel zsúfolt úton közeledett Philadelphia külvárosa felé. Meleg márciusi szél fújt piszkos arcába. Tudta, hogy abban az Arch Street-i házban, ahol Alicia rokonai élnek, veszély leselkedhet rá. És mégis megkönnyebbülés volt, hogy hamarosan megtörténik az a találkozás, amely talán kezdettől fogva el volt rendelve. A találkozás, talán nem is annyira Aliciával, világosodott meg

előtte hirtelen, mint saját magával. Valójában azért vállalkozott erre a hosszú útra, hogy megtalálja az igazságot arról, ki is ő valójában, és szembenézzen vele. Bárcsak el tudta volna magyarázni ezt Anne Ware-nek! Vagy legalább egy részét! Phillipe Charboneau, egy nemesúr fattyú örököse, vagy Philip Kent, egyszerű nyomdászsegéd – melyik ő a kettő közül? Ideje megtudni végre a választ. És talán valóban ebbe a városba kellett jönnie érte, amely ott emelkedik a láthatáron ezen a tiszta reggelen. VI. A Schuylkill folyó partján épült város kétszer akkora volt, mint Boston, tudta meg egy szekér gazdájától, akit éppen a külvárosba érve ért utol. Földutakon jött idáig Massachusettsből, de itt a városban hamarosan sima téglaúton léptetett a lova. Engedte, hogy a kanca vagy egy órán át poroszkáljon a széles, fákkal övezett utcákon, és gyönyörködött a városban. Lenyűgözve nézte a sok pompás házat, a templomokat, a boltokat. Megbámulta az utcalámpákat is, amelyek egész máshogy festettek, mint azok a homályos, füstös burák Bostonban. A philadelphiai típus négy lapos üvegtáblából állt, s a tetején kürtő volt, nyilván azért, hogy a füst fölfelé szálljon. Megkérdezte egy idegentől, hogy dr. Franklin találmánya-e a különös lámpa, mire az buzgón bólogatott. Philip jól öltözött embereket látott minden nagyobb utcán. Úriemberek bársonyban, sétapálcával. Fiatal hölgyek napernyővel; a legelegánsabbak maszkban, hogy megvédjék finom bőrüket a déli nap hevétől. A sarkokon friss zöldségeket és valami „scrapple” nevű különös húspogácsát kínáltak fennhangon. A nyüzsgő rakpartokon mindenféle méretű és formájú kereskedőhajókat látott. S bár kimerítette az út, a város zaja és elevensége felvidította őt is. De abban a pillanatban, hogy kérdezősködni kezdett az Arch Street felől, eszébe jutott, hogy óvatosnak kell lennie. Alicia rokonai a Chestnut, a város egyik fő ütőere mellett laktak. Miután ezt kiderítette, újból a folyó felé irányította a tajtékos kancát. Egy szegényes fogadó, a Hajó udvarán kötötte ki, s kivett magának egy csöppnyi, levegőtlen szobát a zuggerenda alatt. Egyetlen éjszakára. Szürkületig várt azon a keddi napon, mielőtt gyalog elindult az Arch Street felé. A Chestnuton beszélgetésbe elegyedett egy árussal, aki. éppen vásznat terített félig kiürült káposztáskordéjára. Kiderült, hogy ismer minden tehetős

embert a környéken. Egy nagy téglaépülethez irányította Philipet, amely a negyedik ház volt lefelé az Archon. – Trumbullékat az egész város ismeri – mondta a szakállas farmer. – Az úré a legnagyobb kötélverő New York és Charleston között. És szörnyű nagy királypárti is amellett. De most éppen gyászolnak… Philip már indult volna tovább, de villámgyorsan visszafordult. – Kit? A farmer sercintett egyet a lámpafényes téglákra. – Tudja, fiam, az ilyen finom emberek nem kötnek mindent a magunkfajta orrára. Én csak azt tudom, amit hallok, és amit bárki láthat a szemével. Menjen oda, és maga is látni fogja. Azzal az öreg fütyörészve nekiveselkedett a kordéjának. Philip először megvizsgálta az utcát, hogy nem leselkednek-e rá, várva az érkezését, aztán elindult a magas, fekete vaskerítések mellett húzódó járdán. A Trumbull-házzal szemközti oldalon ment. Amikor elég közel volt, hogy alaposan szemügyre vegye, megállt, és visszafojtotta a lélegzetét. A kétszintes ház valamennyi ablaka el volt függönyözve, s épp csak egy kis derengésből látszott, hogy odabent lámpások égnek. A hatalmas bejárati ajtón súlyos koszorú függött fekete gyászszalagokkal. Roger Amberly ért? Egy pillanatra gonosz elégedettség töltötte el, de aztán el is szégyellte magát miatta, miközben elsietett a ház mellett, és visszatért a lármás vízparti fogadóba. Leült egy sarokasztalhoz, és egy korsó sör mellett rövid üzenetet firkantott Mrs. Alicia Amberlynek, Trumbull-ház, Arch Street címre. Az üzenet roppant egyszerű volt, és egyetlen mondatból állt: „Egy barát szeretné tudni a családi gyász okát.” Majd, miután egy percig a toll végét rágta, odafirkantotta az aláírást: „P. Charboneau”. A fogadós fiát bízta meg, hogy vigye el a levelet, és pontosan elmagyarázta neki, hogy mi a teendője: – Ezt annak a hölgynek kell átadnod, akinek címeztem. Csakis neki, és senki másnak. – Igen, uram. – És megvárod a választ. – Rendben. – Azzal már rohant is. Philip megfordította a székét, hogy a háta álljon a sarok felé. Ilyen helyzetből a füstön és a zajos tengerészek, dokkmunkások nyüzsgésén át figyelni tudta az ajtót. A kocsma órája kilencet ütött.

Philip vett még egy korsó sört, és kiitta. Álmosság tört rá, ahogy fájó combjait dörzsölgette. Az izmai még nem szoktak hozzá, hogy egész napokat lóháton töltsön. A sör segített elcsitítani a sajgást, és lassanként elbóbiskolt. Hirtelen az asztala felé tartó léptekre ocsúdott. Kinyitotta a szemét, és döbbenten bámult a magas emberre, aki köpenyt és háromszögletű kalapot viselt, és rosszul leplezett megvetéssel nézett le rá. A fogadós fia az idegen mögött állt, szemmel láthatóan beijedve. A férfi hátrahúzta a köpenyt a jobb vállán, hogy látni lehessen a libériáját és egy rézdomborításos pisztolyt az övében. – Ön az az úr, aki üzenetet küldött a Trumbull-házba? Philip tenyere izzadni kezdett. Egyáltalán nem tetszett neki, ahogy az ember keze a széles övön nyugodott, egészen közel a pisztolyhoz. De igyekezett az aggodalom legkisebb jele nélkül megszólalni: – Én vagyok. – A neve tehát Charboneau? – Igen. – Holnap egy szoba várja önt a Városi Fogadóban, tudja, hol van? – Nem, de majd megtalálom. A férfi száján a gúnyos félmosoly arra vallott, hogy tisztában van az üzenet és a válasz kényes természetével. – A hölgy, akinek a kérését címezte, azt kívánja tőlem, hogy ezt személyesen igazoljam. A megfelelő időben majd kapcsolatba lép önnel a Városi Fogadóban. Nyilván megérti, hogy ez most néhány napig nem lehetséges, figyelembe véve a gyászt, amely a családot érte… – Egy halál… – szólalt meg Philip, még mindig gyanakodva, hátha ez az egész csak fondorlatos csel, a szolgáló mindjárt előhúzza a pisztolyát, és lelövi. Kezét az asztal szélére csúsztatta, hogy bármikor rögtönzött pajzsként felboríthassa. De a férfi nem tett semmilyen fenyegető mozdulatot. Inkább úgy viselkedett, mint akinek a méltóságán aluli ez az egész beszélgetés. Továbbra is megvető derűvel szemlélve Philipet így válaszolt: – Igen, egy halál. A hölgy férje, Amberly alezredes hunyt el. Még mindig lehet, hogy ez csak kelepce és csupa-csupa hazugság, gondolta, de azért igyekezett együttérző arcot ölteni. – Mikor történt? – Múlt vasárnap. Úgy tűnik, itt sokkal rövidebb ideig gyászolnak az özvegyek, mint Angliában.

– Nem mintha ehhez magának bármi köze volna. – Nem mondanám ezt senki másnak. De a maga… viszonya a hölggyel, hogy úgy mondjam, meglehetősen személyes jellegű. Jó estét. Uram. Azzal megfordult, és peckesen kisétált a lármás tengerészek és dokkmunkások között. Valaki feléje mordult, gúnyos megjegyzéssel illetve a torykat. A fickó habozott, s már-már a pisztolyáért nyúlt… Aztán sunyi tekintettel körbekémlelt, felmérve a várható túlerőt, és folytatta útját az ajtó felé. Mielőtt kiment, még egy utolsó, töprengő pillantást vetett Philipre, aki feszülten ült a sarokban. Philip rosszul aludt ezen az éjszakán, egyre csak fülelt, nem jönnek-e gyanús hangok a lépcső felől. De nem háborgatta senki, s végül nagy nehezen álomba merült. Reggel fizetett az ágyért és a reggeliért, aztán megkérdezte, merre van a Városi Fogadó. A fogadós elnevette magát. – Mi az, nagy vagyont örökölt az éjjel? Ahhoz képest az én fogadóm egy porfészek. Ott a legelőkelőbb úriemberek laknak, és egyik-másik már a következő kongresszust készíti elő. – Csak mondja meg, merre van – szólt rá Philip kurtán. A tulaj elmagyarázta az utat, Philip pedig Nell nyergébe pattant, és útnak indult Philadelphia vásárnapjának nyüzsgésén át. Ócska, utazástól elkoszolódott öltözéke láttán a Városi Fogadó személyzete ugyanolyan furcsa pillantásokat vetett rá, mint Trumbullék szolgálója, aki a Hajóban felkereste. De azért minden akadékoskodás nélkül felvezették egy második emeleti nagy, levegős hálószobába. Egy istállófiú átvette tőle Nellt, hogy lecsutakolja és megabrakolja. Hamarosan világossá vált, hogy valaki igyekszik a lehető legkényelmesebb tartózkodást biztosítani a számára. Amikor a szállás és az étkezés ára felől érdeklődött, azt a választ kapta, hogy a számláját valaki más fogja rendezni, de az illető nem kívánja felfedni a nevét. Mikor beesteledett, egy lány hosszú nyelű ágymelegítőt vitt a szobájába. Philip lement a fogadó éttermébe. Bármilyen pazar volt az étel a zsivajgó nagyteremben, nem volt étvágya hozzá. Körös-körül másról se beszéltek, csak politikáról. Fél nyolckor visszament a szobájába, és hatalmas ásítással elterpeszkedett egy kényelmes hintaszékben. Nem akart elaludni, de a tizenegy napos lovaglástól még mindig olyan kimerült volt, hogy mégiscsak elnyomta az álom. Éles hangra rezzent fel. Felemelte a fejét, hallgatózott, de csak a beszélgetés zsivaját hallotta lentről. Aztán megismétlődött ugyanaz a hang.

Halk kopogás. Felállt, némán az ablakhoz surrant, és kireteszelte. Már elhatározta, hogy ha mégis valami ravasz kelepcébe akarják csalni, az ablakon keresztül próbál meg menekülni. Persze jó nagyot kellett volna ugrania, hogy leérjen a téglajárdára, de így legalább egérutat nyerhetett. A felhajtott díszes ágytakaró mellett égő lámpa groteszk árnyként vetítette a falra fejét és vállát, ahogy az ajtó felé lopózott. Igazán nem tudta, hogy mire számítson; az is lehetséges, hogy fegyveresekkel kell szembenéznie. A kézfeje viszketett, a szája kiszáradt. Újból felhangzott a kopogás, most már sürgetőbben. Még egy lépés, és kinyújtotta a kezét a zár felé… VII. A lámpafény szikrákat vetett a pisztoly rézdíszítésén a magas szolgáló övében. A száján most is ott volt a beavatottak mosolya, mintha ez lett volna az állandó arckifejezése. – Meg kell kérnem rá, hogy jöjjön velem – mondta. Philip végigmérte a sötét fatáblákkal borított előteret a föléje magasodó férfi mögött, és azt kívánta, bárcsak lenne nála valamilyen fegyver. – Hová? – kérdezte. A férfi kesztyűs kezével mutatta: – Le a hátsó lépcsőn. Egy kocsihoz, ami innen néhány háznyira várakozik. A hölgy, aki beszélni kíván önnel, nem léphet be egy közintézménybe a főkapun. És főleg nem ebbe. Nemcsak a gyászruhája lenne feltűnő, hanem a politikai elkötelezettsége is rögtön ráirányítaná a figyelmet. – Nem értem. – Bár alighanem ez a legjobb fogadó a városban, se Mr. Trumbull, se derék hitvese be nem tenné a lábát ebbe a viperafészekbe. Ami engem illet, én legszívesebben földig égetném azokkal együtt, akik oly. buzgón árulást forralnak benne. – A szolgáló zavaros, barna szemében türelmetlenség vibrált. – Jön? – Igen. Egy pillanat… Philip bement a szobába a kabátjáért, és elfújta a lámpát. Ahogy Philip előtt lépkedett lefelé a nyikorgó hátsó lépcsőn, a szolgáló kéjesen felkuncogott. Eszébe sem jutott megtartani az ajtót Philipnek, hanem rögtön sietett a meleg éjszakai szélben az utca végéhez. Egy magas kerekű fogat

várakozott ott, a lovak toporogtak, a bakon ülő kocsis pedig egyik csizmáját a féken tartva szentségeit. A szolgáló kitárta a kocsi ajtaját, és félreállt. Philip nem látott mást odabent, csak sötétséget.

Harmadik fejezet ALICIA I. Egy pillanatra kísértést érzett, hogy meneküljön. Ha az Amberly család tőrbe akarta csalni Roger gyilkosát, arra tökéletes eszköz lehetett ez a fekete kocsi, amelynek csak a sziluettje látszott a kéménycsipkés házak előtt, míg áprilisi csillagok hunyorogtak az égen. A magas szolgáló a nyitott ajtón tartotta a kezét, de most árnyék takarta el az arcát. A lovak prüszköltek, a kocsis megint elkáromkodta magát. – Lépjen be – súgta a szolgáló. Belül mintha megmoccant volna egy alak, de nem volt benne biztos. A Városi Fogadóból egy hegedű vidám hangja szállt. A magas férfi most már bosszúsan nógatta: – Uram, ha szíveskedne! Hirtelen a bent ülő alak előrehajolt, csak hogy látni lehessen a jelenlétét. – Gyere, Philip. Biztonságban vagy. És nincs sok időnk. – Alicia? – Hát persze. Fellépett, és bebújt a kocsi sötét belsejébe. Halk motozást hallott, aztán a szolgáló becsapta az ajtót. A kocsi megnyikordult és megdőlt, ahogy az egyik kerékre lépve felmászott a bakra. Alicia megkopogtatta a tetőt, s a fogat elindult. Philip még mindig nem látta, de parfüm vagy szappan finom, keserédes citromillata áradt felőle. És vörösboré is, jócskán. A kocsi kifordult az utcából, és egy sor fényes ablak mellett haladt el. Alicia arca felfénylett, s mintha a Kőfejtő óta eltelt idő soha nem is létezett volna. Philipre nézett, s a meghatottságtól megszólalni sem tudott. Arcának ragyogását özvegyi gyászruhája is kiemelte: minden fekete volt rajta, a szoknyájától divatos női háromszögletű kalapjáig. Köpenyének gallérján vörösesbarna fürtök villództak. A lassan haladó kocsi mellett hátramaradó házak bágyadt fényében Philip újra láthatta azt a kék szempárt, amely egykor oly hévvel és fájdalommal nézett az ő szemébe. De minél tovább nézte az arcát, annál világosabban látta a finom

változásokat is. Szájának feszülő ívét. Bőrének gondolatnyi megdurvulását – talán a sok romboló szépítőszer hatása? A hangja pedig egészen enyhén érdes volt a túl sok bortól: – Szentséges isten, azért vannak még csodák ebben a szörnyű világban! – Az arcán könnycseppek csillogtak, s fekete kesztyűs kezével az arcát kereste. Philip megpróbált elfeledkezni a változásokról, és közelebb húzódott hozzá a bársonyülésen. Kezét a derekára csúsztatta, s közben Alicia a tenyerébe fogta az arcát, és mohón megcsókolta. Hosszú volt a csók, s teli a bor ízével, amikor kinyitotta a száját, hogy nyelve Philip nyelvét cirógassa. Végül valami különös, gyöngyöző és mégis könnyes nevetéssel elhúzta az ajkát. – Szoríts. Csak szoríts egy kicsit. Philip magához ölelte, s Alicia a vállába fúrta az arcát. Csöppnyi kesztyűs keze a fiú karját szorította. Aztán ez az ölelés is véget ért. Alicia az ölébe húzta a kezét, és néma boldogsággal nézett rá, miközben a hintó zötyögött tovább. Még csupasz szilfaágak sivár árnyai villantak át a testükön. Philip most tisztán látta őt. Fekete ruhájától olyan volt az arca, mint egy fénylő kámea. S ahogy jobb kezével megsimította Philip arcát, kék szeme újból megtelt könnyel. – Felnőtt lettél, Philip. Látom az arcodon. – Sok idő eltelt, Alicia. – Olyan furcsán nézel rám. – Nem gondoltam, hogy ilyen hamar jössz. Az az igazság, hogy nem voltam biztos benne, jössz-e egyáltalán. Arra gondoltam, hátha ez az egész csak kelepce. – A levelem nem győzött meg? – kiáltott fel Alicia halkan. – Hogy őszinte legyek, nem teljesen. – Gondolom, szörnyű zagyván írtam. Amilyenek az érzéseim is voltak azon az éjszakán, amikor Roger kimondta a nevedet. A régit. De a Philip Kent is megfelelő név, figyelembe véve, hogy ki volt az apád… Egyszerre a melléhez húzta Philip kezét. Az érintés még a ruha rétegein át is érzéseket indított el benne; az emlékét annak, hogy mennyire szerette. Vagy még mindig szereti? Alicia csacsogni kezdett, szinte kislányos örömmel: – Tudod, az úgy szokás, hogy legalább egy hétig kellett volna várnom, hogy akár csak az egyik lábamat kitegyem a Trumbull-házból. De képtelen voltam

várni. És nem érdekel, hogy a nénikém meg a férje megbotránkoznak. Semmi sem érdekel, csak hogy újra itt vagy velem. – És mit gondolnak a rokonaid, hova mentél? – Levegőzni. Hogy elmeneküljek abból a fojtogató házból – mindent átitat a Roger ravatala mellett égő gyertyák bűze. Haza kell vinnem, hogy ott temessék el. De hogy képes leszek-e rá… – Elcsuklott a hangja egy pillanatra. – Hogyan sikerült így elintézned? – Muszáj beszélnünk róla? – Egyszerűen csak kíváncsi vagyok rá. Roger nem mondta el. – Én se szívesen mondanám. Hacsak nem nagyon fontos neked. Alicia megrázta a fejét. – Ö soha nem volt fontos. Tudtam ezt akkor is, amikor utoljára láttalak. És mégis belekezdtem. A házasság… – Gyerekek? – Nincsenek. Nem mintha nem próbálkozott volna. Szörnyű hibát követtem el Angliában, Phillipe… nem baj, ha így szólítalak? – Ha így jobban tetszik. – Tudod, én már csak így tudok gondolni rád. – Valami hibát említettél. – Igen. Veled kellett volna jönnöm. – És miért nem tetted? – Ó, drágám, megmondtam ott a Kőfejtőn – mert nem volt elég bátorságom. De miután elmentél, nem éreztem iránta semmit. Soha, de soha semmit. Lehet, hogy halálos bűn ezt kimondani éppen most, néhány nappal a halála után. De nem tudok mást mondani. – Kis szünet után folytatta: – De ne beszéljünk ilyen komor dolgokról. Nekem fogalmam sem volt róla, hogy áthajóztál. Szörnyen megdöbbentem, mikor Roger a nevedet mondta. Mikor döntötted el, hogy a gyarmatokra jössz? – Amikor Londonban voltam. Jobb választásnak tűnt, mint újra az a nyomorúság Franciaországban. – És mondd, mi lett belőled abban a lázadó Bostonban? Philadelphiában mindenki arról beszél, hogy maholnap fegyveres felkelés is lesz. Belekeveredtél ezekbe a dolgokba? – Egy kicsit. – És az anyád? Hogy van? – Az anyám – felelte Philip vontatottan – meghalt, útban Amerikába. – Ó, sajnálom. Hogyan történt?

– A fér… Roger bérgyilkosokat bérelt fel, hogy végezzenek velünk. Londonban elmenekültünk előlük. De követtek bennünket, amikor postakocsival Bristolba mentünk. A rettegés, a menekülés tönkretette az anyám egészségét, és megbomlott az elméje. – És mi lett azokkal az emberekkel? – Ezt inkább hagyjuk. Alicia tágra nyílt szemmel nézett rá. – Megölted őket, Phillipe? – Elég annyi, hogy sikerült elszöknünk előlük. – Én soha nem hallottam ezekről a mesterkedésekről azután, hogy Tonbridge-ben a szolgálók elszalasztottak benneteket azon az éjszakán. – Na persze, Roger ezt nyilván nem verte nagy dobra. De biztos vagyok benne, hogy Lady Jane tudott mindenről. Azt hiszem, ő félt tőlem a legjobban. – Félt? Lehet. De tizedannyira se gyűlölt, mint Roger, miután megnyomorítottad a kezét. Philip megvonta a vállát: – Magad mondtad, hogy ne beszéljünk ilyen komor dolgokról. Ami elmúlt, elmúlt. És ami Rogerrel történt, az természetes következménye volt a saját bosszúvágyának. Az ő hibája, nem az enyém. – Ó, milyen kegyetlen lettél – sóhajtott fel Alicia. – Nemcsak az arcodon keményedtek meg a vonások. Igaz, az évek rajtam is hagytak nyomot – kívül is, belül is. Philip kinézett Alicia mellett, és látta, hogy a fogat a folyóhoz vitte őket. Raktárak derengtek mellettük. A másik ablakon át horgonyon álló kereskedőhajók fényeit látta. A meleg április szél megtöltötte a hintót az óceán szagával. Csöndben ültek egy darabig. Lábuk egymáshoz ért, és Philip testét átjárta az ismerős borzongás. Megint szerette volna karjába szorítani Aliciát, de nem mozdult. Egy kocsma kiáradó fénye most megvilágította a lány arcát. Philip nem tudta pontosan, mi is van a tekintetében. Szerelem? Vagy inkább töprengés, hogy valójában ki az az ember, aki itt ül mellette? Philipen valami furcsa nyugtalanság vett erőt. Aztán eszébe jutott, hogy Alicia a legkevésbé sem mondható körültekintőnek. Ezt már bebizonyította Angliában, a döntésével, hogy Roger mellett marad, pedig azt állította, hogy csakis őt szereti… – Mocorogni kezdett benne a gyanakvás. – Meg lehet bízni az embereidben?

– Nagyon remélem! Különben alaposan lefizettem őket. De többet akarok hallani Bostonról. Valóban belekeveredtél azoknak az árulóknak az ügyeibe? – Miért, nem gyanítottad abból, ami Rogerrel történt? – Dehogynem. – Itt a válasz. – De a szíved melyik oldalon van? – Alicia megszorította a kezét. – Nem mintha fontos lenne. Csak tudod, olyan sok idő eltelt, és én szeretnék mindent tudni rólad. Hogyan éltél? Van valami mesterséged? – Londonban valamennyire kitanultam a nyomdászmesterséget, így tudtam munkát szerezni Bostonban. Az ember, akinél dolgoztam, olyan újságot ad ki, amelyik nem sok örömet szerez a te Gage tábornokodnak. – A katonai kormányzónak? Philip bólintott. – Ő nem az én Gage tábornokom. Szörnyen elegem volt már Roger fellengzős leveleiből. Folyton azt hajtogatta, hogy meg kell büntetni azokat a bitang szabadságharcosokat… – Lady Jane fiától mi mást várna az ember? – jegyezte meg Philip. – Hát engem nem érdekel a politika. Se a múlt. Angliában persze be kell tartanom majd a szokásos gyászt. De amikor annak vége… – közelebb hajolt, és vöröses hajának egy fürtje Philip arcára omlott –… veled lehetek. Ahogy lennie kellett volna már az első találkozásunk után. Emlékszel, gondoltam rá… – Persze hogy emlékszem. De éppen egy perce mondtad, hogy nem volt elég erőd. – Az idő megváltoztatja az embereket… Alicia hirtelen megmerevedett és hátradőlt. – Phillipe, mi a baj? Philip egy pillanatra elszédült a hintó rázkódásától, és émelygés tört rá. – Phillipe, mondd meg, mi a baj! – Van valami átkozottul gonosz ebben az egészben, Alicia. – Gonosz? Miért? – Mert én öltem meg a férjedet. – És én megmondtam neked, hogy az nem számít! Miért éppen téged furdalna a lelkiismeret? Elmondtad, hányszor akart megölni. Én nem is tudtam erről… – Igen, ez igaz. – Akkor meg mi a baj? Orvul támadtál rá? – Nem. Véletlen találkoztunk.

– Akkor felejtsd el. Ő nincs többé! Soha többé nem bánthat, és nem követelhet engem. Különben sem voltam igazi felesége! – Hogyhogy? – Szeretőket tartottam. De mindegyik te voltál. Becsuktam a szemem, és a te arcodat láttam – mindig a tiédet. Most, hogy újra megtaláltalak, nem engedlek el többé. – Hacsak nem tartóztatnak le – mondta Philip feszült mosollyal. – Senki nem tudja itt, hogy ki ölte meg Rogert! Csak nekem mondta a nevedet, ebben biztos vagyok. Úgyhogy nincs semmi veszély. Feltéve, hogy nem jutottak a nyomodra Bostonban… – Nem hinném. – Akkor a titkot vele együtt eltemetik. Szabadok vagyunk! – Alicia… Most sem folytatta, csak megcsóválta a fejét. – Mondd ki, mi nyomja a szívedet, Phillipe. Nem hiszem, hogy csak Roger. Philip most valami új, keményebb hangsúlyt fedezett fel Alicia szavaiban. Egy szatócsüzlet lámpása apró foltokat világított meg az arcán. Jól látta tehát a félhomályban is. Fiatal kora ellenére az arcán már megmutatkozott a mindenféle krémek és pomádék pusztítása, amiket a divatos hölgyeknek használniuk kellett, kerüljön bármibe. Egy pillanatra kék szeme olyan volt, mint az achát… Vagy csak így képzelte, miközben a szatócsüzlet fénye a hintó mögött maradt. Alicia egyszer csak összecsapta fekete kesztyűs kezét. – Uram isten, hiszen megfeledkeztem a legnyilvánvalóbb kérdésről, ami egyben válasz is lehet. – A kokettáláshoz nagyon értett, ez látszott a mosolyán most is. – Feleségül vettél egy másik nőt! – Nem, nincs feleségem. – Remek. Akkor csak elígérkeztél. És ki 6? Valami kis szutykos kereskedő lánya? A gúnyolódás feldühítette Philipet. Összeszorította a száját. – Ebben a beszélgetésben, Alicia, nincs helye semmi ilyesminek. Azt mondod, Roger halála megbocsátható. De van valami, amiről nem feledkezhetünk meg. Én most is az vagyok, aki mindig voltam. Közember. Ha voltak is – gúnyossá vált a hangja – más elképzeléseim Kentlandben, azokkal már leszámoltam. Kénytelen voltam rang és vagyon nélkül megtalálni a helyemet az életben, és meg is találtam. Nem valami ragyogóan, az igaz. De éheznem nem kellett. Tegyük fel,

hogy ugyanúgy érzünk egymás iránt most is, mint akkor Angliában. Attól nem változnak meg a körülményeim – sem a kilátásaim. – Kifogások, kifogások! – sóhajtotta Alicia, és ajkával Philip arcát cirógatta. – Tudom én az igazat, más nő van az életedben. – Alicia, ide hallgass…! – Azt hiszed, nem tudom elérni, hogy elfelejtsd őt? Szeretlek, Phillipe Charboneau. És szeretni foglak Philip Kentként is, ha ez a kívánságod. De igenis megteszem, amit már régen meg kellett volna tennem. Szeretni foglak egész lényemmel… Puha, nedves ajka az arcára tapadt, s közben kesztyűs kezével a tarkóját simogatta. Philip most érezte a lány testének hevét, és ez furcsa módon egyszerre izgatta és taszította. – Hozzád akarok menni feleségül, Phillipe – suttogta. – Mellettem minden más nőt el fogsz felejteni. Minden nap… és minden éjszaka… Alicia kesztyűs keze már a csípőjénél járt, mohón kutatva tovább. Philip izgalomba jött. –… életünk végéig. Alicia nyitott, éhes szája megtalálta az övét. Keze két lába közé nyomult, és keményen szorított. Egyszerre Philip nem habozott tovább. Alicia köpenye alá nyúlt, hogy érezze dús mellének ruganyos melegségét. A lány nyögdécselt, és enyhén vonaglott a kocsi ülésén, keze újra és újra kinyílt és összezáródott, s Philip izgalma szinte kibírhatatlanná vált ettől. A vágy hevében már-már magáévá tette itt, a kocsiban. Kint ültek a lefizetett emberek a bakon. Ugyan kit érdekel, hadd vigyorogjanak az április éjszaka susogásába vegyülő hangok hallatán. Aki gazdag, mindent megvehet. A hallgatásukat, az összeesküvést, amivel megfosztották az őt megillető örökségtől, gyilkosságot… Alicia érezte, hogy Philipben lehorgad a vágy. Elvette a kezét. Philip nem látta, csak hallotta a dühét. – Szóval azért mégse ugyanaz. Elfelejtetted, mit ígértél Angliában. – Alicia… – Újból megfogta a kezét, és érezte a feszültséget a lány ujjain. – Amikor megérintesz, mintha semmi sem változott volna. Mintha nem teltek volna el évek azóta. De én most sem vagyok olyan gazdag ember, mint Roger! Nincs rangom, nincs vagyonom… – De ambícióid vannak!

– Hát persze. De ez a rohadt háború, amiről mindenki beszél, a végén még azokat is szétzúzza. És ha nem, akkor sincs a világon semmi esélyem, hogy valaha is olyan gazdagsághoz jussak, amilyenbe te beleszülettél, hogy megvegyem neked mindazt, ami egész gyerekkorodban körülvett, s amit oly természetesnek tartasz. Hat hónap ilyen házasság után nem hiszem, hogy még mindig ugyanazt mondanád, mint amit ma este mondtál nekem. Alicia megpróbált évődve válaszolni: – És annyira félsz egy ilyen próba elé állítani? – Alicia, Bostonban én egy pinceszobában laktam. Egy kicsi, koszos pinceszobában, ahol egyetlen gyertya világított! Ilyen élet várna rád Amerikában, legalábbis az első néhány évben… – Te nem gondolkodsz világosan, Phillipe. Mi tart vissza bennünket attól, hogy visszamenjünk Angliába? Rogert úgyis oda kell vinnem, és biztosan találunk egy hajót, még mielőtt itt elkezdődik a csetepaté… – És mit szólna hozzá a családod? El tudom képzelni az arcukat, amikor besétálsz egy nyomdászinassal, akinek van egy öltöny ruhája és más semmi. – De engem nem érdekel, hogy mit szólnak hozzá, Phillipe! Ezt próbálom megértetni veled már mióta! – Engem viszont érdekel. Mert végül a szegénység tönkretenne mindent közöttünk. Tegyük fel, hogy elég sikeres nyomdász válna belőlem. Ez még a semminél is kevesebb azoknak az embereknek a rangjához képest, akik egész életedben körülvettek. Alicia csak legyintett erre, de amikor újabb lámpák mellett haladtak el, Philip jól látta feszült mosolyát a hosszúkás ablakon beeső fényben. – Anglia változik – mondta Alicia. – Az apám viszolyog ettől, és be nem vallaná, hogy így van, pedig így van akkor is. A kereskedőosztály kerül hatalomra, mert egyre inkább az ő kezükben van a pénz. Ma már mindennapos, hogy egy sikeres üzletember főnemesi rangú lányt vesz feleségül – ó, te ezt egyáltalán nem érted! De nem kell visszamennünk Angliába! Eltemetem Rogert, és visszajövök ide, hozzád. Semmi nem számít, csak az, hogy szeretlek! Philip nyaka köré fonta a karját, megcsókolta, és Philip érezte, hogy lassan megadja magát, hogy érvei elolvadnak a lány testének melegében, kezének érintéseiben, mohó szájában. Megfeledkezett a gyanújáról is, hogy valahol… valahol a tébolyult érzések tarka kavalkádjában volt még valami, amit Alicia nem magyarázott el világosan. Mindenről megfeledkezett, és újból megcsókolta Aliciát, szenvedéllyel, miközben a kocsi tovább zötyögött a homályos philadelphiai utcákon.

Amikor szétváltak, Alicia megdörzsölte a szemét. A nevetése egyszerre volt vidám és szomorú. – Mennyire csodálkoznának otthon! Parkhurst lánya úgy sír, mint egy szende kislány a lovagja mellett. Szinte gyűlölni tudnálak ezért, Phillipe – ha nem szeretnélek olyan nagyon. Még egy hosszú, mély csók. Aztán Alicia – most már könnyek nélkül – így szólt: – Látom, meg kell még vívnom egy csatát. – Velem? – Igen! Hogy áttörjek a sok pajzson, amikkel körülvetted magad. De figyelmeztetlek, Phillipe, keményen fogok harcolni. Mert te és én férj és feleség leszünk. Philip csak döbbenten hallgatott a lány határozottsága hallatán. Alicia felnyúlt, és kétszer megkopogtatta a tetőt. A kocsi nagyobb iramra váltott, a nehéz vasabroncsok hangosan csattogtak a téglákon. – Persze bizonyos szabályokat azért be kell tartanom – mondta Alicia. – Philadelphiában tudsz maradni néhány napra? Már majdnem kimondta, hogy nem. Maradt még valami, ami mélyen aggasztotta, de képtelen volt megérteni, hogy mi az. Anne? Vagy hogy kitartottnak érzi magát a Városi Fogadóban? Az istennek se tudta eldönteni… Alicia megérintette. – Phillipe? – Igen – mondta –, maradhatok. – Legközelebb felmegyek a szobádba. Most még nem lehet. De biztos vagyok benne, hogy hamarosan el tudom intézni. Mivel a temetést Angliában kell tartani, kijárhatok a városba, hogy intézkedjem a holttest átszállításáról. Sue nénikém férje szerint egy frissen megözvegyült asszonynak otthon, magában kell gyászolnia. De majd meggyőzöm róla, hogy téved. Legalábbis az én esetemben. Tökéletesen magabiztosnak látszik, gondolta Philip csodálkozva. És eszébe jutott, milyen volt a legelső napon, amikor látta – a kentlandi napsütésből jött be éppen, a férfival, akire az várt, hogy Alicia a felesége legyen, Philip pedig megölje. Akkor önmagában elegáns kurvának nevezte. Olyan nőnek, aki a saját céljai érdekében játszik a férfiakkal… És nem sokat változott azóta sem, ez abból is látszott, amit egy perce mondott.

De akkor miért egyezett bele, hogy marad? Philip ezt maga sem tudta igazán. Aliciának volt valami bűvereje, amivel érzelmeket tudott fölszítani… érzelmeket, amelyek elsöpörtek minden józan megfontolást… – Kettesben akarok veled lenni, Phillipe – suttogta Alicia. – Úgy, ahogy régen voltunk. Ezt a néhány évet kitöröljük az életünkből. És annyi mindent akarok még kérdezni tőled! Kék szemében megcsillant a Városi Fogadó ólomüveg ablakainak fénye. A kocsi elsuhant az épület homlokzata előtt, a kis utcácska felé. Alicia az arcára tette kesztyűs kezét. – A feleséged leszek, Phillipe Charboneau, és fütyülök rá, hogy ki mit szól hozzá. Odahajolt hozzá, és nyelvének nedves hegye újból a szájába furakodott, egy utolsó csókra. A kocsi dülöngélve megállt. Hallotta, ahogy a magas szolgáló valamit morog a kocsisnak. Csizmák csikorogtak a kövön, aztán kinyílt az ajtó. A magas férfi kéjvágyó derűvel nézett Philip arcába. S ahogy kimászott a kocsiból, Philip arra gondolt, csak egy szót szóljon, rögtön megüti. De a szolgáló tudta, hol a határ. Visszamászott a bakra, és intett a kocsisnak, hogy indulhat. Philip állt az április csillagok alatt, haja lobogott a szélben. Amikor a kocsi befordult a sarkon, mintha halk, gyöngyöző kacagást hallott volna… A kéj kacagását. Talán… És a győzelemét. Uramisten, gondolta, milyen könnyedén az ujja köré csavarta őt is! És mégsem vetsz véget neki, igaz, öregfiú? De nem tudott véget vetni a nyugtalanságának sem. És továbbra is nehezen tudta volna megmondani, hogy valójában mitől nyugtalan. Talán Anne volt a fő oka, és hogy olyan élesen látta maga előtt a padlóra hajított Szabadság-érmet. Vagy az a szégyenletes körülmény, hogy Alicia férjét még el sem temették… Egy dolgot biztosan tudott. Három vagy négy évvel ezelőtt egy pillanatra sem fontolgatta volna, hogy vállalja-e a jövőt, amit Alicia akart. Feleségül venni egy grófleányt – ez akkor tökéletesen kielégítette volna a becsvágyát… Akkor. S hogy milyen sokat változtatott rajta az idő és a körülmények, azt jól mutatta ez a mostani tétovázása… Emlékezz rá, hogy melyik oldalon áll! Ugyanannak a hatalomnak az oldalán, amelyet az Amberly család ellened használt. Hogyan is tudná ezt feladni!?

Valamennyi kérdés közül most ez aggasztotta a legjobban. Túlságosan jól ismerte Aliciát ahhoz, hogy a szerelem csodáiban higgyen. Vagy teljesen elhatalmasodott Alicián a szenvedély, és valóban nem fogja fel, milyen következményekkel járna mindaz, amit ma mondott… Vagy – tért vissza korábbi gyanúja – van még valami a háttérben, amit ő nem lát tisztán. Nem ment fel rögtön, hanem körbesétált a Városi Fogadó főbejáratához. Leült egy asztalhoz, megivott három korsó flipet, és közben az est eseményeinek rejtélyén törte a fejét. De hiába, s hogy megszabaduljon a gyötrő kérdésektől, megivott még egyet. Félig részegen és valami szégyenfélével a szívében támolygott fel a szobájába. A fogadós nem fogadott el pénzt az italokért. Hozzáírják a számlájához. A sötétben kirántotta az ágyból a melegítőt, gyorsan bebújt a takaró alá, és még egyszer végig akart gondolni mindent. Ehelyett álomba süllyedt, és nem Aliciáról álmodott, hanem Anne Ware-ről. II. Az egy hét alatt Philadelphia balzsamos áprilisi melegében Philip megérezte a gazdag kvéker város ritmusát és hangulatát. Kedden este a Krisztus Templomának csengő „vajharangjai” a szerdai vásárnap közeledtére kongattak, de a beszélgetés mindenütt inkább a massachusettsi eseményekről folyt, semmint az üzletről. Egyik este, amikor a fogadó főtermében vacsorázott, és hegyezte a fülét, olyan híreket hallott, amelyeket nyilván lovas futárok hoztak a philadelphiai hazafiaknak.' Egy brit egység újból elhagyta Bostont, ezúttal Brookline irányába. Philip feltételezte, hogy ötszáz fősnél kisebb erőről lehet szó. Összecsapásról nem érkezett hír. De a jól öltözött úriemberek, akik a megfeketedett gerendák alatt ettek, ittak és átkozták a North-kormányt, minden jel szerint ugyanazt gondolták, mint szinte mindenki, akivel Philip beszélgetett: a háború most már elkerülhetetlen. A Városi Fogadóban most éppen valami virginiai szónokot éltettek, egy bizonyos Henryt. Március végén az illető felszólalt a Polgárok Házában, és kijelentette, hogy mivel a háború gyakorlatilag bizonyossá vált, ő csak két lehetőséget lát a tisztességes emberek előtt – szabadság vagy halál.

A Városi Fogadó izgatott, púderes hajú úriemberei a hajókon érkező, az anyaországról szóló híreket is az elsők között kapták meg. Igen, a király eltökélte magát az erőpróbára. Az urak botjukkal a padlót verték és kiáltoztak: „Pfúj, le vele!”, s végül a füstös helyiség már szinte mennydörgött a vasalt botvégek csattogásától. S amikor egy enyhén kapatos hazafi fölállt és részleteket idézett Henry beszédéből, a botok ugyanolyan hévvel csattogtak megint, ezúttal az egyetértés jeleként. Hat nap telt el. Philipben egyre nőtt az aggodalom Anne Ware és az apja iránt. Egyszer fölnyergelte Nellt, hogy ellovagoljon az Arch Streetre, búcsút vegyen Aliciától, aztán induljon vissza északra. Aztán levette a nyerget mégis, s közben szidta magát a határozatlansága miatt, és azért, hogy Alicia olyan hipnotikus hatással van az érzéseire. Még egyszer találkozom vele, gondolta. De azzal vége. Bizonyosság azonban nem volt a szívében. És ha az érzelmek valami furcsa változása folytán Alicia valóban rájött, hogy Roger Amberly világa nem az, aminek egykor gondolta? Mi van akkor, ha valóban a felesége akar lenni, ha mégoly szerények is a kilátásai a jövőre nézve? Az idő és az események őt magát megváltoztatták, miért ne változtathatták volna meg Aliciát is? És az ilyesfajta töprengés eredményeként mégiscsak maradt Philadelphiában – fogolyként. A fogadóban a Második Kontinentális Kongresszus volt a fő téma, amelynek május elején kellett kezdődnie, miután III. György nem volt hajlandó engedményekre. A városban töltött hetedik napon megkérdezte, hol találja a közelgő gyűlés helyszínét. Az enyhe áprilisi alkonyatban a már rügyeket bontó szilfák alatt elballagott az impozáns téglaépület, az Állam Háza elé. Az udvaron csizmák csattogtak egy ütemre. Benézett, és egy helyi polgárőrcsapatot látott gyakorlatozni. Oldalt pedig vagy fél tucat remek hátasló volt kikötve. S miközben a polgárőrök feszes ellenmenetet hajtottak végre, Philipben felrémlett Barrett ezredes és a concordi egységek zaklató emléke – és mindazoké, akik a barátjukká fogadták, Akik beavatták őt az ügyükbe… Ben Edes. Ware ügyvéd. Anne… Az úristenit neki, káromkodott csöndesen, miért kell a férfinak arra születnie, hogy nők kínozzák és szaggassák egész életében!?

Nem, tovább egyszerűen képtelen volt várni. Elhatározta, hogy üzenetet küld az Arch Streetre. Szembenéz Aliciával, és meglátja, hogy az újabb találkozás feloldja-e valamiképpen a benne tomboló zűrzavart. Az egyik percben iszonyatosan kívánta… A következőben megint a szívébe lopózott a gyanú a lány indítékait illetően… Igen, üzenetet küld az Arch Streetre! Megint felbérel egy fiút a kocsmában, Alicia rokonai pedig gondoljanak, amit akarnak. Szinte el sem jutott a tudatáig a háta mögött felhangzó patkódobogás, miközben elindult az udvar kapujától, eltökélve, hogy még aznap kierőszakolja a találkozást… – Uram, egy pillanat! Nem ismerjük mi egymást? A hang félbeszakította Philip töprengését. Megfordult, és az Állam Házának kapuja előtt egy embert pillantott meg lóháton. Egy kövérkés, idős embert szemüvegben és majdnem teljesen kopasz fejjel… Franklin volt az. Nyilván az Állam Házából jött ki, és fölült az udvarban kikötött lovak egyikére. Ragyogó, smaragdzöld bársonyruhát viselt, a fehér csipke a nyakán fehér nadrágjával volt pompás összhangban, a cipőjét pedig ezüstcsat díszítette. Franklin megnógatta a lovat a térdével. Philipben Franklin látványára rögtön felrémlett a Sweet's Lane és a Craven Street. Dr. Franklin még mindig ugyanazt a szemüveget viselte, amelynek lencséje változó vastagságúra volt csiszolva. Jóságos tekintete és okos szeme volt most is, de az arca azért sokat öregedett; elmélyültek a ráncok rajta. S miközben lovával Philiphez ügetett, a mosolya mintha kevésbé lett volna természetes, mint egykor, mintha lett volna benne valami rejtélyes melankólia… – A legmelegebben üdvözlöm, dr. Franklin – mondta Philip. – Mr. Charboneau, nemdebár? Nagyon jól emlékszem önre Londonból. Philip elmosolyodott. – Ez kölcsönös, uram. Mindig nagy tisztelettel és hálával gondolok önre. Az ön öt fontja nélkül sohasem jutottam volna el Bristolba és a gyarmatokra. – Ez remek, remek. – De itt amerikai nevet vettem fel. Philip Kent. – Óriási! Úgy hallottam, némiképp sietősen kellett elhagynia Londont. Remélem, a lista és a levél segített önnek elhelyezkedni a nyomdászatban. – Franklin letolta a szemüvegét, és a keret fölött nézett le Philipre. – És számítok rá, uram, hogy vissza is fizeti a kölcsönt, amint a szakmája gazdaggá teszi.

Philip jobbnak látta nem bevallani, hogyan veszítette el mindkét iratot, és ezért egyszerűen így felelt: – Visszafizetem, számíthat rá nyugodtan. Nagyon jó helyet találtam magamnak Mr. Edesnél Bostonban. – Ben Edesnél? Aki a Gazette-et adja ki? Akkor tehát nem Philadelphiában él? – Nem, csak… ö-ö-ö… üzleti ügyben jöttem a városba. Franklin barátságosan nézett le rá pazar bőrnyergéből. – Uram, tartson velem! Hadd hívjam meg egy csésze kávéra vagy csokoládéra, s közben elmesélheti a legújabb híreket a mi ostromlott testvérvárosunkból. Mikor is jött el onnan? – Már majdnem három hete. Attól félek, nem egészen frissek a híreim. – Hmm, valóban. No de az a lényeg, hogy Ben Edesnél dolgozik, vagyis a jó oldalon kötött ki, nem igaz, Mr.Kent, ezt mondta, ugye? – Igen. – Nagyon jó amerikai név. Erre jöjjön, van egy remek és népszerű hely alig néhány lépésre innen. Ragaszkodom hozzá, hogy meghívhassam egy kis frissítőre. Szeretném hallani, hogyan boldogult. Elvégre – tette hozzá Franklin, továbbra is azzal a furcsamód kényszeredett mosolyával –, ha nem tévedek, volt egy kis részem abban, hogy áthajózott az óceán innenső oldalára. – De még mennyire, uram. – Most pedig, amikor minden ilyen katasztrofálisan összezavarodott, talán már meg is bánta, hogy hallgatott a tanácsomra!

Negyedik fejezet A DRÁGÁN VETT SÍP I. Philip Franklin lova mellett ballagott a Sovereign kávéház felé. amely egyetlen háztömbnyire volt. A doktor összevonta a szemöldökét, látva, hogy néhány ló ki van kötve előtte. Fiatal, fekete bőrű szolgák kettőt még kantárszáron is tartottak. Miközben Franklin a korához képest meglepően könnyed mozdulattal leugrott a nyeregből, Philip a bejárat fölött lévő megfakult feliratot nézte. És mellette itt is láthatta a hannoveri király elmaradhatatlan ábrázolását, csak éppen egy buzgó hazafi valami trágyával összekente a kövér, festett arcot. A kávéház tulajdonosa pedig nem vette a fáradságot, hogy letakarítsa. – Zsúfoltabbnak látszik, mint általában – morogta Franklin, miközben Philippel együtt belépett az ajtón. – Remélem, a kedvenc helyemet nem foglalták el… a fenébe, de igen. Az egyik pad felé mutatott egy balra eső, zöld üveges ablak alatt. Franklin az állát vakargatva körbenézett. Az emberek összesúgtak, feléje mutattak. Franklin komoly hírnévnek örvendett a városban. De bármilyen híresség volt, helyet azért nem kínált neki senki. És Philip egyetlen kis szabad asztalt látott, az egyik piszkos hátsó sarokban. Franklin azonban csak ravaszkásan hunyorított, és nem mozdult a bejáratból. Majd intett a fogadós fiának, és élesen rászólt: – Fiatalember! Ha megkérhetném! A fiú megismerte a fontos vendéget, és rögtön szaladt is eléje. – Nagyon sajnálom, doktor úr, de csak a hátsó asztal szabad… – Hát akkor, azt hiszem, kénytelenek vagyunk ahhoz ülni – vonta meg a vállát Franklin. – A lovam ott elöl van kikötve, és éhes – tette hozzá. – Az a nagy deres, ismeri? – Hát persze, uram. – Vigyen neki negyed gallon osztrigát, de rögtön. – Osztrigát?

– Jól hallotta, negyed gallon osztrigát! – mondta Franklin dörgő hangon, mire még több fej fordult felé. A szemek kikerekedtek, a beszélgetések fennakadtak. – Ebben a hónapban van osztrigájuk, ugye? – Igen, uram, rengeteget kaptunk. – Akkor gondoskodjon róla. A lovam veszettül imádja az osztrigát. Philip kérdő pillantást vetett Franklinra, de a doktor méltóságteljes léptekkel elindult a leghátul lévő kis asztal felé. Philip követte. Mire az asztalhoz értek, a fiú már ki is fordult a konyhából, egy kis réztállal a kezében. Két ember felemelkedett az egyik asztaltól. Aztán még kettő. Egy perc sem telt el, és a Sovereign gyakorlatilag kiürült, jóformán az egész vendégsereg kiment a fiú után, hogy megnézze azt a különleges lovat, amelyik osztrigát eszik. – Most már előrébb mehetünk, Mr. Kent – mondta Franklin. – A törzshelyem is megüresedett. Philip elnevette magát, amikor Franklin leült a megszokott helyére, és megjegyezte: – Egy kis trükk, amit akkor tanultam, amikor évekkel ezelőtt átvettem a postát. Személyesen utaztam be a vonalakat, hogy ellenőrizzem őket. A legtöbb vidéki fogadó, amiben megszálltam, zsúfolásig tele volt. És ha a tűz mellé akartam ülni, de ott már foglalt volt a hely, osztrigát kértem a lovamnak. Ez mindig bevált. Egy perc, és a fiú visszajön, hogy megkérdezze, mit kérünk. Így is történt. A fogadós ifjú segédje boldogtalan arccal és üres tállal közeledett. Egy piros foltra mutatott a karján. – Annak az átkozott lónak esze ágában sincs osztrigát enni, dr. Franklin! Amikor megpróbáltam megetetni, kis híján leharapta a karomat. Kiöntöttem az egész rohadt tállal. – Talán a lovam hirtelen elveszítette az étvágyát – felelte Franklin elgondolkodva. – Én pedig elveszítettem a helyemet – panaszkodott egy férfi a visszaözönlő vendégseregből. – Ó, azt hittem, hogy távozott, uram – mondta Franklin egykedvűen. – De hát van még rengeteg szabad hely. Fiú, két csokoládét ide. És az osztrigát természetesen írja a számlámra. Azzal újra Philipnek szentelte a figyelmét, aki alig tudta visszafojtani a nevetését, miközben a becsapott vendégek lökdösődve próbálták visszaszerezni korábbi asztalaikat. Franklin ügyet sem vetett rájuk. A zöld ablaküvegen át beeső napfény lángot vetett a szemüvegén, ahogy megkérdezte, elégedett-e Philip édesanyja az új hazájával. Philip elmondta, hogy anyja meghalt az Eclipse fedélzetén.

– Ó, ez tragikus hír. Fogadja legmélyebb részvétemet. Én magam is elveszítettem egy szerettemet az elmúlt decemberben… – Közben a fiú megjött a két csésze forró csokoládéval. – Még Angliában kaptam a hírt, hogy az én drága Joanom meghalt. – A felesége? Ó, doktor úr, nagyon sajnálom. – De legalább itt volt a philadelphiai családom, ahová hazajöhettem – a húgom, Sally itt él a férjével, Richárd Bache-sal. – Philip csodálkozott, hogy Franklin nem említi törvénytelen fiát. – És, ha szabad kérdeznem, Mr. Kent, otthonra is talált Mr. Edesnél? Mármint képletes, sőt filozófiai értelemben? – Hát igen. Találkoztam Samuel Adamsszel, Mr. Revere-rel, dr. Warrennel és a hazafiak sok más vezérével. – Kiváló emberek egytől egyig – bólintott Franklin, a csokoládéját szürcsölve. – De úgy hallottam, veszélyben van az életük, ha még tovább Bostonban maradnak. – Én úgy tudom, Warren és Revere kivételével már mindannyian elhagyták a várost. Ami azt illeti, magam is segítettem egy brit katonának biztonságos helyre jutni. – Dezertálni? Philip bólintott. – Nem bírta a gyomra, hogy az angol honfitársait kelljen zaklatnia. Elvittem Concordba. Aztán ott gyakorlatoztam az egyik polgárőrcsapattal. Franklin lehúzta a szemüvegét. – Valami bizottsági ügyben jött Philadelphiába? Philip elvörösödött. – Nem… ö-ö-ö… személyes ügyről van szó. Meg kicsit megkönnyebbülés is volt egy időre kiszakadni Massachusettsből. Olyan átkozottul összezavarodott minden… Van, aki függetlenséget akar, van, aki nem, a legtöbb ember meg nem is tudja igazából, csak szörnyen beijedt, mert mindenki meg van győződve róla, hogy nagy baj lesz. Franklin szomorú arccal bólintott. – Az a vicces az egészben, hogy épp mielőtt hajóra szálltam Angliában – nem csupán komor kedéllyel, de némiképp szégyenben is, miként talán ön is hallott róla! –, éppen volt szerencsém találkozni országunk egyik utolsó jó barátjával, Chatham grófjával. És azt mondtam neki, hogy a gyarmatokon töltött megannyi év során egyetlenegy embertől sem hallottam, legyen részeg vagy józan, hogy mélyen és őszintén kívánná az elszakadást. Sem olyan véleményt, hogy ez akár csak a legcsekélyebb előnnyel is járna Amerika számára. És lám, arra kell

hazaérkeznem, hogy ezt itt már nyíltan vitatják. Régen legfeljebb suttogtak róla, és azt is csak a radikálisok. Franklin élénk szeme Philipre szegeződött. – Van saját véleménye erről, Kent? Amikor összeül a második kongresszus, sokan lesznek kíváncsiak rá, hogy vajon mit gondol a polgárságunk. Vagyis minden egyes vélemény értékes. Philip gondolkodott egy pillanatig, majd komoran megrázta a fejét. – Angliában szerencsétlen tapasztalatokat szereztem… – Igen, említette, amikor meglátogatott a Craven Streeten. Valami befolyásos családdal kapcsolatban, ha jól emlékszem… – Igen. Azok után, ahogy zaklattak, nem valami jó érzéssel gondolok az uralkodó osztályra. Másfelől Bostonban, a legszélsőségesebb embereket kivéve – amilyen például Mr. Adams úgy látom, mindenki valamiféle kiegyezést szorgalmaz. – Még most is? – Ha lehetséges. Lehet, hogy nem az. De néhány kivételtől eltekintve a katonaság önmérsékletet tanúsított. És nyilvánvalóan a kormányzó is. Úgy értem, máshol egy olyan ember, mint Gage, alighanem letartóztatta volna Ben Edest az alapján, amilyen vad támadásokat közölt a Gazette-ben a tábornok ellen. – Ez a visszafogottság az egyik oka – felelte Franklin –, hogy Gage csillaga már leáldozóban van a Whitehallban. Úgy hiszem, hamarosan vissza is hívják. A király és a lakájai most már határozott cselekvést óhajtanak, hiszen Massachusetts tartományt lázadónak nyilvánították. – Be kell vallanom, hogy nem valami kellemes ezt hallani. Én azt reméltem, hogy itt felépíthetem a jövőmet. Talán ezért vagyok még mindig ilyen kétkedő. Viseltem a Szabadság-érmet, segítettem Mr. Edesnek meg ilyesmi. De nem lettem olyan lelkes híve az ügynek, amilyen lehettem volna. Ki szereti azt látni, hogy a jövő puskafüstben foszlik szét? És közben az élete is veszélybe kerül? – Azt bizony ép elméjű ember nem kívánhatja – mondta Franklin. – De vannak idők, amikor az ilyesmit nem lehet elkerülni. Nagyon jól tudom, hogy az amerikaiak többsége inkább a biztonságot választaná, mint a háború veszélyeit… – Franklin lerakta a csészéjét, szemüvege mint két ikertűz lobogott a beszűrődő napfényben, s halk hangon folytatta. – De azok, akik odaadnák a szabadságot egy kis időleges nyugalomért cserébe, nem érdemlik meg se a szabadságot, se a biztonságot. – Egy pillanatra elhallgatott, s arcára visszatért a melankolikus kifejezés. – Vagyis tovább kell mennünk előre, bármi

is legyen a vége, bár egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy győzni fogunk a háborúban. – Hát, ezt a nézetet eddig még nem hallottam. – Maga csak a hazafiakat hallja. Az pedig szűk és bevallottan elfogult vélemény. Én megpróbálok hangot adni minden oldalnak. Azt hiszem, a lakosságnak csak egy töredéke támogatná a fegyveres felkelést. Mondjuk, a negyede. Vagy a harmada, ha szerencsések vagyunk. Hadseregünk nincs, és ki tudja, hogy a mi kiképzetlen farmerjaink és kézműveseink hogyan állnának helyt olyan ezredek ellen, amelyek már a világ számos csataterén diadalmaskodtak. És mégis – folytatta nyomatékosan újabb szünet után – meg vagyok győződve róla, hogy nincs más út számunkra, csak az, amelyen haladunk. Véleményem szerint nincs nagyobb bűn az ég alatt, mint amikor az egyik ember engedi a másiknak, hogy őt – vagy a nemzetét – rabságba döntse. Persze – vonta meg a vállát –, mindenki maga kell hogy állást foglaljon. Franklin szavai úgy érték Philipet, mint egy ütés, és mélyen az agyába vésődtek. Marie Charboneau képe jelent meg lelki szemei előtt. Az anyjának egészen más volt a véleménye erről, mint Franklinnek, de a doktor olyan csöndes határozottsággal beszélt, hogy Philip önkéntelenül és némán egyetértett vele. Hirtelen szinte egész lényét megrázta a felismerés: Amit az anyám akart, az csak egy másfajta rabság volt. Az Amberlyk börtönvilágának önkéntes elfogadása. És nem kiteljesítő rabság, ahogy Anne mondta. Hanem pusztító. Csak az anyám ezt sohasem látta… Franklin újból mondott valamit, de szavai belevesztek a kocsma zsivajába. Philip felnézett, de a doktor szemét eltakarta napfényben szikrázó szemüvege. És mégis elfogta az a borzongató érzés, hogy Franklin belelát a lelkébe, egészen valami mélyen ülő szomorúságig. – Elnézést kérek, doktor, nem hallottam, mit mond. – Ó, éppen csak az én Billymen töprengtem. – A fián? Franklin bólintott, és hangjában némi keserűséggel mondta: – Aki nem más, mint őexcellenciája New Jersey kormányzója. Amint mondtam, minden ember állást kell hogy foglaljon. Billy ezt megtette. Segítettem neki, hogy megszerezze ezt a pozíciót. Megmozgattam Londonban minden követ annak idején, amikor még szívélyesebb volt a viszonyuk a gyarmatokkal. Azt akartam, hogy Billy fontos posztot tölthessen be! No persze úgy hittem akkor, hogy sikerült valami kis értelmet is csöpögtetnem a fejébe ifjú korában…

Franklin keze ökölbe szorult, hogy kifehéredtek az ujjbütykei. – Néhány héttel ezelőtt a legnagyobb reményekkel jöttem haza. Imádkoztam, hogy amint lelépek a hajóról, azt kelljen hallanom, Billy a lemondásával tiltakozott a korona politikája ellen. Nos, Mr. Kent, nem mondott le. És úgy hallom, nem is fog. Ezen a világon drága, elhunyt hitvesem után őt szeretem a legjobban, és ezt egyáltalán nem szégyellem. De, istenemre mondom, a szabadságot még jobban szeretem. Nem úgy, mint Billy – a jelek szerint. Úgy hallom, túlságosan a szívéhez nőttek ragyogó életének mellékes örömei. És ez bizony éket ver közénk. Ha így marad, örökre. Franklin újból lehúzta a szemüvegét, és Philip ismét látta a szomorúságot a szemében. Most már e bánat még egy okát is tudta. – Választás kérdése az egész, Mr. Kent – sóhajtott fel Franklin. – Hogy mennyit hajlandó fizetni a sípért? – Hogy miért? – Ó… – Franklin finoman elmosolyodott. – Tudja, én így szoktam ezt mondani. Még kisfiú koromban történt Bostonban, hogy az egyik vendégünk adott nekem egy kis aprópénzt. És még aznap találkoztam az utcán egy fiúval, aki sípon játszott. Soha nem hallottam még olyan szép hangot. Odaadtam a fiúnak az Összes pénzt, amit csak kaptam, és olyan büszkén fújtam azt a sípot, amikor hazamentem, hogy csak na. A testvéreim meg persze kinevettek. Mintha villám csapott volna belém, amikor azt mondták – és ráadásul az apám is megerősítette –, hogy négyszer annyit fizettem a fiúnak, mint amennyit az a síp ért. Rögtön el is veszítette minden varázsát. S ahogy hallottam a nevetésüket, és arra gondoltam, milyen sok pénzt elszórtam, olyan keserves sírásra fakadtam, ahogy csak a gyerekek tudnak sírni. Ez a történet nagyon megragadt a fejemben. Valahányszor kényelmesen, de rosszul akarok dönteni, szemben a nehéz, de helyes döntéssel, azt mondom magamnak, „Franklin, ne fizess túl drága árat a sípért”. És Billy éppen ezt tette. Azt hiszem… – Franklin most minden szót nagy erőfeszítéssel mondott ki – azt hiszem, soha többé nem látom, hacsak nem mond le. És nem hiszem, hogy lesz hozzá bátorsága. Még mindig el van bűvölve a síptól, amelyért túl drága árat fizetett. Philip a saját kezét bámulta. Franklin egy kis szünet után nagyot sóhajtott. – No de mindez nem tartozik a tárgyhoz, hiszen jelentősebb dolgokról beszélgettünk. Igazán szeretném én is tudni, mivel fog végződni ez az egész felfordulás. Tudja, erős, hatalmas nép lakja Amerikát. És sok szempontból különleges is. Ha a miniszterek úgy döntenek, hogy kipróbálják az erőnket, azt hiszem, szörnyen meg fognak döbbenni – legalábbis eleinte. Egy hosszú

háborúban… – Kétkedően megvonta a vállát. – Arról már elmondtam a véleményemet. – És úgy gondolja, a miniszterek valóban kenyértörésre viszik a dolgot? – György eltökéltségét látva igen, azt hiszem, ez fog történni. Őfensége nem gonosz ember. De rossz király, aki engedi félrevezetni magát. És egyetlen ember sincs a kormányban, aki ellent merne mondani neki. Se North, se Dartmouth, se Kentland, se… Franklinnek torkára fagyott a szó, ijedten letette a csészéjét. – Mi a baj, Mr. Kent? Fehér lett, mint a fal. – Mondott egy nevet… nem vagyok biztos benne, hogy jól hallottam… Kentland? Franklin bólintott. – Igen, James Amberly, Kentland grófja. A Király Barátainak nevezett szűk klikk tagja. A tengerentúli ügyek miniszterhelyettese Lord Dartmouth alatt. – A szemüvege fölött nézett Philipre. – Talán ismeri? – Csak… csak hallottam a nevét Sholtónál – felelte gyorsan Philip. – Meg hogy magas posztot foglal el. De azt is hallottam, hogy meghalt. Lehetséges, hogy két nemesúr is létezik ezzel a névvel? – Kentlandnek egy és csakis egy örökletes grófja van, Mr. Kent. De ahogy belegondolok, az valóban rémlik, hogy Amberly néhány évvel ezelőtt súlyos betegségen esett át. Hónapokon át el sem hagyta vidéki birtokát. De aztán csak meggyógyult. Visszatért Londonba, és helyet kapott a kormányban. Amennyire tudom, ez volt a terve már azelőtt is, hogy egy régi harci sebesülése újból ágynak döntötte. – Életben van? Ma? – A mai napért nem kezeskedhetem. De személyesen beszélgettem a gróffal a Lordok Házánál két héttel az elutazásom előtt. Minden tekintetben bölcs, humánus ember – leszámítva György király iránti vak hűségét. De a felesége!! Egy királyi boszorka, de inkább boszorka, mint királyi. Ami igaz, az igaz, Amberly nem látszott éppen makkegészségesnek, amikor beszélgettünk. De azért csak elboldogul valahogy, segít Dartmouthnak a külpolitika vezetésében. Azt is hallottam, hogy a fia valahol itt szolgál a gyarma… szentséges isten! Philip hirtelen felállt, kis híján feldöntve az asztalt. Az arca eltorzult az agyában dübörgő hitetlenségtől. Azt mondták, meghalt. Azt mondták nekünk, hogy meghalt. Fagyos gyűlölet rázta egész testét a csalás aljasságától. Hang alig jött ki a torkán, amikor megszólalt: – Dr. Franklin… bocsásson meg… valamit el kell intéznem sürgősen…

– Várjon, Kent! Emlékszem, mit mondott nekem a Craven Streeten, hogy az apja nem vette feleségül az anyját – Amberly volt az? Philip azonban már nem válaszolt neki, hanem kirontott a Sovereignből, és futásnak eredt. Értette már, hogy mi történt, ha nem is minden részletét. De ami a legfontosabb – s ez fehéren izzó acélként égette úgy gondolta, most már érti Aliciát is. Most aztán tényleg összecsapnak. De úgy, hogy belevacognak a rohadt tory fogai az egész Trumbull családnak! Szaladt az utcákon át egészen a Városi Fogadóig, átcsörtetett a nagytermen a lépcsőhöz. Kabát és nyeregtáska. Aztán a lova. Aztán irány az Arch Street… A fogadós megállította a lépcső lábánál. – Mr. Kent, látogatója van odafönt. A hátsó ajtón jött be, közvetlenül sötétedés után. – Mosoly terült szét az arcán. – Azt hiszem, ugyanaz a jótevő, aki a számláit állja, amíg itt van. Én igazán nem szeretném, hogy úgy ismerjenek, mint aki a toryk pénzén él. De amikor egy asszony ennyire jó és gazdag, mint az, aki… Philip föliramodott a lépcsőn. A szobája ajtaját zárva találta. Addig kopogott, amíg Alicia ki nem nyitotta a reteszt, hogy beengedje. II. Alicia válla aranyosan csillogott az egyetlen gyertya fényében, amely egy cintálca mellett égett. A tálcán két pohár és egy palack bársonyosan ragyogó vörösbor állt. Alicia hátralépett, hogy beengedje. Vöröses haja most kibontva a vállára omlott. Egy gyapjútakarót terített magára, s a kezével fogta össze, de nem túl magasan, hogy jól lehessen látni az árnyas völgyet mellének két halma közt. Philip egyetlen kaszáló pillantással felmért minden kis részletet, amit a lány olyan ügyesen és gondosan előkészített. Az ágynemű fel volt hajtva. Az ablakon bezárva a zsalu. Alicia ruhái egyetlen csipkés kupacban az egyik sarokban. Meztelen lába surrogott a padlón, ahogy Philip felé indult, de a hirtelen ajtócsapódástól szeméből eltűnt a forró csillogás. Szája kérdésre nyílt, de Philip megelőzte: – Miért nem mondtad meg nekem, hogy Lord Kentland még életben van? – Micsoda?

A gyapjútakaró félrecsúszott, előtárva Alicia jobb mellét. Philip ujjai a karjára kulcsolódtak. – Miért nem mondtad meg nekem, hogy él az apám? Alicia izgalomtól meredt rózsaszín mellbimbója összezsugorodott. Úgy látszott, képtelen megszólalni. Philip hangja újból beléhasított: – Miért, Alicia? – Akartam, amikor eljön az ideje… – Alicia hátrálni próbált, de Philip erősen szorította, ujjai kékesfehér foltokat hagytak a bőrén. – Kitől hallottad? – lihegte a lány. – Egy úrtól, aki nemrég érkezett Angliából, ha ez számít. Az apám nem volt halott, amikor az anyámat és engem elkergettek Kentland-ből. Az egész csalás volt, aljas beugratás! A gyászoló szolgák, a megjátszott fájdalom… Uramisten, milyen ostobának gondolhattak bennünket! Két bugris Franciaországból. Akik beveszik az első mesét, amivel megetetik őket! – Phillipe, hadd magyarázzam meg… – De igazuk volt, nem? Ki intézte ezt így, Alicia? – Engedj el, fáj… Philip hátracsavarta a kezét. – Mondd meg, a rohadt úr istenit! – Kérlek, Phillipe… – Már szinte nyöszörgött. – Engedj el. De hiába könyörgött, s erre előrehajtotta a fejét, hogy vöröses haja a homlokára omlott, száját Philip kezéhez akarta nyomni, hogy megcsókolja, s szabad kezével a fiú karját próbálta simogatni. – Kérlek. Kérlek, ne bánts, drágám… Philip keményen ellökte. Alicia megbotlott, és az ágynak vágódott, egyik kezével tompítva az ütközést. A takaró a lábára hullott. A gyertya fényében olyan volt, mint egy szobor, mintha mellét, hasát, vöröses szőrzetének háromszögét fényekből s árnyékokból alkották volna… Lassan fölkászálódott az ágy végéről. Philipre nézett, aztán elfordította a tekintetét. Gyors, ziháló légzése elárulta rémületét: – Lady Jane találta ki az egészet. Mindig félt tőled és az anyádtól, meg attól a levéltől, amit a herceg írt. Amikor… amikor látta, hogy nem mentek el, amíg nem látjátok az apádat, Lady Jane úgy akarta intézni, hogy ne legyen tovább okotok a maradásra. Hogy ne reménykedhessetek a találkozásban. – És könnyedén megvásárolta a fekete koszorúkat Kentland kapujára. Könnyedén megvásárolta a szolgák gyászos ábrázatát. Hiszen ha jól megfizetik, nyilván készek azok minden színjátékra. Lady Jane meg tud vásárolni bármit és

bárkit, nem igaz? Rang és gazdagság – csak ennyi kell hozzá, hogy megrendezhessen egy kis színjátékot, és bolonddá tegye az ostoba francia fiút és az anyját. – Félt tőled! Tudta, hogy a férje nyilvánosan a fiának ismer el, ha akár csak egyszer is szemtől szemben találkozik veled. Ezért hát mindenre kész volt, csak hogy megszabaduljon tőled… – És aztán engedte, hogy Roger megtegye a saját kis megelőző intézkedéseit! – mondta Philip keserű gúnnyal a hangjában. – Miután beadta nekünk, hogy Amberly halott, és mi Londonba menekültünk, Rogerrel még azt is eltervezték, hogy soha ne hagyjuk el azt a várost élve. Soha nem fogtam fel, hogy ilyen hatalmam van fölötte! Ó, az anyám persze váltig állította, hogy nagy ereje van annak a levélnek. De azt hiszem, én ezt igazából csak most értettem meg. Lassan Alicia felé sétált. A lány még az ágyon gubbasztott, s most egészen kicsire húzta össze magát. – Mindez persze megmagyaráz még néhány homályos pontot. Például azt, hogy Londonban miért nem hallottuk sehol Amberly halálhírét. – Sötét szeme összeszűkült, ahogy eszébe jutott az a fűzliget a Medway partján. – És amikor figyelmeztettél Roger szándékaira, épp mielőtt az anyám és én elmenekültünk Tonbridge-ből, mondtál valamit, amit nagyon furcsállottam. A temetési előkészületekkel kapcsolatban. Azt mondtad, az még ráér. Amíg Roger le nem számol velünk. Hát igen, az bizony még ráért. Philip belemélyesztette az ujjait Alicia parfümtől illatozó vállába. Alicia megpróbált kiszabadulni, halkan felsikított, megrázkódott a melle. De Philip nem engedte el. – Te tudtad, hogy az apám nem halt meg. Ahhoz volt bátorságod, hogy figyelmeztess, de ahhoz nem, hogy elmondd a teljes igazságot. Gondoltam, hogy titkolsz valamit. De álmomban sem jutott volna eszembe, hogy éppen ezt. Alicia arcát elöntötték a könnyek, s szinte hisztérikus hangon könyörgött… Philip végül elengedte, de legszívesebben a torkának esett volna. A nő halkan sírdogált, miközben Philip az ablakhoz lépett, résnyire nyitotta a zsalut, és az áprilisi csillagokra meredt. Félt, hogy a végén még kárt tesz benne. Halk léptek. Két kar siklott a derekára, majd összekulcsolódott. A nő melle és combja hevesen hátához és fenekéhez nyomult. – Ne gyűlölj túlságosan. Én beszélni akartam neked az apádról, de nem tudtam rávenni magam. Én nem vagyok több, mint aminek felneveltek, és amire

megtanítottak. Ha akkor ott maradsz… ha rájössz a csalásra… biztos voltam benne, hogy akkor még találkozol Rogerrel. És megölhettek volna. Philip megragadta két karját, szétfeszítette őket, és szembefordult vele. – Vagy én ölöm meg őt? És tönkreteszem a drágalátos jövődet? Nemcsak Lady Jane akarta, hogy elmenjek, mi!? – Phillipe, én szeretlek téged – és akkor is szerettelek. És néhány napja már megmondtam neked, hogy akkor rosszul választottam. Éveket kellett leélnem Rogerrel, hogy erre rájöjjek. Tudom, hogy meg kellett volna mondanom neked a teljes igazságot. De nem tudtam, mert a magam módján én ugyanúgy féltem, mint Lady Jane. Igen, jogosan vádolsz. De ezen túl vagyunk. Ez már csak a múlt, drágám… Philip nyaka köré fonta a karját, száját suttogva a fiú szájához közelítette. – Én csak téged szeretlek! Azzal vadul rátapadt a szája. Hangosan vette a levegőt, ahogy megcsókolta, aztán újra, s közben úgy mozgatta a testét, hogy két mellbimbója finoman Philip melléhez dörzsölődjön… – Feküdj le velem, Phillipe. Most – ezen az ágyon. Hadd bizonyítsam be, hogy ami elmúlt, nem számít többé. Roger elment – az apád életben van – mi pedig egymásra találtunk – kérlek, Phillipe. Az ágy… Valami legvégső, jeges felismerés futott át Philip testén. Újból ellökte magától a lányt. – Azt hiszem, Alicia, a múlt nagyon is sokat számít a te esetedben. És különösen ahogy összefügg a körülményeid megváltozásával. Roger halott. A herceg Angliában él. És én vagyok az egyetlen örököse. – Ez az erőd! A nagy lehetőséged! – kiáltotta Alicia, hamis örömmel az arcán, valahogy túl ragyogó, túl sürgető volt a lelkesedése. – Ha titokban visszatérsz Londonba, ha megtalálod az apádat, mielőtt Lady Jane megneszelné a dolgot, és megmutatod neki a levelet… Phillipe, még megvan a leveled, ugye? Philip verítéket látott megcsillanni Alicia ajkán. Most már nem látszott szelídnek meztelenségében. – És mi van, ha azt felelem, nincs? – mondta Philip. – Ha azt is leengedtem a tengerbe anyám holttestével együtt? – Mondd meg az igazat! – kiáltotta Alicia, és feléje rontott, öklét ütésre emelve. Féllépésnyire tőle megtorpant a felismeréstől, hogy elárulta magát. A hangja esedezővé változott. – Ne csűrd-csavard a szavakat, Phillipe. Hiszen az a levél egy egész új világot jelenthet számodra…

– És számodra. – Azt mondtad, az akarsz lenni, ami az apád! Most elérheted! – Tisztában vagyok vele. És ez súlyos teher volt a szívén. Egész életében sóvároghat, küszködhet az elismerésért – ezerszer megsebzik és semmibe veszik – és most mindezt kitörölheti. Örökre! Amit Marie-nak ígért, azt most beteljesítheti. És dédelgetett álmát is, hogy még visszatér Angliába, de már vagyonos emberként… Sőt, mit vagyonos emberként! Rangja is lesz a vagyonához! Mindez nagyon is lehetséges volt. És ráadásként még itt van ez a formás leány az aranyfényben ragyogó gyönyörű mellével. Aki megtaníthatja mindenre. Aki ellátja jó tanácsokkal, és megkönnyíti a beilleszkedését az udvar és a szalonok világába, ahová az anyja szerint ő is tartozott. Ha mindez az övé lehet, a mindenható isten szerelmére, hát mért riad vissza a lelkében valami ettől a jövőtől? A múlt mozaikképei villództak előtte, mintegy válaszképpen. Girard-ra gondolt, aki az új szelekről beszélt neki, amelyek elsöprik az elkorhadt társadalom roskadozó építményét, az idejétmúlt hierarchiát. A nyílt tekintetű Ben Edesre gondolt, csattogó fa nyomdagépének hatalmára, Hazafi és a többiek számtalan cikkére, amiket ő és Edes sokszor éjszakába nyúlóan szedtek, korrigáltak és nyomtattak. A Szabadság-éremre gondolt, és arra az estére, amikor a bostoni kikötő vizébe szórták a teát. És felidéződött benne mindaz, amit Benjamin Franklin mondott neki alig egy órával azelőtt. Philip távoli, idegenné vált szemekkel Aliciára meredt. Gyönyörű volt. Gyönyörű. De az agyában megszólalt egy gúnyos hang: „És mennyit akarsz fizetni a sípért, barátom?” Alicia visszamászott az ágyba, hirtelen ráébredve meztelenségére. Eltakarta a mellét és a szemérmét a takaróval, s a válla csupa libabőr lett. Philip furcsán elmosolyodott. A félig nyitott zsalun beáradó tavaszi levegő nem volt azért annyira fagyos. Agyának csöndjében most Marie-hoz beszélt. Nem volt igazad! A legnagyobb bűn, amit az ember elkövethet, nem az, ha beletörődik a szegénységbe és ismeretlenségbe, hanem az, ha a szolgaságba törődik bele. Ha engedi, hogy mások pusztító rabságba döntsék. Akár a testét, akár a lelkét. Bocsáss meg nekem, ha tudsz.

Mintha nagy súlytól szabadult volna meg, a kétségek s néha a remények és bosszúszomjas vágyak hatalmas, megkérgesedett súlyától. Ez a súly most lehullott, és ezer darabra tört. Most már tudta, kicsoda Alicia… Pontosan ugyanolyan teremtés, mint az Amberlyk. Vajon mennyi idő kellene, hogy ő maga is átalakuljon? Hogy rabbá váljon, s cserébe ő is rabságban tartson másokat? Lassan megismételte néhány másodperccel azelőtti gondolatait. – Nagyon jól tudom, mit érhetek el, Alicia. De valami különös okból van bennem egy kis kétely. Egy icipici kétely… Az ágyhoz lépett. Egy gyors mozdulattal lerántotta a testről a takarót, és Alicia két combja közé markolt, megragadva a szeméremszőrzetét és szeméremajkait, mint valami gusztusos portékát. – És ez a kétely azt súgja nekem, hogy nem ajánlgatnád nekem ezt itt olyan buzgón, ha már nem lenne meg a levelem. És nem lenne a sok kedveskedés, sem az esküd, hogy semmi más nem számít, csak hogy mi ketten összeházasodjunk… Alicia kiszakította magát, feltérdelt, és újra zokogott, de most már kétségbeesésében. – Szeretlek, Phillipe. Isten a tanúm… Philip kitépte magát a lány tébolyultan rácsimpaszkodó kezéből. – Bocsásd meg nekem, hogy nem tudom elhinni. Talán szerettél egy kicsit Angliában. De annyira azért nem, hogy eláruld, mennyire becsaptak. Annyira azért nem, hogy elhagyd értem Rogert. Ha igazán szeretsz, nemcsak akkor kínálkozol fel nekem, amikor biztos vagy benne, hogy Roger már haldoklik, te pedig úgy gondolod, hogy van a birtokomban egy komoly anyagi értékkel bíró papír. Én nem ismerem James Amberlyt. Lehet, hogy ő nem olyan, mint ti mindannyian. De most már ezt nem is akarom megtudni. – De hiszen ez a legnagyobb őrültség! – kiáltotta Alicia az ágyon térdepelve; meztelen hasa hullámzott, s korábbi zavarát teljesen elfelejtette. – Lemondani a gazdagságról, a rangról… csak mert elkövettem egy hibát… – Alicia, te annál sokkal több hibát követtél el. Kentlandben. A Kőfejtőn. A folyó mellett. Néhány napja a kocsiban. Ez sokkal több, mint egy. – Az a levél mindent megad neked, amire vágytál! – sikította Alicia. – Valaha. Most már nem akarok semmit, amit megvehetnék rajta. Téged se. Tudod, túl nagy árat kellene fizetnem érte, hogy felhasználhassam azt a levelet. – Árat? Miféle árat? Phillipe, az istenért, felelj!

Mennem kell, gondolta. Most, gyorsan, mert a végén még megölöm, ha sokáig maradok. Saját újra és újra ökölbe szoruló kezét nézte, nem emelve tekintetét az ágyon térdeplő Aliciára. A lány vöröses haja ziláltan omlott a vállára. Kék szemében megdöbbenés és félelem tükröződött. A csöpögő gyertya által vetett árnyéka kísértetiesen torz volt a gerendás mennyezeten… Philip hirtelen a sarokba ment, ahol a nyeregtáskákat hagyta. Felemelte őket, és továbbra sem nézett a lányra, miközben az ajtó felé indult. – A levél mindent megad neked – sírta Alicia, előre-hátra ringott, és kis öklével csupasz combját verte közben. Egyre hisztérikusabb hangjától Philipben egyszerre ébredt viszolygás és szomorúság. Ment tovább. Csak négy lépés az ajtóig… – A herceg igazolja az igényedet, s akkor megkapod azt, amiről emberek ezrei álmodnak minden remény nélkül. Phillipe, ne menj el! – Isten veled, Alicia. – Megőrülök, ha elmész. Megölöm magam… – Ugyan. Egy éven belül egy másik gazdag ember felesége leszel. – Nem! Én téged szeretlek! – De nem eléggé. – De igen, most már igen… még annál is jobban! – Isten veled, Alicia. A lány a nevét sikítva leugrott az ágyról, és Philip után vetette magát. A lába kicsúszott alóla, elterült a padlón, aztán fölhúzódzkodott, és karját Philip csizmája köré kulcsolta. Ahogy lenézett a vöröses fejre, Philipet elfogta a szánalom. És az az érzés, hogy sötét, ellenséges völgyön megy keresztül, ahol a napkelte gyönge fénye végre megmutatja az előrevezető ösvényt. Az indulata, hogy fizikailag bántsa Aliciát, egyszerre szertefoszlott. – Nem mehetsz el. Nem élem túl, ha elmégy. Phillipe!… Philip egyenként feszítette le a lány ujjait. Rossz volt látnia Alicia kínlódását, mert szemében az az őrültség csillant meg, amivé egy sokáig dédelgetett, kéjes álom válhat, ha egyszer csak elpusztítják. – Alicia, te elfelejtettél valamit – mondta szelíden. – Az én nevem Philip Kent. Én nem az vagyok, akit te akartál magadnak. Én egy bostoni nyomdász vagyok. Az az ember, akié a levél volt – meghalt. Azzal fölemelte a reteszt, és csöndben kilépett a sötét folyosóra.

III. Meghajszolta a kancáját, amennyire csak merte, és tíz óra után már ott is volt a Delaware-nál, és felébresztette az öreg révészt a kunyhójában. Egy lámpás függött az orron lévő póznáról, ahogy a dereglye siklani kezdett a vízen. Sebesen folyt a Delaware, s az áprilisi éjszaka fagyosra fordult. Philip egyik kezét Nell orrán tartotta, és nézte a távoli part sötétjét, miközben mögötte az öreg a kormányrúdnál zsémbelt magában. Bevégeztetett, gondolta. Talán sebtében, emésztő haraggal, de bevégeztetett. És, igen, bűntudattal is, Marie miatt. Azt kívánta, bárcsak gyorsabban siklana a dereglye a csobogó vízen. Most már el kell temetnem ezt a bűntudatot, mondta magának. Igen, meg kell halnia, mert túl sokáig éltem az ő életét… Nem voltak illúziói a másvilág létezéséről, amiről a papok annyira szerettek beszélni. Ám a maga csendes, misztikus módján remélte, hogy megérti benne ezt a változást az az asszony, aki életet adott neki – s még valami mást is, amire ő többé nem tarthatott igényt. A dereglye a jerseyi part felé tartott, ahol magányos farmok homályos fényei látszottak a széltől susogó sötétben. Magában bevallotta, hogy sokan őrültnek tartanák azért, amit tett. Lassanként azonban ráébredt a döntésében rejlő új távlatokra. Aliciának csak a végső elhatározását mondta meg, ami hosszú hónapokon át érlelődött benne. Nem akarta már mindazt, amit az a pergamen Marie ládikájában adhatott volna neki, ha az az ára, hogy olyanná legyen ő is, amilyenek az Amberlyk és a hasonszőrűek. Élősködők. Akik rendelkeznek mások élete fölött – törvénnyel, adóval, csalással vagy titkos összeesküvéssel. Megvetette őket. Ő már más emberré vált. Visszatekintve nem tudta megállapítani ennek a változásnak a pontos idejét. Azt azonban érezte, hogy az Aliciával való lidérces jelenet eredménye feltehetően előre el volt rendelve. Csak a tudata ezzel nem volt tisztában, amíg meg nem történt. A dereglye nekiütközött a nád közt rejtőző rozoga kikötőhelynek. Az öreg megkötötte a csomót, aztán lekapta a lámpást a póznáról. Sárga csonkok voltak a fogai helyén, s a szájából bűz áradt. A szemében azonban volt valami eleven csillogás, ahogy föltartotta a lámpást. – Olyan a beszédje, uram, mint aki Új-Angliából jött. Hazafelé tart éppen?

– Új-Anglia?… – Philip meghökkent és elmosolyodott. Akkor még a hanghordozása is megváltozott? De vajon mikor? Barátságosan bólintott. – Igen, onnan jöttem. Bostonból. És most visszafelé tartok. – Azt beszélik, harcok lesznek hamarost. Tán maga is olyan harcolós? Vagy tory? – Nem, uram. Azt hiszem, az vagyok, amit whignek mondanak. És a harcosok között leszek. – Szörnyű pedig az, a vérontás. A csata. Tudja, én elveszítettem egy fiamat – csatában halt meg… – Igazán sajnálom. – De hát csak nem alázkodunk meg a vén német parasztjának, nem igaz? – Ahogy mondja, uram. Nem fogunk megalázkodni. Philip fölpattant a lóra, és kiléptetett a dülöngélő móló csorba deszkáira. Kongva kopogtak a paták, majd a ló kilépett a puha parti fövenyre. Philip északnak fordította Nell orrát az áprilisi csillagok alatt. Az öreg révész meglengette a lámpását, és utána kiáltva sok szerencsét kívánt az útjához. Philip a kanca véknyába térdelt. Nyugodt volt a szíve most már Marie felől is, s úgy érezte, feloldozást nyert. Egyetlen aggodalma maradt, de az szíve legmélyéig hatol… Meg kell találnia Anne-t. Most az a legfontosabb, hogy Anne-t megtalálja. Mi van, ha az apjával együtt elhagyta Concordot? Nem is hibáztatná érte azok után, ahogy otthagyta… O'Briannek tett ígérete ellenére nagyobb iramra nógatta a kancát, s Nell hamarosan vágtatott, ahogy csak az erejéből futotta.

Ötödik fejezet RIADÓ I. Felkelt a tavaszi hold, s Philipnek lassanként ismerőssé vált a táj, ahogy lovagolt. Meleg éjszaka volt. Philadelphiából északra tartó útján mindvégig elkísérte ez a balzsamos tavaszi levegő. Eszményi időt fogott ki, egy-egy rövid zápor volt a legrosszabb, ami elérte szabadban töltött éjszakáin. De hiába volt jó idő ma is, a hangulata nem lett jobb attól, hogy látta, már alig tíz mérföld választja el Concordtól. Tíz napja lovagolt – vagy tizenegy talán? A bőre megkérgesedett. Arcát és kezét a tavasztól duzzadt forrásokban mosta meg az út során, de csak ha olyan farmert talált, aki nem bánta, hogy egy sáros idegen megálljon a birtokán. Néhányszor menekülnie kellett a fenyegetőző parasztok elől, s egyszer még egy muskétagolyót is utánaeresztettek. Így hát az út mocskának jó részét magával vitte végig. A teste sajgott az állandó rázkódástól. Már rég eldöntötte magában, hogy sohasem lesz belőle jó lovas, ahogyan jó tengerész sem. A föld fia volt az utolsó porcikájáig. Egészen közel járt már a faluhoz, ahol, ha szerencséje van, megtalálhatja Anne-t, s mégsem tudta lerázni magáról fásultságát. Rázkódott a nyeregben, undorodva saját bűzétől. Minden érzéke eltompult. A hold halotti fehérbe vonta a környező legelőket. Nem messze megpillantotta a csöppnyi Lexington házait. És jó néhányból lámpafény szűrődött ki. Ez különös volt, hiszen már éjfél közeledett… Ásított. Majd egyszer csak nagyot pislogott. Miniatűr, holdfény körvonalazta alakokat pillantott meg a falu közepén lévő gondozott gyepen. Némelyiknek lámpás volt a kezében, s mintha fejetlenül rohangáltak volna. Rögtön valami bajt gyanított. Talán egy brit rajtaütés… Katonai raktárak után kutató, portyázó brit egység közeledik… Vagy talán már meg is érkezett. Úgy döntött, nem elégíti ki a kíváncsiságát. Megrántotta a ló kantárját, és letért a legelőre, hogy megkerülje a falut. Lovaglás közben még egy furcsaságra lett figyelmes. Bostontól északra minduntalan emberekkel találkozott az úton az esti órákban. A legtöbben

szívélyesen üdvözölték, s ő fáradtan visszaszólt nekik. Akkor még igazából meg sem fordult a fejében, hogy mit jelenthet ez. De most, a Lexingtonban szaladgáló embereket látva furdalni kezdte az oldalát a kíváncsiság, hogy miért volt az úton olyan sok ember. Valami különleges eseményre igyekeztek? Ünnepségre? Ami azt illeti, azt sem tudta pontosan, milyen nap van. Április tizenhetedike? Vagy tizennyolcadika? Hiába, összezavarta a számolást. De semmi ilyentájt lévő ünnep nem rémlett neki. Talán csak a szép idő csalogatta ki az embereket. A barátok összegyűlnek a kocsmákban. A legények udvarolni mennek a szomszédos falvakba vagy farmokra… Hamarosan maga mögött hagyta Lexingtont. Felismert egy rést az alacsony kőfalon, amely a Concordba vezető utat szegélyezte. Már öt mérföldnél is kevesebb. Újból ásított, és kihúzta magát. Belső combját már nyersnek érezte a nadrág alatt. Már-már elbóbiskolt, de egyszer csak, mint a villám, kiegyenesedett a nyeregben. Valami lármát hallott… Valaki egy fát csapkodott… Az út fölé hajló ágak alatt előrekémlelt. Egy farmházat pillantott meg az út bal oldalán, ahol a kőfal véget ért. Lefékezte Nell ügetését, óvatosabb iramra váltott. Az éjszaka tele volt a tavaszi föld illataival. Egy lovast pillantott meg. Nem, kettőt. Sőt hármat. Igen, hárman voltak ott a ház előtt, nyugtalan lovak nyergében. Az egyik bekurjantott, és még egyszer megütögette a tornácoszlopot az ostornyéllel. Kinyílt az ajtó, gyertyafény villant. A zajra felriadt háznép összemosódott folt lett a küszöbön. Philip a kőfal végénél megállította a lovát, és rezzenéstelenül ült a nyergében. Nem tudta kivenni, hogy a lovasok egyenruhát viselnek-e. – A rossebnek kell ilyen lármát csapni éjféli tizenkét órakor!? – panaszkodott a farmer. – Kik maguk? Mit akarnak? A legmagasabb lovas előreléptetett, hogy a farmer gyertyája megvilágítsa arcélét és háromszögletű kalapját. – Nyilván megismer engem, Mr. Hunnicutt. Dr. Prescott Con-cordból… – Ó, igen. De azokat ott magával nem ismerem. – Gyorsfutárok Bostonból. Munroe kocsmája mellett találkoztam velük Lexingtonban. A Clarke-házat jöttek riasztani, ahol Hancock és Adams lakik. És mivel én concordi vagyok, felajánlottam nekik, hogy velük jövök, és igazolom a kilétüket.

– Az addig rendben, doktor, de minek kell ehhez fölverni az embert a legszebb álmából? – Arról van szó, uram… – Philip minden izma megfeszült; nyomban felismerte az újabb hangot –… hogy miután szóltunk a sekrestyés Newmannek, hogy akasszon figyelmeztető lámpásokat ma éjjelre a Krisztus Templomának harangtornyába, Mr. Dawes és én elhagytuk a várost – ő a Nyakon, én pedig csónakkal a Charleson át, rongyba csavart evezőkkel –, hogy riadóztassuk a környéket. – Riadó? – ismételte a farmer, most már teljesen éber hangon. – Igen, uram. Jönnek a királyi csapatok. Philip keze megszorította a kantárt, ahogy Revere folytatta: – Attól félek, néhány óra múlva komoly lárma lesz itt. A britek hajókkal kelnek át a Charleson. – Uramisten! Ez biztos? – Igen. Jönnek. Legalább ötszázan, de inkább ezerötszázán. Dr. Warren hírszerzői szerint Concord az úti céljuk. – Nyilván a katonai raktárakat keresik – mondta az, aki dr. Prescott néven mutatkozott be. – Mindenesetre készítse elő a fegyverét – tette hozzá Revere. Azzal az ötvösmester megérintette háromszögletű kalapját, és kikanyarodott az udvarról. Philip előreugratott a lovával, miközben Prescott még odaszólt a farmernak: – És még valami, Mr. Hunnicutt. Egy legalább kilencfős brit őrjárat haladt át Lexingtonon nemrég. Mintha errefelé tartottak volna – talán felderítőosztag lehetett. Nem hallotta őket ellovagolni véletlenül? De Hunnicutt nem hallott semmit. Mélyen aludt, mondta. – Szóval lehet, hogy előttünk járnak – mondta Prescott. – Jó éjszakát, Hunnicutt. – Kilovagolt a fák alatt a rá váró Revere-hez és társához, akik most egyszerre megfordultak, ahogy meghallották Philip lovát közeledni. Hunnicutt eltűnt a házban, majd már bentről harsant a szava, ahogy a feleségére kiáltott. Philip már ahhoz is fáradt volt, hogy megijedjen az éppen kihallgatott komor hírektől. A három lovas felé léptetett, akik elállták előtte az utat, és Dawes kezében valami acélpengét látott megvillanni – tőrt vagy vadászkést. A hórihorgas fickó egy bostoni varga volt. Philip egyszer vagy kétszer látta őt a Sárkányban Revere-rel. – Ki az? – kérdezte Revere éles hangon, amikor Philip néhány méternyire tőlük megrántotta lova kantárját.

– Kent vagyok, Mr. Revere. Philip Kent – Ben Edes műhelyéből. Az ötvös egy nyílt, holdsütötte részre léptette a lovát az úton. – Jöjjön közelebb, hogy láthassam az arcát. Philip közelebb ment, mire Revere megkönnyebbülten mondta: – Edestől hallottam, hogy elhagyta a várost. Hová tart? – Ugyanoda, ahová maguk. Philadelphiából jövök. Dawes elrakta a kését. Lejjebb az út mellett egy bagoly huhogott egy sötét ligetben. A fiatal Prescott doktor közelebb léptetett a lovával, hogy megvizsgálja Philip arcát, és megkérdezte Revere-től. – Maga ismeri ezt az embert, és kezeskedik érte? – Igen. A Szabadság Fia, és nem is akármilyen. – Revere fáradtan elmosolyodott. – Arról nem is beszélve, hogy fogorvosként is volt szerencsém hozzá. – Akkor jöjjön – mondta Prescott. – Kevés az időnk. Dawes és Prescott fej fej mellett lovagoltak elöl. Revere pedig Philip mellé szegődött, aki megkérdezte: – Szóval a királyi csapatok csak kibújnak végre Bostonból? – Nagy erőkkel. – Revere cinikus gúnnyal hozzátette: – Magát ez meglepi? – Nem, dehogy. De mint mondtam, egy ideig távol voltam. Fogalmam sincs róla, mi történt a városban… – Néhány napja már nagyon a levegőben lógott a dolog. Tisztek fésülték át a környéket, némelyik álruhában, némelyik nem. És ma éjjel az iparosaink egészen furcsa készülődést vettek észre. Különböző ezredekhez tartozó könnyűgyalogosok és gránátosok lopóztak ki a kaszárnyáikból, és a hajókhoz settenkedtek, amiket nemrég állítottak a Hátsó-öböl partjára. Persze, különben is arról beszélt mindenki, hogy komoly csapatmozgás várható. De senki sem tudta pontosan, hogy mikor kezdődik. Ma este megkaptuk a választ. Az egyik legényem látott két kinyiffantott korcsot az utcán. Szuronnyal csinálták… – Nem értem – rázta meg a fejét Philip. – Megölik a kutyákat, hogy ne ugassanak. Hogy eltüntessék minden jelét annak, amit ők titkos akciónak szántak. – Lexington mellett lovagoltam el – jegyezte meg Philip. – Lámpásokat láttam meg futkosó embereket… – Mozgósítják a riadócsapatokat. Hancock és az egész kísérete – plusz Mr. Adams – már csomagolnak. A nyakukon a hurok, ha a katonák elkapják őket… Revere hirtelen megrántotta a kantárt, látva, hogy Dawes feltartja a karját előtte.

Philip beszívta a tavaszi vidék enyhe illatait, hallotta a lovak halk prüszkölését, s aztán mély levegőt vett, miközben fásultsága egyszerre szertefoszlott. Ezen az ezüstös, békés éjszakán közeledett a rettegett összecsapás. Egy ilyen éjszakának viharosnak kellene lennie, gondolta. Esővel, villámlással, mennydörgéssel – valahogy az egész nem illik ilyen szép időbe. Dawes suttogását hallotta, aki Concord felé mutatott az úton. – Két lovas van ott, Paul. Azt hiszem, fémdíszes lószerszámot láttam. Lehet, hogy azok a tisztek… – Ha csak ketten vannak, akkor a kilencfős osztag talán kisebb csoportokra oszlott. Lássuk, mire megy ki a játék… Dr. Prescott ellentmondani készült, de Revere már meg is ugratta a lovát Dawes és a doktor között. Követték hát, leghátul Philippel. Aztán meghallotta a patkók dobogását előttük, de a lovasokat nem látta. A fák sűrűn az út fölé hajoltak, eltakarva a holdvilágot. A Concord körüli távoli hegygerincektől még sűrűbbnek hatott a sötétség. Philip egyszer csak hallott valamit – emberi hangnak tűnt, s balról jött, a fák közül. Arra fordította a fejét, s közben ágak ropogását hallotta. Hirtelen három lovas ugrott ki a homályból. Philip felállt a nyeregben, és kiáltott: – Revere! – Maradj a lovaddal ott, ahol vagy – mondta az első lovas. A köpenye hátra volt hajtva, s így valamennyire látszott vörös zubbonya. Jobb kezében pisztoly volt, felhúzott kakassal. A két másik tiszt hasonlóképpen volt felfegyverezve. Az egyik fenyegetően felnevetett: – Szép rakás bugris, mi? Jó, hogy szétváltunk. De hol vannak a többiek? – Elkapják azt a kettőt ott elöl – felelte az első tiszt. Kiáltások harsantak. Philip gyomra összeugrott, látva, hogy még négy brit tiszt lovagol ki az út jobb oldalán lévő bozótosból. Egyenként léptettek az útra a kőfal hasadékán át. És még két tiszt jött visszafelé az úton, hogy csatlakozzon hozzájuk. Az egyik felkiáltott: – Mitchell őrnagy? Elkaptuk őket… – Szép munka! – felelte a tiszt, aki Philipet tartotta sakkban csillogó pisztolyával. Pillanatokon belül Revere-t, Dawest és Prescottot is oda vezették, ahol Philipet elkapták. Négyükre kilenc pisztolycső szegeződött. Mitchell őrnagy pattogós, tiszta angolsággal szólította meg az ezüstművest:

– Megtudhatnám a nevét, uram? És a társaiét? – Én Paul Revere vagyok Bostonból. – Revere! Uraim, ez valóban szerencsés fogás volt! – Azzal újból az ötvöshöz fordult. – Kik a barátai? – A többiek vagy beszélnek, vagy nem, maguk döntik el. – Még szép, hogy beszélnek, különben szétlőjük a rohadt fejüket – mordult fel egy másik tiszt. Mitchell csitítólag fölemelte a kezét. – Mit csinál ezen az úton, Mr. Revere? Gyorsfutár talán? – Én az igazság emberének becsülöm magam, uram. Ezért erre a kérdésre csak igennel válaszolhatok. – Majd az ötvös Philipet is megdöbbentő vakmerőséggel folytatta: – Megkérdezhetném, miben áll küldetésük célja? Mitchell őrnagy őszinte derültséggel fölnevetett. Philip csodálkozva figyelte, hogy milyen udvarias az egész beszélgetés. Hiszen ezek a vöröskabátosok az ellenségeik! S hogy Mitchell egyáltalán válaszolt, talán éppen azt jelezte, hogy mindkét oldal mennyire nem szívesen vállalja a nyílt összecsapást. – Nos, Mr. Revere, a katonaszökevényeinkre vadászunk. – A hanghordozásából érezni lehetett, hogy nem sokat számít, elhiszi-e Revere ezt a hazugságot vagy nem. – Ennél több információt nem kaphatnak. Maguktól viszont sokkal többet várok… Revere homlokára célzott a pisztollyal, s a hangja most már kevésbé volt nyájas. – Kérdeznék öntől néhány dolgot, uram. Ha nem az igazat feleli, lelövöm. Egy másik tiszt szólalt meg: – Amott süt a hold a legelőn, őrnagy. Ott jobban szemügyre vehetjük őket. – Nagyon jó – egyezett bele Mitchell. A foglyokra mutatott. – Fordítsák meg a lovukat. Lovagoljanak át a kőkerítés hasadékán a fák mögött. Philip megrántotta a gyeplőt, és dr. Prescott mellé került. A doktor gyorsan odahajolt hozzá, hogy súgjon valamit, de Philip nem hallotta. Egy tiszt Prescott vállára csapott pisztolyának csövével. – Nincs beszéd! A fiatal orvos halkan elkáromkodta magát. Ahogy a négy fogoly és a kilenc katona elindult visszafelé az úton a falhasadék felé, Philip mögött az egyik tiszt felkiáltott: – Istenemre, Mr. Revere, mindannyian hallottunk a lovaglótudományáról. Hát csak engedje el azt a kantárt, hadd léptessen a lova magától.

A menet eleje a kőfalhoz ért. A tisztek a nyílás két oldalára álltak, hogy Prescott áthaladjon. A doktor nagyot kiáltott, és megsarkantyúzta a lovát, amely ettől átugrotta a falat. Pisztoly dördült, káromkodás hallatszott. Eldördült még egy fegyver, fényesen villant a puskapor az éjben. Aztán egyszerre vagy fél tucat dolog történt. Revere leugrott a földre, elcikázott a döbbent tisztek mellett, és átugrott a kőfalon az út másik oldalán. Dawes szinte örömteli hangon kurjantotta el magát, megfordult, elszáguldott Mitchell őrnagy mellett, s közben öklével még egy ütést is mért rá. Az őrnagy megingott a nyeregben, pisztolya eldördült a levegőbe. Füst és puskaporfelhő gomolygott. A tisztek lovai nyerítettek és fölágaskodtak. Philip látta, hogy nyitva áll előtte a fal hasadéka. Vágtába ugratta a lovát, és dr. Prescott után iramodott. Ló és lovasa ezüstös folttá olvadtak össze a mezőn, ahogy egyre messzebb kerültek a kőfaltól. Miközben Nell átugrott a hasadékon, Philip inkább csak érezte, mint látta, hogy balra megvillan egy pisztoly; az egyik tiszt egyszerre próbálta ráncba szedni a lovát és megcélozni őt… Nell majdnem megbotlott a szederindákban, ahogy átért a falon. A pisztoly eldördült, s a narancsszínű villanás egy pillanatra elvakította Philipet. Érezte, ahogy megremeg a levegő a feje mögött, ahol elsüvített a golyó. A kanca nyakára hajolt, és egy üvöltéssel még gyorsabb vágtára buzdította. Maga mögött hagyta a szederbokrokat, és vágtatott a mező puha földjén, továbbra is teljesen a ló nyakára borulva, hogy minél kisebb célpontot nyújtson. Újabb pisztoly dördült el. A zsugorodó útról a teljes zűrzavar hangjai hallatszottak. Káromkodások. Parancsok egyszer az egyik, aztán egy másik tiszt szájából. Revere és Dawes két különböző irányba menekültek. Mitchell őrnagy osztaga számára láthatóan ők számítottak az igazi zsákmánynak. Philip legalábbis, ahogy a válla fölött hátrapillantott, nem látta, hogy bárki is üldözőbe venné őket. Suhant a föld a kanca alatt, ahogy Philip csizmasarka még gyorsabb iramra nógatta. De Philip máris érezte, hogy fogytán az állat ereje. Dr. Prescott már eltűnt a szeme elől ott, ahol a legelő véget ért és egy facsoport derengett a holdfényben. Philip újra hátranézett. Az egyik brit tiszt már vágtatott utána, köpenye lobogott a szélben…

Philip elérte a fák menedékét, és lépésre fogta a lovát. Az üldöző tiszt megállt a rét közepén, és hangosan elkáromkodta magát. Újabb kiáltások harsantak a lexingtoni útról. A tiszt futni hagyta Philipet a fontosabb szökevények miatt, s visszaügetett a kőfal felé. II. Húsz percen át lépkedett a kanca az erdőben, s aztán Philip újból rátért a Concordba vezető útra. Először mindkét irányban alaposan megnézte az utat a fák rejtekéből, aztán elindult balra, a hegyek közt gubbasztó falu felé. A holdfényben szikrázó áprilisi éjszaka még mindig simogatóan meleg volt. Philip mégis fázott. A pisztolylövések és Mr. Revere hírei, hogy jönnek a királyi csapatok, végül csak felébresztették benne a súlyos rettegést. Concord még nem volt látótávolságban, amikor meghallotta a templom harangszavát. A riadó hegygerincről hegygerincre szállt, fölébresztve az alvó farmereket, hogy sietve induljanak a faluba. Philipnek eszébe jutott dr. Franklin komor aggályoskodása, hogy vajon helyt tud-e állni a vidék népe a kiváló brit ezredekkel szemben. Bimm, bamm, zúgott a concordi harang a csöndes áprilisi éjszakában. Ahogy belovagolt a faluba, ugyanaz a kép tárult elé, amit Lexington határából látott. Wright fogadója mellett emberek futkostak az utcán cikázó lámpásokkal a kezükben. Ajtók tárultak ki, és jöttek a muskétás férfiak – idősek és fiatalok. Dr. Prescott tehát őt megelőzve ideért már. A fogadó előtti kavarodásban két fiút pillantott meg, akik pónilovon indultak a Déli híd felé. Nyilván a szomszédos falvakba küldték őket, hogy mozgósítsák a riadócsapatokat. Philip már látta, ahogy az egészet elpróbálták. Hallotta, ahogy tervezgették a polgárőrszemléken. De ezen az éjszakán, ahogy az emberek kérdéseket és parancsokat üvöltözte tétován gomolyogtak a kocsma körül, minden másnak tetszett mégis. A hangok rekedtek voltak a feszültségtől. Ez már nem próbariadó volt. Most – bimm, bamm – valóban jöttek a királyi csapatok. Philip sajgó testtel ugrott le a kancáról, és benyomakodott a tömegbe. Egy lámpás fényénél látta, hogy dr. Prescott egyszerre egy tucat kérdésre próbál válaszolni. – Igen, azt hiszem, Mr. Revere fogságba esett. Igen, személyesen látta, hogy elindultak a reguláris egységek. Nem, hogy mennyien, azt nem tudom. De több mint ötszázan, abban biztos volt. Hogy mi? Nem, nem egész ezredek. Oldalvédosztagok különböző ezredekből. A könnyűgyalogságból, a gránátosokból…

Az információ riadt mormogást váltott ki a concordiakból, akik lehettek már vagy ötvenen. A legtöbbnek volt muskétája. Felfogták, mit jelentenek Prescott hírei. Ha Gage tábornok könnyűgyalogosokat és gránátosokat vetett be, akkor halálosan komolyak a szándékai. Az oldalvédosztagok a legkeményebb, legbátrabb harcosokból álltak, akik már heves ütközetekben álltak helyt… Egy zömök ember – John Buttrick őrnagy, Barrett ezredes helyettese, ismerte fel Philip – a kocsma tornácához nyomakodott. Felemelt kezével csöndre intette az embereket. A tömeg fokozatosan elcsitult. – Mindenki itt marad, aki már hozta a fegyverét – mondta. – A többiek menjenek a puskájukért, és a lehető leggyorsabban legyenek újra itt. Még vannak készletek, amiket él kell rejtenünk, úgyhogy minden kézre szükségünk van. – És kapunk valami segítséget? – kiáltotta valaki. – Igen! Már elküldtünk Lincolnba az ottani riadócsapatokért. Komoly erőket kell összevonnunk, ha a vöröskabátosok idáig merészkednek. Az embereknek szemmel láthatóan nem jött meg az önbizalmuk Buttrick szavaitól. A suhancoktól kezdve az aggastyánokig mindenki tisztában volt vele, hogy még ha összegyűlik is jó néhány alakulat, nem sokáig tudnak kitartani a remekül kiképzett brit csapatokkal szemben. Igaz, senki sem vallotta be a félelmét hangosan. Buttrick folytatta a parancsosztogatást, de Philip figyelmét most valami más vonta magára. A kocsma tornáca körüli lámpafényből ellenséges tekintet szegeződött rá. Ware ügyvéd. Hálóinge sebtiben volt begyűrve a nadrágjába. Vékony haja lebegett a szélben. Dülledt szeme, amely olyan mulatságosnak hatott olykor, most minden volt, csak nem mulatságos. Buttrick parancsára a tömeg szétoszlott. Philip a kocsma felé indult; Ware fenyegető tekintete ellenére meg akarta találni Anne-t. Ware bevárta a tornácon. Philip sohasem látta még ezt a kis embert ilyen félelmetesnek és haragvónak. Philip félúton járt a lángoló tekintetű ügyvéd felé, amikor Buttrick megragadta a karját. – Maga Kent, ugye? O'Briantől? – Igen. – Ha elmegy a muskétájáért, szóljon be Barrettnek, hátha nem hallotta a harangot. Előfordul, hogy Jim nem tud ellenállni a rumnak, és túl mélyen alszik – tette hozzá szenvtelen mosollyal.

Aztán Buttrick eltűnt a lámpások és árnyak kavarodásában. Az emberek szétszóródtak a különböző házak felé, amelyekben lőszerek voltak elrejtve. Ware ügyvéd rendületlenül állt a fogadó lépcsőjén. Ahogy Philip közelebb ért, rámordult: – Elment Philadelphiába, mi? – Igen, uram. – Hát, a lehető legszerencsétlenebb pillanatban tért vissza. Nyilván nagy bosszúságára. – Bosszúságomra? Miért? – Úgy feltételeztem, el akart menekülni a veszély elől. A szégyenletes tetteiről nem is beszélve. Philip nem egészen értette Ware csípős szavait, de a dühét felgerjesztették. Egy ér kidagadt a homlokán, úgy vágott vissza: – Feltétlenül el kellett intéznem egy személyes ügyet, Mr. Ware. Anne bent van? – Hogy bent van-e vagy sem, az mindegy. Figyelmeztettelek Bostonban, fiú. Megmondtam, nem tűröm, hogy bántsd őt. Azzal, amit tettél – és amit mondhattál neki, amikor elmentél –, olyan fájdalmat okoztál a lányomnak, amilyet még soha senki más. Hiába kértem, nem volt hajlandó elmondani a részleteket, csak annyit, hogy köztetek mindennek vége. Most menjen, teljesítse felettesének parancsait. És meg ne próbáljon találkozni a lányommal. – Mr. Ware… – Világos? Soha! – Mr. Ware, hallgasson meg! Anne megértette, hogy el kell mennem. El kellett rendeznem valamit, mielőtt… – Megértette? Nem, nem értette meg! Philip arca vörösre gyúlt, hogy Ware indulat szülte hamisságon kapta. – Ha megengedné, hogy elmagyarázzam… – Nincs szükségem az átkozott magyarázkodására! És a lányomnak sincs. Annié az életét kockáztatta magáért, amikor a britek a tiszt gyilkosa után nyomoztak. És maga ezt úgy hálálta meg, hogy elhagyta, és fájdalmat okozott neki. Én figyelmeztettem magát! – ismételte, s gyönge válla megremegett. – Akkor Anne-től akarom hallani, hogy nem kíván látni többé! – mondta Philip, és félre akarta tolni az útból Ware-t. Az ügyvéd eres kezével villámgyorsan az egyik nadrágzsebébe nyúlt… S aztán Philip egy pisztolycső kerek, fekete torkolatába bámult.

A zsebpisztoly gyönyörűen megmunkált ezüstdíszítése megcsillant a lámpafényben. Az ügyvéd keze úgy reszketett, hogy Philip attól félt, bármelyik pillanatban elsülhet a fegyver. A kakast Ware már felhúzta. Ilyen közelről a fél fejét leszakíthatta volna a golyó. – Ezt vészhelyzetre tartogattam – mondta Ware. – Úgy gondoltam, akkor fogom használni, ha elkapnak a vöröskabátosok, és le akarnak tartóztatni. De ha nem takarodik, most maga ellen fogom használni. Ügyeljen rá, hogy soha többé ne lássam a mocskos képét. – De a fenébe is, Mr. Ware, nem értem, miért… – Nem érti, he? Akkor maga ostoba! Annié valami téves megfontolásból védeni akarta magát, és nem vallotta be az igazságot. De a sápadtságát nem tudja leplezni. Sem azt, hogy egyre gyakrabban tör rá valami gyengeség… A harang gyászos zúgása közepette Philip felidézte az utolsó találkozásukat. És nagyon jól emlékezett Anne furcsa, természetellenes sápadtságára. – Teszek magának egy utolsó ígéretet, Kent – mondta Ware. – Ha a lányom, amint azt gyanítom, valóban gyermeket vár… – Gyermeket!? – .. .és ha az a gyerek a magáé, én megtalálom, bárhol is lesz. És megölöm. Nagy hibát követ el, ha kételkedik ebben. Azzal megfordult, és fölment a fogadó ajtajához, gyér haja a homlokát verdeste, s a pisztoly még mindig reszketett a kezében. Philip döbbenten fontolgatta, hogy hátulról az apró termetű ügyvédre veti magát és lefegyverzi. Mindenáron látnia kellett Anne-t… Egy hang mordult rá hátulról: – Kent, az úristenit, menjen már Barretthez! Ez parancs! Buttrick futott tovább. A kocsma ajtaja becsapódott. Harangszó zúgott az éjszakában – bimm, bamm. Philip a kanca felé támolygott. Ahogy fölkászálódott a nyeregbe, észrevette, hogy Abraham Ware a kocsma középső ablakából néz kifelé, törékenyen, de szinte bibliai haraggal az arcán. Egy gyerek, ismételgette Philip agya, mintha ez segített volna felfogni a döbbenetes tényt. A mi gyerekünk? Megpróbált visszaemlékezni, mikor történhetett. Talán szilveszter éjszakáján. Látnia kell Anne-t! Mi van, ha reggelre az apjával együtt elmenekül? Lehet, hogy soha többé nem talál rá… Már majdnem visszafordította a lovat, de újból összefutott Buttrickkal, s az őrnagy megint ráüvöltött, hogy siessen. Így hát ment tovább az Északi híd felé, a

néma, ziháló emberek mellett, akik puskaporos hordókat gördítettek új rejtekhelyre. Épp amikor a kanca kopogva átügetett a deszkahídon, a templom harangja végre abbahagyta vad zúgását. Egyetlen gondolat mennydörgött Philip agyában, s úgy kínozta, hogy szinte zokogni kezdett tőle. Tudta már akkor is, amikor elhagytam. Tudta, de nem akart ezzel visszatartani… Most pedig, amikor a regulárisok ott masíroznak valahol a sápasztó csillagok alatt, talán túl késő már. Ha a britek eljönnek Concordig, sokan meg fognak halni… És lehet, hogy köztük lesz Philip Kent is. III. Barrett ezredes farmján már lámpás világított a pajtában; a polgárőrök parancsnoka éppen szedte össze a felszerelését. Kicsit gyűrött volt, és áradt belőle a rum bűze, de azért csak felébredt a harang szavára. – Buttrick tán a'szitte, nem ébredek fel, vagy mi az isten? – mondta Barrett egy böfögés kíséretében. – Ez az egyetlen zaj, amit még a pokolból is meghallanék. Örülök, hogy visszajött, Kent. Azt mondták, tán örökre elment. Meg hogy a toryk közé állt be. – Soha nem tudnék a toryk közé állni, ezredes. – Jó. Mert minden emberre szükségünk van, ha ők ezerötszáz katonát küldtek, hogy megtisztítsák ezt a farmot mindentől, amit elrejtettünk. Jó kis fekete puskapor van a padlásszobában huzattal letakarva. Egy ágyú meg be van ásva a hátsó földem barázdái közé… és tudja, mennyi van még Concordban? – Láttam, hogy puskaporos hordókat görgettek… – És mennyi minden van még! Majdnem tíz tonna puskagolyó és kartács. Harmincöt fél hordó puskapor. Lövegtalpak és sátrak és sózott hal és marhahús és lószerszám és ásó és… egyszóval bőven elég ahhoz, hogy Gage-nek érdemes legyen kiruccanni ide, annyit mondhatok. Vagy, hogy nekünk érdemes legyen megvédeni. Néhány napja már híre jött, hogy várható egy ilyen rajtaütés, úgyhogy a készlet egy részét nyugatabbra eső falvakba szállítottuk. De korántsem mindet. No de túl sokat beszélek, ideje indulni!

IV. Néhány perc, és Philip befordult a kancával O'Brian udvarába. Az egész háznépet – az ír farmert, Daisyt, Lumdent és Arthurt – ébren találta, de a riadó pontos okát még nem tudták. A feszült helyzet miatt Philip hirtelen megjelenése éppen csak pillanatnyi meglepetést okozott. A rövid üdvözlés után mindannyian azt akarták tudni, hogy miért kongatták a harangot. Philip elmondta, mi a helyzet, Arthur pedig gyorsan összepakolta a fegyvereket neki és O'Briannek: egy-egy muskétát és vállszíjas melltáskát tele ólomgolyóval és papírba csomagolt puskaportöltettel. O'Brian valami katonanótát dúdolgatott, miközben olyan fürgén ellenőrizte a felszerelését, mintha legalábbis feleannyi idős lett volna, mint amennyi volt. Lumden közben megkérdezte, nincs-e még egy muskéta valahol. Úgy érezte, kötelessége megvédeni O'Brian házát, ha úgy adódik. Arthur a fogát kivillantva keményen elmosolyodott. – Ne izguljon má', George őrmester. Ha idáig elgyünnek a britek, van ott a pajtába' sarló meg kasza bőven. Meg a szénapallás, ahunnéjt leugorhatunk rájuk meglepetésbül. – Hát, rám számíthat, az úristállóját! Philip egy percre félrevonta Daisyt. – A faluban szerettem volna találkozni Anne kisasszonnyal, de az apja nem engedte. Nem akarlak veszélybe sodorni, Daisy, de közelébe tudnál férkőzni valahogyan? Csak átadnád neki az üzenetemet, aztán jönnél is vissza, mielőtt még elkezdődik a csetepaté. Daisy egy pillanatig sem habozott. – Hát persze. – Akkor mondd meg neki… – Mintha egy gombóc fagyott volna a torkába. A muskétát máris dögnehéznek érezte a jobb kezében. – Mondd meg neki, hogy csakis őt szeretem akkor is, ha nem láthatom többé. – Jól van – suttogta a vörös hajú lány, megijedve Philip vad tekintetétől. – És mondd meg neki, hogy sajnálom, ha… – Kent! Induljunk! – kiáltott O'Brian a ház elől. Philip fáradtan bólintott, és kifelé indult. Egy gondolat villant az agyába. – Még egy pillanat, uram… – szólt ki. Visszafordult a lányhoz, aki már egy kendőt tekert a válla köré. – Daisy, a holmim még ott van a ruhásszekrényben? – A kard meg az a palack a teával? – És a ládika. Daisy bólintott.

Philip a falnak támasztotta a puskáját, a ruhásszekrényhez ment, letérdepelt, és matatni kezdett az alján, amíg meg nem találta a bőrrel bevont ládikát. Felnyitotta a fedelét, kivette belőle a legfelül lévő dokumentumot, visszatette a ládikát, becsukta a ruhásszekrény ajtaját, és visszasietett a konyhába, ahol Arthur már tüzet gyújtott. Néhány másodpercig még bámulta apja tanúkkal hitelesített levelét. Aztán berakta a lángok közé. Felkapta a puskáját, és kiment a házból. Nagyot lélegzett az édes hajnali levegőből, ahogy csatlakozott O'Brianhez az úton. A hegygerinc fölött a keleti ég már kezdett kifényesedni.

Hatodik fejezet A FENÉBE, EZEK GOLYÓVAL LŐNEK I. A forró reggeli nap Philip nyakát hevítette, miközben engedelmeskedett a „tölts!” parancsnak. A földnek támasztotta a muskéta tusát. Fogával feltépte az egyik töltetet, a papír tartalmát a csőbe öntötte, aztán utánadobta a golyót. Három csavart ütés a puskavesszővel, és a töltet a helyén volt. Látta, hogy izzad a tenyere, s azt is, mennyire idegesek az emberek körülötte. Most már több százan voltak. A concordi csapatokhoz Lincolnból, Actonból és Bedfordból érkezett erősítés. És voltak fiatalok és öregek, akik egyáltalán nem tartoztak semmilyen egységhez, de azért elhozták régi vadászpuskájukat, némelyik még pisztolyt is, válaszul a futárok szavára és a zúgó harangokra, amelyek elterjesztették a szörnyű hírt a környéken… Jönnek a királyi csapatok. A nap állásából Philip úgy gondolta, közel tizenegy óra lehet már. O'Brian mellett állt a Szemletéren, egy magas hegytetőn, jóval a folyó hídjától nyugatra tartó út északi oldala mögött. Miközben a lóháton ülő tisztek újból tanácskozni kezdtek, Philip megtörölte izzadt homlokát, és felhunyorgott a fehér felhőkre, amelyek csöndesen és méltóságteljesen vonultak el a fejük fölött. A szája kiszáradt, és valami fémes ízt érzett benne. Hát ilyen az, amikor az ember szembenéz a halállal a csatatéren? Mert nem lehetett már semmi kétsége afelől, hogy a csata elkerülhetetlen. Lent, a hegy lábánál – oda a Szemletérről, ahová a polgárőrök visszavonultak, nem lehetett ellátni – a ragyogó vörös egyenruhás brit egységek már átkeltek a hídon a nyugati oldalra… De még elképzelhetetlennek tűnt az egész. Mint ahogy az egész délelőtt. A hajnal első derengésétől kezdődően riasztó gyorsasággal követték egymást az események. Olyan események, amelyeket legvadabb álmaiban sem tudott volna elképzelni Auvergne-ben. Vagy akár Londonban és Bostonban.

És közben végig Anne-t kereste a tekintetével. De nem látta sehol, sem őt, sem – hála istennek – az apját. Talán csak néhány percen múlott, hogy nem láthatta. De ez nem volt vigasz számára.

II. Ő és O'Brian hajnalban értek Concordba. Emberek voltak mindenütt: fegyveresek érkeztek futva a hegyekből, mások még mindig új rejtekhelyekre cipelték a készleteket. A kapualjakban asszonyok gyűltek össze álmos gyerekeikkel, és feszült arccal pusmogtak. Hat óra körül egy felderítő híreket hozott Lexingtonból. Valóban több brit egység közeledett. A lexingtoni mezőn a vöröskabátosok és Parker kapitány riadóosztaga lövéseket váltottak. A felderítő a tüzelés első hangjaira megsarkantyúzta a lovát és elinalt, így nem tudott válaszolni arra, amit mindenki rögtön kérdezett, O'Brian is: – Golyókkal lőttek a britek, vagy csak durranótöltettel? A felderítő megdörzsölte a szája szélét. – Nem tudom. De szerintem golyóval. Arra sem tudott pontosabb választ adni, hogy ki lőtt elsőként, a korona katonái vagy valami forrófejű amerikai. De néhány perc alatt futótűzként terjedt el a faluban a döbbenetes hír… Lövéseket váltottak. A szóháború igazi háborúba fordult. A concordi csapatok felsorakoztak, és hét óra előtt kivonultak Lexington felé, hogy kipróbálják az ellenség erejét. Egy Hosmer nevű vékony fiú verte a ritmust dobon, miközben kelet felé masíroztak az egyre fényesebb reggelben. Ekkor az oszlop még alig több mint száz emberből állhatott, és az egyszerű ingektől, sáros csizmáktól és nadrágoktól igencsak szürkén festett. Valaki elkiáltotta magát, és előremutatott az ujjával. Kelet felé a távolban Philip és a többiek is megpillantották a hatalmas, vörös kígyó fejét, amely feléjük kúszott az úton… Legalább néhány száz gránátos és gyalogos. Elöl a zenészeik masíroztak, dobbal, síppal. Szuronyok csillantak meg a felkelő nap fényében. A gránátosok magas fekete kalapján a díszlemezek megannyi tükörként ragyogtak. A keresztszíjak és tajtékporral fehérített nadrágok hófehéren villogtak. A környéket betöltötte a zene és a közeledő sereg zaja.

Barrett ezredes mogorva tekintettel megállította a lovát. Aztán hátraarcot parancsolt a csapatainak, és elkezdtek visszafelé masírozni. Az úton özönlő emberek színpompásan díszített vörös egyenruhájukban óriási túlerőben voltak Barrett seregével szemben. Ötszázan vagy akár ezren is lehettek, és pattogós zenéjük percről percre hangosabb lett. Egyszóval Barrett parancsára a concordi csapatok az ellenség előtt visszavonultak a faluba, meglepően rendezett sorokban, és a pánik legcsekélyebb jelét sem mutatták. Ám saját pergő dobjuk és egyetlen sípjuk hangját jóformán teljesen elnyomta az őket követő sereg tömérdek hangszere. Különös egy menet, annyi szent, gondolta Philip, miközben trappolt vissza a falu felé. És a társaival együtt úgy menetelt – sőt még viccelődött is –, mintha az az óriási vörös kígyó nem is létezett volna… A tisztek előreszaladtak figyelmeztetni az asszonyokat és az öregeket, hogy húzódjanak be a házaikba. A felfegyverzett vöröskabátosok egy órán belül beözönlenek Concordba!… A polgárőrök sort tartva megálltak a parancsra. Philip újból a falusiak nyüzsgő csoportjait vizslatta, hátha megpillantja közöttük Anne-t. De nem látta. Komor derűvel arra gondolt, hogy a gyarmatiak majdhogynem úgy viselkedtek, mint az ellenség valami előretolt díszőrsége – zene versengett zenével az áprilisi délelőtt melegében. A vége felé Hosmer már teljesen átvette a brit dobok ritmusát. Miközben a brit zenebona még hangosabb lett, a tisztek és a falu vezetői rövid vitát folytattak. Néhányan, például Emerson tiszteletes, azt akarták, hogy azonnal csapjanak össze ott a faluban. Barrett végül is lehűtötte a hevesebb vérmérsékletűeket. A készleteket most már viszonylag jól elrejtették, mondta. Egyelőre még senki nem tudhatja, mennyire alaposan – vagy erőszakosan – kutatnak majd utánuk a britek. – És ha csatára kerül a sor, annál jobb, minél tovább kivárunk. Egyre több erősítés érkezik a szomszédos falvakból. Sokan hangosan és dühösen vitatták Barrett döntését, de senki nem ellenkezett, amikor újból kiadta a menetparancsot. Elindultak felfelé az úton az Északi híd és a magasan fekvő Szemletér irányába. Útközben a felderítők jelentették, hogy a brit zenészek alakzatot bontottak, és az oszlop végére maradtak vissza. A könnyűgyalogságból néhány egység letért az útról, és felmásztak a jobbra emelkedő hegyoldalon, ellenséges erők után kutatva…

Amikor átértek a hídon, Barrett utasította a tisztjeit, hogy tisztítsák meg a hegyoldalt az ott összegyűlt falusiaktól és farmercsaládoktól, akik átgázoltak a folyón, hogy lássák, mi történik. Miközben kaptattak fel a Szemletér felé, Philip vörös és fehér egyenruhákat látott a Concordból vezető utat szegélyező fák függönyén át. Hat vagy hét könnyűgyalogos-század lehetett. Nyugatra tartottak, nyilván azért, hogy megkeressék a lőszerkészletet Barrett farmján. Amikor a polgárőrök felértek a hegyre, Barrett ezredes átadta a parancsnokságot Buttrick őrnagynak, ő maga pedig elügetett a farmjára, hogy még egyszer utoljára ellenőrizze az elrejtett készleteket. A nap egyre forróbban sütött. A brit századok átkeltek a hídon. Három század felsorakozott a folyó nyugati partján, a másik négy pedig tovább menetelt a Barrett-farm felé, a dobok makacs dübögése közepette. Barrett hamarosan vissza is tért, nagy körben kikerülve a briteket. A hegy csúcsán leugrott a lováról, és megszemlélte, mi a helyzet lent a hídnál. Állandóan újabb és újabb emberek érkeztek. Délről is, északról is jöttek egyenként és csoportosan. A nap tovább kúszott a zenit felé. Philip és a többiek idegesen mozgolódtak, miközben Barrett a tisztjeivel beszélt. Meleg reggeli szél fújt a hegytetőn. Elterjedt a híre, hogy Barrett abban bízik, a kutatás jórészt az ő farmjára irányul. A faluban maradt vöröskabátosok talán csak az erejüket akarták fitogtatni a jelenlétükkel. De nem telt bele sok idő, és hiúnak bizonyult a bizodalma. Tíz óra tájban egy ember gázolt át a folyón, és jelentette, hogy az expedíciós egység parancsnoka, Smith alezredes a Wright-fogadóban ütötte fel parancsnoki hadállását. A katonái pedig készletek után kutatnak a faluban. Visszafogottan, tette hozzá a kém. A falusiakat nem bántalmazzák, még egy ujjal sem értek hozzájuk. De a vöröskabátosok kárörvendve dobták a malomtóba a megtalált puskagolyós zsákokat és puskaporos hordókat. Egyelőre ez minden veszteségük… Az egész akció tétovának tűnt, gondolta Philip. Mintha a britek még mindig abban reménykedtek volna, hogy sikerül erőszak nélkül térdre kényszeríteniük a gyarmatiakat. Lehet, hogy eltúlzott volt az a jelentés Lexingtonból? Erre a gondolatra egy kicsit könnyebben lélegzett… Különösen Anne miatt. Bárhol is legyen a faluban, most nagyobb biztonságban érezte, mint néhány órával korábban.

Aztán, éppen tizenegy óra előtt, fekete füstcsóva kúszott az égre. A Szemletérről magukat az égő házakat nem lehetett látni, de a füstcsóva aligha jelenthetett mást… Barrettre dühösen ráförmedt az egyik segédje: – A fenébe, uram, hagyja, hogy az egész falut felégessék? Néhány pillanattal később Barrett parancsot adott a muskéták megtöltésére. III. Hosmer újból verni kezdte a dobot. A falusi katonák kettes sorokban a hegytető pereméhez vonultak, és elindultak lefelé. Philip még mindig Martin O'Brian mellett masírozott, és látta, hogy az ír farmer harciasan elvigyorodik. S aztán maga is rájött, hogy Barrett stratégiája helyesnek bizonyult. Az előtte is, mögötte is kígyózó kettes oszlop már legalább ötszáz emberből állt. A híd innenső oldalán felsorakozott három brit osztag pedig olyan száz-, de legfeljebb százhúsz fős lehetett. Barrett a hegygerinc pereménél felült a lovára. S miközben Philip és a többiek eltrappoltak mellette, szigorú hangon ismételgette a parancsot: – Ne lőjenek elsőként. Ha lesz tűzpárbaj, kezdjék ők! Philip szíve keményen, már-már Hosmer dobjának ritmusára kalapált. Alatta az oszlop eleje már a hegy lábához ért, és a híd felé fordult. Ez az egész még mindig nem tűnt teljesen valóságosnak… Kivéve azt a fekete füstoszlopot a falombok fölött, amelyek teljesen eltakarták a falut. – Hé, nézd! Megfutamodnak! – recsegte O'Brian vidáman. A brit tisztek parancsszavakat üvöltöztek, mire a három század sietve felsorakozott és hátraarcot csinált. A következő percben már dübögtek is ütemes menetelésük alatt a híd deszkái. Hosmer dobja tüzes pergéssel válaszolt. Barrett leiramodott a hegyoldalon az oszlop elejéhez, összehúzva szemét az áprilisi napban. Philip és O'Brian leértek az útra, és balra fordultak a többiek után. A csobogó folyó túlsó oldalán Philip nem sokat látott, csak valami vöröses nyüzsgést és villódzást. A könnyűgyalogos egységek kettéváltak, és kétoldalt felsorakoztak a harmadik század mellett, amely a híd túlsó végével nézett szembe. Ennek a századnak az emberei az utcai harc alakzatában álltak – három sorban egymás mögött. Ragyogott a nap a muskéták barna csövén, és megmegcsillant a szuronyokon, ahogy az első sor térdre ereszkedett. A második sor szorosan mögéje lépett. Barrett elkiáltotta magát: – Gyorsabb ritmust, dobos!

Az ezredes merészen a kettős oszlop elé léptetett a lovával. Philip úgy tudta, legelöl az Actonból érkezett emberek állnak. Barrett hallótávolságba lovagolt a híd felé, miközben fél tucat vöröskabátos lóhalálában igyekezett felfeszegetni a deszkákat a túlsó oldalon. – Hagyják békén a hidat! – üvöltötte Barrett fenyegetően. Philip nem hallott parancsszót, de hirtelen a középen álló brit század térdeplő sorában eldördültek a puskák. Füst… tűzlobbanások… A polgárőrök oszlopának elején az actoni egység parancsnoka elvágódott. Hosmer dobszava ütem közben félbeszakadt, ahogy ő is eldőlt. A torkából a dob tetejére fröccsent a vére… Barrett lova felnyerített és visszahőkölt a mennydörgő sortűz elől. Valahonnan Buttrick hangja harsant: – Tűz, az isten szerelmére – tűz! A hosszú kettes oszlopban felsorakozott polgárőrök közül csak a legelöl állók lőhettek volna tisztán, de pillanatokkal a brit sortűz után a hátrább állók parancs nélkül szétspricceltek az út két oldalára. Philip jobbra szaladt, O'Brian balra. A lövöldözés zajában Philip még hallotta az ír farmer dühös üvöltését: – A fenébe, ezek golyóval lőnek! Philip gyorsan letérdepelt az ingoványos fűbe. Megütögette a puska csőtorkolatát, hogy a puskapor átmenjen a gyújtólyukon, a vállához szegezte a tusát – és egy szörnyű pillanatig a kiáltozás, a polgárőrök fegyverropogása, a megzavarodott üvöltések és parancsok és a gomolygó füst közepette mintha megdermedt volna az akarata… A keskeny híd túloldalán egy fekvő tisztet látott. Egy másik is eldőlt. Az első sorban térdeplők felpattantak és hátraléptek, hogy a második sor akadálytalanul célozhasson. Philip ujja végre megfeszült… Lassan húzta a ravaszt. Úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart. És elsült. A fájdalomkiáltásokban, a dobos és az actoni kapitány holttestében Philip annak a nyugodt világnak a pusztulását is hallotta és látta, amelyben egykor reménykedett… Vége. Mindennek vége lett ezen az áprilisi napon…

A lövés ereje hátralökte, s közben látta, hogy a híd túloldalán egy gyalogos megperdül és arcra bukik. Hogy az ő lövése találta-e el vagy valaki másé, azt nem tudhatta. De azt tudta, hogy egy korszak véget ért, és egy új kezdődött számára és mind a többi kiabáló, káromkodó amerikai számára, akik rendületlenül lőtték a király katonáit a híd túloldalán. IV. A gyarmatiak sohasem értették meg pontosan, mi is lehetett az oka annak, ami most történt. A hosszú hónapok során, amíg a konfliktus eljutott a végkifejletig, sokan, akik elkerülhetetlennek tartották a háborút, mindig hozzátettek ehhez még valamit. A rendszertelenül kiképzett, gyengén felszerelt massachusettsi farmerek, mondták, nem állhatnak helyt a király reguláris ezredeivel szemben, amelyek az egész világon dicsőséggel harcoltak – és győztek. Ám Philip a saját szemével látta az innen is, onnan is leadott sortűz döbbenetes következményét. Még a magas fűben gubbasztott, és lóhalálában töltötte újra a puskáját, amikor látta, hogy a kiváló brit könnyűgyalogosok alakzatot bontanak. A halottaikat és sebesültjeiket cipelve vagy vonszolva rohantak vissza a concordi útra. Nem alakzatban, hanem úgy, mint egy megriadt csőcselék. Nagy porfelhőt kavarva. Senki sem értette a fejvesztett menekülést. A kettős oszlop meglepő bátorsága okozta talán, ahogy minden fedezék nélkül lemasíroztak a hegytetőről a csatába? Vagy az amerikaiak muskétás össztüze, amely inkább a robajlásával volt rémisztő, mint a pontosságával? Vagy az lehetett a magyarázat, hogy a britek egyáltalán nem számítottak semmilyen ellenállásra? Bármi is volt az oka, a vöröskabátosok megfutamodtak. És csak rohantak elképzelés és alakzat nélkül, miközben Barrett gyülekeztette az embereit. Ment Philip is. Az ezredes átvezette a seregét a hídon. A híd keleti végénél egy fiatal, csepűhajú vöröskabátos feküdt az arcán, hátulról keresztüllőve. Akkor találta el egy golyó, amikor az első sor hátrament, hogy a második is tüzelhessen? Ki mondhatta meg most már? Philip ellépdelt az elesett katona mellett. A fiú válla enyhén megremegett. Még életben volt. Az egyik amerikai leköpte, de senki sem érintette meg.

A polgárőrök laza alakzatban követték Barrettet. Vagy háromszáz yardnyira a hídtól az ezredes felvezette őket egy hegyoldalon. Aztán parancsra szétszóródtak a rét hosszú füvében egy alacsony kőfal mögött, és várták a további parancsokat és az újabb csatát. A távolban Philip gránátosszázadokat pillantott meg – a katonák magas, fényes kalapjaikban a gomolygó füstből bukkantak elő, amely még mindig eltakarta a falu jó részét. Az erősítésként a híd felé induló gránátosok szembetalálkoztak a másik irányba rohanó lármás, megriadt gyalogosokkal. Lehet, hogy a briteknek volt valamilyen tervük arra, hogy egyesítsék az erőiket, visszatérjenek és újból harcba bocsátkozzanak. De ha volt is ilyen terv, nem lett belőle semmi. Néhány perc alatt az összes brit egység újból eltűnt a füstben. Philip arcát csiklandozta a fű, ahogy feküdt. Még mindig meg volt döbbenve a rövid csata jelentőségétől. Lőttek a király katonáira. A fal mögött gubbasztó többi polgárőr hasonlóan döbbent és szótlan volt. A hídnál még volt egy kis diadalmas kiáltozás, de azóta valami furcsa némaság ereszkedett rájuk. És némák maradtak akkor is, amikor a folyó felől masírozó lábak trappolását hallották. Philip fél könyékre támaszkodott, és látta, hogy a Barrett-farmról visszatérő századok sebes léptekkel újra átkelnek a hídon. Lenézett a fal mentén, egy tisztet keresett. De nem látta sehol Barrettet, sem Buttrickot, sem a többi tisztet. Egy ember négy poszttal lejjebb a kérdésére azt mondta, hogy a tisztek a hegygerincen át közelebb osontak a faluhoz, hogy megszemléljék a helyzetet. Nem volt senki, hogy tűzparancsot adjon, amikor a négy brit század eltrappogott az úton közvetlenül alattuk – jócskán lőtávolságon belül. Egyetlen lövést sem adtak le, s csak itt-ott lehetett hallani egy-egy elmorgott káromkodást a kőfal mögött lapuló emberektől. Mindannyian azt érezték, amit ő? Rettegést? Egyetlen csetepaté még nem jelent sikeres forradalmat… A visszatérő századok lármája lassan elcsitult. Egy szajkó körözött a csendes, forró levegőben a farmerek fölött, és rájuk rikoltott. Délre a brit expedíciós egység már el is indult visszafelé a lexingtoni úton. Concord csöndben pihent az áprilisi fényben. V. Úgy tűnt, emberek szaladgálnak újra mindenütt. Izgatottan és örven-dezően. Trágárul s megvetően viccelődve a király katonáin.

A Concordot környező hegyek feketék voltak a futó emberektől – még mindig muskétás farmerek özönlöttek a szélrózsa minden irányából. Sokan a Déli hídon át jöttek a faluba. Ott aztán sietős parancsokat kaptak, és szaladtak ki a faluból, hogy felkaptassanak a Lexingtonba és Bostonba vezető út fölött emelkedő hegygerincre. Amikor bizonyossá vált, hogy a britek távoztak, Philip és a többiek leereszkedtek a hegyről, és visszafutottak a faluba. Ott aztán a többi bosszankodó tiszttel és polgárőrrel együtt felfedezték, hogy mi okozta a füstöt, ami kiváltotta a Szemletérről való levonulásukat és az azt követő lövöldözést. A Smith parancsnoksága alatt álló gránátosok egyáltalán nem a falut akarták felgyújtani, hanem csak találtak néhány ágyútalpat a concordi gyűlésházban eldugott fegyverkészletben. Kivonszolták és felgyújtották őket. Philip szomorúan nézte az elszenesedett, izzó maradványokat, és zord derültséggel megcsóválta a fejét. Ilyen könnyen elkezdődhet egy háború. Egy tévedés miatt… Körülötte a muskétások mind indultak kelet felé. A falutól északra már sűrű sorokban látta őket a hegygerinceken. Valaki a tömegből megfogta a karját. Ahogy megfordult, O'Briant látta maga előtt – az öreg ír kék szeme tüzesen csillogott. – Gyerünk, Philip, gyerünk! Üldözőbe vesszük őket. Visszakergetjük őket egész Bostonig, a kutya úristenit! – Hencegő pávacsürhe! – üvöltötte egy másik ember. – Hogy masíroznak a nyavalyás sípjaikkal meg dobjaikkal! De mi megmutattuk nekik! – De az ám! – helyeselt egy harmadik. – Golyóval lőttek – hát golyót kapnak cserébe mostantól kezdve. A két idegen polgárőr és O'Brian eltűntek a porban és a kavarodásban. Philip megdörzsölte a homlokát. Az inge alatt is csorgott az izzadság. Az izgatott emberek arcát fürkészte, akik a házaik és a gyűlésház előtt csoportosultak, ahol az ágyútalpak maradványai végül egy-egy kupac hamuként összeroskadtak. Anne-nek semmi nyoma. Sehol. Egy fáradt sóhajtással elindult a helység keleti vége felé. – Philip? Megfordult, és hunyorogva nézett a füstbe és ragyogásba. Lelkének mélyén riadalom kelt, hogy csak csengett a füle talán. És a megcsalt remény rosszabb, mint a reménytelenség…

Egy füstgomolyag szétoszlott, és Philip végre meglátta őt… A lány egyszerű, szürke ruhája foltos és vizes volt, s az ujja elszakadt. Gesztenyebarna haja összekócolódott. Philip belsejében mintha valami nagyot rándult és eltört volna. Könnyek tolultak a szemébe, ahogy vállára kapta muskétáját, és rohant feléje. Futott Anne is, ahogy tán még soha életében nem futott. Philip ledobta a puskát, karjába kapta Anne-t, és csókolta könnyektől foltos arcát, csókolta minden szégyen nélkül a füstös napfényben. – Anne – ennyi volt csak, ami először kijött a száján. – Ó, Annié, ó, istenem, Annié… azt hittem, soha többé nem látlak. Az apád az éjszaka nem engedett be a fogadóba… – El is mesélte, hogy megfenyegetett – mondta Anne félig nevetve, félig sírva, miközben a szemét törölgette. – Megtalált Daisy? Üzenetet küldtem… – Igen, elhozta. Egész nap kereslek azóta. A hídnál voltál? – Igen. De csak egyet kellett lőnöm, s aztán a vöröskabátosok megfutamodtak. Anne keze mintha egyszerre lett volna mindenütt – az arcán, a karján. Tapogatta, simogatta. – Nem sebesültél meg? – Nem, nem. Csak ketten vagy hárman haltak meg tőlünk. – Jaj, szörnyen nézhetek ki… – Anne arca még nedves volt a könnyektől. Elfúló szavak törtek fel a torkából, ahogy levegő után kapkodott. – A malomtónál voltunk, és a liszteshordókat cipeltük ki. Szegény gránátosok, annyira udvariasak voltak. Még csak fel sem törték a hordókat. A tetejükön a liszt jól lezárta őket, úgyhogy a nagy részének semmi baja. Képzeld, Philip, az a kövér, ijedt kiskutyus… – Anne töredezetten felnevetett –… az a Smith, a parancsnokuk fizetett a kocsikért és szekerekért, hogy vigyék a sérültjeiket, miközben visszavonulnak. Fizetett nekik! Úriember a végsőkig! – Néhány ilyen úriember meg is halt – jegyezte meg Philip. – És most, azt hiszem, újból meg kell találnom Barrett csapatait. Mr. O'Brian azt mondta, üldözni fogjuk a vöröskabátosokat, és még törünk az orruk alá egy kis borsot… – Smith valami olyasmit fecsegett, hogy késik az erősítés, amiért elküldött. Lehet, hogy még sokkal nagyobb csapatok hagyják el Bostont… – Annié, felejtsd el a csapatokat. – Megérintette a lány szeplős arcát, és alig jött ki hang a torkán. – Éjjel az apád szólt… elmondta, hogy… – Hogy gyerekem lesz? Így igaz.

– És miért nem mondtad meg, mielőtt elmentem Philadelphiába? Tudtad már akkor is; tudnod kellett! Anne nyugodtan válaszolt. – Persze hogy tudtam. De nem akartalak ezzel visszatartani… – Pontosan, ahogy gyanítottam! – Nekem szerelem nélkül senki nem kellene, Philip. És nem kell senki más, csak te… – Elakadt a hangja. Zavartan megsimította könnyektől csíkos arcát. – Tudod, soha nem gondoltam volna, hogy visszajössz. Mi… mi történt Philadelphiában? Philip szája sarka különös mosolyra kanyarodott. – Majdnem vettem egy sípot. De túl sokba került. – Egy sípot? Miféle sípot? – Nem fontos – mondta Philip, még mindig ugyanazzal a furcsa mosollyal az arcán. – És az a nő, Philip… mi van vele? Philip gondolkodott egy pillanatig. – Egyszer majd elmondom. Talán akkor, ha már öregek leszünk, és a gyermekeink is felnőnek. Most csak annyit kell tudnod, hogy vége. Én pedig tudom, hogy mit akarok, és ki vagyok. – Ahogy reméltem, és amiért imádkoztam! – suttogta Anne boldogan, átölelve Philipet. – Annié, én semmit sem tudok adni neked – még a bizonyosságot sem, hogy ma visszatérek. Az isten tudja, mekkora csata lesz még abból, hogy üldözőbe vesszük a briteket! De ha visszatérek, Annié, feleségül akarlak venni… – Nem azért, mert kell – mondta Anne, megrázva a fejét –, nem az apám miatt. Vagy bármi más okból, kivéve… – Hogy szeretlek – fejezte be Philip egy csókkal. Néhányan, akik elmentek mellettük, vigyorogva rohadt lógósnak nevezték Philipet, és ráripakodtak, hogy induljon ő is a britek után. Philip rájuk se hederített, keze mohón simult Anne hátára, érezte a lány melegét a foltos ruhán keresztül – és a reszketését is, ahogy sírt a boldogságtól. Anne átfogta a derekát, és arcát a vállába temette. – Jó erős fiúkat fogunk nevelni, Philip. Lesz majd egy szép kis nyomdád, és gazdag leszel… és lesz majd egy gyönyörű házunk… – Annie, Annie… – Philip felemelte az állát, és letörölgette a könnyeket a szeméről. – Ez egy szép álom. Egyelőre még semmi több. S közben kitört a tűzvész. Éppen itt, Concordban, ma reggel. És azt mondják, Lexingtonban is…

– Igen, Parker kapitány legjobb embereiből nyolcat vagy kilencet lelőttek. De láttad, hogy az emberek felkeltek az egész környéken… és jöttek harcolni… – Mégis szörnyű belegondolni, hogy mi áll előttünk. A gyarmatok háborúba keverednek a föld legerősebb nemzetével – csak az isten tudja, kire milyen jövő vár… – Én tudom! – kiáltott fel Anne ragyogó arccal. – Én tudom, most, hogy végleg választottál. Élni fogsz, és jöjjön, aminek jönnie kell – és meglásd, együtt leszünk még mindig, amikor vége lesz. Amit Sam Adams akar, az fog most történni, mert így kell lennie… – Úgy érted, a függetlenség?… – Igen. Talán már azon a kongresszuson kihirdetik márciusban. Philip, ennek meg kell történnie! Egy új ország születik! Amely szabad minden régi köteléktől, ahogyan te is. De mi átvészelünk mindent, és hidd el, erős és szép családunk lesz. A Kent család! Philip engedélyezett magának egy halvány mosolyt. – Feltéve, hogy az apád nem ereszt belém egy golyót előbb. Hol van? – Lent a tónál segít kiemelni a liszteszsákokat – nevetett Anne. – Azt mondtam neki, rám tört a női szédülés. Az ilyen dolgok teljesen zavarba hozzák. Azt mondtam neki, visszamegyek a fogadóba pihenni, de igazából téged kerestelek megint. Mire visszajössz, gondom lesz rá, hogy megszelídítsem, hiszen eldöntötted, hogy tisztességesen jársz el – évődött Anne. Philip újból hosszan, édesen megcsókolta. – Valahogy úgy gondolom, igazad van, Anne. – Miben? Philip megszorította a kezét. – Azt hiszem, a Kentek valóban nagyszerű családot fognak alkotni. Azzal fölvette a muskétáját, és egy utolsó integetés után elindult ő is kelet felé. VI. Philip mások társaságában hagyta el Concordot. Sokan énekeltek. Egyesek másod– vagy harmadkézből mesélték el a híd melletti csatát, és egyre újabb trágár viccekkel gúnyolták a király katonáit. Philipnek vadul korgott a gyomra. Mennyi idő is telt el azóta, hogy utoljára evett vagy aludt? Egy egész korszaknak tűnt.

Mégis a tavasz lendületével lépkedett – és a megtalált irány friss érzésével. A rá váró minden bizonytalanság és veszély ellenére néhány percig tökéletesen boldog volt. De ujjongó öröme nem tartott sokáig. Vajon most mi lesz Anglia válasza? – töprengett. Alighanem az erő. A korlátlan, szabadjára eresztett erő. A király most már csakis így verheti le a szabadság nevében indított lázadást… De sebaj. Ő megy tovább ezen az úton, vezessen bárhová. És visszatér Anne-hez, és meglátja majd újszülött gyermekét. Az elsőt, és aztán még sokat… Piszkos és fáradt volt, s mégis még dúdolt is egy kicsit, miközben letért az útról, és elkezdett fölfelé lépkedni a hegyoldalon, a hegygerinc felé, ahol mintha a concordi egység néhány tagját pillantotta volna meg. Minél magasabban járt, annál égetőbbnek érezte a napsütést. Mintha lángok nyaldosnák az arcát. Ment tovább a kék ég és a hegytaréj tiszta levegője felé, és utol is érte a három embert, akiket felismert. És hamarosan már nem is látszott mögöttük Concord, és ő ott ment, elvegyülve a kelet felé özönlő amerikaiak tömegében.