Discover Kent, 1. rész 2009. augusztus Köszöntöm a kedves Olvasót! Deák Hajnalka vagyok. Angliában dolgozom, bentlakásos ápolónőként, hétnapos munkahéttel. A legális munkaadó cégem mellett kerestem és találtam egy „titkos” állást magamnak Tonbridge-ben, Kent megyében, egy kedves családnál. Ők csak minden második hónapra biztosítanak munkát, tehát augusztusra, majd októberre, és így tovább. Az augusztus a családi szabadságolások és nyaralások miatt olyan szerencsésen alakult, hogy relatíve sok lehetőségem volt utazni, amikből érdemesnek tartottam összevágni egy külön összeállítást.
Július 30. Ezen a napon tértem vissza Tonbridge-be dolgozni, a titkos munkahelyemre. Mármint a cégem előtt titkos, jobb, ha nem tudják, hogy találtam magamnak valamit. Mivel szerdán végeztem az előző helyen, itt pedig csak pénteken kellett beállnom, keletkezett egy fizetetlen szabadnapom. Heverbe utaztam kastélylátogatásra, jobbat nem is választhattam volna. Hever és kastélya Kent megye egy eldugott zugában van, elég nehezen megközelíthető. Edenbridge-ben kellett átszállnom, de egyúttal vasútállomást is váltani kellett. Edenbridge és Hever között csak 5 mérföld a távolság, úgy döntöttem, hogy átgyalogolok, nem keresgetem a másik vasútállomást. Nem volt jó ötlet, aki erre jár, ne tegye, menjen csak vonattal. Nincs gyalogösvény, a nagyon szűk országút szélén kell gyalogolni, beláthatatlan szűk kanyarok sokaságán át, és veszélyeztettem nemcsak a magam életét, de az autósokét is. Mindegy, az utat túléltem, megérkeztem. Heveren belül nehéz megtalálni a magát a kastélyt, nincsenek emberek az utcán, és nem jelzi semmiféle útbaigazító tábla. Ellenben érdemes volt megkeresni. Sőt.
A kastélyban nőtt fel Boleyn Anna, VIII. Henrik második felesége. Még jó, hogy most éppen VIII. Henrik hangulatom van, tökéletesen be tudtam fogadni a látottakat, volt mit. A kastély később a király negyedik feleségének, Anne of Cleeves-nek lett otthona. 1557 után több különböző család is birtokolta a kastélyt, majd végül 1903-ban William Waldorf Astor helyreállíttatta a kastély és az azt körülvevő kertet és tavat.
A kastélyhoz tartozó park és kertek lenyűgözőek! Nem láttam közelről még soha igazi angol főúri kertet. Annyira el voltam ámulva, hogy egyet léptem, fényképeztem, egyet léptem, fényképeztem… Legalább 200 fényképet készítettem, itt aztán volt miről. A római kert lélegzetelállító, ami a mai napig W.W. Astor római kori szoborgyűjteményének ad otthont. A kerteket 1904-1908 között telepítették. Évente húszezer virágpalántát és gumót ültetnek.
A várhoz három labirintus tartozik: egy tiszafa-labirintus, egy vízi-labirintus és egy torony-labirintus. A tiszafa (yew)-labirintusba bementem, és bizony alig tudtam kijönni. Nagyon trükkösen, érzéki csalódásokra építve készítették. Szerintem jó 20 percig biztos keresgettem a kijáratot, pedig nem is volt nagy maga a labirintus. Közben The Maze című darabot játszottam magamnak belső hallással az Orlandóból, hogy megfelelő hangulatban érezzem magam, bár a sok szaladgáló gyerektől nem tudtam átbillenni semmiféle Orlando-hangulatba… A vízi-labirintus lényege, hogy a középső sziklához kell eljutni a koncentrikus körökben köré épített járólapokon, amik itt-ott megszakadnak. Váratlanul kis szökőkutak spriccelnek fel a lapok között, egyenesen az utat keresőre, így minden kisgyerek félmeztelenül szaladgált rajtuk, úgy menjen bele bárki is, hogy tuti vizes lesz a ruhája. A torony-labirintust pedig csak 14 év alatti gyerekek használhatják. A kastély maga múzeumnak van berendezve, itt tilos volt fényképezni. Minden lekötött, mivel elevenen élt bennem a két napja nézett VIII. Henrik film. Részletes leírásokat olvastam Henrik és összes felesége életéről, személyiségéről, mindennapjaikról. Az egyik szobában Anna Boleyn személyes holmijai között megtalálható az imakönyve is (Book of Hours). Szerelmük delén Anna és VIII. Henrik imakönyvükben írtak üzeneteket, és az istentisztelet alatt így üzengettek egymásnak. A díszes, krónikához hasonló imakönyvvel ment fel Anna a vesztőhelyre is. Nagyon jól éreztem magam, minden tetszett, nem láttam ilyesmit még soha. Jó négy órát töltöttem a kastélyban és parkjaiban, és csak szívtam magamba a látnivalót. A hazaút már nem volt ennyire kellemes. Folyton lógott az eső lába. Úgy döntöttem, a vasútállomás túl messze van, adok magamnak egy esélyt és stoppolok. Közben azonban eleredt az eső. Jó 15 percig álldogáltam (ez nálam sok, engem azonnal fel szoktak venni, jó, nem voltam vonzó agyonázva és esernyővel). Az utolsó pillanatban valaki megállt, és abban a pillanatban úgy nekiállt zuhogni, hogy ha nem menekülhettem volna be az autóba, másodpercek alatt ronggyá áztam volna. Nem lehetett kilátni a kocsiból. Elvittek Edenbridgebe. Edenbridge-t hazafelé úton meg szerettem volna nézni, de ebben az időben semmi realitása nem volt az ötletnek.
Augusztus 5. Ma életemben először tankoltam autóba, egyedül. Nézegettem is nagyon körbe, hányan látták.
Augusztus 14. A család a teljes hétvégére elutazott, és csak hétfő-keddre ígérkeztek vissza. A fantáziám meglódult… Egész napokra el fogok lógni itthonról, és esténként majd gyorsan behozom az egész napi munkát. Tervem lebukás-mentesen sikerült is. Első gondolatom az volt: elmegyek merészen erre a pár napra, akár a tóvidékre, akár valamelyik szigetre. Aztán rájöttem, hogy egyrészt nem hagyhatom egyedül a macskát napokig, másrészt nem akartam az állásomat sem kockáztatni (hátha hazajönnek hamarabb, én meg nem vagyok sehol), harmadrészt nagyon is jó helyen vagyok: Kent megyének rengeteg a látnivalója, miért mennék messzebbre? Day-trip-ekre fogok menni, esténként pedig kicsit dolgozom, hogy rendben legyen a háztartás.
Kent megye Anglia délkeleti részében található, székhelye Maidstone. A szárazföldön Kelet-Sussex és Surrey megyékkel határos. Névleges országhatára is van, mégpedig Franciaországgal, a Csatorna-alagút közepén. Dover fehér mészkőszikláiról tiszta időben láthatók a francia partok. 597-ben I. Gergely pápa Canterburyi Szent Ágostont nevezte ki Canterbury első érsekének. A kenti püspökség adott otthont a Brit-sziget első püspöki székhelyének, és máig a brit kereszténység központja. A középkorban és a kora újkorban Kent fontos szerepet játszott az angol történelem nagy felkeléseiben, mint a Wat Tyler vezette 1381-es parasztfelkelés, Jack Cade kenti felkelése 1450-ben, vagy az ifjabb Thomas Wyatt 1554-es lázadása I. Mária ellen. A második világháborúban az angliai csata jó részét a megye felett vívták.
A gazdámék… olyan vicces szó ez a „gazdám”, akárcsak egy Dallos Sándor regényben. Szóval a gazdámék pénteken dél felé indultak. Azonnal elhatároztam, hogy akkor szombatvasárnap-hétfőre veszek háromnapos kedvezményes vonatjegyet, a fél péntekre pedig elmegyek valami közelebbi helyre, ami ennyi idő alatt megjárható. A választásom a Leeds Castle-ra esett. Leeds kastélya nem azonos az észak-angliai Leeds nevű nagyvárossal. Mint minden kastély, ez is viszonylag nehezen közelíthető meg, általában nem pont a vasútállomások mellett vannak… Bármely kastély felkeresésekor nem a gyaloglás a gond nálam, hanem az, hogy nincsenek útbaigazító táblák, sem emberek az utcán, akiktől kérdezősködni lehetne. Amit lehet, előre megnézek internetes térképeken, de útközben elég sokat változtatok, improvizálok, ami miatt nem tudok mindenre előre felkészülni. A Leeds-hez legközelebb eső vasútállomás Bearsted. Innen kb. 5 mérföld a kastély, ami számomra simán legyalogolható lett volna, na de merre kell menni? Mivel kevés időm volt, nem bolyongtam összevissza, hanem igénybe vettem a shuttle buszt, különjárat erre a célra, Bearsted állomás és a kastély között. A kastélyba csakis éves belépőt árulnak. Ravasz fogás. Ezzel csak azok tudnak élni, akik 10-20 km-es körzeten belül laknak, és oda járnak hétvégenként a gyerekkel, mint egy nagyobb méretű játszótérre. A látogatók 99%-a azonban csak egyszer lép be, és kifizeti az éves díjat… Nagyon drága: 17 font, hiába mondják, hogy ezzel egy éven át mindennap bejöhetek, jó vicc ☺. Aki olvassa ezt a naplót, szívesen átruházom a nem névre szóló éves jegyemet. Általában minden várba 10 font felett van a belépő.
A kastély területére lépve madárrajok fogadnak bennünket. A hatalmas park területén sok a tó, ahol fehér és fekete hattyúk, szibériai és alaszkai kacsák élnek. A fekete hattyúkat a vár utolsó úrnője, Lady Baillie hozatta Ausztráliából. A normannok a 12. század végéig ezer épületet építettek, ezek közé tartozik az 1119-ben Robert de Crevecoeur által emelt Leeds Castle is, mely I. Eduárd király uralkodása alatt királyi székhellyé vált. 1552 óta magántulajdonban van, miután IV. Eduárd átadta Sir Anthony St. Ledgernek, a király írországi helyettesének, és öt nemzedéken át a tulajdonukban maradt. 1926-ban angloamerikai örökösre, Lady Baillie-re szállt, aki 1974-ben hunyt el. Halála előtt magánalapítványt létesített, ma a kastélyban nemcsak kiállítótermek vannak, hanem konferenciák is zajlanak. Bent is szabad volt fotózni. A többtornyos kastélyt vizesárok veszi körül. A vár az angolszász királyok, majd a mindenkori királynék rezidenciája volt, sok névhez köthető. VIII. Henrik kedvenc kastélya.
Az itteni labirintus jóval nagyobb, mint amivel Heverben találkoztam. A labirintust általában mindenki élvezi, mindenki nevetgélve bolyong benne, emberek ismerkednek (ha már elegük van): merre van a bejárat / kijárat? Fontoskodó gyerekek szaladgálnak: ők tudják az utat (dehogy tudják). Az angol főúri kertkultúra alapvető része. Az itteni labirintus közepén szikla emelkedik, ami alatt tetszetős barlang van, amin keresztül ki lehet menni, azaz nem kell elölről kezdeni a kiút keresését. Mellékelem a megoldást is, csakis a szemléltetés kedvéért.
Az ápolt kertek mellett madárházak is vannak, elsősorban papagájok és baglyok laknak itt. Kutyanyakörv múzeuma is van. ☺ A kastély magyar vonatkozása: 1416-ban Zsigmond magyar király és kísérete több hétig itt vendégeskedett V. Henrik királynál, és innen ment Canterburybe, hogy aláírja a történelem egyetlen angol-magyar katonai szövetségét. Augusztus 15. Háromnapos vasúti jegyet vettem tehát, amivel Kent megye teljes területén, három egymást követő napon korlátlanul utazhattam. (Érdekes, ezt is megszigorították. Egy évvel ezelőtt szintén vettem ilyen jegyet, csak akkor három megyével északabbra, és ott három tetszőleges napon lehetett felhasználni.) A háromnapos jegy jelenleg 24 font – az én esetemben kevesebb mint egy nap alatt meg is térült az ára. Nyilván annak volt értelme, hogy a lehető legtávolabbi pontokra utazzak a korlátlan jeggyel. A három megcélzott régió: 1. nap: Dover – Walmer – Deal (keleti tengerpart) 2. nap: Canterbury – Broadstairs – Chilham (északkeleti sarok) 3. nap: Rochester – Upnor – Chatham (északi régió) Minden reggelem ugyanúgy kezdődött. Bepakoltam az ebédet, vizet, kávét, almát, esernyőt, pénzt, lakáskulcsot, térképeket, fényképezőgépet, valamint kabátot és sapkát, amit félóránként levettem-felvettem. Célszerű jól bereggelizni, hogy minél később legyek éhes. Nagy szerencsém volt, hogy egyszer sem esett az eső. Mivel nagyon sok mindent terveztem az egyes napokra, igen nagy sebességgel vettem a kanyarokat, gyakorlatilag futólépésben tettem meg a köztes távokat. Szombat reggel csípős, ködös hideg volt. Első célpont: Dover. Dover távolsága a francia Calais kikötőtől mindössze 34 km, azaz ez a kisváros Anglia egyik legforgalmasabb átkelőhelye. A Doveri-szorosban rendezik a Csatorna-átúszást is. 1994-re készült el a Csalagút (Channel Tunnel → Chunnel), azelőtt csak komppal lehetett közlekedni a két ország között (vagy úszva). Könnyű dolgom volt a vár megtalálásával, mivel hegytetőn van, és csak toronyiránt kellett mennem.
The Secret Wartime Tunnels: Dover stratégiai szempontból mindig is nagy jelentőséggel bírt a történelem során, hiszen a kontinensről érkező hódítók szinte kivétel nélkül itt próbáltak átkelni. A doveri erődtemplomot II. Henrik teljes átépíttette a 12. század végén, és innentől kezdve számtalanszor bővítették. A napóleoni háborúk során hatalmas földsáncokat emeltek a középkori falak mögé. A 19. és a 20. században a modern hadviselés térhódításával párhuzamosan egyre csökkent a várak jelentősége, így a Dover Castle fejlesztésével sem foglalkoztak egészen a II. világháború kitöréséig. A II. világháború alatt egy titkos, rendkívül nagy jelentőségű új feladatköre lett a várnak. A puha, kréta kori mészkőbe számos alagutat fúrtak, komplett rendszerük rejtett harcálláspontot hozott létre. A Dinamo hadműveletet már az alagútrendszerből irányította Bertram Ramsay altengernagy. A földfelszínhez legközelebb lévő szinten volt a telefonközpont, a gyengélkedő és a központi irányító terem, az alatta lévő kazamatákban a legénységi szállások, háló és szociális helyiségek, a legmélyebben fekvő, legutoljára elkészült alagutakban pedig raktárak, valamint egy másik kórház helyezkedtek el. Az alagútrendszerben, idegenvezető segítségével végigmehettünk. Hihetetlenül érdekes volt. Sajnos nem volt szabad megállni nézelődni, mert nyitották-csukták az ajtókat előttünk-mögöttünk, pedig nagyon érdekelt volna a korabeli telefonközpont, az irányítóterem, a kórházi kellékek, minden szinte eredeti állapotában. Fényképezni sem volt szabad. Erre a napra igazából csak Dovert terveztem, de láttam, hogy bőven maradt még időm. A legközelebbi vár: Walmer. Átutaztam vonattal. Walmeren belül kószálgattam rendesen, mire megtaláltam a Tudor-várat. Az itt dolgozó hölgyek meglehetősen kellemetlenül fogadtak. Ezekben a várakban a helyi fiatalok szívesen esküsznek örök hűséget egymásnak, romantikus, nem mondom. Szombat délután lévén pont esküvő volt, azaz azzal fogadtak, hogy a kastély bizonyos részei tíz perc múlva, bizonyos részei egy óra múlva zárnak, a belépési díj pedig a normális, semmi kedvezmény. Szép kis fogadtatás. Kedvetlenné is váltam, de bementem. Gyorsan megnéztem mindent, fényképezgettem, eljöttem. A Walmer Castle bástyákkal körülvett, tengerparti kastély. VIII. Henrik építtette 1539ben, erődnek szánta a francia és spanyol támadások ellen. A kastély egyik leghíresebb lakosa Wellington tábornok, aki ide vonult vissza nyugalomra, és itt is halt meg. Nevezetes kertje a Queen Mother’s Garden, amit a királynő 95. születésnapjára építettek. Elizabeth Bowes-Lyon (1900-2002) King George VI özvegye és Elizabeth II anyja. Férje halála után kapta „Queen Elizabeth The Queen Mother” megtisztelő nevet, elkerülendő, hogy lányával, II. Erzsébettel összetévesszék a nevét.
Walmer Castle
Queen Mother’s Garden
Csodálatos, 7 mérföld hosszú parti sétányt építettek, Doverből indulva, Walmeren át egészen Deal-ig. Úgy láttam, még mindig van idő a napból, úgyhogy átsétáltam Dealbe, a tengerparton. Mindenkinek ajánlom ugyanezt a sétát, ha erre jár. Dealben ráadásul az első dolog, amit megláttam, a Tudor-vár volt. Ellenben úgy ítéltem meg, hogy ha mindennap hármasával veszem a várakat, ez több mint jelentős kiadás nekem . Úgyhogy a deal-i várba már nem mentem be, csak körbejártam. Utána sétáltam a tengerparton, a jó hosszú deal-i mólón és a városban. Aki erre utazik, a sorban következő, érdekes tengerparti kisváros Sandwich lett volna, de ez már végképp nem fért bele a napba. Már későre járt, ideje volt hazaindulni. Dover és Folkestone között nem működött a vasút, vonatpótló buszok jártak, teljesen rugalmasan. A várnak az alakja a legérdekesebb, mellékelek egy felülnézeti képet.
Augusztus 16. Micsoda szerencse, hogy nem működött a vasút egy szakaszon, és micsoda szerencse, hogy az a fajta vagyok, aki elolvassa a leafleteket… Szóval amíg szombat este hazafelé Folkestone-ban a vonatra várakoztam a vonatpótló busz után, a kirakott leafleteket nézegettem. Az egyik címe: Discover Kent. Ezt feltétlenül elraktam, bizonyára újabb ötleteket merítek belőle, gondoltam. Kiderült, hogy nemcsak ötletek voltak benne, hanem kedvezményes belépők is, mindenféle várakba (többek között az összesbe, amikben már voltam egy rakás pénzért – Puskás Gábor effektus, de ne legyünk telhetetlenek). Ellenben azonnal láttam, hogy szinte mindenhová mellékelnek belépőt, ahová még ezután szándékozom menni… A belépő feltételei: ketten kell belépni, és egyikünk fizet, másikunknak ingyenes; valamint fel kell mutatni 2 db, Kent megyei vonatjegyet, amelyből az egyik aznapra és az adott városba szóljon. Ami még ennél is meglepőbb: a dolog működött! ☺
Habár egyedül voltam, de máris kitaláltam, hogy onnan fogok társat szerezni, hogy állni fogok az adott vár előtt, mint egy stoppos; leszólítok egy éppen bemenő, szimpatikus és nem-korlátolt arcú turistát, elmagyarázom, miről van szó, állíthatnánk-e, hogy együtt vagyunk, ő így is, úgy is megveszi a jegyét, én meg ingyen bemehetek (2-in-1 offer). A dolog működött, mindenhová be tudtam menni innentől kezdve, teljesen ingyen! ☺ Hozzáteszem: sehol nem láttam azóta se ugyanezt a leafletet, csak a folkestone-i állomáson, ahol csak azért tartózkodtam, mert nem működött a vonat… Így mennek a dolgok. A vasárnapot elsősorban Canterburyre szántam. Azért a vasárnapra esett a választásom, mert arra számítottam, hogy részt vehetek egy szép misén a Canterbury katedrálisban. Nem így történt: épp hogy nem engedtek be bennünket, amíg a szertartás véget nem ért. Vasárnap csak 12.30-14.00 között látogatható a katedrális, és sok múzeum meg egyenesen zárva van… érdekes. 12.30-ig tehát mással töltöttem el az időt. Elsőként a Canterbury Tales múzeumba mentem – immár a ravasz kis belépőmmel. Be is engedtek ☺, egy birminghami családdal jártam körbe a múzeumot. Thomas Becket érseket 1170-ben meggyilkolták a canterbury katedrálisban, ekkortól a székesegyház a világ keresztényeinek zarándokhelyévé vált. A zarándoklat adta a témát Geoffrey Chaucer 14. századi klasszikus művéhez, a Canterburyi mesékhez. Eredetileg minden szereplő négy történetet mesélt volna, kettőt útban a szenthely felé, kettőt pedig onnan vissza jövet – de összesen 24 mesét írt a szerző. A zarándokok: lovag, molnár, szakács, ügyvéd, hivatalnok, kereskedő, békebíró, kisbirtokos, fizikus, tengerészkadét, szerzetes, apáca stb. A korabeli angol társadalom legkülönbözőbb emberei ülnek egy asztalhoz történeteket mesélni. A múzeumot élethű viaszfigurákkal és korabeli helyszínekkel rendezték be. Öt helyiség – öt mese. Mindegyiket meghallgatjuk az adott teremben. A bemutatott mesék: The Pardoner’s Tale, The Nun’s Priest’s Tale, The Knight’s Tale, The Wife of Bath’s Tale, The Miller’s Tale.
Ezra Winter: Canterbury Tales mural (1939)
Következő látnivaló: St Augustine’s Abbey. Nagy Szent Gergely 595-ben bízta meg Ágostont azzal, hogy vezesse a pogány Ethelbert országának, a Kenti Királyságnak a keresztény hitre térítésével megbízott missziót. Ethelbert áttért a keresztény hitre, Ágostont az angolok püspökévé szentelték. 604-ben Londonban és Rochesterben katolikus püspökségeket alapítottak, s létrehoztak egy iskolát angolszász papok és misszionáriusok képzésére. Ágostont eredetileg a mai Canterbury Szent Ágoston-apátságban temették el, de később exhumálták, és egy apátsági templom sírjába helyezték, ami később zarándokhely lett. Az angol reformáció idején sírját lerombolták, és földi maradványai eltűntek.
Az apátság után beálltam a katedrális előtti tömött sorba. Ide is bejutottam fizetés nélkül, a trükkös belépőmmel, egy kínai lánnyal mentem be, aki jót mulatott a helyzeten. A katedrális a Canterbury anglikán püspökség székhelye. Mint építészeti műemlék, a kulturális Világörökség része. A katedrális történetének legsötétebb momentuma Thomas Becket meggyilkolása volt az egyik oltár előtt; a gyilkosságot négy angol lovag követte el, állítólag II. Henrik parancsára. A katedrálisnak magyar kötődése is van: két ablak egy magyar művész, Bossányi Ervin által készült el. Hatalmas, lenyűgöző épület.
Canterburyben a Római Múzeumot szerettem volna még meglátogatni, ide is volt belépőm. A múzeum zárva volt, ám én ezt nem vettem észre. Álldogáltam a múzeum előtt, és vártam a „páromat”. Az valamennyire feltűnt, hogy mindenki csak jön, odanéz, és továbbmegy. Ej, ezeket a turistákat már csak a bulvár látnivalók érdeklik, a klasszikus római kultúra ennyire nem köt már le senkit, ezen gondolatok főttek fejem bográcsában, amikor egy fiatal, lelkes arcú fiúcska szemmel láthatóan be akart végre jönni. Ő lesz a társam, gyorsan meg is szólítottam: „Szia, szeretnél bejönni a múzeumba?” „Igen, szeretnék, de hát zárva van.” Ekkor fordultam végre hátra, és ekkor vettem észre a Closed feliratot… Ha nem így történik, lehet, hogy még most is ott állnék, társra várva. Még sok időm volt, úgyhogy gyorsan eldöntöttem, hogy Broadstairsbe utazom tovább. A háromnapos vasúti jeggyel hop on – hop off jelleggel lehet utazni, éltem is a lehetőséggel. Nagyon hirtelen ötlet volt ideutaznom, nem is tudtam semmit, hová megyek éppen, csak azért esett erre a választásom, mert egyrészt közel volt, másrészt két broadstairs-i múzeumba is volt belépőm. Az első a Tower Múzeum volt. Sajnos számomra nem volt túl érdekes, úgyhogy itt nem is töltöttem el sok időt. A kisváros helyi történetét dolgozza fel, különös tekintettel a vasút fejlődésére. A vasutak szemléltetésére külön kisvonatokat építettek, modellül szolgálva a fejlődéstörténet elképzeléséhez. A kisvonatokat, megható módon, azonnal beindították a kedvemért, és zakatolva mentek körbe-körbe. Ez egy tipikus régimódi múzeum, rendkívül lelkes fenntartóval, aki minden percét a városa története felkutatásának szenteli, érződött a megszállottság szelleme, csak ez engem, ott és akkor, sajnos méltatlan módon nem kötött le. A toronymúzuem mellett ezt az Enver Hodzsa szerű bunkert is berendezték, szintén egy adag várostörténethez.
Elballagtam a Dickens-házhoz, ahol jóval érdekesebb dolgokra számítottam. Bandukolás közben láttam, hogy tengerparti városban vagyok. Ahogy közeledtem a tenger felé, egyre oldottabb lett a városka hangulata. Jópofa hely. A Dickens-ház (Bleak House) pici, kétszintes házacska, közvetlenül a tengerparton. Dickens a családjával minden évben legalább 1 hónapot itt töltött. A Bleak House külön érdekessége, hogy a David Copperfield egyik főszereplőjéhez, Miss Betsey Trotwood-hoz ebben a házban lakva kapta az ihletet. A ház falán díszes tábla áll, le is fotóztam, ezt írja: „In this house lived the original of Betsey Trotwood in David Copperfield by Charles Dickens, 1849”. A pici házat és pici szobáit a korabeli stílusnak megfelelően rendezték be, ahogyan annak idején kinézhetett, sőt, némelyik használati tárgy egyenesen Dickensé volt. Fura érzésem volt. Itt áll egy korabeli ház, ódon légkört árasztva, közvetlenül mellette pedig egy ordító, „parázna” tengerpart. Ha az ember kilép a Dickens-házból, egyenesen gyomron vágja a kinti hangulat. Tök fura közvetlenül egymás mellett ez a két élettér:
A hazafelé tartó vonatutat megszakítottam, mert úgy véltem: még mindig maradt időm, úgyhogy Chilhamban leszálltam. Tudtam, hogy itt is van kastély. Vasárnap délután 17 órakor utcán kószáló embert találni egy 1000 fős faluban? A vár megkeresése tehát: felmegyek a vasúti felüljáróra, és Terminátorként, lassan körbeforgatom a fejemet, keresve szabad szemmel a célpontot. (Volt már rá példa, hogy néhány díszesebb kéményt véltem a kastélynak…) Itt láttam valamit, ami több volt, mint a semmi, úgyhogy elindultam féligmeddig találomra az egyik irányba. Maga Chilham falu is nehezen található meg, a vasút körül ugyanis csak pár ház épült. A vasútnál balra kell fordulni, és menni, menni, majd egy hajtűkanyarnál visszafordulni (de hogy hol? egyszercsak), valahol az erdőben, és ott lesz a falu a kastéllyal együtt. Nagyon takaros, szép falu, nem éppen szegények lakják. Maga a vár is magántulajdonban van, akik nem viszik túlzásba a nyitva tartást, ez állt a vár oldalán: „Gardens open: 2nd Tuesday of the month, May – September, 10am – 3am”. Hát nem volt se kedd, se második kedd, se 10 és 15 óra között. A hónap stimmelt. Nem baj, jót kirándultam. 2009-ben Jane Austen Emma c. regényének filmadaptációját Chilham-ben forgatták.
Augusztus 17. A harmadik, befejező kirándulónapom. Mára az északi régiót céloztam meg, szintén igen sűrűre sikeredett a nap. Rochesterbe utaztam elsőként. A város egybeépült a szomszédos Chatham-mel és Gillingham-mel, ők a Medway Towns, hárman összesen negyedmillió lakossal. Rochester Dickens egyik kedvenc városa volt, aki a közeli Higham-ban lakott sokáig. Több regényében fel lehet ismerni a térség leírását, amit alapként használt, pl. a Restoration House volt az a ház, ami egy az egyben Miss Havisham házának leírása a Szép reményekben. Júniusban rendezik a Nyári Dickens Fesztivált, decemberben pedig a Dickensi Karácsonyi Fesztivált. A Rochester grófja – Pokoli kéj (The Libertine) c. 2005-ös történelmi filmdráma főszereplői Johnny Depp és John Malkovich, zenéjét szerezte: Michael Nyman. Nagyon jól felkészült TIC-ben tettem először látogatást, ahol egy igen hasznos turistatérkép mellett érdekes bargaint is láttam: Dickens: David Copperfield c. regénye, szép, igényes új kiadásban, mindössze 1.99 fontért. Épp a tegnapi nap után gondolkodtam rajta, hogy ha hazamegyek, újra fogom olvasni ezt a regényt, mit mond nekem ez a könyv felnőttként. Hát jó, akkor újraolvasom angolul… 750 oldal, kérlek, ne hozz kínos helyzetbe azzal, hogy megkérdezed, hol járok éppen. Érdekes ez a Copperfield Dávid téma. Iskolás koromban olyan szinten mindent elolvastam, hogy pl. a biológia tankönyv leckéi végén található Ajánlott olvasmányok c. lista minden egyes elemét mindig elolvastam. Mentem a könyvtárba, kölcsönöztem, olvastam. De ez igaz volt a többi tantárgyra is. A Copperfield Dávid ötödikes koromban volt nyári ajánlott olvasmány, a Huckleberry Finnel együtt. Én addig csak kedves, magyar regényeket olvastam: Fekete István csaknem összes, Az arany ember, A láthatatlan ember, Egri csillagok, Rab ember fiai stb. Ezek után, se szó, se beszéd, beütött egy Copperfield Dávid… A könyv teljesen felkészületlenül ért. Végigolvastam, mert soha nem csináltam olyat, hogy egy könyvet elkezdek, és nem fejezem be. Elolvastam, de belebetegedtem, főleg lelkileg. Ma, irodalomtanárként szakmai hibának tartom, hogy ezt a könyvet tízéves gyerekeknek ajánlják. Szerintem „ifjúsági regényként” kezelte az akkori magyartanár szakbizottság, „gyerekekről szól”. Ill. a mai ingerküszöb talán már más – rossz értelemben. Ezen a sztorin egy mai tízéves gyerek valószínűleg már nem akadna ki, de ott és akkor, az adott társadalmi hatások között ez engem sokkhatásként ért, akárcsak a Huckleberry Finn. Nem azért, de se a Tamás bátya kunyhója, se a Távolban egy fehér vitorla sem általános iskolásoknak való könyv, amiket szintén ebben az időben olvastam. Legalábbis ezek az én lelkemet csak mérgezték, gyerekként. Copperfield Dáviddal a hátizsákomban tehát – na ezt most cipelhetem egész nap – elsőként a Rochester katedrálist néztem meg (Cathedral Church of Christ and the Blessed Virgin Mary), gyönyörű templom, nagyon kedves, készséges személyzettel. Fényképezhetek? Természetesen, csak kérem: a gyerekekről ne készítsen fotókat. Milyen gyerekekről? Aztán láttam, hogy ez egy falitáblán is meg van erősítve: a templomot fényképezni lehet, csak a katedrálisban aktuálisan szaladgáló gyerekeket nem. Nem találkoztam még ilyen kéréssel, nem mintha érintett lennék a témában. Az orgonát épp hangolták, jó volt hallgatni, ebben viszont érintett vagyok (az orgonahangolás kimondottan kellemes – szerintem).
A katedrális tőszomszédságában emelkedik a Rochester vár, a Medway folyó partján. Egyike azoknak a kastélyoknak, amiket a leginkább sikerült megőrizni az eredeti állapotukból. Nagyon jó atmoszférájú hely, kellemes parkkal körülvéve, a fesztiválok idején sok rendezvény itt zajlik, korabeli kosztümökben. Az Upnor castle talán 2 mérföldre volt innen, csakis gyalog, biciklivel vagy autóval közelíthető meg. Nemcsak a nevezetességek érdekesek, hanem maga az odajutás is. Aki ugyanezt az utat szeretné megtenni, csakis turistatérképpel tegye, amit én ekkorra már beszereztem. Az út erdőn-mezőn át, folyóparton vezet, rengeteg elágazással, kérdezni itt aztán végképp nincs kitől, ha az ember eltéved. Útközben rengeteg szederbokrot találtam, egyenesen jóllaktam a gyümölccsel. Bár, mint korábbi útijegyzeteimben írtam, igen veszélyes szedret eszegetni az útszélen, mert másodpercek alatt előbújik a bokor mögül egy brit, és közli, hogy ez magántulajdon. Megalázó ilyen helyzeteket átélni, főleg, amikor biztos vagyok abban, hogy a szederbokor senkié, a kietlen préri közepén. (A kérdés megfordítható: ha azt szeretném, hogy valaki igazítson útba, csak neki kell állnom szedret legelni, és azonnal ott terem valaki.) Méghogy magántulajdon. Még soha senkit nem láttam szedret szüretelni, tonnaszám hagyják őket lerohadni. Szezon vége van, már éppcsak élvezhető az épp csak nem túlérett gyümölcs. Upnor pici hely, szerintem a kastély alapterülete nagyobb, mint az egész falu. A vár építését I. Erzsébet rendelte el 1559-ben, erődítményül, elsősorban a Chatham Dockyard (hajógyár) védelme volt a cél. A vár azonban gyengének bizonyult, a második angolholland háború idején, 1667-ben a holland csapatok könnyűszerrel bevették. A hollandok egészen Chatamig felvitorláztak a Temzén, s közben tizenöt angol sorhajót pusztítottak el. A brit flotta zászlóshajóját, a Royal Charlest elfogták, és hadizsákmányként hazavontatták. A Medway rajtaütés egy csapásra véget vetett az angol-francia tárgyalásoknak, II. Károly terveinek, és a háborúnak is. 1667. július 31-én aláírták bredai békeszerződést, melyben Anglia ugyan megtarthatta az elhódított észak-amerikai holland gyarmatokat (ezeket akkoriban elég értéktelennek tekintették), viszont minden más hódításukat vissza kellett adniuk Hollandiának. A háború után felülvizsgálták a vár lehetséges funkcióját, és főként fegyverraktárnak használták (The Magazine). A várlátogatás után úgy láttam, még mindig maradt időm. Chatham-re gondoltam mint aznapi utolsó megnézendő helyre, ami a várral szemben, a folyó túlpartján helyezkedik el. Érdeklődtem a helyieknél, hol tudok átkelni a folyón, és sajnos teljesen vissza kellett volna mennem Rochesterbe, csak ott lehet legközelebb átmenni a hídon. Ezen a ponton már érdemesnek láttam egy kicsit vonatozni, máskülönben elveszett volna sok értékes időm. Strood állomásra gyalogoltam vissza, onnan pedig vonattal mentem Chatham-be. Ebben a nagyon zajos, nagy forgalmú városban két helyre volt belépőm. Az első The Historic Dockyard hajógyár volt. A gyár 414 éven át 500 hajót épített a brit királyi haditengerészetnek, 1,6 km2 területen. 1984-ben zárták be. Be kell vallanom, hogy érdeklődő személynek tartom magamat, de a haditengerészet pont azon kevés témák közé
tartozik, ami nem túlzottan érdekel. Ráadásul a kijáraton mentem be (véletlenül), és az igen kedves portásnak megígértem, hogy igen: előremegyek, a területen át, és veszek jegyet. Ám azonnal láttam, hogy itt kár időt töltenem. Amint ezt beláttam, pánikszerűen elkezdtem keresni egy másik kijáratot, nehogy kifizettesse velem valaki a 15 fontos belépőt. Volt ugyan egy fél ingyenjegyem, de ezt nehéz lett volna már ott bent megfelelően kimagyarázni. Továbbmentem inkább a Dickens World nevű helyre, ami számomra ígéretesebbnek tűnt. Kétszintes múzeum, ahol az egyes regények jellegzetes helyszíneinek életnagyságú makettjeit építették meg, pl. Dotheboy’s Hall (Nickleby), Great Expectations Boat Ride, Pegotty’s Boathouse (David Copperfield), Fagin’s Den (Oliver Twist), Peerybingle’s Pawnbrokers (A Fairy Tale of Home). Az alsó szinten színháztér is volt, a korabeli hangulatnak megfelelően pub-padokról lehetett nézni az előadást, minden igen gyéren megvilágítva, a kornak megfelelően. Szinte non-stop mennek a színházi előadások, természetesen Dickens-jeleneteket adnak elő, sokat úgy, hogy a közönséget is bevonják, meglehetősen ripacskodós stílusban, de ez is hozzátartozik. Maga az egész múzeum inkább gyerekeknek készült, nem mondom: berögzülhet egy életre némelyik jelenet. Háromnapos, igen tartalmas Kent-kutatásaimat ezzel lezártam. Nem hiszem, hogy ennél jobban ki lehetett volna használni ezt az időt. Augusztus 18. És még mindig nincs vége. Gazdám ugyanis azt mondta: hétfőn vagy kedden jön haza, márpedig hétfőn nem érkezett meg. Ennek megfelelően, kicsit félve, de úgy döntöttem, kedden is lelépek, na de már nem annyira nagy útra, legfeljebb félnaposra, és ha közben megjönne, azt fogom mondani, hogy csak a városban volt dolgom. A közeli, izgalmas, fél nap alatt megjárható helyként Penshurst Place and Gardensra esett a választásom (nem palace, hanem place). A munka- és lakóhelyemtől 12 mérföld gyaloglás oda-vissza, könnyű terepen. Az idő is gyönyörű volt – nem utolsósorban ebbe a kastélyba is volt belépőm… Itt becsatlakoztam egy nagymamához és unokáihoz. A kastély VIII. Henriké volt először, majd nemesi családok éltek itt, hat évszázadon át. Itt főleg a kertek lenyűgözőek, Erzsébet-kori stílussal. A bal oldali kert felülnézetben kiad egy Union Jack-et, nem tudtam ennél jobban felrepülni, hogy látványos legyen a kép:
Érdekesnek találom ezeket a falhoz illeszkedő körtefákat, nem ez az első hely, ahol ezzel a fajtával találkozom. Ha lenne kertem, ilyen körtefákat akarnék a fal mellé, szorosan.
Találtam egy gyönyörű verset, három különböző fordításban, fel is töltöttem az Irodalmi antológiámba. A vers angol eredetijét ellenben még a könyvtárosok se találták interneten, úgyhogy a Maidstone County Library-ból hozatom meg. Ha megérkezik, legépelem, és beillesztem. Derek Mahon: Penshurst Place Ma megindítna ily gyönyör... Tövis hegyén vízcsepp dereng, Fülledt eső utáni csend, Gyümölcs-sorok közt lantzene, Ösvényen nárcisz lángszine; Kéj s vágy egymást hevíti föl A l’ombre des jeunes filles en fleurs, Vaskéz fog bársonykesztyüsen Jer, légy szerelmem, élj velem. Gyöngyarcú, fénylő tisztaság Ragyog az éji csenden át, Roppanva omló fahasáb, Rémlátó udvaronc, kutyák, Kinsale körül spanyol hajók, Csalogány sír, bagoly huhog, És vadgalamb sólyomlesen Jer, légy szerelmem, élj velem.
(Fodor András fordítása)
Kent felfedezésének még mindig nincs vége, a fájlnak azonban igen, már alig lehet megnyitni, akkora nagy, úgyhogy Discover Kent, 2. rész címmel új naplórészt kezdek.
