Discover Kent, 2. rész Az első rész tartalmazta a major nevezetességeket, mivel fontossági sorrendben haladok – sose tudom, mennyi időm van / lesz még bármit is meglátogatni. A Kent-felfedező körút második részére tehát a minor, „érdektelenebb” részek maradtak, bár számomra, mint már többször írtam, nemcsak a standard látványok a fontosak, hanem maga az odaút is, ill. a különböző atmoszférák megtapasztalása. Jelenlegi munkahelyemen úgy alakult az augusztus második fele, hogy a gyerek elment nyaralni – vele eleve nincs gondom. Munkáltatóm pedig néha elmegy dolgozni, többnyire viszont itthon van. Én igyekszem finoman kihasználni a helyzetet: a) ha elmegy dolgozni, gyorsan lelépek országot járni, és igyekszem hazaérni, mielőtt ő hazaér, b) ha nem megy dolgozni, és érzem, hogy a terhére vagyok, nem tud tőlem nyugodtan pihenni, akkor esetleg ilyenkor is eltávozom 2-3 órára. Nyilván nem mindennap; próbálok figyelni, mikor mi engedhető meg.
2009. augusztus 21. Ezen a pénteki napon gazdám egyenesen rám parancsolt, hogy menjek el otthonról, mert ő pihenni szeretne. Az ilyesmit nekem nem kell kétszer mondani. A kedvezményes vonatozás mellett kedvezményes buszozási lehetőségek is vannak a térségben. Ha South-East busz-napijegyet veszek, az kb. a fél megyét takarja be – általában a tengerparti részeket nem. 6.40 fontba kerül egy napijegy. A busz Angliában olcsóbb, mint a vonat, de jóval gyengébb is a szolgáltatás. Ha buszos napot akarok, célszerű nagyon alaposan megtervezni, mit szeretnék, nem lehetek olyan spontán, mint a vonatnál voltam, ugyanis nagyon kevés járat van. Nem véletlenül: a busz a legkevésbé népszerű közlekedési eszköz, csak nénikék utaznak vele, egyik kis falutól a másik kis faluig. Ritkán van tíznél több ember egy távolsági buszon. Arra is figyelni kell, hogy Angliában a legtöbb busz vasárnap egyáltalán nem jár. A busszal utazás abból a szempontból számomra nagyon élvezetes, hogy míg a vonat „távolságtartó”, csak száguld a préri közepén, és néha megáll, ehhez képest a busz begurul, bearaszol minden kis faluba, közelről láthatom a házakat, az épületeket, az embereket, az élethelyzeteket. Felcammog a hegyen, a sofőr jobbra-balra rángatja a kormányt, majd lezúg – szóval emberközeli, én szeretem, élvezetes. (Kérdezzük meg a Budapest-Veszprém járat állandó utasait, hányan találják élvezetesnek a buszozást. Fel nem fogom, hány járatot kellene indítani ahhoz, hogy ne legyenek mindig, minden járaton álló utasok, akiknek már nem jut ülőhely.) De itt más az élvezeti szint, más a minőség. Csak nagyon ki kell számolnom az időt. Nagyon ki kellett volna számolnom az időt… amikor az első, busszal tervezett napomon úgy döntöttem, hogy jó messzire megyek: Faversham-ba. A nevezetes belépőimből még mindig maradt ☺, igazából ezzel terveztem meg a legtöbb utamat. Faversham-ra azért esett a választásom, mert egyrészt busszal megközelíthető, másrészt ide két belépőm is volt. Nem ártott volna azonban előzetesen megnézni: 1. a buszok + összes átszállás menetidejét, 2. azt, hogy pontosan hol is vannak a kinézett helyek. Az egyik látvány ugyanis a kisváros határán kívül jó 2 mérfölddel volt látogatható, a másik pedig a városka másik oldalához képest jó 3 mérfölddel kint lógott. Mindezzel nem is lett volna gond, ha nem 17 órakor indult volna visszafelé az utolsó busz… Na de ne vágjunk a dolgok elébe.
Szóval megérkeztem Faversham-ba. Csinos, és igen kacifántos, girbe-gurba utacskákkal teli kisváros, alig találtam meg a TIC-et. Felmutattam a két belépőjegyemet, és kérdeztem, hol találom meg őket. Mondták, hogy mindkettő jó messze van, és két különböző irányban. Sebaj. Először a Brogdale Farmra látogattam el. Itt nem kisebb dolgot őriznek, mint a világ legnagyobb gyümölcsfa- és –bokor gyűjteményét: The National Fruit Collection. Több mint 2200 féle almájuk van, 550 féle körtéjük, 350 féle szilvájuk, 320 féle cseresznyéjük, 320 féle ribizli, feketeribizli, pink és white currants (gondolom, hogy rózsaszín és fehér ribizlit jelent), valamint 42 féle mogyoró is van. Területe: 150 angol hold (1 angol hold = 0,405 hektár). Minden fajtából „csak” 2-3 fát tartanak, így is beláthatatlanul nagy a terület. Természetesen vásárolni is lehet mindenféle facsemetét, gyümölcsöt, ill. készítményt; gyümölcsfesztiválokat is rendeznek, külön-külön mindegyik fajtának. Lehetőség volt részt venni egy másfél órás guided tour-on, ahol szakképzett mezőgazdász tartott előadást séta közben. Nyilván a fajták kis töredékének bemutatására volt csak idő… Engem természetesen elsősorban a körtefa-kollekció érdekelt, rengeteget fényképeztem, kicsit frissítve körtefa-képgyűjteményemet. Hol készítenék ennyi képet ennyi fajtáról, ha nem itt? Olyan szempontból is nagyon szerencsés, hogy augusztusban utazhatok ennyit, hogy most érik a körte, az alma, valamint minden várban gyönyörűek a virágágyások, az ápolt kertek – mindez pl. februárban közel sem nyújtana ekkora élményt.
Utána átgyalogoltam a Mount Ephraim Gardens-hez. Nem gondoltam, hogy ennyire messze van. Csak mentem, mentem, mentem, országutak, autópályák mentén, igazából nem is Faversham-ban van, hanem egy Boughton Under Blean nevű, picike helyen. Alig találtam meg, a falut is, és azon belül a kertet is (szokásos: se emberek, se útbaigazító tábla). A falu nevét említi The Canon’s Yeoman’s Prologue a Canterbury Tales-ben. A kert 10 angol hold nagyságú. Gyönyörű kertek, rendben tartott, színek szerint válogatott, évelő virágágyások, legelő (pasture), formára nyesett bokrok, japán stílusú sziklakertek, rózsakertek és arborétum alkotja a területet.
Eddig tartott ennek a napnak a szép része. A kertek között már meglehetősen futólépésben közlekedtem és fényképeztem, mert gyanakodva néztem az igen hirtelen sötétülő eget. Jobb, ha lépek, gondoltam, bár tudtam, hogy annyira messze vagyok a legközelebbi buszmegállótól és mindenféle lakott területtől, hogy jó eséllyel nagyon meg fogok ázni. Így is történt. Elindultam ugyan visszafelé, de közben irgalmatlanul nekiállt zuhogni. Nagyon találó szónak érzem a „shower”-t. Az angliai shower valóban az a fajta eső, ami olyan, mint amikor az ember a zuhany alá áll. Egyik másodpercről a másikra egyszer csak megered, azonnal teljes erőbedobással, és olyan sűrű cseppekben esik, hogy 10-20 másodperc alatt teljesen bőrig lehet ázni, ha az ember nem nyitja ki elég gyorsan az ernyőt. Azt a luxust sem engedhettem meg magamnak, hogy egy fa alatt várjam ki az eső végét, mert rohanni kellett vissza a buszhoz, ami ugye több mérföldre volt. Így a teljes, nagyon hosszú utat az esőben tettem meg, közben döngettek mellettem az autók, a kamionok beborítottak a sáros vízfelhővel stb. Stoppolni nem tudtam: autópálya, ill. nagyon forgalmas országút mellett haladtam, egymást érték a kocsik, közben persze szakadt. Az utolsó busz előtt 10 perccel dobbantottam a megállóban, amivel elértem az összes, szintén utolsó csatlakozást. A vizes ruhákban és vizes cipőben így is órákat kellett még eltöltenem, mire hazaértem. Egy enyhe felfázással megúsztam a kalandot. Augusztus 22. Ezen a szombaton dél felé gazdám ismét szólt, hogy elmehetek, ha akarok. Mivel késő volt, egy közeli helyet néztem meg: Royal Tunbridge Wells, busszal. Mivel nem voltam százasan egészséges az előző nap után, kissé hervatagon tekintettem meg az amúgy nagyon szép várost. A TIC-ben kompletten megtervezett sétaút-térképet kaptam. Nem volt erőm magánakciókra, improvizálásokra, így kotta alapján mentem, amerre mutatta a térkép. A sétaút The Pantiles nevű téren kezdődik, a város történelmi központja. Pantiles = apró kőlapokból/kockákból kirakott kövezet. Útközbeni egyéb érdekességek: The Bath House, Holy Trinity Church, Tunbridge Wells Museum, Opera House, Mount Ephraim House, Calverley Grounds, és szép nagy, zöld parkok, tele virággal. Tunbridge Wells-t elég sok angol műben emlegetik, a legismertebb, ahol felbukkan: Oscar Wilde: The Importance of Being Earnest. Itt lakott többet között: Princess Louise, Duchess of Argyll (1848-1939, daughter of Queen Victoria) és William Makepeace Thackeray. A közeli Tonbridge-dzsel hasonló a kiejtése (ahol éppen dolgozom), figyelni kell, hová utazunk és hová kérjük a jegyet.
Augusztus 23. Ezen a vasárnapon szintén elmehettem ebéd után 2-3 órára. A szomszédos falut, Hadlow-t néztem már ki korábban ilyen célra: ha kevés kimenő idő van és jó idő van és vasárnap van (nincsenek buszok), akkor ide fogok átruccanni. Át is sétáltam a ragyogó időben, 4 mérföldre van. Hadlow-nak saját Mezőgazdasági és Kertészeti Főiskolája van: Hadlow College of Agriculture and Horticulture. Tantárgyaik: agriculture, horticulture, medicinal horticulture, landscape management, garden design, equine management, animal management and sciences, sports fisheries and countryside management. A hallgatók és oktatóik saját maguk gondozzák a Broadview Gardens-t. Állítom: van olyan szép, ha nem akár szebb, mint bármely Erzsébet-kori vár kertje. A kertek között található japánkert, olaszkert, gyógynövény-kert, szubtrópusi kert, pázsit-kert, és kisebb-nagyobb tavak.
kertészhallgatók kollégiuma
Augusztus 24. Hétfőn gazdám végre elment dolgozni – mint később kiderült, csak erre az 1 napra. Én ilyen esetekre ugrásra és tervekkel készen állok, hová lógok el, és igyekszem visszaérni, mire ő is megjön. Nem kisebb tervem volt, mint elmenni Downe-ba, Charles Darwin házába, amit azóta múzeumnak rendeztek be, és szintén Kent megyében található. Busszal mentem. Interneten gondosan megnéztem, merre és mennyit kell gyalogolni. Vasúttal a legközelebbi állomás Orpington lenne, busszal pedig Green Street Green (micsoda név…), innen gyalog még jó 4-5 mérföld. Viszont eléggé egyértelmű úton, és végig szép helyeken, szó szerint erdőn-mezőn át, nagyon élveztem a szép túrát. A Darwin-házba a trükkös belépőmmel jutottam be, azaz megspóroltam 9 fontot. Népszerű hely, mindjárt nyitás után érkeztem, és tele volt érdeklődőkkel. Felbecsülhetetlen értékű fényképeket készítettem, ugyanis a bejáratnál nem vettem észre, hogy szigorúan tilos bármiféle képet is készíteni. Én sokat fotóztam, bár, miután rajtam kívül ezt senki nem tette, gyanús is volt,
hogy talán nem szabad. Amikor rájöttem, hogy tényleg tilos, igyekeztem pánikszerűen elmenekülni, hogy le ne töröltessék a drága képeket. Lefotóztam az összes érdekes leírást bent a múzeumban, úgyhogy itthon, kényelmesen, ágyon heverészve olvasgathatom a Darwinéletmű részleteit. Rendkívül izgalmas hely, ajánlom meglátogatni. Képek nálam rendelhetők ☺. Darwin 1831-ben, 23 évesen kapott meghívást az öt évig tartó Beagle hajóútra, egy világ körüli tudományos kutatásra. Ekkor még geológusként szerzett hírnevet. 1839-ben jelent meg útleírásának első kiadása: Journal of researches into the natural history and geology of the countries visited during the voyage of H.M.S. >Beagle< round the world. 1839-ben vette feleségül unokatestvérét, Emmát, akitől sok gyereke született, ám sok meg is halt. A családi élet stabil lelki hátteret biztosított neki. Londonban éltek, majd Downeba költöztek, 1842-ben. Első, evolúcióval kapcsolatos munkája: The Transformation of Species (A fajok átalakulása), 1837. Húsz éven át nem hozta nyilvánosságra nézeteit, tartva a korabeli vallásos fogadtatástól. Ugyanakkor attól is tartott: valaki más is előállhat ugyanezekkel a gondolatokkal, és akkor kié az elsőbbség. A döntést Alfred Russel Wallace felbukkanása miatt végül meghozta, aki igencsak hasonló gondolatokra jutott, sőt, ezzel kapcsolatban cikket is publikált. Több késlekedést nem engedhetett meg magának, 1859-ben kiadta nevezetes művét, teljes címe: On the Origin of Species by Means of Natural Selection, or the Preservation of favoured races in the struggle for life (A fajok eredete természetes kiválasztás útján, vagy a létért való küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradása). 1861 után haláláig főleg botanikával foglalkozott.
Augusztus 25. Munka után, este elkérezkedtem színházba. Nem is annyira színház volt, mint szabadtéri előadás a tonbridge-i várban, Shakespeare: Szentivánéji álom. Gondoltam, ez kihagyhatatlan: helyben adják, igazi angol várban, igazi angol színtársulat, eredeti szöveggel. Mondták, hogy ha le szeretnék ülni, vigyek magammal széket vagy kis szőnyeget. Sajnos nagyon hideg, szeles, esős idő volt egész nap, estére sem lett melegebb. Jól felöltöztem: három pulóver, kabát, sapka, kötött sál, vastag zokni, bakancs. Épp csak elég volt, szerintem 15 fok lehetett. Mások is hasonlóan készültek, sokan takarót is hoztak – bölcs ötlet, legközelebb én is fogok. Három órán át ülni egy szeles várban fagyos élmény. Jót mosolyogtam azon, hogy megint beleláttam egy adag angol kultúrába. Az emberek nemcsak melegen öltöztek, de mindenki hozta a csinos piknik-táskát is, és kipakolták a fejenként 5-10 féle műanyag edényt, fasírttal, kolbásszal, savanyúsággal, sütikkel, valamint mindenütt üveg borok, talpas üvegpoharak, termoszban meleg ital… Voltak, akik egyenesen kis asztalt is hoztak, asztalterítővel, csinosan, és mindenki falatozott, amíg meg nem kezdődött az előadás. Én meg csak nézelődtem és mulattam magamban. Az előadás alatt azonban csend volt, sőt, meglepő csend, mindenki fegyelmezetten figyelt, nem ettek-ittak. Mondanom sem kell, hogy tele volt gyerekekkel is a placc, holott szerintem a Szentivánéji álom nem gyerekeknek való darab, nemcsak a szamárral való dolog miatt, de amúgy se. A darabot igen egyedi rendezésben adták elő, csak ámultam. Ha jól számolom, a műnek legkevesebb 17 szereplője van, plusz a tündérek. A színtársulat azonban csak öt színészből állt: három férfi és két nő. Öten adták elő a művet. Először fanyalogtam, aztán rákaptam a humor ez újabb típusára, hogy mindig hátraszaladgálnak átöltözni, és úgy rendezték az egészet, hogy 1-2-3 embernek mindig legyen ideje gyorsan átvedleni és visszaszaladni. Ahogy haladt előre az előadás, egyre harsányabban tudtam hahotázni az átöltözéses megoldáson. Mindig az játssza az adott szerepet, aki éppen a színpadon van… Sokszor a férfi nőt játszott és fordítva. Díszlet egyáltalán nem volt, kellékek is alig. A darabba egyre jobban belelendültek az előadók, minden értelemben, egyre több lett a humor, egyre mozgalmasabb lett a darab. Nagyon kreatív előadás, rengeteg ötlettel, amik jó része, improvizatív módon, a próbák alatt alakulhatott ki. Nem mondom, hogy itt-ott nem súrolta a ripacskodás határát, de rendkívül szórakoztató volt, én hangosan hahotáztam, pedig ilyesmi, itt, angliai magányomban nem sokszor fordul elő velem. A színtársulat: http://www.illyria.uk.com/
Augusztus 27. Egy teljes ajándék szabadnap ☺. 12 hete dolgozom Angliában, ebben a periódusban, és ebből az első 9 hétben egy darab szabadnapom sem volt, most tömbösítve megkapom őket. Igaz, összesen nem jött még ki nemhogy a 12 szabadnap, de talán még az ötödiknél se járok. Mindegy, ez mindenképpen bónusz, mert elvileg sehol nincs hivatalosan fizetett szabadnap. Ráadásul gazdám felajánlotta, hogy még a kocsit is elvihetem. Ezzel eddig nem is akartam élni, mivel igen gyengén vezetek, és félek, hogy kárt teszek az autóban. De most, hogy rám kínálta, elfogadtam. Kihívás. Maradék ingyenjegyeimet számba véve elsőként a Howletts Wild Animal Parkra gondoltam, ami Canterbury mellett van, Bekesbourne-ben, azaz tőlünk jó messze. Több mint 100 mérföld oda-vissza. Igazából vezetési gyakorlatnak szántam, mert én alapvetően nem nagyon szeretem az állatkerteket. Csak ha már úgyis van kocsi, ha már úgyis van belépő. Ez az állatkert volt a legnagyobb csalódás eddig, amióta nevezetességeket látogatok. Tartalmazott öt majmot és két vézna tigrist. Ennyi. Se halak, se kétéltűek, se hüllők, se madarak, se egy medence vagy tó; gerincesek közül se medvék, se nagymacskák (csak a két tigris) stb. Nem bántom szegény tulajdonosokat, bizonyára csak erre telik nekik. 17 fontért azonban valami veretősebb dologra számítottam (még jó, hogy nem fizettem, csak bementem az ingyenjeggyel). Több büfé volt felállítva, mint ahány ketrec. Látnák ezek a Veszprém, Győr, Nyíregyháza állatkerteket. Ami a kuponjaimat illeti. Eddig 80-100 fontot takarítottam meg az ingyenjegyeimmel! Valamint: jóformán mindent megnéztem Kent megyében, amit csak meg lehetett, alig maradt látnivaló. A végén összegzek majd, ahogyan Gibraltár végén tettem, mit ajánlok és mit nem, aki erre jár. Hamarosan el is indultam visszafelé. Megálltam Ashfordban, nagy és forgalmas város, nemzetközi vasútállomással és repülőtérrel. Beugrottam a Marks and Spencer Outletbe, hogy elverjem az állatkerti belépőn megspórolt pénzemet. Eredmény: egy csinos szoknya és két csinos alkalmi nadrág. Erre is szükségem van, na. Továbbhaladván megálltam Biddendenben. Híres a szőlőhegyéről, almaboráról (cider) és almalevéről. Itt azonban nem találtam semmi érdekeset: volt egy hatalmas szőlőtőke ültetvény – nekem mint parasztgyereknek ez aztán nem újdonság –, pár kiállított szőlőprés, lehetett vásárolni borokat és almaleveket. A termesztett szőlőfajták: Ortega, Bacchus, Dornfelder, Gamay, Huxelrebe, Reichensteiner, Scheurebe, Acolon. Mivel vezettem, nem kóstoltam meg a bort – állítólag az angol borok rettenetes rosszak. A vezetésről. Gyakorlásnak jó volt ez a nap. Az angol szabványutak nagyon keskenyek. Egy kamion pont passzosan befér a két vonal közé, jobbról-balról mellette 10-10 cm sem marad. Annyira szűk minden vidéki út, hogy egyszer előfordult, hogy le is kaptam egy járdaszegélyt, még jó, hogy két kézzel fogtam a kormányt. Csak a kenti utakról tudok nyilatkozni. Szűkek és nagyon kanyargósak, a forgalom pedig nagy. Előzni lehetetlen. Ha az ember bekényszerül egy kamion vagy traktor mögé, akkor addig megy mögötte a kígyózó kocsisor, amíg valakinek le nem kell térnie máshová. Egy dolog, hogy én nem tudok előzni, de láttam, hogy senki más sem tud. Ez megnyugtatott. Már megállapítottam, hogy a tény, hogy gyalog nehezen találom meg a helyeket a gyenge kitáblázás miatt, oké. De amikor ugyanezt autóval teszem, az már nagyon veszélyes. Megyek, megyek, és alig van tábla. Településnév se feltétlenül van! Nem szoktam tudni, hol járok éppen. Olyan is volt, hogy négyfelé mutatott a tábla, és egyik sem felelt meg nekem. Na most merre tovább? Közben állnak a hátam mögött… Elindultam az egyik irányba – nem jó. Elmentem egy másik irányba – az sem volt jó. Elmentem egy harmadik irányba, ami csak 180 fokkal volt másfelé, mint ahová én menni szerettem volna – és az volt a jó irány.
Hazafelé beletankoltam pár liter benzint az autóba, így illik, nyilván. Az utat tehát túléltem, sőt, az autón sem esett egy karcolás sem. Bizonyíték: ezeket a sorokat másnap írom, drága cicus az ablakomban nézelődik. Ezt a cicát Ambernek hívják (Borostyán), és szegény irtó ronda, viszont nagyon aranyos. Szegény macska zöld színű ☺, fekete foltokkal, úgy néz ki, mint akit leöntöttek kőolajjal. Nagy vadász: mindig behozza a madarakat, amiket elkapott, és az ágy alatt szereti elfogyasztani… (padlószőnyeg van). Éjszaka a szennyeskosárban szeret aludni, tök cuki. Minden kutyához és macskához magyarul beszélek, és mind érteni szokta.
Szeptember 1. Ma van az utolsó munkanapom Tonbridge-ben, holnap átmegyek Sidcup-ba, ahol már dolgoztam (férfibeteg, rottweilerrel). Ott nem lesz szabadidő, ismerem őket, viszont ők rendesek, szívesen visszamegyek oda. Blogom innentől megint kicsit kihagyós lesz, mert az unalmas munkámról viszont nem szeretnék írni. Sidcup szintén Kent megyében van. Született egy portrém erről a helyről: http://kortefa.x-web.hu/sajat_irasok/Portre3.pdf
Október 17. Időközben Tonbridge-ben dolgozom újra, ugyanott, ugyanazt. Jól elvagyok, leszámítva, hogy megvesz az isten hidege. Még mindig nem fűt a munkáltatóm. Négy paplan (többet nem merek használni egyszerre), legkevesebb három pulóver, legkevesebb két frottír zokni, vastag, téli papucs stb., és ugyanebben az öltözékben alszom is. Becsatlakoztam a Tonbridge Library Reading Group-ba. Ma voltam először összejövetelen, téma: Michael Frayn: Spies. Mondanom sem kell, hogy a szokásos alapossággal készültem, eleve elolvastam a könyvet…, továbbá elemzéseket, olvasói kommenteket, és különböző review-kat olvastam róla a neten. Először meglepődtem, hogy az „irodalmi kör” alatt azt kell érteni, hogy arról beszélgettünk, hogy miről is szól egyáltalán a mű. Aztán hamarosan rájöttem, hogy ez inkább szociális esemény, mint intertextuális összejövetel. Nem csoda, hogy én ebben a társadalomban 100%-os vizsgát tettem annak idején ápolónőként, az angol anyanyelvűek között. Azt hiszem, ma is fullosan vizsgáztam. De itt nincs is a magas szintre igény, a magyar társadalom pedig szintén ebbe az irányba halad . Ellenben megfogalmazódott bennem a mai nap hatására egy hasonló olvasókör alapítása otthon, ha hamarosan (remélem!) hazaköltözöm. Azért nem dolgozom irodalomtanárként, mert nem lehetséges az én alaposságommal heti 20 órára felkészülni, nincs annyi óra egy napban. Havi 1 olvasókörös alkalmat azonban szívesen elvállalnék, főleg, ha inkább szociális összejövetel a célja. Mégiscsak ez az én világom, és nem a katéter-csere.
Október 20. Új turmix- és csokoládébolt nyílt Tonbridge-ben. Ez merénylet, ellenem. Sajnos ma megkóstoltam a turmixot (milk shake). Három nagy adag vaníliafagyi, tej és kérés szerinti gyümölcs összeturmixolva… Nagyon durva. A francba, nem kellett volna kipróbálnom, hihetetlenül finom, azonnali függőséget okoz. Vicces, mennyire népszerű az iskoláslányok körében ☺, nem csodálom, persze. Tele van iskolai egyenruhás gyerekkel a boltocska, 4 óra után. Október 30. Anglia, habár jóval gazdagabb ország, mint Mo., érdekes módon azt tapasztalom, hogy a minőségi, divatos ruhák felébe-harmadába kerülnek, mint nálunk. Ebben a munkaperiódusomban már most annyi szép ruhát vettem, hogy csak az új ruhákkal elérem lassan a 20 kg-os limitet a repülőgépen. Csak szoknyából vettem hetet, eddig… Annyira olcsónak találom a minőségi, szép, új ruhákat, hogy eszem ágában sincs secondhand boltokban vásárolni (amúgy se vagyok valami nagy turkáló). A cipőik, na azok rondák! Azt nem veszek. A másik olcsó dolog – szintén nagy örömömre – a könyv, főleg a használt. Szinte ingyen osztogatják. Könyvből pláne nem vehetek annyit, amennyit szeretnék, a súlykorlát miatt. Október 31. Trick or treater kopogtatók jöttek ma, azaz gyerekcsapatok, jelmezbe öltözve házról házra járnak, és bekopogtatnak: „Trick or treat!”. Édességgel illik kínálni őket, és már szaladnak is tovább. (bottal is lehetne fogadni őket, ez a választás értelme) Mi is kiraktuk az ilyenkor szokásos Halloween töklámpást: carved pumpkin. November 2. Az időjárásra, angliai viszonylatban, semmi panaszom nincs. Tonbridge délkeleten van, az igazán esős területek pedig északnyugaton. Azt mondják a helyiek, mindig északnyugat felől érkeznek a hatalmas felhők, és mire ideérnek, elfogynak. Anglia ezen részén semmivel sem esik több eső, mint Mo-on. Tavaly novemberben, Gibraltáron mennyit panaszkodtam az állandó esőre! Az ember azt gondolná: ott mindig süt a nap, itt meg mindig esik az eső – és pont fordítva van. December 5. Korábban volt egy olyan utalásom, hogy „remélem, hamarosan hazaköltözöm”, de nem, egyelőre nem . Legutóbbi otthoni álláspályázatom durva protekciós botrányba fulladt (nem én voltam a kedvezményezett…), ezek után született egy írásom, amit nem tartok elég színvonalasnak az önálló írásként való publikáláshoz, mert nem tudom szavakkal elég jól kifejezni az érzéseimet, de itt, egy blogban elmegy…
Betoldás: Magyarnak lenni Az írás pillanatában – 2009. december 5. – másfél éve dolgozom külföldön, rövidebbhosszabb magyarországi szabadságokkal. Külföldi munkám oka kizárólag a kényszer: lakásra gyűjtök. Ennyi idő alatt jócskán volt lehetőségem alaposan elgondolkodni: inkább odahaza, vagy inkább külföldön jobb? Tapasztalataim szerint a legtöbb, külföld mellett kardoskodó honfitársunknál az viszi félre a dolgokat, hogy a vendégmunkások jellemzően szintén vendégmunkásokkal kerülnek kapcsolatba, azaz az ország, a kultúra valódi jellegzetességeit meg se ismerik. A bevándorlók nyilvánvalóan összetartanak, esténként jól kipanaszkodják egymásnak magukat, és máris elviselhetőbb a kinti munka. Jómagam nem ilyen munkakörben vagyok, én közvetlenül az igazi angoloknak dolgozom, bevándorlókat szinte nem is ismerek, úgyhogy meglehetősen objektívnek tartom saját meglátásaimat a brit kultúrával kapcsolatban, amiről számos esszém, írásom, útibeszámolóm, blogom született. De most nem ez a fő kérdés, hanem az, hogy ezek tükrében milyen érzés magyarnak lenni odakint? Büszke vagyok, illetve lettem rá, hogy magyar vagyok. Aki ismeri az angolokról szóló írásaimat, nem csodálkozik, hogy miért. Megismertem a honvágy fogalmát. Sose gondoltam volna, hogy ennyire jó és megnyugtató érzés, amikor Budapesten landol a repülőgép. Ferihegyről kikanyarodván szeretettel nézem Budapest ütött-kopott, kipufogógáztól beszürkült házait, nem beszélve arról, milyen jó érzés az út jobb oldalán haladni. Hazaérvén szó szerint könnybe lábad a szemem, amikor végre tejfölös paprikás csirkét, kakashere-pörköltet, halászlevet, túrós palacsintát eszem, nem beszélve a veszprémi Mackó cukrászda teljes választékáról. A Duna Televízióban szívmelengető látvány, ahogyan a fejkendős nénike gyúrja a túrós pogácsát a kockás terítőn. A Hír Tévében Nagy László verset szavalnak. A mindenféle olcsó boltokba betérvén összeszorult szívvel, de mégis otthonos melegséggel nézem, ahogyan az egyszerű kabátkájú nénikék keresik a legolcsóbb szappant, a piacon pedig a legolcsóbb kis petrezselyemzöldet. Magyar népmesék és népdalok, Szabó Gyula, Szomszédok, Zenthe Ferenc, Tavaszi szél vizet áraszt, Bartók Béla, tokaji aszú, Süsü, Feszty-körkép, alanyi és tárgyas ragozás, orjaleves csigatésztával, lovaskultúra, szűr, gémeskút, malom alja, fokos… Mégiscsak ez az én hazám. Az Ady-versből azonban még visszavan három sor. Amikor Angliában bekapcsolom a Hír Tv weboldalt, elolvasni a friss politikai híreket, bizony sokszor elfog az érzés, hogy én aztán haza nem megyek . A rengeteg korrupciós ügyünk, közpénz-sikkasztásaink, családellenes politikánk, a sorra megszűnő munkahelyek, a bűnöző, dologtalan cigányokat mindenáron támogató rendszerünk nem vonz haza! Az urambátyámos, csakis ismeretségeken alapuló helyzetek is kedvetlenné tesznek, amikor kis hazánkra gondolok . Sivatag, lárma, durva kezek, vad csókok, bambák, álom-bakók, haveri kutyák, 23 millió román munkavállaló.
Nagyon szívesen hallgatok magyar népzenét vagy Kárpátiát. Ezekkel a kijelentéseimmel azonban vigyázni kell, mert amint leírom és közzéteszem, azonnal kapok egy jóindulatú levelet. Meg se tudnám mondani, hányan töröltek már iwiwről a „magyarkodásom” miatt. Büszke vagyok, hogy magyar vagyok, szeretem a magyar népzenét és a Kárpátiát = „vérnáci” vagyok, „nem vagyok szalonképes személy”. Ez is egy olyan jelenség, ami csakis Magyarországon fordulhat elő. Az ismerősöm, az állítólagos barátom elfordul tőlem, mert Kárpátiát hallgatok? Az Egyesült Államokban minden reggel elmondják a gyerekek, hogy „büszke vagyok, hogy az USA állampolgára vagyok”. Nálunk meg büntetésből „törölnek iwiwről”, ha hasonlót merek állítani a magyarságomról. Hányan merik kitenni a magyar zászlót nálunk a házukra? El tudod Te képzelni, hogy az angol ember elfordul az angol barátjától, mert hazafias érzelmei vannak? Törli a Facebookról? Ha „magyarkodom”, azonnal megjelennek egyrészt a jóindulatú ismerőseim, akik féltenek („a saját érdekedben hagyd ezt abba”, „ne nézesd magadat gyökérnek”), másrészt a fenyegető levelek a balliberálisok részéről. Mi ez, ha nem szégyen?
December 12. Karácsony előtt tripla munka van. Felajánlották, hogy „hazamehetek karácsonyra”, utolsó munkanapom: dec. 23… Nem kértem a megtiszteltetésből, dec. 24-i utazásnál rosszabbat elképzelni sem lehet, mivel aznap a legdrágábbak a repülőjegyek egész évben. És 27-én már jöjjek is vissza. Ennek nem láttam sok értelmét. Itt maradhatok, viszont ezekre a napokra nem jár fizetés (máshol ilyenkor duplán-triplán fizetnek), dolgozni pedig a saját érdekemben fogok, mert ha kihagyok és kényszerpihenéssel töltök 4-5 napot, csakis magammal tolok ki. Munkakörömhöz hozzátartozik az átlagosan 1 megalázás / nap. Ehhez nem lehet hozzászokni, szerintem. Hangulatomon azonban rengeteget javít a terepszínű cica, aki elsősorban hozzám ragaszkodik, mivel én vagyok az egyetlen kiszámítható személy a házban, értékeli továbbá, hogy állandóan beszélek hozzá (magyarul), kommunikálok vele, ez meg is látszik a viszonyunkon. Baudelaire ugyanezt gondolta a macskákról: odatelepszenek a tudós asztalára, mint egy szfinx, és végtelen nyugalommal várják, hogy végezzen a munkájával, mindeközben megnyugtató zene a dorombolásuk.
December 19. Angliához képest szokatlan mértékben havazott az utóbbi napokban. A brüsszeli beszámolómban már volt arról szó, hogy szeretjük szidni a magyar síkosságmentesítést, pedig Belgiumban sokkal rosszabb a helyzet. Angliában is. Először is: szó nincs arról, ami Mo-on, miszerint mindenki köteles eltakarítani a havat, jeget a saját portája elől. Itt senki nem takarítja el, hóhányó munkások sincsenek; minden járdát és sétálóutcát jó kis göröngyös, letaposott, egybefüggő jégpáncél borít, isten tudja, mikorra fog ez elolvadni. Mindenki tyúklépésben botorkál. Az autók alatt pedig csakis a főutakon takarítanak, de ott se erőltetik meg magukat. A mi kis utcánkban vastag, egyenetlen jégpáncél van mind az úttesten, mind a járdán, és ez így is marad, amíg el nem olvad. Senki nem tesz semmit, még homokkal se szórnak. Eddig már legalább 5-10 embert láttam elesni (úgy látszik, itt nem reklamálnak ezért), ill. a rutinos gyalogosok páros síbottal közlekednek. Ha esik 2 cm hó, a busz- és vasúti közlekedés azonnal leáll, sokkal inkább, mint nálunk, valamint a gyerekek automatikusan nem mennek iskolába, ha hó van. Mint rendes magyar munkás, a mi házunk elől és a teljes udvarról azért is eltakarítottam a jeget és a havat, két napon át dolgoztam: egy lapát élével feltörögettem a jégpáncélt a kérdéses területen, nem is értette senki, mit csinálok. December 25. Az idei karácsonyomról és rendhagyó karácsonyi koncertemről külön írásom született: http://kortefa.x-web.hu/sajat_irasok/Portre2.pdf Hoztam hazai szaloncukrot – a trüffelkrémes a kedvencem –, osztogattam, nem ismerték, mi lehet ez. Szerintem nem volt nagy sikere, itt semminek nincs sikere, ami nem olyan, amivel ők meg vannak szokva – én meg ezzel vagyok most már megszokva, egyre kevesebb dolgon akadok ki, lagymatagon, fásultan tudomásul veszem, hogy csakis Anglia és csakis angol tradíciók léteznek, aki ettől eltér, az anomália. Magyar ételt főzök = nem tudok főzni. Magyarul beszélek = fogyatékos vagyok. Én ezeket már fel se veszem.
2010. január 5. Happy New Year! Ma az online shopping nem hozta meg a kedvenc barackos-mandulás sütimet . Mivel az édes sült tészták a gyengéim, és 2-3 nap után már komoly elvonási tüneteim vannak, jobbnak láttam kimenni és sütit vásárolni magamnak. Csak végesetben teszem ki a lábamat a házból, mert fenemód hideg van. Ez végeset volt. Ha már rászántam magam és kimozdultam, akkor már bedugtam a fejemet pár secondhand boltba. Érdemes volt… Először csak egy meleg pulóvert és a Bovaryné angol fordítását vettem meg – egyik kedvenc regényem. Már ettől is boldog lettem volna, amikor is teljesen véletlenül megakadt a szemem egy dobozon a földön: „Sheet music, 10p each” Leguggoltam böngészni, és elámultam. 19 darab eredeti (!) kottát vásároltam mindösszesen 1.90 fontért = 600 Ft-ért, íme: 1. Liszt: Vigasztalások, Nr. 1-6 (a teljes sorozat) 2. Rahmanyinov: cisz-moll prelűd (ez megvolt már másolatban, ez azonban eredeti) 3. Bach: Kétszólamú invenciók, összes (ez is megvan otthon Urtext-kiadásban, a most vásárolt azonban Peters-kiadás, a Nr. 9, f-mollt egyszer fel is játszottam a honlapomra) 4. Chopin: Etűdök, összes, ez valami fantasztikus, 1916-ban kiadott gyűjtemény 5. Chopin: Keringők, összes (ez szintén megvan otthon, másik kiadásban)
6. Chopin: Prelűdök, összes 7. Piano Album, 50 darabbal, elsősorban szonáták, nagyon jó válogatás 8. Schubert: Ave Maria, énekszóló és zongorakíséret, mögé tűzve jópár misetétel 9. Mozart: Works for Organ 10. Vivaldi: Concerto for Violin in G minor, op. 4, Nr. 6, edition for violin and piano 11. Bach: Konzert Nr. 1 in A minor für Violine und Klavier 12. Mozart: Divertimento No 2 for clarinet and piano, K439b 13. Haydn: Violinkonzert Nr. 2 in G major für Violine und Klavier 14. Beethoven: Romances for violin and piano, op. 40 és op. 50 – mind az öt duettnél szépen külön szedve és tűzve a szólóhangszer kottája, és ebből három Peters-kiadás 15. Ragtime gyűjtemény 16. Mikrojazz I 17. The Golden Book of Carols – már mióta szeretném, ha meglennének a tipikus karácsonyi dalok, és most itt vannak, kottával, zongorakísérettel és szöveggel 18. Folk Songs for Young Folk – népszerű gyerekdalok kottával, zongorakísérettel és szöveggel 19. The Sleeping Beauty – a színpadi előadás számára szánt teljes szöveg és a hat betétdal, zongorakísérettel (ezt a színdarabot 2002-ben Amerikában már előadtam gyerekekkel) Január 6. Ma 6 órakor keltem, havat eltakarítani az udvarról, kocsibejáróról, valamint a magunk és a szomszéd járdájáról. Már írtam erről, hogy havat hányni Angliában egyáltalán nem szokás, mert „úgyis elolvad”. Igen, valóban elolvad, 1-3 hét alatt. Az emberek inkább tyúklépésben közlekednek és esnek-kelnek, minthogy legalább egy ösvénnyi helyet jégtelenítenének. Nem próbálom megfejteni a gondolkodásmódjukat. Szokás vagy nem szokás: én hótalanítok, a saját érdekemben, a szomszéd előtt is, mivel én töröm el a kezemet, ha elcsúszom. Mától kezdve legalább 1 hétig folyamatosan havazni fog. A tegnap beszerzett csodálatos kottákkal nem győzök betelni. Érdekes, hogy ezt a Rahmanyinov-művet időről időre a kezembe adja „valaki”. Tudom, hogy közhely-darabnak számít, pedig szerintem nagyon nehéz. A youtube-on időnként végignézem az amatőröket, akik otthon a kisszobában feljátsszák, és olyan könnyűnek látszik ☺. Emlékszem, egyszer elhatároztam, hogy olyan módon megtanulom a művet, hogy mindennap megtanulok belőle 1 ütemet ☺. Tegnap nekiálltam, hogy akkordikusan megfejtsem, azaz zeneelméletileg értelmezzem a művet. Itt azért nem fogok 1 ütem/nap sebességgel (se) haladni, mert ez munkahely, itt nyilván nem illik zongorázni. Zongorázom = nem dolgozom. Csak akkor tudok zenélni, ha pont senki nincs itthon. A hó az én nagy ellenségem: amíg egyetlen hófolt is marad, a gyerek nem fog iskolába menni, azaz egy hangot sem fogok játszani. Meg hát jóval több munka és felelősség, ha a gyerek itthon van, nyilván. Nekiálltam továbbá a Chopin: c-moll etűdnek (Nr. 12), amit szintén már mióta tervezek megtanulni, szintén kihívás-darab, és ha már itt van ez a szép, eredeti, 1916-ból származó kotta, szívesen foglalkozom vele. Tipikus bal kézre szánt etűd, én meg szívesen mutogatom, milyen szépen ki van dolgozva a bal kezem (is) ☺.
Január 9. Ma délután újabb meetingre mentem volna a Tonbridge Reading Group keretében. Mai téma: Wilkie Collins: The Moonstone (A Holdgyémánt). Azonban túl későn tudtam meg, hogy mikor lesz a könyvklub, és alig másfél nap alatt kellett volna elolvasnom az 500 oldalas könyvet, ami számomra angolul képtelenség. De ettől függetlenül is elmentem volna, szocializálódni, ám épp, amikor indulni akartam, újabb eszeveszett hóvihar kezdődött. Normális ember nem mozdul ki ilyenkor. Szerintem el is maradt a mai klub, mások se igen mentek el. A mostani néhány napban extraordinary időjárást élünk át Angliában, állítólag 1963 óta nem volt ilyen tél. Ez még Magyarországon is emberesnek számítana. Napok óta havazik, havazik, havazik, megállás nélkül, éjszaka mínusz 10-20 fokokra lehűl a hőmérséklet. Az angol emberek nincsenek ilyen hideghez és ennyi hóhoz hozzászokva, teljesen ki vannak fordulva magukból, megállt az élet. Mivel nincsenek megfelelő hóeltakarító eszközeik, így se buszok, se vonatok, se posta, se szemétszállítás stb. Szinte az összes iskola zárva van, akadozik a kórházi ellátás, és így tovább. A híradások folyamatosan arra figyelmeztetnek: senki ne induljon el sehová. Bent a lakásban is nagyon hideg van, mivel a lakások hőszigetelése sem ilyen hőmérsékletre van kialakítva. Amikor nem dolgozom, a paplan alatt olvasok, hot water bottlelel az ágyban és forró mézes teát kortyolgatva, máskülönben nem tudok felmelegedni.
Január 26. Elnézést az unalmas blogért, de semmiről nem tudok beszámolni – unalmas munkámon kívül –, mint a macskáról.
művészi beállítás
kevésbé művészien a szennyeskosárban alszik a drága
Február 20. Végre néhány esemény… James Cameron: Avatar. Életem első moziélménye Angliában, és egyből 3D-s film, 3D-s szemüveggel. Nem volt rossz. http://hu.wikipedia.org/wiki/Avatar Következő szombaton ismét könyvklub lesz a helyi könyvtárban, téma: Jon McGregor: If nobody speaks of remarkable things. Ez az író első, 2002-ben megjelent regénye, amiért egyúttal Somerset Maugham díjat kapott. Szerintem nincs lefordítva (még) magyarra. Vásároltam négy másik regényt is, mind egyúttal filmadaptációs változatú is: Michael Cunningham: The Hours, Amanda Foreman: The Duchess, Somerset Maugham: The Painted Veil és Audrey Niffenger: The Time Traveler’s Wife. Az első három filmváltozatot láttam, mind nagyon tetszett; a negyediket nem. Előjegyeztem a könyvtárban a hanganyagát, kíváncsi vagyok rá. Ezzel az öt regénnyel elleszek egy darabig, mivel nagyon lassan olvasok angolul. Nyúl barátnőm teljesen jogos meglátása szerint különösen vonzódom azokhoz a művekhez, amelyekben nők szenvednek ☺ (legutóbbi otthoni szabim alatt épp az Egy tiszta nőt olvastam Thomas Hardytól, amikor találkoztunk, annál több női szenvedés valóban kevés könyvben van, és tessék: kedvenc magyar regényem pedig az Iszony…☺) Vettem továbbá két second-hand videókazettát: Pride and Prejudice (ha már a nők szenvedésénél tartunk), valamint az örök megunhatatlan Terminátor II. Utóbbit kb. ötvenszer láttam már (magyarul), nagyon szeretem a Terminátor I-II-t, viszont a III-IV-t sajnos szinte egyáltalán nem. A legelső részhez hozzátartozik az egykori feeling, amikor általános iskolás korunkban, az iskola egyetlen, rossz minőségű, fekete-fehér kistévéjén néztünk belőle részleteket a technikateremben, egy olyan kazettáról, amit egy jómódú osztálytársam „szerzett” meg. Minden velem egykorú emlékszik még az akkori időből való, egyetlen béna férfihang által való „szinkrontolmácsolásra”, ami hozzátartozott a hangulathoz. Hatalmas élmény volt a „nyugati film”, beleláthattunk, mi folyik a vasfüggönyön túl. Akármilyen szar minőségben is, de életre szóló élmény volt, ott és akkor. Ezek után a Terminátor II-t már úri körülmények között, színes tévén néztük, a sztori is jóval fejlettebb, érdekesebb, imádom ezt a részt, még mindig nem unom. Közben fél szemmel a téli olimpiát nézem, bár nincs Eurosport adó, azaz csak az összefoglalókat (highlights) látom. Február 25. Ma egy roppant érdekes előadáson voltam, cím: Can we trust the New Testament? A szövegfilológiai előadás egy BBC News Article-re reflektált, amely azt állította, hogy a Bibliának több ezer változata van keletkezése óta, ennélfogva megbízhatónak tekinthető-e? Az előadó egy számomra szimpatikusan felkészült teológus volt, aki apró részletességgel összeszedte a válaszokat a leggyakoribb kérdésekre, mint pl. mi a helyzet a legelső dokumentumokkal, ezek másolatainak problémaköre (pontos adatokkal, hol, mikor, hány másolat készült), mik a jellegzetes eltérési lehetőségek a szövegekben (másolók által elkövetett félreírások), ezekre példákat is néztünk, honnan tudjuk, hogy a totál legelső író honnan szedte, amit szedett (eye-witnesses), mi a helyzet az apokrif szövegekkel, és miért nem fogadja be őket az egyházi kánon, a végén egy kis bulvár kitérő a Dan Brown jelenségre, ami természetesen rubbish. Számomra az előadó felkészültsége volt a legszimpatikusabb, nehezen megtalálható anyagokat, adatokat szépen összebogarászott, és kerek egésszé, igényes előadássá formálta. Ez az anyag akkor is nagyon értékes, ha maga az előadás nem volt túlzottan meggyőző.
Mai fotóim a drága cicáról, íme a laptop-macska:
Március 10. Időközben annyi second-hand videókazettát vettem magamnak, hogy akár kölcsönzőt is nyithatnék. Tonbridge-ben igen jó charity shop-ok vannak, és most fedeztem fel a filmkészletüket, filmenként 10 pennyért (30 forintért)… Néhány cím a gyűjteményemből: Matrix I, Terminator I-II, Mission Impossible I-II, True Lies, Independence Day, The Silence of the Lambs, Alien I-II, Star Wars I-II, IV-V, Con Air, Wall Street, The Mummy, Face Off, Gone in 60 seconds, The English Patient, Amadeus, Lord of the Dance, Grease, Meet Joe Black, Rear Window (Hitchcock), Shakesperare in Love, The Big Lebowski, Pride and Prejudice, Michael Jackson Video Greatest Hits… Ami a gasztronómiai élvezeteket illeti. Itt nincs annyira úri dolgom, mint annak idején Gibraltáron volt, de azért itt se rossz. Itt nem mernék magamnak lazacot venni a háztartási pénzből, ellenben kaliforniai paprikát, lecsóhoz, igen ☺. Minden héten főzök magamnak jó kis magyar lecsót, a legdrágább paprikából és paradicsomból. Vettem hozzá kacsazsírt is, amire teljesen rákattantam, már mindent ezzel sütök (magamnak), még a palacsintát is. Gazdámék szerintem már a zsír látványától is rosszul lennének, dugdosom is, meg ne lássák. Én is szeretem az egészséges ételeket, na de van pár étel, amit szentségtörés lenne növényi olajjal készíteni. Március 11. Tonbridge Library World Book Quiz 1. Who wrote the novel ’Gone with the Wind’? 2. Khaled Hosseini, author of ’The Kite Runner’ now lives in California, but where was he born? 3. What was Shakespeare’s Juliet’s surname?
4. Which Canadian author won the Booker Prize in 2000 for ’The Blind Assassin’? 5. The 1982 novel ’A Pale View of Hills’ was the first novel by which Japanese born author? 6. What was the pseudonym of Samuel Langhorne Clemens? 7. Ruth Rendell, author of the Chief Inspector Wexford series also writes under another name. What is it? 8. Which Russian writer was most famous for ’The Seagull’ and ’Uncle Vanya’? 9. Which book begins with the line ’Call me Ishmael’? 10. Who began his famous diary at the age of 13 ¾? Helyes válaszok (szerintem): 1. Margaret Mitchell 2. Afghanistan 3. Capulet 4. Margaret Atwood 5. Kazuo Ishiguro 6. Mark Twain 7. Barbara Vine 8. Anton Chekhov 9. Herman Melville: Moby Dick 10. Adrian Mole (Sue Townsend)
Március 20. Discover Kent című naplómat rövidesen lezárom. Utolsó munkanapom: április 2. nagypéntek. Felmondtam, és már meg is kaptam a referencialevelemet. Egyelőre elhagyom Tonbridge-t, Kent megyét, sőt, Angliát is – visszamegyek Gibraltárra. Nocsak. ☺ Gibraltárról vegyes érzelmekkel távoztam, kereken 1 évvel ezelőtt. Bármiket is gondoltam akkor, tény, hogy soha életemben nem volt részem olyan eredményes és csillogó zenei sikerekben, mint ott. Az azóta eltelt évben Dél- és Délkelet-Angliában dolgoztam, mindenütt máshol is bepróbálkoztam a zenével, de nem igazán kellettem sehová. A zene, a színészet olyan szakmák, ahol be kell futni, nemcsak tehetséggel, de szerencsével is (úgy vélem, utóbbira nagyobb szükség van…), és ha megvan a jó hely, két kézzel kell kapaszkodni bele és megtartani. Nekem ez a hely Gibraltár. Azóta se találtak zongoristát a helyemre, várnak vissza, csak eddig munka híján nem tudtam visszamenni. Most azonban ápolói állást ajánlottak. A felajánlott állás külföldi életem legrosszabb kondíciókat és leggyengébb fizetést kínáló helye lesz, normál körülmények között nemet mondtam volna, de ez most különleges helyzet. Ez a ziccer, aminek révén visszatérhetek. Aztán majd kialakul, remélem. Arról nem is beszélve, hogy végre kilendülök a tonbridge-i holtpontomról. Tonbridgeben elvoltam, mint a befőtt, de nem is szólt az életem semmiről. Éreztem, hogy csak úgy „eltelik az élet”. Az itt eltöltött 9 hónap arra nagyon jó volt, hogy kipihentem magam. Keveset dolgoztam és ahhoz képest jól kerestem. Mostantól kezdve fordítva lesz ☺, de megvan a kapcsolódó oka, hogy miért hoztam meg ezt a döntést. Azt szeretném, ha a drága cica jó szívvel gondolna vissza rám. Így aztán napi dupla adag Whiskast adok neki, ami elvileg meg van tiltva. Régebben, amikor szintén jókora adag finom szószos husikákat adtam neki, és kellemesen gömbölyded, gusztusos, macska formájú macska lett belőle, akit jól lehetett gyömöszölni stb. – szóval gazdámék ezt a kellemes kis gömbölyű jószágot szimplán „lekövérezték”, és megtiltották, hogy sokat adjak neki enni. Hát én most ezzel nem foglalkozom. Utolsó két hetemben jól megetetem, amikor nem látja senki, olyan kis hálás meg édes.
Március 22. Angliában élénk charity shop rendszer működik, ami számomra nagyon szimpatikus. A boltok meghatározott célra szerveződtek: van, amelyik a süketnémákat segíti, van, amelyik a haldoklókat, van, amelyik a mozgássérülteket. Az emberek beviszik műanyag zsákokban a mindenfélét: ruhát, gyerekruhát (!), játékokat (!), könyvet, videókazit, háztartási dolgokat, edényeket, dísztárgyakat, műszaki cikkeket, porfogó szarokat, bármiket; ingyen odaadják, a boltos megköszöni, és tetszőleges áron, általában potom pénzért eladja. Ha jól sejdítem, a boltban dolgozó alkalmazottak szintén ingyen dolgoznak, rendszeresen ki van írva, hogy önkéntesek jelentkezését várják. Általában unatkozó, ráérő nyugdíjasok, nagyon vallásosnak kinéző nők és némi fogyatékkal élők dolgoznak ezekben a boltokban, akik örülnek, hogy dolgozhatnak, ismerkedhetnek, fontos emberek lehetnek ☺. Szerintem ez nagyon jó szerveződés, egyrészt anyagi segítségnyújtás a rászorulóknak, másrészt állandó lomtalanítás, harmadrészt azonnali újrahasznosítás, negyedrészt a hulladék mennyiségének csökkentése és a szemétszállítás jelentős megspórolása. A charity shop rendszerben az üzletek is közreműködnek: olyan dolgokat, általában ruhákat, amiket már a kutya se vesz meg, csak ott áll a raktárban, vadonatújan fel szokták ajánlani ezeknek a charity shopoknak. Gibraltáron sajnos egyáltalán nincsenek ilyen típusú boltok.
Március 26. Kezdek szétzuhanni a sok hirtelen ügyintézni valótól, mindent gyorsan, mindent okosan kell, és mindenből csak egy dobásom van. Egyelőre le van foglalva az összes repülőjegy, minden irányba, le van foglalva a hotelszoba a kétnapos visszaútra (bár az pont gyanús), nekiálltam a cuccaimat hatfelé szortírozni (1. egy csomag megy Gibraltárra, 2. egy adag cuccot elmentek Mo-ra, 3. egy adag cuccot megutaztatok, 4. egy adag cucc megy Nyúlnak, 5. egy adag cucc a charity shopba, 6. ami már sehová sem jó, az kuka). Teendők még: adóügyeim gyors lezárása (de ezt is okosan kéne, nem tudom, bizonyos nyomtatványokat célszerű-e kitöltenem, bevallanom), banki utalások, könyvtár-lezárás, magánéleti dolgok, és még ezer apróság. Gibraltár macerás hely. Sok minden csak nagyon drágán kapható, ill. nem kapható, ill. mivel szó szerint kell érteni a 24 órázást, lehetőségem se lesz semmire. Nagyon okosan kell pakolnom. Gyorsan összeszedni: mit tudok még itt beszerezni, mit tudok Mo-on beszerezni (1 db munkanapom lesz erre Veszprémben), listákat írok, és minden, mint a villám. Engem, a főprecízt is tök megvisel ez a sok nagyon pontos és gyors intézni való. Mindenféle site-okra regisztrálok, amíg még van internetem. Ma átmásoltam a számítógépemre azt a CD-t, amit már egy hónapja hallgatunk mindennap az autóban, amikor a gyereket hozom-viszem az iskolába. Nem tudom, milyen zene ez, mert nincsenek hozzá előadók és címek; az biztos, hogy ez most a 2010-es, nagyon trendi UK pop-stílus. Én már minden hangot oda-vissza tudok, és rettenetesen unom, ráadásul általában egész nap ki se bírom verni a fejemből (22 szám, valami válogatás). De mindenképpen elmentettem magamnak, mert a zene olyan szinten belém bír ivódni, hogy a hozzákapcsolt élményeket fizikálisan érezni, ízlelni, szagolni szoktam, évtizedek múlva is. Ez a Tonbridge-periódus mégiscsak fontos szakasz volt az életemben, és szeretném ezt a feelinget ezzel a trendi zenével néha visszaidézni a magam számára, később.
Betoldás: Az angol mentalitásról – nem tudom, hányadik fejezet, már minden blogomban van ilyen című betoldás, legalább 3-4 rész, össze kellene már ollóznom 1 írássá Angliában kasztrendszer van, és minden kulturális, viselkedési sajátosság ezen alapul. Megkövesedett kultúra: amit a VIII. Henrikes és I. Erzsébetes filmekben látunk, ugyanúgy élnek, gondolkodnak és viselkednek ma is. Anglia gyarmatosító világhatalom, ezzel a szereppel vannak megszokva. Szigetország, egyetlen közvetlen szomszédjuk sincs, és ez meg is látszik rajtuk. Jelen munkahelyemen közel 1 évet töltöttem el, kisebb szabadságokkal. Egy év kellett ahhoz, hogy kitapasztaljam azokat a dolgokat, amiket alig 2 óra alatt el lehetett volna magyarázni nekem! Most már tökéletesen el tudom látni a munkámat, de ehhez ennyi idő kellett. Lassú tanulásom oka a kasztrendszer miatti zéró kommunikáció. Senki nem áll szóba velem, az elvárások nem ismertek. Úgy dolgozom, hogy fogalmam sincs, mit kell dolgozni. A helyzetet ahhoz hasonlítanám, amikor mondjuk kiteszek az udvar közepére labdákat és tekebábukat, és megparancsolom a kutyának, hogy hozzon ide öt labdát, amely szóbeli utasítást nyilván nem érti. A kutya odahoz mondjuk két tekebábut. Megbüntetem. Következő körben a kutya odahoz mondjuk egy tekebábut és két labdát. Megbüntetem. Következő körben a kutya odahoz három tekebábut és egy labdát. Megbüntetem. Ez addig tart, amíg a kutya egyszer véletlenül el nem találja, hogy én valójában öt labdára gondoltam. Itt pontosan ugyanez történt velem, munkaköröm valamennyi pontjára vonatkozóan. Sose ették meg, amit főztem, ellenben nem hangzott el soha utasítás, hogy mit kellett volna másként csinálnom. Nem tudtam, hogy az-e a baj, hogy nem is jó az alapanyag, vagy valamelyik összetevőt nem szeretik-e, vagy egyáltalán mi a gond. 10 hónapon át kísérletezgettem, hangtalanul, mire mostanra megvan az az öt ételből álló listám és speciális elkészítési módjuk, amit megesznek. És ez csak a főzés. Munkaköröm összes tétele hasonló kísérletezésekből állt. Csinálok valamit, lebasznak. Utána gondolkodhatok, mi lehetett a gond. Megpróbálom másként, megint lebasznak. És így tovább, amíg egyszer véletlenül el nem találom. Aki azt tanácsolja, „miért nem kérdezed meg”, az arról tanúskodik, hogy nem ismeri ezt a kultúrát, nem élt még gyarmatosító urak szolgájaként. Mellesleg óvatosan és trükkösen megkérdeztem már ezt-azt, amíg be nem láttam, hogy az állásommal játszom, és inkább a gondolatolvasási képességeimet kell fejlesztenem. Angliában elképzelhetetlen az, ami a posztkommunista országokban, miszerint a takarítónő bemegy a vezérigazgatóhoz, és „elmondja a véleményét”. Játszmák. Hogy miért nem kérdezem meg? Íme egy játszma. Kérdésem: „Hány órakor óhajtanak ma ebédelni?” Válaszuk: „Még nem vagyunk éhesek.” Az angolok nagyon értenek hozzá, hogy ha az alacsonyabb kasztból származó lény idegesítő kérdést tesz fel (egyáltalán: meg mer szólalni), úgy válaszoljanak, hogy valójában nem válaszolnak. A fenti kérdés és rá adott válasz után a lehetőségeim a következők: a) Újból felteszem a kérdést. Erre a legvalószínűbb reakció, hogy ők is ugyanazt a választ fogják megismételni, egyúttal fel is bosszantom őket. Ál-bosszankodás, de mindegy. b) Újból felteszem a kérdést, és szimplán nem válaszolnak semmit, vagy pl. vállat vonnak. c) Elkullogok, és megpróbálom kitalálni, hogy vajon hánykor akarhatnak ebédelni, számítgatva a reggelijük időpontjához képest. Ám ha nem találom el, abból megintcsak lebaszás van. d) Bátran javaslatot teszek: „Mondjuk 13 óra jó lesz?” Hogy jövök én ahhoz, hogy megmondjam, hogy mikor ebédeljenek?
Másik játszma-példa. Sose tudom, másnap mennek-e dolgozni/iskolába, így sose tudok jól gazdálkodni az étellel. Nem tudom, mennyi hozzávalót rendeljek a heti bevásárlásnál. a) Ha több napig is otthon maradnak, idő előtt elfogy, amit be akartam osztani. Lebaszás van, hogy miért nem rendelek elegendő készletet. b) Ha biztos, ami biztos, túlrendelek, és rendre eljárnak dolgozni, akkor viszont megmarad egy csomó minden, amiből szintén lebaszás van: „it is wasting”. Az se működik, hogy eldugom/kidobom, mivel az online rendelést ők is látják: minek rendeltem ennyi olajat? Mi nem tudunk az arisztokrata főurak agyával gondolkodni, ők pedig nem tudnak a miénkkel. Ő csak annyi lát: éhes, enni akar, méghozzá azonnal. Ha pedig nem éhes, nem érti, miért van ott a kész kaja. Nekik fogalmuk sincs arról, hogy egy étel elkészítése időbe kerül, pénzbe kerül, számolgatásba kerül. Fogalmuk sincs, miért baj, hogy nem kommunikálunk semmiről. Meg még elég sok mindenről nincs fogalmuk. Ehhez a ponthoz idézek Michael Cunningham: The Hours c. regényéből: Virginia picks up a curl of crust from the pastry board, molds it between her fingers. She says, “Do you remember that Vanessa and the children are coming at four?” “Yes, ma’am, I remember.” Nelly lifts the crust with elaborate competence and drapes it into the pie pan. The tender, practiced movement reminds Virginia of changing a baby’s nappies and briefly she feels like a girl witnessing, in awe and fury, the impenetrable competence of a mother. She says, “There should be China tea, I think. And sugared ginger.” “China tea, ma’am? And ginger?” “We’ve not had Vanessa in more than a fortnight. I’d prefer to give her something better than yesterday’s scraps for tea.” “China tea and sugared ginger would mean London, they don’t sell that here.” “The trains run on the half hour, the buses on the hour. Aren’t there other things we need in London?” “Oh, there’s always things. It’s just, it’s half past eleven now, and luncheon is far from finished. Missus Bell comes at four. You said four, didn’t you?” “Yes, and by four o’clock I meant the four o’clock that arrives almost five hours from now, now being exactly eight minutes past eleven. The twelve-thirty train would get you to London a few minutes past one. The two-thirty would deposit you back here just after three, quite promptly and safely, with the tea and ginger in hand. Am I miscalculating?”
Csodálatos jelenet, ilyenekben részesülök nap mint nap. Az úriasszony Virginia Woolf unatkozóan betévelyeg a konyhába, ahol a szakácsnő gyors, gyakorlott kézzel készíti az ebédet. Virginia révetegen kitalálja, hogy cukrozott gyömbért akar a 4 órási vendégeinek. A szakácsnő, aki még nincs kész az ebédkészítéssel, finoman megpróbálja elutasítani az agyament kérést, nem lustaságból, hanem mert nincs erre ideje, másrészt unatkozás szülte ötlet. Virginia azonban kioktatja: van majdnem 5 órád: bemész a 12.30-as vonattal Londonba, megveszed a gyömbért, a 14.30-assal visszajössz, és a probléma megoldva. Mit kell ezen annyit agyalni, kibúvókat keresni, lusta cseléd. Az, hogy mi lesz az ebéddel, mi lesz a vendégeknek szánt uzsonnával, az elmosogatással, megterítéssel, a vonat valszeg nem a gyömbérárus hely előtt rak le stb. stb., kicsinyes dolgok. A cselédnek sok dolga van, nem szívesen vállal be plusz munkákat, csak mert gazdasszonya unalmában hülyeségeket talál ki. A jelenet zárása: „Am I miscalculating?” Mennyi mindent fejez ki ez a kérdés, elsősorban azt, hogy Te még számolni sem tudsz, na jó, majd én megteszem helyetted, ostoba, iskolázatlan cseléd. Valamelyikünk nem tud számolni, csak nem azt akarod mondani, hogy én?
Ál-udvariasság, ál-pozitívkodás. Példa: Azt mondom az online shopping kiszállítónak: „Nem baj, ha nem kérem ezt a helyettesítő terméket? Nem ezt rendeltem, és ezt nem szeretik a házigazdámék.” Válasza: „Nem, dehogy baj, csodálatos.” (kedvesen mosolyog) Egy magyar kiszállító erre valószínűleg azt válaszolta volna, hogy „a kurva anyádat, mit válogatsz, miért nem jó ez, helybe hozom és még finnyálkodsz, rohadt köcsög”. Na most a helyzet nem ennyire egyszerű, hogy az angol kiszállító milyen pozitív, a magyar meg milyen bunkó. A helyzet ugyanis az, hogy az angol kiszállító is nagyon csúnyákat gondol magában, csak pozitívnak mutatkozik. A magyar legalább őszinte. Nem is tudom, melyik a rosszabb. Azok a turisták, akik 5 napot töltenek el Angliában, tényleg mind azt hiszik, hogy nahát, milyen pozitív, aranyos emberek, mindenben a jót látják. Fenéket. Tényleg ezt mutatják, én is elhittem, hónapokig, amíg rá nem jöttem, hogy többet, sőt, jóval többet hazudnak, mint a magyarok. Ezt azonban pozitív, kedves mosolygás mögé rejtik. Ma már könnyedén felismerem ezt a tartalom nélküli, széthúzott szájat, az állandó pózolást. Van egy olyan felfogás is, hogy azért éri meg tartalom nélkül is mosolyogni, mert valamennyire azért átsugárzik. Még mindig jobb az őszintétlen mosoly, mint a mogorva arc. Ebben nem foglalok állást, épp a sok kellemetlen tapasztalatom miatt. Nem tudom, őszintén. Jó pillanatok. Vannak azért jó pillanatok is, amikor annyira szeretném magamhoz húzni a merev fejüket, és játékosan megütögetni. (Humorérzék, bármilyen érzelem nem megengedett.) Amikor gazdámért kimegyek az állomásra, és ő csak áll, mereven, a hosszú szürke ballonkabátjában, kampós esernyőjével, barna aktatáskájával, és még a fejét se fordítja oldalra, ahonnan éppen érkezem az autóval (érzelemkifejezés lenne), majd szintén mereven beül az autóba, minden izma megfeszülve, kissé előrehajolva, zabszem a seggében, nyaka is bemeredve, szeme is, és így ül egész idő alatt. Én meg ilyenkor úgy szeretném magamhoz húzni és viccesen megcibálni a hülye merev fejét ☺. Ő azt hiszi, félek tőle, holott alig tudom megállni, hogy ki ne pukkanjon belőlem a nevetés. Ő nem tudja, hogy nekem közben ilyen perverz gondolataim vannak. Hasonló helyzeteim vannak a lánykával. Magára zárja az ajtaját, és szégyellősen karaokezik. Nem szabad kimutatnia az érzelmeit, nem szabad kimutatnia, hogy rajong a zenéért. Pedig előttem lehetne… Néha, amikor a macskával hempergek a földön, zavartan elfordulnak és gyorsan elhagyják a helyzetet. Hollywoodi zsánertéma, hogy a művelt rabszolga megváltoztatja a merev angolokat, életet visz a házba, és onnantól kezdve móka és kacagás. Kézenfekvő példa A muzsika hangja. Ilyen a filmekben van, a valóságban nincs. Szóval visszamegyek Gibraltárra, ahol más problémák lesznek ☺, ott elsősorban a sok pletyka visel meg. „A mediterránok aztán tudnak élni”, micsoda üres, semmitmondó közhely, főleg, hogy ezt arra értik, hogy egész délután-este az utcai kiülős helyeken kávéznak-isznak. És közben szerinted miről beszélgetnek? Több emberi kommunikáció – több pletyka. Főleg a dél-spanyol, cigányos, iskolázatlan népségnél, az egyetlen téma a másokról való pletyka. Viszont ezt most már tudom, és erre felkészülten megyek oda. Aztán meglátjuk. (Van még pár ország, amit nem próbáltam ☺.) Gibraltárra zenélni megyek, már most olyan zenészleveleket kapok, hogy bárcsak azonnal ott tudnék teremni. Sokat tanultam a mediterrán kultúrából másfél évvel ezelőtt, most már nem leszek annyira naiv.
Március 27. Tonbridge-i életszakaszom méltó lezárásaként csodálatos hangversenyt látogattam ma: J. S. Bach: St Matthew Passion BWV 244. A monumentális művet angol nyelven adták elő. A főbb részek címei: Part I Prologue The Announcement of the Passion The Annointing at Bethany The Treason of Judas The Preparation of the Passover The Institution of the Eucharist At the Mount of Olives Peter’s Denial Foretold by Chirst The Agony int he Garden Christ’s Prayer in the Garden The Betrayal and Arrest Christ is Bound and Led into the City The Disciples Foresake Christ
Part II The Daughter of Zion Seeks the Saviour In the Court of Caiaphas Peter’s Denial The End of Judas Before Pilate Barabbas The Scourging The Crowning with Thorns The Way of the Cross The Crucifixion The Death of Christ After the Crucifixion At the Descent from the Cross The Burial
Kedvenc részleteim: 01 - http://www.youtube.com/watch?v=M_LLFfFXaUA 39 - http://www.youtube.com/watch?v=nD9hFhFFn4w&feature=related A művet előadják: zenekar, kórus és szólisták: Soprano, Contralto, Bass, Evangelist (Tenor) és Christus. Némely kisebb szerepet kiosztották a kórus tehetséges tagjainak, így volt a kórustagok között egy Judas, egy Peter, egy High Priest, egy Pilate’s wife és két maids. Pilátus szerepét a basszus szólista énekelte. Ezt a művet szerintem nemigen lehet úgy hitelesen előadni, ha az előadók nem vallásosak. Engem megindított a szólisták átélt előadásmódja, Jézus halálakor pedig egy perc néma csendet tartottak. Érdekes módon vonták be a közönséget. A szövegkönyvhöz egy kottalapot is osztottak, összesen öt részlettel. Amikor ezekhez a részekhez értünk, akkor a kórussal együtt a közönség is énekelt. Nekem ez nagyon tetszett, kórustagnak éreztem magam. Ugyanakkor meglepődtem: mindenki kapásból így olvas kottát, vagy mindenki ennyire betéve ismeri a művet? Bármelyik eset is áll fenn, le a kalappal. (Én természetesen 1. kapásból olvasok kottát 2. és ismerem a művet. ☺) Az angliai közönségről már más előadásokon is nagyon jó véleménnyel voltam: a legkulturáltabb közönség, amely nemzetekkel eddig dolgom volt. Na majd Gibraltáron megint ki leszek akadva ☺, amikor a mediterránok az előadások alatt dumálnak, esznek-isznak, kenyeret és cirkuszt. A koncert helyszíne a gyönyörű Tonbridge Chapel volt, ez a helyi fiúiskola temploma. Félelmetes látványt nyújtott a monumentális épület az éjszakában.
Április 3. nagyszombat Utolsó bejegyzésem ebben a naplóban, ezeket a sorokat stílusosan a Gatwick repülőtérről írom, a 2 óra késéssel induló gépemre várakozva (nem panaszkodom: késsen, felőlem, csak ne töröljék a járatot). Tegnap, azaz ma lezártam Kent-beli munkámat és kalandozásaimat. Tegnap reggel gazdámék elutaztak rokonokhoz húsvétra, és bizalmuk jeléül teljesen rám bízták a ház tisztán hagyását és lezárását. A bizalommal nem is éltem vissza: mindent kimosva, kivasalva, rendbe rakva, élére állítva hagytam, se egy morzsa, se egy csepp víz, se egy porszem. Tegnap este meglátogatott Nyúl. Nagyon kevés időnk volt, így csak a várat mutattam meg neki, ha több időnk lett volna, körbevezettem volna a közeli nemzeti parkban, a folyóparti sétányon és a városban is. Elvitte jó sok cuccomat, amit nem kért, azt pedig leraktam az egyik charitiy shop előtt. Ma reggel befejeztem az utolsó simításokat, véglegesítettem a csomagjaimat, sütöttem magamnak útravalót, beborítottam csókjaimmal a cicát, aki ásított egy nagyot és szundikált tovább. Drága!
