JOHN CARROLL. Jézus, a Létező

JOHN CARROLL Jézus, a Létező

HOMO RELIGIOSUS III.

A sorozat előző kötetei: JULIEN RIES (szerk.): A szent antropológiája. A Homo religiosus eredete és problémája JULIEN RIES (szerk.): A hívő ember a zsidó, a keresztény és az iszlám vallásban

JOHN CARROLL Jézus, a Létező

HELLER ÁGNES előszavával Fordította

GYÁRFÁS VERONIKA

Budapest, 2009

A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatta. A mű eredeti címe: The Existential Jesus. Scribe, Carlton North, 2007. First published by Scribe 2007 Scribe Publication Pty Ltd Carlton North, Victoria, Australia 3054 Copyright @ John Carroll 2007 Hungarian translation @ Gyárfás Veronika, Typotex, 2009

ISBN 978 963 279 074 9 ISSN 1785-1513

Témakör: vallástudomány, antropológia

Kedves Olvasó! Önre gondoltunk, amikor a könyv előkészítésén munkálkodtunk. Kapcsolatunkat szorosabbra fűzhetjük, ha belép a TypoKlubba, ahonnan értesülhet új kiadványainkról, akcióinkról, programjainkról, és amelyet a www.typotex.hu címen érhet el. Honlapunkon megismerkedhet kínálatunkkal is, egyes könyveinknél pedig új fejezeteket, bibliográfiát, hivatkozásokat találhat, illetve az esetlegesen előforduló hibák jegyzékét is letöltheti. Kiadványaink egy része e-könyvként (is) kapható: www.interkonyv.hu Észrevételeiket a [email protected] e-mail címen várjuk.

Kiadja a Typotex Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének tagja. Felelős kiadó: Votisky Zsuzsa Felelős szerkesztő: Láng Rózsa Műszaki szerkesztő: Leiszter Attila A borítót Nicolas Poussin: Az asdódi pestis (1631) című képének felhasználásával Tóth Norbert tervezte. Terjedelem: 17,4 (A/5) ív Nyomta és kötötte: László András és Társa Nyomdaipari Bt. Felelős vezető: László András

5

TARTALOM

ELŐSZÓ

7

(Heller Ágnes)

A lét talánya

13

– ELSŐ RÉSZ – A TÖRTÉNET ELSŐ FEJEZET /

A magvető MÁSODIK FEJEZET / Hatalmas rettegéssel rettegtek HARMADIK FEJEZET / Tűz a hegyen NEGYEDIK FEJEZET / A fekete fatönk ÖTÖDIK FEJEZET / Éjszaka volt HATODIK FEJEZET / Az üres sír

33 51 69 85 101 124

– MÁSODIK RÉSZ – A TANÍTVÁNYOK / Péter, a kívülálló és az egyházak / Mária Magdolna, a beavatott KILENCEDIK FEJEZET / Nem vagyok!: Júdás TIZEDIK FEJEZET / Aki tanul: Pilátus TIZENEGYEDIK FEJEZET / Hagyd békén!

135 148 175 188 207

A két halál

220

Köszönetnyilvánítás

227

JEGYZETEK

229

Bibliográfia Névmutató

247 253

HETEDIK FEJEZET

NYOLCADIK FEJEZET

7

ELŐSZÓ

John Carroll, ausztrál kultúrszociológus és kultúrfilozófus ezzel a könyvvel mutatkozik be a magyar közönségnek. Azt szokták mondani, hogy jobb későn, mint soha, s ez különösen igaz John Carroll esetében. Carroll immár több mint harminc esztendeje írja és adja ki érdekesebbnél érdekesebb könyveit különböző, bár egymással végső fokon mégis összefüggő témakörökben, mint amilyen a puritanizmus, Poussin festészete, vagy éppen a terror kultusza. Ami ezeket a különböző témaköröket alapvetően öszszefűzi, az nem más, mint a szerző mély aggodalma a modernség sorsáért. Carroll nem tipikus kultúrkritikus, nincs apokaliptikus jelenképe, sem dekadenciaelmélete. Ha nem bizakodna az értelmes életvitel lehetőségében, akkor nem írta volna meg ezt a könyvét, ahogy más könyveit sem. De aggódik a korszellem beszűkülése, elsekélyesedése, a hit közhelyszerűvé válása láttán. Kissé úgy, mint két kedves filozófusa, Nietzsche vagy Kierkegaard, anélkül, hogy az ő követőjük lenne. John Carroll eredeti gondolkodó. Nem abban az értelemben, mintha belőle eredne a gondolkodás egyik új iránya, hanem abban az értelemben, hogy nem sorolható egyetlen irányzathoz sem. Minden könyvében saját személyisége, saját meglátása, saját világlátása testesül meg. Saját egyénisége érvényesül, bármi felé szegezi is a tekintetét. Nem mintha nem ismerné az irányzatokat vagy azok képviselőit. Igen jól ismeri őket. Inkább nem nagyon érdeklik őt, nem akar belebújni a bőrükbe. Saját bőrében érzi jól magát.

8

ELŐSZÓ

Így van ez a Jézus, a Létező („The Existential Jesus”) esetében is. Ezt az alapgondolatot emeli ki, hogy a szerző a létet, a személyes létet, a létezést helyezi a középpontba. John Carrollt nem érdekli a történelmi Jézus. Még az sem érdekli, hogy élt-e Jézus egyáltalán. Még kevésbé, hogy ha élt, akkor milyen is volt „valójában”, mit tanított „valójában”, kik voltak a szülei és testvérei „valójában”. John Carrollt cseppet sem érdekli a zsidó Jézus (a történelmi Jézus egyik, manapság uralkodó értelmezése). Magától értetődően nem érdekli a történelmi Keresztelő János, Péter apostol vagy Pilátus sem. Carrollt nem a valóságos, de még csak nem is az „igazi” Jézus érdekli. Ki az „igazi” Jézus? Mindenekelőtt az európai kultúra Jézusa. Az a Jézus, akinek személye, történetei, mondásai nélkül nincs nyugati kultúra. Ez a keresztény Jézus. John Carrollt nem érdekli a keresztény Jézus sem. Ő Simon Péter Jézusa, az intézmények Jézusa, az egyházak Jézusa. Ő a Krisztus. Carrollt nem érdekli Krisztus. Carrollt az „igaz” Jézus érdekli, Jézus igazsága, az egzisztenciális Jézus. Az egzisztenciális Jézus végső fokon irodalmi alak. A Márk evangéliumában megalkotott, megteremtett tragikus Jézus. Az a Jézus, aki önmagát keresi, aki a szó egzisztenciálfilozófiai értelmében Létező. Akit senki sem ért meg, akinek sem apja, sem anyja, akitől nem távozik a keserű pohár, aki magányosan hal meg, éppen úgy, mint mi mindannyian. Aki nem támad fel. Attól Létező, hogy végig kiissza azt a bizonyos keserű poharat, hogy megérti és megéli a kilátástalanságot, az Atya, az Isten halálát, s mégsem adja fel soha önmagát. Carroll hivatkozik Harold Bloom egyik elhíresült megjegyzésére, mely szerint a monoteista vallások istenei irodalmi figurák. Jahve a Jahvista könyveinek teremtménye, Jézus Márk evangéliumáé. Könyve második részében Carroll János evangéliumának számos jelenetét is elemzi, ezeket többnyire a Márk evangéliumához fűzött midrásoknak tekinti, de mindvégig hű marad ehhez a koncepcióhoz. Carroll olvasatai remekbeszabottak. Nem mintha meggyőzne

ELŐSZÓ

9

arról, hogy így kell a szövegeket olvasni, hanem mert meggyőz arról, hogy így is lehet azokat olvasni. Mi az, ami Márk evangéliumát Máté és Lukács evangéliumával szemben kitünteti? Mindenekelőtt az, hogy mindig érezzük az elbeszélő jelenlétét, szemben Lukáccsal, aki Pál védnöksége alatt, mint egy ókori újságíró, interjúkból és szóbeszédekből állította össze a Jézus-történeteket. Márk tanú volt, élő tanúként tesz tanúbizonyságot. Tanú volt, de történetíró is egyben. Ez a Jézus-történet az ő története. Ez a Jézus az ő Jézusa, s egyben, mint a történetek esetében általában, talán önmaga, az író is. Carroll igen erős, de semmiképpen sem abszurd értelmezése szerint az üres sírban fehér lepelben ülő ifjú, aki elküldi a tanítványokat, s ott marad egyedül, nem egy „angyal” – mint értelmezni szokás –, hanem maga a krónikás, aki története végére érve éppen olyan magányos lesz, mint a hőse. (John Carroll szerint Márk evangéliuma az első, s őt követi Máté. Ez a hipotézis erősen vitatott, mivel Máté evangéliumának állítólag van egy eredeti arameus változata. De a kérdésnek itt nincs jelentősége.) John Carroll Márkjának persze semmi köze a velencei Szent Márk tér Márkjához, s annak legendájához. Carroll Márkja, mint említettem, tanú és elbeszélő. Tragikus hősét ábrázoló tragikus ember. Mindebből sok minden más is következik. Fontos mindenekelőtt, hogy Jézus története akkor kezdődik, amikor Önmagává válik – tehát a küldetésével. Ennek a történetnek semmi köze azokhoz a legendákhoz, melyekben a Biblia (és nem csak a Biblia) a hősök, próféták és szentek „rendeltetését” nemzésükre vagy születésükre vezeti vissza. Mózes születésekor minden zsidó ifjúra halál várt a fáraó parancsára, Jézus születésekor ugyanez Heródes parancsára. Sámson születését angyal jelenti be magtalan szüleinek, Jézus születését angyal ígéri meg szűz anyjának. Márk Jézusának valóban semmi köze a karácsonyi „Kis jézuskákhoz”, az aranyos kisbabához, a három királyokhoz, a jászolhoz meg a pásztorokhoz. Márk Jézusának semmi köze nincs a Szűzanyához. Mária csak egyszer szerepel, mikor fia elküldi magától minden hozzátartozójával együtt. Galileában a

10

ELŐSZÓ

bennlakók József fiának nevezik, s megnevezik a testvéreit is, a fiúkat névvel, a lányokat név nélkül. Márk Jézusa semmit sem akar hallani családjától. S a családja sem akar hallani róla semmit. Carroll értelmezésében Jézus a semmiből jön, a semmibe fut ki. („Sem utóda, sem boldog őse / Sem rokona, sem ismerőse / Nem vagyok senkinek” – mondhatná Adyval együtt.) Mi több, ez a Jézus nem messiás, nem Krisztus. Mikor Péter annak nevezi, Jézus ironikusan hagyja rá. Péter nem ért meg belőle semmit, mert hagyományos sémákban gondolkozik. „Nem az vagyok, akinek gondoltok engem” – mondja és gondolja Márk Jézusa. Péter – így Carroll – mindig félreérti Jézust. Nemcsak a Mesterhez való tartozását megvallani lesz gyáva, hanem a kezdet kezdetétől fogva gyáva a megértéshez. Ő az egyházépítő, az etikai vallás őse. De Jézus története egzisztenciális történet, melynek az etikához semmi köze sincsen. Így értelmezi Carroll a „kősziklára vagy sarokkőre” vonatkozó jézusi jóslatokat is. Az egyház sarokköve egyúttal az a kő, amelyből sosem fognak kikelni a rászórt magok. Péter az elsorvadt fügefa is, aki sosem fog gyümölcsöt teremni. Csak ketten értik meg Jézust. Mária, aki illatos olajjal öntözi meg, mint ahogy a halottakat szokás, és Júdás. Carroll Jézusa nem szőke és kékszemű, nem szelíd, hanem haragos, Ő nem a „jó pásztor”. Nyája idegen marad, csalódást okozna neki, ha az „Én vagyok”, az egzisztáló Én, egyáltalán képes lenne a csalódásra. A könyv második részében, a „mellékszereplők” tárgyalása után és velük kapcsolatban kerül előtérbe János evangéliuma. János Jézusa sem a „jó pásztor”. Mint említettem, Carroll szerint János Márkra nyúl vissza. De ő is tanítvány volt, ő is tanú, egy másik szerző, aki mint másik tanú és szerző másként látja ugyanazt, ami már nem ugyanaz. Carroll (aki általában gyakran épít a görög szavak értelmezésére) János evangéliumának nyitó mondatát újrafordítja, s így újraértelmezi. A görög „logosz” szó valóban fordítható „történet”-nek is. János tehát – Carroll értelmezésében – így kezdi beszámolóját: „Kezdetben

ELŐSZÓ

11

volt a történet”. Ugyanaz a történet minden elbeszélésben egy másik történet. Végül két Jézusról beszél a könyv szerzője. Egy Márk nevű tanú és szerző elbeszélésében alkotott Jézusról és egy János nevű tanú és szerző elbeszélésében alkotottról. Mindkettő maszk, ahogy minden persona maszk, ahogy minden ember is különböző maszkokban jelenik meg. Két Jézusunk van tehát, mivel két elbeszélőnk van. Két szenvedéstörténetünk, két keresztre feszítésünk. Márk Jézusa tragikus figuraként hal meg a kereszten. Istentől és mindenkitől egyaránt elhagyatottan. János történetében a keresztre feszítés véletlenszerű, mivel őt a halandóság nem érdekli. Így a két történet együtt a „conditio humana”. Ahogy Carroll összefoglalja: „…az emberek két életet élnek, egy tragikus és egy örök életet. E kettő kiegyensúlyozásán – így Carroll – múlik minden. S ez a minden az Én, az ismételhetetlen egyén saját szelleme (pneumája).” Gyönyörű értelmezés ez más értelmezések mellett, melyekkel vitába sem száll. S hogy rövid előszavam kezdetéhez visszatérjek, egyéni, eredeti értelmezés, mint John Carroll többi könyve esetében is. Jézus Krisztus „szupersztár” a szó minden értelmében és a művészet minden műfajában. John Carroll, mint szenvedélyes műértelmező, itt sem hagyja ki az alkalmat, hogy közvetlen vagy közvetett Jézus-értelmezéseket elemezzen, mint például Billy Budd történetét, ahol Billy Budd „játssza Jézus, Vere kapitány pedig Pilátus szerepét”. Mi sem természetesebb annál, hogy a festészetben is azokat a képeket elemzi, melyek drámaian ábrázolják az ő Jézusát, azaz Márk és János Jézusát. Ez a könyv minden olvasót fel fog rázni, akár elfogadja John Carroll értelmezését, akár elutasítja azt. Mint ahogy így van ez minden újszerű, radikális értelmezés esetében. Heller Ágnes

12

13

A LÉT TALÁNYA

A lét talányával minden ember szembesül, valahányszor belép valaki az ajtón. Tudomásul vesszük a jelenlétét: a másik ember több, mint a tulajdonságai. Ha megfeledkezünk a haja színéről, az arca üdeségéről és mindarról, amit az életéről tudunk, csak a lét éteri koncentrációja marad. A puszta űr helyén megmutatkozik valamilyen erő nyilvánvaló mezője. A mezőnek megvan a maga jelenésszerű formája. Sokkal inkább kipárolgás vagy eszencia, mint jellem vagy személyiség. E létformák mindegyike mögött ott rejtőzik a Nyugat kultúrájának nagy jelenléte – Jézusé. Jézus az archetipikus idegen. Előtűnik a semmiből, rejtélyes homályba burkolózva, és hamarosan újra eltűnik. Míg mások csodálatos és rémisztő karizmát látnak benne, neki magának küzdelem az élete. Igazi egzisztencialista hős – magányos, elszakadt a családjától és az otthonától, nyughatatlan, folyton vándorol, de küldetése jó darabig titokban marad előtte. Sem munkája, sem világi hatalma nincs. Híveket keres magának, tanítani szeretné őket, de kizökkenthetetlenek ostobaságukból és bárgyúságukból. Minden próbálkozása kudarcot vall. Mivel a hozzá legközelebb állók egyre jobban félnek tőle és egyre inkább félreértik, a hatóságok pedig egyre hevesebben gyűlölik, visszavonul önmaga nyugtalan szemlélésébe. A környezete háborogva lázong ellene. Ez a Jézus bontakozik ki életének első elbeszéléséből, az első evangéliumból, Márkéból. A történet végére már egyáltalán nem

14

A

LÉT TALÁNYA

bízik Istenben. Rajta kívül nincs senki – senki más, csak ő. Élete tetőpontja a hat órán át tartó haláltusa a kereszten, amely hatalmas sikollyal, utolsó leheletével ér véget. Nem támad fel halottaiból. A történet egy üres sírban végződik, ahonnan három nő menekül eszeveszett félelemben. A Márk-féle történet talány, „enigma”. A szó görög eredetű, az ainigma szóból származik. Aiszkhülosz használta a klasszikus görög tragédiák legmélyebbikében, az Agamemnónban, „homályos kifejezés” vagy „zordan látnoki rejtvény” értelemben.1 Márk elbeszélése egyetlen, hosszú és teljességgel homályos kifejezés. Miért „létező” Jézusról beszélünk? Mert az én megszokott azonosító jeleitől – a családtól, a barátoktól, a múlttól, a munkától, de még a várható életúttól is – megfosztották. Valójában csak annyit jelenthet ki bizonyossággal, hogy „létezem”. Ettől kezdve a története a létező én felkutatását jelenti. Milyen az ő lénye? Milyen erőkre számíthat? Hogyan viszonyuljon ahhoz az egyetlen dologhoz, amelyet a saját létezéséhez kapott? „Mi az igazság?” – kérdezi majd Pilátus Jézustól. Pontosan ez a kérdés. Vannak persze megfogható tények. És vannak erkölcsi igazságok. Ezek azonban csak az alsó és a középső réteget jelentik. A legfontosabb kérdés a legfelső réteg, vagyis a „nagybetűs” igazság. Ha van olyan, hogy Igazság, miből áll? Merre lakozik? Vagy puszta illúzió lenne? Az Igazság, amelyet a dolgok mögött sejtünk, folytonosan kísért minket. A felszínen az események és érzelmi vonzataik töltik ki az elménket. Mindazok a dolgok, amelyek a születésünk és a halálunk között történnek – az emberek, akiket megismerünk, a gyerekek, akiket fölnevelünk, a munkák, amelyeket elvégzünk, a házak, amelyeket felépítünk, beosztások és időtöltések, sikerek és kudarcok, szerelmek és bánatok. Ilyen fonalak sokaságából áll össze az egyes életek szövedéke. De valahogy mégis a felszín alatti igazság a legfontosabb. Mint egy rejtélyes idegen, akivel a délutáni sétánkon találkozunk, betolakodó, hívatlan társ, aki átmenetileg velünk van, majd újra eltűnik. Csak később, visszagondolva ijedünk meg,

A

LÉT TALÁNYA

15

hogy talán ez volt a meghatározó találkozás, de mi észre sem vettük. Képzeletünk megtelik az igazság ígéretével – hogy újraserkenti az életenergia forrását, ellátja a hiányzó zamattal és lendülettel; hogy fényt hoz az életünkbe, kezünkbe adja a kulcsot a megértéséhez, jelentéssel ruházza fel. Az ilyen igazság vagy igazságok nélkül viszont az életünk megszokássá kopik – a hangulata megfakul, a tartalma ellaposodik, az egész hiábavalóvá válik. Az ilyen igazságok nélkül megeshet, hogy a rossz vonaton ülünk rosszkor, és rossz irányba tartunk. Félünk ettől, de nem vagyunk biztosak benne. Az „igazságok” jelentik számunkra az útjelző táblákat. Ezért járunk be ősi romokat valamely időtlen hatalom után kutatva – elhalványult feliratot keresünk a köveken, faragott arcot, különleges helyet, ahol érezhetjük a szent jelenlétet. Ezért leszünk szerelmesek, és arról álmodozunk, hogy a másik az igazi. Ezért alapítunk családot és reménykedünk a megváltó meghittségben és az állhatatos összetartozásban, vagy abban, hogy a következő nemzedék majd többre viszi. Ezért keresünk valamilyen fontos elfoglaltságot – „hivatást” –, hogy a foglalkozásunk ne puszta munka legyen. Ezért építünk nemzeteket, városokat és intézményeket: azt képzeljük, hogy ha a formát eltaláljuk, akkor az alkotás több lesz, mint egyszerű tégla és habarcs; hogy időtálló szépséget alkottunk. Visszafogottabb változatban hasonló álmokat fűzünk egy-egy tanulmányhoz, egy-egy cikkhez, egy-egy szépen berendezett, tiszta vagy takaros szobához és különösen egy-egy sportteljesítményhez. Amikor a valóság az arcunkba csap, márpedig mindig megteszi, mindez nagyrészt illúziónak bizonyul. Illúziónak, amely legjobb esetben is csak ideiglenesen váltotta meg az életünket, míg ki nem pukkadt, mint a szappanbuborék. Ha azonban nincs más, csak megváltó illúzió, akkor az emberi élettel kapcsolatban az az igazság, az a teljes igazság – ha őszinték vagyunk –, hogy az abszurditás és a borzalom között ingadozik.2 Ennyi az egész. És ez Jézus történetének kiindulópontja.

16

A

LÉT TALÁNYA

A modern Nyugat legnagyobb hatású irodalmi műve, a Hamlet a „lenni vagy nem lenni?” kérdése körül forog. A dráma szerint az igazság a „létezés” természetével függ össze. És sokan ma is az én nagyobb szabású fogalmát keresik – hiszen szerintük az én rejti a magasabb igazságot. Ezért olyan népszerű a keleti filozófia, amely nagyobb hangsúlyt fektet a belső tudatosságra. Ezért hódítanak az olyan elméletek és terápiák, amelyek azt ígérik, hogy segítségükkel az én mélyebben megismerheti saját természetét. A huszadik században az európai filozófia újra a létezést helyezte előtérbe.3 Ezzel visszatért a kezdetekhez. A nyugati kultúra történelmi kezdetén, az ókori Görögországban kőbe vésett felirat hirdette a delphoi szent jósda bejárata fölött: Ismerd meg önmagad! A titok minden egyes emberi lény lényegében – az énben – rejtőzik. Valójában mindenki erre kíváncsi: „Ki vagyok én?” Nyugaton egyetlen ember tud mindent a létezésről. Csak egyvalaki tárta fel a mélységeit. A nyugati kultúra Homérosztól napjainkig tartó hosszú történetében Jézustól tanulhatunk legtöbbet az énről. Ő maga úgy fogalmazott, hogy én vagyok, aki vagyok. Ez a tanítás nem elvont, mint a filozófia. A filozófus legjobb esetben tételeket fogalmaz meg, amelyeken bölcsen elmerenghetünk, de amelyek nem ragadják meg ösztönösen az én alapjait. Jézus tanítása történet formájában jut el hozzánk. Így aztán e világi és könnyen érthető. Egy ember életének és a küldetésével való küzdelmének elbeszélésén keresztül szól hozzánk. Arra kényszerít, hogy magunkévá tegyük az élményeit és a tapasztalatait – hogy végigjárjuk ugyanazt az utat. Az Igazság az elbeszélés misztériumában rejtőzik. Erre jutottunk azzal az egyetemi olvasókörrel, amelyet egy évtizede hívtam életre. Az egyetemi félév alatt hetente egyszer egy órát beszélgetünk, és fejezetről fejezetre megvitatjuk az Újszövetséget és a Héber Bibliát – ezt az utóbbit a keresztény hagyomány Ószövetségnek nevezi. Hét főből álló olvasókörünk igen vegyes, nem vagyunk különösebben vallásosak, minket elsősorban a szöveg érdekel – hogy mit mond és hogyan. Azért alapítottam az olvasókört, mert érdekeltek a kultúránk alapjául szolgáló vallá-

A

LÉT TALÁNYA

17

sos szövegek; egyrészt, mert mélyen foglalkoztat az emberi létet irányító szent rend, másrészt, mert számomra Jézus központi, mégis homályos jelenlétet jelent. Soha nem voltam gyakorló keresztény. Kétszer olvastuk végig Márk evangéliumát – noha merőben eltérő összetételben. Mindkétszer döbbenetes élmény volt, egészen más, mint a Biblia más könyveinek olvasása. Márk után minden csalódást keltett. Az első pillanatoktól úgy éreztük, hogy elzárt, árnyas helyen járunk, ahol furcsamód sűrű a levegő. A bezártság ellenére is olyan volt, mintha a hegyek levegőjét szívnánk magunkba. Amikor beléptünk, már nem lehetett visszafordulni. Ha sikerülne követni a szálakat, ha sorban megfejtenénk őket, ahogy haladunk előre, talán beléphetnénk egy világos szobába. És sokszor villantak fel előttünk fények. Mindannyian ösztönösen tudtuk, hogy az olvasókör többi tagjában is egész héten visszhangoznak a gondolatok, amelyeknek fonalát a következő alkalommal végre újra fölvehetjük. A beszélgetések végén újra és újra zavarba ejtő eufóriát éreztünk. Mire végigolvastuk a szöveget, a csoport informális szektává forrott össze: nem voltak tanaink, csak a közös áhítat kötött össze minket. A közös utazás valamilyen megfoghatatlan módon mindannyiunk életét megváltoztatta. Az a Jézus, akit általában bemutatnak és értelmeznek, a kereszténység, a nevében alapított vallás szüleménye. Ő a Megváltó Krisztus, akit az egyházai közvetítenek nekünk. A nyugati civilizáció és kultúrája mélyen és áthatóan keresztény. Ott van a nagy középkori székesegyházak építészeti tekintélye, Amiens-től és Bourges-tól Kölnig, Milánóig és a Westminster-apátságig. Ott van a római Szent Péter-bazilika, ahol a kupolát Michelangelo, a templombelsőt és a templom előtti teret Bernini tervezte, és az egész együttes térben és méretben a Vatikán mérhetetlen és láthatóan időtlen befolyását jelképezi. És a nagy székesegyházak kisebb holdjaiként ott van a többszázezer tekintélyes kőtemplom a nyugati világ falvaiban és városaiban.

18

A

LÉT TALÁNYA

Ott van a művészet, a festett üvegablakoktól és a középkori ikonoktól a nyugati festészet és szobrászat csúcspontjáig – Donatello, Raffaello, Poussin reneszánsz virtuozitása keresztény képekre és keresztény történetekre épül. Elég csak a nagy angol költőket felsorolni – Miltontól, Donne-tól és Herberttől Hopkinsig és Eliotig –, valamennyiük költészete nyíltan keresztény. A regény, a novella és a film nagyon sokat merít a keresztény őstípusokból. És ott van a zene, a gregoriánénekektől a himnuszokig, az örömódákig, a rekviemekig; a nyugati hagyomány Bach kantátáiban és passióiban éri el tetőfokát – márpedig ez minden ízében keresztény zene. A fentiek nagy része azonban elveszett múltnak látszik. A keresztény egyházak társadalmi befolyása két évszázada megállíthatatlanul csökken. A családi életre és az erkölcsökre gyakorolt befolyása, a püspökök nyilvános beszédeinek hatásossága, a papok jó híre, de még a születések, házasságok és halálesetek ünnepélyes irányítása is semmivé lett. A modern Nyugat szokásai, ízlése és hitvilága egyre határozottabban világi és humanista. Gyakran emlegetik az Egyesült Államokat mint a nyugati elvilágiasodás alóli kivételt. Az amerikai kultúrában vannak még vallásos felhangok. A politikában az „Isten áldja Amerikát” retorikája időnként az ószövetségi felfogás köpönyegébe bújik: a „kiválasztott nép” Isten küldetését teljesíti a világban. Az országban több száz keresztény rádióadó és tévécsatorna működik. A keresztény könyvek rendszeresen felkerülnek az országos bestseller-listákra. A közvélemény-kutatások szerint az amerikaiak egyharmada megfellebbezhetetlenül és szó szerint hisz a Bibliában. 2002-ben a megkérdezettek többsége azt mondta, hogy a Jelenések Könyvének apokaliptikus jóslatai valóra fognak válni. Ám az ellentétes vélemény is éppen ennyire megállja a helyét. Míg névlegesen az amerikai lakosság 85 százaléka keresztény, csupán 20 százalékuk jár rendszeresen templomba, és ez a szám folyamatosan csökken – csekély, de jelentős kisebbség.4 Ezzel szemben a nyugati országokban mindössze a lakosság 5 százalékáról beszélhetünk.5 Ha pedig megnézzük, hogy mivel töltik ide-

A

LÉT TALÁNYA

19

jüket az amerikaiak, és milyen szenvedélyes lelkesültséggel teszik ezt, igen sokatmondó értelmezést kapunk a kultúráról. A munka, a sport, a család és a pihenés a legfontosabb. Mindezeket alaposan átjárja a fogyasztói életvitel. A közízlés egyik legjobb fokmérője manapság a legnézettebb televíziós műsorok tartalma: a listát világi műsorok vezetik, elsősorban a sport, a szappanopera, a rendőrségi és kórházi sorozatok, a vígjátékok, a humoros sorozatok, valamint a valóságshow-k és a beszélgetős műsorok. A Nyugaton gyakorolt kereszténység hanyatlását könnyen megmagyarázhatjuk. A keresztény egyházak egytől egyig kudarcot vallottak legfontosabb feladatuk teljesítésében, nevezetesen abban, hogy időszerűen tálalják az alapjukul szolgáló történetet. Kudarcot vallottak abban, amit a zsidók egykor midrásnak neveztek – hogy korszerű csomagolásban dolgozzák át a történeteiket. Az egyházi Jézus a jó szándékú és mindenható mennyei Isten, a Szentháromság, a bűnbocsánat, az úrvacsora, a feltámadás és a többi fásult tan merev maradványa – mindez nem sok jelentőséggel bír a mai életre nézve. A probléma egyáltalán nem újkeletű. Az egyházak a kezdetektől szisztematikusan megtagadják az első evangélium Jézusát. Márpedig a történet Márk-féle hiteles elbeszélése befolyásolja az őt követő három evangéliumot – Mátéét, Lukácsét és Jánosét. Harold Bloom szerint Márk találta ki Jézust.6 Az egyházaknak nem volt szükségük arra a Jézusra, aki az emberi létezés alapvető igazságait tanítja. Felületessé és unalmassá tették, háttérkellék lett a saját hitvallásukhoz, rítusaikhoz és hatalmukhoz. A tagadás és a hamisítás története végül a klerikális elithez és papjaikhoz is eljutott. A modern Nyugat kulturális és pszichológiai érettségét jelzi, hogy ma már ki-ki maga dönt arról, mi lehet adekvát válasz a három legfontosabb kérdésre: Honnan jöttem?, Mihez kezdjek az életemmel? és Mi lesz velem, amikor meghalok? Mára az egyes ember saját lelkiismerete vált a legfőbb hatalommá. Az emberek túlnyomó többsége hátat fordított az egyházaknak, és elutasítóan

20

A

LÉT TALÁNYA

legyint a keresztény tanokra. Márk létező Jézusának ez nagyon is tetszene. Még csak nem is arról van szó, hogy az egyházak más forrásra hivatkozva értelmeznék Jézus életét és tanításait. Az ő kezükben sincsen más a négy elbeszélésen kívül. Később előkerült még néhány töredékes beszámoló és írásgyűjtemény, így Tamásnak és Péternek tulajdonított két „evangélium”; ezek a szövegek azonban nem sokat tesznek hozzá a korábbiakhoz, ahogy Pál levelei sem. Jézus történelmi alakját nem támasztja alá független bizonyíték. Mindössze két nem-keresztény leírás említi a nevét – egy i. sz. 90 körüli időből származó zsidó és egy római szöveg két évtizeddel későbbről –, de ezek jóformán csak annyit jegyeznek fel, hogy létezett egy Jézus Krisztus nevű ember, akit keresztre feszítettek. Az egyházak csak akkor maradhatnak fenn, ha egy bizonyos szükségszerű logika szerint működnek. Az egyes emberek közösségeként csak úgy kovácsolhatják egységes egésszé és tehetik függővé az egyes tagokat, ha erkölcsi törvényeket alkotnak – arról, hogy mit nem szabad tenni –, majd kihirdetik és betartatják őket, megbüntetve azokat, akik ellenszegülnek. Az egyházak etikai intézmények. Ha tekintélyt akarnak kivívni maguknak a földön, szükségük van egy karizmatikus alapítóra, egy erkölcsi tanítóra. Ezen kívül az általuk megidézett Jézus általában jó szándékú és megbocsátó, vigaszt nyújt a szenvedőknek. Ezért ábrázolják őt Jó Pásztorként – a szerény és szelíd Jézus, a kedvesség és a világosság gyengéd alakja. E jellemábrázolás egyenes következménye a gyerekek „Kisjézusa”, a „betlehemi hercegecske”. A Márk-féle Jézus nem is emlékeztet a fentiekre – őt nem érdekli az erkölcsi tanítás. Sőt, egyenlőségjelet tesz valamennyi egyház és az elmaradottság és kőszívűség közé. Szerinte az egyházak természetüknél fogva ösztönösen eltapossák az Igazságot. Az Igazság az ő halálos ellenségük. E konfliktus a „bűn” szó kapcsán éri el tetőfokát. Az egyházi kereszténység, mintha csak az ellenségeskedés megerősítésére

A

LÉT TALÁNYA

21

törekedett volna, eltorzította Márk szövegét – fordításkor úgy ferdítette el a szavakat, ahogy a legjobban megfelelt neki. Egy moralizáló, folytonosan a bűn fogalmán elmélkedő Jézust ábrázolt, hamisan. A Márk által használt görög szó – hamartia –, amelyet bűnnek fordítottak, azt jelenti, hogy „célt tévesztő”, mint amikor rosszul célzunk a dárdával. Ezen kívül jelentheti azt is, hogy „jellemhiba”. Márk Jézusa a létezés jobbra fordításával, az egyensúlyát vesztett jellem helyreállításával foglalkozik. Itt a létezésről van szó, nem az erkölcsökről. Márk nemcsak az egyházakat veszi célba. Az egyház csak az egyik az emberi közösségek közül. Nem különbözik alapvetően más közösségektől – a családtól, a kluboktól, az iskolától, a cégektől, a külvárosoktól vagy a városoktól. Csak jellegzetes. Márk Jézusa azt tanítja, hogy az ember az Igazság lelőhelye. Nézőpontja egyénközpontú és törzsellenes. Bár a közösség kétségkívül hathat pozitívan az ember közérzetére – általában család formájában –, az ember nem ott ébred rá, hogy ki is ő és mi az élete értelme. A csoport közös vonásait és a csoportkötődéseket meg kell szüntetni. Máténál jelenik meg a kép, hogy „Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival”. Márk minden egyházat fehérre meszelt sírként ábrázol. Később még visszatérünk arra, lehet-e még az „egyház”-nak igazán mély szerepe – mind önmagában, mind a közösség paradigmájaként. Az egyház célja legjobb esetben az lehet, hogy szent közösséggé váljon, amelyet a lelkesültség tart össze, és e lelkesültség másképpen is inspirálja a közösség tagjait, mint a csoport gyakorlati vagy funkcionális ügyei. A szociológiai jelek tanúbizonysága szerint a modern Nyugat belépett a posztegyházi korba. A mai Nyugat a kőfalakon kívül, elsősorban a világi mindennapokban keresi a választ a nagy kérdésekre. Az új oltárok szerények és homályosak – otthon, a munkában, a sportban és a természetben emelték őket.7 Ám a határokat és irányokat megszabó közösség vagy intézmény híján min-

22

A

LÉT TALÁNYA

den eddiginél nagyobb szükség van Tanítóra. Ideje tehát viszszatérni a kezdetekhez, azokhoz az időkhöz, amikor még nem álltak a templomok, amikor csak Jézus és a története létezett. Ki volt ez az ember, aki ennyire meghatározza a nyugati világot? A történet különböző változataiból négy különböző alak bontakozik ki – Márk Jézusa, Máté Jézusa, Lukács Jézusa és János Jézusa. Mit tudunk több-kevesebb bizonyossággal Jézus négy életéről, a négy evangéliumról? Először is tudjuk, hogy mind a négyet görögül írták, nem arámiul, amely szinte biztosan Jézus anyanyelve volt, és nem is héberül, amely az elsődleges írott nyelve volt annak a zsidó kultúrának, amelyből Jézus is származott. A négy evangélium nem korábbi arámi vagy héber szövegek fordítása. Ezek szó szerint görög történetek, ami meglepő és jelentőségteljes. Az első századból nem maradtak fenn kéziratok. Az elbeszélések legrégebbi előkerült töredékei a második század első felében, száz évvel Jézus halála után születtek. Az első teljes kézirat i. sz. 350 körülről való. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a kéziratokat akkoriban csak kézzel tudták másolni. Összehasonlításképpen elmondható, hogy Platón írásainak legrégebbi teljes kézirata ezer évvel a halála után készült el. Az evangéliumok leginkább bevett változatát, a görög Újszövetséget Biblia-szakértők állították össze, akik igyekeztek megtalálni a kéziratok és töredékek leghitelesebb és legkövetkezetesebb változatait. Körülbelül 3000 kéziratot ismerünk, amelyeket a második és a tizenhetedik század között másoltak le.8 Teljesen hiteles és autográf Evangélium – amelyet a szerző maga írt vagy diktált volna – nem létezik, csak közelítéseket ismerünk. A négy szöveg tartalmát mégis kevesen vitatják.9 Nem ismerjük biztosan a mesélők személyazonosságát, és azt sem tudjuk, hogy az egyes evangéliumokat egy-egy ember írta-e. Az eredeti szövegeket számos tudós szerint sokan jelentősen átdolgozták, ami magyarázattal szolgál a történetek közötti ellentmondásokra és az elbeszéléseken belüli következetlenségek-

A

LÉT TALÁNYA

23

re. E nézet szerint e jelentősen átdolgozott változatok váltak kánonná a második században, amikor a leendő Újszövetséggé álltak össze a különböző keresztény iratok. Való igaz, hogy mind a négy evangéliumban akadnak zavarba ejtő részek, amelyeket az olvasó hajlamos a hibás átdolgozás, a rossz másolat vagy a szerző rossz napjának számlájára írni. Jelenleg az a közmegegyezés, hogy Márk evangéliuma az első: i. sz. 70 körül íródott.10 Őt Máté követi, aki Márk alapján dolgozott – a szöveg körülbelül 80 százalékát szó szerint lemásolta, csak apró módosításokat eszközölt. Sok mindent hozzá is tett Márk írásához – az ő szövege több mint 50 százalékkal hosszabb Márkénál. Jézus születésének története és a hegyi beszéd például Máténál jelenik meg először. Máté szövege, Márkéval szöges ellentétben, az egyházépítők igazi kézikönyve. Máté Jézusa a leginkább zsidó Jézus: szerepe a héber Biblia gondolatainak folytatása és beteljesítése. Időrendben Lukács a harmadik, ő is Márk szövegéből indul ki, nagy részét elismétli, de ő vezeti Jézust az egyházak által később visszhangzott Jó Pásztor szerep felé. Lukács fontos történekkel egészíti ki az elbeszélést – Mária Magdolna a farizeus Simon házában, az emmausi vacsora –, és csak nála szerepel az igaz szamaritánus és a tékozló fiú példázata. Az egyházak többsége Máté és Lukács evangéliumát helyezte előtérbe. A korai egyház alig foglalkozott Márk evangéliumával, így az már-már feledésbe merült.11 Márkkal összevetve, Máté szövegéből hiányzik a színesség, a tömörség és a finomság; az elbeszélés ügyetlen és rendkívül inkoherens. Lukácsnál meg-megvillan az irodalmi érzék, és kulcsfontosságú epizódokkal és példázatokkal egészíti ki a történetet, de korántsem fogalmaz olyan világosan és erőteljesen, mint Márk. Sem Máténál, sem Lukácsnál nem érezni az első evangélium mélységét és izgalmát. A Biblia kommentárjainak többsége szerint János stílusa és szándéka eltér az első három evangéliumétól, amelyeket együttesen szinoptikus evangéliumoknak is neveznek, ugyanis azonos szemszögből vagy nézőpontból ábrázolják Jézust. A szakértők

24

A

LÉT TALÁNYA

szerint János néhány évtizeddel Márk után következett, noha ezt nem támasztják alá komoly bizonyítékok. E könyvben azt állítom, hogy János, Mátéhoz és Lukácshoz hasonlóan, maga is Márk Evangéliumából indult ki; de ő volt az egyetlen, aki megértette az átdolgozandó, rendkívül nehéz szöveg mélységét. Kifejti az első evangélium azon részeit, amelyeket fontosnak tart, de az eredetiben csak kezdetlegesen vagy vázlatosan szerepelnek, és rövid elbeszélésekkel kerekíti ki Márk legtalányosabb tanításait. Az ő Jézusa más – parancsoló, kívülről nézi a megpróbáltatásait, ura a sorsának, pontosan tudja, mit tesz. János Jézusa kiegészíti Márkét. E könyv két részből áll. Az első rész újrameséli Jézus Márk-féle történetét. Ebben a részben angolra fordítom a Márk által használt, úgynevezett „közönséges görög” nyelvet, amely a szubtextus, azaz a szavak mögötti jelentés összetettsége ellenére is viszonylag egyszerű nyelvezetet jelent. A fordítást a bevett fordításoktól megkülönböztetni szándékozó értelmezésem kíséri. Fordításom alapja elsősorban a King James angol nyelvű Biblia. Tudok ógörögül, de segítségképpen felhasználtam számos akadémikus kommentárt és az újabb Biblia-fordítások némelyikét. Helyenként a King James-kiadás alapját, illetve – később – a modern angol nyelvre nagy mértékben ható költői kifejezések és sorok alapját alkotó 1526-os William Tyndale-fordításhoz is folyamodtam.* Olykor jobban ragaszkodtam a görög eredetihez, mint a bevett fordítások – különösen amikor Márk szókimondását és fanyarságát kellett visszaadnom. Márk például így ír: „hatalmas rettegéssel rettegtek”, ami a „nagy félelem fogta el őket” kifejezéssé szelídült. Másképpen fordítottam a „bűn”, a „Szentlélek”, a „megbocsátás” és a „hit” szavakat is, mint ahogy az olvasók többsége megszokhatta, de ehhez minden esetben magyarázatot is fűzök. * A magyar fordítás alapja a Szent István Társulat 2000-ben kiadott Bibliájának 2005-ös javított változata – a ford.

A

LÉT TALÁNYA

25

Akit magával ragad a történet, megtalálja hozzá a maga értelmezését – ez e kivételes mű természetében rejlik. Ehhez azonban meg kell birkóznunk a szövegben szereplő szavakkal és sokféle lehetséges jelentésükkel. Rendkívül fontossá válnak a nyelvi és értelmezésbeli kérdések, amelyekre sokszor nem könnyű válaszolni. Hogy megbirkózzunk a feladattal, folyamatos párbeszédre van szükség az értelmező saját énjéről és életútjáról alkotott homályos érzete és az elbeszélés párhuzamos emberi életekről szóló titkai között. A szövegben ugyanis a mában is kulcsfontosságú, új húrokat megpendítő jelentések rejtőznek. Rendre az volt az élményem, hogy amikor magába szippant a történet, és meg kell küzdenem vele, kénytelen vagyok újra és újra feltenni a kérdést, hogy Ki vagyok én? az elbeszélésben. Többféle válasz is elképzelhető. Mintha a történetnek éppen az lenne a módszere, hogy a szereplőkön keresztül megragadja az olvasót, ezzel tartva tükrök sorát a néző én elé. A történetnek valójában hat szereplője van. Jézuson kívül ott van még az az ötféle, jól elkülöníthető mód, ahogy a tanításaira és a jelenlétére reagálhatunk. A könyv második része („A tanítványok”) a Jézusra adott reakciókat megtestesítő öt alakkal foglalkozik. Ez a rész sokat merít János Jézus életéről szóló elbeszéléséből. Az Igazság mítosz. E könyvnek és módszerének ez az axióma az alapja. A mítosz a klasszikus görögség kultúraértelmezése: időtlen, archetipikus történetek gyűjteménye a régmúltból. E történet olyan értelemben mítosz, hogy az életnagyságot meghaladó – sőt, félistenszerű – alakok telítik meg, akik életükkel mintául szolgálnak az azóta létezett és a valaha majd létező emberi dolgok számára. Homérosz Iliásza jelölte ki az utat.12 A mítosz itt nem csupán legenda, kitalált történet, amely meg nem történt eseményekről számol be. A mítosznak azonban nem a történelmi Jézus a tárgya – hogy valójában mit tett és mondott ez az ember Palesztinában i. sz. 30 körül. A helyzet természetesen az, hogy szinte semmit sem tu-

26

A

LÉT TALÁNYA

dunk róla. Egyetlen negatív bizonyosságot érdemes kimondani: ha minden kétséget kizáróan bizonyítható lenne, hogy Jézus nem létezett, az elbeszélés bajba kerülne. Ugyanez a helyzet a trójai háborúval és az Iliász hitelességével. A nyugati hagyományban éppen ez okozza a mítosz különös kettősségét. A két legfontosabb történet nem történelmi tényekre épül, mégis mindkettő létfeltétele az a hiedelem, hogy a szereplők léteztek és az események megtörténtek. A tizenkilencedik század közepe óta számos Bibliával foglalkozó tudós kutatja a történelmi Jézust, különösen azt, hogy mit is mondott a valóságban. Az evangéliumokat bújják a „hiteles” Jézus nyomában, megpróbálják kihámozni őt abból a keverékből, amelyet előfeltevésük szerint évtizedekkel a kereszthalál után állított össze a négy elbeszélő és a többi szerkesztő. Részben az a céljuk, hogy legitimálják a keresztény tanokat, hogy megpróbálják arra építeni, amit a valódi Jézus tanított. Fáradozásuk akkor fordult önmaga paródiájába, amikor 1985-ben létrehozták a „Jézusszemináriumot”, amelynek keretében körülbelül ötven tudós ülésezik rendszeresen, hogy megszavazzák, mit is mondott és tett valójában Jézus. Kidolgozták a saját színkódolt evangéliumukat: pirossal jelölik, amit véleményük szerint Jézus biztosan elmondott; rózsaszínnel, amit valószínűleg elmondott; szürkével azt, ami az ő gondolatát tükrözi, de nem az ő szavaival; és feketével azt, amit teljességgel hamisnak vélnek. A történelmi Jézus tudományos kutatásával párhuzamosan ma is turisták és zarándokok keresik fel Jeruzsálem városát. Megjelölt romokkal, templomokkal, kertekkel, utcákkal és sírokkal elégítik ki azt az igényüket, hogy rátaláljanak a kulcsfontosságú események színhelyére. E színhelyek azonban mind képzeltek. Sok közülük – például a Szent Sír Temploma – nevetséges hamisítvány. E történelmi hiábavalóság ékes példája a Via Dolorosa, amelyet a keresztes lovagok jelöltek ki. Elhanyagolható annak a valószínűsége, hogy Jézus valóban ezen az utcán vitte végig a keresztet az ítélethirdetés helyszínétől a kivégzéséig. Az ítélet való-

A

LÉT TALÁNYA

27

színűleg Heródes palotájában hangzott el, amely éppen a város másik, nyugati végén állt, mint ahol a Via Dolorosa kezdődik. A keresztre feszítésre pedig szinte bárhol sor kerülhetett a mai óváros északi részét átszövő utak sűrű, szövevényes hálózatában – vagy éppen azon túl. Az egyetlen elképzelhető párhuzam az, hogy Jézus maga is hideg, ellenséges, istentelen városnak látta Jeruzsálemet, ahol nyüzsögtek a fanatikus, szigorú erkölcsöt hirdető papok, az egymással civakodó vallási szekták, a pénzhajhász kereskedők, és sűrű tömeg árasztotta el az utcákat. A modern Jeruzsálem nem sokban tér el ettől. Egy kommentátor szerint a történelmi Jézus utáni kutakodás már maga is bálványimádás.13 Annyi bizonyos, hogy e kutakodás nemcsak hiábavaló, hanem ráadásul olyan helyen keresi az Igazságot, ahol az nem lakozik, a tudományos laboratóriumokban tanulmányozható tárgyi bizonyítékok között. Látni fogjuk, hogyan teszi Márk gúny tárgyává azokat, akik a felszínes tényekben vélnek rálelni az igazságra. Csak a történetén keresztül, mítoszként ismerjük Jézust. Oscar Wilde De Profundis című írásában „a négy, Krisztusról szóló, prózában írt költeményt” említi.14 A ma Jézusról írónak könyvtárnyi keresztény teológia, szövegtanulmány és bibliakommentár áll rendelkezésére. Ezen kívül a teológusok is, saját tudományterületükön jóval túllépve, sokféleképpen járultak hozzá a nyugati kultúrához. A modern humán tudományágak egy része – a filozófia, az irodalomkritika, az ikonográfia, a filológia – részben vagy egészében a középkori teológiából táplálkozik, ahogy az irodalmi, művészeti és zenei alkotások is sokat merítettek a Biblia értelmezéséből. A Biblia tudósai azonban megdöbbentően kevés hajlandóságot mutatnak arra, hogy az elbeszélés működésének megértése érdekében kitekintsenek a saját tudományágukból. Különösen súlyos problémát okoz ez Márk értelmezése kapcsán, hiszen ő mesterien használja az enigmát, és szövegét át- meg átszövik az olyan gondolatok, amelyek általában csupán egy utalás vagy homályos rejtvény formájában kerülnek felszínre. Rendre a szub-

28

A

LÉT TALÁNYA

textus segítségével kuszálja össze a felszíni jelentés szálait. Márk munkamódszerének egyik eleme a drámai paradoxon. Márk mestere a történetmesélésnek, és ha túllépünk az ő saját művészetének logikáján, akkor nem is érthetjük meg őt. A Biblia kommentátorainak többsége ráadásul gyakorló keresztény, ezért munkájuk során mintha mindig szemellenzőt viselnének. Még a kortárs tudósok doyenje, a könyv háttérkutatása szempontjából felbecsülhetetlenül fontos Raymond E. Brown munkásságában is elő-előfordul, hogy római katolikus mivolta elhomályosítja a látását. Egy ízben ki is mondja, hogy mivel a későbbi keresztény teológia nem teszi lehetővé Márk szövegének bizonyos olvasatát, ezért ő sem fogadhatja el érvényesként.15 A protestáns teológus, Rudolf Bultmann szerint Jézus legfontosabb üzenete az Ószövetség kiterjesztése. Szándéka szerint a világ végével és Isten Királyságával foglalkozik.16 Ez Márk megdöbbentően valószínűtlen értelmezése, amint azt a továbbiakban bizonyítani remélem. A Nyugat legnevesebb irodalomkritikusai közül kettő – egyikük sem vallásos – elismerte Márk evangéliumának irodalmi értékként mért felsőbbrendűségét. Harold Bloom így ír: „A hitük szerint Istent dicsőítő amerikaiak jelentős része valójában három nagy irodalmi alakot dicsőít: a Biblia szerzőinek Jahvéjét, Márk evangéliumának Jézusát és a Korán Allahját.”17 Bloom később azzal egészítette ezt ki, hogy „bárki írta is Márk evangéliumát, olyan eredeti zseni volt, akit még ma is nehezen fogadunk be”.18 Frank Kermode brit irodalomkritikus egy teljes könyvet szentelt Márk evangéliumának, The Genesis of Secrecy („A titokzatosság eredete”) címmel, amelyet minden bibiliai kommentárnál hasznosabbnak éreztem. Kermode a nyugati kultúra legtitokzatosabb nagy elbeszélésének, Márk Jézus életéről szóló szövegének textuális elemzésén keresztül térképezi fel a történetek működését. Márk szövegének értelmezéséhez János evangéliuma jelentette a legnagyobb segítséget, és ez fordítva is igaz. Kivételes eset, hogy egyetlen történet két páratlan tehetségű elbeszélőt is izgas-

A

LÉT TALÁNYA

29

son. Elképzelni sem tudnánk második Homéroszt vagy második Shakespeare-t. A nyugati művészet három mestere is bepillantást enged a Márk és János teremtette mítoszba. Donatello, Raffaello és Poussin újraértelmezi Jézus történetét és átülteti a képek világába. János után ők ismerték fel először, amit Márk felismert. Fölmerülhet a kérdés, hogy mi értelme egy újabb, Jézusról szóló könyvnek? Ezt a történetet két évezrede újra és újra elmesélték, újra és újra értelmezték, több ezernyi alkalommal – irodalomban, festészetben, szobrászatban, drámában és zenében. A Biblia – legalábbis annak Jézusról szóló részei – messze a legtöbbször megjelent és a legtöbbet értelmezett mű a nyugati civilizációban.19 A könyv megszületése igen egyszerűen indokolható. Nem élhetünk mítosz nélkül, az élettel felmerülő három nagy kérdés megválaszolása nélkül. Ahogy az ausztrál őslakosok megfogalmazták merőben eltérő mítoszukkal kapcsolatban – amelyet ők Álomidőnek neveztek –, ha elveszítjük a kapcsolatot a létünket megalapozó, archetipikus történetekkel, elfonnyadunk és meghalunk. Az élethez csak az adhat ihletet, csak az zökkentheti ki közönséges hétköznapi idejéből és unalmas megszokottságából, ha saját egyéni történetünket összekapcsoljuk a párhuzamos Álomidővel. Jézus a nyugati Álomidő veleje. Jelenléte nélkülözhetetlen a civilizációnk és annak tagjai számára. A történetén keresztül ismerjük. Márk írta meg az első és egyben leghatásosabb változatot. Ideje újra elmesélni az első evangéliumot, és a mához kapcsolódva elmélkedni róla. Elsődleges célom a történet helyreállítása, mint ahogy a restaurátor dolgozik a nagy mesterek munkáján, amelyen a festéket bepiszkította a foltos lakk és az idő vasfoga. Azt remélem, hogy ebben az új korban új olvasóknak mutathatom be a mű csodáját; hogy az elbeszélést már ismerőket újbóli elolvasására biztathatom; és hogy friss szemmel értelmezhetem, új jelentéseket felkutatva benne. Értelmezésem eredménye egy rejtélyesen talányos, létező Jézus, akinek a történetét még nem mesélték el mások, és akinek a tanításait még nem mutatták be úgy, mint én a következőkben.

30

A

LÉT TALÁNYA

Ez a Jézus saját keserű tapasztalatából tanulva utasítja el a templomokat. A végén ráébred, hogy semmije sincs, csak a saját története. Akinek tehát füle van a hallásra, azt maga mellé hívja, hogy végigjárja az ő útját és tanuljon tragikus utazásából. A végére mindaz, amit tett és mindaz, amit mondott, egyetlen tanítássá csupaszodik: csak a történetére van szükségünk. Rá nincs is szükségünk, csak arra, amit a történetéből tanulhatunk – a létről szóló homályos kifejezésre. Jó, ha tudjuk, hogy ő az a rejtélyes idegen, aki betolakodik a délutáni sétánkba, átmenetileg velünk van, majd újra eltűnik, az ő jelenléte a minden. A történet önálló spirituális tárgy. Mint egy drágakő, bonyolult belső oldalakkal, csillogó fénysíkokkal, amelyekben furcsamód nehezen megpillantható árnyékok cikáznak és pislákolnak. Itt lakozik a fényesség.

31

– ELSŐ RÉSZ –

A TÖRTÉNET

32

33

ELSŐ FEJEZET

A MAGVETŐ

Amikor Márk elbeszélésében először megjelent, harmincas évei elején vagy közepén járt, a semmiből bukkant elő, nem volt múltja – Márk egyetlenegyszer említi szülővárosát, a galileai Názáretet. A születéséről semmit nem mesél. Nem esik szó Szűz Máriáról, jászolról, éjszaka érkező pásztorokról vagy a három napkeleti királyról. Életének ebben az első történetében nincs gyerekkora. Rokonainak egyetlen említése egy korai, elutasító mondat arról, hogy látni sem akarja őket – „Ki az én anyám és rokonom?” Sem szakmája, sem iskolái nem kerülnek szóba. Csak annyi ő, ami a nyugati kultúrában válik majd belőle: a titokzatos idegen. Arra kell következtetnünk, hogy addigi élete, amelyről semmit sem tudunk meg, nem fontos. Lett légyen bár hétköznapi, különleges vagy eltékozolt, nem adott hozzá ahhoz, amivé mostanra vált. Amíg csak él, jelenlétéről csak a most kezdődő küldetésén keresztül tudhatunk. Márk első szavai mégis a születésről, pontosabban inkább a genezisről szólnak: Kezdetben volt a történet (a magyar Bibliában: „Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliumának kezdete” – a ford.). Márk fenti első szavai a görög eredetiben tömören így hangzanak: Archè tou euaggelion.1 János, akit Márk kiváló értelmezőjének tartok, a következő midrást adja ehhez: En archè èn ho logos – „Kezdetben volt az Ige”. Márk harmadik szava, az euaggelion jelentése jó hír vagy örömhír, amely evangéliumként került be a

34

A

TÖRTÉNET

magyar nyelvbe. Innen származik a cím, Márk evangéliuma. Jánosnál az euaggelionból logosz lesz, amit általában szónak, igének fordítanak, de éppen úgy jelenthet történetet is. Látni fogjuk, hogy János mindkettőre gondol. Márk elbeszélésének végére nyilvánvalóvá válik, hogy a jó hír maga a történet, az itt elbeszélt formában. A Történet az, ami a kezdetben volt. Minden létező dolog forrása. Új formában láthatjuk a Teremtést – szemben és ellentétesen az Ószövetség Genezisével, melynek során Isten kezdetben mindent megteremt. Pontosan megtervezett nyitómondat ez – hatálytalanítani kívánja a héber Bibliát. A sugalmazás egyértelmű: az a Biblia tévedett. Felejtsük el a múltat! Hajítsuk ki a szent szövegeket! Ez a Történet új kezdet. Felszámolja a régit. Isten helyére az az ember lép, akinek a Történetét hamarosan olvashatjuk. Márk nyitásként előkészíti a választ az első nagy kérdésre, arra, hogy „Honnan jöttem?”. A nyitó sorokban János is világossá teszi, hogy Jézus Isten helyébe lép. Időszámításunk szerint 30 körül járunk, a Római Birodalom egy távoli provinciájában, Tiberius császár uralkodása idején. Egyszer csak megjelenik a Jordán folyónál: …megkeresztelte őt a Jordán folyóban. János, a sivatagi prédikátor teveszőrből készült ruhát viselt, csípőjét bőröv vette körül, s sáskával meg vadmézzel élt. Ezt hirdette, mint a papok: „Valljátok meg a bűneiteket vagy meghaltok! Aki a nyomomba lép, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam saruszíját. Én vízzel keresztellek titeket, ő majd szent pneumával keresztel benneteket.” Amikor feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a pneuma galamb alakjában leszáll rá. Szózat is hallatszott az égből: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.” A pneuma nyomban arra ösztönözte, hogy menjen ki a pusztába. Negyven napig kinn maradt a pusztában, közben megkísértette a sátán. Vadállatok közt élt, de angyalok szolgáltak neki.

A

MAGVETŐ

35

Az első perctől kezdve egyedül van, teljes magányosságban. Sokan vannak körülötte, de csak ő látja, hogy megnyílik az ég. Csak ő látja, hogy leszáll rá a pneuma – sokkal inkább az kereszteli meg, mint a víz. Megfürdik a pneumában – első társában. Csak ő hallja a hangot. A „szent pneumát” hagyományosan „Szentléleknek” vagy „Szent Szellemnek” fordítják a görögből. A görög eredetiben nem kezdődik nagybetűvel. Azáltal, hogy az egyház entitásként igyekszik megjeleníteni e fogalmat, a pneuma elveszíti a szél, a lehelet és a szellem konnotációit – márpedig a görög nyelvben mindezeket jelentheti. Könyvemben egyáltalán nem fordítom le a „pneuma” szót. A pneuma a szél, mely „ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy”. János, Márk fonalát felvéve, ezt az időtlen meghatározást adja.2 A pneuma a súlyos szél, a kozmikus lehelet, a spektrális hajtóerő. És egyben az az erő is, amely a pusztába űzi az idegent, és gonosz formában jelenik meg a megzavarodott emberekben.3 János később azt írja, hogy „a pneuma Isten”.4 Földöntúli kísérőjétől hajtva kóborol a sivatagban, ahol semmi nem terem meg. Keresztelő János területe ez, azé a vademberé, aki az emberi törvény és közösség határain kívül vízzel öntözte az idegen fejét. Eltévedt talán? Ellenáll a hívásnak, hogy azzá váljon, ami, hogy megtegye mindazt, amit kérnek tőle azon az úton, amelyet még nem ismer? Talán a többi emberhez hasonlóan ő is fél az elkövetkezendők roppant nagyságától, attól, hogy talán még ő sem lesz képes megtenni, amit kell. Talán hétköznapi életre vágyik; vagy – hiszen különleges lény – valamilyen világi hatalomra. Megkísértik, de nem tudjuk, mi – csak a Sátánról olvashatunk. Sötét gondolatai vannak –, talán mánia vagy őrület gyötri. Vajon a hatalom vagy a vágy kísérti meg, a bűnnek és a kárhozatnak az a birodalma, amelyről a vadember prédikált? Ha igen, kísértést érez, hogy emberi ösztönei ellenében maga váljon prédikátorrá, és saját gyengeségének forrásából beszéljen? Akkor leg-

36

A

TÖRTÉNET

alább tudná, merre tart. Mindeközben jó szándékú égi hatalmak – angyalok – vigyáznak rá. A negyven a büntetés száma. Negyven napig vesztegelt a pusztában. Azután visszanyerte lelki egyensúlyát. Márk elbeszélését úgy foglalhatjuk össze, hogy Galileába ment, és megkezdte működését – Keresztelő Jánost nem sokkal azelőtt zárták börtönbe. Először úgy prédikált, mint a pap, tapogatózva, keresve a megfelelő módszert és a helyszínt. Elment a zsinagógába is, ahol tanított, mert ráébredt, hogy ő tanító. A tanítóság hamarosan a legfontosabb szerepévé válik.5 Azért gyűltek köré olyan sokan, mert másokkal ellentétben nem a könyvek tanait szajkózta, hanem belső jelenléttel beszélt. Ezekben az első napokban fedezte fel, hogy különleges képességekkel rendelkezik. Ha úgy tartotta kedve, csodával határos módon meggyógyította a betegeket. Egy rövid intermezzo erejéig gyógyított is – először egy tisztátalan pneumától gyötört férfit, majd egy leprást, egy bénát, végül egy béna kezű embert. Egyre többen hallottak róla. Tömegek keresték fel, pedig időközben útra kelt. Jöttek Galileából, Júdeából, a tengerparti városokból, a Jordánon túlról, de még a százötven kilométerrel messzebb fekvő Jeruzsálemből is. Végtelen utazásra indult – azokkal a sietős, türelmetlen léptekkel, amelyek ütemet adtak rövidre szabott idejének. Még maga is bizonytalan a folytatásban, nem látja tisztán a küldetését és azt sem, hogy kicsoda is ő, amikor fölmegy a hegyre. Amikor visszatér onnan, új módszerrel próbálkozik – példabeszédekkel tanít: Megint tanítani készült a tó partján. Nagy tömeg gyűlt köré, ezért bárkába szállt, így ő a tavon volt, a tömeg meg szemközt a tó partján a földre telepedett. Példabeszédekben tanított: „Halljátok! Lássátok! Kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem történetesen az útszélre hullott. Jöttek a madarak és felcsipegették. Más szemek köves talajra hullottak. Csakhamar

A

MAGVETŐ

37

kikeltek, mert nem kerültek mélyre a földbe. De aztán, hogy forrón sütött a nap, kiszáradtak, mert nem eresztettek mélyre gyökeret. Voltak szemek, amelyek bogáncsok közé hullottak, és a bogáncsok elfojtották. De volt mag, amely jó földbe hullott. Ez, amikor kikelt és kifejlődött, termést hozott. Akinek van füle a hallásra, hallja meg!” – mondta. Amikor egyedül maradt, tanítványai a tizenkettővel együtt megkérdezték, mi a példabeszédek értelme. Ezt felelte nekik: „Titeket beavattalak az Isten országa titkaiba, a kívülállók számára azonban minden példabeszédben teremtetett, hogy

[És Izajást idézve mondta] Nézzenek, de ne lássanak, halljanak, de ne értsenek, nehogy megtérjenek, s bocsánatot nyerjenek.” Aztán így folytatta: „Nem értitek ezt a példabeszédet? Hogy értitek meg akkor majd a többi példabeszédet?”

Ennek az epizódnak az egyetlen része, amely nem zavarba ejtő, maga a példabeszéd – a magvetőé. Azt világosan kifejti, de minden másban titokzatosan szűkszavú. Különlegesen izgalmas fizikai környezetet alakított ki. Egyedül ül egy bárkán, a víz választja el a parton tömörülő sokaságtól. Mögöttük ott áll a hegy. Mögötte a nyílt Galileai-tenger. A tenger inkább tóhoz hasonlít, még ma is van benne valami időtlen, nem e világi báj. Kivételes szépségű és ünnepélyességű helyszínt választott a tanításhoz. Ebben a konkrét jelenetben bárkába ült, mint a Tó Királya. Márk hangsúlyozza a tömeg méretét. Valamivel később már konkrétan fogalmaz: ötezren követik egy távoli, barátságtalan helyre, valahol a Galileai-tenger mögött, nem messze onnan, ahol most gyűlt össze a tömeg. Ötezer ember akkoriban tekintélyes gyülekezetnek számított. Csak a csata előtt gyülekező seregek lehettek ilyen sokan. Arról nem beszélve, hogy a tömeg ritkán lakott vidékről, kisebb településekről és halászfalvakból gyűlt össze, vagyis olyan tájról, ahol csak gyalog lehetett közle-

38

A

TÖRTÉNET

kedni. Napjaink egyik szakértőjének becslése szerint akkoriban körülbelül kétszázan éltek Názáretben, a kevés „város” egyikében.6 Nem lehetett sokkal nagyobb a Galileai-tenger északi végénél fekvő Kafarnaum sem, ahol a tanító letelepedett. A vízparton összezsúfolódó tömeg hatalmas mérete azt jelzi, hogy Jézus már küldetése kezdetén is rendkívüli karizmával és hírnévvel rendelkezett. Félrevezető megszólítással kezdi a beszédet, mint egy mesélő sámán, kétszeres felszólítással: „Halljátok!” és „Lássátok!” A látást és a hallást újra felidézi a tizenkét tanítványnak szóló rejtvényben, amikor kiforgatja Izajás szavait, kiragadja őket a szövegkörnyezetükből, és paradoxonná alakítja. Ám ez a példabeszéd világosnak látszik – csöppet sem ellentmondásosnak. Lehet, hogy mélyebb titkot rejt a felszín világossága? Mintha azt mondaná, hogy tanítási segédeszközként alkalmazza a példabeszédet, hogy akik néznek, ne lássanak, és akik hallják, ne értsék meg.7 Ha valóban így van, miért tanít? Tanításának így nem lenne semmi értelme. Szavaival típusokra osztja az emberiséget. A tömegben ott van tizenkét különleges követője, akiket ő választott ki: legtöbbjük egyszerű halász a Galileai-tenger környékéről. Ők valamiféle elithez tartoznak. Közülük választotta ki három kedvencét, akiknek új nevet is adott. Simont Péternek keresztelte át, görögül Petrosznak – ami kősziklát vagy követ jelent. Zebedeus fiait, Jakabot és Jánost talányosan „a mennydörgés fiai”-nak nevezte. Így új személyiséget kaptak, mintha újjászülettek volna, és megismerhették a személyes nevek melegét. Valószínűleg bizalmat és meghittséget remélt a tizenkét kiválasztott között, a belső körben, amelynek tagjait megtaníthatja, hogy mit tegyenek a nevében, elhivatottságukat megerősíti, szent köteléket formálva közöttük. És talán abban is bízott, hogy e kis közösségben a magánya is enyhül. A „Halljátok! és „Lássátok!” kettősséget vezet be. Vannak olyanok, akik megértik a misztériumot: ez a csoport kezdetben a tizenkét tanítvány és még néhány ember. Ők a beavatottak. Ők

A

MAGVETŐ

39

már mindent tudnak. A többiek pedig a kívülállók. Hozzájuk példabeszédekben kell szólni, és ő ezt is teszi. De ne képzeljék, figyelmeztet titokzatosan, hogy ennek az a célja, hogy megértsék. Éppen ellenkezőleg! Amikor a tizenkét tanítvány később kérdéseket tesz fel neki a példabeszéddel kapcsolatban, rájön, hogy nem értették meg. Úgy látszik, áltatta magát, amikor azt hitte, hogy követőket gyűjthet és közösséget alakíthat. A tizenkettő sem beavatott. Korai volt megkülönböztetni őket a tömegtől. Nem ismerik a misztériumot. És ami még rosszabb, egy egyszerű példabeszédet sem képesek megérteni – pedig a valódi beavatottak egy pillanat alatt megértenék. Akkor mit érthetnek meg? Az, hogy elvonul a szárazföldről, és a nyugodt vízre telepszik, jól jelzi a többiek bizonytalan helyzetét, a többiekét, akiket – a tizenkét tanítvány vezetésével – a biztos szárazföldön hagyott. Márk azt írja, hogy „ő a tavon volt” – egyedül van. Már nem lelkesedik annyira kiválasztott híveiért, pedig még csak most kezdett bele a tanításba. Egy másik mag elvetésére is sor került: saját kételkedésének csírája bukkant fel benne, amit az is jelez, hogy egyik pillanatról a másikra máshogy látja kiválasztott követőit. Ő maga ismeri vajon a misztérium természetét? Tudja, hogyan lehet feltárni? Csak az a tudás számít, amely belülről fakad. De mit jelenthet ez? A példabeszéd magokról szól. Talán a kódolt történet feltárja a misztériumot, bármit állítson is a példabeszédekről. Ezen a ponton nem tehetünk mást, mint hogy várunk, és majd meglátjuk, mi történik. És engedelmeskedünk kettős parancsának: figyelünk. Mit jelenthet az, hogy a kívülállók példabeszédekből, a magjaikból születnek? Kódolt történetre utal? Az lenne a mély történetek funkciója, hogy nem értjük meg őket, csak bekerülnek a lényünk mély rétegeibe, és beszűrődnek a lényünknek otthont adó pszichébe? A tudás és az értelmezés elméletét fejti itt ki? Ez lenne az első jele annak, ahogy az ő története működni fog? Miután kikérdezte a tizenkét tanítványt, ő – a tanár – értelmezi a példabeszédet:

40

A

TÖRTÉNET

A magvető az igét veti [logosz]. Akikben útszélre hull a tanítás, meghallgatják ugyan, de rögtön jön a sátán, s kitépi szívükből az elvetett igazságokat. Ugyanígy, akikben köves talajra hull a mag, amikor hallják a tanítást, szívesen hajlanak rá, de nem ver bennük gyökeret, ezért az idejük [kairosz] hamar letelik. Ezért ha szorongatás vagy üldözés éri őket az igazságok miatt, hamarosan megbotlanak. És mások, akikben a bogáncsok közé hullik, hallják ugyan a logoszt, de a világ gondjai és a többi vágy lefoglalja őket, ezért megfulladnak. Végül, akikben jó földbe hull, százszoros termést hoznak.

Ez az értelmezés nem sokat tesz hozzá a példabeszédhez, szinte szándékosan száraznak és homályosnak tűnik.8 Megerősíti azt az érzést, hogy ezt a példabeszédet könnyű megérteni. Azzal, hogy tanításnak, szónak nevezi a magot, csak bizonyítottnak tekinti, hogy mi az. Talán ezzel is csak hangsúlyozni akarja, hogy a példabeszédek természetükből fakadóan ellentmondásosak, és hogy a tanítás azt jelenti, hogy elmesélünk egy alaptörténetet, majd elhomályosítjuk, nehogy a hallgatóságnak olyan érzése támadjon, hogy megértett valamit. Az értelmezés a példabeszéd egyetlen eleméhez szolgál bizonytalan segítséggel: a köves talaj megértéséhez. A tizenkét tanítvánnyal kapcsolatos hirtelen rossz érzése eszünkbe juttatja Simon immár elhamarkodottnak tűnő átkeresztelését. A magvető példabeszédében a köves talaj a görög eredetiben petrõdesz – ez metaforikusan Petrosz hazáját jelenti. Simonnak a köves – vagy sziklás – talaj a hazája, abból az anyagból formálódott.9 Amikor Simont, a halászt magához szólította, az örömmel hallotta a hívó szót. Ám ott a figyelmeztetés, hogy Simonnak nincsenek gyökerei, ezért amint szorongatás éri vagy fél az üldöztetéstől, elbizonytalanodik. A kívülállók, akik természetükből fakadóan vakok a misztériumra és süketek a szóra, botladoznak. A köves talajon az ember botladozva jár. Visszatérnek a kezdetekhez, a vízszintes léthez. Azt remélte, hogy a tizenkettő közül az első kőszikla lesz, amely szilárdan áll, biztos támaszként a

A

MAGVETŐ

41

tanító és a többiek számára; valójában azonban köves talaj. A megbotlik ige görögül szkandalizõ, amelyben benne van a „megsért”, a „felháborít” és a „megbotránkoztat” is. A nap forrósága sérti azokat, akiknek törékenyek a gyökerei.10 A köves talajon gyorsan kikelő magok kiszáradnak, amint előbújik a nap. Nem viselik el a hőséget. Márk már korábban elmesélte, hogy Simon házában a tanító kézen fogta a lázas beteg anyóst, fölsegítette és meggyógyította.11 Nem könyörületes cselekedet volt ez, nem is a családi kötelékek megerősítése, hanem Simon-Péter jövőjének előjele. A láz rossz helyen lángoló tűz. A leírás azt jelzi, hogy Simon családja nincs jó viszonyban a tűzzel, a meleggel. Ahogy a történet kibontakozik, a tűz metaforikus jelentősége megnő, fénnyé válik. Hogy még mélyebben megértsük a példabeszédet, egy pillanatra meg kell állnunk, hogy visszatérjünk a tanító két legfontosabb gyógyításához, amelyről korábban esett szó. Az újra járó béna és az egykor béna kezű férfi is szerepet kap a magvető történetének szövetében: Visszatért Kafarnaumba. Néhány nap alatt elterjedt a híre, hogy a házban van, annyian összejöttek, hogy még az ajtó előtti téren sem fértek el. Hoztak egy bénát, négyen cipelték. Mivel a tömegből nem tudták eléje vinni, kibontották fölötte a tetőt, és a nyíláson át engedték le a hordágyat, amelyen a béna feküdt. Bizalmukat látva Jézus így szólt a bénához: „Fiam, bűneid bocsánatot nyertek.”

Ez a jelenet ízig-vérig drámai. Miközben betegek serege nyomakodott be a szobába és tódult a színe elé, megzavarta, hogy a feje fölött kibontották a tetőt. Ekkor kötélen leeresztenek egy szerkezetet, és négy arc néz le rá, a szabad eget keretezve. Mivel megütközött ezen a komikus mennyei közjátékon – a nemrég rá szállt pneuma paródiáján –, és mert meghatotta a bizalmuk,12 megszólította a kiterített, tehetetlen embert.

42

A

TÖRTÉNET

Óvatosan, gondosan válogatta meg a szavait. „Bűneid bocsánatot nyertek.” E szavak felháborították a tömegben ülő, az eseményeket figyelő értelmiségieket.13 Ez az első pózna, amellyel kijelöli új metafizikai birtokát. Az értelmiségiekhez vallásuk fülén át jutnak el a szavak, úgy értik, hogy vétkekről, erkölcstelen cselekedetekről és megbocsátásról beszél. Zsidó hitük szerint csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket, ez a csodadoktor tehát káromolja Istent, a szavai felháborítóan szentségtörők. A hamartia, a Márk által „bűn” értelemben használt görög szó „hiba”-ként is fordítható. Több mint három évszázaddal korábban Arisztotelész ugyanezt a szót használta „jellemhiba” értelemben a tragédiáról szóló elméletében – márpedig a görög kultúrát, így a görög filozófiát is jól ismerték abban az időben és azon a helyen, ahol ez a történet játszódik. A hamartia eredetének része a „cél elhibázása” is, például egy ügyetlen lándzsahajításnál.14 Az afièmi, a „megbocsátás”-t jelentő szó is használható „elküld”, „útjára bocsát” vagy „szabadon enged” értelemben. A tanító itt folytatja a víz közegéből való átmenetet. Első megjelenésekor a folyóbeli megkeresztelést hatálytalanította a pneumában való megmerítkezés. A víz az erkölcs területére hat. Megtisztít és tisztára mos. A prédikátor és a zsidó vallás közege. Ő nem az erényre és az igazságra, nem a jóra és a rosszra koncentrál – sem az emberek jellemében, sem cselekedeteikben. Márk ezt a „pneuma” szó ismételt használatával teszi világossá. Így amikor az értelmiségiek azt hallják, hogy Jézus így szól a fekvő emberhez: „Bűneid bocsánatot nyertek”, ugyanezek a szavak egészen máshogy, a pneuma szellemében is értelmezhetők. A Márk-féle görög nyelv olyan itt, mint egy képi trükk: ha innen nézzük, váza, ha onnan nézzük, két arc oldalról ábrázolva. A pneumaértelmezés valahogy így hangzik: „Zavart természeted helyreáll.” Vagy: „Engedd el a hibáidat.” Vagy akár „Felszabadulhatsz bénult lényed alól”. Jézus pneumája mélyén rögtön belelátott gondolataikba. „Miért gondoltok ilyeneket magatokban?” – kérdezte. „Mi könnyebb: azt

A

MAGVETŐ

43

mondani a bénának: Bűneid bocsánatot nyertek, vagy azt mondani: Kelj föl, fogd az ágyadat és menj? Tudjátok hát meg, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a megzavarodottak meggyógyítására.”

Ezzel olajat önt az értelmiségiek zavarodottságának tüzére: az erkölcsi megbocsátástól – amelyet megértenek, de amelynek gyakorlásától eltiltják – áttér a pneumára. Zsidó vallásukból fakadóan kénytelenek engedelmeskedni az erkölcsi törvénynek és egyházuk ebből következő szertartásainak és szokásainak. Inkább hideg fejjel követik a törvény betűit, mint hogy bűnös életeknek segítsenek. Figyeljünk fel arra is, hogy ő maga is bizonytalannak tűnik; most kezd eltávolodni attól a régi nézettől, hogy a jó és istennek tetsző élet az erényes és igaz élet. Lassanként megtér a pneumát előtérbe helyező nézőponthoz, amelynek központi eleme a lét és annak egyensúlya. Ezzel odafordult a bénához. „Mondom neked, kelj fel, fogd az ágyadat, és menj haza.” Az felkelt, fogta a hordágyat, és elment.

Nem mondja a bénának, hogy többé ne kövessen el bűnt. Azt mondja neki, hogy keljen fel. A tanító is meghozta a maga sorsfordító döntését. A vízzel való megtisztulás átadta a helyét a pneuma ihletésének. A béna ember az emberi lét. A fekvés állapotához szokott. Vízszintes helyzetben, a holttest síkjában csak akkor tud megmozdulni, amikor az átalakító pneuma leszáll rá. Erre a tanító közvetítésével kerül sor, a tanítóéval, akinek „hatalma” van – exouszia, szó szerint „léten kívüli” vagy „a lényegen kívülről származó”. Az esszenciális léttel való közvetlen kapcsolat szabadítja fel a szellemet, hogy fel tudjon állni és elérje a függőleges helyzetet. Az igaz lét távozik, diadalmasan, lándzsaként vagy a kereszt jóslataként szorítja az ágyát. Csak függőlegesen, a fák helyzetében süllyeszthetjük gyökerünket a földbe, hogy fölkelhessünk és

44

A

TÖRTÉNET

találkozhassunk a széllel, mely fúj.15 A Történet elültette nyitó metaforáját. És a pneuma győzedelmeskedik: Bizony mondom nektek, hogy minden bűn és minden káromló szó, amit csak kiejtenek az emberfiai a szájukon, bocsánatot nyer. De aki a szent pneumát káromolja, soha nem nyer bocsánatot, bűne örökre megmarad.16

A szent lehelet nélkül nincs semmi – a lélektől megfosztott élet maga a halál. A pneuma az a magasabb rendű hatalom, amely életet ad, felemel és megihlet. Aki nem lélegzik, megfullad, megfúl. A tanító kijelenti, hogy egyetlen cselekedet van, amely jóvátehetetlen, visszafordíthatatlan, amelyre nincs megváltás. Megfogalmazta egyetlen és egyedi parancsát, amellyel a teljes erkölcsi törvényt hatálytalanítja. Ne káromold a pneumát – a pneumát, azaz Istent. Ez az egyetlen, ami számít.17 Azt sejteti, hogy a pneumával kapcsolatos hiba gyógyíthatatlan sebet ejt. A seb begennyesedik és gyűlöletté válik – arra kényszerít, hogy gyalázzuk a pneumát és azokat, akikben benne van. Kialakul a pneumafóbia. Ez a pneumától való félelem, méghozzá rossz szándékú félelem.18 A pneumafóbia a legalacsonyabb rendű emberi létforma, mert a gonoszság forrásává változik. Új közege lassanként átszivárog tanítói jelenlétén, és elveti a maga kategóriáit. Ekkoriban be-betért a zsinagógákba és tanított. Logikus választás volt ez, hiszen nem az e világi ügyek, hanem a pneuma fölött volt hatalma. De a zsinagógák, és általában a templomok, bajt jelentettek. Észrevette a zsidó egyház romlottságát, és előre látható megvetéssel szidalmazta módszereit: Egy alkalommal ismét betért a zsinagógába. Volt ott egy béna kezű ember. A farizeusok figyelték, vajon meggyógyítja-e szombaton, a hét megszentelt napján, hogy vádat emelhessenek ellene. Felszólította a béna kezű embert: „Állj középre!” Aztán megkérdezte a zsidókat, akik minden lépését árgus szemekkel figyelték:

A

MAGVETŐ

45

„Szabad szombaton jót vagy rosszat tenni, életet megmenteni vagy veszni hagyni?” Hallgattak. Erre keményszívűségükön bosszankodva haragosan végignézett rajtuk, majd az emberhez fordult: „Nyújtsd ki a kezed!” Az kinyújtotta, és meggyógyult a keze.

Küldetése során először jön ki a sodrából. Pedig természetfölötti erővel, a nyugalom és az önmérséklet kimeríthetetlen tartalékaival rendelkezik. Ráadásul nem sokkal ezelőtt helyezte át a hangsúlyt a lét igazabbá tételére. Most pedig lecsap rá a bűn, és kibillenti az egyensúlyából. Mitől veszítette el a hidegvérét? Ez az epizód a felszínen megtervezett konfrontálódás a zsinagógával, a teljes zsidó vallási elittel és annak törvényközpontú kultúrájával. Mi több, e törvényt Isten saját kezűleg adta át a hegyen Mózesnek, a zsidók nagy vezetőjének, és a törvényből származnak a „kiválasztott nép” szertartásai és szokásai. Először is elutasítja a törvény uralmát – ebben az értelemben, de talán minden értelemben – az együttérzés vezérelte egyedi megítélés javára. Ha valaki beteg, és nekünk hatalmunkban áll meggyógyítani, akkor meg kell gyógyítani, függetlenül attól, hogy szombat van vagy vasárnap, amikor tilos dolgozni, legyünk akár egy templom szentélyében, akár a piactéren. Akibe szorult némi jóérzés és értelem, az ezzel tisztában van. Nincs rá oka, hogy egy ilyen jelentéktelen ügy miatt kijöjjön a béketűrésből. Nyilván nem viszonyul ennyire naivan az emberi motivációhoz és bármely társadalmi csoport természetes kényszerítő erejéhez – a kőszívűségükhöz. Csakis mélyebb gondok válthatják ki a haragját. Talán az, amire a gyanakvásuk és az ellenségességük utal. Az egyház – és ez valószínűleg minden egyházra vonatkozik – halálos ellensége lesz. Az emberi intézmények még a legszükségesebb és legjobb formájukban is kénytelenek ellenállni neki – hiszen éppen az imént mondott le az erkölcsi tanító szerepéről. A forrongó düh belső elégedetlenséget jelez. Valószínűleg arra számított, hogy egyházat épít és követőket gyűjt, mint Kereszte-

46

A

TÖRTÉNET

lő János. Ez lenne a nyilvánvaló és egyszerű eljárás. És kiválasztott hívei valóban elkísérik a zsinagógába, ahogy gyűlnek a kételyek. A templomot őrző, gyűlölettől izzó farizeusok állnak előtte. Mögötte kiválasztott hívei, akik talán nem bizonyulnak jobbnak a farizeusoknál. Ebben az epizódban az első mozdulata az, amikor kintről belép a templomba. Szombat van. Első parancsa: „Állj középre!” Ez azt sejteti, hogy a béna kezű férfi a templomban összegyűlt tömeg egyik tagja, és arra szólítják fel, hogy lépjen ki a tömegből, mint amikor a katonát kiszólítják a sorból a sorakozónál. A kilépés a tömegből ezenkívül a nyitó mozzanat, a tanító zsinagógába lépésének ellenpontja. Belépés; kilépés. Ki kell lépni a templomból, mert a falain belül nem jöhet létre a metamorfózis. A második felszólítás – „Nyújtsd ki a kezed!” – folytatja a belülről kifelé irányuló lendületet, mintha arra kérné a megszólítottakat, hogy hagyják el a templomot, szabadítsák ki magukat az emberi kollektivitás jármából. Ez is segít megmagyarázni, hogy miért éppen ezt a betegséget választotta ki. Az egyházak logikájától fellobbant dühe táplálja azonnali visszavonulását. Szimbolikusan a templom az elsorvadtak birodalma, amelyből ki kell lépni – kéz a kézben –, hogy újra feléledjenek. Térjünk vissza a magvető példabeszédéhez. A Történet eddig két kórtani metaforával szolgált – a bénulással a holttest síkjában, és a béna kézzel.19 A magvető példabeszéde négy olyan helyet említ, ahová a mag hullhat, de a köves talajról beszél a legtöbbet. Az értelmezés során a tanító azokra szánja a legtöbb időt, akik kezdetben lelkesednek, de nem növesztenek magukban gyökereket. Amikor a nap melegen süt, elszáradnak. A köves talajon az ember meg is botlik. Elmozdul a súlypontja. Egyensúlyát vesztve elesik. Ismerjük alapvető természetét – mert már felvázolták. Ő a béna ember. Benne megfordul a felállás folyamata. Ágyát diadalmasan, lándzsaként suhogtatva vonult el; az ilyen ember elbukik. A botladozás az elszáradással van párhuzamba állítva. Akinek önmagában nem elég erősek a gyökerei, az kiszárad az erős fény-

A

MAGVETŐ

47

ben – erre példa Péter. A tanító ezúttal is előkészítette a metaforát. Már ismerjük az elszáradtakat. A gyökértelenek ellentétes irányba mozognak, mint a béna kezű. Ő kijön; azok bemennek. Vannak béna kezek, amelyek gyógyíthatók; vannak kezdetleges lények, amelyek elszáradnak. Ez azt sugallja, hogy Péter helye a templomon belül van. Az „idő” fogalma is megjelenik a magvető példabeszédében, a köves talajra hullottakkal kapcsolatban. Két, ellentétes jelentésű görög szó merül fel itt. Az egyik a kronosz, a kronológiai idő, amelyet órával és naptárral mérünk. A másik a kairosz, az epikus idő rejtélyesebb kifejezése, amely az élet nagy és jelentős eseményeit szabja meg. Egy kairosz pillanat örökké tarthat, az a pillanat, amikor kilépünk a mindennapi lét felejtéséből, és rátalálunk az életünket átalakító igazságra – amely örökre megvilágítja vagy besötétíti az életünket. A köves talajon mit sem számít, hogy az emberi növény órákban, napokban és években mérve rövid ideig vagy sokáig él. Amint a tanító is elmondja a maga felfogásában, a szavak mélyebb értelme az, hogy kevés a kairosz. A törvény betűihez ragaszkodó közösségek és tagjaik kronosz időben élnek. Hétfő, kedd, szerda… péntek, sabbath, megszentelt vasárnap… Ahogy az utazása feltartóztathatatlanul közeledik a tetőpont felé, sok múlik majd az „órán”, a kairosz fogalmán. A kairoszt a pneuma hajtja. A magvető példabeszéde a Történet első „befolyásoló pontja”.20 Minden történetet – szóban, írásban, festészetben, zenében vagy filmen – központi képek, drámai csúcspontok és erővonalak irányítanak. A történet néhány jelentőségteljes eseménye vagy eseménysora a jelentés horgonyaként működik. Az intenzitás e csomópontjai és vektorai befolyásolnak – hatnak az olvasó figyelmére. Ezek alkotják a vezérmotívumokat. A befolyásoló pontok a megértés tudatalattijában székelnek, a lelki idegeket ingerelve. Ők határozzák meg a szöveg többi részének hozzájuk képest érvényes viszonyát – és maguk alá rendelik őket. Saját jelentésindáik átszövik a mű egészét, alakítják, felszí-

48

A

TÖRTÉNET

ni szerepükön túllépve. Ők hangszerelik a drámát – az ütemét, a hangulatait és a csúcspontjait –, a benne rejlő gondolatok visszhangoztatásának eszközeként. Tőlük függ, hogy mélyre merülünk-e a történetben. Márk elbeszélését e csomópontokon keresztül mondom el a magam szavaival. Ezekkel hosszasan foglalkozom (mint a magvetővel is), a köztes részleteket viszont kihagyom. A magvetőről szóló példabeszéd erejét az is érzékelteti, ahogyan alárendeli a két gyógyítást – a bénáét és a béna kezű emberét – a maga logikájának. Így válik az elbeszélésben betöltött szerepük „tanító mesévé”, és nem a csodák meséjévé, mint első pillantásra hinnénk. Hogy világosabban ábrázolhassam az első befolyásoló pont – a magvető – szerepét, ebben a fejezetben néhol változtattam Márk elbeszélésének sorrendiségén. Ezt a szabadságot a továbbiakban nem engedem meg magamnak. Itt azért tettem meg, mert Márk elbeszélő lendülete csak a negyedik fejezetben, a magvető megjelenésével indul be. Attól kezdve szinte egyáltalán nem lankad. A befolyásoló pontok a magok, amelyek együttes erővel betekintést engednek a szubtextusba, amelyben a misztérium rejtőzik. A Galileai-tengeren elmondott magvetőepizód után a tanító folytatja a tizenkét tanítvány oktatását. Ahogy egyre jobban zavarba jönnek – mert megijeszti őket a beavatottakkal és a misztériummal kapcsolatos homályos beszéd –, úgy válnak a példabeszédek egyre rövidebbé és bonyolultabbá: „Mert akinek van, még kap hozzá, akinek pedig nincs, amije van, azt is elveszik tőle.” „Isten országa olyan, mint az az ember, aki magot vet a földbe. Utána akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik, és szárba szökik, maga sem tudja, hogyan.” „Mihez hasonlítsuk az Isten országát? Milyen példázattal szemléltessük? Olyan, mint a mustármag. Amikor elvetik a földbe, kisebb minden más magnál. De aztán, hogy elvetették, egyre nő, és minden kerti veteménynél nagyobb lesz. Akkora ágakat hajt, hogy az égi madarak árnyékában tanyázhatnak.”

A

MAGVETŐ

49

Ezzel a beszéddel ér véget az a kísérlete, hogy példabeszédekkel tanítson. A búcsúkép arról szól, hogy a világnak jó földre van szüksége ahhoz, hogy éjszaka magától is nőhessen. A magnak is jónak kell lennie, és itt – ahogy mindig – a látszat csal, mert a legkisebből lesz a legnagyobb. A beavatottak abból lesznek, ami belül van. Rendelkeznek azzal az egy dologgal, ami számít, de még többet kapnak majd. A kívülállók nélkülöznek, de még azt a keveset is elveszik tőlük, amijük van. Ez igazságtalannak, tisztességtelennek tűnik, és nem felel meg az erkölcsi rendről alkotott általános emberi képnek. Ez a tanító biztosan nem Jó Pásztor. Küldetésének első szakasza a beavatottak genezisére és a misztériumra való utalással ér véget – a misztérium formájáról azonban még semmit sem tudunk. Hirtelen figyelmeztetések burjánzanak körülötte. Óvakodj a tudástól. Az ő tudása a „pneumában” van. Becsmérli a szívben hordozott tudást, nem is beszélve a törvény betűjét követő engedelmességről, amellyel tiszteletben tartják az öröklött szokásokat és hitet. A rövid időszak, amíg példabeszédekkel tanított, azt a kellemetlen érzést hagyja az olvasóban, hogy a kulcsfontosságú rejtvény, a magvető, talán csak az általa kiválasztott tizenkettőről szóló értékítélet. Ennek következtében az éjjel elvetett magról szóló rövidke példabeszéd saját magának szóló figyelmeztetés. Jobb lesz, ha nem próbálja meg tanítani követőit. Fűszálak ők, amelyeket beárnyékol a hatalmas mustárfa. A beavatottak majd jönnek, amikor jönniük kell. Tanítása ekkoriban kezd monológba fordulni – hiszen nincsenek beavatottak, akik megérthetnék a misztériumot, példabeszédei pedig mások számára áthatolhatatlanul homályosak. Mintha magában motyogna hangosan: rövid példabeszédei az őrülettel folytatott első kísérletét tükrözik.21 A beavatottak tanítása hiábavaló, a legjobb talán, ha megpróbál növekedni, mint a mustármag. És ha a madarak kedvet éreznek rá, megpihenhetnek az árnyékában.22 Belevetette magát a küldetésébe, úgy utazik, mintha hajszolná a hátralevő idő rövidsége. Gyógyítását és tanítását a folyamatos

50

A

TÖRTÉNET

mozgás jellemezte, őrült tempóban szaladt egyik helyről a másikra. Az események is arra kényszerítik, hogy kérdéseket tegyen fel saját magával és a tetteivel kapcsolatban. Hogy sietősen átértékeljen mindent. Ő nem erkölcsi prédikátor, mint a sivatag vadembere vagy a templomok lakói. Csodákkal tud gyógyítani, de ez nem sokat jelent neki. Az sem természete, hogy követőket gyűjtsön, és tanítsa őket. Ha valóban tanító – mert már ebben sem biztos –, akkor sem tanokkal, hanem példabeszédekkel tanít. Tanításának valódi tárgya akaratlanul is saját maga lett. És egyelőre ő maga az egyetlen diákja. A hatás azonnal jelentkezik. Megváltoztatja útirányát, eltávolodik a tanítástól, és a tettek mezejére lép. Tiszteletet parancsoló fává kell növesztenie magát.