Jogász Egylet A kodifikáció során elveszett büntetőeljárási reformok A büntetőeljárási törvény félreérthető rendelkezései Az Európai Emberi Jogi Bíróság ítéleteiben gyakran megjelenik az a tétel, hogy a tisztességes igazságszolgáltatáshoz való jog kiemelkedő jelentőségű a demokratikus társadalomban. A jogállami követelmények jelentik többek között a törvények uralmát, a joghoz hozzáférés lehetőségét a garanciákkal körülvett bírósági eljárások útján. Az új büntetőeljárási törvény - különösen a törvény megalkotását előkészítő koncepció, amely korábban kormányhatározat formájában létezett, de még ma is része az eredeti Be. miniszteri indokolásának okot ad arra, hogy a jogalkalmazó bizonyos alapkérdéseket újragondoljon, és az eljárásjogi intézményeket az Alkotmány és a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségek alapján működtesse. Én a Koncepció két alapelvén keresztül szeretném megvizsgálni, hogy összhangban áll-e a törvényalkotói ígéret és elképzelés a kodifikált jogszabályhelyekkel. 1. A büntetőeljárásban a jelenleginél jobban kell érvényesülnie a feladatok elkülönítése és ezen belül a funkciómegosztás elvének. Tisztán el kell határolnia a rendőri, ügyészi és bírói teendőket. 2. Olyan eljárást kell kialakítani, amelyben legalábbis az alaptípust tekintve érvényesül az a tétel, hogy a büntetőjogi felelősség kérdése a közvetlenség elvének tiszteletben tartásával a tárgyaláson dől el, és amelyben a mainál erőteljesebben érvényre jut a kontradiktórius elv, ezen belül pedig a felek rendelkezési joga. I. A jogalkotói ígérettel ellentétben nem valósult meg az eljárási funkciók teljes tisztán tartása. A büntetőeljárás során az állam büntető igényét az ügyész jogosult és köteles érvényesíteni. A Be. 2.§-ában rögzített vádelv lényege: a perbeli funkciók megosztása, a váddal való rendelkezés joga és a vádhoz kötöttség. A 4.§ értelmében a vád bizonyítása a vádlót terheli. A kérdés csak az, hogy ezek az alapvető rendelkezések megjelennek-e a részletszabályokban, van-e olyan eljárási eszköz, amellyel a bíróság a tárgyalásra alkalmatlan vádat visszautasíthatná, vagy még a bizonyítási eljárás megkezdése előtt levonhatná a megalapozatlan vád következményeit. A vád pontos ismerete az ügyészség, a bíróság és a védelem szempontjából is meghatározó jelentőségű. Az ügyész a benyújtott vegyük úgy, írásbeli vádhoz képest dönthet a vád kiterjesztéséről, módosításáról, illetve elejtheti a vádat. A bíróságnak a bizonyítási eljárást a vád tárgyát képező tényekre nézve, azok keretei között kell lefolytatnia, a vádon nem terjeszkedhet túl, de köteles kimeríteni azt. Utolsóként említem, de talán a legfontosabb, hogy a vádlott és a védő a védekezését a vádban szereplő bűncselekménnyel szemben építheti fel, amelynek része a cselekmény jogi minősítése, de még inkább az azt megalapozó vádirati esemény. Ezek pontos ismerete nélkül nem gyakorolható a védelemhez való alkotmányos és alapvető eljárási jogosítvány. Bár az új eljárási törvény nem használja a törvényes vád fogalmát, ez azonban nem jelenti azt, hogy az ügyész elvesztette a felelősségét a megalapozott vád benyújtásával kapcsolatban, sőt azt lehet mondani, hogy az ügyész megváltozott szerepe nem csak a nyomozás során érvényesül, hanem a bírósági eljárásban mint az állam büntető igényének érvényesítője fokozott felelősséggel tartozik a vád tárgyává tett tények bizonyítása tekintetében.
A 14/2002. AB határozat megsemmisítette a korábbi Be. 171. § (2) bekezdését és a 227. §-t és ezzel egy időben nem lépett hatályba az új Be. 346. § (2) bekezdése. A bírónak az a jogosítványa, mely szerint felhívhatja az ügyész figyelmét a vádkiterjesztés lehetőségére személyi és tárgyi összefüggés esetén, ellentétben áll a funkciómegosztás alkotmányos és eljárásjogi alapelvével, továbbá sérti a tisztességes eljárás egyik alapelemét képező bírói pártatlanságot is. Nézzük meg, mit tartalmaz a Be. a vád formai és tartalmi kellékeit illetően. A kérdés megválaszolása szempontjából lényeges elem a Be. 217.§ (3) bekezdés b) pontja: a vád tárgyává tett cselekmény leírása. Ez azt jelenti, hogy az esemény leírásán túlmenően a vádnak tartalmaznia kell, hogy az ügyész mely tények alapján, milyen cselekmények miatt, milyen összefüggés mellett vádolja az adott személyt a Btk. szerinti valamely bűncselekménnyel. A Be. 268. § a bíróságnak azt a kötelezettségét írja elő, hogy úgy kell felkészülnie az ügy tárgyalására, hogy a bizonyítékok rendelkezésre álljanak, ne legyen akadálya a megtartásnak. Ha a benyújtott vád alapján arra a következtetésre jut, hogy szükség van további bizonyítékok beszerzésére, benyújtására, vagy annak felkutatására, az ügyészt keresi meg. Megszűnt a pótnyomozás, így nem is feltétel, hogy ezek a bizonyítékok a tárgyalás során könnyen, vagy nehezen szerezhetőek-e be. Kérdés, és ez az igazi vita tárgya, hogy élhet-e az ügyész megkeresésével a bíróság akkor, ha a vádirati tényállás alapján nem tudja megkezdeni a bizonyítási eljárást, mert nem világos, hogy melyik vádlottat milyen bűnös magatartással vádolja az ügyészség, vagy a leírt esemény egyetlen Btk.-beli tényállásba sem illik bele. A funkciók szétválasztásának indoka éppen az, hogy a bíró nem kerülhet a vádló szerepébe, a vád hiányosságaiért vagy alkalmatlanságáért egyedül az ügyészt terheli a felelősség. Ha a vád fenti kiigazítását kérjük, vagyis azt, amelyet az ügyésznek már a benyújtás előtt meg kellett volna tennie, akkor a bíróság nem az ügyészi vád, hanem az általa kiigazított vád alapján jár el. (ld. részletesebben: Dr. Kadlóth Erzsébet: A jogbizonytalanság múzeuma, avagy barangolások az új büntetőeljárási törvény útvesztőiben - Magyar Jog 2004. január)Ez nyilvánvaló, hogy a bírói pártatlanságba vetett hit veszélyét jelenti. Másrészt valószínű, hogy kétségbe vonható a bírónak az ilyenfajta felügyeleti joga vagy utasítási joga a kétségtelenül rossz, alkalmatlan vádak tekintetében is. Ugyanakkor kényes helyzetbe kerülhet a bíróság, ha egyszer már megnyilvánult a vád alkalmatlansága tekintetében, az ügyész nem változtat, akkor egy kevéssé meggyőző bírói szerepből indul a vád alapján a bizonyítási eljárás, amely viszont a bírói tekintély rombolásához vezethet. Ilyen körülmények mellett szinte egyetlen törvényes lehetőség a bíróság számára, hogy az előkészítő szakban a Be. 267. § (1) bekezdés a/ pontja alapján bűncselekmény hiánya miatt megszünteti az eljárást. Erre azonban nagyon kevés esetben van lehetőség, mert rendszerint nem a teljes hiányról, hanem a hiányos félrevezető vádirati tényállásokról van szó. Sokkal nehezebb a helyzet, ha már megkezdi a bizonyítási eljárást, mert akkor maga a bíró kénytelen elvégezni mindazt a bizonyítást, amely egyébként az ügyészt terheli. Többször előfordult, hogy a homályos, tisztázatlan vádbeli események miatt a vádirat ismertetéskor kéri fel a bíró a tárgyaló ügyészt a vád pontosítására, amelyet azzal hárítanak el, hogy majd a végindítványában kifejti a véleményét. Ez legalább olyan megengedhetetlen, mint a bírói vádkiigazítás, hiszen a vádlottnak-védőnek és a bíróságnak is joga van tudni, hogy milyen vádbeli cselekmények miatt folytatja az eljárást. Mindezekből két következtetés adódik: a vád tartalmi hiányosságai miatt a bíróság nem keresheti meg az ügyészt, mert ez ellentétes lenne a funkciómegosztás elvével, másrészt az ügyész nem viseli a megalapozatlan vád következményeit.
II. Az eljárási törvény további sajátossága, hogy általában a statikus részben megfogalmaz jelentősnek mondható rendelkezéseket, de ezek megmaradnak a kinyilatkoztatás szintjén, mert vagy hiányoznak azok a konkrét szabályok, amelyek azokat működtetik, vagy teljesen ellentétesek azzal. A jogalkotó azt ígérte, hogy megváltozik a nyomozó hatóság és a bíróság szerepe a bizonyítás terén, vagyis megszűnik a bíróság reprodukciós szerepe. 164.§ (2) bekezdése:
.fel kell kutatni és biztosítani kell a bizonyítási eszközöket. A tényállást oly mértékben kell felderíteni, hogy a vádló dönthessen arról, hogy vádat emel-e. Nyilvánvalóan valami kimaradt a törvényi rendelkezésekből, mert a nyomozó hatóság nem vette észre, hogy az eljárási törvény alapján a feladata megváltozott volna, és ugyanúgy végzi a gyanúsítottak és a tanúk kihallgatását, mint a korábbi jogszabály alapján. Ez a változatlan terjedelemben végzett nyomozás a két éves határidő beiktatásával azzal a sajnálatos következménnyel jár (járt), hogy az ügyész gyakran nem kellően megalapozott vádat nyújt be a bíróságra. Ugyanakkor nincs biztosítva, hogy a bírósági tárgyaláson az ügyfélegyenlőség jegyében a védelem is ugyanolyan terjedelemben, és az eljárási törvényben szereplő intézmények, eszközök segítségével a bizonyítékait előterjeszthesse. Ennek egy nagyon szerény maradványa található meg a Be-ben: a 295.§ a tanú kihallgatása az ügyész, a vádlott vagy a védő által. Talán megengednek egy személyes megjegyzést, mert éppen ebben a teremben tartottam egy előadást az új Be-ről még talán a hatályba lépését megelőzően, amikor amiatt aggódott elsősorban a védelem, hogy hogyan fogja tudni bizonyítani, hogy az adott tanú meghallgatását mint bizonyítási eszközt először ő kérte a nyomozás során, tehát majd megilleti a kikérdezés joga is. Az aggodalom azért bizonyult feleslegesnek, mert nemigen éltek ezzel a bizonyítási lehetőséggel, és nem a bizonyítás sikertelensége miatt. Az ügyfélegyenlőség azt jelenti, hogy a bizonyítási eljárás során a vád és a védelem azonos jogosítványokkal rendelkezik. Ez a tétel sem a korábbi, sem a hatályos törvény alapján nem vitatható, a kérdés csupán az, hogy a jogok gyakorlásához azonos módon állnak-e rendelkezésre a törvény biztosította lehetőségek. Azt tudjuk, hogy a védői jelenlét a nyomozás során nem válik kötelezővé az eljárás tárgyát képező bűncselekmény büntetési tételéhez igazodóan. Ez a térvesztés igazolható akkor, ha a nyomozás során nem folyik bizonyítás, mert annak színtere a kontradiktórius elemek kiteljesedését jelentő bírósági tárgyalás. De a bírósági eljárásban sem igazodik a védői kötelező jelenlét az ügyész kötelező jelenlétéhez (másodfokú eljárás). A bíró nem kapta meg azt a pártatlan kívülálló szerepet, amely abban nyilvánulna meg, hogy kizárólag az elé hozott bizonyítékok alapján dönt a büntetőjogi főkérdésről, mert nem csak a vád kiigazítására kényszerül, hanem ha a bizonyítási eljárás során az ügy teljesebb felderítését tartja szükségesnek és kérdezem, hogy van-e más választása, hiszen a megalapozott döntésért továbbra is kizárólag a bíró felel -, további bizonyítás felvételét, illetve bizonyíték beszerzését rendelheti el, s ha ez a tárgyaláson nem végezhető el, akkor a bizonyítási eszköz felkutatására az ügyészt keresi meg. Ezek szerint megmaradt a bíróságnak a hivatalból való bizonyítási kötelezettsége. A bizonyítás színtere a bírósági eljárás, formája pedig a tárgyalás. Ha ezt egybevetjük azzal, hogy a nyomozás során nem bizonyítást kell folytatni, hanem a vád megalapozásához szükséges bizonyítékokat kell összegyűjteni, akkor az ügyésznek joga van a vádat a tárgyaláson bizonyítani. (Be. 305.§) De ebből a szabályból az is következik, hogy ha a bizonyítékok nem elegendőek, akkor az ügyész köteles további bizonyítási eszközöket a nyomozó hatóság útján begyűjteni, de ha így sem elegendő, hiába telt el a 2 év, nincs joga vádat emelni.
Ezek után nehezen fogadható el, hogy az OIT utóbbi időben született valamennyi fontos intézkedése a bírósági eljárás felgyorsítására irányul, jóllehet erre ez a megváltozott eljárásjogi helyzet éppen nem ad lehetőséget. A jogalkotó is a nyomozás határidejét maximálta 2 évben, tehát a cél a nyomozás felgyorsítása volt (és ez a megváltozott szerepkör miatt indokolt is). Így az elsőfokú bírósági eljáráson nem lehet számon kérni az eljárás gyorsítását, mivel a bizonyítás lefolytatása és a bizonyítékok értékelése a bíróság feladata. És ehhez a részhez egy utolsó megjegyzés: ha elfogadjuk, hogy a bizonyítás a maga teljességében az elsőfokú eljárásban a tárgyaláson zajlik, akkor érthetetlen, hogy az alapvető rendelkezések közül miért maradt el a közvetlenség elve. Erre nem lehet magyarázat, hogy egyes külön eljárási formáknál ez az elv nem érvényesül, mert az alapvető rendelkezéseknek, az eljárási garanciáknak a maguk teljességében csupán az eljárás alaptípusánál kell megjelenniük. III. Az eljárási törvényen végigvonul a félreérthető, eltérően értelmezhető rendelkezések halmaza, amely már a jogbiztonságot is veszélyezteti. A jogalkotó nem tartja magát ahhoz a kodifikációs technikához, amely szerint a különös, a külön, vagy speciális eljárásokat az abban foglalt eltérő rendelkezésekkel kell alkalmazni, s ha ilyen nincs, akkor az általános szabályok szerint kell eljárni, vagyis az eljárás alaptípusának megfelelő szabályokat kell alkalmazni. 1. Elsőként említem az óvadékkal kapcsolatos döntés fellebbezhetőségét a Be. 147.§ (1) bekezdés, (5) bekezdés, valamint a 347.§ (1) bekezdés összevetése alapján. Alig találok egyértelműbb jogalkotói útmutatást annál, mint amely az óvadékkal kapcsolatos korlátozott fellebbezésre vonatkozik. Ez tárgyi és személyi értelemben is igaz, mert csak az ügyész és csak amiatt, ha a bíróság az előzetes letartóztatást óvadék ellenében mellőzi vagy megszünteti. A főváros bíróságai általában eszerint jártak el és elutasították az (5) bekezdésben nem szereplő fellebbezéseket. Azonban vitatott volt ez az értelmezés az ügyésztek, a védők és egyes bírák részéről is, az eltérő országos gyakorlat meggyőződésem szerint - a jogbiztonságot is veszélyeztette. Mi sem bizonyítja jobban a fenti megállapításomat, mint az, hogy a Legfelsőbb Bíróság is csak egy fél év eltelte után nyilvánított véleményt ebben a kérdésben, és az általános szabályokból vezette le, hogy a végzéssel szemben bárki és bármilyen okból fellebbezéssel élhet. Ha a jogalkotó ezt akarta volna, akkor hallgatnia kellett volna az óvadékot szabályozó rendelkezésnél, egyértelmű és természetes lett volna az általános szabályok szerinti fellebbezési lehetőség. 2. Ugyanez a kodifikációs zavar vezethetett oda, hogy a bíróság magáévá tette, mely szerint a másodfokú elbírálásnak három egyenrangú, egymás mellett létező, és a tanács elnöke által választható formája van, a törvényben írt elhatárolásnak megfelelően. Ha nem kell bizonyítást felvenni, vagy ha az elsőfokú határozat megalapozatlansága az iratok tartalma vagy ténybeli következtetés útján kiküszöbölhető, illetve ha a bizonyítás kiegészítésére csupán a büntetés kiszabása körében és a vádlott meghallgatása útján kerül sor, akkor a fellebbezés elbírálásának a formája a tanácsülés. A jogalkotó felsorolja, hogy a nem érdemi befejezés esetén tanácsülésen dönt a bíróság, majd meghatározza, hogy mikor kell nyilvános ülésen, illetve tárgyaláson dönteni. Mindhárom körből kimarad az az eset, amikor a bíróság pl. helybenhagyja az elsőfokú bíróság határozatát, vagy a tényálláson az érdemi részt nem érintően kisebb kiigazítást végez, pl. elírás vagy számítási hiba esetén (pl. kárösszeg megállapításánál).
Véleményem szerint nem lehet tanácsülésen elbírálni a fellebbezést, ha a másodfokú bíróság eltérő minősítést kíván alkalmazni, akár enyhébbet, akár súlyosabbat, mint ahogy azt az elsőfokú bíróság döntése tartalmazta. Ennek akadályát azokban a törvényhelyekben látom, amelyek az eltérő minősítés fennállásának esetére a bíróságot tájékoztatásra kényszerítik. Amíg az előkészítés során, a Be. 270.§ (1) bekezdésében lehetőségként szerepel a vádtól eltérő minősítés lehetőségének a megállapítása, addig az első- és a másodfokú eljárásban (Be. 321. § /4/ bek., és 366.§ /6/ bek.) tájékoztatási kötelezettséget ír elő, amelyhez a védelem előkészítése érdekében a bizonyítási eljárás megnyitása, a tárgyalás elnapolása kapcsolódhat. Ezt az álláspontot erősíti Pélissier és Sassi Franciaország elleni ügye (Emberi Jogi Füzetek 2000/1. 17-18. oldal), amelyben amiatt marasztalták el az országot, hogy az elsőfokon felmentett vádlottat úgy ítélték el másodfokon, hogy eltérő minősítést alkalmaztak, és nem kapott lehetőséget sem arra, hogy kontradiktórius eljárás keretében előadhassa érveit, de még arra sem, hogy írásban kifejthesse álláspontját a másodfokú döntés meghozatala előtt. Ezekben az esetekben, ha nem kell bizonyítást felvenni, az ügyet nyilvános ülésre kell kitűzni. Ennek ellenére azt tapasztalom, hogy a gyakorlat abba az irányba ment el, hogy mind a minősítés, mind a büntetés megváltoztatása esetén változatlan tényállás mellett tanácsülésen ítélettel dönt. Ugyanakkor nem tagadhatom, hogy vannak a Be-ben olyan rendelkezések, amelyek a tanácsülésen való érdemi elbírálás lehetőségét legalábbis gyengítik. A 364. § (1) bekezdése szerint, ha bizonyítás felvételére kerül sor tárgyaláson, akkor a vádlottat idézni kell. Feleslegesnek tűnik ez a rendelkezés abban az esetben, ha bizonyítás felvétele és a tárgyalási forma kölcsönösen fedik egymást, ugyanis ebben az esetben a tárgyalásra a vádlottat mindig idézni kell. Szintén felesleges rendelkezésnek látszik a 364. § (3) bekezdés, mely szerint ha a vádlottat a tárgyalásra nem kell idézni, akkor értesíteni kell. Az 588. § (3) bekezdése szerint a másodfokú bíróság ítélete a kihirdetésével emelkedik jogerőre. A 370. § (2) bekezdése szerint másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatása esetén ítélettel határoz. A 262. § (2) bekezdésére figyelemmel az ítélet kihirdetése a határozat közlésének az a formája, amikor a tanács elnöke a határozatot a jelenlévőkkel szóban közli. Amennyiben a másodfokú bíróság tanácsülésen ítélettel határoz, azt csak kézbesítés útján tudja közölni az érintettekkel, ugyanis a 234. § (5) bekezdése alapján a tanácsülés nem nyilvános, azon csak a bíróság tagjai és a jegyzőkönyvvezető vesznek részt. Ha komolyan vesszük az 588. § (3) bekezdését abból két következtetés vonható le. Az egyik ha a másodfokú bíróság tanácsülésen ítélettel határoz, az a képtelen helyzet állhat elő, hogy nincs törvényi rendelkezés, amely alapján az ítélet jogerőre emelkedését meg lehetne állapítani. A másik eset ez látszik valószínűbbnek ez is egy olyan rendelkezés, amely keresztülhúzza a tanácsülés főszabálykénti érvényesülését. Vagyis, ha a a másodfokú bíróság ítélettel határoz (az elsőfokú határozat megváltoztatása esetén) nem hozhat tanácsülésen határozatot, csak nyilvános ülésen vagy tárgyaláson, hiszen az ítélet csak ezen két eljárási formában hirdethető ki a jelenlévőknek. További jogalkotói következetlenségnek tűnik, hogy a törvény XXVIII. Fejezetében a különleges eljárások körében az 555. § (2) bekezdés h./ pontja szerint az általános eljárási formáktól eltérő speciális rendelkezés alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítélete elleni fellebbezést is tanácsülésen bírálja el. Ebből a törvényi szabályozásból szintén az következne, hogy a másodfokú eljárás főszabályként érvényesülő formája nem lehet a tanácsülés.
3. A bírósági eljárás formái a kényszerintézkedések alkalmazása esetén A 147.§ (3) bekezdése szerint a felajánlott óvadékról és elfogadásáról a bíróság ülést tart. Jogértelmezési problémát vetett fel, hogy kell-e ülést tartani, vagy elegendő az iratok alapján döntést hozni abban az esetben, ha az előzetes letartóztatás oka nem a Be. 129.§ (2) bek. b) pontja. (úgy, hogy más letartóztatási okok is szerepelnek a b) pont mellett) A Be. 210.§ (1) bekezdése azokat az eseteket sorolja fel, amikor a nyomozási bírónak ülést kell tartania. Nem volt eldönthető egyértelműen, hogy az előzetes letartóztatás elrendelésétől számított 1 éven túli meghosszabbítás esetén a megyei bíróság egyesbíróként eljárva ugyancsak köteles-e ülést tartani. A Legfelsőbb Bíróság első értelmezése szerint nem, és csak a később követett eltérő gyakorlata alapján hozott ettől eltérő értelmezést. A Be. 272.§ (2) bekezdése az előkészítő ülés kötelező tartásáról rendelkezik, ha a kényszerintézkedések elrendeléséről határoz a bíróság. Eldöntendő kérdés, hogy kötelező-e az előkészítő ülés tartása, ha a bíróság az előzetes letartóztatást megszünteti, ugyanakkor egy enyhébb kényszerintézkedés elrendeléséről hoz döntést. Ehhez kapcsolódó kérdés, hogy az előkészítő szakasz lezárása után merül fel pl. az előzetes letartóztatás elrendelésének a szükségessége, mert a vádlottat elfogatóparancs alapján bíróság elé állítják. Nincs idő ülés tartására, mert a 72 órás őrizet lejár, egyébként sem ülés tartását, hanem az előkészítő ülés tartásának kötelezettségét írta elő a jogszabály. A bírói gyakorlat ebben a kérdésben az eljárásnak ezen szakaszában tanácsülésen dönt. 4. A bíróság elé állítás 517. § (1) bekezdés a.-d./ pontig sorolja fel e gyorsított eljárás előfeltételeit. Az 522. § (3) bekezdése az iratok ügyésznek történő visszaküldés esetei közé csak az 517. § (1) bekezdését, az elkövetéstől számított 15 napon belüli előállítást, valamint az (1) bekezdés a./ pontjából a 8 évet meghaladó szabadságvesztés büntetéssel történő törvényi fenyegetettséget említi. Felmerül a kérdés, mi a teendő, ha a bíróság a bíróság a tárgyaláson észleli, hogy az ügy megyei hatáskörbe tartozik, bonyolult megítélésű, vagy nem állnak rendelkezésre a bizonyítékok, esetleg hiányzik a terhelti beismerés, vagy a tettenérés. Csak az ügyészhez történő visszaküldés lehet a megoldás, hiszen az ügyben még nyomozás sem volt, hiányzik az írásbeli vád, így az általános szabályok szerinti áttétel, még a megyei hatáskör megállapíthatósága esetén sem jöhet szóba. További problémaként merül fel ezen külön eljárással kapcsolatban, hogy az új törvény eltörölte a 8 napon belüli napolás lehetőségét. A kérdés az, hogy ezzel az általános szabályok érvényesülése előtt nyitott-e utat, vagy a gyorsított eljárás céljára tekintettel még az egyszeri elnapolásra sincs törvényi lehetőség. A törvény szöveg szerinti és nem cél szempontú értelmezése szerint az 516. §-ból fakadóan a törvény általános rendelkezései kerülhetnek alkalmazásra akkor, ha külön eljárásban ettől eltérő speciális rendelkezés nem található. Így ez esetben a bíróság elé állítás alapján folyó eljárásban nincs korlátozva a napolás lehetősége. Ugyanakkor e gyorsított eljárás céljával a fenti rendelkezés nyilvánvalóan nem férhet össze. 5. A 347. § (1) bekezdése szerint az elsőfokú bíróság nem ügydöntő végzése elleni fellebbezés elintézésére az ítélet elleni fellebbezés szabályai irányadók.
A fellebbezés elintézése a XIV. Fejezet II. Címe alatt a 356-369. §-ig terjedően került szabályozásra. Ebbe a szabályozási körbe formálisan beletartozik a 368. §, mely szerint az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezése esetén az előzetes letartóztatásról, a lakhelyelhagyási tilalomról, a házi őrizetről, az ideiglenes kényszergyógykezelésről és az úti okmány elvételéről a másodfokú bíróság a hatályon kívül helyező végzésben határoz. Ez a törvényhely kizárólag abban az esetben értelmezhető helyesen, a szabályozás céljának megfelelően, ha a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatát helyezi hatályon kívül, és egyebek mellett határoz a 368. §-nak és a Be. 131. § (4) bekezdésének megfelelően a kényszerintézkedésről. Azonban abban az esetben, ha a másodfokú eljárás tárgya az elsőfokú bíróságnak kizárólag a kényszerintézkedés kérdésében hozott döntése, az elsőfokú határozat hatályon kívül helyezése mellett a másodfokú bíróság nem rendelkezhet a kényszerintézkedés elrendeléséről, hiszen valamely hatályon kívül helyezési ok folytán pontosan az elsőfokú bíróság ez irányú döntését helyezte hatályon kívül. Ugyanakkor a józan ész megfontolásainak megfelelő értelmezéssel szemben áll a fenti törvényszerkesztési mód, és az abból következő formál logikai jogértelmezés. ***** Azt gondolom, hogy így is túlmentem azon a határon, amely egy jogalkalmazó számára a törvény értelmezésénél, illetve annak bírálatánál megengedett. S hogy válaszoljak a feltett villámkérdésekre is: fontos és jó rendelkezésnek tartom, hogy a szabadlábon való védekezés alanyi joggá vált. Jó, hogy felmerül az óvadékkal való kiváltás lehetősége, de a részletszabályok ellentmondóak. Egyetértek, hogy a letartóztatási okok között végül is megjelent az az indok is, amely alapján ténylegesen szükség van a legsúlyosabb kényszerintézkedés alkalmazására, vagyis az eljárási cselekményeken való részvétel biztosítása. Az eljáró hatóságok munkájának gyorsítását is célozza az előzetes letartóztatás tartamának 3 évben való meghatározása, de nem biztos, hogy abból 2 évet mindig a nyomozó hatóságnak kell felhasználnia. Azt már csak félve mondom el, hogy az eredeti Be. miniszteri indokolása azt tartalmazta, hogy a házi őrizet tartama is csak a végrehajtás kezdetétől számított 3 év lehet, és miután a házi őrizetre is az előzetes letartóztatás szabályai vonatkoznak, a kétfajta kényszerintézkedés tartama is összeadódna. Szeretném hangsúlyozni, hogy az eredeti Be. és az új Be. szabályai e vonatkozásban nem térnek el egymástól, jóllehet a házi őrizet még a lakhelyelhagyási tilalom súlyosabb végrehajtási formája, de a Be. 132.§ (3) bekezdése, amely a 3 éves tartamot rögzíti, nem szerepel a felhívott és azonosan alkalmazandó rendelkezések között. (Be. 138.§ (2) bekezdése, 132.§ (1) és (2) bekezdése) Aggályosnak tartom ugyanakkor, hogy az óvadék ellenében történő szabadlábra helyezés esetén a törvény megengedi és a jogalkotó pedig kifejezetten javasolja az egyéb kényszerintézkedések egyidejű alkalmazását, így a lakhelyelhagyási tilalmat, a házi őrizetet és az úti okmány elvételét. Azt gondolom, tartalmi ellentmondásba kerülünk, mert akkor mégsem igaz az a feltételezés, hogy a terhelt eljárási cselekményeken való részvételének a biztosítására szükséges és elegendő a megállapított óvadék. Hozzáteszem, hogy a házi őrizet hasonló súlyú szabadságelvonás, mint az előzetes letartóztatás, legalábbis a törvényalkotó szerint. Jónak ítélem, hogy a bizonyítás során megjelenik az eltérő pozícióban tett vallomások felhasználásának törvényi szabályozása is. Segíti a bíróság munkáját a terhelt távollétében folytatandó eljárás, még akkor is, ha gyakori a tárgyalás megismétlése - az első- és a másodfokú eljárás között általában előkerül a vádlott -, mert lehetőség van az eljárás érdemi befejezésére legalább a jelenlévő vádlottakkal szemben. B u d a p e s t, 2004. április 27. Dr. b
Frech í
r
Ágnes ó
a Büntető vezetője
Fővárosi
Bíróság Kollégiumának
