A. O. Esther ELVESZETT LELKEK
A. O. Esther
ÖSSZETÖRT GLÓRIÁK
ELSŐ KÖNYV ELVESZETT LELKEK
ELŐKÉSZÜLETBEN:
HÍVOGAT A FÉNY AZ ÉLETFA
Írta: Aszódi-Ordódy Eszter Társszerző: Aszódi Ádám A szöveget gondozta: dr. Léhner Zsuzsanna Borító: Dobosy Anikó Minden jog fenntartva c 2012 A. O. Esther Az Összetört glóriák-sorozat hivatalos weblapja: www.aoesther.com © Ez a kiadás a Decens Magazin Média Kft.-vel való megállapodás alapján jött létre. © Minden jog fenntartva. A haikukat fordította: Kosztolányi Dezső és Pető Tóth Károly A könyvben szereplő személyek, misztikus lények, helyszínek és események a képzelet teremtményei, amelyekkel bárminemű hasonlóság vagy egyezés a véletlen műve. ISBN: 978-963-08-4744-5 © Kiadta a Decens Magazin Média Kft., 2012-ben E-mail:
[email protected] www.decens.hu Felelős kiadó: Aszódi Ádám Művészeti vezető: Dobosy Anikó Nyomta és kötötte: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János, ügyvezető igazgató
A.
O. Esther
Összetört glóriák ELVESZETT LELKEK
Első kiadás Decens Magazin Média Kft. Biatorbágy, 2012
„Szólj újra, fényes angyal, mert az éjben Fejem fölött nekem oly glóriás vagy, Akár a mennyek szárnyas hírnöke, A visszatorpanó, döbbent halandók Fehéren-égre-ámuló szemének, Míg nézik őt, hogy száll a lusta felhőn, A lég hullámain és elvitorláz." (WILLIAM SKAKESPEARE)
Tartalom I. FEJEZET: Az összecsapás II: FEJEZET: A préda nyomában III. FEJEZET. Erdőlakók IV. FEJEZET: Az Úszó Fények Éjszakája V. FEJEZET: Úton Joshuával VI: FEJEZET: Fagus börtönében VII. FEJEZET: Látomások VIII. FEJEZET: Holdszirének IX FEJEZET: Rabszolgavásár X. FEJEZET: Szemtől szemben XI. FEJEZET: Hívatlan látogatók XII. FEJEZET: A lélek utazik, a test marad XIII. FEJEZET: Liliomok XIV. FEJEZET: Kétségek közt XV. FEJEZET: Kurtizánok XVI. FEJEZET: Elhagyatva XVII. FEJEZET: Miranda XVIII. FEJEZET: A tanács XIX. FEJEZET: Készülődés XX. FEJEZET: A Bélyegzési Ceremónia XXI. FEJEZET: A fájdalom és a kín bélyege XXII. FEJEZET: A gyógyító fény XXIII. FEJEZET: Az új kurtizán XXIV. FEJEZET: A báli forgatagban XXV. FEJEZET: Az első tánc XXVI. FEJEZET: Liliomok XXVII. FEJEZET: A fehér boszorkány XXVIII. FEJEZET: Váratlan ajándék XXIX. FEJEZET: Bardo várában XXX. FEJEZET: Bíbor boldogság
XXXI. FEJEZET: Különös esőzések XXXII. FEJEZET: A bálban XXXIII. FEJEZET: AZ idő pora XXXIV. FEJEZET: Sorsdöntő pillanatok XXXV. FEJEZET: A néma ostrom XXXVI. FEJEZET: Ébren vagyok, vagy álmodom? XXXVII. FEJEZET: A leleplezés XXXVIII. FEJEZET: A Koponyák Völgyében
Előszó
... a forrás mentén elhelyezett, lámpásokkal teli kosarakhoz léptem. Kiválasztottam egyet, és lassan lehunytam a szemem. Igyekeztem megtisztítani a lelkemet, hogy egyetlen kívánságra fókuszáljak csupán, amellyel majd útjára bocsájthatom az úszó mécsesemet. A gondolataim nyomban lecsendesedtek, és eltűnt belőlük minden korábbi élmény. Lassan és mélyen lélegeztem; nem láttam már a házikókat, az erdőlakókat, sem a tündéreket A halványan csillogó tengerre gondoltam, amelynek felszíne háborítatlan sötétségben nyugszik. Összpontosítani kezdtem, és megnyitottam a szívemet, hogy szabadjára engedjem a kívánságomat, amelyet még magam sem ismertem Nem történt semmi. A víztükör sima maradt Kizökkentem a nyugalmamból. Lehet, hogy valamit nem jól csinálok? A víz fodrozódni kezdett, ez nem tetszett nekem. Még nincs mega kérdés, várj! – kiáltottam lelkem felé. De a víz már zavaros volt és egyre sötétebbé vált Mi történik? – kérdeztem szavak nélkül, de senki nem felelt. Aztán hirtelen megjelent egy lángoló fonal. Nem is fonal, inkább valami vastagabb. A víz tetején izzott, parázslott és kígyóként tekergett a hullámok felszínén. Értetlenül bámultam magam elé. A víz kioltja a tüzet... – győzködtem magamat. A tűzcsóva azonban nemhogy kialudt volna, de egyre fehérebben ragyogott.
Mi ez a látomás? – kérdeztem, és csukott szemhéjaim mögött hunyorogni kezdtem. A lángoló kígyó eztán szikrázni kezdett, majd úgy láttam, alakot ölt. Mintha betűket rajzolt volna az akkor már haragosan tomboló kék hullámokra. Igen, igen egy szó lesz az, amit meg kell látnom! Az izzás lángtengerré vált, majd letisztult, és egyetlen egy szót formált. ELIJAH ... és ekkor összecsuklottam.
ELSŐ KÖNYV
ELVESZETT LELKEK
I. FEJEZET
Az összecsapás Vajon meghalhat egy angyal a Gonosz keze által? ... a szakadó esőfüggönyön keresztül is jól láttam, amint a tüzes lángnyelvekkel izzó, nyolcágú korbács a levegőt sistergő hanggal átszelve, észvesztő sebességgel felém lendül. Nem féltem, hiszen nem tudtam, mi vár rám, de sejtettem, hogy fájni fog. S hogy milyen lehet a fájdalom? Elképzelni sem tudtam... Abban a világban, ahonnan érkeztem, ez ismeretlen fogalom volt, akárcsak a kín, a kétely, a bánat vagy a rettegés érzése. Alászállásommal azonban vállaltam mindazt, ami a földi léttel együtt jár, így tudtam, hamarosan mindent megtapasztalok, amiről korábban csak az Akashakrónikákban olvastam. Összeszorítottam az ajkaimat, és éreztem, amint felrepedt rajtuk a bőr. Ilyen törékeny volnék? – futott át az agyamon, miközben kíváncsian ízleltem meg a saját véremet. De nem maradt időm a töprengésre; meg kellett védenem újdonsült, szárnyatlan testemet Szorosan megmarkoltam és magam elé tartottam hosszú, hófehér fényt árasztó, holdkövekkel és ezüst virágokkal díszített Égi Kardomat. Vártam, hogy a lángoló kígyóként tekergő korbácsnyelvek elérjenek hozzám, s kivédhessem támadásukat. Bíztam az Istentől kapott erőmben és az elszántságomban, miszerint megállom majd a helyem itt, a Földön is. Az ütés ereje leterített, s a megdöbbenéstől elakadt a lélegzetem. A bőröm oly könnyen szakadt fel combjaimon és a karomon, mint valami hártya, s a
testemet borító ruha pillanatok alatt vörösre színeződött. Először nem éreztem semmit, ám néhány pillanattal később a lüktető fájdalom, és az azt követő égő kín tomboló viharként sújtott le rám. Forró folyadék csorgott végig rajtam, és miközben szédelegve megemeltem a fejem, láttam, hogy a saját vérem az, ami szép lassan beteríti a testemet. A kardom kettétörve, tőlem legalább tizenöt méterre, a sárba hajítva hevert, és fehér fény helyett vastag korom borította. A gyötrelem tépte-szaggatta minden idegszálamat, és úgy éreztem, nem bírom tovább. Sós víz kezdett ömleni a szemeimből, amitől alig láttam az amúgy is szakadó esőben. Csak néhány másodperccel később döbbentem rá, hogy életemben először sírok, és a patakokban folyó vízcseppek a saját könnyeim. Most már féltem, sőt rettegtem, és élesen felsikoltottam, amint megláttam, hogy a korbácsütés nyomán elszenvedett vérző sebeim nagy erővel lángolni kezdenek. A kínszenvedéstől úgy éreztem, darabokra hullik a testem. Forogni kezdett velem a világ, a tüdőmből kiszökött a levegő. A korbács időközben ismét a levegőbe lendült, s noha még láttam, amint tüzes szárai világító fénycsóvaként ragyogják be a csillagos eget, a következő pillanatban elsötétült előttem minden. Könnyedén lebegtem és nem éreztem mást, csak békességet. Egyszeriben eltűnt körülöttem minden; a komor városfalakat virágzó mezők és lankás dombok váltották fel. Végeláthatatlan, lágyan ringó, mézédes illatot árasztó virágtengerben sétáltam. Nem használtam szárnyaimat, hiszen gyermekkorom kedves rétjein jártam, és nem akartam csak úgy, sebtében átsuhanni felettük. Az ég narancsszínű volt, a horizontot nyolc vörös napkorong
ragyogta be varázslatos fénnyel, és meleg sugaraikkal simogatták a feléjük fordított arcomat. Hosszú, hófehér ruhát viseltem, amely a mellrészén selyemszalaggal volt összekötve. Éreztem, amint derékig érő óarany hajamba játékosan újra és újra belekap a tavaszi szellő, és boldog voltam, hiszen tudtam, végre hazaérkeztem. Lágyan megsimogattam az előttem hajladozó szivárványszínű virágok fejét, és elmosolyodtam, amikor meghallottam, hogy érintésemtől csilingelni kezdenek. Tudtam, már nagyon közel vagyok az otthonomhoz, és valóban: a virágok ritkulni kezdtek, majd feltűnt a smaragdzöld ösvény, amely a Fehér Fák Ligetébe vezetett A szívem boldogan megdobbant, amint talpaim alatt megéreztem a sötétben is világító selymes mohapárnákat. Sietve megemeltem hosszú ruhámat, és felgyorsítottam lépteimet, amint megláttam a misztikus fényben ragyogó, öreg fákat. Könnyedén szaladni kezdtem, és már majdnem elértem az első fát, amikor a hosszú, fehér, földig érő ágak megrebbentek, s mögülük hirtelen egy magas, fekete csuklyás alak lépett elő. Azonnal tudtam, hogy nagy baj van. Valami nincs rendben... Ide nem férkőzhet be a Gonosz, hiszen Isten védett kertje a Sötét Angyalok számára láthatatlan. Földbe gyökerezett a lábam. Nem volt erőm elmenekülni. Dermedten meredtem a sötét ruhás alakra, amikor egy hirtelen feltámadt fuvallat meglebbentette köpenyének szélét, és megláttam ónix berakású hatalmas kardját és az oldalára erősített, különös fényben parázsló ostorát. Magabiztosan közeledett, miközben bénultan bámultam rá, majd amikor már csak egy lépés választotta el tőlem, lassan hátrahajtotta a csuklyáját. Elijah volt az, a Sötét Angyalok vezére, az ostoros igazságosztó, akiről már
nagyon sokat olvastam, és még annál is több rosszat hallottam. A férfi hosszú és ébenfekete hajjal keretezett, ősi istenségeket idéző arca oly szép volt, amilyet talán még sosem láttam, pedig gyémántkék írisze hidegen csillogott, mint a jég. Magas volt és izmos, egy kőkemény harcos, akinek látványa elkápráztatott. Egyszerűen nem bírtam levenni róla a szemem, pedig tudtam, hogy nem közülünk való és semmi keresnivalója nincs ezen a helyen. Ő már a másik oldalhoz tartozott, amit én csak hírből ismertem, s amelyről tudtam, jobb, ha elkerülöm. Azért jött, hogy megöljön engem – hasított belém a gondolat, és futni próbáltam, de lábaim nem engedelmeskedtek az akaratomnak. A fekete kesztyűs kéz felém nyúlt, mire minden erőmet összegyűjtve sikítani kezdtem, de a torkomon nem jött ki egy árva hang sem. Elborzadva meredtem a Sötét Angyalra, ám ahogy fölém hajolt, arca egyre elmosódottabbá vált, majd újra elsötétült előttem a világ... Néhány pillanattal később újra az esőáztatta városban találtam magam. Félig eszméletlen állapotban lehettem, ám így is feltűnt, hogy már nem a hideg kövön fekszem, és a sebeim sem égnek olyan kínzó fájdalommal, mint néhány perccel korábban. Valaki a karjaiban tart – gondoltam. Valaki, akinek a súlyom körülbelül annyit jelent, mintha csak egy tollpihét tartana. Valaki, akit nem ismerek. Megpróbáltam kinyitni a szemeimet, de nem sikerült. A tudatomban örvénylő sötét hullámok újra és újra magukkal ragadtak, egyszerre úsztam és lebegtem a légüres térben fájdalmak és félelmek nélkül. Legbelül
persze sejtettem, hogy ez csak valamiféle átmeneti állapot, ám az agyam nem akart e békességből szabadulni. Aztán megéreztem az illatot, amelyről eszembe jutott valaki. Valaki, akiről tudtam, hogy ismerem. Erőlködve tapogatóztam emlékeim tengerében, s valami azt súgta, hogy az illat egy férfihoz tartozik. Egy nagyon szép férfihez, aki fekete csuklyát visel... Felébredtem. Az első, amit megláttam, a vonzó idegen volt. Fürkésző pillantással hajolt fölém, én pedig nem győztem gyönyörködni hűvös, gyémánt fénnyel csillogó mélykék szemében. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes? Sötét haján vízcseppek ragyogtak, halvány borostával borított állán apró gödröcske látszott, amely kisfiús karaktert adott amúgy szigorú arcának, és azon kaptam magam, hogy elveszek a tekintetében. De miért néz így rám? És miért nem a saját lábamon állok? Mintha csak meghallotta volna el nem hangzott kérdésemet, óvatosan a földre engedett, ám bal karjával a derekam mögé nyúlt, mintha attól félne, hogy a következő pillanatban elájulhatok. Beleborzongtam az érintésébe, és egy pillanatra megroggyantak a térdeim, mire azonnal utánam kapott. Szorosan átkarolt, másik kezével pedig kisimította arcomból esőáztatta hajfürtjeimet. – Hogy érzed magad? – kérdezte, miközben mélyen a szemeimbe nézett. Alig álltam a lábamon és fogalmam sem volt, hogy mit keresek itt.
– Borzalmasan – válaszoltam őszintén. – Mindenem fáj és szédülök. – Sok vért veszítettél – állapította meg, miközben lehajolt, és kezeit óvatosan végigfuttatta a sebeimen, mire összerándultam a fájdalomtól. – Ne haragudj! – szabadkozott. – Látnom kellett, hogy mennyire hegedtek be a sérüléseid. Elképedve követtem a pillantását, és a testemet borító sötét sebek láttán fölfordult a gyomrom. Hideg veríték folyt végig a homlokomon, miközben szinte letaglózott az idegpályáimon végigsöprő fájdalom. Elviszlek innen! – közölte határozottan, és megragadott a karomnál fogva, majd amikor látta, hogy nem mozdulok, hozzátette: – Ne félj, nem bántalak! De miért mondja ezt nekem? Miért kéne félnem? – Én... – kezdtem hozzá akadozva – szörnyen érzem magam. – Tudom. Rezzenéstelen arccal, türelmesen nézett rám, miközben lágyan húzni kezdett maga után. – Mennünk kell! Ne vesztegessük tovább az időt! – Ki vagy te? – kérdeztem kábán, és próbáltam rájönni, hol láttam korábban ezt az arcot. Nem válaszolt azonnal. – Az én személyem pillanatnyilag nem lényeges – felelte végül kimért udvariassággal, ám szája szegletében mintha halovány mosoly villant volna meg. – Mi történt? Miért nem emlékszem semmire? – kérdezősködtem tovább. – Majd mindent elmondok, de most biztonságos helyre kell mennünk, ahol elláthatom a sebeidet! –
mondta, és lopva körülnézett, mintha attól tartana, figyelnek bennünket. – Hol vagyunk? – makacskodtam. – Umbra sötét erdejében, közvetlenül Spero városa mellett. Elindulhatnánk végre? A hangjából kiérződő türelmetlenség kíváncsivá tett. Az agyam lázasan kutatott az utolsó emlékek után, miközben megmentőm arcát és fekete ruháját kémleltem. – Te nem vagy közülünk való – jelentettem ki tétován, bár magam sem tudtam, ez a megállapítás pontosan mit takar. – Valóban – felelte hűvösen. – De akkor... – folytattam volna, ám abban a pillanatban újra rákezdett az eső, és a váratlan hideg zuhanytól elakadt a szavam. Felocsúdtam. Hirtelen minden világossá vált előttem. Emlékképek tucatjai peregtek le a szemeim előtt, és kezdett összeállni a kép: a koldus, akinek megmentettem az életét..., a Sötét Angyalok felbukkanása..., az éjszaka sötétjét átszelő tüzes korbács..., majd az ütést követő kín és a fájdalom..., a vérrel keveredett könnyeim íze, és a meseszép idegen, aki oly kegyetlen volt velem... A megdöbbentő felismeréstől kiáltásra nyíltak ajkaim, ám a férfi egy mozdulattal a számra tapasztotta a kezét és egészen közel hajolt hozzám. – Én nem tenném a helyedben – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd várakozva a szemeimbe nézett, mintha csak azt vizsgálná, elég erélyes volt-e velem. Váratlan reakciója láttán megremegtem. Nagyot nyeltem s bár csontjaimat félelem járta át, bólintottam, ő pedig levette rólam a kezét Vörös felhő borult az
agyamra, amikor felfogtam hogy a saját vérem kis híján elvette az életemet. – Elijah! – tört ki belőlem. – Hogy tehetted ezt velem?! – Ne légy álszent! Ellenségek vagyunk idelent – válaszolta hidegen. – Meg is ölhettél volna... – Magadnak köszönheted... – mondta elgondolkodva. – Miért jöttél Égi Karddal ellenem? – Meg kellett védenem azokat az embereket! – kiabáltam lángra gyúlt arccal. – Senki nem kért rá – vonta meg a vállát. – Hagynotok kéne végre, hogy tegyük a dolgunkat, de ti mindig mindenbe beleavatkoztok. Azok emberek, akiket oly vehemensen védelmezel, egyáltalán nem olyan jók, mint amilyennek hiszed őket! És akkor a hamis Térítőkről még nem is beszéltünk. A legtöbbjük pokolra való, majd magad is meglátod! – Pokolra valók? – kérdeztem hitetlenkedve, és egyre ingerültebb lettem a belőle áradó arroganciától. – És magadat hová sorolnád? A kezeidhez több vér tapad, mint bárkinek idelent a Földön. Hogy lehetsz ennyire kegyetlen? Keserűen felnevetett és kissé leereszkedően válaszolt. – Kegyetlen? Olyan vagyok, amilyennek lennem kell. Amilyet e világ érdemel. A mondataiból áradó sötét cinizmustól elpattant bennem valami, és – mit sem törődve a kettőnk közti nyilvánvaló fizikai erőkülönbséggel – nekirontottam. – És én ezt érdemeltem? – kiabáltam rákvörös arccal a sebeimre meredve, és ökleimmel teljes erőmből püfölni kezdtem. – Bűntelenül érkeztem, és kis híján megöltél.
Úgy állt ott, mint egy kőszobor, szinte észre sem vette erőtlen próbálkozásomat, aztán mégis megmozdult. Finoman lefogta és a hátam mögé szorította egyre csapkodó karjaimat, majd közelebb húzott magához. – Nem volt választásom! – közölte mélyen a szemembe nézve, és lassan az ajkaimra vándorolt a tekintete. Aztán hirtelen elengedett és néhány lépésnyire távolodott tőlem. – Fagus és Bardo is velem voltak, s miután látták a kardodat, amely kárt tehetett volna bennünk, vért akartak. A te véredet. A távolba meredt, hátat fordított nekem. Sudár alakja élesen kirajzolódott a Hold ezüstösen csillogó fénye előtt, ám így is láttam, amint karjait lassan összefonja széles mellkasa előtt. – Sokan vadásznak rátok, s a társaid egy részét már be is gyűjtötték. Ha nem velem találkozol – itt elhallgatott egy pillanatra talán már nem is élsz. Tudtam, hogy igaza van, mégsem voltam képes hálát rebegni az életemért, annál sokkal jobban bosszantott a belőle áradó felsőbbrendűség és magabiztosság. Ezért inkább a többiekről kérdeztem. – Miért vadásztok ránk? – Miért harcoltok ellenünk? – kérdezett vissza kelletlenül. – Miért kell nektek mindenhol ott lennetek? – A jókat védjük, te is tudod! – És ki számít jónak, kedves Sophiel? – tette fel a költői kérdést, noha pontosan tudtam, hogy nem érdekli a válaszom. – Honnan tudod egyáltalán a nevem? – léptem hátra meglepetten. – Hamar híre megy az újonnan alászállt Angyaloknak – felelte jeges gúnnyal a hangjában –, ráadásul Égi
fegyverrel jöttél ellenünk. Mondd, még hány ilyen kardot kovácsoltak a Fehér Fák ligetében? – Semmi közöd hozzá! – vágtam vissza, majd gúnyosan folytattam. – Miért, a te korbácsod talán barátságosabb? – Van, akivel képes barátságosan bánni... – nézett rám különös mosollyal a szája szegletében –, de az ellenségnek nem kegyelmez. – Szomorú, hogy mára a saját testvéreidet tartod az ellenségeidnek – jegyeztem meg halkan, és láttam, hogy ezzel felingereltem. – A Föld nem az ő színterük – csattant fel mérgesen rá adásul ők avatkoznak újra és újra kéretlenül a dolgainkba. Meg érdemlik hát a kínszenvedést! A rácsok mögött legalább szemmel tarthatjuk őket – az idők végezetéig. – Hát ezért nem öltél meg? – kérdeztem elcsukló hangon, mert alig tudtam nyelni a torkomat szorító gombóctól. – Nekem is ezt a sorsot szánod? Az örökkévaló rabságot? Elijah nem válaszolt, s vészjósló hallgatása tovább növelte bennem a feszültséget. Néhány lépést tett a mögöttünk kanyarodó ösvény felé, és úgy tűnt a távolból felénk szűrődő zajokra figyel. A szívem egyre gyorsabban pumpált, az izmaim ugrásra készen megfeszültek. Azon kaptam magam, hogy szemeim a vadon sűrűjét pásztázzák a menekülés lehetséges útját keresve, és az agyam lázasan kombinál. Vajon eljuthatok a rengetegig, mielőtt lecsapna rám? Tudtam, ha sokáig morfondírozok ezen, sohasem fogok elindulni, ám nem nézhettem tehetetlenül, hogy sorsom ily különös, tragikus vargabetűt tesz életem még
előttem is láthatatlanul kanyargó útján. Nem törődve a testemet tépő fájdalommal, minden erőmet összeszedtem, majd hirtelen meglódultam és egy szempillantás alatt az erdő sötétjébe vetettem magam. Bár valószínűleg csupán percek teltek el, úgy éreztem, mintha órák óta futnék. Szakadt rólam a víz, a tüdőm égett és zihálva kapkodtam a levegőt. Ágak csapódtak az arcomba, és többször elestem a nedves avarban, sokszor métereket bucskázva a lankásabb domboldalakon. Igyekeztem csendben maradni, ám így is többször felnyüszítettem a fájdalomtól és alig bírtam visszatartani a belsőmet szétfeszítő, torkomat mardosó zokogást. Féltem, iszonyúan féltem, hogy mi lesz akkor, ha Elijah utolér, és dühében, amiért megszöktem tőle, esetleg olyat tesz, amit maga is megbán majd később. Láttam, mekkora ereje van, s hogy lángoló korbácsa milyen pusztításra képes. Sártól szennyezett sebeimet tövisek szakították fel, és úgy éreztem, elájulok a kíntól. Halkan zokogva szaladtam tovább, és lassan egyre beljebb jutottam az erdő sűrűjében. Az utat nem láttam, ezért félő volt, hogy nem jó irányban haladok, ám igyekeztem a Hold időnként előbukkanó fényéhez igazítani lépteimet, és reméltem, hamarosan segítségre találok. Sajgott minden tagom, és az egyik bokám is kificamodott, de sántikálva is továbbigyekeztem. Újra elestem, ám fejemet ezúttal alaposan beverhettem valamibe, mivel homlokomhoz nyúlva élénkvörös vér borította be a kezeimet. Tudtam, hogy nagyon nagy bajban vagyok, s ha nem történik valamiféle csoda, végzetem, a szépséges, ám annál könyörtelenebb Sötét Angyal hamarosan rám talál.
II. FEJEZET
A préda nyomában Olyan gyorsan történt minden, hogy Elijahnak szinte felocsúdni sem volt ideje. Érthetetlen volt számára, hogy a lány, aki alig állt a lábán, hogyan tudott ilyen gyorsan elillanni mellőle. Haragosan fújt egyet, hisz hibázott. Komótosan összehúzta magán durva szövésű, ezüst csatos köpenyét, és összeráncolta sötét szemöldökét. Magának sem vallotta volna be, de szórakoztatta, hogy a szépséges angyallány ennyire leleményes, és ellene mert fordulni, hiszen tudnia kellett, hogy a legkisebb erőlködés nélkül megölhette volna. Sokkal erősebb és gyorsabb volt a lánynál, ráadásul jól ismerte ezt a vidéket. Szeretett vadászni, hisz ilyenkor az ösztöneinek élhetett. Ellenségeit általában könyörtelenül megölte, vagy a nyomában lihegő sahranokra hagyta, akik kiszívták, majd apró kristályüvegbe zárták a szerencsétlenül járt áldozatok lelkét, visszamaradt porhüvelyeiket pedig a Mágushoz szállították, aki élőhalottakat varázsolt a tetemekből. A két világ között rekedt lelkek száma nőttön-nőtt, s így egyre nagyobbá vált a hadsereg, amely rendíthetetlenül tört előre, és egyre nagyobb birodalmat tudhatott magáénak. A Sötét Angyal kész volt a vadászatra. Esőáztatta ébenfekete tincseit egy mozdulattal hátra söpörte az arcából, mélyen beszívta a levegőt, majd amikor megérezte a csapás pontos irányát elmosolyodott. Némán haladt előre a komor fák között, és egy. re közelebbről hallotta a lány minden rezdülését. Érezte bőrének illatát,
szívének vad kalimpálását és elfojtott, sírós zihálását. Szemei gyakorlottan pásztázták a sűrű tölgyesben lebegő sötétséget, és amit halandó szemek egybefüggő fekete masszának véltek volna, azt ő olyan részletgazdagon látta, mintha fényes nappal lett volna. Ki tudta venni minden egyes fűszál alakját, a sűrű cserjék közt megbúvó, éjszaka vadászó állatokat, és persze a menekülő Sophiel nyomát. Vékony, kettétört ágacskák, tüskés bozótokon fennakadt ruhafoszlányok, csillogó arany hajszálak, és a földön felkavart, véres falevelek jelezték, merre futott prédája, mégsem látta sehol sem... de nem aggódott, hisz jól tudta, csak idő kérdése és elkapja. Sophiel gyönyörű angyal volt, szebb, mint amilyet Elijah valaha is látott, s tisztasága áthatotta minden porcikáját. Merőben más volt, mint a bukott angyal egzotikus küllemű halandó és halhatatlan szeretői, akikkel testi vágyait rendre kiélhette. A Sötét Angyal misztikus szépsége megbabonázta a nőket, így nem került sok energiájába magába bolondítania a Föld legszebb asszonyait, de egyre inkább untatták ezek a mindennapos kis játékok, amelyek mindig ugyanúgy végződtek. A nők kérés nélkül olvadtak az ölelésébe, érintéséért pedig pillanatok alatt eladták a lelküket az ördögnek. Kárpótlásul ugyan oly tüzes és szenvedélyes éjszakákat kaptak, amilyenekről talán korábban álmodni sem mertek, a viszonzatlan szerelem oltárán azonban előbb-utóbb mindannyian elfonnyadtak, s mire észbe kaptak, kihasznált, reményvesztett szolgálókká váltak. Elijah ideig-óráig élvezte a hódítás mámorát, ám belül üres volt és mélységesen magányos. A szerelem érzését hírből sem ismerte, de nem is hitt az efféle nyíltan
önveszélyes, kitárulkozó érzelmekben. Sophiel azonban az első pillanattól fogva különös hatással volt rá. Mágnesként vonzotta nőies testének minden domborulata, aranyszín hajzuhataga és kislányos babaarca csakúgy, mint bátor, őszinte, harcias énje és esendő gyengesége, hiszen „fiatal" teremtmény volt, legalábbis hozzá, a legöregebbek egyikéhez képest. A Sötét Angyal sokat látott az elmúlt évezredek során: földi életek százezreinek elmúlását. A háborúk és csaták során kezei által elhullott ellenségei iránt nem érzett részvétet vagy irgalmat, tette, amit tennie kellett, és hitte, hogy a Föld népe nem érdemli meg azt a sok jót, amit kapott. Számára az emberek többsége kártékony parazita volt, akik saját otthonukat pusztítva, egymás fején taposva próbáltak érvényesülni rövidke halandó életük során. Megvetette őket és az anyagi javak iránt érzett imádatukat. Úgy gondolta, az emberek csillaga leáldozott, s rövidke ittlétük legfeljebb arra érdemes, hogy az alvilág szolgasorába süppedve idővel eleméssze őket a sötétség. Nem volt igazán nehéz dolga, hiszen a halandók nagy része réges-régen nem az Isten törvényei szerint élt, ezért az Árnyékbirodalom rohamos tempóban növekedett. A gond csupán a Térítőkkel volt, akik Isten igéjét hirdetve segítő kezet nyújtottak jóknak s rosszaknak egyaránt, és eltökélten igyekeztek helyrehozni mindazt, amit a többiek elrontottak. A Sötét Angyal nem hitt a bűnbocsánatban és az emberek megjavulásában, ezért vezértársaival úgy döntött, hogy véget vet a Térítők térhódításának, s a Mágussal szövetségre lépve maguk veszik majd kézbe a világ irányítását.
Elijah aznap éjjel látta meg először a lányt, amikor katonáival összecsaptak Spero külvárosának ősi temetőjében a Térítők csapatával. Igen élesen emlékezett minden egyes mozzanatra, ami akkor történt... Csak néhány angyal harcolt az emberekkel együtt, ám mind fiatalok is tapasztalatlanok voltak, így a három vezér, Eiijah, Fagus és Bardo számára nem volt kérdéses a csata végkimenetele. Véres küzdelem kezdődött, amelyből mindenki derekasan kivette a részét, ám a sötét erők mágikus fegyverei erősebbnek bizonyultak a ¡ók Égi Kardjainál. Bénító erejű csapásokat mértek az angyalokra és rabláncra verték őket, a Térítőket azonban kivétel nélkül lemészárolták. Bár a legnagyobb küzdelem a szabadban zajlott, az emberek egy maroknyi csapata bemerészkedett a városi temetőben található ódon kápolnába, hogy meglepjék a Sötét Angyalokat. Úgy vélték, vezetőik nélkül az élőhalottak serege szétszéled és könnyebben legyőzhetővé válik majd. Sophiel is a bátrak között volt, akik bíztak erejükben, ám egyikük sem gondolta, hogy ilyen ellenállásba ütközhetnek, s hogy ellenségeik pillanatok alatt visszaküldik lelkeiket a Teremtőnek. Sorra hullottak el a küzdelemben, és az angyallány is sarokba szorult, amikor a temető végén található kriptasori lezáró kőkerítés előtt a három Sötét Angyal bekerítette. Fagus kezében kétélű pallos, Bardo baljában pedig izzó buzogány éktelenkedett, és bár Eiijah volt hármuk közül a leghatalmasabb, Sophiel valamiért őt választotta. Kihúzta magát, hogy törékeny teste nagyobbnak tűnjön, kivonta Holdkövekkel kirakott, fehéren világító kardját, majd halkan, csengő-bongó hangon beszélni kezdett Elljahnak:
– „A szeretetheti nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár..." – Blablabla – üres szavak! – vágott közbe Bardo, de a lány rá sem hederített. – Nem muszáj harcolnunk, Elijah! – kiáltotta bátran a harcos felé. – Segítek neked, hogy visszatalálj az Úrhoz! Fagus és Bardo fülsértő hangon felröhögtek, majd gúnyosan visszavágtak: – ... Mi is segíthetünk neked, Kicsike, hogy visszatalálj az Úrhoz! – és sokat sejtetően meglóbálták felé gyilkos szerszámaikat. Bár az angyalok halhatatlanok voltak, Sophiel tudta, hogy a Sötét Angyalok pokoli tűzből táplálkozó fegyverei képesek lennének megölni őt. De a hite erősebb volt a félelmeinél, ezért bátran megvetette a lábát, és elszántan az ellenségei felé fordult. – Gyertek csak! Fagus mozdult meg először, s lomhán, a vállára vetett pallossal, mint egy hóhér, megindult Sophiel felé nyomában a gonoszul vigyorgó Bardóval. Két irányból közelítették meg a lányt, és szemükön látszott, hosszas kínszenvedést szánnak áldozatuknak. Fagus összehúzott szemekkel méregette, és kérdőn odavetette társának: – Ne csináljunk inkább kurtizánt belőle? Tetszetős darab. Nem szívesen csonkítanám meg. – Ugyan már, Fagus! Ne érzelgősködj! – dörrent rá Bardo, és magasra lendítette a buzogányát, amely vörös fényben kezdett izzani. – Te is láttad, hogy Égi Karddal jött ellenünk! Az ilyeneket lehetetlen betörni! Sosem
lenne belőle odaadó ágyas! Öljük meg vagy vigyük a többi közé! – Hát legyen! – vonta meg unottan a vállát Fagus és pusztító csapásra emelte pallosát. – Megálljatok! – kiáltott rájuk hirtelen Elijah, aki eddig csendben figyelte a jelenetet. – Majd én elintézem, ti menjetek a dolgotokra! – folytatta ellentmondást nem tűrő hangon, mire társai csalódottan visszavonulót fújtak és elindultak a kápolna felé, de a sor végén található hatalmas kőkereszttől még rosszmájúan visszakiabáltak: – Ne siesd el, Elijah! Hadd szenvedjen egy kicsit! – és gurgulázva röhögni kezdtek, miközben vágyakozó tekintettel várták az egyenlőtlen összecsapás kezdetét. Elijah nem erre számított. Azt gondolta, a leghatalmasabb harcosok egyike, Mihály vagy Gábriel arkangyal lesz az, aki legközelebb szembekerül vele... ehelyett ott állt egy törékeny látomás, egy álomszép lány, akihez foghatóval korábban sohasem találkozott. Bár gonosz énje szomjazta ellensége leigázását, valami megálljt parancsolt a korbácsot lendítő karjának, s így az, amikor sisteregve-lángolva az angyal törékeny testébe csapott, tudta, hogy nem okozott visszafordíthatatlan károkat Érezte, hogy társai vért kívánnak, ezért akkorát kellett ütnie, hogy a lány halottnak, de legalábbis súlyosan sérültnek látsszon..., s amikor Sophiel véres ruháiban a földre hanyatlott, mint egy megtépázott liliom, Elijah újra meglendítette az ostorát. A rövidnek tűnő műsor azonban untatta társait, így a több izgalmat ígérő, még mindig csatazajtól hangos rét felé vették az irányt, a Sötét Angyal pedig kettesben maradhatott a földön fekvő lánnyal.
A tüzes ostor végül nem sújtott le, hanem némán összetekeredve gazdája nadrágszíjára repült, Elijah pedig áldozata mellé sietett. Pillantása lassan végigvándorolt a lángoló sebeken, és megcsóválta a fejét Letérdelt, majd lehunyta szemeit, és tenyereit a vérben táncoló lángnyelvek fölé helyezve halkan mormolni kezdett valamit – mire a megzabolázhatatlannak tűnő tűz kialudt. A lány sérülései olyan súlyosak voltak, hogy abba egy halandó azonnal belehalt volna, de Sophiel angyal volt, így bár halottnak tűnt, mégis pislákolt benne az élet. Mellkasán egy ezüst virágokkal körülölelt kristály csillogott lágy, halványzöld fénnyel, és ugyan egyelőre nem volt látványos az eredménye, a férfi tudta, hogy a lány a fénynek köszönhetően gyógyulófélben van: szívcsakráján keresztül a kőből áradó Éltető Energia lassan meggyógyítja. Sophiel kislányosan szép és hibátlan volt. Orcáit selymes rózsa-pír borította, érzéki ajkai a rajtuk szétkenődött vértől vörösen csillogtak, hosszú, könnyáztatta szempillái félhold alakban borították szorosan lezárt szemeit. Arcát óaranyszínű, lehetetlenül hosszú hajzuhatag keretezte, amely köpenyként terült szét a teste alatt. A Sötét Angyal pillantása tovább vándorolt a lány nőies dekoltázsán, karcsú derekán és hosszú combjain, melyeket mély sebek borítottak. A vágások a csontig hatoltak, nem csoda, hogy a fiatal teremtés eszméletét vesztette a fájdalomtól. Elijah a tőrével megvágta a tenyerét, és kibuggyanó sötét vérét a mély sebekbe csurgatta, mire azok gyógyulásnak indultak. Csak nézte, nézte a lányt, és a fokozatosan behegedő sebeket, ám a sajátos szertartást egy arra menetelő osztag zavarta meg.
– Minden rendben, Uram? Szüksége van ránk? – kérdezte a sor élén álló fátyolos szemű, élőhalott katona. – Megoldom! – válaszolta Elijah zordan, mire a katona tisztelettudóan biccentett felé, és tovább vezényelte csapatát. Elijah tudta, hogy nincs sok ideje, mielőtt megint erre jár valaki, ezért karjaiba kapta a lányt és eltűnt vele a sötétben. A Sötét Angyal szinte láthatatlanul nyomult be egyre mélyebben az erdőbe. Érezte, hogy Sophiel már nagyon közel van ezért halkan és óvatosan haladt, mint egy zsákmányára leső ragadozó, aki épp lecsapni készül. Aztán meglátta a lányt, amint egy tisztás felé igyekezett, amelyet különös fénnyel ragyogott be a Hold. De azt is látta, amit a sebesült angyal nem láthatott: a csillag alakban felé közelítő sahranokat, akik kardjaikat magasan a fejük fölé tartva a végső csapásra készültek. Elijah tudta, hogy azonnal cselekednie kell, ha meg akarja akadályozni az elkerülhetetlent. A lángoló ostor olyan gyorsan csapott le, hogy a pokoli teremtményeknek felocsúdni sem volt idejük: kettőnek sisteregve metszette le csuklyástul a fejét a nyakáról, míg a korbács többi ága a maradék négy támadóra sújtott le elemi erővel. Karok és lábak váltak el a sötét testektől, s a fekete köpenyek füstölve égni kezdtek. Fülsértő, pokoli sivításukba beleremegett az ég, miközben a levegőbe repülő, égő testrészeik bevilágították az erdő sötétjét. A Sötét Angyal alapos munkát akart végezni. A korbács ismét lecsapott, és a tétován tántorgó sahranok némán összerogytak. A füsttől alig lehetett látni, és
förtelmes bűz áradt az égő maradványokból támadt kupacokból, amelyek kékes lángokkal égtek el és megtöltötték a levegőt fekete pernyével. Dolga végeztével Elijah határozottan átvágott az égő tetemeken, és arrafelé tartott, ahol a lányt utoljára látni vélte, ám legnagyobb megdöbbenésére nem lelte nyomát. Biztos volt benne, hogy a küzdelem során Sophielnek nem esett bántódása, ám azt is tudta, saját erejéből nem juthatott volna néhány lépésnél tovább...
III. FEJEZET
Erdőlakók Erőtartalékaim végső határán jártam, amikor meghallottam a lángoló ostor semmihez sem hasonlítható, levegőt átszelő hangját. Hát utolért és ismét lesújt rám – gondoltam. Riadtan fordultam meg, s ereimben megfagyott a vér. A Mágus sötét teremtményeinek, az emberek által lidérceknek tartott, fekete bőrű pokoli szörnyek, a sahranok csapdájába estem, akik a végső csapást készültek rám mérni fejeik fölé emelt bíbor fényű kardjaikkal, amikor hirtelen lángoló ostorszárak villantak meg a magasban. Istenem, add, hogy gyors halálom legyen! – fohászkodtam. Szorosan behunytam szemem és felkészültem a halálra, ám a következő pillanatban fülsértő sivítás töltötte meg a teret, majd pokoli füst és bűz lepett el mindent. Kardok villantak és a kígyóként tekergő, izzó ostorszárak újra munkához láttak, de valami csoda folytán sértetlen maradtam. Miközben dermedten néztem a semmiből kialakult ádáz harcot, egyszer csak egy hang szólított meg a semmiből. – Psssszt! Jobbra, aztán balra néztem, de nem láttam semmit és a hátam mögött sem volt senki. Képzelődöm vagy tényleg szólt valaki? – Pssssszt! Itt vagyok! – szólalt meg a fejem fölül egy vékonyka hang, majd a tulajdonosa figyelmeztetően a
szája elé tette mutatóujját, jelezvén, hogy én is maradjak csendben. Rendben, bólintottam némán, és szívem megtelt a remény sugaraival. A manószerű, vékonyka lény egy rugalmas indán ereszkedett le hozzám. majd ügyes mozdulattal a hónom alá hurkolt egy kötelet és intett, hogy kapaszkodjak meg a kezem előtt himbálózó bogban. Megmarkoltam a csomót, és majdnem felsikoltottam, mert a következő pillanatban eltűnt alólam a talaj és repülni kezdtem. Behunytam a szemem és nyikkanni sem mertem. Magasra, a fák lombkoronái fölé emelkedtem, majd óvatos kis kezek érintését éreztem a derekamon és a karjaimon, aztán tovább repültem. A fák törzsei és hatalmas ágai szélsebesen süvítettek felém, ám egyik sem érte el testemet. A lábam többé nem érintett szilárd talajt, mégis furcsamód biztonságban éreztem magam és tudtam, az Isten segítőket küldött nekem. Nem tudom, mennyi ideig repülhettem így, ám egyszer csak lehuppantam valamire. Édes hársfaillatot éreztem, s amikor kinyitottam a szemem, egy lenyűgöző, kör alakúi teraszon találtam magam. Velem szemben alacsony, vékony lányka ült halványkék, virágszirmokat formázó ruhájában. Apró lábain a ruha színéhez illő papucs díszelgett, amelyet tarka szalagok erősítettek lábszáraihoz. A haja gesztenyeszínü volt és ezerfelé állt, mintha csak a szél kócolta volna össze fürtjeit, s finom metszésű arca a tündérek szépségére emlékeztetett. – Mitsuko vagyok! – szólított meg csilingelő hangon bájos megmentőm, majd könnyedén meghajolt előttem és egy csésze gőzölgő italt nyújtott felém. – Boldog vagyok, hogy vendégül láthatlak a házamban!
Mukkanni sem tudtam. Az imént még az erdő túlsó felén a kivégzésemre vártam, s most valahol a fák lombjai felett, egy különös kis lény társaságában üldögéltem. – Engem Sophielnek hívnak – feleltem nagyokat pislogva, és bambán az ital felé nyúltam. – Köszönöm, hogy megmentettél! – Nekem öröm, hogy segíthettem! – válaszolt kedvesen. – De mondd csak, ml dolgod volt angyal létedre azokkal a borzalmas sahranokkal? – Szembeszálltam egy... – kezdtem akadozva, de valamiért nem forgott a nyelvem. – Nem hittem, hogy bántani fog... – próbáltam újra, de úgy éreztem, elájulok. A rosszullét hullámai alattomosan csaptak le rám. – Nem érzem túl jól magam – suttogtam, mire a kis lény azonnal felpattant. – Semmi baj, ó, de buta vagyok! – hadarta vékonyka gyerekhangján, majd gyorsan kettőt tapsolt. – Yasuo! Gyere, segíts! Újabb kócos kis lény tűnt fel, ezúttal egy hímnemű, és mielőtt bármit is szólhattam volna, ő is könnyedén meghajolt előttem, majd a karomnál fogva felsegített és óvatosan bekísért egy félárnyékos szobába. Finoman egy szépen megvetett ágyra ültetett, majd kedvesen így szólt: – Feküdj le, mindjárt ellátjuk a sebeidet! – Sophielnek hívják – súgta a fülébe az időközben odaérő Mitsuko, majd felém fordult. – Kérlek, fogyaszd el az italt, amit adtam neked! Gyógyító növényekből készült, jót fog tenni! Nem kételkedtem a szavaiban, ezért egy hajtásra megittam a fahéj ízű innivalót, és az ágyra hanyatlottam. A Yasuo névre hallgató fiú eközben különféle kerek
faedényeket szedegetett le az ajtó mellett található polcról, majd gyorsan munkához látott. – Ez egy picit fájni fog! – mondta elnézően, és egy zöld folyadékba mártott puha ronggyal elkezdte lemosni a sebeimet. Rettenetesen csípett a különös massza, de tudtam, muszáj a sérüléseimet rendbe tenni, különben tényleg nagy bajba kerülök. – Mikor szerezted őket? – kérdezte, s hunyorogva a hegeket tanulmányozta. – Néhány órával ezelőtt – nyögtem, és fásultan konstatáltam, hogy a forró italtól egvre jobban érzem magam, noha az álmosság ólomsúllyal húzta lefelé a szempilláimat. – Ez igazán különös – dünnyögte. – Azt gondoltam volna, hogy legalább egyhetesek. Nem értettem, miről beszél, de nem volt erőm jobban odafigyelni. Az egyre erősebben rámtörő álom egyszerűen elnyomott. – Aludj csak. a pihenés is gyógyít! – suttogta csendesen, és finom mozdulatokkal tovább tette a dolgát. *** Arra ébredtem, hogy kellemesen meleg, selymes napsugarak simogatják az arcomat. A távolból csodálatos dallam szállt felém, úgy hangzott, mintha gyermekek énekelnének valahol. A dallamot sípszó, lágy dob-ütem és valamiféle húros hangszer kísérte. A dalocska a következőképpen szólt: „Várok reád. A vágy epeszt.
Te jössz, te jössz. Halottam ezt. Te vagy. Hisz ösmerem e neszt. Nem, bús szívem, kora öröm. Csupán az őszi szél gonosz játékát űzi, az motoz a könnyű bambusz-függönyön".1 Magam sem értem miért, de Elijah jutott eszembe e szöveg hallatán, majd amikor ráébredtem, hogy ez voltaképp egy szerelmes nóta, fülig vörösödtem és igyekeztem másra koncentrálni. Ingerülten felültem az ágyban. Nem akartam Rá gondolni, sőt egyáltalán semmire sem akartam gondolni Az alászállásom egyáltalán nem úgy alakult, ahogy terveztem, és az azóta történt eseményektől rendkívül zaklatott voltam. Duzzogva körülnéztem, ám attól, amit láttam, azonnal elszállt minden rossz érzésem. Egy parányi hálófülkében voltam. Az ágyam lágy gallyakból font, íves háttámlája mögött meseszép ablakot pillantottam meg, amely valamiféle ásványból lehetett kifaragva, és bár nem látszott át, ahhoz kellőképpen világos volt, hogy az aranyló napsugarak áthatolhassanak rajta. Közvetlenül mellettem piciny asztalka állt, s rajta egy öblös, sötétbarna raku csésze, amelyben csodás színű zöld tea illatozott Nagyon szomjas voltam, ezért gondolkodás nélkül megittam a teát, és érezhetően felfrissültem. A szobám ajtaja ovális volt rajta vékony rézből készült virágzó kúszónövényt formázó minta futott végig. 1 Nukada
A falakat festménytekercsek díszítették, amelyekre valószínűleg kézzel festettek – ha jól vettem ki – parányi tündéreket. Kopogás hallatszott, ám mielőtt válaszolhattam volna, egy boglyas, gesztenyebarna hajjal keretezett arcocska bukkant fel a résnyire nyitott ajtó mögött. – Mitsuko vagyok, emlékszel rám? – kérdezte kedvesen, és ekkor vettem csak észre, hogy újdonsült manó-ismerősöm voltaképp egy gyermek. – Hogyne emlékeznék – mondtam vidáman, hiszen megmentetted az életemet! A kerekded babaarcon enyhe pír futott át, mogyoróbarna szemei büszkén csillogtak. – Ügyesen elillantunk a csatatérről! – kuncogott. – De a valódi érdem Yasuoé! – folytatta, majd kis kezeivel felém intett. – Látod? Ekkor vettem csak észre, hogy a jobb karomat és a lábaimat kötések borítják; a puha, hófehér gyolcsanyag alól különféle levelek és virágok kandikáltak ki, némelyiknek igen erős citromillata volt. Nem is éreztem fájdalmat, csak tompa sajgást. Hálásan bólintottam köszönetképpen, és kezeimmel óvatosan végigsimítottam a kötéseket. – Yasuo a mi gyógyítónk – magyarázta Mitsuko. – Ő afféle füvesember, már amennyire minket, erdőlakókat embernek lehet nevezni – kacarászott saját szójátékán. – Voltaképp kik vagytok ti? – kérdeztem immáron én is jókedvűen, hisz Mitsuko derűs kisugárzása pillanatok alatt rám ragadt. Egyesek manóknak neveznek minket, míg mások erdőlakóknak – felelte. – Olyanok is akadnak, akik
tündéreknek hisznek, de azok végképp nem vagyunk, bár kétségkívül szoros kapcsolatot ápolunk velük. – A tündérekkel? – kérdeztem meglepetten, hiszen róluk még csak könyvekben olvastam, de személyesen soha nem találkoztam velük. – Ezek szerint valóban léteznek? – De még mennyire! – bizonygatta Mitsuko. – Nemsokára magad is meglátod! Elmosolyodtam, mert még sosem láttam igazi tündéreket. Azt hittem, csak az emberek könyveiben léteznek, és jó érzés volt valakitől azt hallani, hogy a mesék olykor életre kelnek. – Ti igazi manók vagytok? – érdeklődtem tovább. – Nos... – kezdett bele Mitsuko – magad is láthatod, nem vagyunk zöldek, bár a füleink kissé hegyesek, ezért akár manónak is nevezhetsz bennünket. Nem öregszünk, és küllemre mindannyian gyermekek vagyunk, de ez ne tévesszen meg. Több– száz évesek vagyunk, és ehhez mérten meglehetősen sokat tudunk a minket körülvevő világról. Elgondolkodott, és egy pillanatra úgy láttam, mintha szomorúság suhanna át az arcán. – Mi a baj, Mitsuko? – Semmi, semmi, igazán, csak eszembe jutott, hogy réges-régen milyen más volt még ez a világ. Nem voltak háborúk és fegyverek... – Akkoriban másképp éltetek? – kíváncsiskodtam, mire a kis erdőlakó felállt, kézen fogott és az ajtó felé húzott. – Gyere, megmutatom neked! – mondta, és intett, hogy kövessem.
Egy rövidke lépcsőn át levezetett a ház alsó szintjére, majd kinyitott egy dupla szárnyú, ovális faajtót és kisétált a teraszra. Arra a teraszra, ahová a megmenekülésemet követően vele együtt megérkeztem. Akkor a sötétség miatt gyakorlatilag semmit sem láttam, most azonban fényes nappal volt, így alaposan szemügyre tudtam venni, hová is csöppentem. Magasan a fák fölött voltunk, egy szabályos kör alapú házikóban, amelyet egy vastag törzsű ősfa köré építettek. A ház oldalait megannyi ovális kristályablak borította, és széles terasz vette körbe, amelyet kecses, ám masszív korlát védett. Tartóoszlopaira erdei növények futottak, amelyeken tányér nagyságú bimbók ragyogtak. A világtenger felfutott a házra is, és útját messze folytatta, felfelé tekeregve az öreg fa széles ágain. A házikó emeletes volt, s innen is jól láttam, hogy az apró tetőtéri ablakok egyegy háló fülkét rejtenek – olyanokat, amilyenben én is aludtam. – Le vagyok nyűgözve a szépséges otthonodtól! – sóhajtottam fel, és őszintén csodáltam házigazdám virágba borult, mesebeli kuckóját. Manó barátom büszkén kihúzta magát a dicsérő szavak hallatán, majd kezecskéivel a hátam mögé mutatott. – És arra néztél már? – kérdezte kuncogva. Pillantásommal követtem a messzibe mutató ujjait, és tátva maradt a szám. Mitsuko háza csak egy volt a sok közül. A magasban ugyanis, ameddig a szemem ellátott, minden nagyobb ősfa tetején ugyanilyen kerek házacska „állt”. Az erdőlakók otthonait keskeny függőhidak kötötték össze, amelyek felett füzérekbe rendezett kövér
lampionok lógtak, nyilván ezekkel világítottak éjszakánként. Szólni sem tudtam a megdöbbenéstől, annyira lenyűgözött ez a varázslatos, békés kis világ, amely észrevétlenül helyezkedett el magasan, a fák lombkoronája felett. – Na, mit szólsz, angyalka? – nevetgélt Mitsuko az arcomat vizslatva. – Tetszik neked itt, minálunk? – Az nem kifejezés – feleltem teljesen őszintén. – Ilyen csodaszép világot még sosem láttam idelent, a Földön, mint a tiéd! Hálás vagyok azért, hogy itt lehetek! – Nekünk megtiszteltetés, hogy egy igazi angyalt üdvözölhetünk Umbra erdejében! – mondta Mitsuko, majd kézen fogott és magával húzott. – Gyere, most keresünk neked valami szép ruhát, utána pedig végigvezetlek Erdőlakon! Boldogan követtem, és miközben házról házra haladtunk, csodálattal adóztam a kis manócskák építészeti remekeinek. Egy függőhídon keltünk át, amelyet smaragdzöld növényzet és színpompás virágok borítottak. Kikukucskáltam a korlátok felett, de semmi nem látszott az erdő aljnövényzetéből. Az első, amit messze magunk alatt láttam, a fák sűrű lombja volt, csak áthatolhatatlannak tűnő, mélyzöld levéltenger hullámzott mindenütt. – Milyen magasan vagyunk? – kérdeztem. – Nem tudnám megmondani – tűnődött el Mitsuko –, de ahhoz elég magasan, hogy népünk mindig biztonságban legyen az olyanok ellen, mint akik téged is üldözőbe vettek.
Görcsbe rándult a gyomrom Elijah és a sahranok említésére, és éreztem, hogy a szívem zakatolni kezd. Kis barátom azonnal észrevette rajtam a változást, és aggódó arccal hozzám fordult. – Sophiel, mi történt? Mi van veled? – Ó, igazán semmiség... – hebegtem zavartan. – Érthető, hogy zaklatott vagy, még nagyon frissek az élményeid – nyugtatott meg Mitsuko. – De az a lényeg, hogy megmenekültél attól a gonosz Sötét Angyaltól és a pokoli sahranjaitól. – Ő nem gonosz! – szaladt ki a számon, mire a kis manó értetlenül felvonta a szemöldökét. – Akinek lángoló korbács volt a kezében? – Igen – bólintottam. – Elijahnak hívják. – Nem az ő korbácsnyomait viseled a testeden? – kérdezte értetlenül. – De, igen... de az még azelőtt volt, hogy elmenekültem volna előle. Mitsuko szemei teljesen elkerekedtek, és olyan arccal meredt rám zagyvaságaim hallatán, hogy hirtelen elmosolyodtam. – Jaj, ne nézz már így rám! Tudod mit? Majd mindent részletesen elmesélek neked, jó? – nyugtattam meg, nehogy azt gondolja, a sokkoló élmények hatására teljesen elment az eszem. – Jó! – vágta rá vidáman. – Alig várom, hogy belekezdj! Izgalmas történetnek tűnik az általad eldadogott részletek alapján! – mondta, és csilingelve nevetni kezdett, mire én is felkacagtam. Tovább ballagtunk házról házra, és Mitsuko mindent megmutatott. A nap végére az erdőlakók összes tagját megismertem, és bepillantást nyertem fák közötti
bámulatos kis birodalmuk minden szegletébe. Sokat tanultam tőlük, és csodálattal adóztam különleges kultúrájuk, valamint szívmelengető vendégszeretetük előtt. Kora estére járhatott az idő, mire Akane házába étkeztünk. Ő volt az erdőlakók „szabója”, aki különleges kis szerszámaival meseszép ruhákat varrt manótársainak. Égő piros ruhás, tűzhajú kislány volt, akinek fürtjei Mitsuko és a többiek hajához hasonlóan ezerfelé meredtek, s bájos babaarca alapján legfeljebb tíz éves embergyereknek saccoltam volna. De Akane erdőlakó volt, és állítása szerint betöltötte a kétszázadik életévét. – Már nagyon vártalak benneteket! – szökdécselt elénk könnyedén a virágokkal borított függőhídon, majd kedvesen megölelt mindkettőnket. – Jöttünk, ahogy tudtunk! – mondta Mitsuko. – De tudod, mire mindent megmutattam Sophielnek, beesteledett. – Nagyon elfáradtatok? – kérdezte Akane anyáskodóan, és bevezetett minket házikójába. Finoman lenyomott a szoba közepén elhelyezett párnák közé, majd eltűnt egy boltíves fal mögött, és bőszen zörögni kezdett a fából készült edényekkel – legalábbis a beszűrődő zajok alapján erre gondoltam – Szerintem vacsorát készít nekünk! – kacsintott rám Mitsuko, és elnyúlt egy nagy, kékeslila párnán. Igaza volt, mivel Akane kisvártatva két kerek fatállal tért vissza. Nem is ételek voltak ezek, hanem valóságos műalkotások; virág alakúra faragott gyümölcsök, bogyókkal és gyógynövényekkel körítve, középen pedig fehér madarat formázó, édes illatú massza.
– Kókusztejjel főtt mézes rizs gyümölcsökkel – közölte mosolyogva. – Ez Mitsuko kedvence, de remélem, neked is ízleni fog! – mondta, és a kezünkbe nyomta a tálacskákat. Mitsuko azonnal lapátolni kezdett, mint egy falánk kismacska, és boldogan dünnyögött. – Mmmm... milyen finom! Alászállásom óta nekem is szükségem volt fizikai táplálékra, így örömmel fogadtam az illatos finomságot. Az étel meleg volt, sűrű és édes. Nagyon jól esett, bár a pálcikáikkal igencsak ügyetlenül bántam, de házigazdám figyelmes volt, és rögvest a kezembe nyomott egy lapos kanalat, amivel lényegesen könnyebben ment az evés. Akane eztán egy kancsóból friss forrásvizet öntött nekünk fakupáinkba, amit az utolsó cseppig kiittunk. – Ez igazán mennyei volt! – mondta Mitsuko barátnőjének, és e szó hallatán elmosolyodtam. Eszembe jutott rég nem látott otthonom, és égi társaim, akik most nyilvánvalóan megnyugodva nézik, hogy a rosszul sikerült kezdés után ilyen kedves kis lények közé vezérelt az Úr. Tudtam, hogy ebben az ő kezük is benne van, és nem véletlenül bukkant rám Mitsuko. Sophiel! – szólt hozzám a bájos, rőt hajú Akane. – Ha nem vagy túlságosan fáradt, esetleg megnéznéd a ruhákat, amiket a délelőtt levett minták alapján készítettem neked! – Ó, Akane, köszönöm szépen a kedvességed! – mondtam meghatottan. – Előbb a finom vacsora, és még ruhát is varrsz nekem... – Megtiszteltetés, hogy egy igazi angyalt öltöztethetek! – mosolygott kedvesen, majd hozzátette –
kérdezhetek valami igazán személyeset, miközben próbálunk? – Persze, nyugodtan! Mire vagy kíváncsi? – ... hát, nem is tudom..., nem sértő-e neked? – bizonytalanodott el egy pillanatra. – Ugyan, Akane, bökd már ki! – nógatta Mitsuko – engem is érdekel, mit fog válaszolni! – Na, jó! – egyezett bele a piros hajú manócska, majd gyorsan a közepébe vágott: – Hol vannak a szárnyaid? A kérdés olyan váratlanul ért, hogy hirtelen kinevettem magam – Az alászállás során le kellett mondanom róluk – feleltem készségesen –, ezzel minden angyalnak meg kell birkóznia, aki huzamosabb ideig itt szándékozik maradni. – De mi az, hogy alászállás? – kérdezte kíváncsian Akane. – A Mennyek Országában fénylényekként élünk – magyaráztam nekik kedvesen, és őszintén szórakoztatott, ahogy tátott szájjal, gyermeki lelkesedéssel hallgatták a történetemet. – Odafent nincs félelem, fájdalom, hideg vagy meleg. Nem ismerjük az éhezés, a szenvedés, az öregség és a halál fogalmát. Táplálékra sincs szükségünk és aludni sem szoktunk. Isten hírvivői vagyunk, s a halandók lépteit vigyázzuk. Sokszor járunk a Földön, de csupán szellemlényekként, majd dolgunk végeztével mindig hazatérünk a Fehér Fák Ligetébe. – Ez csodálatosan hangzik! – mondta ábrándozva Akane. – És milyenek ezek a fák? – Leírhatatlanul szépek... – feleltem elérzékenyülve, amint felidéztem magamban szülőföldem képeit. – Hatalmasak... az illatuk messzire száll... minden águk,
levelük, valamint az örökké nyíló virágaik csillogó hófehérek, és időnként mennyei mannával szórják be a Ligetet. – Mannával? – ült fel egyszerre a két kis manó. – Igen, mannával – nevettem meghökkent ábrázatuk láttán. – És mire kell nektek az a manna, ha úgysem esztek semmit se? – kíváncsiskodtak tovább, ám láttam rajtuk, hogy ez a téma nagyon felcsigázta a képzeletüket. – A manna Isten ajándéka. Egy vattaszerű, puha anyag, ami azzá változik, amivé csak akarjuk. – Tehát süteménnyé is változtathatjátok vagy kosárkává? – tudakolta Mitsuko. Ismét nevetnem kellett. – Igen, ha úgy akarjuk, akár süteménnyé vagy kosárkává is változtathatjuk – bólintottam – a manna azzá válik, amivé csak akarjuk, így soha, semmiben sem szenvedünk hiányt. – És mi lett pontosan a szárnyaiddal? – terelte vissza a szót a beszélgetésünk kezdetére Akane. – Emberi testre cseréltem... – Ezért tudtál olyan súlyosan megsérülni – jelentette ki Mitsuko elgondolkodva. – Pontosan – helyeseltem, és a tenyereimmel önkéntelenül végigsimítottam bekötözött sebeimet. Már nem fájtak, de Yasuo ragaszkodott hozzá, hogy minden reggel friss gyógynövényeket tegyen a bőrömre; és kicserélje a kötéseket, én pedig nem ellenkeztem, hiszen tudtam, érti a dolgát. – Nagyon sok kérdésem lenne még – mondta Akane –, de látom, már elfáradtál. Jobb lenne, ha most
lepihennél, és majd holnap, újult erővel felpróbálsz mindent! Meghatott a piros hajú manó irántam tanúsított együttérzése, ezért felálltam és megöleltem őt. – Sosem fogom elfelejteni azt a sok szeretetet és kedvességet amit tőletek kaptam! – suttogtam meghatódva, és elfogadtam a felém nyújtott, pillekönnyű ruhákat. – Holnaptól minden nap viselni fogom őket, ígérem! – rebegtem könnyes szemekkel, majd Mitsuko társaságában hazaindultam, hogy mielőbb álomra hajtsam a fejem a fárasztó, ám mesés élményekkel teli nap után. A lombok felett tett esti sétánk lenyűgöző volt Az erdőre sötétség boruk, csupán a fák törzseire épített kerek házacskák ablakai, és az azokat összekötő függőhidak lámpásai világítottak, mint megannyi csillogó gyémánt az éjszakában. A levegő hűvös volt, és virágillatú. Hirtelen megálltam, megragadtam Mitsuko kezét, és egy jókora sárga bimbóra mutattam. – Odanézz! – suttogtam – az a virág világít! Mitsuko csilingelve felkacagott. – Mondtam neked, hogy idővel megismerheted őket... – Csak nem? – De. Ott laknak a tündérek! – Most ébredeznek? – kérdeztem, miközben észrevettem, hogy a függőhidat borító zöld indákon hintázó sötét bimbókban sorra gyúlnak a fények, s lassan minden virág tompa fénnyel világít. – Mennünk kell! – fogta meg a kezem Mitsuko, és halkan magyarázni kezdett. – Még nem láttak téged, és félő, hogy álmukból ébredve megijednének. Hamarosan
ünnepélyesen bemutatunk nekik, és attól kezdve nyugodtan járhatsz-kelhetsz közöttük, amikor csak szeretnél. Néhány másodperccel később már Mitsuko ismerős házikójában voltunk. Mivel Yasuo a sebeim miatt nem engedélyezte még a fürdőház használatát, ezért a hálófülkébe készített mosdótál segítségével mosakodtam meg, s miután a házigazdámtól kapott világoszöld selyem alvóruhát magamra húztam, megjelent gyógyítóm és kicserélte a kötéseimet. -Yasuo! – mondtam neki hálával telve. – Köszönöm szépen, hogy ilyen előzékeny vagy velem! – Örülök, hogy jobban vagy, kedves Sophiel! – válaszolta a fiú, és megsimogatta az arcomat. – Még néhány nap, és használhatod a fürdőházat is, jó? Csak várjuk meg, amíg teljesen leperegnek a hegek! – Rendben! Ígérem, minden utasításodat betartom! – hajoltam meg előtte udvariasan. –
Távollétemben gondos kezek egy polcos szekrénykét építettek a szobámban, amelyen ott feküdtek szépen összehajtva az Akane által készített ruhák, a hozzájuk való puha talpú cipőkkel és a hajamba való díszekkel. Meghatott a sok kedvesség, amellyel ezek a kis lények elhalmoztak, és azon kaptam magam, hogy már megint sírok. Hát örömében is sír az ember? – gondoltam meghökkenve. Aztán felocsúdtam. De hát én nem is vagyok ember! Angyal voltam emberi testben, emberi érzésekkel, amelyek közül sok még most is új volt nekem... s amiket egyre jobban szerettem.
Másnap reggel az első dolgom az volt, hogy felpróbáljam az Akanétől kapott ruhákat. Mindegyik tökéletesen állt rajtam, mintha rám öntötték volna őket. A választásom egy narancssárga darabra esett, amely földig ért. Hosszú ujjait a könyököm felett vastag szalagokkal díszítették, amelyekre nagy szemű gyöngyöket fűztek. A csípőmre halványlila-piros virágmintás övét kötöttem, a hajamat pedig szépen kifésültem, ám a bele való szalagot nem tudtam belefonni a hosszan aláhulló hullámokba, így egyszerűen hajpántot kötöttem belőle. Jól esett a piros hajú szabólány figyelmessége, hogy hasonló öltözetet tervezett nekem, mint amilyet korábban is viseltem, noha náluk a lényegesen rövidebb, alig combig érő ruhácskák voltak a megszokottak. Akane nagyon adott arra, hogy mindig a viselője egyéniségére szabja a ruhákat, és noha az erdőlakók nagyon hasonlítottak egymásra, mindannyian egyedi darabokat viseltek, amely valamilyen módon mindig tükrözte egyéniségüket. Mitsuko ruháinak alját pillangók, míg Yasuo öltözeteit színpompás madarak díszítették. Elgondolkodtam a piciny szimbólumok jelentésén, és kíváncsian felhajtottam hosszú szoknyám szegélyét, hogy megnézzem, nekem milyen jelet szánt a kis varrólány. Egymásba fonódó szívek ragyogtak a puha anyagon, amelyeket aranyszállal hímeztek ki. Vajon mit jelenthet ez? Kisétáltam a teraszra, és a szemeimet végigfuttattam az édes, kerek kis házakon. A lelkemet melegség járta át. – Sophiel! – kiáltott ki Mitsuko a házból. – Gyere, ismerd meg a kishúgomat!
Mitsuko mellett egészen pici, ötéves kinézetű lányka állt, világosszőke, égnek meredő frizurával. Ruhácskája egyenes szabású volt, a derekán egy hatalmas masnival, könnyű papucsait pedig virágos bőrszalagok kötötték össze a bokái felett. – Szia! – mondta a kislány. – Hoshi vagyok, velem még nem találkoztál. Magamhoz öleltem a bájos kis erdőlakót, és megcsókoltam rózsás arcát. – Örülök, hogy megismerhettelek! – mosolyogtam rá, mire egyszeriben felcsillant a szeme. – Mitsuko, most már befonhatom az angyallány haját? – kérdezte nővérétől, mire mindannyian elnevettük magunkat. – Sophiel, megengednéd, hogy Hoshi befonja a hajad? – tudakolta Mitsuko. – Nagyon örülnék, ha segítenél rendbe tenni a frizurámat! – feleltem megadóan, és leültem egy vastag párnára, hogy a kicsi lány hozzáférjen az imigyen földig leomló hajkoronámhoz. Meglepően gyakorlott mozdulatokkal kezdte kifésülni a kalandok során megtépázott fürtjeimet, és eszembe jutott, hogy mivel a manócskák maximum tizenkét éves formájukig öregednek, könnyen lehet, hogy Hoshi is legalább ötvenéves már. – Mitsuko! – szóltam bájos házigazdámhoz. – Én is kérdezhetnék valami személyeset? – Bármit, kedves Sophiel! – mondta a manólány. – Mit szeretnél tudni? – Azon tűnődtem – feleltem –, hogy ti hogyan születtek? Kis barátnőm elgondolkodott.
– Tudod, Sophiel – magyarázta –, ez egy nagyon nehéz kérdés, amire a választ egyikünk sem tudja, noha számtalan legendát ismerünk az eredetünkről. Mire megérkezünk, nem emlékszünk, honnan jöttünk, csak egyszerűen tudjuk a dolgunkat, és tesszük a feladatainkat a vadonban. – Hogy érted azt, hogy „tudjátok a dolgotokat”? – kérdeztem kíváncsian. – Úgy születünk – mosolyodott el –, hogy értjük az állatok és a növények beszédét. Leesett az állam. – Minden állatét és növényét? – ismételtem hitetlenkedve. – Igen, mindenkiét – felelte kuncogva. – Érdekes, igaz? – Ez sokkal több, mint érdekes – mondtam, és körülnéztem. – És azt is érted, amit ezek a fák vagy a körülöttünk nyíló virágok mondanak? – mutattam a szivárványszínű szirmokra, amelyek díszes ruhába öltöztették az amúgy komor törzsű, öreg fákat. – Hogyne érteném! – válaszolta Mitsuko. – Rólad beszélgetnek éppen... – Rólam? – kérdeztem döbbenten. – Igen. Azt kérdezik, milyennek találod őket angyalszemmel. Azt hiszem, tetszeni szeretnének neked... – mosolyodott el. Elpirultam a növények ily nyilvánvaló tetszeni akarásától. – El vagyok ragadtatva tőlük és tőletek, a ti csodaszép világotoktól! – válaszoltam, és azt kívántam, bárcsak megértenék, amit mondok.
Mitsuko a virágokhoz hajolt, és néhány mondatot suttogott feléjük, de nem értettem, milyen nyelven beszél. Úgy hallatszott, mintha a szél susogna a fák között. Aztán rám nézett, és hogy én is megértsem, az én nyelvemen kezdett énekelni. „Mikor virágos minden út s fehérek a cseresznyefák, minden, mi volt, eszembe jut."2 Nem értettem, hogy pontosan mit takar ez a kis dalocska, de a sorok hallatán ismét Elijah jutott az eszembe. Nem tudtam kiverni a fejemből szépséges arcát és felkavaró pillantását, amely akaratom ellenére megérintette a lelkemet. Meg fogok őrülni – gondoltam. Nem normális, hogy már a cseresznyefákról is a Sötét Angyal jut az eszembe... Időközben Hoshi szépen tincsekbe rendezte hosszú hajzuhatagomat, és több fonást készített belőlük. Időnként a fonatok közé rejtett egy-egy szalagot és szépen csiszolt gyöngyszemet, amelyek láthatóan ugyanabból a kristályból készültek, mint az ablakok és a szobákban elhelyezett kancsók. Amint elkészült művével, hátra lépett, és elégedetten így szólt: – Úgy festesz, mint egy igazi, földre szállt angyal! – mire mindannyian felnevettünk.
2 Matsuo Bashó
Hoshi bájos kislány volt, akivel ettől kezdve sokat találkoztam, hiszen ő is Mitsuko házában lakott, hasonló korú társaival. Nagyon sok dalt tanított nekem, amit a többi erdőlakó társaságában gyakoroltunk – gondolom, az én kedvemért, mert látták, hogy rajongok a muzsikaszóért. Minden manócska értett valamihez. A legtöbben bambusz furulyákon3 és egy földön fekvő húros hangszeren4 játszottak, amelyektől az amúgy is nagyon hangzatos dalocskáik igencsak fülbemászó dallamokká váltak. Szövegeik sokfélék voltak, és legtöbbször a természet szépségéről szóltak, de gyakran vicces szójátékok bújtak meg a sorok között, így soha nem lehetett tudni, hogy az aktuális nóta merre kanyarodik majd. „Mindig egyformán énekel a kis fülemüle. Nem nézi, hogy a lomb alatt kegyelmes úr ül-e?“5 3 A shakuhachi egy jellegzetes bambuszfurulya, amely a VI. században került Japánba Indiából. Indiában még öt ujj-hely (lyuk) volt rajta, de Kínában ez már hatra emelkedett. Ezután még egy lyukkal szaporodott Japánban, miközben a hangszer meg is hosszabbodott. Japán egyik vezető hangszerévé vált az évszázadok során. (Terebess Ázsia Lexikon)
4 A koto mintegy 1200 éve jelent meg Japánban, és Kínában, de eredetileg a nyugati világból származik. Ez a földön fekvő pengetős hangszer kicsit kevesebb, mint két méter hosszú, és kissé hasonlít a citerához. A Heian-korban az eredeti öt-hat túrt már tizenháromra növelték, továbbá később sokfélképpen fejlesztették és módosították a hangszert. (Terebess Ázsia Lexikon)
Napjaim nagy részét általában Mitsuko társaságában töltöttem, aki – noha szinte mindig a függőhidakon jártunk – az indákon is megtanított közlekedni. Nem volt nehéz, a veszélyessége inkább abban mutatkozott, hogy nem minden kötél volt alkalmas arra, hogy nagyobb távokra lendüljünk velük. Mivel sosem éltem itt és az erdő szavát sem hallottam, nem ismertem még olyan jól a fákat, hogy el tudjam dönteni, melyiken mehetek föl könnyedén, és melyiken kerülhetek bajba, ha nem kapaszkodom kellőképpen. Szárnyak nélkül nem éreztem túl biztonságosnak az efféle repkedést, és nem hittem, hogy gyakorlás nélkül eléggé el tudnám sajátítani ezt a tudományt, ezért abban maradtunk, hogy csak akkor mászom egyedül, manótársaim nélkül köteleken a magasba, ha az életem múlik rajta. Annyira azért ment, hogy gond esetén nyomtalanul el tudjak tűnni az erdőben, ha olyan szorult helyzetbe kerülnék, mint néhány héttel korábban... – Sophiel! – fürkészte kedvesen pici barátnőm az arcomat. – Már megint rá gondolsz? – Nem! – válaszoltam túlontúl gyorsan, majd fülig vörösödve helyesbítettem. – Illetve nem pontosan rá, hanem arra a bizonyos helyzetre. Mitsuko tudott mindenről, ami az alászállásom után történt, így a Sötét Angyallal történt eseményekről is, hiszen részletesen elmeséltette velem hosszú, erdei sétáink során, s miközben a fák lombjai között bandukoltunk, egyszer csak rám nézett és azt kérdezte: – Ti mindent éreztek, amit az emberek? 5 Issa
– Mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem óvatosan, mert tudtam, hogy a huncut kis lény nagyon szeret kombinálni. – ... hát arra, hogy voltál-e már szerelmes? – kérdezte, és ettől a szótól enyhe bizsergést éreztem a mellkasomban. Válaszolni sem volt időm, mert Mitsuko kuncogni kezdett – Megint elpirultál! – simított végig égő arcomon. – Csak nem... ? – Nem, szó sincs róla! – csattantam fel túlságosan is védekezőn, majd magyarázkodni kezdtem. – Én még sosem voltam szerelmes, hiszen nálunk az efféle érzelmek nem léteznek. Valójában nem is tudom, milyen a szerelem... A manócska azonban más véleményen volt. – De alászálltál, és azóta az emberek világában élsz – mutatott rá. Nagyot sóhajtottam, a szívemre nehezedő érzésektől. – Nem tudom, hogy pontosan mit érzek – árultam el a legbensőbb titkomat erdőlakó barátomnak. – Valamiért sokszor felbukkan előttem az arca, és valóban sokat gondolok rá, de ezek a legtöbbször csak vívódások bennem. Azon tűnődöm ilyenkor, hogy miért bánt így el velem, és miért vitt utána magával, ha azt akarta, hogy begyűjtsenek és rabságba vessenek? – Én azt gondolom – szólt Mitsuko hogy esze ágában sem volt téged bántani, csak a körülmények másként hozták. – De akkor mit akarhatott? – kérdeztem.
– Talán ő is megérzett valamit, amikor először megpillantott – mondta Mitsuko, és szavaitól kellemes borzongás futott végig a testemen. – Sophiel, te egy különleges lény vagy, és bár rajtad kívül még nem láttam más angyalokat, valamiért úgy érzem, te sokkal különlegesebb vagy mindnél – magasztalt a pici manó, majd elgondolkodva kijelentette: – Szerintem a szépségeddel és a kisugárzásoddal meglágyítottad Elijah szívét, aki abban a pillanatban maga sem tudta eldönteni, hogy mi történt vele. Nagyot dobbant a szívem e szavak hallatán, mert bár én sosem mertem volna ilyen egyértelműen megfogalmazni a bennem kavargó érzéseket, azt hiszem, titokban pontosan ezt akartam hallani. Ám túl sok volt ez a földies érzelmekkel még csak ismerkedő testemnek, ezért tiltakozón felemeltem a kezem. – Kizárt dolog! – hárítottam el az amúgy nagyon hízelgő feltevést. – Hiszen ő több ezer éves. Lehet, hogy már olyan sokszor volt szerelmes, hogy hidegen hagyják az efféle érzelmek – folytattam tétován. – Magad sem hiszed, amit mondasz! – állapította meg Mitsuko. – Miért nem hallod meg, amit a szíved súg neked? – Mert nem tudom, hogy a szívem súgja-e – válaszoltam szemlesütve. – Tudod, gyakran hallom a saját gondolataimat, melyek az esetek nagy részében merőben mást üzennek, mint amit a mellkasomban érzek, és nem igazán tudom eldönteni, melyiknek higgyek. Mitsuko csengettyűknek is beillő hangján felkacagott. – Ez a kétely, Sophiel. Az egyik legesendőbb emberi érzés, ami arra tanít téged, hogy csak az érzéseidre hallgass – mondta vidáman.
– Hogy hallgathatnék csak az érzéseimre? – kérdeztem reményteljesen. – Ki kell zárnod magadból a félelmeidet! – válaszolt a manócska. – Korábban nem voltak félelmeim. Sőt, munkám folyamán éppen én oszlattam el a halandók félelmeit, akik imáikkal Mennyei Atyámhoz fordultak. – Hát akkor miért olyan nehéz hinned a belső hangodnak? – kérdezte kíváncsian Mitsuko. – Mert nehéz elhinni, hogy valaki, aki ilyen rettenetes fizikai sérüléseket és fájdalmat okozott nekem ismeretlenül, vonzódna hozzám. – Sophiel, Yasuo mondott nekem valamit a sebeiddel kapcsolatban – szólt elgondolkodva. – Aznap, amikor megmentettelek, és ő kezelésbe vette a sérüléseidet, azt mondta, hogy ezek már legalább egyhetes sebek, és nem létezik, hogy aznap este szerezted őket. – De én... – nyitottam szóra a számat, de Mitsuko nemet intett. – Sophiel, mindannyian tudjuk, hogy igazat mondtál, hiszen a hazugság számodra legalább annyira ismeretlen fogalom, mint a.... – s kuncogni kezdett. – No, de komolyra fordítva a szót: a sebeidet ellátta valaki, mire Yasuo elé kerültél. Szóhoz sem jutottam a döbbenettől, de Mitsuko magyarázni kezdett. – Yasuo a legidősebb közöttünk, noha nyilvánvalóan a külseje nem ezt sugallja. De sokat látott és tapasztalt már, így pontosan tudja, mi az, amit Iát, és mi rejlik a dolgok mögött. A te sebeidéi valaki
valamilyen mágikus szerrel vagy varázslattal kezelésbe vette, mielőtt találkoztunk volna. Görcsösen próbáltam visszaemlékezni a temetőben történt összecsapás utáni eseményekre, de csak foszlányok tértek vissza az emlékezetembe. – Elijah és én ketten maradtunk a kriptasoron – meséltem Mitsukónak. – És miután a... khm... korbács lecsapott, csontig hatolta húsomba... – tettem hozzá elfúló hangon. – A saját szememmel láttam. A fájdalom elviselhetetlen volt, s bármennyire is küzdöttem ellene, azt hiszem, nem sokkal később elájultam. – ... és legközelebb arra ébredtél, hogy Elijah a karjaiban visz – mondta mosolyogva Mitsuko. – Ezek szerint csak ő lehetett a gyógyítód. Ez váratlan fordulat volt számomra, amely még jobban összekeverte a bennem keringő érzelmeket és emlékeket. Mi, angyalok, mindannyian rendelkezünk gyógyító képességgel, amellyel másokat segíthetünk, de úgy tudtam, hogy a Sötét Angyalok az alászállásuk óta nem élnek jótevő erejükkel. Az ujjaimat könnyedén végigfuttattam kötéseimen, amelyek alatt már nem gyógynövények voltak, csak egy napságra kenőcs, amelyről Yasuo azt mondta, a Nap Virágából készítette számomra. Valóban gyorsan meggyógyultam, de eddig azt gondoltam, ezt csakis a gyógynövényeket meglehetősen jól ismerő manócskának köszönhetem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy más keze is benne van a dologban... Hamarosan elérkezett a nap, amikor Yasuo úgy látta, már nincs szükségem arra, hogy kötést viseljek, ám azért még reggel és este is gyógyította a hegeimet.
– Tessék, ezt neked főztem! – nyomott a kezembe egy fedeles kristálykancsót, amely fényesen csillogó itallal volt megtöltve. – De hát ez a tea világít! – tátottam el a számat, mire Yasuo felkacagott. – Igen, világít! – bólintott vidáman. – És hiszed vagy sem, ezt a tündérek készítették neked! – Tessék? – kérdeztem elképedve. – Tudják, hogy itt vagyok? – Sophiel – magyarázta a kis manófiú kedvesen – ők mindenről tudnak, ami az erdőben történik. A rengetegbe való lépésed pillanatától figyeltek téged, s épp ők kértek számodra tőlünk segítséget. Most pedig úgy döntöttek, hajlandók megismerkedni veled, s jó szándékuk jeléül egy maréknyi varázsport küldtek neked, amit szíves engedelmeddel, belefőztem a teádba. Szóhoz sem jutottam a megtiszteltetéstől. A virágokban lakó tündérek ugyanis sosem jelennek meg mások előtt, ez alól egyedül a velük együtt élő manócskák voltak kivételek. S noha köztük lakva sokszor láttam fényt gyúlni az ősfákra épített manóházakon élő színes bimbókban, lakóik sosem mutatkoztak előttem. – Köszönöm a kedvességüket! – biccentettem udvariasan, és hozzátettem: – És neked is köszönöm, Yasuo, hogy ilyen odaadóan ápoltál! – Kérlek, örülök, hogy meggyógyultál! – felelte Yasuo, majd az italra mutatott. – Most azonban lássuk a varázsport! Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy az egyre fényesebben világító ital jót fog tenni. Óvatosan a számhoz emeltem az üveget és belekortyoltam. Kellemesen meleg, édes íz áradt szét a számban, majd
éreztem, hogy a fénylő folyadék bejárja a testem minden egyes porcikáját. Lassan az utolsó cseppig kiittam, majd kicsit kifulladva az asztalra tettem az üveget. A következő pillanatban különös érzések kerítettek hatalmukba. Úgy éreztem, mintha milliónyi apró kezecske simogatná a testemet, és lágy muzsikaszót hallottam füleimben. Nem volt szövege, mint a manócskák énekeinek, inkább csak úgy hangzott, mint valami éteri hangon dúdolt dallam, amely boldogsággal töltötte el lelkemet. Bizsergést éreztem, s a bőrömre pillantva megláttam, hogy a visszamaradt hegek halványulni kezdenek, majd egytől egyig nyomtalanul felszívódnak... Aztán a zeneszó elhallgatott, s abbamaradt a selymes simogatás is. Yasuo száj látva nézte a bőrömet. – Minden heged eltűnt! – mondta megdöbbenve. – Pedig ezek életre szóló sebek voltak, amiket még az én gyógynövényeim sem tudtak elmulasztani. Még sohasem láttam ilyen csodával határos gyógyulást! A tündérek csak nagyon ritkán avatkoznak mások életébe. Biztos megvolt az okuk rá, amiért a sorsodat ily módon a kezükbe vették. Boldogan simítottam végig immáron hibátlan bőrömön, amely az ital elfogyasztása óta különös módon, mintha halványan csillámlott volna. Nagyot sóhajtottam, majd arcomat a fák felett ragyogó nap sugarai felé fordítottam. Tudtam, hogy nem maradhatok ebben a békés mesevilágban. Meg kell találnom a társaimat, és velük együtt kiszabadítani fogságban lévő csapatainkat. És bár erre nehéz szívvel gondoltam – szembe kell néznem a Sötét Angyallal, hogy kiderítsem, ml rejtőzik a lelke mélyén...
– Sophiel! – törte meg a csendet Yasuo – néha olyan szomorúnak tűnsz... mintha nem lennél boldog nálunk... – Ó, kedves barátom! – fogtam meg a manófiú kis kezét. – Még sosem éreztem ilyen jól magam, mint nálatok! De nehéz út áll előttem, és nem tudom, hogyan boldogulok majd rajta. A kardom eltört, s így fegyvertelenül kell átvágnom majd a rengetegen, amelyben Mitsuko szerint az eltűnésem óta a Mágus lidércei, a fekete bőrű, lélekrabló sahranok őrjáratoznak. – Igen, hallottam hírüket – mondta Yasuo. – Elfogtak minden „szökevényt", akik az erdőbe menekültek. A szökevény szó hallatán libabörös lett mindkét karom. – A tündérek látták őket? – kérdeztem szomorúan. Yasuo bólintott. – Úgy tudjuk, egy északon fekvő birtokra viszik a foglyokat – mondta, és elgondolkodva a távolba meredt. – Nem tudom, mond-e neked valamit ez a név, de Fagus várába szállítják őket. Legalábbis az erdő szélén táborozó katonák beszédéből ez derült ki. A szálak egyre jobban összekuszálódtak. Mostanra biztosan tudtam, hogy Elljah nem akart Fagus kezére adni, hiszen akkor hagyta volna, hogy vezértársai cljátszadozzanak velem, aztán megöljenek vagy börtönbe vessenek ... a gondolattól kivert a hideg verejték, hiszen rádöbbentem, hogy ha így esett volna most nem ülnék itt, és nem lett volna senki, aki segíteni tudott volna rajtam. – És ha már begyűjtötték őket. akkor miért járőröznek még az erdőben? – kérdeztem eltűnődve.
– Téged keresnek – vágta rá Yasuo indulatosan, és apró kezei ökölbe szorultak. – Ezért nem engedtük eddig, hogy lemerészkedj az erdőszintre innen, a fák lombjai közül. Megdöbbentem a hallottakon, ám rossz volt látni, hogy kis gyógyítómat ennyire felzaklatják az események. – Kedves Yasuo! – mondtam, és megsimogattam haragos gyermekarcát. – Nem maradhatok itt örökre! – Tudom – mondta a manócska, és lehajtotta kócos hajjal keretezett finom metszésű arcát, amitől előbukkantak hegyes kis fülei. – A tündérek szerint ma éjjel a sötét csapatok elindulnak Fagus várába, így holnaptól bármikor szabadon útra kelhetsz. A gondolat, hogy néhány órán belül el kell válnom kis barátaimtól, szomorúsággal töltötte meg a szívemet, és úgy láttam, Yasuo is hasonlóképpen érez. Ebben a pillanatban Mitsuko viharzott be a szobába, és viselkedéséből úgy tűnt, tanúja volt a beszélgetésünknek, legalábbis, ami az utolsó perceket illeti. – Sophiel, még nem mehetsz el – hadarta izgatottan –, hiszen két nap múlva lesz az Úszó Fények Éjszakája! Yasuo helyeslően bólogatott – Igen, részt kell venned az ünnepségünkön! Meglátod majd, ezt az éjszakát sohasem felejted el! – Miről beszéltek? – kérdeztem meglepetten. – Az Úszó Fények Éjszakája mágikus éjszaka, amely évente egyszer adatik meg – magyarázta Mitsuko. – Ezen az éjszakán varázslattal telik meg az erdő, és bármi megtörténhet, amiről korábban csak álmodni mertünk. Az ünnepség előestéjén népünk minden tagja munkához lát: úszó lámpásokat készítünk, amelyekbe
parányi mécseseket és a jó kívánságainkat helyezzük. Másnap sütés-főzéssel indul a nap, és nekilátunk az erdő kicsinosításának. Világító füzérekkel aggatjuk tele a folyó menti tisztást, és kialakítjuk a táncterünket. Kényelmes kis ülősarkokat építünk, és megrakjuk minden létező földi jóval az asztalainkat. Énekelünk, táncolunk és mulatozunk egészen addig, amíg a Hold égi pályája legmagasabb pontjára ér, ekkor meggyújtjuk a mécseseket és útjukra bocsátjuk a kívánságainkat. – Ez igazán meseszép lehet! – álmélkodtam. – És ez még nem minden – folytatta Mitsuko mert az ünnepség végén, a szentélyünk közepén nyíló hatalmas virágok egyikében ajándékra lelünk. Egy erdőlakó-babára, akiről senki sem tudja, honnan érkezik közénk. Ekkor már tátott szájjal hallgattam az előttünk álló eseményeket. – Egy igazi kisbaba érkezik hozzátok? – kérdeztem még mindig elámulva. – Igen, egy erdőlakó-baba – pontosított, majd hozzátette: – mindannyian így érkeztünk sok-sok évvel ezelőtt. – És mi történik ezután a babával? – Természetesen hazavisszük és felneveljük – szólt hozzá Yasuo. – Általában tíz-tizenkét éves korunkig növünk, ám akkor megáll minden öregedési folyamat és ettől kezdve csak az életkorunk száma emelkedik, ám mi ilyen fiatalok maradunk – kuncogott a manófiú, és arra gondoltam, hogy több száz éves kora ellenére tényleg olyan, mint egy huncut kisgyerek. – Hidd el – győzködött kis barátnőm ezen az éjszakán itt kell lenned! Még sohasem hívtunk meg
senkit népünk e csodálatos ünnepére, de most nagyon szeretnénk, ha megtisztelnél minket azzal, hogy velünk töltöd ezt az éjszakát. Ígérem, másnap nem tartunk vissza, sőt egy darabig még el is kísérünk a rengetegből kivezető utadon. A kis manócskák oly izgatottan kértek, hogy nem volt szívem csalódást okozni nekik, és mi tagadás, kíváncsi voltam az ünnepségre, amelyről éreztem, hogy egészen különleges lesz. – Rendben – bólintottam itt maradok. Hatalmas üdvrivalgás fogadta bejelentésemet, és a két kis lény a nyakamba ugrott örömében. Mitsuko persze szokás szerint azonnal akcióba is lendült. – Gyere gyorsan! – rángatott fel ültömből. – Megmutatom, merre van a fürdőház, és megkérjük Akanét, hogy készítsen neked egy igazán szép ünneplő ruhát a nagy napra! Elindultunk a függőhidakon keresztül ahhoz a hatalmas ősfenyőre épített házhoz, amelyet az erdőlakók fürdő gyanánt használtak. Korábban dézsából mosakodtam, ezért nagyon boldog voltam, hogy végre igaziból is megfürödhetek. Kis barátnőm a házhoz érve megfogta a kezem, és izgatottan a terasz hátsó felébe vezetett, majd a fa oldalára szerelt hatalmas, forgó lapátokra mutatott. – Ez a mi szélmalmunk! – jelentette ki büszkén, és vékony testét délcegen kihúzta. – A testvéreim, Takumi és Manabu készítették ezt a szerkezetet. – Ez valami egészen elképesztő! – csodáltam a precízen megépített malmocskát. A fakerekek szárnyait
bőr és parafa anyaggal bélelték ki, a hozzájuk erősített köteleket pedig indából fonták. – Látod? – mutatott Mitsuko az éppen felérkező vízzel teli vödrökre. – A fa alatt egy édes vizű forrás fakad, azt húzzuk fel ezekkel a kötelekkel ide, a fürdőházba. A vizet eztán a napon felmelegítjük, hogy kellemesen langyos legyen a fürdéshez. – Le vagyok nyűgözve a leleményességetektől! – mondtam, és érdeklődve néztem a gondosan összecsomózott köteleket és a szabályos kereket, amely a lapátokat forgatta. Időközben befutott Takumi is, és lelkesen újságolni kezdte: – Képzeljétek, új gépet találtunk fel, amellyel az esővizet is fel tudjuk fogni, most próbáljuk ki! Mitsuko és én kíváncsian néztünk a szőke, kócos manófiúra, aki időközben visszaszaladt barátjáért, majd együtt elkezdték a körteraszra hurcolni a különféle alkatrészeket. Manabu épp az ellentettje volt Takuminak: egy hollófekete hajú, mandulaszemű manócska, akinek olyan finom vonásai voltak fiú létére, mint egy lánynak. Miközben a kis mesteremberek izgatottan szerelni kezdtek az előtérben, Mitsuko és én a fürdőbe toppantunk, barátnőm pedig magyarázni kezdett. – Ez itt jobbra az illatos kamra, amelyet Yasuo épített nekünk. Minden fürdőzés után, még a puha fürdőkendőinkbe burkolózva beülünk ide egy kis időre, és énekelgetünk. Eközben magunkba szívjuk a gyógynövények friss virágillatát és elengedjük a bennünk lévő fáradtságot és a rossz gondolatokat. A kerek fülke nagyon barátságosan festett: körös-körül vesszőből font ülőkék helyezkedtek el a falak mentén, a
mennyezetet pedig göcsörtös ágak díszítették, amelyekről megannyi színes, szárított növény lógott fejjel lefelé. – Nahát, azokat a lila virágokat én is ismerem! – mutattam a sarokban csüngő hatalmas levendulacsokrok felé. – Yasuo szerint ezek a szép álmokért felelősek – mosolyodott el kis barátnőm –, de van itt margaréta, körömvirág, kakukkfű zsálya, mézfű, és még sorolhatnám. Mindegyik gyógyír valamire, de magukban is úgy illatoznak, hogy szívesen üldögélünk fürdés után alattuk. Az illatos szobából egy széles folyosón a fürdőrészleghez értünk. Egymás mellett legalább egy tucat dézsa sorakozott, mellettük kicsi székek, friss törölközők és egy-egy üveg illóolaj. – Kipróbálsz egyet? – kérdezte Mitsuko mosolyogva. – Mindenképp! – egyeztem bele boldogan, mert már nagyon vágytam egy igazi, meleg fürdőre. – Máris hozom a vizet! – mondta a manólány, és kecses léptekkel kisietett a szobából. Odasétáltam a hozzám legközelebb álló fürdődézsához, és meglepődve láttam, hogy az aljában lyuk van, amit egy kerek dugóval tömtek be. – Ez ám a vízhasznosítás! – bólintottam elismerően. – Igyekszünk vigyázni az otthonunkat jelentő természetre – mondta Mitsuko. – Az elhasznált vizet leengedjük, ami esőként hull alá a cserjeszintre, s mivel csak növényekből készült olajakat használunk tisztálkodásra, nem kell attól tartanunk, hogy az alattunk élőknek gondot okozunk.
Vékony karjaival játszi könnyedséggel megemelt egy nagy vödröt, és egy mozdulattal a dézsába öntötte belőle a vizet, majd lecsavarta az illóolajas üveg kupakját, és egy gyűszűnyi édes, kókuszolajat csepegtetett a vízbe. – Mennyei az illata! – mondtam, és elnevettem magam a jelzőn. A hazámban valóban sok az édeskés illat, és a fürdővizem bizony az otthonom mezőire emlékeztetett. Levettem az aznap viselt ruhámat, és könnyedén belecsusszantam a kellemesen langyos vízbe. Mitsuko mögém lépett, és hosszú hajamat egy mozdulattal a fejemre tornyozta, majd egy hegyes, faragott tűvel ügyesen megtűzte úgy, hogy egyetlen hajszál se lógjon a szemembe, aztán kiszaladt még egy vödör meleg vízért. Elmondhatatlanul jól esett a fürdőzés, és boldogan simítottam végig immáron hibátlan végtagjaimon. Az édes, kókusz illatú víz átjárta minden porcikámat, és felfrissítette lelkemet. – Tessék, ezzel könnyebben megy a mosakodás! – nyújtott felém Mitsuko egy kör alakú, fodros szélű párnácskát, amelyet stílszerűen kagylómintás hímzés díszített. – Csak nem ezt is...? – De igen, Akane varrta – vágta rá vidáman a kis manó. – Nagyon szép! – dicsértem a piros hajú erdőlakó keze munkáját. Mitsuko eközben friss törlőkendőt készített ki nekem, majd kissé szabadkozva megkérdezte: – Sophiel, nem bánnád, ha kiszaladnék egy kicsit a fiúkhoz a teraszra, amíg fürdesz? Olyan kíváncsi vagyok az új találmányukra...
– Menj csak nyugodtan! – válaszoltam. – Majd utánad megyek, ha elkészültem! Egyedül maradva lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a langyos vízben teljesen ellazuljon a testem. Az Úszó Fények Éjjelére gondoltam, és a varázslatos erdőre, amelybe minden megtörténhet. Vajon tényleg valóra válnak a kívánságaink? – töprengtem. – S ha igen, én mit kívánnék? Aztán elvörösödtem, pedig ki sem mondtam a kívánságomat. Sőt, nem is gondoltam konkrétan semmire, mégis egyetlen szó villant újra és újra elém. Elijah.
Fürdőm végeztével kimásztam a dézsából, és az előre kikészített lepedőbe csavartam magam. Puha posztóból készült papucsba bújtam, és az illatos szoba felé indultam, miközben kívülről beszélgetés-foszlányok szűrődtek be hozzám. – Fogd erősen a tárolót, mindjárt kész a rögzítés! – hallottam Manabu hangját a ház teteje felől. – Siess már, mert nem bírom tovább? – nyögött Takumi, aki vélhetően a feladat nehezebb részét választotta. Aztán meghallottam Mitsukót is. – Fogd egy kicsit odébb, én is hadd segítsek! – Jó, így remek lesz, most ne mozdítsátok! – adta ki az utasításokat Manabu, majd megkönnyebbülten felsóhajtott. – Sikerült! Bár égtem a kíváncsiságtól hogy megnézzem a manócskák legújabb szerkezetét, a gyógynövényes szoba oly hívogatóan illatozott, hogy egyszerűen nem tudtam elmenni a kitárt ajtó mellett. Leültem a legelső székre, amely felett egy bojtos fejű vörös virág lógott, és mélyen magamba szívtam az illatát.
A következő pillanatban a szemem előtt képek kezdtek el villódzni. Elijaht láttam, ahogy lassan felém sétál, majd amint beér, lágyan átkarol és táncolni kezd velem. Az arca sokkal szebb volt, mint ahogy emlékeztem rá, és szemeiben különös tűz ragyogott. Aztán a tánc gyorsabb lett, ő pedig egyre szorosabban ölelt magához, és csak pörögtünk, forogtunk együtt, a táncparketten, sok-sok láthatatlan termen át, ki, egy szépen kivilágított kertbe, ahol egyszer csak megálltunk, és a Sötét Angyal elmosolyodott. A szívem egyre hevesebben vert, amint felém hajolt... Megadóan nyújtottam felé ajkaimat, amikor arca hirtelen elfeketedett, s szép vonásai helyén koromszínű lidércarc jelent meg vörösen villogó szemekkel, fekete fogatlan száját pedig olyan nagyra tátotta, hogy szemeim elől eltűnt a horizont. Torkom szakadtából sikítani kezdtem, és arra eszméltem, hogy valaki rázza a vállaimat. – Sophiel, ébredj fel! Mitsuko volt az. Előttem térdeit, és kis kezeit a szemeim előtt mozgatta, mintha azt vizsgálná, rendesen látok-e. – Sahranná változott... – hebegtem, bár tudtam, barátnőmnek fogalma sincs, miről beszélek. – Táncoltunk, aztán hirtelen eltűnt az arca ... a helyébe egy lidérc lépett, és ki akarta szívni belőlem a lelkemet... – próbálkoztam újra, és megrándultam a rémítő emlékképtől. – Drága Angyalka – simogatta meg az arcomat Mitsuko – ez a piros virág, amely alatt elaludtál, a Szív Virága. Abban segít, hogy felszínre hozza a lélek
legtitkosabb bugyraiban lapuló vágyainkat, de ezzel együtt a félelmeinket is. Figyelmeztetnem kellett volna téged, hogy némelyik növény igen erőteljes hatású, és ha nem számítasz rá, megijedhetsz a vízíóktól. – Hát, ezt jó tudni! – nevettem fel keserűen. – A Sötét Angyallal táncoltál? – kérdezte Mitsuko fürkésző pillantásokkal. – Igen – vallottam be szégyenkezve. – Miért, szerinted mit jelent ez a látomás? – kérdeztem reményteljesen. De a kis manólány nem válaszolt, csak elmosolyodott. A fürdőházból Yumikóhoz mentünk, aki afféle kézműves manó volt, és akinél már javában folyt a munka. A ház megtelt erdőlakókkal, akik lázas igyekezettel dolgoztak: lámpásokat készítették az ünnepségre. A házigazda rögvest elénk sietett és így szólt: – Mitsuko, Sophiel! Boldog vagyok, hogy eljöttetek! Gyertek gyorsan, megmutatom, hogyan kell összeállítani a lámpatesteket! Yumiko igen csinos manólány volt: ezüstszínű, égnek meredő haját piros szalagokkal kötötte át, ettől úgy nézett ki, mint egy ókori múzsa egy régi templom falán. Szemei csillogó kékek voltak, ruhája ezüstfehér. Egy kis asztalhoz ültetett bennünket, és készre szabott rizs– papírokat tett elénk. – Nézzétek! – mutatta be a munkafolyamatot egy csontból készült, nagylyukú tű segítségével. – Itt, ezeken a helyeken kell összevarrni az oldalakat. Ha kész, kérlek, tegyétek a lámpásokat abba a nagy kosárba, a többiek majd beleillesztik a kanócokat!
A ház oldalában elhelyezett szakajtóban már több tucat lámpatest várakozott a nagy eseményre, s ahogy láttam, még legalább négy ugyanakkora kosár hívogatta az elkészülő lámpatesteket. Nekiláttunk a munkának, és annak ellenére, hogy létezésem során most először fogtam tűt a kezemben, nagyon gyorsan és hatékonyan haladtam. Örömömet leltem a manókkal közös foglalkozásban, mivel megint énekelgettek, s dalaiktól egyszeriben jó kedvem lett. „Nézd verebecskék! Papírhártya-ajtókon bambuszfű árnya. Ah, kis verebek! A tolóajtón bambusz árnyéka remeg. Nézd, verébcsibék árnya az ajtón, és mi mindent látni még!"6 Alkonyodott, mire elkészültünk az összes lámpással, és Yumiko hálásan megköszönte a segítségünket. Egészen az ajtóig kísért minket, majd mosolyogva megölelt és a fülembe súgta. – Nagyon örülünk, hogy részt veszel az ünnepségen, Sophiel!
6 Takarai Kikaku
Miközben hazafelé ballagtunk a kivilágított függőhidak tengerében, Mitsuko szokatlanul csendesnek tűnt. – Valami baj van, Mitsuko? – kérdeztem félszegen, mert nem akartam tolakodó lenni. – Sajnálom, hogy az ünnepség után elmész, és arra gondoltam, ez az utolsó előtti éjszaka, amit nálunk töltesz. Összefacsarodott a szívem, hiszen én is hasonlóképpen fájlaltam, hogy el kell mennem innen, a béke szigetéről. – Nem akarok telhetetlennek tűnni – magyarázta a manólány –, de nagyon megszerettelek téged, és már most hiányzol, pedig itt vagy mellettem – mondta lesütött szemekkel. Megöleltem karcsú kis testét, és megsimogattam kócos fejecskéjét. – Én is nagyon megszerettelek téged, kicsi Mitsuko! – mondtam meghatottan. – És bár nem tudom, merre sodor a továbbiakban az élet, ígérem, eljövök még hozzád! A manócska arca felderült. – Komolyan mondod? Eljönnél máskor is hozzánk? – Igen. Szívből remélem, hogy találkozunk még! – suttogtam elhaló hangon, és éreztem, hogy szemeimből potyogni kezdenek a könnyek. Együtt sírdogáltunk a manólánnyal a csillagos ég alatt, és megfogadtuk, hogy bármit is hozzon a jövő, sosem felejtjük el egymást. Végül kisírt szemekkel aludtam el az ablakomon beszűrődő ezüstös Hold fényében, és őszintén hittem, hogy az erdőlakókkal biztosan találkozom még életem során.
IV. FEJEZET
Az Úszó Fények Éjszakája A nagy nap reggelén hangos zsivajra ébredtem. Édes sütemény illata csapta meg az orromat, és miközben kibújtam a paplan alól, a konyhából csörömpölés hallatszott. – Húamindenit! – kiabálta kacagva egy vékony hangocska. – Ezt most majdnem leejtettem! Kuncogás hallatszott mindenhonnan, majd további szófoszlányok. A manócskák izgatottan készültek az év legnagyobb ünnepségére, az Úszó Fények Éjszakájára. Kikukucskáltam az ajtórésen. – Jó reggelt mindenkinek! – Szia Sophiel! – kiabálták egyszerre. – Gyere gyorsan reggelizni! Szinte minden kis barátom ott ücsörgött a párnákon: Akane, Mitsuko, Yasuo, Yumiko és Hoshi egy tucat más erdőlakó társaságában. Mogyorós kekszet majszoltak és gyümölcsteát kortyoltak az omlós süteményekhez. Úgy, ahogy voltam, mezítlábasán, hálóingben kisétáltam a szobámból és közéjük telepedtem. Hoshi kedvesen mellém huppant, és a kezembe nyomta a tányéromat, amelyen néhány szem keksz, egy marék gyümölcs hevert, a csészében pedig forró tea gőzölgött. – Hogy aludtál, Angyalka? – kérdezte mosolyogva a piciny lány. – Köszönöm, remekül! – feleltem, majd hozzátettem: – Bár nagyon izgatott voltam az ünnepség miatt, így nehezen tudtam csak elaludni.
– Nahát! – felelte tágra nyílt szemekkel. – Én is alig aludtam! – Tudod már, hogy melyik ruhádban jössz? – érdeklődött kedvesen. – Igen – válaszoltam. – Akane varrt egy különlegesen szép öltözetet, kifejezetten az Úszó Fények Éjszakájára. Képzeld, cipőt is készített nekem, és a hajamba a ruha anyagából szalagokat és virágokat. Még soha nem láttam ilyen szépet. Hoshi csöppnyi szája tátva maradt. – Megnézhetem? – kérdezte félszeg kíváncsisággal. – Hogyne, gyere velem! – mondtam, és kézen fogtam a kicsit. Beszaladtunk a hálófülkémbe, ahol egy széken szépen kiterítve feküdt az ünneplőm. Sötétkék bársonyból készült, hosszú ujjú ruha volt, amelynek mellrésze és könyöktől lefelé lógó ujjrésze tojáshéj színű, sűrű szövésű csipkéből készült. Mélykék csizmaszerű, szalagokkal megköthető lábbeli és egy hosszú, vastag köpeny tartozott hozzá, amelynek kötője ezüstfonalakból készült. A szék melletti kis asztalon egy kosárjában hosszú, kék selyemszalagok és apró, kék, bársonyból varrt virágok sorakoztak. – Ó, hát ez álomszép! – ámult el Hoshi a ruha láttán. – Valóban – helyeseltem. – Akane őstehetség. Már alig várom, hogy belebújhassak az ünneplőmbe! – Megengednéd, hogy én készítsem el a frizurádat? Mosolyogva bólintottam. – Keresve sem találhatnék jobbat nálad. Hoshi csilingelve kacagni kezdett. – Ó, de jó, ó, de jó! Mennyire vágytam erre!
Estig azonban még rengeteg dolgunk volt. A fiúk irányítása alatt nekiláttunk feldíszíteni a fák között csordogáló hegyi patak partját, egészen a torkolatig. A forrás ugyanis néhány méteren belül patakká szélesedett, majd egy sötét vizű tóba ömlött, amelyet Feneketlen Tónak neveztek az erdőlakók. Minden egyes fára és cserjesorra fényfüzéreket aggattunk, a nagyobb ágakra pedig lampionok és szalmából készített díszek kerültek. Több csapat is tüsténkedett odalent, míg a többiek a fenti házikókban sürögtek-forogtak, hogy estére minden készen legyen. A délelőtt folyamán a lentiekkel tartottam, ám délután csatlakoztam Yumiko manóihoz, akik az esti lakoma ínycsiklandó fogásait állították össze. A házban mindenütt edények és ovális kosárkák hevertek, s óráról órára gyűlt bennük az ünnepségre szánt finomság. Ezúttal egy Takara nevű manólány mellé ültem, akinek rózsaszínes tüskehaja volt, és ezzel harmonizáló babarózsaszín, virágszirmokra emlékeztető ruhácskát viselt. Ő volt az első erdőlakó, akin ékszereket is láttam: szépen megmunkált kristálygyöngyökből álló nyakláncot és karkötőt viselt. Amikor észrevette, milyen érdeklődve nézegetem a csecsebecséit, egy mozdulattal lekapta karjáról a vékony karkötőt, és felém nyújtotta. – Sophiel, boldog lennék, ha viselnéd! Igencsak meglepődtem e kedves és nagyon önzetlen gesztus láttán, hiszen nem azért bámultam meg szép ékszereit, hogy elkérjem tőle. – Nagyon kedves vagy, Takara, de csak gyönyörködtem a munkáidban! – próbáltam finoman visszautasítani az ajándékot. – Mitsuko mondta, hogy magad készíted az ékszereidet. Nagyon tehetséges vagy,
igazán mutatós darabok, de nem akarom elvenni tőled. Ezek a gyöngyök veled együtt igazán szépek! Takara elszomorodott, és nagy szemeivel bánatosan nézett rám. – Nekem nagyon nagy örömet szereznél azzal, ha felvennéd az ékszeremet – pityeredett el, és már nagyon bántam, hogy nem fogadtam el rögtön az ajándékát. – Ez esetben köszönöm szépen! – simogattam meg a karját, és látványosan felé nyújtottam a csuklómat, mutatván, alig várom, hogy viselhessem a művét. Takara arca felderült, és finoman a csuklómra húzta a gyöngyöket, majd elégedetten felsóhajtott. – Végre értelmet nyert a munkám! – és kuncogni kezdett. – Angyalkarkötőnek fogom nevezni eztán azokat a darabokat, amelyek tervezésére te inspiráltál! – Részemről a megtiszteltetés, Takara! Yumiko eközben összeállított nekünk két nagy tálat, amelyekben az egyik legfőbb ünnepi eledel alaptésztája pihent. Ahogy ki tudtam venni, durvára őrölt dióból, szárított gyümölcsökből, különféle magokból és mézből állt. – Kérlek, hengergessetek golyókat a tésztából, majd forgassátok kókuszreszelékbe, és a kész golyókat tegyétek ezekre a tálcákra! – adta ki a feladatot az ezüsthajú manólány, aztán a társaihoz fordult, és segített nekik a többi édesség elkészítésében. Az egyik erdőlakó citromos süteményeket sütött, míg a másik sorra töltötte fel gyümölcs ízű szörpökkel az előkészített kristálykancsókat. Két manócska lepénykenyereket csomagolt be rizspapírba, egy másik
pedig óriási, kötelekre kötött kosarakat húzott a szoba közepébe. Hamar felismertem. Takumi volt az. – Lányok, ebbe a kosárba pakoljátok azokat a holmikat, amiket le lehet küldeni! – szólt fennhangon, hogy mindenki hallja. A manócskák elkezdték a kosárba pakolni a bogyós gyümölcsöket, a kenyereket és a kekszeket. – Takara, Sophiel! – Kiabált át a házon Yumiko. – Ti mikor készültök el? – Már csak néhány golyó van hátra! – kiabált vissza ékszerkészítő barátnőm, majd felém fordult kíváncsian. – Angyalka, te már ettél ilyen golyót? – Nem, még sosem – vallottam be töredelmesen. – De majd este megkóstolom. – Ugyan már, most kóstold meg! – nyújtott felém egy magos sütit a kis manó. Elfogadtam, és finoman beleharaptam az édességbe. A számban mesés ízek kavarogtak, és úgy éreztem, ereimben erő árad szét. – Mi van ebben a golyóban? – kérdeztem meglepetten, miközben annak rendje s módja szerint megettem a maradékot. – Ezt csak Yumiko tudná megmondani – nevetett fel huncutul a manólány. – Ez az ő titkos receptje, amit minden évben csak egyszer készít el, erre az éjszakára. Az erdőlakók csemegéje, ez a neve. – Igazán nagyon finom! – helyeseltem teli szájjal, mire Takara fogott három-négy szögletes alakú rizspapírt, és gyakorlott mozdulatokkal belecsavart néhány golyócskát. – Ezeket tedd el a ruhád szütyőjébe, jól fog majd esni éjszaka, az ünnepség után! – mondta, és a kezembe
nyomta a pici csomagokat. Ahogy kérte, a golyócskákat a szoknyám ráncaiba rejtett szütyőbe tettem, és arra gondoltam, hogy ha éjjel nem is eszem meg ezeket, jól jönnek majd másnap, ha útra kelek Umbra erdejében. Lassan minden elkészült, és a Takumi által előkészített kosarak szépen megteltek. A fiúk egy csörlő segítségével minden csomagot leeresztettek, ahol a többiek mindent kiraktak és elrendeztek a már előkészített asztalokon. – Sophiel, gyere, siessünk! – ragadta meg Mitsuko a karomat. – Ideje készülődni! Izgatott boldogságot éreztem a közelgő esti program miatt, ezért gyorsan Mitsuko után eredtem, aki rohamtempóban a fürdőház felé rángatott. – Igyekezzünk! – nógatott. – Nem szabad elkésnünk a mulatságról, és a Nap már lemenőben van! Mire megérkeztünk, minden dézsában illatos víz várt ránk és a többi későn érkező erdőlakóra, így egyszerre tudtunk becsobbanni a barackvirág szirmaival vetekedő, olajos fürdőbe. – Ez valami mennyei! – nyúltam el kényelmesen a kellemesen meleg vízben, amikor meghallottam, hogy barátnőm kuncogni kezd. – Mostanában egyre sűrűbben használod ezt a szót! Elgondolkodtam egy pillanatra. – Igazad van – mondtam tűnődve. – Ez bizonyára azért van így, mert annyira jól érzem magam nálatok, mintha otthon, a Fehér Fák Ligetében lennék. Egy kicsit elszomorodtam szülőföldem említésére. Ki tudja, visszatérhetek-e oda valaha? Vajon látnak-e onnan engem, és képesek-e sugallataikkal segíteni utamat?
Mitsuko megláthatta az arcomon átsuhanó szomorúságot. – Ne bánkódj, Sophiel! – búgta kedvesen. – Az otthonod tárt karokkal vár rád, ahogy mostantól ml is mindig szívesen látunk itt, Erdőlakban! Felderültem a kedvességétől, és lendületesen mostam végig minden egyes porcikámat, hogy az ünnep fényéhez mérten szép tiszta legyek. Miután elkészültem, a székre készített törlőkendőbe csavartam magam, és a papucsomban a terasz felé sétáltam. – Kint szárítkozom, amíg elkészülsz, jó? – szóltam vissza az ajtóból Mitsukonak. – Rendben! – intett vissza kis barátnőm, és vidáman tovább játszadozott a habokban. Kellemesen hűvös nyárvégi szellő fújdogált a fák között, és a Nap vöröslő koronája épp lebukott a hegyek mögött, miközben a korlátra támaszkodtam. Jól jön majd még az a vastag köpeny! – gondoltam, és szorosabbra vontam magam köré a törölközőt. Lenéztem, de csak az alacsonyabban elhelyezkedő házikókat, az azokat összekötő függőhidakat, és az alattuk elterülő lomb-rengeteget láttam – a valódi erdő, és az ünnepi fények innen, fentről teljességgel láthatatlanok voltak. Vajon milyen lesz az Úszó Fények Éjszakája? – tűnődtem a messzeségbe nézve. – Milyen varázslatot rejt számomra a rengeteg? Mitsuko hamar elkészült, így szépen visszasétáltunk a házába és a hálófülkénkbe vonultunk, hogy ünneplő ruhát öltsünk. A többiek már lent gyülekeztek, egyedül Hoshi várakozott a szoba közepén, a párnákon ücsörögve.
Azonnal eszembe jutott, hogy a frizurám miatt nem ment a többiekkel. – Mindjárt jövök, Hoshi! – intettem felé, én beszaladtam a hálóba. Levettem magamról és kiterítettem a szék karfájára a törölközőmet, majd belebújtam a sötétkék csodába. Tökéletesen illett hozzám. Ebben a pillanatban Mitsuko lépett be az ajtón, talpig vérnarancs színű öltözetben, amely kiemelte meleg barna szemeit, és sötét, szélfútta manófrizuráját – Nagyon szép vagy, Mitsuko! – jelentettem ki határozottan, mire kis barátnőm elmosolyodott. – Látnád csak magadat! Aztán mögém lépett, és a fejét csóválva így szólt; – Sophiel, ezeket a pántokat szorosan meg kell húzni, hogy szépen kifeszüljön a derekadon a ruha! – mutatott a hátamon lelógó hosszú szalagokra, mire én is észrevettem, hogy Akane klasszikus fűzőt felsőrészt varrt nekem. Mitsuko befűzte és meghúzta a szalagokat, majd szorosan masnira kötötte, amitől a ruha dereka rám simult és kihangsúlyozta a dekoltázsomat. Munkája végeztével elém lépett, hogy megnézzen. – Mesésen nézel ki! – mondta meghatottan és átölelt. – Köszönöm! – karoltam át karcsú hátát, és éreztem, hogy könnybe lábadnak a szemeim. – Lányok, lassan indulnunk kell! – kiabált fel a lépcső aljáról a kis Hoshi. – Máris megyünk? – válaszoltam, és villámgyorsan a csizmáimba bújtam. Mitsuko segített megkötni a furcsa kötőcskéket, majd a kezembe nyomta a hajdíszeket tartalmazó kosarat.
Ezt itt ne hagyd! – kacsintott rám vidáman. Hoshi ezután egy székbe ültetett, és könnyed mozdulatokkal kifésülte hosszú, immáron barack illatú hajamat, ami épp csak megszáradt a szélben. Eztán a fülem mögött fonni kezdte a hajam, át a homlokom íve felett, majd a másik fülem mögött befejezte, és eldolgozta a többi fürt között. – Egyszerű, de nagyszerű frizura lesz! – közölte velem a művészek magabiztosságával. Eztán felkapott egy maréknyi kék virágot és a szőke fonatok közé nyomta erőteljesen, száraikat kék szalaggal rögzítette, majd végül a csípőmig érő hajfürtöket szépen átfésülte, és elégedetten végignézve alkotásán így szólt: – Te vagy életem főműve! – majd felnevetett. – Tudod, nekünk, erdő lakóknak legfeljebb a vállunkig nő meg a hajunk, így soha életemben nem láttam még ilyen hosszú és ilyen gyönyörű hajat, mint a tiéd. Köszönöm, hogy megengedted, hogy gyakoroljak vele! – Nekem öröm, hogy foglalkoztál velem! – feleltem vidáman, majd hármasban elindultunk a terasz felé, hogy csatlakozzunk az odalent mulatozó társainkhoz. Az erdőlakók népes zenekara már javában játszott, az erdőt megtöltötte dalaik semmihez sem hasonlítható, varázslatos ereje. A Nap már lebukott, s a fákra helyezett fényfüzérek egyre erősebben világítottak a szürkületben. Az asztalok finomságokkal megrakva várták az ünneplőket, akik hozzám hasonlóan a díszes helyszínben gyönyörködtek, táncoltak vagy énekeltek. –
„Szalonka kémleli a távolt, majd szárnyra kap
az őszi alkonyat." 7 Yasuo sétált mellém, és finoman belém karolt. – Gyere, Sophiel, egy kis meglepetést készítettünk számodra! Nem számítottam semmire, így meglehetősen vártalanul ért ez a figyelmesség. Gondoltam, talán egy szép rajzot, vagy valami apró emléket akarnak adni ittlétem utolsó éjszakáján. A manó fiú egy távolabbi tisztása vezetett, amelyen egy fűzfagallyakból épített kerek pavilon állt, s a közepén hatalmas, legalább méteres szirmú, aranyszínű virág ragyogott. Az óriási virág körül megannyi színes bimbó, amelyekben egyre-másra gyúltak a fények. Némán Yasuóra meredtem, és szinte csak tátogva kérdeztem: – Megismerhetem a tündéreket? Az erdőlakó arcán széles mosoly húzódott végig, ám nem szólt, csak bólintott, és csendre intett kis kezével. Időközben Mitsuko is csatlakozott, így barátaimmal karöltve vártam, hogy tanúja lehessek az erdő misztikus lényei ébredésének. A bimbócskákban sorra kapcsolódtak fel a "lámpások” és elképzelni sem tudtam, vajon mivel világíthatnak odabent. A nagy virág eközben egyre erősebben ragyogott, de sejtettem, hogy teljes szirombontásra csak éjfél után, az úszó lámpások eleresztését követően számíthatok.
7 Josza Buszon
Aztán egyszerre csak a szélhárfa halovány, suttogó dallamát hallottam, s a hozzám legközelebb álló virágok egyikének szirmai csillámló fényesség közepette kinyíltak. Levegőt venni is elfelejtettem, úgy csodáltam a felém szálló, fényes, picike tündérlányt. Teste aranyszínű volt, és úgy fénylett, mint a sötét égbolton világító csillagok. Szárnyacskái gyémántszínben ragyogtak, és oly gyorsan verdestek, mint a kolibri szárnyai. Haja majdnem a bokájáig ért, kis kezében pedig egy világító lámpást tartott. Egészen közel repült hozzám, az arcomba világított és érdeklődve a szemeimbe nézett. Arcocskája olyan szép volt, mint valami királylánynak, okos szemeiből évezredek bölcsessége sugárzott. Újabb varázslatos dallam ütötte meg a fülemet, és csodák csodája, az összes virág kinyílt! Világító, aranyszínű tündérek tucatjai repültek ki könnyedén a szirmok közül, majd kört alkotva körém sereglettek, és tündöklő glóriaként a fejem felett repkedtek. Aztán a tánc lelassult, és a pici, fényes lények rám telepedtek. A vállamra, a fejemre és a karjaimra ültek, onnan figyeltek. Elöntött a boldogság semmihez sem fogható érzése. Aztán újra felszálltak, körbe lebegtek, és egy kerek, virág alakú kristálymedált nyújtottak felém, amit a tenyerembe ejtettek. Hirtelen csilingelő dallamot hallottam, amely lassan versformát öltött, és a következőképpen szólt: „Eldobta mindenét, hogy jót tegyen egy olyan néppel, ki védtelen. Tiszta hittel, s szeretettel érkezett, ám nem várta más, csak enyészet.
Valami mégis lángra gyúlt szívében, maga sem tudta, lelkével mi lészen. Tiltott gyümölcs, jaj, ki leszakítja, Otthona kapuit örökre bezárja. Sorsának útja bármerre kanyarodhat, s nincs tudója annak, miként alakulhat. Fegyvert nem adhatunk, mi megvédne, Ám segítségünkkel elillanhatsz egy időre. Lelked rajta, kire, s mire használod, de ne feledd, tetteddel a Világot szolgálod!" 8 Eztán sorba rendeződtek, és egy pillanat alatt elsuhantak a mulatozó erdőlakók felé. Szóhoz sem jutottam, Yasuo törte meg a csendet. – A tündérek azt mondták, ezzel a medállal megmenekülhetsz. – Igen, a fejemben hallottam a dalukat, bár néhány sorát nem egészen értem – mondtam álmatagon, mivel még mindig a semmihez sem hasonlítható, álomszerű élmény hatása alatt álltam. – A medálban varázsital van – magyarázta a manófiú. – Ha bajba kerülsz, meg kell innod, és egy teljes napra láthatatlanná válsz. – Láthatatlanná válok? – kérdeztem vissza döbbenten. 8 A.O. Esther
– Pontosan. Levegővé válsz. Az sem fog észrevenni, aki közvetlenül melletted áll! – Meg sem tudtam köszönni... – habogtam zavarodottan. – Nem is azért adták neked! – nyugtatott meg kis barátom. – És különben is, ismernek téged, azért készítették neked e különleges erejű cseppeket. Jól fontold meg, hogy mikor és hogyan használod fel! Meghatódva bólintottam a tündérek ajándéka láttán, amit Yasuo ügyesen a Takarától kapott karkötőre erősített, majd kedvesen belém karolt és a táncoló erdőlakók felé húzott.
Korábban sohasem táncoltam senkivel, így mulatságosnak találtam a tisztás füvén lejtett ugrándozó lépéseket, de hamar belejöttem, s a sípszó dallamára egy idő után már teljesen önállóan lépkedtem. A tánc szüneteiben végigkóstoltam az erdőlakók semmihez sem fogható, édes kis süteményeit, és ittam az ünnepi italaikból. Igazán nagyon jól éreztem magam, még azzal együtt is, hogy időnként fájó szívvel arra gondoltam, nemsokára útra kell kelnem ebből a békés világból az ismeretlen, sötét hegyek felé. Az éjfél hamarabb eljött, mint gondoltam, s a Hold magasan járt, amikor Mitsuko izgatottan utánam szaladt és integetni kezdett. – Gyere, Sophiel! Mindjárt indulnak a lámpások! Utána eredtem, és a forrás mentén elhelyezett kosarakhoz léptem. Kiválasztottam egyet, és mielőtt a kezembe vettem, becsuktam a szemem, és igyekeztem megtisztítani a gondolataimat. Egyetlen kívánságra
akartam összpontosítani csupán, amellyel majd útjára bocsájthatom a vízen lebegő lámpásomat. A gondolataim nyomban lecsendesedtek, eltűnt belőlük minden korábbi élmény. Lassan és mélyen lélegeztem, nem láttam már a házikókat, az erdőlakókat, sem a tündéreket. A halványan csillogó tengerre gondoltam, amelynek felszíne háborítatlan sötétségben nyugszik. Megnyitottam a szívemet, hogy szabadjára engedjem kívánságomat, amelyet még magam sem ismertem. Nem történt semmi. A víztükör sima maradt. Kizökkentem a nyugalmamból. Lehet, hogy valamit nem jól csinálok? A víz fodrozódni kezdett, ez nem tetszett. Még nincs meg a kérdés, várj! – kiáltottam a lelkem felé. De a víz már zavaros volt, és egyre sötétebbé vált. Mi történik? – kérdeztem szavak nélkül, de senki nem felelt. Aztán hirtelen megjelent egy lángoló fonal. Nem is fonal, inkább valami vastagabb dolog. A víz tetején izzott, parázslott és kígyóként tekergeti a hullámok tetején. Értetlenül bámultam magam elé. A víz kioltja a tüzet... – győzködtem magamat. A tűzcsóva azonban nemhogy kialudt volna, de egyre fehérebben ragyogott. Mi ez a látomás? – kérdeztem, és csukott szemhéjaim mögött hunyorogni kezdtem. A lángoló kígyó eztán szikrázni kezdett, majd úgy láttam, alakot ölt.
Mintha betűket rajzolna az ekkor már haragosan tomboló kék hullámokra. Igen, igen, egy szó lesz az, amit meg kell látnom! Az izzás lángtengerré vált, majd letisztult, és egyetlen egy szót formált. EIJAH ... és ekkor összecsuklottam. – Sophiel, Sophiel, mi van veled? – kérdezte aggódó hangon Mitsuko, és finoman megpaskolta az arcomat, hogy kinyissam a szemeimet. – Nem tudom – mondtam alig hallhatóan. – Azt hiszem, elájultam, miközben kívánni szerettem volna valamit. Aztán a lámpásomat... – Ne aggódj, a lámpásodat vízre bocsátottam, nehogy kialudjon a fénye, mielőtt valóra váltja az álmodat! – közölte izgatottan barátnőm, és a távolba mutatott. – Nézd csak, ott úszik a többivel! Azt hittem először, hogy csak lepihentél egy kicsit, végtére is későre jár már, és gondoltam, Yasuo fenyőbora talán a fejedbe szállt. De aztán nem válaszoltál, amikor szólongatni kezdtelek, ezért egy picit megpofoztalak... Nem válaszoltam. Minden figyelmem a forrás hűs vizén ringatózó úszó lámpásokra irányult, amelyek úgy szelték át az erdő sötétjét, mint valami hatalmas, ékkövekkel kirakott, végtelen hosszú gyémánt nyakék. A lágy hullámokon lebegő mécsesek messzire világítottak; fényük narancsszín sugarakkal árasztotta el a patakká szélesedő erecske partját, így útjuk a tóig szinte végig követhetővé vált. Az én lámpásom is a többiekével úszott, s vele együtt a kívánságom is. Megborzongtam, pedig a szél sem rezdült.
Hát ez lenne a lelkem legtitkosabb kívánsága? Tompán érzékeltem még, amint Mitsuko valamit a pagodában nyíló virágról és a születendő manóbabáról beszél, de a tudatom nem volt képes összerakni a hallottakat. Az úszó lámpásokat figyeltem, és köztük a sajátomat kerestem. De hogyan találhatom meg a több száz gyertyaláng közül az enyémet? – Nemsokára én is megyek, csak előbb megnézem a lámpásokat! – hárítottam el gyorsan Mitsuko kedves unszolását, amellyel a pagodához invitált, miközben lassan elindultam a vízen úszó fényáradat felé. Soha életemben nem láttam még ilyen lenyűgöző szertartást. A mécsesek fényei egyszerre kékes-sárgásnarancs színekben táncoltak a sötétben, mégsem égették meg sehol sem az őket körülölelő, fehér rizspapírt. Puha léptekkel követtem az egyre szélesedő patakot és elmerültem a fényekben. Az erdő sötétebbre váltott ott, ahol véget értek az ünnepi füzérek, ám hallottam a manócskák vidám dalait, és a pagoda felől felém szűrődő izgatott duruzsolást, így sejtettem, hogy nem lehetek túl messze tőlük. Nem tudom, valójában mit kerestem, hiszen ekkorra világossá vált előttem, hogy a sok-sok lámpás közül nem fogom tudni kiválasztani az enyémet, ráadásul a kívánságom már elszállt. A rengeteg levegője egyre hűvösebb lett, ahogy a tó felé haladtam, majd a talaj hirtelen meredekké vált, és a patak egyre sebesebben sodorta a lámpásokat. Szaporázni kezdtem a lépteimet, és a talajviszonyokhoz alkalmazkodva futni kezdtem. Ágak csapódtak az arcomba, amelyek nagy részét ügyesen
elhárítottam, és a gondolattól, hogy száz meg száz sebesen úszó mécsessel futok versenyt az erdő közepén, elnevettem magam. A sodrás egyre gyorsabbra vált, és puha talpú kék csizmámban, valamint hosszú, majdnem földig érő kék ruhámban alig bírtam a tempót. Felkaptam a szoknyám alját, hogy szabaddá váljanak a lábaim, és növeltem az iramot. Őszintén reméltem, hogy hamarosan a tóhoz érkezünk, ahol majd megpihenhetek, és amíg a lámpások szépen a tóba ereszkednek és szétterülnek annak széles, sima tükrén, kifújhatom magam. De a víz nem kegyelmezett; csobogva-zubogva ömlött lefelé, az egyre meredekebbé váló partszakaszokon, a lámpások fényei pedig imbolyogni kezdtek a rázkódástól és a fel-felcsapó, hűs tajtékoktól. Eszeveszett iramban szaladtam a fák között, és a legelöl úszó fényekre figyeltem, hátha ki tudom venni, merre kanyarodik előttünk az út A hajam mögöttem lobogott, s arcom érezhetően kivörösödött a futástól. Nem láttam már az utat, mivel a lámpások előtt jártam, ezért karjaimmal kalimpálva próbáltam elhárítani az elém hajló bokrok és fák hosszú ágait. Hirtelen egy fekete, kőkemény falba csapódtam, amely olyan erővel fogta fel lendületemet, hogy a tüdőmből kiszaladt a levegő. Aztán rádöbbentem, hogy nem kőfal az, hanem egy ember. Pontosabban egy angyal, akinek a karjaiba rohantam. Elijah. Az ütközés erejétől hátratántorodtam, ám a fekete kesztyűs kezek erősen tartottak. Hangosan ziháltam, s arcomat a Sötét Angyal köpenyébe temettem. Igyekeztem
eszméletemnél maradni, de erősen forgott velem a világ. Lassan felnéztem rá, és a sötét hajjal keretezett sápadt arca valósággal megbabonázott Sokkal szebb volt, mint ahogy emlékeztem rá. A szívem zakatolni kezdett, s oly hangosan dübörgött a fülemben, hogy alig hallottam a saját hangomat. – Te... mit keresel itt? – kérdeztem még mindig fújtatva. – Téged – felelte prózai egyszerűséggel. – De... honnan tudtad... – Nevezzük megérzésnek – felelte elgondolkodva, majd halovány mosoly jelent meg a szája szegletében. – Az erdőlakók szemmel láthatóan igen jól bántak veled. A hallottaktól belém fagytak a szavak. Ezek szerint végig tudta, hogy közöltük élek. Vajon lesben állt, hogy lecsapjon rám? Önkéntelenül hátrébb húzódtam az öleléséből, és meglepetten tapasztaltam, hogy elenged. Sajgó csuklóimat masszírozva óvatosan hátrálni kezdtem, és gyanakodva fürkésztem a körülöttem elterülő, átláthatatlan rengeteget. Tudtam, nincs értelme futásnak erednem, hiszen elfáradtam, és Elijah ezerszer gyorsabb nálam. Ezúttal nem állt szándékomban feleslegesen felbőszíteni, és mi tagadás, féltem a haragjától. – Velem kell jönnöd! – jelentette ki komoran, ám jobbját barátságosan nyújtotta felém. Teljesen összezavarodtam. A tündérek őrszemei szerint az erdő biztonságos volt, a csapatok elvonultak. – Azt hittem, már elmentetek – tereltem másra a szót, és dacosan összekulcsoltam magam előtt a karjaimat, mintegy jelezve, hogy nem tartok vele. –
Hallottam a sereget hívó kürtőket és az egyre távolodó lódobogást. – A többiek valóban elmentek, de... – kezdte, ám ingerülten a szavába vágtam. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Arra vártál, hogy meglephess, amikor egyáltalán nem számítok rá? – Sophiel, erre most nincs idő! – dörrent rám, és közelebb lépett. – Induljunk! Daliás alkata, férfias szépsége és a személyiségéből áradó erő teljesen megbénított. A lelkem egyik fele azt súgta, menjek vele és fogadjam el segítő jobbját, a másik felem azonban kézzel-lábbal tiltakozott ellene. Újra hátrálni kezdtem, és összerezzentem a saját talpaim alatt megreccsenő gallyacskáktól, amelyek hangosan visszhangoztak az erdő csendjében. – Miért tartanék veled? Bántottál, üldöztél,., – ellenkeztem, kételyektől gyötörve. – Nem tudok rajtad kiigazodni! – Kérlek! – mondta visszafojtott hangon, ám a vádaskodásomra nem reagált. – Nem! – feleltem dacosan, és a szemeimmel a fák tetejéről lelógó kúszónövényeket pásztáztam. Az volt a tervem, hogy hirtelen meglódulok, és a magas bokrok mögött eltűnők a legelső erre alkalmas indán, úgy, ahogy Mitsuko tanított. – Az önfejűséged bajba sodorhat! – förmedt rám dühösen, majd valamivel halkabban hozzátette: – És akkor nem tudom, mit tehetek érted! Szemmel láthatóan nem akart erőszakosan viselkedni velem, és bízott benne, hogy a szavai jobb belátásra bírnak, de úgy döntöttem, nem megyek vele. Nem hittem neki, és nem tudtam hová tenni magamban, hogy Elijah
pontosan tudta, mikor és hol kell megjelennie ahhoz, hogy a megfelelő pillanatban egyedül találjon. – Miért, eddig mit tettél értem? – vetettem oda gúnyosan, majd választ sem várva futásnak eredtem. Még hallottam, amint felsóhajt, majd komótosan utánam indul, de aztán csak az indákra figyeltem. Nem jó, nem jó, ez sem jó... – konstatáltam magamban, hogy a szóba jöhető indák egyike sem az a fajta, rugalmas mászókötél, amelynek segítségével azonnal eltűnhetek a magasban. A Sötét Angyal lépteit nem sokkal magam mögött éreztem. Miért csinálja ezt? Mit akar tőlem? – zakatolt az agyam. Ám mielőtt választ kaphattam volna kérdéseimre, hirtelen egy pengeéles, bíbor fényű kard villant a szemem előtt, majd egyenesen a torkomnak szegeződött. – Kitűnő fogás volt! – szólalt meg a kardot tartó fekete csuklyás sahran reszelős hangon, majd felröhögött. – Egyenesen az ölünkbe esett a zsákmány! Vérben forgó szemeit végigjáratta rajtam, és lidérctársaira meredt. – Miféle szerzet ez? Angyal vagy erdőlakó? Aztán, válasz sem várva, foghegyről odavetette a háta mögött árnyékként felsorakozó sahranoknak: – Zárjátok be a többi közé és indulhatunk! Fagus csapatai a határon várnak ránk! Jeges karmok martak a karjaimba, valaki megragadta a hajamat, s a halál leheletét éreztem arcomon. A pokoli lények körülálltak, durván a földre tepertek, és egy súlyos vasláncot igyekeztek a nyakamra és a végtagjaimra csatolni.
– Ne bántsátok, nem fog ellenkezni! – mennydörgött valahonnan Elijah, és egy szempillantás alatt szétrebbentek fölülem az árnylelkek. Elijah felrántott a földről, majd mogorva arccal kötelet erősített a csuklómra. Nem volt durva, és úgy tűnt, nagyon nincs ínyére a dolog, mégis megalázó volt az egész procedúra. Könnybe lábadt a szemem, és már bántam, hogy nem hallgattam rá, hiszen rájöttem, ha vele tartok, talán elkerülhettem volna a sahranok erre portyázó csapatát. Nem szólt semmit, s úgy láttam, felém sem néz többé. Haragosan szép arcáról nem tudtam leolvasni, hogy a kettőnk közötti párbeszéd, vagy a szövetségesei felbukkanása dühitette-e fel ennyire, mindenesetre szó nélkül elindultam előtte a lidércektől körülvéve egy keskeny ösvényen át. Könnyeim azonban annyira elhomályosították előttem az utat, hogy többször megbotlottam és elestem, mire az egyik sahran – akinek vélhetően elege lett a csetlésemből s botlásomból –, nagyot ütött rám a kardja lapjával. A Sötét Angyal olyan gyorsan csapott le rá, hogy szinte észre sem vettem, mi történt, ám a lidérc a következő pillanatban már Elijah markába vergődött, és fülsértő hangon szitkozódott. Ő azonban meg sem rezzent. Egy számomra ismeretlen nyelven olyan gyilkos indulattal sziszegett a vörös szemekbe, amilyet még sosem hallottam. Aztán elengedte támadómat, aki némán előre suhant, a többiek pedig tisztes távolságra rebbentek tőlem. Sietettem volna elmondani a mögöttem menetelő Sötét Angyalnak, hogy sajnálom, hogy nem bíztam benne, de a félelem összeszorította a szívemet. Felnéztem a fákra, és abban reménykedtem, hogy valamelyik erdőlakó vagy kis
tündér erre jár és értesíti a többieket. Aztán eszembe jutott, hogy milyen szomorúak lesznek majd a manócskák, amikor reggel rádöbbennek, hogy búcsú nélkül távoztam, és ettől a gondolattól újra sírni kezdtem. A Sötét Angyal észrevette könnyeimet és szemmel láthatóan nagyon dühös lett, ezért az út hátralévő részében erőnek erejével uralkodtam magamon, és igyekeztem minél csendesebben követni fogvatartóim csapatát.
V. FEJEZET
Úton Joshuával Hajnalodott, mire a fák ritkulni kezdtek, s a sahranok sorain különös morajlás söpört végig. Nem értettem beszédüket, de hamar rájöttem, hogy hamarosan el kell tűnniük, hiszen ők a sötétség lényei, akik nappal nem mozoghatnak az élők között. Lódobogás hallatszott a sorok elejéről, és az élőhalott katonák egy százada tűnt fel előttünk. Amint beértük őket, az árnylelkek, huss, egy szempillantás alatt eltűntek. Persze az élőhalottakból toborzott, fátyolos szemű, lelketlen katonák sem voltak sokkal bizalomgerjesztőbbek, mint a köpönyegbe rejtőzött, alaktalan, vörös szemű lidércek, mégis egy fokkal jobban éreztem magam, amint a félig ember katonák körénk gyűltek, és az erdőből egy hatalmas völgybe tereltek minket. – Fagus vára még kétnapi járóföldre van innen, uram! – jelentette Elijahnak az egyik, vezetőnek tűnő katona. – Rendben! – biccentett felé a Sötét Angyal, majd kérdőre vonta. – Hol vannak a többiek? – A hátad mögött, testvér! – hallatszott egy öblös hang a másik irányból. Két újabb Sötét Angyal csatlakozott kis csapatunkhoz erősítésképpen. Amint beszélgetésükből megtudtam, Nanael a fájdalom angyala volt az egyik, a másik pedig Azrael, a halál angyala. Mindketten véráztatta, fekete ruhát és hosszú köpenyt viseltek, és Elijahhoz hasonlóan
nagyon szépek voltak, bár bennük nem éreztem azt a mágikus vonzerőt, amellyel az én angyalom rendelkezett. Az én angyalom? Miket gondolok... pirultam el hirtelen, és a másik két vezérre meredtem. Nanael szúrós pillantása szinte a szívemig hatolt. – Mi a fene? – kérdezte felvont szemöldökkel, és hosszú, homokszínű haja a szemébe hullott. – Újabb angyalt fogtatok? Azt hittem, már mindet begyűjtöttük. – Az erdőben bujkált, uram – jelentette a még mindig parancsra váró katona, aki Elijah jobbján ácsorgott. – Hetek óta vadásztunk rá, de csak ma sikerült elkapnunk. A fák felett élő erdőlakók rejtegették előlünk. Zsibbadtan figyeltem, amint Nanael leugrik fekete ménjéről és öles léptekkel közelebb sétál hozzám. Kesztyűs kezével állam alá nyúlt és maga felé fordította arcomat. – Mondd csak... mit kerestél ennyi időn át a fák tetején? – kérdezte elég nyomatékkal ahhoz, hogy ne merjek gúnyolódni vele. – Élet-halál között lebegtem, amikor az erdőlakók rám találtak és magukkal vittek – feleltem alázatosan, és döbbenten figyeltem, hogy a szép vonások mögött mennyi keménység csillog. Nanael elmosolyodott. – Elijah ezek szerint alaposan ellátta a bajodat... – jelentette ki sötéten. – Szerencséd volt, hogy arra jártak azok a hegyes fülű szerzetek. Mindig is utáltam őket, már rég fel kellett volna égetnünk az erdőiket... Szavaitól megdermedtem, de nem szóltam egy árva szót sem, ehelyett a lovak által letiport gyepre meredtem. Nanael azonban nem hagyta ennyiben.
– No, és milyen híreket kaptál a visszavonuló csapataidról? Úgy tudom, az erdőlakók mindig mindenről tudnak, ami Umbra erdejében történik. – Nem hallottam felőlük azóta, hogy elszakadtunk egymástól a temetőben – válaszoltam őszintén, ám vallatómat látszólag nem elégítette ki a válaszom. A következő másodpercben éles sikoly rázta meg a völgyet, és pillanatok alatt rádöbbentem, hogy a saját halálsikolyom az, amit visszavernek a magasba nyúló sziklák. Egy láthatatlan hatalom gyűrt maga alá, és olyan erővel szorított össze, hogy úgy éreztem, atomjaira hullik a testem. A földön vergődtem és fuldokolva kiabáltam. – Esküszöm, hogy nem tudok róluk semmit! Aztán egy mennydörgő hang harsant fel, és bár csak egy szót szólt, elég hatékony volt ahhoz, hogy megtörje szenvedéseimet és leállítsa vallatómat. – Elég! Elijah arca elfeketedett a dühtől, amint társára meredt. – Tartalékold az erődet a valódi ellenfeleinkre! – szólt metsző hidegséggel Nanaelhez. – A lány magától is beszélt volna. Szükségtelen volt megkínozni. Azrael eközben szúrós pillantásokkal illetett engem, majd intett a katonáknak, és azt mondta: – Vigyétek, és tegyétek a gyerek mellé! Aztán Elijah felé fordult. – Igencsak elnézőnek tűnsz ezzel a fogollyal szemben – mondta elgondolkodva. – Megtudhatnám, hogy miért? Elijah megvonta a vállát. – Nem tudom. Arra gondoltam, talán hasznát vehetném a...
... de a mondat végét, s így az Elijah válaszát követő harsogó röhögés kiváltó okát már nem hallhattam, mert két katona felrángatott a földről, és a völgy végén található lovaskocsihoz vonszolt. A platón hatalmas ketrec állt, benne egy vékony kisfiú üldögélt. Barna, göndör haja és hatalmas, kék szemei VOLTAK. Vékony posztóruhát és bőrcipőt viselt. Bizonyos szempontból nagyon emlékeztetett Yasuóra, a manó barátomra, leszámítva, hogy ez a kisfiú igazi hús-vér gyermek volt. A katonák durván betaszitottak a nyitott ajtón, majd ránk zárták a ketrecet, és egy hatalmas lakatot biggyesztettek a zárra. Lekuporodtam az egyik sarokban és sírni kezdtem. Pokolian fájt a testem, pedig tudtam, hogy Nanael kis játéka nem okozott valódi, fizikai sérülést, mégis rettenetes volt az egész. – Te tényleg angyal vagy? – szólított meg egy selymes hang a ketrec túlidéból, majd a kisfiú kedves arca bukkant fel, közvetlenül mellettem – A többiektől hallottam, hogy elfogtak valakit, aki hetek óta az erdőben él, a fán lakó manók között. Meglehetősen emberinek tűnsz... – folytatta az arcomat nézegetve – bár a gyémántcsillogású világoskék szemeid és a szépséged nem evilági. Angyal vagy tehát, vagy sem? – Az vagyok – válaszoltam fáradtam. – Legalábbis földi értelemben. – Mit jelent az, hogy „földi értelemben”? – kérdezte kíváncsian a gyermek, és mellém telepedett. Hát... – fogtam hozzá a minden igényt kielégítő magyarázathoz –, mivel fizikai testet öltöttem, hogy alászállhassak a ti világotokba, le kellett mondanom a szárnyaimról. Így aztán nem tudok repülni, és égi társaimat sem hallom. Nem tudok velük kommunikálni,
legalábbis úgy nem, mint régen. És... sérülékennyé váltam, mint ti, emberek. Meghalni talán nem tudok, bár sokan azt mondják, hogy a Sötét Angyalok fegyverei a mi fajtánkra halálosak is lehetnek. Kis hallgatóm tátott szájjal figyelt. – Te is a Térítők csapataival harcoltál? – faggatózott tovább. – Igen, de elestem – válaszoltam kissé akadozva. – Már ha lehet így fogalmazni. – És utána mi történt? Elmeséltem neki az egész történetemet az alászállásommal kezdődően, ő meg csak ült és elkerekedett szemekkel hallgatott. Néha elmosolyodott, néha pedig összerezzent, de ezt leszámítva megállás nélkül kérdezősködött. Amikor a történet végéhez értem, hálásan elmosolyodott. – Köszönöm, hogy megosztottad velem a kalandjaidat! – mondta csillogó szemekkel. – Még be sem mutatkoztam: az én nevem Joshua. – Sophiel vagyok! – nyújtottam kezet a kis legénynek, aki lazán megszorította, és színpadiasan meghajolt előttem. – Örülök, hogy megismerhettelek! Te vagy az első földi angyal, akivel találkozom! – mondta ezt olyan hangsúllyal, mintha égi társaimmal nap mint nap találkozna, de nem szóltam rá. Végtére is csak egy kisgyerek. A gyerekek pedig szeretnek fűt– fát összehordani... Aztán leült mellém, és kis táskájából két pici, piros almát húzott elő. Az egyiket felém nyújtotta, a másikba pedig jóízűen beleharapott, majd teli szájjal mesélni kezdett.
– Tudod, épp a gyümölcsfák között sétálgattam a kutyámmal, Vaxli úrral, amikor megjelentek az élőhalott katonák és begyűjtöttek. – De miért rabolnak el egy ilyen kisgyereket, mint amilyen te vagy? Mi céljuk veled? – Nem tudom – rágott tovább Joshua. – De ahogy itt, a táborban hallottam, majdnem mindenkit begyűjtöttek abból a faluból, ahol éltem. – És a szüleiddel mi történt? Hol voltak, amikor elfogtak? Joshua egy pillanatra abbahagyta az evést. Szemein szomorúság suhant át, amint a hegyek felé pillantva csak ennyit mondott: – Meghaltak már régen. Szörnyen éreztem magam. – Ó, kérlek, bocsáss meg, nem akartam fájdalmat okozni neked, csak nem értettem, hogy miért nem vigyázott rád senki! – magyarázkodtam. – Az ember sosincs egyedül, hát nem tudtad? – kacsintott rám pajkosan. – A védőangyalaink mindig velünk vannak. Elmosolyodtam szavai hallatán, hiszen tudtam, ez valóban így van, ám tisztában voltam azzal is, amiről neki fogalma sem lehetett – jelesül, hogy az őrangyalok nem avatkozhatnak bele önhatalmúlag a földi dolgok rendjébe. – Amióta az eszemet tudom, a Térítők neveltek. Velük laktam mindig, egy nagy kolostorban, közvetlenül az Igazak Városa mellett. Amikor vezetőink összehívták a tanácsot, többnyire játszani mentem, vagy Vaxli úrral, a kutyámmal csavarogni indultunk, hogy ne legyünk láb alatt, amíg a gyűlés folyik.
– Értem – feleltem elgondolkodva. – Ám ez még mindig kevés ahhoz, hogy a katonák begyűjtsenek, hiszen csupán egy ártatlan kisgyermek vagy. Aztán hirtelen megvilágosodtam. Számos mendemondát hallottam arról, miszerint a Térítők gyermekei között olyan kisfiúk és kislányok vannak, aki megmagyarázhatatlan, misztikus erővel rendelkeznek. De nem tudtunk tovább beszélgetni, mert a szekerünk a következő pillanatban meglódult, és zötykölődve elindultunk a hegyre felfelé vezető kacskaringós ösvényen, hogy napnyugtáig Fagus várába érjünk. Ahogy láttam, a miénken kívül még legalább négy-öt, rabokat szállító szekeret kísértek a katonák, ám azok mindegyikében a Térítők katonái raboskodtak. Angyaltársaim közül egyet sem láttam. Két tagbaszakadt katona haladt közvetlenül a szekerünk után, s mögöttük Nanael csapata masírozott. Maga a hosszú hajú, szigorú vonású vezér is ellovagolt néha mellettünk, ám ilyenkor olyan kicsire összehúztam magam, amilyenre csak tudtam, és igyekeztem felé sem pillantani. Joshua is hallhatta hírét a Kegyetlenség Angyalának, mert hozzám hasonlóan ő is a sarokba kuporodott, és igyekezett nagyon csendben lenni. Így zötykölődtünk hegyeken s bérceken át, és megalázó helyzetem ellenére képes voltam gyönyörködni az alattunk elterülő kékeszöld színekben pompázó fenyőerdőkben és a lankákat borító lila hangában.
Ahogy egyre feljebb és feljebb haladtunk, érezhetően lehűlt a levegő, és hirtelen belém hasított, hogy a fejünk felett nehézkesen lebegő fellegek valójában hófelhők, s ha így van, akkor nemsokára kiadós havazásra
számíthatunk. A lovak is nagyon nehezen bírták már a terhelést, így Elijah és Azrael úgy döntöttek, hogy az utolsó emelkedő alján, a legmagasabban fekvő fák tövében éjszakára tábort verünk, és majd virradatkor megyünk tovább, jó eséllyel elkerülve így a menet közben ránk váró, kiadós hóvihart A katonák megálljt fújtak, és tábort vertek egy hatalmas barlang védelmező falai között. A lovakat megetették, megitatták, ám a rabokkal nem voltak ilyen nagyvonalúak. A ketreceket ugyan a barlangba vontatták és egymás mellé állították, de sem ételről, sem italról nem gondoskodtak. A mellettünk álló szekéren Térítők ültek, s különös, kába tekintettel meredtek a semmibe. Volt valami rémítő a pillantásukban, de nem tudtam eldönteni, mi bajuk lehet. A legtöbbjüket ismertem, hisz velem voltak, amikor Spero városa mellett összecsaptunk a Sötét Angyalok seregeivel, de akkor még nem volt semmi bajuk. Szerettem volna beszélni velük, de Joshua csendre intett, s hamarosan rájöttem, miért – Melyik volt az, amelyik vizet koldult? – hördült fel az egyik pokoli katona, és a ketrecekben ijesztő csend lett. – Én voltam az! – szólt az egyik szerzetes ruhát viselő férfi. Még ha rabokként is bántok velünk, emberi lények vagyunk és szomjazunk! – Igazán? – mordult rá az élőhalott, és fátyolba borult kísérteties, fehér szeme forogni kezdett. – Megmutatom neked, mi az a szomjúság! Az emberei kirángatták a rácsok mögül a szerencsétlen csuhást, és a barlang tüze elé taszították. A Sötét Angyalok eközben odakint a barlang előtt
beszélgettek, s bár fél szemmel a katonaikra sandítva nyomon követték az eseményeket, nem avatkoztak beleA következő pillanatban surrogás hallatszott mindenhonnan, és pokoli bűzt árasztva megjelentek a sahranok. A Nap régen lebukott a hegyek mögé, így újra biztonságosan közlekedhettek. Az egyik kérdés nélkül a térdelő szerzetesre vetette magát, és miután egy mozdulattal kitörte a nyakát, fölé hajolt és várt. Néhány másodperccel később a férfi homloka felett megjelent egy vékony ezüstszál, s felette egyre élesebben kezdett kirajzolódni az elhunyt asztrálteste. Ekkor a lidérc nagy levegőt vett és beszippantotta a fénylő látomást, majd karmaival megragadta és erőszakkal eltépte az ezüstszálat. Eztán elővett egy gömb alakú üveget, és mintha csak könnyű pipafüst lenne, belefújta a szerzetes kiszívott lelkét, aztán egy dugóval lezárta, és az ezüst szállal lekötötte az üveg száját. Döbbent csend honolt a barlangban, a rabok nyikkanni nem mertek. A szerzetes földi maradványait fellökték egy sötét ponyvákkal letakart szekérre, amelyen a kivillanó kezek és lábak tanúsága szerint más tetemeket is tároltak. – Na, ki az, aki még szomjas? – hördült fel újra az élőhalott, de senki nem merte szóra nyitni a száját. A rabok rongyaikba takarózva lekushadtak a szekér platójára, és imádkozva, hogy ne fagyjanak meg éjszaka, lassan álomba szenderedtek. Joshua is elaludt, vékonyka testét összehúzva, mint egy kisbaba, magzati pózba gömbölyödött. Levettem sötétkék, vastag köpenyemet, és duplán összehajtva bebugyoláltam vele az alvó gyereket úgy, hogy sovány kis háta alá is bőven jusson a meleg anyagból. Ettől persze fázni kezdem, hiszen a melleimet csak egy vékony
madeira csipke védte, és a ruhám sem hideg téli, hanem hűvösebb nyári napokra készült, de nem panaszkodtam. Végtére is angyal voltam, aki ha szenved is a fizikai kínoktól, nem fagyhat halálra. A levegő hőmérséklete azonban egyre lejjebb és lejjebb süllyedt. A végtagjaim kínzóan fájni kezdtek, a testem remegett, a tüdőmet pedig átjárta a jeges hideg. Nehéz pára telepedett a hajamra és a szempilláimra, és különös, örvénylő álmosság húzott magával egyre erősebben a mélybe. A rácsoknak dőltem, karjaimmal átöleltem magam, hogy lassabban hűljek le. A Nap fényére koncentráltam. Elképzeltem, amint vöröslő, meleg sugaraival végigsimítja arcomat, majd a nyakamon át melege a vállaimra és a mellkasomra árad. és lefelé haladva felolvasztja átfagyott porcikáimat. Meditációm egészen jól sikerült, mégis, amikor kinyitottam a szememet, azonnal átjárt a barlang jeges levegője, és a kint hatalmas pelyhekben szállingózó hó sem ígért semmi jót. Hirtelen egy tenyeret éreztem a csupasz nyakamon, míg egy másik a számra tapadt. Moccanni sem mertem, mire a hatalmas kezek egyszerűen elengedtek, és a vállaimnál fogva könnyedén megfordítottak. Farkasszemet néztünk a rács két oldalán. Elijah és én. Nem szólt semmit, de szépséges szemének sötét pillantásában volt valami, amitől remény csillant a szívemben. Két vastag takarót nyomott át a rácson, majd amilyen gyorsan ott termett, olyan gyorsan eltűnt a látóteremből. Szépen széthajtogattam a pokrócokat, amelyek rendkívül melegek, vastagok és nagyok voltak. Az
egyiket kétrét hajtva leterítettem a földre, óvatosan ráfektettem Joshuát, aki olyan mélyen aludt, hogy észre sem vette, mi történt. Hozzábújtam, átkaroltam őt, beburkoltam magunkat a másik takaróval, és hamarosan hozzá hasonlóan álomba merültem. Másnap reggel arra ébredtem, hogy úton vagyunk. A hó rendíthetetlenül szakadt a hegyekben, a katonák pedig mellettünk baktattak lovaikon. Megfordultam, s az élen haladó Sötét Angyalok közt Elijah alakját kerestem, de nem láttam sehol. Visszahuppantam a meleg pokrócba, és félig a könyökömre támaszkodva, óvatosan, hogy az alvó gyermek fel ne ébredjen, a kocsink mögött lovagló katonákat kezdtem mustrálni. Egyszerre nagyot dobbant a szívem. Elijah mögöttünk lovagolt az embereivel. Fekete ménjén úgy nézett ki, mint valami ógörög istenség egy régi templom freskóján. Sápadt bőrét kifújta a szél, sötét haja csapzottan hullott enyhén borostás arcába. Vastag, prémes csuklyát viselt, ám így is jól ki tudtam venni pillantását. Engem nézett. Nyíltan, minden szégyenkezés nélkül bámult, olyan egyenesen, hogy szégyenemben az arcomba szökött a vér. Kezeimmel önkéntelenül is égő orcáimhoz kaptam, hogy elrejtőzzek előle, ám még így is láttam, hogy Elijah elmosolyodik és megcsóválja a fejét. A havazást nem sokkal később szakadó eső váltotta fel, ahogy lefelé haladtunk a hegycsúcsról a kisebb lankák felé. A rabok kinyújtották kezeiket a rácsokon, és az így összegyűlt esővízzel oltották szomjukat. Joshua is felébredt időközben, és táskájából parányi butykost vett elő. Tenyerét kitartotta az esőre, majd
összeszorította, s a róla lecsurgó esővizet belecsorgatta, aztán átnyújtotta nekem. – Igyál, Sophiel, régóta úton vagyunk már! Boldogan kortyoltam a hűs esővízből, és most éreztem csak meg, mennyire szomjas voltam. Aztán nekem is eszembe jutott valami. A szoknyám ráncába rejtett kis szütyőt kerestem, amelybe Takara édes manósüteményt csomagolt nekem. Szegénykém, pedig nem is tudhatta, hogy ilyen hamar szükségem lesz rá... Pillanatok alatt előkerültek az édes golyócskák, amelyeket Joshua felé nyújtottam. – Edd meg ezeket, erőre kapsz majd tőlük! – mondtam biztatóan, és én is bekaptam egy süteményt. A kisfiú boldogan elmajszolta az édességet, majd esővízzel jól teleitta magát, és az ölembe hajtva kis fejét, ismét mély álomba zuhant.
VI. FEJEZET
Fagus börtönében Elbóbiskolhattam, mert a következő percben hangos robajra riadtam fel. Kinéztem a kocsit húzó lovak mellett, és egy hatalmas várat pillantottam meg, amelynek mohával borított ősi falai szinte az égig értek. A várárkot áthidaló súlyos függőhidat épp akkor eresztették le – ez okozta a pokoli zajt. Joshua is felébredt, és nagy szemekkel meredt a monumentális bástyákra, valamint a magas falakról árnyékot vető hatalmas vízköpőkre, amelyek tűzokádó sárkányokat formáztak. Szó, mi szó, hátborzongató látványt nyújtottak a lemenő nap fényében. Bevontatták a szekereket a fekete kövekkel kirakott, meglehetősen borongós hangulatú várudvar közepére, majd sorra kinyitották a ketrecek ajtaját, és felsorakoztattak minket egymás mellett, libasorban. Rettenetesen megalázó volt az egész Elijah előtt, aki a főbejáratnál állt és engem nézett... Mindig elfogott a szédülés és hevesebben kezdett verni a szívem, ha rá gondoltam, és ez nyugtalanított, hiszen végső soron ellenségek voltunk. Vajon mit szólnak odafent a többiek, hogy a szívem egy bukott angyal felé húz? – töprengtem helyzetem furcsaságán, majd ráébredtem, hogy hamarosan egy földalatti tömlöc lakója leszek, és ha Faguson múlik, többé nem is szabadulok ki innen… Márpedig nem Jogok itt raboskodni! – döntöttem el határozottan, és elkezdtem feltérképezni a várból kivezető utakat, bástyákat, ablakokat, ám a helyzetem
siralmasan festett. Fagus főhadiszállása ugyanis valóságos erődítmény volt, ahonnan a szökés gyakorlatilag lehetetlen. Miután megszámoltak minket, csuklóinkra és bokáinkra vaskarikákat szögeitek, majd láncra vertek, mint az állatokat. Valósággal megbénultam a súlyoktól, amelyektől moccanni sem tudtam. Joshua még jobban kínlódott, hiszen vékony kisfiú volt, akinek nem volt annyi ereje, hogy maga után húzza a mázsás láncokat. A többieknek nem okozott gondot, mindannyian magas, izmos, harcedzett férfiak voltak. Miután a rabokat az alagsorba hajtották, mi ketten a várudvaron maradtunk, hiszen meg sem tudtunk mozdulni a vasak fogságában. A börtönparancsnok a cellasorhoz vezető folyosó előtt állt Kövér, ápolatlan, kopaszodó ember volt, akin látszott, jó érzéssel tölti el, hogy másokon uralkodhat. Pengevékony szája, és sunyi, mélyen ülő szemei szinte eltűntek húsos arcában, ám így is feltűnt, hogy ellentétben a hadsereg többi tagjával, ő valódi hús-vér ember, aki nyilvánvalóan önszántából csatlakozott az ellenség soraihoz. Most gonosz disznószemeivel minket méregetett, és hurkás ujjaival az oldalára csatolt botját markolászta. Nem tetszett neki, hogy még mindig az udvaron állunk, és szemmel láthatóan azon morfondírozott hogyan tanítson móresre minket a parancsmegtagadásért, hogy imponáljon a vezéreknek. Krákogott egyet, unottan a földre köpött, majd felénk indult és ütésre lendítette méretes acélbotját, amikor Eiijah lángoló korbácsa hirtelen átszelte a teret, és egy szempillantás alatt hamuvá változtatta a férfi acélrudat tartó kezét. A Sötét Angyal tajtékzott a dühtől. Döngő léptekkel indult el a parancsnok felé, majd amikor beérte,
fél kézzel torkon ragadta és a levegőbe emelte, mintha csak egy rongycsomó lenne. – Te idióta! – sziszegte gyűlölettel teli hangon a félelemtől félig alélt, üszkös kezű katonának. – Nem látod, hogy akkora súlyt tettettél rájuk, amitől moccanni sem tudnak? Aztán a szemközti falhoz vágta a parancsnokot, aki miután becsapódott a téglákba, eszméletlenül zuhant a földre. Néma csend állt be az udvaron őrködő katonák között, s csupán a hegyek felől érkező süvítő, jeges szél hangját lehetett hallani. Elijah eztán egyenesen rám nézett, majd tekintetét végigfuttatta megbéklyózott végtagjaimon, és sötét pillantásából sütött a harag. Újra meglendítette immáron fehér fényben izzó nyolcágú ostorát. A katonák soraiból visszafojtott kiáltások hallatszottak, ám az izzó lángnyelvek irányt változtatva felénk süvítettek. Behunytam a szemem, de ezúttal nem féltem. Tudtam, hogy nem fog bántani a Sötét Angyal, aki – az időnként rám törő kételyeim ellenére – egyre jobban tetszett Joshua megdermedt ijedtében, ám szorosan fogtam a kezét, így nem kellett attól tartanom, hogy az utolsó pillanatban elmozdul. Olyan volt az egész, mintha megállt, de legalábbis csigalassúvá vált volna az idő. A lángoló ostor minden egyes ága önálló életre kelt, amint gazdája kesztyűs keze levegőbe lendítette. Négy sistergő kígyó engem vett célba, négy pedig Joshuát, és a villódzó szálak egyre közelebb repültek felénk... aztán finom szisszenés hallatszott, majd a csuklóinkra és bokáinkra vert vasak egy pillanat alatt porrá égtek anélkül, hogy bántódásunk esett volna.
Tehát mégis csak fontos vagyok neki! – sikított fel némán a szívem, és szabaddá vált kezeimről hálás pillantásom megmentőmre vándorolt, ám Elijah nem nézett felénk. Nem ellenőrizte, hogy van-e még fejünk vagy lábunk... Nyilvánvalóan a parancsát követi az ostor, máskülönben már nem élnénk – töprengtem, és szomorúan arra gondoltam, hogy amikor első ízben sújtott felém, nem volt ilyen nagyvonalú velem. Az udvarban álló katonák alázattal tekintettek vezérükre, majd fejüket lehajtva várták a parancsot, ám a Sötét Angyal nem volt beszédes kedvében. – Elég lesz rájuk egy vékony kötél is! – vetette nekik oda mogorván, majd eltűnt az íves kapu alatt. A sors kegyes volt hozzám, mert Joshuával egy cellába kerültem, így szorult helyzetemben nem maradtam egyedül, ráadásul úgy láttam, a kisfiúnak is jót tesz, hogy mellette vagyok. A szomszédos zárkában öt férfi ücsörgött, egyet közülük jól ismertem, hiszen a Térítők közé tartozott, korábban az Igazak Városában találkoztam vele. A másik oldalunkon vastag kőfal volt, és egy pici ablak, nagyjából három méter magasan, hogy véletlenül se nézhessünk ki rajta, legfeljebb éjszaka, a csillagos égre. – Sophiel – szólalt meg Joshua csendesen. – Tessék, kicsim, mit szeretnél? – kérdeztem, és megsimogattam az arcát, amely különös tűzben égett. – Kérlek, bebugyolálnál?– mutatott a vastag pokrócokra vacogva. A szalmával borított priccshez sétáltam, és alaposan becsavartam a kisfiút a takarók egyikébe. A kocsiról
mentettem meg őket: magunkra kötöttem, mintha csak köpenyek lennének, így a katonák nem szóltak, mit hozunk be a cellánkba. Ez most igazán jól jött, mert Joshua rosszul volt. Keskeny arcán lázrózsák virítottak, szemei furcsa fényben csillogtak. Tudtam, ha rövid időn belül nem szabadul ki innen, nagy bajba kerül. Mellé telepedtem, fejét az ölembe vettem és halkan dúdolni kezdtem neki, mire álomba szenderült. Álma zaklatott lehetett, mert hánykolódott, és törékeny teste egyre forróbb lett. Az est leszállt, és a kisfiú nagyon szenvedett. Minden vizet neki adtam, amit csak kaptunk, a ruhámból letépett, megnedvesített kendőből pedig borogatást tettem a homlokára és a csuklóira, ám ez sem segített rajta. Egyre csak rázta a hideg és félrebeszélt a magas láztól. Az őrök látták, hogy bajban vagyunk, de ránk sem hederítettek. Amikor a segítségüket kértem, foghegyről odavetették: – A hétvégi vásár előtt szólhatsz Fagus úrnak, és ha ő úgy látja jónak, majd meggyógyíttatja a gyereket! A kétségbeesés vasmarokként szorította össze a szívemet, hiszen tudtam, a holnap talán már túl késő lesz Joshua számára. Azonnal segítséget kellett kérnem valahonnan. Éjszaka volt, mindenki elcsendesedett, reszelős légzés, horkolás hangja töltötte be a börtön falait. Vaksötét volt, csupán a cellánk tetején lévő lőrés nagyságú ablakon keresztül világított be a holdfény. Letérdeltem, imára kulcsoltam a kezemet, hogy segítséget kérjek Joshuának. Órák teltek el úgy, hogy semmi nem történt, de nem adtam fel. Külön imát intéztem Raphaelhez, a gyógyító
arkangyalhoz, amelyben arra kértem, könyörüljön meg a beteg kisfiún, aki ekkortájt már haldoklott. Némán csorogtak végig az arcomon a könnyeim, de hinni akartam, hogy meghallgatnak odafent és segítenek kis barátomon. Tudtam, bármennyire reményvesztettnek tűnik is a helyzetünk nem fognak cserbenhagyni. Aztán egyszerre csak tompa fény villant a ruhám alatt, és észrevettem, a nyakamban hordott szív alakú medál, amely minden angyal sajátja, éles, smaragdzöld színben villódzni kezd. Tudtam, ez Raphael műve, s így küld gyógyító energiát Joshuának. Villámgyorsan kikapcsoltam a láncot, és óvatosan nehogy felébresszem őt, a kisfiú nyakába akasztottam. A zöld fény egyre csak erősödött és vibrált, majd köröket vetve a kis betegre eltűnt a szívósakra magasságában. A zöld fény eztán bejárta a kisfiú egész testét, a feje tetejétől a kislábujjáig, és éreztem, amint forró bőre szép lassan lehűl, légzése nyugodttá válik. Kisimítottam néhány vizesre izzadt tincset az arcából, majd mellé feküdtem a keskeny ágyra, és álomra hajtottam a fejem. Mielőtt azonban elaludtam volna, feltekintettem a rácsokon keresztül az égre, és alig hallhatóan azt suttogtam: – Köszönöm szépen, Raphael! Másnap reggel későn ébredtünk, hiszen Joshua betegsége alaposan felemésztette az erőnket. Kis barátom láztalanul, meglehetősen jó közérzettel kelt fel az ágyból, és csodálkozva tapogatta meg a kopott inge alá rejtett, csillogó medálomat. A szív alakú dísz egy különleges kristályból készült, amelyet az Akasha könyvtárból kaptam még a születésem napján a Fehér Fák Ligetében.
Hófehér volt, foglalatán parányi gyémántok csillogtak, hátoldalán pedig egy S-betű díszelgett. – Sophiel, mi történt velem? – kérdezte, miközben meglepetten forgatta a kezében a nyakláncomat. – Ez a tiéd. Miért lóg mégis az én nyakamban? – Az éjjel nagyon beteg voltál, és Raphael arkangyal ezen keresztül gyógyított meg – feleltem mosolyogva, majd látva, hogy a kristály még mindig világít, hozzátettem: – Sőt, még most is kezel téged, éltető energiával tölti fel a testedet. – Nem adhatod nekem a láncodat, hiszen ez a tiéd! – tiltakozott Joshua, és a lánc kapcsa felé nyúlt. Finoman megfogtam vékony gyermekkezeit, és csókot nyomtam göndör barna hajára. – Neked most nagyobb szükséged van rá! Majd ha meggyógyultál, visszaadod. – És mi lesz veled? Honnan lesz elég energiád a nyakláncod nélkül? Meglepődtem e szavak hallatán. – Joshua, honnan tudsz te ilyeneket? – kérdeztem kíváncsian. – Hát... kezdett bele mosolyogva, ám ekkor hangos csattanás hallatszott a börtön folyosójáról. A következő pillanatban kinyílt az udvarra vezető hatalmas tömörfa ajtó, a börtönparancsnok vonult be rajta, nyomában cselédlányokkal. – Mindenki nyissa ki a rácsos ajtó alján található ablakot, itt küldik be a cselédek a mai élelmet! – harsogta a börtönparancsnok érzelemmentes hangon. – Nem kaptok mást, így mindenki jól ossza be azt, amit kapott! Aztán nagy dérrel-dúrral kivonult a cellasorról, és bevágta maga mögött az ajtót. A cselédlányok első
pillantásra egyszerű falusi fehérnépnek tűntek, ám amikor hozzánk értek, láttuk, hogy íriszük tejfehéren csillog. Élőhalottak voltak, akiknek a lidércek kiszívták a lelkét, és most örökké tartó szolgálatukat töltötték Fagus várában. – Ide nézz, mit kaptunk! – ujjongott Joshua, amikor meglátta, hogy a két darab barna kenyércipónk mellé némi savanykás tejet és két körtét is kaptunk, no meg egy kerek kecskesajtot. – Valóban – helyeseltem, és arra gondoltam, szegény kisfiú milyen ételeket ehetett eddig, ha ezt jónak találja. A második napra egészen otthonosan berendezkedtünk. További takarókat, vizet és meleg ruhát is kaptunk. Az utóbbinak alapvetően Joshua látta hasznát, de már én sem panaszkodtam a hideg miatt. A szomszédjainkkal is sikerült beszédbe elegyednünk a rácsokon keresztül. Kiderült, hogy mind az öt férfi, aki a cellában raboskodott, korábban Térítő volt, ám mostanra úgy viselkedtek, mintha elmeháborodottak lennének. A legmeghökkentőbb azonban mégis az volt, hogy vezetőjük, egy bizonyos Jack Reed, akit személyesen is ismertem, egyáltalán nem emlékezett rám. – Jack, figyelj rám! – szóltam hozzá a legkedvesebb hangszínemen, amit csak elő tudtam varázsolni a cudar körülmények ellenére, de a férfi révetegen meredt ki a rácsokon, és magában motyogott valamit, amit nem értettem, akárhogy is hegyeztem a füleimet. Aztán Joshua egyszer csak felkiáltott. – Azt mondogatja: „a Holdszirének'’! Vajon mit jelenthet ez?
Soha nem hallottam még a Holdszirénekről, ezért eldöntöttem, így vagy úgy, de kiszedem az információt az elhomályosított elméjű férfiból, akinek korábban az égvilágon semmi baja nem volt – Jack! – szuggeráltam. – Sophiel vagyok! Emlékezz rám! Az Igazak Városában találkoztunk néhány héttel ezelőtt. Jack szemében a felismerés szikrája sem látszott. Mással próbálkoztam. – Jack, meg tudod mondani, ki vagy? A férfi kiszáradt, cserzett szája lassan kinyílt, miközben fakó haja barnára sült homlokába hullott. – Holdszirének... suttogta. – Most is hallom őket! És szemeit becsukva egy olyan világba menekült, ahol nem érhettem utol.
VII. FEJEZET
Látomások A mentő ötlet Joshua fejéből pattant ki. – Sophiel! – fordult hozzám titokzatos mosollyal a szája szegletében. – Emlékszel, mennyire meglepődtél, amikor rájöttél, hogy tudok a nyakláncodról? – Hogyne emlékeznék! – válaszoltam. – De honnan tudsz róla? – ... az az igazság, hogy időnként látom a társaidat! – felelte a rabtársam magától értetődően, ám én úgy ugrottam fel a priccsről, mint akit darázs csípett meg. – Látod az égi angyalokat? – ragadtam meg vékonyka vállait. – Igen – mosolyodott el Joshua. – Sőt, ha hívom őket, általában megjelennek. A hallottaktól majd’ kiugrott a szívem a helyéről, hiszen alászállásommal elveszítettem glóriámat és azt a spirituális energiát, amellyel kapcsolatot tudtam létesíteni égi társaimmal. A szemeim „vakká váltak" a szellemvilágra, amely nem is olyan rég még a valódi otthonomat jelentette, és ettől úgy éreztem magam, mintha elvesztem volna idelent, a Földön. – Beszélni is tudsz velük? – kérdeztem izgatottan. – Nos, ezt nem mondanám – felelte elgondolkodva. – Azt hiszem, csupán gondolatban kommunikálunk. Olyan az egész mintha csak álmodnám az egészet, miközben végig ébren vagyok. De ezek nem beszélgetések, sokkal inkább tőlük érkező üzenetek vagy intelmek, amelyek az imáimra felelnek. Ilyen értelemben persze beszélgetésnek is nevezhetjük őket.
– Ez hát az ok, amiért a katonák kisfiú létedre begyűjtöttek! – motyogtam magamban, ahogy kezdtem átlátni a helyzetet. De vajon milyen sorsot szánnak az ilyen különleges képességű gyerekeknek? Egyáltalán, miért okoz gondot a Sötét Angyaloknak, ha egy gyermek imáira az égiek felelnek? Miért jelent ez számukra fenyegetést? Töprengéseimből Joshua zökkentett ki. – ... baleset volt, senki sem tehetett róla – magyarázta, s rádöbbentem, hogy lemaradtam a történet elejéről. – Tessék? Kérlek, elismételnéd az elejét? – kérdeztem, és ő készségesen belekezdett múltjának felidézésébe. – A szüleim szegény emberek voltak. Egy rozzant kis házban laktunk a falu szélén. A szomszédok mindig mondogatták apámnak, hogy meg kellene erősítenie a ház falait és a tetőt, de nem volt hozzá sem pénzünk, sem alapanyagunk. Joshua itt elhallgatott, nagy szemei könnybe lábadtak. Mellé ültem és átkaroltam vékony vállait. – Joshua! Nem kell felidézned ezeket az emlékeket, ha ennyi fájdalmat okoznak! – simogattam meg szomorú arcát. – Enélkül is elhiszem, hogy látod az angyalokat! Muszáj elmondanom neked, hogy mi történt velem! – erősködött, majd nagyot nyelve folytatni kezdte. – Minden azzal a hatalmas viharral kezdődött... Éjszaka volt, mi odabent aludtunk. A szél süvített, az eső pedig megállíthatatlanul szakadt, így mindhárman felébredtünk a vihar zajaira, és a lyukacsos tetőnk résein át láttuk, amint a mennydörgéssel kísért villámlások bevilágítják az éjjeli égboltot. A vihar azonban nemhogy csillapodott volna, hanem egyre erősebbé vált, és a szélörvények
lassan egy hatalmas tölcsérré rendeződtek, amely a szántóföldeken keresztül egyenesen a házunk felé száguldott. Apám időközben kiment, hogy megnézze, mennyire rongálódott meg a tető, és ekkor szembe találta magát a végzetünkkel. Visszaszaladta házba, de tudta, esélyünk sincs a menekülésre. Joshua hangja itt elhalkult, s kis kezével önkéntelenül a torkához kapott. – Bocsánat, iszom egy kicsit, jó? – mentegetőzött, és igyekezett visszafojtani a szívéből kitörni készülő zokogást. Segítettem megemelni a kulacsot, amit a cselédektől kaptunk, és kitartottam, amíg ki nyugtalanul nyeldekelte a vizet, majd amikor befejezte az ivást, a ruhám szegélyével megtöröltem a száját. – Köszönöm! – felelte hálásan. – Te olyan jó vagy hozzám! – Bárcsak többet is segíthetnék neked! – sóhajtottam fel szomorúan. – ... szóval – folytatta Joshua a viharos éjszaka felidézését –, apám Visszarohant a házba, és azt mondta, itt a vég. Anyám zokogni kezdett és kérdőn nézett apámra, aki nem szólt semmit, de a fejével nemet intett. Tudtam, hogy beletörődtek a sorsukba, és nem fognak elmenekülni, bár azt hiszem, nem is lett volna hová. Aztán anyámnak eszébe jutott valami. A ház kamrájában volt egy földbe vájt pici üreg csapóajtóval. Ott tartották a szüleim az ételeinket, hogy a nagy nyári melegben ne romoljanak meg, már amikor egyáltalán volt mit ennünk. Fogták a kezem, felrántották az ajtót és betuszkoltak a lyukba. Torkom szakadtából ordítottam, hogy nem akarok elválni tőlük, de nem volt idő hosszas
búcsúzkodásra, csak egy lopott csókra futotta és egyetlen szóra: szeretlek. Ez volt az utolsó, amit hallottam tőlük, s aztán rám csapódott az ajtó, és dermedten figyeltem, ahogy a kinti dübörgés egyre erősödik. A tornádó fákat csavart ki, és egész falvakat változtatott a földdel egyenlővé. A házunknak esélye sem volt, hiszen kívülbelül omladozott, így is csak a szentlélek tartotta egyben. A hangok egyre durvábbá váltak, a robajtól és a süvítő szél hangjától valósággal megsüketültem. Hatalmas csattanások, dörrenések hallatszottak és megremegett a fold, ahogy kártyavárként összedőltek a falak, és néhai otthonunk darabjait magával vitte a vihar. – Borzasztó lehetett – suttogtam elcsukló hangon, s átéreztem a kisfiú minden fajdalmát. – Sosem találták meg a szüleimet – mondta halkan, és a kezeibe temette könnyes arcát – A vihar elvitte őket, többé nem láttam őket – Meddig voltál odabent? – próbáltam másra terelni a szót. – Amikor minden elcsendesedett, előmásztam a rejtekhelyemről Mindent törmelékek borítottak, a pusztítás letarolta az egész vidéket Nem messze tőlünk, egy félig megmaradt házból sírást hallottam, ezért átbotladoztam, hogy segítsek a túlélőknek. Három gyereket találtam a romok alatt, akiknek az ijedtségen túl semmi bajuk nem esett A szüleik ugyanolyan aknában rejtették el őket, mint amilyenben én vészeltem át a katasztrófát. Kisebbek voltak, mint én, ezért kitámogattam őket az utcára, ahol a felnőttek egy csoportja már megkezdte a törmelékek alá szorult sérültek kimentését. Aztán visszamentem az egykori házunk helyén álló romhalmazhoz... ma sem tudom, pontosan miért. Azt hiszem, sokkot kaphattam. Ömlöttek
a könnyeim és a szüleimet szólongattam, noha tudtam, nem látom viszont őket. A romok között kotorásztam, keresni akartam valamit, ami anyámé és apámé volt, hogy örökre velem maradhassanak, legalább egy-egy tárgy erejéig. Megpillantottam egy kendőt, ami az édesanyámé volt, és nem messze tőle egy medált, amely egy bőrszalagon lógott mindig édesapám nyakán. Joshua itt megállt és kotorászni kezdett a zsebében, majd előhúzott egy gyűrött kis kendőt, amelyre nefelejcsek voltak hímezve. – Elisabeth Darellnek hívták az anyukámat – mondta szomorúan, miközben vékony ujjaival megsimogatta a virágok közé hímzett kecses monogramot. – Nagyon szép név – bólintottam megrendülve. – Ez pedig az apukámé volt – mutatott Joshua egy kicsi ezüst fára, amely a nyakában lógott bőrszalagon. – Rogernek hívták, ezt a medált ő készítette. Az ékszer dús lombú, kerek levelű fát ábrázolt, amelyen gyümölcsök helyett szívek teremtek. Nagyon finom megmunkálású darab volt, látszott rajta, hogy készítője ügyes kezű ötvös lehetett – Az Élet Fája – magyarázta Joshua legalábbis az apám szerint Azt mondta, a viselőjének szerencsét hoz. Elcsuklott a hangja és sírni kezdett, de aztán dühösen megtörölte a szemét, és erőnek erejével folytatta a történetét. – Nem emlékszem, végül mi okozta a bajt – idézte fel élete legszörnyűbb pillanatait. – A kezemben szorongattam a medált és a kendőt, amikor hirtelen minden elsötétedett előttem. A többiek szerint minden előzmény nélkül rám dőlt a szomszéd ház épen maradt
fala, és akárcsak valami sötét, baljós árnyék, némán maga alá temetett. – Úristen! – önkéntelenül a szám elé kaptam a kezeimet a borzalmas fordulat hallatán – És mi történt eztán? – Nem tudom – válaszolt Joshua, és legnagyobb megdöbbenésemre elmosolyodott. – Először csak azt éreztem, hogy ellazul a testem, mintha könnyű hajnali harmattá válnék... Aztán arra lettem figyelmes, hogy lebegek és felülről látom a téglák alól kikandikáló, összeroncsolt testemet Különös módon nem rázott meg a látvány, pedig tudtam, hogy én fekszem odalent Nem éreztem sem fájdalmat, sem félelmet, úgy szemlélődtem odafentről, mint egy idegen, aki látogatóba érkezett. Rádöbbentem, hogy szállni is tudok anélkül, hogy bármit tennék. Csak rágondoltam, merre szeretnék repülni, és már ott is voltam. Pillanatok alatt bejártam a tornádó által porig rombolt falum minden szegletét Az emberek nem vettek észre engem, ám én tisztábban láttam őket, mint valaha, életem során. Hallottam minden egyes gondolatukat és láttam az érzelmeiket, mintha csak színes képeket nézegetnék. Nem fáztam és éhes sem voltam. Mély boldogság és megnyugvás árasztotta el a lelkemet. Aztán hirtelen egy sötét alagútban találtam magam, amelynek a végén vakító fényesség hívogatott. Repültem, szálltam a fény felé, s egy hatalmas, virágos rétre érkeztem, amelynek virágai úgy ringatóztak, mintha a tenger kecsesen fodrozódó hullámai lennének. Ahogy elsétáltam közöttük és hozzájuk értem, mindegyik kristályos hangon csilingelni kezdett... – ... Sophiel, mi a baj, miért sírsz?
– Mert az otthonomról beszélsz – hüppögtem, és megborzongtam a hallottaktól és nem tudom, hazajutok-e még valaha. – Sophiel – mondta Joshua, és atyáskodva megsimogatta a hajamat – minden jó lélek a te hazádba kerül. Miért épp te ne jutnál haza? Nem akartam elárulni neki, hogy a Sötét Angyalok örök rabságra ítélték a testvéreimet, és hogy a kárhozat amúgy is elemészti lelkemet, amiért beleszerettem Elijahba. – Kérlek, mesélj tovább, mi történt eztán! – unszoltam szipogva, és hálás voltam, mert azonnal folytatni kezdte mennybéli kalandjait. Mert abban, hogy nálunk, a mennyek országban járt, biztos voltam. – Azon a réten elfeledtem minden bánatomat – folytatta Joshua. – Csak mentem és mentem, magamba szívtam a virágok illatát, és arcomat a narancsosan fénylő napkorongok felé fordítottam. Mert képzeld, nem egy, hanem nyolc volt belőlük! A könnyeimet nyeldekelve némán bólintottam, mire kis barátom tovább mesélt. – ... egyszer csak a semmiből megjelent előttem egy látomás. Pontosabban egy angyal, akinek a teste áttetsző volt, mintha fényből lenne. A ruhája a rózsaszín ezernyi árnyalatában ragyogott, földig érő, hosszú haja pedig a babarózsák harmattól megcsípett szirmaival vetekedett. – Haniel! – suttogtam meghatottan, és uralkodnom kellett a hangomon, nehogy elakadjon a rám törő érzelmektől. – Igen – helyeselt Joshua –, azt mondta, ő Haniel, a szeretet angyala, és beszélni szeretne velem. Nem nyitotta szóra az ajkait, ám én mégis minden szavát
értettem. A hangja olyan volt, mintha egyszerre tengernyi hárfa zendült volna meg a lágy, nyáresti szellőben. Azt mondta, nem jött még el az én időm, ezért vissza kell mennem a Földre. Továbbá ajándékot kapok – egy adottságot, amellyel sok ember életén segíthetek majd földi küldetésem során. Szomorú lettem. Nem akartam elmenni abból a csodás világból, nem akartam újra árva és nyomorult lenni... aztán eszembe jutottak a szüleim... Haniel megértően nézett rám, majd intett, hogy kövessem, és az alagút felé indult. Engedelmesen sétáltam utána, mert tudtam, jót akar nekem, bár szívem szerint maradtam volna még. A bejáratnál megállt és lassan oldalra fordította a fejét. A távolba mutatott, s pillantásommal követtem a mutatóujját. Földbe gyökerezett a lábam attól, amit láttam. A szüleim jöttek felém a virágtengerben lebegve. Egymás kezét fogták és mosolyogtak. Nem volt rajtuk semmilyen sérülés, sőt mindkettejüket fényes csillogás ragyogta körül. Amikor odaértek hozzám, megálltak közvetlenül előttem, és beleláttam a szívükbe. Olyan mély szeretet lüktetett bennük, amelyet még sohasem éreztem. Ez a csodálatos érzés teljesen körülvett, és eltöltött engem. – „Menned kell, drága Kisfiam!“ – mondta az édesanyám, és áttetsző, fényes kezeivel megsimogatta a hajamat. Aztán az édesapám is közelebb lépett, elém térdelt és mélyen a szemeimbe nézve azt mondta: – „Várni fogunk rád, s innen vigyázzuk lépteidet, amíg majd egy napon csatlakozol hozzánk. De kérlek, most menj, mert hosszú út vár még rád!“
Csak néztem őket és gyönyörködtem az arcukban, ám a szempilláimra egyszeriben ólmos fáradtság nehezedett, és a következő pillanatban a Kolostorban találtam magamat. Aggódó arcok hajoltak fölém, majd valaki felkiáltott. – Csoda történt, a fiú feltámadt!" – Valóban csoda történt veled – tettem hozzá halkan. – Meghaltál és feltámadtál. Ilyen dolgok ritkán esnek meg hozzád hasonló, földi halandóval, ugye tudod? A Jóistennek nyilván tervei vannak veled, ezért küldött vissza a Földre. – Igen, tudom, a papok is ezt mondták – bólintott bölcs ábrázattal, majd félszegen elmosolyodva hozzátette – ehhez képest elég hamar börtönbe kerültem. Nem voltam túl ügyes. – Ugyan már! – nyugtattam meg őt. – Meg kell tanulnod bánni a képességeiddel, és felismerni, kik azok, akik segítik majd az utadat, és messze elkerülni azokat, akik gátolni akarnak céljaid elérésében! – Igazad van – helyeselt –, de hogy haladhatnék úgy az utamon, hogy itt rostokolok? – Majd erre is megoldást találunk! – cirógattam meg Joshuát. – Szerinted kiszabadulunk innen egyszer? – nézett rám kérdőn. – Biztosan! – bólintottam, noha magam sem tudtam, hogyan juthatnánk ki ebből a kelepcéből. Igyekeztem másra terelni a szót. – Ezek szerint a Térítők neveltek? – Igen. Miután a Kolostorban „feltámadtam”, az ott élő Térítők ragaszkodtak ahhoz, hogy közöttük maradjak, és ettől kezdve saját sarjukként neveltek. Szobát és játékokat kaptam, etettek, ruháztak és tanítottak. Mivel
nem volt más otthonom és a szüleim már odafent éltek, velük maradtam és elfogadtam a felém nyújtott segítő kezeket. Nagyon kedvesek voltak velem és az Isten szeretetére neveltek. Barátaim is akadtak a Kolostor falai között, mert a tornádó után velem együtt más gyermekeket is magukhoz vettek. – Hogyan derült fény arra, hogy meg tudod idézni az angyalokat? – Teljesen véletlenül. Egy napon Sarah Durville és én a folyóparton játszottunk, és nem figyeltem eléggé a kislányra. Egy színes lepkét kergetett a mezőn, és túl közel szaladt a vízmosáshoz. Én sokkal távolabb játszottam. A nővérével, Hannával, aki velem egyidős, kavicsokból és homokból várat építettünk a fövenyen, és eszünkbe sem jutott, hogy baj történhet. Aztán meghallottuk a sikítást, aztán pedig egy tompa csobbanást... meghűlt a vér az ereimben, és csapot-papot otthagyva Sarah után rohantam, majd ott, ahol látni véltem egy pillanatra zöld ruhájának egy darabját, a vízbe vetettem magam. Nagyon jól úszom, mégis csak az üres vizet markolták a kezeim, és a szívemet összeszorította a félelem. Akaratlanul is az Ég felé fordítottam az arcomat, és segítségért kiáltottam, miközben a szüléimet szólongattam. Hinni akartam a csodában, és hogy a kis Sarah – ha én nem is tudok segíteni rajta – valamilyen módon mégis megmenekülhet Ekkor megláttam Őt. Valamivel lejjebb a folyó partján egy fényesen ragyogó, halványlila színű ruhát viselő, hófehér szárnyú, szépséges angyal állt. Csuklójával kecsesen az egyik hatalmas fa felé intett, mire az abban a pillanatban recsegve-ropogva kidőlt, és hatalmas ágaival teljesen elzárta a folyó útját. Eztán felemelte tenyerét és
megálljt intett a zubogó hegyi folyónak, amelynek sodrása rögvest lelassult, és a megszelídült hullámok lágyan a fa törzsére emelték az elalélt kislányt. Az angyal közelebb lépett hozzá, fölé hajolt, gyengéden megcsókolta az arcát és a fülébe súgott valamit, mire Sarah kinyitotta a szemeit és elmosolyodott. Az angyal ezután felém fordult és így szólt: – „Az én nevem Fenel, és boldog vagyok, hogy a segítségemet kérted!“– majd nyomtalanul eltűnt. Olyan gyorsan történt minden, hogy mire Hanna odaért hozzánk, már semmi sem látszott az égi jelenségből, s a kislány csak hosszas győzködés után hitte el nekem, hogy valóban egy angyalt láttam, és Fenel volt az, aki megmentette a húgát. – Fenel a könyörületesség és a kegyelem angyala – jegyeztem meg halkan, amint felidéztem égi testvérem káprázatos lényét. Joshua bólintott. – Ő volt az. – Találkoztál másokkal is? – kérdeztem kíváncsian. – Igen. Ariellel – felelte Joshua olyan hangsúllyal, mintha csak valamelyik játszópajtásáról beszélne. Ariel volt a látomásokért felelős angyal, és elképzelni sem tudtam, mit mutathatott meg ennek a piciny fiúnak. – Vele mi dolgod volt? Joshua elmosolyodott, majd lehalkította a hangját, és közelebb hajolva hozzám, suttogva így szólt: – Ariel közvetlenül azelőtt jelent meg nekem, hogy téged megismertelek. A szekéren, a rácsok mögött üldögéltem. A katonák napok óta arra vártak ugyanis, hogy becserkésszenek téged a manóbarátaid ünnepsége alkalmával.
Szavaitól hirtelen újra az erdőlakók között találtam magam. Eszembe jutott, milyen békés boldogsággal készültem az Úszó Fények Éjszakájára, miközben élőhalottak százai lestek rám az erdő sötétjéből. No és Elijah. Gyere velem! – szavai úgy csengtek most is a fülemben, mintha közvetlen közelről hallanám őket. Felderengett előttem minden, ami azon az éjjelen történt, és arra gondoltam, hogy talán az egész rabságot megúszhattam volna, ha elfogadva jobbját azonnal vele megyek, és nem esek a katonák csapdájába... – Sophiel, figyelsz te egyáltalán? – kérdezte Joshua. – Mi az, ami miatt újra és újra elkalandozol? Szégyenemben elvörösödtem és nem tudtam hirtelen mit mondani. – Ó, csak nem valami szerelmi ügy? – kérdezte vidáman és felnevetett. – Nem, nem– mentegetőztem, noha magam sem tudtam mi az a szerelem. – Folytasd csak tovább, kérlek! Hogyan jelent meg Ariel? – Szóval a rácsok mögött ültem, amikor észrevettem, hogy minden őrszem, aki körülöttem ácsorog, sőt a szomszédos kocsikon ülő rabok is, mintegy varázsütésre álomba szenderedtek. Én azonban éberebb voltam, mint valaha, és édes cukorillatot éreztem a levegőben. Erre a hasonlatra elmosolyodtam. – Cukorillatúnak érzed az angyalokat? – Többnyire igen – válaszolta – bár neked barackvirág illatod van. – Barackvirág? – ez meglepő. – Pontosan barackvirág, méz és tavaszi szellő – szimatolt bele a levegőbe lecsukott szemekkel. –
Semmihez sem hasonlítható az a finomság és édesség ami belőletek árad. – Nagyon kedves vagy – feleltem meghatottan, és pillantásom sötétkék ruhámra esett, amely néhány napja még királynői viseletként mutatott, most azonban meglehetősen viharvert állapotban lógott rajtam. – Szóval cukorillatot éreztél... – adtam vissza a fonalat Joshua kezébe. – Igen – folytatta –, édes, mézes cukorillatot éreztem, aztán egyszeriben fényes, napsárga jelenség tűnt fel előttem, közvetlenül a rácsaim előtt. Azonnal tudtam, hogy egy égi küldött érkezik hozzám, és nagyon izgatott voltam, milyen üzenetet kapok odafentről. Az előttem kavargó fénygombolyag egyre hosszúkásabb formát öltött, és úgy tündöklött, mint a szivárvány, amely magába foglalja a világ minden narancs és sárga színét. Lassan kirajzolódott az angyal alakja: nagyon magas volt, s szárnyai széles fénynyalábként vették körül. A kezében egy papírtekercset tartott, amelyet felém nyújtott, át a rácsokon keresztül, mintha azok ott sem lettek volna. Az üzenetet lezáró pecsét porrá vált, s a papírhenger komótosan kitekeredett. Az angyal hangja megszólalt a fejemben. „Joshua, most olyan dolgokat mutatok neked, amelyek segíthetnek a Jövő alakításában. De ne feledd! Ezek csak lehetőségek! Neked kell eldöntened majd, hogy élsz-e velük, vagy elmész mellettük! Mi minden dötésedben támogatni fogunk!" Míg az angyal beszélt, a tekercsen képek jelentek meg, amelyek többségéről még most sem tudnám megmondani, hogy mit ábrázoltak.
– Azért próbáld csak meg! – nógattam Joshuát abban bízva, hogy esetleg segíteni tudok neki a képek felismerésében. – Rendben! – felelte készségesen. – Először egy hatalmas könyvet láttam, ami egy önálló életet elő térképet rejtett. Ezen a térképen minden rajta volt; a Mennyek Országa, a Föld és a Pokol mindenféle utakkal, de nem tudtam megjegyezni a részleteket, mert a tekercs képet váltott, és jött a következő üzenet. Üvegeket láttam. Egy hatalmas tárnában milliónyi kerek kis palackot, amelyekben színes fénycsóvák kavarogtak. Oly tündöklő fényt árasztottak, mint a Nap, mégis, mintha szomorúság és fájdalom áradt volna ebből a helyből, amely a Mágus uralma alatt állt. Eztán téged láttalak. Egy fiolát nyomtál a kezembe, és azt mondtad, sosem felejtesz el. Nem tudom, mi történt utána, mert a kővetkező látomásban rabszolgaként láttalak, amint a hegyek között lovagolsz a Sötét Angyalok egyikével. Az utolsó kép, amire emlékszem, egy hatalmas, nyirkos, nyomasztó várbörtön, amely tele van angyalokkal. Élőhalottak őrzik őket, és szinte lehetetlenség a közelükbe férkőzni. Ez minden, amire emlékszem. – És mi történt ezután? – érdeklődtem, miközben az agyam megpróbálta összerakni a hallottakat. – Az angyal összecsukta a hengert, és azt mondta: „Vigyázni fogjuk minden léptedet!", aztán eltűnt. A következő percekben a katonák és a rabok ébredezni kezdtek, és minden a jelenés előtti állapotba került Olyannyira, hogy cl is tűnődtem azon, nem csak az én fejemben játszódott-e le mindez. De akkor a narancsszínű angyal hangja újra megszólalt a fejemben:
"Erősítsd meg a hitedet, és bízz a látomásaidban! A képeket nem te képzelted magad elé, hanem én, Ariel mutattam meg neked!" – Nem képzelődtél! – mondtam határozottan Joshuának. – És mit gondolsz a képekről? – kérdezte a kisfiú. – A térkép, amit láttál, a Mindenség Térképe, amely megmutatja az utat a Mennyek Országa, a Föld és a Pokol között, beleértve a semmibe vezető útvesztőket, titkos csapásokat és vesztőhelyeket. A legenda szerint még az Idők Kezdetén rabolta el valaki az Istentől, valószínűleg egy angyal keze lehetett a dologban... ám senki sem tudja, hogy azóta kinél rejtőzik, noha évezredek óta keresik a halhatatlanok és a halandók egyaránt. – Vajon nekem miért kellett látnom ezt a térképet? – kérdezte Joshua. – Fogalmam sincs, de idővel rá fogok jönni. Addig is fontos, hogy minden apró részletre igyekezz visszaemlékezni, amit csak láttál! – tanácsoltam a kis látnoknak. – Az üvegek pontosan hogy néztek ki? – faggatóztam tovább. – Nem is tudom – habozott. – Kicsi, kerek üvegek voltak, mint amilyenek az orvosságos fiolák. Fadugóval voltak lezárva, és a nyakukra ezüst fonál volt erősítve. Szivárványszínű fény kavargott bennük, mindegyikben más és más árnyalatú. Nem tudom, mi lehet az az anyag, ami így néz ki. – Sajnos én pontosan tudom... – mondtam elgondolkodva. – A barlangban, ahol idefelé jövet megszálltunk, történt valami, amíg te mélyen aludtál. Egy szerzetes, aki
az első rabszállító kocsin ült, vizet kért az őröktől, mire azok feldühödtek és kirángatták a ketrecből. Letérdeltették a földre, a tábor közepére, és ... khm...megölték. Az emlékek puszta felidézésétől is kirázott a hideg. Nem akartam Joshuát megrémíteni, ezért röviden összefoglaltam a történteket. Az üvegekbe rabul ejtett lelkeket zárnak, ezek azok a szivárványszínű fénynyalábok, amiket magad is láttál. Aztán megvilágosodtam. – Sahranfer! Hát persze! Már mindent értek! Joshua kérdőn tekintett rám. – Ki az a Sahranfer? – A Mágus, akit álmodban láttál! – vágtam rá hirtelen, és egyszeriben összeállt előttem minden. – Nála vannak az elrabolt lelkek, ő tartja őket fogságban! Mi több, jó eséllyel a Mindenség Térképét is ő rejtegeti! – Mire kellenek neki ezek a lelkek? – kérdezte Joshua értetlenül. – Magad is láthattad! – mutattam a cellasor előtt strázsáló élőhalott őrökre. – A lelküket fogva tartva Sahranfer élőhalottaké varázsol az elhunytak testéből, s így elképesztő méretű hadsereget és szolganépet toboroz magának és a szövetségeseinek. – És a térkép? – Joshua nehezen kötötte össze a szálakat. – Biztosat én sem tudok, de semmi jót nem jelent. Nyilvánvalóan összeesküvés készül a Mennyek Országa ellen, hiszen mi másra kellene az ellenségeinknek ez a dokumentum? Joshua elgondolkodva nézett maga elé. – Sajnálom, hogy rabszolgaként láttalak a jövőben! – tört ki belőle váratlanul.
– Ugyan már! – csitítottam le, s megsimogatni gesztenyebarna fürtjeit – Ezek csak lehetőségek, és egyáltalán nem biztos, hogy minden úgy történik majd, ahogy a pergamen láttad. Idelent a Földön szabad akarat van, azaz mi alakítjuk a sorsunkat. És hidd el, én nem rabszolgaságot álmodtam magamnak! Aztán eszembe jutott valami. – A fiola! – suttogtam izgatottan a kisfiú fülébe. – Milyen volt az a fiola, amit a látomásban láttál? – Kerek, mint egy kis medál – felelte Joshua a messzeségbe révedve. – Valójában úgy nézett ki, mint egy virág, amelynek hat szirma van, ám az egyik szirmot el lehetett csavarni, az rejtette a miniatűr üveg száját, amely egy világító esszenciát rejtett, mindössze néhány cseppet. Megkövültén hallgattam a minden részletre kiterjedő leírást, és lassan felemeltem a bal karomat. Jobbommal felhúztam a kézfejemet takaró, tojáshéj színű csipkeanyagot, és Joshua felé nyújtottam a csuklómat, amelyet Takara meseszép kristálykarkötője díszített. A kecses ékszeren egy kerek kristály virág himbálózott hat szirommal. A börtön ablakából beszűrődő napfény megcsillant a medálon, amelyet az Úszó Fények Éjszakáján a tündérektől kaptam, és eszembe jutott a dal, amit akkor énekeltek. Halkan dúdolni kezdtem:
„Fegyvert nem adhatunk, mi megvédne, Ám segítségünkkel elillanhatsz egy időre. Lelked rajta, kire, s mire használod,
de ne feledd, a Világot szolgálod!"9 Joshua lenyűgözve hallgatta a tündérek dalát, amely különös módon szóról szóra megragadt bennem, de a kisfiúnak csak a róla szóló sorokat énekeltem. – Érted, hogy ez mit jelent? – kérdeztem csillogó szemekkel. – Nem – felelte Joshua csalódottan. – Neked kell adnom a varázsitalt! – suttogtam, és gyanakodva az őrök felé sandítottam. Szerencsére ránk se hederítettek. – Mire megyek azzal, ha a rácsok mögött láthatatlanná válok? – értetlenkedett tovább. – Nem a rácsok mögött fogod meginni, hanem odakint, a szabadban, a Rabszolgavásár idején! – feleltem diadalittasan, majd gyorsan Joshua fülébe súgtam a tervet. – Amint a szabadba hajtanak minket, eloldoznak és megnyitják a kaput, hogy a vásárra érkezők belovagolhassanak. Ekkor gyorsan lenyeled a cseppet, majd a várkapuban ácsorgó lovak közül elkötsz egyet, és elmenekülsz. Mivel láthatatlan leszel, a katonák azt fogják hinni, hogy csupán elszabadult egy megvadult ló, és a vásár miatt annyiban hagyják. Eztán pedig nincs más dolgod, mint a Kolostorba sietni, és elmondani a Térítőknek mindazt, ami velünk történt. Ők majd tudni fogják a következő lépést. – És veled mi lesz? – kiáltott fel magáról megfeledkezve a kisfiú. – Miattam ne aggódj! – suttogtam. – Ki fogok jutni innen! 9 A. O. Esther
– Hogyan? – kérdezte zaklatottan. – Nem látod, hogy innen lehetetlen megszökni? – Elijah ki fog szabadítani! – feleltem magabiztosan, mivel meg voltam győződve arról, hogy a Sötét Angyal nem fog a sorsomra hagyni. – Miként bízhatsz az ellenségedben? – kérdezte Joshua megrökönyödve. – Hiszen éppen ő juttatott ide. – Igen, illetve... nem egészen – magyarázkodtam kissé zavartan. – Tudom, hogy a körülmények ellene szólnak, mégis érzem, hogy fontos vagyok neki, és ha rajta múlt volna, sosem kerülök ide. Az én hibám, hogy nem hittem neki, és amikor kezet nyújtott, nem mentem vele. – Ehhez képest napok óta idelent sínylődsz velünk – jegyezte meg kissé gúnyosan Joshua. – Nem akarom megingatni a belé vetett hitedet, de nem úgy néz ki, mintha törődne veled. Őszinte szavai tőrként szúrtak szíven, hiszen engem is borzasztóan aggasztott, hogy Elijah miért nem tesz valamit azért, hogy kijussak innen. Talán kínos lenne a vezértársai előtt, hogy „békét köt” az ellenségével? Persze magam sem tudtam, miféle béke lenne ez, sőt azt sem tudtam, mihez kezdene velem, hisz valóban a másik oldalon álltam. Ha pedig szabadon is engedne, hogyan fordulhatnék a csapataimmal újra ellene? – zakatolt tovább az agyam, majd megfogalmazódott a legfélelmetesebb kérdés, ami hetek óta dolgozott bennem. Mit szólnának a többiek, ha megtudnák, hogy a szívem egy bukott angyalért dobog? Nem mertem végiggondolni egyik lehetőséget sem, inkább a jelenbe kapaszkodva másra tereltem a szót.
– Mindegy – a hangom túlságosan is ki mértre sikerült abbéli igyekezetemben, hogy palástoljam a lelkemben dúló viharokat. – Ez legyen az én dolgom!
Szerencsére nem kellett tovább folytatnunk a beszélgetést, mert a következő pillanatban dübörögve kinyílt a folyosó ajtaja, és a félkezű börtönparancsnok vonult be rajta. Végigsétált a cellasoron, kulcscsomóját lendületesen lóbálta az ép kezében. Aztán megállt a folyosó közepe táján, szétvetette a lábait, majd hangosan krákogni kezdett, mintha figyelemre lenne szüksége, noha minden rab őt figyelte. – Holnap reggel rabszolgavásárt tartunk! – hirdette ki mély hangján. – Hajnalban mindenki az erre kijelölt helyiségbe vonul az őrséggel, és tetőtől talpig tisztára sikálja magát! Ezután a számára kijelölt ruhákba bújik, és a helyére visszavonulva, fegyelmezetten várja a további eligazítást! Pisszenés sem hallatszott. – Mindenki megértette? – kérdezte a parancsnok, bár úgy tűnt, a válasz nem érdekelte. Aztán még hozzátette: – A parancsmegtagadókra, a hangoskodókra és a lázadókra azonnali kivégzés vár. Nem akarok semmiféle szabálytalanságot látni az elkövetkezendőkben! – harsogta, majd döngő léptekkel kiment. Joshua és én egymásra néztünk, és mosolyogni kezdtünk.
VIII. FEJEZET
Holdszirének Jack Reed és négy társa napok óta ugyanabban a fásult tétlenségben gubbasztott a cellájában, mint amiben rájuk találtam az ideérkezésünk estéjén. Bár mindennap eredménytelenül próbáltam lyukat ütni kővé dermedt emlékezete páncélján, nem adtam fel a küzdelmet. Meséltem neki az ütközetekről, amelyeket ő vezetett, és falujáról, St. Jamesről, amelynek ünnepelt vezéreként szerették s tisztelték az emberek. Aztán meséltem neki a feleségéről, Grace-ről, és a születendő babájukról, de ez sem mozdított meg benne semmit. Egyetlen szót volt képes csupán időről-időre kinyögni: – Holdszirének... Aggódtam Jackért, hiszen tudtam, hogy ilyen elmeállapotban biztos kivégzés, pontosabban lélekkiszívás vár rá, mivel elmebeteg lévén sem katonaként, sem rabszolgaként nem tudják alkalmazni, feleslegesen pedig nem fogják életben tartani. Ha nem találok ki rövidesen valamit, úgy végzi, mint az a szegény csuhás, és a lelke hamarosan egy gömbölyű üvegben Aztán egyszer csak a semmiből halovány sugallatom támadt. – Machiel! – ültem fel az éj sötétjében, és azonnal tudtam, mit kell tennem. – Sophiel? – dörzsölte meg álmosan a szemeit kis barátom. – Miért keltél fel? – Rájöttem, hogyan adhatnánk vissza Jack emlékezetét! – jelentettem ki diadalittasan.
–
És mire jutottál? – kérdezte álmos hangon a
kisfiú. – Meg kell idézned Machielt! – mutattam rá az egyetlen megoldásra. – De ki az a Machiel? – ásítozott Joshua. – És hogy adhatja vissza valakinek úgy az emlékezetét, hogy nem is ő vette el? – Ő az Emlékezés Angyala, a lelki betegségek gyógyítója. – Ó, hát így egészen más a helyzet! – ült fel Joshua az ágy szélére. – De hogyan idézzem meg őt? – Pontosan úgy, mint ahogy a kis Sarah esetében tetted! – próbálkoztam, ám magam sem tudtam, hogy ez így elég lesz-e, vagy valami komolyabb szertartást kellene végeznünk. – Rendben, megpróbálom! – mondta Joshua, miközben kikászálódott az ágyból, és a börtön ablakán kémlelte a csillagos égboltot. Aztán lehunyta szemeit és némán letérdelt. Összekulcsolta apró kezeit és imádkozni kezdett. Hosszú percek teltek el, a levegő sem rezdült, de kitartóan vártam a csodát. Imája végeztével kinyitotta a szemeit és rám nézett. – Szerinted jól csináltam? – kérdezte tétován. – Igen – válaszoltam majdnem ugyanolyan bizonytalanul, mivel még sosem idéztem meg egyetlen angyaltársamat sem, sőt alászállásom óta nem is találkoztam az Égiekkel, csak a Földön szolgáló angyalokkal. Nem történt semmi, és mi csalódottan meredtünk egymásra. – Most mi legyen? – kérdezte Joshua.
– Nem tudom – feleltem őszintén. – Várjunk, és higgyük el, hogy az imád meghallgattatott, úgyhogy hamarosan segíteni fognak nekünk! A következő pillanatban különös, horkoló hangra lettünk figyelmesek. Hunyorogva kémleltük a sötét folyosót és a szomszédos cellákat, és a látottaktól leesett az állunk. A rabok, sőt a strázsák is mély álomba szenderedtek! – Elkezdődött! – suttogta alig hallhatóan Joshua, és megszorította a kezemet. – Tudom! – feleltem izgatottan, hiszen sosem volt még részem efféle élményben, amióta alászálltam. A cellánk legsötétebb sarkában aranyló fénycsóva jelent meg. Egyre világosodott, majd lassan áttetsző, fénylő alakot öltött Egy négy év körüli, mogyoróbarna szemű kislány állt előttünk, talpig arany ruhácskában, aranyszínű szárnyakkal. A lábai nem látszottak, úgy láttam, lebegett. Világosbarna árnyalatú, arany fényű haja göndör csigákban omlott a vállára, arca pedig oly hibátlan volt, mint egy hamvas rózsaszirom. A kis angyal bájosan elmosolyodott, majd gyermekien édes, zengőbongó hangon így szólt: – Köszönöm, hogy a segítségemet kérted, Joshua! Aztán huncutul rám kacsintott és biccentett. – Örülök, hogy látlak, Sophiel! Mosolyogva meghajoltam felé, és a szívemet átjárta a kislányból áradó szeretet. Annyi mindent kérdeztem volna tőle, s úgy szerettein volna, ha még sokáig velünk marad, de nem vehettem el Joshuától az időt és a lehetőséget, ezért csendben maradtam. – Kedves Machiel! – szólította meg Joshua az angyalkát, de láttam rajta, hogy a kislány szépséges,
földöntúli csillogása olyannyira elkápráztatja, hogy alig tudja szavakba önteni a mondandóját. – Szeretnélek megkérni, hogy add vissza ezeknek az embereknek az emlékeiket! – mutatott Jackre és társaira, akik mély álomba szenderülve a priccseiken hevertek. – A Holdszirének betegítették meg őket. Machiel nem szólt semmit, csak átsuhant a rácsokon és szemügyre vette a meggyötört embereket. Jack fölé repült, és kis kezeit az alvó férfi homloka fölé helyezte. Tenyere alatt lassan fehér, ragyogó fény támadt, majd megjelent az asztráltest, amely – mint egy finom tükörkép – a magasba emelkedett. A kis angyal könnyed mozdulatokkal húzta ki a mérget árasztó gonosz dallamokat Jack lelki sebeiből, majd szépen kisimította a fizikai és az asztráltestet összekötő ezüstfonalat. Ezután a másik négy férfin is elvégezte ugyanezt a szertartást, végül mind az öt lebegő asztráltestre aranyló fényt bocsátott, mire azok halványodni kezdtek, majd eltűntek az ezüstfonalakkal együtt. Machiel ezután felénk fordult, ránk mosolyodon, és mielőtt szóra nyitottuk volna a szánkat, eltűnt. Percekkel később tértünk csak magunkhoz az ámulattól, s megrendülve suttogtuk az immáron sötét sarok felé: – Köszönjük szépen! – Mit köszöntök? – kérdezte egyszerre egy mély férfihang a sötétből, és mindketten összerándultunk ijedtünkben. Azon a helyen, ahol az imént még Machiel állt, egy napégette bőrű, fakószőke hajjal keretezett férfiarc bukkant fel, és választ sem várva, boldogan felkiáltott:
Sophiel, hát te élsz? Kiáltása inkább megállapítás volt, mint kérdés, hiszen látta, hogy ép és sértetlen vagyok. – Mi történt veled? Mióta vagy itt? – kérdezte hadarva, majd kissé elgondolkodva hozzátette: – És vajon mi mióta vagyunk itt? – nézett végig alvó társain. Elmondhatatlanul boldog voltam. Jack Reed ezennel visszatért teljes valójában. Machiel megsegített bennünket, és Joshuának ismét sikerült kapcsolatba lépni az Égiekkel. Izgatottan mesélni kezdtem. Elmondtam, mi történt az összecsapás óta, meséltem az erdőlakókról, az utunkról és Joshuáról, aki időközben – talán az angyalidézésnek köszönhetően – kimerülten aludt a rácsoknak dőlve. – ... Szóval nagyjából 3 napja vagytok itt, hiszen velünk együtt érkeztetek – fejeztem be rögtönzött beszámolómat. – És vajon miért nem emlékszem semmire? – kérdezte Jack, és megvakarta a feje búbját. – A Holdszirének átka lecsapott rátok – súgtam meg neki bizalmasan, mire szemeiben riadt fény csillant. – Igen, a Holdszirének! – mondta maga elé bámulva, amitől megdermedtem. Azt hittem, minden kezdődik elölről, és a név puszta hallatától ismét katatón állapotba zuhan, de nem történt semmi rossz. Jack keserű grimaszt vágott, majd nagyot sóhajtva a zsebében rejlő kicsiny fapipája után kotorászott. Legnagyobb meglepetésemre meg is találta, s egy gyűrött dobozka és egy papírdarab társaságában előhúzta a legfelső zsebéből. A papírból cseresznyeillatú pipadohány került elő, a dobozkából pedig két kis –
kovakő. Pillanatok alatt megtömte pipáját, begyújtotta, majd szemeit lehunyva magába szívta a füstöt és felsóhajtott. – Istenem, mennyire hiányzott már ez nekem! Aztán mesélni kezdett. – Tudod, Sophiel – kezdte, a mocsár melletti csatát ugyan elvesztettük, de a visszavonulásunk során különös kincsre bukkantunk. Az egyik emberemnek sikerült elfognia egy fekete varjút, amely a csőrében üzenetet vitt Azraelnek. A feladó pedig nem más volt, mint Sahranfer. Hirtelen levegőt is elfelejtettem venni, olyan izgalom lett úrrá rajtam az üzenet hallatán. – És mi állt benne? – kérdeztem türelmetlenül. – Egy hosszú és cirkalmas útleírás, amelyen az elhunytak tetemeit, és a mocsár menti csata során összegyűjtött üvegeket kell leszállítani egyenesen a Mágus házába. – Te jó ég! – képedtem el. – Ezek szerint tudjuk, hol lakik Sahranfer, és hogyan lehet hozzá eljutni? – Igen – felelte Jack. – Illetve nem. Pontosabban ez nem ilyen egyszerű. – Mi nem egyszerű, Jack? – kérdeztem kissé ingerülten. – Megvan az útleírás. Mit nem lehet ezen érteni? – Sophiel – vette finomabbra a hangját a sokat megélt Térítő. – Ez egy térképrészlet, ami ugyan számtalan helyszínt megjelöl, de csak sejteni engedi, melyik az az út, amelyik valóban a célba juttat. – Miért, hány lehetőség van? – kérdeztem immáron higgadtabban.
– Sok – sóhajtott Jack. – És még az sem biztos, hogy mindent leírtak. Sőt, az is lehet, hogy csapda volt az egész, és szándékosan küldték felénk azt a madarat. – Mégis, milyen területeket jelölt a térkép? – kérdeztem értetlenül. – A Holdszirének Katlanját, a Koponyák Völgyét és a Vendégmarasztaló Nagy Vizet. – Egyik jobban hangzik, mint a másik – jegyeztem meg keserűen. És nem lehet kikerülni ezeket a helyeket? – Nem – felelte sötéten Jack. – Ezek a területek ugyanis egymást fedve veszik körül Sahranfer birtokát sok száz mérföldön át. Hacsak nem tanulunk meg repülni, a lábainkon kell eljutnunk odáig. – És mi van a kerülőutakkal? – próbálkoztam. – A három fő lélekvesztőt azok sem kerülik el, legfeljebb lerövidítik a rajtuk való átkelést. – Ez már jobban hangzik – helyeseltem. – És mit tudunk ezekről? – Az egyik egy sivatagon át vezet, amit a legendák szerint kígyók uralnak, és soha senki nem kelt még át rajta. A másik egy földalatti katakombán keresztül visz, amelyről úgy tartják, a Pokol Kapujának lejáratát rejti. A harmadik út pedig a Tükrök hegyén keresztül halad, amely egy több mérföldes tükörlabirintust rejt. – Hát, ez igazán bájos! – gúnyolódtam kínomban, mert egyszerűen nem láttam, hol lehet a gyenge pont, amelyen áttörve eljuthatunk Sahranfer birtokáig. – Tudom, lehetetlennek tűnik, de egyszer egyikünknek sikerülni fog, és eljutunk a Mágushoz! – jelentette ki harciasan Jack. – Nem véletlenül támadnak ennyire minket, és börtönöznek be tucatszám. Megérezték az erőnket, és
tudják, ha sokan csatlakoznak hozzánk, akár győzhetünk is! – Ez igaz lehet – ismertem el, majd elgondolkodtam a hallottakon. – Ezek szerint ti a Holdszirének katlanján keresztül próbáltatok a Mágus várába jutni? – Igen – mondta Jack. – Ez volt a terv. – És mi történt? – kérdeztem lágyan, mert láttam az arcán, hogy még most is megviselik a történtek. – Elmeséled? – Persze! – válaszolt készségesen. – Hogyne mesélném el. Aztán belekezdett, és beszámolt mindenről, ami azóta történt vele, hogy csapatával végzetes küldetésére indult, míg végül a Holdszirének Katlanjához ért. Ennél a résznél egy kicsit megállt, és mély levegőt vett. Látszott rajta, hogy nehezére esik visszagondolni azokra a dolgokra, amelyeket át kellett élnie, és amelyekbe kis híján beleőrült. – ... első pillantásra a Katlan bejáratában nem volt semmi különös. Átkeltünk a sziklába vájt kapun, és egy hatalmas, vöröses fényben úszó szurdokot pillantottunk meg. A Hold fénye kellőképpen megvilágította előttünk az utat és a magasba nyúló hegyeket, így zavartalanul tudtunk haladni. Az út végét ugyan nem láttuk, de úgy sejtettük, több órányi járóföldre lehetünk a kijárattól. Jack itt megállt egy pillanatra. – Tudod, Sophiel, alaposabban fel kellett volna készülnünk – jelentette ki töprengve, és pipájából nyugtalanul eregette a füstöt.
– De miért nem nappal mentetek? – tettem fel az egyetlen logikusnak tűnő kérdést, mire Jack keserűen felnevetett. – Édes vagy! Gondolod, hogy olyan sületlenek vagyunk, hogy ez eszünkbe sem jutott? – Bocsáss meg, nem úgy értettem! – szabadkoztam, de ő csak legyintett. – Semmi baj, te is a megoldást keresed. – Ezek szerint nappal indultatok el? – siettettem Jacket, mert láttam, hogy lassan világosodni kezd, és tudtam, utána elhajtanak minket fürödni, és aztán kezdődik a rabszolgavásár, miközben nekem még annyi megbeszélnivalóm lett volna a szövetségeseimmel. – Igen, majd amikor odaértünk, sátrat vertünk a barlang bejáratánál – folytatta türelmesen pipázva ám legnagyobb meghökkenésünkre, a kapu világosban egyszerűen átjárhatatlan volt. Valami titokzatos, láthatatlan erő nem engedte, hogy belépjünk, csak miután bealkonyodott. – Végül is ez a Holdszirének Katlanja – dünnyögtem. – Miért is engedtek volna a földjükre fényes nappal, amikor képtelenek előjönni a rejtekhelyeikről? – Pontosan – helyeselt Jack. – Így aztán sötét volt már, amikor bejutottunk a meredek hegyekkel körülölelt keskeny völgybe. Nem tetszett az a hely, hátborzongató volt a csönd és a fölénk tornyosuló vörös sziklák. A nagyobb kiszögellések mögött hatalmas sötét üregek feketélltek, rossz volt rájuk nézni, de nem volt más választásunk. Mindannyian készültünk, és viaszdugókkal dugtuk be a füleinket, hogy ha megjelennek a Holdszirének, ellenállhatatlan énekükkel ne tudjanak a
halálba csábítani Egy ideig nem történt semmi, csak mentünk, mentünk a tompa fényű, vörös úton, és olyan metsző volt a minket körülvevő csend, amilyet talán csak a túlvilágon tapasztalhat az ember. Megborzongtam Jack leírásától, s szinte magam előtt láttam a némán menetelő katonákat. – Hányan voltatok összesen? – kérdeztem rosszat sejtő hangon, mivel éreztem, hogy sokan veszhettek oda, ha csak öten élték túl a kalandot. – Kétszázan – felelte Jack, és láttam, amint a félhomályban ökölbe szorul a keze. – A legjobb embereimet vittem magammal, akik évek óta hűségesen helytálltak minden csatában. Remek harcos és istenfélő ember volt mind. A hangja itt elcsuklott, és attól tartottam, hogy sosem tudom meg, mi történt ezután, ám Jack harcedzett ember volt, így összeszedte magát és folytatta a történetét. – Az egyik hegycsúcs mögül előbukkant a Hold. Hófehér volt és olyan kerek, amilyennek még sosem láttam. Hatalmas udvara volt, ez mindannyiunknak feltűnt, de fegyvereinket megmarkolva igyekeztünk tovább. Ereztük, hogy veszélyben vagyunk, ezért megszaporáztuk a lépteinket. Aztán egyszerre csak megjelentek. Egyenesen a Hold szikrázó, ezüst udvarából születtek meg. Három álomszép nő, ezüstös fényárban úszva. Mindannyian mezítelenek voltak, testüket csupán ékszerek fedték, és megszámlálhatatlanul sok fátyolszerű fénycsóva úszott utánuk a sötét éjen át Közvetlenül elénk kerültek és énekelni kezdtek. Káprázatosan szépek voltak, amilyet a Földön sohasem lát az ember, és szinte kézzel fogható testet öltöttek, a hangjukat nem hallottuk, hiszen mindannyian füldugót viseltünk, ám a
Holdszirének körbe úszták a katonáimat, és mezítelen testükkel rájuk fonódtak. Csábító táncot lejtettek, s ölelték, csókolták, majd rávették őket, hogy tegyék szabaddá hallójárataikat. Tehetetlenül néztem, amint az embereim sorra szabadulnak meg a fülüket védő viaszlabdáktól és esnek önkívületi állapotba a Holdszirének énekétől. – Te is kivetted a dugót a füledből? – kérdeztem meglepetten. – Nem, nem én vettem ki! – felelte rosszkedvűen. – Bár bevallom, a lélegzetem is elállt a szépséges nők látványától, és rendkívüli módon restellem ezt. – Jack! – vigasztaltam egy halovány mosoly kíséretében. – Ti, férfiak, ilyennek teremtettetek! Különben is, egy szép nőt megkívánni nem bűn! – Ha te mondod... – nézett maga elé szomorúan. – Legjobb embereim egyike, Daniel Gillain szedte ki a viaszokat a fülemből, pusztán jó szándékból. Őt addigra megbabonázta a szirének hangja, nem tehetett róla, hogy rávették. Jack a fal mellett alvó embereire meredt. – Szerencsétlen, ő is megkapta érte a maga jussát! – sóhajtott fel szomorúan, mire nemet intettem neki. – Jack, nincs már semmi bajuk! – mutattam feléjük. – Az éjszaka folyamán Machiel, az emlékezés angyala meggyógyította őket is, hozzád hasonlóan... – Tudtam, hogy nem álom volt... – motyogta Jack, és még pipázni is elfelejtett. – Az a drága kis angyal új életet adott nekem. – Amire mostantól nagyon kell vigyáznod! – helyeseltem, majd visszatereltem a beszélgetést a katlanhoz. – Milyen volt a Holdszirének éneke?
– Semmihez sem fogható – mondta mély lélegzetet véve. – Mintha egyszerre több hangszínen, suttogva, csábítóan és oly erotikusán énekelne három meztelen, meseszép szirén, hogy attól az ember szó szerint megbénul. – Nem tudtatok tenni ellenük? – kérdeztem tűnődve. – Nem is akartunk – mondta mosolyogva Jack. – Csak álltunk ott és elmerültünk a látványukban, és amint az éneküket hallgattuk és vágyat szító testükben gyönyörködtünk, az emlékeink szép lassan kezdtek elillanni belőlünk. Tompán érzékeltem a feleségem és a születendő kislányom emlékét, az otthonomét és a küldetésemét, de egyszerűen nem érdekelt semmi csak a szépséges fehér fényben úszó nőket akartam. Azt kívántam, bárcsak örökkön-örökké velük élhetnék és őket szerethetném, miközben a testükben és a hangjukban is elmerülhetnék... – Ezalatt pedig lényegében kiszívták az agyadat! – tettem pontot a túlzottnak tűnő áradozás végére. – Ööö... igen – helyeselt Jack. – Nincs mit szépíteni, kitöröltek mindent az emlékeimből, ami valaha fontos volt nekem. – Egyvalamit azonban most sem értek – tűnődtem el a hallottakon. – Hogyan halhattak meg ettől az embereid? – Nos... – felelte a katona halkan – nem ebbe haltak bele. Ez csak a szelíd kezdet volt Miután ugyanis mindnyájunknak eszét vették a körülöttünk táncoló, meztelenül éneklő Holdszirének és elvarázsolva ténferegtünk a katlanban, hirtelen éles vijjogás rázta meg a vörös hegyeket. A hangok a fekete üregekből jöttek, és
amint egyre közelebb értek, velőt rázóvá erősödtek. Noha agyunk egy hátsó kis szegletében megszólalt a vészcsengő, akaratunkat lekötötte a női mezítelenség időtlen szépsége, és az a varázslatos, többszólamú, suttogó ének... egyszerűen nem tudtunk a ránk leselkedő veszélyre összpontosítani. Egyetlen emberem volt csupán, aki ellenállt a kísértésnek, fiatal krónikásom, Bill Bennet. A karomnál fogva ráncigáit a kijárat felé, ami egyébként nem is volt már messze, de nekem eszem ágában sem volt vele menni. – Rá nem voltak hatással a Holdszirének? – kérdeztem meglepetten. – Nem – felelte Jack mosolyogva. – Ő volt az egyetlen, aki ismerte a Holdszirének legendáját és hitt is bennük. Mi azt gondoltuk naivan, hogy elegendő lesz, ha bedugaszoljuk a füleinket és erősen ellenállunk a kísértésnek. – És ő hogyan védekezett? – tudakoltam kíváncsian. Jack keserűen felnevetett. – Bill a születése óta süket, így számára nem okozott nehézséget az, hogy elhatárolódjon a csábító énekszótól. A látványuk ellen idővel azonban ő sem tudott védekezni, így velünk együtt rabul esett, noha végül így is neki köszönhetjük, hogy kirángatott minket abból a szurdokból, és megmentett a biztos haláltól. – Hogy érted azt, hogy a biztos haláltól? Mi történt? – A fekete üregekből pokoli teremtmények másztak elő... első pillantásra csontos testű kutyáknak tűntek, aztán észrevettük, hogy szárnyaik is vannak; denevérkutyák voltak, a sötét mágia teremtményei, olyan éles fogakkal és körmökkel, mint a zsilettpenge.
Jack egy mozdulattal lekapta magáról az ingét, én pedig majdnem felsikoltottam a látványtól. A bőrét megannyi seb borította; a hegektől szinte nem maradt egy tenyérnyi sima hely sem a felsőtestén. – Ők tették ezt veled? – hüledeztem, mire Jack bólintott. – Marcangolni kezdtek minket, mint a veszett kutyák – folytatta a dühtől elfojtott hangon. – A szurdokot halálsikolyok rázták meg. A Holdszirének dolguk végeztével beleolvadtak a Hold udvarába, mi pedig sorsunkra maradtunk. Félőrülten ordítottunk, és eszelősen vagdalkozni kezdtünk magunk körül. Bill volt az egyetlen, aki valamelyest önmaga tudott maradni így kötelet kötött ránk, és puszta kézzel rángatott ki minket a sziklák közül. Akiket nem ért el, mind odabent vesztek... – Szóhoz sem jutok – suttogtam. – Nagyon sajnálom mindazt, amin keresztül mentél! – Köszönöm, Sophiel! – felelte Jack, és szemeit a földre szegezte. – Hálás vagyok mindazért, amit értünk tettél azzal a kisfiúval! – intett Joshua felé. – Szót se róla! – biccentettem, mert hajnalodott, és tudtam, hogy hamarosan mennünk kell. Utána pedig ki tudja, látjuk-e még valaha egymást? – Jack! – fogtam meg a kezeit a rácsokon át – Nem tudom, mit hoz a holnap, de ha egyszer kiszabadulunk innen, hajlandó lennél eljönni velem Sahranfer birtokára? A Térítő elmosolyodott. – Veled, Sophiel, akár a Pokol legmélyebb bugyrába is!
IX. FEJEZET
Rabszolgavásár A hajnal első napsugarai felébresztették Joshuát, aki kócosan ült fel a priccsén, állig a pokrócába bugyolálva. A szomszéd cellákban is ébredeztek, és láttam, amint Jack emberei az emlékezés megrendítő érzésével nyitják ki szemeiket – Jack, drága barátom! Te élsz? Hol vagyunk? – kérdezte az egyik. – Walter, örülök, hogy újra látlak! – mondta a másik Térítő. – Odanézzetek! Velünk van Bill és Joe is! – suttogták izgatottan, és elfordultam a rácsoktól, hogy magukra hagyjam őket, hiszen tudtam, nehéz nap vár ránk. Elérkezett ugyanis a korábban beharangozott rabszolgavásár. A gondolattól, hogy úgy fognak adnivenni minket, mint holmi lelketlen tárgyakat, összeszorult a szívem. Vajon ez az egyetlen útja a szabadságnak? Némán ácsorogtam a rácsok mögött, és az arcomat a börtön ablakán beszűrődő napfény felé fordítottam. Már csak néhány óra és kint lehetek a friss levegőn, aztán ha egy kis szerencsém van, soha többé nem kell ide visszajönnöm. A fogság pusztítóan hatott rám: nem tudtam aludni, szorongások kínoztak egész nap és a sírás fojtogatta a torkomat, de Joshua miatt uralkodtam magamon, nehogy ráijesszek. Most azonban, hogy látni véltem szabadulásom óráját, nyugodtabb és bizakodóbb lettem. Nagy dörrenéssel kinyílt a börtönfolyosó ajtaja, és
élőhalott őrök masíroztak be rajta, nyomukban egy tucatnyi cselédlánnyal. Kattant a zár a cellánkon, és egy katona állt előttem talpig felfegyverezve, mellette fakó arcú fehérnép, fátyolos szemeiből ítélve élőhalott. A lány valaha szép lehetett: a vonásai, széles arccsontja és dús ajkai erről tanúskodtak. A karján ruhanemű, tisztálkodószerek és egy magas szárú, fűzős csizma lógott. Arra vártam, hogy majd hozzám szól, de legalábbis mond valamit, ám csak nézett fura, fénytelen tekintetével. Helyette a nagydarab őr mordult rám. – Mit bámulsz annyit? Lódulj utána, és szedd rendbe magad! A hangvételtől és az ok nélküli gorombaságtól hátrahőköltem, de nem akartam bajt, ezért szó nélkül követtem az utasítást. Közben hallottam, amint az őr Joshuát egy másik cselédre bízza, és őt is kivezetik a cellából. Elérkezett hát a szépítkezés ideje! – jegyeztem meg gúnyosan magamban, és arra gondoltam, ugyan mit számít, hogy milyen állapotban vesznek meg minket, ha úgyis a halál vagy a rabszolgaság vár ránk? Ezzel együtt jól esett a gondolat, hogy végre megmosakodhatok és tiszta vízhez jutok. A cselédet követve egy körfolyosóra értünk, majd egy csigalépcsőn mentünk lefelé legalább két emeletet. Ezután átvágtunk egy tornácos teraszon és egy fürdőhelyiségbe érkeztünk, amelynek egyik felében, ha jól láttam, mosoda működött. Persze ez a fürdőhelyiség merőben más volt, mint erdőlakó barátaim fürdőháza, hiszen a cselédség számára alakították ki, nem az uraságoknak, de a célnak megfelelt. Kaptam egy dézsa hideg vizet, és egy fél dézsa meleget. A körülményekhez
képest már ezért is hálás lehettem, ám a fakó arcú élőhalott rám sem hederített: a nekem szánt ruhákat egy padra tette, és leült az ajtó mellé egy székre. Nem is próbáltam beszédbe elegyedni vele, hiszen nyilvánvalóan nem volt vevő a társalgásra, de az is lehet, hogy egyszerűen csak félt a katonáktól. Levetkőztem, és a ruháimat az odakészített kosárba hajtogattam. Szomorú szívvel néztem az Akanétól kapott gyönyörű kék ünneplőmre, amelyben oly boldog voltam, de nem sokáig merenghettem. Legnagyobb meglepetésemre ugyanis a lassú mozgású cselédlány hirtelen felugrott, felkapta és egy mozdulattal a közeli kályha tüzébe dobta a ruhámat. – Miért csináltad ezt? – kiabáltam a cselédre, nem törődve a következményekkel – Megőrültél? A lány egykedvűen megvonta a vállát, majd némi tájszólással fűszerezve így szólt: – Ez a bevett szokás. Azzal leült a székre, hogy ugyanolyan unott képpel várakozzon rám, mint ahogy korábban tette. Ez igazán remek! – füstölögtem magamban. – Most aztán járhatok valódi rabruhában. De nem nyafogtam, inkább gyorsan tisztára mostam magam tetőtől-talpig, és hálás voltam a fürdőszappanért, amit a fakóarcútól kaptam, még így is, hogy kidobta a ruhámat. Miután végeztem, megtörölköztem és belebújtam a számomra előkészített öltözetbe, ami szerencsére nem hagyományos rabruha volt. Felvettem az alsóneműket és a meleg harisnyát, majd felhúztam a fűzős, térdig érő csizmát, s a végére hagytam a ruhát. Vastag szövésű, egyszínű, sötétbarna darab volt, egyszerűsége ellenére nagyon kellemes viselet. Hosszú ujja, magasan záródó
nyaka, karcsú, testhezálló derékrésze és lefelé bővülő, főidet seprő szoknyája volt. Hozzá egy széles bőrövet és egy bélelt köpenyt is kaptam. Mindent felvettem, és boldogan állapítottam meg, hogy bár a csizma kicsit nagy, minden tökéletesen illik rám. A cselédlány kérdőn rám nézett, én pedig készségesen válaszoltam. – Kész vagyok, mehetünk! Aztán elindultam mögötte, vissza a cellámba. Ahogy a többi rab előtt elhaladtam, nem tudtam nem észrevenni, hogy időközben mindenki „ünnepi díszbe” öltözött. Már amennyire ezeket a ruhákat ünnepinek lehetett nevezni, de tény, hogy mindenki tiszta és rendezett volt. Meglepetten összegeztem azt is, hogy milyen sok nő van a börtönfolyosó elülső részében. A legtöbben fiatalok, szépek, pirospozsgásak voltak – látszott rajtuk, hogy „friss fogások”. A férfiak nagy része földműves lehetett, de láttam néhány Térítőt Jack emberein kívül is. – Sophiel, Sophiel! – ide nézz, milyen ruhát kaptam! – lelkendezett Joshua, aki egy sötétzöld, kisfiúknak való ruhát viselt smaragd színű kabáttal és fényes fekete csizmával. – Ez szebb, mint bármi, amit eddig láttam! – Joshua, ez valóban nagyon szép! Úgy nézel ki, mint egy igazi kis herceg! – simogattam meg buksiját, és nem engedtem meg magamnak, hogy belegondoljak, vajon mi lett a díszes ruhácska eredeti tulajdonosával... – aztán megérezve, hogy hamarosan itt az idő, megöleltem a kisfiút és a fülébe súgtam: – A szívembe zártalak és soha nem foglak elfelejteni! Kérlek, bármi is történjék, menj és keresd meg a Térítőket! Remélem, még találkozunk!
Joshua nem tudott megszólalni, szemeiben hatalmas gyermeki könnycseppek csillogtak. Aztán ő is kibökte: – Én is nagyon megszerettelek, Sophiel! Kérlek, tégy róla, hogy még lássuk egymást! – Ígérem, úgy lesz! – suttogtam, mert hallottam, hogy értünk jönnek. –
Kicsapódott a börtön ajtaja, és megjelent a félkarú parancsnok, aki örömmel mérte végig a „kínálatot”, és nagy bajsza alatt így dörmögött. – Ezúttal elégedettek lesznek velem, kitűnő munkát végeztem! Aztán megállt és hangosan felordított: – Emberek! Sorakozó! Férfiak előre, nők hátra! – és a sípjába fújt. A rabok szó nélkül engedelmeskedtek, senki nem akart összetűzésbe keveredni az őrséggel. A sor végére kerültem, néhány meglehetősen ledér nő mögé, akik a legjobb indulattal is örömlányoknak néztek ki. Mögöttem állt Joshua a kezemet szorongatva. A parancsnok újra felordított. – Mindenki menjen az udvar közepére! A férfiak álljanak jobbra, három sorban, a nők balra ugyanígy. Egy mukkot sem akarok hallani közben, aki megszólal, magam ölöm meg! – hörögte gyilkos indulattal a hangjában. Felsorakoztunk, majd az élőhalott őrszemek mindenkiről levették a bilincseket és a köteleket, aztán előre mentek, hogy biztosítsák előttünk az utat. Elérkezett hát a pillanat! – gondoltam magamban, és egy mozdulattal lecsavartam a csuklómon himbálózó virág megfelelő szirmát, majd szó nélkül Joshua felé
tartottam a miniatűr fiolát. Szerencsére nem habozott; lenyelte a fénylő folyadékot, aztán eltűnt a szemem elől. Éreztem, hogy az izgalomtól elárasztja arcomat a pír, ezért örültem, hogy időközben a menet kiért az udvarra, mert abban bíztam, hogy a hűs levegő majd lehűti lángoló bőrömet. Közben egyre csak az járt a fejemben, hogy hol lehet Joshua. Aztán megéreztem a kezét, amint a szoknyám szélét markolja és mögöttem lépked, ám semmi sem látszott, csak egy halovány ránc az amúgy is hullámzó szöveten. Magamba fojtottam a mosolyom, hiszen tudtam, hogy titkos cselszövésünknek hála, Joshua nemsokára szabad lesz! A menet közben megállt, s mindenki sorokba rendeződött a parancs szerint. Én a bal oldali csoportba kerültem, egészen hátra, a fal mellé. A következő pillanatban a vár hatalmas függőhídja dübörögve leereszkedett, és bevágtattak rajta a Sötét Angyalok. Nyolcan voltak, s mind nagyon hasonlóak. Magasak, délcegek és nagyon szépek. Csak egy lógott ki a sorból, aki legalább egy fejjel alacsonyabb volt, mint a többiek. Leszálltak a lovaikról és a várudvarba sétáltak, ahol Fagus, Nanael és Azrael már várták őket. Mindannyian levették a csuklyájukat, és örömmel üdvözölték egymást Sokukat felismertem. Ott volt Bardo, az erő angyala, akinek a buzogányát jobb, hogy elkerültem, és Baraquiel a villámlás angyala. Aztán a fehér hajú, különleges szépségű Ramodiel, az asztrális utazások angyala, és Baamiel, a mennydörgés angyala. A másik négy angyalt nem ismertem hírből sem, ám azt döbbenten állapítottam meg, hogy az alacsony vezér egy nő. Ahogy a beszédükből kivettem, Mizarielnek
hívták, ám külseje alapján semmi jót nem vártam tőle. Pedig szép volt, mi több, ragyogó szépség. Hihetetlenül hosszú, fekete haját lófarokba fonta, szűk testhezálló lovaglóruhát, combig érő csizmát és vastag fekete köpenyt viselt. A szemei mélyfeketék voltak, az arca sápadt fehér, ajkai pedig vörösek, mint a vér. A derekára fűzött bőrövön vagy fél tucat tőrt, a hátán pedig egy hatalmas kardot láttam. Amint Mizarielt néztem, feltűnt, hogy szinte le sem veszi a pillantását az egyik igen magas, nekem háttal álló katonáról. Mozdulatlanul figyelte attól kezdve, hogy a lováról leszállt. A fekete köpenyes alak lassan megfordult, és ahogy a fejéről hátracsúszott a csuklya, azonnal megismertem. Elijah volt az, és különös módon ő is Mizarielt bámulta. A szívem hevesen zakatolni kezdett, és nem tudom, miért, de úgy éreztem, menten elájulok. Miért nézik ezek így egymást? Mit akar ez a fekete nő Elijahtól? – zúgolódtam magamban, miközben megéreztem Joshua szorítását a kezemen. Elbúcsúzott tőlem, majd a megbeszéltek szerint puha léptekkel a kapu felé surrant. Az élőhalottak lovai a várkapu előtti karámban legelésztek. Erősen mereszteni kezdtem a szemem, és észrevettem, hogy az egyik hófehér paripa magától megindul a kijárat felé, majd az ajtó lassan kinyílik, és a ló nekiiramodik. Kisebb zavargás támadt a katonák között, mert a fehér ló után néhány másik is kiszabadult, és futásnak eredt, de a vásárra való tekintettel nem mentek utánuk, s hagyták, hogy a lovak a hegyek felé vágtassanak.
Ég veled, kedves Joshua! – köszöntem el lélekben a kisfiútól és bíztam benne, hogy hamarosan épségben célba ér. Közben megkezdődött a vásár, és a rabokat úgy mustrálták a Sötét Angyalok, mintha háztáji állatok lennének. A nők viszonylag gyorsan elkeltek, Javarészt cselédeknek, míg a férfiakra katonaság várt. Az örömlányok egy nagyobb csoportja mögött ácsorogtam, és egyre idegesebb lettem a gondolattól, hogy míg Elijah a fekete nővel cseveg, engem megvásárol valamelyik sötét lelkű vezértársa. Töprengésemből durva hang riasztott fel. – Mind a hét örömlányt megveszem! – harsogta Bardo, majd hozzátette: – A többi nem érdekel, csak a romlott erkölcsűeket kedvelem. A nők mosolyogva körüldongták, és mintha ez lenne a világ legnagyobb ajándéka, hálát rebegtek újdonsült életükért. – De hát ez egy angyal! – hördült fel Bardo, amikor feltűnt neki, hogy én nem csimpaszkodok rá, és nem búgok körülötte, mint a többiek. – Az hát! – vágta rá Nanael. – Az erdőben fogták el. Ügyes teremtés, majdnem három hétig az orrunknál fogva vezetett minket. – Nos, rendben – egyezett bele Bardo, majd nyerítve felröhögött. – A várbörtönömben van még hely, legalább a társai között lehet. A rosszullét kerülgetett, amikor hirtelen meghallottam Elijah hangját. – A lány már elkelt! – mutatott a Fagus derékszíján lógó tömött erszényre, majd komoran megjegyezte. – Válogassatok a többiből!
Kicsit megnyugodtam e szavak hallatán, ám Bardo kakaskodni kezdett. – Ugyan, Elijah! – mondta barátságosan vállon veregetve társát. – Minek neked ez az angyal? Az összes társa az én alagsoromban vendégeskedik láncra verve. Mire mennél vele? Cselédnek nem jó, katonának gyenge. Ám ekkor Elijah mogorván a szavába vágott: – Kurtizánt csinálok belőle. Szavait mély megdöbbenés kísérte, és még a nagyszájú Bardónak is kellett néhány másodperc, hogy megtalálja a hangját. – Kurtizánt? Egy harcos Égi Angyalból? Túlontúl optimista vagy, barátom... – gúnyolódott, ám Elijah nem hagyta magát. – Nos, ezt a kérdést bízd csak rám! – fordult sötéten Bardo felé, mire az elhallgatott. A vásár ezennel véget ért. Ettől kezdve nem néztem Elijah arcára, rágondolni sem akartam többé. Még hogy kurtizánt csinál belőlem?! A szégyen vörös foltokat égetett az arcomra, és úgy éreztem, megfulladok, pedig a szabad levegőn álltam, sőt rabszolga sem voltam többé. Megszabadultam a börtön fogságából, hogy aztán becsapva, meghurcolva kurtizán legyen belőlem, mint azokból az örömlányokból, akik önként és dalolva választották ezt az életet. Ez nem lehet igaz, ez nem történhet meg velem! – dohogtam magamban, és a félelem vasmarokként szorította össze a torkomat. Hát tévedés volt az egész? Félreértettem volna minden gesztusát?
Az emlékeim zavarosan kavarogtak a lelkemben, és egyre rosszabbul éreztem magam. Vajon végig ezt tervezte? Így akart megalázni és tönkretenni engem? Miért hagytam, hogy a bolondját járassa velem? Sírni kezdtem, bár igyekeztem visszafojtani a könnyeimet. A fal felé fordultam, hogy mások ne kárörvendhessenek a nyomorúságomon, amikor valaki erősen megmarkolta a karomat és maga után húzott. Botladozva követtem a sötétben, és már az sem érdekelt, mit akar tőlem. Aztán kinyitott egy ajtót, és berántott egy szobába, majd mielőtt szólni tudtam volna, a falhoz nyomott és két kezébe vette az arcomat. – Másképp nem tudlak kivinni innen! – suttogta Elijah. – Ne nehezítsd meg a dolgomat! Vigasztalhatatlanul zokogni kezdtem. – De hát kurtizánt? Belőlem...? Elijah nagyot sóhajtott és elengedett. – Nézd – felelte fojtott hangon –, ha nem veszlek meg, Bardo börtönébe kerülsz, ahonnan sosem szabadulsz ki élve! Szipogva hallgattam, majd reménykedve szép szemeibe nézem, – Ezek szerint, ha elmegyünk innen, elengedsz? – kérdeztem elcsukló hangon. – Nem – válaszolta tömören. Értetlenül néztem rá és szóra nyitottam a számat, mire fel– csattant. – Ezt ne most beszéljük meg! Valahonnan csizmák kopogása hallatszott, léptek közeledtek felénk. Legalább ketten voltak, és úgy sejtettem, Sötét Angyalok lehetnek. Riadtan néztem
Elijah szemébe, hiszen rettegtem a társaitól... A következő események azonban olyan gyorsan történtek, hogy felocsúdni sem volt időm. Elijah egy mozdulattal a kandalló előtt elterülő medvebőrre tepert olyan erővel, hogy egy pillanatig levegőért kapkodtam, majd kesztyűs kezével letépte a ruhám tetejét. – Bízz bennem! – súgta, és a karjaimat a válla köré fonta. Szenvedélyesen belecsókolt a nyakamba és szorosan magához húzott Moccanni sem tudtam, hiszen soha nem éreztem még ilyesmit. Libabőrös lettem az érintésétől, miközben elöntött a forróság. A szívem iszonyatos tempóban zakatolni kezdett, és láttam, hogy a Sötét Angyal is meghallotta a változást, amitől az arcomat elöntötte a tűz. Így nyitott ránk Bardo és Mizariel. – Nocsak, Elijah! – szólt éles hangján Mizariel, és nem lehetett nem észrevenni a szavaiból áradó, metsző gúnnyal fűszerezett féltékenységet. – Máris kipróbálod a sírós kis virágszálat? Bardo ezzel szemben elismerően csettintett a nyelvével. – Te aztán nem pazarolod az időt...! Majd belekarolt Mizarielbe és a folyosó felé húzta. – Hagyd már őket, nem látod, hogy észre sem vesznek minket? Aztán az ajtó becsukódott, és újra csend lett. Elijah lassan elengedett, majd felállt, a kanapéhoz sétált és komótosan begombolta a mellkasán szétnyitott fekete ingjét. Szégyenkezve vettem észre, hogy az arcom még mindig lángol és hangosan zihálok. A hajam, amit gondosan befontam, kibomlott és szétterült körülöttem az ágyon, a ruhám pedig cafatokban lógott rajtam.
Szégyenkezve húztam össze magamon a darabjait, és felültem. A Sötét Angyal rám sem nézett, s e hirtelen pálfordulástól teljesen összezavarodtam. – ... most mi lesz? – kérdeztem félénken. A szívem vadul kalimpált, noha magam sem tudtam, milyen válaszra várok. – Elmegyünk – jelentette ki Elijah, majd gyors léptekkel átvágott a szobán és kiviharzott az ajtón. Moccanni sem mertem csak ültem és bámultam magam elé boldogtalanul. Meg fogom valaha is érteni, hogy mit miért tesz? Kisvártatva kopogtattak, és egy cselédlány jött be a szobába Elijah kíséretében. – Ruhát hoztam a kisasszonynak! – hebegte illendően a lány, és lopva a Sötét Angyalra pillantott, mire az bólintott. – Kérem, jöjjön, segítek felöltözni! Lekászálódtam az ágyról még mindig rongyos ruhámba kapaszkodva, és elindultam a lány felé. – Odakint várlak! Ne késlekedj soká! – vetette oda Elijah, és kisétált a folyosóra. A cselédlány gyakorlott kezekkel adta rám a vastag, bordó ruhát, egy szűk kabátféleséget, egy szőrmével bélelt köpenyt, valamint egy hozzá tartozó csizmát. Ezt az öltözéket össze sem lehetett hasonlítani a cafatokra szaggatott barna rabruhámmal, és hálás szívvel gondoltam arra, hogy sorsom talán mégis jobbra fordul. Kisétáltam az ajtó elé, ahol a Sötét Angyal a falnak támaszkodva várt. Noha látványosan nem szólt hozzám, láttam a pillantásából, mennyire tetszem neki. Nem értettem, miért viselkedik úgy, mintha idegenek lennénk, mikor néhány perccel korábban még a nyakamat
csókolta... No, persze, színjátékból hogy a többiek ne sejthessék, nem is vagyunk „igazi" ellenségek. De vajon akkor mik vagyunk? Mit érezhet irántam és mit akar tőlem? Mert valamit csak akar, ha nem enged szabadon, és tény, hogy időnként igazán figyelmes velem. Leszámítva, hogy napokra a börtönben hagyott, és előtte kis híján halálra korbácsolt. Ki érti ezt? Elijah elindult előttem, lefelé egy csigalépcsőn, amely a hátsó udvarba vezetett, ahol a lovakat abrakolták. Szótlanul követtem, de bármennyire is igyekeztem, elbotlottam a szoknyámban, amely a földet súrolta. Hátra sem nézett, úgy kapta el a karom, így aztán anélkül értem a lépcső aljára, hogy összetörtem volna magam. Ezek szerint mégis figyel rám, még akkor is, ha olykor lehetetlenül viselkedik velem... Két felnyergelt lóhoz vezetett. Egy hatalmas fekete telivérhez, és egy kisebb, ezüstös paripához, amelynek az orrát hófehér csillag díszítette. Azonnal tudtam, hogy ezt a lovat nekem szánta, ezért odaléptem és finoman megcirógattam az állat fejét, mire az halkan felnyerített. – Tetszel neki! – jegyezte meg a Sötét Angyal, majd a kezét nyújtotta és felsegített a lóra. – Megkérdezhetem, hová megyünk? – kíváncsiskodtam, és még mindig reménykedtem abban, hogy Elijah azt mondja, az erdőben szabadon enged. – Hozzám – felelte tömören, majd enyhén kárörvendő mosollyal hozzátette: – Hiszen tudod, megvásároltalak. Nem voltam felkészülve a cinikus válaszra, így szótlanul követtem. A vár udvarából búcsút intett az odakint beszélgető vezértársainak, akik szúrós szemmel
követték különös kettősünket, majd kivágtattunk a hídon, és nekivágtunk az Elijah várába vezető útnak. Néhány száz méterre járhattunk csupán Fagus birtokától, amikor megszólaltam. – Nem igazán tudok kiigazodni rajtad... – ez inkább kijelentés volt, mint kérdés, ám titkon választ reméltem az elmúlt hetek zavaros történéseivel kapcsolatban. – Nem is lehet – mondta Elijah, és ezzel le is zárta a témát – Mi a célod velem? – faggatóztam tovább. – Még magam sem tudom – mondta a távolba révedve, én pedig kezdtem ingerült lenni a tőmondatos válaszaitól. – Mire jó ez a rabszolgatartás, miért raboltok el ennyi ártatlan lelket? – tereltem másra a szót. – Honnan tudsz a lelkekről? – kérdezte meglehetősen élesen. – Láttam a barlangban, amint a sahranok kiszívták egy ártatlan szerzetesből az életet, majd a lelkét üvegbe zárták. Miért nem engeditek, hogy a távozók lelke békében hazatérjen? – Először is, ki dönti el, hogy ki ártatlan és ki nem az? – Elijah szeme haragosan rám villant. – Az a szerzetes, akit oly nagyon sajnálsz, karddal támadt ránk, így mondhatni, megérdemelte a sorsát. – Akkor sem dönthettek életről és halálról! – tiltakoztam hevesen. – Ahogy ti sem – adta vissza a feldobott labdát a Sötét Angyal. – Majd keserű mosollyal a szája szegletében hozzátette: – És lám, mégis mi csatázunk idelent a Földön.
– Mit csinál a Mágus a lelkekkel? – vágtam a dolgok közepébe, mert úgy gondoltam, ha már a kettőnk közötti különös kapcsolatra nem kapok választ, legalább a küldetésemért tegyek meg mindent. – Túl sokat kérdezel – mordult rám, majd vágtára fogta a lovakat, beszüntetve ezzel a további kérdezősködést.
X. FEJEZET
Szemtől szemben Órákon át lovagoltunk így kettesben, hegyekenvölgyeken keresztül anélkül, hogy egy szót szóltunk volna egymáshoz. Többnyire őt figyeltem és gyönyörködtem szépségében: izmos alakjában, sötét hajában, semmihez sem fogható, férfias vonásaiban. Sápadt arcát aranyszínűre festették a lemenő nap sugarai, szemei pedig úgy ragyogtak, mint a fekete ónix. Arra gondoltam, milyen romantikus lenne ez az egész, ha nem úgy lennénk itt, mint a vezér és a kurtizánja, hanem mint a földi, halandó szerelmesek... Magamnak sem mertem bevallani, mit érzek Elijah iránt, aki hol úgy viselkedett velem, mint az eleven tűz, hol pedig úgy, mint egy jeges kőszikla, és nem tudtam, melyik az igazi arca. Tulajdonképpen nem is számított, hiszen ellenségek voltunk, akik alapjaiban másképp gondolkodnak a Világmindenség dolgairól. Mindketten a saját háttérországunk uralmát voltunk hivatottak erősíteni a másik elnyomása, mi több, elpusztítása árán, hiszen a Föld nem tűrt meg egyszerre több uralkodót. De van-e létjogosultsága a szerelemnek az ellenségek között? Féltem attól, hogy az általam jeleknek vélt gesztusokat csak képzelem, és a végén kiderül, hogy semmit sem jelentek annak a férfinek, aki az első pillanattól kezdve megbabonáz. Titkon azonban még jobban féltem attól, hogy igazam van, és ő is szeret engem. Hisz akkor mi vár rám? Az ő oldala sosem fogadna el, s elevenen
bekebelezné a lelkemet, az enyém pedig kivetne magából, hisz ezzel árulónak minősülnék. De lehet-e bűn az igaz szerelem? Időközben a hegylábhoz értünk, és ettől kezdve nehézkessé vált az út. A füves csapást poros, murvás út váltotta fel, amely mentén embermagas, éles peremű sziklák sorakoztak. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy le ne essek és a lovam se csússzon el az apró köveken. Az elmúlt hetek sérülései, valamint a börtönben töltött idő elvette az erőmet, és a nyakláncom híján, amit Joshuának adtam Fagus börtönében, nem is nagyon volt miből merítkeznem. Órákon át meneteltünk, amitől egyre gyengébbnek éreztem magam. Nem panaszkodtam, de éreztem, nem fogom sokáig bírni ezt az erőltetett iramot. Amikor elértük a fenyőerdők szintjét, szédelegni kezdtem és a szemem előtt fekete pontok szikráztak. Forgott velem a világ. – Elijah – szóltam alig hallhatóan. – Ne haragudj, nem tudok továbbmenni, kérlek, álljunk meg egy kicsit! Olyan gyorsan termett mellettem, mintha nem is előttem haladt volna legalább tizenöt méterrel. A kezemet nyújtottam felé, de ő a derekam után nyúlt, átkarolt és a legközelebbi fa alá kísért – Köszönöm! – suttogtam erőtlenül, mire udvariasan biccentett – Kérlek. Hamarabb is szólhattál volna. Nagy utat tettünk meg, nem csoda, hogy kimerültél! Kicsit meginogtam, hiszen hosszú ideje nem éreztem szilárd talajt a lábam alatt, mire ő utánam kapott. – Sophiel! Valami baj van? – Nem, nem... csak nagyon elfáradtam.
– Gyere, igyál egy kicsit, az segít! – mondta, és kulacsából friss vizet töltött a számba, amit oly mohón kezdtem el kortyolni, hogy végigfolyt az arcomon. – Megsebesültél? – vizslatott szúrós szemekkel. – Bántott valaki a börtönben? – Szó sincs róla! – feleltem –, csak a nyakláncom...– csúszott ki a számon, de gyorsan elhallgattam. Elijah arca elkomorult. – Elvette tőled a parancsnok? – kérdezte sötéten. – Ó, nem! – ráztam meg fáradtan a fejem, és bár undorító féregnek tartottam a félkarú börtönigazgatót, nem akartam belekeverni semmibe. – Mi az, hogy nem? – faggatott tovább egyre indulatosabban. Maga felé fordított és türelmetlenül széthúzta a ruhámat a mellem felett. – Hol van a nyakláncod? – Nem mondhatom meg – rebegtem riadtan, mert láttam, hogy a beszélgetésünk kezd rossz irányba haladni, és lehajtottam a fejem. Ő azonban az állam alá nyúlt és felemelte az arcomat, mintegy kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Meglepődve láttam, hogy nem haragot, hanem az aggodalom szikráját látom csillogni sötét íriszében. Persze a helyzettől kellőképpen mérges is volt. – Sophiel, ne dühíts fel! Mostantól mindent el kell mondanod nekem! – Mert megvettél? – kérdeztem keserűen. – Hol van? – szorította meg a csuklómat olyan erősen, hogy felsikítottam.
– Kölcsön adtam valakinek – vallottam be, mire a szorítás azonnal enyhült. – Megőrültél? Miféle harcos vagy te, mondd? – fakadt ki Elijah – Küzdeni nem tudsz, már megbocsáss, a diplomáciai érzéked nulla, és odaadod valakinek az egyetlen ékszeredet, ami vigyázhat rád és meggyógyíthat földi életed során? – Enélkül meghalt volna az, akinek odaadtam – próbáltam ködösíteni az igazságot. – Így inkább te gyengülsz el és halsz meg majd nélküle vetette oda megvetően, majd ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: – Vissza kell mennünk érte! – Azt nem lehet! – kiáltottam fel túl hirtelen, mire egészen közel hajolt hozzám. – Kinek adtad? – kérdezte hidegen. – Utoljára kérdezem. – Egy kisfiúnak, aki haldoklott – szakadt ki belőlem, és nyilvánvaló árulásom hallatán könnybe lábadtak a szemeim. – Most már boldog vagy? – kiabáltam rá sértődötten. – Ezt nem hiszem el! – rázta értetlenül a fejét. – Mit számit neked egy kisfiú élete? Hát nem látod, hogy ezrek halnak meg a csatákban? Ki vagy te? Talán az értelmetlen halált szomjazó áldozat? – Mit is tudsz te az áldozatról! – támadtam rá erélyesen. – Az a kisfiú igenis értékes emberi lény, aki sok jót tesz majd a világgal. – Nocsak – gúnyolódott –, és mitől is olyan szenzációs ez a kisfiú? Csak nem a Térítők csodabogaráról beszélsz? – Nem válaszoltam, de Elijahnak addigra összeállt a kép.
– Sophiel, te annak a gyereknek adtad oda a láncod, aki a rabszállítón veled utazott? – tört ki belőle váratlanul. – Igen – feleltem, és éreztem, hogy nem fog örülni a válaszomnak. – Az a gyerek egy Idéző! – ordított fel mérgesen, és nem tudtam nem észrevenni, hogy az övére tekert ostor felizzik gazdája haragjától. – Hogy tehettél ilyet? – Haldoklott – magyarázkodtam – hiszen csak egy gyerek! Mégis mit kellett volna csinálnom? Végignézni, ahogy meghal, noha semmi köze nincs a felnőttek között dúló vérontáshoz? – A gyerek egy I-dé-ző! – szótagolta, mintha gyengeelméjű lennék. – Hát nem érted? A nyakunkra hozhat egy egész sereget akkor, amikor a puszta jókedve úgy diktálja! És akkor ne hidd, hogy te is megúszod, hiszen már Te is velünk vagy! – Nem vagyok veletek! – ellenkeztem. – Csak veled vagyok itt és most, mert nem engedsz el! – Ehhez képest szabadon jársz-kelsz és lovagolsz velem – mutatott rám Elijah, és ez elgondolkodtatott. Tényleg nem úgy néztem ki, mint egy fogva tartott rabszolga vagy kurtizán. Se kötél, se bilincs nem volt rajtam, és nem kellett rácsok mögött utaznom. De hát csak hinnének nekem a saját társaim? – Tudni fogják, hogy fogságban tartasz... – próbáltam meggyőzni szinte magamat is, de nem jártam túl sok sikerrel. – Erre azért ne vegyél mérget! – fújt haragosan a Sötét Angyal, és nekilátott, hogy tábort verjen. A tűz már javában ropogott, mi pedig dacosan ültünk mellette. A vita óta ugyanis nem beszéltünk egymással.
Bántott ez a helyzet, de nem tudtam mit tenni ellene. A cselekedeteimet mindig a meggyőződéseim vezérelték, és nem értettem, Elijah miért gondolja, hogy miután megvásárolt, majd az ő oldalukat szolgálom. Összerezzentem, mert lódobogás hallatszott a távolból. Elijah is fülelni kezdett, majd csendre intett és egészen közel hajolt hozzám. – Nem szeretném, ha valami butaságot csinálnál! – suttogta, majd felállt és a fenyősor szélén található meredélyre sétált, ahonnan tisztán be lehetett látni az egész hegyvonulatot. – A mieink azok! – mondta, és nem tudtam, hogy örüljek-e vagy sírjak a hír hallatán. Visszagyalogolt a tűzhöz, leült mellém, majd teljesen érzelemmentes hangon így szólt: – Sophiel! A tulajdonom vagy. E szerint viselkedj! Azzal felállt, és a katonák elé sietett.
XI. FEJEZET
Hívatlan látogatók Nem szóltam semmit, csak a tüzet bámultam és arra gondoltam, vajon Joshua célba ért-e. Aztán arra, hogy napokkal ezelőtt megmondta: rabként fogok lovagolni a hegyek között. De mi vár rám ezután? Joshua ideküld majd egy felmentő sereget? És vajon az enyéim tudni fogják, kinek az oldalán állok? Egyáltalán, kinek az oldalán állok? – Bardo, Mizariel! Minek köszönhetjük a jöttötöket? – hallottam kicsit távolabbról Elijah hangját. – Hírt kaptunk, hogy a Térítők egy csoportja ki akarja szabadítani az átszállításra ítélt foglyokat. Gondoltuk, együtt vágunk neki az útnak, s kis szerencsével titeket is beérünk – hadarta Bardo. – Ráadásul egy irányba megyünk, így erősebbek vagyunk – tette hozzá a szépséges Mizariel, és kíváncsian a lovak felé meresztette a szemét. – Hol van a frissen vásárolt penészvirágod? – kérdezte maró gúnnyal és olyan hangerővel, hogy én is meghalljam, ám Elijah válaszra sem méltatta. – Gyertek, telepedjetek le, ez elég védett szakasz. Innen tökéletesen belátható az egész völgy – mutatott a katonák mögött elterülő szurdokra. Bardo és Mizariel a tűz mellé ültek, míg az élőhalott katonák tőlük tisztes távolságban vertek tábort a rabszállító szekerek és a lovak társaságában. – Elijah! – ármánykodott tovább a sötét szépség. – Mondd csak, mivel érdemelte ki a kurtizánod ezt a bánásmódot? Se kötél, se rablánc nincs rajta, ráadásul
melletted ülhet a tűz melegénél. Nem vagy te túlságosan nagyvonalú? Úgy döntöttem, felállok és odébb vonulok, addig sem kell hallgatnom ezt a vitriolos természetű nőstényördögöt, de Elijah az első rezdülésemre megragadta a csuklómat, így moccanni sem tudtam. – Törődj a magad dolgával, Mizariel! – vágta hozzá komoran Elijah olyan sötét gyűlölettel, hogy a fekete nő megszeppenve témát váltott, és egy nemrégiben történt összecsapásról kezdett társalogni Bardóval. Nem mertem felnézni. A ropogó fahasábokon táncoló kékeslila lángnyelveket csodáltam, de éreztem, hogy Elijah engem figyel. Elaludhattam, mert ordibálásra riadtam fel. Az erdő felől csatazaj hallatszott, s rettenetes halálsikolyok töltötték be az eget Körülnéztem, de senkit nem láttam magam mellett, csak a tűz helyén pislákoló parazsat. Vastag takaró volt körém csavarva, amely védett a hajnali hidegtől. Elijah tehette rám, miközben álomba szenderedtem – gondoltam, és jóleső meleg töltötte el a szívemet. Levettem magamról a pokrócot, és biztos távolságba helyeztem a parázstól. A szürkületet kémlelve elindultam a hangok irányába. Kardok csattanása, ágak reccsenése és rémes hörgések visszhangzottak a fák között. Megtorpantam az erdősor szélén, és hunyorogva néztem a ködben úszó fák között küzdő alakokat. Aztán rádöbbentem: az enyéim voltak azok! Térítőket láttam százszámra, kik az újonnan alászállt angyalokkal vállvetve harcoltak az élőhalott
katonákkal. Ádáz küzdelem dúlt, fejek s karok hullottak, a növények leveleit vörösre festette a rájuk fröccsenő vér. Fegyver híján tétován ácsorogtam a fák mellett, és azon törtem a fejemet, hogyan segíthetnék a többieknek, amikor hirtelen Sariel jelent meg előttem: a vétkes lelkek angyala, régi harcostársam. Fehér ruhája talpig vöröslött, ám úgy láttam, ő maga sértetlen, csak az ellenség vére színezte pirosra a testét. – Csakhogy látlak, Sophiel! – mondta, és magához ölelt. – Sariel! – suttogtam meghatódva, és hatalmas karjai közé bújtam. – Tessék! – nyomott a kezembe egy bíborszínű kardot, majd elvigyorodott. – Ezt az egyik lidérctől szereztem, mielőtt a felkelő naptól félve elillant volna. Súlyos sebeket képes ejteni az ellenségen, szóval el ne engedd! – Köszönöm! – mosolyogtam, és meglengettem a kardot. – Jó nehéz. – ... és jut eszembe, ezt egy Joshua nevű kisfiú küldi neked! – mondta, és miközben kardját a földbe szúrta, a nyakamba akasztotta szív alakú angyalláncomat. – Azt kérte, minél hamarabb juttassam vissza hozzád. – Tehát épségben megtalált benneteket! – sóhajtottam megnyugodva, mire Sariel felnevetett. – Inkább úgy mondanám, láthatatlanul keresett fel minket. Először azt hittük, egy boszorkány űz velünk tréfát, mire nagy nehezen megjelent a fiú. Azt állította, világító varázsitalt itattál vele, így tudott megszökni Fagus börtönéből.
– Pontosan így történt – helyeseltem, és éreztem, hogy a nyakláncom olyan erővel tölti fel testemet, mintha villámok százának fénye költözne belém. – Mit csináltatok a láncomnál? – bukott ki belőlem. – Fogalmazzunk úgy, hogy kicsit megerősítettük, hogy jobban helyt állj majd a harcmezőn! – kacsintott rám, majd a kezét nyújtotta. – Csatlakozol? – Hát persze! – válaszoltam, és el akartam indulni Sariellel az erdőbe, aki még visszatartott egy pillanatra. – Igen? – néztem rá kérdőn, mire mélyen a lelkembe nézett és azt mondta: – Ha ennek vége, beszélnünk kell, ugye tudod? Megállt bennem az ütő a pillantása láttán, és a szívem majd' kiugrott a helyéről. – De miről, Sariel? – próbáltam úgy tenni, mintha fogalmam sem lenne, mire gondol. – Te is tudod, kedvesem... – válaszolta szelíden, és rádöbbentem, hogy titkom többé nem csak az enyém. A frissen visszakapott angyalláncom erőteljesen világított a sötétben, ahogy kezdett erővel feltölteni a kimerítő napok után ezért a ruhám alá rejtettem, hogy ne vonzza a kéretlen tekinteteket. A kardomat harcra készen felemeltem, és Sarielt követve az erdőbe osontam. Nem sokáig kellett várnom az ellenségre, mert nyomban az élőhalottak egy kisebb csoportja támadt ránk, új fegyverem azonban úgy aprította őket miszlikbe. hogy csak néhány bűzös füstfelhő jelezte, kikkel is küzdöttem valójában. Egyre beljebb nyomultam a fák közé, és mire az első napsugarak elérték az erdőt, az ádáz csata közepében találtam magam. Bíbor kardom tette a dolgát: hullottak az
élőhalott katonák, de legnagyobb megdöbbenésemre, jó néhány halandót is láttam elesni. Lelkük színes fénycsóvaként száll fel az égbe. Arra gondoltam, hogy bár életeket veszünk el mi is, ezek a lelkek legalább megmenekülnek... Töprengésre azonban nem igen futott idő, mert az élőhalottak egyre többen lettek. Ha elpusztítottam egyet, három lépett a helyébe. Hátrálni kezdtem, ám néhány méter után csapdába estem. Hatalmas mamutfenyő zárta el az utat, így a fátyolos szemű katonák bekerítettek. Nem féltem, hisz korábbi kudarcaim ellenére harcra termettem, így teljes lendületből nekik támadtam, és kardforgató karjaimat egy pillanatra sem pihentettem. A pengém útjába került testek tompa puffanásokkal szakadtak darabokra, és meglepődtem, milyen kevés vér folyik belőlük. Hát, persze, hiszen ezek halottak! – döbbentem rá, és éreztem, felfordul a gyomrom a látványuktól. – Sophiel, hát ismét egy csapatban harcolunk! – hallottam ekkor egy mélyen csengő baritont, és a hátam mögé nézve a magas és lehetetlenül szép vezéremet, Gábriel arkangyalt pillantottam meg, amint lefoglalja ellenségeim jó részét. Mosolyogva bólintottam, és a lelkemet elöntötte a hála érzése, amiért az égiek ily erős csapatot küldtek a sötét seregek ellen. Aztán megláttam Őt, amint Sariel és a Térítők ellen harcol, és összeszorult a szívem. Elijah egy szikla előtt küzdött, s míg egyik kezében kardot forgatott, a másikban a korbácsa villogott vészjóslóan. Ő is észrevett engem. Láttam rajta, hogy látványom mélyen megrendíti – hiszen azt ígértem, nem mozdulok onnan, ahol tábort vertünk. Csak a pillanat töredékéig nézett felém, ám
abban a minutumban Sariel súlyos csapást mért a bal vállára, amitől a markában tartott korbácsa is messzire repült, és sisteregve kialudt a nedves talajon. Felsikítottam, amikor megláttam, hogy a karját sötétre színezi a kicsorduló vére, és az élőhalottakat magam mögött hagyva futni kezdtem felé. Sariel azonban gyorsabb volt nálam, és miközben Gabriel tovább támadta a sebesült vezért, oldalról hatalmas ütést mért Elijah jobb karjára, amitől erőtlenné vált markából nagyot csattanva a földre hullott hatalmas kardja. A Sötét Angyal védtelenné vált. Az idő hirtelen lelassult, s a másodpercek apró homokszemekként gördültek át az élet hatalmas homokóráján. A szíves dübörögve zakatolt a fülemben, miközben előre lódultam. Sariel és Gabriel összenéztek, és kardjaikat magasra emelve, az immáron lefegyverzett, sebesült ellenségük felé indultak. A látványtól valósággal megdermedtem. Csak nem akarják megölni? – Kérlek, ne bántsátok őt! – sikítottam feléjük olyan hangerővel hogy beleremegett a tüdőm, és amikor az Égi Kardok Elijah felé lendültek, az utolsó pillanatban eléjük vetettem magam. A legnagyobb megdöbbenésemre azonban nem történt semmi. A kardok néhány milliméterrel előttem megálltak, csak a nyomukban felkavarodó huzat lebbentette meg hajtincseimet. Sariel és Gabriel az utolsó pillanatban fogták vissza mozdulatukat, amely pusztító erejű csapást mért volna rám... Most azonban a döbbenettől szólni sem tudtak, s leeresztett kardjaikkal meghökkenve néztek rám. A pillanat törtrészéig úgy álltunk szemtől szemben, mint az
ellenségek, és éreztem, amint a szégyen vörös rózsákat éget az arcomra. Aztán hirtelen sistergő hang töltötte be a levegőt, és Elijah korbács lesújtott az előttem álló angyalokra, akik némán rogytak le a lábaim elé a földre, miközben kérdőn meredtek rám. Sokkos állapotban meredtem az eszméletét vesztett, szépséges Gábrielre, amint a földön fekve hosszú, világosbarna haját lassan vörösre színezte a saját vére, és a nagydarab Sarielre, aki égő sebeivel és rideg mozdulatlanságával halottnak tűnt. Döntésem súlyát felismerve fuldokolni kezdtem. Mit tettem? Szembefordultam az enyéimmel! – zakatolt az agyam, és szinte transzba estem. Két kezemmel még mindig magam előtt tartottam a hatalmas kardot, amely véres és ragacsos volt, és fel sem tűnt, hogy Elijah közeledik felém. – Sophiel! Nézz rám! De én nem néztem se rá, se másra. Elárultam Istent, elárultam az otthonomat. Miattam halt meg Gabriel és Sariel. – Sophiel, nyisd ki a szemed! – hallottam egészen közelről Elijah hangját, de nem mozdultam. Erős kezek érintését éreztem. Eltolták kardot markoló kezeimet, és kivették belőle a fegyvert. Aztán a vállamhoz értek és megragadtak. – Sophiel! Nézz a szemembe! Kinyitottam a szemeimet, de a könnyeim mindent elhomályosítottak. – Meghaltak... – motyogtam szinte önkívületben. – Mindennek vége... elárultam őket...
És akkor megláttam a Sötét Angyalt, amint előttem áll, és szemében olyan mély érzelmek lobognak, amilyenekről korábban álmodni sem mertem. Ám nem sokáig merülhettem el benne, mert a háta mögül hirtelen felbukkant Mizariel, és Elijahot félrelökve torkon ragadott. – Te mocskos ribanc! – vijjogta éles hangon és a földre lökött. – Kardot emelsz arra, aki kivásárolt a rabságból? Szerencsétlenül estem, így egy sziklába vertem a fejem, de azt még láttam, amint a fekete hajú nő rám veti magát és fojtogatni kezd... aztán minden elsötétedett.
XII. FEJEZET
A lélek utazik, a test marad Némán és békésen lebegtem a semmiben, és arra gondoltam, bármi legyen is ez az állapot, amiben vagyok, jó nekem. A testem ellazult, a lelkem megpihent néhány pillanatra, és úgy éreztem magam, mintha az óceán kellemesen hűvös hullámai simogatnák a bőrömet. Ám a hűs hullámok egyre hidegebbek lettek, és hirtelen megváltozott körülöttem a tér. Kinyitottam a szemem, körülnéztem, és ijedtemben a szám elé kaptam a kezem. Árnyékföld legzordabb fellegvárában voltam, ahonnan rab még soha nem tette ki a lábát élve. Vajon mit keresek én itt? És hogyan jutottam ide? Kérdések cikáztak a fejemben, miközben óvatosan tapogatózva megindultam előre a félhomályban. Libabőrös lettem, amint megéreztem a mohával borított, csúszós falak komor hidegét, és ösztönösen összehúztam magam a takaróm alatt. Olyan élesen láttam mindent, mintha magam is ott lennék, noha tisztán érzékeltem, hogy az orrom előtt menetelő élőhalott őrszemek számára teljesen láthatatlan vagyok. Óvatosságból mindenesetre oszloptól oszlopig lopóztam a börtönfolyosó végeláthatatlanul hosszú, magas mennyezetű csarnokában, és szívem nagyot dobbant, amikor az íves kanyar bal sarkából vastag nyalábokban ezüstszínű fényt láttam kiszűrődni. Tudtam, hogy csakis az enyéim lehetnek azok, az ő testükből árad az Égj Fény, a szeretet fénye, amely az angyalok sajátja. Halkan surrantam rácsról-rácsra, ám sem az őrök, sem a koszos cellákban raboskodó, megtört szemű,
lesoványodott emberek nem láthattak, ezért egyre magabiztosabban mozogtam. Egy pillanatra megtorpantam. Az egyik zárkában alvó gyermekekre lettem figyelmes. Hat-hétévesek lehettek, és egymáshoz bújva aludtak egy szutykos pokrócon. Összeszorult a szívem a látványtól és öles léptekkel elindultam feléjük. A rácson, amely fogva tartotta őket, hatalmas lakat éktelenkedett, de hiába próbálkoztam, áttetsző kezeim nem tudták megérinteni a zárat. Hát persze, hiszen csak álmodom. Hálóingbe bújtatott testemre meredtem, és rájöttem, fizikai szinten semmit sem tehetek, hiszen szellemlényként vagyok itt, ahol senki sem lát... – Szia! Engem Hannának hívnak! – szólított meg valaki a sötétből. A hang irányába néztem, és egy kislányra esett a pillantásom. Vörös fürtökkel keretezett arcocskáját a rácsokhoz nyomta, úgy nézett rám. – Te ki vagy? – kérdezte érdeklődve, majd választ sem várva hozzátette: – Remélem, kiszabadítasz innen! – Te látsz engem? – kérdeztem meglepetten. – Miért ne látnálak? – mosolyodott el a kislány. – ... mert én igazából nem vagyok itt... – Ó! – mondta Hanna. – Tudod, sokszor látok olyan dolgokat, amiket nem akarok. Nem tudom, miért van így, nem tehetek róla. A nővérem szerint ez egy adottság, amire büszkének kell lennem, de az emberek jó részét megijesztem vele. Boszorkánynak hisznek, pedig nem vagyok az... – Hányan vagytok? – puhatolóztam óvatosan.
– Nem tudnám megmondani, de elég sokan – pislogott a kislány, és hatalmas zöld szemeit le sem vette rólam. – Mit vétettetek? – faggattam tovább. – Semmit – felelte a kislány szomorúan. – A többiek szerint vadásztak ránk, épp a különleges képességeink miatt. Állítólag valami nagyhatalmú ember parancsba adta a katonáknak, hogy a hozzám hasonló gyerekeket össze kell gyűjteniük és magukkal kell vinniük. – Azt is mondták, ki az a nagyhatalmú ember? – vágtam közbe izgatottan. – Igen, úgy emlegették, hogy a Mágus, de a nevére nem emlékszem pontosan – mondta elgondolkodva Hanna. – Sahranfer? – kérdeztem, mire bólintott, majd így folytatta: – Éjszaka volt, amikor értünk jöttek egy Bardo nevű angyallal. Nem bántottak senkit. Azt mondták, nekünk sem esik bajunk, ha együttműködünk. Azt állították, taníttatni fognak minket, hogy használni tudjuk a bennünk szunnyadó erőt. – Nem volt más választásotok – nyugtattam meg a gyermeket. – Tudom – bólintott, majd hozzátette: – Várj, itt van a testvérem is, mindjárt szólok neki! Némi pusmogás hallatszott a sötétben, majd a rácsok mögött újabb vörös hajú kislány jelent meg. – Hanna azt mondja, hogy te egy jó angyal vagy! – suttogta halkan, s elszégyelltem magam e szavak hallatán. De nem látlak, csak a hangodat hallottam, amint a húgommal beszélgettél.
– Igen, az vagyok – feleltem tétován, és igyekeztem elhessegetni árulásom bűnének fejem felett lebegő, kínzó lelkiismeret-furdalást okozó képét. – Egyébként Sarah vagyok! – felelte a szeplős, nyúlánk kislány. – Örülök, hogy megismerhetlek! – Én nemkülönben – feleltem mosolyogva. – Hogyan kerültél ide? – tudakolta Sarah. – Magam sem tudom – vallottam be az igazat. – Valójában azt sem tudom, hol vagyok. – Bardo várában, a Vörös-folyó mögötti barlangrendszer mélyén – felelte a lány. – Miért gondolják rólatok, hogy boszorkányok vagytok? – puhatolóztam. Sarah elgondolkodott. – Talán mert nyitottak vagyunk a szellemvilágra, és képesek vagyunk bizonyos rezgéseket érzékelni. A többi gyerek is mind "ért" valamihez: az egyik a jövőbe lát, a másik ismeri a növények gyógyító erejét, a harmadik pedig megérti az állatok beszédét. De ez nem boszorkányság. – Tudom – nyugtattam meg. A hozzátok hasonló gyermekek azért kellenek Sahranfernek... – Angyallány! – vágott közbe Hanna. – Igen? – El kell menned innen! – hadarta sürgetően a kislány. – Sahranok közelednek, akik hozzám hasonlóan hamarosan látni fognak téged! Nem mehetek! A társaimat keresem! – suttogtam izgatottan. – Meg kell találnom őket! – A sor végén fordulj balra, de nagyon siess! – tátogta Hanna alig hallhatóan, és a távolban egyre sűrűbben gomolygó füstszínű ködre mutatott.
Rohanni kezdtem, bár lábaim nem érintették a talajt. Lopva hátrapillantottam, és dermedten láttam, hogy a köd egyre csak mélyül és terebélyesedik. Végre a csarnok íves részéhez értem, ahonnan fénynyalábokat láttam kiszűrődni, ám a látvány, ami elém tárult, túltett a legborzalmasabb félelmeimen is. Gabriel arkangyalt vastag láncokra verték, mint egy kutyát. Szép arca meggyötört volt a fájdalomtól, de zokszó nélkül térdelt a mocskos földön, s kezeit összetéve imádkozott. Tőle nem messze hasonló pózban Sáriéi raboskodott, aztán Uriel és a többiek. Nem haltak meg! – ragyogott fel a lelkem örömömben, hogy élve láthatom őket. – Elijah nem ölte meg őket... Hunyorognom kellett, hogy a vakító fényárban ki tudjam venni, pontosan hányan vannak, ám a lélegzetem is elakadt, amikor rádöbbentem, milyen megszámlálhatatlanul sokan raboskodnak Bardo rideg celláiban. – Gabriel! – kiáltottam minden erőmet összeszedve a vezérem felé, ám az semmi jelét nem mutatta, hogy meghallotta volna a hangomat. – Gabriel! – próbálkoztam újra, és úgy láttam, mintha a gesztenyebarna hajjal keretezett, szépséges férfiarc megrezzent volna. Ebben a pillanatban pokoli lármával a csarnokba ért a lidércek serege. Menekülnöm kellett. Megragadtam a rozsdás rácsokat, és minden erőmet az utolsó sikolyomba sűrítettem. – Gabriel!
... és az angyal smaragdzöld szeme felpattant. Mélyen a szemeimbe nézett, s pillantásában benne volt minden, amit tudni akartam. – Bocsáss meg, kérlek! – suttogtam, és úgy éreztem, a mellkasom darabokra szakad a fájdalomtól, amit a lelkiismeret-furdalásom égetett belé. – Esküszöm, jóváteszem a vétkem, és kiszabadítalak innen! – zokogtam, és azt kívántam, bárcsak ne kerültek volna ilyen borzalmas helyzetbe, amelybe épp én kergettem őket. Gábriel nem válaszolt, csak nézett rám szomorúan, és üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. Kevésbé kínzott volna a saját vétkem, ha ordítani kezd velem vagy nekem támad, de ő ehelyett hagyta, hogy elmerüljek saját bűnömben. Fuldokolva bőgtem és szólni sem tudtam. Az angyal kezével tétován a rácsok felé nyúlt, ám mielőtt elérhetett volna, a lánc visszarántotta a csuklóját. A látomásnak hirtelen vége szakadt.
XIII. FEJEZET
Liliomok Esőillatot éreztem. Kinyitottam a szemem, és rádöbbentem, hogy csak álmot láttam. Testben sosem jártam Bardo várának rideg és végtelenül nyomasztó börtönében. De hogy került oda Gábriel és Sariel? Egy magas, ébenfekete fával és súlyos, bordó brokátfüggönyökkel díszített baldachinos ágyban feküdtem. Az ágynemű rózsaillatú volt és ropogós. Ahogy felültem, a fejem lüktetve fájni kezdett, és ahogy ösztönösen odanyúltam, egy hosszanti sebet tapogattam ki a hajhatárnál. Megsérült volna a fejem? Nem sokra emlékeztem – vagy csak a gyötrelmes fejgörcsök nem hagytak gondolkodni? Lázasan kutattam az agyamban az utolsó emlékeim között, de csak homályosan derengtek a közelmúlt eseményei. Óvatosan kikászálódtam az ágyból. A talpaim belesüppedtek a sötétkék-vörös mintás perzsaszőnyegbe, amely a hatalmas hálószoba padlóját faltól falig beborította. Az ólomüveg ablakok a rájuk hajtott tömör fatáblákkal együtt résnyire nyitva voltak. Közelebb sétáltam hozzájuk, és az egyiket szélesre tártam. Hűvös szél csapott be az ablakon át, megborzongatva a testemet. – Kisasszony! – hallatszott egy mély, öblös női hang váratlanul az ajtó irányából, és összerándultam ijedtemben. Csak egy cseléd volt, kerek arcú, barátságos mosolyú,... és alaposabban megnézve, fátyolos szemű.
– Margarita vagyok, a házvezetőnő! – mutatkozott be, majd felém intett. – Kérem, jöjjön velem, készen van a fürdője, és összeállítottam a ma esti toalettjét is! Ma esti toalettem? Fürdőm? Miről beszél ez a nő? Némán követtem a szobalányt, aki egy hosszú, régi festményekkel és fegyverekkel díszített folyosón vezetett végig, majd balra fordultunk, és egy lépcsőn át egy szinttel lejjebb mentünk, Margarita megállás nélkül beszélt. – Már nagyon kíváncsiak voltunk a kisasszonyra, jó, hogy végre felébredt, kezdtünk aggódni, hogy nem tér magához. A termetes nő melegen rám mosolygott, és úgy éreztem, tőle mindent megtudhatok. – Miért, meddig aludtam? – kérdeztem hirtelen. – Kereken két napot. – És honnan származik ez a sérülés? – mutattam a halántékomra. – Úgy tudom, csata közben szerezte – felelte szemlesütve a házvezetőnő. – De ne aggódjon, hamar meggyógyítjuk! Derengeni kezdett néhány dolog. Bardo vára, a börtön... A küzdelem az erdőben. Ó, Istenem! Gábriel... Sariel... A szívemet jeges hideg járta át a hirtelen rámtörő emlékek nyomasztó terhe alatt. Bólintottam, de nem fűztem semmit a hallottakhoz. Úgy éreztem, levegőre van szükségem, hogy feldolgozzam a történteket... Cselhez kell folyamodnom, hogy kijussak innen. Jóvá kell tennem a vétkemet, és véghez kell vinnem a küldetésemet!
– Járhatnék egyet az erdőben? – szegeztem Margaritának a kérdést, akinek azon nyomban lehervadt a készséges mosoly az arcáról. – Ne haragudjon, kisasszony, de nem hagyhatja el a várat! Majd békítőleg hozzátette: – Tudja, háborús időket élünk. Veszélyes odakint tartózkodni, amikor az ellenség bármikor lecsaphat ránk. Úgy döntöttem, látszólag engedelmeskedem a háziak akaratának, ám amint lehetőségem nyílik, elmenekülök innen. Lassan minden összeállt. Elijah kis híján megölte Gábrielt és Sarielt... engem pedig idehozatott, hogy kurtizánt csináljon belőlem. De miért nem engedett szabadon az erdőben, amikor csak ketten voltunk? Nem hiheti komolyan, hogy valaha is örömlány lesz belőlem... Magas, fekete gránittal borított, arany berakásokkal díszített fürdőhelyiségbe érkeztünk, közepén hatalmas, nyolcszögletű medence állt. Benne illatos, rózsaszirmokkal teleszórt, olajoktól illatozó fürdővíz gőzölgött. A medence mellett kényelmes kerevet állt, rajta puha, bordó törölközők. A falak mentén megannyi tükör, előttük pedig valóságos szépségsziget: kozmetikumokkal teli kosarak, parfümök, friss virágok, test– és hajápoló kenceficék. Az emberek világában már láttam efféle kellékeket, azonban sosem gondoltam, hogy valaha is bármelyiket alkalmam nyílik majd kipróbálni. Mi szükségük van a halandó nőknek az ilyen cicomákra, amikor az Isten mindenkit a saját képmására teremt? Vajon az emberek miért nem tudják elfogadni magukat olyannak, amilyennek születtek?
– Segíthetek? – kérdezte készségesen Margarita, és azon kaptam magam, hogy még mindig a roskadásig rakott kosarakat bámulom. Margarita követte a pillantásomat, majd mosolyogva hozzátette: – Elijah úr szeretné, ha mindent megtennénk annak érdekében, hogy jól érezze magát nálunk. Értetlenül meredtem rá. – Samantha, Rebecca! – kiáltott Margarita a folyosóra, mire két szobalány jelent meg, tisztelettudóan fejet hajtva előttem. – Segítsetek a kisasszonynak rendbe szednie magát! – adta ki a parancsot, majd egy apró ezüstcsengőt adott a kezembe. – Kérem, rázza meg erősen, ha szüksége van rám, és azonnal itt termek! – mondta, majd magunkra hagyott a lányokkal. Samantha fakó hajú, fehér bőrű élőhalott volt. Bal karján furcsa, monogramnak tűnő heg rajzolódott ki, de nem akartam feltűnően megbámulni e különös sérülést. – Segítek levetkőzni! – intett felém Samantha, majd közelebb lépett, és lesegítette rólam a parányi alsóruhát, amiben aludtam. Könyökömnél fogva a medencéhez kísért, ami – bár szokatlan volt – ezúttal jól esett, mert még mindig szédelegtem a fejfájástól. A lépcsőkön át óvatosan a rózsákkal teli vízbe ereszkedtem, és magam is meglepődtem, mennyire jól esik testemnek– lelkemnek a meleg, selymes tapintású fürdővíz. Vannak azért jó dolgok a fizikai érzékelésben. A víz érintése az egyik legkedvesebb érzés számomra a Földön. No és a virágok illata és sokszínűsége, amivel alászállásom óta nem tudok betelni.
Egy kényelmes ülőkére ültem, és hagytam, hogy az illatos víz átsimogassa minden porcikámat. – Elégedett a fürdővel? – kérdezte félénken a szobalány. – Esetleg szüksége van még valamire? – Köszönöm, nem – feleltem, és azon tűnődtem, vajon a két lány végigkíséri majd az egész fürdésemet vagy magamban lehetek néhány percig végre...? Kérdésemre azonban hamarabb választ kaptam, mint sejtettem, mivel a következő pillanatban szorgalmas kezek nyúltak felém. A két lány virágillatú krémmel tetőtől talpig bekente a bőrömet, egy puha szivaccsal finoman végigmasszíroztak, majd lemostak és szárazra töröltek. Ezután vastag köntösbe bújtattak, és egy kényelmes fotelbe ültettek a kandalló elé, hogy mielőbb megszáradjak. – Nemsokára készen vagyunk! – tudatta velem Samatha barátságos mosollyal az arcán, és a kezembe nyomott egy csésze teát. – Addig ezt kortyolja el! Ezalatt Rebecca ragyogó ásványokból kevert festékeivel kifestette az arcomat. Furcsa érzés volt, hogy ilyesmit kennek a bőrömre, de magam is láttam, mennyire beszédes az eredmény. Nem csoda, hogy a halandó nők ennyire kedvelik a szépítkezést. De mi szükség erre a nagy felhajtásra? Elijah nem gondolhatja komolyan ezt a kurtizánságot... – A szemhéjra még egy kis arany jön, a szempillák tövébe pedig csillogó fekete. Az Úr odáig lesz – suttogta sejtelmesen. Épp szóra nyitottam volna a számat, amikor Margarita viharzott be az ajtón. – Gyorsan lányok! A sereg közeledik! Mindjárt itt lesznek, igyekezzetek!
Rebecca felpattant és eszelős sebességgel elviharzott a szemközti ajtó felé, majd néhány pillanattal később egy halványlila ruhával a karján tért vissza, amelynek szegélyét és mellrészét vastag arany hímzés díszítette. Rám adták, és tátott szájjal bámultak, miután elsimították az utolsó ráncokat is. Samantha eközben gyakorlott mozdulatokkal vékony aranyszálakat csavart a hajamba, amelyeket itt-ott apró virágokkal díszített, Rebecca pedig egy aranyszínű sarut kötött a lábaimra. Még soha nem viseltem efféle öltözetet, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett. Lelkemben különös érzések kavaroktak. Kezdek hiú lenni, akárcsak az emberek... Nem, ez nem helyes! Az igazán fontos dolgok nem a külsőségekben mutatkoznak meg– de akkor miért tetszik nekem ennyire ez a sok szép dolog? Nem szabad elveszítenem azt, aki valójában vagyok... – Szóhoz sem jutok! – harsogta Margarita, aki az ajtóban várakozva figyelte a végső simításokat, majd mellém lépett, és a bal felkaromra csatolt egy vastag, lapos, aranykarkötőt, amely virágzó liliomokat ábrázolt. A karkötő pattant egyet és összezárt, majd tompa fénnyel ragyogni kezdett, s ettől kezdve se le, se fel nem mozdult. – Miféle ékszer ez? – kérdezte meghökkenve. Sehogy sem tetszett nekem ez a véglegesség. A szobalányok válasz nélkül elillantak a fürdőből, Margarita pedig nagyot sóhajtva így felelt: – A karján viselt ékszer azt jelzi, hogy mostantól ön Elijah úr tulajdona. Levegőért kapkodtam. A tulajdona? Ez csak valami rossz vicc lehet!
– Kérem, vegye le rólam! Majd Elijahval megbeszélem ezt az egészet! – csattantam fel ingerülten, ám a testes asszony szemlesütve a fejét ingatta. – Ne haragudjon, de ebben nem segíthetek! Kérem, kövessen! A hátamra borított egy bíborszínű, csuklyás köpenyt, amelyet kígyó alakú csattal kapcsolt össze a mellkasomon, és maga elé tessékelve mutatta az utat vissza, a lakosztályba. Dühös voltam magamra, amiért azt képzeltem, hogy lényem hatással volt a szépséges Sötét Angyal szívére, miközben végig csak játékszerként gondolt rám, akivel majd ideig-óráig elszórakozik, aztán rámunva félredob az útjából, mint egy elhasznált felmosórongyot. Duzzogva néztem a kijáratokat, és azt fontolgattam, vajon meddig jutnék, ha most nekiiramodnék.. – Erre tessék! – nyitotta ki a szobalány a súlyos tölgyfa ajtót, és újra a hálószobában találtam magam. – A teraszon terítettem meg – folytatta Margarita kedvesen, és a szemközti ajtó felé intett a kezével. – Egyen egy keveset, amíg várakozik! – mosolygott rám fátyolos szemeivel, majd meghajolt és csendben távozott. Magamra maradtam, és fogalmam sem volt, mi tévő legyek. Körbenéztem az ódon szobában. A falakat régi, sötét tónusú festmények borították. Minden kép valamilyen égi eseményt ábrázolt, felismertem történelmünk több jelentős pillanatát. Vajon miért gyűjt egy kiátkozott angyal olyan képeket, amelyek a múltjára emlékeztetik? Lépteim zaját elnyelték a súlyos perzsaszőnyegek, amelyekbe úgy simult a talpam, mintha csak egy selymes
füvű réten járnék. A háló keleti falán egy ajtót vettem észre, amely résnyire nyitva állt. Óvatosan odalopóztam és bekukkantottam rajta. Valóságos könyvparadicsomra bukkantam. A hatalmas könyvtárszoba kétszintes volt, bár az emeletet valójában csak egy keskeny galéria jelentette, amelyre létrán lehetett feljutni. A kötetek a mennyezetig beborították a szekrényeket, és látszott rajtuk, mind régi és igen különleges darab. Számtalan vallási témájú könyvet is láttam, s több nyelvre lefordítva a Bibliát A mennyezetet kazettás faberakás díszítette, az ablakok előtt pedig egy tömör bükkből készült, intarziás íróasztal állt, mögötte súlyos bőrfotellal. Lenyűgözve álltam a könyvtárszoba közepén, és arra gondoltam, milyen sok munka lehetett mindezt létrehozni az évszázadok során. Ebben a pillanatban hűvös szellő söpört át a szobán, emlékeztetve, hogy nem éppen ide indultam, ezért gyorsan kihátráltam és az erkély felé vettem az irányt.
XIV. FEJEZET
Kétségek közt A nap vérvörös korongja lebukott a sötét hegyvonulatok mögé, amikor kiléptem a hatalmas, íves kőkorláttal, védett teraszra. A korlátot díszítő, nimfákat formázó oszlopokat vastagon benőtték a zöld növények, egyfajta tetőt képezve ezzel az árnyékukban sétálóknak. Bár pontosan tudtam, hogy e falak több vért láttak, mint virágot, lenyűgözött az épület romantikája. A karomhoz nőtt, aranyliliomokkal díszített karperechez nyúltam. Elgondolkodva simítottam végig az ujjaimat a virágokon és a közéjük rejtett, címerpajzsot kitöltő lángnyelveken. A címert bonyolult, cirádás minta, valamint egy stilizált „E” betű díszítette. – A hullámos vonal a folyton körülöttünk cirkuláló végtelen energiát szimbolizálja, amely a tűzből született, és csak a gazdáját szolgálja – szólalt meg egy mély hang közvetlenül a hátam mögött. Megfordulnom sem kellett ahhoz, hogy tudjam, a Sötét Angyaltól származik. – Miért hoztál ide? – kérdeztem halkan, de lényegretörően. – Megvásároltalak – felelte Elijah – mégis, hová vittelek volna? – Elengedhettél volna az erdőben – jegyeztem meg rendreutasítóan, ám amint megfordultam, elakadt a szavam. Elijah feketében volt. Hosszított fazonú, sötét kabátot és acélszürke inget viselt, amitől még a szokásosnál is magasabbnak tűnt, míg én legfeljebb a melléig érhettem.
A haját sem kötötte össze, hagyta, hogy lazán a vállára hulljon. Sötét, gyémántkék szemeivel engem nézett szótlanul, és éreztem, hogy pillantásától kihagy a lélegzetem. Közelebb lépett hozzám, mire hátrálni kezdtem. – Ó, igen – gúnyolódott – elengedhettelek volna. Nyilván jó szemmel nézték volna az enyéim ezt a váratlan fordulatot, miután az orruk előtt hoztalak el magammal. Így is szerencsésnek mondhatod magad, amiért nem látták meg, hogy ellenünk fordultál. Hogy csatlakozhattál Gábrielhez? – Hozzájuk tartozom... – Többé már nem! – csattant fel dühösen. – Megmentettelek – emlékeztettem. – Ahogy én is, de te hajlamos vagy erről minduntalan megfeledkezni. – Megkegyelmezhettél volna Sarielnek és Gábrielnek. – Sophiel, magad is láttad, hogy ők miféle kegyelmet szántak nekem... amúgy pedig megnyugodhatsz: nem öltem meg őket. De mondd, miért nem tudod csak egy percig más szemmel látni a történteket? – Mert nem tudok kiigazodni rajtad – feleltem teljesen őszintén. – Kis híján megöltél, majd meggondoltad magad, is megvédtél a saját szövetségeseidtől. Aztán mégiscsak hagytad, hogy a sahranok elfogjanak, a társaid kezére adjanak és börtönbe zárjanak. Megvásároltál, mint valami állatot, és azt mondtad mindenkinek, hogy kurtizánt csinálsz belőlem. Mégis, miként kéne értelmeznem a tetteidet?
Nem válaszolt azonnal, és a belőle áradó kiismerhetetlen titokzatosságtól egyre jobban zavarba jöttem. Pillantását lassan végigfuttatta a díszes ruhakölteménybe bújtatott testem domborulatain és a csigákban aláomló hajzuhatagomon, amelyet parányi aranyvirágok tettek még ragyogóbbá. – Most is rabnak érzed magad? – szegezte nekem a kérdést. Erre hirtelen nem tudtam mit felelni, mert bár úrnőként bántak velem az emberei, rám tették azt a különös karkötőt, és nyíltan a tudtomra adták, hogy nem hagyhatom el az épületet Elijah engedélye nélkül. – Miért, szabadon távozhatok, ha akarok? – kérdeztem vissza harciasan. – Te is tudod a választ. – Nos, ez esetben igenis, rabnak érzem magam! A beszélgetés során folyamatosan hátráltam, mígnem a kőkorlát szélébe ütköztem. A vállaim felett hátrapillantottam, de azonnal meg is borzongtam a rémisztő mélység látványától, amely a vár alatt tátongó sötét szurdokból meredt rám. Elijah egy lépéssel beért, és arra kényszerített, hogy felnézzek rá. Szorosan hozzám simult, s közelségétől különös forróság árasztotta el a testemet. Arca még vonzóbb volt, mint ahogy korábban ki tudtam venni a vonásaiból. Sápadt arcát beragyogta a Hold fénye, amitől csillogó, fekete haja beleolvadt az éjszakába, és kiemelte nemes arcélét, valamint állának férfias vonalát. A szívem vadul kalimpált, szemeimet lehunytam és mélyen magamba szívtam bőrének illatát. – Az első pillanattól kezdve, hogy megláttalak, különös érzéseket keltesz bennem – mondta, miközben
tekintete szinte a lelkemig hatolt. – Van benned valami, ami arra késztet, hogy soha többé ne engedjelek el... Ajkait csupán milliméterek választották el tőlem, amikor felocsúdtam. Elhúzódtam tőle, és elfordítottam arcomat. – De én nem rabszolgának születtem? – tört ki belőlem. – Te is tudod! Nem kezelhetsz úgy, mint az ágyasaidat! – Eszemben sincs úgy kezelni téged – tiltakozott. – Bár nyilvánvalóan a legtöbben boldogok lennének, ha olyan bánásmódban részesülhetnének, amilyenben te – tette hozzá sokat sejtetően, amitől görcsbe rándult a gyomrom. – És a karperec? – mutattam a lilomos ékszerre, amitől sehogy sem tudtam megszabadulni. – Szükséges rossz – felelte kurtán. – Nem vagyok hajlandó ezt viselni! – fakadtam ki elkeseredetten. – ... ez az egyetlen módja, hogy mindenki számára világossá váljon, hogy a tulajdonom vagy, akivel azt teszek, amit akarok. – Nem vagyok a tulajdonod! – kiabáltam szinte sikítva. – És nem tehetsz velem semmit, ha én nem akarom! Érted? Mit képzelsz magadról? Sohasem leszek kurtizán! Az emberlét már önmagában is terhes nekem, de, hogy ilyen eszement helyzetbe akarj kényszeríteni... ezt el sem hiszem! Dühödten letéptem magamról a díszes, borvörös köpenyemet, és földhöz vágtam, szemléltetve, hogy mit sem számítanak nekem a drága rongyok, amelyekbe a szolgálóival öltöztetett.
– ... az enyém vagy! – zárta le a vitát a Sötét Angyal, majd hogy tovább hergeljen, kisfiús mosollyal a szája szegletében ud variasan emlékeztetett: – Hisz tudod, megvásároltalak. Semmi értelme az ellenállásnak, előbb vagy utóbb engedelmeskedni fogsz nekem! Kicsit távolabbra sétáltam tőle, és dacosan a kőkorlátnak dőltem, nem törődve a hajamba kapó, egyre erősebben süvítő széllel. Egy röpke gondolat erejéig még az is végigcikázott az agyamon, hogy levetem magam a tátongó mélységbe, keresztülhúzva ezzel Elijah terveit. Ha meghalnék, azonnal hazakerülnék, a Mennyországba. Sikertelen küldetés, nyugtáznák, és talán megdorgálnának, amiért az öngyilkosságot választottam a távozásom eszközéül... de innen kiszabadulnék. Vajon fájdalmas a halál pillanata, vagy felemelő? Sötét gondolataimból azonban hirtelen feleszméltem, és kissé távolabb húzódtam a korláttól. Reszketni kezdtem az egyre erősödő széltől és a bőrömet csípő hideg ködtől. – Nem neked való az öngyilkosság, Sophiel! – mondta komor arccal a Sötét Angyal, mintha pontosan tudta volna, mire gondolok. – Fogalmad sincs, mit érzek! – vettettem oda a fogaimat csi – Talán mégis... – mondta, és felém nyújtotta felöltőjét. Bár a metsző hideg belém vájta jeges fogait, azért sem nyúltam a vastag ruhadarab felé. – Ideje bemennünk – szólt ezúttal türelmetlenebbül. – Bent majd felmelegszünk, meglásd!
Abból aztán nem eszel... gondoltam, és nem mozdultam. Nem kényszeríthet semmire, amit nem akarok.. – Nem! – kiabáltam túl az egyre erősebb szélrohamokat, ám a torkomra fagyott a szó, amikor a következő pillanatban Elijah a közvetlen közelemben termett. Lehetetlenül gyorsan mozgott, és mozdulatai, ahogy mondandója is, általában kiszámíthatatlanok voltak. – Sophiel, ne legyél ilyen gyerekes! Odabent folytatjuk ezt a beszélgetést! Hangja igen meggyőző volt, és bár szavai nem voltak gorombák, a mögöttes tartalmuk kellőképpen félelmetesen csengett. A kabátját átfagyott vállamra terítette, és a karomnál fogva a hálóba tessékelt Leszegett fejjel álldogáltam a kandalló előtt, és az elfojtott sírás vasmarokként szorongatta a torkomat. Csalódtam Elijahban, hiszen azt hittem, csak színjáték ez a kurtizánság, és amint teheti, szabadon enged majd. Ehelyett itt vagyok a szobájában, és esze ágában sincs „felmenteni" a rabszolgaság alól, ami azt jelenti... hogy be kell állnom a sorba...? Hát ennyi volt a küldetésem? Angyal létemre ócska ágyasként végzem? Tudtam, hogy teljesen értelmetlen küzdenem, hiszen Eiijah ereje ellen úgyis tehetetlen vagyok, mégis nehezen törődtem bele, hogy ilyen kiszolgáltatottá váltam. Vajon fájni fog? Durva lesz velem? Félelmeim zavaros rémképekként cikáztak át az agyamon, és egyre jobban féltem az előttünk álló éjszakától. A testi vágyak egyelőre távol álltak tőlem, de tudtam, Eiijah nem így érez, hiszen régóta él emberi testben.
Tompán érzékeltem, amint a Sötét Angyal a hátam mögé lép, lassan lecsúsztatja a rám terített kabátot, majd hanyagul az ágyra dobja. Nem mozdultam. Szemeimet lehunytam, kezeimet lágyan összekulcsoltam magam előtt, némán imádkozni kezdtem és arra kértem az Urat, mentsen ki ebből a lehetetlen helyzetből. A Sötét Angyal végig szorosan mögöttem állt, és éreztem, amint magába szívja bőröm illatát. Megremegtem, amikor a hátamhoz ért, s ujjai hegyével végigsimította a bőrömet. A kezei lassan a derekamra tapadtak, és könnyedén maga felé fordított. – Ideje lepihenned! – jelentette ki halkan, miközben szemmel láthatóan mulattatta feldúlt ábrázatom. – Hamarosan szükséged lesz az erődre! – Te... – kezdtem neki akadozó nyelvvel – nem... bántasz engem? – hitetlenkedtem. – Miért bántanálak? – nézett rám kérdőn, amitől még jobban zavarba jöttem. – Azt hittem... – hebegtem, de nem akartam kimondani, amit gondoltam. – Mit hittél? – kérdezte szarkasztikus mosollyal az arcán. – Hogy összeverlek és erőszakkal magamévá teszlek? Kárörvendően felnevetett – Kérlek, e téren igazán nem szenvedek semmiben hiányt, ezt elhiheted! Ó, Istenem, elsüllyedek szégyenemben! Hogy gondolhattam, hogy Elijah az ágyába kíván engem? De ha nem kíván, nem is érez irántam semmit...? És akkor mi ez a kurtizánság? – Ezek szerint... – igyekeztem finoman a lényegre térni – ha úgysincs szükséged rám, elmehetek? – Nem! – válaszolt tömören, majd szórakozott mosollyal az arcán a bárpulthoz lépett, töltött magának
egy italt, aztán pohárral a kezében az ajtó felé sétált, és foghegyről odavetette: – Amíg távol leszek, maradj a lakosztályomban, és egyedül ne merészkedj az erdőbe, míg nincs rajtad a bélyegem! Gondoskodom arról, hogy társaságod legyen, de ne tégy semmi olyat, amit később megbánnál! – Azzal határozott mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót, és hallottam, amint a zárban nyikorogva elfordult a kulcs.
XV. FEJEZET
Kurtizánok Elijah még mindig mosolygott, miközben a sajátjával szomszédos hálóterembe lépett, és egy húzásra felhajtotta az italát. A jéghideg whisky szétáradt az ereiben, ettől kellemes, bizsergető érzés járta át végtagjait. Átvágott a szobán, és megállt egy hatalmas, elefántcsont kerettel díszített, kopott fényű tükör előtt. Ez valójában titkos átjáró volt a két szoba közt, üvege egy bizonyos mágikus ige elhangzását követően az avatottak előtt nyitottá vált, de most nem volt szükség semmiféle varázslatra. Pihenni akart a másnapra tervezett hadjárat előtt, és szerette volna, ha Sophiel is megnyugszik, és lehiggad benne az állandó menekülési vágy és küzdeni akarás. Kellett neki a lány. Nem mint kurtizán, hanem mint... maga sem tudta szavakba önteni vágyait, de minden idegsejtével szomjazta foglyának társaságát. A Sötét Angyal sosem volt még szerelmes, így nehezen dolgozta fel a lelkében dúló érzelmi viharokat, de érezte, hogy valami nagyon emberi dolog történik vele – olyasmi, amire az elmúlt évszázadok során még sosem volt példa. Elvarázsolta a lány légies szépsége, nőies testének minden millimétere, és személyiségének tiszta varázsa. Magáévá tehette volna, de nem erre vágyott. Túl sok nő feküdt már az ágyában ahhoz, hogy értékelni tudjon az élvezet pillanatain túl bármit is, ám Sophiel lénye mindent megváltozott. Jeges szívében fény gyúlt, és egyre erősödött a vonzalma foglya iránt. Létezése folyamán először arra vágyott, hogy az aranyhajú angyal szabad akaratából szeresse őt, és ne misztikus
kisugárzásába szédüljön bele, mint szeretői, akik csapotpapot maguk mögött hagyva, hívás nélkül csatlakoztak háreméhez. Letűnt korok szépségei voltak ők, akik között rendre megtalálhatók voltak a hamvas szűzlányok csakúgy, mint az érett, többgyermekes asszonyok. Egy azonban közös volt bennük: mindannyian mintegy varázsütésre feledkeztek meg korábbi életükről, amint megpillantották őt! és harcos vezértársait, és ettől kezdve őszinte hűséggel szolgálták újdonsült uraikat. Töprengéséből a nyaka köré simuló karok zökkentették ki. – Már nagyon vártunk téged, szerelmem! Sybill és Eve voltak azok, háremének legtündöklőbb kurtizánjai, akik mint mindig, most is szemet gyönyörködtetően néztek ki. Sybill klasszikus, sötét hajú szépség volt, akinek vonásai a legszebb egyiptomi királynők arcára emlékeztettek. Testét mindössze falatnyi aranyszínű fehérnemű takarta, amely mesés összhangban volt a lány csokoládébarna bőrével. Buján simult gazdájához, majd térdre ereszkedett előtte és csókokkal halmozta el tenyerét. A másik lány, Eve, Sybill ellentéte volt: fehér bőrű, világoszöld szemű, finom arcú lány, akinek dús, szőkésbarna haja csigákban omlott a hátára. Szép kezeivel gyakorlottan gombolta ki a férfi ingét, majd miután a ruhadarab a földre hullott, megszabadult gyöngyökkel díszített fűzőjétől, és a kőkemény izmokhoz simult. – Biztos nagyon fáradt vagy! Engedd, hogy kényeztessünk! – duruzsolták, és a földre terített hatalmas állatbőrből készült szőnyegre húzták imádatuk tárgyát.
– Őrületesen kívánunk! – suttogták, és mindketten a férfi karjai közé bújtak. Elijah gondolatai azonban teljesen máshol jártak. Bár általában kedvére volt a lányokkal való hancúrozás, most egyáltalán nem volt hangulata szeretőihez. – Elég volt! – parancsolta unottan, és szavai azonnal megálljt parancsoltak a kurtizánoknak. Értetlenül rebbentek szét, és alázatosan lesték uruk következő utasítását, ám az nem volt csevegős kedvében. – Hagyjatok magamra! – Ahogy akarod, uram! – rebegték egyszerre a lányok, majd észrevétlenül felkapkodták ruháikat, és tisztelettudóan meghajolva távozni kezdtek. – … még valami! – szólt utánuk a Sötét Angyal fagyos hangon. – Új lány érkezett közétek. A neve Sophiel. A személyes védelmem alatt áll. Azt akarom, hogy minden lépését figyeljétek! Nem hagyhatja el a birtokot! Legyetek kedvesek és előzékenyek vele, és ismertessétek meg vele új otthonát! A kurtizánok szemlesütve hallgatták a kiadott utasítást, miközben a szívük megtelt irigységgel és féltékenységgel. Elijah azonnal megérezte a levegőben keringő keserű, gyilkos energiát, amely gyűlölettel telve kutatott az új lány nyomai után. Észre sem vették, olyan gyorsan termett előttük 6 tőén föléjük tornyosult. – A haja szála se görbüljön! – mennydörögte, és a kurtizánok nyikkanni sem mertek. – Amennyiben bármi bántódása esik különösen szigorú megtorlásra számítsatok!
XVI. FEJEZET
Elhagyatva A baldachinos ágy végében üldögéltem, és azon morfondíroztam, mit jelenthet az a mondat, hogy „amíg nincs rajtad a bélyegem". Milyen bélyegről van szó? Egy gyűrűről? Vagy valami láthatatlan varázslatról? És miért zárt be? Szégyelltem magam a történtekért, és meghökkenve tapasztaltam, hogy az ágyasok említése hallatán a szívemben féltékenység gyűlt, ami valósággal marta a telkemet. Tetszett nekem Elijah, és bár magamnak sem igen mertem bevallani, ez az érzés nőttön-nőtt annak ellenére, hogy kapcsolatunk igen bonyolultan alakult. Nagyot sóhajtottam, és próbáltam elhessegetni a gondolataimat, amelyek egyre csak a férfi körül jártak. Korábban sosem néztem így senkire, és soha, senki sem érintette meg a szívemet. Ezúttal azonban éreztem, hogy örökre elvesztem. Tudtam, hogy ez a legrosszabb, ami csak történhet velem, hiszen mindketten merőben más világban élünk. Az egyikünk az Édenkertben, minden földi eredet forrásának földjén él, a másikunk a Földön, és a mögötte egyre erőteljesebb ütemben növekvő Árnyékvilágban. Ősellenségek voltunk, akik a még meghódítatlan világi területekért, és a rajtuk élő halandók lelkéért küzdöttek. A háborúk hosszú évek óta dúltak, ám hol egyik, hol másik sereg bizonyult erősebbnek. Az emberek egy része a sötét oldalra állt, míg mások, a Térítők erőteljes előrenyomulásának köszönhetően az Égi
Seregek csapatait szolgálták. A Vég még messze volt, és mindenki csak remélni tudta, hogy az utolsó összecsapáskor a győztes oldalon áll majd. Tűnődésemből gyomrom korgása zökkentett ki, és rájöttem, hogy napok óta nem ettem. Valójában emberi táplálék nélkül is életképes voltam, de az ételek és italok energiája a halandókhoz hasonlóan engem is feltöltött, ezért úgy döntöttem, ideje valami ennivaló után néznem. A bejárat felől motoszkálás hallatszott, majd kulcsok csörgése és nyikorgó hang váltotta fel a hirtelen beállt csendet. A szívem hevesebben kezdett verni, amint a súlyos ajtó kitárult, majd egy magas alak lépett be a félhomályból. Egy igen jó kötésű katona volt az, de nem a szokásos, fátyolos szemű élőhalott, akikkel korábban találkoztam, hanem egy igazi ember. – Kisasszony, az én nevem Robert! – mutatkozott be udvariasan, és lerántotta fekete csuklyáját. – ... de hívjon csak Robnak. – mondta, és beletúrt égnek meredő, szalmaszőke hajába. – Az én csapatom fog vigyázni Önre, amíg az Úr hazatér. Szóhoz sem jutottam a meglepetéstől. A Robert nevű ifjú igencsak fiatal lehetett, ám testalkatát és fegyverarzenálját elnézve nem volt kétség afelől, hogy rossz napra számíthat az, aki döntéseivel ellenkezni mer. – Miért kell rám vigyázni? – találtam meg végül a hangomat. Rob felszabadultan nevetett. – Hát nem mondták el önnek? A Térítők boszorkái folyamatos ostrom alatt tartanak bennünket, és bűbájos varázslataikkal hetek óta tizedelik a birtokon élőket. Mi, vagyis az itt élők vagyunk az elsődleges célpontjaik, és bár ön nyilvánvalóan a szövetségesükként érkezett
hozzánk, ma azonban már ide tartozik! – biccentett a karomon jól látható vastag karperec felé. – Mit akar ezzel mondani? – hüledeztem. – ... hogy ezzel a Kisasszony számukra ugyanolyan ellenséggé vált, mint amilyenek mi vagyunk – folytatta, majd hozzátette– S bár a Bélyegzési Ceremónia még hátravan, azon is hamar túl leszünk! – Bélyegzési Ceremónia? – kérdeztem megdöbbenve a katonát, aki oly nyilvánvaló természetességgel beszélt erről a dologról, mintha csak az időjárásról társalognánk. – Igen, Kisasszony. Erről még senki nem tájékoztatta? – kérdezett vissza Rob. – Nem. Pontosan ki lesz túl rajta? – tudakoltam gyanakodva. – Mi. Illetve konkrétan ön. – mondta kissé zavartan, amikor rájött, hogy fogalmam sincs az egészről. – Meg akarnak bélyegezni??? – a rosszullét kerülgetett a felismeréstől, hogy Elijah megint átvert, megint hazudott nekem. – Igen – felelte. – De ne féljen, ezen mindenki túlesik, aki az Úr ... khm... háreméhez csatlakozik. – De én nem csatlakozom! Én el akarok menni innen! – tört ki belőlem, és megindultam az ajtó felé, ám a magas szőke katona arca elkomorult, amint határozottan elém lépett, és az utamat állta anélkül, hogy hozzám ért volna. Láttam rajta, hogy nem akar bántani, de azt is, hogy nem fog innen elengedni. – Kérem, tartsa magát Elijah parancsaihoz! – szólított fel most mar ridegebb hangnemben, majd felém biccentett, visszavette fekete csuklyáját, és dörgő léptekkel távozott a szobából. Odakint valamilyen
furcsán pergő nyelven utasításokat adott az ajtó előtt szobrozó testőröknek. Megborzongtam a hallottaktól. A sajátjaim ellenségévé váltam, miközben itt is fogolyként kell élnem, ahol nemsokára megbélyegeznek, mint valami állatot... hát ennyit arról, hogy mit jelentek Elijahnak, és mire számíthatok a továbbiakban. A szemem könnybe lábadt, a szívem összeszorult, miközben agyam kétségbeesetten próbálta összerakni a képet, miszerint olyasvalaki után érzek érthetetlen vonzalmat, aki megbélyegzett tucat-kurtizánt akar csinálni belőlem, és még annyira sem méltat, hogy a terveibe avasson. Hazudott nekem. Énem egy része ugyan azt súgta, hogy mindez nem lehet igaz, és Elijah igenis vonzalmat érez irántam, ám a rideg tények ez ellen beszéltek. Sakk-matt helyzetbe kerültem, amelyből nem láttam a kiutat. Nem erőlködtem tovább, ehelyett úgy döntöttem, összeszedem magam, és hamarosan kijutok innen valahogyan. A szépen megtérített asztalhoz léptem, és a gyümölcsös kosárból kivettem egy fúrt vörös héjú szőlőt, majd az édes szemeket szép lassan megettem. Töltöttem magamnak egy csésze teát, mézet tettem bele, és megittam. Éreztem, hogy a forró ital lassan minden tagomat átmelegíti, és ez megnyugtatott. A szoba túlsó végében lévő, terméskövekkel díszített boltíves fal felé sétáltam, majd amikor érkezésemet követően a helyiségben parányi fények gyúltak ki, rádöbbentem, hogy egy fürdőhelyiségben vagyok. A falakat mindenütt súlyos kövek borították, mégsem volt sötét vagy barátságtalan a hangulat. A mosdótál és a méretes fürdőmedence is kövekkel volt kirakva. Megmosakodtam, és a mosdó mellé
kikészített hímzett vászonlepedőben megtörölköztem. Ezután a hatalmas, kör alakú, kovácsoltvas rózsákkal díszített ablakhoz sétáltam, amelyből kilátás nyílt a vár körül elterülő erdőre és a fölé boruló, sötét, éjszakai égboltra, amelyet beragyogtak a csillagok. Közelebb akartam menni az üveghez, ám térdem akadályba ütközött. Egy fotel volt az, rajta pezsgőszinű selyem hálóruha, rajta egy kis papírdarab. "Érezd otthon magad! Elijah" A következő napok és hetek összefolytak előttem. Lassan megismertem a kastély teljes személyzetét, már akivel Rob és testőrei engedélyezték a beszélgetést. A katonák egész nap a nyomomban jártak, és tisztes távolból lesték minden mozdulatomat. Nehezen tudtam eldönteni, hogy őriznek, vagy a Térítők boszorkányaitól óvnak ennyire? Kérdéses volt mi az igazság, hiszen nem sokat érzékeltem a birtokot ért támadásokból, bár a többi lánytól számtalan rémtörténetet hallottam az „ellenségeinkről" akik valójában a társaim s szövetségeseim voltak.
XVII. FEJEZET
Miranda A legtöbb időmet Mirandával töltöttem, az egyetlen kurtizánnal, aki képes volt arra, hogy felülkerekedjen sértettségén, és őszinte barátságot kössön velem. Igazán bájos, mindig mosolygós teremtés volt, aki nagyon hasonlított égi barátnőmre, Murielre, de természetesen, míg utóbbi romlatlan, tiszta szívű fénylő lény volt, Miranda inkább a földi örömöket részesítette előnyben. Rövid, hullámos, gesztenyebarna haja volt, és hatalmas őzikeszemei. Alkata kislányos volt, ám kihívó öltözetével ezt kellőképpen ellensúlyozta. Ösztönös nő volt, aki mindig önállóan cselekedett, így első alkalommal sem parancsszóra jött hozzám, sokkal inkább a kíváncsisága vezérelte. – Szia! – mondta mosolyogva. – Ezek szerint te vagy az új lány... – ... Ühüm. – bólintottam barátságosan. – Bármit is jelentsen ez a kijelentés. – Eve és Sybill egyre zöldebbek, amióta itt vagy! – kuncogott, és a két duzzogó szépségre mutatott, akik egy szökőkút mögül figyeltek minket szúrós szemekkel, mire belőlem is kibukott a nevetés. – Tudod – magyarázta újdonsült barátnőm –, ők ketten voltak Elijah legkedvesebb asszonyai. Legalábbis azelőtt, hogy te megérkeztél. Még az utazásaira is magával vitte őket. Sokan fújtak rájuk a többiek közül, hiszen mindent megkaptak, amit csak kértek, és szabadon járhattak-kelhettek az egész birtokon, míg mi, a többiek tizedannyi jóban sem részesültünk.
– Elijah szerette őket? – kérdeztem, és igyekeztem elrejteni a hangomban bujkáló izgalmat. – Ó, azt nem hinném, kedvesem. – felelte elgondolkodva, miközben egy elefántcsont fésűvel átfésülte a hajam. – Ő nem képes a szerelem érzésére, legalábbis az irányunkban sohasem gyakorolta. – Miért mondod ezt? – kérdezősködtem tovább. – Nézd – folytatta –, három éve élek itt, ez idő alatt sokat láttam és tapasztaltam. Korábbi, „civil" életemben is örömlány voltam, csak akkoriban a vastagabb bukszájú férfiaknak adtam magam – persze megfelelő fizetség ellenében. Pontosan tudom, milyen az, amikor valaki érzelmek nélkül, a puszta élvezetért szeretkezik, és meggyőződésem, hogy az urunk számára – még ha jól is bánik velünk – pusztán időszakos használati tárgyak vagyunk mindannyian. Bár az igaz – tette hozzá hogy ilyen bánásmódban, mint téged, soha senkit nem részesített korábban. A lányok nyugtalanok is emiatt..., de majd elcsendesednek, ha te is megkapod a bélyegedet, és beállsz közénk a sorba. Zavarba jöttem a hallottaktól, és szívem eszelősen kalimpálni kezdett. – Nagyon meleg van itt, menjünk ki egy kicsit a levegőre! – javasoltam abban reménykedve, hogy talán Mirandával kijuthatok a kertbe. A kurtizán a bejáratnál őrt álló Rob felé nézett, aki beleegyezően biccentett, és három társával együtt tisztes távolságból a nyomunkba eredt. Boldog voltam, hogy ha csak néhány lopott órára is, de kiengedtek a vár dúsan benőtt, virágzó kertjébe, mert nagyon elveszettnek éreztem magam a hűvös falak közt, ahová a nap is csak ritkán sütött be.
A park gazos volt, és a virágok maguktól, saját kényük-kedvük szerint nőttek, de talán épp ettől voltak oly varázslatosan szépek. Ahogy sétáltunk, találomra megérintettem egy-egy hatalmas tearózsa fejét, és kíváncsian vártam, vajon felcsendülnek-e a szirmok közt lakó apró tündérek csengettyűi. A virágok azonban némák maradtak, ám ez sem tudta elrontani a kedvemet, hiszen minden nappal egyre szabadabban mozoghattam a birtokon... Gondolataimból Miranda hangja rázott fel. – Elijah megcsókolt valaha téged? – kérdezte olyan nyíltan, hogy hirtelen megszólalni sem tudtam. – ... hmm, micsod kérdés ez? – Megcsókolt vagy sem? – kérdezte nevetve a cserfes lány, és játékosan az ujjai köré tekerte a hajamat. – Nem – válaszoltam tétován, – de miért olyan lényeges ez? – Végül is nem lényeges, csak tudni akartam – mosolyodott el könnyedén, de úgy láttam, a szíve mélyén megkönnyebbült. – Tudod, ő soha egyikünket sem csókolta még meg – sóhajtott fel, majd kissé szomorkásán hozzátette – bár azt hiszem, erre kár is várnunk. Zavartan köhögni kezdtem, mivel eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor Elijah kis híján megcsókolt, és valószínűleg csak azért nem tette meg végül, mert én ellöktem vagy elfordultam tőle. Szinte éreztem az érintését, a derekamat átölelő erős karjait és a semmihez sem hasonlítható férfias illatát. Zavartan lesütöttem szemeimet, és őszintén reméltem, hogy barátnőm semmit nem vett észre a bennem kavargó érzésekből.
– Nocsak – méregetett tettetett szigorral Miranda. \ü még valami mondanivalód a számomra? – Nem, nem, igazán nincs! – tiltakoztam, és Igyekeztem másra terelni a szót. – Ne haragudj, csak elkalandoztam egy kicsit. Mit is mondtál, tényleg örömlány voltál? – Igen – felelt Miranda kurtán, de korántsem szégyenkezve. – De hát miért tetted ezt magaddal? – értetlenkedtem, hiszen semmiképp sem fért a fejembe, mi vihet arra egy fiatal gyönyörű lányt, hogy a testét mindenféle jöttment alaknak pénzért áruba bocsássa. Miranda arca egy pillanatra komorabbá vált, aztán mesélni kezdett. – Tudod, nagyon fiatalon elárvultam. Alig voltam tizenkét éves, amikor utcára kerültem, és ettől kezdve alkalmi munkákból és takarításból éltem. Boldog voltam, ha egy-egy házban legalább a téli fagyok ideje alatt megszállhattam. Sokáig hittem, hogy lelki tisztaságom, a szorgalmam és a hitem majd kivezérel ebből a hullámvölgyből, de nem történt semmi. Pontosabban történt valami, de nem éppen az, amire számítottam... Egy gazdag családnál dolgoztam szobalányként, tizenhat éves lehettem akkoriban, ősz volt, s a ház ura gyengélkedett, ezért nem utazott el a családdal a vidéki rezidenciájukra a hűvösebb hónapokra. Asszonyom parancsát követve, a férjével kellett maradnom, hogy ellássam és az igényeit kiszolgáljam. Gyanakodnom kellett volna, mert egyáltalán nem nézett ki betegnek, de naiv voltam és romlatlan, ezért nem gondoltam semmi rosszra.
Már az első este „hirtelen" jobban lett, és amikor a szobájába mentem, hogy az ágyát megvessem, nekem támadt. A falhoz szorított, fogdosni kezdett és mindenáron meg akart csókolni. Védekezni próbáltam, de sokkal nagyobb darab volt nálam. Letépte a blúzomat, és a földre tepert, miközben egyre jobban begerjedt a tiltakozásomtól. Sikítani próbáltam, ám ekkor lekevert egy hatalmasat, és kést nyomott a torkomhoz. Sírni sem mertem, csak azt kívántam, minél hamarabb vége legyen, ő pedig eszelősen nekem esett, őrjöngve csillapította vágyát a testemben, majd röhögve ujjongani kezdett, amikor a combjaimon csordogáló vér láttán rájött, hogy szűz voltam. – ... Ki volt ez az ember? – kérdeztem elcsukló hangon, és életemben először megcsapott a bosszúállás gyilkos vágyának érzése. – Nem lényeges, már úgysem él – kacagott fel élesen Miranda, ám szemei szomorúak maradtak. – Az eset után meg akartam halni, ám munkaadómnak túlságosan jól esett a megrontásom, ezért sürgönyözött a családjának, hogy még hónapokig marad a biztos gyógyulás érdekében, engem pedig gyakorlatilag házi rabszolgájává tett. Többé ki sem engedett a szobájából, csak az ugyanabból a helyiségből nyíló vizesblokkba, hogy időnként megmosakodhassak, és az ágyához láncolt. Reggeltől estig használta a testemet, pénzért eladott bárkinek, sőt egyszerre többeknek, és amikor úgy gondolta, hogy nem voltam elég alázatos, áthívta részeg barátait is, hogy kedvükre szórakozhassanak velem. – Hogy menekültél meg tőle? – vágtam a szavába, mert nem akartam többet hallani a borzalmas részletekről.
– A gyűlölet nőttön-nőtt a szívemben, ám a sok megpróbáltatás megkeményített: a testem már nem érezte az engem ért megaláztatásokat. Ettől kezdve csak egyetlen dolog éltetett: eldöntöttem, hogy megölöm ezt a szadista állatot, hogy soha többé ne árthasson senkinek. Ezért idővel – a mocskos bánásmód ellenére – úgy tettem, mintha kezdeném élvezni a vele való együttlétet, majd megkértem, oldozzon el, hogy jobban kibontakozhassak. Megtette, amit kértem, én pedig az első adandó pillanatban, amikor a kéjtől fújtatva mellém heveredett, az ágy alá rejtett tőrrel szíven szúrtam. Azonnal meghalt. Furcsa módon nem éreztem diadalt, csak ürességet. Rágyújtottam a házat, és elindultam a folyóhoz, hogy öngyilkos legyek. Felszisszentem a hallottakon. – Miért nem mentél az Isten házába? Miért nem kérted a jó emberek segítségét? – kérdeztem a sokat szenvedett lányt. – A jó emberekét? – kacagott fel csúfondárosan. – Ugyan, hol voltak akkor, amikor mindez a szörnyűség megtörtént velem? – Mindig vannak körülöttünk segítő kezek... – győzködtem. – ... nos, ezt nem igazán hiszem...– fojtotta belém a szót. – Legalábbis én még sosem láttam egyet sem. – Mi történt eztán? – váltottam témát gyorsan. Szóval leballagtam a folyópartra – mesélte tovább Miranda és az öreg, ócska malom előtt átívelő híd közepére álltam. Felmásztam a korlátra, és ugrani készültem, amikor megszólított valaki. Egy középkorú nő volt, mint később megtudtam, egy Madame. Meggyőzött arról, hogy szükségtelen eldobnom magamtól az életet, és
ha már így alakult a sorsom, akár jómódban is élhetek. Hazavitt magával a kuplerájába, és ettől kezdve magam dönthettem, kivel megyek szobára, és kivel nem. Busásan megfizettek, enni, inni kaptam és szép ruhákba járhattam. A kuncsaftjaim visszatérő vendégek voltak, és bár nem okozott különösebb örömet a velük töltött idő, hamar megszoktam ezt a fajta létet Nem akartam többet hallani a bordélyház örömeiről, ezért a jelenre tereltem a szót. – ... és hogy kerültél ide? – Egy éjszaka hatalmas tűz ütött ki a városszéli bordélysoron – emlékezett vissza Miranda. – Az épületek megmagyarázhatatlan fényű lángokban égtek, a bennük elevenen elégő emberek halálsikolyai az égbe szöktek. Aznap nem volt kedvem dolgozni, ezért a közelben sétáltam, és próbáltam boldogra inni magam egy üveg alkohollal. Részeg voltam és elestem, az üvegem ripityára tört. Annyi erőm sem volt, hogy felálljak, amikor megjelent egy hatalmas, fekete köpenyes alak, és csendesen megállt előttem. Biztos voltam benne, hogy a Halál jött el értem, ezért udvariasan köszöntöttem, és elmondtam neki, mennyire vártam. Szótlanul hallgatott, nyilván meglepte, hogy nem félek tőle. Azt kérdezte tőlem: – „Miért akarod eldobni magadtól az életed?” Megdöbbentem, hogy a Halál társalogni kíván velem, mielőtt elvinne, de azért neki is mindent elmeséltem. Elmondtam, hogy nem hiszek már semmiben, és fájdalmasnak érzem földi létem minden egyes pillanatát. – Mégsem ölt meg – állapítottam meg halkan. – Nem. Helyette idehozott, és megkérdezte, még mindig meg akarok-e halni. Addigra persze már tudtam,
hogy nem a Halál jött el értem, hanem Elijah, de rabul ejtett a szépsége és az a földöntúli erő, ami belőle árad, így azt feleltem nem. KÉRNIe sem kellet, boldogan csatlakoztam asszonyai sorába, mégha ez némi kellemetlenséggel járt is – mutatott mosolyogva a karjába égetett, cirádás E-betűre, amely épp az arany karperece fölött díszelgett, majd hozzátette: – De ő sohasem volt durva vagy kegyetlen velem. Zavarba jöttem az együttlétük említésének hallatán, és furcsa, mardosó érzést éreztem a gyomrom tájékán. Nem akartam arra gondolni, amint Miranda, Eve vagy Sybill a Sötét Angyal ágyában hempereg. Igyekeztem másra terelni a beszélgetést, hogy addig se kelljen többet a meztelen, kéjvágyban égő kurtizánokra gondolnom, amint Elijah kegyeit lesik, és más dolgok sincs, mint hogy estéről estére elcsavarják a Sötét Angyal fejét. – De mi szükség van erre? – kérdeztem, miközben szemügyre vettem a Miranda vállába égett mély heget. – Ez a hovatartozásunk jele – felelte olyan hangsúllyal, mintha ez teljesen természetes lenne. – Igaz, a vele járó procedén roppant kellemetlen... ugyanis az ember szó szerint elájul a fájdalomtól, de néhány nap alatt elmúlik a sebláz, és utána gyorsan begyógyul a heg. – Kellemetlen? – kaptam fel a fejem a szavai hallatán. – Ez neked "csak" kellemetlen? Tudod mit? Nekem eszem ágában sincs ebben részt venni! Nem is tudom, mit keresek itt?! – Csssss! – csendesített le Miranda, – Ha nem viselkedsz rendesen, nem sokáig lesz ilyen úri sorod. Sokakat közülünk eladnak... gondolom, azokat, akik lázonganak, és nem képesek odaadó kurtizánná válni. De
olyanok is vannak, akiket rabszolgává minősítenek vagy elajándékoznak. Megállt bennem az ütő. – Eladnak? Elajándékoznak? – bámultam rá értetlenül. – Igen, de ne aggódj! Ha elég kedves leszel az Úrral, és nem lázongsz a sorsod ellen, jó néhány évig itt maradhatsz. Általában csak azokat adják el, akik megöregednek, szabályt szegnek, vagy akikre egyszerűen ráunnak. Minden vezérnek saját háreme van, és minden gazda ilyen vonzó, mint Elijah, szóval elvileg nem kerülhetünk rossz helyre – magyarázta Miranda. – Hogy törődhetsz így bele a dolgokba? Hogy beszélhetsz így magadról? – förmedtem rá dühösen. – Az Isten csodálatos testet adott neked, amit tragikus sorsod ellenére is meg kellene becsülnöd, hogy a lelked szeressen benne élni! – Ugyan már, drágám! – legyintett Miranda könnyedén. – Nekem régóta nincs már lelkem...
XVIII. FEJEZET
A TANÁCS Elijah ezalatt a Vörös-folyó mentén található városokat "tisztította" meg seregével, miközben Fagus, Bardo és a Nagy Tanács további kilenc tagja a hírekre várakozott Bardo barlangba vájt várában. Ez volt a legnagyobb fellegvár mind közül, amelyek sorban álltak egymástól alig ötven mérföldnyi távolságban, végig a Vörös-folyó mentén. A vezérek mindegyike Sötét Angyal volt, ám sok dologban nem értettek egyet, és ez megnehezítette közös stratégiájuk kidolgozását. Egy ovális alakú márványasztal körül ültek, és fennhangon vitatkoztak az Égi Seregekkel való összecsapás mikéntjéről. – Ne várjunk tovább, üssünk rajtuk végre! – javasolta egy fehér hajú férfi, és indulatosan a levegőbe suhintott az öklével. – Addig várakozunk, amíg a végén mi kerülünk majd csapdába! – Lassan a testtel, barátom! – csitította le társát Fagus. – A győzelemhez türelem kell és ésszerű tervek, amelyek aprólékos kidolgozást igényelnek. – A fegyverek sem készültek el, minek kapkodni? – hallatszott az asztal végéből. – Időnk, mint a tenger... – jegyezte meg cinikusan Mizariel. – Igaza van! . helyeselt Bardo. – Inkább mulassunk a következő hétvégén! Ki tudja, hányan érjük meg majd a másnapot?! A cinikus ötlet hallatán többen felröhögtek, de a többség egyetértett.
– Mit tudunk Michael seregéről? – kérdezte Nanael. – Kémeink szerint az elkövetkező hetekben semmilyen támadástól nem kell tartanunk, mivel a legutóbbi csapásunk igencsak meggyengítette a Térítők sorait – mondta Jezalel. – Úgy tűnik, a leggyengébb pontjukat találtuk el azzal, hogy elraboltuk a gyerekeiket. – Azért ne hidd, hogy ettől majd feladják a küzdelmet! – szállt vitába Nanael. – Biztosak lehettek benne, hogy hamarosan újra harcba szállnak, csak erőt gyűjtenek, azért tűntek el. – Igazatok lehet ezzel a nagy csenddel kapcsolatban – tette hozzá Bardo, majd jókedvűen felrikkantott. – Ám, ha már így alakult, a hétvégén mindenkit vendégül látok a házamban! Ital lesz bőségesen, csak nőket kell hoznotok a mulatság fényének emelése érdekében! Lelkesedése hamar átszállt a többiekre, így a gyűlésnek hamar vége szakadt. Mindenki saját uradalmába indult, hogy lecserélje viharvert seregét, és kiválassza azokat a legbecsesebb kurtizánokat, akik kiérdemelték, hogy uraikkal részt vegyenek a soron követő összejövetelen, amely egyben rabszolgavásár is volt, noha ezt sosem verték nagydobra a személyzetük előtt. Már majdnem mind útra keltek, hogy felkészüljenek a több napos mulatozásra, amikor Elijah és sereg visszatért a portyájáról. Közel két tucat férfit gyűjtöttek be, akiket kötélvégen vonszoltak maguk után az élőhalott katonák. Az újdonsült rabok egy részét besorozták. Akik hajlandóak voltak együttműködni, bizonyos értelemben jobban jártak, mint az ellenszegülők, mert bár lelküket önkét a Sötét Oldalnak ajánlották mégis szabadok voltak: dolgozhattak az uruk birtokához tartozó várnegyedben,
szakmájuk, saját életük lehetett, legalábbis olyan körülmények között, amilyet az Árnyékvilág megengedett. Földi létük végén azonban lelkük egyenesen a Pokolba szállt. Az ellenszegülőkre siralomvölgy várt. A sahranok kiszívták és parányi üvegpalackokba zárták lelküket, majd testüket Sahranferhez szállították, aki sötét mágiával élőhalottakat varázsolt belőlük. Ezek a szerencsétlenek a két világ közt rekedtek. Nem voltak sem emberek, sem holtak, így élőhalottaknak nevezték őket. Általában fel sem fogták, mi történt velük, és bárgyú tudatlanságban vegetálták végig a létüket. Akikben mégis valami fantáziát láttak, munkára fogták: belőlük lettek a jól nevelt szobalányok, pincérek és komornyikok. A lidércekről senki sem tudta pontosan, miként születtek, a Sötét Angyalok ugyanis sosem léphették át a Pokol kapuját, ahonnan a fekete, szurokszerű bőrrel borított, vörös szemű sahranok származtak. Sahranfer, a Mágus, pedig gondoskodott arról, hogy teremtményei kilétét örökös homály fedje. – Fagus! – kiáltotta Elijah a várárok felett kilovagoló vezér felé, amikor látta, hogy a többiekhez hasonlóan ő is az erdő irányába veszi az útját csapataival. – Hová mentek ily sebtében? – Mulatságra készülünk, Elijah! – kacsintott felé barátja. – Menj haza te is, pihend ki magad és készülj a lazításra! – Kinél leszünk ezúttal? – kérdezte Elijah. – Bardo a soros, itt találkozunk egy hét múlva. Remélem, te is elhozod azt a különleges kurtizánt, akit tőlem vásároltál! A Sötét Angyal összevont szemöldökkel nézett Fagus után és bosszúsan ízlelgette az
elhangzottakat. Sehogy sem tetszett neki ez a mulatság és az a hangsúly, amellyel társa Sophielt említette. Bosszúsan odébb rúgott egy nagyobb szikladarabot, amely hatalmas robajjal gördült le a sziklák mögött tátongó szakadékba, kidöntve az útjába álló vastag törzsű ősfákat, de Elijah mindezt észre sem vette... Azon töprengett, vajon hogy bírja majd a dacos angyallányt engedelmességre, hogy társai előtt ne derüljön ki, Sophielből nem lett valódi kurtizán... Nem maradt sok ideje a találkozóig, ezért lóra pattant, és embereit hátrahagyva hazavágtatott.
XIX. FEJEZET
Készülődés – Kisasszony, Kisasszony, kérem, ébredjen! Álmosan nyitottam ki a szemem a kopogás hallatán, hiszen még épp csak pirkadt. – Mi történt, Margarita, miért ilyen izgatott? – kérdeztem álmosan. – Össze kell készülnünk – hadarta ijedten a házvezetőnő. – Valamiért előrehozták a Bélyegzési Ceremóniát, és már mindenki csak ránk vár! – Tessék? – ébredtem fel hirtelen. – Miket hord itt össze? Ki vár ránk? – Az Úr, Sahranfer és a vár népe – felelte udvariasan. – Sahranfer? A Mágus? – kérdeztem riadtan – Ő miért van itt? – Ő végzi a ceremóniát – sütötte le szemeit Miranda. – Mi köze van neki Elijah embereihez? – értetlenkedtem, és éreztem, ahogy gyomrom egészen összezsugorodik a félelemtől. – Minden bélyegzést ő végez, ez afféle bevett szokás az uraságok között – világított rá Margarita. – Azt hiszem, így legális – már, ha helyesen használom ezt a kifejezést. Alig hallottam az utolsó szavakat. Felfordult a gyomrom, és valósággal megdermedtem, amikor rádöbbentem, miről beszélgetünk. – Engem akarnak megbélyegezni? – kérdeztem szinte önkívületben.
– Igen, Kisasszony! – bólintott Margarita, majd elkeseredésemet látva nyugtatni kezdett. – Ne bánkódjon, mert ez nagy tisztesség, és ettől kezdve védettséget élvez majd a lidércekkel szemben is. – Ez nem lehet igaz! – suttogtam, de Margarita nem törődött velem, és tenni kezdte a dolgát. Megfogta a karom, és miközben magamban motyogtam, a fürdőhelyiség felé húzott. Elijah azt mondta, van elég kurtizánja... Akkor mi ez az egész? Gondolataim zaklatottan cikáztak az agyamban. Végtelenül elkeseredett és csalódott voltam, hiszen titkon abban reménykedtem, Elijah számára más vagyok, mint a többiek. Kiemelt figyelemmel bánt velem, és bár tudom, a körülmények sokszor szóltak ellene, éreztem, hogy a szíve éppúgy felém húzta, mint ahogy az enyém őfelé. Miért van szükség a nyilvános megaláztatásra? Angyal vagyok, nem ember! Nem egy romlott némber, aki eddig is a testéből élt. Istenem, hát végig homályosan láttam? Kétségbeesett töprengéseimből Margarita hangja zökkentett ki. – Nyugodjon meg, Kisasszony, hamar túl lesz rajta! – mondta békítően, miközben figyelmesen lehámozta rólam a hálóingemet, lemosdatott friss forrásvízzel, majd egy vérvörös, mélyen dekoltált, földig érő, testhez álló ruhát húzott rám, amely a csípőjéig fel volt hasítva. – Így ni, mindjárt készen is vagyunk! Nem mertem tükörbe nézni, így csak sejtelmeim voltak arról, hogy állhat rajtam a borzalmasan kihívó ruha. – Életemben nem viseltem ilyesmit! – háborogtam.
– Pedig nagyon csinosan fest benne! – győzködött Margarita. – Miért épp ezt adta rám? – kérdeztem vádlón. – Mifelénk úgy tartják, a vörös szín a véráldozat és a hűség jelképe. Voltaképpen ez a kurtizánok ... khm... egyenruhája – hebegte bűnbánó arccal. – Márpedig én ebben nem veszek részt! – csattantam fel dühösen. – Kérem, Kisasszony, ha nem engedelmeskedik, mindkettőnket kivégeznek! – fogta könyörgőre Margarita. – Egy osztag katona várakozik az ajtó előtt, hogy Sahranfer elé kísérjék. Nincs más választása, értse meg! Igyekeztem megnyugodni, bár szívem szerint kitörtem volna a szobából, és utolsó leheletemig küzdöttem volna a katonákkal a szabadulásban bízva. De így, egyedül, fegyvertelenül valószínűleg a vesztembe rohantam volna. Margarita szelíden lenyomott egy székre, és miközben nekiállt hosszú hajam kifésülésének, mesélni kezdett. – Azt beszélik, hogy a Mágus valaha közönséges ember volt, ám addig tanulmányozta a sötét mágia varázslatait, míg végül a lelkét az Ördögnek áldozva szert tett a halhatatlanságra. Állítólag több ezer éves, és az erejét áldozataiból nyeri. – Ezért van hát szüksége az üvegekbe zárt lelkekre... – döbbentem rá hirtelen. – Igen, ez erejének legfőbb forrása – bólogatott a házvezetőnő. – A katonák szerint a háza egy hatalmas tárna fölé épült, amely megszámlálhatatlanul sok fénylő üveget rejt. Hozzá szállítják az elhunyt testeket, s elfogott lelkeiket – mondta Margarita, és szomorúan a távolba révedt.
– A te lelked is nála raboskodik? – kérdeztem együttérzőn. – Igen, évtizedek óta – bólogatott a fátyolos szemű asszony. – Istenem – suttogtam. – Egy ilyen szörnyeteg kezébe kerülök? – Sajnálom, Kisasszony... – És miért épp ő végzi ezt a szertartást? – faggatóztam. – Hiszen az én lelkemet nem szívhatja ki. Angyal vagyok, a lelkem sérthetetlen, legalábbis a földi mágiákkal szemben. – Tudja, Sahranfer a fájdalom és a halál megszállottja – válaszolt szomorúan Margarita. – A bélyegzési ceremónia kínnal és könnyel jár, s ilyenkor az áldozatokból kiszakadó energia is Shahranfer erejét szolgálja. Senki sem tudja, miként, de a Mágus ezekből a kínokból „táplálkozik”. Nem véletlen, hogy ő a Sötét Vezérek Hóhérja is egyben: ő torolja meg a birodalomban elkövetett bűnöket – persze a vezérek utasítására. – De miért van szükségük rá? Nélküle is elég hatalmasak lennének... – Nem tudom, Kisasszony – felelte Margarita. – Sahranfert ősi kapcsolat fűzi hozzájuk. Fekete mágiájával segíti a vezérek háborúit, sereget, népet toboroz nekik, cserébe pedig megkapja a leigázottak lelkét... ez az ő sajátos fizetsége. Azt hiszem, nem kedvelik őt különösebben, mégis szabad kezet adnak neki, ha bélyegzésről vagy kivégzésről van szó. De nincs miért aggódnia. A kurtizánok jobban járnak, mint mi, rabszolgák, hiszen, csak a bőrüket sebzik meg, a lelküket azonban nem bántják. lgaz, amíg élt az Első Nász Joga, sokan haltak meg a Mágus kezei által, de ezzel a jogával
Sahranfer régóta nem él. Van neki épp elég ördögi cafkája. Nem akartam tudni, mit jelent az Első Nász Joga, de tartottam tőle, hogy valami olyasmit, amit a halálnál is jobban – Volt már olyan lány, aki ellenszegült? – kérdeztem bizakodva. – Igen – válaszolt sötéten Margarita. – A helyszínen kivégezték. Sahranfer elvágta a lány torkát, és mélyen megvágta mindkét karját és bokáját. A vérét kifolyatta, majd az összegyűltek szeme láttára egy serlegbe öntötte, és az utolsó cseppig kiitta. Nem akartam többet tudni. Imára kulcsoltam a kezeimet, és közben szelíden tűrtem, hogy Margarita tovább öltöztessen. Az pedig nem volt rest, szuszogva igyekezett mindent tökéletesen végezni: a lábaimra fűzős csizmát húzott, majd amikor végzett, a hajam egy részét magas kontyba tornyozta, többi részét pedig hagyta lágy hullámokban aláhullani egészen a csípőmet díszítő aranyövig. A frizurámat égővörös virágokkal és bordó szaténszalagokkal díszítette, majd gyakorlott mozdulatokkal kisminkelte arcomat. – Elkészültünk, Kisasszony! Kérem, kövessen!
XX. FEJEZET
A Bélyegzési Ceremónia Már mindenki a Szentélyben várakozott. A kör alakú, kupolás, középkori terem teteje a magasba nyúlt, ezért úgy tűnt, mintha a hatalmas, kovácsoltvas, méteres fehér gyertyákkal megrakott csillárok a levegőben lebegnének. Ez a helyiség volt a Bélyegzési Ceremónia ünnepélyes helyszíne, ahol a kurtizánokat hosszú évszázadok óta megbélyegezték. Valójában misztikus erejű hely volt ez, amely összegyűjtötte környezete energiáit, ezért előszeretettel tartották itt a véráldozatokat és a különféle fekete mágiából táplálkozó szertartásokat is. A Szentély valaha keresztény kápolna lehetett, amelyet a vár építtetője rendelt meg – erre utaltak azok a hatalmas angyalszobrok, amelyek a termet kör alakban védőszárnyaik alá vették, és amelyeket talán már cinizmusból sem bontottak le, miután elfoglalták a birtokot. Mindannyian a fekete kőoltár előtt álltak. A vár népe kíváncsian nyújtogatta a nyakát, hogy jobban lássák az előkészületeket. Az ünnephez méltón vörös bársonyköpenyeket viseltek, amelyek hátát hatalmas, aranyszállal kivarrt iniciálé díszítette. Az E-t formázó betűtestet kígyószerűen tekergő gazdag ciráda vette körül, amely egy tőben ért véget, utalva ezzel a lángoló korbácsra, amely Elijah sajátos erejű fegyvere volt. Az eredeti oltárt Sahranfer leromboltatta, s helyette a Szentély északi fülkéjében található sírköveket nevezte ki áldozás helyeknek, amelyeket maga alakított át
kínpadokká. Négy ilyen sírkő volt, amelyek a leghatalmasabb körül kereszt alakban helyezkedtek el. A fülke oldalait alkotó tonnányi sziklafalakba vaskarikákat veretett, amelyekből különféle láncok, kötelek és szegek lógtak ki arra várva, hogy a Mágus által kiválasztott szerencsétleneket a szertartások idejére mozdulatlanságra ítéljék. A sírkő előtt fáklyák égtek, s ahogy alulról megvilágították a monumentális kőtömböket, hátborzongató látványt nyújtottak a sötétben. Elijah Sahranfer mellett állt, és az üresen kongó folyosó felé nézett. Síri csönd honolt a holdvilág által bevilágított oszlopcsarnokon, ám csak idő kérdése volt, hogy a katonák által közrefogott áldozati bárány megérkezzen. Nem így akarta viszontlátni a lányt. Magyarázattal tartozott neki döntéséért, amelyet a közelgő mulatság miatt kellett meghoznia. Mindenki az új kurtizánt akarta látni, akiről tudták, valójában angyal, s ez rendkívüli izgalommal töltötte el a vezéreket, akik ez idáig egyetlen égi társukat sem tudták háremükbe kényszeríteni. Szükség volt tehát a bélyegre, amely azt volt hivatott igazolni a világ felé, hogy a megjelölt préda gazdája jogos tulajdona. Szerette volna felkészíteni a lányt, hogy mi vár majd rá. El akarta mondani, hogy vigyázni fog rá, és nem engedi, hogy baja essen, ám az idő rövidsége folytán nem volt erre lehetősége. Sophiel immáron minden gondolatát kitöltötte, s amíg a hadjáraton volt szinte beleőrült, annyira aggódott érte, noha tudta, várában biztos helyen van. Furcsamód hitt abban, hogy szépséges foglya érez iránta valamit, noha ennek eddig nem sok
tanúbizonyságát adta. Mégis, voltak pillanatok, amikor ösztönei azt súgták, Sophiel nem azért borzong meg az érintésétől, mert retteg tőle, hanem azért, mert a lelke mélyén ő is érez iránta. A Mágus eközben türelmetlenül járkált fel s alá a folyosó bejárata előtt. Görnyedt, púpos, csúf testét fekete köpeny alá rejtette, ám gonosz, ráncoktól árkos, hamuszürke arcát és lilába hajló, rémítő íriszét nem tudta eltakarni. Rettenetes látványt nyújtott, de ez nemigen zavarta őt. Tudta, hogy amíg rettegnek tőle, hatalma és egyre gyarapodó ereje megingathatatlan. Időnként megállt, összedörzsölte karomba hajló, emberi végtagokra már alig emlékeztető kezeit, és megnyalta fogatlan szája szélét. – No, és milyen a kicsike? Kipróbáltad már? – sziszegte kéjsóvár; reszelős kígyó-hangján. Elijah feketén nézett a sunyi szemekbe, de nem válaszolt. – No, mondd már! – noszogatta tovább – Milyen volt? Harcias amazon vagy sírós virágszál? – Törődj a magad dolgával, Sahranfer! – vetette oda Elijah, és érezte, nem sok tartja vissza attól, hogy puszta kézzel kitépje a rút vénember szívét. Amaz azonban egyre nagyobb izgalomba került. – Már érzem is az illatát... közeledik – lihegte minden érzékszervét kihegyezve – nagyon édes... nagyon más, mint a többi. Aztán kísérteties hangon felkacagott, amikor meglátta a terembe belépő áldozati bárányt. – ... de hisz ez a lány még Érintetlen!
Sophiel káprázatosan nézett ki, amint a nagydarab, fekete csuklyás katonák gyűrűjében a szentélybe vonult. Mint valami elérhetetlen, törékeny gyertyaláng. Vérvörös fűzőt viselt, amely kiemelte mesés alakjának minden hajlatát, a végtelenül hosszú, mögötte lobogó szoknyától pedig úgy tűnt, karcsú teste nem is lábakon áll, hanem a föld felett lebeg. Kontyba rendezett, lágy hullámokban leomló, szalagokkal és virágokkal díszített haja koronaként ragyogta be fejét, és teste édes cukorillattal töltötte meg a termet. Bár rab volt, inkább királynőként érkezett. Érezték ezt a ceremóniára összegyűlt emberek is, akik tátott szájjal figyelték az eseményeket. Elfojtott suttogások hallatszottak a csarnok minden szegletéből, a kurtizánok pedig irigy gyűlölettel méregették uruk legújabb zsákmányát. A bátrabb férfiak közül néhányan védelmezőn előreléptek. – Őt nem bélyegezhetitek meg! Hát nem látjátok, hogy nem közéjük való? – Engedjétek szabadon! – Ezt nem tehetitek! A Mágus a lázongó hangok irányába nézett lila ködbe vesző, pásztázó szemeivel, és hirtelen síri csönd telepedett a jelenlévőkre. A pengeszáj halkan mormolni kezdett, s a varázspálcára hajló karmos ujjak különös jeleket kezdtek rajzolni a levegőbe. A jelenlévők nyikkanni sem mertek, úgy bámulták az egyre inkább alakot öltő mágikus szimbólumokat, melyek lassan sátáni farkasok alakját vették fel..., s a következő jelre a lázongókra vetették magukat. Tépve szaggatták őket kékes fényben izzó fogaikkal, miközben halálsikolyok töltötték be a kupolát. Távozó lelkük spirális alakban
szállt ki porhüvelyükből, egyenesen a Sahranfer markában tartott apró kis üvegekbe. A Mágus pokoli vinnyogással fűszerezett rekedt kacaja lassan elnyomta a halálhörgést, és hamarosan már csak néhány kupac füstölgő hamu emlékeztette arra az itt lévőket, hogy helyükön nem sokkal korábban még hús-vér emberek álltak. Bedugaszolta az immár szivárványszínű fényben tündöklő üvegeket, és dolga végeztével Elijah felé fordult. Elijah nem tudta levenni a szemét a gyönyörű lányról, aki szomorúan viszonozta pillantását, és arcán mélységes fájdalom tükröződött Sajnálom, súgta neki gondolatban, bár tudta, úgysem hallja. Nem így akartam. – Azt hiszem, – köszörülte meg a torkát a Mágus, és lopva a vár urára sandított – tekintettel arra, hogy ilyen különleges kurtizánra tettél szert, – ezúttal élnék az Első Nász Jogával is. – Ne is álmodj róla! – csattant fel dühösen a Sötét Angyal, és pillantása nem sok jót ígért. Sahranfer összerándult a váratlan választól, majd behízelgő modorra váltott. – Most az egyszer kivételt tehetnénk... A következő pillanatban minden olyan gyorsan történt, hogy a Mágusnak felocsúdni sem volt ideje. Fekete kesztyűbe bújtatott vasmarok ragadta meg a nyakánál fogva, és mint egy rongycsomót, a falhoz vágta. De nem elégedett meg ennyivel, s hogy szavát nyomatékosabbá tegye, kis híján összeroppantotta az öreg varázsló gégéjét, aki sípolva vergődött a szorításban.
– Felejtsd el vagy bevégzed ma a szolgálatodat! – mennydörögte Elijah. Sahranfer érezte, hogy nem feszítheti tovább a húrt, ezért szemeivel igent intett. Majd miután a szorítás engedett, és agg, púpos teste nagyot csattanva a földre hullott, levegőért kapkodva leporolta magát, és kelletlenül nekilátott a szertartásnak. Gyűlölte a Sötét Angyalokat, mert fekete mágiája nem hatott rájuk, és rettegett tőlük, amíg szövetségre nem lépett velük. Az egyezség révén azonban mindketten erősebbek lettek, hisz a Mágus képes volt szembeszállni a Térítők boszorkányaival cserébe pedig a sötét oldal támogatását élvezhette ördögi tervei megvalósításában. Most azonban bosszankodott. Kellett neki az újdonsült zsákmány, akinek tisztasága beragyogta a szentélyt. Elképzelte, mi mindenre tudná használni az angyallányt, és az élvezettől kicsordult a nyála..., ám ekkor pillantása összetalálkozott a Sötét Angyal gyilkos tekintetével, és gyorsan hozzálátott a ceremóniához. Karmos kezeivel a kötelek felé intett, mire azok maguktól Sophiel csuklóira, bokáira, derekára és nyakára tekeredtek, majd durván ráfeszültek, és a kőtömbhöz szorították a lányt. Ám a Mágus nem elégedett meg ennyivel, varázspálcájával legyintett egyet a kötelek felé, mire azok akkorát rántottak áldozatukon, hogy finom bőrén a hurkok mentén mindenütt kicsordult a vér, és Sophiel fájdalmasan feljajdult. Elijah szeme fenyegetően a Mágusra villant, ám az védekezően felemelte a kezét: – Csak biztos akartam lenni benne, hogy nem fog ellenkezni – magyarázkodott.
– Akkor tedd a dolgod, aztán tűnj el innen! – hangzott a megvető válasz. A Sötét Angyal egyre nehezebben türtőztette magát. Mindjárt vége lesz. Ne haragudj, kérlek – súgta gondolatban Sophielnek. Remélte, hogy a lány nem gyűlöli meg örökre, és egyszer majd megérti, hogy miért kellett a dolgoknak így történniük. A tehetetlenség érzése maró kínnal töltötte el szívét, s ingerültsége nőttön-nőtt. A Mágus eközben a tömeg felé fordult, és varázspálcája egyetlen suhintásával kioltotta az összes gyertyát. Csupán az oltárt bevilágító fáklyáknak kegyelmezett meg, amelyek fényei az angyallány karcsú testén táncoltak. – Azért gyűltünk itt ma össze – kezdte kenetteljes hangon, hogy Árnyékföld legújabb asszonyát hivatalosan is befogadjuk. Urunk bélyegzőjének, testébe égetett jele ettől kezdve azt jelképezi, hogy a kurtizán gazdája tulajdona, s annak engedélyével a kastélyban élhet. Ellenszegülése esetén a büntetésről Elijah dönt, akit e pillanattól kezdve Uramnak kell szólítania, és minden kívánságának készségesen eleget kell tennie. A Mágus ezután az oltár mellett álló, vöröses-kék tűzben égő farönkökkel megrakott kőedényhez lépett, és kiemelte belőle a fehéren izzó, díszes E-betűt formázó billogot.
XXI. FEJEZET
A fájdalom és a kín bélyege
B
ehunytam a szemem, és némán imádkozni kezdtem. „Istenem, kérlek, add, hogy elviseljem a testemet s lelkemet érő kínokat, és ne gyűlöljem meg azokat, akik mindezeket okozzák! Töltsd meg a szívem szeretettel és békével, bármi várjon is rám!” Imám végeztével kinyitottam szemeimet, és megdöbbenve láttam, hogy az első sorokban álló kurtizánok arcán kárörvendő vigyor árad szét. Ezek a nők, akinek soha nem ártottam, a szenvedésemet várták, és élvezték megaláztatásom minden pillanatát. Bár nem néztem többé felé, éreztem, hogy Elijah közvetlenül mellettem áll, és komor arccal tekint rám. Keserű kétség mardosta a szívem, hiszen bár egyre erősebb érzelmeket tápláltam fogvatartóm iránt, nyilvánvalóan tévedtem, amikor azt hittem, érzelmeim viszonzásra találtak nála. Most azonban minden világossá vált előttem. Nem jelentek számára semmit, ha képes arra, hogy így megcsúfoljon és ágyasai közé alacsonyítson. – Nos, akkor essünk túl rajta! – szólt a Mágus, majd közelebb lépett az oltárhoz, és az izzó billogot kéjes grimasszal a vállamba nyomta. A fájdalom leírhatatlan volt. Úgy éreztem, menten meghalok, amint a kín újra és újra végigsöpört a testemen. Reszkettem, miközben sikolyom hangjai betöltötték a teret. Menekülni próbáltam, ám ezzel csak annyit értem el, hogy a karomat szorító kötelek még véresebbre marták a bőrömet. Zokogva vergődtem, és azt
kívántam, bárcsak meghalnék és hazajutnék, hogy ne érezzem többé azt a sok gyötrelmet, amit idelent kellett megtapasztalnom. Az izzó fém eközben borzalmas munkát végzett, miközben mélyen, húsba vágva rétegről rétegre roncsolta a finom szöveteket, míg egyszer csak a billog a földre hullott. Ám a Mágus nem érte be ennyivel: újra hallani akarta a halálsikolyomat. Felemelte a még mindig fehér fényben ragyogó billogot, hogy újra a sebem közepébe nyomja, ám abban a pillanatban vasmarkok szorították össze bélyegzőt tartó karmait, és jókorát löktek rajta. – Végeztél, Mágus, ennyi volt mára! – harsogta Elijah. – ... Csak a dolgomat tettem – fortyogott a gonosz varázsló, és igyekezett feltápászkodni a földről. – Ne dühíts fel jobban – villant rá vészjóslóan a Sötét Angyal szeme. – A világért sem tenném – habogta amaz, majd álnok vigyorral az arcán, földig meghajolva kihátrált a szentélyből. A kíváncsi tekintetek immáron rám, a megbélyegzett mártírra vándoroltak. Ki sajnálkozva, ki meghökkenve bámult, miközben egész testemben reszkettem a fájdalomtól, és fuldokolva zokogtam. Kínjaim nem csillapodtak, hanem egyre erősebben izzottak, amint a gyötrelem elárasztotta minden porcikámat. Frissen szerzett vállsebem még mindig sercegett és füstölgött, s a húsomba égetett bélyeg körül megfeketedett a korábban hibátlan bőr.
Moccanni sem tudtam béklyóimtól, de már nem is érdekelt. Hitemet veszítve a megboldogulásra vártam, és sóvárogva vágytam a megkönnyebbülést. Lelki szemeim elé Michael arkangyalt vizionáltam, aki a mennybe kíséri az elhunytakat. Nem törődtem vele, hogy angyal vagyok, s ily módon halhatatlan, mert hinni akartam, hogy igenis eljött értem, és kiszabadít e földi pokolból. Lassan közeledett felém, és bár nem láttam minden vonását tisztán, alakja magas volt, arca pedig oly gyönyörű, hogy azon nyomban belevesztem. Már nem éreztem a kínokat, csak védelmező karjait, ahogy a magasba emel, és a karjaiban elvisz innen, gyalázatom helyszínéről. Egyetlen dolgot nem értettem csupán: Mit keres az oldalán az a lángoló korbács? Aztán minden elsötétedett előttem. A levegőt hirtelen éles suhogás szelte át, és az izzó korbács lángnyelvei anélkül metszették el a vastag köteleket, hogy sérülést okoztak volna a kikötözött lánynak. Sophiel támaszték híján tántorogva előrelépett, majd újdonsült ura karjába rogyott. – Vége a műsornak! – mennydörgőit mérgesen a Sötét Angyal a bámészkodók felé. – Takarodjatok! A tömeg azonnal oszolni kezdett, ám senki sem mert többé az oltár felé nézni. Ismerték urukat, és tudták, ilyenkor jobb minél messzebb elkerülni őt. Elijah tombolt. Haragjától elsötétült az ég, dühének energiájától berobbantak a folyosót szegélyező hosszúkás, gótikus ívű ablakok, s a gigantikus sötétlila függönyöket vadul tépte a viharos szél. A katonák döbbenten álltak, majd ösztönösen félrehúzódtak az útból, és némán figyelték, amint vezérük, karján a vörös
ruhás, megbélyegzett lánnyal, szitkozódva eltűnik a lépcsőn.
XII. FEJEZET
A gyógyító fény Elijah egyenesen a lakosztályába vitte, és finoman az ágyra fektette a lányt. Lehasított egy darabot a ruhájából, majd hideg vízzel megnedvesítette, és óvatosan a sebre helyezte az anyagot. A mellére fektette a lányt, akinek vékony karja így épp a szíve felett helyezkedett el. Megfogta a csuklóját, szabad kezével pedig simogatni kezdte seblázban égő bőrét. Rosszul érezte magát. Évezredek óta először bűntudat gyötörte, hiszen megkínoztatta a nőt, aki egyre fontosabb lett számára. Igaz, nem volt más választása, hiszen Sophiel az ellensége volt, így szabadon nem engedhette, de nem akart neki szenvedést okozni. A birtokon élők között a kurtizánok élvezték a legnagyobb szabadságot, s a magas rangú katonai vezetőkön túl csupán ők voltak azok, akik jólétben és látszólagos nyugalomban élhettek. Elijah ezért gondolta, hogy Sophiel ebben a „pozícióban” lesz a legnagyobb biztonságban. A bélyegzés azonban elkerülhetetlen volt – nem kivételezhetett a lánnyal, hiszen akkor mindenki számára nyilvánvalóvá vált volna, hogy szépséges foglya több mint egy közönséges kurtizán. És akkor hol jártak volna még a valóságtól? Mert a Sötét Angyal szerelmes volt, s jó ideje ezt már maga is sejtette. Sok ezer évnyi háború és küzdelem után, életében először tanácstalan volt. Nem tudta, mitévő legyen. Ha Sophiel nyíltan átállna hozzájuk, talán felszabadíthatná, s asszonyává tehetné... – morfondírozott. Ez esetben a vezérek tehetetlenek lennének, s idővel kénytelen-kelletlen elfogadnák a
helyzetet. De erre vajmi kevés volt az esély. A lány hite ugyanis rendíthetetlen, otthona és társai iránti hűsége pedig olyan erős volt, hogy amellett talán érzelmei is eltörpültek. A Sötét Angyal érezte, hogy a történtek ellenére Sophiel is vonzódik hozzá, de elképzelni sem tudta, mennyire. Vajon mindent eldobna azért, hogy vele lehessen örökre? Lemondana miatta a Mennyek Országáról és az éteri létről? Boldog lenne-e a vértől és öldökléstől mocskos világban, ahol Elijah legfőbb ellenségei az ő testvérei lennének? A válaszok valahol nyilvánvalóan megvoltak, távol az Univerzumtól, az Akasha krónikákban, ahol a legendák szerint a világ minden egyes mozzanatát előre lejegyezték a Föld keletkezésének hajnalán. A kérdés csak az volt, hogy mit írhattak e lapokra a Jó és a Rossz szerelmét illetően? Elijah nem bírta nézni, hogy a lány teste ilyen fájdalmas tűzben ég. Kezeit összetéve lehunyta a szemét, és elsuttogta az Igét. Sophiel alászállása előtt sosem használta gyógyító energiáját, amellyel korábban, míg az Isten szolgálatában állt, naponta élt, most azonban szinte gondolkodás nélkül cselekedett – pontosan úgy, mint amikor a temetőben megsebesítette a lányt. Tenyerei között hamarosan zöld fény ragyogott fel, amely ritmikusan lüktetve egyre sűrűbbé és tündöklőbbé vált. Várt egy kicsit, majd amikor az energianyaláb szikrázni kezdett, a kezét a lány sebe fölé helyezte. A zöld fényhűsítő elixírként áramlott a nyílt sebbe, amely azonnal gyógyulni kezdett. A vérzés elállt, a szétégett szövetek pedig kezdték visszanyerni eredeti színüket.
Elijah elhúzta, és lassan a lány szíve fölé helyezte tenyereit. A zöld nyalábok sejtelmesen csillogva szétterültek a domború dekoltázson, és feltöltötték az alvó testet éteri, semmihez sem fogható gyógyenergiával.
XXIII. FEJEZET
Az új kurtizán Szürkült már, mire ébredezni kezdtem a tágas, baldachinos ágyban, s arra lettem figyelmes, hogy a várkastély mélyéből dübörgő zene száll felfelé, amelyből olykor kiválik a tömeg moraja, az egymáshoz csattanó boroskupák hangja és az ütemesen táncoló csizmák csattanása. Ünnepelnék... ... véget ért a Bélyegzési Ceremónia... A lassacskán feltörő emlékek hatására ösztönösen sebem felé nyúltam, ám legnagyobb megdöbbenésemre a karomat vastag, hófehér kötés védte. Mégsem ez volt a legkülönösebb. A fájdalom megszűnt, mintha sosem lett volna. Csak Ő gyógyíthatott meg. Lázasan kutattam emlékeim között, s lassan összeállt előttem a kép. Rájöttem, hogy korábbi felépülésemet is neki köszönhetem, és a felismeréstől hevesebben kezdett verni a szívem – ám egyúttal a kétség keserű fullánkja is átjárta a lelkemet. Nem bízhatok benne, hiszen hagyta, hogy megbélyegezzenek. …aztán meggyógyította a sebemet. Vajon a halandó test teszi ily kétkedővé a lelket? Mivel fénylényként sosem találkoztam ilyen horderejű kérdésekkel, a válaszokat sem tudtam, ám átszállásomkor tisztában voltam vele, hogy küldetésem során mindent megtapasztalok majd, amivel az emberek nap mint nap
együtt élnek. De hogy ilyen kínzó és romboló lenne a kétely? Nos, ezt álmomban sem gondoltam. Kopogás riasztott fel az önmagammal való viaskodásából, és ekkor döbbentem csak rá, hogy egyedül vagyok a hatalmas szobában. – Kisasszony, csak én vagyok az, Margarita! – hangzott az üdvözlés. – Jobban van már? – Igen, köszönöm – feleltem tétován. – Az Úr tette a kötést a karjára, és azt parancsolta, néhány napig ne nyúljunk hozzá, különben könnyen elfertőződhet a sebe! – Értem. Vigyázni fogok rá! Margarita közben az ágyhoz ért, karján kulcsokkal teli vaskarika lógott. – Kérem, jöjjön velem, segítek a Kisasszonynak készülődni. – kért kedvesen. – Készülődni? – kérdeztem meglepődve. – Igen, a ceremóniát lezáró ünnepségre – magyarázta, majd az ajtó felé intett. – Biztos hallja is már, hogy órák óta tart a mulatság, vendégekkel van tele a vár. A házvezetőnő izgatottan felsóhajtott. – Tudja, Kisasszony, ezek a legizgalmasabb esték mifelénk. Finom falatok, muzsikaszó, hatalmas vendégsereg és hajnalig tartó vígasság. – ... nekem is részt kell vennem ezen az ünnepségen? – kérdeztem tétován. – Ön az ünnepség fénypontja, Kedvesem! – mutatott rá a termetes asszonyság a lényegre. – Most már semmitől sem kell tartania, szabadon járhat-kelhet a kastélyban és a közeli erdőkben, csak az Úr szabályait kell betartania.
– Az erdőbe is kimehetek? – ragadtam ki a számomra legfontosabb mondatot. – Igen, majd holnap megmutatom, merre visz az út, és felkantároztatom a lovát. – Lovat is kapok? – tudakoltam lelkesen. – Itt ez minden kurt... akarom mondani, asszonynak jár, aki az úr tulajdonába tartozik. – Az őrök sem lesznek a nyomomban többé? – puhatolóztam tovább. – Nem, Kisasszony, nem lesznek maga mögött. Kérem, most azonban induljunk! Ki kell választanunk a legszebb ruhát. Meglepetten kaptam fel a fejem. – Margarita, köszönöm a kedvességét, de nekem igazán mindegy, miben jelenek meg! – Khm... – krákogott a házvezetőnő. – Elnézést kérek, amiért ellentmondok, de nem mindegy. A ruha azért olyan fontos – kezdett bele kissé dadogva –, mert ma lesz a Kisasszony első Násza az Úrral. – Hogy mim? – hebegtem meghökkenve. – Nászom? – Igen. A Megbélyegzési Ceremóniát követő ünnepség után... – bólintott a házvezetőnő. – Miért nem szólt nekem erről senki sem? – kérdeztem gyanakodva. – Nem tudom– Én azt hittem, a többiektől már úgyis tudja – sütötte le szemeit pironkodva. – Nem, senki nem beszélt nekem erről – feleltem halkan, és elgondolkodva az ablakhoz sétáltam – Ezen minden megbélyegzett lány átesett már? – Igen, Kisasszony, mindannyian. Elindultunk a hosszú folyosón, át a fürdőcsarnokba. Különös módon féltékenységet éreztem. Nem esett jól
hallanom, hogy Elijah hány ágyasra tett szert a múltban. Szó szerint fizikai fájdalmat éreztem a gyomrom és a mellkasom táján, és mivel a vállsebemen túl nem volt más sérülésem, kénytelen voltam azt hinni, hogy az érzelmeim okoznak ilyen tüneteket. A lelkemet mardosó kín még gyötrelmesebb volt, és bármennyire is igyekeztem, nehezen tudtam kiverni a fejemből a nyugtalanító gondolatokat. Miért kell neki ily sok nő, egy háremnyi szépség..? Mit érezhet irántuk? Vannak-e kedvencei? És hogy jövök a képbe én? Hirtelen eszembe jutott valami. – Margarita! – állítottam meg az asszonyt – Sosem látom itt a kurtizánokat Miért van ez? – A többieknek saját fürdőházuk van, a kastély másik szárnyában! – felelte készségesen. – közvetlenül a szobáik és a kertjük mellett áll, ők azt használják. Ez pedig az Úr fürdője, ide csak ő teheti be a lábát. – Akkor én mit keresek itt? – értetlenkedtem. – Tudja, Kisasszony, amióta hozzánk került, erősen megváltoztak a szabályok. Úgy tűnik, magácskára teljesen más vonatkozik, mint a többiekre, és az Úr nagyon szigorúan felügyeli azt, hogy mindent pontosan betartunk-e. Nagyot dobbant a szívem a hallottaktól. Szégyenkezve Margaritára pillantottam, és az arcát fürkésztem, vajon ő is meghalotta-e, de szerencsére az élőhalott házvezetőnő ugyanolyan fásultan tette a dolgát, mint néhány perccel korábban. Elmosolyodtam, és úgy éreztem, a lassan állandó útitársammá vált kétség is elillant mellőlem egy kis időre.
Margarita ezúttal édes illatú, tejes-vaníliás fürdőt készített nekem, és miközben a szobalányok előkészítették a kiegészítőket és a különféle illatos testápoló olajokat, a házvezetőnő két tucat, méretre szabott ruhával tért vissza. A káprázatos, csipkével, tüllökkel, igazgyöngyökkel és gyémántokkal gazdagon díszített, leheletkönnyű, hófehér ruhakölteményeket, valamint a hozzájuk tartozó fejdíszeket egy kör alakú kerevetre terítette, s hagyta, hogy miután puha törölközőkbe csavartak a cselédek, magam szemrevételezzem azokat. – Igazán meseszépek! – jelentettem ki őszinte csodálattal, mivel a ruhák valódi remekművek voltak. – De mintha túlságosan sokat engednének láttatni! – tettem hozzá elgondolkodva. A kezembe vettem a legkevésbé lenge ruhát, ám észrevettem, hogy a háta egészen csípőig nyitott. Másodszor egy hosszú ujjú, lágyabb esésű, szaténszalagokkal összehúzott darabot választottam, ám, amint felemeltem, észrevettem, hogy az anyag az ablakon átszűrődő fényben csaknem teljesen áttetsző. Csalódottan visszatettem az ágyra, és a házvezetőnőhöz fordultam. – Margarita, nem kereshetnénk inkább valamilyen visszafogottabb szabású ruhát? – De ha szeretné, több darabból összeállíthatunk egy önnek is tetsző öltözetet! – Igen, kérem, az remek lenne! Hálásan bólintottam, s megadóan tűrtem, hogy Rebecca egy hófehér, csipkével gazdagon díszített, a vállaimat és a karjaimat teljesen szabadon hagyó fűzőt adjon rám, amelyhez a két nő gyakorlott, tűket forgató
ujjaival egy földig leomló, sejtelmesen áttetsző szoknyát illesszen. A ruha így is meglehetősen kihívó volt, de mégis jóval zártabb, mint bármelyik korábban próbált toalett. Bár azt hiszem, emberi szemmel festőien néztem ki, pirulva nézegettem a tükörképemet. – Még mindig olyan mezítelennek érzem magam – jegyeztem meg tétován. – Ezen egy keveset még segíthetünk! – ajánlotta az eddig csendben tüsténkedő Rebecca, aki a házban többedmagával együtt szabóságot működtetett, és büszkeséggel töltötte el, hogy az Úr Sophiel öltöztetését személyesen rá bízta. Kecses mozdulatokkal hosszú fátyoldarabokat illesztett a könyökeimre és a szoknya rész slicceibe, amelyeket aranyszálakkal rögzített. Ettől kicsit zártabbnak látszott az amúgy valóban sokat megmutató ruha, és határozottan jobban éreztem magam benne. Utolsó simításként a csípőmre egy több pántból álló, széles aranyövet helyezett, s a fejem tetejére tűzött tincseimbe aranyszálakat tekert. Sminkre szinte nem is volt szükség, ám uruk elégedettségének érdekében némi vörös rúzzsal és fekete szemfestékkel kihangsúlyozták vonásaimat, majd az ajtóhoz kísértek, ahol már vártak rám a katonák.
XXIV. FEJEZET
A báli forgatagban Míg Sophiel készülődött, a Ceremóniát követő ünnepség már javában zajlott. A vár legalsó szintjén megrendezett vigalom helyszínét illendően berendezték, Az alkalomhoz illő, már-már giccsesen díszes vörös drapériákkal és buja virágokkal borították be az udvarra nyíló bálterem ódon falait, és megszámlálhatatlanul sok fényfüzért húztak keresztül a sötét termeken, a teraszokon és a kastélykerten, amelynek széle összemosódott egy virágokkal szegélyezett hatalmas tóval és az egészet körülölelő erdővel. Sejtelmes fényáradat árasztotta el a fülledt hangulatban mulatozó várnépet, akik egyre oldottabban szórakoztak a szökőkutakból elapadhatatlanul folyó sötét, fűszeres boroktól. Ott volt minden kurtizán is kellőképpen hiányos öltözetben, ám ékkövekkel kirakott, káprázatos színekben pompázó ruháikban inkább ógörög istennőknek tűntek, mint örömlányoknak. Kéjesen vonaglottak a mély, ütemes dobolással tarkított forró hangulatú zenére, és elégedetten fürdőztek a testüket pásztázó, élvhajhász tekintetek kereszttüzében. Tudták, uruk nagyvonalúságának köszönhetően ezen az éjszakán bármelyik Sötét Angyal kedvére tehetnek, aki csak megkívánja őket. – Gyere már, Eve! – húzta barátnőjét a táncparkettre a fekete hajú, párductestű Sybill, aki ez alkalomra szivárványszínű gyöngyökből készült, testét alig takaró, igen egzotikus ruhát viselt, s derékig érő fekete haját
szaténszalagokkal összecsavarva tornyozta tarkójára. – Ma este meg akarom szerezni magamnak Fagust! – És Elijah? – kérdezte felháborodottan Eve, aki harsányan kivágott, zöld ruhájában hiába próbálta felhívni magára ura figyelmét, az pillantására sem méltatta. – Ugyan már, Eve! Hát nem látod? Tovább kell lépnünk! Nem kellünk már neki... – Hát én nem adom fel ilyen könnyen, érted? Szerelmes vagyok belé – duzzogott a zöld szemű lány, mire a fekete szépség: felkacagott. – Ne röhögtesd ki magad! Még hogy szerelem! És mi van a többiekkel, akikkel suttyomban összefekszel, amikor a gazdánk nincs itthon? Beléjük is szerelmes vagy talán? Eve-et elöntötte a pulykaméreg. – Nem. Te is tudod, hogy őket nem szeretem. Illetve nem úgy. Vagyis nem tudom! Az erotika teljesen más, és nekem akkor is szükségem van a gyönyörre, ha Elijah nem foglalkozik velem. – ... azaz nem vagy igazán szerelmes – kontrázott Sybill. – Csak ne okoskodj itt nekem! – csattant fel Eve. – Te is gyűlölöd az új lányt, épp úgy, mint én! – Ez igaz. De azért, mert ő itt van, nem kell lemondanunk a boldogságról. Szerezzük meg ma a másik két nagyvezért, Fagust és Bardót. Legalább olyan vonzó férfiak, mint Elijah, és ki tudja? Talán idővel megvásárolnak bennünket, és akkor nem kell majd állandóan ezt a nyafka Sophielt bámulnunk. – Nem is rossz ötlet, de mi van, ha nem sikerül?
– Ugyan már, nézd csak, most is épp minket bámulnak. Egy kicsit kelletjük még magunkat, és miénk az éjszaka. – És utána? – kérdezte izgatottan a fehér bőrű, szeplős lány, és igyekezett még látványosabban kidomborítani idomait, miközben kacéran szemezni kezdett Bardóval. – Ha elvisznek, gond letudva, ha pedig maradunk, egyszerűen megöljük őt – mondta Sybill egyhangúan, mintha csak az időjárás alakulásáról beszélgetne. – Cssss! Megőrültél?! Tudod jól, hogy ezek kilométerekről meghallanak bármit! – Tudom, de most mulatság van, senki nem törődik azzal, hogy ki mit beszél, és különben is, mindent túlharsog a zene. – Sophielről beszéltél? – Miért, van még valaki, akit eltennél láb alól? – nevetett fel gúnyosan a fekete hajú kurtizán. – Nem, nyilvánvalóan nincs más, de akkor se viccelj ezzel, főleg ne ilyen nagy hangon. Azt hiszem, sokat ittál! – dorgálta meg barátnőjét a szőkésbarna lány, ám a gondolattól, hogy hamarosan eltüntetik az angyallányt az útból, fergeteges jókedve lett Magának is töltött egy italt, és tovább incselkedett a hosszú Hajú, keleties külsejű Bardóval, aki úgy tűnt, kapható lesz egy futó románcra. Sybill is sikeresen cserkészte be az egyre részegebb Fagust, aki mohón bámulta a párductestű lányt, s amikor az csábító pillantásokkal az emeleti hálók felé invitálta, szó nélkül követte a kurtizánt. A meghívásnak persze eleget tettek a birtokon élő, katonákat kiszolgáló örömlányok is, így szép számmal
akadt jelentkező, aki a férfiakkal hancúrozott az éjszaka folyamán, nem törődve azzal, hogy emberrel, élőhalottal, démonnal vagy ördögi lénnyel hál-e. A kastély szinte minden szegletében alkalmi párocskák táncoltak összebújva, vagy merültek el az erotika tengerében. Elijah az emberei gyűrűjében beszélgetett a táncterem közepe táján, és udvarias fejbiccentéssel köszöntötte az újonnan érkező vendégeket. Itt volt a mulatságra mindig kapható Bardo és barátja, Fagus, valamint a rőt, hirtelen haragú Nanael a magának való Jezalel, a halál angyalának is nevezett Azrael, valamint Baraquiel, a villámlás angyala. Mindannyian jócskán felöntöttek a garatra, és őrültek, hogy nem fárasztó hadjáratokon kell küzdeniük. A háborúzást is megunja az ember... hát még az angyalok. Elijah is túl volt már jó pár italon, de nem volt részeg, mint a többiek. Nem akart eltompulni, hiszen ez az Ő éjszakája is volt annak ellenére, hogy tudta, valószínűleg nem úgy alakul majd a Nász, mint ahogy általában szokott. Sophiel a megbélyegzés ellenére sem vált kurtizánná, és a Sötét Angyal úgy sejtette, a lány talán nem is tudja, milyen a valódi, testi szerelem. Türelmetlenül várta már új asszonya felbukkanását, de ezzel együtt aggódott is, hogy milyen hatással lesz majd szépsége a kastélyban mulatozó romlott csőcselékre. Nem kellett sokáig találgatnia, mivel egyszeriben elült a mulatság ricsaja, és kisvártatva a zene is elhallgatott. Minden szem egy pontra szegeződött, és álmélkodó hangok töltötték be a teret. A bálterembe vezető széles, kőkorláttal szegélyezett lépcső tetején Sophiel jelent meg, s ragyogó fénye kiemelte nem evilági szépségét. Elijahnak elakadt a lélegzete a látványtól, de nyomban a
tettek mezejére lépett, s hogy minél hamarabb eloszlassa a felesleges feltűnést, lovagiasan a lány elé sietett. Sophiel azonban megtorpant, s úgy tűnt, mintha valamire erősen összpontosítana. Aztán e pillanat véget ért, és a lány elindult lefelé a lépcsőn, miközben szemeit le sem vette a Sötét Angyalról, aki elégedetten nézett végig védencén, hisz ragyogóbb volt, mint földi léte során valaha. A lépcsősor végén Elijah a kezét nyújtotta felé, és bár tartott Sophiel reakciójától, meglepődve látta, hogy a lány udvariasan fejet hajt előtte, majd elfogadja felé nyújtott karját. A hirtelen megfagyott csendet a következő pillanatban hangos üdvrivalgás és taps váltotta fel, majd minden visszaállt a korábbi kerékvágásba. Újraindult a zene, a tánc, és már senkit sem foglalkoztatott az Új Kurtizán megjelenése. Legalábbis látványosan nem, ám Elijah pontosan látta, milyen buja pillantásokkal illetik Sophielt a férfiak, és milyen gyilkos gyűlölettel tekintenek rá a nők.
XXV. FEJEZET
Az első tánc A lépcső tetején állva elborzadtam a hallban mulatozók látványától. Voltak ott lidércek, élőhalottak, kurtizánok, emberek, ördögi lények és persze Sötét Angyalok. Hogy kerülhettem ilyen helyzetbe? Elijah Nanaellel beszélgetett, s kicsit oldalvást állt a lépcső aljánál, így nem láthatott engem. Ekkor azonban megpillantottam Mirandát, aki az italos pult mellett álldogált, és Robnak magyarázott valamit élesen gesztikulálva. Amikor észrevett, integetni kezdett, majd tanácstalanságomat látva rádöbbent, nem tudom, hogy mit kell tennem. Azonnal kézbe vette az irányítást, és minden feltűnés nélkül néhány másodperces bemutatót tartott nekem: előrelépett két lépést, és szertartásosan meghajolt. Fellélegeztem. Tehát ennyit kell tennem, és túl vagyok a bemutatkozáson. Elindultam a lépcsőn, mire a zene, és kisvártatva a tömeg zaja is elhallgatott. Minden szem rám szegeződött, és láttam, amint Elijah megfordul. Csak őt néztem, látóteremből kizártam az összes rettenetes résztvevő arcát, és arra figyeltem, hogy minél hamarabb hozzá érjek. A Sötét Angyal elém sietett, megállt a lépcső alján, s karját várakozón felém nyújtotta. Gesztusától egyfajta bizonyosság árasztotta el lelkemet. Mellette biztonságban leszek. Már csak tíz lépés...
...négy... kettő. Megfogtam a kezét, majd ahogy Miranda mutatta, lassan meghajoltam előtte. Diadalt láttam az arcán, és elégedettséget, amint kezeinket a magasba emelve így szólt. – Íme, a legújabb asszonyom, Sophiel! Kérlek, tekintsetek rá mostantól családtagként! A rémes csőcselék erre üdvrivalgásban tört ki, s még a Sötét Angyalok legzordabb vezérei is tapsolni kezdtek, aztán elhalt a ricsaj, és mindenki a maga szórakozásával foglalkozott. Hát ennyi volt. Túléltem. Elijah szorosan átkarolta a derekamat, és úgy tűnt, gondosan ügyel arra, hogy senki se sodorhasson el mellőle. Vezértársai azonnal körénk gyűltek, majd a teraszra invitáltak. Furcsa volt újra látni őket, ráadásul úgy, hogy... kurtizánként tekintettek rám. Még magam előtt is szokatlan volt ez a megalázó kifejezés, és egyáltalán nem tudtam azonosulni vele, noha tudtam, számos kiváltsággal jár ez a „pozíció”. De ég és föld választott el a romlott lelkű, testüket semmire nem becsülő örömlányoktól, akikkel immáron egy kasztba olvasztott bélyegem. Vajon mit szólnának ehhez az angyaltársaim? Elhinnék-e nekem, hogy még mindig velük vagyok, és a jó ügyet szolgálom? A vezérek kíváncsian méregettek, és elismerő pillantásokkal mustrálták erősen hiányos öltözékemet. Zavarban voltam, és meglehetősen bizonytalanul álltam a lábamon, ám jó érzéssel töltött el a tudat, hogy Elijah
karját végig magamon éreztem. Tudtam, hogy mellette nem eshet semmi bajom, és ez megnyugtatott. Egy magas, szép arcú, hosszú fehér hajú férfi lépett hozzám, s itallal kínált. Bár nem voltam szomjas, elfogadtam a poharat, hiszen féltem visszautasítani Azraelt, a halál angyalát. A Sötét Angyalok legtöbbjéhez hasonlóan őt is előbb ismertem az Akasha-krónikákból, minthogy személyesen találkoztunk volna, mégis megdöbbentett, mekkora aurával és spirituális erővel rendelkezik. – Köszönöm szépen! – biccentettem udvariasan, ám torkomat összeszorította a félelem. Azrael szúrós szemei gyanakodva pásztázták arcomat, és éreztem, amint enyhe pír lepi el a bőrömet Istenem, vajon mit láthat bennem? – Szívesen, drágám – felelte hűvösen, majd Elijah felé fordult. – Az efféle harcos Égi Angyalok nehezen meggyőzhetők... Mondd csak, barátom, hogy sikerült rábírnod ezt a tüneményt, hogy a kurtizánod legyen? – Nem minden nehézség nélkül – nevetett fel Elijah, és könnyedén belecsókolt a nyakamba. – Sophiel igencsak szilárd elképzelésekkel rendelkezik a világról, de azért meggyőzhető. Ajkainak érintésétől úgy éreztem, mintha villám cikázott volna végig a testemen, és láttam, ez Azrael figyelmét sem kerülte el. – Hogyan zajlott a Bélyegzési Ceremónia? – vetett kérdő pillantást a vastagon bekötözött vállamra. – Szokás szerint! – vonta meg a vállát Elijah. – Bár Sahranfer talán a kelleténél is jobban beleélte magát a bélyegzésbe.
– Nem is csoda! – mosolyodott el hidegen Azrael. – Nem mindennap kerül az őrült Mágus kezébe olyan angyal, akit kurtizánná bélyegezhet. Csodálom, hogy nem akart élni az... – Akart volna... – vágott közbe Elijah –, de megtanítottam repülni, így rögvest meggondolta magát. Azrael váratlanul harsogva hahotázni kezdett. – Ráfért már arra az eszelős Mágusra egy kis lecke. A hatalomvágy lassan megőrjíti. Tennünk kellene ellene valamit. – Én is ezen a véleményen vagyok – helyeselt Elijah. – Szerintem korlátozni kellene az erejét, de legalábbis szorosabb ellenőrzés alá vonni az ügyködéseit. – Itt van még a várban? – kérdezte Azrael. – Elbeszélgetnék vele. – Nem – felelte Elijah. – Kidobtam, hogy mielőbb eltakarodjon a birtokomról. – Nos, ez esetben kénytelen leszek Bardo mulatságára odarendelni a vén eszelőst – mondta elgondolkodva Azrael. – Be kell számoltatnunk, mert aztán ki tudja? Egyszer még a fejünkre nő! Fagus lépett közénk, lelkesen az égbe emelte korsóját, és kivörösödött ábrázatáról lerítt, hogy legalább a tizedik körnél tart. – Nahát, íme az én kis rabnőm, az első angyali kurtizán! – kiállott fel jókedvűen, majd felém fordult: – Milyen az élet Elijah házában? – kérdezte kissé akadozó nyelvvel. – Még minden nagyon új – feleltem őszintén, de szerencsére nem várt tőlem bővebb beszámolót. Mit szóltak hozzád Elijah üdvöskéi, Sybill és Eve? – kérdezte kacagva, és úgy tűnt, jól ismeri a hárem két
legnépszerűbb, már-már úrnőként számon tartott kurtizánját. – Gyűlölnek engem – feleltem kertelés nélkül, mire mindenki hahotázni kezdett. – Drágám! – simogatta meg az arcom Fagus. – Téged látva ez nem is csoda. Azok a romlott kis nőcskék a nyomodba se léphetnek, s ezt ők is tudják. De azt tanácsolom – és itt lehalkította a hangját –, vigyázz magadra, mert ezektől minden kitelik! Libabőrös lettem a szavai hallatán, s éreztem, amint Elijah szorosabban magához von. – Ne aggódj! Rajta tartom a szemem, barátom! – kacsintott Fagusra a Sötét Angyal, de láttam az arcán, hogy elgondolkozott a hallottakon. – Fagusnak igaza van! – csatlakozott az előtte szólóhoz a nagyhangú Bardo. A nagydarab férfi láttán kissé hátrébb húzódtam, és amennyire csak lehetett, Elijah mögé bújtam, már amennyire körém fonódó karja engedett. – Mire gondolsz? – kérdezte Elijah. – Az a két nő forral valamit, ebben biztos vagyok! – mondta Bardo, és a többiekre kacsintott. – Tüzes némberek, az nem vitás. Elfogadnám bármelyiket! – ... már viheted is őket! – felelte Elijah, és a megdöbbent Bardo felé nyújtotta a kezét. – Kezet rá, testvér! Én már úgyis halálosan untam őket... Az alku megköttetett. Bardo boldogan vigyorgott, és arra gondolt, milyen jó üzletet kötött, hiszen Elijah még aranyat sem kért tőle a szépséges kéjnőkért. A kezébe csapott, majd poharát a magasba emelve elrikkantotta magát.
– Koccintsunk az új ágyasaimra! Vivát! – majd lelkesen hozzátette: – Máris megkeresem őket, és közlöm velük a jó hírt! Összekoccantak a korsók, és mindenki fenékig ürítette az italát, ám Elijah nem várta meg, hogy társai újabb témába kezdjenek, ezért bocsánatkérőn így szólt: – Uraim, érezzétek otthon magatokat, és ne sajnáljátok magatoktól a jót! Azzal kézen fogott, és magával húzott a táncparkett félhomályában a nehéz ütemekre egyszerre ringatózó, túlfűtött párok közé. Pillantásom rémes külsejű, démoni teremtményekkel és velejükig romlott nőkkel találkozott, akik elégedetten süppedtek bele az egyre mélyebb tompultságba, és fásultan mustráltak minket. A régi szeretők közül néhányan összesúgtak mögöttünk, s arckifejezésükből ítélve semmi jóra nem számíthattam tőlük. Elijah egyszer csak megállt, és maga felé fordított. A karjaimat finoman a nyaka köré vonta, majd átölelte a derekamat és forogni kezdett velem. Még sohasem táncoltam, nem is gondoltam, hogy ez ennyire jó lehet. Szinte árnyékként suhantunk a tömegben. Avatatlan szemek talán észre sem vették volna, hogy fogalmam sincs a lépésekről, nekem mégis furcsa volt, hogy ily könnyedén szeljük át a táncparkettet. A terem zsúfolt, fülledt erotikától túlfűtött levegőjét lassan hűvös szellő, s az ódon kastély falait pedig dús lombú fák és nagyra nőtt, futókkal vastagon benőtt cserjék váltották fel. Lopva kitáncoltunk a várból a szabadba, s nem sokkal később már csak a sötét éjszakában ragyogó csillagok és az erdőbe vezető kivilágított fasor volt körülöttük.
– Mennyivel kellemesebb a társaság idekint! – súgta Elijah a fülembe, és fejét kissé félrebillentve nézett le rám. – Igen, lényegesen jobb – mondtam nagyot nyelve, ám nem mertem felemelni az arcomat. Éreztem, ha ilyen közelről belenézek a sötétkék gyémántként ragyogó íriszébe, örökre elveszek. A szívem eszelősen kalapált, és hirtelen fogalmam sem volt arról, mi lenne helyes, és mi helytelen. Tudtam, hogy a sorsomat nem kerülhetem el, ahogy azt is, hogy sokáig nem leszek képes ellenállni szívem sürgető szavának. Kétségek közt hányódtam, hiszen az ellenségem érintésére, szerelmére vágytam, kockáztatva ezzel mindazt, amiért nemrégiben alászálltam. Vajon rosszá válunk mi magunk is, ha rossz az, akit szeretünk? Elijah nem szólt semmit. Kézen fogott, és elindult velem a kerti ösvényen át, egyenesen az erdőbe. Figyelmesen átsegített a kidőlt farönkökön, és elhajtotta az elém hajló, sűrű ágakat. Perceken keresztül gyalogoltunk így, miközben a fák koronája fölött csak a Hold és a csillagok világították be az utat. Nem féltem, tökéletes boldogságban és biztonságban éreztem magam mellette, és arra gondoltam, milyen jó lenne, ha ez a néhány pillanat örökké tartana. – Valaha olyan voltam, mint te – törte meg a csendet Elijah. – Akkoriban nem is sejtettem, hogy a világ ennyire sokszínű érzésekkel van tele. – A kíváncsiság hajtott? – Nem, egyáltalán nem. Inkább úgy fogalmaznék, hogy idővel sajátos nézőpontom alakult ki a bűnbocsánat
fogalmáról. A küldetéseim során ugyanis egyre nehezebben tudtam mindig, minden embert feltétel nélkül szereti, sőt sokakkal szemben egyenesen azt éreztem, hogy szívesebben elpusztítanám, mintsem támogatnám őket. Nem ment a megbocsájtás, így idővel egyszerűen nem is gyakoroltam, és az ezzel járó állandó lelkiismeretfurdalás kősziklaként nyomta szívemet. – Az Isten megértő lett volna veled, ha mindezt elmondod neki – győzködtem. – Ő túlságosan is jó, én azonban sosem tudtam igazán az lenni – sóhajtott halkan. – Becsapni nem akartam, hát inkább hátat fordítottam neki. Egy hatalmas farönkre ült, a csillagokra meredt, és szép arcán felismerhetetlen érzelmek sora futott végig. Karját nyújtotta felém, az ölébe húzott, majd átölelt és a hajamba temette arcát, amitől finom borzongás futott át a testemen. – Miért gyűlölted meg az embereket? – kérdeztem halkan, mert nem akartam kizökkenteni abból a békés hangulatból, amelyben ringatóztunk, ám a varázs azonnal elszállt. – Miért ne gyűlöltem volna meg őket? – kérdezett vissza élesen Elijah. – Évszázadok óta csak pusztították és kizsákmányolták a Földet, amit ajándékba kaptak. Nézd meg, ma is milyenek. A gazdagságot imádják mindenekfelett, és a hatalmat Ez életük legfőbb mozgatórugója. Mit lehet ezeken egyáltalán szeretni? Magad is láthattad, milyenek: önzők, irigyek, lusták és hitetlenek. Úgy gondoltam, hulljon a férgese... és nem éreztem könyörületet irántuk
– Isten teremtette őket szabad akaratúaknak, megadva nekik a lehetőséget, hogy jók vagy rosszak legyenek – jegyeztem meg halkan. – Ideig-óráig én is hittem ezt a filozófiát, ám ennek ellenére úgy gondoltam, bizony, vannak olyan selejtes emberi példányok, akik nem érdemelnek mást, mint halált vagy szolgasorsot. Az aljanép nem képes a javulásra. – De hát tanulni jönnek a Földre! – Sokan vannak, akik azonnali bukással kell, hogy kezdjenek – mosolyodott el. Miért nem beszéltél a kételyeidről a többiekkel? – kérdezősködtem tovább. – Megpróbáltam – vetette oda komoran. – Amikor megbizonyosodtam arról, hogy képtelen vagyok másképp gondolkodni, hangot adtam véleményemnek. Nos, látnod kellett volna az arcukat. – Meglepődtek? Értetlenkedtek? – találgattam. – Gyilkos indulatokat szabadított fel a mondandóm – emlékezett vissza Elijah, és a szeme a távolba révedt – Pedig csak azt ecseteltem, hogy szigorúbbnak kellene lennünk az emberekkel, és fenntartásokkal kezelni az Egyetemes Szeretet Törvényét. Gyakorlatilag azonnal „robbant a bomba”: kétkedőnek, hitetlennek, lázadónak neveztek, aki magasabb rendűnek képzeli magát Istennél. – ... és valóban így érezted? – Nem, egyáltalán nem, de tény, hogy sok kérdésben nem tudtam azonosulni a feladataimmal, így sorsom vélhetően akkor és ott megpecsételődött. Michael rám támadt, s én kardot rántottam. Dulakodni kezdtünk, mire egyre többen csatlakoztak mindkettőnkhöz. Persze – nevetett fel keserűen mögé nagyságrendekkel többen
álltak, mint mögém. A hatalmas túlerő ellenére mi álltunk nyerésre, s bár ezt magam is meglepődve tapasztaltam, a küzdelem hevében egykori angyaltársaim ellen ugyanolyan gyűlöletet éreztem, mint a földön élő aljanép iránt, Aztán egyszerűen csak megtörtént. – Mi történt meg? Miről beszélsz? – Kiátkozottá váltam – folytatta. – Raphaellel viaskodtam, miközben Fagus és Bardo Michaellel küzdött, amikor eget-földet megrázó mennydörgés hallatszott, és mindannyiunk kezéből kihullottak a fegyverek. Tudtam, hogy vége, mennem kell, és nem ellenkeztem a döntéssel. – Miért nem próbáltad meg elmagyarázni nekik, mit hogyan gondolsz? – Nem voltak rám kíváncsiak. – Ne légy ilyen cinikus, semmi sem visszafordíthatatlan! – Te pedig tudod, hogy én másképp gondolom... – Az őszinte bűnbocsánat minden rosszat felülír – próbálkoztam enyhíteni a történteken. – A sok ezer elvett életet, és az Isten ellen való lázadást is? – kérdezett vissza élesen. – Nem kellett volna idelent így élned – jegyeztem meg halkan. – Miért bántottad azokat az ártatlan embereket? – A földi test földi vágyakkal jár, s ha körülnézel, magad is láthatod, hogy csak olyanok életének végére teszek pontot, akiknek már úgyis mindegy – vonta meg a vállait fáradtan. – Nekem nem volt mindegy... – emlékeztettem finoman.
– Az utamba álltái – fogta a kezébe arcomat, és mélyen a szemembe nézett. – Meg kellett volna ölnöm téged. Ehelyett azonban... Itt elhallgatott, és az ajkaimra nézett. A lélegzetem is elállt, úgy néztem csillogó szemeibe, ám ő nagyot sóhajtott, és a csillagos égre meredt. Aztán felállt, kézen fogott és a közeli tó felé vezetett. A vízparton derékig érő, tompán világító, vörös virágok pislákoltak. A szemem tágra nyílt a sötét virágok vad, természetes szépségétől, és kezemmel megsimítottam fejüket. Elijah leszakított egyet és a hajamba tűzte, majd könnyedén arcon csókolt. Ajkának érintésétől megremegtem. – Te fázol! – állapította meg, és fedetlen vállaimra borította sötét kabátját. – Gyere, menjünk vissza! Bár korántsem a hideg miatt borzongtam meg, jóleső érzéssel bújtam a meleg kabátba, és magamba szívtam Elijah édes illatát. Lassan visszaértünk a főbejárathoz vezető kacskaríngós kerti útra, és színtel észrevétlenül surrantunk be a folyosóra. A bálteremből továbbra is meglehetősen hangosan szűrődött ki a zene, ám nem törődtünk vele. Elijah lakosztálya felé vettük az irányt, hogy végre zavartalanul kettesben lehessünk.
XXVI. FEJEZET
Liliomok A lakosztályba lépve elállt a lélegzetem. Az asztalon, és a szőnyegeken hófehér liliomok illatoztak, a padlón pedig gyertyák tucatjai égtek. Sosem láttam még ilyen szépet. Kérdésre nyitottam volna a számat, ám a rózsaszirmokkal teleszórt baldachinos ágyra pillantva hirtelen rádöbbentem, miért ez a különleges dekoráció. Az ünnepséget követő Nász éjszakája volt ez, ami csak rám várt. Magabiztosságom porrá omlott, amikor rádöbbentem, hogy Elijah tartja magát várának szokásaihoz, így a Bélyegzési Ceremóniát követő közös éjszakához, és nem törődik azzal, hogy angyal vagyok, aki számára a testiség teljesen ismeretlen. Csak nem akar valóban kurtizánként kezelni engem? – Elijah! Kérdeznem kell tőled valamit! – kérdeztem alig hallhatóan, és az ablak előtt álló komódhoz húzódtam. – Csak rajta! – felelte enyhe éllel a hangjában, és várakozón a szemembe nézett. Zavarba jöttem a pillantásától és a belőle áradó vonzerőtől, ezért elkaptam róla a tekintetem, és gyorsan a közepébe vágtam. – Miért hagytad, hogy megbélyegezzenek? Nem válaszolt, s ettől nyugtalanná váltam. Az arcáról semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni, ez egyre jobban elbizonytalanított. Lehet, hogy a bolondját járatja velem? Csak nem értettem félre minden gesztusát?
Eközben Elijah a bárszekrényhez lépett, és két hosszúkás, áttetsző ólomüveg poharat vett elő. Mindkettőbe sötét, szinte már fekete, édes illatú nedűt öntött. Az egyiket komor arccal felém nyújtotta. – Idd meg, szükséged lesz rá! – mondta, és egy mozdulattal felhajtotta a sajátját. Gyanakodva méregettem a poharat, miközben a hideg futkosott a hátamon. Miért lesz szükségem rá? – Mi van benne? – puhatolóztam. – Még távolról sem ismerős ez az illat. – Mi ez? – Egy különleges, nagyon régi bor, amelyet vadon termő, fagyos gyümölcsökből készítettek. Vigyázz, könnyen megszédít! – mosolyodott el végre, és ettől érezhetően megkönnyebbültem, bár még mindig erősen szorongtam az előttünk álló éjszaka miatt. – Nem válaszoltál a kérdésemre! emlékeztettem, és a hozzám legközelebb lévő komódra tettem a poharat – Hamarosan nagyszabású vígasságot rendeznek Bardo várában, ahová mi is hivatalosak vagyunk. Már mindenki hallott rólad, és kíváncsiak rád. Így csupán két választás állt előttem, miszerint kurtizánként vagy rabszolgaként viszlek magammal. Keserű fintor szaladt végig az arcélén. – Úgy gondolom, számodra is a legkedvezőbb utat választottam – Nem a szabadságom lett volna a legkedvezőbb út? – kérdeztem vissza dacosan, és a gondolattól, hogy egyszer még újra hazamehetek, könnybe lábadt a szemem. Elijah nem válaszolt azonnal. Új italt töltött magának, majd fekete ingét lassan kigombolva tovább kortyolgatta az italát. Aztán nemes egyszerűséggel kijelentette:
Nem engedhetlek el. Miért mondod ezt? – Mert ez az igazság. – Azt mondtad, a bélyeget viselve szabadon mozoghat minden kurtizán. – Te nem vagy kurtizán... így a szabályok rád nem vonatkoznak! – Akkor miért hagytad, hogy megbélyegezzenek? – Mint az imént is említettem: a saját érdekedben. Így senkinek sem lesznek kétségei a hovatartozásodat illetően. – Nem tarthatsz itt örökké! – fakadtam ki dühösen, mire a Sötét Angyal felnevetett. – Vagy mégis? Szerinted nehezemre esik? – mulatott tovább a helyzet komikumán. Cinizmusa láttán elöntött a méreg. – Elijah, nem azért hagytam mindent a hátam mögött, hogy kurtizán legyek a flancos háremedben! – kiabáltam rá felháborodottan, s csak remélni mertem, hogy nem hallja ki szavaimból a mögöttük húzódó féltékenységet. Reakciója azonban oly váratlanul ért, hogy a torkomra forrasztotta a mondandómat. Olyan gyorsan termett előttem, hogy csak az arcomba csapó enyhe huzat jelezte, hogy néhány másodperccel korábban még a szoba túlsó felében állt. Kigombolt inge teljesen szétnyílt a mellkasán, fedetlenül hagyva szoborszerű felsőtestét. Szándékosan nem néztem rá, de így is éreztem a belőle áradó haragot, s tudtam, hogy ezúttal feldühítettem. Lassan az állam alá nyúlt, és felemelte az arcomat. – Sophiel, mikor döbbensz már rá a valóságra? – dörrent rám indulatosan, – A csapataidnak bealkonyult! – –
Hát nem érted? Sokszoros túlerőben vagyunk! Nem győzhettek itt a Földön! Ha csatlakozol Michael seregéhez, meghalsz! Ezt akarod? – Nem hagyhatom cserben a társaimat! – mondtam elcsukló hangon. – A végeredmény szempontjából nekik aztán teljesen mindegy, hogy velük vagy, vagy ellenük – világított rá Elijah – és megbocsáss, hogy erre emlékeztetlek, de már cserbenhagytad őket... Gábriel és Sariel nem tekint a testvérének. Nyilvánvaló árulásom említése szíven ütött, s ezzel kibillentem támadó pozíciómból. – Irgalmat gyakorolhattál volna felettük – néztem rá könnyes szemekkel, és elmondhatatlanul szégyelltem magam a történtekért. – Úgy, ahogy ők tették velem? – kérdezett vissza epésen a Sötét Angyal, és el kellett ismernem, hogy ezúttal igaza volt. Gabriel és Sariel nem kegyelmezett volna meg neki. – Sophiel! – szólt immáron sokkal nyugodtabban, miközben kézfejével végigsimította az arcomat. – A háború mocskos dolog. Mindig vannak értelmetlen áldozatok. Nem akarom, hogy közéjük tartozz! – Hidd el, én sem akarok közéjük tartozni, de nem hagyhatom, hogy emberi lelkekkel kereskedjetek, és gyerekeket börtönözzetek be. – Azok nem közönséges gyerekek – helyesbített, és éreztem, ismét veszélyes vizekre eveztem a témát illetően. – Gyerekek, és csak ez a lényeg! – vágtam vissza. – Sahranfer őrült, ezt neked is látnod kell! Megrészegült a hatalomtól, amit tőletek kapott a sötét varázslataiért
cserébe. Nem látod, mire megy ki a játék? Ha elég ereje lesz, titeket is leigáz majd, és fölétek kerekedik! A Sötét Angyal csak nevetett az elméletemen. – Szövetségesek vagyunk, akárcsak ti, és a nyilvánvalóan bűntetlen emberekből álló Térítők seregei – ironizált Elijah, és ettől ismét begurultam. – Csakhogy mi nem tartjuk fogva az eltávozásra váró lelkeket! Nem avatkozunk bele az élet és halál körforgásába, és nem képzeljük magunkat Istennek! – Bűnös telkekről beszélsz, Sophiel, nem pedig szentekről! – jegyezte meg Elijah, és úgy láttam, szórakoztatja, hogy mérgesnek lát. – Ugyan, Elijah, ki dönti el, hogy ki bűnös, és ki nem az? – támadtam rá, mert ingerelt az a gőg, amellyel saját látásmódját képviselte. Elijah azonban leállított. Finoman megfogta az ökleimet és maga felé fordított. A kezembe adta a poharamat, amit vitánk hevében letettem, és szelíden megcirógatta az arcomat. – Kérlek, idd ki azt a bort, jót fog tenni! – javasolta, majd a kandallóhoz sétált, és néhány vaskos fahasábot dobott a tűzre. – Nehéz nap van mögöttünk. Magam sem értem, miért, de szó nélkül engedelmeskedtem. Gondolkodás nélkül megittam az áfonyabort. Meglepően édes volt, s a hatását szinte azonnal éreztem. Először kellemes tűz, majd borzongató hidegség áradt szét az ereimben, és úgy éreztem, egy pillanat alatt minden búm s bánatom elszáll. Kissé kába lettem, olyan volt minden, mintha álmodnék. Kérdőn néztem Elijahra, aki a kandalló előtt állva, a ropogó tűz
fényéből figyelte minden mozdulatomat. Csak néztem őt, és a testemet lassan perzselő vágy töltötte meg. – Elijah, mit itattál velem? – kérdeztem lángra gyűlt arccal, mert úgy éreztem, messziről lerí rólam, mi jár a fejemben. – Egy régi áfonyabort – felelte könnyedén. – De mit tettél bele? – Semmit az égvilágon – válaszolta kurtán, ám észrevettem, mily kíváncsian szemléli a bennem dúló háborúkat. – Miért, mit érzel, Sophiel? – Semmit – blöfföltem ügyetlenül, és ócska hazugságomon magam is felnevettem. Nem mondhatom el neki, hogy vonzódom hozzá. Az ital azonban minden perccel erősebben hatott rám, szinte kényszerített, hogy színt valljak. Iszonyúan restelltem magam, hiszen sohasem voltam még szerelmes, és úgy sem kívántam még férfit, ahogy a földi asszonyok szokták. Egészen ezidáig. Nem bírtam levenni a szemem Elijahról, aki türelmesen nézett rám, és úgy tűnt, mintha várna valamire. Kicsit szédelegtem, ám egyre magabiztosabbnak éreztem magam, ezért újra faggatózni kezdtem. – Elijah, ebben a borban volt valami... Mit nem mondtál el nekem? – Úgy tartják, az Őszinteség Bora kimondatja velünk mindazt, amit a lelkünk legmélyén rejtegetünk – felelte mosolyogva a Sötét Angyal, ám meg sem moccant, s a tűz mellől fürkészte arcomat, amely egyre jobban égett az ital hatásától vagy talán a visszafojtott
érzelmektől, amelyeket már nemigen tudtam féken tartani. – A titkaimat akarod tudni? – nevettem el magam kissé tompán, és Elijah sápadt arcába néztem, amely oly szép és magával ragadó volt, hogy beleszédültem a látványába. – A legsötétebbeket – válaszolta Elijah kisfiús mosollyal a szája szegletében, és várakozón nézett rám. – Látni akarom, hányadán állok veled! Szavai derűs ábrázata ellenére vészjóslóan csengtek, és egy pillanatra felmerült bennem, hogy mi van akkor, ha mégsem azt hallja majd tőlem, amit valóban tudni szeretne? Ha nem a szívem titkaira, hanem a stratégiai tervekre kíváncsi, vagy a csapataink gyengeségeire? De nem tudtam már tisztán gondolkodni, mert a testem s a lelkem egyre csak őt követelte. Mondd meg neki! Áruld el az igazat! – susogták a fejemben a láthatatlan kis szörnyecskék, és bármennyire is küzdöttem ellenük, éreztem, hogy a különleges, sötét ital átveszi felettem az irányítást, és kimondatja velem mindazt, amit magamtól sosem árultam volna el. – Azt...hiszem... szerelmes vagyok beléd – suttogtam alig hallhatóan, majd a padlót bámulva szégyenemben elsírtam magam. Elijah oly hirtelen termett mellettem, hogy a lélegzetem is elakadt. Hatalmas tenyerével letörölte a könnyeimet, és magához húzott. Úgy kapaszkodtam széles vállaiba, mint valami mentőövbe, s már semmi másra nem vágytam, csak az ölelésére. Hátrasimitott a homlokomból egy hosszú hajtincset, majd maga felé fordította az arcomat, és mélyen a szemembe nézett. Sötétkék gyémántíriszében titokzatosságot és leírhatatlan
mélységet láttam. Egyszerre mindennél jobban vágytam arra, hogy az övé lehessek. Meseszép, férfias szája lágyan ért hozzám, talán túlontúl finoman is, mintha attól tartana, hogy ellenállásba ütközik, ám amint megérezte ajkam válaszát, még erősebben szorított magához, és szenvedélyesen csókolni kezdett. Megállt az idő, és úgy éreztem, atomjaimra hullok a boldogságtól. Soha nem gondoltam, hogy a csókolózás olyan földöntúli örömöt okozhat, amelyről még csak álmodni sem mertem. Miközben ölelkeztünk, lassan felemelt, a karjaiban az ágyhoz vitt és óvatosan a vörös brokát párnákra fektetett. Egy pillanatra sem engedett el, s miközben egyre vadabbul csókolt, tenyerével végigsimította a ruhámból kivillanó meztelen bőrömet. Egy pillanatra megdermedtem az újszerű helyzettől, és a rám nehezedő, izmos férfitest rajongó érintésétől. Kifulladva felnyögtem, ő azonban félreértette a reakciómat, s zihálásomat látva még jobban elöntötte a vágy. Szenvedélyesen belemarkolt hosszú hajamba, és még elszántabban akart engem. Már nem finomkodott, csak ölelte, csókolta a karjaiba olvadó testemet, és miután egy mozdulattal letépte rólam a ruhám alsó részét, magára húzta a combjaimat. Megrémültem a folytatástól, de Elijah acélos teste alatt moccanni sem tudtam. Sötét haja az arcomba hullott, s miközben egyre csak csókolt és ölelt, módszeresen letépte rólam a ruha többi részét is. Erőtlenül tiltakozni kezdtem, ám a Sötét Angyal nem vette észre a vágy hevében. Csillapíthatatlan tűzben égett, s már semmi mást nem akart, mint szeretkezni velem. Féktelen szenvedéllyel csókolt szájon újra és újra, majd forró ajkaival lejjebb vándorolt a nyakamon, fedetlen kebleim felé. A karjaim tehetetlenül csúsztak le széles
vállairól, majd arcomba temetkezve sírni kezdtem. Elijah azonnal elengedett, és megdöbbenve hajolt fölém. – Sophiel! Mi a baj? Nem tudtam válaszolni, csak zokogtam, mint egy gyerek, és igyekeztem eltakarni pőre testemet. Azonnal megértette, mi a bajom, s miután felült, felém nyújtotta fekete ingét. Belebújtam a hűvös, esőillatú ruhadarabba, s hagytam, hogy a karjaiba vegyen. – Ne sírj, kérlek! – simogatta meg a hajam. – Én... csak... – próbáltam elmondani, mit érzek, de nem sokra jutottam. – Semmi gond! – ölelt még szorosabban magához. – Sejtettem, hogy még nem volt részed ... hmm... efféle földi örömökben. – Nem igazán – hüppögtem elesetten. – Sajnálom, hogy így lerohantalak! Több időt kellett volna adnom neked – mondta összevont szemöldökkel, majd lemondóan fújt egyet – ... olyan észbontóan szép vagy, hogy elveszítettem a fejemet. A szavaitól melegség járta át a szívemet, és lassan megnyugodtam. Hozzábújtam, miközben átöleltem a nyakát. Az érintésemtől finom borzongás futott végig kemény izmain, mire egymásra néztünk, s ő elmosolyodott. – Soha többé nem bántalak... ezt tudnod kell – mondta, miközben arcán megjelentek azok a kisfiús gödröcskék, amiket annyira szerettem. Óvatosan a párnák közé fektetett, majd fölém hajolt, és finoman, mintha csak egy látomás volnék, szájon csókolt.
XXVII. FEJEZET
A fehér boszorkány Másnap reggel szokatlanul vidáman ébredtem. Elijah nem volt velem az ágyban, de még mindig éreztem magamon a semmihez sem fogható illatát, érintését és csókjának ízét. Boldog voltam, elmondhatatlanul boldog, és olyan mély érzések kavarogtak bennem, mint létezésem során korábban sohasem. Ez lenne hát a szerelem? – mosolyodtam el a takaróm alatt. Nem csoda, hogy annyi művészt megihlet, hiszen teljességet ad a léleknek, és ahogy jellemezni szokták: szinte szárnyakat ad. Ezen a hasonlaton hangosan felnevettem, hiszen én magam is szárnyas lény voltam, még ha idelent emberi alakot öltöttem is. Lassan kikászálódtam az ágyból, és a kövekkel borított fürdőhelyiség felé vettem az irányt. Még mindig Elijah fekete ingét viseltem, s ez jó érzéssel töltött el. Ahogy végigsimítottam a finom szöveten, felelevenedett előttem az előző éjszaka minden Pillanata, és tetőtől talpig beleborzongtam az emlékekbe. Egy kissé elbizonytalanodtam. Lehet, hogy engednem kellett volna? Vajon miért tartok olyasmitől, amit halandó nők naponta átélnek? Beszélnem kell valakivel erről, aki előtt nem szégyen, hogy én... Halkan kopogtattak. – Tessék! – kiáltottam ki jókedvűen, mire kinyílt az ajtó és Rob szőke feje bukkant fel a résben.
– Miranda szeretne a Kisasszonnyal találkozni! – jelentette! majd udvariasan meghajolt. – Ha megengedi, a fürdőbe kísérem. – Köszönöm, Rob, nagyon kedves Öntől! – válaszoltam kedvesen. – Mindjárt jövök! Elindultam a katona felé, amikor észrevettem, hogy egy levél hever a kerek asztalon, ahol előző este a borospoharakat hagytuk. Most egy tál gyümölcs illatozott rajta, s mellette egy krémszínű papír, gondosan összehajtva, s rajta a nevem Sophiel. Leültem, és elolvastam az Elijah lendületes kézírásával írt sorokat.
"Sophiel, Egy kis ideig nélkülöznöd kell a társaságomat, ugyanis a hajnali órákban támadás érte a birtok északi frontját. Az ellenség lemészárolta az ott állomásozó katonáimat, valamint a peremvidéken élő családokat. Az embereim szerint nem kizárt, hogy további rohamokra is számíthatunk, ezért odamegyek rendet tenni. Kérlek, bármi történjék is, maradj Róbert közelében! Melléd rendeltem egy osztaggal együtt, vigyázni fognak rád, amíg visszatérek. S hogy a kérdésedre válaszoljak (mert biztos vagyok benne, hogy tudni akarod), igen, a Térítők voltak azok. Látod, hogy semmiben sem különböznek tőlünk? Talán csak annyiba hogy ők Isten nevében gyilkolnak... Még mindig annyira jónak látod őket? Kérlek, ne csinálj semmi meggondolatlanságot! Estére újra veled leszek! Elijah"
Többször végigolvastam a sorokat, és megdöbbentem e hírek hallatán. A Térítők valóban nagy erőkkel pusztították a Sötét Angyalokhoz tartozó katonákat és a birtokaikhoz csapódó népet, ám eddig sosem gondoltam bele, hogy ők ugyanúgy kérdés nélkül gyilkolnak, mint az ellenségeink. Én is ezt tettem eddig, ám most, hogy fizikailag kétségkívül a másik oldalra kerültem, elbizonytalanodtam, és saját szavaimat hallottam visszacsengeni. „Ugyan, Elijah, ki dönti el, hogy ki bűnös, és ki nem az?” Elszégyelltem magam a történtek miatt. Vajon gyerekek is odavesztek? Ártatlan nők és az életüket becsületben leélt idős emberek? Bűnösnek találtattak, mert Elijah birtokán éltek? A gyomrom összerándult, és szédülni kezdtem. Magam is tudtam, hogy a Sötét Angyal birtokán nemcsak élőhalottak, hanem szép számmal emberek is éltek, és egyáltalán nem voltak mind elveszett lelkek. Inkább kiábrándultak, megkeseredettek valami miatt, de ettől még nem voltak rosszak. Hogy időnként elfordultak Istentől? Igen, meglehet, de a megingás nem bűn, hisz a Jóisten mindig visszafogadja az eltévelyedett bárányokat. Kivéve, ha idő előtt lemészárolják őket a Térítők. De miket is beszélek? Kezdek egészen olyan lenni, mint ők. – Kisasszony, valami baj van? – szólt be Rob az ajtó mögül, mire ráébredtem, hogy azóta is rám vár. – Ó, nem, elnézést, máris jövök! – szabadkoztam, és miután a levelet gondosan egy vastag, aranyszélű könyv borítójába rejtettem, kiléptem a folyosóra.
Elijah komolyan vette a védelmemet, ugyanis a testőröm mögött nem kevesebb, mint két tucat katona sorakozott fel, s amint láttam, mind a legjobb harcosok közül kerültek ki. Hát ilyen veszélyben forognék? – tűnődtem mosolyogva a túlzottnak látszó óvintézkedés láttán, majd elindultam a szőke katona után. – Rob, mondja csak, merre megyünk? – érdeklődtem, amikor láttam, hogy nem a fürdő felé vezet, amit eddig is használtam. – Ne haragudjon, hogy nem szóltam előbb! – mondta zavartan a katona. – Miranda nem használhatja az Úr fürdőjét, ezért önt kísérem át a lányok részlegébe, a vár másik szárnyába. – Értem – hümmögtem, és szó nélkül követtem a magas szőke férfit, de aztán arra gondoltam, kifaggatom a történtekről. – Rob, tud valamit a reggeli zavargásokról? – kérdeztem kíváncsian. – Nem tudom, hogy beszélhetek-e róla, Kisasszony – felelte, és hátracsapva csuklyáját, megvakarta kócos, szőke fejét. – Valós veszélyben vagyunk? – tudakoltam. – Csak ennyit szeretnék tudni. – Nem, itt, a várban nincs mitől tartania! – nyugtatott meg Rob. – Sokan vagyunk, és ide, a falak közé még soha, senkinek nem sikerült beférkőznie. Köszönöm – feleltem. – Ez igazán megnyugtatóan hangzik. Meglehetősen sokat gyalogoltunk a várkastély végeláthatatlan folyosóin, és miközben a falakat díszítő festményeket és fegyvereket nézegettem, arra gondoltam,
hogy alaposan félreismertem a Földön dúló háborús viszonyokat. Mindig azt képzeltem, mi vagyunk a jók, s a bukott angyalok a rosszak, ám már korántsem voltam olyan biztos az igazamban. Nem sokkal később megérkeztünk, s bár sosem jártam korábban itt, a díszesen faragott, fehér kőkapuk láttán azonnal tudtam, hogy itt lakhatnak Elijah asszonyai. Még gondolatban is fájt ez a kifejezés. A főbejáraton belépve a vár többi részétől merőben különböző hangulatú helyen találtam magam. Mintha egy keleti csodapalotában jártam volna: mindenütt virágzó növényeket láttam, csobogókat, íves folyosókat és magas, ovális formájú, liliomokkal díszített fehér ajtókat, rajtuk a szobákban élő kurtizánok neveivel. Te jó ég, mennyien lehetnek! – futott át az agyamon, ám gyorsan elhessegettem magamtól a gondolatot, nehogy utánaszámoljak, hogy Elijahnak hány nővel lehetett már dolga. Nem számít! Ez a múlt. Én pedig a jelen vagyok. És ebben maradtam magammal. – Sophiel! – futott elém könnyű léptekkel Miranda. – De Örülök, hogy eljöttél! Majd Rob felé biccentett. – Köszönöm, hogy elhozta őt ide! – Kérem, nagyon szívesen! – mosolygott rá a katona. Nem tudtam nem észrevenni, mennyire elpirult Miranda amikor Robertre nézett, és mintha Rob is más szemmel pillantott volna a cserfes, rövid hajú, babaarcú lányra.
De Miranda már húzott is maga után, a medencék ahol a levegő nehéz volt a víz felett keringd párától. A katonákat magunk mögött hagytuk, de fél szemmel még láttam, amint tábort vernek az íves kapuk alatt, és biztosítják az ide vezető folyosót. – Gyere, Sophiel! – hívogatott a barátnőm. – Citromos fürdőt készíttettem magunknak! – mondta mosolyogva, és egy félreeső medencére mutatott. A fehér márvány mögött gőzölgő víz tetején megannyi citromkarika és több tucat parányi sárga virág úszkált, az illatuk betöltötte a teret. – Meglátod majd, mennyei lesz! – kacagott Miranda, és ledobta magáról a fürdőlepedőt, majd a vízbe ereszkedett. – Gyere már, mire vársz? – kérdezte huncut mosollyal a szája szegletében. – Rendben! – egyeztem bele. Ezzel levettem én is magamról a köpenyt, és miután egy cselédlány ügyesen feltűzte a hajamat beleereszkedtem a citromoktól illatozó fürdőbe, ám sebesült karomat végig kitartottam a vízből, ahogy Margarita javasolta. – Nem túloztál! – nyújtóztam el. – Ez a fürdő valóban mennyel Egyszerre nevettünk fel a hasonlatomon, s a hangunk csilingelve töltötte be a fürdő feletti, gazdagon díszített kupolát. Hetek óta először éreztem magam kiegyensúlyozottnak és boldognak. Már az sem bántott, hogy megbélyegzett kurtizánként üldögélek Elijah háremében egy valódi örömlánnyal. Mirandát a múltja ellenére sem tartottam rossznak, noha pontosan tudtam, bűnt követett el, amikor önkényesen elvette megkínzója életét. Természetesen ez nem mentette fel a bűne alól,
valamiért azonban mindig úgy gondoltam rá, mint áldozatra, s nem, mint gyilkosra. A szomszédos medencékből lányok nevetése hallatszott. Legalább két tucatnyian lehettek. Játszottak, beszélgettek, viccelődtek. Ha nem tudtam volna, hogy valójában egy háremet látok, azt hittem volna, hogy valami népszerű és igen elegáns fürdőhelyen járok. De erre nem szabad többet gondolnom! A féltékenység kínzó emberi érzés, amitől valamilyen módon meg kell szabadulnom. – Sophiel! – úszott mellém Miranda, és hozzám hasonlóan a medence peremére támaszkodott. – Nem akarok tolakodó lenni, de lassan kilyukad az oldalam a kíváncsiságtól. Pontosan tudtam, mit akar kérdezni, de azért úgy tettem, mintha nem érteném. – Mire vagy kíváncsi? – kérdeztem tettetett meglepettséggel, de elnevettem magam. Miranda kedves lány volt, és mindig segítőkész, ha rólam volt szó. Bíztam benne, s tudtam, neki bármit elmondhatok. Sőt, talán épp ő lesz majd az, aki segít nekem. – Hát az éjszakádra! – mondta nagy szemekkel. – Milyen volt? – Nem is tudom – vívódtam magammal, hogy mennyit áruljak el neki. – Mesésen indult, de aztán... – Nem értelek – vágott közbe Miranda. – Mi az, hogy „de aztán”? Mi történt? – ... khm... én nem tudok erről beszélni! – suttogtam, mert úgy vettem észre, hogy többen is kíváncsian hallgatják a beszélgetésünket.
– Miért nem tudsz? – kérdezte megdöbbenve Miranda, majd kis idő múlva fény gyúlt a szemeiben, amikor megértette. – Te jó ég! Sophiel, te érintetlen maradtál! Szégyenkezve sütöttem le a szemeimet, éreztetve a barátnőmmel, hogy nekem erről a témáról nehezemre esik beszélgetnem. Szerencsére Miranda nagyon könnyed és vidám természetű lány volt, nem akadt fent azon, hogy magára maradt a kérdéseivel, így aztán mesélni kezdett. Elmondta, amit tudnom kellett, miközben egyre mélyebbre süllyedtem a citromos vízben, hogy elrejtsem rákvörösre vált arcomat. – Sophiel, ne viccelj már! – húzott ki Miranda a vízből. – Most már mindent tudsz. Miért vagy úgy oda? – Zavarba hozol – feleltem őszintén. – Miért, ti, angyalok odafent nem... – Nem, soha – fejeztem be a fel sem tett kérdést. – De miért nem? – Mert nem. – Soha? – Soha. – És nem hiányzik? – kérdezte meglepetten. – Miért hiányozna olyasvalami, amit sosem próbáltam? – kérdeztem vissza mosolyogva. – Ez igaz – felelte elgondolkodva. – De mi lesz, ha majd visszamentek? – tette fel azt a kérdést, amit ez idáig magamnak sem mertem feltenni. – Nem tudom – feleltem tompán, hiszen biztos voltam benne, hogy soha többé nem tudnék már Elijah szerelme nélkül létezni. A Fehér Fák Ligete, bármennyire is szerettem, kicsire zsugorodott, s a Sötét Angyal csókjaira és érintésére gondolva szárnyaim sem hiányoztak már.
S hogy mi lesz majd eztán velem? Fogalmam sem volt, de szívem oly boldogan dobogott a szerelemtől, hogy nem is akartam ezen rágódni. Majd végiggondolom mindezt, ha muszáj lesz. S ezzel lezártnak tekintettem a témát. – Sophiel! – Miranda hangja figyelmeztetően csengett. – Az egész kötésed elázott! Le kellene venned, mielőtt elfertőződik! – Ó, észre sem vettem! – ocsúdtam fel az álmodozásból, és finoman meglazítottam a víztől elnehezedő gyolcslapokat fedő kötést, majd óvatosan lecsúsztattam a karomon. Egyszerre szisszentünk fel, amint megláttuk a heget – De hát ez teljesen begyógyult! – meredt a karomat díszítő szabályos E-betűre Miranda. Engem is meglepett a látvány, bár sejtettem, hogy Elijah valamit művelt a karommal, mivel a Bélyegzési Ceremóniát követően néhány órával később felébredtem, és semmilyen fájdalmat nem éreztem. – Azt hiszem, mi angyalok gyorsan gyógyulunk – fedeztem a Sötét Angyal titkát egy kegyesnek mondható hazugsággal, ami olyan jól hangzott, hogy Miranda azonnal a szőnyeg alá seperte a témát. Ezután azonban én jöttem. – Miranda! – kíváncsiskodtam. – Van valami közted és Rob között? – De Sophiel! – mosolyodott el zavartan. – Micsoda kérdés ez? Tőled tanultam. – Tőlem? Hát mikor kérdezek én ilyeneket tőled? – Csak ilyeneket kérdezel – feleltem. – Szóval ki vele!
És erre Miranda, a mindig cserfes és laza Miranda zavarba jött. – Nem is tudom, mit mondjak neked! – kezdett bele, és úgy láttam, teljesen őszinte velem – de valóban, nagyon tetszik nekem ez a szőke fiú. – Cssssss! Miranda! Az ég szerelmére, kicsit halkabban! – csitítottam, mert a lányok közül megint néhányan a fülüket hegyezték. – Ez igaz? – – Különben miért mondanám? – bólintott Miranda. – És Rob? – faggatóztam tovább. – Azt hiszem, ő is vonzódik hozzám. – suttogta Miranda, és fülig vörösödött, ami korábban egyáltalán nem volt jellemző rá. – Elijah tudja? – kérdeztem rá egy igen lényeges pontra. – Nem, de szerintem ő nem is bánná. Mindig rendes volt velem, és lássuk be, amióta te feltűntél a színen, feleslegessé vált az ittlétünk. Elkerekedett szemekkel, és egyre gyorsabban lüktető pulzussal hallgattam Miranda szavait. – Már nem jár hozzátok? – tudakoltam alig palástolt izgalommal. – Nem. Szerintem szerelmes lett beléd – suttogta halkan, és végigsimította az arcomat – és én ennek nagyon örülök, ezt tudnod kell. A dolgok sohasem történnek véletlenül. Szólni sem tudtam attól a megdöbbent örömtől, amely keresztül-kasul átjárta szívemet. De titkomat meg kellett tartanom, ezért ahelyett, hogy világgá kürtöltem volna boldogságomat, a kezeimbe temettem arcomat, és jó alaposan megmostam az illatos, citromos vízzel, hogy
ezzel is enyhítsem a lassan állandósulni látszó arcpíromat. Kisvártatva mindketten kiszálltunk a fürdőből, és két egymás melletti fésülködőasztalhoz ültünk le a helyiség másik végében, ahol cselédlányok vártak, hogy segíthessenek összekészülni. Gyorsan szárazra töröltek, és egy-egy lepedőbe csavartak minket. Gyere, Sophiel, válassz valamit magadnak! – hívott Miranda, majd egy öltözőbe húzott. A szobában mindenütt ruhák lógtak különféle méretekben, fazonokban és színekben. Alattuk több sorban cipők és csizmák, papucsok és saruk, a falak mentén elhelyezett szekrényekben pedig ékszerek sorakoztak. Elijah bőkezűen bánik veletek... – jelentettem ki a káprázatos öltözetek láttán. Azért ne tévesszen meg a pompa és a csillogás, hiszen ezeket mind ml készítjük, az ékszerek pedig egytől-egyig hamisak. Egy öreg ékszerész készíti őket nekünk, aki mestere az üvegek színezésének. – világosított fel Miranda. – Ezek üvegből vannak, csak olyan finom a megmunkálásuk és tiszta a színük, mintha valódi drágakövek lennének. Igazad van, tagadhatatlanul jobb sorunk van itt, mint bárkinek, aki ezt a foglalkozást űzi a világban. – A többi vezér is így bánik a kurtizánjaival? – kérdeztem csodálkozva. – Nem, csak hármuknak van ilyen komoly háreme – mondta meglepetten Miranda. – Nem tudtad? – Nem. És kik azok? – Elijah, Bardo és Fagus. Ők a legrégebben idelent élő angyalok, a többiek csak később érkeztek, és sosem szimpatizáltak túlzottan az efféle „földies fertővel",
ahogy Azrael fogalmazott – utánozta a szigorú angyalvezér hangját Miranda. – No és mit tudsz Mizarielről? – kérdeztem oly könnyedén mintha nem is nagyon érdekelne a válasza, miközben kiválasztottam egy sötétzöld, hosszú ruhát, amely végre eléggé zárt volt ahhoz, hogy jól érezzem magam benne, ráadásul hosszú ujjai eltakarták a sebhelyemet és a karperecemet, s ettől különösen csinosnak találtam. Miranda a személyiségéhez remekül passzoló narancssárga ruhát választott, ami gyakorlatilag csak néhány fátyolból és megannyi gyöngyből állt. – Mit gondolsz, ez milyen? – billegett a tükör előtt. – Hát, nem sokat bíz a fantáziára... – Ugyan Sophiel, ne légy már ennyire prűd! – kacagott fel Miranda. – Végtére is kurtizánok vagyunk! – Hát persze – hagytam rá, és leültem egy székre, míg az egyik cselédlány gyors mozdulatokkal átfésülte a hajam, és bájos frizurát készített nekem. – Mizariel egy boszorkány – jelentette ki Miranda, miközben egy nagy dobozból krémeket vett elő, s intett a szolgálólánynak, hogy elkezdheti kezelni a bőrét. – Boszorkány? – hüledeztem. – De hisz ő angyal! – Átvitt értelemben értettem – magyarázta Miranda. – Gonosz egy perszóna, az biztos. Állítólag attól lett ilyen elviselhetetlen, hogy visszautasították a szerelmét, amely egykoron létezett, de mára hamvaiban halt el. Kérdeznem sem kellett, azonnal tudtam, ki lehetett a fekete nő vágyainak tárgya. – Elijah. – Pontosan – bólintott Miranda. – Azt beszélik, hogy annak idején Mizariel kizárólag Elijah miatt szállt
alá. Egy ideig együtt voltak idelent, a Földön, de aztán szakítottak, és Elijah a maga életét kezdte élni, Mizariel pedig valósággal beleőrült a féltékenységbe. El tudtam képzelni, milyen érzés lehet elhagyatottan Elijah után búsulni, és ettől Mizariel már nem is tűnt olyan gonosz teremtménynek, amilyennek először láttam. Tehát ezért gyűlölt engem már az első pillanattól kezdve! – hasított belém a gondolat. Elijah megkülönböztetett figyelemmel bánt velem, s ez szemet szúrt a gyűlölködő nőnek. Minden világossá vált előttem. Mizariel még mindig nem tett le arról, hogy egy nap visszaszerzi magának a férfit, akiért mindent eldobott. Gondolataimból hangos kiabálás riasztott fel. – Tűz van! – hallottam valahonnan a távolból. – Mindenki hagyja el a fürdő területét! Katonák özönlöttek a medencetérbe, és a sikoltozó lányokat kisegítették a vízből, majd a folyosókra terelték őket. Mindent sűrű füst árasztott el, ám a tüzet sehol sem láttam. Miranda megfogta az egyik kezemet. – Sophiel, ne veszítsük el egymást! – kiabálta a hangzavarban. Hirtelen egy ismerős arc bukkant fel mellettem, és erősen megragadta a másik kezemet. Robert volt az, és fennhangon parancsokat osztott embereinek. – Szüntessétek meg a füst forrását! Használjátok a medencék vizét az oltáshoz! Majd felém fordult, és a füstfelhőn át biccentett. – Kisasszony, maradjon szorosan mellettem, amíg ki nem jutottunk innen!
Rendben! – bólintottam. Elindultunk a folyosón, de ekkorra gyakorlatilag az orrom hegyéig sem láttam. A hátunk mögötti kiáltások lassan halálsikolyokba váltottak át, és éreztem, hogy valami nincs rendben. A gyomromat összeszorította a félelem, miközben gyakorlatilag vakon bukdácsoltam előre a füstben. Nem is füst volt ez hanem valamiféle mágikus köd, döbbentem rá hirtelen, hiszen a füsttől megfulladtunk volna, de legalábbis ilyen mennyiségtől fulladozva köhögnünk kellett volna. – Rob! – szorítottam meg a katona kezét, mire arcának körvonalait véltem kirajzolódni magam mellett. – Ez valami varázsköd! Nincs tűz, ez csapda! A Térítők bejutottak a várba! – Az nem lehet! – mondta megdöbbenve, de azonnal reagált. – Mindenki a lépcsőkhöz! – harsogta. – Menjetek le, és az első ajtón ki, a szabadba! Gyerünk! Igyekezzetek! Majd éles, suhogó hangot hallottam, és láttam, amint Rob előhúzza a kardját, és a mögöttünk négyes sorokban felsorakozó katonák is ezt teszik. Ennek a fele sem tréfa! – gondoltam ijedten, és megszorítottam Miranda félelemtől kihűlt kezét. – Gyere közelebb! – súgtam neki, és belekaroltam, így legalább a ruhája szegélyét láttam. Lassan haladtunk az egyre átláthatatlanabbá váló ködben, és már biztos voltam benne, hogy itt valami nagyon csúnya dolog történik. A sikolyok és a nyögések, valamint a küzdelem tompa puffanásai egyre közelebbről hallatszottak, és rádöbbentem, hogy a ködben láthatatlan öldöklés folyik. A következő pillanatban megcsúsztam, –
és ha Rob és Miranda karja nem tart vissza, nyilvánvalóan el is esek, de így csak térdre zuhantam. Addigra már a többiek is érezték, hogy a kerengő köve, amely a lépcsőházba vezetett oly csúszóssá vált, mint a jég, és akadályok borítják. – Állj! – szólt hangosan Rob, mire mindannyian megtorpantunk. Óvatosan lehajolt a földre, hogy szemügyre vegye, mi okozza a fennakadást, majd fakó hangon megjegyezte: – Vér. Vérben úszik a föld, halottak hevernek mindenütt... Szavai hallatán kitört a pánik, és az előttünk sodródó lányok közül többen sikítozva futni kezdtek a semmibe, hiába próbálták visszatartani őket a katonák. A köd egyre csak nőtt, a dulakodás zaja pedig egyre erősödött, ám látni továbbra sem láttunk semmit. – Maradjon szorosan mögöttem! – utasított Rob, és karjával a háta mögé tolt Mirandával együtt. Hátul továbbra is katonák védtek minket, ez mindenesetre megnyugtató volt. Más körülmények között talán örültem volna a Térítők megjelenésének, ám most ugyanúgy rettegtem tőlük, mint az ellenségeik, akik – a lábaink elé kerülő akadályok sűrűsödéséből ítélve – egyre fogyatkoztak. Én is ellenség vagyok – döbbentem rá némán, és mély szomorúság árasztotta el a lelkemet. Úgy fogok meghalni, hogy el sem búcsúzhattam Elijahtól. Időközben tovább sodort minket a tömeg, és a lépcsőn lebotorkálva egy kicsit szellősebb oldalfolyosóra értünk. Itt már jobbak voltak a látási viszonyok, a köd ugyanis felhígult, és így négy-öt méterre is elláttunk.
– Tűnjünk el innen! – suttogta Rob, és a konyha irányába mutatott, ahonnan már nem volt messze a kertbe vezető kijárat. Megmarkolta a karomat, én pedig Mirandát, és együtt futottunk a menedék irányába. Egy vérfagyasztó sikoly azonban megállásra késztetett mindhármunkat, így megtorpantunk. A lányok nagy része nem törődve Rob utasításával, a másik irányba kezdett el szaladni, és egyenesen a Térítők csapataiba futott, akik könyörtelenül végeztek a katonákkal, a lányokat pedig a fal mellé állították. Nyelni sem tudtam a döbbenettől, és ösztönösen a fogságba esettek védelmére akartam kelni, de Rob nem engedett, s ujját a szája elé téve némán csendre intett. Hunyorogva meredtem a távolba, aztán észrevettem, amit Rob valószínűleg már sokkal korábban meglátott. A Térítők legalább tízszeres túlerőben voltak. A mieinket szinte mind egy szálig lemészárolták, csak két katona, és mi ketten Mirandával maradtunk sértetlenek – és mi is csak azért, mert Rob időben eltérített a pánikszerűen menekülő tömegtől. A Térítők közben körbevették a lányokat, és úgy láttam, utat engednek egy fehér szerzetesruhába öltözött férfinak, aki különös módon a hőség ellenére kesztyűt viselt. – Mit akar tőlük az a férfi? – suttogtam, mire Rob a fejével nemet intett, és az ajtó felé toloncolt Mirandával együtt, akinek görcsösen markoltam a kezét, nehogy elszakadjon tőlem a nagy zűrzavarban. A kijárat felé sodródva sem tudtam levenni a szemem a fehér ruhás alakról, aki egy hatalmas fakeresztet tartott az egyik lány elé, és úgy tűnt, mintha valamiféle dallamos szónoklatot mondana, mire a lány térdre esett, és zokogva kegyelemért kezdett könyörögni. Azonnal rádöbbentem,
hogy ezek nem megtéríteni, s még csak nem is rabul ejteni, hanem kivégezni akarják a fogságba esett kurtizánokat. A felháborodástól ökölbe szorult a kezem, és megindultam feléjük, de Rob nem engedett. A falhoz nyomott, és befogta a szám, majd a fehér ruhás hóhérra mutatott. Az lassan levette a kesztyűjét, és a kurtizán felé nyúlt Csupasz kezével megérintette a lányt, mire az egyszerűen sóbálvánnyá vált! Velőtrázó sikolyok visszhangjai árasztották el a várat, s a lányok menekülni próbáltak, ám a csuhás sorra beérte és kővé dermesztette őket. Soha életemben nem láttam még ilyen borzalmas dolgot, és már értettem, miért fogta be Robert a számat. Nem kellett többet győzködnie, minden erőmet összeszedve rohantam ki a kertbe. Szerencsére az udvaron nyoma sem volt az ellenségnek, így a magas bukszusok között a lovarda felé lopakodtunk, majd a tiszta terepen szaladni kezdtünk. Az épület túlsó felén egy maroknyi személyzetbe és néhány egérutat nyert lányba futottunk, így mire beértük a lovakat, szép számmal összegyűltünk, de néhány katona kivételével mind fegyvertelenek voltunk. – Mindenki pattanjon lóra! – adta ki az utasítást Robert, és elégedetten nyugtázta, hogy ezúttal nem kellett elismételnie a kérést – Sóbálvánnyá váltak mindannyian! – motyogtam Mirandának, aki rá nem jellemző módon könnyes szemekkel meredt a messzeségbe, és úgy tűnt, katatón állapotba került – Azt hiszem, sokkot kapott! – jegyezte meg Rob. – Vigye magával! – kérleltem a szőke katonát – Jó lovas vagyok, szorosan maguk mögött leszek!
– Rendben! – biccentett a férfi. Miranda mögé ült egy sötétbarna ménre, és maga előtt terelve kihajtotta a lovakat a karámból, majd az erdő felé irányította az embereket. Egy hatalmas fekete paripát választottam, amikor észrevettem, hogy a nyeregtáska alatt megcsillant valami. Egy vastag bőrlapokba csavart görbe szablya volt, amely vészjóslóan ragyogott. Gondoltam, még jól jöhet, ezért kivettem, és a bőrpántja segítségével átlósan átvetettem a hátamon, mielőtt kivágtattam volna a nagykapun. Aztán meghallottuk az üvöltéseket. Alig egy mérföldnyire távolodhattunk el a vártól, amikor a Térítők a fehér csuhás hóhérral az élen utánunk eredtek, és az iramukat látva nem volt kétségem afelől, hogy nemsokára beérnek minket. – Gyorsabban hajtsátok azokat a lovakat! – ordította Rob, és kardjával minden lóra ráhúzott egy nagyot ösztönzésül. – El kell tűnnünk a Térítők elől! A lovak irtózatos tempóban vágtáztak, s minden erőmre szükségem volt, hogy le ne essek a hatalmas fekete lovamról, aki az élmezőnyben dübörgött. Beértünk az erdőbe, és tovább menekültünk. A fák sűrűjében némi előnyre tettünk szert, és már-már úgy tűnt, leráztuk üldözőinket, amikor egyszer csak felbukkantak előttünk az úton. – Vissza! – kiabálta az egyik katona. – Szemből is jönnek! Irányt váltottunk és nekiiramodtunk, ám a másik hányból is elénk kerültek. – Csapda! – ordította egy másik katona, de ekkorra már mindannyiunk számára világossá vált, hogy bekerítettek bennünket.
– Ne mozduljanak! – parancsolt ránk Rob, és úgy láttam, Miranda is feleszmélt menekülés közben, és most riadtan meredt a fehér csuhás Térítőre, aki fakereszttel a kezében, csapata élén lovagolt. – Adjátok meg magatokat, hitetlenek! – harsogta messziről, és arra gondoltam, milyen jogon beszél így az, aki a puszta érintésével lányok tucatjait végezte ki az imént a szemem láttára. A szablya markolatára csúszott a kezem, és eldöntöttem, ez az alak nem fog hozzám érni. – Ti adjátok meg magatokat, akik Isten neve mögé bújva gyilkoltok és önbíráskodtok! – vágott vissza Rob. – Betörtetek Elijah birtokára, és embereket öltetek meg. – Megszabadítottuk gyarló lelküket a kárhozattól! – mennydörögte a csuhás, és leszállva a lováról egyre közelebb sétált hozzánk. Néhány élőhalott katona Rob elé lépett, és kardjaikat fenyegetően a fehér ruhás hóhérra fogták. Az ellenség sorain különös morajlás futott végig. – Nem lesz ez így jó – mormoltam magamban. – Nagyon nem. A csuhás egyre közeledett, Rob pedig megpróbált egyezkedni. – Fegyvertelen nők és szolgálók vannak velünk – kezdte. – Engedjétek elmenni őket, mi pedig felajánljuk magunkat értük! – Mindannyian a sötét erőket szolgáljátok, így mindegy, hogy van-e fegyveretek vagy nincs – szónokolt a csuhás. – A Pokolban van a helyetek! Az egyik katona erre előre lendült, ám mielőtt kardja elérte volna a szerzetesruhába öltözött Térítőt, annak keze is lecsapott. Csak egy pillanatra ért a katonához, az
mégis azon nyomban hófehér sóbálvánnyá változott. Néhányan sikítani kezdtek, s a nők közül többen elájultak, én pedig megdöbbenve meredtem a csillogó szoborra, amely alig néhány másodperccel korábban még lélegző hús-vér ember volt. Rob nem bírta tétlenül nézni az egyenlőtlen küzdelmet, és nekilódult, nyomában a katonáival, ám a fehér csuhás ügyesen kitért előle, s bár csak egy kereszt volt nála, úgy pörgött-forgott az egymást kaszaboló katonák között, hogy mindig módja legyen megérintenie egyet-egyet a mieink közül. A csatazaj hamarosan elhalt, Rob vérbe fagyva feküdt a földön, s a katonáink sóbálványokká meredve álltak a csatatéren. – Te mocskos gyilkos! – visított fel mellettem az időközben teljesen magához tért Miranda, és futni kezdett a Térítők fehér hóhérja felé. – Ne! Miranda, állj meg!– ordítottam, ahogy a torkomon kifért, és a lovammal utána iramodtam, ám a hóhér gyorsabb volt nálam. Egy ugrással Miranda mellett termett, s csupasz kezével megérintette a karját. A barátnőm abban a minutumban sóbálvánnyá vált. Levegőért kapkodtam. Miranda meghalt. Meghalt, holott néhány másodperccel korábban még élt. Dobogott a szíve, szeretett, érzett és... félt. Vörös köd szállt a szememre, miközben láttam, ezúttal engem választott ki a csuhás. – Nocsak, egy elkárhozott angyal! – gúnyolódott, miközben lassan egyre közelebb sétált hozzám. Nem válaszoltam. A kezem megfeszült a görbe szablya markolatán, és felkészültem az összecsapásra. Nem láthatta, mire készülök, mert a pengeéles görbe szablya végig a hátam mögött lapult.
– Leszállsz a lovadról, vagy vele szeretnél közös műtárgyat alkotni a jövőben? – kérdezte epésen kacagva a csuhás. – Gyönyörű szobrot csinálok belőled, csak gyere ide hozzám! Ismét közelebb lépett, s ezúttal már karnyújtásnyi távolságra volt tőlem és a lovamtól. Minden idegszálam megfeszült, csak a megfelelő pillanatra vártam. Aztán a fehér boszorkány keze lassan a lovam felé nyúlt, mire hirtelen előrántottam a szablyát, és tiszta erőmből a vállára sújtottam. Az éles penge úgy választotta el a karját a testétől, mintha csak puha vajat szelt volna ketté. A csuhás megdöbbenve nézett lehulló karjára, s én kihasználva meglepettségét, lesújtottam a másik karjára is amely az előzőhöz hasonlóan tompa zajjal hullott az avarba. Az ellenség soraiban zúgolódás támadt, és mozgolódni kezdtek a katonák. A hóhér elkerekedett szemekkel állt előttem, s mindkét csonka vállából lüktetve lövellt ki a vére. Leszálltam a lóról, és elé álltam. – Nos, csuhás! – szóltam hozzá kimérten. – Fejes vagy fejetlen hulla szeretnél lenni? – kérdeztem tőle ugyanabban a stílusban, amellyel ő fordult hozzám, ám a hóhérban jóval több gonoszság volt, mint amennyit kinéztem belőle. – Öljétek meg a ribancot! – hörögte utolsó leheletével, majd arccal előrebukott az avarba, és többé nem mozdult. A Térítők megindultak felém, mire hátranéztem, hányan tudnak mellém állni a küzdelemben. Mindössze egy élőhalott és két eleven katona sorakozott fel mögém, és kardjaikat kivonva várták a nem sok jóval kecsegtető ütközetet.
Itt a vége – gondoltam. Sokszoros túlerőben vannak, mi pedig mindössze négyen. Két kézzel megmarkoltam a még mindig véresen csöpögő szablyámat, és felkészültem a harcra. A következő pillanatban ádáz csata kezdődött. Fegyverem igencsak hatékonynak bizonyult: a nekem támadó ellenséget úgy vágta miszlikbe, mint a rongybabákat. Társaim azonban nem voltak ilyen sikeresek, kettejüket néhány perc alatt lemészárolták, s már csak egy katona volt talpon. Ám ekkor hirtelen pokoli surrogás és vijjogás hangzott fel, s a szélrózsa minden irányából sahranok tűntek fel. Kérdés nélkül kapták el a minket egyre inkább hátra szosorban a színes fényekkel teli üvegek, ám a küzdelem hevében nem tudtam sajnálni ellenségeimet. Ellenségeimet, akik néhány hete még a szövetségesem voltak – tettem hozzá magamban. Csak egy pillanatra nem figyeltem eléggé, és máris megtörtént a baj. Három Térítő egy mamutfenyő törzséhez tereli, majd egyszerre támadtak nekem. Két vágást ügyesen hárítottam, ám a harmadik penge mélyen a szablyát tartó alkaromba szántott, mire azonnal kihullott kezemből görbe kardom, és fegyvertelenné váltam. Elszántan néztem ellenségeim szemébe, ám még, mielőtt bármire is gondolhattam volna, észrevettem valamit a fejük felett, ami igen mély bizakodásra adott okot. A lángoló, nyolcágú korbács könyörtelenül csapott le az ellenségeimre, akik darabokra hullottak anélkül, hogy tudták VOLna, mi történt velük. Elijah olyan dühös volt, amilyennek még sohasem láttam. Sápadt arca elsötétedett a haragtól, miközben fekete lován, csuklyás köpenyében
felém vágtatott. Sötét pillantással mérte végig vérben tocsogó karomat majd lehajolt hozzám, és látva, hogy önerőből nem tudok felkapaszkodni hozzá, ruhámnál fogva felrántott a lovára. Maga elé ültetett, míg a másik kezében ismét a levegőbe lendült ostora. Az izzó fénynyalábok fehér sistergéssel tették a dolgukat, de úgy láttam, sosem ártanak a hozzánk tartozóknak. A lidércek sem tétováztak, s a Térítők száma megcsappanni látszott. Nem tudom, meddig tarthatott a küzdelem, de idővel csendesebb lett az erdő, elült a csatazaj, s nyomában apró neszek, nyögések és tompa puffanások hallatszottak mindenfelől. A Térítők kisebb csoportja feladta magát, ezek most megkötözve várták, hogy kivégzés helyett börtönbe szállítsák őket. Elijah leszállt a lováról, és lesegített engem is. – Mutasd a sebed! – szólt komor hangon, és láttam rajta, hogy nagyon felzaklatta, hogy olyan helyzetben talált rám, amire egyáltalán nem számított. – Ne haragudj, hogy elhagytam a várat! – mondtam, miközben felé nyújtottam a kezemet. – Ha jól emlékszem, erre az egyre kértelek meg! – felelte kimérten, miközben letépett egy darabot a ruhám aljából, és bekötözte vele a kezemet. Csapda volt, Elijah! – hallatszott a hátunk mögül, és az egyik földön fekvő, véres hajú katonában felismertem Robertet. Elijah azonnal mellette termett, és leghűbb embere mellé térdelt. – Én ... hoztam őt... ki ... a várból... a többiekkel együtt! – hörögte fuldokolva. Orrán-száján dőlt vér, és ahogy megpróbált feltápászkodni, észrevettem, hogy mély vágás szeli keresztül a mellkasát.
A Sötét Angyal is látta, hogy nagy a baj, ezért csendre intette a fiatal katonát Mellé térdelt szemeit behunyta, és halkan mormolta az Igét Róbert teste megrándult és már a füleiből is vér csordogált. Haldoklott. De Elijah nem adta fel. Megdörzsölte és a fiú fölé tartotta kezeit s úgy láttam, lassan halványzöld fény borítja be Robert mellkasát. A ragyogás erősödött, s a görcsös rángások csillapodni kezdtek. A seb lassan összezárult. Ezután végigfuttatta a kezeit a fiú mellkasán, majd kis időre megállapodott a szíve felett, végül az arca fölé helyezte tenyereit, és megvárta, míg a zölden csillogó fényözön tetőtől-talpig bevonja Robert testét. Végül befejezte az Igét és kezeit lassan elvette a katona fölül. Szájtátva álltam Elijah háta mögött, és láttam, amint Robert arcszíne lassacskán visszatér, s légzése egyenletessé válik. A fiatal katona kisvártatva kinyitotta a szemét és elmosolyodott. – Örülök, hogy újra látlak, Elijah úr! Már nagyon elkelt a segítséged! – mondta, és tétován a mellkasa felé nyúlt, majd értetlenül tapogatta végig azt a helyet, ahol az imént még egy hatalmas seb éktelenkedett. – Azt hittem, megsebesültem – motyogta. – Nyilvánvalóan más vére volt, csak az ütés ereje leterített, és elveszítetted az eszméleted. – nyújtotta felé Elijah a karját, és felhúzta parancsnokát a földről. – Most pedig halljam, mi történt a várban! – mondta, és összevont szemöldökkel, igen komor arckifejezéssel hallgatta végig a történteket. Végül, úgy hallottam, megköszönte Robnak mindazt, amit értem tett, majd kiadta a parancsot, hogy hazaindulunk, mire a túlélők és Elijah kísérete szedelőzködni kezdtek. Lassan mindenki lóra szállt, és a
leigázott vár felé indult. Megkerestem fekete hátasomat, ami oly hűen szolgált, és épp felszállni készültem, amikor a Sötét Angyal megjelent mellettem hatalmas csatalovával, és a karját nyújtotta felém. – Gyere, hazaviszlek! – mondta, és elmosolyodott. Majd látva, hogy sebesült kezemmel ezúttal sem tudok megkapaszkodni, lehajolt értem, és fél kézzel maga elé emelt. Jó érzéssel markoltam meg ép kezemmel a sötét paripa hosszú barna sörényét, miközben éreztem, hogy Elijah karja a derekamra fonódik. Hátradőltem, és lehunytam a szemem. Mégis megmenekültem!
XXVIII. FEJEZET
Váratlan ajándék A várudvarba érve Elijah lesegített a lováról, majd maroknyi hadseregével elindult, hogy felmérje az épületet ért veszteségeket. – Sophiel! Maradj Robert mellett! – szólított fel szigorúan. – Nem tudhatjuk, nem maradtak-e mások is odabent. Amíg nem fésülünk át minden egyes helyiséget, várakozzatok idekint. – Ha pedig gond van – fordult a szőke katona felé –, ne tétovázz, húzd meg a harangot! – Úgy lesz! – felelte a parancsnok, és meghajolt Elijah előtt. Ekkor vettem észre, hogy a zászlórúd alatt ácsorgunk, amely mellett egy hatalmas vasharang lóg, feltehetően vészhelyzet esetére. A túlélők körénk gyűltek, és türelmesen várakoztak. A fürdőből még most is gomolyogva szállt fel a füst, amit a Térítők okoztak, és a betört ablakokon keresztül látszott a megannyi sóbálvánnyá változtatott fiatal kurtizán. Rob is észrevette őket, s most fejét lehajtva, összeszorított szájjal rugdosta a csizmája előtt fekvő kavicsokat. – Nagyon sajnálom, ami Mirandával történt... – mondtam neki, mert éreztem, hogy a lány jár az eszében. – Én öltem meg! – mormolt A maga elé, és leguggolt, talán hogy ne lássam könnybe lábadt szemeit.
– Miket beszél! – dorgáltam szelíden. – A Térítők ölték meg. Pontosabban az a fehér boszorkány, aki ránk támadt. – Nem, nem így értem – magyarázta. – Jobban kellett volna vigyáznom rá. – De hát sebesülten feküdtél a földön! Nem tehettél semmit! – nyugtattam. – Én sem tudtam segíteni rajta, pedig minden erőmmel megpróbáltam. Rob nem válaszolt, és láttam, hogy a könnyeivel küszködik. – Mielőtt hazaindultunk, megpróbáltam magammal hozni a testét – vallotta be. – Azt gondoltam, talán egyszer valaki vissza tudja majd őt változtatni, de... Elcsuklott A hangja. – Mi a baj, Rob, mi történt? – kérdeztem aggódva. – Porrá omlott, amint hozzáértem – temette tenyerébe az arcát A katona. Hosszú percekig ültünk egymás mellett, de nem tudtam semmi vigasztalót mondani a fiúnak, miközben engem is maga alá gyúrt a bánat. – Szeretett téged – váltottam közvetlenebb hangnemre halkan, és megsimogattam a kezét. – Ma reggel mondta el nekem. Rob arca egy kicsit mintha felderült volna. – Tényleg? Ezt mondta? Nagyot sóhajtott, és felállt mellőlem. – Járok egyet Sophiel! – mondta. – Különben megfulladok... – Rendben, de ne menj messzire! – kértem. – Tudod, még bármi történhet.
Miközben Rob a fürdő felé sétált, szemügyre vettem az életben maradottakat. Egytől-egyig emberek voltak, a többségében konyhai dolgozók, cselédek és néhány férfi a lovak mellől, illetve egy kisebb csapat élőhalott, akik Elijaht kísérték a hajnali órákban a birtok határához. Jól kitervelték ezt az egészei a Térítők – gondoltam keserűen. Elijaht elcsalták, majd szó szerint kifüstölték a várban maradtakat, beleértve engem is. De, hogy ilyen vérontást rendezzenek... nem fért a fejembe, mi történt az amúgy Isten tanítását hirdető Térítőkkel. Ők korábban legfeljebb rabokat ejtettek, vagy, ha öltek, csatában öltek, és kizárólag ellenséges katonákat, főként élőhalottakat és lidérceket. Most viszont nőket, öregeket, és munkájukat végző, dolgos cselédeket küldtek a túlvilágra. Mi ütött ezekbe, hogy ilyen eszelőssé váltak? És ez a fehér boszorkány a sóbálványaival... hát erre tanítják a sok-sok különleges kisgyereket, akiket maguk köré gyűjtenek? Vajon Joshuából is ilyen szörnyeteget akarnak majd nevelni? – Sophiel! – kiabált Rob a kerti ösvény aljáról. – Húzd meg gyorsan a harangot! Nem kérdeztem, miért, csak megrántottam a kötelet, amitől a súlyos vasharang komótosan megmozdult. – Te jó ég, hogy ez milyen nehéz! – nyögtem fel, miközben teljes testsúlyommal a kötélbe kapaszkodtam. – Segítsen már valaki! Egy nyakigláb tizenéves lépett mellém, és ő is tiszta erejéből húzni kezdte a kötelet, mire a harang megkondult végre, zengő-bongó hangja csak úgy visszhangzott a vár ódon falain. Közben Rob is odaért hozzánk, és kivörösödött arccal magyarázni kezdett.
– Rájöttem! ... – lihegett kimerülten. – Azonnal... ki kell jönniük! – De mire jöttél rá, Rob? – kérdeztem idegesen, mert nem sok jóra számítottam a ma történtek fényében, de ő rám se hederített, hanem egyenesen a bejárat felé rohant. – Fel fog robbanni a vár! – kiabálta futtában, és szavai hallatán megdermedtem. – Az a ködszerű füst... – járt lázasan az agyam. – Bombákat rejtettek az épületbe? És már rohantam is, egyenesen arra, amerre Robot láttam eltűnni. A főbejárat előtt, a hallban még most is áthatolhatatlan köd gomolygott, s csak az itt-ott előtűnő sóbálványok mutatták az utat, merről is menekültek néhány órával ezelőtt a riadt emberek. Aztán megláttam az egyik bombát. Egy átlátszó üveggömb hevert a lépcső alján, amit félig valamiféle sűrű, sárgásbarna folyadékkal töltöttek fel, és amelynek szintje – talán valami mágia folytán – egyre emelkedett. A dugó helyén egy égő kanóc szikrázott, amit már csak féltenyérnyi hely választott el a ragacsos létől. Nyilván ezt láthatta Robert, erre akarta figyelmeztetni a többieket. De mi van, ha nem találja meg őket? Segítenem kell neki! – Rob! – ordítottam teljes erőmből a fiú után, és a hangomat visszaverték a falak. – Robert! Várj meg! Semmi nem történt, majd hirtelen meghallottam a dobogását, amint felém fut, és megnyugodva láttam, hogy Elijah és a többiek is mögötte rohannak. – Sophiel! – kiabálta Elijah. – Hogy jöhettél utánunk? Futás kifelé!
Majd amint mellém ért, megragadott a derekamnál fogva, és úgy húzott magával, hogy szinte a lábam sem érte a földet. A várkapuban mindenki lóra pattant, és megkezdődött a versenyfutás az idővel. Én ismét a Sötét Angyallal vágtattam, úgy szorított magához, mintha elveszhetnék útközben. Négy-öt mérföldre távolodhattunk el, amikor az első detonáció megrázta a földet, és a hatalmas erődítmény megremegett Biztos távolból néztük az eseményeket, mégis borzasztó volt látni, ahogy egymást követve sorra felrobbannak az ódon vár tornyai, a különböző szárnyakat összekötő folyosók, a hatalmas teraszok és emeletek, és néhány perc alatt porrá válik az egész. Elijah szótlanul nézte végig, hogy otthona, amely évszázadok óta hűen szolgálta, odavész. Ép kezemmel megfogtam a kezét, mire magához húzott, és felsóhajtott – Te legalább megmaradtál nekem! Majd szemügyre vette rongyba tekert, sebesült alkaromat, és kijelentette: – El kell látnom a sebedet, mielőtt elfertőződik. Bardo várába megyünk! Robhoz lovagolt, és kiadta a parancsot. A mögöttünk haladók katonák sorokba rendeződtek, és elindultunk az erdőn át Bardo várába, amely a szomszédos birtokon terült el. Elijah és én legelöl mentünk. Nem is gondoltam, hogy a lovaglás romantikus lehet, még akkor is, ha ilyen borzalmas napot tudhattam magam mögött A Sötét Angyal mellkasának dőltem, és megkapaszkodtam a gyeplőt tartó izmos karjaiban.
– Sajnálom, hogy korábban olyan elvakultan hittem a saját eszméimben – mondtam neki halkan, miközben az alkonyatban sötétlő fenyőerdő körvonalait bámultam. – Eleinte mindannyian azt hisszük, hogy csak az a helyes, amit mi gondolunk – felelte Elijah igen bölcsen. – Aztán idővel, ahogy távolabb kerülünk az eseményektől, meglátunk olyan dolgokat is, amelyeket korábban észre sem vettünk. – Ezek a Térítők nem olyanok voltak, mint akikkel együtt harcoltam – magyaráztam értetlenül. – Ők sosem öltek nőket, gyerekeket, és nem bántottak civileket. Ezek eszelősen öldököltek. Nem számított nekik, kiket küldenek a halálba, a totális pusztulást szomjazták. – Meglepődnél, ha azt mondanám, hogy én nem először találkoztam velük? – kérdezte Elijah. – Igen – feleltem teljesen őszintén. – Aznap, amikor a mocsár mellett megszöktél tőlem, napokon át kerestelek, s mivel időközben társaságom is akadt, jócskán behatoltunk az erdőbe. – Velük akadtál össze? – hüledeztem, és arra gondoltam, hogy amíg odalent vér folyt, én békésen éldegéltem a lombok között, Mitsuko házában. – Nem, hanem a társaikkal, akik sokkal rosszabbak voltak, mint ezek... Aztán elmesélte töviről-hegyire, hogy mi történt az erdő sűrűjében. Lassan közeledtünk Bardo vára felé, és nem bírtam ki, hogy ne hozzam megint szóba Sahranfert és az egyre nagyobb számban összegyűjtött színes üvegeket. – Elijah! – szóltam hozzá lágy hangon. – Kérdezhetek valamit?
– Bármit – mondta, és könnyedén belecsókolt a hajamba. – Ugye te nem hiszed, hogy helyes dolog a Mágus kezébe akkora hatalmat, adni, mint amekkorát ti adtok neki? Kérdésemet csend követte, és éreztem, hogy Elijah izmai megfeszülnek. – Miért kérdezed ezt? – Mert tudni szeretném, mit gondolsz. – Veszélyes vizekre evezel, Sophiel – súgta a fülembe, és azt hittem, válaszra sem fog méltatni, ám a legnagyobb megdöbbenésemre így szólt: – A Mágus a szövetségesünk, és bármily őrült is, évszázadok óta a segítségünkre van. – Azzal, hogy élőhalott sereget toboroz nektek? – kérdeztem enyhe éllel a hangomban. – Gúnyolódhatsz, de magad is beláthatod: az élőhalottak bármikor, bárhol bevethetők. A létszámuk igény szerint növelhető, és nem kerülnek semmibe. A személyzetünk jelentős része is közülük kerül ki, és nem hiszem, hogy ők bármi problémát okoztak volna neked vagy bárki másnak. – Ebben igazad van – bólintottam, miközben szegény Margaritára gondoltam, aki mindig oly kedves volt velem, és a lányokra, akik ügyesen segédkeztek a mindennapjaim kényelmesebbé tételében. – A cselédség tagjai igazán nagyon szívélyesek és előzékenyek voltak velem. Ők is... – Igen, mind meghaltak – válaszolta meg Elijah a befejezetlen kérdésemet. – És az üvegbe zárt lelkek? – tértem vissza az eredeti témára.
– Mi van velük? – sóhajtott Elijah. – Nincs jogotok fogva tartani őket. – Nem mi tartjuk fogva őket – mondta, és unottan megvonta a vállát, mire kissé megemeltem a hangom. – Szabadon kellene engednetek őket! – Te is tudod, hogy nem tehetjük. – De hisz én ezért jöttem a Földre! Ki kell szabadítanom az elveszett lelkeket! – fakadtam ki elkeseredve. – Remélem, idővel átgondolod az ittlétedet. Talán van más is, ami boldoggá tehet idelent, a halandók világában – súgta mosolyogva a fülembe, és éreztem, hogy magába szívja a hajam illatát. De csak azért sem hagytam annyiban az üvegek kérdését. – Miért adjátok Sahranfernek a lelkeket? Miért nem valami más fizetőeszközben egyeztetek meg? – Ez is a szövetségünk része – felelte Elijah. – Miért, gondolod, hogy a Mágus puszta jó szándékból toboroz nekünk hadsereget? A pénz nem érdekli, kezdettől fogva a lelkeket akarta, mi pedig megadtuk neki, amit kért. – És arra gondoltál már, hogy mindez mennyire erkölcstelen? – Miért, az nem erkölcstelen, hogy ma lekaszaboltad a csuhást? Meghökkentem a hirtelen témaváltáson. – Elijah, az az ember az életemre tört! – És ezért meg kellett halnia... – Igen, hiszen másképp nem tudtam volna megállítani!
– Egyszer azt mondta nekem egy gyönyörűséges, szőke angyallány, hogy nincs jogunk dönteni életről és halálról – mondta mosolyogva, és lágyan belecsókolt a nyakamba. Tiltakozni akartam, bár erre hirtelen nem tudtam mit mondani, és csak az ajkait figyeltem, amint lassan eléri a számat, és már nem érdekelt a vitatkozásunk. Szájon csókolt, és magához húzott, mire a világ megszűnt körülöttem létezni.
XXIX. FEJEZET
Bardo várában Mindjárt ott vagyunk! – ordított fel nem sokkal később valaki a hátunk mögött. Olyannyira belefeledkeztem Elijah csókjába, hogy fel sem tűnt, milyen közel vagyunk már. Az út előttünk kiszélesedett, és egyenesen a hatalmas fellegvárba vezetett. Két oldalát hatalmas platánfák díszítették, amelyek lombkoronája teljesen összeért a magasban, s így olyan érzés volt átlovagolni alattuk, mintha egy végtelen hosszú, zöld alagútban utaznánk. – Kérlek, az iménti témát többé ne említsd! – súgta a fülembe Elijah, és megértettem, hogy engem félt attól, hogy ittlétünk alatt valaki esetleg kihallgatja a beszélgetéseinket. – Rendben – bólintottam. – De ettől még nem tettem le arról, hogy megvitatjuk ezt a dolgot – válaszoltam halkan. – Efelől szemernyi kétségem sem volt – mondta komoran a Sötét Angyal. – De azért ugye nem akarod kiszabadítani őket? Nem válaszoltam, mire Elijah erősen megragadta a vállaimat. – Sophiel, ugye nem töröd butaságokon a fejedet? – Attól, hogy a Térítők között is vannak hatalomvágyban szenvedő gyilkos örültek, a küldetésemről nem mondtam le – feleltem fojtott hangon. – El sem jutnál Sahranfer házáig! – tört ki Elijahból, és láttam, megint sikerült felbosszantanom. – Ha pedig valami csoda folytán mégis odaérnél, te is tudod, mi
várna rád. A Mágus elmebeteg, és gonoszabb, mint maga az Ördög. Belegondolni sem merek, mit tenne veled, ha a karmai közé kerülnél...! -... és ha te is eljönnél velem? – kérdeztem félénken, bár tudtam, hogy ezzel aztán végleg magamra haragítom a Sötét Angyalt. Még a nyakamat is behúztam a közelgő kitörésére várva, ám nem történt semmi. Elijah a fejem felett a távolba meredt, és nem tudtam eldönteni, mire gondol. – Elképesztő kis nő vagy – felelt egy kicsivel később, és az arcáról hitetlenkedést olvastam le. – Tudod mit? Ha nem kötne a szövetségünk, és nem tartoznék a szavammal a vezértársaimnak és a népemnek, nos, akkor... nem, akkor sem mennék el. Sőt téged sem engednélek el soha oda! Tudod, hogy miért? Mert nem hiszek a romantikus ideáidban. Azok a lelkek rossz lelkek, és megérdemlik a sorsukat! Csalódottan lógattam a fejem. – Elijah, ez nem igaz! Sokuknak kisiklott az élete, de nem lettek visszafordíthatatlanul rosszak. – Sophiel! – förmedt rám ezúttal tényleg haragosan. – Verd ki a fejedből a Mágust! Értsd meg, neked nincs vele dolgod! egy veszélyes őrült, aki ráadásul szemet vetett rád. Ha ez megnyugtat, tudd, hogy gyűlölöm őt, és nem akarom, hogy a közelébe menj! Megértetted? S hogy szavait nyomatékosabbá tegye, kissé megrázott. – Megígéred, hogy nem foglalkozol többé ezzel a témával? Nem válaszoltam, s ettől érezhetően egyre dühösebb lett. Két kezébe fogta az arcomat, és maga felé fordította.
– Megígéred? – kérdezte ismét, de nem bírtam rábólintani. – Nem – válaszoltam dacosan, mire Elijah haragosan fújt egyet. – Ez esetben kénytelen leszek házi őrizetben tartani téged! – Tessék? – kérdeztem megszeppenve. – Sophiel, ezek megölnek téged, hát nem érted? Sahranfer és a társaim erős szövetségesek, akik csírájában fojtják el a lázadásokat. Láthattad, hová jutottak a társaid is. Miért nem tudsz megbékélni a sorsoddal, és boldogan élni az adott körülmények között... velem? Sejtettem, hogy Elijah nem fogja elárulni a Sötét Angyalokat és az eszelős Mágust, mégis szíven ütött a kemény elutasítás, hiszen annak ellenére, hogy lelkem csordultig telt az iránta érzett szerelemmel, egy pillanatra sem tettem le arról, hogy idővel kiszabadítom társaimat, és a fogva tartott lelkek megmentésére indulok. Ezért aztán duzzogva összeszorítottam a szám, és az út hátralévő részében nem szólaltam meg többé. Bardo vára valóságos erődítmény volt. Látszott rajta, hogy tervezői úgy álmodták meg, hogy ha valaha is támadás éri, ellenségnek esélye se legyen behatolni. Maga az épület monumentális volt, s úgy tűnt, mintha a falai az égig érnének. Körülötte sötét vízzel telt mély árok terült el, amely lehetetlenné tette a falak közvetlen ostromát. A vízen széles lengőhíd vezetett át, amelyet karvastagságú vasláncok tartottak, majd mögötte feltűnt egy súlyos rácsokkal védett kapu, amelyet jöttünkre szélesre tártak.
– Elijah, vezérem! – sietett elénk személyesen Bardo, és látszott rajta, hogy valóban örül barátjának. – Mi szél hozott titeket felénk? Majd miután szemeit gyorsan végigfuttatta szedettvedett csapatunkon és a véres ruhákban, sérülten tántorgó embereken, felvonta vastag, fekete szemöldökét, és beletúrt barna, rövidre vágott hajába. – Mi történt veletek? – kérdezte. – Meglehetősen viharverten fest az egész társaság. – Csapdába csaltak, Bardo – felelte nagyot sóhajtva Elijah. – Magam sem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet. Bardo eközben mellénk lépett, és pillantása vértől ragadós rongyokba csavart kezemre esett. – Gyere, Sophiel, látom megsebesültél! – fogott meg a derekamnál fogva, és lesegített a földre. Szóhoz sem jutottam a kedvessége láttán, hiszen néhány héttel korábban még merőben más volt az irántam tanúsított viselkedése... ám valószínűleg Elijah tulajdonaként felértékelődtem a szemében. Mindenesetre jól esett, hogy végre nem ellenségként, hanem barátként néz rám is, bár mostanra ezek a fogalmak teljesen összekeveredtek bennem. Azokat, akiket régen az ellenségeimnek tartottam, ma már enyéimnek tekintettem, ugyanakkor a céljaink még mindig merőben eltértek egymástól. A Térítők pedig... nos, azóta sem tudtam hova tenni magamban a fehér csuhás boszorkányt, és a vért szomjazó katonáit, holott a szívem mélyén tudtam, hogy ők nem lehetnek igaziak, csak egy elfajzott, radikális eszméket valló vadhajtás, amelyről talán az igazi Térítők nem is tudnak.
Bardo eközben szívélyesen beterelt minket a falak közé, és utasította katonáit, hogy minden sebet lássanak el, adjanak szállást, ruhát és meleg ételt az embereknek. Mi is asztalhoz ültünk, és amíg az ételekre vártunk, Bardo színültig töltötte poharainkat a borával, és miután fenékig hörpintette a sajátját, kíváncsian Elijahra meredt. – Mi történt? Milyen csapdába csaltak benneteket? – tudakolta. – Az embereim hajnalban riasztottak, hogy a Térítők megtámadták a birtok peremvidékén élő népeket, és sorra égetik fel házaikat, miközben egyre nagyobb erőkkel nyomulnak a vár felé – kezdett bele a történetbe Elijah. – Odamentem, hogy rendet tegyek, és megdöbbenve tapasztaltam, milyen sokan lettek hirtelen. Alig lehetett látni a füsttől, de kis idő múltán rájöttem, hogy nincs is tűz, hanem valamiféle sötét mágia segítségével tették láthatatlanná a vidéket. A füst vagy köd, ma sem tudom, melyik volt, oly sűrűn lepte el a völgyet, hogy az orrunk hegyéig is alig láttunk. – Még sosem hallottam ilyet! – mondta elgondolkodva Bardo, és újabb italt töltött magának. – Ez egyáltalán nem rájuk vall. – Nem bizony – helyeselt Elijah. – Én is megdöbbentem, ugyanis a ködben előre haladva mindenütt holttestek hevertek... nők, férfiak, gyerekek... Itt rám nézett, és elhallgatott, én pedig gyorsan a poharamba rejtettem az arcomat. Nem akartam, hogy rám való tekintettel ne tudjon beszélgetni vezér társával, ezért gyorsan megittam az összes boromat. Persze, azonnal rájöttem, hogy ez nem volt valami jó ötlet, mivel éreztem, hogy alaposan fejbe kólintott az ital.
– ... csak néhány Térítővel találkoztunk – folytatta közben Elijah s azokkal ugyan leszámoltunk, de ilyen látási viszonyok között szinte lehetetlen volt felmérni, mivel állunk szemben. – És ez nyilvánvalóan csak a kezdet volt – dörmögte Bardo, és újabb kancsó bort hozatott magának. – Igen – bólintott Elijah. – Mert miközben minket lefoglaltak a birtok szélén, a tenger felől megtámadták a fürdőházat, és azon keresztül az egész várat. – Bántották a lányokat? – értetlenkedett Bardo. – Hisz ők teljesen fegyvertelenül élnek nálad. – Elárasztották füsttel az emeletet, és lemészároltak mindenkit, akit értek – válaszolta Elijah. – A kurtizánokkal különösen kegyetlenül bántak el: sóbálvánnyá változtatták mindet. – Sóbálvánnyá? – hüledezett Bardo. – Úgy érted, szoborrá?! – Pontosan – felelte Elijah. – A saját szememmel láttam őket! Kristályfehér, kőkemény, élettelen szobrokká váltak egy fehér csuhás alak puszta érintésétől. – De ki volt ez a csuhás, és hogyan változtathatta sóbálvánnyá őket? – Az embereim szerint egy fehér boszorkány volt, aki elhitette a katonáimmal, hogy lángokban áll az épület, majd levette kesztyűjét, és a fakeresztjét maga előtt tartva, ájtatos hangon igazságot osztva egytől-egyik megérintette az útjába kerülő, menekülő szerencsétleneket, akik mindannyian sóbálvánnyá váltak. – Ki sem néztem ezekből a nyavalyásokból, hogy ennyi ravaszság szorult beléjük – csóválta a fejét Bardo, én pedig azon gondolkodtam, hogy az asztal alá zuhanjak, vagy a padra feküdjek, olyan tompultság lett
úrrá rajtam. De bíztam benne, hogy hamarosan a történet végére érünk, és akkor visszavonulhatunk valahova, ahol végre lepihenhetek. – Én sem gondoltam, hogy ilyen kegyetlenek lehetnek – mondta megdöbbenve Elijah. – És nem volt nekik elég, hogy kiirtottak mindenkit a várban. Dolguk végeztével az erdőbe menekülő várnépem után vetették magukat, és hamarosan be is kerítették őket. – Hogy menekült meg a lány és a többiek? – biccentett felém Bardo, és őszinte kíváncsiság tükröződött a szemeiben. – Sophiel megölte a fehér boszorkányt – válaszolta Elijah olyan természetességgel, hogy Bardo félrenyelte a borát. – Tessék? Hogyhogy megölte? Ez a kislány? – hüledezett Bardo, és úgy láttam, kedvére van ez a fordulat, amelyre egyáltalán nem számított. – Igen, ezzel a szablyával! – nyújtotta felé Elijah a még mindig véres, görbe kardomat, amit magunkkal hoztunk a csatatérről. – Először levágta az egyik, majd a másik karját, s végül elvérzett a nyomorult. Bardo szélesen elmosolyodott, és őszinte elismeréssel nyúlt a kezem felé. – Egyre jobban kedvellek téged, édesem! – mondta, és megcsókolta még mindig véres ujjaim végét, aztán felordított. – Jöjjön már ide valaki, és lássa el gyorsan a lány kezét! Szinte be sem fejezte a mondatát, máris mellettem térdelt két szolgálólány. Az egyik két tálkában vizet hozott, a másik egy kosárnyi kötszert és mindenféle krémeket, valamint gyógynövényeket. Letekerték rólam a véres rongyokat, és finoman megtisztították a sebet, majd
valamilyen virágillatú porral szórták be, és finom gyolccsal bekötözték. – Holnap lecseréljük a kötést – suttogta az egyik alázatosan. – Kérem, addig, ha lehet, ne merítse vízbe a kezét, Kisasszony! – Köszönöm, vigyázni fogok rá! – mosolyogtam kedvesen a lányokra, akik odébbálltak, és kötszereikkel ellátták a többi sérültet. – És mi lett a többiekkel? – tért vissza Bardo az erdei összecsapásra. – Mindenkit megöltünk – felelte hidegen Elijah. – Ám ezzel korántsem volt vége a napnak. Bardo összeráncolta a homlokát. – Erősítést kaptak? – Nem, nem jöttek többen – mondta Elijah. – Azonban a várba érve különös érzés kerített hatalmába, ezért a megmaradt katonáim kisebb csoportjával elindultunk felmérni az ostromot követő károkat. A folyosókat vörösre színezte a vér, ragadt a kő, amerre mentünk, és még mindig köd volt, bár korántsem olyan átláthatatlan, mint odalent, a völgyben. Aztán a parancsnokom, tudod, Robert, észrevette, hogy a folyosókon mindenütt bombák hevernek, amerre a szem ellát. – Bombák? – hördült fel Bardo. – Miféle bombák? – – Magam sem tudom – sóhajtott Elijah. – Sűrű löttyökkel feltöltődő üveggömbök voltak. A folyadék szintje egyre csak nőtt, s a beléjük nyomott kanóc szikrázott. Nem tehettünk mást, elmenekültünk. – Ez csakis a mocskos boszorkányaik műve lehetett! – szitkozódott Bardo, és ingerülten az orrnyergét kezdte el masszírozni. – És mi történt végül?
– Alig néhány mérfölddel távolodhattunk el a birtoktól – folytatta Elijah –, amikor eget-földet megrengető detonációt éreztünk, majd a vár megremegett, s ezer szikrába robbant szét. A földdel lett egyenlő mindenem, amit valaha felépítettem. Elijah az asztallapot bámulta, és tudtam, rossz kedve lett a történtek felelevenítésétől. Közben meghozták az ételeket. Bardo emberei igencsak gazdag fatálat állítottak össze, amelyen volt minden: frissen sült húsok, sajtok, kenyér és gyümölcs. Bár a hangulat épp mélyponton volt, Bardo noszogatni kezdte a barátját. – Elijah, barátom! – dörmögte kedvesen. – Az a legfontosabb, hogy itt vagy, és most már tudjuk, kikkel állunk szemben. Félve szóltam közbe, bátorságomban nyilvánvalóan az a két pohár bor is szerepet játszott, amit időközben elkortyoltam. – Ezek nem igazi Térítők voltak... – mondtam halkan. – Csak azt a látszatot akarták kelteni, mintha közéjük tartoznának. Elijah felkapta a fejét, látva, hogy bele mertem szólni a beszélgetésükbe, de Bardo szerencsére jó kedvében volt. – És miből gondolod, hogy valóban így van, kedves? – kérdezte nyájasan. – Ismerem a Térítőket – mondtam szemlesütve. – hiszen velük harcoltam korábban. Ezek nem az ő módszereik, ez nem az ő stílusuk. – Igaza van! – állt mellém Elijah. – Valóban nem olyanok voltak, mint azok a Térítők, akikkel korábban összeakadtunk.
– És mi van akkor, ha időközben változtattak a módszereiken? – kérdezte Bardo, majd így szólt: – Erről még beszélnünk kell, de most menjetek! Hosszú nap van mögöttetek, pihennetek kell, mert holnap nagy mulatságra készülünk. – A bál! – kapott észbe Elijah. – Bizony, barátom – kacagott Bardo. – Holnap estére mindenki itt lesz, aki él és mozog! S ezzel a szobánkba irányított bennünket.
XXX. FEJEZET
Bíbor boldogság Bardo igazán nagyvonalú volt velünk, hiszen a keresztet formázó fellegvárának teljes keleti blokkját a rendelkezésünkre bocsátotta, ő maga velünk szemközt, a nyugati oldalon lakott népes személyzetével, míg a déli részen a személyzet és a katonaság foglalt helyet, az északi épület pedig a vendégekre várt. Lassan a lakosztályunkba értünk, amely magasan, egy masszív toronyban helyezkedett el, s ablakai a környező hegyekre nyíltak. Hatalmas, tölgyfa ajtó zárta el a folyosótól, amelyről beköltözésünket követően Bardo elvezényelte a katonáit. Elijah a megmaradt embereit a torony alatti szint szobáiban helyezte el, s Robot bízta meg a védelem megszervezésével, aki Bardótól egy egész seregnyi katonát kapott. A legtöbbjük engedelmes élőhalott volt, de jócskán akadtak közöttük halandók is, és bár Bardónál nem kellett további támadásoktól tartanunk, jó érzés volt biztonságban tudni magunkat. A lakosztályunk sokkal szebb és nagyobb volt, mint amilyet valaha láttam. A falakat mindenütt vörös brokát díszítette, és minden bútor fényes, fekete ébenfából készült. Több helyiség volt egybe nyitva: dolgozószoba, egy könyvtár (ez nyilván Bardo figyelmessége volt, Elijahval szemben, aki rajongott a könyvekért), egy kisebb hall, két öltözőszoba és egy hálószoba. Utóbbiból tágas, vörös márvánnyal díszített fürdő nyílt, amelynek süllyesztett medencéjében számunkra előkészített forró, illatos fürdő gőzölgött.
Megdöbbenve jártam végig az egyes helyiségeket, és jóleső érzéssel töltött el, hogy Elijahnak ilyen barátai vannak, mint Bardo, aki így bánik a házába érkező vendégekkel. Korántsem láttam már olyan önző és gonosz szörnyeknek a Sötét Angyalokat, mint amilyennek korábban gondoltam őket. A velük töltött idő alatt meglehetősen megváltozott a véleményem bizonyos dolgokról. A társaim fogva tartását és a lelkek palackba zárását természetesen továbbra is elleneztem, de nem éreztem rosszaknak a vezéreket, az évszázadokon keresztül dúló háborúk ellenére sem. Úgy véltem, társaimat is csak azért börtönözték be, és azért harcoltak szüntelenül ellenük, mert sosem vették a fáradságot, hogy meghallgassák egymást. Talán, ha annakidején, odafent hagyták volna, hogy Elijah elmondja, mi az, amit érez, és mi az, amivel nem tud egyet érteni, sosem átkozzák ki, és most nem lenne ennyi ellentét a Földön. – Milyen lázongáson töröd már megint a fejed? – súgta Elijah a fülembe, és összerezzentem, hiszen nem vettem észre, hogy végig mögöttem állt. – Megijesztettél – vallottam be, és felé fordultam, ám többre nem futotta a mondandómból, mert azon nyomban szájon csókolt, s miközben a karjaiba simultam, lassan a fürdő felé táncolt velem. Kicsit eltoltam magamtól, bár nehezemre esett elszakadni forró ajkaitól. – Elijah! – néztem rá gyanakvóan. – Mit forgatsz a fejedben? Elnevette magát, és elengedett, majd egy laza mozdulattal vetkőzni kezdett. – Megfürdünk együtt! – kacsintott rám, és hozzám lépett, hogy megszabadítson a ruháimtól. Zavarba jöttem, és hátrálni kezdtem.
– Ne! – tiltakoztam. – Koszos vagyok, és csupa vér a ruhám! – Épp ezért fog jól esni egy meleg fürdő! – lépett szorosan mellém, és izmos felsőtestét látva hirtelen elszállt minden tiltakozásom. Kicsit szédelegtem a bíbor színű bortól, de határozottan éreztem, hogy éget a vágy, hogy Elijah karjaiban lehessek. Sápadt arcán halvány mosoly futott át, amint megérezte, hogy akarom őt, és lassan felém hajolt, hogy újra megcsókoljon. – Azt hiszem, a fejembe szállt a bor! Meglehet, ezt hívják idelent berúgásnak – nevetgéltem, mert egyre oldódott bennem a feszültség, és úgy éreztem, muszáj közölnöm ezt az aprócska tényt, de a Sötét Angyalt nem zavarta. Nevetett, és maga felé fordította az arcomat. – Elbűvölő vagy így is, úgy is – mondta halkan, majd ajkaival lassan a számhoz ért. Lágyan csókolni kezdett, miközben magához húzott, s pillanatok alatt megszabadított a ruhámtól. Már csak egy vékony alsóruha volt rajtam, amelyet szégyenlősen próbáltam magamon tartani, miközben Elijah már a nyakamat csókolta, és forró érintésétől forogni kezdett velem a világ. – Ne, kérlek! – toltam el a kezét – Ezt majd én leveszem, jó? – kérdeztem, s ő egyetértően sóhajtott. – Rendben, de ha lehet, ruha nélkül gyere a vízbe! – mondta, majd hátat fordított, és a lépcsőn át lassan beleereszkedett a forró fürdőbe. Sosem láttam még meztelenül, csak most, hátulról, és látott szájjal bámultam kidolgozott izomzatát és hibátlan alakját. Mint egy szobor – futott át rajtam.
Nem lehet, hogy csak álmodom? Hideg verejték csorgott rajtam, miközben úgy éreztem, lázban ég a testem. A bortól érzem magam így? Vagy ennyire vágyom arra, hogy... Kimondani sem mertem, de azóta az éjszaka óta csak ezen járt az eszem. Szerelmes voltam a Sötét Angyalba, és minden porcikámmal szomjaztam az érintését, a csókját, az ölelését. Miért ne lehetnék az övé? – morfondíroztam. Miranda mindent elmondott, s Elijah gyakorlott szerető, nekem csak el kell engednem magam... Akkor miért rágódok annyit ezen? – Ha nem iparkodsz, kimegyek érted, és magam szabadítalak meg azoktól a rongyoktól! – mormolta Elijah, miközben töltött magának egy pohár bort a medence szélére helyezett üvegből, és szép lassan megitta. – Jövök már! – csitítottam le mosolyogva, és olyan izgatott voltam, mint még soha életemben. Kibújtam az alsóruhámból, és ott álltam a medence szélén teljesen meztelenül. Még soha, senki előtt nem mutatkoztam így, amióta alászálltam. Igaz, korábban csókolózni sem csókolóztam senkivel, és szerelmes sem voltam. Most pedig arra vágytam minden idegsejtemmel, hogy a Sötét Angyal – aki nem is olyan rég még az ellenségem volt –, a magáévá tegyen. Felkacagtam. Miért nevetek mindenen? Lassan lépkedtem lefelé a lépcsőkön, mígnem a virágszirmától illatozó víz már a mellemig ért, és
jótékonyan eltakart, mintha csak valami áttetsző, finom ruha lenne. Elijah kinyújtotta a karját, és maga felé húzott. – Gyönyörű vagy! – mondta, és olyan mély érzelemmel telve nézett a szemeimbe, hogy megszólalni sem tudtam. A fejemhez nyúlt, és kihúzta a hajamat összefogó hosszúkás hajtűt, amitől a hosszú, szőke fürtjeim, mint egy sátor, beterítették a hátamat, és lágyan omlottak alá a vízbe. – Úgy nézel ki, mint egy álomszép angyal! – jegyezte meg Elijah, és tenyereit a csupasz csípőmre csúsztatta. – Te is! – nevettem vele, de a forró vízben furcsán szédelegni kezdtem. Kicsit közelebb merészkedtem hozzá, és hagytam, hogy meztelen testünk összeérjen a vízben. Átkaroltam a nyakát, és éreztem, hogy dörömbölni kezd a szíve, amint a kebleim a mellkasához értek. Sápadt arca különös tűzben égett, s vizes tincsei a homlokomba hulltak, ahogy felém hajolt. Csókja egyre hevesebb lett, s már nem kellett szorítania; magamtól bújtam közelebb erős testéhez, és tudomást sem vettem a körülöttünk fodrozódó, rózsaszirmokkal teli fürdőről. – Csak egy szavadba kerül, és abbahagyom – súgta, és tudtam, ha nehezére esne is, betartaná a szavát. – ... nem akarom, hogy abbahagyd – mondtam elszántan, és az ajkai felé hajoltam, hogy megcsókoljam. Finoman értem hozzá, s kissé bátortalanul, ám nem sokáig hagyta, hogy próbálkozzak. Megragadott, és olyan hévvel kezdett el ölelni, hogy majdnem elájultam, ám ezúttal nem ellenkeztem. Hatalmas karjaiba simultam, és
szinte elolvadtam az ölelésében... ám ekkor hirtelen elengedett. – Megállhatunk, ha ez egyszerre sok volt neked. Ha csak azért akarod, mert... ... de nem hagytam tovább beszélni. Felnevettem, és csókra nyújtottam az ajkaimat, majd néma ujjongással konstatáltam, hogy Elijah valósággal megőrül értem. A boldogság katartikus élménye szinte leterített, s miközben hátrahajtottam a fejem, úgy éreztem, hogy megfordul velem a világ. Pontosabban a fürdő, a falak és a víz. Verejtékcseppek folytak végig a homlokomon, és felkavarodott a gyomrom. – Elijah! – nyögtem fel panaszosan. – Szédülök. Azt hiszem, rosszul vagyok... A Sötét Angyal nem kérdezett vissza, ehelyett azonnal cselekedett. Egyik karjával megtámasztotta a hátam, a másikkal pedig megfogta az államat és a szemembe nézett, amit egyre kevésbé tudtam nyitva tartani, noha lehunyva még gyorsabbnak érzékeltem a forgást. – Nem tudok innen kimenni – panaszkodtam erőtlenül, mire könnyedén felkapott, és kisétált velem a vízből. Száraz törölközőbe csavart és lefektetett az ágyra, majd gyorsan felöltözött, és mellém ült a vastag brokát takaróra. – Attól tartok a sok bor és a forró víz nem a legjobb párosítás volt ma éjszaka – mondta vigasztalóan, majd a karjába vett takaróstul, és kisétált velem a teraszra. Hideg szél csapott az arcomba, és dideregni kezdtem. – Nagyon fázom! – vacogtam, és a vállába temettem az arcomat.
– Tudom, de ettől leszel jobban! – mondta lágyan, és tovább ácsorgott velem a hűvös levegőn. A szédülés lassan mérséklődött, bár a gyomrom most is rémesen kavargott, és egyre jobban reszkettem. – Nnnnaaagyon...ffffááázom! – könyörögtem. – Mindjárt beviszlek, de muszáj egy kicsit kijózanodnod! Hidd el, mindjárt elmúlik! – győzködött, és tudtam, bízhatok benne. Megpróbáltam kellemesebb dolgokra gondolni. A bőrének illatára, a mosolyára, az ölelésére, a csókjaira, s közben annyira elálmosodtam, hogy észre sem vettem, mikor kerültem vissza a hatalmas baldachinos ágyba. Elijah mellettem feküdt, és ujjaival a kézfejemet cirógatta. – Hogy érzed magad? – kérdezte aggódó arccal. – Borzalmasan – vallottam be az igazat. – Már nem szédülök annyira, de a fejem és a gyomrom rettenetesen fáj. – Igyál egy kicsit! – ültetett fel, majd néhány korty friss vizet öntött belém – Köszönöm... már sokkal jobban vagyok – mondtam erőtlenül, és sötét szemeibe pillantottam. – Elijah, rémesen szégyellem, hogy... – Cssss! – fojtotta belém a szót, miközben mutatóujját a számra tette. – Semmi gond, az égvilágon semmi. Érted? Elmondhatatlanul boldog vagyok veled. Amióta megismertelek, a létezésem értelmet nyert, és már semmi sem fáj, ami évezredeken át marcangolta a lelkemet. Szeretlek téged, és azt akarom, hogy mindig mellettem légy!
Szavai hallatán kibuggyantak a könnyeim, hiszen mondatokba öntötte mindazt, amire csak a legtitkosabb álmaimban mertem eddig gondolni. – Én is szeretlek. Jobban, mint bármit az életemben és éppen ezért nagyon szerettem volna, ha ma... – de nem tudtam folytatni, mert elcsuklott a hangom. Tengernyi időnk van még, Sophiel! – simogatta meg gyengéden a hajam, és rám kacsintott. – Bőven lesz még alkalmunk arra, hogy bepótoljunk mindent, amit elmulasztottunk. De most pihenj, aludj, s reggelre jobban leszel! Azzal a mellére vont, átölelt és lassan álomba szenderedtünk.
XXXI. FEJEZET
Különös esőzések Másnap kora hajnalban ébredtem, Elijah azonban még javában aludt mellettem. Felültem, s derekamat átölelő karját a mellkasára helyeztem. A súlyos függönyök ráncai között áttörő, még hideg és erőtlen napsugarak épp rá estek, és elámultam a szépségétől. A bőre halvány volt és hibátlan, arcát hosszú, fényes, hollófekete haj keretezte. Szempillái sötétek és lehetetlenül hosszúak voltak, felettük pedig szép ívű, sűrű szemöldök húzódott. Az orra nemes formájú, a szája pedig érzéki volt, s az arcán lévő kis gödröcskék egyfajta kisfiús bájt kölcsönöztek férfiasan szép vonásainak. Soha nem láttam még hozzá fogható angyalt, és büszkeséggel töltött el a tudat, hogy ő az én szerelmem, aki viszontszeret engem. Még akkor is, ha tegnap csúfosan berúgtam, és rosszul lettem a fürdőben. Többé nem iszom bort, az egyszer biztos!– duzzogtam magamban, majd arra gondoltam, mi lett volna, ha nem tör rám a rosszullét? Az éjszaka felidézése borzongató izgalommal járta át a testemet, és a történtek ellenére úgy éreztem, ha csak egy kicsit is, de ismét előreléptünk a testiség terén. – Miért nem alszol? – szólt álmos hangon Elijah, magához húzott, a párnájára – Este mulatni fogunk, pihenned kell! – mormolta, és szinte azonnal tovább is aludt. Kihasználva a védtelenségét, tovább bámultam öl álmában és nem győztem megköszönni az Istennek, hogy nekem adta őt, és általa megismerhettem a szerelem mindennél szebb, magasztos érzését.
Legközelebb késő délután ébredtem fel. A nap már lemenőben járt, vörösen aranyló sugarai betöltötték az egész szobát. A függönyöket valaki félrehúzta, s az ablak előtti kis asztalon mindenféle ínycsiklandó falat várt. Kikászálódtam az ágyból, majd miután észrevettem, hogy semmi sincs rajtam, gyorsan vissza is másztam. Te jó ég! Honnan szerezzek valami ruhát? – töprengtem, amikor észrevettem egy friss fürdőlepedőt az egyik fotel karfáján. Odasiettem, és imádkozva, hogy senki se nyisson rám, villámgyorsan magam köré tekertem a puha anyagot. Épp időben, mert kopogtattak. – Tessék! – kiabáltam ki lihegve. Egy sötét bőrű, fekete, göndör hajú lány lépett be rajta, a ruhája alapján szobalány volt. – Jó reggelt! Maiba Zwane vagyok! – mutatkozott be illedelmesen. – Azért jöttem, hogy segítsek a Kisasszonynak felkészülni a bálra. Bardo úr ön mellé rendelt végérvényesen. A lány halandó hús-vér ember volt, s borzasztó csinos és szolgálatkész. Vajon mi vitte arra, hogy önszántából Bardo cselédségéhez szegődjön? – Kérem, Kisasszony, egyen egy keveset, addig előkészíteni az esti toalettjét! – vezetett a kis asztalhoz, és nem kellett kétszer mondania, hogy egyek. Az esti borozás igencsak megviselte gyomromat, jól esett enni rá egy kis sajtot és gyümölcsöket, ráadásul a tálon egy kis papírdarabot találtam, egyetlen szóval a tetején: „Sophielnek".
Nagyot dobbant a szívem a nevem láttán, és izgatottan hajtottam szét a papírost, amin rövid üzenet állt: „Mondtam már, álmodban is?"
hogy
milyen
gyönyörű
vagy
Elvörösödtem örömömben, és magamhoz szorítottam a buta kis cetlit. Aztán kihajtottam, újra elolvastam, és magamba szívtam e néhány szó mögött rejtőző valódi érzelmeket. Boldog voltam, és szárnyalt a lelkem. Soha nem hittem korábban, hogy a földi kínok közt létezik ily felemelő, és ilyen mérhetetlen örömet adó érzelem is. Arra gondoltam, talán épp ezért születnek meg az emberek újra meg újra és vállalják a betegség, a hitetlenség, a halálfélelem vagy a kétely nyomasztó érzését, mert tudják, hogy cserébe kapnak valamit, ami minden mást felülír majd... Maiba eközben szinte észrevétlenül serénykedett: eltűnt az öltözőszobában, és egy tucat hosszú estélyi ruhával tért vissza. – Megkérdezhetem, honnan jöttél? – faggattam a szolgálót. – És miért épp Bardónál akartál dolgozni? – Délről jöttem, egy forró vidékről – kezdett bele a lány. – A szüleim nagyon szegény emberek voltak, s tizenkettőn voltunk gyermekeik. A falumban majd' minden családnak nélkülöznie kellett, állandóan éhínség sújtotta a vidékünket. Ezért úgy döntöttem, elmegyek világot látni, és ha módomban áll, segítek a családomon. – Ezek szerint véletlenül bukkantál Bardo várára? – tudakoltam kíváncsian, miközben a lány szépen kifésülte a hajam, és a halántékomtól hátrafelé kecses fonatokat kezdett készíteni, amelyekbe apró aranyvirágokat tűzött.
– Nem, először a várhoz tartozó peremvidéken kaptam munkát: állatokat gondoztam, takarítottam, és az itt élő emberektől hallottam, hogy jó pénzért a fellegvárban is lehet dolgozni. – Nem féltél az... – nem tudtam, miként fogalmazza, hogy ne legyek túl drámai. – Az élőhalottakra és a lidércekre gondol? – mosolygott rám hófehér fogaival a lány. – Nem féltem. Bardo úr biztosított róla, hogy az itt dolgozóknak nem esik bántódásuk. Lassan két éve szolgálok itt, és csakugyan, soha, semmi probléma nem akadt. – Rendesen megfizetnek? – tudakoltam. – Igen – simította el a szoknyája nem létező ráncát. – Olyannyira, hogy azóta már a legidősebb húgom is szolgálatba állt, és ketten együtt támogatjuk a családunkat. Közös szobában lakunk a cselédszálláson, és minden héten kimenőt kapunk. Nem panaszkodom. Nem tudtam mit mondani, hiszen ismét olyasvalamit tudtam meg, ami szöges ellentétben állt azzal az elmélettel, miszerint a Sötét Angyalok birtokain élő népségek egytől-egyig elkárhozott lelkek... Maiba eközben végzett a hajammal, és finoman kisminkelte az arcomat is, majd felállt és az ágy mellé lépett. – Kisasszony, kiválasztottam néhány ruhát, kérem, nézze meg, melyiket venné fel a legszívesebben! Az ágyhoz sétáltam, és eltátottam a szám. Szebbnélszebb estélyik pompáztak rajta, és szerencsére egyik sem volt olyan kihívó, mint amilyeneket szegény Margarita és a lányok sóztak rám nap mint nap. Szomorúság töltötte el a szívemet, ahogy a sóbálvánnyá változott kurtizánokra gondoltam, hiszen mind olyan szépek és fiatalok voltak,
és bár egyikükkel sem ápoltam szorosabb barátságot, mostanra meggyőződésem volt, hogy nem érdemelték meg a rájuk kirótt korai és kegyetlen halált. – Ezek meseszépek! – bukott ki belőlem, és őszintén el voltam ragadtatva a kínálattól. Végigsimítottam a kézfejemet a puha bársony, selyem, csipke és brokát anyagokon, s végigfuttattam a szemem a színeken is. Volt piros, fehér, fekete és királykék, ezüst és lila toalett, egytől egyig csodálatosak. Végül egy püspöklila, váll nélküli ruhára esett a választásom, amelynek testhez álló felsőrészét egy árnyalattal világosabb tearózsák díszítették, az alja pedig bő volt, és oly lágy esésű, hogy felvéve nem is látszott, hogy a földön állok – úgy tűnt, mintha repülnék benne. A ruhához csuklyás köpeny is tartozott, kellemes, meleg béléssel, és egy hosszú, térdig érő csizma. Maiba látta, hogy a lila ruha kellőképpen elnyerte a tetszésemet, ezért finoman felsegítette rám az öltözéket, majd elégedetten tolt az egész alakos, ébenfa keretes tükör elé. – Keresve sem találhattunk volna szebbet! – mondta kedvesen, és tapintatosan elkapta pillantását a karomat díszítő liliomokat ábrázoló arany karkötőről és a felette látható E-betűről. Tétován simítottam végig megbélyegzett karomon, de már egyáltalán nem fájt a sebhelyem. Bár nem voltam elragadtatva a ténytől, hogy a liliomos karkötőt azóta is viselnem kell, a Sötét Angyal iránt felülírta a sértettségemet és a rossz emlékeimet. Már én is láttam, hogy ez az egy módja van annak, hogy biztonsággal a közelében lehessek anélkül, hogy bajom esne. Persze, a terveimről sem tettem le, de bíztam benne, hogy Elijah
idővel megért engem, és segíteni fog Sahranfer hatalmának megdöntésében. Maiba ezután egy csésze teát öntött nekem, és magamra hagyott, mondván, hamarosan kezdődik a bál, és megmutatta, hol találom őt, ha mégis szükségem lenne rá. Megittam a teát, és átsétáltam a könyvtárba, ahol legalább annyi régi könyv sorakozott, mint Elijah várában. Csodálattal adóztam a régi könyvek semmihez sem fogható szépségének, és magamba szívtam a belőlük áradó bölcsesség illatát Lassan az ablakhoz léptem és kinéztem rajta, ám a szakadó esőfüggyönyön keresztül nem sokat láttam, csak az egyre sötétebbé váló felhőket, és az időnként felvillanó villámokat, amelyek néhány másodpercre bevilágították az ódon olvasótermet. Kinyitottam az ablakot, hogy a friss levegő elárassza a szobát, amikor megdöbbenve láttam, hogy az eső nem egyszerűen szakad, hanem összefüggő falként hullik alá. Soha még ilyen esőzést nem láttam. Miközben elkerekedett szemekkel meredtem a különös égi jelenségre, közvetlenül előttem egy angyal alakja rajzolódott ki... Matariel volt az, az eső angyala, akit alászállásom óta nem láttam, s aki ezúttal fényes, kékesszürke alakban jelent meg. Karnyújtásnyira lebegett előttem, és egyenesen a szemembe nézett. Fiatal kislánynak tűnt, aki hatalmas szárnyaival a mindenség felett repkedett, anélkül, hogy egyetlen csepp is hullott volna rá. Hűvös esőillat söpört végig a szobán, miközben Matariel beszélni kezdett hozzám anélkül, hogy a szája egy pillanatra is megmozdult volna, mégis minden egyes szavát tisztán hallottam a fejemben.
– Sophiel, ma este lehetőséged nyílik arra, hogy kiszabadítsd a társaidat! Mire a Hold pályájának csúcsára ér, a Térítők egy kisebb csapata betör a börtönblokk nyugati végébe. Segíts nekik szabadon engedni a foglyokat! – mondta az eső angyala, majd fényben úszó alakja lassan elhalványodott és eltűnt a viharban. Csak Joshua küldhette őt nekem! – morfondíroztam, és tovább kémleltem az esőáztatta eget, hátha még egyszer felbukkan Matariel, hisz oly sok kérdésem lett volna hozzá. Ám nem tűnt fel újra, viszont a felhőszakadás mérséklődni kezdett, majd teljesen elállt. – Hol lehet a börtönblokk nyugati oldala? – töprengtem, és úgy döntöttem, az este folyamán mindenképpen kiderítem. Elijah vajon megértené? – tépelődtem, majd rögvest meg is válaszoltam a kérdést. Nem, hiszen Bardo a barátja, aki otthont adott nekünk, s befogadott minket, amikor szükségünk volt rá. Ugyanakkor fogva tartja a társaimat, és Sahranfer kezére játssza a holtakat. Teljesítenem kell a küldetésemet – bármi áron. A szívemet súlyos teherként nyomta az üzenet és a tudat, hogy eljött az idő, amikor lépnem kell. A társaim számítottak rám, de Elijaht semmiképp sem akartam becsapni vagy bántani, hiszen tiszta szívemből szerettem őt Azt azonban tudtam, sose egyezne bele, hogy az alagsorban sínylődő foglyokat szabadon engedjem... Matariel azt mondta „a Térítők egy kisebb csapata betör a börtönblokk nyugati végébe” – idéztem fel magamban a látomást. De hogy törnek be a torony magas, több méter széles kőfalon át az ócska kis kardjaikkal? A szívem megtelt nyugtalansággal.
Mit mondjak Elijahnak? Hogyan győzzem meg az igazamról? Egyre zaklatottabb lettem az előttem álló feladattól. A szívem azt súgta, mindent mondjak el Elijahnak, az eszem azonban azt, hogy hallgassak, és tegyem a dolgomat. Bezárna ide, a szobába, ha elmondanám neki, és nem engedne el maga mellől... – összegeztem a legvalószínűbb lehetőséget. Aztán itt tartana napokig vagy hetekig, de könnyen meglehet, hogy örökre elveszíteném a bizalmát. Nem mondhatom el neki, amíg mindenki ki nem szabadul innen. Nem tudom, mennyi időt tölthettem így, a saját kétségeim között vergődve, ám egyszer csak nyílni hallottam az ajtót, és mivel sejtettem, hogy Elijah tért vissza, elé szaladtam. A karjaiba vetettem magam, mire elkapott, majd rögtön távolabb is tolt magától. – Hiányoztál! – mondta mosolyogva. – de ömlik a ruhámból a víz. Engedd meg, hogy átöltözzek, nehogy tönkretegyem a tiédet. Aztán hátrébb lépve alaposan végigmért. – Lélegzetelállítóan nézel ki – jegyezte meg, és láttam, hogy le sem bírja venni rólam a szemét. Sötét hajából ömlött a víz, csakúgy, mint a ruháiból és az esőiétől cuppogó csizmájából, mégis szédületesen nézett ki. Uralkodnom kellett magamon, hogy ne törjek meg, és valljak be mindent neki a látomástól kezdve a Térítők betörésén át a rabok kiszabadításáig... – Nem tudod elképzelni, mekkora esőfelhőbe kerültünk – kezdett bele a vadászat elmesélésébe, és elfordultam, amikor az utolsó ruhadarabját is ledobta
magáról. Hallottam, amint megtörölközik, majd nadrágot és cipőt húz. Megfordultam, és láttam, hogy engem néz, miközben csupasz felsőtestére inget vesz, és szélesen elmosolyodik. Közelebb léptem hozzá, és finom mozdulatokkal elkezdtem begombolni a gombjait – Valamit azért én is tanultam az ittlétem során – mondtam halkan, miközben sötéten csillogó szemeibe néztem, és mielőtt bármit is mondhatott volna, a karjaiba simultam, és hagytam, hogy forró csókjaival legalább egy kis időre elfeledtesse velem a lelkemet tonnás súlyként nyomó titkomat. Úgy öleltem és csókoltam őt, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy vele lehetek, és a szívem megtelt szomorúsággal. Arra gondoltam, mi lesz, ha ez az egész mentőakció kudarcba fullad, és lelepleződök. Inkább meghalnék, mintsem elveszítsem Elijah szerelmét, fogadkoztam magamban, és zaklatottságomban észre sem vettem, hogy könnyek csorognak végig az arcomon. Elijah aggódva nézett a szemembe. – Mi a baj? Miért vagy ilyen feldúlt? – Valamit el kell mondanom neked – kezdtem bele, de éreztem, hogy akkora gombóc fojtogatja a torkomat, hogy nem bírok megszólalni. – Mit? – kérdezte sürgetően, és láttam, ahogy az írisze elfeketedik. – Bántott valaki? Megsérültél? Megfenyegettek? – Nem, nem, szó nincs semmi ilyesmiről! – hüppögtem. Aztán az eszembe villant a rabláncra vert, szomorú szemű Gabriel és Sariel, akik miattam veszítették el a szabadságukat, és elszántan összezártam a szám.
Ha az én áldozatom szükséges ahhoz, hogy újra szabadok legyenek, állok elébe! – döntöttem el, és megkeményítettem a szívemet. – Remélem, alkalmam lesz mindent elmondani neked. Talán majd egyszer megértesz engem! – súgtam a fülébe, és szorosan átöleltem a nyakát. Éreztem, amint megfeszültek az izmai, de nem erőszakoskodott. – Nos, ez nem hangzik valami jól... – simogatta meg a hajamat. – Kérlek, bízz bennem, és ha úgy érzed, hogy már kész vagy rá, mondd el, hogy mi nyomaszt ennyire! Könnyes szemmel bólintottam, és hagytam, hogy megcsókoljon, ám érintéséből kiéreztem az aggodalmat, amit kimondatlanul is felém sugárzott a teste. A Sötét Angyal féltett engem, és nem is sejtette, hogy mennyire igaza van, hogy ezt teszi.
XXXII. FEJEZET
A bálban Miután Elijah is teljes ünnepi díszbe öltözött, karját nyújtotta felém, és elindultunk a széles folyosón a hangzavarban úszó alsó szint felé, ahol már javában folyt a mulatság. Az agyam lázasan zakatolt mindazon, amit Matariel mondott az esőben, és azon, hogy bízhatok-e a Térítőkben az elmúlt napok fényében? Nem, az csak szemfényvesztés volt – súgta a szívem. Nem voltak igazi Térítők, csak azt a látszatot akarták kelteni, hogy azok. De kinek állna érdekében lerombolni a tizenkét vezér egyik leghatalmasabbikának a várát és legyilkolni a népét? Az igazi Térítőknek biztosan nem. Az élőhalottak nem gondolkoznak, a lidércek pedig szövetségesek. Sahranfer... csak ő állhat a fehér boszorkány és az öldöklő sereg mögött! – Elljah! – állítottam meg egy pillanatra a Sötét Angyalt egy lépcsőforduló aljába húzódva. – Azt hiszem, rájöttem, kik voltak támadóink! Meglepetten pillantott rám, mivel valószínűleg fel sem merült benne, hogy a bálba igyekezvén, talpig lila rózsákba öltözve Ilyesmin járhat az eszem. – És mire jutottál? – kérdezte lényegre törően. – Sahranfer emberei! – Csssss! – fogta be a számat, és fojtott hangon rám förmedt. – A Mágus itt van a várban, az embereivel együtt! A falnak is füle van, vigyáznod kell, mit beszélsz! Ő a szövetségesünk. Ugyan milyen érdek fűzné ahhoz, hogy lerombolja a birtokomat?
– Személyes gyűlölet – válaszoltam immáron halkan, miután ismét beszélni engedett, majd elgondolkodva hozzátettem: És a hatalomvágy. – Éppen elég hatalmat kapott már – sóhajtott fel Elijah. – Mire menne, ha még többet kapna? – Inkább tegyük fel úgy a kérdést – ajánlottam, hogy kik állnak az útjában a teljhatalomhoz vezető úton itt, a Földön? Segítek, jó? Ti, a tizenkét vezér... Ha azonban meggyengültök, netán meghaltok szép sorban, ahogy valószínűleg eltervezte, ő lehet a Világ ura, és amilyen elmebeteg, kitelik tőle, hogy idővel majd a Menny és a Pokol felé is terjeszkedni akar... másképp miért lenne nála a Mindenség Térképe? Elijah az utolsó szó hallatán megragadta a vállam. – Sophiel, kezd aggasztani mindaz, amit a fejedben forgatsz – suttogta. – Honnan veszed mindezt? Ki tömte tele ezekkel az őrült teóriákkal a fejed? – Senki – válaszoltam. – Magamtól jöttem rá, hiszen így logikus. Eleget éltem már a Térítők között ahhoz, hogy tudjam, nem ők tették a földdel egyenlővé a birtokodat. Biztos vagyok benne, hogy ez csupán az első megmozdulása volt a tetteseknek. Meglátjuk hamarosan, mi lesz a következő... – Nagyon kemény vádakkal dobálózol! – figyelmeztetett Elijah. – De ha igazad van... az alapjaiban rengeti meg a szövetségünket. Valószínűleg eleve homokvárra épült az egyezségetek – jegyeztem meg halkan, és láttam, hogy Elijahnak szöget ütött a fejébe az elméletem. Van valami bizonyítékod arra, hogy a fehér csuhás nyomában gyilkoló Térítőknek semmi közük nincs az
igazi Térítőkhöz? Nem lehet, hogy egyszerűen harcmodort váltottak, és képtelen vagy szembe nézni azzal, hogy kegyetlenebb módszerekkel törnek előre, mint mi, akiket még nem is olyan régen a legrosszabbaknak tartottál? – Sajnos nincsenek bizonyítékaim – feleltem letaglózva. – Nincs semmim, csak a megérzéseim. – Az kevés lesz Sahranfer hatalmának megdöntéséhez. Senki nem hinne neked, csak felkavarnád a kedélyeket és viszályt szítanál a felek között. – Te hiszel nekem? – néztem egyenesen sápadt arcába, mire érzéki szája kisfiús mosolyra húzódott. – Igen, de ezzel egyelőre nem tudok mit kezdeni... A vár alsó szintjén található hatalmas bálterem zsúfolásig telt vendégekkel. A társaság javarészt hasonló volt, mint néhány napja Elijah várában, ám sokkal nagyobb létszámban képviseltették magukat a különböző városok főméltóságai, és halandók is lényegesen többen voltak. Bardo kurtizánjai gondoskodtak a jó hangulatról: egy színpadnak tűnő emelvényen táncoltak és énekeltek a nagyérdeműnek, akik hangos ovációval és tapssal jutalmazták a „művésznőket”. A vezérek közül néhányan egy kerek asztalnál beszélgettek, miközben a házigazda, a nagyhangú Bardo lelkesen töltögette poharaikat újra és újra színükig saját bíborszínű borával. – Elijah, gyere, csatlakozz hozzánk! – kiabált felénk, mire a Sötét Angyal nyugtalanul rám nézett, és láttam rajta, fél egyedül hagyni e díszes társaságban.
– Ne aggódj miattam! – súgtam a fülébe. – Ott van Robert, máris odamegyek hozzá! Azzal otthagytam, de hideg pillantásából láttam, hogy nincs elragadtatva az ötlettől, hogy különváljunk. – Örülök, hogy látlak, Rob! – léptem oda a szőke fiúhoz kedvesen, és boldogan konstatáltam, hogy a parancsnok a jöttömet látva elmosolyodik. – Nem igazán ismerek itt senkit – szabadkozott. – Ezért, gondoltam, elálldogálok a táncparkett szélén. Szeretem nézni az embereket. – Már amennyire ezek emberek... – jegyeztem meg cinkosan, mire Rob felnevetett. – Hát igen. Már amennyire azok. A táncterem közepén ugyanis démoni lények, élőhalottak és kurtizánok ringatóztak összeölelkezve, és meglehetősen furcsán festett némelyik alkalmi párocska. – Hozok magamnak egy italt! – mondtam Robnak, mire udvariasan felajánlotta, hogy velem tart, de könnyedén leráztam. – Ugyan, néhány perc, és itt vagyok! Beleegyezően bólintott, én pedig egérutat nyertem. Átvágtam a tömegen, és Maiba szobája felé vettem az irányt. A folyosók teljesen néptelenek voltak, ezért nem kellett attól tartanom, hogy őrökbe futok, akik esetleg megkérdezik, merre tartok. Maiba szerencsére a szobájában volt, így a kopogtatásra adott félénk „igen" után azon nyomban beléptem. – Miben segíthetek, Kisasszony? – Szeretném megtudni, merre van a várbörtön! – vágtam rögtön a közepébe.
– Ööö, nem tudom – hebegett zavartan, mert nyilvánvalóan meglepte, hogy ilyesmiről faggatom – nem tudom, hogy elmondhatom-e. – Elmondhatod, hisz ez csak egy egyszerű válasz! – Mi-mi-miért akarja tudni a Kisasszony? – dadogott tovább a fekete lány. – Gonosztevőket őriznek odalent, nem szabad odamennie! – Elárulnád, hol van? – próbálkoztam szelídebben. – Nem megyek oda, csak tudni szeretném. Maiba hatalmas szemeivel ijedten pislogott, és idegességében megnyalta vastag száját. – Bardo úr megöl engem, ha ilyeneket kikotyogok... egy idegennek. – Nem fogja megtudni! – biztosítottam, és megragadtam a karját. – Kérlek, mondd el! – A konyha mellett van két csapóajtó. A bal oldali a börtönbe vezet, míg a jobb oldali a raktárba. – bökte ki végül, de láttam rajta, hogy mennyire megviseli a beszélgetésünk. – Köszönöm! – mondtam neki halkan, és amilyen gyorsan jöttem, olyan hirtelen távoztam a szobájából. Az új információk birtokában kicsit megnyugodtam, mert tudtam, merre kell mennem, ha eljön az idő, hogy segítsek a Térítőknek, ám borzasztóan nyugtalanított az a tény, hogy épp most kell külön lennem Elijahtól, akitől talán el sem tudok búcsúzni az este során. Mert, hogy a társaimmal tartok, abban biztos voltam. Gondterhelten sétáltam vissza a bálterem felé, amikor az egyik fordulóban ismerős arcok bukkantak fel: Sybill és Eve voltak azok, EIijah megunt, Bardónak ajándékozott kurtizánjai. Úgy tűnt, itt is jól megy a soruk,
mert káprázatos ruhákat viseltek, vállukat pedig méregdrága prémek borították. – No lám, Elijah kedvenc kis kurvája! – szólt felém gúnyosan Sybill köszönés helyett. – Lányok – biccentettem udvariasan, és igyekeztem nagy ívben kikerülni őket, de nem sikerült. – Nem is kérded, hogy vagyunk? – közelített vehemensen Eve, és szikrát szórtak a szemei. – Elárulom. Rémesen! Kegyvesztetten. Unalmasan. És mindezt miért? Mert idejött egy sápkóros senkiházi rabszolga, aki mit sem tud az emberi életről, és kifúrt minket Elijah kegyeiből. – Nem tettem ellenetek semmi rosszat... – kezdtem magyarázkodni, és roppant kellemetlenül éreztem magam –, de... – Hallottuk, hogy túlélted a mészárlást... – vágott közbe hangosan Sybill, és nagyot taszított rajtam. – Nagy kár! Neked kellett volna meghalnod, nem a többieknek! – folytatta kegyetlenül. – Mit keresel még mindig itt? Mivel mostad ki annyira Elijah agyát, hogy már csak veled képes foglalkozni? – Még csak nem is vagy közénk való! – rikoltotta Eve. – Mit sem tudsz a testi szerelemről! Csak bőgni, sápítozni és elájulni tudsz. Miért nem kotródsz vissza a sajátjaidhoz? – lépett közelebb hozzám indulatosan, és a hajamba csimpaszkodott. – Engedj el! – próbáltam lefejteni magamról a kezét, mire akkorát lökött rajtam, hogy kis híján elestem. Sajnálom, hogy amíg megtehettem volna, nem öltelek meg, kor legalább már nem rontanád itt a levegőt! – köpött felém merő gyűlölettel, és a sokktól alig bírtam válaszolni.
– Elijah vett meg engem, te is tudod! Nem magamtól jöttem ide! – Akkor is el kell tűnnöd! – nyüstölt tovább Sybill. – Még csak az kéne, hogy Elijah után Bardo ágyába is bemássz! – Eszem ágában sincs... – próbáltam bizonygatni az igazamat, de a feldühödött fúriákat nem lehetett megállítani. Úgy tűnt, kapóra jött nekik, hogy az elhagyatott folyosón tanúk nélkül, hármasban maradtunk. Hátrálni kezdtem, és az ellenkező irányba igyekeztem, amikor valakinek váratlanul nekiütköztem. Sahranfer volt az. – Nocsak, nocsak! – vonta fel érdeklődve rút arcán a szemöldökét, amitől ráncai alaposan megnyúltak, s homloka rongyosra gyűrődott. – Mi ez a hangos civakodás itt, lányok? – kérdezte vigyorogva. Megállt bennem az ütő. Mi történhet még velem, ami ennél is rosszabb? Nagyot nyeltem, és igyekeztem mindhármuktól a lehető legrövidebb úton megszabadulni. – Semmi, Mágus úr, csak egy kis félreértés volt! – feleltem könnyedén, és elindultam a tömeg felé, Sahranfer azonban megmarkolta a karomat, és olyat szorított rajta, hogy felszisszentem a fájdalomtól. – Ne hazudozz nekem, te kis ribanc! – förmedt rám, és vérben forgó szemeivel az arcomat pásztázta, miközben a két kurtizán gonoszul felvihogott. Visszataszító és egyben gyomorforgató volt a viaszos, gumiszerű, szinte pókhálóval borított, ráncos bőre, és a fogatlan szájából áradó rothadó bűz. – Engedjen el, Elijah vár rám! – találtam meg a hangomat, és abban bíztam, a Sötét Angyal nevének
említése majd elretten tőlem a Mágust, de tévedtem. Nem eresztett. Fekete karmokban végződő kezei az arcom felé nyúltak. – És mondd csak, elégedett a teljesítményeddel a gazdád most, hogy már csak te maradtál? Netalán egy kis javításra szorulsz? – ékelődött reszelős, öreg hangján. Az undortól felbátorodtam, ám koránt sem annyira, hogy ki tudjam magam szabadítani, ezért erőtlenül vergődtem a karmai között, mint egy szárnyaszegett pillangó. – Gyere csak velem, legalább elbeszélgetünk egy kicsit nálam! – rángatott maga után a folyosón, és kétségbeesetten vettem tudomásul, hogy nem tudok szabadulni tőle. – Gyertek ti is, lányok! – szólt a Mágus a kurtizánoknak. – Nagy mókát csapunk együtt, négyesben! – Eresszen el! – sikítottam, és minden erőmmel megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, de nem engedett. – Engedje el a lányt! – harsant fel hirtelen a hátunk mögött egy éles hang, mire mindannyian megtorpantunk. Robert volt az, Elijah hűséges katonája, akinek nyilvánvalóan feltűnt, hogy távolmaradásom jóval hosszabbra nyúlik, mint ígértem, és a keresésemre indult – Törődj a magad dolgával, katona! – ripakodott rá a Mágus, és tovább cibált a folyosón, egyre távolabb a bálterem forgatagától. A két kurtizán segített neki, és a hajamnál fogva húztak az ocsmány vénember után. Mit akarnak ezek tőlem? – tépelődtem. – A halálomat? – Azonnal engedje el a lányt, különben... – vágott elénk Rob, és kardját Sahranfer torkának szegezte.
Különben mi lesz? – röhögött fel élesen a Mágus. – Megölöm magát! – vágta rá elszántan Rob. A mágus vinnyogva kacagni kezdett, és eltolta magától a katona éles kardját, amely abban a pillanatban hervadt virágként kókadt le, majd hirtelen a fiúra emelte a kezét, szemeit furcsán forgatni kezdte, majd felé suhintott karmaival. –
"Te, ki dönteni mertél tetteim fölött, Lebegj némán ég és föld között!" Azzal a fiú hatalmas robajjal a folyosókat összekötő hall szemközti falának csapódott, és úgy tűnt, mintha valamiféle láthatatlan erő keresztre feszítené mintegy öt méter magasan. Csorba kardja csörömpölve a földre hullott, ő maga pedig néma kétségbeeséssel tátogott fent, a magasban, anélkül, hogy szólni tudott volna. Meghűlt az ereimben a vér. Elijah, kérlek, ha valamilyen módon hallasz engem, segíts, kérlek! – fohászkodtam, és kihasználva, hogy Sahranfer másra figyel, minden erőmet összeszedve kitörtem. Pontosabban próbáltam kitörni, ugyanis a két kurtizán a hajamnál fogva a földre rántott, majd a szökési kísérletemet látva ütlegelni kezdtek a Mágus legnagyobb örömére. – Drága Sybill, drága Eve, csak ne olyan hevesen! Hagyjatok valamit nekem is! – nyalta meg a száját kéjesen a förtelmes varázsló, és a torkomnál fogva felrántott a földről, majd végigrángatott a folyosón, vélhetően a saját lakrésze irányába. Egy ajtóhoz ért velem, amin a lányokkal együtt megpróbált betuszkolni, de megvettettem a lábamat, és
minden erőmmel ellenszegültem. Ütöttem és rúgtam őket, ahol értem, és a szabadulásra koncentráltam, ám nem sok sikerrel. Aztán meghallottam valamit, ami bizakodásra adott okot: Elijah lángoló ostorának sistergő hangját, amint átszeli a levegőt felettem. Tudtam, hogy engem nem fog bántani. Megmerevedtem, lehunytam a szemem, és csak akkor nyitottam ki újra, amikor a füstölgő bőr bűzét megéreztem, és támadóim sikolyait visszhangozni kezdték a faiak. Sybill és Eve az egyik, míg Sahranfer a másik oldalamon feküdt. Kezeiken és arcukon frissen égő ostornyomok húzódtak, mindannyian reszkettek a fájdalomtól. Én azonban épen és sértetlenül álltam közöttük, az ostornyelvek ugyanis gondosan kikerültek engem. – Mit képzeltek? Hogyan merészeltétek? – sziszegte dühödten Elijah, amint dongd léptekkel beérte a nyüszítő kurtizánokat, és földön fekvő testük fölé tornyosult. – Csak azért nem öllek meg itt helyben benneteket, mert már Bardo tulajdonát képezitek! – De te... – fordult Sahranfer felé – nagyon rászolgáltál arra, hogy véget vessek a kisded játékaidnak! – mennydörögte. – Elijah, gondolkozz! – hörögte a Mágus, és látszott rajta, hogy ezúttal valóban az életéért reszket. – Nem ölhetsz meg! A szövetségesed vagyok! Nélkülem nem lenne hadsereged, nem lenne dicsőséged, sőt, mágikus fegyvered sem lenne...– mutatott karmaival az ostorra. – Az ostorom csak az én kezemben működik! – dörrent rá Elijah, seregem pedig – hála talán pont épp neked – már nincs. – Nem én küldtem őket oda! – magyarázkodott rémülten Sahranfer.
– Kikről beszélsz? – pillantott rá jeges tekintettel Elijah. – Senkiről. Össze-vissza habogok, úgy rám ijesztettél. Miért nem megyünk vissza a bálba, és beszélgetünk el egy ital mellett, mint a régi jó barátok? – próbálta Sahranfer elterelni a szót a nyilvánvaló elszólásáról. – Talán, mert nem vagyunk barátok – vetette oda Elijah sötéten, miközben mellém lépett, és végigmért – Bántottak? – Próbáltak – bólintottam –, és a segítségemre siető Robertét felszögezte arra a falra! – mutattam az oszlopcsarnok felé, ahol a szőke katona lógott kifeszítve, mire Elijah keze ökölbe szorult – Te nyomorult féreg! – rivallt rá az öregemberre. – Azonnal engedd el az emberemet! – s kezében újra sisteregni kezdett az ostora, ám nem volt szükség több ösztönzésre. Rob tompa puffanással talajt ért, és nyöszörögve próbált feltápászkodni. Odaszaladtam hozzá és felsegítettem, de még hallottam, amint Elijah torkon ragadja Sahranfert, és a falhoz passzírozza. – Nem először teszel keresztbe nekem, és csak azért nem vetek véget itt és most a szövetségünknek, mert Bardo barátom vendégeként vagy itt – suttogta jeges kegyetlenséggel a Mágus arcába. – De ha még egyszer Sophiel közelébe merészkedsz, úgy megkínozlak, hogy könyörögni fogsz a halálodért! Azzal elengedte, és a rút varázsló a kurtizánok közé rogyott. Elijah ezután öles léptekkel beért minket, Rob válla alá nyúlt, és elindultunk, hogy segítséget szerezzünk a fiúnak. Rövid tanakodás után Maibához fordultunk, aki azonnal a parancsnok szobájában termett, és ellátta
kificamodott bokáit, amelyek az esést követően csúnyán bedagadtak. Elijah és én kettesben maradtunk. Egy kisebb kerengő felé sétáltunk, amelynek masszív oszlopaiba kővirágokat véstek. Szűk hosszúkás ablakai ködbe vesző, kopár hegycsúcsokra néztek s csupán egy keskeny kőpadka nyújtott alkalmi ülőhelyet az erre sétálóknak. – Köszönöm, hogy megmentettél! – jegyeztem meg halkan, miközben Elijah leült a fehér padkára, és az ölébe húzott. A válIára hajtottam a fejem, és átkaroltam a nyakát. – Megsérültél? – kérdezte, és finoman magához szorított. – Nem, nem, semmi bajom – sóhajtottam, és magamba szívtam az illatát. – Hogy kerülhettél ilyen helyzetbe? – csóválta meg a fejét. – Azt mondtad, Roberttel leszel! Egy percre magadra hagylak, és azonnal bajba kerülsz! Figyelmemet nem kerülte el a hangjából kicsengő ingerültség. – Vele is voltam – nyugtattam csak elindultam egy italért, és a folyosón összefutottam Sybillel és Eve-vel. Nekem támadtak, és ráncigálni kezdtek. Azzal vádoltak, hogy tönkre tettem az életüket, és hogy miattam lettek kegyvesztettek. Elijah összeráncolta a homlokát. – Hálátlan ringyók – csattant fel hirtelen. – Meg kellett volna ölnöm őket! – Csak féltékenyek – simogattam meg dühtől sápadt arcát. – Szerettek téged. – Akkor sem volt joguk így bánni veled – mordult fel Elijah. – Na, és a vénember... egyre jobban gyűlölöm.
És igen, azt hiszem, igazad lehet... bár még mindig elég meredeknek tartom a feltételezést, azonban a jelek egyre inkább arra mutatnak, hogy a gazember igencsak sáros. – Elmondod a többieknek? – Igen. A bál után rendkívüli gyűlést hívok össze. Véget kell vetnünk Sahranfer ármánykodásainak. Szólni sem tudtam a hallottaktól. Ezek szerint tényleg a Mágus műve volt a csuhás és a véres kezű ál-Térítők támadása... – Sophiel, borzasztóan aggódom miattad, ha nem vagy velem – váltott témát Elijah. – De sokkal jobban aggaszt, hogy tudom, titkolsz előttem valamit. – Sajnálom, Elijah! – feleltem szomorúan. – Esküszöm, ha tehetném, elmondanék neked mindent, de most nem rólam van szó, és félek, nem értenéd meg. – Azért csak próbáld meg... – Nem lehet. – ... – Kérlek, bármi is történjék velem, tudd, hogy teljes szívemből szeretlek! – Rosszul hangzik az eleje... nagyon rosszul – mormolta. – Nem akarlak elveszíteni, és nem akarom, hogy bármi rossz történjen veled, Sophiel! Ne játssz az idegeimmel, mert szobafogságra ítéllek, amíg be nem avatsz abba, mi az a „bármi”, amit ennyire rejtegetsz előlem... – Ne beszéljünk többet erről, jó? – súgtam a fülébe, és lágyan az ajkaira hajoltam. Nem kellett sokat várnom a válaszra, mert érzéki szája forró csókkal viszonozta a közeledésemet. A karjaiba zárt, és úgy ölelt, mint egy fuldokló az életét jelentő mentőövet. Csókjai egyre vadabbak és forróbbak lettek,
de nem tiltakoztam; szerelmesen túrtam bele éjfekete hajába, és olyan szorosan bújtam hozzá, ahogy csak tudtam. Úgy szorítottuk egymást, mintha ez lenne az utolsó alkalom életünk során, és megszűnt körülöttünk létezni a világ. – Elijah, Sophiel! – már mindent felforgattam utánatok! – harsant fel mögöttünk Bardo hangja, és szétrebbentünk, mint egy rajtakapott gerlepár. – Nemsokára kezdődik a műsor! – hadarta a szakállas vezér, miközben egy hatalmas kupa borral hadonászott. – Gyertek gyorsan, mert mindenről lemaradtok! – Máris indulunk, barátom, csak megnéztük, milyen idefentről a kilátás – kacsintott rá jókedvűen Elijah. – Lelkesnek tűntetek – hahotázott Bardo. – Ezek szerint tetszett, amit láttatok! – Az nem kifejezés – nézett végig rajtam Elijah. – Soha életemben nem láttam ilyen szépet... Zavarba jöttem a pillantásától, pedig épp ez volt az a nézése, amelytől úgy éreztem, keblemre ölelném örömömben az egész világot. Soha nem gondoltam, hogy valaha szerelmes leszek, ráadásul a legnagyobb angyali vezérek egyikébe, és emberi testben megtapasztalhatom a szenvedély mindent elsöprő erejét – Menjünk! – nyújtottam engedelmesen a kezem, mire Elijah a karjába fonta, és elindultunk a bálterem felé. Ahogy közelebb értünk, egyre több lett az ittas vendég és a hangzavar, de úgy tűnt, ez senkit sem zavar. A teremben alig voltak még, s a műsor sem kezdődött el. – Egy táncra, Kisasszony? – hajolt meg udvariasan Elijah, és választ sem várva, mosolyogva magához vont, majd elindult velem a táncparketten. Úgy szeltük át a teret, mint valami hűvös esti fuvallat. Egymásba
feledkeztünk, s hagytuk, hogy a mély, lassú ütemű zene a szárnyaira kapjon minket.
XXXIII. FEJEZET
Az idő pora Ez alatt Sahranfer és a két sértett kurtizán a Mágus szobájában nyalogatta a sebeit. Lényegesen kisebb lakosztálya volt, mint Elijahnak és Sophielnek, vagy a többi vezérnek, ám megkapott mindent, amit csak egy vendég kívánhatott magának Bardo fellegvárában. A szoba falait sötétkék drapéria fedte, a bútorok sötétbarna tölgyfából készültek. Elegáns, és férfias berendezés volt ez, ami jobban illett volna bármelyik katonához, mint az öreg, púpos, förtelmes külsejű varázslóhoz. – Mit képzel ez a semmirekellő?! – füstölgött a vénember. – Tőlem kapta a hatalmat, ami naggyá tette! Ha én nem vagyok, most ő sem lenne! – De Mágus, te magad mondtad, hogy már nincs semmije! – javította ki óvatlanul Sybill a magában fortyogó varázslót. – Hallgass, te ostoba! Ezt nem is tudhatnátok! Kár volt elárulnom nektek, hisz azonnal kifecsegtétek! – Sajnáljuk, Sahranfer! – szólalt meg békítően Eve. – Felingerelt minket az az elkényeztetett kis szuka. – Így van! – helyeselt a fekete hajú kurtizán. – Meg tudnánk fojtani egy kanál vízben azt a szenteskedő libát, csak eddig nem volt alkalmunk rá. Addig duruzsolt Elijah fülébe, míg az elajándékozott minket... – Nyilvánvalóan rátok unt, ha ily könnyen túladott rajtatok! – jegyezte meg epésen a Mágus, mire a két lány arca vörösre vált a haragtól.
– Rohadjon meg ott, ahol van! – köpött a földre Eve. – Nem is tudom, mit szerettem rajta... – Én sem – vágta rá Sybill. – Most bezzeg lesheti a penészvirág Sophiel kényét s kedvét. – Meggyűlöltétek Elijaht? – kérdezte hirtelen csillogó szemekkel a Mágus. – Meg – felelték kórusban. – A halálát kívánnátok-e? – puhatolózott tovább Shahranfer, mint valami sárban tekergő kígyó. – A halálát talán nem... – mondta tétován Eve. – De megleckéztethetnénk, az igazán ráférne! – Felőlem meg is halhatna – nevetett fel harsányan Sybill – Inkább legyen a föld alatt, mintsem azzal a nebáncsvirággal lássam. – És az angyallánnyal mi legyen? – tapogatózott tovább a Mágus. – Dögöljön meg! – harsogták egyszerre. – Nem tudom, mit tehetek ilyen hirtelen – gondolkozott el Sahranfer de ha segítetek egy kicsit, könnyen készíthetek valamit, amivel őrökre megpecsételjük a sorsukat. – Megöljük őket? – ragyogott fel Sybill arca. – Nem tudjuk őket megölni, hisz halhatatlanok... csak néhány égi kard, és azok a fegyverek tudnak velük végezni, amelyek épp náluk vannak, és nekik engedelmeskednek... töprengett Sahranfer. – De azért, ha nagyon akarunk, árthatunk nekik... – Bármit megteszünk, ami a vesztüket okozza! – ajánlkozott lelkesen Eve. – Mire van szükséged? A Mágus töprengett. Szemeit lehunyva varázsigéket mormolt, majd sorolni kezdte:
– Kell egy marék hamu, néhány rózsatövis, egy darab borostyánkő és némi emberi vér... A két kurtizánnak nem kellett több: Eve felpattant, hogy mielőbb beszerezze a mágiához szükséges anyagokat, míg Sybill engedelmesen a Mágus elé tartotta a tenyerét. Sahranfer előhúzott egy kést, és vigyorogva végigfuttatta az éles pengét a kurtizán kezén, majd boldogan felsóhajtott, amikor az felsikított. – Zene füleimnek az ilyesfajta jajveszékelés – kacagott reszelés hangján, és egy kőedényben felfogta az örömlány tenyeréből vékony patakban csordogáló friss vért. Nemsokára lélekszakadva megérkezett Eve is, és a Mágus felé nyújtotta a szükséges anyagokat. Sahranfer mindent az edénybe szórt, majd felvont szemöldökkel a lányhoz fordult. – És a borostyán? – Sehol sem találtam. – Hmm... – mormogott magában a Mágus, majd hirtelen felcsillant a szeme. – Add a hajtűdet! Borostyánkövek vannak benne! – Ezen ne múljon – nyújtotta felé kissé duzzogva az örömlány a míves ékszert, mire Sahranfer az asztalra tette, és egy mozdulattal porrá zúzta benne a könnycsepp formájú borostyánköveket. A mézszínű port az edénybe szórta, majd gyertyát gyújtott mellette. – Írjátok össze a szerelmeseknek szánt átkaitokat! – utasította a kurtizánokat, mire azok lelkesen nekiláttak az írásnak. A negatív energia és a gyűlölet szaga szinte érezhető volt a levegőben, ahogy a töltőtoll lassan végigszántott a barna papíron, és betűről betűre gyilkos gyűlölettel töltötte meg a sorokat. Eközben Sahranfer egyre csak
mormogott, és ördögi imákat sugdosott a gyertyaláng felé, ami idővel sercegni kezdett, majd kettévált, és vörös fénnyel kezdett el izzani. A lányok egymásra néztek, de nyikkanni sem mertek. A Mágus kinyújtotta karmos kezét a papír felé, majd a vörös lángokba tartotta, s az égő levelet a kőedénybe szórta, amelynek tartalma ettől lilás-vörös fényben vibrálni kezdett. A mormogás eztán egyre gyorsabbá és érthetetlenné vált, a szobára pedig sötétség borult A kurtizánok kezdtek megrettenni, noha tudták, a fekete mágia nem ellenük irányul... Aztán hatalmas mennydörgés rázta meg a helyiséget, a gyertya fénye kihunyt, s újra világos lett a szobában. Sahranfer azonban még nem mozdult, görbe, fogatlan szája rázkódott, és lezárt szemei eszelősen forogtak a pergamenszerű bőre alatt Aztán felpattant a szemhéja, és a lányokra meredt – Sikerült! – lihegte diadalittasan. – Mi sikerült, Mágus? – kérdezte Sybill. – Előállítottam valamit, amivel örökre letörölhetjük az önelégült vigyort Elijah ábrázatáról, és móresre taníthatjuk az álszent Sophielt! – csettintett elégedetten fogatlan szájával Sahranfer. – Hogyan fogjunk hozzá a megleckéztetéshez? – tudakolta lelkesen Eve. – Először is, meg kell értenetek, hogyan működik ez a varázslat – mutatott a Mágus az előtte kavargó, csillogó szemcséjű hófehér porra. Sybill lelkesen felé nyúlt, mire a Mágus nagyot csapott a kézfejére. – Csak ne olyan hevesen! – förmedt rá. – Semmit sem tudsz róla, de már hozzányúlnál?
– Rendben, Mágus, hallgatunk – ült vissza engedelmesen a helyére a lány. – Ez a varázsszer az Idő Pora. – kezdett bele büszkén a varázsló. – Átokból és vérből született, ezért gyorsabban rombol, mint bármilyen fegyver a világon. Csak egyetlen egyszer használhatjátok, s ha elvétitek, magatokra vessetek, többé nem működik. – Rá kell szórnunk Sophielre? – kérdezte Eve. – És Elijahra – bólintott a Mágus. – Például a táncteremben, vagy amikor az asztal mellett beszélgetnek. Az Idő Pora, amint eléri őket, hatni kezd, majd köddé válik – magyarázott tovább, így aztán, mire a mágia végeredménye láthatóvá válik, nem lesz bizonyíték ellenetek. A kurtizánok szájtátva hallgatták a gonosz tervet. – És hogyan hat majd rájuk? – tette fel a legkézenfekvőbb kérdést Sybill. – Amint eléri őket, a ruháikba s a bőrükbe ivódik, és megkezdi munkáját. Megöregíti, elsorvasztja mindkettőjüket. Néhány pillanat alatt daliás fiatal angyalokból ősöreg, aszott szörnyetegekké válnak. Meghalni nem fognak, de talán ez nagyobb büntetés lesz nekik annál, mintha csak egyszerűen meghalnának. Örök mementóvá válnak mindazok számára, akik ujjat mernek velem húzni a jövőben... harsogta elégedetten Sahranfer, és a lányok bután meredtek rá. – Nem egészen értem. Te fogod rájuk szórni a port? – hebegte zavartan Eve. – Nem. Ti végzitek a piszkos munkát, én nem akarok gyanúba keveredni – vonta ki magát a feladat alól Sahranfer. – Végtére is ti kívánjátok oly szomjasan a szenvedésüket, ha nem tévedek...
– Így van! – mondta határozottan Sybill. – Majd én rájuk szórom a varázsport! – És mi biztonsággal megfoghatjuk a bugyellárist, amiben elrejtjük ezt az anyagot? – értetlenkedett Eve. – Igen. Az Idő Pora csak annak árt, akire rádobják, vagyis akit teljesen beterít! – figyelmeztette őket a Mágus. – Ezért azt tanácsolom, figyelmesen válasszátok ki a megfelelő időpontot és a helyszínt, nehogy a többi vezérre szórjátok, mert ahhoz túl kevés, hogy mindannyiukban kárt tegyetek, ahhoz viszont épp elég, hogy ha meglátják, mit műveltek, azonnal megöljenek benneteket. – Rendben – bólintott Sybill. – Te is ott leszel? – Igen – mondta a Mágus. – A háttérből figyelem majd, hogyan végzitek a feladatot, de ott már nem tudok segíteni rajtatok! Ha elrontjátok, mosom kezeimet, és letagadom, hogy bármi közöm lenne hozzátok! – Megértettük! – bólogattak a lányok. – Vissza tudod fordítani az átkot, ha valamiért mégis rosszul sülne el? – kérdezte Eve. – Nem – vetette oda kurtán a Mágus. – Ez nem játék. Vagy okosan csináljátok, vagy bele se kezdjetek... Azzal fogta, és zsebre vágta a bugyellárist. – Add ide! – nyújtotta a kezét Sybill. – Menni fog. Érzem. Tudom. Ügyesek vagyunk. A gerlepárnak vesznie kell! Úgy legyen! – ejtette a kezébe a zsákocskát a Mágus, és hahotázva felkacagott. – Ilyen remek műsort aligha látott még Bardo népe...
XXXIV. FEJEZET
Sorsdöntő pillanatok Összefonódva táncoltunk, mégis egyre szomorúbb lettem. Arra gondoltam, mi lesz, ha sikerrel járok a börtönben..., és ha elbukok? Vajon Elijah kiismert már annyira, hogy megértse majd, miért tettem? Vagy odavész ezzel a szerelmem? Láthatom-e még valaha, vagy csak az emlékekbe kapaszkodhatok ezután? Nem mertem hosszabban tépelődni az elkerülhetetlenül közeledő jövőn, mert tudtam, Elijah minden rezdülésemet megérzi, és pontosan tudni fogja, hogy valami nincs rendben velem. Ezért is nem engedte, hogy az este folyamán eltávolodjak tőle, vagy idegenekkel szóba elegyedjek. Gyilkos pillantásokkal illetett mindenki, aki rám mert nézni, így amikor csak tehettem, hatalmas alakja mögé bújtam a kíváncsi tekintetek elől. De hogy fogok így lejutni a várbörtönbe? – töprengtem izgatottan. – Min jár az eszed, Sophiel? – kérdezte, és megállt a terem közepén. Mutatóujjával megemelte az államat, és mélyen a szemembe nézett. – Nem tetszik nekem az, ahogy ma viselkedsz – állapította meg, és úgy éreztem, a lelkembe lát. Elmosolyodtam, de nem válaszoltam. Azt gondoltam, így buktatom le magam a legkevésbé. – Tönkreteszel engem... – sóhajtott Elijah, és lassan szájon csókolt.
Megint szédülni kezdtem, ám ezúttal nem ittam egy kortyot sem, egyszerűen Elijah közelsége volt rám ilyen hatással. – Leülhetnénk egy kicsit? – kérdeztem, miután kibontakoztam az öleléséből. – Hogyne! – mondta Elijah, és a terem túloldala felé vezetett, ahol a vezértársai ültek. – Miért épp oda megyünk? – kérdeztem zavartan, hiszen meglehetősen feszélyezetten éreztem magam közöttük. Elijah nagyon előzékenyen bánt velem, a karomon azonban állandóan ott éktelenkedett a jele és a liliomokat formáló arany karperec, így a kilétem nem sok szemlélődének okozott meglepetést, ami viszont engem tett még visszahúzódóbbá a többiekkel szemben. – Ők a barátaim, Sophiel. Miért ne lehetnénk velük? Különben is, büszke vagyok rád! – kacsintott rám Elijah. – Ühüm... mint a legújabb kurtizánodra – mondtam lehorgasztott fejjel, mire Elijah is elkomorodott. – Nem egészen... hisz érezned kell, milyen sokat jelentesz nekem – nézett egyenesen a szemembe, és tudtam, hogy őszintén beszél. – De miután néhány hete még az ellenségem, majd a rabszolgám voltál, nem fedhetem fel előttük a valódi kilétedet, hiszen hivatalosan most is az ellenségünk vagy. Bár tudtam, hogy igaza van, szavai mégis éles tőrként járták át a szívemet. – Megértelek – sóhajtottam, majd támadt egy mentő gondolatom. – De úgysincs elég hely, úgy látom, mindenki megérkezett... – Sophiel, látom, mindent megpróbálsz, csak hogy ne kelljen közöttünk lenned – mondta mosolyogva. – Csak tizenegyen ülnek az asztalnál, valaki még hiányzik.
Meresztenem kellett a szemem, hogy mindenkit lássak a félhomályban. – Ki az? – hunyorogtam tovább. – Még nincs itt, de Fagus udvarában korábban már láthattad – magyarázta Elijah. – Ruchiel az. – Nem emlékszem rá... – Nos – csókolt vidáman a nyakamba a Sötét Angyal – garantálom, hogy érezni fogod, ha megérkezik...! – ... és a többiekkel mi lesz? – Semmi. Majd megszokják, hogy velem vagy! – Rendben. – egyeztem bele, és az asztalok felé indultunk, ám ekkor hirtelen, a semmiből előttünk termett Sybill és Eve. – Ó, már megint ti...? – léptem ingerülten eléjük, s ettől a két kurtizán amúgy is dühtől vöröslő arca még inkább feldúlt lett. – Mit akartok? – kérdezte sötéten Elijah. – Nem volt elég, hogy... ... de nem tudta befejezni a mondatot, mert abban a pillanatban Eve a ruhája ráncából előkapott egy bőr bugyellárist, amiből Sybill egy nagy maroknyi fehér, lisztszerű port markolt ki, aztán hisztérikus kacaj kíséretében felénk dobta. Abban a pillanatban lelassult körülöttünk az idő, és mindent oly részletgazdagon láttam, mintha egyszerre több nézőpontból figyeltem volna az eseményeket. Amint Sybill port markoló keze a levegőbe lendült, Elijah egy mozdulattal a háta mögé lökött. Eve eközben tátott szájjal figyelt minket, és lopva minduntalan a lépcsőház felé lesett. Követtem pillantását, és Sahranfert láttam gonoszul vigyorogni az őrség takarásában. A por
lassan felénk szállt, és azonnal tudtam, hogy valamiféle méreg vagy más szörnyűség lehet az apró szemcsékbe rejtve. Megpróbáltam Elijaht magammal rántani: de meg sem tudtam mozdítani. Már csak néhány centi választott el minket a felénk szálló fehér porfelhőtől, és láttam, amint Sybill arca kéjesen megvonaglik a kárörömtől, ám ekkor hirtelen éktelen szélroham támadt a hátunk mögött, és dörögve kivágva az összes ablaktáblát, megtépázott minden útjába kerülő élőt és élettelent, majd viharos iramban keresztülsöpört az épületen. A por így nem ért el minket, hanem épp ellenkezőleg: egy szemvillanásnyi idő alatt irányt változtatott, és beterítette a két kurtizánt. – Üdvözletem az uraknak! – köszönt valaki vidáman, és hátra sem néztem, úgy is tudtam, hogy Ruchiel, a szél angyala érkezett meg, aki soha nem léphetett volna be hatásosabban ebbe a terembe, mint ahogy itt és most tette, s bár nyilvánvalóan nem is tudta, megmentett mindkettőnket. Elijah még mindig nem mozdult, így a háta mögül kukucskáltam ki, hogy lássam, mi történt támadóinkkal, majd elborzadva a szám elé kaptam a kezem, nehogy felsikítsak az elém táruló látványtól. Sybill és Eve ugyanis néhány pillanat leforgása alatt rút, ezerévesnek tűnő, aszott múmiákká zsugorodtak. Bőrük megfeketedett és csontjaikra tapadt, fejük koponyaszerű lett, hajuk és fogaik kihullottak, körmeik koszos karmokba hajlottak. Visszataszítóbbak voltak a világ legrútabb boszorkányainál... – Tűnjünk el innen! – ragadta meg a karom Elijah, és olyan gyorsan keresztülvágott a termen, hogy a lábam szinte nem is érte a földet. A vezérek felé húzott, majd amikor odaértünk, leültetett az asztal szélén található üres helyek egyikére, és közvetlenül mellettem foglalt helyet.
– Ne félj, nem történhet semmi bajod – súgta a fülembe, miközben az asztal alatt a kezemre kulcsolta az övét. – Te reszketsz... – Nekünk szánták ezt a kegyetlen sorsot, Elijah – suttogtam még mindig a történtek hatása alatt. – És nem fognak leállni. – Már megkapták a méltó büntetésüket az ármánykodásukért. De ha megnyugtat téged, elintézem őket – nyúlt az ostora után, ami ahogy csak rá gondolt, felizzott a derékszíján. – Ne! Nem akarom, hogy a közelükbe menj! – ocsúdtam fel hirtelen. – Ki tudja, milyen méreg van még a birtokukban? A Mágus áll az egész mögött, Elijah, higgy nekem! Láttam őt, amikor felénk szórták a port. Büszkén és várakozón leste az eseményeket a folyosó felől, majd amikor Ruchiel beviharzott, és a varázslat visszafelé sült el, felszívódott. Közben a teremben sikítozás támadt, amikor néhányan felfedezték a két rettenetes külsejű banyát, így a katonák soron kívül kitessékelték őket a teremből anélkül, hogy bárkinek is feltűnt volna, hogy a két szörny nem sokkal korábban az est legcsinosabb kurtizánjai közé tartozott...
XXXV. FEJEZET
A néma ostrom Az asztalnál ülő vezérek jókedvűen beszélgettek és boroztak, ám nem tudtam bekapcsolódni a társalgásba, és úgy láttam, Elijahnak sem megy túl könnyedén. Valószínűleg mindketten azon rágódtunk, hogy mi lett volna, ha Ruchiel egy másodperccel később érkezik... – Nagyon elült a hangulat az asztal végében! – harsogott felénk Bardo, akinek a szakállát vörösre színezte saját bódító hatású, bíbor bora. – Gyertek, menjünk át a másik terembe, mert pillanatokon belül elkezdődik a műsor! A vezérek szedelőzködni kezdtek, és poharaikkal a kezükben a szomszédos helyiségbe sétáltak, majd nagy dübörgéssel becsapták maguk mögött a hatalmas vasajtót. Csak mi ketten maradtunk az immár kiürült ivóban. A kijárat felé sétáltunk a fekete ásványokkal díszített fal mellett, amikor megéreztem, hogy eljött a pillanat, el kell válnom a Sötét Angyaltól. Végtelen szomorúság lett úrrá rajtam, és úgy éreztem, képtelen vagyok szó nélkül itt hagyni őt. Szorítani kezdett a mellkasom, és alig kaptam levegőt. Nem akartam elveszíteni Elijah szerelmét, ugyanakkor tudtam, hogy a börtön rideg falai között igazságtalanul sínylődő szövetségeseim és ártatlan gyermekek élete múlik a döntésemen, és nem akartam őket cserbenhagyni. Elijah nem engedné meg, hogy kiszabadítsam őket – féltene a társai haragjától, és joggal aggódna értem. Ha kiderülne, mit tettem, soron kívül kivégeznének valamelyik pokoli fegyverrel. Sőt, a különös helyzetre
való tekintettel talán épp Elijahtól várnák el, hogy halálra korbácsoljon a szemük előtt. Döntöttem hát. Hazudni fogok neki... és bízom benne, hogy egy nap majd megbocsát nekem. – Menj előre, kérlek! Visszamegyek a szobánkba, egy kicsit rendbe szedem magam, és csatlakozom! – súgtam halkan a fülébe, és csak remélni mertem, hogy az arcom ezúttal nem leplezi le a hazugságomat. Ő azonban szúrós szemekkel nézett rám, és láttam, hogy nem kerülte el a figyelmét a bőrömet ellepő enyhe pír, ami a pillantásától egyre inkább lángolni kezdett, ezért lehajtottam a fejemet, és úgy bizonygattam: – Csak néhány perc az egész... Láttam rajta, hogy nem hisz nekem, és erre voltaképp minden oka megvolt, de nem tehettem mást. A Hold egyre magasabban járt az égen, és tudtam, kevés időm maradt a feladat végrehajtására. Le kell jutnom a börtönbe, és kiszabadítani a többieket. Hozzábújtam, s bár csak a mellkasáig értem, szorosan átöleltem a nyakát, és boldogan olvadtam a karjaiba, amikor lehajolt hozzám, és csókolni kezdett. Ez a csók azonban nem olyan lágy volt, mint a korábbiak. Elijah nem finomkodott: vad volt, követelőző és elkeseredett. Megmarkolta a hajamat, és olyan erőszakosan esett nekem, hogy az ajkaimból kiserkent a vér, de nem tiltakoztam, mert éreztem, hogy ingerült, és a dühe nőttön-nő. Fizikai fölénye pedig oly hatalmas volt velem szemben, hogy értelmetlenség lett volna szembeszállnom
az akaratával. Hirtelen elengedett, és szép, sötétkék szemeivel haragosan nézett rám. – Nincs valami mondanivalód nekem? – Nem tudom, miről beszélsz! – füllentettem ügyetlenül, amitől még ingerültebb lett. – Ne hazudj nekem! – mennydörögte. – Valami nincs rendben veled! Mit forgatsz a fejedben? – Semmit, igazán semmit, hidd el nekem! – hazudtam újra, de könnybe lábadt a szemem. – A tested elárul, Sophiel! Miért dörömböl így a szíved? Mitől vagy ilyen zaklatott, és miért lesed állandóan a Holdat? Mit nem mondtál el nekem? – sziszegte, majd megragadott és az asztal tetejére nyomott. A csuklóimat olyan erővel szegezte egy kézzel a fejem fölé, hogy moccanni sem tudtam. Fürkésző tekintettel nézett a szemeimbe, majd pillantása lassan az ajkaimra vándorolt, és észrevehetően lazított a szorításán. Tudtam, hogy nem akar bántani, mégis éreztem rajta, hogy még néhány perc, és erőszakkal kiszedi belőlem az igazságot – Sajnálom, kérlek, esküszöm, hogy nem csináltam semmit! – bizonygattam elkeseredetten, és rémülten konstatáltam magamban, hogy néhány perc leforgása alatt többször is Elijah szemébe hazudtam, sőt meg is esküdtem rá... De ő nem hagyta annyiban a dolgot. – Tudni akarom, hogy mit titkolsz előttem! – ordította, és öklével a méteres szélességű, tömör fából készült asztalra csapott, mire az a fejem mellett nagyot reccsenve kettéhasadt. Összerándultam ijedtemben, noha a hajam szála sem görbült. – Kérlek – fogtam könyörgőre. – Ne bánj így velem!
Ez mintha hatott volna, noha láttam rajta, hogy továbbra sem nagyon hisz nekem. Mindenesetre elengedett, és felsegített az asztalról. Nem tudtam nem észrevenni, hogy bár még mindig nagyon dühös volt, pillantását végigfuttatta a karjaimon, talán, hogy meggyőződjön róla, az iménti dulakodás alatt nem sérültem meg. – Remélem, nem csinálsz semmi butaságot, Sophiel. Siess nagyon, különben utánad megyek! – közölte velem jegesen. – Rendben! – bólintottam, és futva a szobánk felé indultam. A folyosók üresek voltak, mindenki a Nagy Terembe igyekezett, ahol mindenféle mutatványos várta, hogy sorra kerüljön az illusztris társaság előtt. Irányt váltottam, és lélekszakadva a konyha felé rohantam. Azonnal megláttam a két csapóajtót Jobb vagy bal? Ó, édes Istenem! Mit is mondott Maiba? Balra a börtön, Jobbra a raktár? Vagy fordítva? Berontottam a jobb oldali ajtón, és a raktárban találtam magam. Felkaptam egy kanna bort, és a másik ajtó felé vettem az irányt Feltéptem a bal oldali ajtót, és hunyorogva benéztem a résen. Meredek lépcső vezetett le a cellasorra, és azonnal felismertem az álmomban látott helyet, ahol Gabriel és Sariel raboskodott Mindössze két őrszemet vettem észre az egész alagsorban, így egyenesen hozzájuk siettem. – Nemsokára kezdődik a műsor, menjetek ti is fel, addig bezárjuk az ide vezető ajtót! – mosolyogtam rájuk, és mintegy meggyőzésképpen a kezükbe nyomtam a kövér boroskancsót. – Ezt a ház ura küldi nektek!
Az örök először meghökkenve meredtek rám, aztán a lila rózsás ruhámat végigmérve tétován meghúzták a boroskancsót. – Mire vártok még?! – nógattam őket. – Ide a kulcsokat, és indulás felfelé! Erre már vigyorogni kezdtek, és nem is kellett őket tovább noszogatnom; a kezembe lökték a karikára fűzött vaskulcsokat, és boldog rikkantásokkal felszaladtak a lépcsőn. Időnként meg-megálltak, és nagyokat húztak a bíbor italból. Aztán a fenti ajtó hatalmasat dörrenve becsapódott, és tudtam, ettől kezdve nem sokan zavarhatnak már meg. Egyenesen az angyalok cellájához rohantam, és keresgélni kezdtem a kulcsok között. Találomra kipróbáltam a legnagyobbak egyikét, de nem illett a zárba. Újabbat választottam, de az sem stimmelt A kezem remegni kezdett az idegességtől. Ki tudja, mennyi időm van még? – Sophiel? – hallottam valahonnan a félhomályából egy tétova hangot. Sariel volt az, aki a fal mellett ácsorgott vasra verve. – Igen, én vagyok az! – suttogtam izgatottan, és végre betaláltam a zárba. Az kattant egy nagyot, majd engedett: a hatalmas vasrács kitárult. – Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak benneteket! A sötétben morajlás támadt, és a rabláncra vert angyalok egyre másra bukkantak elő a félhomályból. – Add a kezed! – intettem Sarielnek. – Köszönöm! – nyújtotta felém a karját – Ezért örökké hálás leszek neked! – Gabriel, kérem a csuklóidat! – szóltam a mellette magasló arkangyal felé, aki némán felém nyújtotta karját
Hatalmas volt, két méter magas, akárcsak Elijah... hosszú, sötétszőke haja a hátát verdeste. Világos borostával borított finom metszésű arca elkeskenyedett a rabság ideje alatt, de így sem törte meg időtlen szépségét. Malachit-zöld szemeit rám emelte, és csak nézett mosolyogva, örömmel telve. – Köszönöm, hogy nem feledkeztél meg rólunk! – ölelt meg Sariel. – Miattam kerültetek ide – mondtam szemlesütve. – Sajnálom, hogy ennyi szenvedést okoztam. Meg tudtok nekem bocsátani? – Ezen már rég túl vagyunk! – mondta nagyvonalúan Gabriel, majd egészen közel hajolt hozzám. – Szerelembe estél az ellenséggel, s ily módon nem vagy ura a cselekedeteidnek. Számoltunk azzal, hogy ellenünk fordulhatsz. – Ti... végig... tudtátok, hogy én... – hápogtam szégyenemben. – Az első pillanattól kezdve... – bólintott a szépséges arkangyal, és a kulcsokért nyújtotta a kezét. – Kiengedem a többieket! – Rendben! – kaptam össze gyorsan magam, és a kezébe nyomtam a vaskarikát, ám előbb leválasztottam róla egy kis kulcsokat tartalmazó karabinert, és rohanni kezdtem a gyerekek cellái felé. – Sophiel! – szólt utánam Sariel. – Hogy fogunk kijutni a várból? Megtorpantam, és teljesen elbizonytalanodtam, mert ugyan szép lassan az összes cellaajtó nyitva állt, a Térítők egyelőre nem voltak sehol. – Mindjárt áttörik a falat a többiek! – vágtam rá gyorsan anélkül, hogy végiggondoltam volna, vajon a
mieink hogyan fognak átjutni a több méter széles várfalon. Váratlanul furcsa, sustorgó hangot hallottam, és egyszerre rés támadt a falon ... még soha nem láttam ilyet. Először azt hittem, varázslat történt, de aztán megláttam, mi okozza a különös jelenséget. Bogarak ezrei árasztották el a börtön területét, és amerre haladtak, úgy falták fel a köveket, mintha csak valami puha gyümölcsben menetelnének. A fellegvár északi fala helyén jókora, kör alakú lyuk tátongott, amelyen keresztül egyre-másra szivárogtak be a szerzetesruhába öltözött Térítők. – Sophiel! – zárt karjaiba régi barátom, a fiatal Adam Hammond, akivel legutóbb a mocsár melletti összecsapás során harcoltam együtt. – Hát itt vagy épen és egészségesen! Majd eltolt egy kicsit magától. – Szebb vagy, mint valaha! Ezek szerint nem bántottak... – ... hmm... ez egy hosszú történet – kerültem ki a választ. – De mondd csak, honnan tudtátok, hogy itt leszek és segíteni fogok nektek? – Én mondtam nekik! – lépett elő mögüle a kis Joshua. Örömömben felkaptam a levegőbe, és megpördültem vele. – Te is eljöttél! – csókoltam meg az arcát. – Annyi mesélnivalóm van neked... – Vajon merre lehet Jack? – kérdezte Ryan Stone, a Térítők vezére. – Utoljára Fagus várában láttam őt – töprengtem, – de nem tudom, onnan hová került. Talán...
– A gyerekek mögött, a legutolsó cellában van bezárva a társaival együtt – vágott közbe Sariel. – Értük megyek! – kiáltott fel Adam, és a kulcsokat felkapva az utolsó cella felé rohant, majd kisvártatva abból az irányból mondatfoszlányok szálltak felénk. – Jack! Öreg cimborám! Látod, érdemes volt...! Istenem, ... lesoványodtál... gyere, segítek kijutni innen! Az örömteli kiszabadulásnak a fenti csapóajtó hatalmas] dörrenése vetett véget. Valaki odafent nyilván megneszelte, hogy az örök engedély nélkül iddogálnak, és lejött, hogy ellenőrizze, vajon minden rendben van-e idelent. Egy őrszem lesett be fentről, majd hallottam, amint hirtelen torka szakadtából ordítani kezd. – Riadó! Meghűlt az ereimben a vér. A rabok egy része még mindig vasra verve várakozott bilincsei lehullására, a szabadok pedig csak most kezdtek el kifelé szállingózni a börtön falában keletkezett hasadékon keresztül. Úgy láttam, hatalmas mamutfenyő-rönköket támasztottak a résbe, amelyek magasan átíveltek a vízzel teli várárok felett, odakint pedig, amennyire ki tudtam venni, lovak százai várakoztak a menekülőkre. – Siessetek! – hajtottam mindenkit a kijárat felé, és azon zakatolt az agyam, milyen fegyverrel fogunk védekezni, ha ránk zúdulnak odafentről az őrök. A Térítők ugyan karddal jöttek, ám maroknyi csapatuk édeskevésnek tűnt Bardo hatalmas seregével szemben. – Joshua! Kölcsönadnád a kardodat? – kérdeztem kis barátomat, és elfogadtam a felém nyújtott fegyverét. – És akkor én mivel harcoljak? – nézett rám nagy szemekkel.
– Semmivel – simogattam meg göndör fürtökkel keretezett arcát. – Gyerek vagy még, nem való a kezedbe ilyesmi! Nyomás a többiekkel a lovakhoz, aztán irány az erdő! – Értettem! – csapta össze kis csizmáit, és a falon tátongó rés felé szaladt. Adam eközben elővett egy apró fasípot, és a földszintre vezető lépcső közepére állva fújni kezdte. – Mit csinál azzal a síppal? – kérdeztem megrökönyödve az egyik mellettem álló katonát. – Odahívja a kőfaló bogarakat – felelte mintegy magától értetődően. – Hogy miket? – A kőfaló bogarakat, amik kirágták a várfalat – válaszolta. – Hát nem láttad, hogy ők nyitottak utat nekünk? – De, láttam...– mondtam akadozó nyelvvel csak nem hittem el, hogy ilyesmi létezik. – Ezek Hammond bogarai, ezzel a fűzfa síppal tudja irányítani őket – magyarázta. – Az embert is megtámadják? – néztem magam mögé, de sehol nem láttam a bogarakat – már a lépcsőket falták, az első négy fok pillanatok alatt eltűnt a semmiben. Adam leszökellt az ötödik lépcsőfokról, és büszkén az egyre előrenyomuló rajra mutatott. – Ügyesek, nem? – nevetett. – Magam nevelem őket. – Hallottam – bólogattam még mindig meglepetten. – Ez aztán a tökéletes, néma ostrom! – Véráldozat nélkül – tette hozzá Adam.
– Ezt azért még ne kiabáld el... – sandítottam fel a csapóajtóra, amely abban a pillanatban kicsapódott, és legalább két tucat katona dübörgött lefelé a lépcsőn. Legalábbis azon a vékony csíkon, ami még megmaradt, hiszen a bogarak tették a dolgukat, és a széles kőlépcső egyre keskenyedett, az alja már messze a levegőben lógott. – Gyorsan! Mindenki menjen kifelé! – harsogta Sariel, és a kijáratként működő lyuk mellett állva segítette ki a rabokat. – A gyerekeket karban vigyétek ki, mert magasan van a palló! Gabriel még mindig a bilincseket nyitogatta, miközben társai sorra szaladtak a szabadság felé. A Térítők felvették a harcot a lépcsőcsonkról leugráló őrökkel, és ádáz küzdelem kezdődött. A rabok kiszivárogtak a szabadba, és a távolodó lódobogásból ítélve egyre messzebb kerültek Bardo várától, de mi, akik még odabent voltunk, komoly összecsapásba keveredtünk. Joshua kardja jó szolgálatot tett, hiszen két őrt azonnal ártalmatlanná tettem vele, és a Térítők is ügyesen harcoltak. Lassan elcsendesedett a cellasor, csak Gabriel, én, két rab és néhány Térítő maradt odalent. Az Arkangyal az utolsó rab láncával bíbelődött, én pedig őrködtem felette. – Igyekezzetek! – kiabált felém Adam, amikor látta, hogy már minden őrrel végeztünk, majd a sípjába fújva egy fadobozba terelte a kőfaló bogarakat, aztán társaival együtt távozott a pallókon át. – Mindjárt megyünk! – intettem felé, és segítettem kinyitni Gabrielnek az utolsó lakatot. Épp időben, ugyanis újabb őröket kaptunk, ám ezúttal kétszer annyit, mint az előbb.
– Ott vannak, kapjátok el őket! – mutatott ránk az egyik, és elkezdtek lefelé rontani a lépcsőn. Amikor látták, hogy csak a feléig juthatnak, leugráltak a magasból, és földet érve nekünk rontottak. Gabriel a nyílás felé taszította az utolsó rabot, akit Adam embere ügyesen átsegített a pallón, minket azonban körülvettek. Gabriel fegyvertelen volt, ezért magam mögé toltam, és amennyire tudtam, védtem őt is. Körbevettek a katonák, és már láttam, hogyan képesek sérülés nélkül olyan magasból utánunk ugrani. Élőhalottak voltak, s ily módon érzéketlenek. – Bardo úr nagyra fogja értékelni, hogy elfogtuk a felbujtót! – hörögte az egyik, és felém sújtott hatalmas kardjával. Egy rozsdás vasrúddal kivédtem az ütést, és azzal a lendülettel mellkason szúrtam a katonát, aki azon nyomban holtan rogyott össze. Egy másik oldalról rontott nekem, de azt hárítani tudtam, ám aztán elszabadult a pokol: támadóink ugyanis egyszerre törtek ránk. Kétségbeesetten védtem magunkat, és csak a felvillanó pengékre koncentráltam, mégis tudtam, hogy eljött a vég; ekkora túlerővel szemben nem győzhetünk. Ekkor azonban hirtelen izzó lángnyelvek szelték át felettem a levegőt, s a kardot forgató karok sisteregve szakadtak le gazdáik testéről, akik halálsikolyokat hallatva rángatóztak előttünk. Újabb sistergés, és a lángoló kígyók ismét áldozataikba martak, ám ezúttal fejeiket vették célba, amelyek tompa puffanással értek a börtönfolyosó aljára. Tudtam, hogy ő az, anélkül, hogy felnéztem volna. Elijah a szélnél is sebesebben rohant lefelé az ekkor már hártyavékony lépcsőcsonkon, majd a szédítő
magasságból elrugaszkodott, kitárta karjait, és pontosan mellettem ért földet. Szépséges arca lángolt a haragtól, de nem szólt egy szót sem. Ostorának lángnyelvei messzire elkerültek engem, miközben döngő lépteivel elhaladt előttem, s a Gabrielt foglyul ejtő őrök felé sietett, akik épp a végső csapást akarták megadni az arkangyalnak egy hatalmas pokoli fegyver segítségével. – Elijah, kérlek, ne bántsd őt! – sikítottam felé kétségbeesetten. Gabriel a földön térdelt. Az őrök körülállták, s kardjaikat fenyegetően áldozatukra emelték, miközben lehajtott feje felett megcsillant a lesújtani készülő, metszőén éles pallos fénye. Elijah karja ebben a pillanatban meglendült, s a nyolcágú, nagy lánggal égő ostor gyilkos erejű csapást mért az előtte állók mindegyikére – Gabriel kivételével. Az őrök tetemei hangtalanul füstölögve rogytak össze, s égni kezdtek, mint az olajjal lelocsolt rongykupacok. Gabriel lassan felemelte a fejét, és áttetsző, gyermekien szép szemeivel kérdőn nézett Elijahra, aki mozdulatlanul állt előtte, és farkasszemet nézett egykori testvérével. Kezében az ostor még mindig sisteregve izzott, s a lábai körül tekergett parancsra várva. Nyikkanni sem mertem, nehogy a pisszenésemmel megtörjem a kettejük közt beállt csendet, és csak a szívdobogásomat hallottam, amint egyre gyorsabban dübörög: ba-bamm, ba-bamm, ba-bamm. Istenem, add, hogy megkegyelmezzen neki! – fohászkodtam. És akkor Elijah lassan megmozdult, én pedig a szám elé kaptam a kezem, nehogy felsikítsak. Gabriel felé nyújtotta fekete kesztyűbe bújtatott karját, és felsegítette
a földről. A megkönnyebbüléstől és az elfojtott félelemtől megeredtek a könnyeim, és úgy éreztem, megfulladok a torkomat szorongató feszültségtől A könnyeimen keresztül alig láttam, így újra és újra a ruhám ujjába töröltem szemeimet, és igyekeztem uralkodni magamon – nem sok sikerrel, miközben a két ellenséges angyal egymással szemben állt... – Köszönöm, Elijah! – mondta meghatottan Gabriel, és másik kezével megérintette Elijah karját. – Nem fogom elfelejteni, hogy megmentetted az életemet! Eliiah nem válaszolt. Csak nézte Gabrielt, aztán felém fordult lassan, és szemeiből olyan végtelen fájdalom áradt, hogy szinte lebénultam. – Bocsáss meg, kérlek! – zokogtam elcsukló hangon, ám ő Gabrielre nézett. – Most menjetek! Az erősítés másodperceken belül itt lesz... Azzal hátat fordított, és hagyta, hogy a falba vájt üregen keresztül elmeneküljünk. Az idő megszűnt körülöttem létezni. A könnyeim megállíthatatlanul ömlöttek, és úgy éreztem, a szívem darabokra szakad. Botladozva követtem Gabrielt, miközben egyre csak Elijaht néztem, amint a Hold fénye beragyogja ébenfekete haját és köpenyes alakját... Elárultam őt, becsaptam azt, aki a világon a legjobban szeretett. A szerelmemet. A lábaim feladták a küzdelmet, és térdre rogytam a kijárat előtt. Nem akartam elmenni, és ilyen áruló, csaló, álnok módon elszökni innen úgy, hogy egy szót sem válthattam vele, aki az életemet jelentette. Szerettem volna mindent elmondani, és megértetni vele, hogy nem volt választásom. De Elijah nem fordult meg, noha tudtam, hallja a sírásomat, és érzi a kétségbeesésemet.
Szeretlek – motyogtam magamban, és tompa beleegyezéssel nyugtáztam, hogy Gabriel Arkangyal – látván lelki összeomlásomat –, egyszerűen a vállára kap, és kisétál velem a sötétségbe.
XXXVI. FEJEZET
Ébren vagyok, vagy álmodom? – Sophiel! Nem csinálhatod ezt! – mordult rám Jack Reed, és idegesen beletúrt világosszőke hajába. – Senkivel sem beszélsz, és ki sem mozdulsz a szobádból. Egész nap az ágyad szélén üldögélsz, és a semmibe meredsz, mint aki számára megállt az élet. Mondd, mire jó ez? Mi az, ami ennyire bánt, mi történt veled? Nem válaszoltam, pedig helyesen fogalmazott: Megállt az Élet. Már semmi sem volt olyan, mint azelőtt A nap sugarai nem értek el hozzám, és a Kolostor kertjében pompázó virágok illata sem érintett meg többé. Nem láttam a bárányfelhőkkel borított kék eget és zöldellő fákat, amelyek leveleinek susogása álomba ringatta délutánonként a szemközti lakrészben élő kisgyerekeket. Nem érdekelt a jelen, és nem foglalkoztatott a holnap. Megszakadt a szívem. Én döntöttem így, szabad akaratomból dobtam el a szerelmemet, hogy megmenthessem azokat, akik ártatlanul raboskodtak Bardo börtönében. Elijah nélkül azonban komor lett számomra a világ, és nem láttam kiutat a mardosó bánatból, ami elevenen emésztette el a lelkemet. Nem volt kedvem beszélgetni sem Jackkel, sem mással, de harcos Térítő barátom nem adta fel. Újra elemében volt, amióta kiszabadult, és barnára sült arcán talán csak egy-egy apró szarkaláb árulkodott arról, hogy nem is olyan régen milyen borzalmas viszontagságokon ment keresztül. Sötétbarna nadrágot és felöltőt viselt, mint a Térítők többsége. Csizmája vastag bőrpántokkal
volt vastag vádlijára erősítve, s a mellkasán átvetve egy sötét posztótáskát hordott, amelyből elővett egy piros almát és egy lapos cipót, majd szégyenlősen elém tette őket az éjjeliszekrényemre. – Legalább nézz rám! – könyörgött. – Megmentettél a teljes tébolytól, amikor szükségem volt rád. Most itt az idő, hogy én segítsek neked! Kérlek, fogadd el segítő jobbomat, és mondd el, mit tehetek érted! Nem feleltem, és bármennyire is szerettem Jacket, egyszerűen nem bírtam válaszolni neki. Gondolataim messze jártak, nagyon messze... valahol Bardo várában. Elijahra gondoltam, és arra, mekkora csalódást okoztam neki. Vajon megértette, hogy nem volt más választásom? Sejthette, hogy mindez előbb-utóbb bekövetkezik, hisz nem véletlenül jött egyedül utánam a cellasorra... leleplezhetett sőt, meg is ölhetett volna. Megakadályozhatta volna az egészet, de nem tette... Gabrielt is szabadon engedte, és hagyta, hogy én is elmenjek vele. Vajon örökre kiábrándult belőlem a Sötét Angyal, vagy visszakaphatom egyszer még a szerelmét? Megfogalmazhatatlan rosszullét tört rám, amivel nem tudtam mit kezdeni. A szívem őrülten verni kezdett, s hideg verejték lepte el a homlokomat... úgy éreztem, nem bírom tovább. El kell innen mennem, el kell menekülnöm a fájdalmaim elől! – Rosszul nézel ki, Sophiel, nagyon rosszul... – állapította meg aggódó arccal Jack, aki még mindig mellettem üldögélt, és kitartóan várta, hogy szóba álljak vele. – Hívok valakit, aki segíthet neked! – mondta zavartan, és kihátrált az ajtón.
Itt az idő, fuss, és hátra se nézz! – kiáltotta egy néma hang valahonnan a lelkem mélyéről, s én megfogadtam a tanácsát, felugrottam, és kilódultam az ajtón, majd a meghökkent Jack mellett elsuhanva végig szaladtam a Kolostor hosszú körfolyosóján, ki a szabadba, és csak rohantam teljes erőmből, anélkül, hogy gondolkodtam volna. A szél a hajamba kapott, és kissé lehűtötte lángoló arcomat, de nem állíthatott meg. Egyre nagyobb iramban futottam, miközben a szívem szinte a füleimben zakatolt, s az ereimben eszelősen száguldani kezdett a vér. Nem néztem, merre rohanok, csak száguldottam a lila hangával borított hegyoldalban, s csak akkor parancsoltam megálljt magamnak, amikor az oxigénhiánytól fehér szikrák kezdtek el táncolni a szemeim előtt. Lerogytam a virágok közé, és keservesen zokogtam. Félelmeim leterítettek, és én megadtam magam a fájdalomnak, összegömbölyödtem a földön, mint egy kisbaba, aki édesanyja szíve alatt várja a születés csodáját, és lassacskán álomba sírtam magam. Az álom kegyes volt hozzám, hiszen Bardo várába vitt, egyenesen Elijah lakosztályába. A Sötét Angyal nem láthatott engem, mivel egy ablak előtt állt, nekem háttal... épp úgy, ahogy utoljára láttam. Némán meredt a távolba, s arcán felismerhetetlen érzelmek sora hullámzott végig. Harag? Tanácstalanság? Bánat? Aggodalom? Nem tudtam eldönteni, de éreztem, hogy rám gondol, s ez némi melegséggel töltötte el sajgó szívemet.
– Elijah! – szólítottam meg és reménykedve közelebb léptem hozzá, ám ő meg sem moccant, s úgy tűnt, mintha nem is látna engem. – Elijah! Itt vagyok! – szóltam újra, és finoman megérintettem a karját. Abban a pillanatban egy erősebb fuvallat csapott be a toronyszoba ablakán, és meglebbentette fekete ingének ujját – épp ott, ahol az imént hozzáértem. A karjára nézett, és összeszorította ajkait, amitől arca két oldalán megjelentek azok a kisfiús gödröcskék, amelyeket annyira szerettem. Úristen! – döbbentem rá. Elijah nem lát engem... De hát akkor mit keresek én itt? Meghaltam, vagy álmodok talán? Végtére is mindegy, hisz újra vele lehetek, és nem fáj már semmi sem. A Sötét Angyal most megfordult, és az italosszekrényhez sétált. Elővett egy palackot Bardo bíbor borából, teletöltötte poharát, majd a kandallóhoz sétált, és a narancsszínű, lobogó lángokba meredt. Szépséges arcán aranyszínben táncoltak a visszatükröződő lángnyelvek, sötét haja ziláltan omlott a válIára. Fekete inget, bőrmellényt és nadrágot viselt, mintha készülne valahová. Árnyékként követtem lépteit, de továbbra is úgy tűnt, nem lát engem, sőt nem is érzi a jelenlétemet. Jobb karjával a kandalló párkányára könyökölt, és a fény felé emelte ólomüveg poharát, majd amikor a bíbor nedűn táncolni kezdtek a napságra lángsugarak, elmosolyodott egy pillanatra. Egy hatalmas karosszékhez sétált, leült, majd lassan iszogatni kezdte a borát. Úgy tűnt, valami eszébe jutott, mert hirtelen felhajtotta az
italát, és az asztalra tette, majd izgatottan keresgélni kezdett valamit a felöltője belső zsebében. Egészen közel merészkedtem hozzá, és odahajoltam. A markában valami apró, fényes dolgot szorongatott, ám nem tudtam kivenni, hogy mi az. Talán egy aranytallér? Vagy valami drágakő? Ebben a pillanatban kopogtattak. – Szabad! – szólt szinte azonnal, és a csillogó apróságot a háta mögé rejtette. – Barátom! – zúdult be az ajtón a nagyhangú Bardo. – Hát megtaláltalak végre! – mondta, és vállon veregette vezértársát. – Nehéz éjszakám volt – mondta Elijah, és öklét még mindig a háta mögött tartotta. – Tudom – válaszolta Bardo megértően. – De még mindig jobban jártunk, mint te, akinek levegőbe repítették a birtokát. – Ez igaz – helyeselt Elijah. – No és megszabadítottak az összes emberemtől – tette hozzá sötéten. – Sajnálom, hogy elrabolták Sophielt! – dörmögte a bajsza alatt Bardo. – Sybill és Eve is nyomtalanul eltűnt, valamint négyosztagnyi katonám. A börtön lejárata a konyha mellett van, nyilván mindenkit elkaptak, aki rossz időben rossz helyen járt. A hallottakra felkaptam a fejem. Hogy elraboltak engem? Ez nekem is új fordulat. No, és Sybill meg Eve... nem tűntek el, hisz az orruk előtt változtak át, de valószínűleg oly gyorsan, hogy csak mi láthattuk. S most mindenki azt hiszi, velem együtt elrabolták őket.
– És kiderült már valami, hogy mi történt az éjjel? – kérdezte Elijah. – Semmi. A hatottak nem beszélnek, és odalent minden a felismerhetetlenségig összeégett – vágta rá Bardo meglehetősen komoran. – Nincsenek nyomok. A két méter vastag börtönfalon egy éktelen nagy lyuk tátong, azon keresztül szöktek ki a rabok, és a felfelé vezető lépcső is megsemmisült – magyarázta. – Felrobbantották? – kérdezte tettetett kíváncsisággal Elijah. – Nem érződött detonáció odafent. – Nem, szó nincs róla – vakarta meg Bardo a szakállát. – El sem tudom képzelni, hogyan vájták ki hangtalanul a vastag falat, és mivel tüntették el a lépcsőt... Úgy tűnik, mintha valami sav marta volna szét a követ, de persze csak találgatunk. – Senki sem élte túl? – kérdezte Elijah. – Nem – intett a fejével Bardo. – A legtöbben porrá égtek. A konyha előtti folyosón és a bálterem előtti kerengőben is találtunk néhány porkupacot, ezért azt is számításba kell venned, hogy Sophiel és a két lány is... khm... szénné égett. Elijah nem válaszolt. – Persze – próbálta szépíteni Bardo –, ha egy kis szerencséjük van, a Térítők néhány katonával együtt elhurcolták őket, és majd túszcserét ajánlanak Fagus rabjaiért, de ezt nem tudhatjuk előre, Jobb, ha szembenézel azzal, hogy ő is áldozatul esett a tegnapi ostromnak. Tudom, hogy tetszett neked a kis angyallány, láttam, hogy elcsavarta a fejedet! Igazán nagyon sajnálom, barátom! Aztán Bardo újra vállon veregette a Sötét Angyalt, majd távozott a lakosztályból.
Elijah a hatalmas bőrfotelhez sétált, amely a kandalló előtt helyezkedett el, és leült, szemközt a lobogó tűzzel. Maga elé vette összeszorított ökleit, majd lassan szétnyitotta ujjait, és abban a pillanatban megláttam, mit rejtegetett Bardo előtt. Egy aprócska aranyvirágot egyikét azon virágoknak, amelyek a bál éjjelén a hajamat díszítették. Zihálva ébredtem fel, és fásultan vettem tudomásul, hogy még mindig a hangával borított hegyoldalban fekszem. A nap már lemenőben volt, s vörös fénye tintakékre festette a parányi virágokat. – Szépet álmodtál, kedvesem? – kérdezte egy mély bariton mögöttem, amitől összerándultam ijedtemben. Ariel volt az, a látomások angyala, aki a többiekkel egyetemben az én segítségemmel szabadult ki Bardo börtönéből. Vöröses szőke, vállig érő haja laza hullámokban hullott alá, s szép vonalú arcát rövid borosta borította. Hibátlan bőrét apró szeplők díszítették, és smaragdzöld szemeit sötét szempillák keretezték. Laza törökülésben ült közvetlenül mellettem, és egy hosszú fűszálat tartott az ajkai között, mintha csak pipázna. Barna hasított bőr nadrágot és könnyű leninget viselt, a hátán keresztbe vetve pedig egy hatalmas kard lapult. Szemeivel követte a pillantásomat, és elmosolyodott. – Csak a biztonság kedvéért hordom, tudod – azzal megsimogatta az arcomat. – Egy kicsit jobban vagy már? – Nem tudom – hebegtem zavartan, majd félénken az álmom adta halovány boldogságba kapaszkodtam. – Ezt te csináltad? Te küldted az álmot a szememre? – Kedvesem! – felelte szelíden. – Gabriel és Jack aggódtak érted. Azt mondták, komoly lelki bánatod van,
amely lassacskán elemészt téged, és úgy gondolták, segíthetek rajtad. – Te küldted az álmot vagy sem? – kérdeztem zaklatottan, és rettegtem a gondolattól, hogy az álmomat csupán Ariel idézte elő azért, hogy megnyugodjak, miközben egy szó sem volt belőle igaz. – Utánad jöttem, amikor elszaladtál a Kolostorból, és leültem ide melléd, amikor sírni kezdtél – nézett a szemembe őszintén Ariel. – Nem láttál, pedig itt voltam, közvetlenül melletted. – Te voltál? – követeltem a választ elcsukló hangon. – Igen, én küldtem álmot a szemedre, hogy pihenj és megnyugodj! – kezdett bele. – De nem én láttattam veled mindazt, amit ez alatt tapasztaltál! – Tessék? – kérdeztem értetlenül. – Látomásod volt, miközben aludtál, amit én ajándékoztam neked – magyarázta türelmesen. – A lelked kilépett a testedből, és utazott, oda, ahová a szíved húzta, nem én határoztam meg az útját. Amit láttál, az mind valóság volt, megtörtént, s te ott voltál – láthatatlanul. Érted már? Melegség járta át a szívemet, amikor eszembe jutott Elijah és a markában szorongatott aranyvirág. Milyen rettenetes helyzetbe sodortam... csoda, hogy nem keveredett gyanúba miattam. – Segített? – nézett rám vidáman Ariel. – Nagyon is! – feleltem, és halványan elmosolyodtam. – Köszönöm Ariel! El sem tudod képzelni, milyen sokat jelentett nekem ez az álom. – Valamicskét azért mégis sejtek... – nevetett fel, és elvörösödtem.
– Te tudod, hogy én...– kezdtem bele, de nem tudtam folytatni, mert Ariel közbevágott. Mindenki tudja... – mondta, és lassan felállt. – Az emberi érzéseket idelent mindannyian megtapasztaljuk. Ki így, ki úgy – ezért igazán nincs mit szégyenkezned. – Sosem gondoltam volna, hogy valaha is szerelmes leszek – vallottam be kissé szégyenkezve. – A szerelem nem bűn, kicsi Sophiel! A probléma gyökere inkább abban rejlik, hogy olyasvalakibe szerettél bele, aki finoman szólva is nem az Ég kegyeltje... – jegyezte meg halkan. – Elijah szembefordult az Istennel és a testvéreivel, maga tehet arról, hogy kiűzetett a Fehér Fák Ligetéből. – Elijah néhány dolgot másképp gondolt, mint ti – fűztem hozzá én is a véleményemet. – Ettől még nem feltétlenül gonosz. – Szembeszállt a szeretet törvényével, Sophiel, és maga is belátta, hogy nem képes többé ellátni a feladatait. – Miért, Ariel, te sosem éreztél egyetlen ember iránt sem gyűlöletet? – kérdeztem lángra gyúlt arccal, mert nagyon rosszul viseltem az Elijaht érő kritikát. Sahranferre gondoltam, és a gonosz mágus képének puszta felidézésétől ökölbe szorult a kezem. – Tudod, amikor alászálltam, az összecsapások során önvédelemből öltem csak élőhalottakat és halandókat. De amióta idelent vagyok, megismertem a rettegés és a gyűlölet érzését, és szégyen vagy sem, volt, akinek örömmel fogadtam a halálát. – Ne beszélj így, Sophiel, ezt te sem gondolod komolyan! – dorgált Ariel.. – A halál elengedéssel és a bűnök megbocsátásával jár.
– Igen, az esetek többségében. De mi a helyzet az ellenségeinkkel? Miért kéne szeretnünk azokat, akik a pusztulásunkat akarják? – kérdeztem indulatosan. – Mert angyalok vagyunk... – Idelent minden olyan más, Ariel – fakadtam ki. – Én nem tudom szeretni az ellenségeimet! – Hát akkor ne szeresd őket, Sophiel! De ne feledd, a gyűlölködés téged betegít meg. – Hogyhogy megbetegít? – kérdeztem meghökkenve. – Gondolj csak vissza: amikor alászálltál rettegtél? Kételkedtél? Féltél és aggódtál? Ismerted ezeket a negatív érzéseket, amelyek most megkeserítik a mindennapjaidat? – Nem... – vallottam be az igazat – de... – Nincs de. Akkor még vakon hittél a szeretet törvényében és az Isteni Rendben. Mostanra azonban a szíved és a téged ért események hatására döntesz arról, hogy mi jó és mi rossz. – És miért baj ez, Ariel? Hisz miért kaptunk volna emberi érzelmeket, ha nem használjuk őket? – Minden a hitünket erősíti vagy gyengíti, Sophiel... érted már? – Nem tudom nem szeretni Elijaht... – hajtottam le a fejem. – De lehet-e bűn a szerelem? Ariel elmosolyodott. – A szerelem nem bűn, amíg a tetteidet nem tereli rossz irányba. Elijah nem feltétlenül a legjobb tanítód itt a Földön, ráadásul ő az egyik legfőbb ellenségünk. Hogy akarsz hát harcolni ellene? – Elijah korántsem olyan romlott lélek, mint amilyennek hiszitek! – támadtam rá Arielre. – Ezerszer
megölhetett volna, ehelyett megmentette az életemet, és többször meg is gyógyított, hogy enyhítse a szenvedéseimet, amikor megsérültem. – Elijah használta az Igét? – vonta fel a szemöldökét Ariel. – Igen. Nem is egyszer – bólogattam büszkén. – És nem csak engem, hanem a katonáját is meggyógyította, amikor az haldoklott. Ariel elgondolkodva nézett rám. – Nem is sejtettem, hogy ennyi idő után ilyesmi megtörténhet.. – Hogy érted, hogy ennyi idő után? – Elijah azóta nem használta az Igét, amióta alászállt, és annak már jó ideje. Nem gyógyított meg senkit, nem tett jót az emberekkel. – Most viszont egyre sűrűbben gyakorolja ezt a képességét – győzködtem a látomások angyalát. – Hát mi ez, ha nem jóság? – Mindenképpen figyelemreméltó fejlődés, belátom, de ettől még nem bízhatunk benne. – Megmentette és elengedte Gabrielt! – győzködtem. – Hát ez sem elég bizonyíték neked? – Sophiel, ezek mind szép és jó dolgok, de félő, hogy Elijah mindezt csakis miattad tette. A kérdés az, hogy miként alakultak volna az események, ha aznap éjjel nem vagy lent a cellasoron? Akkor is ilyen kegyes lett volna az ellenségeivel? Te magad is tudod, hogy a válasz egyértelműen nem... ettől kezdve pedig nem gondolkodhatunk vele közös tervekben, hisz az ellenségünk, bármennyire is szereted őt. Nem tudhat a hadműveleteinkről, és nem találkozhatsz vele többé, megértetted?
– Nem tilthattok el tőle! – biggyesztettem le dacosan a számat. – Valóban nem... ám amennyiben vele akarsz maradni, döntened kell, melyik oldalra állsz. – csóválta a fejét Ariel, és láttam, nem boldog, amiért beszélgetésünk ilyen irányba kanyarodott. – És mi van akkor, ha a semlegességet választom? – kérdeztem hirtelen felderülve. – Sophiel, te mindig meglepsz engem! – nevetett fel el, majd a kezét nyújtotta felém, és felhúzott a fűből. – Gyere, menjünk vissza a Kolostorba! Sok megbeszélnivalónk van a többiekkel!
XXXVII. FEJEZET
A leleplezés A Kolostor étkezőjében már javában folyt az ülés, amikor visszaértünk. A Térítők „atyja”, Fergus O' Brien nagy hangon magyarázott, és erősen gesztikulálva egy festett fatáblára mutogatott. Nagydarab, világosbarna hajú, szakállas ember volt enyhe pocakkal. Az asztal körül ismerős arcok ültek: Gabriel, Sariel, Metatron, Uriel, Jack és Adam, valamint jó néhány Térítő, akiket még sohasem láttam. Az egyik, egy kopasz, körszakállas figura igencsak bizalmatlanul méregetett, amikor meglátta, hogy ArielIel lábujjhegyen belopózunk, és leülünk az asztal végén maradt üres helyekre. Elnézést, hogy félbe szakítalak, Fergus! – szólalt fel most éles hangon, és egyenesen rám meredt, miközben felállt, majd ujját rám szegezve folytatta. – De azt gondolom, annak az angyalnak nincs helye közöttünk! Minden arc felém fordult, s én majd' elsüllyedtem szégyenemben. De a tar fejű Térítő nem tágított. – Mindannyian tudjuk, hogy összeszűrte a levet az egyik Sötét Angyallal, így nem a legjobb ötlet megosztani vele a stratégiai terveinket! – harsogta ellenségesen. – Javaslom, hogy hagyja el a termet! Morajlás támadt a Térítők soraiban, de megkönnyebbülten láttam, hogy angyaltársaimat, Adamet és Jacket nem zaklatta fel ez a hír, hiszen mindannyian tudtak róla. – Nyugodj meg, Brys! – szólalt meg zengő hangon Gabriel. – Sophiel nem jelent ránk veszélyt, sőt ne feledd, neki köszönhetjük a megmenekülésünket!
– Tagadod hát, hogy gyengéd szálak fűzik az ellenséghez? – csattant fel a kopasz ingerülten. – Nem, szó sincs róla! – felelte Gabriel, és hosszú haját egy mozdulattal hátrasöpörte arcából – Csak azt mondom, hogy ez a tény a küldetésünkre nem jelent veszélyt – Nos, én egyáltalán nem így gondolom! – folytatta Brys – Szerintem bolondok vagyunk, ha bízunk benne, ezért ismételten javaslom, hagyja el a termet! Hogy bízhatnánk olyasvalakiben, akinek fontosabb az ellenség a sajátjainál? – Állj le a vádaskodással, Brys! – emelte fel a hangját most már Ariel is. – Sophiel bátran harcolt mellettünk, és magad is láthatod: minket választott a szerelme helyett. Szavai nyomán tompa szúrást éreztem a szívem tájékán. „Minket választott a szerelme helyett.." – mennyire igaza van Arielnek! Csalódást okoztam Elijahnak, aki életében először szerelmes lett...belém A gyűlés résztvevői között egyre élesebb vita alakult ki. – Brysnek talán mégiscsak igaza lehet! – dörmögött Fergus. – Azt hallottam, hogy Sophiel a kurtizánok bélyegét viseli a vállán, és valami elkötelezettséget jelentő arany karkötőt, amin egy E-betű díszeleg. Higgyétek el, nem akarok senkiben érzést kelteni, de meglehet, hogy ő már rég nem az az angyal, akinek hiszitek. Félreértés ne essék – folytatta –, de van úgy. hogy valaki önhibáján kívül, a körülmények hatására változik meg, s eközben észre sem veszi, hogy lelke a sötét erők áldozatává vált.
Kijelentését döbbent csend követte, és mindenki felém fordult. Résnyire szűkült szemekkel próbáltak a hosszú ujjú ruhám alá nézni, vajon igazat mondott-e vezetőjük. Borzasztóan éreztem magam, és boldog lettem volna, ha abban a pillanatban megnyílik alattam a föld, és nyomtalanul elsüllyedhetek előttük, de semmi nem történt. Zavartan tördeltem a kezeimet, és arra vártam, hogy majd Ariel vagy Jack megvéd, de senki sem emelte fel a hangját az érdekemben. Végül Gabriel törte meg a csendet. – Mindenki nyugodjon meg! – zengte mély, dallamos hangján. – Ne vádaskodjunk, inkább hallgassuk meg az érintettet! – tárta felém egyik kezét. – Nem tudok mit mondani, Gabriel! – motyogtam zavartan, és úgy éreztem, a bélyeg ismét égetni kezdi a bőröm, hogy mindenki láthassa szégyenemet. – Igaz vagy sem, amit Fergus állított rólad? – kiabált be Brys. – Hadd lássuk a karjaidat! Húzd fel a ruhád ujját! – Így van, lássuk, hogy van-e rajtad kurtizán-bélyeg vagy sem! – ordított egy másik férfi Jack és Adam mögül. Ariel némán bólintott, és pillantásából tudtam, ő is úgy látja jónak, ha fellebbentem a fátylat az igazságról. Ezért aztán lassan levettem bordó posztókabátomat, amit az ugyanolyan színű, hosszú ruhához kaptam Fergus feleségétől, Emertől, aki nyilvánvalóan elkotyogta a titkomat. Szabaddá tettem a karomat, amelyen ott éktelenkedett a hatalmas E-betűs iniciálé, és alatta a liliomokból font arany karperec, amely szavak nélkül is elmondta, mivé lettem a fogságom alatt. Legalábbis elméletileg – tettem hozzá magamban. Döbbent morajlás hallatszott mindenfelől, és láttam,
hogy a barátaimat is meglepte ez a fordulat. Egyedül Gabriel arcán nem láttam semmilyen rosszallást vagy sajnálkozást. – Nos, azt hiszem, ez mindent megváltoztat – szólt emelt hangon Fergus. – Ezek után van még valaki a teremben, aki úgy érzi, hogy Sophielt is be kell avatnunk a terveinkbe? – Örüljön, hogy egyáltalán megtűrjük a feleségeink és a gyermekeink között! – kiabált be egy Conor nevű férfi, mire Brys egyetértően vágta rá: – Tegyük házi őrizetbe, amíg kiderül, milyen mélyen épült be az ellenség soraiba! – De én sehová sem épültem be! – találtam meg végre a hangomat. – Hát nem értitek? Fogságba estem, és akaratom ellenére tették ezt velem! – mutattam a bőrömbe égetett bélyegre. – És akaratod ellenére estél bele a vár urába is? – kérdezte gúnyosan Conor, majd epésen felnevetett. – Vagy azt csak kurtizáni kötelességből tetted? Levegőért kapkodtam ennyi rosszindulat láttán, és a fülembe csengtek Elijah szavai. „És ki számit jónak, kedves Sophiel?" De nem volt időm álmodozni, mert időközben a teremben egyre ellenségesebbé vált a hangulat. – Sophiel, nem tűnt fel neked, hogy rajtad kívül nincs egyetlen angyal sem a Földön, aki kurtizán lenne? – szúrt belém újabb tőrt Brys. – A te fajtád magától nem hajlandó ilyesmire... – tette hozzá Conor, mire a hátsó sorokban nyerítve felröhögtek a Térítők. – Elég legyen! – dörrent rájuk Gabriel. – Sophiel a Sötét Angyalok váraiban raboskodott. Nem tudhatjuk,
mit élt át, és mit kellett tennie az életben maradásért! Ne ítélkezzetek, és ne vagdalkozzatok, mert az sehova sem vezet! Van elég gondunk, inkább azok megoldására koncentráljatok, ahelyett, hogy a saját fészkünkben keresitek az ellenségeket! Azzal feldúltan felállt, és csendre intette az egybegyűlteket. – Fergus! – szólt a sörhasú vezér felé. – Folytasd a megbeszélést, és estére legyen meg a teljes kiürítési terv! Éjjel indulunk, mindannyian elmegyünk innen egy biztonságosabb helyre, ahol nem kell Bardo visszavágásától tartanunk! Aztán felém fordult és odasétált hozzám, majd a kezét nyújtotta. – Gyere kedves, járjunk egyet a réten! – mondta, és halványan elmosolyodott. Szerettem Gabrielt, és jól esett, hogy nem hagy magamra a bajban. A néma ostrom idején is ő volt az, aki „hazahozott" a karjaiban, amikor Elijahtól elszakadva lelkileg darabjaimra hullottam. Saját lován vágtatott velem a Kolostorba, és egy pillanatig sem bántott vagy vádaskodott, pedig nyilvánvaló volt számára, hogy Elijah mit jelent nekem. A kezemet nyújtottam felé, és szemeimet lesütve kiballagtam vele a teremből. Ellenséggé váltam a saját társaim között – gondoltam szomorúan, és a csizmáim alatt megcsikorduló apró kavicsokat bámultam, miközben engedelmesen követtem Gabrielt. Az arkangyal nagyon magas volt, így most, hogy nagy léptekkel ment előttem, szinte futnom kellett, hogy tartani tudjam a tempóját. Nem szólt semmit, csak ment
előre, és egyre húzott maga után, át a réten, egészen egy sárga virágokkal borított dombocskáig, amelynek tetején egy gigantikus tölgyfa állt Az árnyékába érve hellyel kínált, ám még ezt is olyan eleganciával tette, mintha valami drága palotában járnánk. – Köszönöm – mondtam halkan, és leültem a puha fűbe, ő pedig mellém telepedett, és figyelmesen nézett rám hatalmas, gyémántfényű, malachit-zöld szemeivel. – Hallgatlak, kedvesem! – mondta bársonyos hangján, és a fűre dobta vastag bőrkabátját. – Gabriel, én... – kezdtem bele. – Én... nem tudok mit mondani! – Azért csak próbáld meg! – kérlelt szelíden, és tudtam, nincsenek előítéletei velem szemben. – Nem vagyok kurtizán! – nevettem fel kissé idegesen. – Megbélyegeztek ugyan, ahogy azt mindenki láthatta, és igen, a karperecet is viselnem kellett, de nem úgy, ahogy gondoljátok. Elijah nem... khm... szóval mi nem...vagyis, hogy én még... – Érintetlen vagy – segített ki Gabriel, mire zavartan bólintottam. – Bár az utóbbi napokban ez nem rajtam múlt... – vallottam be őszintén. A legnagyobb megdöbbenésemre Gabriel felnevetett. – Sophiel, nem azért ülök itt veled, hogy kivallassalak, csak szeretnék tisztán látni veled kapcsolatban, érted? És ha azt mondod, hogy bár a kurtizánok nyilvánvaló jelét viseled magadon, mégsem voltál soha valódi örömlány, elhiszem neked. – Sosem voltam örömlány – bizonygattam. – Elijah Fagus börtönéből rabszolgaként vagy kurtizánként tudott
csak kihozni, pontosabban megvásárolni, és ő az utóbbi mellett döntött. – Nyilván ő is gyengéd érzelmeket táplált irántad már azokban az időkben is, ezért választotta a biztonságosabb utat neked – tette hozzá az arkangyal, és szavaitól nagyot dobbant a szívem. Hát ez ennyire nyilvánvaló lett volna már akkor is? – töprengtem. – Csak azt nem értem – szólt elgondolkodva Gabriel – hogy ha szerelmes volt beléd, és tiszteletben tartotta az érzéseidet, miért bélyegzett meg? Nem lett volna elég hiteles anélkül is a helyzeted? – Minden kurtizán bélyeget visel, náluk ez afféle régi hagyomány. Sahranfer, a Mágus végzi ezeket a szertartásokat, és akit kurtizánná avatnak, nem kerülheti el ezt a megbélyegzést, akár tetszik neki, akár nem. – Szörnyen hangzik! – Az is – mondtam, és megborzongtam az emlékek felidézésétől. Bár az imént még csukva volt a szeme, az arkangyal abban a pillanatban felült, és a hátamra borította a kabátját. – Előbb is szólhattál volna, hogy fázol! – mondta megértően, és szépséges arcát izmos karjaira támasztotta. – És te mikor szerettél bele Elijahba? – kérdezte váratlanul, és gyermeki kíváncsisággal meredt rám. – Egyáltalán, milyen érzés a szerelem? Különös melegség áradt szét az ereimben e szó puszta említésétől, és Elijah ölelésének, csókjainak gondolatától. – Azt hiszem, az első pillanattól kezdve lenyűgözőnek találtam – meséltem a kezdeteket. – Mindig volt benne valami vad, sötét és veszélyes
vonzerő, aminek nem tudtam ellenállni, pedig meglehetősen durván indult az ismeretségünk. Elijah ugyanis csaknem halálra korbácsolt engem. Gabriel értetlenül felvonta a szemöldökét. – Megkorbácsolt? – Ellenségekként kerültünk szembe Spero külvárosában, a kriptasoron. Fagus és Bardo is vele voltak, és mivel Égi Karddal harcoltam, a halálomat akarták. Elijah rám támadt a lángoló korbácsával, én pedig már az első ütésbe is kis híján belehaltam. A többiek azt hitték, hogy végem van, ezért odébb álltak, Elijah azonban magával vitt, és ellátta a sebeimet. Az erdő szélén tértem magamhoz, és amint lehetőségem nyílt rá, megszöktem tőle, majd a fák lombja felett, az erdőlakóknál bujkáltam heteken át, amíg teljesen meggyógyultam. Azonban az utolsó napon, amikor épp útra keltem volna, a rengetegben szó szerint újra összefutottunk Elijahval. Arra kért, menjek vele. – Kért? – kérdezett vissza Gabriel. – Kért. Nem erőszakkal, hanem szinte barátian. – És te mégis nemet mondtál...? – Igen, mert azt gondoltam, elillanhatok előle az erdőlakóktól szerzett tudományommal, de nem voltam elég gyors, és mire egyet pislogtam, már be is gyűjtöttek a sahranok – feleltem. – Onnan egyenesen Fagus várába kerültem, és napokig a börtönben sínylődtem. Aztán az első rabszolgavásáron Elijah megvásárolt, és a várába vitt engem. Eztán megbélyegeztek, és ettől kezdve „hivatalosan" is Elijah kurtizánja, vagyis a tulajdona lettem, de soha nem élt vissza ezzel a helyzettel, ha érted, mire gondolok.
– Értem – bólintott Gabriel. – Minden a saját szabad akaratodból történt? – A bélyegzést kivéve – helyeseltem. – Az rettenetes volt – Nem válaszoltál még a kérdésemre – emlékeztetett az arkangyal. – Ó, igen – mosolyodtam el. – Azt hiszem, attól kezdve, hogy megismertem őt, viszontagságos utam ellenére minden nappal közelebb kerültem hozzá. Nem tudom miért, de mágnesként vonzott, még akkor is, amikor olyat tett vagy mondott, ami nem feltétlenül aratott nálam sikert. Még az ellenségem volt, de már vágytam az érintésére, és sokszor elképzeltem, milyen lehet a csókja és az ölelése... gondolom, ezek az érzések az emberléttel együtt járnak... Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy fülig szerelmes vagyok belé, és ettől kezdve valahogy kerekebb lett számomra a világ. Szebbnek láttam a napsütést illatosabbnak éreztem az esőt, boldogabb voltam attól, hogy élek, és hogy az ő közelében lehetek. A valóságban a szerelem ezerszer szebb és jobb, mint valaha hittem. A szív dübörög, a lélek ujjong, a test ünneplőbe öltözik, hogy a legszebb formáját nyújtsa, és amikor egymás karjaiba olvadunk, megszűnik létezni a világmindenség... Gabriel elgondolkodva üldögélt mellettem, és hosszú hajába bele-belekapott a szél. – Sosem voltam szerelmes – mondta elgondolkodva. – Nem is sejtettem, hogy ilyen intenzív kötődés létre jöhet két lélek között... – ... amit máris elveszítettem – tettem hozzá elcsukló hangon, és arcomat a térdeimen nyugvó karjaimba temettem.
– Ugyan, Sophiel, semmit sem veszítettél el! – simogatta meg Gabriel a karomat. – Elijah szerelmes beléd! – Tessék? – néztem rá értetlenül. – Hagyott minket elmenni... hát nem érted? Ezzel szemet hunyt a szökésünk ténye felett – magyarázta Gabriel. – Könnyedén megölhetett vagy elfoghatott volna mindkettőnket, riaszthatta volna az egész várőrséget, de nem tette. Hát kell ennél kézzelfoghatóbb bizonyíték neked? – Hozzám sem szólt, amikor elmentünk – hajtottam le a fejem szomorúan. – Vélhetően épp akkor szakadt meg a szíve, amiről maga is azt hitte, hogy az évszázadok során kővé dermedt. A szavaitól szorítani kezdett a mellkasom, és mély bizonyosság járta át a lelkemet. Gabrielhez bújtam, és átöleltem a nyakát. – Köszönöm, hogy ilyen jó vagy hozzám! – mondtam halkan. – Én köszönöm az őszinteségedet! – válaszolta mosolyogva, és barátságosan a mellére vont. Így üldögéltünk a lemenő nap fényében órákon át szótlanul, és a szökésünk óta először jól éreztem magam. – El kell mennem a Kolostorból, igaz? – kérdeztem, amikor szedelőzködni kezdtünk, hogy visszamenjünk a többiekhez. Gabriel szomorúan rám nézett, majd lassan bólintott. – Az emberek nem bíznak benned..., zavargást, árulást emlegetnek. De tudnod kell, hogy én hiszek neked, és ha szükséged van rám, mindig a segítségedre leszek!
– Köszönöm – mondtam meghatottan, ám az érzés, hogy sajátjaim kivetettek maguk közül éles tőrként járta át a szívemet. Hátat fordítottam neki. – Most azonnal elmegyek, nem kell tőlem tartaniuk! – jelentettem ki duzzogva, és nekiindultam a dombnak. Gabriel azonban finoman megfogta a karom. – Sophiel, nem mehetsz el csak így! – mondta szelíden. – Szeretném, ha lenne megfelelő felszerelésed, ruhád, élelmiszered, bármerre is mész. Kérlek, gyere vissza velem, és engedd, hogy segítek összekészülni! Beleegyezően bólintottam, és a réten át némán követtem őt, vissza, a Kolostorba. Amikor visszaértünk, az Ebédlőben még mindig tartott a gyűlés, Fergus hangja a körfolyosóig visszhangzott. Valamilyen szurdokról beszélt, ahova visszavonulnak a Térítők a családjaikkal, amíg a feltételezett veszély, amit Bardo csapataitól „vártak”, elmúlik. Szándékosan másra tereltem a figyelmemet, nem akartam kihallgatni azt, amiről mindannyian világossá tették számomra, nincs hozzá közöm. A Kolostor hatalmas udvarán apróbb gyerekek labdáztak, míg egy kicsivel távolabb tőlük nagyobbak tanultak egy félig nyitott pavilon alatt. Örömmel láttam közöttük a börtönből kiszabadított kislányokat, Saraht és Hannát. Amint az íves kerengőn át a szobám felé haladtunk, összeszorult a szívem a gondolattól, hogy soha többé nem térhetek vissza e falak közé, melyek idelent az otthonomat jelentették. – Sophiel, ne bánkódj, kérlek! – karolt át barátságosan az arkangyal, aki ez idáig csendben ballagott mellettem. – Ami ma bánatot okoz, holnap talán
diadalt, s felbecsülhetetlen ajándékot tartogat a számodra! Istennek célja van veled, hidd el, és egy napon majd te is úgy fogod látni, hogy semmi sem véletlenül történt. – Biztos igazad van – néztem rá szomorúan. – Csak fáj az igazságtalanság, hiszen nem tettem semmi rosszat ellenük, mégis elűznek innen. – Az emberek másképp működnek, mint mi – mondta a fejét csóválva Gabriel, és ettől hosszú, világosbarna tincsei az arcába hulltak. – Tele vannak előítéletekkel és hitetlenséggel. Még a Térítők is. Soha nem hinnék el neked, hogy nem voltál igazi kurtizán. Mindig kételkednének benned, és árgus szemekkel figyelnék, hogy hibázol-e. – Olykor mindannyian hibázunk – jegyeztem meg halkan, mire Gabriel bólintott. – Valóban. Csak ezt van, akinek elnézik, és van, akinek nem. Közben odaértünk a szobámhoz. – Itt várj meg kérlek, mindjárt hozok egy kis útravalót neked! – mondta az arkangyal, és elillant mellőlem. Beléptem az ajtón, és magamra zártam. Nem akartam senkivel sem beszélgetni, búcsúzkodásra pedig még annyira sem vágytam. Mi dolgom lenne azokkal, akiknek elég volt annyi, hogy a karkötőmre nézzenek? A kezemmel a vállamhoz nyúltam, és kitapogattam az aranyliliomok alatt futó díszes leveleket, majd ujjaim a sebhelyemre csusszantak, és lassan megállapodtak a bőrömbe égett E-betűn. Micsoda furcsa fintora az életnek, hogy épp belé lettem szerelmes, aki végül jog szerint az Uram lett? Talán sokkal szebb lett volna, ha nem az ellenségeként
futok a karjaiba, hanem békés körülmények között leszek az asszonya. Bár nem is tudom, megházasodhatnak-e egyáltalán az angyalok? Az emberek között élve igen korán hallottam a házasság szentségéről és az esküvők mesebeli hangulatáról, és az első pillanattól kezdve elvarázsolt ez a téma, pedig akkor még azt sem tudtam, mi a szerelem... Mai fejemmel azonban azt gondoltam, két összeillő lélek számára nem létezhet szebb ünnep, mint a szerelmet esküvel megpecsételő ceremónia, amely – ha őszinte szívvel köttetett – örök életre szól. Lassan elkezdtem összepakolni. Szépen összehajtogattam azokat a ruhákat, amelyeket érkezésemkor Erintől, Fergus feleségétől kaptam, és elrendeztem őket egy vászonzsákban, amit a szekrényemben találtam. Szerencsére volt vékonyabb és vastagabb ruhám, sőt meleg kabátom és köpenyem is, így nem kellett tartanom attól, hogy út közben esetleg fázni fogok. Egy kis bőrzacskóba csomagoltam a pici aranyvirágjaimat, amelyek az utolsó éjszakán Bardo bálján a hajamat díszítették, és már végeztem is a rakodással. Kopogtattak. – Szabad! – szóltam ki fásult hangon, mert nem vártam látogatót, ám amikor megláttam a szobámba toppanó kisfiút, azon nyomban felderült az arcom – Joshua! – kiáltottam boldogan, és a karjaimba zártam a göndör fürtös kis Igézőt. – Hát te? – Azt hallottam, elmész! – nézett rám megrovóan. – És el sem akartál búcsúzni tőlem.
– ... hát, ez bizony igaz... – néztem szomorúan a csomagomra. – Nem a legjobban alakultak itt a dolgaim, és nem akartam nagy felhajtást csapni a távozásom körül. – Mi nem alakult jól, Sophiel? – kérdezte kíváncsian, én pedig nemigen tudtam, hogy is meséljem el neki a bélyegzős történetet. – Tudod, olyan dolgokkal vádoltak meg, amiket nem követtem el, és nyíltan az értésemre adták, hogy nem bíznak bennem. – Miért nem bíznak benned? – értetlenkedett a kisfiú. – Mert szerelmes lettem Elijahba – mondtam csendesen. – Értem – bólintott Joshua, és komolyra vált tekintetét látva hirtelen felnevettem. – Most min nevetsz? – kérdezte tágra nyílt szemekkel. – Semmin, csak az ábrázatodon, ahogy gondterhelten azt mondtad, „értem” – feleltem. – Úgy mondtad ezt, mint valami professzor. Joshua is felnevetett – Hát, ha professzor nem is vagyok, de Igéző mindenképp, és időnként olyan dolgokat is látok, amiket a többiek nem. – Tudom, hogy mire vagy képes, de hogy jön ez most ide? – fordultam felé lassan. – Láttál valamit, amiről esetleg tudnom kellene? – Talán – mosolyodott el. – A szerelmeteket konkrétan előbb láttam, minthogy megismertelek volna... – Te ádáz kis gazfickó! – vágtam hozzá nevetve a tollpárnámat. – És ezt miért nem mondtad el nekem?
– Nem tehettem, Sophiel – felelte korát meghazudtoló bölcsességgel. – Azzal befolyásoltam volna a döntéseidet és az érzéseidet! – Ó, erre nem is gondoltam – mondtam elképedve. – De azt, hogy rabként fogok Elijahval utazni a hegyekben elmondtad nekem... – Igen, hogy fel tudj készülni a felmentő seregre, amit aztán érted is küldtem aznap éjjel. – Istenem! – sóhajtottam fel elgondolkodva, mire Joshua hozzám vágta a kispárnát. – Vigyázz a szádra! – nevetett fel incselkedve. – Isten nevét hiába szádra ne vedd! – Rendben – ígértem meg azon nyomban, majd valami szöget ütött a fejembe. – Mondd csak, azt is tudtad, hogy ma elmegyek innen? Joshua bólintott, majd kiballagott a folyosóra, és egy, az enyémhez hasonló zsákkal tért vissza. – Sőt, felkészültem arra, hogy veled menjek – ült le mellém az ágyamra, miközben csomagját az enyémnek támasztotta. – Tessék? – hüledeztem. – Velem? Hiszen még magam sem tudom, merre vezet az utam! Annál izgalmasabb lesz! – kacsintott rám huncutul. – Nem vagy te még túl kicsi ehhez? – kérdeztem aggódva. – Ez csak nézőpont kérdése. Mindenesetre régebb óta élek idelent, és többet tudok a világ dolgairól, mint te... – öltötte rám játékosan a nyelvét, és kedvességétől különös melegség járta át a szívemet – Nem tudom, elengednek-e majd velem a Térítők. – Elengedik! – felelt egy mély, zengő hang az ajtónyílásból, és amint felnéztem, Gabrielt láttam betoppanni kicsiny alvószobámba. Két kisebb zsákot, és
két csutorát tartott a kezében, a hóna alatt pedig fegyvereket szorongatott. Kérdő szemekkel meredtem rá, mire magyarázni kezdett. – Megbeszéltem a többiekkel, hogy Joshua veled mehet. – Komolyan? – ragyogott fel az arcom. – Igen – bólintott Gabriel. – Hogyhogy elengedték? – Arielnek látomása volt, és arra kért mindenkit, hogy békében, szeretettel engedjenek utadra, mert szíved a helyes irányba visz majd. – A helyes irányba? – kérdeztem vissza, mire Gabriel elmosolyodott. – Ne akard túlgondolni a hallottakat, Sophiel! Egyszerűen csak menj arra, amerre a lábaid visznek! – Rendben! – ígértem meg. – És mi ez a sok holmi? – Ezekben élelmiszer van a számotokra – magyarázta az arkangyal. – Sózott hús, kenyér és gyümölcs. A másik két bugyorban víz és bor van. – Bor? – kapta fel a fejér Joshua? – Én is ihatok belőle? Gabriel hangosan felnevetett, és összekócolta a kisfiú haját. – Egy picit te is ihatsz. A bor felfrissít és energiával tölt fel, ha kis mennyiségben fogyasztjátok – felelte. – Ez pedig – mutatott az íjakra és a kardokra – a biztonságotokat szolgálja majd. – Köszönjük szépen, Gabriel! – mondtam, és önkéntelenül megöleltem. Kicsit tétován ölelt át karjaival, és éreztem, távol áll tőle az ilyesfajta örömnyilvánítás, ezért szabadkozva elhúzódtam tőle.
– Jaj, bocsáss meg, nem akartam elragadtatni magamat, csak hát annyira boldog vagyok, hogy ilyen jó vagy hozzám! – Ugyan, nekem is szoknom kell az efféle földi dolgokat! – mosolyodott el a magas angyal, és éreztem, hogy valóban bármikor számíthatok rá. Lassan összeszedtük a csomagjainkat, és elindultunk a folyosó felé. Gabriel mozdulatlanul állt a kitárt ajtó mellett, és csendesen figyelt minket. – Látlak még valaha? – kérdeztem reményteljesen. – Nem tudom – válaszolta Gabriel – Ma éjjel mind elmegyünk innen, s hogy mi lesz ezután? Csak az égiek tudhatják... A Térítők szerint Bardo hamarosan hadjáratot indít ellenünk, hogy visszavágjon a becsületét ért sérelemért. Ariel szerint nagy háborúra számíthatunk... – Nem hangzik túl jól – mondtam döbbenten. – Nem bizony. Ráadásul Elijah várának porig rombolását is a mi nyakunkba varrták, pedig a közelében sem jártunk. – Tudom, hogy nem ti voltatok azok. A Mágus tizedeli a soraikat, csak nem látnak a szemüktől – súgtam meg halkan a feltételezésemet. – Mit mondtál, Sophiel? – kérdezte elképedve Gabriel. – Hogy a Mágus az, Sahranfer. Csak ő teremthette a Fehér boszorkányt, és azok a robbanószerkezetek... hmm... egyértelműen rá vallanak. – De miért támadt volna az övéire? – Gondold csak végig, Gabriel. Megtizedeli a Sötét Angyalokat, és miután alaposan felhergelte, ellenetek uszítja őket. Ezzel két legyet üt egy csapásra: megfogyatkoznak a Sötét Angyalok, akiktől retteg, és közben szép lassan eltűntök ti is a látóteréből. Idővel nem
lesznek riválisok, csak teljhatalom, amivel aztán nem lesz nehéz behódolásra bírni az életben maradt, ijedt kisembereket, nem beszélve arról, hogy a háború során hány új lelket gyűjthet még be... Az ereje már most is elképesztő, és ha ez folytatódik, mindenkinél hatalmasabb lesz. – Nagyon borús jövőt festesz elénk, Sophiel – csóválta meg a fejét Gabriel, de lehet valami abban, amit mondasz. – Hidd el, én szeretném a legjobban, ha ez nem így lenne! De ami megtörtént, azon már nem tudunk változtatni, hacsak... – Hacsak? – Hacsak nem járunk túl Sahranfer eszén. – Sophiel, remélem, nem töröd a fejed butaságokon! – figyelmeztetett Gabriel. – Egymagad nem szállhatsz szembe a Mágussal. Túl veszélyes lenne! ígérd meg, hogy nem teszel semmi meggondolatlan dolgot! – Érdekes, hogy mindenki ezt kéri tőlem újabban – motyogtam magamban, ám az agyam lázas kombinálásba kezdett, miközben az istálló felé haladtunk a csomagjainkkal. – Ó, de szép paripák! – kiáltott fel Joshua, amint meglátta a füvön legelésző aranybarna lovakat, amelyek közül kettő felnyergelve, teljes menetfelszerelésben várakozott ránk. Gabriel felpakolta rájuk a holminkat, majd fegyvereinket a hátunkra kötötte, és felsegített mindkettőnket a lovunkra. – Ha nem tértek le az útról, és folyamatosan kelet felé haladtok, néhány napi járóföldre innen egy hegyek közé épült településre bukkanhattok. Az Igazak
Városának nevezik a helyiek. Halandók lakják, akik jól ismernek és kedvelnek minket. Békés vidék, mondhatni háborúmentes övezet az övék. Náluk hosszabb időn át is eléldegélhettek, és valószínűleg sok mindenben a segítségükre lehettek. Ha délre fordultok, a sivatagi népeknél lelhettek otthonra, velük azonban ne legyetek túl bizalmasak, senki sem ismeri jól őket. Nyugatra ne menjetek, arra a Sötét Angyalok birodalma és Sahranfer vesztőhelyei vannak, északon pedig a hó és a jég fogságába eshettek, ha túlságosan magasra tévedtek. – Köszönünk mindent, amit értünk tettél, Gabriel! – intettem felé, mire ő szomorkásan bólintott. – Nem tudom, milyen hosszúra nyúlik a visszavonuló, de amint lehet, megkereslek benneteket! Addig igyekszem elsimítani a személyeddel kapcsolatos félreértéseket! – ígérte, majd utunkra engedett minket. Sokáig néztem vissza sziluettjére, ahogy az egyre erősödő szélben integet utánunk, miközben hosszú haja és földig érő köpenye mögötte lobog. A mellkasomban ismét erős szúrást éreztem, és arra gondoltam, lassan teljesen elhatalmasodnak rajtam az emberi érzések...
XXXVIII. FEJEZET
A Koponyák Völgyében Hazudnék, ha azt állítanám, nem örültem, hogy Joshua velem tart, annak ellenére, hogy méretéből és korából kifolyólag fizikailag nem jelentett nagy segítséget. De a spirituális ereje nagyobb volt, mint a tíz legbelevalóbb Térítőnek összesen. Bárminek is beszélek róluk, akiknek az előítéleteik fontosabbak, mint a sokat hangoztatott hitük? Joshuával napnyugtakor indultunk el, és az erdőszéli kis ösvényen haladtunk előre észak felé. Bár egy pillanatig sem beszéltünk róla, úgy vélem, mind a ketten jól tudtuk, hova igyekszünk. Könnyed témákról csevegtünk, talán, hogy mindkettőnknek könnyebb legyen elviselni a döntés súlyát, és nem gondolni mindarra, ami még ránk vár. – Voltaképp miért akartál velem jönni? – kérdeztem, miközben egy szépséges tisztásra értünk, amely érintetlenül rejtőzött a vadon mélyén. – Tudtam, hogy szükséged lesz rám! – nézett rám őszinte gyermekszemeivel, és láttam rajta, hogy többet tud a kettőnk sorsáról, mint amennyit elárult nekem. – Az Igézés miatt? – Igen – bólintott, majd elnevette magát. – És mert jó társaság vagyok. Szeretsz velem lenni. – Ez igaz. De miért lesz szükség Igézésre? – Azt nem tudom. De tegnap éjjel látomásom volt, amiben téged láttalak és a Térítőket. Egészen megdöbbentem.
– Hogy láthattál a Térítőkkel, mikor világosan a tudtomra adták, hogy nem kívánatos személy vagyok a Kolostor falai között? – Sophiel, ez nem a jövő, csak egy-egy lehetőség, amit látok – magyarázta olyan hangsúllyal, mintha kettőnk közül én lennék a kisgyermek és ő a felnőtt. – Lehet, hogy én azt a változatot láttam, hogy mi lett volna, ha nem velem, hanem velük tartasz Sahranferhez. – Te végig tudtad, hogy oda akarok menni? – hüledeztem. – Persze, hogy tudtam – mosolyodott el Joshua, és a tisztás szélén leterítette a földre az egyik lópokrócot, a másikat pedig rádobta. – Ez lesz a takarónk! – mutatott rá, miközben a csomagjainkat a végébe tette. – Elképesztő figura vagy, tudod-e? – ráztam meg a fejem hitetlenkedve, és leheveredtem a takaróra. Szerencsére még nem voltak hűvösek az éjszakák, így nem kellett attól tartanunk, hogy megfázunk, vagy esetleg elázunk álmunkban. – Vacsorázzunk? – kérdeztem álmos hangon. – Én nem vagyok éhes. – Én pedig eleget ettem már út közben... – utalt Joshua az idefelé jövet megdézsmált almafákra. – Inkább aludjunk! Nem kellett hosszasan győzködnie, hiszen olyan kimerült voltam, hogy azonnal álomba szenderedtem. Másnap hajnalban arra ébredtem, hogy a napsugarak a fejünk felett sátorként elterülő faágak között áttörve simogatják az arcomat. Joshua már fent volt, és jókedvűen húzott elő a táskájából két kerek cipócskát. – Gyere, Sophiel, reggelizzünk! – nyújtotta felém, és leült mellém csemegézni a pokrócra.
– Hogy aludtál? – túrtam bele kócos hajába, mire elégedetten kinyújtózott. – Úgy, mintha libatollas paplanban feküdtem volna! Soha rosszabbat! Erre mindketten nevetni kezdtünk. A Térítők lapos, kövön sült kenyere igazán finom volt, és jól esett a mellé csomagolt sajtdarab, amit boldogan ettünk meg. Reggeli után gyors mosdás következett a tisztás végében csörgedező hideg vízű hegyi forrásban, majd felpakoltuk a holminkat a közelben legelésző lovainkra, és útra keltünk a Koponyák Völgye felé. Egy pillanatig sem volt kérdés, hogy az első lehetséges elágazásnál merre induljunk: még a lovaink is tudták, hogy Nyugatra tartunk... Az egyetlen helyre, ahová se Gabriel, se Elijah nem engedett volna el. De mit számít ez már? – Joshua! Tegnap végül is nem mondtad el, milyen látomásod volt rólam és a Térítőkről! – emlékeztettem a kisfiút egy korábbi, befejezetlen beszélgetésünkre. – Ó, igen! – húzta össze világos szemöldökét. – Tán, mert nem akartam elalvás előtt ezzel borzolni az idegeidet. – Miért, olyan borzasztó? – Meglehetősen. – Azért elmeséled? – Ha muszáj... – Hasznos lehet, nem gondolod? – Talán...– tűrt bele tétován göndör fürtjeibe, majd mesélni kezdett. – Egy mély szurdokban voltatok, ahol világos, tejszerű köd borított mindent, és néma csend honolt a hatalmas sziklafalak között. Jack Reed ment
elől, mögötte Adam Hammond, még legalább tizenkét Térítő és te... – Hol történt mindez? – vágtam közbe kissé udvariatlanul, ám annál izgatottabban. – Nem tudom, hisz' én sosem jártam ott – válaszolt készségesen Joshua. – Szóval, Jack ment elől, és ahogy lassan megemelte a lábát, hirtelen megpillantott a talpa alatt valamit Egy koponya volt az, amire majdnem rálépett. Még idejében odébb lódította, így ki tudta kerülni, ám abban a pillanatban éktelen visítás támadt. A falak beleremegtek, és mindannyian a fületekhez kaptatok, a hang oly borzalmas volt. Kisvártatva elült a visszhang, így tovább mentetek, de ezúttal Adam és egy másik fickó lába alá került egy-egy koponya. Nem rúgtak bele, hanem tanulva az előbbi esetből, finoman odébb helyezték őket, a láthatatlan ösvényük közeléből, ám a korábbi sikítozás újra bekövetkezett, ráadásul kétszeres erővel. – Nem szabadott volna elmozdítani a koponyákat? – kérdeztem dermedten. – Nem bizony! De várjunk csak, ez a Koponyák Völgyében történhetett. Most esett le a tantusz! – Igen, minden bizonnyal! – bólogattam elgondolkodva. – És álmodban hogyan oldottuk meg a problémát? – Nos, nem oldottátok meg... – Hogyhogy nem oldottuk meg? – Először megpróbáltátok óvatosan kikerülni az egyre sűrűbben utatokat álló koponyákat, ám ez egyre lehetetlenebb vállalkozásnak tűnt, és többen egyensúlyukat vesztve a csontvázak közé estek... – Atyaég! És közben erősödött a visítás?
Kis híján beleőrültetek. Miért nem rohantunk át a szurdokon? – Jack is ezt javasolta, ezért futásnak eredtetek, de alig jutottatok néhány métert, a koponyatenger oly sűrűvé vált, hogy egyszerűen elbuktatok a lábaitok alá kerülő csontokon. A tébolyult visítások hangját ezerszeresen visszhangozták a hegyek, s a testetek egy idő után túlságosan is törékeny volt ahhoz, hogy mindezt élviselje... – ... meghaltunk? – néztem rá megdöbbenve. – Nem tudom – válaszolta Joshua, és szép gyermekarca megnyúlt a szomorúságtól. – Az utolsó kép az volt..., hogy... a csonttengerben haldokoltok..., és mindegyikőtök füléből lüktetve folyik az élénk vörös vér. – Brrr... – rázkódtam meg még ültömben is –, ez iszonyatosan hangzik! – Ezért nem akartam elmesélni. Ugyanakkor meg kell oldanunk ezt a problémát, ha el akarunk jutni a Mágus házába, aki a völgy túlsó felében lakik. – Nem tudjuk valamilyen módon megkerülni a Koponyák Völgyét? – tettem fel az egyetlen épeszű megoldásnak tűnő kérdést – Sajnos, nem – válaszolta Joshua. – Annak idején meséltem neked arról, hogy egy pillanatra láttam a Mindenség térképét. – Igen, még mielőtt Fagus várában raboskodtunk volna – bólogattam. – Világosan emlékszem arra, hogy Sahranfer háza körül babszem alakban helyezkedik el ez a völgy. – De, ha babszem – gondolkodtam hangosan – akkor az egyik felén talán keskenyebb a völgy... – –
– Nem, mert két bab formájú völgy között található a háza, tehát egyiken vagy másikon mindenképp keresztül kell mennünk! – Akkor válasszuk a másik völgyet! – lelkesedtem. – A Holdszirének Katlanját? Nem ott őrült meg Jack az embereivel? – De – motyogtam leforrázva. – Ott tébolyultak meg. Legalábbis azok, akiket nem téptek darabokra a denevérkutyák. – Húha! – vakarta meg Joshua a fejét. – Akkor most mit csináljunk? – Meg kell találnunk a módját, hogy úgy tudjunk áthaladni a völgyön, hogy ne sértsük meg az alvó koponyák örök nyugalmát! –
Az út idővel elkeskenyedett és meredekké vált, ezért abba kellett hagynunk a beszélgetést, hogy csak a lovakra és a kikerülendő sziklákra figyeljünk. Némán baktattunk felfelé, és csak kisebb pihenőkre álltunk meg néha, amikor ettünk egy falatot vagy aludtunk egy órácskát, hogy jobban bírjuk az utazást. Hála Istennek, az időjárás kegyes volt hozzánk, és útonállóktól sem kellett tartanunk, így folyamatosan a megoldandó feladaton törhettük a fejünket. Több tucat ötletet megvitattunk, miközben egyre haladtunk a cél felé, de egyik sem bizonyult elég jónak, és egyáltalán nem nyújtott biztosítékot arra, hogy a segítségével sértetlenül átkelhetünk majd a koponyáktól hemzsegő völgyön. Végül, a hatodik nap délutánján, az erdősávot elhagyva egy lankás domb tetejéről megállapítottuk, hogy megérkeztünk, és minden kétséget kizáróan ott
állunk a Koponyák Völgyének bejáratánál. Egy sziklába vájt, tátott szájú emberi koponyát formázó kapu előtt vesztegeltünk, de egyikünknek sem akaródzott belépni a kiáltásra nyíló állkapcson. – Futkos a hátamon a hideg! – vallottam be Joshuának, aki tágra nyílt szemekkel meredt a hatalmas, tátongó fekete üregre. – Nekem is – mondta egyetértőn, miközben erősen markolta lovának gyeplőjét. – Azt hiszem, jobb lesz, ha itt letáborozunk, és addig nem mozdulunk, amíg ki nem pattan a fejünkből az isteni szikra. – Rendben! – egyeztem bele, és leszálltam a lovamról Letettük a holmijainkat, a lovakat pedig szélnek eresztettük, hiszen ők semmiképp sem jöhettek velünk a ránk váró útvesztőbe. – Azt hiszem, most kéne beleinnunk abba a bizonyos borba! – kacsintott rám Joshua. – Ihletadónak? – kérdeztem nevetve, de aztán komolyra fordítottam a szót. – Nem bánom, igyunk, de csak egy kortyot! Szükségünk lesz a józan ítélőképességünkre! Elővettem a csutorát, és kihúztam belőle a dugót. Legnagyobb megkönnyebbülésemre ez a nedű egészen más volt, mint Bardo bíbor színű bódító bora. Halvány lazac színe és gyümölcsös illata volt. Mindenesetre óvatosan bántunk vele, és épp csak, hogy belekortyoltunk, majd elnyúltunk a fűben, úgy tanakodtunk. – Gólyalábak? – kérdeztem lelkesen. – Á, túl sok a koponya. Nem tudnád kikerülni, sőt, a köd miatt a magasból. – Erre nem gondoltam.
– És ha megpróbálnánk valahogy a sziklákon mászni, végig a koponyák felett? – kérdezte ezúttal Joshua. – Van egy csomó kötelünk! – Nem jó, túl hosszú az út, ehhez szárnyak kellenének, nem kötelek! – Hát ez az! – Nekem nincsenek már szárnyaim, te is tudod, az alászállással elveszítettem őket. Nem tudok repülni. – Te nem is...de a többiek, akik odafent maradtak, tudnak. – Ne feledd, hogy ők fénylények; nem képesek átvinni minket a fizikai síkon. – Nem is arra gondoltam, hogy átvitetjük magunkat. – Hanem? – ültem fel hirtelen. – Igézzünk meg valakit! – Jó – egyeztem bele azonnal. – Ki legyen az? – Nem tudom – tápászkodott fel Joshua is. – Kérjünk olyasvalakit, aki most, ebben a helyzetben segíthet nekünk! – Jó, de előbb be kellene mennünk, hiszen itt nincs szükségünk segítségre, odabent viszont annál inkább elkél majd – tettem hozzá elgondolkodva. – Bemehetünk éppen..., de mi van, ha nem jelenik meg senki, vagy nem tud segíteni rajtunk? Az angyalok ritkán mutatkoznak meg „csak úgy”. Komoly vészhelyzet kell ahhoz, hogy le tudjam hívni őket. Egy megoldatlan rejtély pedig nem igazán az. – Joshua! – simogattam meg keskeny arcocskáját. – Menjünk be, és higgyünk abban, hogy a szívünk jó irányba vezet minket! Ha pedig eljön a pillanat, az angyalok segítségét kérjük, és hidd el, meg fognak jelenni!
Azzal felszedtük a cókmókunkat, és nekiindultunk a tátongó fekete szájnak. A hatalmas koponya közelről még borzalmasabb volt, ugyanis az állkapcsokba a készítők pengeéles fogakat is faragtak, ezért igyekeztem nem sokat nézelődni odabent, hanem minél előbb kiérni a fényre. Együtt léptünk ki a sötét torokból, és egy széles párkányra érkeztünk, a lábunk előtt pedig hosszasan és ködmentesen terült el a látomásból jól ismert völgy, amely valósággal fehérlett az aljzatát borító koponyáktól. – Uramisten! – hüledeztem. – Ez sokkal rémesebb, mint amilyennek képzeltem. – Én viszont sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz... – kezdett bele Joshua, amikor a hátunk mögött tátongó száj hatalmas robajjal becsukódott, elzárva ezzel előlünk az egyetlen kijáratot. – Na, most már valóban segítségre szorulunk! – sóhajtott fel kis barátom, és leült a párkány szélére. Lábait kényelmesen kinyújtotta, hátát pedig egy nagyobb sziklának vetette. Elővette az uzsonnás táskáját, mélyen belekotort, majd derűs arccal előhúzott belőle két piros almát. – Most mit csinálsz? – álmélkodtam. – Megeszem ezt a szép, érett almát, és közben kitalálok valamit! – hersegte vidáman felém. – Tudod, evés közben jobban működik az ember agya. Gyere, harapj te is egy falatot! Ki tudja, mikor ehetünk békességben legközelebb? A gondolattól, hogy ez lenne az utolsó vacsoránk, meglehetősen összeszűkült a gyomrom, de nem akartam kedvét szegni, ezért mellé ültem, és én is csemegézni kezdtem. Az alma meglepően édes és lédús volt, igazán
jól esett az egész napos utazás után, főleg, hogy már szinte minden élelmiszerünk elfogyott. Ha innen nem jutunk ki rövidesen, az éhhalál előbb végez velünk, mint a koponyák. – Odanézz, Sophiel! – mutatott Joshua a távolba. – Látod azt a sötét foltot a völgy végében? – Látom. Mi van vele? – Szerintem ott lehet a kijárat. – Nincs is olyan messze... – méregettem a feketeséget. – Talán három-négy mérföld lehet innen, de mivel az út meglehetősen ...khm... „rögös" úgy kell vennünk, mintha legalább a duplája lenne. – Viszont nincs köd, ez jó hír! – Igen, ez valóban érdekes – osztottam a véleményét. – De vajon miért nincs? – Nem tudom, talán más napszakban érkeztünk, mint amikor a Térítőkkel jártál itt. – Nem azt mondtad, hogy akkor is világos volt? – De – felelt elgondolkodva, majd az almacsutkát a fal mellé állítva kijelentette. – Nos, akkor újabb rejtély előtt állunk. Tovább üldögéltünk a peremen, és a megoldáson törtök a fejünket, amikor egyszerre csak észrevettem, hogy tőlünk körülbelül nyolcszáz méterre, a koponyák között egy vékony kis ösvény látható a homokos talajon. – Joshua, rájöttem a megoldásra! – álltam fel hirtelen. – Nézd, ott egy ösvény! – Nem is tudom, Sophiel, elég keskenynek tűnik. Mi van akkor, ha a semmibe vezet? Ha elakadunk valahol a völgy közepén? – Ez is benne van a pakliban, de nem tehetünk mást. Van jobb ötleted? – tártam szét a karjaimat.
– Jól van, induljunk! – egyezett bele megadóan. Először is óvatosan, a köteleink segítségével leereszkedtünk a párkány alatti majdnem merőleges falon, és örömmel állapítottuk meg, hogy alattunk tiszta a terep, így nem kellett attól tartanunk, hogy bárminek is megzavarjuk a nyugalmát Egymás mögött haladtunk, én mentem elől, Joshua pedig követett Egy kötéllel összekötöttük magunkat a derekunknál fogva, nehogy elszakadjunk egymástól, ha esetleg ránk sötétedne, vagy a misztikus köd ránk borulna. Lépésről lépésre hagytuk magunk mögött az utat, és meglepően gyorsan elértük a völgy szélén húzódó vékony csapást Nagyjából egy arasznyi széles lehetett, így nagyon óvatosan kellett lépkednünk. A kötelet lazán hagytuk, nehogy elrántsuk egymást, és úgy tűnt, ezzel a módszerrel talán megóvhatjuk a völgy csendjét. Egy idő után már nem számoltam a lépéseket, minden elmosódott előttem. Akármerre néztem, koponyatenger vett körül, a lábizmaim pedig megfeszültek az erőlködéstől, és a koncentrált meneteléstől. Jól esett volna leülni néhány percre, és kinyújtani a végtagjaimat, de számításaim szerint még a völgy egyharmadánál sem járhattunk. Hátraszóltam Joshuának. – Hogy bírod a gyaloglást? – Hát, jó lenne már leülni! – lihegett. – Szerinted túl vagyunk már a felén? – Nem hiszem. De bízzunk benne, hogy tévedek! – Nem tudom, ki fogom-e bírni a végéig – jelentette elcsigázott hangon. – Iszonyú fáradt vagyok. – Én is – nyugtattam meg. – Gondolj arra, hogy nincs már sok hátra!
– Folyamatosan arra gondolok, de egyre nehezebben hiszem el – fújtatott mögöttem. Legalább a zsákunkat otthagytuk volna a peremen! – Ez már nekem is eszembe jutott – nevettem fel keserűen. – De majd legközelebb alaposabban felmérjük a helyzetet! – Legközelebb – kacagott velem Joshua is, de a hangjából kimerültség érződött. Újabb órák teltek el, és egyre bizonytalanabbul lépkedtem. A szemem vibrált a sok fehér koponya látványától, amelyek úgy terültek el előttem, mint valami hatalmas, pettyes szőnyeg, amelynek fekete pontjait a koponyaüregekben tátongó szemek helyei adták. Hátborzongató látvány volt, annyi szent. – Mit szólnál, ha énekelnék neked? – kérdezte váratlanul Joshua. – Olyan egyhangú így gyalogolni, hátha jobban is haladnánk? – Nem zavarna meg az összpontosításban? – álltam meg egy pillanatra, és aggódva hátranéztem. Joshua gyermekarca nagyon elcsigázott volt, s ajkai cserepesek a szomjúságtól. Megszántam kísérőmet, és bólintottam. – Rendben, de közben nézz alaposan a lábad elé! – Hujújj! – ujjongott Joshua. – Ez nagyon fog tetszeni neked! Egy Heather nevű kislánytól tanultam a Kolostorban – kiáltotta, és azonnal belekezdett. Magas, szinte lányos hangon énekelt, s miközben tenyereivel tapsolva adta magának a lágyan szóló ritmust, amely különleges hangulatot varázsolt a gyermekdalnak.
„Élt egyszer egy fehér madár az erdőszéli kék tónál, ám hiába szerették társai, szíve egyre csalta játszani.
Otthagyta őket, s ment a szellők szárnyán, arra, amerre a titkot súgta a bölcs, erdei páfrány. Kalandok sora várta, kétségek gyötörték, majd az út végén felcsillant a fény. Fekete madárra bukkant, ki magában élt, olyan vidéken, hol mindenki csak félt. Egymásra néztek, s más lett rögvest a világ, a fekete s a fehér egyformán színessé vált.”10 Nem tudtam nem észrevenni a dalocska és a saját szerelmi életem között húzódó párhuzamot, ezért elmosolyodtam Joshua huncut dalválasztásán. – Nagyon szép volt, és bájos a szövege. – Gondoltam, hogy tetszeni fog – kuncogott a hátam mögött. – Tényleg, mi lesz veled meg Elijahval ezután? Nagyot sóhajtottam. – Magam sem tudom, Joshua. Én lennék a legboldogabb, ha valaki azt mondaná, hogy ez a szerelem nem ért még véget. Nem ért véget! – vágta rá, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Joshua, te tudsz valamit? – álltam meg, és kissé meginogva hátranéztem. – Nem tudok, de amit láttam, az nem múló fellángolás volt – bizonygatta, és bár jól tudtam, hogy egy gyerek nem sokat tudhat a szerelemről, jól estek a szavai. – Sajnos azóta olyan dolgokat tettem, amik lehet, hogy felülírtak már mindent – mondtam szomorúan, de Joshua bátorítóan megszorította a kezem. 10 A.O. Esther
– Te papolsz nekem mindig a hitről... hát kezdd el hinni, hogy minden rendben jön majd közöttetek! – Igazad van – bólogattam döbbenten, hogy egy kisgyerek jobban ért a szív ügyeihez, mint én, aki felnőtt... angyal volnék Továbbmentünk, és egyre fáradtabb lettem. Éreztem, hogy imbolyogva járok, és többször is egyensúlyomat vesztettem – Odanézz, Sophiel! – zökkentett ki Joshua a fásultságomból – Mi van? – kérdeztem tompán, de megfordulni sem volt erőm. – Ott egy hatalmas farönk! – Hol? – Balra, előttünk. Mereszteni kezdtem a szemem, és valóban ott volt. Egy hatalmas, legalább tíz méter hosszú és négy méter széles kiszáradt fatörzs. Nyilván korábban ebben a völgyben élhetett, mamutfenyőnek néztem. – Felmászunk rá? – kérdeztem tétován, és nagyon óvatosan, lassan, tyúklépésben elindultam a korhadék felé. Joshua mögöttem egyensúlyozott. – Rögtön lefekszem, amint odaértünk – sóhajtozott. – Fáradt vagyok, alig vonszolom már magam. – Én is hasonlóképpen érzek – bólogattam egyetértőn. – Jót fog tenni egy kis pihenő! Szép lassan odaértünk a farönkhöz, amely olyan nagy volt, hogy csak egymást segítve tudtunk felkapaszkodni rá. Joshua ügyesen mellém lépkedett, bakot tartottam neki, ő pedig felkapaszkodott, majd miután felért, a kötelet beakasztotta egy vastag ágba, melynek segítségével én is könnyedén felrugaszkodtam a farönkre.
Egyetlen dologra nem figyeltünk csupán. A kötél, amely a menetelés során végig megfeszült közöttünk, a mászás pillanatában lazán a lábunk mellé tekeredett, s véletlenül meglökött egy koponyát. Az nekigurult egy másiknak, az pedig a szomszédjainak... mindketten megdermedtünk, de még volt annyi lélekjelenlétem, hogy odakiáltsak Joshuának. – Fogd be a füled, és el ne engedd, ameddig nem szólok! Aztán én is így tettem... épp időben, mert abban a pillanatban megkezdődött a pokoli sivítás. A velőtrázó sikolyokat százszorosán verték vissza a környező sziklák, és úgy éreztem, a borzalmas erejű hangrezgések szétszakítják a testemet. Joshuára néztem, de szerencsére rendíthetetlenül állt mellettem a füleire tapasztott kezeivel, és úgy tűnt, a borzalmas lárma közepette magában imádkozik. Nem hallottam, mit mondott, de éreztem, hogy segítséget hív. A pokoli zaj azonban nem gyengült, sőt egyre erősödni látszott, és riadtan észleltem, hogy a hangzavar növekedésével egyidejűleg lassan sűrű, tejfehér köd ereszkedik a földre, épp úgy, ahogy Joshua mesélte. Istenem, hát mégis itt ér a végzetem? – gondoltam kétségbeesetten. A kezeim elzsibbadtak, és úgy éreztem, mintha a karjaim ólomból lennének, de tovább szorítottam a füleimet, és igyekeztem másra koncentrálni. Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, de a kibírhatatlan üvöltés mintha csillapodni kezdett volna..., a helyét pedig valamilyen különös, lágy, kopogó hang vette át. Aztán megéreztem az arcomon, majd a karomon és a lábaimon, hogy mi okozza a tompa zajt, ami képes volt arra, hogy
elnyomja a sivítást. Esni kezdett az eső! Felnéztem az égre, és sötét felhőket láttam a fejünk felett, amelyek csak úgy ontották magukból a kövér esőcseppeket. Az égi áldás olyan mennyiségben zúdult alá, mintha dézsából öntenék, egyenesen a Mennyországból... Aztán hirtelen vibráló kék csillagok és pontocskák sokasága jelent meg a farönk végében, és tudtam, Joshua imája meghallgatásra talált. A fénycsóva egyre sűrűsödött, és mindent édes cukorillat árasztott el majd a kék pontocskák ezüstös fehérre váltottak, és lassacskán alakot öltöttek. Matariel jött el hozzánk, az eső angyala, aki nem sokkal korábban Bardo várában is megjelent előttem. Megismertem őt, s a szívem megtelt békességgel, ahogy hosszú, kékesfehér hajjal keretezett arcába és tengerkék szemeibe néztem. A tekintete nem árult el semmit, s ajkai sem mozdultak, ám a hangja a következő pillanatban megszólalt a fejemben. – Elárasztom vízzel a völgyet, s ezzel a koponyák békében a víz mélyére süllyednek. Amint kitisztul a víz, indulhattok, de vigyázzatok! Sahranfer is elindult Bardo várából, s mivel mágiával utazik, gyorsan halad. Sietnetek kell! Használjátok a fatörzset hajó gyanánt, s nagy, letört kéregdarabokkal evezzetek! Isten irgalmazzon mindkettőtöknek! Azzal a fényes szárnyak halványodni kezdtek, majd Matariel alakja kékessé és áttetszővé vált, aztán eltűnt. Az eső azonban megállíthatatlanul szakadt, és a vízszint szépen emelkedett. Időközben a sikítozás abbamaradt, a visszhang is megszűnt, s már csak az eső zaját verték vissza a környező sziklák, s a bugyborékolva alásüllyedő koponyák hangját.
Joshua és én egymáshoz bújva, a farönk legszélesebb részén üldögéltünk, de egyáltalán nem bántuk az égszakadást, hiszen megmentette az életünket. – Köszönöm, Joshua! – öleltem át a kis Idéző vállát. – Nélküled soha nem jutottunk volna innen ki... – Azért még várd ki a végét! – mosolygott rám Joshua, majd óvatosan letört maga mellől egy nagy kéregdarabot. – Tessék, itt egy lapát! Tegyük hasznossá magunkat, mert már nincs sok időnk! – Te is hallottad a fejedben? – kérdeztem elképedve. – Igen, ez már csak így működik – bólintott Joshua. Aztán egyszer csak megremegett alattunk a mamutfenyő törzse, és lassan az egyre emelkedő víz a vállára vette. Vártunk, ahogy Matariel tanácsolta, s kisvártatva azt láttuk, hogy a köd eloszlik, s egy tiszta vizű tó tükrén ringatózunk. A koponyák egytől egyig lesüllyedtek, s most fehérlő kavicsokként világítottak felénk a víz mélyéről. – Itt az idő! – szólt Joshua, és a széles fakéreggel a kezében a fatörzs jobb oldalán hasalva evezni kezdett. – Te lapátolj a másik oldalon! – Máris! – hasaltam le én is a fára, és a saját rögtönzött kéreglapátommal hajtani kezdtem magunkat. Az öreg farönk oly könnyedén indult meg a víz felszínén, mintha csak kecses vitorlás hajó lett volna, s lassan a szakadó eső is csepergésre váltott, majd elállt. Egy ütemre eveztünk, mintha csak valaki számolt volna, és egyenesen a kijárat felé haladtunk. Nem gondoltam semmi másra, csak hogy minél hamarabb elmeneküljünk erről a pokoli mágiával megbabonázott vesztőhelyről, ahol előttünk oly sokan lelték halálukat. Beesteledett, mire a sötét hasadékhoz értünk, s alkalmi „hajónk" egy
párkány-szerű sziklának ütközött. Joshua résen volt: azonnal elkapta a kiálló szikla peremét, és rám kiáltott. – Sophiel, ugorj le, és aztán fogd meg a rönk szélét! Szó nélkül követtem az utasítást, majd miután ő is lemászott, megfeszített erővel a partra rángattuk a rönköt, akadásig. Ki tudja, hátha épp erre megyünk majd haza? A kijáratot egy egyszerű, boltíves szikla jelentette, amely alatt átsétáltunk anélkül, hogy bármi történt volna, s odakünn egy hatalmas réthez érkeztünk. Megváltunk vizes ruháinktól, és amit lehetett, magunkra kapkodtunk bőrzsákjainkból, mert az éjszaka kezdett hűvösre váltani. – Most merre menjünk? – kérdezte Joshua, és kiöntötte cuppogó cipőiből a vizet. – Fogalmam sincs – feleltem őszintén. – A Mágus házának itt kell lennie a közelben. – Az erdőben? – mutatott Joshua a rét mellett kezdődő rengetegre. – Valószínűleg ott – bólintottam, mire összenéztünk, és megindultunk a vészjóslóan sötétlő fák felé. Néhány perccel később már a sűrű rengetegben gyalogoltunk, gondosan ügyelve arra, hogy minél kisebb zajt csapjunk. – Neked nem fura, hogy ilyen könnyen átkelhetünk ezen az erdőn? – töprengtem. – Ez bennem is felmerült már – felelte Joshua –, de aztán arra gondoltam, hogy a Koponyák Völgyén lehetetlen átjutni, így azon túl felesleges külön csapdákat állítani a betolakodóknak. – Igen, végül is ez logikusan hangzik – helyeseltem –, de azért ne felejtsük el, hogy Sahranfer eszelős és
rendkívül gyanakvó... Meglepne, ha az üvegekbe zárt lelkeket nem valami titkos helyen őrizné. – A látomásom szerint egy mély tárnában vannak – mormolta Joshua. – De, hogy melyik ajtó vezet oda, és hogy bukkanunk rá, azt nem tudom. Rettenetesen kimerültem, így ma újabb égi segítségre sem számíthatunk. – Semmi baj, Joshua, ma már épp eleget tettél! – simogattam meg nyirkos fürtjeit, majd hirtelen megtorpantam. – Fények! Mindketten lelapultunk, és egy nagyobb bokor mögül leskelődni kezdtünk. A Mágus háza csupán néhány száz méterre volt tőlünk, egy csendesnek tűnő tisztáson állt. Körülötte talán túlságosan is nagy békesség honolt. – Csapdát szimatolok – suttogtam Joshua fülébe, és előre mutattam, mire bólintott. – Én is. Nem tudtuk, mi vár ránk, de ettől kezdve némán és rendkívül óvatosan haladtunk előre, akárcsak a kísértetek. Lassan kiértünk tisztásra, de nem történt semmi. A házhoz vezető kavicsos ösvényre léptünk, és elindultunk a bejárat felé, amely ekkor már csak mindössze ötven méterre lehetett tőlünk. A kis út körül egy virágokkal gazdagon benőtt lugas pompázott, amely sűrű, illatos alagútként borult a fejünk fölé. Arra gondoltam, mily meglepő mozzanat ez itt, az őrült varázsló otthonának kapujában, hiszen a virágok annyira nem illettek Sahranfer rút világához... – Ki kell mennünk innen! – kaptam el hamar Joshua karját, és nagy léptekkel elindultam kifelé, a virágok alól, de addigra már késő volt. A növény hatalmas indái önálló
életre keltek, s kígyókként tekeredve minden irányból lecsaptak ránk. Hiába rúgkapáltunk, a lábunkra, karjainkra és törzsünkre tekeredtek, mígnem olyan szorosan felcsavarodtak ránk, hogy moccanni sem tudtunk, majd az indák a magasba emeltek, s ott tartottak minket, akárcsak a pók a hálójába ragadt molylepkéket. – Most mi lesz? – nyögött felém Joshua. – Nem tudom – kapálóztam. – Biztos tennünk kell valamit hogy elengedjen. – És ha nem enged el? Mi van, ha ez egy húsevő növény? Kínomban felnevettem, annyira abszurd volt ez a felvetés. – Ne viccelj! Nézd meg jobban! – böktem fejemmel a színes, harangszerű virágok felé. – Ez biztos, hogy nem eszik húst, csak nem a megfelelő módon léptünk az ágai alá, ezért nem enged most el minket. – ... és mit csináljunk, hogy elengedjen? – Fogalmam sincs. Talán meg kéne simogatni a virágait. Joshua szabad kezével megsimogatta az egyik parányi, sötétkék szirmú harangot, mire lazult a szorítás a karjain. – Ez eddig nagyon jó, de nem engedett el! – közvetítette az eseményeket. – Látom én is, de legalább történt valami. Ezzel a növénnyel lehet „beszélni”. – És mi lenne, ha úgymond „becsengetnénk” velük? – kérdezte Joshua. – Nincs vesztenivalónk! – helyeseltem. – Próbáld meg! Kis barátom sorra megrázott néhány kék, bordó és sárga virágot, mire azok mélyen búgó hangon
megszólaltak, mintha csak egy láthatatlan zenekar játszott volna rajtuk. Az indák huss, egy pillanat alatt visszahúzódtak, mi pedig tompa puffanással földet értünk. Óvatosan elindultunk előre, és időnként finoman megsimítottunk egy-egy virágot, mire azok lágyan zengeni kezdtek, mi azonban sértetlenül keltünk át az illatos, zenélő alagúton. – Ez igazán szép volt, Joshua! – dicsértem meg a kis Igézőt. – Ezek után persze csak a süket nem hallja, hogy jövünk – tettem hozzá nevetve, és őszintén bíztam abban, hogy a Mágus jó messze van az otthonától. Lassan a házhoz értünk, amelyet a Hold olyan erős fehér fénnyel világított meg, mintha csupán alkonyat lenne, pedig már éjszaka volt. Maga, az épület meglehetősen szűkösnek tűnt kívülről. Aszimmetrikus falait szürke kövekből építették, a teteje pedig fekete palakövekkel volt kirakva. Néhány keskeny ablakot láttam, amelyek mögül fény szűrődött felénk, s egy szűk ajtót, közvetlenül az orrunk előtt. – Hát, megjöttünk! – súgtam Joshuának. – S bár odabent fényesség van, szerintem senki nincs itthon, hiszen Sahranfer erre a zenebonára már réges-rég előjött volna. – lgazad lehet – mondta egyetértően Joshua. – Menjünk be mielőbb, amíg magunk vagyunk! – Rendben! – bólintottam, s a kilincsért nyúltam. Igen ám, de az ajtón egyáltalán nem volt kilincs. Néztük jobbról, néztük balról, de sehol sem volt gomb, vagy fogantyú, vagy bármi, ami arra engedett volna következtetni, hogy ezen az ajtón be lehetne jutni.
– Vendégszerető ember – jegyeztem meg gúnyosan. – Nyilván csak belülről lehet kinyitni, így azt enged be a házába, akit maga is szívesen lát. Azaz senkit. – És mi hogy jutunk be? – vakarta meg a fejét Joshua. – Az ablakon át? – Túl magasan van – nyugtáztam és ha jobban megnézed, azokon sincs fogantyú. – Hát akkor? – Nem tudom – csóváltam a fejem. – Kell lennie valami megoldásnak! – No, és mi lenne az? – Meg kell nyomni valamit, esetleg valamilyen varázsigét mondani, vagy a megfelelő helyre állni. – Megvan! – pattant ki az agyamból az isteni szikra. – Hz az ajtó csak szemfényvesztés, a valódi bejárat biztos máshol van! Járjuk körül a házat! A holdfény ezúttal nagy segítségünkre volt, mivel szabályosan megvilágította az egyetlen szóba jöhető lehetőséget. A ház körül ugyanis a fű egy vékony sávban kikopott, s a nyugati falhoz vezetett. Megálltunk a szürke kövek előtt, majd Joshua találomra megnyomott néhányat, ám nem történt semmi. – Ááá, próbáld meg te! – engedett maga elé a kisfiú. – A Mágus olyan magas, mint te, lehet, hogy így a gomb is magasabban van, mint ahol én próbálkoztam! Előreléptem, és nyomkodni kezdtem a falon lévő szürke és fekete köveket, ám a fal nem mozdult. – Pedig itt kell lennie! – dünnyögtem szinte csak úgy magam elé, amikor a szemem sarkából megláttam egy lapos, fekete követ, amely a házfal alján volt, ám valamiért sokkal fényesebbnek tűnt, mint a többi. Óvatosan megnyomtam, majd a legnagyobb
meglepetésemre a kövekkel borított házfal az orrunk előtt kettényílt. Joshuával egymásra pillantottunk, és egy mozdulattal besurrantunk az ajtón. – Sikerült! – szorította meg a kezem Joshua, s én boldogan visszaszorítottam. – Gyerünk, keressük meg a tárnát! – húztam magam után, és éreztem, amint a fülemben dobog a szívem az izgalomtól. Úgy tűnt, a halványan pislákoló petróleumlámpák fénye ellenére senki sincs otthon, és ez némiképp megnyugtatott mindkettőnket, Sahranfer háza belülről sokkal nagyobb és tágasabb volt, mint ahogy kívülről látszott, s ahogy szobáról szobára haladtunk benne, úgy tűnt, egyre tágulnak körülöttünk a falak, s az épület egyre nagyobbra nyúlik. Kívülről legfeljebb kétszobásnak gondoltam volna, ám ahogy elindultunk a hall felé, mindenhonnan folyosók és újabb helyiségek nyíltak. – Meg tudod jegyezni, honnan jöttünk? – kérdeztem Joshuát, mert már nem láttam, merre van észak és merre dél. – Nem – hallottam a hátam mögül, és tudtam, lehetetlenség is lenne megjegyezni az önálló életet élő varázsház minden zegzugát. – Nos, ez esetben ne szakadjunk el egymástól! – javasoltam, S így mentünk szobáról szobára a ház belseje felé. – Voltaképp mit keresünk? – Egy csapóajtót, ami a ház alatti tárnához vezet. A látomásban sajnos nem láttam az üvegekhez vezető utat, de azt tisztán érzékeltem, hogy a ház alatt van. Sahranfer nyilván alaposan elrejtette a bejáratot.
Egyre beljebb hatoltunk a házba. Kis étkezőhelyiség, fürdőszoba, különféle raktárak és egy varázsszóba követték egymást. Utóbbi elképesztően nézett ki: gyógynövényeket, kitömött és vízben úszkáló állati tetemeket és emberi testrészeket láttunk, és egy helyet, ahol minden bizonnyal a Mágus az élőhalottakat készítette, legalábbis erre engedett következtetni a kereszt alakú ágy, amelynek kar és lábrészénél hatalmas szíjak és láncok lógtak, mellette pedig éles késekkel és pengékkel megrakott szekrény állt. Kirázott a hideg a látványtól. – Kizárt dolog, hogy olyan helyre tenné a lejáratot, ahol nagy a jövés-menés – gondolkodtam hangosan, márpedig az a hely, ahol halottakat támaszt fel sötét mágiájával, minden lehet, csak nyugalmas nem... – Keressük meg a hálószobáját! – javasolta Joshua. A nappaliba érkeztünk, ahol mindössze egy kandalló és néhány szekrény állt. A szoba jobb sarkából keskeny ajtó nyílt, s úgy tűnt, egyenesen a hálóba vezet. Beléptünk, de egy sötét kendővel letakart hatalmas ágyon és egy könyvekkel roskadásig megrakott szekrényen túl semmi érdekeset nem láttunk. Tanácstalanul forogtunk jobbra és balra, amikor hirtelen valami szöget ütött a fejembe. – A nappaliban nem volt egyetlen fotel vagy ülőalkalmatosság sem. – És? – nézett rám Joshua értetlenül. – A kandallónak épp az lenne a lényege, hogy miután hűvös időben begyújtasz, elé ülsz, és élvezed a melegét, gyönyörködsz a majdnem szabadon táncoló lángnyelvek fényében.
– A Mágus nyilvánvalóan nem ilyen lírai lélek, mint te! – nevetett fel Joshua. – Lehet, sőt biztos, de az akkor is különös, hogy miért nincs ebben a helyiségben semmi, amire le lehetne ülni vagy feküdni. – Ritkán használja a kandallóját? – Vagy sosem... – mutattam a tűztér melletti rakodórészre. – Itt kéne, hogy tartsa tüzelőt, nem? De nincs tüzelő, és ha jól megnézed a kandalló belsejét, hamu sincs benne. – Mi van akkor, ha egyszerűen nem használja? – nézett rám kérdő szemekkel Joshua. – Hiszen nincs itt ajtó, se lépcső, se semmi. Menjünk inkább tovább! – Nem, nem, itt kell maradnunk! Érzem, hogy jó helyen járunk! Közelebb léptem a kandallóhoz, és az ujjaimat óvatosan végigfuttattam a sötétszürke márványból készült, meglehetősen komor kövek felületén, valamiféle rejtekgomb után kutatva, de semmit nem találtam. Beléptem a szinte embermagas tűztérbe, de csak a csupasz falak meredtek rám némán. Kopogtatni kezdtem, először a jobb, majd a szemközti és azután a bal falat, és a legutolsó kongás más volt, mint a többi! Nem olyan tompa, hanem mély, üreget rejtő hangzású. – Itt lesz a lejárat! – mormoltam magamban, és tovább kutattam. Minden egyes téglát megnyomtam, elfordítottam a kandalló tetején álló apró kecskeszobrokat és az öreg homokórát, de semmi sem történt. Joshua eközben unottan babrálni kezdte a kandalló melletti állványon elhelyezett fújtatót, és érdeklődve nézegette, majd a lapáttal babrált, és a seprűvel sepregetni kezdte a nem létező pernyéket.
– Joshua, kérlek, nem segítenél? – néztem rá türelmetlenül – Biztos, hogy itt van a lejárat, de egyedül nem boldogulok vele! – Jó, mindjárt megyek! – felelte azzal a hanglejtéssel, mint amikor a gyerekek neheztelnek a szüleikre, mert azok meg merték zavarni őket a játékuk közben. – Csak megnézem még ezt a piszkavasat! – Rendben – fújtam ki lassan a levegőt, mert nem akartam türelmetlenkedni, ugyanakkor leírhatatlanul feszült voltam, hogy itt állunk, közvetlenül a cél előtt, és csak egy ajtó választ el attól, hogy rábukkanjunk az évszázadok óta elveszettnek hitt lelkekre. Joshua közben a piszkavasért nyúlt, s amint levette az állványról, a kandallóban hirtelen recsegés-ropogás hallatszott majd bőgő-morgó hanggal a tűztér feletti párkány egyszerűen a levegőbe emelkedett, a jobb és bal oldali falak oldalra mozdultak, és ahol az imént az üreget sejtettem, feltárult egy öreg, íves vasajtó. A kulcslyukon különös, szivárványszínű fénynyalábok törtek át, elképesztő ragyogással világítva meg minket. – A lelkek... – suttogtam megdöbbenve, majd Joshuára néztem, aki hozzám hasonlóan, tátott szájjal bámult a színes fénycsóvákra. A kezében ott lógott a hatalmas piszkavas, s a vasállványon, a korábbi helyén egy lenyomható gomb emelkedett ki. Ez volt tehát a kulcs a titkos lejáróhoz. – Igazad volt, Sophiel! Tényleg itt van a lejáró! – Te találtad meg a kulcsot – simogattam meg kis barátom arcát – De most siessünk! Nem tudhatjuk, merre jár a Mágus. Nem szeretnék összefutni vele. – Én sem! – mormolta Joshua, még mindig a kezében lógatva a hatalmas piszkavasat.
Azt minek hozod? – kérdeztem meglepetten. Miért, mivel fogod széttörni az üvegeket? – kérdezett vissza gyakorlatiasan. – ...ühüm... – hümmögtem – hozd csak. Azzal az ajtóhoz léptem, és lassan lenyomtam az emberi csontokat formázó fekete kilincs fogantyúját, és arra gondoltam, micsoda sötét, beteges humora van ennek a Sahranfernek. Az ajtó a legnagyobb meglepetésemre azonnal kinyílt, nem volt kulcsra zárva. Végül is, miért lett volna? Emberfia nem jutott még el idáig, csak az élőhalottak, akik a Mágus teremtményei voltak, illetve az általuk ideszállított hullák, és a lelkek, akiket begyűjtötték. Nem volt hát félnivalója a Mágusnak – talán csak a Sötét Angyaloktól, ám ők nem igen háborgatták őt. A vasajtó túloldalán csigalépcsőbe botlottunk Az alján szivárványszínű fény derengett, így nem volt szükség lámpásra vagy fáklyára, könnyedén letaláltunk az alagsorba. Kivont karddal mentem, mert arra számítottam, lent esetleg őrökre bukkanhatunk, s Joshuának is intettem, tegyen hasonlóképp. Kis barátom így a piszkavassal és egy karddal jött mögöttem. Egyre lejjebb és lejjebb haladtunk, s a fényerősödni látszott. A szívem kalimpálni kezdett, mert tudtam, bármi történjék is, célba értünk. Hiába buktam el a csatában, s lettem akaratom ellenére kurtizán és áruló, hiába tettem tönkre a szerelmemet, most ott álltam a cél előtt. Ott, ahová soha, senkinek nem sikerült eljutnia Sahranferen kívül. A csigalépcső egy hatalmas csarnokba torkollott, amely úgy ragyogott, hogy karjaimat a szemem elé kellett kapnom, hogy meg ne vakuljak. Kicsi, kerek üvegcsék milliói álltak egy kupacban, szinte az egekig – –
tornyozva, s szivárványszínű fényük százszor erősebb volt a Nap sugarainál. Nem számítottam ilyen sok üvegre, ennyi elveszett és rabságra ítélt lélekre. Elhűlve álltam a káprázatos fényáradatban, és lázasan törtem a fejem, hogyan nyithatnánk ki egyszerre az összes üveget. Mert, ha elkezdjük is őket összetörni, hány lelket tudunk szabadon ereszteni? Öt, tíz, esetleg húsz tucatot? Aztán visszaér Sahranfer, és mindennek vége... Ám, ha sikerülne valamilyen csoda folytán minden lelket kiszabadítani, a Mágus erejét veszítené, s nem lenne más, mint egy legyengült öregember, akivel talán már mi is elbánhatunk. Hirtelen isteni sugallatom támadt, és azonnal engedelmeskedtem neki. Térdre rogytam, s kezeimet összekulcsolva intettem Joshuának, hogy kövesse a példámat. Letette a fegyvereit, és mellém térdelt a földre, majd szomorúan rám nézett. – Sophiel, ma már egészen biztosan nem tudok senkit sem lehívni... a völgy után – szabadkozott. Belekaroltam, újra összetettem a kezem. – Nem is kell, Joshua! – mosolyogtam rá melegen. – Ezúttal én kérek segítséget odafentről... Lehunytam a szemem, és imádkozni kezdtem. „Bocsáss meg, Istenem, hogy vétkeztem, és olyan érzéseket éltem át, amelyeket talán nem szabadott volna, de tudnod kell, hogy a szerelem érzése oly boldoggá tett, mint soha semmi, létezésem során. Köszönök mindent, amit kaptam, és amit átélhettem. Hálás vagyok neked, amiért mindig velem voltál, és segítő kezeidet nyújtottad felém. Most földi küldetésem legfőbb feladata előtt állok, de egyedül nem tudom véghezvinni! Kérlek, segíts nekem;
végtelen hatalmaddal és szereteteddel szabadítsd ki az itt raboskodó lelkeket, és emeld fel őket magadhoz! Tudom, hogy itt csak a lelkük egy része sínylődik, hiszen másik részük „élteti” az élőhalottak fekete mágiával elvarázsolt testét, de kérlek, engedd meg hogy azok a részek is szabadok lehessenek, s a te Mennyei Királyságodban újra egyesülhessenek! Köszönöm, hogy újra és újra segítesz nekem! Mindörökké, Ámen." Imám végeztével kinyitottam a szemem, és Joshuára néztem, ő pedig kérdőn rám tekintett. – Nem sikerült? – kérdezte csalódottan. – De... feleltem könnyes szemekkel, és a lépcsőház falának biztonságába húztam Joshuát – Biztos vagyok benne, hogy sikerült, csak még egy kicsit várnunk kell! Mindjárt ki fognak nyílni az üvegek... – De akkor miért, sírsz, Sophiel? – kérdezte, és láttam rajta, hogy egyre jobban megrémül. – Mert éreztem az Ő végtelen szeretetét, és hogy nem haragszik rám a bűneim ellenére sem... – feleltem elcsukló hangon, és magamhoz szorítottam Joshuát, majd eltakartam mindkettőnk arcát. Abban a pillanatban eget s földet megrázó robbanás rázta meg az egész épületet, és eltűnt körülöttünk minden! A szabad ég alatt álltunk, egy végtelen nagy, csillogó üvegekből épült monumentális kupac előtt, amely egy kisebb hegynek is beillett volna. Aztán újabb hatalmas detonáció következett, és pukkanó hangok millióinak zaja kiáltott a csillagos ég felé. Az üvegek úgy robbantak szét egy láthatatlan, magasabb rendű erő utasítására, mintha parányi vízcseppek lettek volna, ám az üvegszilánkok nem éles darabokként, hanem csillogó, semmibe vesző
aranyporként szálltak alá, lassacskán beterítve a néhai csarnok helyén álló rét talaját. Lélegzetelállító látvány tárult a szemünk elé, s az élmény hatására egymás kezét szorongatva egyszerűen térdre estünk. Már nem könnyeztem, hanem sírtam, de a kezeimre cseppenő könnycseppek tanúsága szerint Joshua is a teret betöltő érzelmek tengerének hatása alá került. A szétrobbanó üvegcsékből felszálló lelkek ugyanis szép lassan, mint egy-egy szivárványszínű láng, emelkedni kezdtek a sötét, csillagos égbolt felé miközben halk, suttogó hangon, a világ minden nyelvén egy szót susogtak felénk:
Nehéz szavakba önteni azokat az érzéseket, amelyeket átéltünk, pedig a java még hátravolt... a horizontot minden irányból fénycsóvák lepték el, amelyek a szemünk előtt egyesültek a felszálló, immáron szabad lelkek együvé tartozó darabkáival. A szivárványszínű lángocskák kerek gömbökké váltak, és boldogan susogva szálltak felfelé, a Mennyország felé, köszönetet rebegve nekünk, a megmentőiknek. Az éjszakai égbolt hirtelen fényesebb lett a legvilágosabb nappali fényességnél is, és mindent átható szeretetáradat söpört végig a Földön, amely térdre rogyasztott minden halandót s halhatatlant. Nem volt többé olyan zuga a világnak, ahonnan ne szabadultak volna ki rabigába hajtott lelkek: az élőhalottak földi maradványai némán csuklottak össze abban a minutumban, amint megérezték Isten hívó szavát, s a földet érve egyszerűen porrá váltak. Sírva csodáltuk e semmihez sem fogható égi jelenséget, s a szívünket megtöltötte a szeretet és a hála érzése, ahogy elmerültünk a felfelé szálló, egyre távolodó lelkek tengerében. Joshua néhány lépésre eltávolodott tőlem, hogy egy kiugró szikla pereméről is megnézhesse a tenger felől érkező lélek-lángocskák szivárványszínű seregét, én pedig a csatlakozásra váró, előttem táncoló lelkek suttogásában fürdettem a szívemet, amikor lépéseket hallottam magam mögött. Nem néztem hátra, hisz tudtam, Joshua téblábol körülöttem, s hozzám hasonlóan nem tud betelni az elénk táruló látvánnyal. De aztán valami különös érzés kerített a hatalmába, ami arra kényszerített, hogy ha csak egy kis időre is, de vonjam el pillantásom e káprázatos égi tüneményről, amely ragyogó gyémántfénybe borította a világot.
S ban a pillanatban földbe gyökerezett a lábam. Mert nem Joshua volt az, aki közvetlenül a hátam mögött állt, hanem Sahranfer, a Mágus... VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK
Köszönetnyilvánítás
Köszönöm a Jóistennek, hogy mindig elnéző volt velem, és nagyvonalúan megbocsátotta a bűneimet! Köszönöm, hogy egy csodálatos családdal ajándékozott meg, és elég hitet adott ahhoz, hogy író lehessek. Köszönöm az Angyaloknak, hogy életem első regénye napvilágot láthatott! Ők inspiráltak, s kísértek álmaimban, és ők vigyázták a történet több dimenzión át kanyargó fonalát. Köszönöm kislányomnak, Dorkának (akit néha Macsinak becézünk), hogy megmutatta nekem, milyen az őszinte, soha véget nem érő szeretet! Róla mintáztam Machielt, az emlékezés és a lelki bajok gyógyító angyalát, aki nem csak külső jegyeiben hasonlít rá! Köszönöm kisbabámnak, Izabellának, hogy „odafentről magával hozta”, és amíg a pocakomban volt, elmesélte nekem ezt a történetet – ugyanis vele együtt fogant a regényem, és végig úgy írtam, mintha csak egy filmet néznék. Köszönöm férjemnek, Ádámnak, hogy az első pillanattól kezdve támogatott, és felbecsülhetetlen ötletekkel látott el a szereplők, helyszínek és fordulatok tekintetében. Köszönöm továbbá azt, hogy mellette az lehetek, aki valóban vagyok, és azzal foglalkozhatok, amiben örömömet lelem. Köszönöm Anyának és Apának, hogy életet adtak nekem, és már kicsi koromban elvittek a Szent Mihály kápolnába, ahol földi szemeimmel először láthattam
angyalokat. Köszönöm a sok tanítást, ami sokáig falra hányt borsónak bizonyult... De talán mégsem volt az? Köszönöm dr. Léhner Zsuzsannának (inkább Zsuzsinak, a barátomnak), hogy saját regényével (Az aranypárducok ébredése) felnyitotta a szemem, és ráébresztett arra, hogy a könyvírás az én igazi világom. Köszönöm továbbá, hogy szerkesztőmként élvezhető formába öntötte a művemet, és ráncba szedte az olykor rakoncátlan gondolataimat. Köszönöm Dobosy Anikónak, hogy grafikusi és tördelő munkájával feltette a koronát a történetre, és olyan megjelenést biztosított a kötetnek, amilyenről mindig is álmodtam. Az ő keze munkáját dicséri a www.aoesther.com című weblap is, amely az Összetört glóriák című sorozat hivatalos weboldala. Köszönöm Vág Bernadettnek (Berninek), hogy annak idején azt mondta, van helyem ezen a pályán, és akinek a jó tanácsai nélkül sosem kezdtem volna el írni. Köszönöm az olvasóim és a barátaim támogatását, akik hosszú évek óta kísérik újságírói pályafutásomat, és mindig lelkesen fogadják életem legújabb fejezeteit, így az első önálló regényemet is.
