A. O. Esther. Összetört glóriák

A. O. Esther Összetört glóriák

2

AZ ÉLETFA

Első kiadás Decens Magazin Média Kft. 2013

3

„Az vagy nekem, mint testnek a kenyér S tavaszi zápor fűszere a földnek; Lelkem miattad örök harcban él, Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg; Csupa fény és boldogság büszke elmém, Majd fél: az idő ellop, eltemet; Csak az enyém légy, néha azt szeretném, Majd, hogy a világ lássa kincsemet; Arcod varázsa csordultig betölt S egy pillantásodért is sorvadok; Nincs más, nem is akarok más gyönyört, Csak amit tőled kaptam s még kapok. Koldus-szegény királyi gazdagon, [1] Részeg vagyok és mindig szomjazom.” (WILLIAM SHAKESPEARE)

4

Tartalomjegyzék Előszó HARMADIK KÖNYV I. FEJEZET Nornák II. FEJEZET Jóslatok III. FEJEZET Niflheim, a Köd Birodalma IV. FEJEZET Nastrod városában V. FEJEZET A Sötétség Birodalmában VI. FEJEZET A Tűz Birodalmában VII. FEJEZET Az Elbírálási Ceremónia VIII. FEJEZET Hit és hitetlenség IX. FEJEZET A titkok titka X. FEJEZET Az Új Helytartó XI. FEJEZET Nidhogg XII. FEJEZET A mocsár mélyén XIII. FEJEZET Égető vágy XIV. FEJEZET Mélyvízben XV. FEJEZET Testvériség XVI. FEJEZET Hajsza XVII. FEJEZET Az ígéret XVIII. FEJEZET A végzet beteljesedik

5

Előszó

A cellaajtó kitárult, és Moro Gabriel mellé lépett. Maga is majd’ kétméteres volt, így könnyedén szembefordult fogvatartottjával. – A csuklódat! – bökött felé, ám az arkangyalnak esze ágában sem volt engedelmeskedni. Hosszú karjával megragadta a démon fejét, majd megfordította, hirtelen magához húzta, a másik karjával mintegy satuba szorította, és egy határozott mozdulattal kitörte a nyakát. Hogy biztosra menjen azonban, nem kegyelmezett: a földre rogyó démon mellkasára lépett, és puszta kézzel letépte a fejét. A katonák azon nyomban a cellába törtek, ám Gabriel az első kettőt a torkánál fogva a falhoz vágta, elvette a kardjukat, majd alig fél perc leforgása alatt miszlikbe aprította mindet. Épp úgy, ahogy eltervezte. Győzött, ám mégis rosszul érezte magát. Gyűlölte az öldöklést, és bár jól tudta, hogy ezúttal halottakkal végzett, akik másnapra vélhetőleg újra csatasorba állnak majd, mégis letaglózta a lába előtt heverő véres tetemek látványa. Elindult, hogy minél hamarabb távozzon a cellasorról, amikor a folyosó végéből zajt hallott. Valaki hangosan, és furcsamód lelkesen tapsolt. Gabriel megtorpant. – Le vagyok nyűgözve! – lelkendezett Moro, és az arkangyalnak vissza kellett fordulnia, hogy meggyőződjön arról, valóban a démon áll-e előtte. A démon, akinek az imént tépte le a rácsok közt a fejét. – Meg vagy lepve? – előzte meg a fekete szemű férfi, és gúnyosan vigyorogva közelebb lépett. – Meg – bukott ki az arkangyalból. – Megöltelek. – És még valószínűleg meg is fogsz, jó néhányszor. De ne 6

fáradj sokat. Halott vagyok – mondta és felkacagott. – Nem tudsz megölni, érted? Hát nem csodálatos?

7

HARMADIK KÖNYV AZ ÉLETFA

8

I. FEJEZET Nornák

Elijah és Gabriel a Szent Kőris előtt szobrozott. Az Életfa hófehér, selymes törzsén nem látszott, hogy valójában a három létsík közötti titkos Átjárót rejti. A levegő friss volt és hűvös, érezhetően közeledett az este, s körülöttük a növényeket ragyogó pára lepte be. – Nem gondoltad meg magad? – kérdezte a Sötét Angyal, miközben megdörzsölte a hidegtől lúdbőrös karját. – Egy pillanatra sem – felelte az arkangyal –, csak azon töprengtem, hogy miután átjutottunk, merre menjünk majd az útelágazásnál. – A Pokolban minden út Arshamonhoz vezet. Nem hibázhatunk nagyot. – Ebben igazad van, de nem mindegy, milyen nehézségeket veszünk a nyakunkba. Takarékoskodnunk kell az erőnkkel, hogy mindannyian épségben kijussunk onnan! – Gabriel, ez nem az én tempóm! Ne játssz az idegeimmel! – emelte meg Elijah a hangját, és közelebb lépett a fatörzshöz. – Nem érdekelnek a nehézségek! Az egyetlen, ami foglalkoztat, hogy minél hamarabb utolérjük Sophielt, és kiszakítsuk annak az átkozott boszorkánynak a karmai közül. Így hát azt javaslom – már amennyiben valóban együtt megyünk –, ne késlekedjünk tovább! – Úgy mondod ezt, mintha nem az imént beszéltük volna meg, hogy közösen fogjuk kiszabadítani Sophielt! – nézett rá vádlón az arkangyal. Az arca elnyűtt volt és borostás, smaragdzöld szeme pedig fénytelen, mint aki napok óta nem aludt, noha az igazság ennél sokkal súlyosabb titkot rejtegetett: Gabriel ugyanis alig egy órával korábban még halott volt, de legalábbis haldoklott. A Sötét Angyal gyógyította meg. 9

– Csak azért, mert már most úgy érzem, hogy hátráltatsz a tétovázásoddal! – mordult rá Elijah. – Különben is, furcsa ötlet együtt mennünk a lányért, nem gondolod? Gabriel felnevetett. – Te féltékeny vagy! Elijah sötétkék szeme haragosan villant. – Van okom rá? Az arkangyal figyelmét nem kerülte el a vetélytársa derékszíján felizzó ostor ragyogó, narancsszínű fénye. – Nem, az égvilágon semmi! – emelte fel tiltakozva a kezét. – Ám tudnod kell valamit. A boszorkánnyal történt kalandod óta Sophiel megváltozott. Valahogy más lett… Az ostor fénye kihunyt, és Elijah arcán szomorúság suhant át. Csak bámult maga elé, és hiába volt a legkeményebb katonák egyike, akit Gabriel valaha is látott, most sebezhetőnek és hitehagyottnak tűnt. – Tudom, hogy összetörtem a szívét – sóhajtott fel végül –, de hidd el, eszem ágában sem volt ezt tenni vele. Együtt voltunk…, amikor kintről segélykiáltásokat hallottunk. Egy nő kereste az elveszett gyermekét, és a segítségére siettünk. Tűvé tettem mindent a kölyök után, és miután megtaláltam, visszamentem a partra. Sophiel messziről integetett, majd nevetve a szállásunk felé szaladt, én pedig követtem. Aztán a házban… – Elijah, tudom, hogy szerelmeskedtetek. – De nem a boszorkánnyal! – Nem? – nézett rá kérdőn Gabriel. – De. Mint utólag kiderült, valóban vele voltam, ám végig azt hittem, hogy… – Sophiellel. Elijah bólintott. – Pontosan! Diril úgy rendezte a dolgokat, hogy vele bújjak ágyba, és Sophiel megláthasson minket. Szét akart választani bennünket. – Úgy tűnik, sikerült. 10

A Sötét Angyal keze ökölbe szorult, és öles léptekkel elindult az Átjáró felé. – Nem hagyom, hogy közénk álljon az a megátalkodott szajha! – Már megtette, Elijah – figyelmeztette Gabriel. – Mindkettőnket átvert, ennyi történt. Ez nem jelenti azt, hogy mindennek vége. – Ha te mondod… – Miért, te mást gondolsz? Honnan tudsz egyáltalán arról, hogy mi történt? – Diriltől. Láttam ugyanis az átváltozását. Képes arra, hogy bármikor magára öltse Sophiel alakját. Engem is átvert. Elijah megtorpant. – Hogyhogy téged is átvert? – Félek, nem fog tetszeni a válaszom – szaladt ki az arkangyal száján. – Ne dühíts fel, Gabriel! – mordult rá a Sötét Angyal. – Meggyógyítottalak, de ugyanolyan könnyedén meg is ölhetlek… – Tudom. Éppen ezért hagyjuk ezt a témát! Elijah ingerülten csattant fel. – Eredjünk utánuk, mert a végén megbánom, hogy szövetkeztem veled! – Rendben! – bólintott Gabriel, majd mindketten a Szent Kőris törzséhez siettek. Elijah a tenyerével végigsimította a fa selymes kérgét, de semmi nem történt. Kicsit jobbra lépett, majd újra megpróbálta. Érintése nyomán csillámló aranypor szállt fel a levegőbe, majd az Életfa szikrázó ragyogással feltárta előtte a bejáratát. Az angyalok egymásra néztek, majd gondolkodás nélkül átléptek a szemet kápráztató, íves fénykapun. Amint átértek, a szikrázás és az Átjáró eltűnt, helyette buja növényzettől zöldellő rengeteg tárult a szemük elé. A fák roskadásig tele voltak gyümölcsökkel; a mosolygó, piros almák, napsárga körték szinte megszólították őket. A cserjeszint kéklett a sok 11

kökénytől és áfonyától, és amerre csak elláttak, mindenütt virágok nyíltak, és méhecskék döngicséltek. A halványkék égen fecskék cikáztak, már-már túlságosan is meseszerű volt minden. – Biztos jó helyen vagyunk? – nézett körül ámuldozva Gabriel. – Szerintem elvétettük az ajtót. – Valóban különös – mormogta Elijah, és gyanakodva kémlelt körbe. Keskeny erdei ösvény kanyarodott a lábuk alá, amely a vadonba vezetett. A Sötét Angyal megmarkolta a korbácsát, ami azonnal felizzott az érintésére, és intett az arkangyalnak, hogy ő is kövesse a példáját. Gabriel kivonta Égi Kardját, ám az a legnagyobb megdöbbenésére elveszítette hófehér fényét, és most rozsdásan, szinte használhatatlanul meredt a kezében. – Úgy tűnik, mégsem vétettük el az ajtót – állapította meg Elijah. – Tessék? – Minden túl szép és túl tökéletes ahhoz, hogy igaz legyen. A Pokol nem üdülőhely, ahová pihenni térnek meg a lelkek. A kardod is azért veszítette el a fényét, mert nem kéne itt lennie, ahogy neked sem. Gabriel megvonta a vállát. – Te is itt vagy, és az ostorod kitűnően működik! – Nos, ez nem túl hízelgő rám nézve – hümmögött a Sötét Angyal, majd az arkangyalt maga mögé terelve elindult az úton. És akkor megérezték. A fák között ugyanis orrfacsaró, kénes bűz terjengett, amely minden lépéssel egyre kellemetlenebbé vált. Mindketten befogták az orrukat, de a szag a szemüket is marta, így könnyezni kezdtek, és percekbe telt, mire megszokták a disznóólakat is megcsúfoló, kesernyés büdösséget. Óvatosan hatoltak egyre mélyebben az erdőbe, és ugrásra készen szorították fegyvereiket, ám semmi nem történt. 12

Órákon keresztül gyalogoltak így, ám mivel a vidék békésnek tűnt, lassan mindketten felengedtek, és beszélgetni kezdtek. – Mindig azt hittem, hogy a Pokol kietlen és sivár – nézett körül Gabriel –, ehhez képest nem is olyan rémes, legalábbis a bűzt leszámítva. – Szerintem ez csak a beetetés – szűrte át a fogai között Elijah, és összehúzott szemmel fürkészte a virágok felett békésen szálldosó méheket. – Meglásd, nemsokára jön a fekete leves! – Ne légy olyan borúlátó! Lehet, hogy a Pokol mindenki számára másképp jelenik meg, és nekünk ezt az arcát mutatja. Elijah elmosolyodott. – Az elméleted akár helyes is lehetne, amennyiben most Ariellel sétálgatnál itt – fordult Gabriel felé –, azt viszont erősen kétlem, hogy mi ketten hasonlóképpen látnánk az alvilágot. Túl sok rosszat tettem már ahhoz, hogy százszorszépeket és pettyes pillangókat érdemeljek idelent. – Jót is tettél, Elijah! Lehet, hogy azzal kiegyenlítetted a mérleget, de legalábbis jó úton jársz afelé, hogy egyszer újra közénk… – Hagyjuk ezt a témát! – vágott közbe a Sötét Angyal, majd szemét konokul az útra szegezve tovább menetelt, ám Gabriel figyelmét nem kerülte el, hogy keze ökölbe szorult, és szája vonallá keskenyedett a szavai hallatán. – Rendben! – biccentett az arkangyal. A hozzá legközelebb eső gyümölcsfáról letépett egy kerek, mélyvörös, ropogósnak tűnő almát, és futva a társa után eredt. Épp beleharapott volna, amikor Elijah a válla fölött hátraszólt. – Én nem tenném… – Ugyan már! Hisz csak egy alma! – A Pokolban, Gabriel – sóhajtott fáradtan a Sötét Angyal. – Az a gyanúm, hogy itt semmi sem az, aminek látszik! – Szerintem meg túlságosan borúlátó vagy! Nem mondták még? – kérdezte az arkangyal. – Lehet, hogy épp ezzel a 13

hozzáállással teremted meg a sok rosszat magad körül. Muszáj hinni a jóban, akárhová is sodor az élet, hisz épp ez tesz minket azzá, aminek születtünk! Azzal beleharapott az édesnek tűnő, lédús gyümölcsbe, ám abban a pillanatban ordítva köpte ki a falatot. – Ááá! Ez éget!? Hétrét görnyedt, és fuldokolva öklendezett a szájában maradt savas létől, amíg az utolsó darabtól is megszabadult, majd kisebesedett nyelvével elszörnyedve tapogatta végig véres ajkait. A Sötét Angyal a mellkasa előtt összefont karral, némán nézte végig az előtte zajló jelenetet. – Én és a negatív gondolataim… Kezded már kapizsgálni, Testvér? – kérdezte, szándékosan megnyomva az utolsó szót. – Mikor hiszel már végre nekem? – Khm… alig tudok nyelni – krákogott az arkangyal, és ingujjával óvatosan megtörölte a száját, ám Elijah figyelmét már más kötötte le. A fák lombja hirtelen elsötétedett felettük, és valamiféle nem várt áldás közeledett feléjük megállíthatatlanul. Ostora olyan gyorsan izzott fel, hogy szinte észre sem vette, és mire a köhögő arkangyal feltápászkodott, a nyolc lángoló, önálló életre kelt korbácskígyó a levegőbe csapott, és megállás nélkül égette, pusztította a föléjük tornyosuló felhőt. – Mi ez? – nézett fel Gabriel is, mire éles szúrást érzett a lábszárán; egyszerre öt-hat darázs döfte a húsába a fullánkját, ám mielőtt felkiálthatott volna, a korbács lángoló nyelve fullánkostul leégette róla a gyilkos rovarokat, és megpörkölte a friss sebeket. Az arkangyal homlokán izzadtságcseppek folytak végig a fájdalomtól, ám nem volt ideje a sérülésével törődni, mert már a madarak is lecsaptak rájuk. Elsötétült körülöttük az erdő, és szinte örvénylett a levegő a rájuk törő, felbőszült madaraktól és rovaroktól. – Maradj mögöttem! – harsogta túl a morajlást Elijah, és 14

lángoló ostorával fáradhatatlanul pusztította a felhővé tömörült pokoli teremtményeket. Égett madártoll-szag töltötte meg a levegőt, miközben megszenesedett állattetemek potyogtak az angyalokra. A levegő úgy szikrázott, mintha valaki vaslapáttal szórta volna a ragyogó parazsat a fák lombjai közé. Még a közeli ágak is lángra kaptak. A harcosok hátrálni kezdtek, majd futásnak eredtek, miközben Elijah könyörtelenül ölte a rájuk támadó dögöket. Lassan aztán ritkulni kezdett az erdő és az őket támadó gyilkos felhő, majd elült a zaj, és a környéket néma csend lepte el. Nem hallatszott se zümmögés, sem madárcsicsergés, csak az angyalok szenesre égett ruházata jelezte, hogy néhány perccel korábban milyen borzalmakon mentek keresztül. Elijah némán ballagott elöl, amikor észrevette, hogy nem hallja Gabriel lépteit. – Remélem, nem az almaszedésen töröd megint a fejed… – mormogta magában, majd hátranézett. – Miért maradtál le? – Még meg sem köszöntem, hogy megmentetted az életemet! – szólt vonakodva Gabriel. – Nem kell megköszönnöd – zárta rövidre a témát a Sötét Angyal. – Nem először fordult elő – emlékeztette Gabriel, és Elijah látta, hogy az arkangyal gondolatai messzire kalandoznak. – Ne aggódj! Ettől még nem lettünk barátok – nevette el magát, és játékosan vállon bökte társát. – Nehogy azt hidd, hogy megkedveltelek! – Nem hiszem… – derült fel egy kicsit Gabriel, és arra gondolt, talán ő is félreismerte Elijaht, aki korántsem tűnt idelent olyan rossznak, mint amilyen híre a Mennyek Országában volt. Észrevételeit azonban nem közölte vele, ehelyett némán követte a kanyargós ösvényen át, egészen egy útelágazásig, amely három lehetőséget kínált az odatévedt vándoroknak. 15

– Te melyiket választanád? – nézett rá Elijah, miközben hunyorogva vizslatta a különböző égtájak felé szaladó utakat. – Azt, amelyik egyenesen visz tovább – mutatott Gabriel maguk elé. – A Mindenség Térképén is ez tűnt a legrövidebb útnak. Hamar Nastrodba érhetnénk. – Sötét van arrafelé! – Elijah a távolba mutatott. – Látod? Nem látszik a horizont, csak a mély, átláthatatlan feketeség. – Mit számít a sötét? Gyorsan be akarjuk érni őket, nem igaz? Talán valami vihar-féleség lehet – meredt az arkangyal is a távolba. – Valamerre el kell indulnunk! – El, bizony, de nem mindegy, melyik utat választjuk! Diril fejével kell gondolkodnunk. Nő létére valószínűleg abba az irányba indult, amelyik a legbiztonságosabbnak tűnt számára – gondolkodott hangosan Elijah. – Nyilván ő is észrevette, hogy a tőletek elkobzott kardok nem működnek idelent, így kétlem, hogy a legveszélyesebbnek tűnő úton indult volna el. – Jobbra? – mutatott Gabriel a másik irányba. – Bár, onnan jeges hideget érzek, kizárt dolognak tartom, hogy arra mentek. – Ezzel nem vagy egyedül. – Akkor kizárásos alapon balra! – Legyen! – bólintott a Sötét Angyal, és határozottan megindult az ismeretlen felé. A talpa alatt csak úgy csikorogtak az éles kavicsok, de ő észre sem vette. Csak ment, elszántan a lány után, akit szeretett, és akiről tudta, a lelke mélyén viszontszereti őt. Az erdei ösvény lassan világosodni kezdett, majd hófehérré vált csakúgy, mint az utat övező fák, bokrok és virágok. Fehérek voltak a kövek is a lábuk alatt, akárcsak a cserjék között ugráló állatok. – Ez megint valami elátkozott hely lesz, igaz? – fogta halkra a mondandóját az arkangyal. – Valószínűleg – bólintott Elijah. – Mi tévők legyünk? 16

– Majd kiderül… Az útjuk eleje óta oly jellemző kénes mocsárszag alábbhagyott, és a földi illatokhoz hasonló virágillat töltötte meg a levegőt, amint egy hófehérbe öltözött tisztásra léptek. Gabriel elakadt lélegzettel nézett körül. Minden ragyogó fehér volt: a fűszálak, a fák, a bokrok, a kövek és a földes út, de még az előttük meredő sziklafalból előtörő forrásvíz is, s ez egy kicsit Égi otthonára emlékeztette. Az angyalok megigézve nézték a meseszép tájat, amely különösen festett így, fehérbe öltözve, hiszen nem puha hótakaró vagy dér lepte be az itt élő növényeket, hanem egyszerűen ilyennek teremtettek. Gabriel a forráshoz sétált, és csodálattal nyúlt a kövek közül feltörő tejfehér forrás felé. – A világért sem akarlak kizökkenteni az álmélkodásból – zavarta meg Elijah a békés pillanatot –, de úgy tűnik, a víz változtatott itt mindent fehérré. Az arkangyal olyan gyorsan kapta el a kezét a habosan feltörő vízfolyamtól, mintha kígyómarás érte volna. – Igazad lehet. Óvatosabbnak kell lennem! – Nem kicsit – tette hozzá kissé mogorván Elijah, amikor súlyos léptek döngése rázta meg alattuk a földet. – Ez meg mi lehet? – Elképzelni sem tudom. Vélhetően egy jókora, lomha jószág. A fehér ágú fák lombkoronája között a távolban mozgás támadt, mintha egy magas, hosszú nyakú őslény közeledne feléjük, s bár nem féltek, mindkettejüket nyugtalanította a tudat, hogy alig, hogy megszabadultak a gyilkos darazsak támadásától, máris egy újabb szörnyeteget sodor elébük az élet. A dübörgés egyre erősödött. Úgy hallatszott, egy hatalmas mamut, de legalábbis elefánt halad kitartóan a forrás felé. A föld beleremegett a lépteibe. Rázkódni kezdett alattuk a kavicsos út, és a hegyoldalból kisebb-nagyobb sziklák szakadtak le az egyre erősödő, ritmikusan ismétlődő döngéstől. 17

A Sötét Angyal megmarkolta az ostorát, amely nagy lángokkal égni kezdett. Amint kiér a fák közül, rárontok és megölöm – döntötte el magában. Izmai megfeszültek a felsőtestére tapadó, összeégett szövetmellény alatt, amint meglendítette az ostorát, ám mielőtt lesújthatott volna a fák közül előbukkanó pokoli teremtményre, egy hangot hallott, magasan a feje felett. – Elijah, Kedvesem! – mennydörögte egy nagyon mély, telt, női hang. – Mikor tanulod meg végre, hogy nem az erőszak a felelet minden kérdésedre? Az ostor kihunyt a kezében. Tétován nézett a hang irányába, ahonnan egy házmagas óriás lépett elő. Pontosabban egy óriás nő, akinek Elijah és Gabriel, akik maguk is majd’ kétméteresek voltak, csupán a térdéig értek. Hunyorogva kémleltek a magasba, mire az óriás tovább beszélt. – Így máris jobb, drágám! Igazán vendégszerető fehérnépnek tartom magam, és rosszul esett volna, ha az ellenséges viselkedésed miatt meg kellett volna ennem titeket! Az angyalok meghökkenve néztek a hatalmas, ezüstszínű szempárba, amely legalább akkora volt, mint két halandó átlagos fejmérete. Szürke íriszéből, akárcsak enyhén ráncos, mégis bölcs, szépséget sugárzó arcából vidámság áradt. Elnevette magát, és súlyos leheletétől ecetszagú szél süvített végig az erdőn. – Ugyan már, fiúk, mi nem eszünk embereket! Elijah találta meg először a hangját. – Ki vagy te? És kikről beszélsz? – A húgaimról! – mutatott maga mögé az óriás, mire hatalmas dübörgéssel megérkeztek a testvérei. Mindhárman nagyon hasonlítottak egymásra, ám míg az első szürke hajú és ezüst szemű volt, a második fiatalabbnak tűnt: az arcát világosbarna haj keretezte, és szeme a borostyánhoz volt 18

hasonlatos, míg a legkisebb, ám így is jócskán a fák fölé magasodó húguk fekete hajú volt, és nefelejcskék szemű. Összességében nem tűntek ádáz gyilkosoknak, a termetüktől és az ebből fakadó legyőzhetetlen előnyüktől eltekintve. – Az Életfa őrzői vagyunk! – mennydörögte az ősz hajú óriás. – Az én nevem Urd, akárcsak a forrás, amely a Szent Kőris gyökereit táplálja. Ők pedig a húgaim; Verdandi és Skuld. – Ti volnátok a nornák? – kérdezte Elijah, és elmosolyodott, amikor rájött, hogy kik előtt álldogálnak, a vikingektől ugyanis hallott már a három, boszorkánynak hitt sorsfonóról. – Ami azt illeti, az én sors-fonalamra jókora csomókat kötöttetek! – Ti meg miről beszéltek? – értetlenkedett az arkangyal, és elborzadva meredt a toronymagas nőszemélyekre. – A barátod ráhibázott – vette halkabbra a hangját Urd, a legidősebb óriás, amikor észrevette, hogy a szavai nyomán keletkezett kisebb orkán majdhogynem elsöpörte az előtte ácsorgó angyalokat. – Valóban mi vagyunk a nornák. A halandók szemében a Sors Istennői, akik életük szálait fonják össze, és bogozzák ki. – Istennők? Hát nektek teljesen elment az eszetek? Hogy nevezhetitek magatokat isteneknek? – nézett elszántan a smaragdzöld szempár Urdra. – Egyetlen Isten van! A Sötét Angyal bosszúsan pillantott Gabrielre. – Ne csináld már! Nem látod, hogy mekkorák? Nem tudnád rájuk hagyni, amit mondanak? – sziszegte felé szinte hangtalanul, ám az óriások váratlanul harsogva kacagni kezdtek, amitől a környező fák leveleinek jó része a levegőbe repült, majd lassan, lebegve hullott alá, akárcsak a hó. – Elijah, nem véletlenül vagy te a kedvencünk! – lépett közelebb nevetve Skuld, a legfiatalabb óriás. Vastag, fekete haja két oldalt kacskaringósan omlott alá a vállára, halovány bőrét korallszínű szeplők tarkították. Nefelejcs szemében vidám fény csillant, amint az angyalok elé térdelt, majd a 19

sarkára ült, hogy jobban lássa a hívatlan vendégeket. – A kedvencetek? – nézett rá rosszallóan a Sötét Angyal. – Az első pillanattól nyomon kísérjük a sorsodat – kezdett bele az óriásnő. – Pontosabban azóta figyelünk, hogy alászálltál, ám amióta szerelmes lettél Sophielbe, a kettőtök története a legizgalmasabb szórakozás számunkra. Elijah dühbe gurult. – Szórakozás? Hát az a legfontosabb feladatotok, hogy az én életemben vájkáljátok? Ha már Istennőknek képzelitek magatokat, akkor ahelyett, hogy itt szórakoztok, miért nem segítetek a világban ott, ahol szükség lenne rátok? – Nem azt mondtad, hogy ne hergeljük őket? – súgta a fülébe Gabriel. – Nem érdekel! Semmi közük nincs hozzám, és nem tűröm, hogy beleszóljanak az élembe! Szórakozzanak a maguk remekbe szabott életén! Urd azonban nem sértődött meg Elijah kirohanásán, ehelyett megállt, leült egy lapos, hófehér sziklára, végigsimította hollófekete ruháját, hogy elrendezze a szövetanyag rakoncátlan ráncait, majd szelíden magyarázni kezdett az arkangyalnak. – Hiszed vagy sem, egy az Atyánk, Gabriel! Arra teremtett minket, hogy figyelemmel kísérjük a halandók sorsát földi életük során, és ha nagyon távol kerülnének a kitaposott ösvénytől, visszatereljük őket a helyes útra. Ilyen szempontból valóban az emberi sorsok összefonói vagyunk. Nem vagyunk istenek, csupán a normannok hisznek annak bennünket. Vélhetően azért van ez így, mert hatalmunkban áll megváltoztatni a jelent, formálni a jövőt, de szélsőséges esetben visszanyúlhatunk akár a múltba is. – Ez borzasztóan hangzik… – Gabriel a kijelentését nem sértésnek szánta. Közelebb sétált az ülő óriáshoz, és érdeklődve nézett a hatalmas norna ősz hajjal keretezett arcába. – Nem szabadna beleavatkoznotok a Sors örökké forgó szerencsekerekébe. Hol van akkor a sokat hangoztatott 20

Szabad Akarat? – Nem állítottam, hogy mindezt meg is tesszük, csupán azt, hogy megvan a hatalmunk hozzá – magyarázta Urd, majd témát váltott. – Kérlek, legyetek a vendégeink reggelig! Éjszaka veszélyes idekint – közölte halkan, de hangjába így is beleremegett az erdő. Gabriel kíváncsian, Elijah pedig sértődötten indult el a fehér kavicsos úton Urd előtt, akit szemmel láthatóan örömmel töltött el a szépséges angyalok látványa, még ha kicsit sem voltak hozzá méretezve. – Elijah! – szólalt meg a hátuk mögött ballagó Verdandi, aki testvéreihez hasonlóan hosszú, koromfekete ruhát és prémes köpenyt viselt, amelytől még nagyobbnak látszott a fehér lombkoronák fölé tornyosuló alakja. – Ne vedd zokon a testvérem őszinteségét! Az a dolgunk, hogy figyeljük, mi folyik odafent. Nem azért látjuk a szemünk előtt pergő eseményeket, mert nincs jobb dolgunk annál, hogy a halandókat bámuljuk, hanem azért, mert ez a feladatunk. Mivel emberi testet öltöttetek, az alászállásotokat követően a ti életetek is elénk tárult, és Urd az imént arra célzott, hogy örömünket leljük azokban az őszinte érzelmekben, amelyeknek általatok mi is a részesei lehetünk. Ilyen páratlanul tiszta lényt, mint a szerelmed, ritkán látunk. A Sötét Angyal megdöbbenve nézett a borostyánszínű szempárba. A világosbarna hajú óriás a testvéreihez hasonlóan testes volt és hatalmas, ám az ő arca is nagyon barátságos volt, és Elijah tudta, hogy Verdandi nem hazudik. – Sophiel az angyalok között is különleges. – Akárcsak te – mutatott rá az óriás – még akkor is, amikor azt hiszed, hogy örökre elvesztél. A Sötét Angyal egy pillanatra elhallgatott. Mélyen megrendítette, hogy a nornák a lelke minden zegzugát ismerik. Lenézett, és félrerúgott az útjából egy jókora követ, majd hirtelen megállt az óriás előtt, és Verdandinak szegezte a kérdést. 21

– Az én sorsomba vagy Sophielébe belenyúltatok valaha? – Nem – csóválta a fejét a középső nővér –, sosem tennénk ilyet. – Az imént mondtátok, hogy amennyiben valaki letér a helyes útról, beleavatkoztok az életébe. – Csak ha nagyon muszáj… és ha az Atya is úgy akarja, ám olyankor többnyire az Égi testvéreitek tesznek rendet a Földön. Mi nemigen avatkozunk a halhatatlanok életébe. Pontosabban csak kivételes esetekben. – Miért hagytátok, hogy Sophiel meghaljon? – kérdezte összevont szemöldökkel Elijah, és nem titkolt rosszallás futott végig szépséges, finom borostával borított arcán, miközben sötétkék szeme haragosan csillogott az erdő fehér fényeiben. Szavai hallatán Gabriel összerándult, és kérdőn nézett rá, ám ő kitartóan figyelt az óriásra, és látszott rajta, hogy mindenáron tudni akarja az igazságot. – Még nem jött el az ideje, hogy minden kérdésedre választ kapj! Miért nem tudsz egyszerűen csak örülni, hogy meggyógyult? – Miért hagytátok, hogy így alakuljon a sorsa? Pontosan tudtátok, mi történik vele, mégsem tettetek semmit, hogy ez ne így legyen! – Meglepne, ha azt mondanám, hogy Sophiel sorsa abban a pillanatban pecsételődött meg, amikor veled találkozott? A Sötét Angyal habozott. – Na, ugye – mosolyodott el a világosbarna hajú norna, majd csendben elindult a házuk felé, a finoman kacskaringózó, köves ösvényen. Gabriel mögöttük ballagott. Látszólag szenvtelenül bámulta a földet, ám a szívét jeges fájdalom szorította össze. Nem tudta, hogy Sophiel meghalt, mint ahogy azt sem, miként térhetett vissza az élők közé, de nem volt ereje ahhoz, hogy a szavak mögött rejlő, sötét titkokkal foglalkozzon. Egyre rosszabbul érezte magát, amióta átlépték a Szent Kőris titkos ajtaját. Lelki szemei előtt 22

borzalmas képek villantak fel… látta magát, amint gonosszá, önzővé és kegyetlenné válik… látta, amint Dirillel szeretkezik, ahogy azt is, amint kezet emel Sophielre… A hallucinációk sűrűsödtek; lelke kétségbeesett halálsikolyait hallotta, miközben egy belső hang egyre türelmetlenebbül arra buzdította, hogy meneküljön, amíg megteheti. – Talán hallgatnod kéne rá – nézett vissza Gabrielre az előttük gyalogló Verdandi, mintha maga is hallotta volna a gondolatait. – Még nem késő. Visszamehetsz. – Nem! Veletek tartok! – rázta meg a fejét az arkangyal, és megszaporázta a lépteit. – Kire kéne hallgatnod? – kérdezte Elijah és mi az, hogy „még nem késő”? – Semmi – legyintett Gabriel. – Csak felbukkant előttem néhány rémkép, és úgy tűnik, ők is látták. – A jövőd az, amit láttunk, Gabriel! – figyelmeztette az elöl haladó Skuld. – Nem rémképeket. A jövődet, amit épp most teremtesz meg. Az arkangyal megborzongott a hallottaktól, de egy pillanatra sem torpant meg, ám ez az apró változás nem kerülte el a Sötét Angyal figyelmét. – Mit láttál? – kérdezte tettetett mogorvasággal, miközben szembe fordult vele, ám barátilag a vállára tette a kezét. – Mondd el nekem! – Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne! – nézett rá meggyötörten az arkangyal. – Különben is, mi írjuk a sorsunkat, nem igaz? Hát, majd átírom a rossz részeket. – Ez valószínűleg nem ilyen egyszerű idelent – mondta elgondolkodva Elijah. – Mégis, mit láttál, Testvér? – kérdezte, és Gabriel első ízben érezte úgy, hogy az utolsó szót nem gúnyból használta a Sötét Angyal, hanem szívből – akárcsak régen. – Azt hiszem, meghalok idelent – nézett maga elé üres tekintettel, és maga is meglepődött, milyen közönnyel beszél a saját elmúlásáról, noha a szíve táján határozottan 23

fájdalmat érzett. – És meglehet, a lelkem is elkárhozik. Gonosz leszek, és kifordulok magamból, mintha nem is én lennék. Persze, lehet, hogy ezek csupán előre kitalált mentségek a még el sem követett gyarló tetteimért. Elijah nagyot sóhajtott, és Skuldra nézett. – Ez igaz? Megtörténik mindaz, amit Gabriel látott? – kérdezte, miközben haragjától felparázslott az ostora, és amikor látta, hogy az óriások szomorúan bólintanak, rájuk ordított. – Miért nem tesztek valamit, ha tudjátok, hogy valami szörnyűség közeleg? Hát mire való egyáltalán a ti életetek? Nem látjátok, hogy ő jó? Nem érzitek, hogy nem ide való? A nornák azonban nem mozdultak, sőt, nem is válaszoltak, ezért dühödten Gabriel felé fordult. – Tudod mit? Igazuk van! Menj vissza! Vége az egyezségünknek, nem jöhetsz velem! Kezdettől fogva rossz ötletnek tartottam, hogy együtt keljünk útra! Gabriel azonban csüggedten nézett rá. – Te is tudod, hogy ez nem így működik. Az alászállásommal vállaltam mindazt, ami ezzel együtt jár. Ha meg kell halnom, hát meghalok. Így is már legalább három ízben hazahívott a Fény, csak neked köszönhetem, hogy még mindig itt vagyok. – Gabriel! – rázta meg a vállát a Sötét Angyal. – Ez a Pokol! Hát nem fogtad még fel? Itt nem egyszerűen meghalsz, hanem örökre itt ragadhatsz! – Tudom – felelte szelíden az arkangyal. – A többiek azonban számítanak rám. Meg kell mentenem őket! – Emiatt ne fájjon a fejed! Értük megyek. Bardoék is hamarosan megérkeznek. Gabriel kérdőn pillantott rá. – Igen, Bardoék, hárman. Azért jönnek, hogy segítsenek – bólintott Elijah, ám Skuld közbeszólt. – Lépjetek ki egy kicsit, mert mindjárt ránk sötétedik! A kis csapat folytatta útját a hófehér kavicsos úton, a 24

sötétben is világító erdő lombjai alatt. A fehér törzsű fenyők, hársak és szilfák között lassan egy fehér gerendaházhoz értek. Az épület oldalai szemmel láthatóan az erdő fáiból épültek, a gerendák közt, a fehér vakolatban pedig fehér folyami kövek derengtek. Olyan volt, mint egy hólepte, hegyvidéki ház, hó és hideg nélkül, ugyanis a Pokolban, legalábbis azon a vidéken viszonylag kellemes volt az időjárás. A vakító fehérség és a színtelenség azonban megviselte az angyalok érzékeny szemét, így különösen jólesett nekik, amikor a feketébe öltözött óriásokra nézhettek. Verdandi kitárta a hatalmas, fehér ajtót, majd betessékelte a vendégeket. Odabent, mint ahogy előre sejtették, szintén minden hófehér volt. A falak, a mennyezet, a bútorok, de még a virágcserepek is az ablakban. Káprázott a szemük a fájdalomtól. – Kérlek, fáradjatok beljebb! – mennydörögte, és az elképesztő méretű nappali végébe, a nyitott kandallóhoz tessékelte az angyalokat, amelyben vöröses-sárga fénnyel, hatalmas lánggal ropogott a tűz. – Végre egy kis élet – mormolta Elijah. – Már azt hittem, színvak lettem. – Remélem, jól fogjátok érezni magatokat! – terített elébük egy fehér medveszőrt az óriás, amelynek szőrszálai a lábszárukig értek, majd folytatta. – Teával tudunk megkínálni benneteket. Ez az egyetlen táplálék, amely az erdőnkben terem, és számotokra fogyasztható, ám elég energiát ad a következő napokra! – Nem maradunk sokáig – pillantott rá Elijah hűvösen, mert még mindig nem tudta, mit gondoljon a Gabriellel kapcsolatos jövendölésekről. – Most pihennetek kell, éjjelente pedig mindig húzódjatok védett helyre a gonosz entitások elől! – figyelmeztette őket Skuld, miközben a tűztértől kicsit távolabb lomhán lehuppant 25

a szőnyegre. – Arshamon vára messze van innen, és ha nem jó úton haladtok, hamar véget ér a Pokolbéli kalandotok! – Ez igazán lehengerlően hangzik – jegyezte meg a Sötét Angyal. – Csak azt nem értem, hogy miközben befogadtok minket éjszakára, és óvni próbáltok a kinti szörnyűségektől, miért nem áruljátok el, merre mentek a társaink, és hogy érhetjük be őket a leggyorsabban? – Mondjuk úgy: nem avatkozhatunk bele a döntéseitekbe. – Á, így már mindjárt más! – villant rá haragosan Elijah szeme. – Tehát, ha rossz utat választunk, és a biztos halálba masírozunk, némán végignézitek, hogy meg ne zavarjátok a… Minek is nevezitek errefelé? A Sors titokzatos Szövőszékét? – Gúnyolódhatsz, de pontosan így van! Ezen nem változtathatunk – nyújtott felé egy gyűszűt a fekete hajú óriás, amely bár az ő kezében parányinak tűnt, a Sötét Angyalnak a két karjára is szüksége volt, hogy elbírja a vödör nagyságú varróeszközt. – Elnézést – kuncogott Skuld. – Ez volt a legkisebb edényünk, amiben teát tudunk adni. A bögréink közel akkorák, mint ti. Erre mindannyian felnevettek, és egy kicsit oldódott az időközben igencsak feszélyezetté vált hangulat. Az angyalok lassan behörpölték a gőzölgő, cserszömörce ízű teát, amely kissé összehúzta a szájukat, ám így is hálásak voltak a nornáknak, hogy forró itallal és hajlékkal látták el őket első alant töltött éjszakájukon. Lassan mindketten álomba merültek, az óriások pedig elgondolkodva nézték őket. – Nem tehetnénk értük valamit? – kérdezte Skuld a nővéreit. – Sajnálom őket. – Nem avatkozhatunk az életükbe – felelte Urd –, hisz’ te is tudod; a sorsuk percről percre változik, aszerint, hogy miként döntenek egy-egy pillanatban. Hatalmas zavart okozna a világban, ha elmondanánk, milyen veszélyek 26

leselkednek rájuk. Ahogy a gyermekeknek meg kell tanulniuk elesni, majd az esésből okulva talpon maradni, úgy nekik is meg kell tapasztalniuk a sötétséget, hogy utána képesek legyenek meglátni a fényt. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani, de valamiért reménykedtem, hogy most az egyszer kivételt tehetünk – mosolyodott el Skuld, majd feltápászkodott a földről. – Ők ketten valamiért különösen kedvesek a szívemnek. – Megértelek – szürcsölte át fogai között a kesernyés ízű teát az ősz hajú óriás –, de ez van. Nem törhetjük meg a Rendet! – Ám legyen! – bólintott Skuld. – Bízzunk benne, hogy nem ragadnak itt örökre! A nornák óvatosan, hogy vendégeik fel ne ébredjenek, a hálóikba vonultak. Hosszú idő óta azonban mindhárman nyugtalanok voltak. Érezték a közelgő veszélyt, és sejtették, hogy olyasvalami történik majd az angyalokkal, ami sok fájdalmat, félelmet és rossz eseményeket szül majd, de azt is tudták, ha megóvják őket a bajtól, később még nagyobb gyötrelmeknek és veszélynek teszik ki őket. Nem volt hát mit tenni: engedniük kellett, hogy védenceik a maguk útját járják, bármit is hozzon a végzetük.

27

II. FEJEZET Jóslatok

A nornák házában, a csarnoknak is beillő nappaliban az angyalok kellemes melegben, a köpenyeikbe burkolózva, mély álomba szenderedve terültek el a vastag medveszőrön, miközben a hátuk mögött halkan ropogott a tűz. Mindenütt csend honolt, a légy pisszenését sem lehetett hallani. A Sötét Angyal keze álmában ökölbe szorult, ostora fel-felizzott. Úgy tűnt, olyasmit lát lelki szemei előtt, ami nagyon nincs az ínyére. Sophielt látta ugyanis, amint megtörten bolyong a végeláthatatlan pusztaságban. A horizont ködbe burkolózott, sötét és nyirkos volt minden. Egyetlen fűszál, fa vagy bokor sem volt azon a tájon, csak a kopár, emberi csontoktól és oszladozó tetemektől beláthatatlan messzeség. Olyan volt, mint egy véres csatatér, ahol haldoklók millióit hagyták hátra. Ám a félhomályban valójában nem sebesültek, hanem halottak nyögtek fel keservesen, s jajkiáltásaik betöltötték a teret, miközben kétségbeesetten próbáltak belekapaszkodni áldozatukba. Az angyallány nem rejtőzhetett el, hiszen olyan jó és bűntelen volt, hogy égi tisztasága átragyogott minden egyes porcikáján, amely szinte lámpásként vonzotta magához a Gonoszt. Karmos kezek nyúltak utána, kifehéredett csontvázak könyörögtek a segítségéért, és sötét szellemlények suttogtak a fülébe. Mind magának akarta az eltévedt bárányt, hogy elevenen felfalja, bekebelezze és elnyelje a fényét. Sophiel kétségbeesetten menekült, ám maga is tudta, hogy mindennek vége, s a Pokolból nincs többé kiút. Világoskék szeme vörös volt a sírástól, és megingathatatlannak vélt hite úgy fogyott el, mint a kezében szorongatott, egyre haloványabb gyertyaláng. Bár kifelé 28

igyekezett, mégis egyre mélyebbre hatolt a Halottak Birodalmába, s félt, mi több: rettegett, hogy örökre a senki földjén reked, és soha többé nem láthatja majd a számára oly kedves földi világot. Emberi érzései szorongással és kétellyel töltötték meg a szívét, és bármennyire is igyekezett reményteljesen gondolkodni, a kilátástalanság fekete örvényként ragadta magával a lelkét a végtelennek tűnő sötétségbe. Törött bal karja még mindig erőtlen volt, és csupa véraláfutás, a Hallától kapott tűzpiros ruhája koszosan és toprongyosan fedte sejtelmesen fénylő bőrét. Zajt hallott, megmerevedett egy pillanatra, majd arca elkeskenyedett, amint észrevette, hogy sahranok serege közeledik felé. Körülnézett, ám maga is tudta, hogy nincs menekvés: a fekete bőrű lények ugyanis úgy vették körbe, mint a sivatagban haldoklót a keselyűk. Megszámlálhatatlanul sokan voltak, Sophiel pedig fegyvertelenül, erőtlenül ácsorgott az egyre szoruló hurok közepén. Csüggedten pillantott körbe, s amikor megértette, hogy ezúttal esélye sincs az ellenséggel szemben, némán térdre rogyott, imára kulcsolta vékony kezét, és csendesen várta az elkerülhetetlent. A sahranok kiéhezve közelítettek felé, majd amikor odaértek hozzá, döfésre emelték bíbor kardjaikat. – Takarodjatok! – ordított fel Elijah mennydörgő hangján, majd zavarodottan felült, és megdörzsölte a szemét, ám így is néhány másodpercbe telt, mire rájött, hogy még mindig az óriások házában van, és Sophielt csak álmában támadták meg a lidércek. – Mi van? – ült fel kábán Gabriel is az üvöltésre. – Mi történt? A Sötét Angyalhoz hasonlóan ő is rettenetesen elnyűtt és fáradt volt, ám a szeméből aggodalom sugárzott. – Semmi – morogta Elijah –, csak rosszat álmodtam. – Idelent nem csoda. – El kell innen tűnnünk végre! – tápászkodott fel a Sötét 29

Angyal, majd körülkémlelt a nappaliban. – Hát ezek meg hová mentek? – Talán alszanak még. – Nem hinném, ahhoz túl nagy a csönd. Éjjel a horkolásuktól visszhangzott a ház, majd’ kidőltek a falak. Szerintem az erdőben lehetnek. – No, akkor eredjünk utánuk! – javasolta Gabriel, mire megindultak az ajtó felé, amit az óriások gondosan résnyire nyitva hagytak, hogy az angyalok szabadon távozhassanak. Kiléptek a vaskos küszöbön át a szabadba, majd elindultak a félhomályban a kacskaringós, fehér kavicsokkal borított ösvényen. A fehér növényzetnek köszönhetően nem volt igazán sötét, ám a fák lombjai között szétrebbenő árnyak és elmosódott szellemek baljós hangulattal árasztották el a rengeteget. – Nem azt mondták, hogy éjjel ne jöjjünk ki az erdőbe? – kérdezte Gabriel, ám Elijah ingerülten felcsattant. – Nem érdekel, hogy mit mondtak! Azzal megmarkolta az ostorát, és elszántan sietett előre. – Végül is, engem sem – vonta meg a vállát az arkangyal, és társa után ment. Az út hosszabbnak tűnt, mint amikor odafelé mentek, és a táj jóval borongósabban festett a derengésben felbukkanó kísértetektől. A Sötét Angyal azonban nem törődött velük. Dühödten törtetett előre a csizmája alatt nyikorgó murván, és amint egy méternél közelebb merészkedett egy-egy entitás, tüzes ostorával könyörtelenül odapörkölt, mire a szellemek riadtan szétrebbentek. Elijah azonban rosszkedvű volt. Keserű szájízét, amit oly valóságosnak tűnő álma okozott, csak fokozta a fák között terjengő kénes bűz. Dühében nagyot rúgott az egyik fába, majd az öklével akkorát sújtott a lába elé hanyatló fatörzsre, hogy az ripityára tört egy pillanat alatt, ám haragját ez sem csillapította. Bosszúsan nézett körül, vajon mi az, amit rögvest elpusztíthatna, amikor a pillantása találkozott Gabriel 30

lehetetlenül zöld, szelíd tekintetével. – Mi bajod van, Elijah? – kérdezte az arkangyal, bár úgy tűnt, sejti, mi játszódhat le a Sötét Angyal lelkében. – Mondtam már – sziszegte mérgesen – rosszat álmodtam. – Ettől vagy úgy oda? – Sophielt kivégezték a sahranok. Gabriel elhallgatott. Hirtelenjében nem tudott mit mondani, annyira sokkolta a válasz. – Na, ugye – morgolódott tovább Elijah, és szép vonású arca a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt. Fekete haja és sötét öltözete szinte világított a fehér erdőben, így aztán kellőképpen megzavarta a környéken nyugvó szellemek pihenését, de ő maga egy cseppet sem idegeskedett emiatt. Ostorával kérdés nélkül húzott oda a túlontúl kíváncsi kísérteteknek, és eltökélten haladt előre. Látszott rajta, hogy csak egy dolog érdekli. – Mielőbb meg kell találnunk őt! – szólt oda a nyomában haladó Gabrielnek, mire az arkangyal bólintott. – Meg bizony, és a többieket is! Tovább mentek a fehér árnyak között, amikor az erdőszéli félhomályban kékes fény derengett fel. A ragyogó, türkizkék fénycsóva egyre terebélyesedett az erdő mélye felé. – Odanézz! – mutatott Gabriel a különleges, sarki fényhez hasonló látomásra, amelynek egy része most szinte fehér volt, míg más részei mélykéken szikráztak. – Mi lehet az? – Fogalmam sincs, de jó eséllyel ott vannak a nornák is, ahonnan a fény ered. – Igazad lehet. Nézzünk utána, mit csinálnak! – javasolta Elijah, majd letért az útról, és bokáig gázolt az erdő alját vastagon s szinte átláthatatlan sűrűségben fedő, fehér mulcsba. Talpa alatt hangosan recsegtek az ágak, s az erdő visszhangozta a néma csendet megtörő ropogást, ám meg sem próbált óvatosabban vagy halkabban menni. Csak akkor állt meg, amikor rájött, hogy Gabriel még mindig a fehér 31

úton rostokol. – Nem lenne szabad letérnünk az útról, Elijah! – szabadkozott. – Skuld azt mondta… – Kit érdekel? – vágott közbe bosszúsan a Sötét Angyal. – Ha ezen az úton maradunk, nem jutunk el a kék fényekig, hát nem látod? Különben is, miért nem mindegy nekik, hogy az avarban járunk-e vagy a köveken? Mániákus óriások. Gabriel azonban a fejét csóválta. – Nem vetted észre, hogy minden egyes kéregdarabon írás van? Elijah visszahőkölt. – Írás? – Az. – Miféle írás? – Nem tudom elolvasni, de az. Nézd csak meg jobban! A Sötét Angyal fél térdre ereszkedett, belemarkolt az apró faforgácsba, és azonnal látta, hogy az arkangyal igazat mondott. A néhány centis mulcsdarabokon ugyanis valóban alig látható, sűrűn szedett, rovásíráshoz hasonlatos sorok álltak, katonás rendben. – Mi lehet ez? – nézett Gabrielre. – Fogalmam sincs, de már tegnap is feltűnt, hogy tele van vele az erdő. Ezért nem hagyták, hogy letérjünk az útról. Nem akarták, hogy az aljnövényzeten tiporjunk. Elijah körbenézett. Ameddig a szem ellátott, mint egy végtelen, lágyan ringó tengert, mindent hófehér mulcs borított, s minden egyes fadarabon ott csillogtak a különös, szálkás írásjelek. Minden fadarabon más és más, és ahogy a Sötét Angyal ki tudta venni, időnként felragyogott egyikmásik. Aztán hirtelen felharsant mögöttük egy öblös női hang, amely nem titkolt rosszallástól csengett. – Miért nem az úton közlekedtek? – kérdezte Skuld, aki hatalmas teste ellenére, furcsa módon, egy láb magasan lebegett az avar felett. Jobb kezében egy méretes, fehér 32

ágakból fonott vesszőkosarat tartott, amelynek az oldalán világosság szűrődött ki. – Mit gyűjtesz? – bökött felé Elijah. Az óriás elmosolyodott. – Te sosem tartod be a szabályokat? – Többnyire nem. Szóval, mit viszel a kosaradban? Mi ez a világosság? Mi ez a tengernyi, betűkkel teleírt fadarab? És hogy vagy képes lebegni a föld felett? – Mennyi-mennyi kérdés – sóhajtott a fekete hajú norna, és szeplős arcán mintha elégedetlenség suhant volna át, ám látszott rajta, nem neheztel igazán a Sötét Angyalra. Sőt, valójában úgy tűnt, nagyon is kedveli a lobbanékony természetű, daliás angyalt, aki szemrebbenés nélkül fordul szembe vele, ha a hangulata éppen úgy diktálja. – Minden egyes kéregdarab egy-egy emberi élet, s a rájuk vésett írás a… – Sors – fejezte be a mondatot Elijah. – Pontosan! – bólintott Skuld. – Amelyik pedig hirtelen felizzik, azzal dolgunk van, ezeket gyűjtöm össze hajnalonként a kosaramba. Az angyalok összenéztek. Az erdő és a talajt borító mulcstenger ugyanis végtelen volt, akárcsak a Földön élő emberek egyre növekvő száma. – Mi dolgotok van velük? – lépett közelebb Elijah az óriáshoz, aki felszisszent, amint meghallotta, hogy a Sötét Angyal csizmája alatt megroppannak a fadarabok. – Megtennéd, hogy… – Ó, persze! – torpant meg azon nyomban. – Ha nem találjátok sértőnek, beleteszlek a kosaramba, és elviszlek titeket a nővéreimhez! Benne lennétek? Elijah felnevetett. – Soha. Skuld megvonta a vállát. – Nem szeretném, hogy végigtiporjatok az írásokon, innen azonban más út nem vezet a Szövőszékig. De, gondolom, 33

azért indultatok el, mert megláttátok a fényfonalakat. Nem vagytok rá kíváncsiak? Verdandi és Urd éppen azokat csomózzák. – Ugyan, Elijah, nem mindegy, hogy jutunk oda? – győzködte Gabriel a Sötét Angyalt, mire az nagyot sóhajtva beleegyezett. – Na, jó, de csak döntsd meg azt a kosarat, majd belemászunk. Kiráz a hideg a gondolattól, hogy úgy rakosgatsz minket, mint a rongybabákat. Skuld erre hangosan felnyerített, mire a torkából kiáramló savanyú levegőtől hirtelen feltámadt légörvény feldöntötte a lábáról az angyalokat. – Nagyon vicces vagy, Elijah – dörmögte mély hangján, majd készségesen a földre tette, és megdöntötte a kosarat. A Sötét Angyal és Gabriel a ragyogó fahalom tetejére másztak, és helyet foglaltak rajta, miközben Skuld puha léptekkel megindult a testvérei felé, hóna alatt a széles szájú vesszőkosárral. – Ha így is tudtok járni, miért dübörögtök úgy az úton? – kérdezte kissé udvariatlanul Elijah, ám az óriás elmosolyodott. – Nem értelek. Ez a mi otthonunk. Miért ne düböröghetnénk? Óriások vagyunk, nem járhatunk úgy, mint a lepkék. A Sötét Angyal szemében pajkos fény csillant. – Most mégis lebegsz a föld felett. Nem lenne kényelmesebb mindig így közlekedned? Skuld felkacagott. – Ez csupán egyfajta isteni kegy, hogy a szolgálatom során lebeghetek, magamtól képtelen lennék rá. Az a dolgom, hogy hajnalonként összeszedjem, és a Szövőszékhez vigyem azokat a fadarabokat, amelyek problémás sorsot jeleznek. A képességem erre az egy teendőmre korlátozódik, ahogy a nővéreimé is. Én felkutatom mindazokat, akikkel foglalkoznunk kell, a testvéreim pedig elrendezik a sorsukat. 34

– Hogy tudsz lebegni? – A lebegést… Nos, ezt a Szent Hattyúnak köszönhetjük. Minden héten kapunk tőle egy-egy tollat, amely varázserővel bír, így tudunk a föld felett lebegni. – Mi is képesek lennénk használni egy ilyen tollat? – tette fel a legkézenfekvőbb kérdést Gabriel, hiszen tudta, egy ilyen mágikus ereklyének ők is hasznát vennék a Pokol zordabb vidékein. – Minden bizonnyal – bólintott Skuld, sőt, ti talán repülni is tudnátok vele, hiszen lényegesen könnyebbek vagytok, mint mi. – Kaphatnánk tőled egyet a Szent hattyú tollaiból? – élénkült fel Elijah. – Sokat segítenél vele. – Gondolom, de anélkül nem tudom elvégezni a munkámat. Ha pedig nem teszünk nap mint nap rendet az emberek világában, rövidesen az Életfa láthatja kárát. Éppen ezért nem adhatok egyet sem, hacsak… – Hacsak? – néztek rá kérdőn az angyalok. – Van egy sérült tollam. Néhány hete kaptam, de túl pici volt, és a teteje törött, ezért újat kértem a hattyúmtól, Fénytől. – Érdekes név ez itt, a Pokolban – dünnyögte Elijah enyhe éllel a hangjában. – Ha meglátod majd őt, megérted, miért hívjuk így – mondta Skuld, mire a Sötét Angyal megenyhült. – Ne vedd magadra! Meglehetősen ingerült vagyok, amiért itt vesztegetjük az időt, ahelyett, hogy végre elindulnánk. – Semmi sem történik véletlenül. Dolgotok volt velünk, ezért kellett erre kanyarodnotok az útelágazásnál. – Mi dolgunk volt? – A testvéreimmel az éjjel belekukkantottunk a ti Sorsotokba is – válaszolt sejtelmes mosollyal a szája szegletében, és mintha szeplős orcái elpirultak volna egy pillanatra. Fényes fekete haját hátrasimította a homlokából, de nem mondott többet, sőt, rá sem nézett az angyalokra. 35

Könnyedén siklott a levegőben a hófehér fák között, s csak néha állt meg, hogy lehajoljon, és a kosárba tegyen egy-egy felragyogó mulcsdarabot, amelyen a különös, szálkás írás messziről ragyogott. Elijah és Gabriel egymásra néztek, majd a Sötét Angyal Skuld felé biccentett, mintegy jelezve, hogy az arkangyalon a sor. – Ne csigázz már minket! – húzgálta meg a kosár szélébe kapaszkodó Gabriel az óriás fekete vászonruháját. – Ha belenéztetek a Sorsunkba, tudjátok, mire számíthatunk! Kérlek, oszd meg velünk is, amit tudnunk kell! – Már megosztottam – vonta meg a vállát kurtán-furcsán, és világoskék szemét Gabrielre emelte. – Mindössze ennyit kellett most tudnotok. – De, hiszen semmit nem mondtál! – csattant fel Elijah. – Mi állt a mi fadarabjainkon? – Állítólag nem hiszel a Sorsban – vonta fel a szemöldökét a toronymagas nő. – Nem is. Valamiért azonban mégiscsak erre hozott az utunk, tehát dolgunk kell, hogy legyen veletek. – Ami azt illeti, van is. – Akkor miért nem segítesz nekünk? – kérdezték egyszerre. – Na, jó – sóhajtott fel gondterhelten Skuld –, remélem, nem ütöm meg a bokám miattatok. – Megőrizzük a titkodat! – biztosította Gabriel az óriást. – Nem is attól félek, hogy elkotyogjátok, sokkal inkább attól, hogy a mondanivalómmal befolyásolhatom a jövőtöket. – Mondd már – nyögött fel Elijah. – Miért kellett erre jönnünk? – Először is időt nyertetek azzal, hogy felénk indultatok el. Ha akkor rögvest Niflheim felé mentetek volna – állt meg egy pillanatra az óriás –, már egyikőtök sem lenne az élők sorában. Az angyalok döbbenten néztek Skuld szomorú arcába. 36

– Ez elég rosszul hangzik – mondta Elijah, majd feltette a legfontosabb kérdést. – És Sophiel? Túl fogja élni? Kijut innen? – Ez kizárólag kettőtökön múlik – biccentett feléjük az óriás. – De az egyikőtök odavész majd. Szavait döbbent csend fogadta. – Nem mondhatom meg, kiről beszélek, de a Sorsfonalak azt mutatják, hogy egy tiszta lélek hamarosan áldozatul esik a Sötétségnek. – No, akkor nekem nincs mitől félnem! – nevetett fel keserűen Elijah. – Messze vagyok a lelki tisztaságtól. – Neked azonban, barátom – fordult Gabriel felé –, újfent azt tanácsolom, hogy menj el innen, amíg megteheted! – Kizárt dolog – nézett rá rezzenéstelen arccal Gabriel. – Amúgy én sem vagyok már olyan makulátlan, mint gondolod… Szavain mindketten eltöprengtek, majd egyszerre kiáltottak fel; – Sophielről beszéltél?! Ám az óriás nem válaszolt. – Ezt nem teheted! – kiabáltak a komótosan lépkedő nőre. – Ki fog áldozatul esni? – Csak annyit mondhatok, hogy egy tiszta lélek! Ennyit sem szabadott volna mondanom. Különben is, megérkeztünk! – zárta le a beszélgetést, majd letette, és kissé megdöntötte a kosarat, hogy az angyalok könnyedén ki tudjanak mászni belőle. Gabriel ért először földet, és elragadtatva nézte a fák közül kiszűrődő éles, kék színű ragyogást, amely akárcsak a sarki fény, bevilágította a sötét eget. – Mi ez? – dörzsölte meg a szemét, és előre sietett a másik két óriás felé, akik egy hatalmas tisztáson ülve szorgalmasan dolgoztak. Hamarosan megpillantotta a varázserővel bíró Szövőszéket, amiről Skuld nem sokkal korábban mesélt. A gigászi szerkezet előtt kissé görnyedt háttal üldögélt a 37

két, koromfekete ruhába öltözött norna. A fakeretben bonyolult, több dimenziós háló feszült, s benne, akárcsak az odaragasztott falevelek, fehér mulcsdarabok százai ragyogtak. A kék árnyalataiban tündöklő fényfonalak nyúltak ki belőlük a messzeségbe, majd a távolban szikrázva szertefoszlottak, és beragyogták az alattuk elterülő fehér erdőt. Verdandi és Urd ujjai szorgalmasan jártak. A fehér kérgekből áradó, kék fényt árasztó Sorsfonalakat összefonták más fonalakkal, míg egyes szálakat megcsomóztak vagy kettévágtak egy nagy, ezüstszínű ollóval. Mindezt olyan gyorsan tették, hogy Gabrielnek hunyorognia kellett, hogy ki tudja venni, melyik mulcshoz melyik fonál tartozik, de hogy mit mihez csomóztak, és melyik felirat villódzott épp a legfényesebben, azt még éles angyalszeme sem volt képes átlátni. – Mégis beleavatkoztok hát az emberek életébe? – kérdezte halkan, ám maga is elismeréssel adózott a messzeségbe tekergő, fényesen csillogó fonalak előtt, amint kéklő ragyogásukkal betöltötték a tisztást. – Csak azon a ponton, ahol feltétlenül szükséges! – válaszolt Urd anélkül, hogy hátranézett volna. Mintha számított volna az angyalokra. Időközben Elijah is kikászálódott a kosárból, és Skuld elé lépett. – Nekem adnád azt a törött tollat? – Neked adhatom, de nem tudom biztosan, hogy amikor kell, tökéletesen működik-e majd, vagy sem? – Én tudom. Jó lesz! – bólintott magabiztosan a Sötét Angyal, és a norna felé nyújtotta a tenyerét. – Ha neked adom, döntéshelyzetbe kerülsz majd miatta. A toll megmentheti egyikőtök életét egy szorult helyzetben, a másikon azonban nem tud majd segíteni – figyelmeztette a fekete hajú nő, és kíváncsian fürkészte Elijah szépséges arcát. 38

– És ha nem adod nekem? – Akkor mindketten meghaltok. – Elárulod, hogy ki az a másik, akinek a sorsáról majd döntenem kell? – Nem. – Jó, hát, ha az egyikünk megmenekül, már az is valami – egyezett bele Elijah, mire Skuld könnyedén a kezébe ejtette a hattyútollat, amely olyan éles, fehér fénnyel ragyogott, akár a csillagok az égen. – Kezdem már kapizsgálni, miért hívjátok Fénynek azt a madarat – mormogta a Sötét Angyal, és biccentett az óriásnak. – Köszönöm! – Kérlek. Remélem, helyesen döntesz majd. – Hát hogyne. Aztán eszébe jutott valami. Belső zsebéből elővette a háromdimenziós, Életfát ábrázoló kulcsot, és Skuld felé nyújtotta. – Láttad már ezt a kulcsot? Az óriás izgatottá vált. – El kell rejtened, amíg idelent vagy! Nem láthatják meg! – Kik nem láthatják meg? – Senki! – Ezek szerint tudod, mit nyit? – Tudom, hát, de még nincs itt az ideje, hogy elmondjam neked. – Akkor honnan fogom tudni, hogy milyen zárba illik? – Az idő majd megmutatja, ha dolgod lesz vele. Elijah méregbe gurult. – Nos, igazán élmény veled beszélgetni! Nem is tudom, mit keresünk még itt. Gabriel eközben a nornák mellett álldogált, akik lassacskán befejezték a munkát. A kéregdarabok, amelyekkel végeztek, maguktól felreppentek a hálóról, megcsillantak a sötétben, és miután kihunyt rajtuk az írás, az erdő felett keringő fuvallatokkal visszarepültek a mulcstengerbe. 39

– Van számunkra jó tanácsotok? – kérdezte az arkangyal a hozzá közelebb üldögélő Urdtól. – Igen, kedvesem! – bólintott az ősz hajú óriás, és ezüst szeméből bölcsesség sugárzott. Kerek, pirospozsgás arca szomorú mosolyra húzódott. – Külön kell válnotok Elijahval! – Mi értelme ennek? – nézett rájuk rosszallóan a Sötét Angyal, aki időközben csatlakozott Gabrielhez. – Egy irányba megyünk, közös a célunk! – Jó tanácsot kértetek – tárta szét a karját Verdandi, és elvarrta az utolsó kék fényfonal végét is, majd miután az összes fehér mulcsdarab a helyére röppent, nehézkesen felállt a lócájáról. – Együtt is mehettek, de akkor mindketten odavesztek! A Sötét Angyal szitkozódni kezdett. – Hát ez remek! Ezek szerint az egyikünk így is, úgy is a fűbe harap! Igaz? Nem értelek titeket. Mire jó az, hogy ilyesmivel tömitek a fejünket? Lehet, hogy épp az ettől való félelmünk teremti meg majd az elkerülhetetlent! – Hűtsd le magad. Testvér! – tette a vállára kezét Gabriel. – Ennyit sem szabadott volna elárulniuk. Ha külön kell mennünk, hát különválunk. – Gyűlölöm a jósokat – jelentette ki a Sötét Angyal, és bár kissé lehalkította hangját, jól tudta, hogy az óriások minden szavát hallották. – Nem bízom bennük! Végül is a Pokolban vagyunk. Miért hiszed el minden szavukat? Honnan tudod, hogy nem épp ők küldenek minket a biztos pusztulásba? – Nem tudom, Elijah, tényleg. De úgy érzem, jót akarnak nekünk… – Hát, tudod, ez az egyik legnagyobb baj veletek. Mindenkiről, mindig csak jót feltételeztek. Sophiel is ilyen… – Te is ilyen voltál valaha – jegyezte meg Gabriel. – Valóban. Csak azóta megvilágosodtam, és ráébredtem, hogy akkor járok a legjobban, ha magamra és a saját megérzéseimre hallgatok. – Most azonban fogadd meg a tanácsukat! – kérte halkan 40

az arkangyal. – Én hiszek nekik. – Én meg nem, de ha ezt akarod, hát legyen! Arshamonnál találkozunk! Remélem, épségben odaérsz! Ne hagyd, hogy ezek teljesen megőrjítsenek! – biccentett felé Elijah, és elindult vissza a fehér murvás úton, hogy mielőbb az útelágazáshoz érjen. – Várj csak egy pillanatra! – állt elébe Skuld. – Ezeket nektek varrtuk az éjjel. Azzal elébe tett egy vászonzsákot, benne mindenféle fekete ruhával. Meglehetősen toprongyosak vagytok, látszik, hogy fentről érkeztetek. Itt mindenki ilyen ruhákban jár, ezért úgy gondoltuk, segít majd az álcázásban, ha ezeket viselitek! – Köszönjük! – felelt kettejük helyett is Gabriel, és nyomban nekiláttak, hogy átöltözzenek. – Nem mintha nem kedvelném a fekete színt – nézett rájuk Elijah, miközben félmeztelenre vetkőzött, és magára húzta a koromszínű, csuklyás inget –, de miért ilyen minden ruhátok? A nornák elmosolyodtak. – Jó kérdés, de ha úgy vesszük, a fekete üdítő szín minálunk, a nagy-nagy fehérségben, nem? Az elmúlt évszázadok során sokan próbálkoztak idelent a kelmefestéssel, de valamiért mindig minden szénfeketévé vált. Kaptunk odafentről is vásznakat, és próbáltuk skarlátvörösre, sáfrányszínűre vagy indigóra festeni őket, de minduntalan befeketedtek. Nem segített se a rezeda, se a festőbuzér, akárhogy kísérleteztünk, a ruhák végül mindig szurokszínűek lettek. Ez idelent általános, majd magatok is látni fogjátok: itt mindenki talpig feketében jár. – Nos, ez legyen a legkisebb bajunk – mondta halkan Elijah, miután magára vette a nadrágját. Felhúzta viseltes bőrcsizmáját, a vállára dobta az óriásoktól kapott batyuját, majd Gabrielhez fordult. – Gyere, induljunk! Az útelágazásig együtt megyünk! Azért 41

valami fegyvert csak adtok neki? – nézett az óriásokra. – Nem működik az Égi Kardja. Verdandi azonban megrázta a fejét. – Nincsenek fegyvereink, illetve, amink van, az túl nagy lenne nektek. Az egyetlen, amit adhatunk, egy aprócska ajándék! – szólt, majd Gabriel felé nyújtott egy hófehér falevelet. Elijah ingerülten felhördült. – Na, ne vicceljetek már! Egy levelet adtok neki a Pokolban? Miért nem rögtön egy százszorszépet? Nincs valami hatékonyabb fegyveretek? Mondjuk egy vaslapát vagy egy nagyobb husáng. – Hagyd őket! – próbálta csitítani az arkangyal. – Biztos jó lesz még valamire az a levél! – A barátodnak igaza van, Elijah! – biccentett az óriás Gabriel felé, aki időközben szintén tetőtől talpig feketébe öltözött, és így teljesen eltűnt a tetoválása. – Az ajándékunk egy napon a segítségére lesz. Elijah bosszúsan nézett a nornákra. – El tudom képzelni. Nem is tudok mit mondani. Őrültek vagytok ti, mindhárman. No, elindulunk végre? – fordult az arkangyalhoz, és felkapta a zsákját. – Nem mehettek együtt! – cammogott eléjük Skuld sajátos, döngő lépteivel. – Elijah, te menj előre! Hamarosan utánad engedjük Gabrielt! – Mi van? – nézett rájuk bosszúsan a Sötét Angyal. – Egy falevéllel eresztitek útnak, és még azt sem hagyjátok, hogy egy darabon megvédjem az ostorommal? Az óriások összenéztek, ám miután Verdandi nemet intett a fejével, Urd így szólt. – Külön kell mennetek! Nem tudhatjátok, hogy ki, melyik úton indult el, mert ha közösen döntötök, mindketten odavesztek! – Nos, kedves hölgyeim, nekem ennyi untig elég volt mára! – nézett mérgesen az óriásokra Elijah, majd 42

udvariasan feléjük intett. – Köszönjük a szíveslátást! És a semmit mondást! Remélem, segíteni fog a barátomon a helyre kis faleveletek! Talán a nem létező kalapjára tűzi, és azzal parádézik majd a lidércek között! Azzal káromkodva útnak indult, és már bánta, hogy egyáltalán szóba állt a nornákkal. Alakja lassan eltűnt a kanyarban, de nem sokkal később még hallották, amint a köves úton türelmetlenül nekilódul, és futva indul Sophiel után. – Csak az időmet raboltátok – békétlenkedett még futtában is. – Ne haragudjatok rá! – nézett engesztelően az óriásokra Gabriel, akinek csillogó szemétől, szabályos arcvonásaitól és szomorkás mosolyától a nornák is elolvadtak. – Aggódik Sophielért, csak azért ilyen harapós! – Semmi gond, igazán – rázta meg a fejét Skuld, majd a nővéreivel együtt dübörögve elindultak a fehér kavicsos úton, a tisztáshoz. – Gyere velünk, vissza, a forráshoz! – intett Gabrielnek az ősz hajú óriás. – Ha a másik úton indulsz vissza az útelágazáshoz, bizton nem találkoztok össze Elijahval! Ezzel a hatalmas, feketébe öltözött nők és a nyomukba szegődött arkangyal a fehér vizű forrás felé vették az irányt. Közel egy órás gyaloglás után, amikor megérkeztek, az arkangyal örömmel nyugtázta, hogy viszonylag ismerős terepen jár. A nornák időközben törtek neki egy vastagabb ágat, a végeit szúrósra hegyezték, majd Gabriel kezébe nyomták, ahogy Elijah javasolta. – Ennél többet nem segíthetünk! – mondták engesztelőn. – Vannak ugyan fegyvereink és szerszámaink, ám mind hatalmasak hozzád képest. Fel sem tudnád emelni őket. – Köszönöm! Tényleg, nagyon hálás vagyok! – mondta az arkangyal, és ahogy rájuk mosolygott, megcsillantak hófehér fogai. Arcát halvány borosta és por borította, de nemes vonásain így is áttetszett tiszta lelke és elszántsága. – A 43

kardom azért tudja a dolgát, és a karó is a hasznomra lesz, ebben biztos vagyok! Most már készen állok? – Igen! – bólintottak a nornák, és elmerengve nézték, amint Gabriel elindul a végzete útján. Amint újra magukban maradtak, a forráshoz ballagtak. Hatalmas vödreiket megtöltötték, majd az Életfa öreg, földalatti gyökeréhez cammogtak, és alaposan meglocsolták, nehogy kiszáradjon. Az arkangyal már a köves úton járt, amikor meghallotta Skuld mélyen zengő, szeretetteljes intelmét: – Gabriel, bármerre is mégy, egy pillanatra se állj meg, csak ha védett, fedett helyen vagy!

44

III. FEJEZET Niflheim, a Köd Birodalma

Olyan volt az egész, mint egy rémálom. Az egyik pillanatban még Gabrielékkel harcoltam a Szent Kőris lábánál elterülő tisztáson, most pedig egy ködös, nyirkos, kietlen síkság közepén ácsorogtam Uriel és Ariel társaságában. A levegőben kesernyés, rothadó büdösség terjengett, ami olyan gyomorforgató volt, hogy mindannyian könnyezve öklendeztünk, és órákba telt, mire képesek voltunk annyira megszokni, hogy rosszullét nélkül tovább indulhassunk. – Biztos, hogy ez az út vezet oda? – kérdezte Christopher a nővérét, miközben gyermekszeme elégedetlenül pásztázta a horizontot. – Ez az orrfacsaró bűz elviselhetetlen! Nincs errefelé egy teremtett lélek sem! – Erre azért ne vegyél mérget! – pillantott rá rosszallóan Diril. – Alaposan megnéztem az útleírásokat. Az első forrás alatt vagyunk, és ha minden igaz, már jó ideje Niflheim birodalmában járunk. – Ez nem birodalom, hanem a senki földje! Még út sincs, ami vezetne! – dohogott tovább a szőke, fürtös hajú kisfiú bőrébe bújt Mágus, és bájos gyermekarcát szokatlanul mély érzelmek árnyékolták. – Majd a megérzéseink odavezetnek! Ne károgj már annyit! – förmedt rá Diril, aki a rémítő körülmények ellenére is tökéletesen festett. – Olyan vagy, mint valami vészmadár! – Te meg egy féleszű, akaratos némber vagy, aki előbb cselekszik, mint gondolkodik! – vágott vissza Christopher. – Mégis, mivel fogunk világítani? Az orrunk hegyéig sem látunk! Menjünk vissza az erdőbe, és keressünk egy rövidebb utat Nastrod felé! – Nincs másik út, te szerencsétlen! Hát nem érted? Ez a Pokol! Itt nincsenek kellemes utak, ezen kell végigmennünk! 45

– Kímélj meg a jelzőidtől, te álnok kígyó! – sziszegett dühösen Diril arcába a gyermek –, és ne merészelj kioktatni ezek előtt, mert megöllek! Elegem van már abból, hogy évszázadok óta parancsolgatsz nekem, és a főnököt játszod! Nem állsz felettem, megértetted? Nem tűröm tovább, hogy így beszélj velem! Azzal hátrébb lépett, és füstölögve nézett a fekete hajú szépség finom metszésű arcába. A boszorkány azonban váratlanul felkacagott. – Mit dühöngsz? Nekem sem tetszik idelent, de valamit valamiért – kacsintott rá. – Megkötjük az üzletet, és távozunk. De addig fog be a szád, és ne lázongj már! Ezeket meg oldozd el! – mutatott ránk. – Olyan lassan vánszorognak utánunk, mint a beteg tetvek! Christopher hozzánk lépett, és kioldotta a kezünket a ragacsos, önálló életet élő boszorkányfonalból, s így mindannyian fellélegeztünk. Arielre majd Urielre néztem, ám mielőtt megszólalhattam volna, Diril közénk állt, és vörös tűzben égő íriszét az enyémbe mélyesztette. – Eszedbe se jusson lázadást szítani, mert a drágalátos Gabrieled után küldelek a halálba! Válaszolni akartam, ám a boszorkány szavai letaglóztak. Belém fagytak a szavak. A gondolattól, hogy vezérem, aki olyan nagyon kedves volt a szívemnek, már nem él, elsötétedett előttem a világ. A torkom összeszorult, és egyre nehezebben vettem a levegőt. Nem, az nem lehet – győzködtem magam. Gabriel nem halhatott meg! Mintha csak megérezte volna a lelkemben dúló viharokat, Uriel a kezem után nyúlt, és nemet intett a fejével, így végül nem reagáltam a boszorkány kegyetlen szavaira. – Add a kardokat! – nyúlt Diril az öccse felé, és ahogy a térdig érő ködben átvette a hatalmas fegyvereket, úgy nézett ki, mint valami gonosz istennő. Hosszú, fekete ruhája hibátlanul feszült karcsú alakjára, sötét haja fényes 46

csigákban omlott a hátára, szép arca pedig sejtelmesen fénylett a félhomályban. Egyedül a szeme árulta el, mi lakozik a lelke mélyén, íriszében ugyanis a pokol tüze égett attól a pillanattól kezdve, hogy átlépték a Szent Kőris rejtélyes kapuját. Diadalittasan nézett ránk, amint kivonta Sariel kardját, ám azon nyomban az arcára fagyott a mosolya, és felvisított. – Hát ennek meg mi baja van? A kard ugyanis nem világított. Eltűnt a pengéjéből áradó fehér fény, és mintha az éle is csorbának látszott volna. Aztán a szemünk előtt lassan rozsdásodni kezdett, és néhány perc alatt úgy elöregedett az anyaga, mintha egy tó mélyén korhadt volna évszázadok óta. Christopher unottan szemlélte a fegyvert. – Fogalmam sincs, mi történhetett vele, de nézd csak meg a ruháinkat! Mind feketévé vált. Idelent, úgy tűnik, minden másképpen működik, mint a Földön. Bele kell törődnünk. – Az Égi Kardoknak nincs helyük idelent, ahogy nekünk sem! – figyelmeztette őket Uriel. Farkasszemet nézett a feldühödött boszorkánnyal, aki ingerülten vette tudomásul, hogy a frissen elkobzott fegyverek használhatatlanná váltak. – Nem kérdeztelek, Démonvadász! – nézett rá sötéten Diril. – Ha tovább okoskodsz, kibelezem Sophielt vagy az álmodozó szemű, vörös barátodat! – bökött Ariel felé. A fekete hajú angyal megcsóválta a fejét. Keskeny arca megnyúlt, világosszürke szeme alatt sötét árkok feketéllettek. A szakálla is jócskán kiserkent, s most fekete árnyékként keretezte az állát. Nehezen uralkodott magán, ezért tekintetét kopott csizmája orrára vetette, mintha nem érdekelné a boszorkány válasza. Ha csak maga lett volna, már rég szembeszállt volna Dirillel, de nem tehette, hiszen így is sok áldozatot követeltek az elmúlt napok. – Ne törődj vele! – súgtam a fülébe, és megszorítottam a csuklómra fonódó, hosszú ujjait. – Ki fogunk jutni innét! Ariel egyetértőn bólintott. 47

– Csak ingerel, ne ülj fel neki! – Meg tudnám ölni a puszta kezemmel! – súgta felénk Uriel, és állkapcsát szorosan összezárta, hogy visszafojtsa szemmel látható haragját. – Te is tudod, hogy épp azt akarja! – békítettem. – Minél több gyűlöletet ébreszt idelent bennünk, annál esendőbbek leszünk. Uralkodj magadon, és ne táplálj iránta gyilkos indulatokat, mert bekebelez a sötét oldal. Hát nem látod? Itt minden erről szól. A rossz mágnesként vonzza a negatív érzelmeket. Légy nagyvonalú és megbocsátó! – Hányszor sugalltam ezt az embereknek – sóhajtott fel a Démonvadász, miközben Diril intésére elindultunk a kietlen síkságban –, és most milyen nehezemre esik megtenni! – Ne szégyelld ezt, Uriel – néztem fel rá dideregve, mert egyre hidegebb lett, ahogy beljebb hatoltunk a néma, rideg síkság ködjében. – Ez együtt jár az emberléttel. Nem a te hibád, hogy nehezen megy a megbocsátás. Az utolsó szavak hallatán elszomorodtam. Eszembe jutott Elijah, és amint felidéztem szépséges arcát, és álomba illően szép, férfias alakját, könnybe lábadt a szemem. Hogy haragudtam rá, amikor kijelentette, nem tud bűnbocsánatot gyakorolni az ellenségei iránt, és képtelen a rosszakat szeretni, Pedig milyen igaza volt! Amikor alászálltam, még azokat sem gyűlöltem, akik kis híján megöltek, most pedig gyilkos indulatok forrongtak bennem. Hamar ráébredtem, hogy a harag és a gyűlölet emberi érzelmek, amelyek nagyon nehezen kezelhetők. Olyanok, mint a tűz. Ha fellobbannak, nehéz megfékezni őket. Nyomást éreztem a gyomrom táján, amikor felrémlett előttem a Sötét Angyal lángoló ostora. A pokoli fegyver, amely az első találkozásunk során kis híján megölt, ám utána több ízben is megmentett, sőt védelmezett engem. Elijah, aki sosem hagyta volna, hogy ide kerüljek, és aki megmentene ebből a szorult helyzetből, ha itt lenne velem. Eszembe jutott egy vers, amit odafent, az Akasha48

könyvtárban sokszor olvastam. Akkor, persze még nem tudtam, hogy mi a szerelem, de mindig elvarázsolt ez a téma. A költemény szerzője, egy Goethe nevű fiatalember még meg sem született, hiszen sok-sok évszázaddal előtte éltem, de én már kívülről fújtam a sorait. Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár; rád gondolok, forrás vizét ha festi a holdsugár. Téged látlak, ha szél porozza távol az utakat; s éjjel, ha ing a kis palló a vándor lába alatt. Téged hallak, ha tompán zúg a hullám és partra döng; a ligetben, ha néma csend borul rám, téged köszönt. Lelkünk egymástól bármily messze válva összetalál. A nap lemegy, csillag gyűl nemsokára. [2] Oh, jössz-e már?! Elijahra gondolva valósággal megsemmisültem. A hiánya kínzó fájdalmat okozott, csak az emlékeimbe kapaszkodhattam. A Sötét Angyal eső-illatába, mély hangjába, óvó ölelésébe és szigorú pillantásába. Szenvedélyes csókjába, lehengerlő mosolyába, és a féltő gondoskodásába. Az emlékképek azonban gonosz tréfát űztek velem, és hiába akartam örökre velük maradni, egyremásra elillantak előlem, és nem maradt semmi más, csak a szomorú valóság. A könnyeim némán buggyantak ki a szememből, de nem szégyelltem őket. Nem vettem a fáradtságot, hogy letöröljem vagy elrejtsem a 49

szomorúságomat a fogvatartóim elől. Ki akartam sírni magamból a fájdalmat, amely hosszú ideje fojtogatott. Arra vágytam, hogy minden újra olyan legyen, mint mielőtt…, de nem, arra soha többé nem akartam gondolni. – Nocsak, már megint sírdogálunk? – vigyorodott rám a boszorkány, amint meglátta nyilvánvaló lelki bánatomat. – Csak nem Gabrielen keseregsz ennyire? Ó, vagy esetleg még mindig Elijah csalfaságán bánkódsz? Nem válaszoltam, de ő nem hagyta annyiban. – Édesem, jobb, ha túllépsz ezen. Fogadd el, hogy szebb és kívánatosabb nő vagyok nálad! Elijah azért szeretkezett velem, mert amint meglátott engem, azon nyomban elfelejtett téged. Semmit sem jelentettél neki, ez a rideg igazság. Szavai éles tőrként járták át a szívemet. Dühödten letöröltem a könnyeimet, majd hirtelen éreztem, amint az ép karom megtelik erővel. Haragos, mindent elsöprő, gyilkos erővel. Az ujjaimat ökölbe szorítottam, majd megcéloztam Diril arcát, és tiszta erőből felé sújtottam. Sosem éreztem még ennyi energiát, és eszem ágában sem volt megállítani a boszorkány felé lendülő karomat, amely a másodperc törtrésze alatt nagy csattanással célba talált. Diril orra hangosan reccsent, ő maga pedig tántorogva hanyatt esett. A méltósága azon nyomban tovaszállt, amint arcát elöntötte a vér, és gőgös szeméből a fájdalomtól kicsordultak a könnyek. – Hogy merészelted? – nyögött fel hisztérikusan, miközben az orrát tapogatva megpróbált felállni, ám Arielék nevetése a torkára fagyasztotta a szót. – No, mi a helyzet? Csak nem sírdogálunk? – kérdeztem, mire Christopher is felröhögött. Diril sötéten nézett az öccsére, mire az mentegetőzni kezdett. – Most mi van? Ami azt illeti, ez már régóta kijárt neked, szóval ne bámulj így rám. Lefeküdtél a szerelmével. Mit 50

vártál? Úgy tűnik, Sophiel tartogat még nekünk meglepetéseket. – Adok én neked olyan meglepetést – hördült fel a boszorkány, majd felém lendítette a karmait, hogy mágiával vágjon vissza, ám az öccse visszahúzta a kezét. – Hagyd békén! Ha most megölöd, felesleges volt idáig magunkkal hurcolnunk. Fékezd meg az indulataidat! – Nem fékezem! Ez a szajha eltörte az orromat! – Lefeküdtél Elijahval. Örülj, hogy nem ölt meg. Diril orra lassacskán összeforrt, és már csak a bőrére ragadt alvadt vér jelezte, hogy nem sokkal korábban komoly sérülés érte. – Kevés ez ahhoz, hogy ártani tudjon nekem – nézett rám gyűlölködve, ám álltam a tekintetét, majd, hogy még jobban felbosszantsam, rámosolyogtam. – Ha úgy adódik, gondolkodás nélkül megöllek, efelől ne legyenek kétségeid! – Megölsz? Hát csak rajta! – rikoltotta, és mint egy dühödt, fekete varjú, megindult felém, ám Christopher éles hangja hirtelen megállította. – Elég legyen! Sötéten meredt az öccsére, akit már korántsem szórakoztatott úgy a műsor, mint a legelején. – Utálok itt lenni. Intézzük el, amiért jöttünk, aztán tűnjünk el innen! Arshamon majd elvégzi helyetted, amit kell! Arshamon neve hallatán a boszorkány arcán elégedettség suhant át. – Igazad van. Majd ő elintézi. Aztán utálkozva felénk köpött. – Lóduljatok! Nekiindultunk, és csendben ballagtunk a boszorkányok előtt, ám nem tudtam nem észrevenni, hogy Ariel és Uriel is mosolyognak – nyilvánvalóan a jól sikerült jobbegyenesemnek örültek ennyire. 51

A táj lehangoló volt; ameddig a szem ellátott, ködbe burkolózott a kopár fennsík, és a lábunk alatt deres volt a göröngyös talaj. Kénes büdösség szivárgott a földből, és amint előre haladtunk, egyre hűvösebb lett a levegő. A bőrömet pirosra csípte a hideg, s szempilláimat lassan zúzmarák lepték el. Egy ideig kegyetlenül marta a talpamat a hideg, de aztán már nem is éreztem a lábamat. Olyan volt, mintha érzéketlen fadurungokon lépkednék előre, a semmibe. Korábban csend volt, ám amint leszállt az éj, különös, surrogó hangokra lettünk figyelmesek. Szellemek, démonok, ördögi lények tűntek fel a ködben, és ránk vicsorogtak, karmaikkal felénk kaptak, miközben fülsértő hangon sikítoztak. Eleinte nem törődtem velük, de amikor rájöttem, hogy ezek nem pusztán démonok, hanem fizikailag is létező lények, megrettentem. Úgy tűnt, nem pusztán riogatnak minket, hanem magukkal akarnak rántani a sötétbe. – Sophiel – szólt halkan Uriel. – Gyere, és állj közénk! Nem kérdeztem miért, szó nélkül engedelmeskedtem. Ariel és Uriel szorosan megragadták a kezem, így haladtunk előre a néma csöndben, egymás mellett. Némiképp megnyugtatott, hogy két magas harcos vesz közre ebben a rémisztő közegben, de az egyre sűrűbben ránk támadó szellemektől egyre jobban kikészültem. – Ááá! – sikítottam fel, amikor az egyik, mély hangon rikácsoló, rothadó fejű lény belekapott a hajamba, amint átsiklott felettem. Rögtön utána egy ragacsos lepedéktől bűzölgő csontváz markolta meg a bokámat, és elkezdett lefelé húzni, a jeges földbe, amely meghökkentő módon szétnyílt alattam, és hagyta, hogy süllyedni kezdjek. – Segítsetek! – kiabáltam, amint megéreztem, hogy újabb holtak kapaszkodnak a ruhámba, és rohamtempóban rángatnak lefelé. Uriel Dirilre ordított. – A kardokat! 52

A boszorkány a legnagyobb meglepetésemre a Démonvadászhoz vágta a hátán viselt, megrozsdásodott fegyvereket, ő pedig megragadta mindkettőt, és elementáris erővel ütni kezdte a körülöttem hemzsegő halottakat. A megfehéredett csontok porrá zúzva repültek a szélrózsa minden irányába, miközben pokoli sivítás rázta meg a teret. Ariel eközben kirángatott a földből, ahová derékig süllyedtem, és bakancsával rúgta a körénk gyűlő, rothadó tetemeket, ám azok egyre csak gyülekeztek, és angyaltársaimat is elkezdték magukkal rántani a sötétbe. Diril végül megelégelte a dolgot. Összenéztek Christopherrel, majd két oldalról mellénk álltak, a hullák felé intettek, és felkiáltottak: [3] – Glacio! Hangos recsegés-ropogás hallatszott, mire a ránk tapadó, és a körülöttünk hemzsegő csontvázak egyszeriben jéggé fagytak! A levegő érezhetően lehűlt, és újra csend borult a kietlen tájra. Aztán Diril elővette a varázspálcáját a ruhája ráncából, maga előtt a földre suhintott, és messzire mutatott. [4] – Flagro! A fagyos, göröngyös úton lángcsóva szaladt végig, messzemessze, több mérföld hosszan, akárcsak egy ragyogó, tűzvörös gombolyag. Amint bevilágította a pusztaságot, mindannyian hátrahőköltünk. A fagyos göröngyökön ugyanis halottak tízezrei igyekeztek felénk, ám most mindannyian jéggé fagyva, eltorzult ábrázattal meredtek ránk. Hátborzongató látvány volt, amitől még Diril arca is grimaszba rándult. – Igyekezzetek! A varázslat nem tart soká, és ha ezek kiolvadnak, garantáltan idelent pusztulunk! Futni kezdtünk hát a lángoló fonal mentén. Uriel megragadta a könyökömet, és erőteljesen maga után húzott, Ariel pedig mögöttünk dübörgött. Nem néztem se jobbra, se 53

balra, csak a távolban felderengő hegyre összpontosítottam, miután rádöbbentem, hogy amiket eddig göröngyöknek véltem, azok valójában koponyák. Halottak milliói a talpaim alatt. Már nem éreztem a bőrömbe maró hideget, és a légcsövemet égető csípős levegőt, csak futottam, ahogy tudtam. A jégbe fagyott, rothadt tetemek azonban éledezni kezdtek, és lassan utánunk eredtek. Rájöttek, hogy a tűzfonal mentén hamarabb felengednek, így egyre többen követtek minket. Még Uriel segítségével sem tudtam olyan gyorsan futni, mint a többiek, hangosan ziháltam a kimerültségtől. Az életre kelt hullák rémisztő ütemben szaladtak utánunk, ketten már csak karnyújtásnyira voltak tőlem. Ariel hátrapillantott, majd amikor látta, mennyire lemaradtam, megmarkolta a derekamat, és maga után húzott. Így előnyt szereztünk, s megelőztük Diriléket is, ám nem volt hova menekülnünk a hangosan hörgő holttestek elől. Az egyre magasabban fölénk tornyosuló hegy tűnt az egyetlen lehetséges menedéknek. Megcéloztuk a lábánál feketéllő legnagyobb nyílást, és néhány perc múlva már mind a barlangban fújtattunk. Diril lezárta a bejáratot a betolakodók előtt egy tűzcsóvával, majd kimerülten lerogytunk a jeges, fekete falak mellé. Percekbe telt, mire a szemem előtt cikázó fekete pettyek eltűntek a látóteremből, és végre rendesen kaptam levegőt. – Köszönöm! – pillantottam társaimra még mindig fújtatva. – Kérlek – bólintott felém Uriel, ám Ariel nem nézett felém. Vörös hajával keretezett, finom metszésű arcával a tűz felé fordult, világos borostával borított férfias állát felhúzott térdein nyugtatta. Hosszú karjaival átkulcsolta a lábát, és láttam, hogy combján komoly harapásnyomok éktelenkednek. Kék szemében felismerhetetlen érzelmek csillogtak, ahogy az előtte táncoló lángnyelvekbe meredt, ám úgy éreztem, neheztel rám. – Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok – mondtam 54

halkan, miközben mellé ültem a hideg kőre. A narancsos fényekben lobogó tűz kellemes meleget adott, és szemmel láthatóan rémülettel töltötte el a túloldaláról felénk vicsorgó, rothadó holttesteket. Uriel is mellénk telepedett, gondosan ügyelve arra, hogy a boszorkányoknak háttal ülve is fenntartsuk hármas egységünket. A Látomások Angyala azonban nem válaszolt. Lehunyta a szemét, és lassan magába szívta a tűzből felénk áradó füstöt, amely meghökkentő módon ősz-illatú volt, nem a megszokott, kénes, büdös levegő. – Haragszol rám, Ariel? – szegeztem neki a kérdést. Lassan kinyitotta vörösesszőke szempilláit, és egyenesen rám nézett. – Ezt így nem mondanám – dörzsölte meg fáradtan az arcát –, de tény, hogy a te döntéseid juttattak ide minket, és meglehet, Sarielék is… Nem fejezte be a mondatot. Urielre néztem, de nem sietett a segítségemre. A szívemet összeszorította a fájdalom és a lelkiismeret-furdalás, pedig nem is én tehettem mindenről. – Tőlem teljesen függetlenül támadták meg a boszorkányok a Nouri-szurdokot! Miért engem hibáztatsz hát az ittlétünkért? – Meg tudtuk volna őket ölni az erdőben – fogta suttogóra, miközben felém fordította halvány szeplőkkel borított, komor arcát. Vörös tincsei szinte világítottak a rá világító tűz fényétől. Kérdőn néztem rá. – Aztán megjelentél velük – bökött a háta mögött sutyorgó Dirilékre –, és mindent fenekestül felborítottál. – Nem értelek. – Tényleg nem? – villant rám haragosan a szeme. – Gabriel miattad veszítette el a józan ítélőképességét! – Te meg miről beszélsz? – Ne tégy úgy, mintha nem tudnád! 55

Begurultam, és dühömben ráordítottam. – Pedig nem tudom! Mit akarsz tőlem? Nem önszántamból érkeztem közétek, hanem fogolyként! Kis híján kétszer is majdnem belehaltam a kísérleteitekbe, amikor Dirilt próbáltátok megölni. Ha úgy vesszük, nekem több jogom lenne haragudni ezért. – Magadba bolondítottad Gabrielt! – zárta rövidre a témát Ariel, és feldúltan felállt, majd végigsétált a barlangot lezáró tűzcsóva mentén. A felháborodástól hirtelen szólni sem tudtam, de túlságosan is mérges voltam ahhoz, hogy a beszélgetésünket annyiban hagyjam. Feltápászkodtam a jeges földről, és vörös hajú angyaltársam után eredtem. Háttal állt nekem, a válláig sem értem, de erősen megragadtam a karját, hogy felém forduljon. – Te is tudod, hogy Elijaht szeretem! Ariel azonban lerázta magáról a kezemet, és bosszúsan rám förmedt. – Akkor még borzasztóbb, amit Gabriellel művelsz! – De, hisz nem csináltam semmit! – győzködtem, ám a Látomások Angyala nem volt jókedvében. – Valamiért mégis beléd szeretett, holott korábban azt sem tudta, mi a szerelem! Gondosan távol tartotta magát minden efféle, bizonytalan földi érzelemtől, de hála neked, kifordult magából. Ha nem bolondítod meg, nem aggódott volna úgy érted! Nem is lett volna szükség a túszcserére. Azonnal összecsaphattunk volna velük az erdőben! – Gabriel érted is aggódott volna, ha te állsz akkor a helyemen. És sosem bolondítottam őt! Hogy mondhatsz ilyeneket? Ariel közelebb lépett hozzám, és indulatosan megmarkolta a vállamat. – Sosem néztél rá más szemmel, mint a vezéredre? – szegezte nekem a kérdést, és hirtelen elvörösödtem. – Nem kell válaszolnod! – mondta megvetően, amitől még 56

jobban lángba borult az arcom. Testem ily nyilvánvaló árulásától borzasztó rosszul éreztem magam. Hiszen pontosan tudtam, s éreztem, hogy a történtek ellenére még mindig a Sötét Angyalért dobog a szívem, ugyanakkor nem tagadhattam, hogy hatással volt rám szépséges vezérem, Gabriel arkangyal is. – Csak azt tudnám – folytatta indulatosan –, hogy miért kellett egyszerre két férfit is megőrjítened? Nem volt elég, hogy összefeküdtél az ellenséggel? Magam sem tudom, mi történt, de a következő pillanatban lekevertem neki egy hatalmasat. Azonnal elhallgatott, ám ezzel egyidejűleg dühösen megmarkolta az ép karomat, és térdre kényszerített. – Soha többé ne merészelj megütni engem! – sziszegte az arcomba. A szemem sarkából láttam, hogy még Diril és Christopher is kíváncsian figyelik a jelenetet. – Sajnálom – suttogtam, és éreztem, hogy ismét darabokra törik a lelkem. Túl sok volt már rajtam, túlságosan fájt minden, ami történt: Elijah hűtlensége, Gabriel halála, amit képtelen voltam elfogadni, és a rettegés, amely valósággal megfojtott idelent. – Nem tudom, mi ütött belém, kérlek, ne haragudj rám! Ariel azonban nem volt békülős hangulatában, ezért elengedett ugyan, de úgy tűnt, befejezte a velem való társalgást. Uriel lépett hozzá, és békítőleg a vállára tette a kezét. – A szerelem akarattal nem irányítható! Ha kipattan az a bizonyos szikra, nincs mit tenni, s a lélek vonzódni kezd sóvárgása tárgya iránt. Ne légy a lánnyal ilyen szigorú. Sokat szenvedett, és nem tehet róla, hogy szerelmes. Te még sosem érezted ezt, de mivel emberi testben vagyunk idelent, velünk is bármikor megtörténhet! – Nos, ezt erősen kétlem. – Ariel hűvösen pillantott rám. – Kiforrottabb személyiség vagyok annál, mint hogy az érzelmeim elhomályosítsák a tisztánlátásomat. 57

– Sophiel annakidején miattatok hagyta el Elijaht – emlékeztette Uriel, ám a vörös hajú angyal még mindig haragudott rám. – Ha nem szűrte volna össze vele a levet, elhagynia sem kellett volna. Hozzájuk léptem, és megfogtam Ariel kezét. – Bocsáss meg nekem, kérlek! Sajnálom, hogy megütöttelek! Nem tudom, hogy vetemedhettem ilyesmire, de őszintén bánom! Idelent én is valahogy más vagyok. Tele van a szívem haraggal és gyűlölettel… A Látomások Angyalának arca végre enyhülni látszott. – Jól van, fátylat rá! Azzal magához vont, és megsimogatta a fejemet. – Én is sajnálom, hogy vádaskodtam, és téged okoltalak mindenért! Kiborít ez a hely, és ha arra gondolok, hogy Gabriel… – Szerintem túlélte – vágott közbe Uriel. – És különben is, nem maradt odakint egyedül. Magatok is láthattátok, hogy a semmiből bukkant fel Elijah, és meglepő módon a mi oldalunkra állt. Szavaitól reménység támadt a szívemben. Elijah vajon miattam jött ide? Vagy Diriléket üldözte? De nem, miattam kellett jönnie, hiszen mellénk állt, ahogy Urielék is mondták. Istenem! Vajon mi történt odakint? Csak nem halt meg Gabriel? És ha megsebesült, vajon segített neki a Sötét Angyal? Vagy…, de nem, nem hiszem, hogy bántotta. Nem bánthatta. A gondolataim zaklatottan cikáztak a fejemben, miközben Diril hangját hallottam felharsanni a hátam mögött. – Most, hogy túl vagytok az érzelmes kis családi drámátokon, azt javaslom, pihenjetek le! Amint kivilágosodik, útra kelünk, ám tekintve az odakint ránk várakozó hullatömeget, szükség lesz az erőtökre! Nem vitattuk az igazát, hiszen a barlang előtt továbbra is egymás hegyén-hátán tolongtak a rothadó, sivító tetemek, 58

akik mindannyian belőlünk akartak maguknak egy-egy darabot. Ha nem ég a bejárat előtt nagy lángokkal a boszorkány mágikus tüze, nyilvánvalóan elevenen felfaltak volna már minket. Letelepedtünk hát a szikla oldalába, épp a boszorkányokkal szemközt, közel a tűz melegéhez. A két harcos közé ültem, és meghatottan néztem Arielre, amikor éreztem, hogy karjával a mellére húz, és úgy alszik el, hogy fogja a kezem. Uriel a másik oldalamon aludt, nekem dőlve. Együtt voltunk, és minden erőnkkel arra törekedtünk, hogy vigyázzunk egymásra, és minél hamarabb megmeneküljünk a Pokolból. Társaim biztonságot nyújtó karjai közt lassan elaludtam, és amint az álom könnyedén a szárnyaira vette a lelkemet, repülni kezdtem. A következő pillanatban már egy egész más világban jártam. Elijah egy kitárt ablak előtt álldogált. Odakintről hűvös szellő csapott a szobába, s meglebbentette a Sötét Angyal mellkasán a szétgombolt, hanyagul felvett fekete inget, ami látni engedte kidolgozott, erőtől duzzadó, meztelen felsőtestét és széles vállát. A bőrnadrágjába fűzött, ezüst csatos öv kikapcsolva lógott, látszott, hogy csak néhány pillanattal korábban kezdett el öltözködni. Fényes, fekete haja vizesen simult a tarkójára, férfias arcán kisfiús mosoly csillant. Úgy tűnt, boldog, mi több, végtelenül elégedett. Egy pillanatra felém fordult, és összezavarodtam. Most álmodom? Vagy ébren vagyok? Hogy menekültem meg a Pokolból? Hirtelen vibrálni kezdett a kép, amint rájöttem, hogy csak a lelkem utazik, ám a testem még mindig Niflheim jeges barlangjában pihen. Ne, kérlek, ne menj el! – sikítottam némán utána, és tíz körömmel kapaszkodtam gyönyörű álmomba, mire a kép, 59

csodák csodájára visszatért. Elijah lassan felém fordult. Nem győztem betelni szépségével és sötéten ragyogó kék szemével. – Borzasztóan hiányoztál! – mondta. Lubickoltam a boldogságban. Az ablak elé húzott bordó függöny meglebbent, és ahogy a huzat elsöpört a Sötét Angyal mellett, a lelkemben éreztem bőrének finom illatát. Úristen, mennyire szeretem őt – gondoltam. – Az életemnél is jobban. Nem szóltam, hisz tudtam, úgysem lát engem, ám vélhetően egy jövőbeni, szép pillanatban épp velem beszélget, miután kibékültünk. De, még nem békültünk ki – torpantam meg. Nem baj, majd annak is eljön az ideje – győzködtem magam, és újra a szépséges angyal sápadt arcába néztem. Elmosolyodott, s fehér fogai úgy csillogtak, akárcsak a gyöngyök, miközben arcán megjelent az a két kis gödröcske, amit annyira szerettem. – Sajnálom, hogy annakidején ellenségként tekintettem rád! Nem is értem, miért tettem, hiszen abban a pillanatban, hogy megláttalak, elvesztem. Az igazság az, hogy csúnyán beléd szerettem – vallotta be, és közelebb lépett. A szívem oly hevesen dobogott, hogy úgy éreztem, menten elájulok. Sóvárogtam a csókja, az érintése, az ölelése, a szerelme után, és már nem érdekelt, hogy mi történt velünk korábban. Hinni akartam, hogy ártatlan, ahogy kezdettől fogva reméltem. Álombéli, láthatatlan testemmel közelebb léptem, hogy átöleljem, ám ekkor észrevettem, hogy imádott angyalom nyaka köré karamell színű, karcsú női karok fonódnak. Elállt a lélegzetem, és kihagyott a szívverésem. Mi ez? Mi történik velem? Ki ez a nő? – ziháltam kétségbeesetten, és a gyomrom köménymag nagyságúra zsugorodott a félelemtől. 60

Hátrálni kezdtem, hogy tisztuljon a kép, de csak hátulról láttam a nőt, aki elvette tőlem az életemet. Koromfekete ruhát viselt, amely áttetsző fátylak tengeréből állt, a csípőjén pedig több sorban elrendezett, fekete gyöngyöket. Vékony derekára fűző simult, amitől úgy festett, mint egy nimfa, miközben sötét haja csillogó hullámokban borult csupasz vállára. Elijah a nő ajkára tapadt, és forró csókban forrtak össze ott, az orrom előtt. Meg akartam halni, megsemmisülni, eltűnni, megszűnni. Szabályosan fuldokoltam, és úgy éreztem, hogy a mellkasomat összeszorító fájdalom azonnal végez velem. Botladozva próbáltam elmenekülni a helyszínről, hogy ne lássam, mi történik a szerelmesek között. Mert a Sötét Angyal szerelmes volt a nőbe, akit oly erősen szorított magához, hogy szinte összetörte, efelől semmi kétségem nem volt. Különös módon a levegőbe emelkedtem, és éreztem, a testem lassan távozik az ablakon át. A könnyeim patakokban csorogtak végig az arcomon, miközben a szememben szúróégő fájdalmat éreztem. Csak néztem elkeseredetten az ölelkező párocskát, amikor kissé oldalt fordulván megláttam a nő arcát. – Diril! – sikítottam felé, mire a boszorkány Elijah széles vállába kapaszkodva rám mosolyodott: – Vesztettél, drágám. Mikor érted már meg? – Sophiel! Sophiel! – rázott meg valaki, mire felszisszentem. Bal karom ugyanis még mindig törötten simult az oldalamhoz, és most a belé nyilalló fájdalom ébresztett fel. Igaz, ezúttal nem bántam, hogy elmenekülhettem a rémálmomból, bár azt sem tudtam hirtelen, hogy hol vagyok. – Mi… mi-történt? – kérdeztem nehézkesen, mert még mindig alig tudtam nyelni. 61

– Rosszat álmodtál, gondolom, ezért felébresztettelek – suttogta Uriel, miközben összevont szemöldökkel tanulmányozta az arckifejezésemet. Fekete haja a tarkóján összefogva lógott alá a derekára, rozsdás kardja pedig a hátán átvetve pihent. – Indulnunk kell, lassan pirkadni kezd! – mutatott a háta mögé, majd mutatóujjával csendre intett. A barlangot lezáró lángnyelvek mérséklődtek, s itt-ott szinte már csak parázslott a tűz, ám az éjszaka kívül tolongó rémes népség nyomtalanul eltűnt. Diril és Christopher mély álomba merülve, a fal túlsó oldalán aludt. Ariel felsegített a földről, majd mindhárman átugrottunk a parázson, és nekiiramodtunk a ködös Niflheimnek. Fogalmam sem volt, merre rohanunk, de bíztam Arielben és Urielben. Mindketten tapasztalt katonák, és roppant erős angyalok voltak. Nem értettünk ugyan a fekete mágiához, de mindhárman úgy véltük, kellő gyorsasággal talán még az éj leszállta előtt elérhetjük a Szent Kőris körül elterülő erdőt, és onnan pillanatok alatt visszatérhetünk Midgardba, az emberek világágba. Egyikünk sem gondolt arra, hogy újra fogságba eshetünk, ezért minden erőnket beleadva, lélekszakadva futottunk a ködös, jeges pusztaságban, és megnyugodva láttuk, amint egyre kisebbé válik mögöttünk az éjszakára biztonságot adó barlang fölé tornyosuló, baljós hegytömeg. Diril és Christopher órákkal később ébredtek csak fel. – Te, ezek eltűntek! – rázta meg nővére vállát a kisfiú, ám Drillnek arcizma sem rezdült, sőt felnevetett. – Várható volt, hogy amint tehetik, kereket oldanak a kis szemfülesek. – És ezt csak így mondod? – Miért, hogy kéne mondanom? – Meglepetten. Idegesen. Mégis, hogy állunk így Arshamon elé? – Édesem, ha feltűnt volna, nem vagyok egy idegbeteg 62

alkat – nyújtózott ki a boszorkány, majd felkelt, és lerázta köpenyéről a rátapadt port. – Nyugodj meg, gondoskodtam arról, hogy véletlenül se jussanak ki Niflheimből. Sőt, ha minden igaz, egyenesen Muspelheimbe szaladnak. Christopher azonban nem örült a híreknek. – Most meg mi bajod van? – kócolta össze Diril játékosan öccse szőke, göndör haját. – Miért nem mondtad ezt el nekem? – Társaságunk volt, ha nem tűnt volna fel. – Jó, ez igaz, erre nem gondoltam – porolta le fekete ruháját a fiú is, majd a nővérére nézett. – Mégis, hogy gondoskodtál arról, hogy ne jussanak ki? Hemzsegnek itt a halottak, minket is kis híján szétmarcangoltak. – Ó, ne tévesszen meg a látszat! – búgta Diril a gyermek fülébe. – Niflheim uralkodónője, Hél régi jó barátnőm. Mindent előre egyeztettem vele. Christopher nem hitt a fülének. – Hisz ő halott! Mióta állsz kapcsolatban a holtakkal? – Hogy mióta? – kérdezett vissza a szépséges, fekete hajú boszorkány, és ujja köré csavarta egyik fénylő hajtincsét. – Az első neki ajánlott emberáldozatom óta… emlékszel arra a lányra, akit anyánk tiltakozása ellenére áldoztam fel a pincesoron? Christopher bólintott, ám Zahra királynő nevének hallatán szemmel látható szomorúság suhant végig kerek gyermekarcán. – Hélnek ajánlottam fel a lelkét, így jött létre az alkunk. Ő minden egyes alattvalóval gazdagabb lett, én pedig minden mágiával szebb és fiatalabb. Mindenki jól járt. A fiú azonban hallgatott. Gondolatai elkalandoztak, lelki szemei előtt képek villantak fel édesanyjáról. Különös módon minden vízió ugyanolyan volt. Anyja, mintha csak élne, egy kőből készült kereveten ült, és két kezét tiltakozón emelte fia felé, mintha csak figyelmeztetni szerette volna valamire. – Anyánk tudta, hogy alkut kötöttél Héllel? – kérdezte 63

halkan. – Nem. Nem árultam el neki. Haragudott volna. – Mit kért cserébe, hogy idelent a segítségünkre legyen? – A lelkemet… és a tiédet – kacagott fel a fekete szépség, majd Christopherre kacsintott –, de ne aggódj, kisöcsém, csak blöfföltem, hiszen halhatatlanok vagyunk. – Ebben azért ne legyél biztos! – fagyasztotta le a fiú Diril arcáról az önelégült mosolyt. – Miért is ne? – Elijah a Szent Kőris előtti összecsapás során valami olyasmit mondott nekem, hogy „fogadd anyád szívélyes üdvözletét!”, és egy különös tőrrel hadonászott felém, amikor eltűntem előle. Ha azt láttam, amire gondolok… – Felejtsd el, és ki ne ejtsd itt a szádon azt a szót! – förmedt rá a boszorkány. – Itt a falnak is füle van – fogta suttogóra. Aztán elgondolkodva a barlangnak dőlt, és fél lábával megtámaszkodott a sziklán. – Elijah borzasztó elszánt. Ha látta, hol van az Átjáró, utánunk jön. Ha nála van az, amiről beszéltél, komoly veszélyben vagyunk. Minél előbb Nastrodba kell érnünk! – Gondolod, hogy utánunk jön a Pokolba? – vonta fel aggodalmasan szőke szemöldökét a kisfiú. – Nem utánunk, te szerencsétlen, hanem a lány után! – emelte égnek a szemét a boszorkány. – Elijah rettenthetetlen, és rajong a szöszi kis szajháért. Nem lepne meg, ha már idelent lenne. – Mi lesz, ha megtalálja és kiszabadítja őket? – Erre vajmi kevés az esély. Hél bűbájt alkalmazott a kedvemért, és az éjszaka folyamán megfordította a hegyet, amely menedéket jelentett nekünk. Így Sophielék épp az ellenkező irányban haladnak, mint tervezték, egyenesen Muspelheim felé. Ha elég gyorsak, már ma délután odaérnek, ahol már várja őket Surtr, a tűzóriás. – Rá fognak jönni, hogy rossz felé mennek. 64

– Ez esetben Hél újra átrendezi alattuk a térképet. – És az a sok rothadó tetem? Bekebelezik őket, amíg játszadozol velük, aztán mehetünk üres kézzel Arshamon elé. – Nyugi, kisöcsém – rugaszkodott el a szikláktól Diril, majd a fiú háta mögé mutatott. – Inkább ismerd meg a barátnőmet, Niflheim uralkodónőjét! Christopher megfordult, és bár a Mágus sokat látott életében, a látvány, ami a szeme elé tárult, valósággal megbénította. Hél állt ugyanis előtte, teljes életnagyságban. Magas, vékony nő volt, akinek a csuklyája alatt félig egy bájos, szépséges, fiatal női arc rejtőzött, míg arcának másik fele egy rothadó, bűzös, ragacsos koponya volt. Felsőteste szintén egy csinos huszonéves lányé volt, míg deréktól lefelé aszott, csontos múmialábak kandikáltak ki a köpenye alól. A látvány annyira elborzasztotta, hogy megszólalni sem tudott, helyette Hél vette át a kezdeményezést. – Hogy aludtatok? Minden rendben volt a műsorral? – kérdezte kíváncsian. Christopher a nő szemüregén keresztül belelátott a koponyájába, ahol lisztkukacok ezrei hemzsegtek. Felfordult a gyomra, és öklendezni kezdett. – Mi baja van az öcsédnek? – nézett rá összeráncolt homlokkal a halott uralkodónő. – Tán valami rosszat evett? – Úgy is mondhatjuk – sóhajtott megvetően Diril. – Mindig is gyenge fizikumú volt, de most ebbe a gyermektestbe szorulva még nyápicabb lett. Christopher gyilkos gyűlölettel meredt a két nőre, mire azok gúnyosan felkacagtak. – Azért a pillantása hasonlít a tiédre! – nevetett Hél hús nélküli koponya arcával, és a kisfiú érezte, hogy képtelen a csontos állkapocs feketéllő lyukaiba nézni. Kopasz csontoktól fehérlő lábujjaira vetette hát a pillantását, és úgy kérdezte nővére sötét barátnőjét. – Milyen műsorról beszélsz? Hél újra felkacagott, s a belőle áradó oszlás szaga 65

vastagon beterítette a boszorkányokat. – A holtak támadásáról, kisfiam – válaszolta kissé kioktatóan. – Azóta figyelünk benneteket, hogy a Holtak Birodalmába léptetek, ám, hogy kissé jobb tempóra bírjunk titeket, egy kis cselhez folyamodtunk a nővéreddel, és rátok ijesztettünk az itt raboskodó lelkekkel. – Mit mondjak, nagyon hihető volt – nézett sötéten a fiú a testvérére. – Annak kellett lennie. – Beavathattatok volna. – Akkor nem lett volna olyan izgalmas – legyintett Diril, majd Hél felé fordult. – Jó irányban haladnak? A nő fejének jobb oldala elmosolyodott, ám a baloldaltól csupán egy fogatlan hörgésre telt. – Hogyne. Nemsokára Muspelheimbe érnek, ahogy kérted. És van még valami, aminek szerintem örülni fogsz. – Éspedig? – nézett rá a boszorkány kedvesen. – Négy újabb angyal érkezett Niflheimbe. Látnod kellene, milyen szépségesek. Meglett férfiak. Csupa izom, csupa erő, magas, daliás katonák. Diril Christopherre nézett, és bólintott. – Remek! Már vártuk őket! Kérlek, Hél, biztosíts nekik szabad utat Niflheimen át, hogy minél hamarabb odaérjenek. Küldj futárokat Arshamonnak a hírekkel, hogy tudjon róluk, mikor érkeznek. – Úgy lesz! – bólintott Hél, majd kopasz csípőcsontját kibillentve megfordult, és a talpa alatt jajveszékelő holtak fején lépkedve lassan tovább bicegett.

66

IV. FEJEZET Nastrod városában

Elijah tiszta erőből futott. Talpa alatt csak úgy recsegettropogott a fehér murva, amely a nornák földjéről a buja erdő felé vezette. Fekete, szűk, csuklyás ingében és bőrnadrágjában úgy nézett ki, mint egy legyőzhetetlen, pokoli harcos, aki lobogó fekete hajával a végzete felé rohan. Csak egy dolog nem stimmelt. Elijah arca olyan időtlenül szép volt, hogy az mérföldekről is szemet szúrt volna bárkinek. Ez neki is eszébe jutott, ezért hirtelen megállt, benyúlt a sűrű aljnövényzet közé, és felmarkolt egy adag esőáztatta földet. Óvatosan a kézfejére kent belőle egy keveset, és várakozva nézte, vajon összemarja-e a sár, ám miután nem történt semmi, összedörzsölte a tenyere közt, majd az arcát is bemocskolta vele. Nem nagyon, csak, hogy ne legyen oly nyilvánvaló a hovatartozása. Az alkarjára és a nyakára is kent belőle egy keveset, majd dolga végeztével tovább rohant. Biztos volt benne, hogy saját tempójával hamar beéri Sophielt, és ostora segítségével – ami aggasztóan jól működött odalent –, gyorsan kiszabadítja a lányt. Az erdő nyugodt volt, viszonylag csendes, és a bűz is elviselhető volt. A Sötét Angyal szélsebesen haladt az útelágazás felé, és egyre azon törte a fejét, hogy rá kellett volna bírnia Gabrielt a hazatérésre. Magának sem vallotta volna be, de sajnálta tiszta lelkű társát, mert biztos volt benne, hogy ő lesz az, aki odavész. Nem szabad erre gondolnom! Minden rendben lesz! – nyugtatta meg a lelkiismeretét, és még gyorsabbra vette az iramot. Sápadt arca kivörösödött a megfeszített tempótól. A fák elmosódva suhantak el mellette, amint átszelte a köztük kanyargó keskeny ösvényt. Végre feltűnt a kereszteződés, 67

amely előtt ismerős alakok szobroztak. – Bardo! – kiáltott futtában barátja felé, mire a magas izomkolosszus meglóbálta izzó buzogányát, és baljával vidáman Elijah felé intett. – Ha tudtam volna, hogy itt ilyen kibírhatatlan bűz van, hoztam volna egy-egy kannával a legjobb boromból, hogy azzal tompítsuk a kínszenvedéseinket! – harsogta nevetve. – Mi ez a borzalmas disznószag? Valami mocsár van errefelé? – Nem tudom, Testvér, de légy erős, lesz ennél rosszabb is! Azzal a többiek felé bólintott. – Ramodiel, Lamachael! Köszönöm, hogy eljöttetek! Elkél a segítségetek! A fiatalabb, sötétbarna, rövid hajú, kölyökképű angyal kissé meghajolt. – Kérlek, nekem öröm, hogy követhetlek, és a segítségedre lehetek! Lamachael is kezet nyújtott Elijahnak: – Számíthatsz ránk! Veled tartunk akár a végsőkig! Elijah a helyzet komolysága ellenére felnevetett. – Azért nem ilyen drámai a helyzet! Elvégezzük a feladatunkat, és eltűnünk innen. Egyikünk sem fog itt ragadni, rendben? Magam kezeskedem mindannyiatokért! – Hallottuk, mi történt Nanaellel és Jezalellel – nézett az Erő Angyala gondterhelten Elijah sötétkék szemébe. – Ezek szerint lassan leáldozni látszik a csillagunk. – Értelmetlenül öldököltek, és a vesztükbe rohantak – zárta rövidre a beszélgetést a Sötét Angyal, és maga is meglepődött, hogy társai elől elhallgatta az igazságot, miszerint Gabriel ölte meg a Fájdalom és a Megtévesztés Angyalát. – Mennyit mondott el nektek Bardo? – kérdezte hát őket. A fiatal Ramodiel elmosolyodott. – Hogy a szerelmedért kell harcba szállnunk, akit nemsokára feláldoznak valami ocsmány, fekete szertartás 68

keretében. – És, hogy mennyire fontos neked Sophiel – tette hozzá Lamachael. Elijah megdöbbenve nézett szőke, szakállas barátjára. – Most mi van? Mégis, mit kellett volna mondanom nekik? Ez az igazság, nem? A Sötét Angyal megvonta a vállát. – De, végül is igaz. És nektek ez így rendben van? – nézett a barátai felé. – Van kérdésetek? – Nincs – felelte Ramodiel. – Bardo mindent elmondott. Amúgy is rossz szemmel néztük már, hogy Sahranfer megszegte az Égi Törvényeket, és elvette a lánytól a Kristályát. – Nem számít nektek, amit Sophielről mondott a Mágus? – nézett rájuk szúrós szemmel Elijah. – Nekem nem – rázta meg a fejét a fiatal angyal. – Te vagy a vezérünk! – hajtott fejet a fekete hajú Lamachael. Mandulavágású szeméből bizalom sugárzott. – Ha hiszel neki, és a társadnak tekinted őt, nem számít, mit tett, mindent el fogunk azért követni, hogy kiszabadítsuk innen. A Sötét Angyal csodálkozva nézett a szőke vezérre, majd barátian megölelte, és vállon veregette. – Nem tudom, mit mondtál nekik, de elégedett vagyok! Most azonban itt az idő, hogy nekivágjunk Niflheim ködös földjének, mielőtt ránk esteledik! – Mióta zavar téged az éjszaka és a sötétség? – dörmögte Bardo, miközben mind a négyen nekilódultak, és Hél birodalma felé vették az irányt. – Azóta, hogy átléptünk azon az ajtón – mutatott az időközben tovatűnő kapu felé, majd könnyedén letekerte az ostorát az övéről, ami azon nyomban nagy lángokkal égni kezdett. – Máris láttál valamit? – kiáltott felé Lamachael futtában, ám maga is előhúzta súlyos, vörösen izzó kardját, miközben 69

talpai falták a mérföldeket. – Még semmit, de már érzem őket! – ordított hátra a Sötét Angyal, mire Bardo buzogánya is égni kezdett, Ramodiel pedig, mint az Asztrális Utazások Angyala, áttetsző alakot öltött, így másodmagával követte társait a félhomályban. Niflheim uralkodónője, Hél mindezt ódon kastélya, az Eljudnir legmagasabb tornyából figyelte. Csontos lábát maga alá húzva, egy íves kőkorlát szélén üldögélt, s jobb karját a mellette lévő vízköpő sárkány fején pihentette. Állkapcsát összeszorította izgalmában, úgy figyelte a birodalmában zajló eseményeket. Évezredek óta nem történt semmi, ami felcsigázta volna az érdeklődését, így türelmetlenül várta, hogy a látóterébe kerüljenek a harcos angyalok. Bár megígérte Dirilnek, hogy ellenségei szabadon átkelhetnek birodalmán, nem akarta, hogy ilyen rohamtempóban haladjanak át országán, ezért úgy döntött, egy kicsit megnehezíti a dolgukat. Egyetlen intésére szürke, baljós kinézetű hófelhők takarták be a ködös, nyirkos és meglehetősen rideg fennsíkot, majd a következő pillanatban megindult a havazás. Nem kövér, könnyű hópelyhek szállingóztak alá, sokkal inkább sűrű, átláthatatlan, apró szemű hó, majd durva jeges eső szakadt az alant futó katonák nyakába, ám azok nem törődtek a szélsőséges időjárással. – Ez igen! Még csak meg sem torpantak – nyalta meg izgatottan szürke ajkát, és ép szemét mereszteni kezdte, hogy ki tudja venni, hogy viselik az angyalok a viszontagságokat. Látta, amint Elijah, Bardo, Lamachael és Ramodiel egyenletes tempóban fut az egyre mélyebb hóban. A jeges hideg vörösre marta védtelen arcukat, szép vonásaikat dér lepte be. Ajkuk kisebesedett és felrepedt, hosszú hajuk jéggé fagyott a hátukon, de csak azért sem álltak meg. Az Alvilág uralkodónőjének egyre jobban tetszettek az 70

angyalok, ezért úgy döntött, eléjük megy, hogy közelről is szemügyre vegye őket, hisz ki tudja, mikor adatik még egy ilyen alkalom. Hogy útja biztosítva legyen, elhatározta, először alaposan lefárasztja őket, ezért szellemeket, rothadó hullákat és aszott csontvázakat parancsolt ki a föld alól, hogy a kietlen síkságon haladó angyalokra támadjanak. Elijah azonban résen volt, és lángoló, nyolcágú ostora már azelőtt porrá égetett mindenkit, hogy elérték volna a többieket, és még csak meg sem állt. Eszelősen rohant célja felé, miközben csizmás talpa alatt recsegve-ropogva törtek szét a tengerként hullámzó csontvázak. Mögötte futott Bardo, aki időnként elhajította lángoló buzogányát, amely nagy ívű kört leírva ezerszám zúzta porrá a feléjük közeledő tetemeket. Lamachael hátulról védte a maroknyi csapatot, Ramodielre pedig a szellemlények jutottak, akiket a tenyeréből kicsapó, szikrázó fénynyalábokkal semmisített meg. – Mindenki jól van? – ordított hátra Elijah. – Igen! – kiabált vissza a fiatal angyal, bár maga is meglepetten érezte, hogy alig mozog az állkapcsa, annyira összefagyott az arca. – Miért támadnak ránk a holtak? – harsogta túl a szelet Bardo. – Miért nem képesek a föld alatt maradni? Elijah elmosolyodott barátja csípős megjegyzésén, de tovább futott, és úgy válaszolt. – Támadásra szólították fel őket. Nem láttad, milyen üres tekintettel rontottak ránk? – Nézte a fene a tekintetüket – mormogott Bardo, és megszaporázta lépteit, hogy utolérje vezérét. A jégeső lassacskán mérséklődött, és békés téli havazássá szelídült. Kövér hópelyhek szállingóztak a sötét égbolton, ám a hó olyan mennyiségben hullott alá, hogy apránként vastag paplanná rendeződött a csontokkal borított pusztaságban. Egyre világosabb és hidegebb lett. A támadók tömege lassan visszahúzódott, s csak a tompa, ütemes hóropogás 71

emlékeztette a nagy ütemben rohanó harcosokat arra, hogy már órák óta futnak az Alvilág birodalmának hófödte síkságán. Jócskán elhagyták a magas, kopár hegyet, amely tetején a pókháló-lepte, baljós hangulatú kastély állt. Szúrós vaskapuja ezúttal tárva-nyitva volt, s a lefelé kanyargó ösvényen látható keskeny lábnyomok tanulsága szerint valaki nem sokkal korábban távozott Eljudnirból. Hél volt az, aki úgy döntött, az angyalok elé siet, még mielőtt átlépnének Muspelheimbe. A kapuban várakozott, amely átjáró volt a Köd és a Tűz birodalma között. Hosszú, fekete köpenyt viselt, amely eltakarta csonttá aszott lábát, ám ép, hús-vér embernek tűnő karját szabadon hagyta. Fél arcát, amely rothadó koponyaként festett, gondosan eltakarta csuklyájával, és ügyelt arra, hogy a hófelhőkről visszatükröződő, tompa fény kizárólag arcának szép oldalát láttassa az idegenekkel. A következő pillanatban a horizonton feltűnt az angyalok sziluettje, és Hél elcsodálkozott, mennyi erő és elszántság van a négy férfiban, akik mindent kockáztattak azért, hogy megmentsék társaikat. Hél képes volt arra, hogy belelásson Diril emlékeibe, és elvarázsolta Elijah Sophiel iránt érzett szerelme. Segített ugyan a boszorkánynak, hiszen egyezséget kötöttek, de titkon a harcos angyalok pártján állt, és úgy döntött, mindent elkövet majd, hogy végül szerencsével járjanak. A csizmák dübörgése egyre hangosabbá vált, majd kisvártatva feltűnt a négy férfi. Az Alvilág uralkodónője ép szemét tágra nyitva, áhítattal figyelte az angyalokat. Közelebbről még szebbek voltak, mint amit valaha is látott. Elijah futott legelöl, így ő ért elsőként a hatalmas, jégvirágoktól ragyogó fekete kőkapuhoz és az alatta ácsorgó köpenyes nőhöz. – Hölgyem! – hajtott fejet udvariasan, majd fújtatva a mellkasára tette a kezét. – Elijah vagyok, ezek pedig a 72

társaim: Bardo, Ramodiel és Lamachael. – Hél vagyok – válaszolta a nő, és az angyalok felé biccentett. Vonzó külsejük valósággal letaglózta a halott királynőt, a Sötét Angyal udvariasságától pedig még jéggé fagyott szíve is olvadozni kezdett. – Niflheim uralkodója – tette hozzá, és fürkészve nézett Elijahra. – Sajnálom, hogy porrá zúztuk az utunkat keresztező… khmm… lényeket – pillantott a nő ép arcába a Sötét Angyal. – Nem állt szándékunkban elpusztítani őket, de ránk rontottak, így nem volt más választásunk! Hél megdöbbent Elijah őszinteségén, és könnyedén megrázta a fejét. – Ugyan, kérlek, itt mindenki halott. Nem lehet őket elpusztítani… Elijah elmosolyodott, amitől kivillantak hófehér fogai, és borostás arcán megjelentek azok a kisfiús gödröcskék, amik még szebbé tették amúgy is oly vonzó vonásait. A királynő magáról megfeledkezve bámulta a férfit. – Nos, ez esetben nem okoztunk neked kellemetlenséget. Valamiért mégis megtiszteltél bennünket a jelenléteddel. Hélnek egyre jobban tetszett a Sötét Angyal, és a mögötte türelmesen ácsorgó, daliás katonák. – Segíteni szeretnék nektek – kezdett bele, és arra gondolt, hogy létezése során először tesz valakivel jót idelent. – Tudod, hogy kik vagyunk? – lépett közelebb Bardo, és jeges, szőke tincsei mögött barátságosan elmosolyodott. Széles, északias arcformája volt, szeméből csak úgy áradt a magabiztosság. Hél boldogan legeltette a szemét izmos alakján, és a baljában tartott, tüzes buzogányán. – Csak rátok kell nézni – búgta halkan, és igyekezett ép arcát fordítani az angyalok felé. – Még sosem láttam hozzátok hasonlót idelent. – Miért akarsz segíteni? – lépett hozzá közelebb Elijah, és Hél úgy érezte, mintha simogatná a férfi mély baritonja. 73

– Magam sem tudom – vonta meg a vállát. – De szeretném, ha túlélnétek ezt a kalandot, és sikerülne kiszabadítanotok a lányt. A Sötét Angyal az utolsó szó hallatán felkapta a fejét. – Tudod, hogy merre van Sophiel? – Igen. Két angyallal és a boszorkányokkal érkezett Niflheimbe tegnap éjjel, mára azonban már Muspelheimben vannak, Diril ugyanis azt kérte, irányítsam oda őket. – Miért segítettél neki? – Tartoztam. – Hogyan bízhatnánk meg benned, ha összejátszol a boszorkánnyal? – nézett rá gyanakodva Elijah. – Nem kell bíznotok bennem – felelte Hél –, de idelent nem tehettek mást. Itt nemigen találtok más segítőt. – Igaza lehet – dörmögte Bardo. – Rendben! – bólintott Elijah. – Hallgatlak! Azzal övére tekerte lassan kihunyó ostorát, mire társai követték a példáját, és eltették a fegyvereiket. – Odaát, a kapu túloldalán található Muspelheim, a Tűz Birodalma. Még nem sejtitek, de amint átléptek Surtr földjére, a fegyvereitek ereje elszáll, hiszen a Pokol tüzéből születtek. Védtelenek lesztek, s így könnyedén legyőzhetők. A tűz titeket is elemészt, hiába vagytok angyalok. A harcosok összenéztek. – De – folytatta Hél –, nem kell ennek feltétlenül így történnie. Van egy másik út, amelyen át eljuthattok Nastrodba. – Ha Sophielék Muspelheimben vannak, miért mennénk Nastrodba? Fegyverek nélkül is elboldogulhatunk egy ideig, ha pedig visszaértünk ide, újra működni fognak – gondolkodott hangosan a Sötét Angyal. – Nem tudjátok beérni őket, túl messze járnak már – mondta a halott királynő –, Surtr pedig nem hagyná, hogy szabadon áthaladjatok az országán. Foglyul ejtene benneteket. Most talán azt hiszed, fel tudjátok venni a 74

harcot, bármivel is találkozzatok, de Muspelheim tűzkatonái kivégeznének benneteket, vagy ami még rosszabb, örökre idelent tartanának titeket. – Ki ez a Surtr egyáltalán? És miért nem működnek odaát a fegyvereink? – kérdezte Bardo, miközben a súlyos kőkapuhoz lépett, és a messzeségbe kémlelt. – Mitől olyan erősek azok a tűzkatonák? – Surtr óriás – magyarázta Hél türelmesen. – Egy tűzóriás. A Tűz Birodalmának uralkodója. Halott, így nem tudjátok elpusztítani, ahogy a harcosait sem. Tűzfarkasok vigyázzák a kapu túloldalát, és amerre a szem ellát, katonák őrzik a máglyáit. Lehetetlenség mindezen átjutni, legalábbis halandó testben. A vesztetekbe rohantok, ha azt az utat választjátok! – Azt állítottad, Sophielék Muspelheimbe mentek – sóhajtott fel Elijah, mintha csak tudta volna, hogy nem fog tetszeni neki, amit hallani fog. – Ők hogy jutnak át rajta? – Surtr nyilvánvalóan áldozatot követel majd tőlük, és cserében szabad átjárást engedélyez. Ő a Tűz Ura, megvan hozzá a hatalma, hogy egérutat adjon nekik, miután megkapta, amit akart. – Áldozatot? – Pontosan – bólintott Hél. – Egyikőjüket felajánlják majd neki a boszorkányok. – „Hamarosan egy tiszta lélek áldozatul esik a Sötétségnek…” – suttogta magában Elijah. – Mi van? – nézett rá Bardo gondterhelten. – Te meg miről beszélsz? – A nornák előre tudták, hogy ez fog történni. – A Sorsfonók? – Azok. Bardo felsóhajtott. – Talán azért mondták, hogy félrevezessenek. – Nem hinném. Elijah idegesen túrt bele fekete hajába. Szíve szerint azon 75

nyomban átlépett volna a tiltott kapun, de gondolnia kellett az emberei biztonságára, és tudta, hogy bármennyire is lassít a tempójukon, meg kell hallgatnia a csuklyás nőt. Érezte, hogy valóban segíteni akar nekik, és hogy ez akár visszafelé jövet még a hasznukra válhat. – Nem tehettek már semmit – suttogta Hél, és sötét pillantását a távolba meresztette. Mérföldekre ellátott, és tudta, hogy az angyaloknak esélyük sincs arra, hogy utolérjék menekülő társaikat. – Egyenesen Surtr máglyái közé rohannak. – Te látod őket? – villant fel a Sötét Angyal szeme. – Igen – nézett rá Hél, és kissé hátrébb húzódott. Nem akarta, hogy Elijah meglássa arcának rothadt, koponyává aszott felét. – Hárman vannak. Egy vörös hajú férfi, a lány és egy magas, fekete hajú, komor harcos. – Diril Arshamon elé viszi őket. Surtr nem nyúlhat hozzájuk. – Ó – legyintett Hél, épnek látszó kezével –, Surtr önfejű. A saját birodalmában régóta ő dönt mindenről, így Diril kénytelen lesz eleget tenni a kívánságának, ha el akar jutni Nastrodig. Sajnálom, de ez az igazság. – Ez lehetetlen – dacolt Elijah, de Hél megrázta a fejét. – Az egyetlen, amit tehettek, hogy egy rövidebb, titkos úton eléjük kerültök Nastrodban. Ott kiszabadítjátok azokat, akik túlélik Muspelheimet, majd ugyanezen az úton visszatértek ide, mielőtt Arshamon lidércei lecsapnának rátok. De sietnetek kell, mert ha túl sokat időztök idelent, az Idő Rabságába kerültök. – Nem értelek – Elijah összeráncolta vastag szemöldökét. Jéggé fagyott, fényes, fekete haja időközben olvadozni kezdett, s ettől csak még jobban csillogott, amint a tarkójára tapadt. A bőrére kent sarat lemosta róla az eső, és Hél nem győzött gyönyörködni férfias vonásaiban, s szépséges arcában. – Idelent másképp megy az idő, mint odafent – 76

magyarázta az uralkodónő. – Ami itt egy-egy napnak tűnik, az odafent több földi évnek felel meg. Ha túl sokat időztök itt, az Idő Rabságába kerültök: ez azt jelenti, egy emberöltőnyi időtök van arra, hogy elmenjetek innen, ha sikerült a tervetek, ha nem. Amennyiben ennyi idő alatt sem végeztek, az ajtó nem tárul ki többé előttetek. Bár amúgy sem. – Valahogy mégiscsak bejöttünk! – vágott közbe Bardo. – Kedvesem – mosolyodott rá Hél –, a Pokol kapuja mindenki előtt tárva van, de… – Ki nemigen enged innen – tette hozzá hűvösen Elijah. – Pontosan. Innen nincs kiút. – Hát, ez pompás! – szólalt meg a korábban csendben várakozó Ramodiel. – Akkor ennyi volt. Hiába jöttünk le, mindannyian itt rekedünk? – Az nem létezik – lépett közelebb Lamachael is. – Kell, hogy legyen valami megoldás. – Ami azt illeti, van is –, nyúlt Hél a köpenyébe, és egy csokor fagyöngyöt nyújtott Elijah felé. A növény egy fekete rongyba volt csavarva, csak halvány bogyóiból látszott, miről is van szó. – Mit csináljak ezzel? – kérdezte Elijah, de elfogadta a növényt. – Démonűzésre használják az emberek, igaz? – Valóban. Ám amennyiben a Szent Kőris tövében elégeted, a füstje megmutatja az utat kifelé. Ez az egyetlen esélyetek arra, hogy kijussatok innét. Másképp sosem találjátok meg a kaput. Élve nem távozott még innen soha, senki. – Ó, Hála Istennek – sóhajtott fel megkönnyebbülten Ramodiel. – Nem bírom ezt a helyet. – Ezzel nem vagy egyedül – suttogta Lamachael. – De miért adod ezt nekünk? – nézett Hél fekete szemébe a Sötét Angyal. – Miért bízzunk benned? – Nincs más választásotok. – Rendben. És az út? Merre találjuk a titkos átjárót? 77

– Eljudnir kertjében. – Eljudnir? – kérdezte Bardo. – Az otthonom – mutatott Hél a mögötte magasodó fekete, sziklákkal csipkézett hegyre, amely kísértetiesen tört az ég felé. A tetején omladozó, öreg vár állt, sötét ablakai vészjóslóan néztek az angyalokra. – A ti nyelveteken ez a szó annyit tesz, mint nyomor. – Ez igazán biztatóan hangzik – kacsintott a többiekre a szőke angyal. – Nos, ezek szerint, ha tényleg nincs más választásunk – tárta szét a karjait Elijah –, vezess, kérlek, az otthonodba minket! – Ezer örömmel – derült fel Hél, mire a kis csapat libasorban elindult a királynő mögött Eljudnir várába. A halott királynő ment legelöl, ám mivel ő lassan és meglehetősen nehézkesen járt, a harcosok kénytelenek voltak követni a tempóját. A hideg közben mérséklődött, s a hó is olvadni kezdett. Mire elérték a hegy aljában sötétlő erdőt, a fekete fák tövében sűrűn gomolygó ködre lettek figyelmesek. Egy lovas kocsit pillantottak meg, amelyet hat hollófekete ló húzott. Mint odalent mindenki, a lovak is holtak voltak. Sötét szőrük megkopott, húsuk több helyütt lemállott, s fehér csontjaik szinte világítottak a sötétben. A bakon különös, vékony, rongyokba öltözött, múmiaszerű lény ült egy kerek kalappal a fején, ám ettől nemhogy emberien, hanem még hátborzongatóbban festett. Amikor meglátta az érkezőket, biccentett az angyaloknak. – Ganglati! – szólította meg Hél, mire a kocsis mintha megmozdult volna. – Ők a vendégeink! Velünk jönnek Eljudnirba! A szolga lassan, mint aki álmából ébred, megemelte az egyik lábát, aztán a másikat. Úgy tűnt, le akar kászálódni a bakról, ám olyannyira lassan mozgott, mint aki alszik. – Ez viccel velünk? – kérdezte Ramodiel csodálkozva. – Ne fáradj, magunk is be tudunk szállni! – szólt rá Hél, 78

mire a kalapos ember megmerevedett. Koponyává aszott fejét úrnője felé fordította, és reszelős hangján így szólt. – Segíteni szerettem volna. – Tudom, Ganglati. Semmi baj! Az urak sietnek! Azzal az angyalok felé fordult. – Ganglati csak ilyen lassan tud mozogni, ne nehezteljetek rá! Kérlek, szálljatok be, a lovak hamar a hegytetőre visznek minket, meghajtom őket. A harcosok beszálltak a fekete kocsiba, amelynek ablakait a már jól megszokott koromszínű, súlyos és sok helyen lyukas függönyök takarták. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Bardo a többiekhez fordult. – Nekem nagyon gyanúsak ezek ketten. Miért nem folytatjuk inkább az eredeti terv szerint az utat? – Valóban elég kísérteties ez a hely. Le kéne lépnünk – tette hozzá Lamachael, és összeszorította a fogát, majd mandulavágású szemével Elijahra hunyorgott. – Rosszat sejtek, Testvér. A kocsi közben nagyot zökkenve megindult, és az angyalok legnagyobb meglepetésére meglehetősen gyorsan haladt a kopár hegyi úton, egyre csak felfelé. – Nekem viszont azt súgja valami, hogy jobb, ha kikerüljük Surtr katonáit – mondta elgondolkodva Elijah, és kinézett a poros ablakon. Világos borostája jócskán kiserkent, szemét sötét karikák árnyékolták, ám vastag ajkát lassan mosolyra húzta. – Különben is, mit vagytok úgy oda? Most hívtak meg minket vendégségbe! Erre aztán mindnyájan harsogva felröhögtek. – Azt azért észrevetted, hogy a nő csontváz lábakon jár? – nézett rá Bardo kíváncsian, mire Ramodiel és Lamachael felszisszentek. – Hogyne vettem volna észre! Ahogy azt is, hogy lerohadt a fél arca – nézett rá a legnagyobb lelki nyugalommal Elijah. – Én már semmin sem lepődök meg idelent. – Na, várjatok csak! – vágott közbe a fiatal angyal, és 79

zaklatottan összeráncolta a homlokát. – Azt mondjátok, hogy a nő rohad? Az utolsó szót halkabbra fogta, de az arcán olyan rémület futott végig, hogy a többiek ismét hahotázni kezdtek. – Igen, azt, Ramodiel, de nem tudom, miért akadsz fenn ezen! – nézett rá Bardo. – Itt mindenki rohad, ha nem tűnt volna még fel, csak mi nem. – Jó, jó – nyugtatgatta magát a kócos hajú angyal. – Csak meglepődtem, rendben? Nem kell ennek ekkora feneket keríteni! Én épnek láttam a nőt! – Nos, ez esetben javaslom, hogy amíg itt vagyunk, ne nagyon ismerkedj meg közelebbről senkivel, mert aztán a végén balul sül el az élmény – bökte vállon Bardo, és heherészni kezdett, ám Ramodiel tekintetét látva visszafogta magát. – Jól van, na. Nem heccellek tovább, csak jó volt már egy kicsit kikapcsolni. Mindannyian elcsendesedtek, és kibámultak az ablakon. A táj időközben megváltozott. Sötét lombú fenyőerdőbe értek, amelyben hófehér szellemlények cikáztak, suttogásukat visszhangozták a fák. Aztán lassacskán minden vörösre váltott, és látták, amint az égbolt közepére lustán felkúszik a Hold, ám nem a megszokott gyöngyház színében tündöklött, hanem vérvörös fénnyel árasztotta el Niflheim birodalmát. – Nagyon kedves hely – zúgolódott magában Lamachael. – Remélem, nem csalnak a megérzéseid, Testvérem. Abban a pillanatban nagy zökkenéssel megállt a kocsi, és az angyalok kiszálltak. Elijah lesegítette a bakról a királynőt, aki megilletődve nyújtotta felé a kezét. Bőrének jeges érintésétől végigfutott a Sötét Angyal hátán a hideg, de arcizma sem rándult. Hél pedig annyira meglepődött, hogy egy pillanatra tátva maradt a szája. Még soha, senki nem volt ilyen kedves vele. Hosszú idő óta először, újra nőnek érezte magát. – Köszönöm – szólt Elijahnak, és ép kezével megigazította magán a köpenyét. – Innen gyalog folytatjuk tovább. Az 80

átjáró a belső kertben van, ezért át kell mennünk a váron. – Ám, legyen! – bólintottak az angyalok és némán követték Hélt. Csúszós, fekete macskaköves út vezetett a vár dupla szárnyú, résnyire nyitott ajtajáig, ahonnan egy rongyos főkötőbe bújt, szobalány-külsejű nő vánszorgott elő. – Úrnőm – pukedlizett lassan, mintha minden mozdulatát kimerevítették volna. – Segíthetek valamiben? – Köszönöm, nem. Elintézem magam! – intett felé Hél, majd mintegy magyarázatképpen a háta mögött lépkedőkhöz fordult. – Ő Ganglot, a cselédem. – Miért mozogtok ilyen nehézkesen? – futott ki Ramodiel száján, mire Lamachael és a többiek szúrósan pillantottak rá. – Nem, nem, semmi baj – emelte fel a kezét Hél. – Jogos, hogy tudni akarja. – Nem kell erről beszélned! – szólt közbe Elijah. – Így is hálásak vagyunk a segítségedért! – Szeretném elmondani neki. – Erre semmi szükség. – Halottak vagyunk, ifjú angyal, így megállás nélkül oszladozunk – lépett közelebb Ramodielhez a királynő. – Mégis, furcsamód úgy érezzük a fájdalmat, mintha élnénk. A húsunk lemállik rólunk minden nap, hogy aztán másnap újra kezdődjenek a szenvedéseink, és az örökkévalóságig kínozzanak minket. Ramodiel hátrálni kezdett. – Én nem… – Semmi gond! Nem tudhattad, ezért meséltem el. Idelent ilyen az élet. Fájdalmas, komor, folyton ismétlődő és végtelen – Hél szomorúan lehajtotta a fejét. – Soha ne akard megtudni, milyen. – Sajnálom – mondta Ramodiel, majd Hél legnagyobb megdöbbenésére a vállára tette a kezét. – Bárcsak segíthetnénk rajtatok! 81

A királynő szóhoz sem jutott, és vékony, rongyos köpenyébe burkolt teste mintha kissé megremegett volna. Nem válaszolt, csak a földet nézte, és néha különös, gurgulázó-sípoló hangot hallatott. Percekbe telt, mire az angyalok rájöttek, hogy Niflheim királynője elsírta magát előttük. Némán állták körül Hélt, de mindannyiukban volt annyi jó érzés, hogy ne törjék meg türelmetlenségükkel a pillanatot, amikor az uralkodónő – talán halála óta először –, hangot adott fájdalmának. Aztán egyszer csak megrázta magát, és határozottan elindult Ganglot felé, aki időközben szélesre tárta az ébenfa kapukat. – Gyertek utánam! Az angyalok összenéztek, és követték a nehézkesen mozgó királynőt. Ganglot mellett elhaladva igyekeztek minél rövidebben elidőzni a halott cselédlány arcán és toprongyos fekete ruháján, ám az szabadkozni kezdett. – Elnézést, Úrnőm, nem készültem semmivel, nem tudtam, hogy vendégeink lesznek! – Az urak továbbmennek! – válaszolta Hél halkan, ám hangjában mintha szomorúság bujkált volna. A hallba lépve az angyalok meglepődtek. Eljudnir vára ugyanis valaha impozáns lehetett. Sötétbarna, kazettás mennyezet, intarziás padló, fadíszítések és szakadozott fekete selyemtapéta borította a falakat. Az emeletre széles falépcső vezetett, a falakat megsötétedett portrék borították. Itt-ott gyertyák pislákoltak, amelyek fényét a törött ablaküvegeken beáradó vörös holdfény narancsszínűre festette. Balra egy nagy étkezőt láttak, ám az asztalt vastag por lepte be, jobbra pedig egy társalgószerű, kandallóval fűtött helyiség állt. – Nézzétek el nekem, hogy nem kínállak étellel benneteket, de talán már rájöttetek: Eljudnirban nincs mit enni, és nincs mit inni. A tányérunk neve: Éhínség, a 82

poharunk neve: Szomjúság. Szobával sem kínállak benneteket, hiszen az ágyunk neve: Betegség. Megtorpant, és Elijahra nézett: – Amint lehet, tűnjetek el innen! Az időtök egyre fogy. Ami idelent egy nap, fent több év. Nem akarom, hogy örökre itt ragadjatok! Azzal választ sem várva tovább csoszogott a belső udvar felé. Szavai hallatán az angyalok összenéztek, ám pillantásukba mintha hitetlenség vegyült volna. Lassan kiértek a vörös fényű éjszakába, és egy gazos, dzsungelszerű kertben találták magukat. A sötétben minden növény feketének tűnt, de az angyalok érezték, hogy a hatalmasra nőtt cserjék és kúszónövények élnek, és lélegeznek. – Ne érjetek semmihez! – szólt hátra sem nézve Hél, és egyikük sem akarta tudni, miért kérte ezt a királynő. Egy derékmagas, faragott kősárkányokkal díszített, széles szájú kúthoz sétált, majd megállt előtte, és az alant tátongó sötétségre mutatott. – Ez az átjáró! Elijah összevonta a szemöldökét, arccsontja megfeszült. – A kút? – Az. – Mi a biztosíték arra, hogy tényleg ez az átjáró? – Az égvilágon semmi – vonta meg a vállát Hél. – Csak a szavam, de másba idelent úgysem kapaszkodhattok. Bardo megcsóválta a fejét. – Ne vedd a szívedre, Úrnőm, de nem túl bizalomgerjesztő az ajánlatod. Hél szomorúan nézett a szőke angyal gyanakvó szemébe. – Surtr Birodalmán nem juttok át. Ezen kívül csak a Sötétség Birodalmán keresztül vezet az út, de azon még soha senki nem kelt át élve. Tudom, hogy nem tűnik biztonságosnak, de hinnetek kell, hogy az, különben itt rekedtek. 83

– Hát, én biztosan nem ugrok bele – rázta meg a fejét Ramodiel. – Ez csapda lesz, érzem. – Nekem sem tetszik az ötlet – csatlakozott Bardo. Elijah némán méregette az előttük tátongó sötétséget, majd lassan Hélhez lépett. Olyan magas volt, hogy a királynőnek fel kellett emelnie az arcát, hogy a férfi szemébe nézzen, ám abbéli félelmében, hogy hátracsúszik a csuklyája, a rongyos anyag széle felé nyúlt. Elijah azonban megfogta a kezét, mire az uralkodónő megmerevedett. – Mi van a Sötétség Birodalmában? – Káprázat és téboly. A Sötét Angyal nem válaszolt. – Miért olyan fontos ez most, Elijah? – vágott közbe Bardo. – Inkább azt döntsük el, hogy ugrunk vagy sem? – Ugrunk – jelentette ki elszántan Elijah, majd elengedte Hél kezét, aki révetegen bámulta a férfit. Azzal egy ugrással a kút peremén termett, és lecsavarta övéről a nyolcágú ostorát, amely azon nyomban nagy lánggal égni kezdett. – Várj! – kiáltott rá Bardo. – Legalább tegyünk egy próbát! – Milyen próbát? – Akármilyet. Mit tudod te, mi van odalent? – Ha szerencsém van, Nastrod – mosolyodott el Elijah, mire a királynő mellkasát különös melegség járta át. Kezével ócska ruhájával borított mellkasához nyúlt, ám maga sem értette, honnan ez a különös érzés. Eközben Bardo nagyot ütött az egyik hatalmas kősárkányra, mire az hatalmas robajjal a mélybe zuhant. Mindannyian fülelni kezdtek, ám a mélyből nem hallatszott a becsapódás, sőt, semmiféle hang. Mintha a szobor nem ért volna földet. – Ez valami varázslat? – mordult fel fenyegetően a szőke angyal, és kérdőn nézett a királynőre. – Olyasféle. – Azt mondtad, bízhatunk benned! – Bízhattok is. Ha beleugrotok a mélybe, néhány 84

másodperc múlva Nastrodban fogtok földet érni, méghozzá egy ugyanilyen kút előtt. Ha végeztetek, azon keresztül tudtok majd visszajutni ide. – Nekem ennyi elég – jelentette ki Elijah, és teste ugrásra lendült, ám Ramodiel utána kapott. – Engedd meg, hogy én menjek előre! – Te? – Tudod, hogy gondolom – nevette el magát a fiatal angyal. – Nem vagyok olyan bátor, mint te, de az asztráltestem sérthetetlen. Átküldöm, hogy ellenőrizze, mi van a sötétség mélyén. – Szerintem jó ötlet! – helyeselt Lamachael. – Hadd menjen – bólintott Bardo is. Elijah nagyot sóhajtott. – Nos, rendben. Indulj hát! Ramodiel arcán büszkeség suhant át, barna szemében elégedettség csillogott. A kúthoz sétált, majd a peremére ült, és maga alá húzta a lábát. Becsukta a szemét és ellazította az izmait. Úgy nézett ki, mint egy fiatal indián, aki a tűz előtt az istenei énekét hallgatja. Az angyalok jól tudták, mi következik, ám Hél csodálattal nézte az Asztrális Utazások Angyalát. Ramodiel homlokán ugyanis lassan megjelent egy ezüstszínű fénycsóva. Egyre kavargott, majd lassan eltávolodott a férfitől, és alakot öltött; úgy nézett ki, mint egy ezüst fonál, amelynek a végén arany szikrák pattogtak, majd lassan testet öltöttek. Az aranyfelhő néhány másodperc alatt felvette Ramodiel alakját, és épp úgy, mint a fiatal angyal, a kút peremére telepedett, miközben az ezüstszínű fonál még mindig az ott ülő angyal homlokához kapcsolódott. Ramodiel és az asztrálteste egymásra néztek, majd egymáshoz érintették a fejüket, mintha megosztanák a gondolataikat, majd az utóbbi felállt, búcsút intett, és szó nélkül a mélybe vetette magát. Hél tátott szájjal figyelt, de meg sem mert mukkanni, nehogy megzavarja a különös eseményeket. 85

Az aranyszínű angyal eközben sebesen zuhant lefelé, de nem félt, hiszen pontosan tudta, hogy teste fényből van, ily módon sérthetetlen. A menetszél hangosan süvített el mellette, ám nem érezte a hidegét. Aztán mérséklődni kezdett az esés sebessége, majd úgy érezte, lassan lebegni kezd, és akkor meglátta a fényt. Halovány, sápadt fény volt, de ahhoz kellőképpen világos, hogy Ramodiel tudja, Hél nem csapta be őket, hisz odaát valóban Nastrod városa van. A fény egyre erősödött, és a következő pillanatban az asztráltestű angyal már a másik kőkút peremén álldogált, épp úgy, ahogy a királynő ígérte. A távolban szürke falú, baljós hangulatú város sziluettje látszódott, amely mögül fenyegetően tört az ég felé Arshamon palotája. A kút körül mező terült el, s nem messze tőle egy sötét erdő. Az asztrális utazások angyala eleget látott. Megfordult hát, és újra a mélybe vetette magát. A repülés ezúttal rövidebbnek tűnt, és kevésbé volt izgalommal teli, mint az első alkalommal, így hát nem aggódott a mikéntjén. Néhány pillanattal később már újra a valódi Ramodiel mellett üldögélt, aki lassan visszahúzta az ezüstfonalat, és eltüntette asztrális mását. Amikor kinyitotta sötét szempilláival keretezett szemét, barátai kíváncsi tekintetével találkozott. Bronzszínű arcára tettetett komorságot erőltetett, úgy nézett a többiekre. – Na, mi volt? – lépett közelebb Bardo, és türelmetlenül nézett fiatal társára. – Nem emlékszem – felelt álmatagon. – Magadnál vagy? – rázta meg a nagyhangú angyal a vállát, mire az lassan ránézett és azt kérdezte. – Ki vagy? Ismerlek tán? Bardo arcán döbbenet tükröződött, s bár Ramodiel szívesen folytatta volna még a színjátékot, nem bírta tovább, és elnevette magát. – Csak húztalak, testvér! – ugrott fel ültéből, és vállon bokszolta a megdöbbent, szőke angyalt. – Tudod miért! Lamachael megkönnyebbülten ölelte meg Ramodielt, majd 86

Elijahra nézett. – Ezek szerint rendben van az út. – Hél igazat mondott. Odaát valóban Nastrod van. A zuhanás pedig csak néhány percig tart. – Nos, ez esetben indulunk! – biccentett Elijah a királynő felé, majd mielőtt a többiek egyet pislogtak volna, a sötétbe vetette magát. – Ó, hogy az a… – morgott Bardo. – Miért dönt mindig mindenről olyan gyorsan? Azzal a vezére után ugrott. Ramodiel és Lamachael intett a királynőnek, majd követték a többieket, és ők is fejest ugrottak az előttük tátongó kútba. A sötétség úgy vette őket körül, mint az éjszaka. Egy olyan éjszaka, amelyben nincsenek csillagok, csak fekete, feneketlen mélység. Hűvös szél süvített el mellettük, majd mindannyian érezték, hogy a zuhanás mérséklődik. Láthatatlan erő vette őket a szárnyaira, és nem sokkal később Nastrod külvárosában, egy romos kút szélén tette le őket. Épp úgy, ahogy Hél ígérte. – Mit mondjak? – fújtatott kissé Bardo, és miközben hátrasandított a korántsem bizalomgerjesztő kútra, érdes tenyerével megdörzsölte szőke szakállát. – Nem sokat tétováztál. – Minél hamarabb el akarok tűnni innen – szűrte át a fogai között Elijah, miközben éles szemével a városszéli, düledező házakat figyelte. – Megkeressük Sophielt, és hátra sem nézünk, amíg ki nem jutunk, a kőrisen át. – Értem én, de hogy így megbíztál a banyában… – Ramodiel bizonyítékot szerzett nekünk. Miért kételkedtem volna? – Csapdát sejtettünk mindannyian… Odaveszhettél volna. Elijah elmosolyodott. – Ugyan, barátom, rossz pénz nem vész el. Nekivágtak a Nastrod szíve felé vezető, kietlen útnak. 87

Ruhájukat hamarosan por lepte be, s hogy kerüljék a feltűnést, a csuklyáikat is a fejükre húzták. A várost védő, omladozó kőfal mellett koldusok tanyáztak. Csonttá soványodva kéregettek, és könyörögtek. Meghökkentő módon azonban nem kenyeret vagy vizet, hanem imádságot koldultak. Elijah, Bardo és Lamachael rezzenéstelen arccal haladt el mellettük, ám a fiatal Ramodiel megtorpant a kérés hallatán: – Kérlek, fiatalúr, szánj meg engem! – rimánkodott egy ágrólszakadt, sovány lány, és igyekezett megcsókolni az angyal lábát. Ramodiel lehajolt, és felsegítette. – Hogyan segíthetnék rajtad? – kérdezte, és lelkét megtöltötte a szánalom. – Csak imádkozz értem. Kérd meg Istent, hogy bocsásson meg nekem! – Miért nem te kéred? – Időtlen idők óta azt teszem, de ha más is megteszi értem, talán elmenekülhetek innen. A rokonaim valószínűleg régen meghaltak, a leszármazottaim pedig elfelejtettek. Ramodielnek összeszorult a szíve. – A lelkedet csak te mentheted meg – mondta együttérzőn. – Neked kell megbánnod mindazt, amit tettél! – Én nem tettem semmit! – csattant fel hirtelen a lány, és az arca eltorzult a haragtól. – Mások juttattak ide. Becsaptak, én pedig bosszút álltam. Mégis én bűnhődöm itt. Engem hurcoltak el az otthonomból. Ez csak valami tévedés lehet! A fiatal angyal szomorúan nézett a tébolyult szemekbe. – Nem látod a valóságot, s amíg ez így van, nem segíthetek. Hátat fordított a lánynak, és a többiek után indult, ám az görcsösen megmarkolta a lábát, és újfent kérlelni kezdte. – Csak egy imát, kérlek! Ramodiel megfordult, és finoman lefejtette magáról a lány 88

kezét. – Lásd be, hogy hibáztál, és ígérem, imádkozni fogok érted! – De hát nem hibáztam, nem érted? – visított fel hisztérikusan a koldus. – Azoknak az embereknek meg kellett bűnhődniük. Halált érdemeltek, akár tetszik, akár nem! Mindenki ezt tette volna a helyemben! Miért én bűnhődöm most miattuk? – Csak az idődet vesztegeted, testvér! – lépett Bardo a még mindig megdöbbenten ácsorgó, rézbőrű angyalhoz, majd a könyökénél fogva magával húzta. – Ne akarj idelent senkit megmenteni, jó? – Egy imát kért – motyogta Ramodiel, aki teljesen a könyörgő koldusok hatása alá került –, és én nem segítettem. Imádkoznom kell érte. – A világért sem akadályoználak meg ebben – rázta meg a fejét a magas, szőke angyal –, de most gyere velem! Találtunk egy remek fogadót, imádni fogod! – Fogadót? Itt? – Na, jó, kicsit túloztam. Egy düledező romot, ahol szobák is vannak. Patkányokkal és halott személyzettel. Elbűvölő. – Bardo, te mindent elviccelsz. Én gyűlölöm ezt a helyet. – Én nemkülönben, de ha belemerülök az önsajnálatba, rossz kedvem lesz, és azt nem szeretném. – Sosem gondoltam, hogy ilyen a Pokol… – Ne mondd meg senkinek, de szerintem még ilyenebb. Ez a része valószínűleg a kellemesebb vidékek közül való. Nézz körül! Sírnak, nyöszörögnek, fáznak, éheznek, mégis valami azt súgja, létezik ennél sokkal, de sokkal rosszabb része is a Pokolnak. – Te nem sajnálod őket? – bökött a fejével Ramodiel az utcán nyöszörgő, csonttá aszott emberekre. Némelyek a sárban feküdtek, miközben a csontjukról darabokban mállott le a rothadó hús, míg a munkaképesek rablánccal a nyakukon dolgoztak. Sahranok őrizték őket, akik odalent 89

szabadon mozogtak, és most súlyos bíbor kardjaikkal a halott szolganépet igyekeztek hatékonyabb munkára és nagyobb engedelmességre bírni. Mindannyian Arshamon várában dolgoztak, amely fekete ómenként magaslott a város fölé, akárcsak egy hatalmas, kopasz ágú, karmokba hajló fa. Minden „ága” messze a város fölé nyúlt, hogy a katonaság állandóan ellenőrizni tudja a népet. A különös várat egy vérvörös tó vette körül, amelyen mindössze egyetlen híd vezetett át, egészen a monumentális ajtókig. A tó vize gyanúsan vörös és bűzös volt, akárcsak az állott vér. – Hát, itt vagytok végre! – lépett hozzájuk Lamachael, és a düledező épületbe kísérte a társait. Elijah a fogadóféle helyiség füstös ivójában üldögélt. – Máskor ne maradj így le, Ramodiel – dorgálta meg a fiatal angyalt, amint az mellé telepedett. – Veszélyes lehet. – Imáért könyörögnek odakint az emberek. – Ami azt illeti, idebent is. – Hogy érted ezt? – Úgy tűnik, innen mindenki menekülni szeretne. A legtöbben azt hiszik, az a megoldás, ha mások is szót emelnek értük az Atyánál. – Tőled is imát kértek? – hüledezett Ramodiel. – Tőlem, Bardotól, Lamachaeltől, egymástól. Mindenkitől. – És segítettetek? Bardo és Elijah összenéztek. – Most mi van? – csattant fel sértődötten az ifjú angyal. – Miért fontoltok meg mindent, hogy elmondhatjátok-e nekem vagy sem? – Mert fiatal vagy és lobbanékony. – Én??? Lobbanékony? És akkor te milyen vagy, Elijah? Ti most vicceltek velem? – Cssss! Halkabban, testvér! Mindenki minket néz. És valóban. Az asztalok mellett korábban csendesen beszélgető holtak az angyalok asztala felé fordultak, ám Bardo rájuk dörrent. 90

– Törődjetek a magatok dolgával! Mindannyian visszafordultak, és kupáikba fojtották a bánatukat. – Mi ez a förtelmes ital? – szagolt bele az előttük gőzölgő fakupákba Ramodiel. – És mi volt az előbb az az összenézés? – Bocsánat Uraim! – szólalt meg mögötte abban a pillanatban egy érces hang, és feltűnt egy meglehetősen épkézláb ember. Igaz, erősen bűzlött, és a bőre fura, szürkés színű volt, de messze jobb állapotban volt, mint a többiek. – Meghoztam a vacsorájukat! – Ez él? – súgta Ramodiel Elijah fülébe, mire az elmosolyodott, és némán nemet intett a fejével. – Köszönjük! – bólintott Bardo a fogadós felé. Hálásak vagyunk a segítségéért Mr. Lewin! A férfi az asztalra tette a kerek tálat, amelyben néhány fonnyadt levél, két tucat gumószerű növény és valamiféle hús gőzölgött. – Szóljanak, ha valamiben a szolgálatukra lehetek! És éjjel semmiképp se menjenek ki a házból! – Úgy lesz! – bólintottak mindannyian. – Mr. Lewin! – szólt az épp sarkon forduló fogadós után Ramodiel. – Megkérdezhetném, mik ezek az ételek? Még sosem láttam ilyesmit. Az aszott, szürke bőrű ember meglepetésében eltátotta a száját. Elővillant hiányos fogsora, és megtört szeme csíkká keskenyedett. – Egy kis csicsóka, falevelek és füstölt patkányhús. Ezek idelent a legfinomabb, ehető ételek. Csak nagyon ritkán engedhetjük meg magunknak, hogy ilyesmit fogyasszunk. – Kö-köszönöm – hebegte Ramodiel, és többé nem voltak illúziói afelől, hogy az ajándékba kapott ital is valamiféle rémségből készült. Miután a fogadós elment, a négy angyal újra a vendégek pillantásának kereszttüzébe került. Sóvárogva nézték a gőzölgő tálat, s a benne bűzölgő húscafatokat. 91

– No, én lemondok a mai vacsoráról! – jelentette ki a fiatal angyal. Undorral az arcán igyekezett kikászálódni a súlyos asztal mögül, ám hirtelen vasmarok fonódott a csuklójára, és maradásra kényszerítette a hirtelen beállt csendben. – Márpedig enni fogsz belőle! – villant rá haragosan Elijah szeme. – Semmi szükség arra, hogy híre menjen, mifélék vagyunk! Anélkül is túlontúl nyilvánvaló… Ramodiel leült, majd megadóan szedett magának az ételből. Látványosan beleharapott a húsba, és hangosan megjegyezte: – Ilyen finomat is rég ettem már! Az emberek sóhajtozva elfordultak. A fogadót újra morajlás töltötte be, és kesernyés füst szállt fel az asztaloknál ülő, pipázó férfiak szájából. Megszáradt fűcsomókat tömködtek kézzel faragott, göcsörtös szárú, hosszú pipáikba, és miután mélyen leszívták a füstöt, fuldokolva köhögni kezdtek, de a dohányzás adta illúziójuk megvolt. Az angyalok végül mind ettek a patkányhúsból és az ízetlen, összeaszott csicsókákból is, és hálát adtak az égnek, hogy már senki sem foglalkozik velük. – Ha sokáig rágjátok, nem is olyan rémes az íze – kacsintott rájuk Bardo. – Ha viszont rágatlanul lenyelitek, még jobb – válaszolt Lamachael, mire mindannyian felröhögtek. – És még borunk is van – hörpintett nagyot Bardo a kupából, ám az arcán látszott, hogy szinte fájdalmat okoz neki az ital borzalmas íze. – Na, milyen? – kérdezte Elijah nevetve. – Ne akard tudni… – Örülök, hogy ilyen remekül szórakoztok – vágott a szavukba Ramodiel –, de elmondanátok nekem is, hogy mi ez a hely, és ki ez a szürke alak? – Ő a fogadós, hisz tudod – felelte Elijah, majd suttogóra fogta: – amíg te a városfalnál ismerkedtél, elmondtunk ezért 92

a jóemberért egy imát. – Imát? – Azt. Nem azt kértek tőled is? – De, csak én nem adtam. – Mi viszont igen. Cserében szállást, és mint látod, kosztot kaptunk. – Az imáért? – Azért. – És mi jó volt ebben ennek az embernek? – Hogy előtte ő is a többiekhez hasonlóan nézett ki. – Micsoda? – kiáltott fel meglepetésében Ramodiel. – Ne olyan hangosan! – Rendben. Szóval megállt a rothadása? Elijah elnevette magát. – Mindig olyan nyersen fogalmazol. A fiatal angyal hitetlenkedve ült, és barna szemét az asztalon nyugtatta. Széles arccsontja megfeszült. – Segítenem kellett volna annak a lánynak. Talán kiszabadulhatott volna innen. – Ramodiel, az imádság, úgy tűnik, segít valamit az állapotukon, de nem juttatja ki őket innen! – magyarázta Elijah, és barátságosan vállon veregette ifjú társát. Sötétkék szeme fényesen ragyogott a sötét csuklya alatt, ám száját szomorúan összeszorította. – Csak magukon segíthetnek, de ezt valamiért egyikük sem látja be. – Hát akkor mondjuk el nekik! – Nem hisznek nekünk. Azt hiszik, odafent vannak, csak elrabolták őket, és most valamiféle borzalmas helyen raboskodnak. Az imádságnak varázserőt tulajdonítanak. Nem értik meg, hogy a bűnbánaton van a hangsúly, nem az elmondott szavakon. – Nem tudják, hogy a Pokolban vannak? – Néhányan talán tudják, de nem hiszik el. – Miért nem hiszik el? – Fogalmam sincs. Nehezeket kérdezel, Ramodiel. – Talán 93

azért, mert akkor magukba kéne nézniük, és be kellene látniuk, hogy valamit nagyon elrontottak. – Szerintetek mi is ide kerülünk majd? – szólalt meg halkan Lamachael. – Én biztosan nem – hahotázott Bardo, majd suttogóra fogta. – Rondák a nők, pocsék a bor, semmi keresnivalóm idelent! De, ha ti idekerültök, majd imádkozom értetek! Ezen mindannyian harsányan felnevettek, ám a szívük megtelt fájdalommal. Sajnálták a halott, szenvedő lelkeket, de sajnálták magukat is, amiért oly messze kerültek attól a tisztaságtól és jóságtól, amelyet valaha Isten adott nekik. – Azt hiszem, jobb, ha most felmegyünk, mielőtt egymás zse bke ndői t szorongatva sírva fakadunk itt, mint a szűzlányok! – rázta fel Bardo az egyre alábbszálló hangulatot, mire szedelőzködni kezdtek. Megköszönték a fogadósnak a remek vacsorát, és a szobájuk felé vették az irányt. Nem beszéltek, csendben ballagtak fel a nyikorgós falépcsőn, amelyen jókora lyukak éktelenkedtek. A falakat sötét faburkolat borította, az ablakokat törött üvegek fedték. A vérvörös hold lassacskán alábukott, így jól tudták, ha pihenni akarnak, igyekezniük kell, mert hamar eljön a pirkadat. A szobájuk egyszerű volt, négy ütött-kopott, tábori ágy állt benne. Mindegyik rövid volt, így amikor ráheveredtek, bakancsos-csizmás lábuk térdtől lelógott róluk. A párnákat rongyokkal töltötték meg, a takarók pedig sötét állatszőrből készültek, és bár meglehetősen viharvertek voltak, mégis jó szolgálatot tettek a rajtuk megpihenő harcosoknak. Bútorok nem voltak, csupán egyetlen színehagyott, háromlábú asztal és egy esővízzel teli mosdótál. Elijah összefonta a karjait a feje alatt, és a plafont bámulta. Bár úgy tűnt, az ócska deszkák kötik le a figyelmét, valójában Sophielre gondolt. Az aggodalom újra és újra átjárta a szívét, amikor azt latolgatta, vajon a lányt Arshamon elé vitték-e. Bántották-e. Aztán eszébe jutottak a nornák, akik azt 94

mondták, egy tiszta lélek odavész majd. A gyomra összeszorult, ostora pedig egy szempillantás alatt felizzott a derékszíján. Pillanatokon belül olyan magasra csaptak fel belőle a lángok, hogy kigyújtották alatta a rongyos takarót. Elijah bosszúsan ugrott fel, és a csizmájával széttaposta a lángokat, majd mintha mi sem történt volna, visszaheveredett a még mindig füstölgő takaróra. – Min idegesítetted így fel magad? – vetette oda Bardo félálomban. – Semmin. – Aha. Sophielen? – Mondom, hogy semmin! – Szóval Sophielen. Elijah nem válaszolt. – Ne aggódj miatta! Időben utol fogjuk érni! Nem lesz semmi baja. – Úgy legyen! – morogta a Sötét Angyal, és lehunyta a szemét. Igyekezett semmire sem gondolni, és a lelkét megtisztítani a félelmeitől. – Szerintetek igaz az, amit a fogadós mondott? – törte meg a csendet Lamachael. – Nidhoggról? – kérdezett vissza Bardo. – Vagy az imákról? – A sárkányról. – Lemaradtam valamiről? – ült fel nyikorgós ágyán a fiatal angyal. – Ti meg miféle sárkányról beszéltek? – Nidhoggról – válaszolták kórusban, majd mindannyian felnevettek. – Magadra vess, hogy lemaradtál róla – mondta Bardo. – Akkor hallottuk, amikor te azzal a… – Tudom, a kolduslánnyal édelegtem – felelte Ramodiel, és ő is elmosolyodott. – Végre kezd megjönni a humorérzéked. – Itt nem sok mindenbe kapaszkodhatok. Szóval eláruljátok, ki ez a Nidhogg? – Hogyne. A Vértóban lakó sárkány, aki holttesteken 95

lakomázik, és szabadidejében a Szent Kőris gyökereit rágja, hogy elpusztítsa a fát, és ezzel a fenti világokat. – Várjatok csak! Ez nem valami ostoba legenda? – Jobban járnánk, ha az lenne, de sajnos Nidhogg létezik, mint ahogy a Vértó is. Magad is láthattad, miként öleli körül Arshamon várát. – Vérből van a vize? – kérdezte elhűlve Ramodiel. – Talán nem. Az áldozatai vére színezi vörösre. – Nem az van, hogy itt mindenki halott? – Szenvedni és megsérülni azért tudnak. Nidhogg lerágja róluk a húst, és a csontvázaikat a partra köpi, hogy aztán másnap és harmadnap újra kínozhassa őket, amíg csak egyszer, valamilyen csoda folytán ki nem szabadulnak innen. A fiatal angyal arca komorrá vált. – Semmi dolgunk nem lesz a sárkánnyal, ne aggódj emiatt! – mormogta Elijah a szoba túlsó sarkából. – Pihenj egy kicsit, és tartogasd az erődet a holnapra.

96

V. FEJEZET A Sötétség Birodalmában

Gabriel létezése során először elveszettnek érezte magát. Nem sokkal korábban, az útelágazásnál a második forrás alatti utat választotta. A felsőtestét díszítő hatalmas térkép azt az utat jelölte a legrövidebbnek, ezért döntött úgy, hogy legyen bármily veszélyes is, ezen keresztül ered Sophiel nyomába. Így elkerülte ugyan a jeges hideget árasztó Niflheim birodalmát, ám az ösvény, amelyen elindult, a Sötétség Birodalmához tartozott, amely észrevétlenül cserkészte be áldozatait. Az arkangyallal is ez történt: világos volt, amikor nekivágott a távoli, vörös hegyekhez vezető ösvénynek, amely előtt, a hegyoldalban egy város sziluettje rajzolódott ki, ám alig, hogy megtett néhány mérföldet, hirtelen súlyos, átláthatatlan sötétség borult a tájra. Nem voltak csillagok az égen, és a vörös fényben pislákoló Hold sem segített a tájékozódásban. Gabriel a vaksötétben rekedt. Először azt hitte, a szemével történt valami, és hirtelen – rá nem jellemző módon –, rosszullét környékezte ettől. Percekbe, talán órákba telt, mire ráébredt, hogy nem a látásával, hanem e különös hellyel van a baj, amely varázslataival épp azt szolgálta, hogy az oda tévedő lelkek soha többé ne tudjanak kiszabadulni a sötétség fojtogató fogságából. Az arkangyal tanácstalanul állt meg. – Vajon merre lehet Dél? Milyen irányban láttam utoljára Nastrod városát? – töprengett hangosan, ám nemcsak az időérzékét, a tájékozódó képességét is teljesen elveszítette a szurokszerű feketeségben. Tüzet kell raknom valahogy – töprengett, és lehajolt, hogy a talajon tapogatózva száraz növényre és néhány kőre 97

bukkanjon. Ám alighogy keze a földet érintette, két dolog történt; karmos ujjak tapadtak a csuklójára, amitől hátrahőkölt, és amint a mozdulat hevében szétnyílt a ruhája, fekete inge belső zsebében valamiféle fény csillant meg. – Nahát – nyúlt a szikrázó fényforrás felé, és abban a pillanatban rádöbbent, mi az, ami fénylett. A nornák fehér falevele! A tenyerébe vette a gyöngyházfehér színben ragyogó levelet, és maga elé tartotta. Bár a növényből áradó fény csupán néhány métert világított meg körülötte, Gabriel lényegesen jobban érezte magát. Ennek ellenére fogalma sem volt, merre kellene újra elindulnia, ment hát arra, amerre a lába vitte, és csak remélni merte, hogy nem körbekörbe gyalogol a kietlen pusztaságban. Aztán meghallotta őket. Sírás, könyörgés, átkozódás hallatszott mindenhonnan: a föld alól, a feje fölül, és az időnként mellette elsüvítő szélből. – Segíts! – rimánkodtak a hangok. – Ments meg minket! – Gyilkos! Ő is csak egy gyilkos! Kapjuk el! – Kérlek, kérlek, vigyél ki innen! Az arkangyal igyekezett nem törődni velük. Kitartóan haladt a célja felé, és arra gondolt, hamarosan újra otthon lehet majd társaival, az emberek világában. Felidézte magában a zöldellő erdőt, és a bárányfelhőkkel borított kék eget. A madarak énekét és Urd forrásának tiszta vizét. Sophiel mosolyát és Uriel fanyar humorát. Maga előtt látta, amint Ariel a vadászkésével borotválkozik, és ahogy Joshua mindig teli szájjal beszél evés közben. Nagyot sóhajtott. Szeretteinek emlékei némiképp könnyítettek a lelkén, ám idővel szertefoszlottak a napfényes gondolatok, s a helyükbe súlyos rémképek léptek. A körülötte enyésző halottakat ugyanis már nem csupán hallotta, de látta is. Ahogy egyre beljebb haladt a Sötétség Birodalmába, úgy erősödtek fel a hangok. 98

– Segíts! Pusztulj el! Maradj! Légy átkozott! – visszhangozták az útjába kerülő rothadó tetemek, és ha csak egy pillanatra is lassítani próbált, a lábszárára pókhálóként tekeredtek a csontos karmokba hajló kezek. Az arkangyal azonban elszántan haladt abba az irányba, amerre Nastrodot vélte. Kardját kivonta, és bár jól tudta, Égi Fénye odalent nem működik, a rozsdás acél így is jó szolgálatot tett. Megállás nélkül aprította a közelébe férkőző, aszott testeket. A nornáktól kapott karó idejekorán kettétört, így csak erejét vesztett Égi Kardjára támaszkodhatott. – A penge megvéd, a penge megvéd, a penge megvéd… – motyogta perceken, vagy talán órákon át, amikor felocsúdott. – Isten az, aki megvéd! – kiáltott fel, és megállt. Kardját maga előtt a földbe döfte, és megdörzsölte az arcát. Fáradt volt és egyre bizonytalanabb. Fogalma sem volt, hogy a jó irányba halad-e vagy céltalanul köröz a sötétségben. A vörös fénynek és Nastrod sziluettjének se híre, sem hamva nem volt, és nem tudta, vajon teljesen eltávolodott-e a céljától, vagy épp ellenkezőleg: ott áll a kapujában. Ekkor halk gyermeksírásra lett figyelmes. Ez a hang más volt, mint a többi. Hegyezni kezdte a fülét, és ösztönösen a hang irányába fordult. Hunyorogva, kardját és az egyetlen fényforrását maga előtt tartva ment a hüppögés irányába, mígnem meglátta, honnan jön. A kicsi lány talán másfél éves lehetett. Rongyos, fekete pelenkába csavart teste vacogott a hidegtől, amint elhagyatottan üldögélt egy nagyobb kőrakás tövében. Gabriel megtorpant. – Ugyan, mit keres itt egy kisbaba? – vonta fel a szemöldökét, de a kicsi zokogásától összeszorult a szíve, így megszaporázta a lépteit. Itt nincsenek csecsemők. Ez a Pokol – győzködte magát, de a teste és védelmező ösztöne nem engedelmeskedett az 99

akaratának. – Állj! – kiáltotta felé Belső Hangja, mire végre lecövekelt, épp a kisded előtt egy lépéssel. – Nem emlékszel, hogy mit tanácsoltak a nornák? Ökölbe szorította a kezét, és karjával eltakarta az arcát, mintha attól eltűnne az előtte szenvedő kisbaba. „Ne állj meg sehol!” Igen, igen, ezt mondták! A baba hirtelen elhallgatott, és nagy, barna, könnyes szemével Gabrielre nézett. Kicsi, pufók karjait felé nyújtotta, és esdekelve várta, hogy felvegyék. Gabriel nagyot nyelt, a torkát vasmarkok szorították össze. Megrázta a fejét. – Te… nem létezel! Itt nincsenek kisdedek …, csak képzellek! Azzal erőnek erejével megfordult, és elindult az ellenkező irányba. A kicsi feljajdult, és még keservesebben sírni kezdett, mire az arkangyal újra megállt. – Nem létezel, nem létezhetsz… – mondogatta hangosan, majd megszaporázta a lépteit. A szívére égő fájdalom nehezedett, és dermedten gondolt arra, hogy életre keltek azok a látomásai, amiket a nornák erdejében látott. – Ki kell zárnom magamból a látottakat – suttogta magában. – Itt nincs senki, nincs semmi, csak én és a sötétség! A talpa alatt ropogtak az egyre vastagabb rétegben felpúposodó csontok, és egyre erősödött a jajgatás, ám tetszett vagy sem, nem volt más út, amin továbbmehetett volna. Talán jó irányba haladok – gondolta –, hiszen korábban poros földúton gyalogoltam. De vajon mióta lehetek itt? Percek, órák vagy napok teltek el? Ki kell jutnom innen! Ki kell jutnom innen! Ki kell jutnom innen! – Vajon miért ismételgetek mindent? – kérdezte magától félhangosan. Újra a napfényre gondolt és a Kolostor előtti, hangával 100

borított rét illatára. A frissen sült lepénykenyérre és a tücskök ciripelésére. Csizmája alatt recsegtek-ropogtak az előtte kúszó csontvázak, de nem törődött velük. Végre újra nagy ütemben haladt előre. – Segítség! – sikított fel valaki a közvetlen közelében. – Segítsen már valaki! Gabriel mereszteni kezdte a szemét. – Itt vagyok, tőled jobbra! – kiabált egy reszketeg hang a sötétben. – Nem látlak. – Erre! – nyöszörgött tovább, mire az arkangyal végre megpillantotta. Egy idős hölgy feküdt az út szélén, kibicsaklott lábbal. – Jaj, de jó, hogy végre valaki élőt is látok idelent! – hadarta a nénike. – Nastrodba akartam menni, de elnyelt a sötétség. Kifordult a bokám, és itt ragadtam. – Hát, akkor nagyjából ugyanabban a cipőben járunk – mosolyodott el Gabriel, és közelebb lépett a nagymamakorú hölgyhöz. Felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse, ám abban a pillanatban megszólalt a Belső Hangja: – Menekülj! Visszarántott a kezét, és zavartan nézett a nénikére, aki meglepetten pillantott rá. – Kérlek, nagyon fáj a lábam. Az arkangyal tétovázott. – Menekülj! Fuss el! Indulj már! – ordította a Belső Hangja, ám ő még mindig dermedten állt. Az idős hölgy sírva fakadt, mire Gabriel segítő jobbja felé lendült. – Kapaszkodjon belém. Felhúzom! – Meneküüülj! Csapda! Csapda! Csapda! – sikította a Belső Hangja, de már késő volt. Az öregasszony keze az övére fonódott és rettenetes erővel húzni kezdte maga felé. A talaj hullámozott, sötét bogarak és csúszómászók jöttek elő a földből. A nénike már 101

nem sírt, hanem kacagott. Szeme feketére váltott, fogai vicsorgó agyarakká nőttek. – Megvagy végreeee! – kacagott fel kísértetiesen, és erőnek erejével magával húzta az arkangyalt. Gabriel a szabad kezével a kardja után kapott, és minden erejét beleadva, az idős hölgyre sújtott. A rozsdás kard úgy szelte ketté a nőt, mint kés a vajat. A szorítás enyhült, s az arkangyal undorodva vágta le magáról a reszketeg kezet. Hátrálni kezdett, majd futva menekült a rémségek elől, ám még percekkel később is hallotta a kísérteties kacagást és az öregasszony hangját. – Nem menekülhetsz! Mindig van kiút – gondolta, és tovább ment, abban bízva, hogy lassacskán csak kikeveredik a kietlen sötétségből. – Niflheim felé kellett volna mennem – mormolta magában. – De miért beszélek folyton magamban? Keserűen felnevetett, majd válaszolt magának: – Nyilván az egyedüllét teszi. Vagy megbolondultam. A sötétség azonban csak nem akart oszlani. Az arkangyal egyre jobban elfáradt. Nem tudta már felmérni, éjjel van-e vagy nappal. Napok teltek el vagy csupán percek? Nem látta, merre van előre és hátra, ahogy azt sem, hogy folyamatosan körbe-körbe csalogatják a szellemek. Néha érzékelte, hogy talpa alatt saras a föld, olykor viszont csonttengerben taposott. Előfordult, hogy száraz fűcsomókon lépkedett, máskor sziklák koptatták a lábbelijét, a lényeg azonban sosem változott: nem tudott szabadulni a Sötétség Birodalmából. A segítségkérők tömege nőttön-nőtt, ám ő egyre szilárdabban elzárkózott az esdeklőktől. Beteg gyerekek, bajba jutott családok, csábító külsejű nők, sebesült férfiak kérlelték, hogy álljon meg, és menekítse őket ki a sötétből, ám Gabriel nem hitt a démonoknak. Mert hogy egytől-egyig gonosz lelkek voltak a kísértői, abban biztos volt. A szíve azonban egyre rosszabbul viselte a látottakat. Hiába tudta az 102

eszével, hogy hamis délibábok gyötrik, fájt látnia a könnyeket, a gyötrelmet, a kétségbeesést. Egyre inkább átérezte az előtte szenvedők kínjait, noha jól tudta, életük során valószínűleg eleget tettek azért, hogy odalent rekedjenek. Eltökélten ment előre, és amikor érezte, hogy eluralkodik rajta a kétségbeesés, hangosan imádkozni kezdett az Atyához. „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az Ő nevéért. Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert Te velem vagy; vessződ és botod megvigasztal engem. Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam. Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, [5] s az Úr házában lakom egész életemben”

103

Ilyenkor a lelkében dúló viharok lecsillapodtak, és a hite vitte előre, amerre Nastrod városát sejtette. Nem tudta, mióta vesztegelhet már a sötétben, érzékei teljesen cserbenhagyták. Megállt egy pillanatra, és igyekezett nem figyelni az őt körülvevő pokoli jajveszékelésre. Kijutok innen valaha? – töprengett magában. – Nem kételkedhetsz, Gabriel! – figyelmeztette fennhangon a Belső Énje. Nem lelem a kiutat. Akárhogy próbálom, nem megy – kattogott tovább az agya. – Ne add fel! Menj tovább, és hidd, hogy az Úr vezeti a lépteidet! – kiabált egyre határozottabban az a bizonyos, erőt adó hang. – Igen, mennem kell – motyogta egyre zavarodottabban, és újra megindult. Már nem bántotta az időnként utána kapó, könyörgő halottakat, és egyre fásultabb lett a siralmaikat hallgatva. Noha nem tudatosodott benne, sokat hunyorgott. A rá nehezedő, átláthatatlan sötét kimerítette, és kétségbeesve érezte, amint egyre inkább elhagyja a hite. Rossz döntést hoztam. A nornák megmondták…, nem jutok ki innen élve. – Hallgass, és menj tovább! – parancsolta a Belső Énje. – Nincs értelme – állt meg hirtelen, és nagyot sóhajtva hatalmas, rozsdás kardjára támaszkodott. – Valamiért így kellett történnie! – Isten sosem hagy el! – hallotta a szigorú hangot a fejében. – Akkor van csak igazán veled, amikor kételkedni kezdesz benne! Ne hagyd, hogy megkísértsenek! Emlékezz! Emlékezz! Emlékezz! Miért visszhangzik minden elhangzott szó a fejemben? Megőrültem? Ekkor azonban éles sikoly hasította át a sűrű sötétséget. – Gabriel! Az arkangyal felkapta a fejét. 104

– Sophiel? – rebegte halkan. – Csapda! Csapda! Csapda! – susogta ezernyi kis hang, és hosszú idő óta először nem tudta eldönteni, ki sutyorog: a démonok vagy ő maga? – Gabriel! – hallatszott újra a sikítás. – Ez nem lehet igaz – vonta össze sűrű szemöldökét, és hátrasimította arcából hosszú haját, hogy jobban lásson a sötétben. De semmi. Az égvilágon semmit nem látott, csak a feketeséget. Két ujja közé fogta a levelet, és körbefordult vele, mintha úgy messzebb világítana a nornák csodanövénye, de így sem ment semmire. – Itt vagyok! – hallatszott a panaszos hang valahonnan az arkangyal háta mögül. Gabriel megpördült. – Beszélj, hogy halljam a hangodat! – kiáltott bele a sötétbe, majd bizonytalanul hozzátette: – hogy lehetsz te itt? – Megszöktem Diriléktől, amíg aludtak! Te világítasz? – Én. Te látsz engem? – Látlak, felém tartasz. – És Arielék? – Nekik nem sikerült. Elkapták őket. Gabriel nem válaszolt. Egyre élesebben hallotta a lány hangját, és egyre biztosabb volt abban, hogy ezúttal nem téved. Sophiel nem démon, nem egy látomás, hisz idelent van. – Beszélj tovább! – Órák óta bolyongok itt – panaszkodott a lány. – Azt hittem, megvakultam, de már látom, hogy nem. Ó, Gabriel, nem tudod elképzelni, mennyire hiányoztál! Az arkangyal megtorpant. Sophiel sokkal szégyenlősebb annál, hogy ilyen nyíltan kimondja azt, amit gondol. – Nem ő az! Menekülj! – sikította felé a Belső Hangja. 105

– Gabriel? – kérdezte Sophiel, és hallható volt, hogy már egészen közel van. – Honnan tudhatnám, hogy te vagy az? – Tessék? – Bizonyítsd be, hogy te vagy az! Ám ekkor meglátta a lányt. Hátrakötözött kézzel térdelt a földön. Fekete ruhája szakadtan lógott rajta, haja kócos volt, arca könnyektől maszatos. Az arkangyal szíve nagyot dobbant, majd sietve megindult a szőkeség felé. Ő az, tudom, hogy ő az. Miért kételkedek hát? – őrlődött. – Nem értelek – mondta meghökkenve Sophiel. – Hogy bizonyítsam be? Hát nem látod, hogy én vagyok az? – Látni látom, de nem biztos, hogy el is hiszem. – Veled meg mi történt? – Csak bizonyítsd be! – Gabriel, a boszorkányok a nyomomban vannak, te pedig kételkedsz bennem? – Mindenkiben kételkedek. – Mit akarsz hát? – Bizonyítékot. Gabriel egyre feldúltabb lett. Egészen közel sétált Sophielhez, és meglehetősen rosszul érezte magát. A lány sebesült volt és elesett, ő pedig ahelyett, hogy segített volna rajta, gyanakodva méregette őt. – Tudod mit? Kitalálok innen nélküled is! – állt fel nehézkesen Sophiel, majd sántikálva elindult befelé, a vaksötétbe. Egy pillanatra megállt, és visszafordult. Koszos, gyermeki arcán patakokban csorogtak végig a könnyei. Mondani akart valamit, de a hangja elcsuklott. – Várj! – kiáltott az arkangyal, de a szavai süket fülekre találtak. – Csalódtam benned – suttogta a lány, és eltűnt a sötétben. Az arkangyal utána lódult. Még épp ki tudta venni a feketeségben bukdácsoló angyallányt. Egyre biztosabb volt 106

benne, hogy nem téved, bár Belső Hangja folyamatosan megálljt parancsolt. – Nem ő az! Nem ő az! Hát nem látod? – sikította felé. – Ne menj el! – kiáltott a lány után. – Érted jöttem! Sophiel megállt. Lassan megfordult, és szemében különös fény csillant. – Értem? – Igen. – Akkor miért bánsz így velem? – váltott sírósra a hangja. – Ne haragudj! – lépett hozzá közelebb Gabriel, és finoman magához ölelte az angyallány karcsú testét. Sophiel azonban nem felelt. Teste különös rázkódásba kezdett. Másodpercekbe telt, mire az arkangyal ráébredt, hogy a lány nevet. Mit nevet, hangosan kacag. Ez összezavarta. Ahogy az is, hogy megérezte Sophiel karjait a derekán. – Az imént még meg volt kötözve! Menekülj! – ordította a Belső Hangja. – Gyorsan, Gabriel, futás! Az arkangyal azonban nem mozdult. – Sophiel? – kérdezte bizonytalanul. – Az hát – felelte egy mély férfihang egyenesen a lány szájából, majd irtózatos sátáni kacagásban tört ki. – Az vagyok. Gabriel menekülni próbált, a démon karjai azonban vaspántként szorították a derekát. Ugyanúgy, mint nem sokkal korábban, az öregasszony mögött, ezúttal is hullámozni kezdett a föld. A repedések mentén bogarak, csúszómászók és pokoli teremtmények törtek fel a felszínre, és mind a friss hús felé törekedtek. – Eressz el! – rivallt rá a démonra, és kardjával lesújtott Sophiel hasonmására, ám a kettévágott szörny továbbra is fogva tartotta, sőt, újabb karokat és lábakat növesztett magának, úgy szorongatta áldozatát. Az arkangyal azonban nem adta magát könnyen. Ütötterúgta a pokoli teremtményt, és kardjával miszlikbe aprította, 107

de látta, hogy már késő. A hullámzó talajból kisebb hadsereg sorakozott köré, és ahogy a markában tartott, fehér levél tompa fényénél ki tudta venni, sokszoros túlerővel került szembe. – Fogjátok el! – utasította reszelős hangján a démon a többieket, mire ragacsos karmok tucatjai tapadtak Gabriel karjára, törzsére, nyakára. Lerántották a földre, és vonszolták maguk után. Itt a vég – dübörgött az arkangyal szíve, de igyekezett megőrizni a hidegvérét. A Fehér Fák Ligetére gondolt, és Isten szeretetére. – Nem félek, mert Te velem vagy – motyogta, és erősen összeszorította a kezébe rejtett falevelet, ám a következő pillanatban a fejére mért ütéstől elveszítette az eszméletét. Nem látta, amint a démonok a vállukra veszik, és azt sem, amint néhány pillanat alatt felszakadozik a feketeség, és újra a Vörös Hold fénye árasztja el a kopár fennsíkot. A démonok közvetlenül Nastrod kapuja előtt álltak, parancsra várva. – Vigyétek Arshamon elé! – intett feléjük a korábban kisbabaként, később öregasszonyként, majd Sophielként tetszelgő Moro, majd amikor látta, hogy szolgái átlépik a határt jelölő kősáncot, utánuk kiabált: – Senki ne merjen enni belőle! Haja szála se görbüljön, különben széttéplek benneteket!

108

VI. FEJEZET A Tűz Birodalmában

Kifulladva álltunk Niflheim hűvös fennsíkján. Hosszú órákon át futottunk Ariellel és Uriellel a kietlen pusztaságban, ám hiába távolodtunk el jócskán az éjszaka menedéket nyújtó magas hegytől, csak nem közeledett az ismerős útelágazás és a zöldellő erdő. – Rossz irányba haladunk! – törölte meg izzadságtól gyöngyöző homlokát Uriel. – Különös ez a forróság is. Mintha a talajból jönne. – Lehet, hogy hozzátartozik a nappalokhoz – vonta meg a vállát Ariel, de az ő arcán is látszott, hogy végtelenül elcsigázott. – Nem, Urielnek igaza van! – mondtam, és felhajtottam a ruhám hosszú ujját. – Niflheim az első pillanattól kezdve jeges, párás és hűvös volt. Most azonban meleg van, még a köd is felszállt. Muspelheim közelében lehetünk. – Sajnos én is ezen a véleményen vagyok – bólogatott a Démonvadász. – Végig az ellenkező irányba rohantunk. – És azt megmondanátok, hogy akkor miként hagyhattuk a hátunk mögött a csúnya, fekete hegyet meg a boszikat? – kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában Ariel. – Varázslat – mondtuk egyszerre Uriellel. – Remek. Ezek szerint végig azt akarták, hogy erre jöjjünk, és sikerült lépre csalniuk minket? – Úgy tűnik. – És most? – Ha visszafordulunk, egyenesen szembe találjuk magunkat velük. Ha más irányba futunk, jó eséllyel ugyanide érkezünk. – Sophiel, emlékszel, milyen utakat láttál a Mindenség Térképén? 109

– Nehezet kérdezel, Ariel – feleltem vonakodva. – Minden olyan gyorsan történt. A térkép rákúszott Gabrielre, meséltem nektek. Nem tudtam részleteiben tanulmányozni, de abban biztos vagyok, hogy Muspelheim Nastroddal és Niflheimmel határos. – Niflheimbe nem mehetünk vissza. Nastrodból van más kiút? – Van. Egyenesen az útelágazáshoz visz, de… – Mi az, hogy de? – A Térkép sűrű fekete foltként jelölte. – Mocsár lehet ott? Vagy valamiféle hegység? – Az Akasha-krónikák szerint inkább fénytelenség. Pontosabban végtelen sötétség. – Azon úrrá lehetünk, ha Nastrodban találunk fáklyákat vagy olajlámpákat – tárta szét a karját Uriel. – Ha nem túl hosszú a kivezető ösvény, azon át kijuthatunk innen. – Nem hosszú, de démonok lakják, és ha odavész a fényforrásunk, örökre ott rekedhetünk. – A démonok halottak, nem sokat árthatnak nekünk – pillantott rám szigorúan Uriel. – A fáklyák pedig sokáig égnek, nem lesz gond velük. – És Muspelheim? Arról mintha megfeledkeztetek volna – vágott közbe Ariel. – Hogy kelünk át? Mi a tervetek? – Nincs tervünk. Minél gyorsabban át kell vágnunk a Tűz Birodalmán, mielőtt híre menne, miféle szerzetek vagyunk – közölte jeges nyugalommal Uriel, majd határozottan megindult előre. Ariel és én szótlanul követtük a Démonvadászt, aki elszántan futott a lassacskán elénk tornyosuló, fekete kövekből álló, hatalmas fal felé, amely nem sokkal korábban tűnt fel a horizonton. – Szén! – kiabálta. – Nézzétek, mindenütt szén-hegyek! És valóban. Ameddig a szem ellátott, hatalmas fekete, rücskös kövekből épült városfal védte Muspelheimet a Köd Birodalmának hűvös szeleitől. 110

Végigosontunk a szénrengeteg mentén, míg rábukkantunk a robosztus, öreg vaskapura, amelyen vaskos retesz díszelgett. Látszott rajta, hogy nem túl gyakran nyitják ki: a kilincset és a zárszerkezetet vastag szénpor borította. Az ajtó alatti vékony résen át csak úgy dőlt kifelé a forróság, s amint belestünk, láttuk, hogy odaát minden narancsszínben tündököl. – Legalább nem fogunk fázni – élcelődött Ariel, majd Uriellel együtt megfogták a reteszt, és egyszerűen odébb húzták. Halandó férfiaknak bizonyára nem sikerült volna kinyitniuk a zárat, de társaim hatalmas erővel rendelkeztek. A kapu kitárult, s mindannyian elcsodálkoztunk. A túloldalon ugyanis ragyogó fényesség várt ránk, és olyan trópusi hőség, amelynek felénk áradó hője valósággal a földbe döngölt mindhármunkat. – Siessünk! – adta ki a parancsot Uriel, és miután mindannyian beléptünk a Tűz Birodalmába, bezárta mögöttünk a kaput. – Legalább Diriléktől megszabadultunk – jegyeztem meg. Ki fogunk szabadulni innen. Sikerülni fog. Tudom, hogy együtt képesek leszünk rá – mondogattam magamban, és éreztem, hogy társaim is hisznek a megmenekülésünkben. – És most? – vonta fel vörös szemöldökét Ariel. – Kérjünk segítséget! – vágtam rá. – Kire gondolsz? – nevetett rám fáradtan. – Vannak itt ismerőseid? – Jaj, ne élcelődj már. Komolyan gondoltam. Itt is élnek emberek. Akarom mondani, lelkek. Biztos van közöttük olyan, akibe szorult még egy kis jó. – Gondolod, hogy akkor itt lenne? Ezen elgondolkodtam. – Nem tudom, Ariel. De, ha minden igaz, ez lehet a Tisztítótűz, ha szó szerint értelmezzük a Tanításokat. Vagy tévedek? Uriel és Ariel összenéztek. 111

– Nem, ezúttal igazad lehet – kémlelt körbe a Démonvadász. – Keressünk valakit, aki a segítségünkre lehet! Elindultunk. Ameddig a szem ellátott, homokos domboldalak és lankák váltották egymást. Mindenütt kisebbnagyobb tüzek égtek, s a hőség perzselő volt. Ahogy egyre beljebb haladtunk a buckák között, a tábortüzeknek is beillő lángnyelvek hatalmas máglyákká magasodtak. Aztán meghallottuk a hangokat is. – Elééég! Fáááj! Segítsééég! Nem bííírom! Sokan voltak, megszámlálhatatlanul sokan, és úgy tűnt, a máglyák közepéből ordítanak. Mindhárman beleremegtünk a borzalmas hangorkánba, az orrunkat pedig megtöltötte az égett hús és megperzselt bőr kesernyés bűze. A velőtrázó ordítások csak erősödtek, miközben egyre keskenyebb lett az ösvény, amin haladtunk. A tűz lassan összefüggő lángtengerré változott, amelyben most már láttuk az arcokat is. A fájdalomtól eltorzulva, sisteregve, hólyagosra égve ordítottak az emberek a tűz közepén, és mind azért könyörgött, hogy mentsük meg őket. – Nem tévedtél, Sophiel, ez tényleg a Tisztítótűz lehet – suttogta halkan Uriel. – Sosem gondoltam, hogy ennyire borzalmas. – Valószínűleg az emberek sem – tette hozzá Ariel –, különben nem lenne annyi gyilkos meg gonosztevő odafent. Nem ártana néha mindezt tudatosítani bennük. – Ne mondj ilyeneket! – ragadtam meg a karját. – Hát nem sajnálod őket? Ariel arca kimelegedett a hőségtől, széles arccsontja sötétvörös fényben ragyogott, amely még jobban kiemelte világoskék szemét a bőrével szinte egybeolvadó, vörös hajából. Olyan volt a lángtengerrel a háta mögött, mint egy mozdulatlan bronzszobor. – Nem, nem sajnálom őket, Sophiel. Magunkat sajnálom, hogy idelent kell lennünk. 112

– Arielnek igaza van! – bólintott a Démonvadász. – Ezek az emberek megérdemlik a sorsukat. Ne tévesszenek meg a látottak: ezek mind gyilkosok és gonosztevők. – Tudom, tudom – mentegetőztem, de éreztem, amint a hőség ellenére libabőrös lesz a karom a levegőt átszelő halálsikolyoktól. – Ne félj tőlük! – karolt át Ariel. – Egytől-egyig halottak. – Hogyan érezhetik akkor a fájdalmat? – Talán ez a Tisztítótűz sajátja. Segít nekik az emlékezésben. – Ez borzasztó – suttogtam, és megszaporáztam a lépteimet. Nem akartam többé a hólyagosra égett arcokba és az elszenesedett koponyákba nézni. Nem bírtam több sikítást hallani, nem akartam több halált és szenvedést látni. Kisvártatva csillapodtak a máglyán égő lángok, és a forró homokkal borított ösvény is szélesedni látszott. Egy porlepte faluba értünk, amely ósdi viskókból és alkalmi sátrakból állt. Fulladoztunk a levegőben szálló égett bőrszagtól, a havazásként aláhulló fekete pernyétől, és az állandó hőségtől. – Meg kéne válnunk néhány ruhánktól – javasolta Uriel, amint beértünk a kalyibák közé. – Hogy aztán Niflheimben megfagyjunk? – mosolygott kajánul Ariel, és tenyerével megtörölte csillogó bőrét. Tiszta korom lett az arca, de mi sem néztünk ki különbül. – Tudod, a rövidebb úton megyünk tovább – figyelmeztettem –, nem a hidegen át. – Ó, igen, majd’ elfelejtettem. A vakságra szavaztunk mindannyian – bólintott cinikusan, mintha ezúttal nem a Pokol legrémesebb vidékén járnánk. – Oda nézzetek! Abban a sátorban mozgást láttam! – szakította félbe a beszélgetésünket Uriel. – Gyorsan, menjünk arrafelé! Meggyorsítottuk a lépteinket, és a kopott, fekete vászonnal fedett, kör alakú sátorhoz léptünk. A lyukas anyag alatt 113

összeégett, sebes bőrű férfi üldögélt. Meghökkentő módon felöltőt és egy fekete sálat viselt. – Nocsak! Micsoda meglepetés! – tápászkodott fel, és gurgulázó hangon folytatta. – Kit tisztelhetek Önökben? Elhűlve néztem az összeégett hullára, aki olyan méltósággal és udvariassággal beszélt hozzánk, ami odafent is ritkaságszámba ment volna. Hamar ráébredtem, mitől olyan furcsa a hangja: a férfi nyakát a gégéjéig szétégette a tűz, így szabad szemmel is látható volt a nyelőcsöve és a hangszalagja. A húsa ragacsos cafatokban lógott a csontjain, ám szénné égett, fekete arcában élénken csillogott a szeme. – Ó, elnézést, még be sem mutatkoztam. Doktor Drahoš vagyok. Ariel találta meg elsőként a hangját. – Örvendek a szerencsének! – Én nemkülönben! – Átutazóban vagyunk a társaimmal: ő itt Sophiel, mellette Uriel, jómagam pedig Ariel vagyok. – Értem jöttek? – Bárcsak magáért jöttünk volna. De sajnos nem. Elraboltak bennünket, és most igyekszünk minél hamarabb kijutni innen. A férfi sötét arca fájdalmasan összerándult. – Maguk angyalok? Ariel bólintott. – Nem vernénk nagy dobra, ha lehet. – Miért nem szállnak el? – Alászálltunk, nincsenek szárnyaink többé. – Értem – Doktor Drahoš lassan formálta a szavakat. – Mégis, engedjen meg egy kérdést! – Kérem. – Ki rabol el egy angyalt? Pontosabban hármat? – Hosszú történet… – Persze, persze – bólogatott a szénné égett orvos. – Én miben lehetek a szolgálatukra? 114

– Ami azt illeti, ki szeretnénk jutni innen. – Ezzel itt mindenki így van, de láthatja, nem segíthetek. Magamon sem tudok. – Azzal is segít, ha elmondja, amit tudnunk kell Muspelheimről! – Mi az a Muspelheim? – nézett vissza a férfi értetlenül. – Hát ez a hely, ahol vagyunk. – Kedves Uram, nem tudom, miről beszél! – csóválta meg a fejét az orvos. – Nem hallottam még soha, semmiféle Muspelheimről. Ez itt a Föld, hát nem tudják? Összenéztünk. – Doktor úr! Ez a Pokol, ez nem a Föld – mondta Uriel, mire Drahoš felkacagott. – A Pokol? Hát maguk tényleg nagyon eredetiek! De a Pokol valójában nem létezik! Csak azért írták bele a Szentírásba, hogy féken tartsák az emberi ösztönöket. – És akkor maga mit gondol, most hol van? – nézett rá komoran Uriel, ám Doktor Drahošnak a szeme sem rebbent. – Valahol, a sivatagban. Talán délkeleten. Nyilván valamelyik dühös kuncsaftom raboltatott el, akinek nem tudtam rendesen ellátni a rokonát. Ezek a barbár sivatagi népek hónapok óta fogva tartanak, és kínoznak minket. – Minket? – kérdezett vissza a Démonvadász. – Igen. Sokan jómódú, nagyhatalmú emberek voltunk azelőtt… – magyarázta –, de jöjjenek beljebb! Ha Surtr katonái meglátják magukat, azonnal megkapják a beosztásukat! – Nem hallgatom ezt tovább – torpant meg Uriel dühösen a bejáratnál, majd halkan felénk súgta. – Menjünk innen. Bolond a fickó. – Én sem vagyok kíváncsi rá – bólintott Ariel. – Én viszont annál inkább – léptem közelebb hozzájuk. – Érzem, hogy fontos dolgokat mondhat nekünk. – Sophiel, mégis mit mondhatna? – suttogott felém Uriel. – Hiszen azzal sincs tisztában, hogy mi történt vele! 115

– Abban igaza lehet, hogy a fickó esetleg tud egyet, s mást. Felőlem beszélhet, beszéljen vele egy keveset! Keressünk addig néhány fáklyát! Végül is tűz van errefelé dögivel, csak olaj kéne és néhány fadarab. – Jó, legyen! – egyezett bele a Démonvadász, majd felém fordult. – Nemsokára érted jövünk! Ne mozdulj innen egy tapodtat sem! Rájuk mosolyogtam: – Mégis, hova mehetnék? – A józan ész szerint sehova – mondta Ariel, majd rám kacsintott –, de téged ismerve jobbnak láttuk megemlíteni. – Rendben! – hajtottam fejet előttük – megígérem, hogy történjék bármi, nem mozdulok innen! Társaim egy szemvillanás alatt eltűntek, én pedig beljebb mentem a porlepte sátorba Doktor Drahoš után. Odabent rongykupacok hevertek a földön és egy agyagedényben valamiféle különös, ragacsos kence bűzölgött. – Maga orvos? – kérdeztem, és igyekeztem nem nézni sebhelyes ábrázatára. – Az voltam valaha – sóhajtott lemondóan –, amíg ezek ide nem hoztak. – Hogy került ide? Az öregember megvakarta kopasz, szenesre égett koponyáját. – Most, hogy így kérdezi, nem is igazán emlékszem már. Összetűzésbe keveredtem a falubeliekkel. Valami beteg nőt kellett volna meggyógyítanom, akinek magas láza volt, de nem segítettem. – Cserbenhagyta őt? – Kicsikém – magyarázta leereszkedően. – Az emberek haszonlesők. Ingyenélők. Orvos vagyok, de nem bolond. Nem azért tanultam nagy tudású emberektől, hogy utána koldusokra pazaroljam a tehetségem. – Úgy érti, azért nem segített annak a nőnek, mert nem volt pénze? 116

– Úgy ám. Senkinek sem segítettem, aki nem becsülte meg a munkámat. – De, ha nem tudtak fizetni a szerencsétlenek! – Miért, én talán nem voltam szerencsétlen? Nekem ingyen adták a szállást? Ingyen adták az ellátást? Nem, nem és nem! – Nem értem magát – néztem egyenesen a szemébe. – Soha senkit nem gyógyított meg szánalomból? Jóságból? – Jóságból? Mit tud maga a jóságról? – gurgulázott megvetően, és fájdalmas szisszenéssel ereszkedett le egy rongykupacra. Összerándult a kíntól, amit az anyag nyomása okozott kisebesedett combján, de tudtam, hogy nem segíthetek rajta. A Pokolban minden lélek így szenvedett. Testét mindössze néhány fekete rongy fedte, így jól láttam, hogy minden porcikáját égési sebek borítják. – Eleinte mindenkinek segítettem – folytatta –, de aztán rájöttem, ha élni akarok, magamra is kell gondolnom, így idővel csak azokkal foglalkoztam, akik honorálták a munkámat. – Ezért talán még nem végezte volna idelent – motyogtam magamban. – Miből lett jómódú? Azt állította, nagyhatalmú ember volt valaha. Drahoš keserűen elhúzta a száját, ám ez hiányos fogsora miatt inkább tűnt vicsorgásnak, mint mosolynak. – Méregkeverésből gazdagodtam meg. A meglepetés ereje letaglózott. – Tudja, a méreg ősidők óta kelendő árucikk, nekem pedig megvolt a tudásom hozzá, hogy a legjobb esszenciákat keverjem ki. A legerősebb, leggyilkosabb mérgeket, amik biztosan hatnak. A jól fizető kuncsaftok pedig így váratlan örökséghez, földekhez, pénzhez juthattak. – Mégis, mit csinált? Mit használt? Mivel ölte meg az embereket? – szólaltam meg végül. – Nem én öltem meg őket, csak odaadtam a szert a megrendelőimnek. Arzént használtam, hol kisebb, hol 117

nagyobb dózisokban, attól függően, mennyire volt sürgős az ügy. – Hallja magát, hogy mit beszél? – kérdeztem hüledezve. – Hallom, persze. Vagy ezt most mire kérdezi? Ó, nem ismeri az arzént, igaz? Némán néztem rá. Nem tudtam elhinni, hogy ennyire nem érzi a tettei súlyát. – Tudja, kedvesem, az arzén nagyon régi méreg. Sok ezer éve ismeri a gyógyászat. Kis mennyiségben ugyanis orvosság. Az adagolás mértékétől függ, milyen gyorsan áll be a halál. A gyors halálhoz nagyobb dózis kell, ez esetben akár fél óra alatt is elérhetjük vele a célunkat, ám ha betegség hatását akarjuk kelteni, célszerű heteken át adagolni a mérget az áldozat ivóvizébe. – Doktor – vágtam a szavába élesen –, én arra gondoltam, vajon az egykori, fiatal Drahoš, aki azért kezdett el orvoslást tanulni, hogy segítse az embereket, hallja most, hogy maga itt mit beszél? Egy pillanatra megállt, és nagy levegőt vett. Lyukacsos mellkasán sípolva szaladt ki a lélegzete. – Hogy érti ezt, kedves? – Maga nem azért lett orvos, hogy öljön. – Mint említettem, nem én öltem. – Egyetlen esetben sem használta a keverékeit? Drahoš elnémult. – Most, hogy így mondja, de, igen. Tudja, volt egy alkimista barátom. Aranyat szerettünk volna előállítani, mint akkoriban minden valamirevaló, az eszét használó ember. Sok mindenre fény derült a kísérleteink során, így jöttünk rá, hogy az arzén mi mindenre használható. Persze, az aranykészítés titkát sosem leltük meg. Akkoriban nagyon szegények voltunk, kellett a pénz, így miután a helyi ivóban a megfelelő embernek meséltünk az új csodaelixírről, ami megoldja az örökösödési kérdéseket, hamar hírünk ment. – Csodálom, hogy nem fogták el magukat azonnal. 118

– Ugyan már, maga sem hiszi, amit mond! A várparancsnok volt az első, aki kért az elixírünkből. Meg akart szabadulni a feleségétől, de piszkos volt neki a munka elvégzése, így én tettem meg helyette. Aztán jött a következő megrendelő, és idővel már sorban álltak az ajtónk előtt. – Azt mondta, nem ölt embereket. – Azt mondtam, persze. De nézzen rám! A kínzásoktól kihagy a memóriám. – Megbánta azóta, amit tett? – kérdeztem csendesen. – Nem gondolkoztam ezen…, mit is mondott, hogy hívják? – Sophiel. – Szóval nem gondolkoztam ezen, Sophiel. Miért érdekli ez egyáltalán? És mi történt a karjával? Megnézhetem? – Néhány napja eltört, de már gyógyul. Tudja, mi gyorsan helyrejövünk. – Talán mégsem elég gyorsan – jegyezte meg reszelős hangján, majd nehézkesen felállt, és odaballagott mellém. – Megnézhetném? Felé nyújtottam a karom. – Kicsavarták, úgy tört el – hümmögött, majd elcsoszogott a sátor hátsó felébe. Egy koszos ronggyal tért vissza. Reszketeg kezével felém nyújtotta. – Tessék, magának adom. Maga nem idevaló. Gyanakodva méregettem. A tenyerében parányi üveg lapult, ami alig volt nagyobb egy kavicsnál. Benne hófehér, apró kövek csillogtak, akárcsak a jégkristályok. A kis üveg száját parafa dugóval zárták le, s a nyakán vékony, fekete bőrszalag lógott. – Vegye fel! – nyújtotta felém. – Ezt annakidején én fedeztem fel, tudja, az aranycsinálás közben. Összeforrasztja az eltört csontokat. Nem tudom, hogy működik, de segít majd, meglátja! – Köszönöm! – bólintottam, és a nyakamba akasztottam a miniatűr üveget a benne lévő fehér kövecskékkel, ám alig 119

hogy megcsomóztam a tarkómon a bőrszalagot, áramütésszerű vibrálást éreztem a mellkasomban. Nyugtalanul odakaptam, de Drahoš megfogta a kezemet. – Ne ijedjen meg! – nézett a szemembe. – Egy kicsit fájni fog, de utána meglátja, kutya baja sem lesz. Talán nem kellett volna megbíznom benne – cikáztak a gondolataim – hiszen a Pokolban vagyok. Arielék haragudni fognak rám. A fehér kristályok hirtelen felragyogtak az üvegben, és ezüstszínű fénycsóva lövellt ki belőlük, amely akárcsak egy gyorsan növő kúszónövény, végigfutott a sérült karomon, majd egy nagy reccsenés hallatszott, és éles fájdalom nyilallt a csontjaimba. Valóban, csak egy pillanatra fájt, aztán az ezüst fény beborította a korábban puffadt, beteg területet, és melegség öntötte el a bőrömet. Aztán a fény halványodni kezdett és kihunyt, s a karom pedig ép volt, és egészséges. – Nem találok szavakat – ráztam meg a fejem, hisz nem számítottam idelent csodákra. – Köszönöm szépen Doktor Drahoš, ezek a kristályok lenyűgözőek! Köszönöm, hogy meggyógyított! – Kérem. – De nem fogadhatom el az ajándékát! Inkább próbáljon vele másokat is meggyógyítani! Segítsen azokon, akik ugyanúgy szenvednek, mint maga! – Nem tehetem – ingatta a fejét. – Miért nem? – kérdeztem szomorúan. – Csak akarnia kell. Mindig van választásunk – idéztem Elijah szavait. – Senkinek sem használt még idelent a kristály. Már mindenkin kipróbáltam, sejtheti, magamat teszteltem elsőként. Nem működött. Napról napra megégetnek, hagyják, hogy magamhoz térjek, majd újra és újra a tűzbe vetnek. Nem hatja meg őket a könyörgés, a fájdalmas üvöltés, az égett hús szaga. Surtrnak és a tűzkatonáknak nincs lelke, az ide jutóknak nincs menekvése. – Sajnálom. 120

– Hát még én – vonta meg a vállát, és valahogy még kisebbnek és nyomorultabbnak láttam, mint korábban. – Szeretném, ha megtartaná a kristályaimat! – Rendben. Én viszont szeretném, ha egyszer kiszabadulna innen. Szenes fejét felkapta az utolsó szavaimra. – Imádkozna értem? – kérdezte reményteljesen. – Persze, hogy imádkoznék, de nem ez a lényeg. Nem nekem kell imádkoznom, hanem magának. Végig kell gondolnia, mit tett azokkal az emberekkel, és meg kell bánnia minden rosszat. – Sophiel, már mondtam magának, nehezen emlékszem vissza a múltra. – Akkor összpontosítson! – csattantam fel ingerülten, és a tenyeremet a homlokára tettem. Minden energiámat felé sugároztam és magam elé képzeltem, amint Drahoš megismerkedik a bűntudatával. – Csukja be a szemét, és repüljön vissza a múltba! – Jó-jó – dadogott, nem kell úgy idegeskednie! – Csak rajta! Lazítson, és képzeljen el egy szép zöld rétet! Virágok ringatóznak maga körül, langyos szél simogatja a bőrét… madarak csiripelnek a fákon, s az égbolt babakék… – Látom… – hörgött a férfi hitetlenkedve… Mindent látok – majd kezével összeégett arcához nyúlt –… Érzem a szelet… Halkabbra fogtam a hangomat. – Lássa magát gyermekként, ahogy boldogan játszik a társaival. Lássa a fiatalságát! Gondoljon arra a pillanatra, amikor először gyógyított meg valakit… És most érezze a hozzátartozói örömét! A doktor sebesre égett szemhéja alatt forogni kezdtek a szemgolyói. Tudtam, hogy elkapta az emlékezés fonalát, és a lelke már a múltban jár. Zavarosan motyogott, szlovák nyelven beszélt. Hol a karjához, hol az égett bőréhez nyúlt, néha elmosolyodott, s egyszer felnevetett. Közbeléptem. – Drahoš, most gondoljon arra az emberre, akinek először 121

adta be a mérget! A férfi arca elkomorodott. – Képzelje el, hogy maga issza meg a vacsorához felkínált mérges vízzel teli kupát! Drahoš a torkához kapott és fuldokolni kezdett. Figyelmeztetni akartam, hogy nem kell félnie, hisz már halott, de nem tettem. Hagytam, hogy teljes mértékben átélje a nő fájdalmát, akit megölt. – Most nézze meg a nő családját! Nézze a gyermekeit! A testvéreit! A szüleit! Érezze át a fájdalmukat. Az elszenesedett szemhéjak alól kormos könnycseppek kezdtek el peregni. A férfi fuldoklott. Sovány, égett karjaival a mellkasához, majd a gyomrához kapott és összegörnyedt a fájdalomtól. Nem kímélhettem. – Ne feledje a gyötrelmet, de menjen tovább! – utasítottam. – Keresse meg a következő áldozatot, és élje át a halálát! Drahoš vergődni kezdett, és a földön fekve rángatózva fuldokolt. Abba a pillanatban érkezett meg Uriel és Ariel, akik a sátorponyva résén keresztül megrendülve nézték a porban vergődő, akkor már görcsösen zokogó, összetört orvost. – Sophiel, mit csinálsz? – suttogta felém Ariel, de Uriel a vállánál fogva hátrahúzta. – Ráébreszti, hova jutott… Gyere, várjuk meg, míg vége lesz! Azzal visszalebbentették a koszos anyagot, és magunkra hagytak a doktorral. Nem bírtam ránézni. A sebeit mélyen belepte a por, lelógó, véres húsába kövek ékelődtek, és tudtam, hogy ezt is érzi, mert magánkívül volt a fájdalomtól. Ám ezúttal biztos voltam benne, hogy nem a fizikai gyötrelem, ami ekkora kínt okoz számára, hanem a saját tettei, és mindaz, amit másoknak okozott. Nyüszítve sírt, sikított és zokogott, de nem hagyhattam abba. Drahoš jó úton járt, csak még maga sem 122

tudta. Hosszú percek teltek el, talán órák is, mire minden emléket körüljártunk. – Doktor… – szóltam halkan – újra azon a mezőn sétál! A sikítozás abbamaradt, s a ronggyá égett férfi teste megnyugodott. – Tavaszi virágok illata száll a levegőben, simogatja az arcát, a karját. A légzése lelassulni látszott. – A Nap lemenőben van, langyos melegét érzi a hátán. A görcsbe rándult test kisimult. – A távolból ökörsütés illata száll maga felé, és a falubéli gyermekek kacaja. Az orvos elmosolyodott. – Felébredhet. Lassan nyitotta ki könnytől és koromtól ragacsos szemét, majd pislogva rám nézett. – Mit csinált velem? – kérdezte szinte könyörögve. – Segítettem emlékezni. – Nem gondoltam, hogy ennyi fájdalmat okoztam – torzult újra grimaszba a szája, és kövér könnycseppek gördültek végig csontos arcán. – Én… – küszködött – nem tudtam, hogy ilyen mély bánatot hagytam magam után… Mindent éreztem. Az árva gyerekek és a gyászoló hozzátartozók fájdalmát. Istenem, mivé lettem? Nagyot nyeltem a férfi nyilvánvaló megbánását látva, noha tudtam, mit tett azokkal az emberekkel. – Sajnálom Drahoš, igazán – mondtam szemlesütve. – Őszintén sajnálom. – És most? Kérem, Sophiel, segítsen! – Nem tudom, Doktor, de azt hiszem, megtette a kezdő lépést! – Kijuthatok innen valaha? – fogta könyörgőre. – Azt hiszem, mindig van kiút – vettem a tenyerembe sebes kezét, mire elém térdelt. – Meg kell bánnia minden 123

rosszat, amit az életében tett. Érti? De nem azért, hogy kijusson innen, hanem őszinteségből. – Hogyne bánnám – zokogott fel elkeseredetten, és egyre nehezebb volt elviselnem a fájdalmát. – Nem tudom, hogy működnek idelent a szabályok, de Isten jósága végtelen, ezt tudnia kell. Látja magát, és látja a szíve tisztaságát. Kezdjen el hinni benne, és imádkozzon hozzá! Kérje, hogy bocsássa meg a bűneit, és mentse meg innen magát! – És Surtr? – nyüszített fel félelmében az ember. – Vele mi lesz? Mi van, ha őt nem érdekli Isten? Mi van, ha őt nem hatja meg a megbánásom? – Vakon kell hinnie Istenben, Drahoš. És vakon kell hinnie a megbocsátásban. – Akkor nem égetnek meg többé? – Nem tudom. Sajnos tényleg nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy idővel bocsánatot nyernek a bűnei, és kiszabadul innen. – Az ég áldja meg magát, Sophiel! – ragadta meg lábamat, és sebes ajkával csókolgatni kezdte. Finoman elhúzódtam tőle. – Én semmit sem tettem, Doktor, csupán lesöpörtem a port a múltjáról! És nem feledem. Imádkozni fogok magáért! Azzal kiléptem a sátorszerű kalyibából, hogy csatlakozzak Arielékhez, ám odakint földbe gyökerezett a lábam. Társaim ugyanis egy tucatnyi összeégett halott társaságában egy regiment, tűzben égő katona sorfala előtt várakoztak. Kísérteties és egyben sokkoló látvány volt. A katonák színtiszta tűzből voltak, arcuk, végtagjaik s törzsük fehéresvörös lángokban égett. A legelöl álló tűzkatona felém intett, majd Arielékre mutatott, mire szó nélkül engedelmeskedtem, és melléjük léptem. Drahoš eközben előjött a sátorból, és arca elé kapta a kezét. Lehajtott fejjel indult el a rabok felé, hogy a máglyákra kötözve égjen reggelig, ám a tűzkatona nemet intett felé, és visszaparancsolta a viskójába. A doktor 124

arcán értetlenség, megkönnyebbülés és hit vegyes keveréke suhant át, majd félelem, amikor meglátta, hova visznek bennünket. Felénk lépett, de rákiáltottam. – Ne aggódjon miattunk! Csak menjen vissza, és imádkozzon! Többet nem beszélhettem, mert elindult az osztag. Kénytelen-kelletlen követtük az előttünk roskadozó, összeégett rabokat, akik a félelemtől már nyüszítve könyörögtek a tűzkatonáknak, hogy engedjék el őket. – Megégetnek minket? – néztem dermedten Arielre, mire erősen megszorította a kezem. – Ne félj, nem lesz semmi baj. – Akkor miért vagyunk itt? Hogy kerültek ezek egyáltalán ide? – Már vártak ránk, Sophiel – nézett rám szomorúan hatalmas kék szemével. Vörös haja aranyszínűnek tűnt a körülöttünk világító máglyák fényében. – Uriellel a kalyiba falu határáig jutottunk, ott kezdődik ugyanis az erdő, ahol megfelelő fát vághattunk volna. Nekiálltunk összeszedni, ami kell, amikor megjelent az első tűzkatona, nyomában a többivel. Hamar felmértük az erőviszonyokat, és meg sem próbáltunk elmenekülni. A szavaitól a hőség ellenére jeges borzongás futott végig a hátamon. – Csak Dirillék árulhatták el Surtrnek, hogy itt vagyunk. – Nem tudom, Sophiel. Meglehet, ők nem is erre keresnek minket – ingatta a fejét. – Lehet, hogy ezúttal a véletlen csapdájába estünk. Egyszerűen rosszkor voltunk rossz helyen. – Tennünk kell valamit – suttogta felénk Uriel. – Kell, hogy legyen valami, ami megállítja ezeket a pokolfajzatokat! – Mivel holtak, vagy talán soha nem is éltek – néztem végig a mellettünk masírozó tűzkatonákon –, nehezen tudom elképzelni, hogy idelent létezik bármi, ami megállíthatná őket. 125

Különös módon mind ember alakban tündökölt. Szövetek híján egybefüggő lángtengerből volt a törzsük, a fejük és a végtagjaik. A jobbjukban lándzsát tartottak, ami fehéres izzásban égett, ezzel bírták jobb belátásra a menekülni próbáló, ronggyá égett rabokat, akiknek pedig nem volt elég a fegyelmezés, azt megragadták a lábánál fogva, úgy húzták végig előttünk, a poros úton. A sebes foglyok reszketve ordítottak a tüzes markok szorításában, de nem volt kegyelem. A pokoli sikítozás és hőség nőttön-nőtt. A körülöttünk égő máglyák idővel összenőttek, csupán a narancsszínű lángok közt hörögve könyörgő emberek kínoszlopai feketéllettek a tűztenger közepén. Hiába voltak halottak, halálsikolyaikat hallva biztos voltam benne, hogy mindannyian érzik a fájdalmat, és abban is, hogy borzalmasan szenvednek. – Vajon minket is meg akarnak égetni? – kérdezte Ariel, szinte csak magától, miközben elborzadva nézte a lángokban szenvedőket. – Nem hiszem. Akkor már megtették volna – feleltem halkan, de éreztem, hogy elcsuklik a hangom. A szívem megtelt fájdalommal, látva, hogy milyen kínokat kell átélniük mindazoknak, akik ide kerülnek. – Nekem viszont nagyon rossz érzésem van – mondta komoran Uriel. – Sokan ismernek engem idelent. Hallom a suttogásukat, amióta csak beléptünk Muspelheim birodalmába. – Miről beszélsz? – nézett rá kérdőn Ariel. – Én semmit sem hallok. – Én sem – néztem a mellettem ballagó Démonvadászra. – Kikről van szó, Uriel? – Mindazokról, akiket én juttattam ide. Sokukat felismertem. Még így, megégve is. Hallottam a sikolyaikat és a vádaskodásukat. Gyűlölnek engem, amiért itt kell lenniük. Átkozódnak, és azt ordítják, bárcsak engem égetnének el a máglyán a katonák. 126

– Valószínűleg épp ezért vannak még mindig itt – jegyeztem meg, és már nem sajnáltam annyira a lángokban égő gonosztevőket. – Nem véletlenül kerültek ide, és, ha így gondolkodnak, nem is jutnak ki innen egyhamar. Ne bánkódj miattuk! – Egyáltalán nem bánkódom. Ha arra gondolok, mit tettek ezek odafent, azt kell mondjam, enyhe büntetést kaptak. Felőlem aztán szenvedhetnének az örökkévalóságig. A keze ökölbe szorult dühében, így elengedtem. Haragosan nézett végig a tűztengerből felénk vicsorgó, nagy lángokkal égő embereken, majd hozzánk fordult. – Ne tévesszen meg titeket a látvány. Ezek mind gyilkosok. Ártatlan gyerekeket, védtelen nőket, kiszolgáltatott, idős embereket öltek meg életük során. Megérdemlik a kínlódást. Rá kell ébredniük a tetteik súlyára! És ha ráébredtek, még akkor is messze járnak attól, hogy felfogják, mennyi bánatot, és milyen begyógyíthatatlan fájdalmat okoztak az áldozatok hozzátartozói lelkében. Az állandó kínzás éppen erre emlékezteti őket. – Úgy tűnik, ezeknél messze még az ébredés – nézett hátra Ariel, amikor újabb átkok szálltak felénk, a halálunkat kívánva. – Néha nagyon egyet tudok érteni Elijahval – pillantott a gyűlölködők felé a Démonvadász. – Sokan nem képesek a fejlődésre. Ezeket az első rossz döntésük után azonnal ide kéne küldeni, a Pokol tüzébe, hogy ne a Földön rontsák a levegőt. Nélkülük békésebb és szebb hely lehetne a világ. A Sötét Angyal említésétől hevesebben kezdett el verni a szí ve m. Lám, nem csak Elijah neheztel a bűnben élő halandókra, közülünk is egyre többen osztják a véleményét. Köztük én is. A tűzkatonák fénylő sora időközben balra kanyarodott, majd egy hatalmas, hosszúkás kőoszlopokkal körbevett dombra kísértek minket, amelynek végében egy sötét sziklaüreg tátongott. A mélyedés a hegy gyomrába vezetett, 127

és semmi kétségem nem volt afelől, hogy ott lakik Surtr, a tűzóriás. – Nocsak, végre megérkeztetek! – szólalt meg mögöttünk egy örömtelinek tűnő, ám korántsem őszinte hang. – Rég láttunk benneteket! Megfordulnunk sem kellett, hisz mindhárman tudtuk, hogy csak Diril és Chrisopher lehet az, mint ahogy azt is, hogy ők csaltak ide minket. – Milyen gyorsan tudtok haladni, ha nem fogolyként kell futnotok – jegyezte meg Chrisopher. – Legalább két napot megspóroltatok nekünk a szökési akciótokkal. – Végig tudtátok – nézett rájuk megvetően Ariel. – Hogyne tudtuk volna? – kacagott fel a fiú. – Nekünk nincs félnivalónk idelent. – Arra azért ne vegyél mérget – morogta a fogai közt a Démonvadász. Szép lassan elénk sétáltak, és egyetlen intésükre a tűzkatonák hátrébb húzódtak. – Nocsak, milyen otthonosan mozogsz idelent, boszorkány! – mosolyodott el Ariel. – Netán előkészítették a te helyedet is? – Fogd be, szépfiú, mert kitépem a gégédet! – förmedt rá Diril, és szeme vörösen ragyogott, akárcsak a dombocska körül lobogó tűztenger. – Tárgyalni jöttünk az óriáshoz. – Ugyan, miről? – hördült fel Uriel. – Az engedélye nélkül senki nem kelhet át Muspelheimen, így kénytelenek leszünk megalkudni vele. – Megalkudni. Mégis, miről beszélsz? – Az életetekről, Démonvadász. A föld mélyéből hangos morgás hallatszott, mintha egy kitörni készülő vulkán dübörögne odalent. A hangorkántól a dombon ácsorgók alatt megremegett a föld, és a tűzkatonák között jajveszékelő rabok elhallgattak. A félelemtől összegörnyedve próbáltak egymás mögé rejtőzni, ám őreik izzó lándzsáikkal azonnal a helyükre terelték őket. 128

Rosszat sejtve lestem a sötét sziklaüregbe, amely lassan kifényesedett, majd egyre világosabb lett. Döngő léptek rázták meg a sziklákat, majd lassacskán előbukkant maga Surtr, a tűzóriás. Úgy háromszor akkora lehetett, mint mi, és a teste a tűzkatonákhoz hasonlóan áttetsző lángokból állt. Nehéz volt rajta tartanom a szemem, annyira fényes volt, s a belőle áradó hőtől érezhetően megpörkölődött a bőröm, mint amikor a déli nap túlontúl erősen harap bele. – Surtr Nagyúr! – hajolt meg előtte illedelmesen a boszorkány. – Diril vagyok. Ez itt az öcsém, Christopher. Átutazóban vagyunk a földeden. Arshamon palotájába igyekszünk a foglyainkkal, ajándékba szánom őket. Surtr hatalmas, lángoló feje hirtelen Diril felé fordult, majd lassan megindult felé. A boszorkánynak azonban a szeme sem rebbent, és egy tapodtat sem mozdult onnan, ahol állt. Az óriás közvetlenül előtte cövekelt le, talán két méterre lehetett csupán karcsú alakjától. Innen azonban már jól látható volt, hogy Surtrnak igenis, van teste, nem olyan, mint a tűzkatonák. Nem tudtam eldönteni, hogy ez előnyt vagy hátrányt jelent, mindenesetre reményt keltett bennem, hogy az óriás elpusztítható. Töprengésemből Surtr mennydörgő hangja rázott fel. – Az egyiket hagyd itt, s máris mehettek. – Mindhármat Arshamonnak ígértem! – kiáltott rá Diril határozottan. Megdöbbentett a bátorsága. – Majd azt mondod, meghalt útközben! – Csak nem képzeled, hogy ezt elhiszi majd nekem? – Nem érdekel Arshamon! Éhezem! – verte a mellét az óriás. – Nos, ezen éppenséggel segíthetünk – intett Diril a tűzkatonák felé, akik dárdáikkal maguk elé taszigálták a lábuk előtt összegörnyedt rabokat. – Nesze, itt van vagy két tucat. – Utálom őket. Égettek, szenesek, büdösek, sebesek. Friss 129

húst akarok! – ordította a behemót. Diril arca megfeszült. Láttam, mennyire gyűlöli az óriást, amiért az akadályozza a tervében. Nagyot sóhajtott, majd összenéztek Christopherrel, és a következő pillanatban a rabokhoz sétáltak. Azok rá sem mertek nézni a boszorkányokra, inkább megpróbálták magukat a lehető legkisebbre összehúzni. Diril finom, hosszú ujjai az öccse kezére kulcsolódtak, majd mindketten lehunyták a szemüket, és halkan varázsigéket mormogtak. Nem hallottam minden szót, de idővel már csak egyetlen kifejezést ismételgettek. [6] – Restitutio ad integrum! A sebes rabok között mozgolódás támadt. Az összeégett, ragacsos, fonnyadt tetemek lassan formálódni kezdtek. Sebeik a szemünk láttára gyógyultak be, testük lassacskán visszanyerte egészséges formáját. Az emberek csodát emlegettek, és hálálkodva nézték a boszorkányokat. Uriel ujjai észrevétlenül fonódtak a karomra, csak az enyhe húzásból éreztem, hogy hátrálni kezd. Ariel után nyúltam, és őt is magunk után vontam. – Ez csúnya lesz… – mormolta a Démonvadász. – Miről beszélsz? – súgta felé Ariel. – Ezek halottak, senki sem támaszthatja fel őket. Legalábbis idelent. Ez fekete mágia, ideig-óráig tarthat csak. Úgy tűnik, Diril vacsorát készít Surtrnak… Eztán mondaniuk sem kellett, szó nélkül hátráltam tovább, és észrevétlenül a dombhoz vezető út bejáratához osontunk. Az emberek eközben felálltak, és megállás nélkül hálát rebegtek. Egymást tapogatva álmélkodtak, hogy mi történt velük, azt hitték megmenekültek. Érdekes, hogy egyik sem jött rá, hogy semmit sem tett a hőn áhított csodáért – gondoltam, de bármennyire is bűnös lelkek voltak, egyre jobban sajnáltam őket. Csak sejtéseim voltak arról, hogy mi következik, de ezúttal hálás voltam 130

Dirilnek azért, hogy nem minket lökött az óriás elé. Surtr ezalatt elégedetten nézegette az orra előtt gyógyuló embereket, épp, hogy csak meg nem nyalta a szája szélét. Le sem bírta venni a szemét az egyre kerekedő, rózsaszín bőrű húsokról. Mert, hogy ő csak ennyit látott az előtte zajló eseményekből, abban biztos voltam. Diril és Christopher végül abbahagyták a szeánszot, és várakozásteljesen néztek az óriásra. – Nem is rossz, nem is rossz – morogta, majd hatalmas karja váratlanul előrelendült a boszorkányok orra előtt, és kiragadta az immáron épen ácsorgó emberek közül a két leghúsosabbat. A többiek velőtrázó sikításba fogtak, és menekülni próbáltak, ám a tűzkatonák az útjukat állták. Surtr eközben izzó markába szorította az áldozatait, akik úgy visítottak, mint a levágásra szánt újévi malacok, és könyörögtek az életükért, ám az óriás nem kegyelmezett. Markában sercegve égtek az emberek, testük rángatózott a kíntól, de még érezték, és látták, amint Surtr nagyra tátja lángokban égő száját, és félbe harapja őket. Elégedetten rágcsálta a darabokra szakadt testeket, majd újabb falatok után nyúlt. Nem volt menekvés: a rabok hiába próbáltak szökni vagy küzdeni, egytől-egyig Surtr gigászi torkában végezték. Lakomája befejeztével az óriás böfögött egy nagyot, majd öklendett is néhányat, és a dobocska tetején álló legmagasabb szikla tövébe hányta az áldozatok vértől ragacsos csontjait. Senkinek sem kellett mondania, anélkül is tudtam már, miért: hogy a szerencsétlenek másnap újra sebesen ébredhessenek düledező kalyibáikban, és az óriás elé járulhassanak, vagy ha szerencsésebbek, csak a máglyára kötözzék őket, amíg talán egyszer ráébrednek, hogy hol vannak, és mit tehetnek a lelkük megtisztulásáért. Miközben az óriás okádott, Diril és Christopher beértek minket. – Futás! – suttogták. – Irány egyenesen előre, majd a falu 131

végén az erdőn át végig, Kelet felé! Egyikünk sem kérdezte, mi van Keletre, csak rohantunk. Az erdősáv előtt jártunk, amikor utolértek minket Surtr tűzkatonái, és az egyre erősödő dübörgésből ítélve az óriás is nem sokkal mögöttük járt. – Ki engedte meg, hogy elmenjetek? – mennydörgött rá Dirilre, és hatalmas, lángoló kezével felé nyúlt. – Ne merészelj hozzám érni, mert sárhegyet csinálok belőled, te behemót barom! Surtr megdöbbent. Még soha, senki nem beszélt így vele. Aztán megrázta magát, és újra felüvöltött. – Az angyalokat akarom! – Egészséges embereket kaptál tőlem, nem egyet, hanem rögtön két tucatot. Megegyeztünk! – Nem egyeztünk meg! Vagy itt hagyod őket, vagy ti is itt ragadtok! – Nem vagy olyan helyzetben, hogy parancsokat ossz itt nekem, óriás! – Mit képzelsz, boszorkány? Azt hiszed, téged nem tudlak egy harapással elpusztítani? Egyet itt hagysz nekem, vagy végetek van. Ez az utolsó szavam! Diril ránk nézett. Semmi jót nem ígért a pillantása. – Nos, melyikőtök vállalja az áldozat szerepét? – kérdezte ingerülten. Ariel és Uriel egyszerre szorították meg a kezemet. – Egyikünk sem! – felelte hűvösen a Démonvadász. Surtr dühében felordított. – Egyet itt kell hagynod nekem! A boszorkány türelmetlenül toppantott. – Ne akarjátok, hogy én válasszak! Gyerünk, valamelyikőtök lépjen előre! Gondolatok százai cikáztak át a fejemben. Az egyikünk mindenképp kileheli ma a lelkét. Angyalok vagyunk, tehát nincs mitől félnünk. Vagy mégis? Ki tudja, hová kerülünk, ha a Pokolban hagyjuk el a testünket. Vajon 132

örökre itt ragadunk? Aztán a társaimra gondoltam. Nem, nem hagyhatom, hogy miattam haljanak meg. Szembenézek hát a sorsommal, lesz, ami lesz. – Én vállalom! – kiáltottam fel, ám megrendülve láttam, hogy velem együtt Ariel és Uriel is előre lép. – Ezt már szeretem – röhögött fel az óriás, és előre hajolt, hogy jobban szemügyre vegyen bennünket. – A lány nem kell – mormogta –, kicsi és sovány. A tüzes hajú már sokkal jobb, de a legnagyobbat akarom! Uriel ránk nézett, szemében mély érzelmek lobogtak, ám félelemnek nyomát sem láttam. – Ne aggódjatok miattam! – mosolygott ránk szomorkásan, majd Diril felé intett. – Most menjetek velük! Nem akarom, hogy végignézzétek! Ma éjszaka már Atyánkkal leszek, csak erre gondoljatok, kérlek! Levegőért kapkodtam a váratlan fordulat miatt, és megmarkoltam Uriel kezét. – Nem hagyunk itt! Nem érdekel, mit mond ez a behemót! – Nem bizony – markolta meg Ariel is a Démonvadász karját, majd Christopherre ordított. – A kardokat! A gyermek unottan felénk hajította rozsdálló, ám így is jókora fegyvereinket, amelyeket abban a minutumban Surtrnak szegeztünk. – Nem sokra mentek ezekkel – mormogta az óriás, majd mohón felénk nyúlt, hogy felmarkoljon bennünket, ám ekkor Diril váratlanul felkiáltott: – Eluvio! A következő pillanatban minden nagyon gyorsan történt. A boszorkány kezéből hirtelen lehetetlen nagyságú víztömeg tört fel, és akárcsak egy vad zúgó, Surtrra, majd a tűzkatonákra ömlött. Amint a hullámok elérték a hadsereget, az ijesztő, lángoló regiment egyszerre cuppogó sárcsomóvá vált, s bűzölgő iszapként hullámzott tovább a völgy felé induló vízfolyam tetején. Surtr lángja is kihunyt, és előbukkant nagydarab, szénné égett teste, ami furcsán 133

füstölt és sistergett. Úgy tűnt, Surtrnek fáj a víz érintése. Eszelősen ordított, velőtrázó üvöltésébe beleremegtek a környező fák, de a boszorkány nem kímélte. Újabb és újabb árhullámok törtek az óriásra, mígnem a legnagyobbak felborították, és magukkal ragadták. Diril ekkor a tenyerét a földre tette, és a vízsugár ettől kezdve a poros földből tört elő, akárcsak egy gejzír. Nehézkes árhullámai könyörtelenül eredtek a távolabb hömpölygő Surtr nyomába. – El kell tűnnünk innen! – kiáltott ránk a boszorkány, s mindannyian az erdőbe vetettük magunkat. Őrült iramban rohantunk. A fák véresre karmolták bőrünket, a ruhánk több helyütt szétszakadt, de nem néztünk hátra, csak futottunk. Mindannyian tudtuk, hogy Surtr nem halt meg, hiszen talán sosem élt, s Muspelheim forrósága hamarosan kiapasztja a mágiából született áradatot, akkor pedig újraélednek a tűzkatonák, s az óriást mozgató démon is erőre kap. A Sors azonban kegyes volt hozzánk. Hamarosan egy szurdok tűnt fel előttünk, és tudtuk, Nastrod határához érkeztünk. A levegő hűvösebb lett, így könnyebben jutottunk lélegzethez, bár a kénes bűz itt is elviselhetetlen volt. Az átjáró két, szinte égig érő, merőleges fal között helyezkedett el, amelyet íves kőhidak kötöttek össze, s alul, kétoldalt oszlopcsarnok díszítette. Sötét volt és baljós hangulatú, de nem törődtünk vele, hisz mindannyian tudtuk, a Tűz Birodalmánál minden csak jobb lehet. Amint végigfutottunk a romos oszlopsor között, félszemmel felsandítottam, és láttam, hogy sahranok járőröznek a fal tetején. Remek, tehát már várnak bennünket. – Tudják, hogy itt vagyunk – motyogtam halkan, de Arielék is pontosan látták, amit én. – Mivel még mindig szabadok vagyunk, és egyenesen Arshamon palotája felé igyekszünk, valószínűleg nem csak tudják, hanem várnak ránk – tette hozzá Uriel. – De mi lehet ez a sötétkék köd? – kérdezte Ariel, ám amint közelebb merészkedett a falakból szivárgó, különös, 134

tintaszínű jelenséghez, eszméletlenül terült el. – Úristen! – kiáltottunk fel egyként, és felhúztuk a földről. – Mi történt vele? – nézett hátra Diril is, és látszott rajta, nem tetszik neki e nem várt fordulat. – Elájult – feleltem aggódva, de éreztem, hogy Arielnek nincs komoly baja. – Talán valamiféle altatószer volt abban a felhőben. Kerüljük ki! – Igyekezzetek! – bólintott Diril. A Démonvadász a hátára vette a Látomások Angyalát, és megszaporáztuk a lépteinket. A köd azonban egyre sűrűbbé vált, és lassacskán beterített mindent. Nem látszott már a talaj sem a talpunk alatt, majd ahogy egyre emelkedett, az égig érő falak is eltűntek körülöttünk, aztán elsötétült minden.

135

VII. FEJEZET Az Elbírálási Ceremónia

A hajnal közeledtével a fogadó tetőterét megvilágító vöröses holdfény lassan feloszlott, s helyét szürkés derengés vette át. A Pokolban örökös félhomály uralkodott: mintha folyton viharos lett volna az ég: sötétszürke és tinta-lila felhők borították, és szinte nem volt olyan nap, hogy ne esett volna. Folyók és tavak híján azonban az itt vezeklők szerették az esőt, nagy kincs volt minden cseppje, hiszen ez volt minden innivalójuk, amit odalent fogyaszthattak, és nem marta sebesre a torkukat. A város peremvidékén élők megpróbálkoztak a növénytermesztéssel, de a csicsóka volt az egyetlen zöldség, ami túlélte a föld kopárságát és a napsütés hiányát, illetve néhány vadon növő, zöld levelű virág, amit valóságos kincsként szedegettek össze az emberek. Ezekkel, patkányhússal és döghússal próbálták csillapítani az éhségüket. A legtöbbjük időtlen idők óta itt raboskodott, ám mindig jöttek újak, és mindig voltak, akik csodával határos módon kiszabadultak, ám pontosan senki sem tudta, hogy akik esélyt kaptak Arshamontól, mit tettek az új életükért. – Ébredjetek! – rázta meg társai vállát Elijah, majd maga is szedelőzködni kezdett. Csizmában aludt, így csak vastag, fekete bőrövét, durva szövésű mellényét és csuklyás köpenyét kellett magára húznia. – Iszonyúan fáj a gyomrom a tegnapi patkányhústól – panaszkodott Ramodiel álmos hangon. – Nem aludhatnánk még egy keveset? – Hááát – nyújtózkodott Bardo ásítozva –, én is tudnék aludni, bár inkább odafönt tenném már. Azzal felült, majd félmeztelenül az ablakhoz sétált, és elfordította a rozsdás zárat. A fakeret nyikorogva megremegett, ahogy az évek óta 136

nem használt szerkezet engedelmeskedett a szőke angyal erejének. Hűvös, émelyítően bűzös levegő áramlott a szobába, mire mindannyian felröhögtek. – Ez valami kibírhatatlan – jajveszékelt Ramodiel, és a párnájába temette az arcát. – Valóban megszokhatatlan ez a rémes bűz – kelt fel hunyorogva Lamachael, és keskeny szemét olyan kicsire húzta, mintha még mindig aludna. Gyakorlott mozdulatokkal felöltözött, és összeszedte a holmiját, majd az ablak előtt ácsorogva, várakozásteljesen a fiatal angyalra tekintett, aki még mindig a takaróján hevert, és tenyerével takarta el az arcát. – Atyaég, csukjátok már be azt az ablakot! Mindjárt okádni fogok – zúgolódott, és kikászálódott az ágyból. Rosszkedvűen felöltözött, majd miután megkötötte vastag, bőr lábszárvédőjét, a társaira nézett. – Na, mi van? Miért néztek így? – Jobb lesz, ha megszokod a bűzt, mert a város szívében, jó eséllyel még erősebb lesz – jegyezte meg Bardo. – Miért, mi van a városban? – A vértó és Nidhogg. Tudod, a sárkány. – Ó, igen – sóhajtott fel Ramodiel, és fáradtan beletúrt kócos, fekete hajába, amitől tincsei még kuszábbak lettek, mint amikor felkelt. – Hogy is felejthettem el az ádáz sárkányt! Elindultak a folyosón, majd szép sorban lementek a nyikorgós csigalépcsőn, ami a fogadóba vezetett. Mr. Lewin vigyorogva várta őket. Elijah meg mert volna rá esküdni, hogy a korábban, szinte mumifikált állapotban lévő fogadósnak a hidegtől halvány pírt vélt felfedezni az arccsontján. – Elképesztő – rázta meg hitetlenkedve a fejét. – Mit mondasz? – kérdezte a mellette lépkedő Bardo. – Csak, hogy a fickónak kezd visszajönni a színe. – Aha, én is néztem. Talán elgondolkodott az életén. 137

– Talán. Mr. Lewin ugrásra készen szaladt elébük, és hellyel invitálta őket. – Kérem, igyanak egy forró teát! Jót fog tenni, meglátják! – Köszönjük, de sietünk! – hárította el a szívélyeskedést Elijah, ám a fogadós mindenképpen a kedvükben akart járni. – Kérem, csicsókából főztem, laktató. – Nos, rendben – adta meg magát elsőként Bardo, és felhörpintette a forró teát. – Nem is rossz – bólintott társai felé, akik hozzá hasonlóan elfogadták az italt. Barna volt, és meglepő módon egész kellemes ízű. – Tudja, nagy tartályokban gyűjtjük az esőt, abból van. Ugye finom? – Igen, köszönjük Mr. Lewin! – veregette meg a fogadós vállát Ramodiel. – De mondja csak, mikor lesz az a bizonyos ünnepség, amiről mindenki olyan titokzatosan pusmog? – Az Elbírálási Ceremónia? – Az. – Sosem lehet biztosan tudni, de hogy mindenki időben értesüljön, előző nap megkongatják a várban a harangot. – Tegnap hallottuk a hangját. – Hallhatták, bizony – bólogatott a fogadós. – Ha látni akarják, jobb, ha el is indulnak, mert nagy lesz a tömeg. – Igaza van! – bólintott Bardo. – Menjünk! Az ajtó felé indultak, ám Ramodiel megtorpant, és visszafordult a fogadóshoz. – Voltaképp mit bírálnak el? A többiek nagyot sóhajtva megálltak, hiszen tudták, az ifjú angyal úgysem nyugszik, amíg választ nem kap a kérdéseire. Mr. Lewin aszott kezét a kötényébe törölte, majd izgatottan magyarázni kezdett. Az arca már nem volt múmiaszerű, csak sovány. Látszott rajta, hogy hatott a négy angyal imája, és megfogadta a tanácsaikat. Végtelenül hálás volt ezért. Úgy tűnt, mindent megtenne, hogy vendégei minél tovább maradjanak a házában. 138

– Ez a legnagyobb ünnepség idelent – mondta, és a szeme különös fényben csillogott, ahogy egyre jobban beleélte magát a mondandójába. – A besorolatlan lelkek Elbírálásának Ceremóniája. Azok ugyanis, akik a haláluk után nem kerülhetnek egyértelműen a Mennyországba, itt kerülnek megmérettetésre. – A Pokolban? – De, uram, ez nem a Pokol, csak valami köztes állomás, a Földön. Hát nem látja, hogy mi élünk? Ramodiel a többiekre nézett, ám azok a fejüket ingatták. – Hagyd rá, úgysem hiszi el – tátogott felé némán a szőke angyal, így annyiban hagyta a dolgot. – Ki dönti el, hogy ki hova kerül? – A végső döntést Arshamon hozza meg, de nem ő ítélkezik, hanem az Igazak Útja, majd a Tisztaság Kútja. – Tessék? – A megmérettetésre kijelölt embereknek és az önjelölt próbálkozóknak egy hosszú, keskeny úton kell végigsétálniuk a kíváncsiskodó tömeg előtt. Ez az Igazak Útja. Aki az élete során sok jót tett, de legalábbis több jót, mint rosszat, annak a lába nyomán virágok nyílnak, a bűnösök mögött azonban rothadó, kénes mocsárrá válik a pázsit. Az eredmény egyértelmű, de ha nem lenne az, segítenek az Út felett felbukkanó emlékképek. Az Igazak felett nemes tettek, a Bűnösök felett viszont gaztettek képei jelennek meg, mindaz, amit korábban elkövettek. Mindenki láthatja ezeket. – Mr. Lewin – szakította félbe Ramodiel. – Ezek szerint maga is látja, hogy itt mindenkit az elmúlt élete alapján ítélnek meg. Miért tesz úgy mégis, mintha nem tudná, hogy ez itt már nem a földi élet? Bardo megköszörülte a torkát, Elijah pedig nemet intett a fejével, de a fiatal angyal tovább kíváncsiskodott. – Éreznie kell, hogy ez nem a valóság! Miért nem hisz a szemének? A fogadós pislogni kezdett. 139

– Ööö… nem értem, miről beszél. Hiszen látok, érzek, létezem. Nem haltam meg. Ez valamiféle büntetőtábor lehet. Régóta raboskodom itt, de biztosan állítom, hogy nem a Pokolban vagyok. Igaz, érkeznek hozzánk holtak, de azok ki tudja, honnan jönnek. Maguk vannak eltévedve. – De hisz maga mondta, hogy itt mindenkit az élete alapján ítélnek meg. – Igen… igen, valóban – bólogatott a férfi. – A halottakra értettem, nem magunkra. Azok, nem tudom, kifélék, mi azonban régóta élünk itt, Nastrodban. – Emlékszik még, hogy került ide? Mr. Lewin elhallgatott. Ramodiel nagyot sóhajtott. – Rendben. Térjünk vissza ahhoz az úthoz! – Ó igen! – mosolyodott el Mr. Lewin megkönnyebbülve, hogy nem kell többé a helyzetén gondolkodnia. – Szóval az Igazak Útja végén egy kút található, amiből minden érintettnek innia kell. Nem mintha nem lenne elég egyértelmű az, amit a jelentkezők maguk mögött hagynak az úton, de valamiért ez a szokás. – Ez lenne a Tisztaság Kútja? – Pontosan! A Bűnbánók odasétálnak, vizet mernek a poharukba, megisszák, majd várják, hogy mit tartogat számukra a mágikus forrás. Az Igazak finom, testet-lelket üdítő italnak érzik a hűs vizet, és azonnal meglátják a Fényt, míg az Igaztalanok szájában a víz savvá válik, és sebesre marja a torkukat. Mindenki a Fény után sóvárog. Azt beszélik ugyanis, hogy egyenesen a Mennybe kíséri az embert. Ez nem csak mendemonda, hiszen az Igazak mindig egy szikrázó fénycsóvában távoznak. Szívszorító látvány, ritkán van ilyesmiben részünk. Ha elmennek az ünnepségre, látni fogják, miről beszélek! – És mi lesz azokkal, akiket összemart a sav? Ez a büntetésük? – Ó, nem, ifjú úr, ez csak a megmérettetés. Akit az 140

Tisztaság Kútja bűnösnek talál, Arshamon elé kerül. Ő pedig aszerint dönt, hogy a bűnösnek mennyi van a rovásán. Ha nem sok, és úgy látja a nagyúr, hogy az illető javulásra képes, vezeklésre küldi a Sötétség Birodalmába. Ha ott sikerül tovább lépnie, meglátja a Fényt, és a nornák elé járulhat. – Meglátja a Fényt? – Senki sem tudja, mit kell ahhoz tenni, hogy a Fény megjelenjen, de azt suttogják, volt már rá példa, hogy valaki így jutott ki a feneketlen sötétségből. – És akik nem képesek a javulásra? – Azokra Nidhogg vár, a sárkánykígyó. Ramodiel elgondolkodva nézett a férfira, aki úgy tűnt, megrészegült a szörny puszta említésétől, és halkan dúdolni kezdett: „Eljön a sötét sárkány, közelít a csillám kígyó, holdsötét csúcsokról, szárnyán hordja mezőkön áthaladván a holtakat Nídhögg – és most ő elmerül.” – Hát nem legenda? – kérdezte, szinte csak magától. Mr. Lewin keserűen felnevetett. – Hogy legenda-e? Ó, nem, sajnos Nidhogg nagyon is valóságos. Egy elpusztíthatatlan, ádáz sárkány, aki belőlünk, emberekből él. A vérünket szívja, a húsunkat marcangolja, és miután jóllakott a vértóba lökött szerencsétlenekkel, kiokádja a lerágott csontokat a partra. Arshamon gondoskodik róla, hogy a Vértóból visszatérő nyomorultak később feléledjenek, és újra sárkány-eledellé váljanak. Ramodiel szólni akart, hogy a fogadóst felrázza a tudatlanságából, és ráébressze, hogy Nidhogg áldozatai 141

réges-régen halottak, de Bardo közbevágott. – Senki nem próbálta még megölni a sárkányt? – Hogy megölni? Kérem, maguk még nem látták azt az állatot. A szőke angyal felvonta a szemöldökét. – Olyan nagy? Vagy mitől olyan félelmetes? – Nidhogg az ördög teremtménye – fogta halkabbra a szürke ábrázatú férfi. – A fogai pengeélesek és több sorban nőnek. Hatalmas, gonosz állat, aki nem pusztán felzabálja az embereket. Ő örömét leli a kínzásban, ezért lassan rágja össze az áldozatait. Úgy csócsálja őket a hatalmas pofájában, mint macska az egeret. Nincs senki, aki ki merne állni ellene. Az angyalok összenéztek, ám Ramodiel megrázta a fejét. – Eszetekbe se jusson! Megbeszéltük, hogy… – Jól van, nyugi! Csak egy futó gondolat volt – mosolyodott el Bardo. – Utálom a futó gondolataitokat – nézett rájuk rosszallóan a fiatal angyal. – Menjünk inkább a dolgunkra, mielőtt még kitaláltok valamit! A kijárat felé vették az irányt, és kisvártatva már a sötét sikátorban ballagtak. – Lazíts, Ramodiel! – veregette vállon Elijah. – Nem akarjuk megölni a sárkányt! Nem vagyunk beteges gyilkológépek. Nem akarunk mindenáron vért ontani, csak ha muszáj. Amúgy tudnod kell, hogy idelent semmi sem valós. Ezek az emberek már rég nem élnek, csak a lelkük köti ide őket. Kizárólag azért van hús-vér testük, hogy vezekelni tudjanak, és érezzék a fájdalmat, amit másoknak okoztak. – És Nidhogg? – Ő más. Valószínűleg sosem élt. Egy ördögi lény, aki a Pokol ügyét szolgálja. – A Pokol ügyét? Mégis, hogy szolgálhat bármit is egy ilyen ocsmány dög? – Nidhogg valószínűleg kevésbé ocsmány, mint akiket 142

belöknek hozzá – nézett rá komoran Elijah, és Ramodielnek eszébe jutott, hogy vezére nem éppen a bűnbocsánat elkötelezett híve. – Jól van, szót se többé a sárkányról! – ajánlotta készségesen. – Nekünk úgysem lesz vele semmi dolgunk! Igaz? De mi a terv? Merre megyünk? Hogy találjuk meg a lányt? – Mr. Lewin szerint a ceremónia miatt mindenkit beengednek Arshamon várába, hiszen ott van az Út és a Kút, amiről beszélt. Így mi is észrevétlenül besurranhatunk a tömeggel. Ott szétszóródunk, és megkeressük Sophieléket. – Hányan vannak? – Hárman, és valahol Gabriel. – Nem értelek – nézett rá megdöbbenve Ramodiel. – Legyen elég annyi, hogy a többieket is kivisszük innen! Elijah szemében elszántság csillogott. – Nem állunk már harcban velük? – kérdezte Lamachael. – De. Illetve nem – Elijah beletúrt fekete hajába, majd nagyot sóhajtva hozzátette. – Egyiküknek sem lenne szabad itt lennie. Úgyhogy kivisszük őket innen. Majd társai csodálkozó pillantását látva, hozzátette: – A Kőris túloldalán majd szétverhetjük egymást, de addig össze kell tartanunk, csak úgy élhetjük túl ezt a kalandot! – Hát, rajtam nem fog múlni. Én segítek – dörmögte Bardo, miközben a saras úton cuppogva a többiek elé sietett. – Ami azt illeti, Uriellel én is szívesen összemérném az erőmet – mondta Lamachael. – Ha ehhez előbb meg kell mentenem, hát legyen. – Rám is számíthatsz, ez nem kérdés – bólintott Ramodiel, és követte társait. – De mit mondunk majd a többieknek? – Ezt bízd csak rám – mormolta Elijah és a fejébe húzta fekete csuklyáját. Lassan haladtak a göröngyös úton, amely az időközben eleredt esőtől egyre sarasabb lett. Hozzájuk hasonlóan, feketébe öltözött emberek siettek Arshamon vára felé, amely 143

roppant bizarr látványt nyújtott. Az erődítménynek ugyanis olyan alakja volt, akárcsak egy hatalmas fának, amelynek vaskos ágai messze a környező házak fölé nyúltak. Az „ágakban” fáklyák égtek, s ahogy az angyalok látták, vörös szemű sahranok járőröztek rajtuk. Fentről nézték, mi folyik odalent, és ha olyat láttak, ami nem tetszett nekik, pillanatok alatt leugrottak, és Arshamon színe elé rángatták mindazokat, akik vétkeztek a törvény ellen. A Sötét Angyalok termetüknél fogva nagyon kiríttak a tömegből, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve felültek egy kordélyra, és az ott nyomorgó emberek közt elvegyülve érkeztek meg a várudvarba, majd onnan, egy hatalmas vaskapun keresztül a vértó előtt található fennsíkra. A fogadós nem túlzott. A Vértó bűze hányingert-keltő volt, s a vize oly sötéten kavargott, akárcsak az artériákból bugyogva távozó friss vér. A vihar, mintha csak sejtette volna, hogy mi készül odalent, egyre csak erősödött, széllökései az ösvény két oldalát szegélyező fák közé kergették az embereket. Kisvártatva meglátták az Igazak Útját, amiről Mr. Lewin beszélt; a fasor mögött vörös, apró kavicsos út tekergett hosszan, egészen a vár nyugati szárnyáig, ahol egy hatalmas kupola állt. Alatta acéltrónus díszelgett, körülötte számtalan ülőalkalmatossággal, amelyeket már egytől-egyig elfoglaltak. Arshamon magas rangú katonái és lekötelezettjei ültek benne, és izgatottan figyeltek. Az előkelőségek sora előtt, jobbra vaskos kőkorlát húzódott, mögötte hullámzott a Vértó, amely fölé keskeny palló nyúlt. A baloldalon fekete gránitkút ragyogott, amelyből tiszta víz csordogált. A nép türelmetlenül morajlott. Látni akarták az aznapi csodákat, noha tudták, hogy a Bűnbánók jó része szokás szerint Nidhogg tavában végzi. Elijah, Bardo, Ramodiel és Lamachael egy jókora fa tövében húzták meg magukat, amely kellőképpen eltakarta őket az előkelőségek elől, de elég közel volt ahhoz, hogy jól 144

lássák a műsort. – És most? – kérdezte Ramodiel, és kíváncsian nyújtogatta a nyakát. – Megvárjuk, míg elkezdődik a ceremónia, és amíg mindenki a Bűnbánókat nézi, besurranunk a várba. Megkeressük Sophielt és a többieket, aztán eltűnünk, mintha sosem jártunk volna itt – felelte halkan Elijah, és maga is reményteljesen várta a megfelelő pillanatot.

145

VIII. FEJEZET Hit és hitetlenség

Gabrielt szaggató fejfájás kínozta. Nem emlékezett már, hogy ki ütötte le, és miként szabadult meg a sötétség fogságából, ám sejtette, hogy nem került sokkal jobb helyre. Egy cellában üldögélt, amelynek a falai az égig értek. Fölül nem fedték be az épületet, így bőséggel szakadt rá az eső. Odakint viharos szél tombolt, s a falakon belül is látta, amint a mennydörgésekkel kísért villámcsapások időnként bevilágítják a Pokolra oly jellemző vérvörös égboltot, s börtöne falait. A tarkójához nyúlt, és érezte, hogy a fejsebe nagyobb, mint gondolta. Lehunyta a szemét, és hátradőlt. A mohos falak hidegek voltak, de nem törődött vele. Szüksége volt arra, hogy összeszedje magát annyira, hogy ki tudjon törni a fogságból – mert, hogy nem itt fogja eltölteni az örökkévalóságot, abban biztos volt. Felhúzta a lábát, hogy szükség esetén azonnal támadni tudjon, majd összekulcsolta kezét, és elmondta magában az Igét. A nyakában lógó Égi Kristály azonnal működésbe lépett, és az arkangyal hálával vette tudomásul, hogy sérülése gyorsan begyógyult. Sokáig azonban nem töprenghetett a kiúton. Léptek zaja hallatszott a folyosón. Egy rövid, sötét hajú, fekete köpenyt viselő harcos közeledett, nyomában egy regiment katonával. Halandó ember volt, legalábbis messziről nagyon is annak tűnt, ám amikor megállt Gabriel rácsa előtt, azonnal kiderült, hogy korántsem az, mint aminek látszik. Szemüregében gonosz sötétség feketéllett, és amint az arkangyalra vicsorgott, kivillantak grafitszürke, szúrós fogai. – Moro vagyok – vetette oda lekezelő hangon. – Én fogtalak el odakint. Gabriel nem válaszolt. 146

– Nem emlékszel? – folytatta. – Én voltam a kislány. Aztán az idős hölgy a beteg bokájával. Aztán a szépséges, szőke lány. Kísértetiesen felkacagott. Reszelős hangjától megrázkódtak a komor börtönfalak. – Kapizsgálod már? Szörnyen jól mulattam! Őszintén szólva, meglepett a kitartásod és az akaratod. Talán nem is sejted, de többször is majdnem kikeveredtél a sötétből. Végig Nastrod határán kószáltál. Gondoltam, hogy a babánál gyanakodni fogsz, de aztán látod, idővel te is elbuktál. Hová lett végül az oly híres hited? – Törődj a magad dolgával! – mordult rá Gabriel. – Nem, nem, erre válaszolnod kell! Hogy kételkedhettél a hitedben? Vagy Istenedben nem hittél? – Istennek ehhez semmi köze! – Ó, milyen durcásak vagyunk – hajolt közelebb a rácsokhoz, és fekete íriszével kíváncsian nézett végig az arkangyal daliás termetén. – Arshamon nagyon büszke lesz rám. Te vagy az első arkangyal, akit sikerült elfognunk. Nem is számítottunk ekkora fogásra! – Mit akartok tőlem? – nézett rá kérdőn a smaragdzöld szempár. – Mégis, mi dolgotok velem? – Arshamonnak nagy tervei vannak veled – mondta Moro. – No, és persze, a barátaiddal. – Itt vannak Sophielék? – Még nincsenek, de úgy tudom, hamarosan megérkeznek. Két boszorkány és három angyal. Kellemes társaság gyűlik össze éjszakára. – Őket is fel akarjátok áldozni? – Nem feltétlenül ezzel a szóval mondanám. Túl drámaian hangzik – csúfolódott a démon. – Csak használjuk egy ideig a testeteket, ennyi az egész. Gabriel felkapta a fejét. – Meg akartok szállni minket? – Ugyan – legyintett a démon –, vedd úgy, hogy Arshamon 147

felszabadít benneteket. Te sem hiheted, hogy jó dolog az egész létezésedet örökös önfegyelemben és szabályok szerint tölteni, így legalább szórakozol egy kicsit, és megnézed az érem másik oldalát. Az arkangyal nem válaszolt. Tudta, hogy Moro lelke ugyanolyan sötét lehet, mint a szeme helyén feketéllő kocsonyás anyag, így nem látta értelmét vitába bocsátkozni vele. Meg kell mentenem Sophieléket, még mielőtt ez a borzalom megtörténne – gondolkodott némán, és miközben Moro kinyitotta a zárat, felmérte a szabadulás lehetséges útjait. A katonákkal hamar elbánok – állapította meg. Ha kettőre hirtelen rátámadok, meglepődnek, és el tudom venni a kardjukat. A többit szétcsapom egykettőre, húsz fővel fél perc alatt végzek. Egytől-egyig halottak, nem lesz nehéz miszlikbe aprítani őket. Moro már nehezebb dió, hiszen démon, s mint olyan, idelent valószínűleg elpusztíthatatlan. A cellaajtó kitárult, és Moro Gabriel mellé lépett. Maga is majd’ kétméteres volt, így könnyedén szembefordult foglyával. – A csuklódat! – bökött felé, ám az arkangyalnak esze ágában sem volt engedelmeskedni. Hosszú karjával megragadta a démon fejét, majd megfordította, hirtelen magához húzta, a másik karjával mintegy satuba szorította, és egy határozott mozdulattal kitörte a nyakát. Hogy biztosra menjen, nem kegyelmezett: a földre rogyó démon mellkasára lépett, és puszta kézzel letépte a fejét. A katonák azon nyomban a cellába törtek, ám Gabriel az első kettőt a torkánál fogva a falhoz vágta, elvette a kardjukat, majd alig fél perc leforgása alatt mindet miszlikbe aprította. Épp úgy, ahogy eltervezte. Győzött, ám mégis rosszul érezte magát. Gyűlölte az öldöklést, és bár jól tudta, hogy ezúttal halottakkal végzett, akik másnapra vélhetőleg újra a csatasorba állnak majd, 148

mégis letaglózta a lába előtt heverő, véres tetemek látványa. Elindult, hogy minél hamarabb távozzon a cellasorról, amikor a folyosó végéből zajt hallott. Valaki hangosan, és furcsamód lelkesen tapsolt. Gabriel megtorpant. – Le vagyok nyűgözve! – lelkendezett Moro, és az arkangyalnak vissza kellett fordulnia, hogy meggyőződjön arról, valóban a démon áll-e előtte. A démon, akinek az imént tépte le a rácsok közt a fejét. – Meg vagy lepve? – előzte meg a fekete szemű férfi, és gúnyosan vigyorogva közelebb lépett. – Meg – bukott ki az arkangyalból. – Megöltelek. – És még valószínűleg meg is fogsz, jó néhányszor. De ne fáradj sokat. Halott vagyok – mondta és felkacagott. – Nem tudsz megölni, érted? Hát nem csodálatos? A hátuk mögött mozgást hallottak. A szétaprított katonák tetemei lassan éledezni kezdtek, és az egymástól távol heverő testrészek apránként megtalálták a helyüket. Hátborzongató látványt nyújtottak, amint összerakták magukat, és mintha mi sem történt volna, sorba rendeződtek a démon mögött. – Arshamonnak tetszeni fog a harcművészeted – bólogatott még mindig elismerően Moro, majd Gabriel felé intett. – A csuklódat! Az arkangyal nyújtotta a kezét, és megadással tűrte, hogy csattanjon a zár. – Így ni! – nézett a zöld szempárba a démon, majd elégedetten előre masírozott, a katonák gyűrűjébe zárt arkangyal pedig követte őt. Sötét folyosókon haladtak végig, amiket csak néhány, falba ágyazott fáklya világított meg, ám így is tisztán látszott, milyen dohos, nyirkos és rideg helyen menetelnek. A falak tövében meggyűlt a fentről egyre erősebben szakadó eső, és ahogy a katonák dübörögve elvonultak, a lecsorgó 149

vízben úszkáló patkányok riadtan menekültek. A koszos tócsák lassan összefüggő vízréteggé nőttek, és mire elérték a legalsó szintről felvezető lépcsőt, minden katona, s az arkangyal is lábszárközépig gázolt a mocskos lében. A cellasorról kivezető ajtó azonban egy merőben más világra nyílt, mint amit Gabriel odalent tapasztalt. A földet halványszürke gránit borította, amely felfutott a falakra, egészen a mennyezetig. Az oszlopokat fekete ébenfa díszek és sötét fényben csillogó kövek ékesítették, ameddig a szem ellátott. Ahogy elhaladtak egy kör alakú hall mellett, útelágazáshoz érkeztek, majd újabb folyosók és lépcsők következtek. Az épületet díszítő kőelemek egyre szebbek lettek: csillogó ónix-kígyók, sötétzöld malachitok tekeregtek folyondárokként a falon, s a szürke márvány a talpuk alatt koromfeketére váltott, amelyet pazar aranyminták díszítettek. Mire Arshamon trónterméhez értek, olybá tűnt, mintha nem is a Pokolban, hanem egy gazdag uralkodó birodalmában lennének. Bár Arshamon a maga módján valóban király volt, Nastrod koronázatlan királya. Moro egyszer csak megállt egy szögletes, aranyveretes ajtó előtt, majd öklével kettőt ütött a fényes gránitlapokra. A szárnyak kinyíltak, s a démon az arkangyallal bebocsátásra talált. – Ez igen! – hallatszott egy rendkívül mély hang jobbról, és Gabriel felkapta a fejét. A hosszúkás terem végén egymás mellett négy trónus állt. A középsőben egy köpcös, táskás szemű férfi ült. Büszke sasorra, és enyhe pocakja volt, ám volt valami figyelemre méltó a tekintetében. Magas homlokából hátrasimította ritkás barna haját, és élvezettel nézett a balján ülő férfira. – Látod? Mondtam, hogy nem kell már sokat várnunk. Bár magam sem gondoltam, hogy ennyire gyorsan összejöhet. – Ne kiabáld el – szűrte át a választ a fogai között a szikár, feketébe öltözött, kopasz ember, miközben Arshamonra nézett. – Ezt nem fogod egyhamar betörni. 150

– Samad, te mindig olyan borúlátó vagy! – hajolt öccse füléhez az uralkodó. – Ez Égi Angyal, nem a Sötétek közül való. – És? Nem értem, mit akarsz ezzel mondani? – Azok szemrebbenés nélkül végignézik azt, amibe egy ilyen beleroppan. – Hát, nem tudom. Szerintem angyal, angyal, mind ugyanolyan. – Ne hidd – ingatta a fejét Arshamon, majd Morohoz fordult. – Kérlek, vezesd elém! Amikor a démon az arkangyalt a trónuson ülő két férfi elé kísérte, a király nyájasan Gabrielhez fordult. – Üdvözöllek Nastrodban! – köszöntötte ünnepélyesen. – Arshamon vagyok, ez pedig Samad, az öcsém. A többiek sajnos nem tudnak jelen lenni, mert lekötik őket a Birodalom ügyei, de még ketten vannak: Tarim, a kisebbik öcsém, valamint Azura, a kishúgom. Gabriel hidegen nézett az uralkodóra. – Akaratom ellenére hozattál ide. – Ha jól sejtem, amúgy is ide tartottál – nézett rá Arshamon barátságosan, majd színpadiasan széttárta a karját. – Az imént kaptam a hírt, hogy a barátaid is megérkeztek. Ha jól sejtem, miattuk jöttél. – Így van. És amilyen gyorsan jöttünk, úgy távoznánk is az országodból. – Ó, ezt te sem gondolhatod komolyan! Évezredek óta először látogatnak Nastrodba igazi, élő angyalok, és máris mennétek? Borzasztó udvariatlanság lenne tőletek. – Mennünk kell. Arshamon az öccsére nézett. – Sajnos ezt nem engedhetjük meg – vette át a szót a kopasz férfi, majd felállt a trónusáról, és Gabriel fölé magasodva folytatta. – Komoly terveink vannak veletek, amelyben természetesen önszántatokból is részt vehettek. – Semmilyen tervben nem kívánunk részt venni, e felől 151

biztosíthatlak benneteket – mondta hűvösen Gabriel, és végigmérte a Samad névre hallgató, sötét herceget. Szikár volt, izmos, és a Pokol többi lakójával szemben épkézláb embernek tűnt. Talán nem is halott? – futott át az agyán. – Annyit kérünk csupán, hogy engedjetek békében távozni minket! – Kéritek? – röhögött fel Samad. – Fogoly vagy, Gabriel, akárcsak a társaid. Nem vagy abban a helyzetben, hogy bármit is kérj tőlünk. – Békével jöttem, és nincs szándékomban senkit sem bántani – fogta halkabbra az arkangyal. – Khmm… – köszörülte meg Moro a torkát. – Bocsánat, hogy közbeszólok, de az imént néhány másodperc alatt kivégezte az egész osztagomat, nekem pedig minden erőlködés nélkül letépte a fejem. – Nos, ez nem hangzik túl békésnek – nézett rá érdeklődve Arshamon. – Milyen vagy, amikor feldühítenek? Ne akard megtudni… – gondolta magában Gabriel, de ehelyett így szólt: – Tárgyaljunk a szabadon bocsátásunkról! Mit kértek cserébe, hogy elengedjetek? – Ne legyenek illúzióid, angyal – köpte felé megvetően Samad. – Megrendelésre szállítottak le benneteket. Nincs miről tárgyalnunk. Azt kaptuk, amit akartunk. A kérdés inkább az, hogy csatlakoztok-e önszántatokból, vagy kénytelenek leszünk-e kényszert alkalmazni? – Semmi keresnivalónk idelent – zengte az arkangyal magabiztosan. – Soha nem csatlakozunk hozzátok. Időpocsékolás volt idecsalnotok a társaimat. Arshamon felsóhajtott, és megvakarta kerekded hasát. – Hát, ez hosszadalmasabb lesz, mint vártam. Majd Gabrielhez fordult. – Elmondom, mit kívánok tőled, jó? A testedet akarom. A társaid teste pedig a testvéreimé lesz. Nem örökre akarjuk elvenni a földi porhüvelyeiteket, csak egy kis időre. Fogalmazzunk úgy, hogy néhány földi 152

évtizedre. Tudod, idelent másképp telik az idő, mint a fenti világban. Gabriel felvonta a szemöldökét. – Áh, látom, nem érted – folytatta Arshamon. – Szóval, ami idelent egy-két hét, az odafent egy-két évtized. Mi azonban fel akarunk menni, a Midgardba, ám a jelenlegi testünk a Szent Kőris túloldalán elporladna. – Halottak vagytok. Ez inkább kijelentés volt, mint kérdés, ám az uralkodó bólintott. – Bizonyos értelemben, igen, halottak vagyunk. Idelent azonban látod, vígan élünk, szóval csak odafent korlátozott a mozgásterünk. – Miért pont mi kellünk neked? – Tudod jól, angyal! – vágott közbe Samad, olyan hangsúllyal megnyomva az angyal szót, mintha sértegetné Gabrielt. – A Mennyek Országát akarjátok bevenni? Arshamon elmosolyodott. – No, lám, hogy vág az eszed. – Felejtsd el! Soha nem adom neked a testem! – rázta meg a fejét Gabriel, és szemében haragos tüzek gyúltak. – Sosem fogjátok rávenni erre a társaimat, kár is próbálkoznotok! – Csak ne olyan hevesen! – fészkelődött Arshamon, majd a jobbján ülő Samadra nézett. – Az előbb tárgyalni akartál. – Már nem akarok. – Szövetséget kínálok neked, cserében megkímélem az életedet. – Ne kíméld. Sosem szövetkezek veled. – Nézd, angyal – szólt rá ingerülten Samad. – Így is, úgy is megszerezzük a testeteket. A kérdés csupán annyi, hogy erőszakkal tesszük mindezt, s elpusztítjuk a halhatatlannak hitt lelketeket, vagy a beleegyezésetekkel használjuk a testeteket, amit később visszavehettek, és békében 153

elmehettek. – A lelkünk örök – nézett vele farkasszemet Gabriel. – Talán az, talán nem az – vonta meg a vállát a kopasz herceg, és arcán gonosz mosoly suhant át. – A halálotok után mindenesetre kiderül. Az Égi Kristályotok nélkül érdekes lesz az elmúlás pillanata. A fénnyé válás oly magasztos. De, vajon hova kerültök a láncaitok nélkül? Újra megszülettek majd odafent? Színtiszta energiává váltok, vagy egyszerűen a semmibe vesztek? Eltűntök, mintha sosem lettetek volna? – Ne kísérts! – suttogta sötéten az arkangyal. – Nem érdekel, mit mondasz, pokolfajzat! – Biztos nem? – kacagott fel Samad. – Hát akkor mondok neked valamit, angyal. Ha nem engedelmeskedsz, a te lelkeden szárad majd minden rab, és a társaid halála. Téged meghagyunk, hogy az örökkévalóságig rohadj a börtön mélyén, és azon töprengj a tébolyulásig, hogy miattad semmisültek meg a barátaid. Mert, hogy innen egyikőtök sem jut haza, abban biztos lehetsz. – Csak az idődet vesztegeted – vetette oda sötéten Gabriel, és lélekben felkészült arra, hogy hamarosan megkínozzák, vagy talán meg is ölik Arshamonék. Ám az uralkodónak más tervei voltak vele. – Magadra vess, angyal! – fújt haragosan Samad, és Moro felé intett. – Hozd fel a rabokat! – Igenis – hajolt meg a démon, majd egy szemvillanásnyi idő alatt eltűnt a bejáraton. – Sosem juttok el a Mennyekig! – nézett rájuk Gabriel, majd váratlanul előre rontott, megragadta Arshamont a nyakánál fogva, és az összebilincselt kezével a földhöz vágta a testes uralkodót, aki levegőért kapkodott az acélos kezek szorításában. Samad azonban nem hagyta annyiban a dolgot, a dulakodók mellé lépett, és tiszta erejéből Gabriel oldalába rúgott. Bakancsa tompa dörrenéssel csapódott az arkangyal testének, és jól hallható reccsenéssel törte el több bordáját. Gabriel a rúgás erejétől messzire repült 154

Arshamontól. Samad azonban nem hagyta annyiban. Meg sem várta, hogy a fájdalomtól összegörnyedt férfi felálljon, újra rúgásra lendítette a lábát, az arkangyal azonban megragadta, és a falhoz vágta a kopasz férfit. A márványburkolat hatalmas robajjal ért földet Samaddal, ám Gabriel azon nyomban a gégéjére sújtott. Arshamon öccsének fennakadt a szeme, és nem mozdult többé. Az uralkodó eközben feltápászkodott, és visszamászott a trónjára, majd rosszalló tekintettel leste Gabrielt. – Samad iszonyú dühös lesz ezért – bökött felé. – Ha felébred, jobb lesz, ha magad követed meg, különben különösen kegyetlen lesz a megtorlás. – Nem halt meg…? – nézte az elernyedt testet az arkangyal, majd törött bordáira tapasztva a jobb kezét, felállt. – Aki halott, az nem halhat meg – dörzsölte meg fájdalmasan lüktető vállát a király, és epésen megjegyezte. – Ugye, belátod már, hogy csak az idődet vesztegeted az ellenállással? – Te vagy az, aki a felesleges köröket futod. – Hát jó, ha ezt akarod, ám legyen. – El akarok menni innen a társaimmal, ez minden. – Elmehetsz, miután segítettél – dőlt előre a király az acéltrónusán, és megmarkolta a karfát. – Gondold csak végig. Idelent egy-két hét hamar eltelik, nekünk meg két évtized odafent elég lesz arra, hogy elvégezzük a feladatunkat. – Soha – sziszegte Gabriel, és újra megindult Arshamon felé, ám a háta mögül felhangzó, fenyegető hang megállította. – Megöllek, amiért ezt tetted velem! – Samad! – perdült meg, ám a mozdulattól éles fájdalom nyilallt az oldalába. – Nem nyerhetsz idelent, angyal – közeledett felé vészjóslóan a kopasz katona a gégéjét masszírozva. – Mikor 155

látod már be végre? Az ajtó ekkor nagy dörrenéssel kitárult, és sahranok masíroztak be rajta, maguk közt lökdösve egy tucatnyi rabot. Három nőt, egy gyereket és két idősebb férfit. Mindannyian véresre voltak verve, s most Moro előtt hétrét görnyedve próbáltak minél messzebb kerülni Arshamontól. Samad a falhoz lépett, majd leakasztott egy súlyos pallost, és a rabok elé állt. – Gabriel? – nézett az arkangyal felé, aki rezzenéstelen pillantással állta a tekintetét. Amikor látta, hogy a fenyegetése mit sem ér, a rabokra rivallt, hogy térdeljenek le, majd nagyot suhintott a pallosával, és az első férfinak lekaszabolta a fejét. A véres testrész tompa puffanással ért földet, míg a lassan előrehanyatló tetemből bő sugárban spriccelt fel a vér a magasba. A nők sikítozni kezdtek, ám Samadnak arcizma sem rándult. Újra meglendítette a pallosát, és sorban kivégezte a másik férfit és a mellette zokogó nőt is. A pánik a tetőfokára hágott. A hátramaradt áldozatok velőtrázóan visítoztak, de Samad kegyetlenül lesújtott rájuk. Az arkangyal szomorúan nézte a kivégzéseket, miközben az egyik nő levágott feje épp a csizmájára csapódott. Az előrehanyatló testből kilövellő vér vörösre színezte Gabriel arcát és mellkasát. Furcsamód, a vér valódinak tűnt. Halottak… Mind halottak. Mindez csak illúzió. Kísértés. Nem miattam halnak meg ezek az emberek – mondogatta magában, ám a lelkét átjárta a fájdalom. – Nem gondoltam, hogy a könyörület szikrája sincs meg benned. – Samad az utolsó nőhöz lépett, és az övéből előhúzott tőrrel fültől fülig végigvágta a nyakát. A nő mellett térdeplő kisfiú halott anyja kezét szorongatva sikítani kezdett, és Arshamon felé kiáltott: – Kérlek, könyörülj rajtam! Az uralkodó fagyosan mutatott Gabrielre. – Őt kérd. 156

Az arkangyal azonban csak a fejét rázta. – A Pokolban nincsenek gyermekek… Te sem létezel. A fiú erre még szívszaggatóbban felzokogott, aztán hirtelen minden elcsendesedett. Amikor Gabriel újra kinyitotta a szemét, csak a vérző holttesteket látta és Samadot, aki undorral rúgott bele az előtte fekvő tetemek egyikébe. Morora mordult. – Hozd az angyalokat! Gabriel gyomra összeszorult. Biztos volt benne, hogy Arshamon és az öccse könnyedén feláldozza társai valamelyikét, hogy megzsarolja. Borzalmas lesz, de nincs félnivalónk. Mindannyian a Mennybe kerülünk. – nyugtatta magát. – Csak egy pillanatig fog fájni, aztán fénnyé válunk, és hazamegyünk. Odaát újra együtt leszünk. Nincs mitől félni. – Idelent semmi sem úgy működik, mint a Midgardban – dörmögte felé Arshamon. – Ha hagyod, hogy Samad megölje a társaidat, örök kárhozatra ítéled őket. – Halhatatlanok vagyunk – nézett rá megvetően Gabriel. – Ez ellen nem tehetsz semmit! A fizikai testünket megkínozhatod, sőt elpusztíthatod, de aztán fénnyé válunk, akár tetszik, akár nem. – Az emberek világában talán valóban így haltok meg – vonta meg a vállát az uralkodó. – Idelent azonban, hidd el, más a helyzet. Nem fogtok fénnyé válni. Amelyikőtöket itt éri a halál, az idelent reked. Hamarosan bebizonyítom neked. Örök kárhozat vár mindenkire, hacsak nem fogadod el az egyezséget. – Nem fogadhatom el. – Nem értem, miért vagy ilyen csökönyös. Alapvetően a Földet akarjuk elfoglalni, az emberek világát. A Menny még várhat. – Egyikben sincs helyetek, Arshamon. Halottak vagytok, itt kell maradnotok! – El tudod képzelni, milyen hosszú az örökkévalóság, ha 157

egy olyan helyen kell élned, ahol a savas víz és a patkányhús a legkellemesebb fogás? Ahol sosem látod a Nap sugarát és a kék eget? Ahol állandó siralomház és halál vesz körül? Miért nem vagy képes nagyvonalúan viselkedni, és kezet nyújtani nekem? – Atyám ezt a világot szánta nektek. Nincs mit átgondolni ezen. – Samad ki fogja végezni Sophieléket. – Sajnálom. A terved így is, úgy is dugába dől. Arshamon nagyot sóhajtva felállt, és gondterhelten az arkangyalra nézett. – Ne feledd: felajánlottam neked a társaid halhatatlanságát. Ha meghalnak, te ítéled örök kárhozatra őket, nem én. Lassan nyílt az ajtó, és Moro tűnt fel a csarnokban, maga előtt lökdösve Arielt, Urielt és Sophielt. Az angyalok meglepetten néztek Gabrielre, ám a szájuk be volt kötve, a kezük a hátuk mögé bilincselve. Az arkangyalnak összeszorult a szíve a látványtól, hiszen pontosan tudta, perceken belül végig kell néznie, amint testvéreit kegyetlenül lemészárolják. Moro nagyot rúgott Uriel lábába, majd rájuk parancsolt. – A Földre! Mindhárman szótlanul térdeltek le a ragacsos márványlapokra, közvetlenül az előttük fekvő, még mindig vérző holttestek mellé. Gabriel szíve a torkában dobogott. Sophiel kipirult arcára, és gyermekien kék szemére figyelt, amint szomorúan az övébe fonódnak, majd Ariel mindig vidám arcát látta, ám a Látomások Angyala ezúttal reményvesztetten nézett maga elé, csakúgy, mint Uriel. – Melyikkel kezdjem? – kérdezte Samad. – Nekem mindegy – vonta meg a vállát az uralkodó. Súlyos fekete palástja szétnyílt a mellkasán, és láttatni engedte terebélyes hasát. Samad Urielhez lépett. 158

– Még meggondolhatod – figyelmeztette Gabrielt. – Idelent nem fog fénnyé válni! Ha megölöm, a te lelkeden szárad a halála. – Fénnyé fog válni – bizonygatta az arkangyal, ám a torka kiszáradt, és nehezen vette a levegőt. A mellkasa szorított, és a szeme megtelt könnyel. Bocsáss meg nekem, Testvérem! Hamarosan együtt leszünk! – suttogta magában. A kopasz férfi nem kérdezett többet. Arshamonra nézett, aki bólintott, majd megsuhintotta az alvadt vértől ragacsos Pokoli Fegyvert, és a Démonvadász nyakára sújtott vele. Gabriel összerándult az ütéstől, mintha őt érte volna. A testét átjárta a fájdalom, a szívét pedig, mintha darabokra tépték volna. Lehajtotta a fejét, és kicsordult a könnye. Uriel teste előre dőlt, levágott feje tompa puffanással ért földet. Az arkangyal felordított fájdalmában. Öklei elfehéredtek, amint megpróbálta szétszaggatni a köré fonódó bilincset. A szíve eszelősen vert, miközben egyre elkeseredettebben mondogatta magában: már vége…, már nem fáj neki. Uriel hazatért. Felemelte a fejét, hogy elbúcsúzzon hamarosan távozó testvérétől, ám a Démonvadász lefejezett teste kivérezve hevert a lábai előtt. Kék színű Égi Kristályát körülölelte vére, akárcsak egy bíbor színű, tiszta vizű tó. Gabriel látta, ahogy a kő fénye lassan halványulni kezd, majd kihuny. A fénnyé válás nem indult el, és semmi nem utalt arra, hogy megtörténik. Fájdalmas tekintettel meredt Samadra, majd a társaira. Még sosem látott olyat, hogy egy angyal, aki meghal, ne vált volna fénnyé. – Látom, meglepődtél – jegyezte meg gúnyosan Arshamon. – Átgondolnád végre az ajánlatom? Gabriel elbizonytalanodott. – Nincs mit átgondolnom – felelte, ám hangja már nem csengett olyan magabiztosan, mint korábban, és ez ellenségeinek is szemet szúrt. A lelkét kétely járta át. 159

Nem váltak fénnyé. Valami baj történt. – Nem juthatnak haza, ha itt lelik a halálukat, hát nem érted? – A halhatatlanságunk nem tőletek függ. Isten kezében vagyunk, és ő sosem hagy minket cserben. Lehet, hogy idelent tehetetlen? Nem váltak fénnyé. Nem váltak fénnyé. Mi történhetett? Isten nem hagy cserben. – Vagy mégis? – röhögött fel Samad, és Ariel elé lépett. – Melyik legyen a következő? A szöszi lány vagy a vörös szépfiú? Gabriel dühödten a kopasz férfira rontott, és megbilincselt öklével a fejére sújtott. Samad homloka felrepedt, s a sebből bő sugárban eleredt a vér. Az arkangyal ekkor felrúgta a férfit, majd rávetette magát, és nyakát a karjai közé szorítva fojtogatni kezdte. Samad hörgött, ütötte-vágta ellenfelét, de Gabriel ereje ellen nem sokat tehetett. Vergődött és sípolva vette a levegőt, ekkor azonban suhogó hangot hallott maga mögött. Arshamon a kezébe vette öccse eldobott pallosát, és Sophiel felé sújtott vele. Gabriel megmerevedett, majd hirtelen felordított. – Neee! Megegyezem veletek! Arshamon keze megállt a levegőben, s a pallos végül nem csapott le a szőke lányra, sőt, Samad ellenállása is megszűnt. Az arkangyal felállt, és az uralkodó elé állt. – Ha szabadon engeded őket, megegyezem veled! Arshamon felvonta a szemöldökét. – Valóban? – Valóban – felelte hűvösen Gabriel. – Ha a Mennyország közelébe merészkedsz, Raphael kérdés nélkül fog elpusztítani téged. – A te testedben leszek – emlékeztette az uralkodó. – Raphael tudni fogja. Ismer engem, én pedig nem fogok ellenállni. Hagyom, hogy kivégezzen. – Egyet azonban elfelejtesz, angyal – szólt közbe Samad. – A testedet a bátyám fogja irányítani. 160

– Raphael tudni fogja, mit kell cselekednie. – Nos, ez legyen a jövő titka – ült le elégedetten Arshamon, majd Moro felé intett. – Hozd ide Naharát! Aztán Gabrielhez fordult. – Nem hittem, hogy megegyezhetünk. De bölcsen döntöttél, mert így két testvéred megmenekült. Sajnálom Urielt, a te hibád, hogy meghalt. Előre figyelmeztettünk, hogy idelent nem tudtok fénnyé válni. Az arkangyal hűvösen nézett Arshamonra. – Engedd el a társaimat, ahogy ígérted! – Máris, barátom, türelem! Közben beviharzott az ajtón a démon, és a nyomában egy ősz hajú boszorkány. Fekete köpenyt viselt, s hosszú haját sok-sok varkocsba fogta, amelyeket egy fekete selyemszalaggal kötött össze a tarkóján. Érdekes módon csak a haja volt szürke, teste formás, a vonásai pedig fiatalosak voltak. Arca keskeny volt, orra hosszúkás, szája dús. A maga nemében csábítóan nézett ki, leszámítva, hogy hatalmas szeme sárga fényben villogott, és nem volt kétséges, kinek a szolgálatában áll. – Nahara – sétált elé Arshamon. – Segítenél, kérlek? Ahogy megbeszéltük. – Természetesen – bólintott a boszorkány, és az arkangyal felé intett. – Beleegyezett? – Igen – válaszolt az uralkodó helyett Gabriel. – De előbb engedjétek el Arielt és Sophielt. – Samad! – bökött a rabok felé Arshamon. – Oldozd ki a kezüket, és vidd fel őket a Kőrishez! A kopasz férfi erre Sophielhez és Arielhez lépett, elvágta a köteleiket, a szájukból azonban nem szedte ki a rongyot, miközben elkezdte kitaszigálni őket az ajtón. Gabriel utánuk kiáltott. – Kérlek, üzenjetek Raphaelnek és Michaelnek. Azt akarom, amint tehetik, pusztítsanak el engem! Arshamon elmosolyodott. 161

– A társaid nem fognak bántani téged. Nem fogják észrevenni, hogy megszálltalak, Gabriel. Ugyanolyan leszel, mint most, csak más tervek fogják kitölteni a gondolataidat. – Semmire sem mész a testemmel! – suttogta Gabriel, miközben a boszorkány felé nyújtotta a két kezét. Az összefonta Arshamon és az arkangyal karját, majd a köpenyéből egy butykost vett elő, aminek meglazította a száját, és az ujjára tapadó sűrű, lila, olajszerű festékkel különös jeleket rajzolt a bőrükre. Az írás körül lassan szikrázó fény ragyogott fel, s végigkúszott a férfiak alkarján. Arshamon felkacagott. – Köszönöm! Elmondhatatlanul boldoggá tettél, barátom! Eközben a fény lassan végigfutott az alkarjukon, majd a törzsükön és a vállukon, és kisvártatva tetőtől-talpig beterítette mindkettejüket. – Most, hogy megegyeztünk, megkönnyítem a lelked – mondta lángoló tekintettel Arshamon. Gabriel kérdőn nézett rá. Eközben a fény az uralkodó testén vörösre váltott, majd csökkenni kezdett, és lassacskán elhalványult, amint Arshamon lelke apránként az arkangyal testébe szállt. – Uriel nem halt meg, ahogy a másik kettő sem jutott ki a Kőrishez. Nahara változtatott át három rabot a barátaid formájára, így Samad egy halottat fejezett le az imént. Ezért nem láttad a fénnyé válást. Valóban halhatatlanok vagytok, barátom. Bár, most már én is azzá váltam általad. Azzal a fény eltűnt, és Arshamon teste rongycsomóként esett össze. Gabriel szoborszerűen állt, miközben szeme fehérje vadul forgott, s összefüggéstelen szavakat kiáltozott. Úgy tűnt, mintha ketten beszélnének benne, s nem találnák az összhangot. – Átvertél. – Késő bánat, Gabriel. Inkább élvezd a hatalmat, amit neked adtam, s amit mostantól együtt élvezünk majd. – Átkozott! – hallatszott valamivel halkabban. 162

– Tetszik az a lány. Sosem öltem volna meg. –… Az arkangyal szeme fennakadt, majd teste lassan előre dőlt. Samad épp időben kapta el, és a trónjára fektette. Naharára nézett. – Mi lesz a többivel? A boszorkány tétovázott. – Ha magához tért, megbeszéljük, melyik férfi legyen a következő. – És a lány? – A bátyád már nem akarja a húgodnak adni. – No lám – nézett a Gabriel testében szunnyadó Arshamonra a kopasz katona. – Mire képes egy bájos arc és az ártatlan kék szemek? Mi lesz akkor Azurával? – Gondolom, keresünk neki egy halandó testet. – Mérges lesz. – A bátyád viszont nem csupán mérges lenne, hanem felrobbanna, ha Sophiel testébe varázsolnám a húgotokat. Együtt akar hálni vele. – Világos – hümmögött Samad. – Ez esetben küldd fel a sahranokat, hogy keressenek Azurának egy neki való testet. – Máris, uram – bólintott a boszorkány, majd sietve távozott a teremből. – Moro – fordult eztán a démonhoz a kopasz herceg. – Vidd a bátyámat a szobájába, és gondoskodj arról, hogy Diril is mellette legyen, amikor felébred. A démon meghajolt, majd a trónhoz lépett, könnyedén felkapta az eszméletlen arkangyalt, majd a vállára dobta, és Arshamon lakosztálya felé vette az irányt. Néhány perccel később az uralkodó, immáron Gabriel hibátlan testét bitorolva, a saját ágyában feküdt. A fekete brokát ágyneműn szinte világított hibátlan bőre, s fényes, hosszú, világosbarna haja. A mellkasa zaklatottan zihált, és a szája néha meg-megvonaglott, mintha viharok dúlnának odabent, a szívében és a lelkében. S így is volt. Gabriel 163

kétségbeesetten hadakozott megszállója ellen, de hamar rá kellett ébrednie, hogy ettől kezdve Arshamon irányítja földi testét, ő pedig nem tehet mást, mint hogy néma rabságra ítélve megéli mindazt, amit az elnyomója. Diril lépett a szobába, és izgatottan sietett az ébenfa oszlopokkal, és vörös kígyómotívumokkal díszített baldachinos ágyhoz. Felsóhajtott, amikor meglátta, hogy az arkangyal teste hever Arshamon ágyán, hiszen Morotól tudta, hogy sikerült a megszállás, és az uralkodó immáron új testében ébred majd fel. A boszorkány a férfi fölé hajolt, és csodálattal nézett végig a tökéletes izmokon és a hibátlan vonásokon. Mohón gombolni kezdte a férfi ingét, amikor hirtelen vasmarkok szorították össze a gégéjét. Moccanni sem tudott, sípolva vette a levegőt, s amikor egy pillanatra úrrá tudott lenni a fájdalmán, tekintete egyenesen Gabriel smaragdzöld szemével találkozott. – Fordítsd vissza a varázslatot, te ribanc! – követelte az arkangyal, és olyan erővel szorította Diril torkát, hogy azt az ájulás környékezte, ám mielőtt összeesett volna, Gabriel szemei hirtelen fennakadtak, és lecsukódtak. A szorítás enyhült a boszorkány nyakán, majd a férfi keze lazán az ölébe hullott. Újra kinyitotta a szemét, ami ezúttal izzó, sötétzöld színben ragyogott. – Hát eljöttél hozzám, szépségem? – mosolyodott el jókedvűen a férfi, majd választ sem várva Diril derekára fonódtak a karjai, s ajka éhesen tapadt a nő szájára. A boszorkány hosszú ideje várta már a pillanatot, hogy találkozhasson a Pokol urával, akinek évszázadokon keresztül a segítségét és támogatását kérte. Amikor meglátta, bár lenyűgözte sötét kisugárzása, külseje nem nyerte el maradéktalanul a tetszését, ám most, hogy Gabriel szépséges testébe bújt, élvezet volt minden vele töltött pillanat. Diril úgy érezte, révbe ért. Kedvére való társra lelt, akivel végre kiegészíthetik egymást. Valami azért mégiscsak zavarta. 164

– Az imént kis híján megfojtottál – zihált, ám nem ellenkezett, amikor Arshamon felhevülve letépte róla a ruháját. Ő maga is eszelősen kívánta őt, és esze ágában sem volt tiltakozni. – Az Gabriel volt. Még küzd ellenem – mondta a férfi, miközben ajka Diril telt mellére siklott. – Azt hiszem, ha alszom, még képes erőre kapni. Ne törődj vele. Elnyomom. – Mintha valami tetoválás lett volna rajta… – Nézd meg talán, ha érdekel. Diril lehúzta a férfiről az ingét, de nem tudott másra figyelni, mint a kidolgozott férfitest illatára és érintésére. – Annyira azért nem érdekel – nyögte felhevülten, amikor megérezte Arshamon kezét a combján. A férfi durván megragadta, és az ágyra dobta a boszorkányt, miközben meghökkentő gyorsasággal szabadította meg mindkettejüket a maradék ruháktól. – Gyönyörű vagy – hörögte rekedt hangon, majd teljes testsúlyával Dirilre feküdt. – Sokkal szebb vagy, mint amilyennek az összekapcsolódásaink során láttalak. A bőröd selymes, a hajad akár a bársony, a tested őrjítő. Ajkával újra rátapadt, és a boszorkány úgy érezte, felemészti a férfiből áradó tűz. Kezét Arshamon vállára tette, majd élvezettel simította végig a széles hátát, keskeny derekát és izmos fenekét, és arra gondolt, hogy uralkodó aligha szállhatott volna meg szebb férfit, mint Gabriel. Élvezet lesz vele minden egyes szeretkezés. Arshamon eközben forró csókokkal halmozta el a boszorkány száját, nyakát, mellét és lapos hasát, de nem bírt tovább várni. Mielőbb birtokolni akarta a nőt, aki teljes odaadással simult hozzá, és minden pillanatban ott simogatta, ahol a legjobban kívánta. – Régóta vártam rád – súgta a fülébe, majd felemelkedett róla, megfordította, és térdre rántotta a boszorkányt. Hátulról hatolt belé, és Diril felnyögött az élvezettől. Felhevülten nyúlt hátra Arshamon csípőjéhez, miközben az 165

egyre vadabb tempóban tette magáévá asszonyát. Durván megmarkolta hosszú haját, és hátrarántotta a fejét, hogy megcsókolja hangosan ziháló ajkát, majd előrelökte, hogy még őrültebb vággyal élvezze a nő minden porcikáját. Patakokban szakadt róluk a víz, Dirilt pedig egyszerre öntötte el a forróság, és rázta a hideg. Még soha, senkivel nem érezte magát így, pedig jó néhány halandó és halhatatlan ágyában feküdt már az elmúlt évszázadok során. A tűz lassacskán felemésztette minden egyes sejtjét, és úgy érezte, ahhoz sincs ereje, hogy megtartsa magát. Arshamon észrevette ezt, és hanyatt feküdt. Magára húzta a boszorkányt, majd tenyerei a karcsú derékra fonódtak. Diril mozogni kezdett, és a férfi felnyögött a kéjtől. Keze a nő mellére vándorolt, majd megragadta a nyakát, és magához húzta, hogy megcsókolja. Diril hosszú, fekete haja betakarta őket, miközben a tempó egyre gyorsult, s a két test szabályosan összeolvadt, hogy néhány perccel később együtt kiáltsanak fel a testükben felrobbanó, semmihez sem fogható gyönyörtől. Diril boldogsága leírhatatlan volt. Meztelen teste verítékben fürdött, mégis elégedetten feküdt Arshamon karjában. Arra gondolt, az arkangyallal sosem jutott volna el idáig, hiszen az mindig gyűlölte őt. Hiába tett szert világszép vonásokra és tökéletes női idomokra, sosem nézett rá olyan vággyal telve, mint Arshamon, és sosem vette volna a karjába, sőt meg sem csókolta volna. Most azonban minden kerek volt, hiszen egyszerre Gabriellel és Arshamonnal is szeretkezett, s az élmény minden várakozását felülmúlta. Ettől kezdve tökéletes lesz az életem – gondolta, és elégedetten hunyta le sötét szempilláit. Az álom lassan rabul ejtette, és lágyan elringatta, amikor arra ébredt, hogy valaki a karjait durván a háta mögé csavarja, és kegyetlenül a gyomrába térdel. – Hogy merészelted? – nézett rá haragosan Gabriel, majd választ sem várva ráförmedt. – Intézd el, hogy Arshamon 166

eltűnjön belőlem, különben arra szánom az öröklétemet, hogy tönkretegyelek téged – sziszegte, ám mielőtt folytathatta volna, a feje hirtelen hátracsuklott, és nagyot dörrenve végigzuhant a padlón. A boszorkány riadtan húzta magát össze, és elkerekedett szemmel bámulta a férfit, akivel az imént szerelmeskedett. Az azonban felült, és gúnyosan elmosolyodott. – Bocsáss meg, szívem. Ha elalszom, úgy tűnik, még képes felülkerekedni bennem egy-egy pillanatra. Azt hiszem, bölcsebb lesz, ha a közeljövőben külön szobában térünk nyugovóra, mert esetleg még megöl téged. Diril szóhoz sem jutott. – Félre ne érts, gyönyörűségem! – állt fel a férfi, és a hajánál fogva magához húzta a boszorkányt. Nem tudtam betelni veled, olyan csodálatos volt a tested, de ez az őrült, ha nem figyelek, egy pillanat alatt kitépi a szíved. Amíg alszom, nem sikerül kontrollálnom. Fájna, ha el kéne veszítenem téged, most, hogy végre megszereztelek. Folytatta volna, ám a nő forró szája az övére tapad, és érezte, amint ismét feltámad benne a vágy. Magára kulcsolta a boszorkány feszes combjait, és miközben vadul csókolóztak, a falhoz sétált vele, majd a nő testét a hideg márványhoz nyomta, és megmerítkezett benne. Diril felsikoltott a kéjtől, ám Arshamon csókja elnémította a száját, és már semmi sem számított, csak hogy ismét az imádott férfi ölelésében élvezhesse a szerelem oly régóta sóvárgott csodáját. Karjait a nyaka köré fonta, és hagyta, hogy az szinte darabokra szaggassa a szeretkezés hevében, és miközben elöntötte a forróság, Arshamon nevét suttogta újra és újra.

167

IX. FEJEZET A titkok titka

Diril napjai ettől kezdve megváltoztak. Nastrod várának legszebb lakosztályát kapta meg, s az uralkodó sok időt szentelt arra, hogy új testben tetszelgő önmagát rendre kielégítse. Az éjszakák és a nappalok összefolytak, és a boszorkány érezte, soha nem volt még férfira ekkora hatással, mint egykori támogatójára. Arshamon minden másról megfeledkezett, csak az érdekelte, hogy újra és újra maga alá gyűrje a fekete hajú szépséget, és csillapítsa rajta az évszázadok alatt elfojtva tartott, s most az egekig felkorbácsolt szenvedélyét. Samad, Tarim és Azura azonban egyre sandább szemmel méregették a boszorkányt, aki elcsavarta az immáron tökéletes testben uralkodó fivérük fejét. A Mindenség Térképét ugyan megrajzolta nekik, már amennyit maga is látott az elhalványuló gömbből, de mindez nem igazán ösztönözte Arshamont a támadás megindítására. Christopher is dühöngött, amikor látta, hogy nővére semmi mással nem törődik, csak a testet öltött szenvedéllyel, és esze ágában sincs öccse visszaváltoztatásával foglalkozni. Szívében nőttön-nőtt a gyűlölet, majd egy napon nem bírta tovább türtőztetni magát. Kileste Arshamon távozását, és akkor támadt nővérére, amikor az épp fürdeni készült. – Mégis, mikor fogsz végre mással is törődni magadon kívül? – rontott be az ajtón, és nem törődve nővére meztelenségével, farkasszemet nézett vele. – Sokadszorra szeged meg az ígéretedet. Miért csinálod ezt velem? Itt van ez a Nahara. Biztos vagyok benne, hogy van elég ereje ahhoz, hogy segítsen neked a mágiában! Hát nem látod, mennyire szenvedek ebben a gyermektestben? Nem akarom az egész halhatatlanságomat így tölteni. 168

– Nem kellett volna visszajönnöd, fattyú – nézett rá megvetően Diril, majd a szolgák felé intett, akik a fürdője körül tüsténkedtek. – Elmehettek! Fogta magát, és a szürke gránitlapokkal díszített, gőzölgő vízzel teli medencébe ereszkedett. A Mágus arca lángolt. – Ne merj engem fattyúnak nevezni! – Annak nevezlek, aminek akarlak. Fattyú… – hunyta le a szemét a boszorkány, majd jeges gúnnyal folytatta. – Tagadd csak, hogy nem balkézről születtél! – Mintha bárki is tehetne arról, miképp érkezik a Földre, te szívtelen kurva! – Anyánk halála a te lelkeden szárad. Ha időben eltakarodsz a házból, még ma is élne, ahogy atyánk is. Pontosabban az én atyám. – Ő ölette meg anyánkat, te is jól tudod. Nem értem, miért kell ezt újra és újra felhoznod? Diril haragosan kifújta a levegőt, majd derékig kiemelkedett a vízből, és úgy sziszegte öccse felé. – Te viszont őt ölted meg. Elválasztottad őt anyánktól, és a puszta létezéseddel tönkretetted a világ legnagyobb uralkodóját. S bár sosem ismerted be, biztos vagyok benne, hogy a te lelkeden szárad a halála, amit oly gyorsan elsimítottál. – Sokan gyűlölték őt, Diril. Ne feledd, mennyi ellensége volt. Miért mindig engem teszel felelőssé a haláláért? – Halhatatlan volt, akárcsak mi. Mégis, ki juthatott hozzá a Halottak Porához, ha nem te? Egyedül neked állt érdekedben elpusztítani őt. Kihasználtad a gyászát, és tőrbecsaltad, valld be! – Nincs mit bevallanom! Semmi közöm a halálához – köpte felé undorral a szavakat Christopher, majd ingerülten kiviharzott a szobából, és bevágta maga mögött az ajtót. A lakosztálya felé vette az irányt, majd amikor a négy fal magányában tudhatta magát, a földre rogyott. Csalódottan 169

pillantott a keskeny, ólomüveg ablakokra, amelyeken keresztül sejtelmesen szűrődött át a vörös holdfény. Észre sem vette, de szemhéjaira ólmos álmosság nehezedett, majd hamarosan elaludt. Álma azonban nyugtalan volt. Teste megrázkódott, amint újra szülőföldjén, az ókori Perzsiában találta magát. Sahranfer huszonhat éves múlt. Teste acélos és fiatal volt újra. Izmai megfeszültek ujjatlan tunikájában, lábára sötét nadrág, lapos hasára érmekkel díszített, vastag öv feszült. Barna haja a válláig ért, amit fémgyűrűkkel fogott össze a tarkóján csakúgy, mint tíz centis, világosbarnába hajló szakállát. Jóképű fiatalember volt, a nők kegyeltje, akinek pillantásáért a hamvas hajadonok és öreg matrónák egyaránt epekedtek, ám a Mágusnak csak futó kapcsolatokra volt ideje. Előszeretettel pihent meg a legszebb fehérnépek ágyékán, ám a szerelem nem fért bele az életébe. Tíz éven át készült arra, hogy bosszút álljon gyilkos nevelőapján, a nagyhatalmú Cyrus királyon. Ő tehetett arról, hogy édesanyja, a szépséges Zahra királynő egy orvlövész gyilkos nyílvesszője miatt a karjai közt halt meg, épp a tizenhatodik születésnapjának éjszakáján. A Halottak Porába mártott nyílhegy valójában őt is megsebezte, ám a misztikus por őt nem érte el, így túlélte a merényletet. Titkáról senki nem tudott, csak középső nővére, a szőke Rahsan, aki megeskette féltestvérét, hogy a hétnapos gyász ideje alatt távozik Perzsiából, és soha többé nem tér vissza Cyrus birodalmába. Sahranfer tehát vándornak öltözve, nehéz szívvel hagyta el otthonát, hogy új életet kezdjen, valahol, messze gyűlölt királyától. A következő éveket azonban nem töltötte haszontalanul: megkeresett minden valamirevaló boszorkányt, és alázattal elsajátította az összes létező mágiát. Eközben, természetesen nyitott szemmel járta a világot, és élénk figyelemmel követte az alászállt angyalok egyre 170

agresszívabb térhódítását. Elijah, Fagus és Bardo, valamint további kilenc társuk erős, mi több, legyőzhetetlen ellenfélnek bizonyult a halandók ellen, és a Mágus csodálattal figyelte e különös égi lények háborúját. Tudta, ha valaki, hát a földre szállt angyalok kemény ellenfelei lehetnek atyjának. Az összecsapásra nem is kellett sokat várnia, mert i. e. 530-ra Cyrus birodalma leírhatatlan nagyságúra növekedett. Magába foglalta Közép- és Délnyugat Ázsia nagy részét, Egyiptomtól az Indus folyóig minden az övé volt, s ezt a Sötét Angyalok nem nézhették tovább tétlenül. Gyűlölték a Halhatatlan sereggel előrenyomuló hadvezért, aki nem ismert se Istent, se embert, ha hatalma növeléséről volt szó. Úgy döntöttek, véget vetnek féktelen terjeszkedésének. Az első háborúra még az év elején, a Szir-darja folyó területén került sor. A Sötét Angyalok az ott élő nomád népekkel összefogva vették fel a harcot a perzsák ellen, ám az élőhalott katonákat csak lassítani tudták, megállítani nem volt erejük. Elijah tudta, hogy az ellenség mágikus erővel hódítja meg a világot, és földi fegyverekkel nem lesznek képesek legyőzni Cyrust, ezért követeket küldött a világ minden tájára, hogy szövetségesre leljen, aki hathatós segítséget nyújthat a perzsa király ellen. Amikor Sahranfer megtudta, hogy Elijah mit keres, maga jelentkezett az angyaloknál. Emlékeiben élesen élt még az a nap, amikor először látta a kiátkozottakat. Ramodiel várában találkoztak, amely közvetlenül a masszagéták birodalmával szomszédos földön terült el. Az angyalok az erőd nagycsarnokában vártak a Mágusra, aki izgatottan lépdelt végig az égig érő oszlopok között. A tizenkét angyal egy hosszú asztal körül foglalt helyet, s amikor Sahranfer a terembe lépett, mindannyian kíváncsian fordultak felé. A férfi – bár sokat látott már életében – eltátotta a száját, amikor megpillantotta az alászállt angyalokat. Mindannyian nagyon magasak és 171

földöntúlian szépek voltak. Vonásaik, bőrük nem árulkodott a korról, mint a halandóknak, általában. Szemük, akár a tiszta gyémánt, úgy ragyogott, s mindnek éterien szép arca volt. A nyakukban különös fényben pislákoló Kristályok ragyogtak, és mint ahogy később megtudta, ez táplálta égi fényüket létezésük során. Minden létező földi nyelvet értettek, és a csatatéren elképesztő módon harcoltak. Sahranfer látta már őket küzdelem közben, és hálát adott az Égnek, hogy az angyalok az apja, és nem az ő ellenségei. Tudta, ha egyszer segítőre lelnek, legyőzhetetlenek lesznek, és minden létező földi erőt elsöpörnek. Mesterien bántak a fegyverekkel, de a puszta öklükkel is, ám Cyrus tízezer főt számláló, élőhalott seregét hiába tizedelték meg újra és újra, a mágiával mozgatott tetemek minduntalan feltámadtak, és csatasorba álltak. – Üdvözletem az uraknak! – biccentett a fiatal Sahranfer az angyalok felé, majd egyenesen Elijahhoz fordult. – Úgy tudom, boszorkányt keresel. A sötét hajjal keretezett sápadt arc érdeklődve tekintett le rá, s bár a Mágus sem volt alacsony férfi, mégis eltörpülni látszott az angyalok vezére előtt. Pillantását végigfuttatta Elijah harcedzett vállán és erőtől duzzadó karján, ám furcsamód egyetlen sérülést sem látott rajta, noha néhány nappal korábban a saját szemével látta őt küzdeni. Megszámlálhatatlan sebből vérzett akkor a teste, bőrét sötétvörösre színezte a vére, de megállíthatatlanul tört előre, és csapott össze a tízesével rárontó Halhatatlanokkal. Biztos volt benne, hogy komoly fájdalmai voltak, mert hallotta a húsába vágó kardok csattanását, és érezte a férfi leírhatatlan fájdalmát. – Gyorsan gyógyulunk – előzte mega kérdését a Sötét Angyal, és kíváncsian nézett a Mágus szemébe, mire az elmosolyodott. – Azt látom. Lenyűgöző az akarat, ami bennetek van, bár úgy hiszem, sajnos ezúttal nem elég. 172

– Mit ajánlasz hát, fiú? – lépett közelebb hozzá Elijah, és keresztbe fonta mellén a karját. – Szövetséget. A Sötét Angyal felvonta a szemöldökét, majd hellyel kínálta Sahranfert, és elé tolt egy kupa bort. – Hallgatjuk az ajánlatodat. A Mágus szíve repesett. Érezte, hogy végre eljött a pillanat, amire pontosan egy évtizede várt, mint ahogy azt is, hogy nevelőapja megkeserüli a napot, amikor megszületett fattyúnak tartott fia. A szőke, nagyhangú Bardo és Ruchiel között foglalt helyet, majd hosszúkás ujjai közt forgatva teli poharát, végigfuttatta pillantását az angyalokon. – Mágiával megerősített fegyvereket adok a kezetekbe, amelyek segítségével elpusztíthattok a Földön minden teremtményt. Kardot, ostort, pallost, buzogányt, késeket, bármit, amire csak szükségetek lehet. Erejüket a Pokol tüzéből nyerem, így nem lesz többé ellenfeletek. Az akaratotok működteti majd őket, ám vigyázzatok! Eleinte nem lesz könnyű uralnotok a gondolataitokat. Meg kell tanulnotok bánni velük, nehogy nézeteltérések vagy viták esetén egymásra sújtsatok velük, mert halhatatlan létetekre ez megölhet benneteket idelent. – No, akkor Bardonak csak egy kis bicskát adjatok, ne rögtön pallost – jegyezte meg a fiatal Ramodiel, és oldalba bökte a mellette ülő szakállas angyalt. – Mert aztán beiszik, és lefejez bennünket. Erre aztán mindannyian felröhögtek, majd egymás szavába vágva kérdezősködni kezdtek. Megtört a jég, és a Mágus tudta, hogy a szövetség, bár még nem mondták ki, megköttetett. Készségesen elmagyarázta az angyaloknak, hogy miként kapcsolható össze a harcosok akarata a fegyverrel, amely aztán csak és kizárólag nekik engedelmeskedik, és mikre lehetnek képesek a segítségével. Elijah volt az egyetlen, aki csendben hallgatta a kérdéseket és a részletgazdag válaszokat, majd egy hirtelen beállt, 173

néma pillanatban Sahranfernek szegezte a legfontosabb kérdést. – Mit akarsz cserébe? – Cyrus fejét. Elijah bólintott. – Értelek. Feltételezem, hogy nem véletlenül fordultál hozzánk. Ha képes vagy ilyen fegyvereket készíttetni, magad is legyőzhetted volna a királyt, mégsem tetted. Nem hat rá a mágiád. – Jól vág az eszed, Vezérem! – hajolt meg udvariasan a Mágus. – Cyrus valóban nagy kihívást jelent nekem. Ő, hozzátok hasonlóan halhatatlan, ám neki is megvan a gyenge pontja. Ez azonban legyen az én gondom. Az ajánlatom a következő: megkapjátok a Pokoli Fegyvereiteket, illetve azt a tőrt, amit Cyrus testébe kell mártanotok. – Tőrrel egy halhatatlan ellen? – kérdezte Lamachael, miközben fenékig ürítette a poharát. – Megbűvölt tőrrel – bólintott a Mágus, és bízott benne, hogy az angyalok nem akarnak többet tudni a részletekről. A tőrre ugyanis, úgy tervezte, majd a Halottak Pora kerül, amit nem sokkal korábban a masszagéták uralkodónője, Tomürisz segítségével szerzett meg apja rejtekhelyéről. Tomürisz jó barátja volt a Mágusnak, s mivel az ő birodalmát is veszélyeztették a perzsák, összefogott Sahranferrel, hogy így segítse a Cyrus elleni hadjáratát. Az uralkodónő maga is boszorkány volt, aki ismert egy olyan feltáró mágiát, amely segítségével Sahranfer belenézhetett nevelőapja emlékeibe azon a végzetes éjszakán, amikor megbízására az orvlövész az életére tört. Látta, amint apja a trónterem egy titkos fülkéjébe vonul, és a mennyezetbe épített kövek elforgatásával egy rejtett rekeszből előveszi az első boszorkányok hamvait tartalmazó tégelyt. A porba gondosan belemártotta a fattyú fiának szánt nyílvesszőt, majd mindent visszazárt, és az orvlövészhez sietett. Az álomkép itt véget 174

ért, és a Mágusnak eztán gyerekjáték volt megtalálni a fülkét, és megszerezni belőle a Halottak Porát, amelyet aztán később édesanyja kriptájába rejtett el. Elijah szúrós szemmel nézte a napsütötte fiatalembert. – Miféle megbűvölt tőrről beszélsz? – Tomürisz tőrje megöli Cyrust, de csak úgy lehetünk biztonságban, ha a halála pillanatában foglyul ejtjük a lelkét. – Mi senkinek sem ejtjük foglyul a lelkét, fiam – dörrent rá Bardo. – A léleknek megvan a maga otthona. Odafent vagy odalent, ki hogy élt a Földön. – A király boszorkány. Ha nem zárjuk be a lelkét, feltámad, és bosszút áll rajtunk. Ha azonban elraboljuk a lelkét, nincs esélye a visszatérésre. Miért, mit gondoltok, mi mozgatja a Halhatatlanokat? – Nyilvánvalóan mágia – jelentette ki az asztal végén ülő Nanael. – Pontosan. Cyrus megölte a katonákat, és a lelküket halott testükbe zárta. Látni fogjátok majd, hogy amint lesújtotok rájuk a Pokoli Fegyverekkel, a varázslat megtörik, s a lelkük kiszabadul. Tízezer gyilkos lelke lesz azon az éjjelen a csatamezőn. – Förtelmesen hangzik – csendült fel ezúttal egy női hang az angyalok közül. Sahranfer azon kapta magát, hogy csodálattal bámulja a férfiak között üldögélő, fekete hajú szépséget. – Magam is így érzek ezzel kapcsolatban, szép hölgyem – válaszolt Mizarielnek udvariasan. – Éppen ezért segítőket is állítok mellétek a csatában. – Segítőket? Miért van az az érzésem, hogy ismét nem halandókról beszélsz? – kérdezte zordan Elijah. – Miféle tervet szövögetsz, te fiú? – Sahranokat adok mellétek, akik veletek lesznek, amíg kell, és begyűjtik a csatatéren a gyilkosok lelkeit. Mindenkinek jobb lesz így, megtisztítjuk a világot a mocsoktól. Engedelmesen követik majd minden 175

parancsotokat, s vált vállvetve harcolnak veletek az örökkévalóságon át. – Sahranokat? – Lidérceket, akiket a véremből teremtett egy jó barátom. – Különös barátaid vannak. – Valóban azok. – Miért nem segítenek akkor Cyrus megölésében neked? – Nem e világban élnek, vezérem. Elijah szeme haragosan felizzott. – Pokoli fegyverek, pokoli teremtmények, alvilági barátok – hümmögte. – Mit kezdjek veled? A kérdést szinte csak magának szánta, ám a Mágus szemtelenül visszakérdezett. – Kaptál jobb ajánlatot? – Nem. – Akkor hát min töprengsz oly mérgesen? – Nem tetszenek a módszereid. Igaz, Cyruséi sem. Mágiával mágia ellen – rázta meg a fejét. – A fegyvereid azonban jól jöhetnek. A földi fegyverek mit sem érnek. Mit adsz értük cserébe a barátodnak? – Jó uram, ez legyen az én titkom. Benneteket nem érint. Tőletek csak Cyrus fejét és a szövetséget akarom. – Miért akarod olyan kitartóan a perzsa király fejét? Sahranfer nagyot nyelt. – Ő a nevelőapám. Tíz évvel ezelőtt az életemre tört, ám véletlenül az anyámat gyilkolta meg helyettem. A tette bosszúért kiállt. Elijah elgondolkodva nézte a daliás fiatalembert. – A bosszú téged betegít, barátom. Megértem az indokodat, de a gyűlöleted és a fájdalmad nem fog elmúlni a gyilkosságtól. Sahranfer szája megremegett az elfojtott indulattól. – Pusztulnia kell a királynak. Mindent elvett tőlem. Mindent tönkretett, ami valaha fontos volt nekem. Elvette az életemet, és megbetegítette a lelkemet. Nem maradt már 176

bennem semmi, csak üresség. Meg kell halnia! – Miért nem ölöd meg te magad? – Mágus vagyok. Ha a küzdelem rosszul sül el, a tőr engem is megölhet. Ha ti szúrjátok bele, és ellenetek fordítja, túlélitek. Elijah bólintott, majd a kezét nyújtotta Sahranfernek. Az üzlet megköttetett. A nagy napra nem sokáig kellett várni. A végső ütközetre épp a masszagéták birodalmának határában került sor, Tomürisz vára alatt. A tizenkét angyal, a hátuk mögött a nomád sereggel, teljes létszámban felsorakozott. Kezükben ott csillogtak a Pokoli Fegyverek, amelyek használatát pillanatok alatt elsajátították, s amelyek immáron – épp úgy, ahogy a Mágus megjósolta – az akaratuk szerint működtek. Mindannyian más-más fegyvert választottak. Bardo egy tüzes buzogányt, míg Fagus egy kétélű pallost. Elijah egy nyolcágú, lángoló ostort, Ramodiel pedig egy nagy lánggal égő kardot. Mindenki megtalálta a számára leghatékonyabbat, s most csatasorba állva várták a Halhatatlanokat. Sahranfer elmondta nekik, hogy a sahranok csak naplemente után, alkonyatkor képesek a felszínre jönni, így bíztak benne, hogy az ellenség is sötétben akar velük majd megütközni, amikor igazán rosszak a látási viszonyok. Aztán eljött a pillanat, és a tízezer fős elit hadsereg megindult. A Halhatatlanok arany páncélján megcsillant a lemenő nap utolsó sugara, amikor dárdáikat a magasba emelve, harsogó üvöltéssel nekilódultak. Az angyalok nem mozdultak. Az ellenség sorain morajlás futott végig. Elszántan dübörögve közeledtek Tomürisz vára felé. Végeláthatatlan arany szőnyegnek tűnt a törtető harcosok alkotta fényes massza, de az angyalok továbbra is mozdulatlanul vártak. A hátuk mögött ácsorgó nomádok aggódni kezdtek, ám Elijah egy mozdulattal csendre intette őket, és csak akkor lépett ki a katonái elé, amikor az ellenség első sorai alig száz méterre lehettek. 177

– Most! – kiáltotta, majd tizenegy angyaltársával megrohamozta az élőhalott katonákat. A nomádok meghökkenve nézték, amint a Pokoli Fegyverek sorra felizzanak és a legyőzhetetlennek hitt Halhatatlan perzsákat tucatszám égetik porrá. Elijah ostora könyörtelenül dolgozott: hét ága megállás nélkül mart bele a körülötte lévő katonákba, míg egy szála folyton a gazdáját védte a felé repülő dárdák és nyílvesszők elől. Fagus pallosa és Bardo buzogánya nagy hangorkánt csapva szelte át a csatamezőt, hogy tízesével fejezze le az útjába kerülő perzsákat. Mizariel késeket dobált, és a többiek is mind-mind az akaratukkal irányították lángoló fegyvereiket, ám amikor puszta kézzel harcoltak, akkor sem hagytak sok esélyt ellenfeleiknek. A csatatér vértől és lángnyelvektől vöröslött, s a levegőt megtöltötte az égett hús és a kivérzett élőhalottak tetemeinek bűze. A Halhatatlanok tömege csökkenni látszott, ám az angyalok messze voltak még a tényleges győzelemtől. Lassan alábukott a nap, és megjelentek a sahranok. Fekete bőrű, vörös szemű, vékony lények voltak, akik csuklyás köpeny alá rejtették alakjukat, és bíbor kardjaikkal aprították az élőhalottakat. Igen fürgén mozogtak, halottólhalottig szaladtak: a gyilkosok elszabadult lelkét magukba szívták, majd akárcsak a kellemes pipafüstöt, az övükön csüngő kerek üvegekbe fújták, és a palackokat bedugaszolták. A hátborzongató teremtmények megjelenését követően Bardo és Elijah összenézett s pillantásuk semmi jót nem ígért. – Te is arra gondolsz, amire én? – dörmögte a szőke, szakállas vezér, miközben tüzes buzogányával, egyetlen karcsapásával fél tucat katonát fejezett le. – Gyilkosok egytől-egyig – nézett végig sötéten Elijah a földre hanyatló tetemeken, akiknek épp abban a pillanatban rejtette rabul a lelkét egy mellettük térdelő sahran. – Ráadásul nem is élnek, a mágia mozgatja őket. – Világos. Mégis azt hiszem, Michael tombolni fog, ha ezt 178

megtudja. – Nyugi. Már tudja. – Hát, az nem jó. A végén még ő is ellenünk szegül. – Meglepne, ha tízezer gyilkos miatt szállna velünk szembe. – Atyánknak sem fog tetszeni ez a lélekkiszippantós dolog. Elijah megállt egy pillanatra. – Mondd – villant rá haragosan a szeme –, akkor miért hagyta, hogy ezek egyáltalán létezzenek? Miért hagyta, hogy végigrombolják és gyilkolják a világot? – ordította ingerülten, majd ostorával utat vágott magának a tömegben, úgy ment a Halhatatlanok közé, és megállás nélkül pusztította az élőhalott perzsákat. – Jó kérdés – vonta meg a vállát Bardo, majd vezére után rohant, és kegyetlenül lemészárolta az útjába kerülő Halhatatlanokat. A csatatér fegyverek ropogásától, elfojtott kiáltásoktól, halálhörgésektől és nyögésektől volt hangos, ám bármilyen hatékonyak voltak is az angyalok, a hatalmas, tízezer fős Halhatatlan sereg olybá tűnt, mintha létszámát tekintve alig csappant volna meg. Az angyalok fáradhatatlanul küzdöttek, és mindent bevetettek. Ruchiel szelet kavart, Ramodiel asztráltestével tévesztette meg a reá támadókat, Nanael kisebb tömegeket hódított el maga körül, majd a fájdalomtól térdre rogyók fejét vette, Jezalel pedig újra és újra önnön tükörképükkel zavarta össze, és szúrta le az ellenségeit. Az idő homokszemcséi kínzó lassúsággal peregtek, és az angyalok úgy érezték, a drámai összecsapásnak sohasem lesz vége. Elijah egyszer csak surrogó hangot hallott maga mögött, s hátrafordulva döbbenten látta, hogy amit korábban fekete füstfelhőnek vélt, az valójában az ifjú Sahranfer volt. A fiú alakja apránként bontakozott ki előtte. Egy tőrt nyújtott felé, majd a távolba mutatott. – Ott van az apám! 179

A Sötét Angyal hűvösen nézett rá. – Mit akarsz hát? A fejét vegyem? – Ne! Csak szúrd meg, kérlek! – mosolyodott el, mintha csak egy csésze teát kért volna az angyalok vezérétől. – A többit magam szeretném elintézni. – Szúrjam meg? – A lábán, a karján, akárhol. Ne haljon meg azonnal, ez a lényeg. Beszélni akarok vele, mielőtt… – Mielőtt magad vágod le a fejét. Értem én. Azzal fogta a feléje nyújtott tőrt, és elindult Sahranfer mostoha apja felé. Ostora fehér izzásba kezdett, úgy törte a Sötét Angyal előtt az utat. Egyre közelebb ért minden idők legnagyobb uralkodójához, Cyrus királyhoz. A Mágus alig tudta tartani a lépést Elijahval, pláne, hogy mögötte lihegett Bardo és Lamachael is, akik nem akarták, hogy vezérük egymaga csapjon össze a perzsák legendásan erős, elpusztíthatatlannak hitt hadvezérével. A Sötét Angyal végül beérte a királyt, aki komor arccal tekintett le rá, és a mögötte harcoló embereire. – No, lám. Egy bukott angyal – szólalt meg gőgösen, és irányba fordította szürke lovát. – Kit tisztelhetek benned, fiam? – Azt, aki véget vet az eszelős terjeszkedésednek – vetette oda Elijah. Cyrus megdöbbent a merész válaszon, és gyanakodva nézett a feltűnően szép arcú, magas angyal kék szemébe. – Meglepne – vonta meg a vállát, majd mindkét kezét a magasba emelte, és különös varázsigét kántált az ég felé. A Sötét angyal nem várta meg, míg a mágia testet ölt, így ostorával a király felé csapott, ám nem volt elég gyors. Hirtelen feltámadt a szél, és a csatatér összes porát felkavarta. Egyre-másra szélörvények keletkeztek, amelyek az angyalok kezében lángoló, Pokoli Fegyvereket vették célba, és néhány másodperc leforgása alatt egytől-egyig kioltották a lángjukat. A szél mindenkinek elhomályosította a 180

látását: az angyalok, a Halhatatlanok, a nomádok és a sahranok egyaránt a kezükkel védték szemük világát, miközben tovább folyt az öldöklés. Elijah dühödten indult meg Cyrus ellen, aki lepattant lováról, és egy aranymarkolatú, kissé görbe karddal várta a támadást. Elijah azonban kiszámíthatatlan harcos volt, rendkívül gyorsan mozgott, így a király csak a levegőt csapkodta körülötte, de sérülést nem tudott okozni. – Fiam, azzal a vékony tőrrel nem fogsz tudni megölni engem – bosszantotta a Sötét Angyalt. – Túl rövid. Nem tudsz a közelembe férkőzni vele. Elijah abban a pillanatban megperdült, és a másodperc tizedrésze alatt elhajította a tőrt, amely egyenesen Cyrus combjába fúródott. – Nem állt szándékomban a közeledbe menni, varázsló – nézett vele farkasszemet Elijah, majd a háta mögé intett. – Előjöhetsz, fiú. A mostohádnak vége. Cyrus király térdre rogyott. Végtagjai fellángoltak, amikor kirántotta a húsába fúródó éles fegyvert. Kapkodva vette a levegőt, és elborzadva nézett az időközben elé lépő ifjú Sahranferre. – Hogy lehet ez? – dadogta. – Te meghaltál. – Meghaltam volna – javította ki nevelt fia –, ha szegény anyám nem lép elém, amikor az orvlövész szélnek engedte azt a nyílvesszőt. Ám így ő kapta a Halottak Porába mártott lövedéket, nekem nem jutott belőle. Az utolsó szavakat szinte sziszegve mondta ki, s dühtől eltorzult arccal a királyhoz lépett. – Gyűlöllek – köpte felé, majd előrántotta kardját, és anélkül, hogy választ várt volna Cyrustól, lesújtott. Senki sem látta pontosan, mi történt. A perzsa király még pislogott egyet, majd Sahranferre nézett, aki egy kerek üveget nyújtott felé, és így szólt: – Jól nézd meg apám! A következő évezredekben ugyanis ebben fogom tárolni azt a mocskos, fekete lelkedet! – azzal 181

sátánian felkacagott, és egészen közel hajolt a királyhoz. – Vesztettél – súgta a fülébe, majd elégedetten nézte, amint Cyrus feje lassan előrebukik, és elválik a testétől. Az éles penge úgy vágta át a király a nyakát, hogy másodpercekbe telt, mire ő maga is felfogta, hogy mindennek vége, de már semmit sem tudott tenni ellene. Feje hangosan loccsant a saras földre, s teste előrebukott. A király elesett, s mindannyian tudták, hogy ezennel mindennek vége. A Halhatatlanok sorra lángra kaptak, s királyukhoz hasonlóan összerogytak, majd porrá égtek. A szélvihar elállt, a porfelhő leülepedett, s a Pokoli Fegyverek ereje visszatért. Kísérteties volt, ahogy ott állt a tizenkét angyal egy maroknyi nomáddal a csatatér közepén, amely jobban hasonlított egy végeláthatatlan tűzben égő tengerhez, mint réthez, ahol korábban ezrek vívtak meg egymással. Elijah és a többiek némán nézték a pusztulást, és elgondolkodva figyelték, amint a sahranok izgatottan szaladgálnak az égő tetemek közt, és szorgalmasan begyűjtik a perzsa katonákból kiszabadulni készülő lelkeket. Sahranfer sem tett másként. Kíváncsian figyelte mostohaapja testét, és amikor Cyrus homloka felett megjelent a kavargó fénycsóva, egy nagy lélegzetvétellel magába szívta azt, a tenyerében tartott üvegbe fújta, majd az üveg száját egy parafa dugóval lezárta. Az üvegcsét eztán átkötötte egy ezüstszállal és az övére függesztette. Odalépett Cyrus fejéhez, belemarkolt a hajába, majd a még mindig döbbent arcot vágó fejjel a markában Elijah elé lépett, és udvariasan meghajolt. – Köszönöm mindazt, amit értem tettél! – Nem érted tettem – felelte zordan a Sötét Angyal. – Közös a célunk, ennyi. – Akárhogy is volt, örökre hálás leszek neked ezért! – biccentett felé a fiú, és meglóbálta Cyrus fejét. – Tomürisz is boldog lesz, hogy megmentetted a városát, és véget vetettél 182

a Perzsa Birodalom terjeszkedésének. Mától fogva mindig számíthatsz rám! – Nos, ez roppant kecsegtetően hangzik – bólintott Elijah, majd a távozó Mágus után kiáltott. – Mondd csak, mihez kezdesz eztán a sok bepalackozott lélekkel? Sahranfer felkacagott. – Erős leszek tőlük, Elijah. A világ legerősebb Mágusává válok általuk, és meglásd, az ellenségeitekből hamarosan kezes bárányt varázsolok. Várakat, uradalmakat, hadsereget és szolganépet adok nektek. Nem lesz többé fejetlenség a világban. Ám most sietnem kell. Tomürisznek azt ígértem, mire felkel a nap, tálcán viszem elé atyám fejét. Sahranfer megborzongott. Az álom véget ért. Kábán nézett végig ökölbe szorított kezén, és olyan elevenen érezte ujjai között mostohaapja véráztatta hajfürtjeit, mintha még most is azt szorongatná. Felsóhajtott, majd feltápászkodott, és az ablakhoz sétált. Kinézett a vastag ólomüvegen át a vörösen világító Holdra, majd keserűen felnevetett. – Átkozott ribanc! Megemlegeted még a napot, amikor fattyúnak neveztél!

183

X. FEJEZET Az Új Helytartó

Biztos voltam benne, hogy álmodom, hiszen hosszú idő óta újra boldog voltam. Egy tó partján ültem. A puha, mohás talajba szinte belesüppedt a kezem, amint megtámasztottam magam a hátam mögött. A látvány, ami elém tárult, mesébe illő volt. A víz tükrén hófehér tavirózsák ezrei lebegtek lágyan, és amikor a virágillatú szellők felborzolták egy pillanatra a tó vizét, szelíd táncba kezdtek. A fejem fölül ősöreg fűzfa borult alá, hosszú ágai a földet söpörték. Felálltam, mert a sejtelmesen csillogó víz egyre csak hívogatott. Sóvárogva vágytam rá, hogy belelógathassam meztelen lábamat. Megemeltem hosszú ruhámat, és közelebb mentem a parthoz. Először csak a lábujjamat mártottam a vízbe, majd a bokámat… az érzés finomabb volt, mint hittem. A tó vize épp olyan meleg volt, mint a testem. Ledobtam a ruhámat, és lassan besétáltam a tenyérnyi virágok közé. A víz a derekamig ért, selyemként simogatta meztelen testemet. A távolból lágy zeneszó és nevetés szállt a csillagos ég felé. Elmosolyodtam. Milyen gyönyörű ez az éjszaka. … és akkor megéreztem a jelenlétét. Anélkül, hogy megfordultam volna, pontosan tudtam, hogy Elijah áll mögöttem. Halkan felsóhajtott, és szinte láttam, hogy rosszallja, amiért nem szóltam neki, hogy a vízpartra jövök. Nem fárasztotta magát a vetkőzéssel, ruhástul gázolt a virágok közé, majd amikor beért, szorosan a derekam köré fonta a karját, és a nyakamba csókolt. Ahogy arcával eltolta a vállamról a hajam, rövid borostája végigkarcolta a fülem mögötti érzékeny bőrt. Megborzongtam a gyönyörűségtől. – Csak nem fázol? – mosolyodott el, ám mire válaszolhattam volna, maga felé fordított, és forrón szájon 184

csókolt. A karjaimat a nyaka köré fonta, és olyan szorosan ölelt át, hogy úgy éreztem, menten elájulok. Lehunytam a szemem, és átadtam magam a szenvedélynek. Semmi mással nem törődtem, csak ajkaival, ahogy birtokba vették az enyémet. Magamba szívtam bőrének semmihez sem fogható esőillatát, és beletúrtam fényes, fekete hajába, majd amikor már tényleg nem kaptam levegőt, kicsit eltoltam magamtól, és vidáman a szemébe néztem. – Ne mosolyogjál! – mondta tettetett komorsággal, majd magához húzott. – Haragszom rád – folytatta, és bár tudtam, hogy komolyan beszél, elnevettem magam. – Ne viccelj már, csak a vízpartig jöttem. – Szeretem tudni, merre vagy, Sophiel. Olyan nagy kérés, hogy a váratlan kis sétáidról előre szólj nekem? – Nem, egyáltalán nem – válaszoltam megadóan, és ahogy az éjszakai fényekben sápadtnak tűnő arcába néztem, elgyengültem. Mindig is elkápráztatott férfias szépsége, de amikor valamiért haragudott, és szikrákat szórt a szeme, még szebbnek láttam. – Attól tartok, szigorúbb őrizet alatt kell, hogy tartsalak téged, különben nem lesz többé egyetlen nyugodt napom sem melletted – sóhajtott fel, és gyöngéden a tenyerei közé vette az arcomat. – Őrizet alatt? – pislogtam rá jókedvűen. – Miről beszélsz? – Természetesen magamról – mosolyodott el végre ő is, és sötétkék szemében táncolni kezdett a holdfény. – Én foglak őrizni éjjel-nappal. Talán még az ágyhoz is kötözlek, aztán melléd fekszem, és kidobom a kulcsot az ablakon. Csilingelve felkacagtam, majd kitéptem magam az öleléséből, és elmerültem a vízben, ám ő sem volt rest, utánam vetette magát. Esélyem sem volt elúszni előle, már a víz alatt elkapott. Erős keze a bokámra fonódott, és mire a felszínre bukkantam, a karjaiban voltam. – Levehetem az ingem, vagy megint megkísérelsz megszökni tőlem? – kérdezte incselkedve, de ahogy rám 185

nézett, már nem volt kedvem nevetni. Láttam a szemében a vágyat, s éreztem, amint érintésétől forróság perzseli végig a testemet. – Soha nem szököm meg tőled! – suttogtam, és segítettem áthúzni a fején a vizes ruhadarabot. – Helyes – mosolyodott el, amitől arca két oldalán megjelent az a két kisfiús gödröcske, amit annyira szerettem. Immáron félmeztelenül magához húzott. Kezemet végigfuttattam kőkemény hasizmán, majd a mellkasán, hogy aztán a vállán megpihenve végigsimíthassam széles hátát. Csupasz bőrének érintésétől úgy éreztem, menten kiugrik a szívem, és a gondolattól, hogy ezt ő is tudja, elpirultam. – Istenem, de szeretem ezt hallani – mormolta, és megcsókolt. Ajka forró volt, lehelete édes, és ahogy összeforrt velem, olyan boldogság árasztotta el a lelkemet, amilyenről korábban soha nem is álmodtam. Elolvadtam az ölelésében, és katarzisként éltem át a szerelem leírhatatlan csodáját. Csókja szenvedélyes volt, szinte felemésztett a belőle áradó tűz. – Szeretlek – súgtam a fülébe, amikor a karjába vett, és elindult velem a hatalmas fűzfa irányába, mire megtorpant, és a szemembe nézett. – El sem hiszed, mennyire vágytam rád – vallotta be, majd kigázolt a vízből, és óvatosan a mohás fövenyen hagyott ruhámra fektetett. Megborzongtam a gondolattól, hogy teljesen meztelenül fekszem előtte, s immáron a víz sem takarja pőreségemet, ám a pillantása bársonyosan simogatta végig a testemet. – Gyönyörű vagy! – hangja fájdalmasan szépen csengett, amint mellém feküdt, és csókjaival borította el a bőrömet. A boldogság szinte fájt, szaggatta a szívemet, és a meghatottságtól könnyek árasztották el a szememet. – Sosem hittem, hogy a szerelem ennyire jó lehet – néztem rá, mire letörölte a könnyeimet, és újra megcsókolt. A csók heves volt, és pillanatok alatt felforralta amúgy is tűzben égő véremet. A derekához nyúltam, és kicsatoltam a 186

szíját, mire elmosolyodott. – Még annál is jobb, Sophiel, mindjárt magad is megtudod. Semmit sem akartam jobban, minthogy az övé legyek, ezért lehunytam a szemem egy pillanatra, és elégedetten felsóhajtottam, ám amikor újra felnéztem rá, hirtelen megfagyott az ereimben a vér. Mert nem Elijah volt az, aki fölém tornyosult, hanem egy fekete íriszű, igencsak ijesztő arcú férfi, akinek fogai grafitszürkén villogtak felém gúnyos mosolyából. – Jó reggelt, Kisasszony! – vigyorgott rám a sebhelyes arcú, szürke hajú démon. – Moro vagyok, Arshamon jobb keze. Kapkodva szedtem a levegőt. – Mi történt? Hol vagyok? Miért nem emlékszem semmire? – A lila köd miatt. – Elkábítottak minket? Miért? Hol vannak a többiek? – kérdezősködtem egyre zaklatottabban, és csak homályosan derengett, hogy valamiféle sötétkék ködfelhőbe keveredtünk, de ezen túl az égvilágon semmi nem sejlett fel előttem. – Kérem, mindent megtud a maga idejében! – hajolt meg udvariasan, majd az ajtóban várakozó szolgálónőkre mutatott. – Előbb azonban fáradjon velük! Fürdőt, tiszta ruhát, ennivalót kap, aztán beszélhet az Új Helytartóval. Dacosan álltam fel, ám így is csak a férfi mellkasáig értem. – Tudni akarom, hol vannak a társaim! – Biztos helyen, kisasszony. Ne aggódjon értük. Élnek és virulnak, ami idelent nagy szó. – Láthatnám őket? – Nem. – Miért nem? – Nézze, erről nem én döntök. A saját érdekében javaslom, hogy mielőbb készüljön el! A Helytartó elé kísérem, a többit majd vele megbeszéli! Nagyon nem volt ínyemre ez a helyzet, de éreztem, hogy addig jó, amíg vendégként bánnak velem. Ariel és Uriel nem 187

a fürdőben üldögélnek, abban biztos voltam. – Rendben – bólintottam Moro felé, mire nyájasan elmosolyodott, amitől újra láthatóvá váltak éles, grafitszürke fogai. Megborzongtam a látványtól, ezért inkább a szolgálókra néztem. Kár volt, ugyanis ők sem nyújtottak szebb látványt. A démonhoz hasonlóan szürke bőrük és fekete íriszük volt. Szabályosan a hideg rázott a társaságuktól, de nem elemeztem tovább őket. Némán elindultam feléjük, majd követtem őket a hosszú, kanyargós folyosók tengerén át. Ahogy emeletről emeletre haladtunk, meglepődve tapasztaltam, hogy a palota egyre szebb lesz. A márványlapokkal borított falakat malachit kígyók és arany minták díszítették, a kilincsek csillogó vörös rézből készült sárkányfejeket formáztak. – Odabent mindent megtalál, kisasszony – szólított meg az egyik szolgáló, és összerándultam mély férfihangjától. – Mostantól ez lesz az ön szobája. Kérem, ne hagyja el kíséret nélkül! – tette hozzá a másik. – Amennyiben szüksége lenne valamire, üsse meg a szobában található gongot. – Hát persze – válaszoltam, és arra gondoltam, ezek megőrültek. Elfogtak, Arieléket nyilván börtönbe vetették, nekem meg fürdőkről és gongokról beszélnek. Mi folyik itt? Minél előbb tudni akartam, mi lett a többiekkel, ezért lenyomtam a sárkányfejes kilincset, és a szobába léptem. Magamra zártam az ajtót, ám még körül sem nézhettem, zajt hallottam. Megperdültem és elképedve láttam, hogy a vörösréz sárkány „életre kel” az ajtón, és egyszerűen beleolvad a fekete táblába, mintha csak egy míves intarzia volna. A kilincs eltűnt! Odaléptem, megtapogattam, de semmi nem történt, mintha sohasem lett volna zár vagy kilincs az ajtón. Hát, ez nagyszerű! – dohogtam magamban. – Újra rab vagyok, ám ezúttal a Pokolban. 188

Körülnéztem a szobában. A falakat lila Ametiszt lapok díszítették, amelyben egy-egy fényes, fekete Hematit szikrázott. A földet fekete, süppedős szőnyegek fedték, a falak mellett pedig néhány kerevet, utazóládák és egy asztal állt, mellette pedig egy ajtó, amelyen szintén nem volt kilincs. A szoba egyik sarkában ötszögletű gránit medence állt, amelyben forró víz gőzölgött. Furcsa mód nem volt büdös, mint minden más vízforrás, amit korábban idelent találtunk. Megvontam a vállam, és úgy döntöttem, ha már valami jót is kaphatok idelent, nem fogom visszautasítani. Levetettem koszos, szakadt gönceimet, és a kádba ereszkedtem. A víz jólesően meleg volt, bizsergette minden egyes porcikámat. A medence peremén egy üveg áttetsző olajat találtam, ezzel alaposan végigdörzsöltem magam, és a hajamat is megmostam. Bármennyire is különösnek találtam a helyzetet, be kellett látnom, hogy a Pokolban való tartózkodásomnak ez az első és vélhetően utolsó kellemes pillanata. Nem akartam azonban hosszasan meztelenkedni a kilincs nélküli szobában, amikor a Moro-féle démonok úgy járnakkelnek a falak között, akár a délutáni szellő, ezért gyorsan kimásztam a kádból, és megtörölköztem egy fekete lepedőben. Fura, hogy itt minden kelme fekete. A medence melletti széken egy fekete ruhát találtam, amit gondolkodás nélkül magamra húztam. Leszámítva, hogy meglehetősen rám tapadt az anyag, egész csinosan nézett ki. Hosszú volt az alja, a földet seperte, akárcsak az ujja, ami a csuklómig ért. Cipőt nem adtak, a sajátom pedig rongyosra szakadt, de mezítláb is kellemes volt a kőlapokon járni. A hosszúkás, világoszöld ólomüveg ablakhoz sétáltam, hogy kinyissam, amikor a szomszédos szoba ajtaján kattant a zár, és a vörös rézsárkány életre kelt. Lassan kidomborodott az ajtólapból, majd alakot öltött, és kilinccsé 189

formálódott. Hátrálni kezdtem, mert fogalmam sem volt, mi vár rám a túloldalon, ám amikor végül kínzó lassúsággal kitárult az ajtó, majdnem felsikoltottam a megkönnyebbüléstől. Mert nem Moro vagy Arshamon várt rám, hanem Gabriel. Szaladni kezdtem felé, és amint hozzá értem, a karjába vetettem magam. Az arkangyal elmosolyodott, és a magasba emelt, én pedig azt sem tudtam, hová legyek örömömben. – Hát utánunk jöttél? – csókoltam arcon, és olyan szorosan öleltem át, hogy kis híján megfojtottam. – El sem hiszed, mennyire boldog vagyok, hogy látlak! Hogy jutottál be? Nem vettek észre? Hogy kerültél a szomszédos szobába? Hol vannak a többiek? A kérdések csak úgy záporoztak belőlem, ám ő hallgatott, és miután letett, csak nézett rám hatalmas, zöld szemével. – Mintha sötétebb lenne az íriszed – jegyeztem meg tétován. – Mi történt veled, Gabriel? Ám ő még mindig nem válaszolt. Úgy tűnt, mintha… nem is tudom. Mintha tanulmányozna… engem. Mintha nem ismerne eléggé. Megráztam a fejem. Fáradt vagyok, őrültségeket képzelek. – Egyezséget kötöttem Arshamonnal – szólalt meg végül zengő baritonján, mire a torkomra fagyott a szó. – Hogy mi? Milyen egyezségről beszélsz? – Megkímélte az életeteket, én pedig cserében elfogadtam az ajánlatát. Ennek értelmében én vagyok idelent az Új Helytartója. – jelentette ki fakó hangon, és belecsókolt a tenyerembe. Elrántottam a kezem, és dühösen ráförmedtem. – Tessék? Várj, azt hiszem, nem értelek. Új Helytartója? Ezt nem mondhatod komolyan. – Hidd el, ennél komolyabb aligha lehetnék – villant rám a szeme, és meglepett a hangjából áradó elfojtott indulat. – Nem köthetsz ilyen egyezséget! 190

– Mert neked nem tetszik? – Mert őrültség! – Őrültség, hogy megmentettem az életeteket? – Ilyen áron nem kell, hogy megments minket! Biztosíthatlak afelől, hogy Ariel és Uriel is ugyanezt fogják mondani majd neked, mint én! – Nem bírálhatod fölül a döntéseimet! – emelte fel a hangját, mire én is felordítottam. – Arshamon egy pokolfajzat! Egy sötét lelkű szörny, akit Isten nem véletlenül űzött a Pokol fenekére! Hogy egyezhettél meg vele? – Mit tudsz te róla? Mit tudsz egyáltalán? Örülj inkább annak, hogy nem Nidhogg Vértavában végezted! – csattant fel. Nem ismertem rá a mindig szelíd, jóságos vezéremre. Nem hagytam annyiban a dolgot. Közelebb léptem hozzá, hogy megnyugtassam, és az arca felé nyúltam, hogy megsimogassam, de ő ellökött magától. Az erejétől a földre zuhantam, ám ő ahelyett, hogy felsegített volna, sötéten nézett rám. – Gabriel, mi történt veled? – suttogtam felé, és a szívemet összeszorította a félelem. – Hogy mi történt velem? – kacagott fel keserűen. – Az történt, hogy megmentettem a barátaimat, akik miatt alászálltam a Pokolba, és most a legfiatalabb, legtapasztalatlanabb angyalom megpróbál kioktatni. – Hibáztál, Gabriel – mondtam halkan, és felálltam, ám láttam, hogy a szavaim még a korábbinál is jobban feldühítették. A kisördög azonban belém bújt, s egyre csak azt susogta: rázd fel őt, mert nem tudja, mit cselekszik! Így aztán folytattam: – Nagyon hálás vagyok, amiért utánunk jöttél, de érzem, hogy valami történt veled. Te sosem egyeztél volna meg egy ilyen féreggel, mint amilyen Arshamon. Sosem nyújtottál volna kezet egy ilyen alantas lénynek. 191

A pofon, amit visszakézből adott nekem, vörösre égette az arcomat. Olyan gyorsan ütött meg, hogy védekezni sem tudtam, s a lendülettől az Ametiszt lapokkal borított falnak estem. Gabriel soha életében nem ütött meg. Nem szóltam egy szót sem, ám tenyeremet égő orcámra helyeztem, mintha az elmulasztaná a pokoli fájdalmat, amit okozott. Valami történt Gabriellel. Valami, ami megváltoztatta őt. – Vigyázz a szavaiddal, Sophiel! – mordult rám, majd megragadta a csuklómat, és maga után vonszolt. – Hová viszel? – kérdeztem, és igyekeztem lassítani, hogy megbeszéljük a nézeteltérésünket. Dühösen megállt, és fenyegetően az arcomba sziszegett. – Kérsz még egyet, vagy képes leszel engedelmesen viselkedni a közeljövőben? – Engedelmesen viselkedni? Miről beszélsz? Miért kéne neked engedelmeskednem? Mert megőrültél? Hibáztál Gabriel! – ordítottam rá, és kitéptem magam a szorításából. – Méltányolom, amit értünk tettél, de azonnal fel kell bontanod az egyezséged Arshamonnal, mert ez a hely felemészti a lelkedet! Az arkangyal arca most borult csak el igazán. Öles léptekkel indult el felém, és láttam rajta, ezúttal nem csak egyet fog lekeverni, ezért futásnak eredtem. Nem jutottam azonban messzire, hiszen a szomszédos szoba ajtaján sem volt kilincs. Az agyam lázasan járt. Felkaptam egy széket, és kihajítottam az ablakon, ami hangos csörömpöléssel betört, majd magamhoz vettem a legnagyobb üvegdarabot, és Gabriel felé fordítottam. – Szeretlek téged, tudod jól – kezdtem bele remegő hangon –, de nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtad az őrület. Arielékkel kiviszünk innen valahogy, és majd odafent Astridék meggyógyítanak! – Meggyógyítanak? – vonta fel gúnyosan a szemöldökét, 192

és egyre közeledett felém, ügyet sem vetve a kezemben tartott hatalmas üvegdarabra. – Nem látod, hogy te vagy az, akit meg kell gyógyítani? – Félrebeszélsz, Gabriel. – Nastrodban vagyunk. Arshamon elutazott, rám bízta a birodalmat. Mégis, mi az, ami annyira rossz ebben? Új ruhát és fürdőt kaptál. Úrnőként bántam veled. Megmentettem az életedet. Ez a hála érte? Miért nem vagy képes megbékélni a helyzeteddel, és elfogadni a jót? – Jót? De hisz ez a Pokol! Itt semmi sem jó! Hálás vagyok, de nem békélek meg olyasmivel, ami természetellenes! Nekünk nincs itt helyünk, értsd meg. Azonnal ki kell innen mennünk! – Nem megyünk el innen soha többé! Hát senki nem mondta neked? A Pokolból nincs kiút. Elbizonytalanodtam. – Már, hogy ne lenne! A Szent Kőris törzsén át, ahogy jöttünk, ugyanúgy távozunk majd. Gabriel erre sötéten elmosolyodott, és olyan lassan beszélt hozzám, mintha gyengeelméjű lennék. – A Pokolba bárki lejöhet, de vissza senkit nem engednek. Élve, legalábbis. Megremegett a kezemben a felé tartott üveg, és ez az ő figyelmét sem kerülte el. Mellettem termett egy pillanat alatt, majd kitépte a tenyeremből alkalmi fegyveremet, és haragosan a falhoz vágta, majd megragadott a karomnál fogva, és egészen közel húzott magához. – Azt akarom, ha már mindannyian idelent rekedtünk, hogy fogadd el a helyzetedet, és engedelmeskedj nekem. Úgy, mint az asszonyom. – Neked teljesen elment az eszed! Tudtam, hogy vérig sértettem, és láttam, hogy a szeme a szavaimtól már nem csupán sötét lett, de valósággal elfeketedett. Azt hittem, meg fog ütni, ám ehelyett megragadta a hajamat, és szenvedélyesen szájon csókolt. 193

Tiltakoztam, és szabadulni próbáltam, ám a csuklóimat egy kezével a hátam mögé szorította, és még erősebben tapadt a számra. A szívem eszelősen vert, és bár magam előtt is alig mertem bevallani, féltem. Féltem attól a Gabrieltől, akivé az arkangyal a Pokolban vált, és nem tudtam, mit tehetnék azért, hogy ez ne így legyen. Bár mindig szívemből szerettem őt, és voltak pillanatok, amikor talán a barátságánál is többre vágytam, most olyan érzésem volt, mintha nem önmaga lenne. Gabriel sosem viselkedett volna így. Nem ütött volna meg, nem sértegetett volna, és nem erőszakolta volna ki, hogy megcsókolhasson. Vagy a Pokol képes megváltoztatni és tönkretenni a legtisztább lelket is? Nem viszonoztam a csókját, és ezzel még jobban feldühítettem, és még erőszakosabban próbált az ajkaim közé furakodni, ami végül sikerült neki, ám közben olyan erősen markolt a hajamba, hogy felnyögtem fájdalmamban. Erre gonoszul elmosolyodott, és a fülembe súgta: – Fogod ezt még jobban is élvezni… Aztán elengedett, és elégedetten mérte végig a lángoló bőrömet. Mutatóujját már-már érdeklődve futtatta végig az arcomon legördülő dühös könnycseppjeimen, és felnevetett, mire összeszorítottam a számat, és felé lendítettem a karomat. Úgy éreztem, az a legkevesebb, hogy én is lekeverek neki egyet, ám a tervem nem jött be, mert elkapta a kezem, és fájdalmas szögben a hátam mögé csavarta. – Gabriel, nem ismerek rád… – néztem hitetlenkedve szépséges arcába, de akárhogy is fürkésztem, ő állt előttem teljes életnagyságban. ~ Nos, akkor ma éjszaka teszünk arról, hogy jobban megismerj – jegyezte meg sötéten, és kivillantak hófehér fogai. Tenyerével végigsimította a nyakam, majd ujjait végigfuttatta a mellemen. Láttam a pillantásán, hogy mire gondol, és teljesen összezavarodtam. Mert az arkangyal tekintetében ott csillogott a vágy, és az elmúlt percek 194

eseményei alapján semmi kétségem nem volt afelől, hogy akárhogy is küzdök ellene, minden úgy lesz majd, ahogy eltervezte. – Veled valami komoly gond van – suttogtam, mire megragadta a nyakamat. – Vigyázz magadra, te lány! Az Új Helytartóval beszélsz! Viselkedj hát ehhez mérten, vagy esküszöm, Nidhogg tavában végzed! Kétségbeesetten néztem rá, és biztos voltam benne, hogy megőrült. – Elengednél végre? – kérdeztem valamivel higgadtabban. – Engedelmeskedni fogsz, vagy megpróbálsz a tömeg előtt is lejáratni? – sziszegte az arcomba, és nem hittem a szememnek, hogy az én jóságos vezérem miként fordulhatott ki magából ennyire. – Nem akarlak lejáratni, Gabriel. Csak szeretném, ha… – Ha? – Önmagad lennél. Lassan lehunyta a szemét, és úgy tűnt, komoly viharok dúlnak a lelkében. – Mikor lettél ilyen dacos, Sophiel? – nézett rám gyilkos pillantással, majd szinte kedvesen folytatta. – Rabláncot tetessek rád, vagy velem jössz anélkül, hogy hisztériáznál? – Rabláncot? – hüledeztem. Veled nagyobb gond van, mint gondoltam. – Veled megyek, természetesen! – egyeztem bele látszólag, és elhatároztam, hogy amint tehetem, meglépek tőle, és megkeresem Arieléket. Hárman, együttes erővel majd valahogy elkábítjuk, és kivisszük innen. Nem ura a cselekedeteinek. – Ez esetben kövess engem – mutatott az ajtó felé, majd megindultunk mind a ketten. A sárkány életre kelt, és néhány perc múlva már a néptelen folyosón sétáltunk. Mindenfelé lépcsőházak, termek, kerengők és újabb szárnyak nyíltak. Éreztem, hogy itt az idő. Meg kell szöknöm, mielőtt 195

mások is lesznek körülöttünk. Nekiiramodtam, és eltűntem a legelső lépcsőfordulóban. Hármasával szeltem a lépcsőket, majd két emelettel lejjebb balra fordultam, és végigrohantam egy okkersárga kövekkel kirakott folyosón, amelyet fáklyák világítottak meg. Nem hallottam lépéseket magam mögött, így szinte már büszkén rohantam a következő folyosóra, amikor hirtelen Gabrielbe ütköztem. Ezúttal sem finomkodott, torkomnál ragadott meg, és az arca lángra gyúlt a haragtól. – Te álszent szuka! Kiben bízzak, ha benned sem bízhatok? – Beteg vagy, Gabriel! – csapkodtam felé, ám mintha csak egy kősziklát ütlegeltem volna. – Nem tudod, mit csinálsz! – Moro! – csattant fel élesen az arkangyal hangja. – Hol késlekedsz már? Elhűlve néztem, amint a szürke bőrű démon loholva felbukkan a sötétből, s Gabriel kezébe egy vasláncot nyom, amelynek a végén egy rozsdás vaskarika csüngött. – Csak nem képzeled… – kezdtem bele, ám mire befejezhettem volna, csattant a nyakamon a zár. – De. Nagyon is így képzeltem – vetette oda fagyosan. – Láncra versz, mint egy állatot? – Mint egy engedetlen rabszolgát – vonta meg a vállát, majd kezében a lánc végével elindult a folyosón, arra kényszerítve, hogy kövessem. – Te kerested a bajt, Sophiel. Megragadtam a béklyóm végét, és megálltam. – Nem bánhatsz így velem, Gabriel – fogtam könyörgőre. – Azért jöttél utánunk, hogy megments. Nézd meg, hova jutottunk! Szerinted Arielék ezt akarnák? Mit szólnának odafent, ha látnák, hogy láncra verve húzod magad után a saját véredet? – Idelent minden más, Sophiel. Itt senki sem lát, csak mi vagyunk. Az a törvény, amit én gondolok. Úgy látom, hálátlan és engedetlen vagy, amiért meg kell, hogy büntesselek. Így, bizony, láncra verve viszlek magammal az Elbírálási Ceremóniára, akárcsak egy veszett kutyát. Ha 196

pedig a népem előtt is ingerelni fogsz, magam löklek be a Vértóba, hogy móresre tanítsalak. Elfogytak a szavak és az érvek. Némán követtem Gabrielt, és azon tűnődtem, hogy kerülhettem ilyen lehetetlen helyzetbe.

197

XI. FEJEZET Nidhogg

Arshamon palotája előtt egyre csak gyülekeztek az emberek. A tömeg türelmetlenül fel-felmorajlott, látván, hogy az uralkodó helye még mindig üres. A fekete gránitkút mögötti díszes emelvényen már minden előkelőség elfoglalta a helyét: ott ült a tar fejű Samad és az öccse, Tarim herceg. Fekete, átlapolós, hosszú ujjú inget és bőszárú nadrágot viseltek. Az acél trónus másik oldalán Azura, Arshamon húga nézelődött, aki igencsak fiatal teremtésnek tűnt. Kreol bőre és göndör, fekete, vállig érő haja volt. Kerek arca, kissé lapos orra még kislányosabbá tette az arcvonásait, ám a hozzá közelállók tudták, a lány fivéreihez hasonlóan több ezer éves, és legalább annyira vérszomjas, mint ők. Azura mellett Moro, a démon ácsorgott, ugrásra készen, ha urai úgy kívánják. – Hol van már Arshamon? – türelmetlenkedett a lány, és nyakát nyújtogatva kémlelt a palota kapuja felé. – Nyilván az új testével barátkozik éppen – jegyezte meg unottan Samad, mire Tarim is felkapta a fejét. – Nem is mondtátok. Sikerült megszállnia az arkangyalt? – Én is csak most tudtam meg – vonta meg a vállát Azura, majd idősebb bátyjára nézett. – A meggyőzés küzdelmes volt, de végül sikerült. – És ezt csak így mondod? – állt fel Tarim, és hatalmas, sötétbarna szemét a testvéreire emelte. – Milyen lett Arshamon? Kell még viaskodnia az angyallal, vagy teljesen az uralma alatt tartja? Hogy néz ki? Erősebb lett? Látja az angyal emlékeit? Mindent tudni akarok! – Mindent a maga idejében! – zárta rövidre a kérdéssorozatot Samad. – Az Új Helytartó majd mindent elmagyaráz. 198

– Új Helytartó? – nézett rá értetlenül az öccse, miközben rövid, barna hajához nyúlt, amint megérezte, hogy cseperegni kezd az eső. Abban a pillanatban meglátta a feléjük tartó Gabriel arkangyalt, pontosabban a testében tetszelgő Arshamont. – Ó, értem! – bólintott, és elégedetten elvigyorodott. – A bátyánk még életében nem nézett ki ilyen jól. Ez valami elképesztő! Erre Azura is felállt, és követte Tarim pillantását. Egy feltűnően vonzó férfit látott, aki majd kétméteres magasságával és széles hátával szöges ellentéte volt a köpcös, pocakos bátyjának. Hosszú, világosbarna haja és a köpenye a háta mögött lobogott, ahogy egyre közeledett feléjük, és a lány eltátotta a száját a férfi hibátlan arcának szépségétől. Sötétzöld szeme fényesen ragyogott, egyenes orra, magas homloka és szögletes álla határozott akaratot sugallt. – Csukd be a szádat, húgom – kacsintott rá jókedvűen Arshamon, és csókot lehelt Azura homlokára. – Mit szólsz, milyen lett az új testem? – Bámulatos – hápogott a lány. – Soha életemben nem láttam még ilyen szép férfit, mint amilyen ez az angyal… volt. – Ebbe most tényleg nagyon belenyúltál. Imádni fognak odafent a nők – veregette vállon Tarim, és elégedetten bólintva a helyére ült. Samad hümmögött. – Tényleg jó választás volt, bátyám. Ekkor vették észre az Arshamon mögött ácsorgó, láncra vert angyallányt. – Hát ez? – pattant fel Azura izgatottan. – Nekem hoztad? Ó, de gyönyörű, ő lesz az én testem? Sophiel összerándult a hallottaktól és igyekezett fogvatartója háta mögé húzódni. – Nem. Azura, ő az enyém. Asszonyomnak akarom, így szó sem lehet róla, hogy megszálld a testét. 199

– Azt ígérted, hogy megkapom a lányt, ti meg a többit használjátok! – Valóban így volt, de időközben másképp határoztam. Keresünk majd neked valaki mást. – Én ezt akarom! – toppantott idegesen Azura. – Nem kell más! Így akarok kinézni, mint ő! Az ő szépséges angyaltestét akarom! – Nem vagy abban a helyzetben, hogy bármit is követelni merj tőlem – förmedt rá Arshamon, mire a lány a helyére ült. – Tartsd tőle távol magad a jövőben! Megértetted? – Meg – válaszolt dacosan, mire Samad és Tarim felröhögtek. – Mi van? – nézett rájuk Arshamon. – Hamar átértékelted a terveinket – bökött Sophiel felé Tarim herceg, és megrázta a fejét. – Csak egyet nem értek. Miért verted láncra? Nem tűnik különösebben erősnek, pláne, hozzád képest. – Ne becsüld alá – húzta el a száját az uralkodó. – Nagyon gyors, és teljességgel kiszámíthatatlan. Nincs kedvem egész nap rá vadászni. Könnyebb lesz betörnöm, ha a felügyeletem alatt tartom. Most viszont amondó vagyok, hogy kezdődjék a műsor! – mondta, és a pulpitus széléig sétált, jobb csuklójára tekerve Sophiel rabláncát. A tömeg egy emberként csendesedett el, és minden szem Arshamonra szegeződött, akit új testében, persze, nem ismertek fel. A hatalmas tölgyfa takarásában várakozó Sötét Angyalok meghökkenve hallgatták, amint Gabriel arkangyal zengő hangja betöltötte a teret. – Üdvözöllek benneteket! Gabriel vagyok, az Új Helytartó. Arshamon távollétében nekem tartoztok elszámolással, minden korábbi feladatát mostantól én kezelem! Továbbra is mindenkitől elvárom, hogy a parancsaim szerint éljen. Akinek nem tetszik valami, jobb, ha magától ugrik Nidhogg torkába – mutatott színpadiasan a Vértó erősen fodrozódó vizére –, mert én bizton oda küldöm a lázongókat. 200

– Ennek elmentek otthonról – suttogta Bardo, és hunyorogva nézte, amint Gabriel helyet foglal a trónján. – Ti értitek ezt? Elijah nem válaszolt. Pillantása egyre csak az acél trónus mögötti, árnyékos részt pásztázta, ahonnan az imént egy szőke hajzuhatagot vélt megvillanni. Vajon csak a káprázat játszik velem? – gondolta. – Talán megzsarolták – találgatott Lamachael –, ezért állítja azt, hogy ő az Új Helytartó. – Végül is, sehol nincsenek a többiek. – Ahhoz túlságosan öntelten és gőgösen beszél. Akit megzsarolnak, az nem így viselkedik – felelte Bardo. – Az a legijesztőbb benne, hogy úgy tűnik, mint aki elégedett idelent… – Mit gondolsz, mi történhetett vele? – kérdezte Lamachael, ám Elijah válaszra sem méltatta őket. Derékszíján felizzott az ostora, amikor meglátta, hogy a trónus mellett térdelő, megláncolt rabszolga bizony nem más, mint Sophiel. Társai felszisszentek a látványtól, ő pedig elkáromkodta magát, és nekiiramodott. Pontosabban nekilódult, ám Bardo és Ramodiel elkapták a karját, és visszatartották. – Ne csináld ezt, Elijah! – kérlelte a szőke vezér. – Veszélybe sodorsz mindannyiunkat! – Megölöm, amiért láncra verte Sophielt… Engedjetek! Azok azonban nem engedték. – Nyugodj meg! – csitította Lamachael. – Mi is látjuk, mi történt, de azzal, ha most szembeszállunk velük, nem sokat segítünk a lánynak. Világos, hogy valami történt Gabriellel, és úgy tűnik, hogy elvesztette a józan ítélőképességét, de nem ez a legjobb pillanat arra, hogy lecsapjunk rá. – Rendben! – csattant fel Elijah. – Rendben, csak eresszetek már! Amint kiszabadult, ostora izzása is megszelídült, ő azonban ingerülten nézte a trónon ülő Gabrielt, és a keze ökölbe 201

szorult haragjában. – Pont ő? – háborgott. – Nem értem. Egyszerűen nem értem, hogy tehette ezt Sophiellel! De mielőtt megkérdezem, jó alaposan összeverem. Bardo felröhögött. – Szerintem vigyünk ki mindenkit a Kőris túloldalára, és utána verd össze Gabrielt. Nyilvánvalóan nem tehet arról, hogy megbabonázták, azért viselkedik ilyen furcsán. Nem ura a cselekedeteinek. – Nem érdekel, mit csináltak vele. Darabokra tépem, ha a kezem közé kerül! – füstölgött Elijah, és haragosan nézte, amint Gabriel helyet foglal acéltrónusán, majd Moro felé int. – Kezdődjék hát a móka! A démon engedelmesen biccentett, majd furcsa, mély torokhangon a tér túloldalán álló őröknek kiáltott valamit. Azok pedig felsorakoztak az Igazak Útjának két oldalán, és nagyot taszítottak az első Bűnbánón. A tömeg elcsendesedett, minden szem az apró kavicsokra lépő emberre szegeződött. Középkorú, sötétbarna hajú, igen sovány nő volt, akinek arcára mély barázdákat véstek a gondok. Mielőtt elindult volna, kezeit összekulcsolta, és halkan imádkozni kezdett. A tömegben néhányan felhördültek, és gúnyolni kezdték, de nem törődött a gyalázkodókkal. Látszott rajta, hogy semmi más nem fontos számára, csak a hite. Régóta lehetett már a Pokol lakója, mert bőre foltokban lefoszlott róla, és több helyen kilátszott az eleven húsa, mégis úgy tűnt, e pillanatban nem érzi a kínokat, és nem fél a rá váró, esetleges újabb megpróbáltatásoktól. – Miért nem indul el? – kérdezte halkan a fiatal Ramodiel, és érdeklődve szemlélte az eseményeket. – Talán fél… – mormogta Bardo. – Itt mindenkinek van félnivalója – tette hozzá Elijah, és míg a többiek az első Bűnbánót figyelték, ő végig a másik irányba nézett. Pillantása egyetlen lényre fókuszált: a Gabriel 202

mellett térdeplő Sophielre. A lány csendben tűrt, és maga is az imádkozó nőt nézte, ám Elijah figyelmét ilyen messziről sem kerülte el a nyakán elkenődött vérfolt, amit a finom bőrébe maró vaskarika okozott. Dühösen összeszorította az állkapcsát, és nagyon nehezére esett uralkodnia magán. Sophielnek bíznia kellett volna bennem – gondolta. Rám kellett volna törnie az ajtót Helgö szigetén, és akkor azonnal kiderült volna, én végig azt hittem, hogy őt ölelem. Tudnia kellett volna, hogy mindketten mágia áldozatává váltunk…, persze, milyen áldozat az, amikor egy külső szemlélő csak annyit lát, hogy a másik egy gyönyörű barna nővel szerelmeskedik abban az ágyban, ahol korábban vele tette ugyanazt? Elijah felsóhajtott, és gondterhelten figyelte a lányt, amikor Bardo oldalba bökte. – Fordulj már meg! – Nem érdekel! – De, nézd már meg, ilyet még nem láttál! A Sötét Angyal megfordult, és a látottaktól egy pillanatra valóban elpárolgott a dühe. Mert a barna hajú nő lába nyomán virágok nyíltak. Igazi, nem evilági, színpompás virágok és selymes pázsit nőtt ki minden lépését követően az egyébként kavicsos úton, mondhatni, a semmiből. A tömeg éljenzett, és néhányan tapsolni kezdtek. A nő félénken hátranézett, majd a szeméből csorogni kezdtek a könnyei. Még szorosabban összekulcsolta a kezét, és tovább ment, egyenesen Arshamon elé. Az út mögötte kizöldellt, kivirágzott, és virágillat töltötte meg a levegőt. Az emberek mélyeket lélegezve igyekeztek minél többet magukba szívni az illatokból, ami ritkaságszámba ment odalent. Egy görbe hátú ember odáig merészkedett, hogy letépett magának egy égővörös pipacsot, és úgy tartotta, forgatta sebes ujjai között, akárcsak valami ékkövet. A nő eközben az Új Helytartó elé ért, ahol tisztelettudóan meghajolt, mire Arshamon nagy kegyesen a Tisztaság Kútja 203

felé intett. – Igyál, kérlek, a Kút vizéből! A nő újra fohászkodni kezdett, majd odalépett a fekete gránitból kifaragott, díszes kúthoz, és a tetejéből fakadó víz alá tartotta az odakészített kőpoharat. Amikor az megtelt vízzel, egy hajtásra kiitta. A tömeg elhallgatott, s az elöl állók közelebb merészkedtek, hogy jobban lássanak. A légy zümmögését sem lehetett hallani, miközben a nő térdre hullott, és zokogni kezdett. Mindenki értetlenül nézte a jelenetet, mert bár nem látszott, hogy a víz fájdalmat okozna a nőnek, mégis hangosan sírt. A Sötét Angyalok és Sophiel pontosan tudták, miért. A nő ugyanis megérezte Isten kegyelmét, és megértette, hogy az őszinte bűnbánat, amit a szívében, legbelül érzett, megsegítette őt. Tudta, hogy csak pillanatok vannak már hátra, és távozhat végre a Pokolból. Arshamon kíváncsian szemlélte a nőt. Bár maga is tisztában volt azzal, mi fog történni, mégis érdeklődve figyelte a jelenetet. Búcsút intett a nőnek, majd Sophielhez fordult. – Látod? Egy megtérő lélek. Nézd csak, mi történik vele! Majd amikor rájött, hogy a lány térdeplő helyzetből nem sokat lát az előtte zajló eseményekből, a karjánál fogva felállította. – Nézd végig nyugodtan! Tetszeni fog neked! Sophiel a trón oldalára lépett, ám Arshamon keze a karjára fonódott. – Innen már látni fogsz! Elijah figyelmét nem kerülte el semmi. Miközben vére egyre gyorsabban száguldott az ereiben, azon morfondírozott, hogyan vessen véget mielőbb Gabriel rémuralmának. A térdeplő nő feje felett azonban hirtelen egy fénynyaláb tűnt fel, nőttön-nőtt a viharkék felhők között, majd körbevette a bűnbocsánatot nyert vétkezőt. Az felállt, és maga elé emelte karjait, amelyek lassan, az ujjaitól kezdve áttetszővé váltak, majd apránként a nő egész teste eltűnt a 204

Fénysugárban. Elijahnak összeszorult a gyomra a látványtól, hiszen a szeme előtt zajló események létezése legfájóbb emlékét juttatták az eszébe. Ugyanabban a pillanatban Sophiel is a szívéhez kapott, mintha újra átélte volna önnön fénnyé válását, de ezúttal nem történt semmi. A hideg rablánc hűvösen simult hófehér bőrére, s fénynek a testén nyoma sem volt. A viharfelhők a helyükre rendeződtek. A virágos út helyén újra kavicsok csillogtak, és cseperegni kezdett az eső. Az álom véget ért. Eközben két újabb vendég csatlakozott az előkelőségekhez: a mindig elegáns, királynői megjelenésű Diril, és öccse, a gyermektestben rekedt Sahranfer. Ők is tanúi voltak az első Bűnbánó torokszorító látványt nyújtó távozásának, s most érdeklődve figyelték az eseményeket a háttérből. – Üljetek le Azura mellé – intett nekik Samad, mire a boszorkányok helyet foglaltak Arshamon húga mellett. Diril kárörvendően nézett a trón mellett ácsorgó, rabláncra vert Sophielre és arra gondolt, habár a Pokolban kell élnie, végre helyére kerültek a dolgok. Őrülten vonzódott Arshamonhoz, amióta az Gabriel testébe bújt, s mivel szerelme viszonzásra talált, nem számított mindaz, amit maga mögött hagyott. Áhítattal tekintett az Új Helytartóra, és elmosolyodott, amikor az rápillantott acél trónusáról, mielőtt folytatódott volna a műsor. – A következőt! – mennydörgött Gabriel, mire Moro újabb Bűnbánót indított útnak. Egy közepes testalkatú, rőt hajú, szakállas férfi volt az. Szakadt ruhájából és sebes testéből ítélve régóta raboskodhatott odalent. Nem volt olyan nyugodt, mint az előtte megmenekült nő. Zaklatottan nézett végig a tömegen, majd a felhőkre emelte a tekintetét, és összekulcsolta a kezét. Úgy tűnt, mintha ő is imádkozna, 205

miközben elindult az Igazak Útján, de nem hitt igazán. Ideges volt, és minduntalan hátrakapkodta a fejét, hogy lássa, mi történik. A kavicsos út bűzös, barna, lápszerű mocsárrá alakult, nem az áhított, illatos virágtengerré, amire a férfi várt. A lába nyomán kígyók, békák és csúszómászók tekeregtek, majd fertelmes bűz árasztotta el a teret. – No, ennek befellegzett – jegyezte meg Bardo lemondóan. – Ha jól sejtem, hamarosan Nidhogg is tiszteletét teszi a vacsoráján. Ramodiel összerándult a hallottaktól. – Ne legyél már ilyen cinikus – sutyorogta. – Ez a szerencsétlen menekülni próbál innen. Nem sajnálod? – Nem én. Mit sajnáljak rajta? – Hogy itt kell lennie. – Nincsenek aggályaim azzal kapcsolatban, miért van itt ez a jóember – dörmögte Bardo. – Szóval, mielőtt sírva fakadnál, gondolj arra, mit tehetett, amiért idekerült. – Megérdemli a sorsát – tette hozzá Elijah, mintegy befejezve társa mondatát. – Ne tévesszen meg a félelme, Testvér. Amikor ártatlanokat gyötört, nem félt. – Jó, értem, és tudom, hogy igazatok van – bólintott a fiatal angyal –, de mit tegyek? Én akkor is sajnálom. Mindannyian a férfit figyelték, aki váratlanul letért az útról, és a tömegbe akarta vetni magát, ám a démonkatonák elfogták, és visszataszigálták. A feje felett bűnei sokasága jelent meg. A Bűnbánó zokogva összegörnyedt, de a katonák lándzsáikkal megböködték, és indulásra késztették. Nem volt mit tenni: a férfi elindult, és már hátra sem kellett néznie, maga is érezte, hogy mögötte a kénköves pokol bűze terjeng, s lelke immáron megmérettetett. Hamarosan odaért a fekete gránitkúthoz, amelynek vizét a kőpohárba eresztette, majd nagy levegőt vett, és mind megitta. A következő pillanatban a nyakához kapott és hörögni kezdett. A víz ugyanis savvá változott és véresre marta a torkát, a 206

gyomrát, a száját és a nyakát. A férfi felsőteste egy hatalmas, lüktető sebbé változott, miközben ő maga fájdalmasan jajveszékelt, s úgy tűnt, mintha a halálért könyörögne. De hogy halhat meg az, aki nem is él? Arshamon rezzenéstelen arccal nézte a férfit, majd ujjával a kőpárkányon túlmeredő pallóra mutatott. – Megmérettettél, és hamisnak találtattál. A büntetésedet Nidhogg tavában folytatod! A férfi rángatózni kezdett a kínoktól, de az is lehet, hogy a félelemtől reszketett annyira. Sophiel hátrébb lépett, és elfordította az arcát, ám az Új Helytartó mögé állt, köré fonta a karját, és kényszerítette, hogy vele együtt nézze a férfi kálváriáját. – Azt akarom, tudd, hogy mi vár azokra, akik ellenszegülnek az akaratomnak! – súgta a lány fülébe, és érezte, amint Sophiel megborzong a hangjában bujkáló fenyegetéstől. Samad, Tarim, és a többi előkelőség is felálltak, és a számukra kialakított, balkonszerű kiszögelléshez sétáltak, hogy jobban lássák az eseményeket. A nép a kőkorlátokhoz tódult, a férfit pedig az őrök a pallóra taszigálták. Kegyelemért könyörgött, de senki sem figyelt rá, hisz tudták, akinek ilyen egyértelmű az elbírálása, annak bizony ugrania kell. A Sötét Angyalok a tömeggel együtt a tóhoz sodródtak, hogy lássák Nidhoggot, a vérszomjas sárkányt, ám Elijah nem tartott velük. A csuklyáját mélyen az arcába húzta, és elindult a pulpituson ácsorgó Új Helytartó és Sophiel felé. Feltett szándéka volt, hogy az első adandó alkalommal Gabrielre támad, és kiszabadítja láncra vert szerelmét. A téren tolongó emberek egyre zajosabbá váltak. Izgatottan kiáltozták Nidhogg nevét, és furcsamód úgy tűnt, egyre jobban várják a sárkányt. Nem volt bennük szánalom vagy félelem. Látni akarták társuk kínszenvedését. 207

A Vértó vize lassan fodrozódni kezdett, miközben az emberek hangosan kántálták a szörny nevét; – Nidhogg, Nidhogg, Nidhogg! – visszhangozta a tér, miközben a vörös hullámok egyre magasabbra csaptak, majd láthatóvá vált a vízből kiemelkedő vérvörös, pikkelyes, hatalmas sárkány. Teste legalább kétszáz láb hosszú volt, szeme világossárgán villogott. Kitátotta pengeéles fogakkal teli száját, és felüvöltött. Hangjától megremegett az ég, s az esőcseppek, mintha maguk is siratnák a bűnös lelket, újra potyogni kezdtek. A férfi rettegve kapaszkodott a pallóba, de a démonok hosszú dárdáikkal addig szurkálták, míg beletörődött a sorsába. Kezével eltakarta sebektől ragacsos arcát, s az utolsó pillanatra várt. A tömeg újra kántálni kezdett: – Ugorj! Ugorj! Ugorj! Mindenki látni akarta a végét. Nidhogg hosszas vérengzését várták, mivel tudták, a sárkány sosem végzi ki azonnal az áldozatát. Ehelyett, akár a macska az egérrel, hosszasan eljátszadozik mindenkivel, és csak akkor rágja össze a bűnösöket, amikor azok már sokkos állapotba kerültek. Bár Arshamon mögötte állt, Sophiel lehunyta a szemét, hogy ne lássa, mi történik a pallóról épp abban a pillanatban a Vértóba ugró férfival. Hallotta, amint a tömeg egy emberként felkiált, majd Nidhogg üvölteni kezdett, és a hangos csobbanásokból és halálsikolyokból ítélve tudta, hogy a sárkány megkezdte a bűnös kínzását. Az emberek őrjöngve biztatták a sárkányt, és tapsoltak, amikor az fel-feldobta a magasba a velőtrázóan ordító férfit. – Tamir! – kiáltott Arshamon kisebbik öccsének, aki most felé fordult a korláttól. – Elmegyek. A többit vezényeld le! A férfi bólintott, majd visszakönyökölt a korlátra. Arshamon Sophiel elé lépett, és két kezébe fogta az arcát. – Nyisd ki szemed! Azt akarom, hogy végignézd, amint Nidhogg szétrágja azt az embert! 208

– Az az ember bűnös volt, én viszont semmit nem vétettem – mondta Sophiel, és egyenesen Arshamon sötétzöld íriszébe meredt. – Részletkérdés – vonta meg a vállát a férfi, majd pillantása a lány rózsás ajkára vándorolt. – Undorodom tőled, Arshamon – húzódott távolabb Sophiel. – Hallottam, mit tettél Gabriellel. Tudom, hogy megszálltad őt. Nem ő bántott engem, és nem ő vert rabláncra, hanem te! Elraboltad a testét! Az uralkodó szája széles mosolyra húzódott. – Talán bölcsebb lett volna elhallgatnom előtted, de úgy gondoltam, jobb, ha megtudod az igazat, és aztán velem melegedsz össze, nem a vezéreddel. Ki tudja, milyen viszonyban voltál vele? Bár, ahogy ölelgetni kezdted, azt gondolom, szoros kapcsolatban lehettetek. – Arra sem vagy méltó, hogy a szádra vedd a nevét! – nézett vele farkasszemet a lány. – Ha korábban rájövök, hogy megszálltad, megöltelek volna. – Nocsak, milyen eleven tűz lobog odabent – felelte sötéten Arshamon, és tenyerét Sophiel szívére helyezte, mire a lány tiszta erejéből arcon ütötte. A tömegben feléjük közeledő Elijah megdermedt a látottaktól. Arca elsápadt az idegességtől. Túl messze volt még ahhoz, hogy közbeavatkozhasson, és féltette a lányt Gabrieltől. Bár maga sem értette, mitől őrült meg az arkangyal, biztos volt benne, hogy valamiféle mágia hatása alatt áll. Hiába volt ő a legtisztább és legjobb szívű Égi Angyalok egyike, az ereje hatalmas volt, s Elijah jól tudta, ha bántani akarja a lányt, bántani is fogja, sőt, akár meg is ölheti. Az Új Helytartó azonban jó kedvében volt, s bár arcán ott vöröslött Sophiel tenyere, hangosan felröhögött, majd elkapta, és a lány háta mögé csavarta a karjait. Egy tenyerében elfért mindkét csuklója, míg a másikkal beletúrt a szőke hajfürtökbe, és magához húzta az arcát. Hiába 209

tiltakozott, szenvedélyesen szájon csókolta a lányt, s csak akkor eresztette el, amikor az az ajkába harapott. – Te átkozott! – kapott vérző szájához, és visszakézből akkorát ütött az angyalra, hogy az lezuhant a földre. Elijah kis híján felrobbant mérgében. Teljes erejéből rohanni kezdett a trónus felé. Érezte, hogy nagyobb a baj, mint hitte, és Gabrielt tényleg elvarázsolták. Vagy a visszautasítás váltotta ki belőle ezt a dühödt tettlegességet? A féltékenység változtatta meg ennyire? – töprengett. – Nem, az nem lehet. Az arkangyal soha nem bántana egyetlen nőt sem, pláne Sophielt. De, ha így folytatja, megölöm – döntötte el haragosan, miközben egyre közelebb került az uralkodói páholyhoz. – Mit képzelsz? – rivallt rá ingerülten Arshamon a lányra. – Megcsókollak, és megmarsz, mint egy mérges vipera? – Nem volt jogod megcsókolni engem! – kiabált vissza a lány, miközben borzalmasan érezte magát. Hiába tudta ugyanis, hogy a vezérét megszállták, látványra mégis a szépséges Gabriel volt az, akivel vitatkozott, s akivel csókolózott, és ez teljesen összezavarta. – Már hogy ne lett volna! – dühöngött Arshamon, bár egyre jobban mulattatta, hogy a szépséges arkangyal testében ostromolhatja a lányt, miközben Gabriel lelke varázslattal megbénítva, öntudatlanul, az agya legmélyén pihent. Jól látta, hogy külseje hatással van a lányra, és ez végtelen örömmel töltötte el. – Az enyém vagy Sophiel! Enyém a tested, enyém a lelked, és idelent azt teszek veled, amit csak akarok. A sötétség királynőjévé teszlek! – Soha nem leszek a királynőd! – rázta meg a fejét a lány, és az indulattól erőre kapván, kitépte láncát a másik kezéből, majd karja újra az uralkodó felé lendült. Az ütés ismét betalált, a férfi állkapcsa nagyot reccsent. Az angyallány, kezében a láncával futásnak eredt, ám ezzel csak azt érte el, hogy Arshamon még haragosabb lett. Gabriel testébe bújva hatalmas volt, így nem okozott neki gondot, hogy a 210

menekülő rabszolgája nyomába eredjen. Elijah nem sokkal mögöttük futott, így épp akkor érte be őket, amikor egy eldugott, sötét levelű fáktól árnyékos, kerti pavilonba értek, ahol terített asztal várta az előkelőségeket. Senki nem volt ott rajtuk kívül, mivel mindenkit lekötött Nidhogg műsora, ám több tucat démon-katona és sahran sorakozott a fasor szélén, mintegy ugrásra várva, ha az uralkodó szólítaná őket. Arshamon beérte a lányt. A hajánál fogva elkapta, majd a földre rántotta. Sophiel azonban keményen küzdött. Arshamon alkarjába harapott, feltápászkodott, és az asztalok felé menekült, majd amikor elérte a terítéket, minden nagyobb tárgyat, amit csak talált – vázát, kést, tányért –, a feldúltan közelítő uralkodó fejéhez vágott. Mindezt látva Elijah szíve egyre hevesebben vert, miközben kényszeredetten lopózott előre a sötét fák takarásában. Érezte, hogy a lány ellenkezése hogy szítja fel még jobban Gabriel haragját s vágyát, és tudta, Sophiel akárhogy küzd, ezúttal nem nyerhet. Túl kicsi és törékeny volt az arkangyallal szemben, ráadásul fegyvere sem volt. A tehetetlenségtől háborgott a lelke, de tisztában volt vele, ha észreveszik a démonok, Arshamon előtt sem lesz titok többé, hogy társaival bejutottak az udvarba. – Ne hergelj fel ennél is jobban, mert megkeserülöd! – mennydörögte a magas férfi, és miközben rendre elhajolt a felé dobott tárgyaktól, egykettőre beérte a lányt. Hiába tiltakozott, szorosan átölelte, és újra megcsókolta, az azonban tiszta erejéből a gyomrába vágott. A férfi izmos hasának meg sem kottyant az ütés, így felröhögött, és eltépte Sophiel vállán a ruhát. Az anyag azonnal megadta magát, és elővillant a lány arany liliomokat ábrázoló karperece. – No, lám! – hökkent meg egy pillanatra, ami elég volt az angyallánynak arra, hogy kitépje magát az öleléséből, és a park felé iramodjon. 211

Elijah az őröket kikerülve a nyomába eredt, és bízott benne, hogy hamarabb beéri, mint a mögötte dübörgő Gabriel. Hiába mondogatta magában, hogy nyilvánvalóan megbabonázták, nem fért a fejébe, hogy őrülhetett meg így az arkangyal. Haragja egyre csak fokozódott, amikor látta, hogy Gabriel ismét beérte a lányt, ám nem ronthatott rájuk, mert újabb osztag sahran masírozott feléjük. Arshamon felbőszülve ragadta meg Sophiel karját. – Tetteted itt a szűzlányt, miközben egy közönséges szajha vagy? – harsogta, majd visszakézből újra arcon vágta a lányt. Sophiel vére kiserkent. Elijah tombolt. Gyűlölettől fekete szemmel nézte az orra előtt zajló eseményeket, és képzeletben kismillió darabra tépte Gabrielt. – Nem vagyok szajha! – vágott vissza Sophiel, és ellentámadásba lendült, de Arshamon gyorsabb és erősebb volt nála. Elkapta, és erőszakkal csókolni kezdte vérző ajkát, ám a lány küzdött, s ahol érte, tépte-szaggatta a férfit, akiről cafatokban szakadt le sötét inge, miközben Sophielen is alig volt már ruha. Elijah vére vadul száguldott az ereiben, és úgy érezte, menten felrobban a dühtől. Ám így észrevette, hogy Gabriel felsőtestéről eltűnt a Mindenség Térképe. – Mi a fene… – mormogta magában, amikor az angyallány kétségbeesetten felnyögött. – Mit akarsz tőlem? – Azt, amit mindenki más! – lihegte Arshamon a nyakába, és a földre döntötte a lányt. – Rendre tanítalak! A magamévá teszlek, hogy tudd, hol a helyed! Sophiel erején felül harcolt, de csak annyit érzékelt, hogy a hatalmas, izmos férfitest ránehezedik, miközben karjai a saját teste alá gyűrve, kicsavarva elzsibbadnak. Érezte a férfi vágyát és rajongó ölelését, de a hideg rázta tőle. Szerette Gabrielt, de pontosan tudta, hogy a férfi, aki üti-veri őt, nem a vezére, hiába néz ki szakasztott úgy, mint ő. Tudta, hogy 212

pillanatokon belül meg fogja erőszakolni, ezért elkeseredetten harcolt ellene. Próbálta kihúzni a lábát, ám a férfi a combjai közé feküdt, felhasította a megmaradt ruháját, majd megmarkolta csípőjét, és az ajkára hajolva újra megcsókolta a lányt. – Ne tedd ezt velem, kérlek! – sírta el magát végül a lány, ám ajkuk összeforrt, és akárhogy küzdött, nem tudott szabadulni a férfi szorításából. Elijah ezt már nem nézhette tétlenül. Nem törődve a veszéllyel, előugrott a rejtekhelyéről, és mint a villám, a fűben fetrengő párocska felé tört, ám a cél előtt néhány méterre ismét a sötétbe kellett húzódnia, mert a következő pillanatban újabb idegen érkezett közéjük. – Arshamon, hát ennyire nem bírtál magaddal? – nevetett fel egy kopasz férfi a fűben küzdő párocska mögött, és Elijah egy széles farakás mögé rejtőzött. – Samad – sóhajtott fel Arshamon, és az öccsére nézett. – Mit akarsz? – Mit akarnék? – vonta fel a szemöldökét a tagbaszakadt férfi. – Amit te. Kipróbálni a szöszi lányt. Úgy látom, szajha, szóval ne irigyeld a jót a testvéredtől! Sophiel megdermedt, Elijah szíve pedig kis híján megállt. Nem érdekelte már a mentési akció, sem a tervei, csak egyet akart, azon nyomban kihozni onnan a szerelmét. – Még én sem tettem a magamévá, Samad! – mordult Arshamon az öccsére, mire Elijah felkapta a fejét. A tar fejű férfi úgy beszélt Gabriellel, mintha a bátyja lett volna. Arshamon megszállta Gabrielt – döbbent rá elképedve. A helyzet rosszabb volt, mint hitte, mert tudta, hogy az uralkodó szíve sötétebb, mint a Pokol legfeketébb kőszene. A lány jobban járt volna az elvarázsolt arkangyallal, ám helyette Nastrod legerősebb férfijaival került szembe. – Kérlek – szólalt meg sírós hangon a lány, és világoskék szeme szomorúan csillogott. – Elfogadom az ajánlatod, ha nem bántasz többé! 213

A Sötét Angyal azt hitte, rosszul hall. Miket beszél ez? Nem, az nem lehet, csak taktikázik – nyugtatta magát, ám úgy tűnt, nem csak őt lepte meg a hirtelen fordulat. Az uralkodó ugyanis elmosolyodott, lazított a szorításán, és azon nyomban felsegítette az igencsak hiányos öltözetben lévő angyallányt a földről. – Minek köszönhetem e hirtelen lelkesedést? Netán az öcsémnek? – pillantott a mellette ácsorgó Samadra, aki éhes szemmel mustrálta a félig ruhátlan lányt. – Ő van rád ilyen hatással? Mert, ha igen, akkor hagyom, hogy ő törjön be, és csak aztán teszlek én is a magamévá. Sophiel nehezen tudott megszólalni. Pontosan tudta, hogy ezúttal tényleg vesztett, de rajta múlik, hogy mindkét férfi nekiesik-e, vagy csak az egyiket kell elviselnie…, amint megerőszakolja. A torka összeszorult a kétségbeeséstől. – Megpróbálok a kedvedre tenni, Arshamon. – Nocsak – emelte meg a lány állát a mutatóujjával a férfi, és az arcát fürkészte, ami lángolt az izgalomtól, és a nyilvánvaló hazugságtól. – Akkor miért lepi el pír a selymes bőrödet? Netán nem mondasz igazat nekem? Sophiel megtépázva is szebb volt, mint bármelyik nő, akit élete és halála során látott, és most, hogy az angyallány maga ajánlotta fel az együttműködését, Arshamon lelkében különös érzések támadtak. – Kérlek, ne adj az öcsédnek! – rimánkodott a szőkeség, és a férfi érezte, mennyire fél. – Engedelmeskedni fogok neked, bármit is kérj. Elijah lehunyta a szemét, s összeszorult a szíve a lány szavai hallatán. Belepusztulok, ha ezek ketten hozzányúlnak – gondolta, és a mellkasát szaggató fájdalom járta át. Sophiel miatt már többször érzett így, és igencsak rosszul viselte az efféle kínlódást. Nagyon nehezen uralkodott magán, és a fel-felizzó ostorán, ám a szerencse ezúttal mellé szegődött. – Megfontolom, ezek után hogy bánjak veled – Arshamon 214

közelebb lépett Sophielhez. – Nem hiszek neked, ezért amíg ki nem érdemled a bizalmamat, bezárva foglak tartani. Csak velem hagyhatod el a szobádat, különben átadlak Samadnak, aztán Tarimnak, aztán bárkinek, akinek kellesz, majd saját kezűleg doblak Nidhogg tavába. Sophiel nem válaszolt, de a szemében egyre csak gyűltek a könnyek. – Megértettél? – kérdezte Arshamon, mire bólintott. – Hallani akarom! – Meg. – Odaadóbb is lehetnél, te lány! – enyhült meg végre az uralkodó, és a mellette álló Samadra kacsintott. – Mutasd meg, mennyire tudsz a kedvemre tenni, és elküldöm az öcsémet! – Nem értelek – védekezett Sophiel, noha pontosan tudta, mit akar tőle Arshamon. – Dehogynem – mosolyodott el az uralkodó. Sophiel szíve oly hangosan kezdett el kalapálni, hogy még Elijah is hallotta. – Te félsz – jegyezte meg a férfi. – Samaddal jobban menne? A lány elkeseredve nézett Arshamonra. Akárhogy is, sarokba szorították. Nem bírta rávenni magát arra, hogy megcsókoljon egy olyan szörnyeteget, mint az uralkodó. Gabrielt bár rajongva szerette, felé sem közeledett, csak a Sötét Angyalhoz, a szerelméhez… Fájdalmas kincsként dédelgette magában a szót, amelyre egy ideje gondolni sem mert. – No, mi lesz, meddig várjak még? – nézett le rá a férfi, és az angyallány megértette, hogy nem húzhatja tovább az időt. Arra gondolt, hogy bár a lelkét valahol a teste mélyén gúzsba kötötték, ez mégiscsak Gabriel, a jóságos vezére szépséges teste. Nem Arshamon lelkét, hanem Gabriel ajkát kell megcsókolnia. Ez volt az egyetlen lehetséges érv, amivel magát győzködte, hogy el bírja viselni ellensége érintését. 215

Nagyot nyelt, majd lábujjhegyre állt, hogy felérje, majd a férfi nyaka köré fonta a karjait. Lassan lehunyta szempilláit, és Gabriel legszebb mosolyára gondolt. Smaragdzölden csillogó, tiszta szemét képzelte maga elé, és zengő-bongó hangját, ahogy elneveti magát. Magán érezte az ölelését és bőrének illatát, hosszú gesztenyebarna hajának selymes érintését. Gondolatban arra kérte, bocsássa meg neki, amiért ide jutott, és hogy az életét is feláldozza, ha kell, de kiűzeti belőle Arshamon lelkét. Ajkai lassan összeforrtak a férfi szép vonalú szájával, aki ezúttal nem volt agresszív. Boldogan szívta magába a lány illatát, és elégedetten fonta át karjával karcsú derekát. Hosszasan csókolóztak, miközben Elijah a Poklok Poklában érezte magát. A látványtól valósággal megbénult, noha pontosan tudta, mi vezetett ide, s hogy Sophiel nem önszántából cselekedett így. A tenyerébe temette az arcát, de a lelkébe beleégett a kép. Úgy érezte, belepusztul, hogy szerelmét más öleli, de nem tehetett semmit. Azt kívánta, bárcsak véget érne az az örökkévalóságig tartó perc, amely jobban fájt neki, mint a háborús sebei. Arshamon végre elengedte a lányt, majd a vállára terítette a köpenyét, és Samadra mordult. – Kísérd fel a szobámba, és zárt rá az ajtót! A kopasz férfi bólintott, és a kezét Sophiel felé nyújtotta, aki addigra nyakig beburkolózott a vastag, fekete anyagba, és engedelmesen megindult a herceg felé. – Samad! – szólt öccse után az uralkodó. – Hozzá ne merj érni, mert kitépem a szíved! – Nem állt szándékomban, bátyám – hajolt meg előtte a testvére. – Megértettem, mik a szándékaid vele. A ceremónia azonban még tart, és Tarim nincs a helyzet magaslatán… Sokan jöttek ma el. Visszatérhetnél. – Magam is úgy terveztem – morogta az uralkodó –, azért kértelek arra, hogy vidd a lányt a szobámba! Átöltözöm, és véget vetek a mai megmérettetéseknek. 216

– Rendben! – helyeselt a herceg, és Sophiel csuklóját megmarkolva elindult az uralkodói lakosztályok felé, míg Arshamon a tér felé vette az irányt. Elijah érezte, hogy eljött a pillanat, amikor a tettek mezejére léphet, így előosont rejtekhelyéről, nesztelenül az uralkodó mögé lépett, és nagyot sújtott a tarkójára. A kétméteres férfi hangtalanul rogyott össze a gyepen anélkül, hogy bárki is észrevette volna. Elijah a vállára dobta, és korábbi búvóhelyére vonszolta Arshamont. Azon töprengett, vajon hogy verje ki Gabrielből Arshamon szellemét, amikor a férfi meztelen felsőtestén apránként újra feltűnt a Mindenség Térképe. Láthatóvá vált Nastrod, Niflheim, Hél kútja, a Sötétség Birodalma, és még megannyi idegen föld, majd a Midgard, és a Mennyek országának minden szeglete. A férfi ébredezni kezdett, és Elijah ütésre lendítette öklét, amikor hirtelen kinyílt az uralkodó szeme. Világoszöld, tiszta íriszek tekintettek a Sötét Angyalra, s benne apró törések ragyogtak, mélységes fájdalommal színezve. – Gabriel? Az arkangyal bólintott, majd nehézkesen megszólalt. – Ölj meg, Elijah! – Tudom, hogy megszállt ez a féreg – válaszolt komor arccal. – Mégis, hogy lehet, hogy most te beszélsz helyette? – Amikor alszik, a tudatos énje elgyengül, ilyenkor felül tudok kerekedni rajta, ám ha magánál van, esélyem sincs. – Leütöttelek… – Akkor ezért nyertem néhány percet – döbbent rá szomorúan Gabriel. – Ölj meg kérlek! Ez az egyetlen megoldás. Arshamon test nélkül elpusztul. – Néhány perce még valóban meg akartalak ölni. Amit Sophiellel tettél…, az vért kívánt…, de már tudom, hogy nem te voltál. Nem te ütötted meg őt. – Élj a lehetőséggel, Testvér! – ragadta meg az arkangyal Elijah karját, és kétségbeesetten nézett a szemébe. – Ne hagyd, hogy az erőmet és a tudásomat felhasználva 217

Arshamon a hadseregét az otthonunkba vigye! Nem fogok ellenállni. Vedd el az életemet! Azzal letépte magáról Égi Kristályát, és a Sötét Angyal kezébe adta. – Nem foglak megölni, Gabriel – rázta meg a fejét Elijah megrendülten. – Biztos van más megoldás, hogy kiűzzük belőled ezt a pokolfajzatot. – Meg kell tenned! – csattant fel immáron az arkangyal, majd fennakadt a szeme, és elakadt a lélegzete. A felsőtestét borító tetoválás halványodni kezdett. – Gabriel, itt vagy? – hajolt fölé Elijah, majd elbizonytalanodott. – Vagy üsselek le újra? Az arkangyal szemhéjai felpattantak és forogni kezdtek. – Ébredezik, Elijah! Ne tétovázz! Tudni fogja, hogy itt vagy! A Sötét Angyal újra leütötte a férfit, mire az hátrahanyatlott a füvön. Elijah gondterhelten felsóhajtott, majd amikor újra megjelentek Gabriel testén a rajzolatok, kíváncsian nézett rá. – Ne kéresd már magad, öld meg velem együtt ezt a férget! – Nem! – a válasz ingerülten csattant a sötétben. – Figyelmeztettelek, hogy ne gyere ide, Gabriel! Mégis, hogy szállt beléd Arshamon? Hogy engedhetted? – Megzsarolt, Elijah. Kivégezte előttem Urielt, és a saját szememmel láttam, hogy a teste nem tudott fénnyé válni. – Az nem létezik… – Én sem hittem volna, ha nem előttem történik… Aztán Ariel és Sophiel következett, mire az életükért cserében egyezséget kötöttem Arshamonnal. Elijah szomorúan nézett rá. – Hogy tehetted, Gabriel? Biztos lett volna más megoldás is. – Hidd el, mindent megpróbáltam, de nem volt. Te végignézted volna Sophiel halálát? 218

– Te is tudod a választ. – Nos, én is így döntöttem. – És most? – Meg kell, hogy ölj, Elijah! Nem üthetsz le tízpercenként, hogy beszélni tudj velem! – Hidd el, nem esik nehezemre – vigyorodott el a Sötét Angyal, mire a találkozásuk óta először Gabriel is elnevette magát, ám kisvártatva újra elkomorodott. – Kérlek, tedd meg értem! Nem félek a haláltól. Hazajutok… – Magad mondtad az imént, hogy Urielnek sem sikerült. – Nem, Elijah, az csapda volt. Uriel él. Ki kell vinned őket innen, Sophiellel együtt. A várbörtön az épület északi részén van. Szedj össze mindenkit, és tűnjetek el! – Nem hagyhatunk itt. Majd odafönt keresünk neked egy boszorkányt, aki segít! – nyújtotta felé a karját a Sötét Angyal, ám Gabriel megrázta a fejét. – Maradnom kell, amíg ez a szörny a testemben van. Szerezz fent segítséget, aki ért az efféle mágiákhoz! Álljatok lesben, és ha Arshamon a testemben elhagyja a Kőrist, fogjatok el, és öljetek meg, vagy űzzétek ki belőlem valahogy! Kérd Michaelt és Raphaelt, hogy segítsenek! – Úgy lesz! – bólintott Elijah, ám Gabriel újra elveszítette az eszméletét, és csak percekkel később tudott ismét megszólalni. – Nem bírom már tovább…, felébredt, és viaskodik velem! El kell menned! Sophiel szobája a Sárkányfolyosón van, a harmadik emeleten, a déli oldalon. Az ajtón egy vörösréz sárkányt látsz majd. Ha a tenyereddel eltakarod a szemét, a minta kilinccsé formálódik, onnan már boldogulni fogsz. Most menj! Elijah a kezét nyújtotta búcsúzóul, ám ekkor a legnagyobb megdöbbenésére bőre szinte összeforrt Gabrielével, és a Mindenség Térképe, akárcsak egy önálló életet élő árnyék, néhány pillanat alatt átvándorolt a testére. Elgondolkodva 219

meredt az ingujjból kilógó alkarjára, amelyen tisztán kivehető volt a tetoválás, ami az imént még az arkangyal felsőtestét borította. – A Térképnek el kell tűnnie innen – nézett rá fájdalmasan Gabriel –, ezért kúszott rád. De most indulj! Másodperceim vannak csupán! Azzal összerándult, és eszméletlenül terült el. Elijah visszaakasztotta az arkangyal nyakába Égi Kristályát, majd magára húzta a csuklyáját, és futólépésben távozott a sötét fákkal övezett kertből.

220

XII. FEJEZET A mocsár mélyén

Viharfelhőktől sötétlett az ég, és szakadatlanul ömlött az eső. Mennydörgött, és villámlott, így nem mindig lehetett pontosan tudni, hogy az ádáz sárkánykígyó üvöltése rázza-e meg a teret, vagy a fekete fellegektől zeng. Ramodiel, Lamachael és Bardo a tömegben ácsorogva a sokadik Bűnbánót figyelték, de egyre jobban untatta őket a műsor. A forgatókönyv ugyanaz volt: az amúgy is rossz bőrben lévő halottak végigmentek az úton, mire az bűzös, kénköves mocsárrá változott mögöttük, majd savat ittak, és a fájdalomtól hörögve zuhantak Nidhogg tavába, ahol a sárkány fáradhatatlanul kínozta a véres vízben kapálózó áldozatokat. – Utána megyek – döntötte el Bardo. – Túl sokáig van oda. Baja eshetett. – Csalánba nem csap ménkű – hűtötte le testvérét Lamachael. – Ezt egyedül akarta lerendezni. Hagyd, hogy megtegye! Biztos vagyok benne, hogy pillanatokon belül itt lesz! Nem kell őt féltened. Olyan dühös, hogy jaj, annak, aki most szembekerül vele… – No, hát épp ez az, ami a legjobban aggaszt. Ha bajba kerül a lány, elveszíti a fejét. Lamachael szemében vidám fény csillant. – Elijahnál öntörvényűbb lelket életemben nem láttam. Nem kell ahhoz a lány, hogy bárkinek nekimenjen, aki nem ért vele egyet. Szóval, én is amondó vagyok, hogy ne aggódj! Mindjárt itt lesz…, amint kivégezte a palota összes lakóját. – Remélem, igazat szólsz – sóhajtott a szőke vezér. – De, ha nem érkezik meg hamarosan, utána megyek. Ki tudja, mi történt vele? 221

– Úgy tűnik, megtudott egy csomó titkot… – hallatszott mögöttük Elijah mély hangja, mire mindannyian megfordultak. Bardo megkönnyebbülten tárta szét a kezét. – Kösz, hogy szóltál, hogy egymagad rohanod le az Új Helytartót! – Mit hőbörögsz? A sárkányt bámultátok. – Attól még szólhattál volna, hogy eltűnsz. – Nem volt rá időm. Sophiel és Gabriel összevesztek, aztán Sophiel megütötte őt…, és elmenekült előle. Pontosabban megpróbált elmenekülni. Utánuk kellett rohannom, hogy megállítsam őket, mielőtt valamelyiküknek komoly baja esik. – És? – Nehezen, de sikerült. Sophielt ugyan elvitték, mielőtt megszöktettem volna, de Gabriellel sikerült beszélnem. – Beszélgettél vele? Eddig szét akartad tépni – emlékeztette Lamachael. – Miért gondoltad meg magad? – Arshamon megszállta őt, ezért viselkedett olyan furcsán. Megzsarolták azzal, hogy a szeme előtt kivégzik Urielt, Arielt és Sophielt, ő pedig, hogy mentse az életüket, egyezséget kötött az uralkodóval. – Fénnyé váltak volna – ingatta a fejét elgondolkodva Ramodiel. Mi szükség volt erre? – Hát épp ez az. Nem váltak volna fénnyé, legalábbis ezt a látszatot keltették Gabrielben, amikor egy Uriel külsejét viselő halottat fejeztek le előtte. Bejött a csel, mert Gabriel a többiek lelki üdvéért feláldozta magát. – Pokolfajzatok… – suttogta maga elé a fiatal angyal, és a cipője orrát bámulta. – Hogy lehet belőle kiűzni Arshamont? – Félek, idelent sehogy. Astrid talán tud segíteni, de itt nem sokat tehetünk. – És a kislány? – vágott közbe Bardo. – Hol van? Bántották? Elijah arca elsötétült. – Kapott néhányat, és kis híján megerőszakolták…, de túl 222

fogja élni. – Miért nem hoztad magaddal? – tette fel a legkézenfekvőbb kérdést Ramodiel. – Nem olyan egyszerű a helyzet. A vár tele van katonákkal. Sophielt Arshamon szobájában őrzik. Ha jól sejtem, Samad van vele, amíg a bátyja vissza nem ér. Szorít az idő, ezért ketté kell válnunk: ti mentek a várbörtönbe Arielékért, én pedig a lányért. Előtte azonban szükségünk lesz némi támogatásra, ezért meglátogatunk valakit, aki járatos idelent a fekete mágiákban. – Kire gondolsz? – kérdezte Lamachael. – Egy régi barátunkra, akinek a munkáit mindnyájan jól ismerjük. – Ne csigázz már, Elijah – sürgette Ramodiel. – Ki az? – Sahranfer fegyverkovácsa, aki réges-régen, a masszagéták földjén vívott háborúk idején pokoli fegyvereket készített nekünk. – Te ismered azt az embert? – Még nem, de Mr. Lewin útba igazított, hogy megtaláljuk. – A fegyvereink tökéletesen működnek! – értetlenkedett Bardo. – Mit akarsz még? – Valami ennél is hatékonyabbat. A halottakat ugyanis nem lehet megölni, viszont a palota tele van velük. Ha megölöd őket, feltámadnak, és felépítik magukat újra meg újra. Kell, hogy legyen valami módja annak, hogy megfékezzük idelent a démonokat. Közben az eső még jobban rákezdett, és úgy szakadt, mintha szürke függöny borította volna be az egész teret. A mennydörgések felerősödtek, így alig hallották egymás hangját. A ceremónia még nem ért véget, de az angyalok eleget láttak. Útra keltek hát, hogy megtalálják a kovácsot, akitől segítséget reméltek. A fogadóhoz vezető út majdnem teljesen néptelen volt: mindenki az Elbírálási Ceremónián volt, és igazi ítéletidő 223

alakult ki, ami elől, aki csak tudott, fedél alá menekült. A harcosok lassan elhagyták a várost, és a környező erdőbe vetették magukat. A fák egyre csak sűrűsödtek, köd lepte be a mohás ösvényt, majd a talaj a lábuk alatt lassacskán süppedős, nyúlós láppá vált. – Jó irányban haladunk? – kérdezte Bardo. – Egyre kietlenebbnek tűnik ez a hely. Elijah elmosolyodott. – Gondolom, nem véletlenül lakik itt… – Találkoztál már vele? – kíváncsiskodott az ifjú angyal, miközben figyelmesen lépkedett a többiek után az egyre mélyülő mocsárban. – Nem. Még nem, de úgy tűnik, most jött el az ideje, hogy személyesen is megismerkedjünk. – Hát, jó – sóhajtott fel csalódottan Bardo. – Végül is, ez a hely sem rosszabb, mint a többi. Egyszer csak kikeveredünk innen. Alig várom már, hogy odahaza elkényeztessen néhány igazán szemrevaló fehércseléd a sok szenvedés után… A többiek felröhögtek. – Barátom, te legfeljebb attól szenvedsz, hogy nem borozhatsz idelent – jegyezte meg nevetve Elijah. – Attól hát! No, és a levegőben keringő orrfacsaró bűztől meg a ronda nőktől. Hidd el, nekem ez borzalmas kínokat okoz! – Látjuk, Bardo – mondta vidáman Lamachael –, de talán túléled még azt a kis időt, amit idelent töltünk. – Éppenséggel, kicsit iparkodhatnánk… – válaszolt unottan, és hatalmas buzogányát a vállára vetve követte vezérét. A láp eközben egyre nyúlósabbá, bűzösebbé vált, és már azon voltak, hogy visszafordulnak, amikor megpillantottak egy sötétbarna faházat, amelynek kovácsoltvas kapuja sarkig kitárva állt. Odabentről vörös fény és meleg áradt ki a láp felé, és üllő csattogása hallatszott. Elijah bólintott. – Üzentem neki, hogy meglátogatjuk. Vár ránk. 224

A többiek meghökkenve néztek rá, mire megvonta a vállát. – Mit tegyek? Sajnos remekül szót értek az idelent élő jöttment alakokkal. Kihasználom az alkalmat. – Végre megismerhetlek titeket! – harsant fel egy éles hang, majd kisvártatva egy hórihorgas ember jelent meg előttük. Olyan magas volt, mint ők, de lényegesen vékonyabb. Fekete nadrágot és egy hosszú kötényt viselt, ami egészen a térdéig ért. Rövid haja volt, ami meglehetősen gyér volt a feje tetején, és a szélrózsa minden irányában állt. A bőre furcsa módon épnek tűnt, de mindannyian tudták, hogy az odalent lakókhoz hasonlóan ő is halott. Most az angyalokhoz lépett, és szemügyre vette őket. – Sokkal jobban néztek ki, mint amilyennek elképzeltelek benneteket! – nyújtotta feléjük a kezét, majd elvigyorodott. – Elijah, igaz? A Sötét Angyal elmosolyodott. – Igen. Flammeus, ha nem tévedek. – Szolgálatodra, uram! – szalutált lelkesen a férfi. – Ők itt a testvéreim: Bardo, Ramodiel és Lamachael. – Örülök, hogy megismerhettelek benneteket! – Nemkülönben! – biccentettek az angyalok. – Elkészült, amit kértem? – fordult hozzá Elijah, majd kíváncsian a kovácsműhelybe kémlelt. – Igen. Ööö… pontosabban többféle fegyvert is készítettem neked. Nem tudtam, kinek szánod az ajándékot? Gyere, megmutatom őket! A Sötét Angyal szó nélkül követte a kovácsot, majd lassacskán a többiek is utánuk szállingóztak. – Kovács? A Pokolban? – értetlenkedett Ramodiel, és alkarjával letörölte verejtékező homlokát. – Rohadt meleg van itt, alig kapok levegőt. – Kint hűvösebb van, de lényegesen büdösebb – mutatott az ajtóra Lamachael. – Azt hiszem, a hőség kellemesebb. – Igazad lehet – helyeselt a fiatal angyal, mire 225

mindannyian a kovács és a vezérük után mentek, akik elmélyülten beszélgettek a tűz mellett. Elijahról szakadt a víz, ezért lehúzta magáról a felöltőjét, és csak egy ujjatlan, mellényszerű vászoninget hagyott magán. A többiek tátott szájjal figyelték. – Ti is látjátok ezt? – hüledezett a fiatal angyal. – Mikor került rá ez a tetoválás? Eddig is rajta volt, csak én nem vettem észre? – Nem – dörmögte Bardo –, eddig nem volt rajta semmi, de majd úgyis elmondja, mi történt! Várjuk ki, hogy megegyezzen a kováccsal. Úgy látom, fegyvereket vesz tőle. Valóban. Elijah Flammeussal tárgyalt. Arcán és fekete haján táncot lejtettek a tűztérben tomboló, magasra szökellő lángnyelvek, és bár karja csupasz volt, a tetoválástól úgy nézett ki, mintha továbbra is hosszú ujjú ingben lenne. A kovácsot azonban nem érdekelte mindez, elmélyülten magyarázott neki. – Kétféle fegyvert készítettem: egy kardot és egy vasláncot. Nézd meg őket, kérlek! Elijah a kezébe vette a felé nyújtott kardot. Hatalmas volt, és gyönyörűen megmunkált. A markolatát fekete ónix díszítette, s éle különösen veszedelmesnek tűnt. Megsuhintotta a kardot a levegőben, mire a kard fehér izzásba kezdett és nagy lángra kapott. Elégedetten csettintett a nyelvével. – Csodás darab, Flammeus, de nem ez a megfelelő! – Mi nem tetszik rajta, uram? – Minden része tökéletes, de túl nagy és nehéz annak, akinek szánom. Félek, nem bírna vele hosszútávon. – No, és ez? – nyújtotta felé a kovács a vasláncot, amely azon nyomban lángra kapott, és önálló életet élve tekergett Elijah markában. – Jó, tényleg nagyon jó ez is, de mást kell választanom. – Pedig ezzel tömegeket mészárolhatna le a barátod. – Flammeus, a fegyvert egy nőnek szánom. Nem 226

kifejezetten mészáros alkat. Fiatal, kicsi és vékony… – nevetett fel –, és fogalmazzunk úgy, hogy nem erőssége a közelharc. Legalábbis olyanokkal szemben, akik termetüknél fogva lényegesen nagyobbak nála. Olyan fegyvert akarok a kezébe adni, amivel távolról is megvédheti magát, de ha kell, testközelben is könnyedén használni tudja. Van valami neki való ajánlatod? A kovács izgatottan megvakarta a fejét. – Gondolkodom, gondolkodom… Aztán felkiáltott. – A Holdsarló! Elijah elégedetten nézett rá. – Jól hangzik! Mutasd! A férfi elviharzott, majd kisvártatva egy sarlóval tért vissza, amely csak úgy csillogott-villogott a tűz fényében. Különös módon úgy tűnt, mintha kőből készült volna a pengéje. A markolata ezüstből volt, és keskeny szalamandrák díszítették, amelyeknek zöld fényben ragyogott a szemük. – Ne fogd meg a pengéjét, ha másnak akarod adni, mert amint megérzi a bőrödet, csak neked fog engedelmeskedni! – figyelmeztette a kovács. Elijah a kezébe vette a különös fegyvert. – Kőből van? – Holdkőből – bólintott Flammeus. Máskülönben annyira éles, hogy a puszta érintésétől is sebet ejtene a tulaján, így viszont akár egy ékszert, a testén viselheti. Ha azonban használni akarja, a gondolatával lángra lobbanthatja. A fegyver hamar kiismeri, és védelmezi a gazdáját. – Ez igazán lenyűgözően néz ki, de mint említettem, a közelharc nem erőssége a lánynak. – Ó, nem kell, hogy közel engedjen magához bárkit is. Egyszerűen el kell hajítania, és Bardo buzogányához hasonlóan a Holdsarló teszi a dolgát, majd útja végeztével visszaröppen a kis hölgy kezébe. 227

Elijah elégedetten forgatta a fegyvert. – Holdsarló? – Amolyan fantázianév – vigyorodott el a kovács. A penge színe miatt neveztem el így. – És repül, mint a buzogány. – Éppen úgy. – Remek! Ez kell nekem! De tudod mit? A kardot is elfogadom, ha nekem adod. – Megtisztelő, hogy a fegyvereimet használod, uram. – És a másik dolog, amit kértem? Gondolkodtál rajta? – Igen, és van is egy új találmányom, amit örömmel odaadok neked. – Mégpedig? – Tessék, ez a bőrbugyelláris. Elijah kinyitotta a csomagot. Fekete, csillogó kristályokkal volt tele. – Hát ez? Valamiféle varázspor? – Magnetit. Más néven mágneses érc. Természetéből adódóan erős hatással van mindenféle fémre, ám megbabonáztam, így amint a felaprított testőrségre szórjátok, a részecskék rátapadnak a katonák szétdarabolt testrészeire. Amikor azok elkezdenek újraépülni, egyes testrészeik a rájuk tapadó ércdarabok miatt taszítani, míg más darabok erősen vonzani fogják egymást, tehát nem megfelelő módon kapcsolódnak össze. A lábuk helyére a fejük kerül, a könyökükhöz pedig a gerincük. Hát nem szenzációs? – kacagott fel diadalittasan. – De – nevette el magát Elijah. – Az észjárásod lehengerlő. – Köszönöm! A te szádból ez nagy dicséret nekem! – Mivel tartozom mindezért? – Semmivel. Elijah felvonta a szemöldökét. – Egy imát, esetleg? Flammeus felröhögött. 228

– Á, az imák rajtam nem segítenek…, és amúgy sem akarok megjavulni. A találmányaim éltetnek, és Arshamon gondoskodik róla, hogy az ittlétem elviselhető legyen. – Miért segítesz nekünk? – Magam sem tudom… Büszke vagyok rá, hogy igazi angyalok kezébe kerülnek a fegyvereim. Évszázadok óta elismeréssel adózom a földi létetek előtt. De, ha nagyon a kedvemben akarsz járni, mégiscsak adhatnál valamit! – Mit szeretnél? – A boszorkányt. – Sahranfert? – Nem. A szépséges, ám annál kevélyebb nővérét, Dirilt. – Hozzuk ide neked? – Nem. Öljétek meg! Ha meghal, úgyis Arshamon elé kerül, és akkor magamhoz hozatom majd őt. – Volt valami közös ügyetek? – Akadt – vigyorodott el a kovács. – Fogalmazzunk úgy, hogy régebben igencsak közeli ismerősök voltunk, de aztán Diril csúnyán elbánt velem. Régóta várok az elégtételre, de most végre eljött az időm. – A fegyvereink nem fognak rajta. – A Holdsarló különleges. A Hold fénye táplálja, ily módon megvan benne egyaránt a Pokol tüze, és az Ég ereje. Ez a fegyver képes arra, hogy megállítsa a boszorkányt. És igen – a válasz a még fel sem tett kérdésedre. Ha a Holdsarló a lányé lesz, neki kell megölnie Dirilt. – Megegyeztünk – csapott a kezébe Elijah. – Köszönöm! Visszahúzta magára az ingét, kisétált a szabadba, és a fiatal Ramodielhez fordult. – Nesze, egy kis ajándék…, egyenesen a Pokol tüzéből. – Nahát, nekem vetted ezt a kardot? – nézett rá meglepetten az angyal. – Igen. Nem fog megártani, ha végre megtanulod használni. Eddig sem értettem, miért nem választottál annakidején magadnak valami igazán hatékony fegyvert. 229

– Elboldogulok a belőlem áradó energiával. Nem sűrűn sérülök meg, te is tudod. – Idelent azonban hasznos lehet, ha más is van a kezedben. – Köszönöm! – No, akkor majd kezelésbe veszlek – intett felé Lamachael. – Vívásban jó vagyok. – Rendben! – biccentett felé Ramodiel. – Bár, azt hiszem, nem én leszek az egyetlen, aki tanulásra szorul majd idelent. Elijah értette a célzást. – Igazad van. Sophielre is ráfér egy kis gyakorlás, de őt magam akarom tanítani. Kemény harcost faragok belőle, egykettőre. A frissen szerzett tapasztalatait pedig rajtatok fogjuk kipróbálni! Bardo erre nyerítve felröhögött. – Rövid küzdelem lesz, nem gondolod? – Meglátjuk. Szerintem tud ő, ha akar – nevetett Elijah is. – Bár elég szégyenteljes lenne, ha legyőzne titeket. – No, azt azért megnézném. – Hát, akkor készülj, barátom, mert az a tervem, hogy ha már elég ügyes, ellenetek fordítom, hogy szokja a barbár harcmodort. – Barbár harcmodort? – röhögött Bardo, és szőke szakállát csavargatta. – Azt. Eszelős, cseppet sem becsületes, kiszámíthatatlan ellenfelekre van szüksége, hogy a legrosszabbat lássa, amivel szembekerülhet. – És azonnal ránk gondoltál? – Ki másra? – És ha megsérül közben? Elijah lassan a barátjára nézett. – Nem fog, mert vigyáztok rá, és mert egyikőtök sem akar engem feldühíteni! Bardo elmosolyodott. – Hát, az szent igaz. Te lennél az utolsó, akit valaha is 230

felhergelnék. De azért jusson eszedbe, hogy Sophiel fizikai korlátai meglehetősen szűkösek. Fiatal és törékeny a teste, ráadásul a szíve túlontúl tiszta. Mégis, mit vársz tőle? – Hogy meg tudja védeni magát, és ha úgy adódik, erős tagja legyen a csapatunknak. A kis termete fürgévé teszi, a fiatalsága pedig éberré. A Holdsarló éppenséggel tökéletes fegyver lehet a számára, ha megtanul uralkodni az akaratán. – Nekem eddig meglehetősen bizonytalannak tűnt. – Megvolt rá az oka, hogy az legyen. Most viszont már nem lesz kérdés, kinek az oldalán folytatja az életét. – Ahhoz képest, hogy darabokra törted a szívét, elég magabiztosan beszélsz róla. Lehet, hogy örökre meggyűlölt téged, ezt számításba kell venned. Bardo utolsó szavai hallatán Elijah elkomorodott. – Nem, nem gyűlöl ő engem… Hallgatagon indult meg előre a lápon, társai pedig némán követték. Mindannyian tudták, hogy Elijah gondolatai a lány körül járnak, aki vagy túléli a pokolbéli kalandot, vagy nem, de ha megmentik is, könnyen megtörténhet, hogy látni sem akarja a Sötét Angyalt…

231

XIII. FEJEZET Égető vágy

Arshamon a kőkorlát mellett állt, hosszú hajába belebelekapott a viharos szél. Közönyösen bámulta az utolsó Bűnbánót, aki Nidhogg tavába vetette magát, s bár a tömeg ujjongva ordított, és a sárkány hangja is megremegtette az égboltot, lélekben egész máshol járt. Sophielre gondolt és arra, milyen jó lehet annak, akit ez a lány szívéből szeret. Mézédes csókját még most is érezte a száján, és ez bizsergető érzéssel töltötte el annak ellenére, hogy tudta, kényszerből adta, mégsem rontott az ízén. Ujjaival az ajkához nyúlt, mintha azzal elevenebbé tehetné az emléket, de az már elszállt, és a felidézésében nem segített a pokoli bűz, a hangzavar és az időközben rázendítő vihar. Hátat fordított hát a népnek, és a kastély felé indult, ám alig tett néhány lépést, Diril karolt belé, és búgó hangon a fülébe duruzsolt. – Hiányoltalak már, Arshamon. A ceremónia lehengerlő volt a maga borzalmaival együtt, de nélküled nem tudtam élvezni. Hová tűntél? – Asszony, nem szívlelem a számonkérést – mordult rá az Új Helytartó, s bár egyáltalán nem volt ráhangolódva a boszorkányra, ahogy vággyal telt testére nézett, nyomban megkívánta. – Jobb, ha nem kóstolgatsz engem. – Márpedig szívesen kóstolnálak – súgta felé Diril, és karjait Arshamon nyaka köré fonta. Forrón szájon csókolta, s amikor megérezte, hogy a másik is kívánja őt, érzéki mozdulatokkal végigsimította a hasát. Arshamon felnyögött, majd felkapta a boszorkányt, és a nagykapu felé sietett. Az épületbe érve berúgta lábával az első útjába kerülő ajtót, és könnyű terhével együtt a helyiségbe lépett. Valamiféle raktárnak szolgáló szobában 232

lehettek, ahol dobozok, hordók, ládák és szalmazsákok álltak halmokban, ameddig a szem ellátott. Egy szakadt szalmazsákra dobta Dirilt, levetkőzött, majd a nőről is letépte a ruháját, megfordította, és azon nyomban nekiesett. Mozdulatában nem volt sem érzelem, sem törődés. Akarta a nőt, és a vágyát ehhez mérten csillapítani próbálta. A boszorkánynak, bár kívánta a minden porcikájából férfiasságot sugárzó uralkodót, nem tetszett a mód, ahogy az magáévá tette. Tiltakozni akart, de a férfi vágya ellen nem sokat tehetett, mágiát pedig nem mert alkalmazni. Megpróbált megfordulni, hogy megérinthesse Arshamon bőrét. Kedve lett volna csókkal édesebbé tenni, és szeretkezéssé változtatni az állati ösztönösségre emlékeztető közösülést, de az uralkodó lenyomta a szalmára, és csak azzal foglalkozott, hogy mielőbb kielégítse önző vágyát. Diril szép volt, és minden porcikája tökéletességet sugárzott. Hosszú combja, kerek csípője, karcsú dereka és telt melle minden férfit megőrjítettek volna, akárcsak szív alakú arca, fekete szeme és csábos mosolya, ám Arshamonnak mégsem ő járt az eszében. Miközben testét ellepte az élvezet verítéke, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a lelke egy másik nő ölébe varázsolja. Sophiel finom metszésű arcát és világoskék szemét látta maga előtt, amint a lány ránéz, majd felé nyújtja barack színű száját és az övére tapad. Az emlékek puszta felidézésétől is forróság árasztotta el a testét, s vére sebesebben rohant az ereiben, mint a gondolat. Az angyallánnyal akart lenni, és nem a boszorkánnyal. Ez a felismerés undorral töltötte el a szívét, noha élvezettel merült el a sötéthajú szépség hibátlan testében. Sophielt akarta a karjaiban érezni, és vele akart egybeolvadni. Teste azonban élvezte a boszorkánnyal való együttlétet, és lassan minden porcikáját bejárta az élvezet. Érezte, hogy közel a csúcs, és bár továbbra is Sophielre gondolt, esze ágában sem volt lassítani a tempón. Elképzelte, hogy a szőke lányt öleli, és együtt merülnek el a 233

gyönyör tengerében. Egyre vadabbul tette a dolgát, s amikor Diril fájdalmasan felnyögött, belemarkolt a hajába, és a fülébe sziszegett. – Ne kényeskedj itt nekem! Örülj, hogy a kedvemre tehetsz! A boszorkány sértett és csalódott volt. Nem így akart az uralkodóval lenni. Forró fürdőre és a férfi elegáns lakosztályára vágyott. Kényeztetésre, csókokra, csodálatra és áhítatra – mindarra, amit élete során mindig elvárt, s amit mindig megkapott. Most azonban legyűrték, és szinte megerőszakolták, mint valami ócska szajhát. Ő is akarta a férfit, de nem így, ám ez ellen immáron nem sokat tehetett. Elhúzódott Arshamontól, mire az még vadabbul esett neki. Megmarkolta a derekát, és pillanatok alatt eljutott a gyönyör kapujába. Dolga végeztével elengedte a boszorkányt, és felöltözött, majd alkarjába törölte vizesre izzadt arcát, és az ajtó felé indult. – Ennyi volt? Az uralkodó ingerülten fordult vissza. – Tessék? – Ennyi telt tőled? – kérdezte éles hangon Diril. – Még csak meg sem csókoltál közben. Rám sem néztél, és azt sem engedted, hogy hozzád érjek. Meghágtál, mint valami állatot, és egy percig sem érdekelt, hogy jó-e nekem ez az egész. – Meg akartál kóstolni. Hát, megkóstoltál – tárta szét a karját Arshamon, és sötéten felnevetett. – Nem ízlett a velem való együttlét? Félő, hogy idelent nálam csak rosszabbat kaphatnál! De, ha gondolod, kipróbálhatod Samadot és Tarimot, esetleg Morot. Kérlek, szabad a pálya! Felőlem bárkinek megmelegítheted az ágyát! – Hogy beszélhetsz így velem? – pattant fel Diril, és a szeme szikrákat szórt a férfira. – Eddig odavoltál értem… Hogy alázhattál meg ennyire? – Mivel aláztalak meg? Te akartál együtt lenni velem. – Szeretkezni akartam veled! 234

Arshamon közelebb lépett hozzá, és a hangja gúnyosan csengett. – Miért, nem élvezted? – Mit élveztem volna? – visított fel Diril, és életében először, dühében elvörösödött az arca. – Hogy lenyomtál egy retkes zsákra, és úgy tettél a magadévá, hogy közben moccanni sem engedtél, és rám sem néztél? Hogy meg sem csókoltál, és eszed ágában sem volt a kedvemben járni? – Szívem – cirógatta meg a boszorkány megfeszült arccsontját. – Kívántalak, a magamévá tettelek, és pont. Ha nem tetszett, keress mást, és annak panaszkodj! – Márpedig nem tűröm, hogy így bánj velem! – sziszegte felé a lány, és az útját állta. – Mert? Mi lesz? – vonta fel a szemöldökét az uralkodó, és közelebb lépett a boszorkányhoz. – Ne merj a saját országomban megfenyegetni, mert megjárod! Diril érezte, hogy elvetette a sulykot, de a haragján nem tudott uralkodni. – Te pedig ne merj velem úgy bánni, mint egy olcsó szajhával, mert megkeserülöd a napot, amikor szövetkeztél velem! Arshamon lekezelően nézett a dühösen szikrázó szemekbe. – Nem bántam veled szajhaként. Én így bánok a nőkkel. A boszorkány elbizonytalanodott. – Eddig nem így viselkedtél velem. – Drágám, vedd úgy, hogy udvaroltam. – Gyűlöllek! – köpte felé utálattal, ám a férfi jó kedvében volt. – Az majdnem ugyanaz, mint a szerelem. Pláne idelent. Diril fulladozott mérgében. Még soha, egyetlen férfi sem viselkedett vele így. Meg tudta volna ölni Arshamont, amiért ilyen magas lóról beszélt vele, és amiért a hatalmát és fizikai erejét latba vetve lealacsonyította őt az állatias ösztönök szintjére. – Most viszont, ha megengeded, magadra hagynálak – 235

szólt az uralkodó, és kisétált a folyosóra, ahol épp fivéreivel, Tarimmal és Samaddal találta szemben magát. A boszorkány utána indult, de amikor meghallotta lépteiket, az ajtó mögé húzódott. Nem akart megszégyenülten elébük állni, hisz oly egyértelmű és oly mocskosan megalázó volt számára, ami a raktárban kettejük között történt. – Már mindenütt téged kerestünk – mondta Tarim. – Nehézségekbe ütköztünk. – Miről beszélsz? – pillantott rájuk szigorúan Arshamon. – Az angyalokról. Egyik sem hajlandó együtt működni. – Miért nem? – Nem tudom. Fizikai kínokkal nem lehet rájuk hatni, pedig szemmel láthatóan iszonyú fájdalmakat élnek át. A Kristályaik fénye halványodni látszik. Még az is lehet, hogy idelent nem halhatatlanok… – És Nahara? – Semmit nem ért a bűbájával. Külön-külön mindkét angyalt megzsaroltuk, és az orruk előtt lefejeztük a társaik hasonmásait, szakasztott úgy, mint ahogy azt Gabrielnél csináltuk. Ez a kettő azonban hajthatatlan. Egy szót sem szóltak, úgy nézték végig a kivégzéseket. Bármit próbáltunk, mindennel falba ütköztünk. Nem lehet megszállni őket. – Hmm…, ez igazán különös, hiszen Gabriel a vezérük volt. Sokkal erősebb náluk minden tekintetben – mondta Arshamon, és elgondolkodva nézett testvéreire, majd hirtelen fény gyúlt a szemében. – Ó, értem már! Ez nem lehet igaz! Lassan ingatni kezdte a fejét, ahogy összeállt előtte a kép. – Hát, ezt sosem gondoltam volna! – Mégis, megosztanád velünk, mire jutottál? – nézett rá Samad is mogorva tekintettel. – Gabriel gyengéd érzelmeket táplált a lány iránt. Féltette őt, ezért nem akarta, hogy kivégezzük az orra előtt. Tartott tőle, hogy miatta elveszítheti a halhatatlanságát idelent az a lény, aki emberi testbe bújva olyannyira kedves volt a 236

szívének. Ez okozta a vesztét… – Érdekes teória – bólintott Tarim, és rézszínű arcán mintha hitetlenség suhant volna át. – De ezt a kettőt, a vörös hajú angyalt és a Démonvadászt semmi sem érdekli. Nem tudunk hatni rájuk. – Mennyire kínoztátok meg őket? – Mindenki más belehalt volna… – Nem tudom. Igazán nem tudom. Lehet, ez esetben más testet kell nektek szereznünk. Azura miatt úgyis szükségünk lesz egy női porhüvelyre, hát nektek is begyűjtünk egy-egy szívós embertestet. – Angyalokról volt szó végig, bátyám – figyelmeztette komoran Samad. – Halhatatlan gúnyában jobbak az esélyeink odafent, mintha egy sérülékeny, fizikai korlátok közt élő halandó testében harcolnánk. – Világos, és ez lenne a legésszerűbb lépés, de ha nem állnak kötélnek? Talán idővel másképp gondolják majd, addig viszont nem sokat tehetünk. Hagyjuk, hogy elrohadjanak a börtönben, és megkeserüljék a napot, amikor átmerészkedtek a Kőris túloldalára. Gondoskodunk róla, hogy az öröklét valóban pokoli legyen számukra, amíg a hitük megkopik, és könyörögni fognak a megváltásért. – Egyelőre, sajnos nem látom, mitől kerülnének olyan állapotba, hogy könyörögjenek nekünk. Elmondhatatlan szerencséd volt, hogy az arkangyal fejét elcsavarta a szőke lány. Ha nem így lett volna, most hármójukat nézhetnénk a celláikban…, a végtelenségig. – Mit mondjak erre? Valahol meg tudom érteni Gabrielt. Van ebben a lányban valami, ami engem is vonz, akár a mágnes. – Ehhez képest láncra verted, mint egy vadállatot – vigyorodott el Tarim. – Vagy nálad így kezdődik a hódítás? Meg fog gyűlölni téged. Arshamon megvonta a vállát. – Az érzelmek gyorsan változnak idelent. Aki képes 237

gyűlölni, az idővel képes lehet szeretni is. S hogy láncra vertem? Magának kereste a bajt, de majd megszelídítem. – Nem, mintha védeni akarnám, de ezeket nem lehet megszelídíteni, bátyám – szólt Tarim. – Nem idevalók, és ezt ők is tudják. Az első adandó alkalommal, amikor azt hiszed, hogy bízhatsz benne, meg fog szökni tőled. – Azt kötve hiszem. Amúgy meg túl öreg vagyok már ahhoz, hogy átverjen egy kislány. – Egy olyan kislány, aki már a puszta megjelenésével is elcsavarta a fejedet, bátyám – figyelmeztette Tarim, mire Diril szemei elkerekedtek az ajtó mögött. – Ezt azért így nem mondanám. Csábítóan néz ki, való igaz, és az ágyasommá teszem hamarosan, de a szerelem nem az én műfajom. Nem való az a mi világunkba – vonta meg a vállát Arshamon, ám furcsamód, amint Sophielre gondolt, különös izgalmat érzett a gyomra táján. Szeretett volna a lánnyal lenni, és türelmetlenül várta a pillanatot, amikor kötelességeit letudván, végre a lakosztályába mehet, ahová Samad zárta az angyalt. – Van még valami, vagy mára végeztünk? – Azura szeretne beszélni veled a lányról – mondta óvatosan a tar fejű Samad, ám bátyja így is felfortyant. – Nincs mit beszélni róla! Épp az imént tudattam veletek, hogy ágyasomnak akarom őt. Azurának más testet kell szereznünk! – Beszélhetnél vele… – javasolta Tarim. – Nagyon zaklatott a gondolattól, hogy mindannyian feljuthatunk a Midgardba, ő pedig idelent reked, mert neked fontosabb a saját élvezeted, mint az ő élete. – Áh, ezek a nők… – szitkozódott Arshamon. – Mindent túlbonyolítanak! Na, jó, megyek, és beszélek vele! Merre van? – A temetőbe ment, a szokásos helyére. – Jól van, rendben! Legalább ti ne nézzetek rám ilyen vádlón! Kell nekem a lány, miért olyan nehéz ezt megérteni? 238

Azura kap valaki mást, majd kigondolom, hogy legyen! No, megyek, beszélek vele. Hosszúra nyúlik ez a nap. Samad és Tarim bátyjuk felé intettek, majd ki-ki a dolgára ment. A folyosó elnéptelenedett, csak Diril ácsorgott még mindig a félig kinyitott raktárajtó mögött. Szívét elárasztotta a csalódottság, amiért kiérezte Arshamon szavai mögött a vágyat, amint Sophielről beszélt, és valamiért az volt az érzése, hogy bár az angyallányt valóban vasláncra verve tartotta az uralkodó, sokkal többet akar tőle, mint az ágyasává tenni. A boszorkány rendbe szedte magát, és megkeményítette a szívét. Elhatározta, hogy a végére jár, milyen tervei vannak Arsha-monnak az angyallánnyal. Így hát fogta magát, kisurrant az ajtón, és az uralkodói szárny felé vette az irányt. Szabadon járhatott-kelhetett a folyosón, így nem zavartatta magát, amikor sahranok, majd démon-katonák jöttek szembe vele a lépcsőn. Gyors léptekkel szelte át a teret, és meg sem állt, amíg a sárkányokkal díszített lakosztály előtt nem találta magát. Az ajtó előtt álló katonák felé biccentett, majd elővette legcsábosabb mosolyát. – Az uratok azt kívánta, itt várjam meg! – A katonák összenéztek, majd engedelmesen oldalt léptek, és beengedték Dirilt. Arshamon magánlakosztálya hatalmas volt: tele fekete oszlopokkal, sejtelmes beillőkkel, párnákkal és állatszőrmével díszített fekvőhelyekkel. A boszorkány ebben a helyiségben még sosem járt. A férfi másik hálószobája, ahol korábban együtt voltak, merőben más volt. Lábujjhegyen végigosont a szobán, majd amikor meglátta a végében illatozó gránitmedencét, amiben meglepő módon esővíz gőzölgött, a szívét elöntötte az irigység. Közelebb merészkedett a vízhez, és észrevette Sophielt. Vaslánccal a nyakában ült a szoba sarkában. Friss és üde volt a bőre, akárcsak a ruhája. Látszott rajta, hogy rendbe szedte magát, és ha nem lógott volna a súlyos rablánc a nyakában, és nem 239

a földön kuporgott volna, Diril akár Arshamon vendégének is nézhette volna. – Hát te? – nézett rá Sophiel meglepetten. – Tudni akartam, hogy megy sorod – vetette oda a boszorkány, majd választ sem várva ledobta magáról a ruháit, és a vízbe ereszkedett. Elégedetten felsóhajtott, amint a forró fürdő körbevette meztelen testét, majd alaposan végigdörzsölte magát. – És még csak nem is büdös a víz. Esküszöm, virágillata van – mormolta. – Mivel érdemelted ki ezt a jólétet? – Ha nem tűnt volna fel, ez a pondró láncra vert, mint egy vadállatot. – Azt látom. Mégis itt vagy, a létező legszebb szobában, fürdőt kapsz és tiszta ruhákat. Mit tettél mindezért? – Semmit. Összeverekedtünk Arshamonnal, itt tart jelen pillanatban a kapcsolatunk…, amíg meg nem ölöm. Diril felkacagott. – Megölnéd Nastrod uralkodóját? Hát, ez igazán édes! Majd látva Sophiel elszántan csillogó szemét, észbe kapott. – Ó, értem már! Csak Gabriel miatt nem teszed meg! Ha megölöd Arshamont, a vezéred is vele hal! – Nem vagyok vevő a társaságodra, sem az okfejtésedre! – Nem vagy abban a helyzetben, hogy megmondd nekem, miről beszélhetek! Lassan kiszállt a vízből, és elégedetten állapította meg, hogy a bőre puha és illatos lett a tiszta víztől. A szoba ablaktalan végében álló hatalmas, baldachinos ágyhoz sétált, majd meztelen testét egy odakészített fekete vászonkendőbe törölte. – Hol találtál ruhát? – A fal mellett, a faládákban! Diril odasétált, és magára húzott egy fekete, meglehetősen szűk darabot, amely ugyanúgy nézett ki, mint amit Sophiel viselt. Elégedetten nézett végig magán. – Bár csömöröm van már attól, hogy itt minden kelme 240

fekete, ez egész tetszetős darab, nem? – Mire megy ki ez az egész? Mit akarsz tőlem, Diril? – Egyezséget. Sophiel meglepődött. – Ne nézz így rám! Ezúttal tényleg szövetkezni akarok veled! – És nekem mi előnyöm származna ebből? Nem bízom benned! – Ezzel nem vagy egyedül – dünnyögte a boszorkány. – Azonban gondolkodtam. Arshamon pillanatokon belül itt lesz. Az ágyasává akar tenni téged. Az angyallány arca elsápadt. – Tudom. Már a kertben is megpróbálta, csak megzavarták. A boszorkány gúnyosan elmosolyodott. – Ó, hát ez volt az a híres verekedés, amit említettél. Szóval ellenálltál. Nem hiszem el…, még mindig érintetlen vagy? – A lényegre térhetnél – kelt fel Sophiel a földről. – Mit akarsz tőlem? – Előbb tudni akarom. Az övé lettél? – Nem. Mint ahogy az imént is említettem, megzavarták. Annyit tudott belőlem kikényszeríteni, hogy látszólag önként megcsókoljam. Azzal zsarolt, ha nem teszem, Samadnak, majd Tarimnak ad. – És megtetted? – Meg. – Értem – ráncolta össze a homlokát a boszorkány. – No, akkor megosztom veled a tervemet. Te nem akarsz Arshamon asszonya lenni, és eszed ágában sincs az ágyába feküdni. Én viszont épp ezt akarom. Az ajánlatom a következő: felveszem az alakodat, te pedig eltűnsz innen. Nem fogom megakadályozni a szökésedet, sőt, amennyire csak tőlem telik, hátráltatni fogom az uralkodót. Te a magad alakjában maradhatsz, de ha elfognak, azt kell mondanod, te 241

vagy a boszorkány, és a Midgardba mész, mert a dolgod idelent bevégeztetett. – Miért jó neked, ha úgy nézel ki, mint én? Arshamon odavan érted, a magam szemével láttam! – Sajnos érted még inkább odavan, kedvesem – nyomta meg túlontúl is erősen az utolsó szót, majd felvonta a szemöldökét. – Akkor megegyezhetünk? – Mi a garancia arra, hogy nem versz át, és nem jössz később utánam? – Semmi. A kérdés inkább az, hogy akarsz-e Arshamon ágyasa lenni, vagy meghagyod nekem ezt az élvezetet? Elijah is csodás szerető volt az ágyban, de Gabriellel legalább akkora öröm szerelmeskedni. Kár, hogy Arshamon annyira elnyomja őt, szerettem azt a tiszta, férfias lelkét… Nem is tudod, miről maradsz le, drágám! Sophiel arca lángolni kezdett a haragtól, de tudta, hogy Diril ajánlata, bármilyen furcsának tűnik is, ezúttal kapóra jönne neki. Nem is sejtette, hogy a boszorkány nem csak azért akarja felvenni az alakját, hogy Sophielként meghódítsa az uralkodó szívét, hanem azért is, mert jól tudta, hamarosan a három fivér agyában fény gyűl, és Naharával rájönnek majd, az ő teste lenne a legmegfelelőbb „földi gúnya” kis húguknak, a bájos, ám halott Azurának. – Rendben! – nyújtotta váratlanul a kezét a boszorkánynak. – Megegyeztünk! – Ez a beszéd! – derült fel Diril, és két tenyere közé fogta Sophiel kezét. – Fel tudom venni az alakodat, de ha segítesz, a legapróbb részleteiddel együtt magamra tudom ölteni a testedet. A pontos másod leszek, minden tekintetben. – Mire jó ez neked? – hüledezett az angyallány. – A tökéletes álca érdekében – duruzsolta a boszorkány, majd szélesen elmosolyodott. – Így például én is újra érintetlen lehetek. Azzal élesen felkacagott. – Magam sem hittem volna, hogy valaha is vágyni fogok erre az érzésre, de szavamra, imádom! 242

– Rendben. Mit kell tennem? – Semmi különöset, csak engedd el magad, és add ide mindkét kezed! – Meddig tart ez a varázslat? – Amíg meg nem gondolom magam, és vissza nem változok. De ne aggódj, nem vagyok elragadtatva a külsődtől. Szép vagy, mi tagadás, de jobban kedvelem a saját küllemem, így az első adandó alkalommal, amikor megtehetem, visszaváltozom önmagammá. – Rajta hát! – mondta ki Sophiel a végső szót, és némán tűrte, amint Diril latin szavakat kezd el mormolni magában. Az ujjai apránként jegesre hűltek, akárcsak a szoba levegője. Az ablakokban elhelyezett gyertyák fénye hirtelen fellobbant, majd kialudt, és kisvártatva újra megvilágította a kisebbnagyobb helyiségeket. Sophiel tágra nyílt szemmel bámulta a vele szemben álló önmagát. – Ez hihetetlen! – mondta szinte tátogva, majd elengedte Diril kezét, és körbejárta. – Úgy nézel ki, mint én. A szakasztott másom vagy! – Ez volt a cél – mosolyodott el Diril. – Ha te is így látod, nyert ügyünk van. Az angyallány zsibbadtan nézte a boszorkányt. – Elképesztő. Még a rabláncot is magadra varázsoltad! Szinte el sem hiszem. – Pedig elhiheted, drágám – vonta meg a vállát a boszorkány. – Látod, ellenségből lesz a legjobb barát. – Soha nem leszünk barátok! – Tudom – duruzsolta Diril az angyallány fülébe, ám hirtelen, amint zajt hallott a folyosóról, megmerevedett. – Most azonban siess! Bújj el, és amint szeretkezni kezdünk, tűnj el! Az őrök elmennek az ajtó elől, amint Arshamon belép. Viselj csuklyát, és mozogj magabiztosan! Kis szerencsével egy nap alatt Niflheimbe érsz, ott kérd Hél segítségét! A titkunk örökre titok marad. Te kiszabadulsz 243

innen, én pedig elnyerem Arshamon szívét. – Arielék nélkül nem megyek sehova! – torpant meg a lány elszántan. – Velük nem tudok mit kezdeni! Mentsd a bőröd, és róluk majd később teszel! – sürgette a boszorkány, de akkor már az angyallány is hallotta Arshamon lépteit. Körülnézett, hogy hová bújhatna, de a legsötétebb kiszögellés a lakosztály túlsó felében volt, az ajtó másik oldalán. Nekiiramodott hát, és épp akkor ért a súlyos, fekete brokátfüggönyökkel eltakart ablakokhoz, amikor némán életre keltek a sárkányok, és halkan kitárult az ajtó. Arshamon dübörögve lépett be. Diril abban a pillanatban felvette a szerepét. A sarokba húzódott, ahol az imént még Sophiel ült, és mozdulatlanul nézett a felé közeledő uralkodóhoz, aki olyannyira türelmetlenül rontott a szobába, hogy még arra sem ügyelt, hogy betegye maga után az ajtót. Átvágott a helyiségen, és megállt, egyenesen a szőke lány előtt. A boszorkánynak nehezére esett eljátszani a szerepét, annyira távol állt tőle az angyallány személyisége. Jól tudta ugyanis, hogy Sophiel érintetlen, míg ő évszázadokon át áldozott a gyönyör oltárán, és tisztában volt vele, milyen jó a testi szerelem. Arshamont azonban becsapták a saját érzékei. Messziről megérezte a sarokban kucorgó lány tiszta illatát, és élesen látta szőkén világító hajzuhatagát, világos bőrét és nefelejcskék szemét. Emésztő vágyat érzett a foglya iránt, ám ezúttal kedves akart lenni vele. – Készítettek neked fürdőt a szolgáim? – kérdezte már-már előzékenyen. – Igen, köszönöm – válaszolt szűkszavúan a boszorkány. – Ruhát is kaptál? – lépett hozzá közelebb. – Hadd lássalak! Állj fel, kérlek! No, lám, milyen lovagias hangnemet használ a rabszolgájával – gondolta némán Diril, és felállt, hogy az uralkodó végignézhessen rajta. Tudta, hogy Arshamon 244

vonzódik az angyallányhoz, mégis megdöbbentette az a lobogó szenvedély, amit meglátott a férfi szemében, amikor az végigmérte. Rá bezzeg soha, az első pillanatban sem nézett így… – Gyönyörű vagy! – szólt áhítattal az uralkodó, és ujjait végigfuttatta a lány arcán. – Sosem láttam még hozzád foghatót! Diril nem válaszolt, de a szíve megtelt gyűlölettel. Meg kellett volna ölnöm Sophielt, miután felhasználtam a testét. Bár, talán jobb is így… megérdemli, hogy elfogják, és Azura megszállja a testét. Én pedig vidáman élhetem az életem az ő küllemében. – Ha megengeded, gyorsan megfürdök. Mocskosnak érzem magam – morogta a férfi, majd megvált ruháitól, és a még mindig meleg vízbe ereszkedett. A boszorkány a jelzőit hallva legszívesebben kitépte volna a szívét. Még hogy mocskosnak érzi magát – nyilván tőlem és a raktárbeli együttlétünktől – fortyogott magában, ám amint meglátta Gabriel izmos alakját, nyomban elpárolgott a mérge. Bárcsak engem is úgy szeretne, mint az angyallányt – nézte elgondolkodva az uralkodót, és a lelke megtelt fájdalommal. Arshamon igazi, karizmatikus férfi volt, aki az arkangyal testében egyszerűen tökéletesen nézett ki, és éppen azt a társat testesítette meg Diril szemében, akiről kislánykora óta ábrándozott. – Nem tartasz velem? – zavarta meg a férfi az álmodozásban. A boszorkány legszívesebben kérés nélkül is a karjába omlott volna, de tartania kellett magát a szerepéhez. Mit csinálna most Sophiel? – töprengett. – Nyilván pont az ellenkezőjét, amit én… tehát? Tehát, mit csinálna? Elmenekülne… Így aztán Diril lassan hátrálni kezdett a hatalmas nappali 245

közepe felé, mire Arshamon felmordult. – Ne akard, hogy kiszálljak, és utánad menjek, te lány. Most jó kedvemben találsz, ezért becsüld meg magad! Ülj szépen az ágy szélére, vagy gyere ide, mellém! A boszorkány alig tudta elrejteni a mosolyát. Kezdek belejönni a szerepembe – gondolta elégedetten, majd leült az ágyra. – Köszönöm! – Arshamon kiemelkedett a fürdőből, egy vászonlepedőt csavart a dereka köré, és vizesen a lányhoz lépett. Megfogta a csuklójánál fogva, és magához húzta. Diril tudta, hogy ellenkeznie kell, így hát megpróbált hátrébb lépni, de a férfi nem engedte. – Nem akarlak bántani – mondta a legnagyobb meglepetésére. Azt gondolta, Arshamon egyszerűen leteperi, és megerőszakolja majd Sophielt, úgy, ahogy nem sokkal korábban vele tette, a raktárban. Ehelyett az uralkodó úgy bánt a lánnyal, mint a hímes tojással. Őszinte megdöbbenéssel pillantott a férfi arcába, mire az folytatta a mondandóját: – Az ajkad ízét még most is érzem a számon. Azt szeretném, ha kedves lennél velem, és úgy adnád nekem magad, mint ahogy megcsókoltál. Ha ezt megteszed, ígérem, semmi bántódásod nem esik többé idelent! A tenyeremen foglak hordozni, és a királynőmmé teszlek! Diril szeme – rá nem jellemző módon – könnyekkel telt meg. Az érzést, miszerint Arshamon végig őt tekintette az ágyasának, és közben Sophielt szerette, éles tőrként sebezte meg a szívét, ám a könnyei abban a pillanatban még inkább meggyőzték az uralkodót arról, hogy a szépséges szőke angyallány, aki előtte áll, sokkal tisztább annál, mint amilyennek hitte. – Hogy lehet szajha egy ilyen szép angyal, mint te? – kérdezte szinte gyöngéden, amint tenyere a lány karjára és arany karperecére csúszott. – Megbélyegeztek, de a nász előtt sikerült megszöknöm – 246

játszotta tovább Diril a szerepét, majd tekintetét a férfi arcára emelte. – Hamarabb megtudom, hogy igazat mondasz-e vagy hazudsz, mint sejtenéd… – szólt fenyegetően, ám a boszorkány látta, hogy pupillái kitágultak, s szemei valósággal elfeketedtek a vágytól. – Nem hazudok – mondta alig hallhatóan. – Érintetlen vagyok. Milyen szánalmasan hangzik… – gondolta magában, de maga is látta, szavai milyen érzéseket keltenek az uralkodóban. – Megtennéd a kedvemért? – kérdezte újra a férfi, miközben még mindig vizes teste a lányéhoz simult, s karjai átfonták karcsú derekát. Diril kívánta őt, és megremegett a gondolattól, hogy Arshamon ezúttal szerelemmel akar vele szeretkezni, nem állatiasan, ahogy korábban tette. Az uralkodó azonban félreértette a viselkedését, és tenyerébe vette a lány babaarcát. – Ne félj! Nem leszek veled durva vagy erőszakos. A boszorkány nagyot nyelt. Sem Gabriel, sem Arshamon nem volt vele soha ilyen szelíd, sem ennyire gyöngéd, és ettől örömében megborzongott. Már nem bánta, hogy Sophiel külsejét öltötte magára, csak arra gondolt, hogy végre, valahára egyszer úgy fog vele szeretkezni álmai férfija, ahogy mindig is kívánta. Nem válaszolt, de lassan lehunyta a szemét, és hagyta, hogy az uralkodó lassan szájon csókolja, karjait felemelje, és a nyaka köré fonja. Ez a csók más volt, mint a parkban, vagy amikor Nidhogg vérengzése közepette szinte megerőszakolta a száját. Arshamon ugyanis úgy csókolta, ahogy talán Gabriel csókolta volna meg, ha nem gyűlölte volna őt az első pillanattól kezdve. Diril lelkében fájdalmas sebek és gyötrelmes érzések szakadtak fel, s az arcán forró könnycseppek csorogtak 247

végig. Mert ahogy ez a férfi csókolta, ilyen figyelemmel és vággyal, még nem csókolta senki. Hiába volt a világ egyik legszebb és legkívánatosabb nője, az évszázadok során a legtöbb férfi vagy a hatalmától rettegve, vagy a szépségétől kábultan feküdt az ágyába, de ilyen szenvedéllyel még senki nem ért hozzá. A mozdulat, ahogy Arshamon a karjába vette, az Elijahval töltött éjszakára emlékeztette, amit azóta sem tudott feledni, s amiért még jobban gyűlölte riválisát. Az ártatlan angyallányt, akivel végül mégiscsak szövetkezett. – Ne sírj! – törölte le Arshamon a könnyeit, és végigcsókolta a lány nyakát, fülét és hajának tövét, amitől testét egyszerre rázta a hideg, és öntötte el a forróság. A férfi az ágy szélére ült, és az ölébe vette a boszorkányt, majd egyenként megszabadította a ruháitól. A tény, hogy szépséges rabnője nem ellenkezik vele, csak még jobban felkorbácsolta a szenvedélyét. – Nem tudok betelni veled – súgta a fülébe, és egyre forróbban csókolta, ezúttal már a lány pőre, porcelánhoz hasonló, hibátlan testét. Szája végigkúszott karcsú nyakán, kerek vállán és telt keblén, és úgy érezte, soha életében nem volt még ilyen boldog. Tenyerével végigsimította a térdét csiklandozó, selyemhez hasonló, arany hajzuhatagot, majd két kezébe vette a lány arcát, és újra szájon csókolta. A szíve hangosan vert, levegőt venni is elfelejtett, és karjaival úgy ölelte a boszorkányt, mint ahogy soha, senkit. Diril is belefeledkezett az ölelkezésbe, és nem bánta már, kinek a szerepét játssza. Egyszerűen csak boldog volt attól, hogy a világ legszebb férfija és az egyik legerősebb uralkodója őt öleli, őt csókolja, és őt szereti. Egyikük sem vette észre, hogy eközben, az éjszaka csendjében egy sötét csuklyás alak lép a lakosztályba a nyitva maradt ajtón át. Mivel Arshamon baldachinos ágya éppen a kandalló előtt állt, s az uralkodó és a boszorkány az ágy szélén, a tűz fényében szerelmeskedtek, nem láthatták, hogy a szoba másik felében megmozdult egy árny, és feléjük 248

indult. Ahogy azt sem látták, amint Elijah, mert, hogy ő volt az álruhás idegen, megtorpan a szoba közepén. Egy fekete gránitoszlop takarásába bújt, majd hunyorogva nézte az egymást ölelő, meztelen párt. Egy pillanatra megmerevedett, amikor azt látta, hogy szerelme, a szépséges Sophiel a megszállt Gabriel ölében ül, és odaadóan simul a férfi karjaiba. Szíve eszelősen vágtatni kezdett. Megdörzsölte az arcát, úgy meredt újra az elébe táruló látványra, és a sokktól, ami gyomorszájon vágta, akárcsak egy mázsás ágyúgolyó, kis híján térdre rogyott. Megkapaszkodott az oszlopban, és úgy nézte őket tovább. – Ez nem lehet… – suttogta halkan, majd fájdalmasan égő homlokát a hideg gránitoszlopnak támasztotta, és lehunyta a szemét. – Csak a káprázat játszik velem. Biztos Diril az, és nem Sophiel – nyugtatta magát, de a mellkasa szorított, s ostora fehéren felizzott. Gyorsan összehúzta magán a köpenyét, nehogy elárulja a sötétben felcsillanó fény, és igyekezett megnyugodni. Nem fogom bántani – szögezte le magában. Ha nem szeret, elfogadom. Ha belepusztulok is, elfogadom. Kiviszem innen, és majd tiszta fejjel megbeszélünk mindent. De nem ő az. Nem létezik, hogy ő az! Lassan újra kinyitotta a szemét, de a látvány, ha lehet, egyre csak kínzóbbá vált. Arshamon ugyanis, miután végigcsókolta a lány testét, lassan ránehezedett, az pedig még csak nem is tiltakozott. Elijah sok harci sérülést szerzett már, de életében nem élt át olyan pokoli kínokat, mint az uralkodó lakosztályában állva, s annak szeretkezését látva. Eszébe jutott a pillanat, amikor Sophiel a szeme előtt halt meg, de most annál is jobban szenvedett. Úgy érezte, nem pusztán belehal az előtte zajló eseménybe, hanem szabályosan megőrül. Legszívesebben rájuk tört volna, és széttépte volna Arshamont, amiért Sophielhez mert nyúlni, de úgy érezte, megbénultak a végtagjai. 249

Eközben az uralkodó testével a lány combjai közé furakodott, és szakadatlanul csókolta az őt ölelő szőkeséget. Testük lassan összeforrt, ám a következő pillanatban a lány fájdalmas sikolyt hallatott, s Arshamon megdermedt. Kezébe fogta a könnyekben úszó arcot, megcsókolta a lányt, és átölelte, amíg alábbhagyott a sírás. – … hát igazat szóltál – suttogta. – Tényleg érintetlen voltál. Elijah megfordult. Nem akart többet hallani. Hátát a hideg oszlopnak vetette, és lerogyott a földre. Úgy érezte, ez a vég, s ha itt kell meghalnia, nem harcol ellene. Szaggató kín járta át minden porcikáját, s úgy érezte, a szíve meghasad. A tenyerébe temette az arcát, és nem akart többé tudomásul venni semmit, semmit a világon. Kizárta magából az időközben újra csókolózni és szeretkezni kezdő párocska egyre hangosabbá váló nyögdécselését, és a szenvedély semmihez sem hasonlító hangjait. Kisöpört magából mindent. Egyetlen dologra koncentrált; a saját szívének száguldó, kínokkal telt dübörgésére, amely legszívesebben a csillagos égig ordította volna a fájdalmát. Hosszú percek teltek el így, fájdalmas kínszenvedésben, amikor a Sötét Angyal valami különös dologra lett figyelmes: egy másik szív dobogását érzékelte, amely az övéhez hasonlóan sebesen szaladt, ám sokkal erőtlenebbül és zaklatottabban vert. Szemhéja felpattant, és minden érzékszervével a másik szívverésre fókuszált. Karján végigfutott a hideg, amikor tudatosodott benne, hogy hármójukon kívül még valaki lapul a szobában. Mélyen a levegőbe szimatolt, ám attól, amit érzett, összezavarodott. Barackvirág-illat szállt felé, közvetlenül a tőle néhány méterre lévő, sötét kiszögellést takaró, fekete brokátfüggöny mögül. A szeretkező pár felé nézett. Onnan jöhet Sophiel illata…, de akkor ki rejtőzik a sötétben? – töprengett, majd egy szempillantás alatt a függöny mögött termett, és egy mozdulattal a falhoz nyomta 250

áldozatát. Egyik kezét a szájára tapasztotta, hogy ne tudjon kiáltani, míg a másik keze a nyakára fonódott, hogy szükség szerint kitörje, ha nem nyugodna. Ám, amikor az odakint tomboló viharfelhőkön átcikázó villámok fényében a pillantása halálra vált foglyára vándorolt, kis híján elállt a lélegzete. Mert a falba préselt rejtőzködő Sophiel volt. Elijah szeme elkerekedett a döbbenettől. Kérdőn nézett a lányra, majd azon nyomban elengedte. Szívében megmagyarázhatatlan érzelmek dúltak. A viszontlátás öröme, a féltékenység gyűlölete, a gyanakvás keserűsége egyszerre égették végig idegpályáit, és hirtelen nem tudta, mitévő legyen. Anélkül, hogy bármit is kérdezett volna, újra befogta a lány száját, és kikukucskált a függöny mögül Arshamon és a másik Sophiel továbbra is egymásba feledkezve szeretkeztek, semmit sem észlelve a lakosztály másik végében történtekből. Elijah újra a keze alatt reszkető lányra nézett, akinek a szeméből eleredtek a könnyek. Ez Sophiel. Ő az. – gondolta, de nem szólalt meg, hiszen pontosan tudta, a Gabriel testébe bújt Arshamon hallása kitűnő, és nem akarta megkockáztatni a lebukást, mikor végre, egy váratlan csoda folytán úgy tűnt, mégsem kell belepusztulnia a féltékenységbe, hiszen nem a szerelme feküdt a baldachinos ágyban. Mégiscsak Diril az, aki az uralkodóval szeretkezik – nyugtatta magát, és lágy csókot lehelt a falhoz nyomott lány homlokára. De akkor miért mondta Arshamon, hogy tényleg érintetlen volt? – támadt fel újra a haragja, és gyanakodva nézett a lányra. Istenem, melyik lehet a valódi? Egy pillanatra a rózsás arcra nézett, majd tenyerét a lány mellkasára tette, és a fülébe súgta az Igét, mire Sophiel ájultan rogyott össze. Elijah a vállára vette az elalélt angyalt, és kisurrant a lakosztályból. A folyosón aztán megszaporázta lépteit, és könnyű terhével futva távozott az uralkodói 251

szárnyból. Lélekszakadva rohant le a lépcsőkön, s a palota különböző szintjein, míg végre a szabadba jutott. Kapóra jött, hogy a vihar időközben nemhogy csillapodott volna, de egyre erősebbé vált, így senkinek sem tűnt fel a szakadó esőben gyalogló, csuklyás férfi, hiszen a vár körül lődörgő népek alig láttak az orruk hegyéig az ítéletidőben. Elijah öles léptekkel haladt a fogadó felé, és amikor az ismerős bejárathoz ért, megkönnyebbülten lépett be Sophiellel a karján. A kocsma tele volt. Füsttől, élményektől, és zajtól hangos zsibongás töltötte meg az épületet. Senki sem figyelt az újonnan érkezőkre, így a Sötét Angyal észrevétlenül jutott el a szobájukig. Belépett, berúgta maga mögött az ajtót, majd az ágyára fektette a még mindig ájult lányt. Bardoék még nem értek vissza Arielékkel, így Elijah boldog volt, hogy lesz ideje négyszemközt tisztázni, vajon Dirilt hozta-e ki Arshamon palotájából vagy az igazi szerelmét. Fáradtan rogyott le az ágy mellé, és gondterhelten nézte az elalélt lányt. Szakasztott mása volt az Arshamon ágyán szeretkező nőnek, és ez nagyon összezavarta. Tükör nem volt a szobában, ám az ablaktáblák tompa fényében ugyanolyan szőke volt a lány minden egyes hajfürtje, mint a párnán szétterülve, s ez némiképp megnyugtatta Elijaht. Nagyot sóhajtott, és felébresztette a lányt, majd leült vele szemben egy székre, és némán figyelte. Sophiel felült, és a nyakához nyúlt. A rabláncnak nyoma sem volt. – Leszedtem rólad – szólt halkan Elijah. – Remélem, nem bánom meg… – Tessék? – kérdezte hitetlenkedve a lány, majd zavartan körülnézett a szobában. Gyanakodva pillantott a Sötét Angyalra, ám mivel biztos volt benne, hogy Arshamon egyik testvére űz valamiféle gonosz tréfát vele, hirtelen felpattant, és az ajtó felé iramodott. El is érte, ám az nagyot dörrenve becsapódott, mielőtt teljesen kinyílhatott volna. Elijah megragadta a karját, és az ajtónak nyomta. 252

– Hallgatlak – mondta sötéten, és látszott rajta, hogy igencsak rossz hangulatban van. Nem ezt várta az ébredező angyallánytól, s amikor azt látta, hogy az első éber pillanatát arra használja, hogy megszökjön, bizonyossá vált számára, hogy ismét mellényúlt, és a boszorkányt hozta magával, míg az ágyban…, nos, igen, az ágyban ezek szerint mégiscsak a szerelmét látta egy másik férfival. Elijah tudta, ha Diril átverte, halhatatlanság ide vagy oda, ezúttal tényleg darabokra tépi. – Engedj el! – nyögött fel Sophiel, de moccanni sem tudott a férfi szorításában. – Tudni akarom az igazat! – Milyen igazat? Téged is megszálltak? Egyáltalán, hogy kerülsz ide? Samad van benned? – találgatott a lány, mert úgy vélte, Elijah soha nem lenne erőszakos vagy goromba vele, s viselkedése kísértetiesen hasonlított a megszállt Gabrielre. A Sötét Angyal elbizonytalanodott. Elengedte a lány karját, majd hátrébb lépett, hogy jobban szemügyre vegye, ám az újra a kilincs felé kapott, és menekülni próbált. Elijah ezúttal igazán dühbe gurult. Sophiel dereka után kapott, a vállára vette, majd miután egy gyors mozdulattal kulcsra zárta a szobaajtót, a lányt durván az ágyra dobta. Eztán gyűlölettel telve mellé lépett, és vetkőzni kezdett. Lehúzta magáról a köpenyét, majd egy mozdulattal megszabadult fekete ingétől, ami láttatni engedte a szoborszerű mellkasát és hátát borító tetoválást. A tetoválást, ami Gabrielen volt korábban, mielőtt Arshamon megszállta – gondolta a lány, és egyre biztosabb volt benne, hogy Elijah is valakinek a befolyása alatt áll. – Most mit csinálsz? – nézett rá rettegve, és tekintetével a kiutat kereste. – Ne nézelődj, nem szökhetsz meg innen! – Miért vetkőzöl? – kérdezte, miközben óvatosan lemászott az ágyról, ám Elijah felizzó ostorát látva megtorpant. – Csak 253

nem akarsz megint bántani? A Sötét Angyal egyre jobban kiborult, és az ostor említésétől felrémlett benne az éjszaka, amikor dühében leégette Dirilről a végtagjait, s az is, amint az pillanatokon belül meggyógyult, s összerakta magát. – Legutóbb nem ölt meg az ostorom, de látom, azért még emlékszel rá. – Ne csináld ezt, Elijah! Nem az vagyok, akinek gondolsz! – Nem? Hát akkor ki vagy? – Sophiel. Nem ismersz meg? – Nem. De ígérem, ha átversz, ezúttal tényleg megöllek. – Nem verlek át! Sophiel vagyok! – kiáltotta kétségbeesetten, és hátrálni kezdett a fal felé. – Kérlek, tedd el az ostorod, fegyvertelen vagyok! – Ezen ne múljon! – nevetett fel gúnyosan a férfi, és messzire dobta az ostorát. – Egy biztos: egyikőtök boszorkány, és az is biztos, hogy egyikőtök átvert engem. – Én nem vertelek át! – tiltakozott, amikor ráébredt, Elijah valóban nem tudja, hogy vele hadakozik. – Diril felvette az alakomat, hogy elcsábíthassa Arshamont! A Sötét Angyal közben mellé lépett, és megragadta tarkóján a haját. – Az a lány szűz volt… A pillanat hevében a könnyeid megtévesztettek, de sajnos egyre inkább úgy hiszem, nem azt hoztam magammal, akit akartam. – Kérlek, Elijah, én vagyok az – fogta könyörgőre, ám amikor megpróbált kiszabadulni, elszakadt a ruhája, és szinte csupasszá vált a felsőteste. Kezével igyekezett eltakarni fedetlen keblét, ám a Sötét Angyal váratlanul szájon csókolta. Sophielt váratlanul érte a csók, és elborzadva meredt a férfi vállán és mellkasán végigfutó térképre. Biztos volt benne, hogy Gabrielről csakis Arshamon lelkével együtt kúszhatott át a térkép a Sötét Angyalra. Minden erejét összeszedve elhúzódott tőle, és ütésre lendítette a karját, ám a férfi még azelőtt lefogta, és a háta 254

mögé csavarta, mielőtt elérhette volna az arcát. Az ágyhoz vonszolta, és a plédre teperte, majd teljes testsúlyával ráfeküdt a lányra. Sophiel érezte, hogy itt a küzdelem vége. – Kérlek, nem kapok levegőt – könyörgött Elijahnak, akit borzasztóan feltüzeltek az események, valamint az alatta fekvő lány túlságosan is tökéletes teste. Telt keblei épp a mellkasának feszültek, s a széttépett ruha alól kivillanó combjai éppenséggel a csípője két oldalára kerültek. Mindennél jobban vágyott egy kiadós szeretkezésre, s az érzelmek viharában már maga sem tudta, hogy a viszontlátás öröme, a féltékenység okozta keserűség, vagy a vágy hajtja-e előre, csak azt, hogy ezúttal történjék bármi, magáévá teszi a lányt. – Csak a kifogásokat keresed – nevetett fel keserűen, de azért az alkarjára támaszkodott. – Kérlek, engedj el! – könyörgött Sophiel. – Nem tehetem! Meg kell bizonyosodnom róla, hogy mi a helyzet veled! Kicsit felemelkedett, hogy a másik levegőt kapjon, ám azon nyomban az ajkaira tapadt, miközben egyik kezével kikapcsolta a nadrágszíját. A lány szája édes volt, akár az akácméz és puha, mint a leglágyabb gyümölcs húsa. Elijah szenvedélyesen csókolózott vele, s lassan érezte, hogy enyhül az ellenállás, és az angyallány már egyáltalán nem tiltakozik ellene. Igaz, nem is vett részt az ölelkezésben, inkább csak hagyta, hogy történjen, amit ő akar. Karjai maga mellett, behajlítva hevertek, arca kipirult, ám lezárt szemhéja mögül patakokban ömlöttek a könnyei. Elijah érezte, hogy megnyerte a csatát, és azt csinálhat a lánnyal, amit csak akar. – Miért sírsz? – kérdezte halkan, és a szívét fájdalom járta át. Csak nem Sophielt kínozta végig? – Szeretlek téged… – suttogta erőtlenül a lány – az első pillanattól kezdve, hogy megláttalak…, pedig bántottál. 255

Akkor is szerettelek, amikor börtönbe vetettél és megalázó módon megbélyegeztettél, és akkor is, amikor Helgö szigetén Dirillel szerelmeskedtél. Magamban felmentettelek, és azt mondtam, nem számít. De most nem tudom, mi történt veled, és tényleg te vagy-e az, aki idehozott, és összességében már semmit sem tudok, csak azt, hogy nem így akartam a tiéd lenni… Elijah keservesen nézte a lány kerek arcán végiggördülő könnycseppeket, és a világoskék szeméből áradó, tengernyi fájdalmat. Tudta már, hogy igazat beszél. Végig az igazi angyal volt vele… – Nem fogok ellenkezni veled – suttogta szomorúan Sophiel. – Ha másképp nem hiszel nekem, bizonyosodj meg magad, hogy nem hazudtam neked. Rajtad kívül soha nem érintette más férfi a testemet. Elijahval forogni kezdett a szoba. Istenem, mit tettem! – hunyta le a szemét, majd felpattant az ágyról, kiviharzott a szobából, és bevágta maga mögött az ajtót. A folyosóra érve legszívesebben puszta kézzel lebontotta volna a falat, s tehetetlen dühében majd felrobbant. Sophielt hoztam magammal, és nem jöttem rá! Hogy lehet, hogy nem ismertem fel azonnal? Miért vagyok idelent ilyen fékezhetetlen? Kis híján megütöttem, és nem sok kellett hozzá, hogy megerőszakoljam… – ostorozta magát haragosan, miközben kilépett a szakadó esőbe. A jéghideg esőcseppek pillanatok alatt bőrig áztatták a ruháját és a haját, ám a szívében feltámadt harag csak nehezen párolgott el belőle. Hiába tudta, hogy nem Sophielt látta Arshamon ágyában, a látottakra gondolva most is úgy érezte, mintha gyomorszájon ütötték volna. Nem ő volt az. A boszorkány feküdt le Arshamonnal. Miért pusztulok bele ennyire a féltékenységbe? – töprengett, miközben az eső, akárcsak egy hideg zuhany, lassan lehűtötte háborgó lelkét. Felnézett az égre, és nagyot sóhajtott. Gyöngédebbnek kell lennem ezzel a lánnyal, mert még egyszer baja esik 256

miattam…

257

XIV. FEJEZET Mélyvízben

A Sötét Angyal lassan nyugodott meg. A gondolattól, hogy mi játszódhatott le Sophiel lelkében, amióta magával hozta, összeszorult a szíve. Alkarjába törölte az arcát, hátrasimította vizes, fekete haját, majd határozott léptekkel visszament a fogadóba. Csizmája nyomán csak úgy cuppogott az esőlé a folyosó nyikorgó padlóján, és a szedettvedett tetőszerkezeten át beáramló hideg levegő alaposan lehűtötte az épületet. Benyitott az ajtón, és pillantása azonnal megállapodott az ablak előtt ácsorgó, karcsú alakon, aki összerezzent a hirtelen támadt zajra, de nem fordult meg. Elijah biztos volt benne, hogy Sophiel rosszul érzi magát. Az utolsó emléke az volt róla, amint Dirillel szerelmeskedik, most pedig összekeverte a boszorkánnyal, és ehhez mérten gorombán és erőszakosan viselkedett vele. Nem volt mentsége. Nem szólt egy szót sem, némán a lány mögé sétált. Karjával átkarolta a derekát, majd lehajolt, és finoman megcsókolta a nyakát. Az angyallány nem mozdult, de Elijah érezte, hogy megborzong az érintésétől. – Sajnálom – súgta az arany fürtökbe, majd maga felé fordította a lányt. – Azt hittem, te feküdtél Arshamon ágyában. Elveszítettem a fejem. Sophiel nem válaszolt, csak nézte Elijah sápadt arcát, és ébenfeketén csillogó vizes haját. Sötétkék szemében szinte elveszett, és a szívét melegség járta át a gondolattól, hogy a félreértések ellenére újra együtt lehetnek. Elijah utána jött a Pokol fenekére, hogy megmentse őt. Ettől a gondolattól bizonyosság árasztotta el a lelkét, és halványan elmosolyodott. – Szórakoztatónak találod, hogy majdnem belepusztultam 258

a féltékenységbe? – emelte meg mutatóujjával az állát, mire a lány szemében a megbocsátás szikrája lobbant, ám a férfi nem várta meg a válaszát. Szenvedélyesen szájon csókolta, és hosszú perceken át ölelte, mígnem azt érezte, Sophiel kapkodva veszi már a levegőt. Szorosan tartotta a karjában, úgy kérdezte tovább: – Hogy láthattalak Arshamon ágyában? – Dirilt láttad. Tudnod kellett volna, hogy ő az. – Ugyanúgy nézett ki, mint te, és Arshamon szerint érintetlen volt. Mit kellett volna hinnem? Mégis, ezt hogy csinálta? – Én segítettem neki. Elijah kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Megegyeztem a boszorkánnyal. Arshamon és én…, dulakodtunk a parkban, majd Samad az uralkodói lakosztályba hurcolt, és rám zárta az ajtót. Ide jött utánam Diril, és egyezséget ajánlott. Azt ígérte, ha engedem, hogy a legapróbb részletességgel lemásolja az alakomat, átveszi a „helyemet” Arshamon előtt, én pedig elmenekülhetek. Így aztán engedtem, hogy végrehajtsa a varázslatot, és a saját szememmel láttam, hogy a boszorkány tökéletes munkát végzett. Úgy állt előttem, mint a saját tükörképem. – Mit kért mindezért cserébe? – Semmit. Vagyis Arshamont. Mindössze arra kért, ha mégis elfognak, mondjam azt, hogy én vagyok a boszorkány. – … hogy amikor eljön az ideje, téged szálljon majd meg Arshamon húga Diril helyett. – Tessék? – Hát nem nyilvánvaló? – lépett távolabb Elijah, és dühödten káromkodni kezdett. – Mivel Arshamon szemet vetett rád, Diril rájött, hogy csak idő kérdése, és őt fogják helyetted feláldozni az uralkodó húgának. Ha viszont a te küllemedet magára öltve elcsavarja Arshamon fejét, téged szállhat majd meg Azura. – Én ezt nem… 259

– Persze, hogy nem gondoltál erre, nem is hibáztatlak ezért. – Nem akartam Arshamon ágyasa lenni, és abban a pillanatban az egyezség volt az egyetlen út a szabadság felé. – Helyesen döntöttél – mondta Elijah, és lehúzta magáról vizes ruháit, majd a fal melletti szék karfájára terítette. Lerúgta magáról a csizmáját, és egy másik székre dobta vizes nadrágját is. A lány elfordult, mire a férfi felnevetett. – Ugyan már, Sophiel! Láttál már meztelenül! Gyere ide! Azzal magára tekert egy fekete törölközőt, kölcsönvette Bardo felsőruháját, és végigfeküdt az ágyon, amelyről jócskán lelógtak hosszú lábai. A lány azonban továbbra is az ablak előtt ácsorgott. – Hogy került rád az a tetoválás? – kérdezte halkan. – Eddig Gabrielen volt. – Szóval te sem bízol bennem – sóhajtott Elijah, majd várakozón nézett rá. – Gyere ide, elmesélem! – Nem. Előbb hallani akarom – válaszolt Sophiel szokatlanul dacosan. – Mi történt közted és Arshamon között? A Sötét Angyal hirtelen felkönyökölt az ágyon, majd megpaskolta maga mellett a kopott plédet. – Nem szeretem, ha ellent mondasz nekem… gyere ide, kérlek! Sophiel szeme haragosan villant rá. – És, ha nem megyek? Elijah felsóhajtott, és kikászálódott az ágyból. Az angyallányhoz sétált, majd szó nélkül a karjába vette, és visszaballagott vele az ágyhoz. – Kár erőlködnöd. Az lesz, amit én akarok… – jelentette ki, majd gyöngéden lefektette a lányt. Mellé feküdt, és bal karjára támaszkodva fölé hajolt. Ujjaival kisimított néhány kósza hajtincset Sophiel homlokából, és gyönyörködve nézett a nefelejcskék szempárba. – Gabriel magához tért egy pillanatra, miután leütöttem, 260

és felül tudott kerekedni Arshamon lelkén. Akkor kúszott rám a Térkép. Most már elégedett vagy? – Igen. Ne haragudj… attól tartottam, téged is megszállt valamelyikük. Samad és Tarim gazdatestet keresnek. – Emiatt ne fájjon a fejed! – cirógatta meg a lány arcát. – Híresen kezelhetetlen vagyok. Meglepne, ha velem próbálnának meg ujjat húzni… – Sajnálom, hogy nem bíztam benned. – Én is sajnálom, hogy a boszorkánynak hittelek. Egyszer már felültetett, és nem voltam biztos benne, hogy nem ugyanazokat a köröket futom-e ismét. Egyvalamit azonban tudnod kell. Ez a pillanat éltetett azóta, hogy Helgö szigetén elveszítettelek. Tudtam, hogy majd egyszer újra velem leszel, és így nézhetek rád, hogy a karomban tartalak. Sophiel szomorúan hallgatta, de Elijah folytatta. – Aznap éjjel nem csak te semmisültél meg, én is belehaltam a fájdalomba, amit okoztam neked. Átvert a boszorkány… Most már te is látod, ugye? – Igen – suttogta a lány, ám az emlékek felelevenítésétől mégis görcsbe rándult a gyomra. – Még mindig fáj. Elijah nem kérdezte, egyszerűen csak megállapította a tényt, ám bármennyire is szerette volna meg nem történtté tenni a boszorkánnyal eltöltött éjszakát, tudta, hogy az ilyen sebeket csak az idő gyógyíthatja be. – Annyira sajnálom – mondta keserűen, és úgy érezte, ha hatalmában állna, puszta kézzel forgatná vissza az Idő Kerekét, de nem tehetett semmit. Együtt kellett élnie a ténnyel, hogy bár nem szándékosan, de ismét azt kínozta meg, akit a legjobban szeretett a világon. – Semmi gond, tényleg… – simogatta meg Sophiel finoman a férfi borostás arcát, és bánatosan nézett rá. – El fog múlni. El fogom felejteni. Elijah felsóhajtott, – Sosem fogod elfelejteni. Ismerlek. 261

– Nem számít, mi történt… Tudod, a szívem mélyén egy hang végig azt súgta, hogy Diril valamiféle fondorlattal szerzett meg magának. A lelkem hinni akarta, hogy a szemem hazudik, és csak a szívemnek hihetek, de gyenge voltam, és magukkal sodortak az események. – Bárcsak egyszer megmutathatnám, hogy én mit láttam akkor belőled… Tudom, hogy soha többé nem lennének kételyeid. – Hiszek neked, Elijah – karolta át a lány a nyakát, és ez némiképp megnyugtatta a Sötét Angyalt, de érezte Sophiel szomorúságát, és borzasztóan bántotta. Azt szerette volna, ha mosolyogni látja szerelmét, ahogy csilingelve kacag, nevetve mesél, vagy épp zavartan elpirul közeledése láttán, de a fájdalom, ami időnként átsuhant az arcán, és a bánat, ami Helgö óta a világoskék szemekben bujkált, jobban kínozta a harcedzett férfit, mint a lányt. – Nem tudod elképzelni, mennyire szeretlek – húzta magához karcsú derekát. – Olyannyira, hogy néha szinte már fáj… Pillantása a lány lelkéig hatolt, hangja bársonyosan simogatta minden idegszálát. – Te vagy a másik felem. A kristálytiszta levegő, amely körülvesz és élettel tölti meg a testemet. A csillagok és az ezüstös Holdfény az éjszakában, amely nélkül komor lenne a világ. A bársonyos víz, ami úgy simogatja minden porcikámat, mint az ereimben sebesen rohanó vér, ami felforr, ha a közelembe érsz. Amikor elvesztettelek, attól féltem, soha többé nem lesz módom elmondani mindezt neked. Most pedig… szinte el sem hiszem, hogy itt vagy velem. Soha többé nem engedlek el magam mellől, egy pillanatra sem. Sophiel könnye kicsordult, és zavartan odanyúlt, hogy megtörölje az arcát, ám Elijah aggódva hajolt fölé. – Ne haragudj, egyszerűen csak boldog vagyok – mentegetőzött. – Életre kelt az álmom, amibe az elmúlt hetekben kapaszkodtam. Újra és újra azt képzeltem, hogy 262

eljön majd a pillanat, amikor kiderül, hogy végig engem szerettél, és csak valamiféle borzalmas félreértés történt. Hogy majd minden fájdalmas rossz emlék a ködbe vész, és újra veled lehetek, és…, és… erre megtörtént – hüppögött szégyenlősen, ám Elijah szája abban a pillanatban az övére forrt, és forró csókkal pecsételte meg a mondandóját. Az idő megszűnt körülöttük létezni, Sophiel pedig úgy érezte, mintha lebegne. A Sötét Angyal ölelésében szinte elolvadt. Együtt lélegeztek, egyszerre dobbant a szívük, és csókban olvadt össze a lelkük is. Mindketten úgy érezték, mintha mindig is egyek lettek volna, és hogy soha többé nem akarnak egymástól elválni. Hosszú percek teltek el így, és Sophiel arra gondolt, ez a legszebb dolog, amit létezése során valaha is átélt, és a boldogságba beleremegett az egész teste. Elijah elmondhatatlanul kívánta őt, és mindennél jobban akarta a szerelmét. Érezte, hogy ha kérné, ezúttal valóban neki adná magát a lány, de az első együttlétüket nem a Pokolban képzelte el. Nem lett volna méltó egy olyan tiszta lelkű lényhez, mint amilyen Sophiel, s a férfi tudta, élete legnagyobb ajándékát kapta Istentől azzal, hogy megengedte neki, hogy a lány az övé legyen. Bár sokáig azt gondolta, Atyja nem szerette őt eléggé, amikor kitagadta, abban a pillanatban megértette, hogy épp ellenkezőleg történt minden, mint sejtette. Szabadságot, és az angyallány személyében egy törékeny tanítót kapott, aki megmutatta neki, mennyire végtelen az isteni szeretet… Bántotta a lányt, de az megbocsátotta neki, hogy kis híján elvette az életét. Megalázta és megkínoztatta, ám Sophiel a testével védte, amikor Sarielék sarokba szorították. A lány minduntalan őt védte, akkor is, ha azzal ő maga szenvedett el egyre több fizikai és lelki sérülést, ám küzdelmének alászállása pillanatában megszületett az értelme, amely mostanra érett be. Mert a Sötét Angyal megváltozott, és bár magának sem ismerte volna be, egyre jobban kezdett 263

hasonlítani arra az angyalra, aki annakidején, a Fehér Fák Ligetében rácsodálkozott a világra. Most azonban csak a szerelmét látta, akinek aurája beragyogta a fogadó poros, romos helyiségét, és az ócska priccset, amelyen hevertek. Elijah szíve végtelen elégedettséggel telt meg. Hanyatt feküdt az ágyon, és a mellkasára húzta a lányt, aki karjával átkarolta a férfi derekát. Némán cirógatta Sophiel hátát, a másik kezével pedig szorosan átfogta a csuklóját. – Nem fogok elszökni tőled – mosolyodott el a lány, és Elijah nyakába csókolt. – Biztos, ami biztos – nevetett rá a férfi. – Próbálj meg egy kicsit aludni, amíg a többiek visszatérnek, mert gyanítom, hogy utána nem kevés megpróbáltatás vár ránk, mielőtt visszajutunk a Kőrisfák Ligetébe. – Többiek? – Bardo, Ramodiel és Lamachael. Ne aggódj miattuk. Azért jöttek velem, hogy kiszabadítsunk benneteket. Ha minden igaz, hamarosan Ariel és Uriel is szabad lesz. – Köszönöm! – nézett rá Sophiel boldogan. – Borzalmasan aggódom értük. Hálás vagyok, hogy gondoltál rájuk, és nem hagyod, hogy idelent ragadjanak! – Bár vannak nyilvánvaló nézeteltéréseink, mégsem hiszem, hogy bármelyiküknek is idelent lenne helye. Gabrielnek sem szabadna itt maradnia. – Azt mondtad, beszéltél vele. Honnan tudtad, hogy megszállták? – Nem tudtam. Amikor először láttam, és az Elbírálási Ceremónián Új Helytartóként mutatkozott be, azt hittem, megőrült idelent. Aztán láttam, hogy megcsókol téged, ahogy azt is, hogy rabláncra vert. Nem illett mindez Gabriel jelleméhez, de bármennyire is tudtam ezt, meg akartam ölni. A lány halkan felsikoltott, mire Elijah az ajkára tette mutatóujját. – De nem bántottam, és ígéretem ellenére nem téptem 264

darabokra azért, amit veled tett. – Gabriel sosem ütött volna meg engem, és nem kényszerítette volna rám a vágyát! – magyarázkodott Sophiel az arkangyal helyett. – Tudom. Éppen ezért kíméltem meg az életét. Láttam, amikor a parkban dulakodtatok, és hallottam, amint Samad Arshamonnak szólította Gabrielt. Akkorra vált bizonyossá előttem, hogy megszállták. Így aztán, amikor téged elhurcoltak, leütöttem Arshamont, és amíg az elméje eszméletlenül pihent, beszéltem Gabriellel. Ő mondta meg, hol talállak, és hogyan szabadíthatjuk ki Arieléket. Sophiel nyugtalanul ült fel az ágyon, és a történteket hallva érezhetően szaladni kezdett a szíve. Mint akit tetten értek, kezével tétován a melléhez nyúlt, mintha akkor Elijah nem venné észre a változást, ám a Sötét Angyal nem haragudott azért, ahogy a lány érzett. – Tudom, hogy aggódsz érte, nincs ezzel semmi gond! – nyugtatta meg. – Mit mondott még Gabriel? Miért egyezett meg ezzel a szörnyeteggel? A Sötét Angyal vonásai elkomorodtak. – Miattad. Miattatok. Megzsarolták, ha nem adja át magát Arshamonnak, kivégeznek titeket. Nem engedett, mire átverték. Három rabot hurcoltak elé, akik úgy néztek ki, mint ti, és az egyiküket kivégezték előtte. Mivel eleve halott volt a férfi, nem vált fénnyé, és Gabriel azt gondolta, hogy Uriel elveszítette a halhatatlanságát… – Nem hagyhatjuk itt – mozdult meg határozottan, hogy felálljon, ám Elijah gyorsabb volt nála, és a derekánál fogva visszahúzta magához. – Márpedig most nem tehetünk mást! – Dehogynem! Magad mondtad, hogy amikor leütötted Arshamont, képes voltál Gabriellel beszélni. Hát üsd le újra, és vigyük magunkkal a fenti világba! – Csak néhány percig volt eszméletlen. Ha kiderül, hogy 265

Arielék megszöktek, és Arshamon rádöbben, hogy nem te vagy mellette, az összes sahran és démon a nyomunkba ered. Sokszoros túlerőben vannak, ráadásul hazai terepen mozognak. Szoros küzdelem lenne, meglehet, egyikünk sem élné túl. Sophiel nem válaszolt, de az arca lángra gyúlt. Agya lázasan kutatott a megoldás után, hogy mit tehetne vezéréért, noha maga is tudta, hogy az arkangyal Arshamon megszállása alatt a legveszélyesebb ellenségükké vált, akivel valaha dolguk akadt… – Mondd, hogy nem mentőakciókon töröd a fejed! – nézett rá Elijah fáradtan. – Esküszöm, finoman akarok veled bánni, de ha rájövök, hogy a tudtom nélkül ebben mesterkedsz, megkötözlek. – Csak azon gondolkodtam, mit tehetnénk – válaszolta a lány, mire a Sötét Angyal felsóhajtott. – Istenem, hát épp ettől féltem. Nem akarom, hogy ezen töprengj, rendben? Tartalékold az erődet a hazaútra! Ha kijutottunk innen, majd szépen leülünk, és megbeszéljük a többiekkel, hogy mit tegyünk Gabrielért, de most nem ez az elsődleges célunk. Sophiel csalódottan nézett rá, noha tudta, hogy igaza van. Elijah azonban látta rajta, hogy nem tett le a tervéről. Ideje volt, hogy ráébressze a lányt a valóságra. Kikászálódott az ágyból, magára húzta a még mindig esőáztatta bőrnadrágját, majd megmarkolta, és a térdén kettétörte a fal mellett álló széket. Fogta a támlát tartó leghosszabb lécet, majd letörte a hozzá szögelt tartódarabokat, egészen addig, amíg egy sima, öt láb hosszú bot maradt csak a kezében. A lányhoz sétált, és felé nyújtotta. – Nem értelek – nézett rá Sophiel. – Mit csináljak ezzel? Elijah felnevetett. – Támadj rám! – Hogy mi? Miért támadnék rád? 266

– Csak tedd, amit mondok! – De miért? – Hogy megmutassam, mennyi esélyed lenne idelent, ha önálló akcióba kezdenél… Sophiel elvörösödött a nyilvánvaló sértéstől, mert bár alászállása óta ugyan megesett, hogy alulmaradt egy-egy küzdelemben, de azért sokszor igenis ügyesen helyt állt a csatákban. Elijah elsöprő magabiztossága azonban azt sugallta, hogy nála használhatatlanabb harcos nem létezik az angyali seregben. Felkapta hát a botot, és támadóállásba helyezkedett. Úgy döntött, jókorát fog a Sötét Angyalra húzni, hogy egyszer s mindenkorra megtanulja, hogy ha nem is akkora, mint a többiek, a legjobbaktól tanulta odafent a kardforgatást… Lassan hátrálni kezdett, miközben meghökkenve nézte, hogy Elijah jókorát rúg az ágyakba, hogy több helyük legyen, s mire minden fekvőhely a falhoz csapódott, csak ők ketten álltak a szoba közepén. A Sötét Angyal pillantását kereste, és megdöbbentette a belőle áradó kíméletlenség. Na, most figyelj – gondolta elszántan, és váratlanul előrelendült, majd a bottal a férfi felé sújtott. A bot azonban némán szelte át a levegőt, mivel Elijah elhajolt, majd szinte az ütéssel egyidejűleg a lány mellett termett, és könnyedén elvette tőle alkalmi fegyverét. A törött székláb hegye a következő pillanatban már az angyallány finoman domborodó keblére szegeződött. – Halott vagy – szólt hűvösen, és Sophiel rájött, hogy a férfi nem viccel. Sőt, úgy tűnt, látni akarja, mire lenne képes, ha az élete múlna rajta. – Próbáljuk még egyszer! – ajánlotta, de ideges volt a ténytől, hogy Elijah ilyen gyorsan lefegyverezte. A férfi bólintott, majd felé dobta a botot, ám eztán nagyképűen hátat fordított neki. Sophiel nem várt. Azonnal támadt. Ezúttal a másik oldalról, és jóval alacsonyabban sújtott felé, 267

hogy akkor is elérje, ha lehajol vagy hátrébb húzódik, ám a legnagyobb meglepetésére Elijah a magasba ugrott, majd a következő pillanatban erős karjai köré fonódtak, és a bot hegye immáron a saját torkára irányult. – Halott vagy – nyugtázta újra, és finoman a lány nyakába csókolt. Sophiel azonban felcsattant. – Nem ér! Ez nem igazi küzdelem! Nem vagyunk igazi ellenfelek! – Nem bizony, hála az Égnek! Ha azok lennénk, már nem élnél. – Nevetséges dolog botokkal hadonászni. Hidd el, ha valódi fegyver lenne nálam, sarokba tudnálak szorítani! – Ezen ne múljon – vonta meg a vállát Elijah, majd Ramodiel ágyához lépett, és elővette a matraca alatt tartott új kardot, amit Flammeustól vettek a minap. Fogta az éles fegyvert, majd Sophiel felé hajította, ám legnagyobb meglepetésére az ügyesen elkapta. – Nem is rossz – mosolyodott el. – Lássam, mit tudsz! – És te? – kérdezte a lány. – Neked nem kell fegyver? – Mindjárt elveszem, ami nálad van! – nevetett Elijah, és egyre jobban szórakoztatta a lány arcát vörösre színező, nyilvánvaló sértettsége. Sophiel ezúttal nem lendült előre, hanem várt, a Sötét Angyal pedig úgy indult meg felé, mintha semmi félnivalója nem lenne. Már csak egy lépésre volt a kard hegyétől, amikor lehajolt, és felkapott egy fekete plédet, majd Sophielre dobta. Minden nagyon gyorsan történt: a lány a felé repülő fekete anyagra pillantott egy másodpercre, Elijah pedig ezalatt két tenyere közé fogta, és kiragadta markából a pengét, majd a lány felé fordította. – Halott vagy. Sophiel begurult, és a férfira támadt. Vékony karját meglendítette, de az elkapta az öklét, majd a másikat. Szorosan magához húzta, majd karjába vette, és lágyan az 268

ágyra fektette az angyallányt. Sophiel szabadulni próbált, de Elijah szorosan fogta. Forró szája a rózsás ajkakra tapadt, ám érezte, hogy Sophiel szíve izgatottan kalimpál, ezért elengedte. – Mire volt ez jó, Elijah? – kérdezte fújtatva, és megpróbált elhúzódni. – Kíváncsi voltam, mit tudsz. – No, hát akkor most nyilván arra jutottál, hogy semmit. A Sötét Angyal felnevetett. – Nos, ezen nincs mit szépíteni, pedig csak játszottam veled… Sophiel kitépte magát a karjai közül, ám Elijah visszahúzta, és a mellére vonta a lány szőke fejét. Megsimogatta a haját, és csókot lehelt a homlokára. – Muszáj lesz kezelésbe vennem téged. Mától kezdve minden nap gyakorolni fogunk. Úgy döntöttem, kemény harcost faragok belőled. Megtanítalak, hogyan védd meg magad, és hogyan ölj meg bárkit, aki keresztezi az utadat. – Hát erre ment ki ez az egész? – Bizonyos értelemben, igen. Tudni akartam, hányadán állsz a fegyverekkel, mielőtt a kezedbe adnék valami igazán különlegeset. A lány kíváncsian nézett rá. – A kardot akarod nekem adni? – Nem egészen. Túl nehéz lenne neked. Az Ramodielé. – Hát akkor? A botot? – Sophiel csilingelve felnevetett. A szíve felszabadult a gondolattól, hogy Elijah nem megalázni, hanem tanítani akarja őt, és ettől szárnyalni kezdett a lelke. – Készíttettem neked valamit, egy régi… ismerősömmel. – Vannak ismerőseid idelent? – Akadnak. A férfit Flammeusnak hívják és fegyverkovács. Tőle kaptuk a masszagéták földjén vívott háború során a fegyvereinket, amiket Sahranfer közvetítésével juttatott el nekünk. – Hát persze! Hiszen ezért nevezik őket Pokoli 269

Fegyvereknek… – Sosem vertük nagydobra, hogy valóban innen származnak, de igen, így van. – Vele készíttettél nekem valamit? – Igen. Elijah az ágyához ballagott, és a matraca alól előhúzott egy fekete vászon csomagot, majd Sophielhez lépett, és a kezébe nyomta. A lány kibontotta, és kivette belőle a különös, fehér fényben ragyogó, ezüst markolatú sarlót, amely csak úgy szikrázott az ablakon át rávilágító Hold fényétől. – De, hisz ez kőből van… – Holdkőből. – Milyen könnyű… – Kecses kezekbe készült. – Nincs éle. – De, van. A lány csodálkozva pillantott a férfira, majd ujjait végighúzta a sarló mindkét oldalán. A bőre sértetlen maradt. Meglengette a pengét, amely könnyű fuvallatként szelte át a teret, keskeny markolata éppen a tenyerébe simult. Csavaros minta futott rajta körbe, amelyet apró szalamandrák díszítettek. Mestermű volt, tisztán látszott rajta, mégis különös volt, hogy a hajszálvékony kőlapnak nincs éle. – Ó, már értem – ragyogott fel az arca. – Az akaratommal kell működnie, igaz? Elijah elmosolyodott. – Tudtam, hogy szeretni fogod. Sophiel a férfihoz simult, átölelte a nyakát, és boldogan megcsókolta az arcát. Imádta a bőréből áradó esőillatot, és a halvány borostát, amely bizsergetően csiklandozta a bőrét, amikor hozzábújt. – Köszönöm! – suttogta, majd szíve minden melegével megcsókolta a férfit. A Sötét Angyal két kezébe fogta az arcát, és magába szívta a lány illatát. Szőke haja selyemként 270

simogatta az alkarját, amint magára húzta Sophiel karcsú derekát, és szenvedélyesen viszonozta a csókot. Teste a lányénak feszült, és boldogan sóhajtott fel, amikor érezte, hogy Sophielben nincs egy cseppnyi ellenállás sem. Odaadóan simult a férfi ölelésébe, aki tudta, hogy övé a szépséges angyallány, aki után oly sóvárogva vágyott. Nem számított már semmi. Megszűnt körülöttük a világ, ahogy testük egymáshoz simult, és szívük egy ütemre dobbant. A bőrük egyszerre lángolt és borzongott, és érezték, amint a lelkük is egymásba olvad. Eltűnt minden… a fogadó, a Pokol, a múlt, a jelen és a jövő. Csak ők voltak, ketten, mégis… egyként. Érezték, hogy ez nem más, mint a színtiszta, halhatatlan szerelem. Amikor végül Sophiel kibontakozott Elijah karjaiból, mosolyogva nézett rá, majd felemelte a tenyerét, és lágyan belecsókolt. – Gyakran fogok fegyvereket vásárolni neked, ha ez ilyen érzelmeket vált ki belőled – jegyezte meg a férfi nevetve, és megcirógatta a lány hamvas, rózsapír-lepte arcát. – Valójában annak örülök, hogy érzem már, mennyire szeretsz engem. – Azt erősen kétlem – nézett rá Elijah –, mert ez csak a töredéke annak, amit irántad érzek. Az angyallány ragyogott a boldogságtól. – Mindig erről álmodoztam – suttogta. – El sem hiszem, hogy ez megtörténik velem. – Pedig megtörténik, de remélem, azért a Poklon túl is megálmodtad a közös jövőt. – Meg, bizony. Kijutunk innen. És ígérem, felnövök hozzád! Elijah mosolygott. – Azt el is várom. Félelmetes harcost faragok belőled. Az erőd épp a szépségedben és a törékenységedben rejlik majd. Rád nézve senki sem fogja elhinni, milyen veszélyes vagy, és ez lesz majd a vesztük. De ehhez vakon kell hinned bennem, és mindent elfogadnod, amit tanítok, és amit mutatok neked 271

a következőkben. – Hiszek neked, Elijah. – Vakon kell hinned bennem. Nem úgy, mint Helgö szigetén… Tudnod kell, hogy te vagy számomra az élet. Bármi, ami arra utal, hogy nem így van, hazugság. Ha ezt tudod, és elhiszed, soha, semmi nem választhat el többé minket egymástól. Sophiel arca elsápadt a szigeten történt élmények felidézésétől. A Sötét Angyal finoman maga felé fordította. – Az ellenségeink tudni fogják, hogy fontosak vagyunk egymásnak, így jó eséllyel kijátsszák majd ezt a kártyát. Mindig bíznod kell bennem, érted? – Értem. – Nem érted. Tudod, mit kellett volna tenned azon az éjszakán, amikor Dirillel láttál? Sophiel nem akart erre gondolni, de Elijah nem engedte, hogy elhúzódjon tőle. – Tudod? – Nem… Borzalmas volt titeket… együtt látni. – Ránk kellett volna törnöd, nem sebzett lélekkel elmenekülnöd. Nekem kellett volna esned, vagy hozzám vágnod egy széket… Végig úgy láttam a boszorkányt, mintha te lettél volna. Ha te is megjelensz, azonnal kiderült volna, hogy mi a helyzet. – Én… – habozott a lány –, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, és azt hittem… – Erről beszélek – vágott a szavába a férfi. – Tudnod kellett volna, hogy nekem nem kell más nő, érted? De elhitted, hogy azok után, ami köztünk történt, ágyba bújok egy vadidegen nővel. Ezt nem azért mondom, hogy hibáztassalak, hanem azért, hogy a jövőben bízz bennem. – Bízom benned. – Helyes. Most azonban itt az idő, hogy megbarátkozz az új fegyvereddel! Sophiel engedelmesen bólintott, és minden erejével 272

összpontosítani próbált, de nem történt semmi. Hunyorogva felpillantott. – Lángolnia kéne, mint az ostorodnak? – Fog is! Gondolj olyasvalakire, akit szívből gyűlölsz. A lány bólintott, és Dirilre gondolt, ám bármennyire is haragudott rá, az utolsó emléke az volt róla, amint megegyeztek, és hála neki, nem kellett az uralkodó ágyába feküdnie. Aztán Arshamonra gondolt, de a gyűlölet helyett Gabriel ajkát és érzéki csókját érezte magán. Kinyitotta a szemét, és pillantása Elijah gondterhelt ábrázatával találkozott. – Valamit rosszul csinálok? – Nem – rázta meg a fejét a Sötét Angyal. – Mindent jól csinálsz. – Hát akkor? Miért nem működik? A férfi felsóhajtott, és aggodalmasan fekete hajába túrt. – Ezeket a fegyvereket az akaratod irányítja. El kell képzelned valakit, amint elpusztítod. A fegyver te magad vagy. – Értem – bólintott a lány, de Elijah kimondatlanul is tudta, hogy Sophiel érzéseit még csata során sem a gyűlölet vagy a gyilkolási szándék gondolata mozgatja. Nem fog így működni, hacsak nem változtat a gondolkodásmódján… – Holdsarlónak hívják – lépett hozzá, és kézen fogta. – Ha egyszer ráérzel az ízére, utána már könnyű lesz használnod. Ne félj tőle, hisz csak téged szolgál. Amikor eldobod, mindenkit, akit célba veszel, lekaszabol majd, miközben lángot okád magából az ellenségeidre, dolga végeztével pedig visszarepül a kezedbe. De el kell érnünk, hogy legalább egyszer lángra kapjon. Attól kezdve irányítani fogod. – Hova megyünk? – kérdezte a lány, miközben Elijah magára vette nyirkos ingét, és maga után húzta a folyosóra. – Keresünk neked néhány sahrant, hogy gyakorolni tudj rajtuk – mondta a férfi olyan hangsúllyal, mintha csak sétálni 273

indulnának a napsütésben. A lány megtorpant. – És ha nem működik? – Működni fog. Miért kételkedsz folyton? – Mert eddig sem sikerült. Mi van, ha nem jók a gondolataim? Ha nem tudom kezelni a Holdsarlót? Elijah is megállt, és a tenyerei közé fogta Sophiel kerek arcát. – A gondolataid túlontúl is jók, egyelőre ez jelenti a legnagyobb akadályt…, de majd megoldjuk. Addig pedig erősítsd meg a lelked, és kezdj el jobban hinni magadban! Mielőtt kiléptek volna a még mindig szemerkélő esőbe, Elijah a fogadó szélfogójából magával vitt két jókora csuklyát, és magukra húzta. – Így ni. Jobb, ha feltűnés nélkül mozgolódunk idelent. Bár gyönyörű, a hajad szinte világít a sötétben. Azzal kézen fogta a lányt, és elindultak a város széle felé. – Hová megyünk? – kérdezte Sophiel, és kezével hátranyúlt, hogy megtapogassa a derekán bőrszíjjal átvetett Holdsarlót. – Ismerkedsz vele? – kacsintott rá Elijah. – Valahogy úgy… – Az erdőbe megyünk, a városkapuk felé. A falakon tucatszám őrködnek a sahranok. A lány megborzongott, amikor felidézte maga előtt, mennyi rémes árnyat látott idefelé jövet az oszlopcsarnok baljós árnyékai mögött. Szíve hevesebben vert a gondolattól, hogy hamarosan ezekkel a borzalmas lényekkel kell szembeszállnia. – Félsz? – pillantott rá Elijah, és keze szorosabban fonódott Sophiel kezére. – Nem ez a legjobb szó rá… – Hát? – Szorongok. Tele vagyok aggodalommal. Mi lesz, ha mégsem működik a Holdsarlóm? Ha túl sokat gondolsz 274

rólam? Rosszulesett, de magam is láttam, hogy egy szempillantás alatt lefegyvereztél. Mi van, ha egyszerűen nem születtem jó harcosnak? Nem akarok csalódást okozni neked… A Sötét Angyal megállt, és magához húzta a lányt. – Te vagy a mindenem. Csak nem képzeled, hogy nem vigyázok rád? – Magad mutattad meg, hogy nem győzhetek. – Azt mutattam meg, hogy jelenleg mennyi esélyed lenne, ha nélkülünk önálló küldetésbe fognál. Kicsi, törékeny nő vagy, így semmi meglepő nincs abban, ha egy nagydarab férfi legyőz. Ettől szeretnélek megóvni, és ezért akarok kemény harcost faragni belőled. Ha megtanulod használni az erősségeidet, a leg-nagyobbakon is felülkerekedhetsz. – Milyen erősségem lehet a csatatéren? – Ugyanazok, amik most a gyengeségeid. A fiatalságod, a szépséged és a kiszámíthatatlanságod. Sophiel némán rágódott tovább a hallottakon, miközben lassan elhagyták a várost, és a saras úton egyre mélyebben hatoltak az erdőbe. Épp egy tágas tisztásra értek, amelyet magas, sűrű, sötét levelű fák vettek körbe, amikor Elijah a távolba mutatott. – Ott vannak! Sophiel arra nézett, amerre a Sötét Angyal mutatott, majd maga is meglátta. A tisztás túlfelén egy tucat sahran masírozott, ám valószínűleg megérezhették a feléjük süvítő szélben az angyalok illatát, mert irányt váltottak, és veszélyesen gyors tempóban feléjük iramodtak. – Te jó ég, Elijah, ezek észrevettek minket! – suttogta a lány, és kiutat keresve hátranézett. – Hát rajta, védj meg mindkettőnket – utasította a férfi, miközben rezzenéstelen arccal mutatott az egyre közeledő lidércekre. Hatan voltak, és kivont, bíbor kardjukat látva nem sok kérdést hagytak az angyalokban. Sophiel előrántotta a Holdsarlót, és Elijahra nézett. 275

– Még nem is gyakoroltunk! Azt sem tudom, mit kell csinálnom vele! – Most gyakorlunk – nyomta meg az első szót, és összefonta a karjait a mellkasán. A lányon kitört a pánik. Nem volt nála a régi kardja, új fegyverét pedig nem ismerte. Kétségbeesetten nézett a férfira, de látva, hogy az meg sem mozdul, még jobban megijedt. – Segíts! Elijah azonban megrázta a fejét. – Öld meg őket, vagy odaveszünk. Sophiel arcát elöntötte a harag, és minden izmát megfeszítve elhajította a Holdsarlót. A fegyveren megcsillant a Vörös Hold fénye, amint a magasba emelkedett, de egy kisebb röppályát leírva lassan visszakanyarodott, majd a lány előtt kétlábnyira, tompa puffanással a saras földbe csapódott. – Nem működik, hát nem látod? – kiabált a férfira, miközben felkapta a fegyvert, és újra elhajította az egyre közeledő sahranok felé, majd amikor a Holdsarló néhány perc alatt újra a lába előtt landolt, keserűségében felnyögött. – Istenem, megvárod, amíg meghalunk, mert ügyetlen vagyok? Ne higgy bennem, én sem hiszek magamban! – ordított már magából kikelve, és látszott rajta, tényleg nem érti, miért nem látja Elijah is, hogy az első leckén elbukott. Hitetlenkedve nézett a Sötét Angyalra, aki komor tekintettel figyelte a sahranokat, akik már csak egy kőhajításra voltak tőlük, ám az ostora szabályosan feltekerve pihent az oldalán. – Ha beérnek, nehezebb lesz megölnöd őket – jegyezte meg jeges nyugalommal, és Sophiel szinte sokkot kapott a félelemtől, látva, hogy Elijah a tanítás jegyében nem fog neki segíteni. A sahranok tizenöt méterre lehettek tőlük, és a lány bénultan követte az eseményeket. Elijah mozdulatlanul várta 276

az összecsapást. Abban a pillanatban valami elpattant Sophielben. Ujjai megfeszültek a Holdsarló markolatán, majd végignézett a sorfalként közeledő sahranokon, és elképzelte, amint a fegyver, akárcsak egy éles bumeráng, könyörtelenül lefejezi őket. Meglendítette a karját, és elhajította a Holdsarlót. A fényesre csiszolt holdkőből készült penge abban a pillanatban felragyogott, és fehéres-vöröses-lilás izzásba kezdett, majd eszelős sebességgel a sahranok felé száguldott, akik ekkor már csak tízlábnyira lehettek az angyaloktól. A forgás oly gyors volt, hogy a Holdsarló nem is fegyvernek, inkább egy fényesen repülő glóriának tűnt, amely úgy metszette le az ellenség fejét, hogy még csak nem is veszített a lendületéből. Az utolsó lidérc előredőlő teste nagyot csattanva zuhant Sophiel lába elé, a többiek pedig rádőltek, akárcsak egy kártyavár hasznavehetetlen elemei. Sötétvörös vérük az ég felé spriccelt, összevérezve a lány arcát és ruháját, miközben a Holdsarló engedelmesen a tenyerébe röppent, majd lángjait megszelídítve újra könnyű, ezüstös pengévé változott. A holttestek a következő pillanatban lángra kaptak, és méteres lángokkal égni kezdtek. Sophiel térdre rogyott, és sírt. A szíve még mindig eszelős ütemben vert, kapkodva vette a levegőt, és haja ragacsos volt a sahranok vérétől. Percek telhettek el így, mire végre kicsit megnyugodott, és Elijahra nézett. A férfi némán figyelte őt, majd a karját nyújtotta felé, és miután felhúzta, szorosan magához ölelte. – Tudtam, hogy sikerülni fog – simogatta meg a lány arcát. – Mostantól kezdve nem kell erőlködnöd, a Holdsarló várni fogja az utasításodat. – És ha bajunk esett volna? – zokogott a férfi mellkasán. – Miért nem segítettél? Elijah nagyot sóhajtott. – Nem hagytam volna, hogy bajod essen. Még mindig nem 277

bízol bennem. – De, bízom benned, de életemben nem éreztem magam ilyen kiszolgáltatott helyzetben. Azt sem tudtam, mit tegyek. Azt hittem, nem fog működni a fegyver! – Mégis működött. – Hát, nem rajtam múlt… kétségbeestem. – Talán ez kellett ahhoz, hogy életre keljen köztetek a kapcsolat – mosolyodott el a Sötét Angyal. – Komolyan azt gondoltad, hogy tétlenül végignézem, amint lemészárolnak? – Nem hittem semmit, sokkot kaptam – vallotta be a lány. – Mélyvízbe dobtál, Elijah. – Mire kiderült, hogy remekül úszol – nevetett a Sötét Agyal, és karjába zárta a lányt. – Meglásd, még egy kis gyakorlás, és magadra sem fogsz ismerni. – Ha minden tanításod ilyen lesz, lehet, hogy egyszer az idegösszeomlásba halok bele – felelte duzzogva a lány, ám Elijah forró csókja lassan megnyugtatta háborgó lelkét. Gyöngéden simította végig Sophiel finom bőrét, és szinte megrészegült a lány édes ölelésétől. – Szívem szerint éjjel-nappal szeretkeznék veled, de muszáj lesz folytatnunk a mai kis kalandunkat – mormogta a Sötét Angyal, miután elengedte Sophielt, majd felkapott két bíbor színű kardot a sahranok tetemei mellől, és az egyiket a kezébe nyomta. – Rajta, lássunk hozzá. – Minek vívunk, ha végre működik a Holdsarlóm? – Kerülhetsz olyan helyzetbe, amikor egy kard megmentheti az életed. Tudnod kell vele bánni! – Tudok vele bánni, vagyis… Elijah válasz nélkül felé lendült, ám Sophiel hárította az ütést. – Nem is rossz. Csapás csapást követett, és ezúttal a Sötét Angyal nem finomkodott. Erőseket sújtott a lány felé, bár vigyázva, hogy tényleges sérülés ne érje őt. Sophiel nagyon figyelt, mindent elfogadott, és azonnal kipróbált, amit a férfi mondott neki. 278

Egyre több trükköt és fogást sajátított el, ám gyorsan fáradt. Elijah akkorákat vágott felé, hogy sajgott mindene, és érezte, karja olyan gyenge, hogy nem hogy támadni, de fogni is alig tudja már a kardját. A férfi azonban nem engedte pihenni, és amikor egész közel ért a lányhoz, hirtelen mögé pillantott. A lány is hátranézett, de vesztére Elijah abban a pillanatban kiütötte a kezéből a fegyverét, és a lábán átlökve a földre teperte Sophielt. Az esés erejétől az angyallányból kiszorult a szusz, és a feje is sajgott. Dühösen támadt Elijahra, aki fölötte feküdt. – Ez nem volt tisztességes! Azt akartad, hogy a szemedet nézzem! – Egyik csata sem tisztességes. Nem bízhatsz senkiben! – De, hisz tanítasz engem. – Pontosan. És ez is a lecke része – nevetett Elijah, és újra megcsókolta a lányt. Elégedett volt Sophiel gyors fejlődésével, noha a sahranok támadásakor fel volt készülve rá, hogy az utolsó pillanatban neki kell majd rendet tennie, így nagy megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy a Holdsarló és a lány végül egymásra hangolódtak. A közelharcon volt még mit csiszolni, mivel Sophiel nagyon tisztán és becsületesen igyekezett küzdeni, így – képletesen szólva –, Elijah minden egyes „hátsó szándékú” mozdulatán elvérzett, ám valójában a haja szála sem görbült. A Sötét Angyal mutatott néhány fogást is a lánynak, hogyan szabadulhat ki, ha hátracsavarják vagy lefogják a karját, és Sophiel hálás, s roppant fogékony diáknak bizonyult. Hajnalodott, mire visszaindultak a fogadóba, és Elijah büszke volt Sophiel első Holdsarlós csatájára. Átölelte, úgy sétáltak vissza a sötét erdőn át, a városba, miközben úgy nézett a lányra, mint egy vérengző oroszlán a kölykére az első vadászat után. Sophiel saras volt és véres, a többórás gyakorlásnak és a sahranokkal való összecsapásnak hála 279

pedig lehetetlenül fáradt, így amint a fogadóba értek, remegő térddel rogyott le az ágyra. Elijah lehúzta róla a köpenyét, majd mellé feküdt, átkarolta és betakarta. A lány azon nyomban elaludt, és a Sötét Angyal mosolyogva nyugtázta, hogy álmában úgy bújt hozzá, akárcsak egy elégedetten doromboló kismacska.

280

XV. FEJEZET Testvériség

A Sötét Angyalok Arshamon palotájának az alagsorában jártak. Némán lopakodtak előre a nyirkos folyosókon, ám a börtönnek egyelőre nyoma sem volt. – Biztos, hogy jó irányba haladunk? – suttogta a fiatal Ramodiel, mire szőke társa hátrafordult. – Semmi sem biztos – mondta Bardo, és unottan elnyomott egy ásítást. – Elijah nagy vonalakban mondta csak el, hogy merre kell mennünk, és mire megkérdeztem volna a részletekről, már a lány nyomába eredt. Így aztán nincs más hátra, mint előre! – Nagyon vicces – zúgolódott Lamachael, és elindult lefelé egy mohos falú lépcsőházban, amelynek oldalán patakokban csordogált a víz. A többiek követték, de egyikük sem volt elragadtatva a feladattól, amit vezérük bízott rájuk. – A lány kiszabadítását még csak-csak megértem, de Arielékkel vajon mi dolga lehet Elijahnak? – töprengett hangosan Ramodiel. – Szövetkezni akar velük? – Nem hinném – dörmögött Bardo, miközben gyanakodva figyelte a félhomályba vesző csigalépcső alján lefelé menekülő, sivító patkányokat. – Nem jó, hogy ezek a dögök ekkora zajt csapnak. Azt hiszem, lassan a börtönszintre érünk. Valóban. A falak egyre dohosabbá és hűvösebbé váltak, és mire a három harcos angyal a lépcső aljába ért, meglátták a széles folyosót, amelyet hatalmas oszlopok és boltívek díszítettek. Minden boltív egy-egy cellát rejtett, amiben csonttá aszott rabok sínylődtek. Ahhoz is gyengék voltak, hogy saját ürülékükből és véres rongyaikból kimásszanak, üveges tekintetükből ítélve a legtöbben azt sem érezték már, hogy hol vannak. 281

– Mindjárt hányok – öklendezett Ramodiel a förtelmes bűzben, de akármennyire is igyekezett, nehezen bírt uralkodni a gyomrán. A levegőben szúrós ammóniaszag terjengett, amely keveredve a csatornaszaggal és az üszkös sebekből áradó bűzzel, valóban elviselhetetlen volt. – Na, jó, ezt tényleg egyikünk sem érdemli meg – tette hozzá elgyötörten. – Nem, tényleg nem – rázta meg a fejét Bardo, majd ujját figyelmeztetően a szája elé tette, és a távolba mutatott. – Ott jön az első osztag. Markában azon nyomban felizzott a buzogánya, és mielőtt társai válaszolhattak volna, elhajította, majd komótosan a nagy lángokkal utat törő fegyvere után indult. – Miért nem beszéli meg velünk soha, hogy mi legyen? – elégedetlenkedett Ramodiel. – Mert önfejű. Ismerhetnéd már – válaszolta Lamachael, azzal előrántotta kardját, amely fehéres lángokkal égni kezdett, és társával együtt Bardo után iramodtak. A buzogány eközben beérte a folyosó túlsó felén masírozó sahranokat. Bíbor kardok villantak a sötétben, ám a hatalmas lendületű fegyver úgy tépte szét ellenségeit, mintha sosem lettek volna. Dolga végeztével visszaröppent Bardo kezébe, aki elégedetten vigyorgott a társaira. – Eddig egész jók vagyunk. De hol lehetnek Arielék? – Gondolom, elzárva a többi rabtól. Nyilván tartanak tőle, hogy megszökhetnek vagy lázadást szíthatnak. Olyan helyet kell keresnünk, ahonnan a magunkfajta fegyver nélkül nemigen jutna ki – jegyezte meg bölcsen Lamachael. Továbbmentek a cellasoron, mígnem a folyosó egyre szűkülni kezdett, és egy vastag vasajtóhoz értek. Az ajtó tetején széles rács feszült, s ahogy bepillantottak rajta, látták, hogy jó helyen járnak. Ez a cella ugyanis más volt, mint a többi. A falait sima gránitlapok borították, és úgy tűnt, mintha az oldalai az égig nyúlnának. Felmászni lehetetlenség lett volna, mivel a kövek felszíne csúszós volt, akár a jég, és 282

bár a teteje nyitott volt, úgy tűnt, a pereme a csillagokig ér. A terem közepén kerek kőszikla magaslott, amelynek mindkét oldalához egy-egy angyalt láncoltak. Nem közönséges láncok voltak ezek, hanem a tövishez hasonlóak, így ha a fogva tartottak mozgolódni próbáltak, a bőrükbe minden irányból éles vasszögek és tüskék szúrtak, véresre sebezve őket. Ariel és Uriel teste meggyötörten csüngött a sziklán. Vérük vörösre színezte az arcukat, végigcsorgott a mellkasukon és a törzsükön, tócsává terebélyesedve a meztelen talpuk alatt. A látványtól a korábban nagyhangú megmentőknek is elakadt a szava. Bardo szája vonallá keskenyedett dühében, amikor a rácsokon át meglátta, néhai testvérei milyen sorsra jutottak a Pokolban. – Ezt nem hagyhatjuk annyiban – morogta dühösen, majd izzó buzogányával tokostól szétverte a vastag vasajtót, ami úgy esett darabjaira, mintha papírból lett volna. A cellába lépett. Odabent baljós sötétség lebegett, ám a hatalmas robaj, amit a szétrobbanó ajtó zaja keltett, még mindig visszhangzott a folyosón. – Nem lehetett volna halkabban csinálni? – korholta Ramodiel a szőke, szakállas angyalt, de Bardo meg sem hallotta. Arielhez sétált, és megállt előtte. Úgy tűnt, a Látomások Angyala a végét járja. Feje előrehanyatlott, világos vörös haja alvadt vértől feketéllett, s teste mozdulatlanul csüngött a vason. Csuklójából friss vér csöpögött a fölre, Bardo csizmájára. – Átkozott pokolfajzatok…, nem sokat finomkodtak veletek – mérgelődött, és a szíve összeszorult a látványtól. Intett a társainak. – Szedjétek le őket azonnal! Lamachael izzó kardjával a fal menti csapokra sújtott, mire azok eleresztették foglyaikat, Bardo és Ramodiel pedig megszabadították tüskés béklyóiktól az immáron szabaddá váló Égi Angyalokat. Uriel eszméletlenül zuhant előre, de Ariel sem volt sokkal jobb állapotban. A fal mellé fektették őket, mire Ariel kinyitotta a szemét. Meghökkenve nézett 283

megmentőire, és látszott rajta, nem tudja hova tenni, hogy épp az ellenségeit látja. – Na, mi van? – hajolt fölé vigyorogva Bardo. – Ébredeztek, lányok? – Te mekkora bunkó vagy még mindig – tapogatta meg véres fejét Ariel, de azért ő is elmosolyodott. – Mit kerestek itt? Miért nem öltetek meg minket? – Elijah utasításba adta, hogy hozzunk ki titeket innen. Azt nem említette, hogy miért. Talán ő akar megölni benneteket. – Sophielt is megtaláltátok? – Érte Elijah ment. Biztos vagyok benne, hogy megtalálta. – No, e felől semmi kétségem – törölte meg arcát a vörös hajú angyal, amitől csak még véresebb lett a bőre. A mozdulattól éles fájdalom nyilallt a karjába, amitől fájdalmasan felnyögött, és lehunyta a szemét. – A káromkodás ilyenkor sokat segít – mondta Bardo, és Ariel felé nyúlt. – Gyere, segítek felülni! – Hogy kerültök egyáltalán ide? – Erősítést hoztam a Kőrisnél történt összecsapást követően, és Elijah után jöttünk. Ő már korábban alászállt, Gabriellel együtt eredtek a nyomotokba. – Gabriellel együtt? – Most mondd meg. Mintha nem lennének ellenségek. Bár, ha jobban végiggondolom, az is kész elmebaj, hogy mi jöttünk értetek. – Valóban az. Mindenesetre, köszönöm! – nézett rá Ariel tiszta, kék szemével, és Bardo arra gondolt, milyen jó, hogy így találkoztak, és nem valami csatatéren, valódi ellenségekként. Rosszul érezte volna magát, ha épp őket kell elpusztítania. Odafent, mielőtt réges-régen kirobbant volna az a bizonyos háború Elijah és Michael között, Ariel és ő jó barátok voltak, ám amikor színt kellett vallani, nem volt kérdés, melyik oldalra áll. – Uriellel mi van? – bökött felé Ramodiel. – Tegnap nagyon megkínozták. Samad meg akarta szállni, 284

ezért elment a végsőkig, és addig ütötte-verte, amíg eszméletét veszítette. Egy ideje ez megy… Bardo felsóhajtott. A Démonvadászhoz lépett, és a mellkasa fölé hajolt. Lassan, de egyenletesen vert a szíve. Tenyereit összedörzsölte, majd Uriel szíve fölé helyezte. Keze alatt sötétzöld szikrák keletkeztek, amelyek körökké alakulva szépen beszivárogtak a férfi szívcsakrájába, majd az egész testét zöld fénybe borították. A szeánsz, bár csak néhány percig tartott, visszahozta Uriel arcszínét, és energiával töltötte meg. Mire a zöld vibrálás megszűnt körülötte, kinyitotta ezüstszínű szemét. – Bardo? – kérdezte hitetlenkedve. – Hát, ez van, barátom, sajnálom. Gondolom, valaki másra számítottál – hahotázott a szőke angyal, majd Ariel felé biccentett. – Elijah majd meggyógyít titeket, tőlem ennyi tellett. Remélem, lesz annyi erőtök, hogy a saját lábatokon hagyjátok el ezt a helyet, mert meglehetősen kínos lenne, ha mi cipelnénk benneteket. Sophielt bármikor vinném a karomban, de veletek más a helyzet. Ariel elmosolyodott. – Nehezen viselném, ha rátok kéne támaszkodnom – nyögte fájdalmasan, és feltápászkodott. – Vesszen a büszkeség, inkább négykézláb távozunk innen! – mire mindannyian harsogva felröhögtek. – Valamiről lemaradtam? – nézett rájuk meggyötörten Uriel. – Már nem vagyunk ellenségek? – De – nyújtotta felé Bardo a karját, majd felhúzta a földről. – Csak most lábadoztok. Megvárjuk, amíg meggyógyultok, segítünk kijutni a Kőris túloldalára, és ha majd megerősödtetek, megölünk titeket. Bár Urielnek egyáltalán nem volt jó kedve, a szőke angyal cinizmusán elmosolyodott. – Te semmit sem változtál. – Én is ezt mondtam – nézett rá Ariel. – Ugyanolyan komolytalan, mint volt. Ezzel együtt hálásak vagyunk azért, 285

hogy értünk jöttetek… – Elijahnak köszönjétek! Ő az, aki képtelen nyugalomban élni az életét. Most azonban, azt hiszem, jobban tennénk, ha távoznánk innen… – Jönnek! – bólintott felé Lamachael, és kivonta a kardját. – Hányan vannak? –… – Mi a gond? – Számolok… – Olyan sokan? – Feketéllik a folyosó tőlük. Úgy tűnik, kissé hangosan nyitottad ki az ajtót. – Sahranok? Lamachael bólintott. – Katonák is vannak velük, több osztag. Arshamon öccse vezeti őket. A kopasz. – Samad – segített Ariel. – Nem akarja kiereszteni a keze közül a hőn áhított földi „ruháit”. – Pedig ezúttal bele kell nyugodnia, hogy továbbra is idelent marad… – felelte Bardo, majd előrenyomakodott a bejárat helyén tátongó ajtórésen. Meglengette izzó buzogányát, és elhajította. A fegyver süvítve csapódott az ellenség tömegébe, mire éktelen visítás és hatalmas tűz támadt a folyosó végén, ám a démonok nem sokkal lettek kevesebben. A becsapódást követően sokuk a mennyezeten folytatta az útját, Samad pedig nagy tempóban futott az angyalok felé. – Van más kijárat is? – kérdezte Ramodiel a többiekre pillantva. – Ne reménykedj, az egyetlen kiút előttünk van – felelte Bardo. – Át kell rajtuk verekednünk magunkat, és eltűnni a környékről, mielőtt feltámadnak. – Elhoztad a bugyellárist? – El, persze. Azzal a derékszíjához nyúlt, meglazította a bőrtáska 286

nyakát, nagyot markolt a sötétszürke ércdarabokból, majd a legnagyobb lelki nyugalommal az egyre közeledő démonkatonák felé sétált. Lamachael közvetlenül mellette haladt, míg Ramodiel a sebesült Ariellel és Uriellel maradt. – Mi van a kezében? – bökött Bardo felé a Démonvadász. – Magnetit. Elijah szerezte a démonok ellen. Ne kérdezd, hogy működik, mert még sosem próbáltuk. – Ehhez képest Bardo nem sokat aggódik… – Nem az a fajta – mosolyodott el a fiatal angyal, ám aggódva nézte társai öngyilkosságnak tűnő küldetését. A szőke angyal újra és újra eldobta a buzogányát, s míg az tette a dolgát, az első útjába kerülő sahrannak kitörte a nyakát. Elvette bíbor kardját, és amíg lángoló fegyvere újra a kezébe röppent, megállás nélkül aprította a démonokat, és nagy lendülettel szórta a földre hanyatló tetemekre a különös, mágneses ércdarabokat. Flammeus titkos ásványa bevált: a mágiával átitatott kődarabok ugyanis akárcsak a puha vajba, beágyazódtak a szanaszéjjel szakadt testrészekbe, így amikor a széttépett démonkatonák megkísérelték újraépíteni magukat, minden testrészük rossz helyre került. Egyes darabjaik ugyanis a mágneses anyagnak köszönhetően vonzották, míg mások taszították egymást. Lamachael Samaddal harcolt, aki hatalmas pallossal támadt a mandulaszemű angyalra. Arshamon öccse bámulatosan jó kardforgató volt, így Lamachaelnek nem volt könnyű dolga vele. A démonok száma drámaian csökkent, ám Samad olyan dühvel támadt az angyalra, hogy lassacskán kétesélyesnek tűnt a győzelem kimenetele. Bardo a kardjával, a magnetittel és a buzogányával megtisztította a folyosót, s néhány perc múlva már csak az utolsó két küzdő fél kardcsattogása hallatszott. A másodperc törtrészéig tartott csupán, amíg Lamachael Bardo felé bólintott, mire az Samadhoz vágta az izzó buzogányát, és ezzel egyidejűleg, akárcsak egy dárdát, felé dobta bíbor kardját. Nem volt tisztességes lépés, de 287

mindenképp hasznosnak bizonyult: az uralkodó öccse ugyanis darabokra szakadt, végtagjai tompa puffanással értek földet a folyosó különböző részein. A szőke angyal utána hajított egy marék magnetitet, majd a többiekre kiáltott. – Tűnjünk innen, mielőtt erősítést kapnak! Jómaga előre ment, hogy biztosítsa az utat, míg Lamachael és Ramodiel a sebesült angyaloknak segített a futásban. Hamar elhagyták a szűkös szárnyat, és nemsokára már a cellasor dohos oszlopcsarnokában jártak. Felrohantak a lépcsőn, majd keresztül a sötét folyosókon, kifelé, a palotából. Odakint sötét volt, de mindenütt sahranok masíroztak. Ezúttal Ramodiel segített a menekülőkön. Szinte észrevétlenül a sahranok közé suhant, majd pörgős, érthetetlen nyelven odahívta a többit is. Mire észbe kaptak volna a különös, fekete bőrű, csuklyás lények, tenyereiből különös, kékes fény csapott ki, és egyenesen a vörös szemű lidércek íriszébe vágott. A sahranok füstölni kezdtek, majd kigyulladtak, és néhány másodperc alatt sistergő hamukupacokká váltak. A többiek ezalatt a várfal tövében lapultak, ám amikor maguk is meggyőződtek róla, hogy tiszta a terep, sietős léptekkel elindultak a peremváros felé. Mindannyian csuklyát viseltek, és magukhoz vették a sahranok kardjait, így távoli szemlélők akár lidérceknek is hihették volna őket. Az éjszaka a vörös fényei ellenére is a segítségükre volt, hiszen nem sokat láttatott a sötétben történtekből. Ariel és Uriel némán siettek Bardoék nyomában, ám mindketten kimerültek, és sebesültek voltak. A Sötét Angyalok belátták, hogy meg kell húzniuk magukat a fogadóban, és csak akkor indulhatnak tovább, ha társaik kellőképpen megerősödtek már. Hajnalodott, mire beérték Mr. Lewin ismerős házát, és amennyire halkan csak tudtak, belopóztak az épületbe. A fogadóban még mindig nagy volt a zsibongás, keserű pipaszag árasztotta el az amúgy is orrfacsaró bűzt árasztó 288

lépcsőházat. Végre elérték a szobájukat, és mindannyian a biztos menedékbe húzódtak. A viszonylag tágas helyiségben félhomály uralkodott, s a szobát hűvös levegő töltötte meg. Az ablak előtt fekete hajú férfi állt, s amikor megfordult, elmosolyodott a felszaporodott létszám láttán. – Köszönöm, testvérem! – ölelte meg nagyhangú barátját, majd Lamachael és Ramodiel felé biccentett. – Hálás vagyok, amiért segítettetek! – Legközelebb cserélünk! – veregette vállon lihegve Bardo. – Én megyek majd a szösziért, te meg az ellenségeinkért. – Nem az ellenségeink többé – jelentette ki Elijah. – Nincs értelme egymás ellen harcolnunk. Hazamegyünk, és odafönt megbeszéljük a nézeteltéréseinket! A hirtelen beállt csendben minden szem a sebesült angyalokra szegeződött, ám Ariel hűvösen nézett farkasszemet a Sötét Angyallal. – Bántottad Sophielt? – kérdezte az ágyon fekvő, szemmel láthatóan igen véres lányra, akinek világosszőke haja alvadt vértől ragadt. – Nem, dehogy – emelte fel a kezét védekezőn Elijah. – Pusztán harcolni tanítottam. – De így? – emelte fel a hangját felháborodva a vörös hajú angyal. – Ja, nem, az nem az ő vére, hova gondolsz – mosolyodott el Elijah. – Semmi baja, csak alszik, ne aggódj miatta! – Te azonban, úgy tűnik, a sajátodban tocsogsz. – Á, nem komoly, felépülök – legyintett Ariel, majd megtántorodott, és némán előrebukott. Elijah azelőtt kapta el, hogy a feje koppant volna a fogadó padlóján, és ingerülten a többiekre ordított. – Mi a fene történt vele? – Mindketten sok vért veszítettek – magyarázta Bardo. – Urielt egy kicsit megerősítettem, mert nem volt eszméleténél, de Ariellel nem foglalkoztam. Nem láttam, 289

hogy ennyire rosszul van. Elijah felhasította Ariel karján a vértől ragacsos ingét, és elborzadt a csontig hatoló, mély és elfertőződött sebek láttán. – Mit csináltak velük? – Egy sziklához kötötték őket, hatalmas, szeges vasláncokkal. A lába is ilyen, és a nyaka is ettől olyan sebes. – Kínozták őket… – Megállás nélkül – bólintott Uriel, és lerogyott Ariel mellé, a földre. Meztelen lábára fekete ragacsként tapadt a saját vére, és reszelősen vette a levegőt. Szeme fénytelenül csillogott, amint a falnak dőlt. – Azt tervezték, hogy Gabrielhez hasonlóan minket is megszállnak. Samad és Tarim, Arshamon fivérei akartak megtörni minket. – Más sérülésetek is van? – kérdezte komoran Elijah, és az arcát elöntötte a harag. – Akad. – Mit csináltak? Uriel megrázta a fejét, és a kezét nyújtotta. – Már nem számít. Köszönöm, testvérem. Elijah megszorította a Démonvadász kezét, és végtelen szomorúság árasztotta el a lelkét. – El sem kellett volna idáig jutnunk – mondta halkan, majd Urielre parancsolt. – Feküdj le arra az ágyra, mindjárt meggyógyítalak! – Adjatok neki Lewin borából, és kerítsetek valami ételt nekik! – szólt hátra Ramodieléknek, aztán kezelésbe vette Arielt. Széttépte a mellkasán a ruháját, majd hátrahőkölt az angyal testét borító mély vágás- és égésnyomoktól. – Csoda, hogy túléltétek – suttogta sötéten, és dühösen szitkozódott, amikor meglátta, hogy Ariel kristálya milyen haloványan pislákol a nyakában. Kezeit összedörzsölte, és a vörös hajú angyal szíve fölé helyezte. Halkan elmondta az Igét, és tenyereiből a legerősebb, arany fényt árasztó gyógyerőt küldte az 290

eszméletlen férfi szívcsakrájába. Ariel teste megrázkódott, majd az Elijah kezéből kilépő fénycsóva lassan körülölelte. Mindenki lélegzet-visszafojtva figyelt, ám a Látomások Angyala nem tért magához, és hallották, amint a szívdobbanása kihagy. Légzése akadozni kezdett, és arcbőre szürkére váltott. A Sötét Angyal nem várt tovább: megvágta tenyerét, és mélybordó vérét Ariel sebeibe csurgatta, mire azok lassan összezárultak, és hegesedni kezdtek. Az arany fény közben felerősödött, majd a szívcsakrán keresztül eltűnt a mellkasában. Ezt követően felragyogott a nyakában pihenő Égi Kristály, és Ariel kinyitotta kék szemét. Végignézett a fölé hajoló, aggódó arcokon, majd megállapodott a legszebbiken, és elmosolyodott. – Sosem láttalak még ilyen koszosan, Sophiel – jegyezte meg, mire mindenki felnevetett. Az időközben felébredt, és a többiekhez csatlakozott lány kétségkívül megviselten nézett ki, bár ez mindannyiukról elmondható volt. Ezzel együtt arca a meghatottságtól ragyogott, és látszott rajta, hogy kimondhatatlanul büszke és boldog, amiért Elijah meggyógyította a súlyosan sérült Arielt. A Látomások Angyala még mindig az események hatása alatt állva, megrendülve nézett a sápadt arcú vezérre. – Köszönöm, Elijah! Örökre az adósod leszek ezért – nyújtotta karját a Sötét Angyal felé, ám az nem várt hálát. – Sajnálom mindazt, amin keresztül mentetek. Nem kellett volna ennek így történnie – csóválta a fejét, majd Urielhez lépett, és őt is megerősítette az Ige segítségével. – Nekem is jut még egy kis energia? – vágott át a szobán döngő léptekkel Bardo, miközben jókedvűen a barátjára tekintett. – Napok óta nem boroztam, és nők nélkül kellett hálnom. Az egyetlen program, ahova elvittél, hullákkal volt tele, és egész nap ezt az undorító bűzt szívom. Mi a javaslatod? Egy kis Kristályerősítés? Elijah egy mozdulattal kirúgta Bardo mindkét lábát, mire az hanyatt esett a padlón, de ahelyett, hogy feldühödött 291

volna, hahotázni kezdett. – Most mit vagy úgy oda? Viccelődtem. Elijah a karját nyújtotta felé, hogy felsegítse, ám, amint Bardo felállt, egy jókorát behúzott neki. Mindketten elröhögték magukat, majd egymásnak estek. Repültek a székek, darabokra törtek a fal mellett álló utazóládák, de nem jutottak dűlőre. Úgy verekedtek, mint a neveletlen kölykök, ám látszott, hogy eszük ágában sincs bántani egymást. – Mire jó ez? – húzódott Sophiel Ramodiel mögé. – Semmire – vonta meg a vállát a fiatal angyal –, de mindig ezt csinálják…

292

XVI. FEJEZET Hajsza

Arshamon magán kívül volt dühében. – Hogy érted azt, hogy torz lett? – ordított Tamir arcába, mire göndör hajú öccse hátrálni kezdett. – Úgy ahogy mondom – habogta. – Egyszerűen darabokra szaggatta valami, és ahogy a teste újra összeállt, a szervei és a végtagjai nem a helyükre kerültek. – Hogyhogy nem a helyükre kerültek? – kérdezte az uralkodó fenyegetően és úgy érezte, felrobban mérgében. – Hát már ennyit sem lehet rátok bízni? Annyit kértem, hogy vigyázzatok a két angyalra, erre azok megszöknek, és megölik a már amúgy is halott öcsémet? Hát hogy van ez? Diril eközben Sophiel alakjában, csendben üldögélt a sarokban. Jobbnak látta, ha egyáltalán nem szól bele a férfiak ügyébe, hiszen bár boszorkányként sejtette, miféle varázslat tette ezt Samaddal, angyalként fogalma sem lehetett róla. – A testébe különös, sötétszürke, csillogó kövek ágyazódtak, azok okozzák a bajt. Némelyik vonzza, míg a többi taszítja egymást. – Hát szedd ki belőle mindet! – Megpróbáltam, de csak fájdalmat okoztam neki. A kövek nem mozdulnak. – Az Istenit! Hozd elém azonnal Naharát! – Az ajtó előtt várakozik… – hajtotta le alázatosan a fejét Tarim. – Azonnal hozzá fordultam, de azt mondja, nem tud segíteni. – Nem? No, hadd beszéljek csak vele! A hatalmas, fekete, aranykígyókkal díszített ajtó halkan kinyílt, és belépett Arshamon boszorkánya. Máskor magabiztos mosolya ezúttal sehol sem volt. Vastag haja a 293

tarkójára csomózva, kócosan meredt mindenfelé, s arcán a félelem árnyéka suhant át. Kezeit idegesen tördelte, miközben az uralkodó kitörésére várt. – Minek tartalak téged? – vonta fel a szemöldökét a férfi, és lassan körüljárta a nőt. – Kiváltságos helyzetet élvezel idelent. Megszabadítottalak a fájdalomtól, megmentettelek Surtr máglyájáról. Amikor azonban szükségem lenne rád, cserbenhagysz. Hagyod, hogy az öcsém torzóvá váljon? – Kérlek, uram – térdelt le a boszorkány. – Mindent megpróbáltam már, de egyedül nem tudom végrehajtani a visszafordító mágiát. Képtelen vagyok eltávolítani a testéből azokat a különös érceket. – Képtelen? Hát ez óriási! – Dirillel talán sikerülne, de reggel óta nem találom. A személyzet azt rebesgeti, hogy talán megszökött. A háttérben ücsörgő boszorkány homloka összeszaladt, de azon nyomban rendezte is a vonásait. Most Sophiel vagyok, nem szabad kiesnem a szerepemből – mondta magában, és ehhez mérten csöndben maradt. – Megszökött? – ordított fel Arshamon. – Uram – szólt közbe a csapatával megérkező Moro. – Többen is jelentették, hogy a rabokkal együtt egy nő is távozott. Azt mondták, a szőke angyallány volt az. Egyszeriben minden tekintet Dirilre irányult, aki hirtelen idegességében, rá nem jellemző módon elvörösödött. Arshamon gúnyosan elmosolyodott. – Biztos felvette Sophiel alakját, így meg tudta téveszteni az angyalokat és minket is. De biztosíthatlak afelől, hogy az igazi Sophiel itt ül, mögöttem. Igaz, kedvesem? Gyere csak ide! Diril hátán futkosni kezdett a hideg, mert bár az álcája, Sophielnek hála tökéletes volt, mégis rettegett a lelepleződéstől. Lassan odasétált hát az uralkodóhoz, és megállt előtte. A szíve vadul kalimpált, noha maga is érezte, hogy a mágiája erős, és külsőre tökéletes mása a szőke 294

angyallánynak. – No, nem kell úgy rettegni, csak szeretem, ha a közelemben vagy! – mondta Arshamon, és forrón szájon csókolta a lányt. Diril nem ellenkezett, hiszen a férfi ölelése perzselő volt, nem bántó, ráadásul, amióta úgy érezte, hogy rabnője behódolt akaratának, különösen kedves volt vele. Megszabadította rabláncától, és ígéretéhez mérten úgy bánt vele, mint az úrnőjével. Senki sem merte megzavarni az egymásba olvadó párt. A néhány másodperccel korábban dúló-fúló uralkodó ugyanis semmi másra nem figyelt már, csak a karjába simuló szőkeségre. – Khmm… – köszörülte meg Tarim a torkát, mire Arshamon elengedte a lányt. – Mi legyen? Az uralkodó elgondolkodva sóhajtott. – Kerítsd elő Sahranfert! Segítsen Naharának meggyógyítani Samadot! Egy órájuk van rá, hogy épségben elém hozzák, vagy mindketten Nidhogg tavában töltik a következő éjszakát. Tarim bólintott. – És mi legyen a szökevényekkel? – Eredj utánuk, és ha lehet, élve hozd őket vissza. Amelyiket csak lehet, megszálljuk. – A boszorkánnyal mi a terved? Arshamon unottan megvonta a vállát. – Már semmi. Azurának adom. Megszállhatja, ha akarja. Diril arcát ismét elöntötte a vér, amint hallotta, hogy az uralkodó számára semmit sem jelent az élete. Csupán annyit ér, akár egy levetett rongy, amelyet most húgának kíván lökni, miután megkapta tőle, amit akart. A szívében nőttönnőtt a keserűség, ugyanakkor érezte, hogy életében először, vesztére, szerelmes lett a férfiba. Abba a férfiba, aki sosem szerette őt. Ez a kettősség halálos fájdalommal tépteszaggatta a szívét, és azt kívánta, bárcsak meg tudná gyűlölni Arshamont, aki Gabriel testében maga volt a 295

tökéletesség. A trónterem lassan kiürült, és Diril elindult az ajtó felé. Gyűlölte a tudatot, hogy Sophiel külalakjában kell léteznie, noha maga is látta, hogy a szőke angyallány teste mennyire elkápráztatja mind Arshamont, mind a környezetét. A saját testére és mágikus tudására azonban okkal volt büszke, ám jól tudta, ettől kezdve soha többé nem használhatja egyiket sem a Pokolban, már, ha örökre ott marad. Arshamon terveit hallva, szíve szerint azonnal megszökött volna, de minden egyes sejtje kívánta a férfi szerelmét, az érintését és minden vele együtt töltött pillanatot. Ez az érzés félelemmel töltötte el, hiszen korábban sosem kötődött senkihez, pláne nem olyasvalakihez, aki a halálát akarja. Mert, hogy Arshamon megölné, ha kiderülne, hogy nem ő az igazi Sophiel, abban biztos volt. Keze már a kilincsen volt, s az ajtó résnyire nyílt, amikor a férfi megszólalt mögötte. – Hova sietsz ennyire? – kérdezte, és karjai a boszorkány derekára fonódtak. Szorosan mögötte állt, és mélyen magába szívta a szőke hajzuhatag édes illatát. Ahogy magához húzta, és végigsimította a lány telt kebleit, érezte, milyen sebesen száguld a szívverése. – Még mindig ennyire félsz tőlem? Diril nem válaszolt. A lelke gyászos hangulatban volt. Gyűlölni akarta a férfit, aki megalázta, megbántotta, és bolondot csinált belőle, de hiába igyekezett, csak a fájdalmat és a kínzó vonzalmat érezte iránta. Meg kéne ölnöm, akkor minden elmúlna – gondolta keservesen, majd rádöbbent, hogy Arshamon halott, így még csak meg sem ölheti. Dühében egész testében remegni kezdett, miközben lázasan gondolkodott a megoldáson, ám a férfi félreértette a reakcióját. Azt hitte, Sophiel tart tőle, így igyekezett még gyengédebben bánni vele. Két kezébe vette az arcát, és lágyan megcsókolta. Diril fájdalmas érzésekkel viszonozta a csókot. Élvezte a szépséges férfi érintését, 296

izmos testének vágyakozását, és miközben ölelkeztek, arra gondolt, bárcsak őt szeretné ilyen rajongással az uralkodó. Arshamon eközben a karjába vette a lányt, és egy keskeny átjárón keresztül egy homályos szobába vitte, amelynek egyik boltíves, gazdagon díszített sarkában puha párnák sokasága várta őket. Diril szíve újra fájdalommal telt meg, amikor arra gondolt, hogy őt, a semmivel sem kevésbé mutatós, nagyhatalmú boszorkányt nem selyem vánkoson, hanem egy ócska raktárban tette magáévá. Évszázadok óta nem sírt, ám amióta a szerelem és a féltékenység mardosta a szívét, egyre gyakrabban esett meg vele, hogy irányíthatatlanul kibuggyantak a könnyei, amitől csak még ingerültebb lett. Az oly megalázó könnycseppek azonban jót tettek az álcájának, akárcsak a haragtól vörösre váltó, máskor oly hamvas arcbőre, hiszen Arshamon így még inkább elhitte, hogy az igazi Sophiel van vele, és egyre elszántabban akarta elkapni Dirilt, amiért magára merte venni az angyallány alakját. Úgy döntött, ha a keze közé kerül, szíjat hasít a hátából. A férfi jéggé dermedt szívében a lány könnyei megmagyarázhatatlan érzelmeket ébresztettek. Ujjaival letörölte őket, és finoman végigsimította az arcát. – Nem akarom, hogy sírj, ha velem vagy – suttogta, majd ajkát lassan végighúzta a boszorkány finom bőrén, nyakának lágy ívén, és belecsókolt a vállába. Hosszú, világosbarna haja a lány mellére omlott, és amikor felnézett, Diril arra gondolt, soha életében nem látott még ilyen szép férfit. Gabriel arca egyszerre volt férfias, és mégis oly tiszta, akár egy gyermeké. Teste harcedzett volt és arányos, akármelyik nőt izgalommal töltötte volna el a látványa. – Nem fogok sírni… – Akkor miért vagy ilyen boldogtalan? Diril szava elakadt keserűségében. Szíve szerint bevallotta volna Arshamonnak, hogy azért, mert nem őt szereti. Egy 297

másodperc alatt vissza tudott volna változni, de tudta, azonnal oda lenne a varázs, és ezt a gondolatot egyelőre nem tudta elviselni. – Csak félek – mondta el végülis az igazat, habár ez a férfinak nyilvánvalóan nem mondott semmit. Ő azonban megelégedett a válasszal, és forrón megcsókolta a lányt. Ajkával szerelmes gyengédséggel tapadt a szájára, és szorosan a karjába zárta. Diril lehunyta a szemét, és elengedte a bánatát. Nem akart semmi mást érezni, csak a pillanat gyönyörét. Bőre felforrósodott, amikor meztelenül a férfi izmos testéhez simult, és tudta, hogy az uralkodó sem érez másként. Mellei megfeszültek, hosszú combjai engedelmesen olvadtak az uralkodó dereka köré. A férfi szenvedélyesen ölelte, simogatta és csókolta, majd amikor érezte, hogy mindketten készen állnak rá, a magáévá tette a lányt. A mozdulat lassú volt, figyelmes és óvatos, annak ellenére, hogy nem ez volt az első együttlétük. Diril elmondhatatlanul élvezte a szeretkezést, amint testük lassú táncba kezdett. Nem számított többé semmi, csak a pillanat varázsa és az illúzió, hogy a férfi szereti őt… Egy órával később még mindig meztelenül feküdtek a párnákon egymásba fonódva, és a boszorkány ábrándozva nézte, amint Arshamon a hajtincsét tekergeti az ujjai között. – Nem reméltem, hogy valaha is önként nekem adod magad. Az pedig, hogy érintetlen voltál, többet jelent számomra, mint gondolnád. Azt szeretném, ha nem félnél sem tőlem, sem mástól soha többé, idelent. Nem engedem, hogy bajod essék, és ha Samadéknak sikerült megszállniuk a másik két angyalt, feljössz velünk a Midgardba, jó? Tudom, hogy boldogtalan vagy idelent. – Magaddal vinnél? – mosolyodott el végre Diril. Arshamon bólintott. – Remélem, nem csalódom benned, mert, ha átversz, elkaplak, kegyetlenül megkínozlak, és pokollá teszem az életedet… 298

Az idill véget ért. Arshamon Arshamon volt, hiába élt a hibátlan szépségű Gabriel arkangyal testében. Önző volt, akaratos, sötét és kegyetlen. Diril épp válaszolni akart, amikor kopogtak az ajtón. Moro volt az, aki mélyen meghajolva jelentett az uralkodónak. – Sikerült a varázslat. Samad újra egyben van, s jobban fest, mint valaha. Sahranferrel és Naharával együtt várnak rád a trónteremben. – Rendben! Nemsokára ott leszek – biccentett Arshamon, ám ahelyett, hogy öltözni kezdett volna, felült, és az ölébe húzta a meztelen lányt. – Várnak rád – tolta el magától az előbbi szavaktól még mindig zaklatott boszorkány, és a ruhái után nyúlt, ám a férfinak nem tetszett az ellenkezése. – Várjanak csak – morogta, és a nyaka köré fonta Diril karjait. – Téged akarlak. A boszorkányban felsejlett, hogy járt, amikor legutóbb szembefordult a férfival, mégis, büszkesége nem engedte, hogy az úgy döntsön a testéről, mintha az övé lenne. Eltolta hát magától az izmos karokat, és megpróbált hátrébb húzódni, ám hamar rájött, hogy ennyi éppen elég ahhoz, hogy az uralkodó dühbe guruljon. – Nem voltam elég világos? Maradj veszteg! – szólt rá Arshamon, majd erősen magához szorította a derekát, és csókolni kezdte a lányt. Diril agyát azonban elöntötte a méreg. – Engedj el! – emelte fel a hangját, majd hadakozni kezdett, és amikor látta, hogy alulmarad a küzdelemben, dühében végigkarmolta a férfi mellkasát. Körmei nyomán kiserkent Arshamon vére, ám ez nem tántorította el céljától, inkább csak még jobban felszította tüzét. – Megmondtam, hogy megbánod, ha ellenkezel – morogta, majd a lány hajába markolt, és erőszakosan megcsókolta. Diril ezúttal tényleg nagyon haragudott rá, és hiába érezte, hogy a teste lassan újra elárulja, és élvezettel fogadja a férfi 299

közeledését, alaposan beleharapott a férfi szájába. Az uralkodó felhördült, de nem engedte el foglyát. Szemében gonosz fény csillant, amint gúnyosan elmosolyodott, és hagyta, hogy az álláról csepegő vére a boszorkány keblére csorogjon. Tenyerével szétkente a friss vért a kerekded domborulatokon, és olyan pillantással nézett le rá, hogy az felsikoltott félelmében. A férfi nem várt tovább: megmarkolta a csípőjét, és hanyatt lökte a párnákon, majd nekiesett. Indulattól és vágytól hevítve tette a magáévá a lányt, aki egy darabig küzdött, ám, miután Arshamon lefogta mindkét karját, sorsába beletörődve tűrte, hogy az elmerüljön benne, míg mindkettejük teste gyöngyözni kezdett az izzadtságtól. Nem akarta élvezni az együttlétet, de az arkangyal teste, Arshamon erőszakossága ellenére gyönyört nyújtott. Felnyögött az élvezettől. Megalázva, és legyőzve érezte magát, de tehetetlen volt a férfi akaratával és erejével szemben, aki szemmel láthatóan még jobban élvezte az egészet, mint az előző alkalommal. Dolga végeztével lihegve hanyatt feküdt, és sötéten rámosolyodott. – Legközelebb ne dühíts fel, mert ennél is keményebben fogok bánni veled. Tudom, ismerem azt az érzést, te mocskos állat – gondolta Diril, ám nem szólt semmit. A ruháit felkapta, és távozni készült, amikor Arshamon megragadta a karját, és visszahúzta. – Nem felejtettél el valamit? – kérdezte bosszúsan. – Sajnálom, hogy ellenkeztem veled – motyogta a boszorkány, miközben a lelke hangosan kiabált (pfuj, micsoda megalkuvó, talpnyaló beszéd?!), és engedelmesen a férfi karjába simult. Az immár elégedetten mosolygó ajkak fölé hajolt, és engedte, hogy Arshamon szenvedélyesen megcsókolja. – Így máris jobb – mondta, majd elengedte a lányt, és öltözni kezdett. – Ha engedelmeskedsz, mindig kedves leszek veled. Ha viszont nem…, magadra vess. 300

– Elmebeteg… – sziszegte magában Diril, miközben gyorsan felöltözködött. – Tessék? – fordult meg az uralkodó. – Veled megyek – javított Diril. – Gyere – bólintott Arshamon, majd mindketten megindultak a trónterem felé. Odabent a légy pisszenését sem lehetett hallani. Christopher, Nahara, Samad, Tarim és Azura egy hosszúkás asztal végén üldögéltek. Mindannyian az uralkodóra vártak, meglehetősen türelmesen. Amikor megjelent, mind felálltak, és helyet adtak neki az asztalfőn. Sophielre azonban senki nem gondolt, így az kénytelen-kelletlen Christopher mellett foglalt helyet. Dirilt idegesítette ez a helyzet, de nem tudott mit tenni. Nem akart személyével még nagyobb feltűnést kelteni, mint amit a puszta megjelenése is okozott. Samad ingerülten, Tarim azonban vágyakozva bámulta, míg Nahara és Azura leplezetlen érdeklődéssel nézett végig a szőke angyallány küllemében pompázó boszorkányon. Arshamon figyelmét nem kerülte el, hogy Sophiel milyen hatást váltott ki rokonaiból, de mielőtt azok bármit szólhattak volna, a tárgyra tért. – Samad, örömmel látom, hogy újra egyben vagy! – biccentett a testvére felé, majd Naharára nézett. – Köszönöm, hogy segítettél! – Christopher nélkül nem ment volna. – Sahranfer a nevem, tudod jól – mordult fel a szőke gyermek, mire mindannyian felröhögtek. Pontosan tudták, hogy a kisfiú testében az ős-öreg Mágus él, és azt is, mennyire gyűlöli ezt a helyzetet. – De, ha már itt tartunk, tehetnétek értem egy szívességet – vezette fel újra a problémáját. – Változtassatok végre vissza! – A nővéred megszökött, csodálom, hogy nem tudsz róla – mondta az uralkodó. A Mágus értetlen arcot vágott, majd anélkül, hogy maga mellé nézett volna, elmosolyodott. Az első pillanattól kezdve 301

érezte, hogy Diril ül mellette, mégis megzavarta a túlontúl is tökéletesre sikerült álca. – Nocsak – vonta fel a szemöldökét. – Vajon mi oka volt erre? – Talán rájött, hogy Azurának akarjuk adni a testét. A kisfiú hűvösen elmosolyodott. – Miért nem használjátok fel Sophielt? Diril összerándult a kérdéstől, és azonnal tudta, hogy öccse tisztában van vele, hogy ő ül mellette, és nem az angyallány. Legszívesebben megütötte volna, vagy legalábbis jól belerúgott volna az asztal alatt, de nem tehette. Fent kellett tartania a látszatot, miszerint ő Sophiel, aki a felvetés hallatán nyilvánvalóan halálosan megijedt. Kapóra jött tehát a valós rettegés. – Én is folyton ezt kérdezem – jegyezte meg Azura, és kihívóan nézett a világoskék szemekbe. – Bár a választ magam is tudom. Ha megszállnám őt, a bátyámnak elvenném a legújabb játékszerét. Új szajhát kéne magának keresni, de nem sok eséllyel találna még egy angyalt, aki hajlandó lenne bebújni az ágyába. – Addig jártatod a szád, míg végül semmilyen női testet nem kapsz, és nem jössz velünk a Midgardba – mordult fel Arshamon. – A boszorkány így is ajándék a részemről, hát becsüld meg magad. – A boszorkány, aki megszökött? – Te is tudod, hogy sosem talál ki innen… csak idő kérdése, hogy elfogjuk az angyalokkal együtt, és akkor megszállhatod. Samaddal azon nyomban utánuk indulunk! – jelentette ki, majd felállt az asztaltól, és Moro felé kiáltott. – Hozd a kardomat! – Visszatérhetnénk az én ügyemre is, mielőtt elmentek? – vágott közbe Christopher. – Könnyebben a hasznomat vehetnétek, ha visszaváltoztatnátok végre. Arshamon Naharára nézett. – Nem megy – tárta szét kezét a boszorkány, majd 302

igazgatni kezdte vastag, göndör haját, és lebiggyesztette dús ajkát. – Azt sem tudom, hogy nézett ki korábban. Ha szereztek neki egy másik testet, abba át tudom varázsolni a lelkét, de a régi porhüvelyét nem tudom visszaadni. – Ezt nem hiszem el! – csattant fel Sahranfer, és arra gondolt, hogy nővérei halálával elnyűtt, földi gúnyáját, és a sebhelyét is örökre elveszítette, és ettől éles fájdalom nyilallt a mellkasába. A nem létező sebhelyet markolászta fájdalmasan. Az egyetlen emlékét, ami összekötötte édesanyjával, a jóságos Zahra királynéval, aki már évszázadok óta halott volt. – Miért nem jó neked, ha más testét kapod? – kérdezte Nahara. – Választhatod valamelyik Sötét Angyalt is, ha foglyul ejtették őket. Sahranfer éles hangon felkacagott, majd maró gúnnyal fordult a nő felé. – Gondolod, ha Arielt és Urielt nem sikerült megtörnötök, majd pont a másik néggyel jártok szerencsével? Elárulok egy titkot. Ismerem őket, és náluk keményebb akaratú lényekkel sohasem találkoztam. Elijah öntörvényű, nem ismer lehetetlent, akárcsak Bardo…, ha nem lennétek már úgy is halottak, azt mondanám, meneküljetek előlük, amíg tehetitek. Ramodiel és Lamachael sem irányítható, csak az időtöket pocsékoljátok, ha azt gondoljátok, hogy fizikai vagy lelki fájdalommal hatni tudtok rájuk. Csodálom, hogy még nem bontották le Nastrodot Sophiel miatt. Az utolsó szónál Dirilre nézett, aki libabőrös lett öccse pillantásától, ám ezt senki sem vette észre, csak Sahranfer. – Valószínűleg azt hiszik, vele együtt menekülnek, miközben a boszorkány őket is átverte – mosolyodott el Arshamon, és a Mágusnak nehezére esett csendben maradnia. Szíve szerint azonnal leleplezte volna a nővérét, és elmondta volna az uralkodónak, hogy bizony, az igazi Sophiel menekül a társaival, és Diril az, aki mindenkit átverve, az asztal mellett üldögél. 303

– Valószínűleg – bólintott nyájasan a gyermek, és a nővérére nézett. – Ez esetben, kérlek, küldj fel egy sahrant a Midgardba, hogy hozzon nekem egy felnőtt férfit, akinek a bőrébe bújhatok! Legfeljebb harmincéves, erős, harcos embert válasszon! Meglásd, sokat segíthetek még neked. – Rendben! – egyezett bele Arshamon, majd Morora kiáltott. – Hallottad, mit kért a Mágus! Hozzatok valakit, aki megfelel a leírásnak! A démon biccentett, majd eltűnt az ajtónyílásban. Arshamon eközben az elé masírozó sahranoktól megkapta a kardját. – Tarim, te maradj itt, amíg visszajövünk! – osztotta ki sorban a feladatokat. – Nahara, te segíts Sahranfernek az átváltozásban, ha megjött a test, Samad, te pedig gyere velem! Diril az asztallapot bámulta és azért rimánkodott magában, hogy az uralkodó figyelme elsuhanjon felette, de nem így történt. – Sophiel! Te is gyere velem! – mutatott rá. – Az a biztos, ha rajtad tartom a szemem. Ki tudja, mi történne veled a távollétemben? – Nem szükséges magaddal vinned – hajtotta le a fejét a lány, mert egyre jobban szorongott a lelepleződéstől. – Megvárlak itt, ahogy kívánod. – Velem jössz! – Arshamon szavai jegesen koppantak a hirtelen beállt csendben, és a boszorkány nem mert többet ellenkezni. Csendben követte a magas férfit, és közben megállapította magában, hogy bár Gabriel alakjában az uralkodó még mindig lehengerlően néz ki, az egyénisége ennek ellenére egyre hidegebb és rémisztőbb. Az agya lázasan járt, és azon töprengett, hogyan szabadulhatna ki ebből a rettenetes helyzetből. Meg kell ölnöd Sophielt – súgta egy hang lelke legmélyéről. Ha ő elpusztul, soha, senki nem fogja megtudni, hogy ő az igazi angyal, és te a boszorkány vagy. Aztán 304

felmész Arshamonékkal a Midgardba, és az első adandó alkalommal megszöksz mellőlük. Nos, ennyire egyszerű az egész… – Milyen odafönt a világ? – zavarta meg töprengésében Arshamon zengő hangja. – Tessék? – pillantott fel a férfira úgy, mintha nem hallotta volna a kérdést. – A Mennyek Országa. Tudni akarom, milyen? A boszorkány nagyot nyelt izgalmában, hiszen fogalma sem volt arról, mit mondjon. – Mire vagy kíváncsi? – Mindenre… Milyen ott az élet? Milyen az ottani világ? A színek, a fények, az agyalok. – Minden békés és szép – hazudta, és ködösíteni kezdett. – Aranyban fürdik minden, ameddig a szem ellát. – És az utak? – Milyen utak? – Milyen út vezet hozzátok? Diril köhécselni kezdett. – Azt egyikünk sem tudhatja, sajnálom. Arshamon kíváncsian nézett a lányra. – És ti? – Látod, milyenek vagyunk… – Szándékosan nem akarsz részletesen mesélni róla? – Nem – hebegett Diril, és igyekezett kivágni magát –, csak még túlságosan fájdalmas az otthonomról beszélnem. – Értem – hümmögött az Új Helytartó. – Akkor majd később beszélünk erről, ha már kész leszel rá, de mindenről, a legapróbb részletekig tudni akarok!

305

XVII. FEJEZET Az ígéret

Nastrod városára tejfehér köd borult, és egyre hidegebb lett. Késő délután volt, de a látási viszonyok olyan rosszak voltak, hogy épeszű ember ki sem tette a lábát az utcára. Nem így az angyalok, akik egyelőre a szobájukban vitatkoztak. – Esztelenség ilyen időben nekivágni az útnak! Az orrunk hegyéig sem látunk! – csóválta a fejét Uriel. – Higgyétek el, nálam jobban senki sem akar innen elszabadulni, de ezt most őrültségnek látom. – Öngyilkosságnak tűnik – hümmögött Ariel. – Nem szívesen értek egyet ezekkel – vigyorodott el Bardo a Démonvadász arckifejezésén –, de ezúttal igazuk lehet. – Márpedig elindulunk! – jelentette ki Elijah. – Pontosan tudom, merre kell mennünk! Bízhatnátok bennem! – Átlátsz a ködön? – lökte vállon Bardo barátságosan, és a szemében komisz fény csillant. – Nem – sóhajtott fel Elijah. – Flammeustól kaptam valamit, ami segít a tájékozódásban. Azzal a köpenye zsebéből előhúzott egy fura, rövid szárú kanalat. – Ez valami vicc? – szólt közbe rosszallóan Ramodiel. – Egy kanállal fogunk tájékozódni? – Ez nem kanál. Ez egy iránytű. Pontosabban egy kanál alakú iránytű. A zsákjához lépett, és elővett egy négyzet alakú bronzlapot, amelynek a közepét egy ezüstszínű kör díszítette. A lapot a tenyerébe tette, a kanalat pedig a domború részénél a kör közepébe fektette, mire az billegni kezdett, majd lassan megfordult, a helyiség bal sarka felé. – A kanál magnetitből készült, az Ég Lemez pedig 306

bronzból. Utóbbi a Földet, a kör pedig az Égi világot képviseli. A kanál szára, mágneses tulajdonságánál fogva, mindig Dél, azaz egyenesen Flammeus felé mutat. – Lehengereltél – bukott ki Urielből. – Sosem láttam még ehhez fogható szerkezetet, de nagyon meggyőzőnek tűnik. – A barátod okos ember. – A barát erős kifejezés, de valóban van sütnivalója a jóembernek – mosolyodott el Elijah –, ami egy halottól nem kis érdem. – Csak egyet nem értek – vakarta meg ásítozva Ramodiel kócos, fekete haját. – Miért nem a Kőrishez megyünk? Mi keresnivalónk van Flammeusnál? – Mindenki a városfalak mentén keres minket, gondolom – dörmögte Bardo. – Ha meghúzzuk magunkat a mocsárban egy kis időre, a sahranok átmennek Muspelheimbe. – Vagy Niflheimbe és a Sötétség Birodalmába…, esetleg a mélyebb rétegekbe – tette hozzá Elijah –, de semmit sem fognak találni, így azt fogják hinni, kijutottunk. Aztán visszajönnek, és tanakodni kezdenek, mi pedig Hél kútján keresztül észrevétlenül eltűnünk innen. – Honnan tudjátok, mi merre van idelent? – kérdezte Uriel. – Rajta van a térkép – mondta már-már unottan a fiatal angyal, és a vezérére bökött. – Rákúszott Gabrielről. – Hogy mi? Lemaradtunk valamiről? – Folyamatosan… – gúnyolódott szelíden Ramodiel, de aztán készségesen elmagyarázta Arielnek és Urielnek, miként került Gabrielről Elijah felsőtestére a Mindenség Térképe, aki hogy hitelt adjon a szavának, felhúzta az ingét. – Azt hittem, már semmin sem lepődhetek meg… – nézett a vörös hajú angyal a társaira, és tekintete láthatóan elborult. – És Gabriellel mi lesz? Sophiel közvetlenül mellette ácsorgott némán, ám Ariel kérdését hallva hálásan szorította meg az angyal kezét. A mozdulat nem kerülte el Elijah figyelmét. – Barátom – nyomta meg az első szót –, sajnos érte most 307

nem tehetünk semmit. Arshamon megszállása alatt áll, így gyakorlatilag beszélni sem tudnánk vele. Megölni nem akarjuk természetesen, de mágusok híján, idelent nem tudjuk kiűzni belőle az uralkodót. Erre a dologra odafent fogunk megoldást keresni. – Nem hagyhatjuk itt! – erősködött Ariel. – Kábítsuk el, vagy sebesítsük meg annyira, hogy szállítható legyen! – Arshamon ereje mostanra rettenetes lett. Gabriel harctudásával pusztító fegyverré vált az uralkodó. Félő, hogy áldozatokkal járna, ha idelent csapnánk össze vele, ezt egyikünk sem akarja. – Igazuk lehet, Ariel – helyeselt a Démonvadász. – Nekem is fáj, hogy ezt kell mondanom, de hiszek nekik. Magad is láthattad, mi történt vele. Gabriel nem ura a cselekedeteinek. Azzal tesszük a legjobbat, ha fent kerítünk neki segítséget! – Ő sosem hagyna itt minket. A vörös hajú csalódottan nézett a többiekre, mire Sophiel hozzá bújt, és vigasztalón átkarolta a derekát. – Ha ezzel segíthetne nekünk, ő is megtenné értünk – súgta felé halkan, és érezte, hogy lénye megnyugtatóan hat a testvérére. Ariel csalódottan ölelte át a lány vállát, és szomorúan a hajába suttogott. – Tudom, hogy így van, csak annyira fáj… – Nekem is. – Induljunk hát! – csattant kissé túlontúl élesen Elijah hangja, és Arielék felé nyújtott egy-egy sahranoktól elkobzott, bíbor kardot. – Használjátok bátran! – Köszönjük! – mondta Uriel, és megsuhogtatta újdonsült fegyverét, amely lila fényt árasztva szelte át a levegőt. – Nem is rossz… Az angyalok nekivágtak az útnak. Az utca időközben besötétedett, és a köd, ha lehet, még sűrűbb lett. Legfeljebb karnyújtásnyira lehetett látni, a harcosok ezért szinte egymás sarkára taposva haladtak. Tudták, aki most leszakad 308

a csapattól, az jó eséllyel odalent reked, de legalábbis nehezen fog eljutni a kovács lápvidéken rejtőző otthonába. Elijah ment legelöl, kezében a különös szerkezettel, amely megbízhatóan mutatta, merre van Dél, így hiába nem látott tovább az orra hegyénél, magabiztosan sietett előre. A másik keze szorosan Sophiel csuklójára fonódott. Nem kockáztatta meg, hogy a tejszerű ködben eltűnjön a lány. Mögöttük haladt Ramodiel, Lamachael, Ariel, Uriel és legvégül Bardo, aki úgy találta, vele úgysem történhet semmi rossz. Elijah biztos volt benne, hogy ha mégis elszakadnának egymástól, Bardo képes lenne a nyomukba szegődni a gyógyulófélben lévő Égi Angyalokkal, ezért örült, hogy barátja megy leghátul. A kis csapat némán haladt előre. Nem kockáztatták meg, hogy bárki meghallja őket. A levegő igencsak hűvösre váltott, ám mivel nem láttak semmit, csak a talpuk alatt nyikorgó kavicsok, az elhajló saras fűszálak és száraz cserjék jelezték, hogy valójában merre járnak. A bűz szokás szerint elviselhetetlen volt, ám amint egyre távolodtak a fogadótól, mindannyian megérezték a mocsár semmihez sem fogható, kénes szagát. Tudták, hogy Elijah iránytűje működik, s ez reménnyel töltötte el a szívüket. Megviselte őket az idelent töltött idő, és semmire sem vágytak jobban, minthogy a Szent Kőris túloldalára jussanak. Órák óta meneteltek. Egyre inkább érezték, hogy a párás lápi út kiszívja az erejüket. Sophiel igyekezett lépést tartani a férfiakkal, de nem volt könnyű dolga, hiszen öles lépteik mellett neki szinte szaladnia kellett. Minden tagja sajgott, de szótlanul igyekezett Elijah nyomában, aki elszántan haladt a sor elején. Sophiel tudta, hogy mielőbb biztonságban akarja tudni a kis csapatot, ezért siet annyira. Mindent megtett, nehogy lassítsa a tempót, de egyre jobban kimerült. Kapkodta a levegőt, és kis idő múltán úgy érezte, hogy összeesik a fáradtságtól. A talpai égtek, a combjai pedig szúrtak a fájdalomtól, de Elijah nemhogy lassított volna, 309

inkább egyre jobban sietett. A lány csuklója sajgott a férfi szorításától, de hálás volt, hogy a Sötét Angyal vigyáz rá. Ennek ellenére borzalmasan érezte magát, és lassan elveszítette az időérzékét. A tejszerű ködben olyan érzése volt, mint aki megvakult, de legalábbis hályog homályosítja el a szemét. Azt sem tudta már, nappal van-e vagy éjszaka. Nem érezte, mióta gyalogolnak, mint ahogy azt sem tudta, mennyire lehetnek még a céljuktól. Megszólalni nem mert, de egyre inkább elkeseredett. Jobban tudta volna tartalékolni az utolsó csepp erejét, ha tudja, hogy még fél nap vagy fél perc van hátra az útból, de nem akarta kérdéseivel nyaggatni a Sötét Angyalt. A mocsár egyre nyúlósabbá, s a talaj egyre süppedősebbé vált. A lány arcába ágak csapódtak, kihasadt ruhájából előbukkanó combját tövises cserjék karmolták össze. A lába már nem csak fájt, szaggató kín égette minden porcikáját. Aztán elbotlott, de a csuklójára fonódó férfikéz nem hagyta elesni. Nagyot rándult a karja, és hasogatni kezdett a válla. Összeszorította a fogát, és tovább ment, de újra megbotlott. Ezúttal nagyot reccsent a bokája, és éles fájdalom nyilallt a lábszárába. A kín elemi erővel söpört végig a testén, és bármennyire is igyekezett, kicsordult a könnye. Saras kezével gyorsan letörölte, és sántikálva igyekezett újra felvenni a tempót. Elijah azonban észrevette, mi történt. Szó nélkül karjába vette a lányt, és úgy folytatta az útját. Sophiel a Sötét Angyal ingébe nyomta az arcát, és hálásan szívta magába szerelme bőrének esőillatát. Izmos karja és széles válla biztonságot sugárzott, és a lány úgy érezte, ha tehetné, örökké így maradna, a szeretett férfi oltalmában. Jóleső érzéssel kulcsolta át a nyakát, és megnyugodva hallgatta szívének mély, egyenletes dobogását. A köd ugyan nem akart ritkulni, a Nastrodra jellemző halotti nyöszörgés azonban a semmibe veszett. Mindannyian tudták, hogy lassacskán célba érnek. Az angyallány finoman belecsókolt Elijah nyakába. Bár nem látta, meg mert volna 310

esküdni rá, hogy a férfi elmosolyodott, ám járása gyors ütemén nem érződött, hogy bármi történt volna. Csak a Jóisten tudhatta, mennyit gyalogoltak így az immáron ismét szövetségessé lett angyalok, de egyszer csak Elijah megtorpant, és finoman a földre tette Sophielt. Karja a lány dereka köré fonódott, úgy segítette, mígnem néhány lépéssel a kovács kelta mintákkal díszített bejáratához értek. Bezörgettek. – Nocsak – tárta ki az ajtót Flammeus, majd betessékelte az angyalokat. Odabent kellemes meleg volt, és körülnézhettek. A végeláthatatlannak tűnő köd után üdítő élmény volt újra látni. A kovács háza hatalmas volt. Nem voltak benne szobák, a helyiségeket paravánszerű kőfal választotta el egymástól, épp ezért tágas volt, és a Pokol körülményeihez képest barátságos. – Befogadnál minket egy éjszakára? – kérdezte Elijah, mire a kovács elvigyorodott. – Hogyne fogadnálak! Még sosem szálltak meg nálam igazi angyalok! Arshamon elől menekültök? – Megszállta az egyikünket, így mondhatni, már együttes erővel vannak a nyomunkban… – El akarjátok pusztítani őt? – Nem – vágta rá azonnal, majd Sophielt a háta mögé tolta, amikor látta, Flammeus milyen szemmel néz a lányra. A kovács azonban nem hagyta magát. – Még sosem láttam hozzá hasonló szépséget – bámult a szőkeség arcába áhítattal, amitől Elijah kellőképpen bosszús lett. – Hadd nézzem meg jobban! Flammeus még közelebb lépett, és Sophiel hajához nyúlt. – Áh…, ez az aranyhaj, és ez a gyönyörű arc… Nem térek magamhoz… Álomszép vagy, te lány! – Ugyan, hagyd már! Nálunk minden nő így néz ki! – vetette oda Elijah harapósan, mire a többiek alig észrevehetően elmosolyodtak. Erős túlzás volt, amit a 311

vezérük állított, de mindannyian tudták, hogy el akarja terelni végre Sophielről a szót. A lány a Sötét Angyal háta mögé húzódott, miközben Elijah megbeszélte Flammeussal a továbbiakat. A kovács biztosította őket arról, hogy senki nem fog a lápba merészkedni, és hogy megőrzi a titkukat. A ház hátsó felébe terelte az angyalokat, ahol egy jókora pajta várt rájuk. A padlózatát vastagon szalma borította, olyan volt, mint egy nagy puha ágy, és a falak mentén is bálákban állak a szalmakötegek. Az angyalok békésen leheveredtek. A szomszéd helyiségben – már amennyit a kopott deszkákon át láttak –, aszott gebék ácsorogtak. Izgatott nyerítésükből úgy tűnt, ritkán látnak idegeneket, de néhány perc múlva elhallgattak. A pajta előterében a kovács begyújtotta a tüzet, és különös, szárított kaporhoz hasonló növényeket dobott a lángokba. Az égő levelek penetráns bűzzel árasztották el a helyiséget. Miközben vendégei hunyorogva öklendeztek, Flammeus magyarázni kezdett. – Nagyon erős illatot árasztotok, ez mindannyiunkra nézve veszélyes lehet. A bürök, amit égetek, szokványos szagú, mert vadon terem a környéken, és sokáig a levegőben marad a bűze. Senki nem fogja tudni, hogy nálam vagytok. – Méltányoljuk a figyelmességedet – hajolt meg udvariasan Bardo, majd grimaszolva hozzátette. – Mindjárt hányok ettől a bűztől, ez is segíthet majd az álcázásban. – Flammeus jót akar – békítette Lamachael –, nem kell folyton élcelődni! – Élcelődni? – öklendezett a szőke angyal. – Komolyan mondtam, hogy felfordul a gyomrom. Az álca azonban tökéletesen sikerült, mivel a kesernyés szagú füst valóban elnyomta az angyalok különleges, édeskés illatát, és a mocsár is jótékonyan eltüntette a kovács házához vezető lábnyomokat. Semmi jel sem mutatott arra, hogy bárki is tartózkodna Flammeus házában, legkevésbé a menekülőben lévő idegenek. 312

– Ott megmosakodhattok! – mutatott a kovács az ablakok mellett álló vizes hordókra. – Esővíz van bennük. Az asztalra pedig kikészítettem egy kis ennivalót. A kovács eztán a ház elülső részébe ballagott, és a munkájával foglalatoskodott, miközben az angyalok lemosták magukról a láp mocsarát és a rájuk tapadt vért. Ruháik nagy részétől is megváltak, s amit lehetett, a kovácstól kapott öltözetekkel pótoltak, majd mindannyian visszavonultak. Bár éhesek voltak, egyikük sem vágyott már a pokolbéli étkekre, amit Flammeus kínált nekik. Kis idő múlva elcsendesedtek, és ki-ki megtalálta a saját helyét a hatalmas szalmakupacok oltalmában. Az előtérben ropogó tűz, és a kimerítő menetelés megtették a maguk hatását, mert mindannyian álomba szenderedtek. Elijah és Sophiel a többiektől legtávolabb eső szalmahegy mögött heveredtek le, ahol a Sötét Angyal hamar kezelésbe vette a kificamodott bokát. Sophiel hálásan bújt a férfihoz. – Köszönöm! Mindent köszönök neked! Elijah azonban ahelyett, hogy válaszolt volna, megfordult, és a szalmára fektette a lányt. Sophiel haja úgy terült szét körülötte, akárcsak a ragyogó napsugarak, és a szeme a megpróbáltatások ellenére vidáman csillogott. Boldog volt, sugárzott róla az elégedettség és a bizonyosság érzése, miszerint végre jó helyen van. No, nem a Pokolban, hanem a férfi karjaiban, aki számára a világot jelentette. A Sötét Angyal csak nézte a lány mosolyát, ám mielőtt Sophiel szóra nyithatta volna a száját, a mutatóujjával halkan jelezte, hogy ne tegye. Nem voltak egyedül, és Elijah biztos volt benne, hogy a társai, akiknek híresen jó volt a hallásuk, nem bírnák ki megjegyzések nélkül az éjszakát. Két kezébe fogta hát a lány arcát, és lassan a szájára hajolt. Olyan finoman csókolta meg, ahogy a tengeri tajték simítja végig a selymes tengerpartot, és beleborzongott, amikor megérezte, hogy Sophiel milyen odaadóan simul hozzá. Testét elöntötte a tűz, s a csókok egyre 313

szenvedélyesebbé váltak. A Sötét Angyal boldog volt. A világegyetem legocsmányabb helyén vesztegelt, de vele volt a lány, aki az életénél is többet jelentett neki. Az érzés egyszerre volt csodálatos, akárcsak Sophiel finom bőre, ami valósággal felforralta a vérét. Végigcsókolta a lány szép ívű nyakát, kerek vállát, végigsimította telt keblét, majd a ruhából kivillanó csupasz combját. Az angyallány arca kipirult, szemernyi tiltakozás vagy szégyenérzet sem volt benne. Minden porcikájával kívánta a szerelmét, akinek ezúttal igencsak nehezére esett visszafognia magát. Szíve szerint éjt nappallá téve szeretkezett volna a lánnyal, de nem tehette, hiszen társaik nem messze aludtak tőlük. Halkan, elfojtva felnevetett, és Sophiel nyakába súgta. – Elpusztulok… Komolyan, ha egyszer meghalok, az nem az ellenségeim keze által fog bekövetkezni, hanem az önmegtartóztatás végez velem. Engedj el, kimegyek a mocsárba. Megölök valami szörnyet, hogy jobban legyek! A lány is felnevetett, és szorosan átkarolta Elijah nyakát. – Nemsokára kijutunk innen! – suttogta, és megcsókolta a Sötét Angyal szép ívű száját. – Ne menj ki, kérlek! A férfi arca elkomolyodott, amint ajkuk újra összeért, és belefeledkezett a lány ölelésébe. Átkarolta karcsú derekát, és tenyerébe fogta finom arcát. Úgy csókolta, mintha soha többé nem akarná abbahagyni. Sötét hajtincsei Sophiel arcába hulltak, és amikor a lány kinyitotta a szemét, pillantása Elijah gyémántként csillogó tekintetével találkozott. Férfi létére lehetetlenül sűrű, fekete szempillái voltak, ami még inkább kiemelte szeme kékjének mélységét, és arcának sápadtságát. A szemöldöke a hajához hasonlóan sötét volt, ám az arcélét borító rövid borostája lényegesen világosabb, akárcsak az arcbőre. A lány csak nézte a férfit, akit szeret, és életében először úgy érezte, hogy a boldogság szinte már fáj, olyan lobogással járja át a testét és a lelkét. – Mire gondolsz? – kérdezte halkan Elijah. – Hogy milyen szerelmes vagyok beléd – suttogta a lány, 314

mire a Sötét Angyal elmosolyodott, és még szorosabban ölelte magához. – Jó válasz. – Sophiel, azt kellett volna mondanod, hogy arra gondolsz, más férfi is ilyen jól csókol-e! – kiabált át Bardo a szalmabála túloldaláról, mire mindannyian felnyerítettek. – Ezek nem is alszanak. – Nem ám – nevettet Elijah is, majd hozzátette –, legalább nem álmában kell összevernem Bardot. Azzal villámgyorsan átmászott a szalmahegyen, és a következő pillanatban tompa puffanás jelezte, hogy a szőke, szakállas angyal megkapta a magáét. – Tartsd meg a cseppet sem szellemes megjegyzéseidet magadnak! – mondta Elijah, és a barátjára lökött egy hatalmas bálát, ám az röhögve előmászott, és amikor hátrafordult, állcsúcson ütötte a Sötét Angyalt. – Nagyon szellemes volt, te is tudod. – Nem volt az – állt fel Elijah, és viszonozta az ütést. Ariel értetlenkedve ült fel, vörös hajából szalmaszálak kukucskáltak kifelé. Álmosan dörzsölte meg a szemét. – Ezek most komolyan csinálják? – nézett a többiekre. – Nem – mondták amazok. – Csak szórakoznak. – Akkor jó – bólintott, és visszafeküdt a helyére, hogy tovább aludjon, miközben Elijah és Bardo felforgatták az egész pajtát. Erőből püfölték egymást, de mindketten csak nevettek az egészen, majd amikor kimerültek, fáradtan rogytak le egymás mellé a földre. – Ez jó volt – lihegett Bardo –, bár lehet, hogy eltörted a vállamat. – Aha – fújta ki magát Elijah –, te meg a könyökömet. De megérte, mert jobban vagyok. Nem kell kimennem szörnyeket ölni a mocsárba. Erre mindketten hahotázni kezdtek, és Sophiel úgy érezte, mintha két nagyra nőtt gyereket nézne. Tudta, hogy nem kell értük aggódnia, mert komolyan sosem tettek volna kárt 315

egymásban, és bár egy halandó számára a kettejük közt zajló küzdelem veszedelmesnek tűnhetett volna, nem volt az, csupán játék, afféle erőnléti edzés, amely mindkettejüket szórakoztatta. A lány azonban álmos és fáradt volt. Visszabújt a hátsó szalmabála tövébe, és lassan álomba szenderedett. Nem érezte, amikor Elijah visszatért, és azt sem, amint óvón a karjába vette. Hosszú idő óta először békében, és szívében örömmel aludt el. Olyan álomvilágban járt, amely után korábban csak áhítozott. Lassan lépdelt a tengerpart felé. Meztelen talpa belesüppedt a harmattól csillogó, lustán világító mohapárnákba, ahogy a Fehér Fák Ligetéből kivezető úton sétált. A víz felől érkező, lágy szellő belekapott a hajába, és végigsimította a bőrét. Esőillat volt a levegőben. Vagy őt érezte? Elmosolyodott a gondolattól, hogy Elijah a domboldal mögött várja. Megszaporázta hát a lépteit, és nyújtogatni kezdte a nyakát, hogy lássa, szerelme valóban ott van-e. Néhány sárga virág az útra hajlott, ám ő szelíden visszahajtotta a fejüket, mire mind csilingelni kezdett. Megannyi színpompás virág dalolt neki, mind-mind egyedi, csengő-bongó hangon. Sophiel elmosolyodott. Istenem, mennyire hiányzott már ez nekem! A fehér fűszálakkal borított domboldalra ért, amikor meglátta a Sötét Angyalt. Az azúrkék vízben ácsorgott, körülötte világító halak úszkáltak. A kellemesen hűs hullámok a combját nyaldosták, ám néhány pajkosabb tajték felcsapott egészen az izmos derekáig. Fekete haját hátrafújta a szél, miközben az arcát az ég felé emelte. Bár a lány tudta, hogy Elijah megérezte a jelenlétét, mégsem fordult meg. A horizonton alábukó nyolc napkorongot figyelte, amint a narancsszínű hegyek mögé bújtak. Alkonyodott, és Sophiel tudta, hamarosan csillagok 316

ezrei ragyogják be az eget, és egyszerre nyolc hold bukkan majd fel, hogy ezüstös fényükkel beborítsák az egész Mennyországot. Meztelen talpai már a fehér, selymes homokot érintették, majd belegázolt a világos hullámokba. Egyenesen a férfihoz sietett, és hátulról átkarolta a derekát. Az arcát a hátához szorította, és magába szívta bőrének illatát. Elijah maga elé húzta a lányt, és átölelte. – Nagyon vártalak már – súgta a fülébe, és Sophiel ettől az egyszerű kis mondattól mámoros hangulatba került. Boldogságát szavakba sem tudta volna önteni. Együtt voltak, ott, ahová teremttettek, és ahová mindig is tartoztak. A lány szíve hevesen vert, és úgy érezte, örömében át tudná ölelni az egész világot. A lelke ragyogott, és minden porcikája ujjongott. A szerelemnél nincs felemelőbb, szebb és tisztább dolog – táncoltak a gondolatai, és felpezsdült a vére. A lágy, tengeri szellő körülölelte őket, miközben egymáshoz simultak a vízben, és úgy érezték, ők már mindörökké egymáshoz tartoznak. – Soha életemben nem voltam még ilyen boldog – suttogta, és ahogy megfordult, Elijah mellkasához bújt, aki gyöngéden megcirógatta a vállát. Az érintése egészen lágy volt, és forró. Sophiel bőre megborzongott a gyönyörűségtől, és arcát a férfi felé fordította, aki finoman szájon csókolta. – Én azért boldogabb leszek, ha kijutunk innen – felelte halkan a férfi, mire a lány szemhéja felpattant. – Miért akarsz innen kijutni? Zavartan nézett körül a félhomályban, ám Elijah mosolyát látva lassan rájött, hogy mi történt. – Ó, álmomban beszéltem… – Szép álom lehetett. – Otthon voltunk – mondta Sophiel és világoskék szemére mintha árnyék vetült volna. – Te is ott voltál, velem. A tengerparton. Naplemente volt. Elijah felsóhajtott, és magához húzta a lányt. Simogatta 317

aranyhaját, és átölelte karcsú derekát. – Gyönyörű lehetett. – Az volt. De, tudod, néha előre látom a dolgokat. Talán ez is egy jósálom volt. – Talán – mosolyodott el szomorkásan a férfi, és magát is meglepte, hogy a mellkasát összeszorította a fájdalom. Sosem vallotta volna be senkinek, de a kiűzetése napjától fogva kínzó gyötrelmet érzett minden alkalommal, amikor rádöbbent, hogy talán soha nem térhet haza, a Fehér Fák Ligetébe. Azt azonban kezdettől fogva tudta, hogy Sophielnek ott a helye, és ez őt, aki nem félt senkitől és semmitől, rettegéssel töltötte el. – Neked is helyed van ott, és a többieknek! – simította végig a lány a Sötét Angyal sápadt arcát, majd csókot lehelt bánatos szemére. – Atyánk szeret titeket, hidd el nekem! Azért álmodtam ezt, hogy elmondhassam neked! Elijah nagyot nyelt, majd megköszörülte a torkát, és felült. – Nem akarok erről beszélni, ne haragudj! Megyek, megnézem, mi van a többiekkel – mondta, majd felkelt a szalmáról, és előre ment ébredező angyaltársaihoz. A legtöbben már odakint beszélgettek Flammeussal, csak Ramodiel aludt békésen, egy bála tövében. – Ébresztő! – rázta meg a vállát, mire a fiatal angyal hirtelen felült, és zavartan pislogott Elijahra. – Indulunk? – Még nem, de hamarosan! Szedd össze magad, egyél egy keveset, aztán nekivágunk. Ma éjjel a Kőris túlsó felén alszunk! – Nagyon vártam már, hogy ezt mondd – nyújtózkodott Ramodiel, és a kardja után nyúlt. – Rendben, megyek, megnézem, miféle borzalmat kell ennünk búcsúzóul. Elijah a távozó angyal után nézett, majd visszasétált Sophielhez, és felsegítette a szalmáról. – Menj, kérlek, te is tarts a többiekkel, mert aztán indulunk! 318

– Nem akartam szomorúságot okozni neked – bújt hozzá a lány. – Nem tudtam, hogy álmodok, csak akkor jöttem rá, amikor felébredtem. Minden olyan valóságosnak tűnt. – Nem tehetsz arról, ami a múltban történt – csókolta homlokon a férfi, és átölelte. – Egyszerűen csak nem szeretek erről beszélni, mert… – Mert fáj neked – suttogta a lány. Elijah bólintott. – Most menj, kérlek, azonnal jövök én is – kérte, és örömmel látta, hogy Sophiel a többiekhez sétál. Ő maga csak ácsorgott a szalmabálák között, miközben gyomrát és mellkasát szaggató fájdalom járta át. Mert bizony, Sophiel világoskék, ábrándos szemébe nézve maga is újra látta a Fehér Fák Ligetét, s a sárgásvörös színben ragyogó napkorongokat, érezte az azúrkék hullámok kellemes érintését és a virágillatú szellő simogatását. Látta a ragyogó fényeket, a sejtelmes csillagokat, az ezüstszínű holdakat és a gyöngyházfényű, fehér fákat… – Gondolod, egyszer majd megbocsát nekünk? – szólalt meg egy reszelős hang a háta mögött, mire meglepetten megfordult. – Bardo? A szőke, szakállas angyal ezúttal meglehetősen komor hangulatban volt. Törökülésben ült egy szalmakupacon, és mindig vidám szeme szomorúan csillogott a fényben. – Hallottam, amit a lány az álmáról mondott… – vonta meg a vállát. – Bevallom, megrázott… A mai napig álmodom az otthonunkról. Olyankor érzem a talpam alatt a világító mohákat, és hallom a fehér fák susogását. Látom a levegőben szálló, habkönnyű mannát, és hallom a virágok csilingelő hangját. Álmomban senki nem haragszik rám, minden olyan, mint régen. Elijah megtörten hallgatta a barátját. – Sajnálom – mondta halkan. – Nagy árat fizettél értem. Talán egyszer még jóvátehetem… 319

– Vajon tényleg jósálmot látott? – dörmögte a szőke angyal. – Szerinted egyszer majd hazamehetünk? – Nem tudom, barátom – sóhajtott búsan, és lerogyott Bardo mellé, a szalmára. – Szeretném azt hinni, hogy az álmok nem hazudnak, de nem igazán megy. Sophiel nagyon tiszta, ábrándos lélek. A vágyai talán összekeverednek az álmaival. – Jó lett volna azt hallani, hogy elhiszed. – Szeretném, de nem megy. Eltávolodtunk az Úttól, azt hiszem. – Meglehet. Noha idelent ez volt a helyes. – Atyánk nem így gondolja, te is tudod. – Tudom. Hát akkor? – Nem tudom, mi lesz – rázta meg a fejét Elijah. – Raphael szerint Isten már réges-rég megbocsátott, és ez így is lehet. Ha nem nézné jó szemmel, amit idelent cselekszünk, egy szempillantás alatt véget vethetett volna már az emberlétünknek. Ugyanakkor, attól tartok, a végtelen szeretete és nem az egyetértése az, ami megakadályozza abban, hogy ártson nekünk. – Sajnos, igazad lehet – bólintott Bardo. – Mégis, egyszerűen úgy érzem, ha már emberi testet kaptunk, a saját akaratunk és törvényeink szerint kell idelent élnünk. – Tudod, hogy osztom a véleményed, de egyre inkább úgy hiszem, hogy hasznos lenne a saját törvényeinket Atyánkéhoz igazítani… – Te is tudod, hogy az lehetetlen! – Semmi sem lehetetlen. Mi magunk írjuk a történetünket. – Az emberek barbárok. Ha nem mi uralkodnánk felettük, hódításokról, hadjáratokról, járványokról és tömegmészárlásokról szólnának a következő évszázadok. – Talán hagynunk kéne, hogy így legyen… – Nem értelek. – Talán idővel ettől lesznek bölcsek. – Az értelmetlen mészárlásoktól? 320

– Nem tudom, Bardo, csak találgatok. De igen. Ettől lehetnek bölcsebbek. Az értelmetlen veszteségtől. A megmásíthatatlantól. Az elkerülhetetlen végtől és az erőszakos haláltól. Ez az, ami egy napon újra Isten felé fordítja majd őket, és visszaadhatja a hitüket. – Kezdesz úgy beszélni, mint Michaelék – nézett rá gyanakodva a szőke angyal. – Tudod, a mai eszemmel úgy gondolom, sok mindenben igazuk volt. De nekem is, ám az őszinteségemért büntetés járt. Azt hiszem, mindannyian hibáztunk. Ha hazatérünk, nagyobb teret kell engednünk a halandóknak. Tegyék csak, amit jónak látnak, s mi csak a legvégső esetben avatkozunk közbe. Nem tűrünk meg pöffeszkedő önkényuralkodókat, és tömeggyilkos hatalommániásokat. – Nem ezt tettük eddig is? – zendült fel végre Bardo a jól ismert, öblös hangján, és szemében újra vidámság bujkált. – Nem úgy kéne teret engednünk, hogy a pöffeszkedőket is békén hagyjuk? – Hát, nem tudom – húzta el a száját Elijah. – Azokat egyszerűen nem bírom elviselni… Mire mindketten keserűen felnevettek. – No, hát, akkor útra fel! – kelt fel a Sötét Angyal, és Bardo felé nyújtotta a kezét. Irány Niflheim! Flammeus igazán kitett magáért: az angyalokat sózott sült hússal kínálta, hozzá pedig vörös színű teát főzött a tartályaiban összegyűjtött esővízből. Bár egyik gusztustalanabb volt, mint a másik, mindannyian legyőzték undorukat, és látványos elégedettséggel fogyasztották el vendéglátójuk vélhetően legnemesebb csemegéit. Végül felálltak a hosszúkás tölgyfa asztal mellől, és sorra elbúcsúztak a kovácstól. A sor legvégére maradt Elijah és Sophiel. Flammeus nem győzte csodálni a hamvas, szőke lányt, ami a Sötét Angyalt ezúttal is kellőképpen felingerelte. A kovács megfogta Sophiel kezét, és közel hajolt hozzá. – Elijah említette, hogy mivel tartoztok nekem a 321

Holdsarlóért? A lány meglepődve nézett rá. – Majd megbeszélem vele útközben – vetette oda a Sötét Angyal. – Meglesz, amit kérsz, ne türelmetlenkedj! – Az ígéret idelent mindennél értékesebb kincs – nevetett fel reszelős hangján Flammeus. – Aki nem teljesíti, az megfizet érte. – Nem kell aggódnod emiatt – mordult rá Elijah. Sophiel nem szólt semmit. Érezte, jobb, ha kimarad a férfiak beszélgetéséből. Elijah megmondja majd, miről van szó, ha eljött az ideje. De vajon mibe kerülhetett a Holdsarló? – töprengett némán, miközben hagyta, hogy Bardo kézen fogja, és maga után húzza, a mocsár felé. Néhány szófoszlányt azonban még hallott, ami odabentről kiszűrődött. – Azt ígérted, a lány megöli őt nekem. – Így is lesz! – Mikor? – Nem tudom. Nem mehetünk vissza, te is tudod. – De, mégis, mire számíthatok? – Semmit sem ígérhetek, de a szavamat adom rá, hogy megkapod, amit kértél. Maradjunk ennyiben! Aztán a hangok elhalkultak, és a ködben menetelő csapat lassan eltávolodott Flammeus házától. Sophiel megállt, és hátrafordult, mire Bardo is megtorpant. – Szeretném megvárni őt – nézett könyörögve a nagydarab angyalra. – Mindjárt beér minket, ne aggódj! – Köd van, és Ramodielnél van az iránytű. – Érzi az illatodat – mosolyodott rá barátságosan Bardo. – Viszont nagyon ingerült lesz, ha azért nem haladunk, mert te rá vársz. – Jó, igazad van, menjünk – bólintott a lány, és tovább indultak, a többiek után. Kis idő múltán halk léptek zaját hallották maguk mögött, majd egy erős kar fonódott Sophiel 322

derekára, mire az ijedten összerezzent. – Ne félj, csak én vagyok – mondta a tejszerű ködből kibontakozó Sötét Angyal. – Mennyire lehetünk még a határtól? – Fogalmam sincs – hümmögött Bardo –, bár a talaj meglehetősen száraz és kavicsos. Jó eséllyel az erdő szélén járunk már. A nagydarab vezér nem tévedett, mert hamarosan megálltak az elöl menetelők. – A kútnál vagyunk – mutatott előre Lamachael. – Ki lesz az első? – Én! – kacsintott rájuk Ramodiel, és szó nélkül a verembe ugrott. Arielék elkerekedett szemmel nézték a mutatványt, mire Lamachael magyarázni kezdett. – Ne aggódjatok, ez a titkos átjáró Niflheim felé. Pillanatok alatt átérünk majd, meglátjátok! – azzal ő is a sötétbe vetette magát. – Borzasztónak tűnik, mi? – vigyorgott rájuk Bardo, és a kútba ugrott. Ariel és Uriel egymásra néztek. – Csak nem ment el mindnek az esze? – nézett a vörös hajú angyal Elijahra, ám látva, hogy az Sophiel derekát átfogva szintén ugrásra készül, nem késlekedett, és egy szemvillanásnyi idő alatt eltűnt a nyílásban. – Utálom az ilyen boszorkányos dolgokat – morgott Uriel, és követte társát, végül Elijah és Sophiel is a kútba ugrottak. A lány egy szót sem szólt, de a Sötét Angyal érezte, hogy fél. Mindkét karjával magához szorította, és bátorítóan az arcához nyomta borostás állát. – Hunyd le a szemed, és gondolj arra, hogy repülünk! Vigyázok rád! Sophiel szíve eszelősen kalimpált. Érezte, hogy bár az éjszaka során aludt, mégis minden tagját ólmos fáradtság járja át. Azt is tudta azonban, hogy a Pokoli kalandnak még 323

koránt sincs vége, és ahhoz, hogy a Kőris túloldalára kerüljenek, még hosszú utat kell megtenniük, ami vélhetően nem lesz problémáktól mentes. Félelmei azonban hamarabb beigazolódtak, mint ahogy sejtette, mivel a Kút túloldalán dermesztő hideg fogadta őket. Elijah ölelésében hangos dörrenéssel értek talajt, és az angyallányt elfogta a remegés a jegesen süvítő szél és a hatalmas hóbuckák láttán. Niflheimben havazott ugyanis, és sűrű, sötétszürke hófelhők borították az eget. Nastrod bűzös, páradús mocsara után most mindannyian reszkettek a fagyos levegőtől. Bár senki sem panaszkodott, a lány látta, miként dörzsölik át angyaltársai fegyvert forgató karjaikat a tenyerükkel, hogy a hirtelen rájuk szakadt hidegben egyáltalán mozogni tudjanak. A legtöbben ujjatlan tunikát, és vékony nadrágot viseltek, Sophiel pedig egy meglehetősen vékony és szakadt ruhát, valamint Flammeus egyik ágyasának elnyűtt csizmáját. Eljudnir kertjében térdig ért a hó, így a menekülők nehezen közlekedtek, de elszántan indultak el a várkapu felé, hiszen a Niflheimből kivezető út az épület túlsó feléről kanyarodott alá, a völgy felé. A hideg a húsukba mart, s a szakadó hóeséstől úgy érezték, tüdejükben jéggé fagy a lélegzetük. – Rossz érzésem van – mormogta Ariel szinte csak magának, és kék szemével gyanakodva pásztázta a fekete, romos várkastély omladozó falait. – Megbíztok egy idelent élő nőben? – Eddig segített – vonta meg a vállát Ramodiel. – Szent igaz, hogy rémesen néz ki. Mármint, tudod, az a fele. – Nem értem. Melyik fele? – Hát, amelyik rohad. – Micsoda? – nézett rá a vörös hajú angyal elképedve, mire Ramodiel felnevetett. – No, hát, ez tényleg vicces. 324

– Miről beszélsz? – pillantott rá Ariel rosszallóan. – Hél félig el van rothadva. A másik fele viszont kifejezetten szép – magyarázta Lamachael. – De az idefelé vezető úton ez Ramodielnek nem tűnt fel, csak amikor felhívtuk rá a figyelmét. – Á, értem, szóval ezzel húztátok. – Igényli a fiú, hogy élcelődjünk vele – szólalt meg hátul Bardo heherészve. – Különben unatkoznánk idelent. A csapat lassacskán a belső várudvar nagykapujához ért, ami abban a pillanatban dörögve kitárult, és maga, Hél sétált ki rajta. – Már vártalak benneteket… – biccentett az angyalok felé, ám Elijah figyelmét nem kerülte el az a pillantás, amivel a Jég Birodalmának uralkodónője Sophielre nézett. Pontosabban a lány derekára fonódó karokra, amelyek a Sötét Angyalhoz tartoztak. Elijah érezte, amint a halott királynő fagyos szívében fellobban a féltékenység, és látta az arcán, amelyet ezúttal teljesen fedetlenül hagyott, hogy irigykedve néz a szőke angyallányra. – De? – kérdezett vissza kihívóan, mert érezte, hogy Hél nem fejezte be a mondandóját. – Időközben átgondoltam a dolgokat, és úgy döntöttem, csak akkor engedlek el innen titeket, ha itt hagyjátok a lányt. Ő nem mehet veletek. – Te megőrültél? – förmedt rá Elijah. – Hisz miatta jöttünk le! – Nem érdekel. Ha szabadok akartok lenni, áldozatot kell hoznotok! – Nem ebben állapodtunk meg! – Semmiben sem állapodtunk meg – emlékeztette Hél a Sötét Angyalt, és közelebb lépett hozzá. Az arca meglepően ép és a maga nemében mutatós volt, de mindannyian tudták, hogy ez csak valamiféle múló varázslat lehet, hiszen a királynő, akárcsak a többiek, halott volt, és erősen oszlott. – Nem akarom, hogy veletek menjen. Hagyjátok itt nekem! 325

– Neked elment az eszed! – csattant fel Elijah, és még szorosabban ölelte át Sophielt. Dühében felizzott az ostora, mire Hél reszelős hangján felnevetett. – Nocsak, megölsz tán haragodban, mert megtetszettél nekem? – Ó, hogy az a… – káromkodott magában Bardo, majd a másodperc törtrésze alatt lesújtott a királynőre. Az izzó parázzsal égő buzogány darabokra tépte Hélt, akinek csontváz lábai láthatóvá váltak, amint porrá égett rajta a köpenye. Ariel, Uriel és Sophiel elborzadva nézték a félig csontváz, félig ép nőnek tűnő Hélt, amint elszenesedett darabjai beterítették körülöttük a fehér fényben ragyogó hópaplanokat. – Megölted őt, pedig már halott volt – nézett rá elismerően Uriel, mire a szőke angyal elégedetten vállon veregette a Démonvadászt. – Esküszöm, fürödnék a büszkeségben, ha így lenne, de hamarosan összeszedi magát, és teljes szépségében pompázik majd – mutatott gúnyosan a lassan egymásra találó testrészekre. – El kell tűnnünk innen, de mielőbb! Ezúttal szó nélkül ugrottak mindannyian a kútba, és kisvártatva a ködös, ám lényegesen melegebb Nastrodban találták magukat. A peremvidéket körülölelő erdő sűrűjébe húzódtak, de senki sem követte őket. Elijah lehúzta magáról az ingét, mire mindannyian köré sereglettek, és tanulmányozni kezdték a testén az időközben megváltozott térképet. – Eltűnt a Kőris! – hitetlenkedett Ramodiel. – Ez hogy történhetett? – Nem tudom. Talán a döntéseink hatására – felelte a Sötét Angyal. – Miért akarta, hogy ott hagyjatok? – kérdezte halkan Sophiel. – Útban voltál. Őt akarta – bökött Bardo Elijah felé. – De ne aggódj miatta, egy darabig nem árthat nekünk. A lány bólintott, ám mindannyian érezték, hogy a látottak 326

egyre jobban megviselik. Némán hallgatta, amint a többiek megvitatták a Nastrodból kivezető utak előnyeit és hátrányait, majd megmarkolta a Holdsarlóját, és követte az angyalokat. A kis csapat megindult a Sötétség Birodalma felé.

327

XVIII. FEJEZET A végzet beteljesedik

Azt beszélik, a Sötétség Birodalma a biztos halálba vezet – fordult hátra a sor elején menetelő Ramodiel, és megmarkolta újdonsült kardját. – A Pokolban vagyunk napok óta, és téged a sötétség aggaszt? – kacarászott Bardo enyhe gúnnyal a hangjában. – Kit érdekel, mit beszélnek? Együtt vagyunk. Erős a hitünk, és legalább olyan erősek a fegyvereink. Azok majd világítanak nekünk. – Valamiért a térkép sem jelöl utakat ezen a területen, csak egy sötét folt van a helyén – aggodalmaskodott tovább a fiatal angyal. – Minek út, ha tudjuk, hogy északnak tartunk? – kérdezett vissza Elijah, és ellenőrizte az iránytűjén, hogy a megfelelő irányba haladnak-e. – Én inkább azon aggódnék a helyedben, hogy megtaláljuk-e az Életfát. Ramodiel ingerülten csattant fel. – Egyáltalán, semmin sem akarok aggódni. Miért gondoljátok, hogy nem fogjuk megtalálni a Kőrist? – Biztos, hogy megtaláljuk – felelte komoran a Sötét Angyal. – A kérdés sokkal inkább az, hogy mennyi idő alatt. Bardo harsogva felröhögött, de Elijah költői kérdését rajta kívül senki más nem találta mulatságosnak. A legkevésbé Sophiel, aki a férfi mögött lépkedett csendesen. Holdsarlója a hátán átvetve pihent, miközben a lány azon morfondírozott, vajon miről beszélt Flammeus. A libasorban menetelő csapat egyre közeledett a Sötétség Birodalmához. Az erdő ritkulni kezdett körülöttük, ám a ködöt szürkület váltotta fel, és mindannyian tudták, hogy közel a feneketlen sötétség. Elijah megmarkolta Sophiel csuklóját, és szorosan maga mellett tartotta a lányt, amikor érezte, hogy 328

az megáll egy pillanatra. – Mi a baj? – fordult felé halkan. – Kit kell megölnöm? Elijah keserűen nézett Sophiel kerek arcába. – Dirilt. – De, hiszen ő segített végül megszöknöm. – Fordított esetben ő egy pillanatig sem gondolkodna az életeden. – Miért akarja Flammeus a halálát? – Diril bolonddá tette őt korábban, amikor még mindketten emberek voltak. A kovács Cyrus udvarában szolgált, ahol a boszorkány megbűvölte őt, és játszott vele, mint macska az egérrel. Flammeus mindent megtett a szerelméért. Embereket rabolt el, kínzott, és gyilkolt meg azért, hogy Diril neki adja magát, de ő idővel ráunt a kovácsra, és átlépett rajta. A bosszú az, ami Flammeust azóta is élteti idelent, és a vágy, hogy a Pokolban lássa élete szerelmét és tönkretevőjét… – Miért én? – Diril halhatatlan, de a Holdsarló képes megölni őt. Ugyanakkor nálam is van egy tőr, ami a halálát okozza, ezért úgy gondoltam, hogy… – Vállalom! – vágott a szavába Sophiel. – Nem akarom, hogy a közelébe menj! – Örökké nem menekülhetek. Ha azért vette fel az alakomat, hogy végül csapdába csaljon, jobb, ha magam nézek vele szembe! – Nem gyakoroltál eleget. Diril iszonyatosan aljas. – Számítani fogok rá. – Nem tudsz. Túlságosan is tisztán gondolkozol… még. A lány szomorúan elmosolyodott. – Egy nap majd nem ilyen leszek? Elijah szájon csókolta. – Ha rajtam múlik, nem…, különben nem sokáig maradnál élve idelent. 329

– A gerlepárnak üzenem, hogy hamarosan elnyel minket a sötétség – dörmögött valahol a sor elején Bardo, mire mindannyian elnevették magukat. – Esetleg törekedhetnénk a kijutásra… – Igazad van! – sietett a sor elejére Elijah, maga mögött húzva a lányt. Olyan erősen markolta a csuklóját, hogy az már fájt, de Sophiel tudta, csak azért, mert félti őt, ezért meg sem nyikkant. – Rendeződjetek egymás mellé! – adta ki a parancsot a Sötét Angyal. – Sophiellel legelöl megyünk. Ariel, Uriel, gyertek mögénk, Ramodiel, Lamachael és Bardo, ti véditek hátulról a csapatot. Ne feledjétek, senkire és semmire nem figyelünk, csak egymásra! Ha elég gyorsak vagyunk, néhány óra alatt az erdőbe érhetünk! Alig, hogy elhangzott az utolsó szó, sűrű, fojtogató sötétség vette körül őket. Nem látszott semmi sem. Nem lehetett tudni, merre van előre vagy hátra, jobbra vagy balra. A feketeség olyannyira átláthatatlan volt, hogy az orrukig sem láttak, ezért megmarkolták egymás karját. – Remélem, nem valami rút démont szorongatok – viccelődött Bardo, de a mellette álló Lamachaelt a hideg rázta. – Tűnjünk el innen! – mondta, ám a helyzet szinte megbénította őket. Úgy érezték, mintha megvakultak volna, elveszítették az idő- és térérzéküket. Elijah még erősebben markolta a lány karját, és érezte, mennyire gyorsan ver a szíve. Nagyot sóhajtott, majd korbácsa után nyúlt. A nyolc bőrszál fehér fénye felizzott, majd hatalmas narancsszínű lángok kezdtek el táncolni rajta. A Sötét Angyal maga elé suhintott a korbáccsal, mire a fények bevilágították az amúgy ragacsosan nyúlós, fekete teret. Semmi nem volt körülöttük, csak kopárság, bármelyik irányba néztek. – Ariel, nézd az irányt! – szólt hátra a Sötét Angyal, miközben vörös hajú társa a hirtelen támadt fényben ellenőrizte, merre kell haladniuk. 330

– Az erdő felé megyünk! – bólintott, mire nekilódultak, ám a korbács fénye csupán öt-hat méterre világított előre, így nagyon nehéz volt jó iramban haladniuk. Ekkor Bardonak támadt egy ötlete. Megpörgette tüzes buzogányát, majd elhajította. A meteoritként hasító fegyver messze előrerepült, és akár egy lámpás, beragyogta az utat, így a csapat már szaporábbra foghatta. Mindannyian kivonták a kardjaikat, hogy szükség esetén használni tudják, csak Bardo volt időről időre fegyvertelen, hiszen újra és újra el kellett hajítania a buzogányát, hogy lássák, merre haladnak. Aztán egyszerre csak meghallották. Egy gyermek sírt valahol. Alig lehetett több kétévesnél. Hangja szívszorítóan fájdalmas volt, s az édesanyját kereste. Sophiel forgolódni kezdett a hang irányába, de Elijah szorítása erősödött a karján. – Idelent nincsenek gyermekek! – De… – Nincs de. Ezek a démonok. Rájöttek, hogy itt vagyunk! Tovább futottak, ám akkor meglátták a kicsit. Bár mindannyian tudták, hogy csak a képzeletük játszik velük, Ariel is megtorpant a síró kislány láttán. Mert bizony, beérték az út szélén fekvő gyereket, aki arra panaszkodott, hogy fáj a lába. – Rohanj! – lökött rajta nagyot Bardo, és villámgyorsan elhagyták a kicsit. A vörös hajú angyal rosszul érezte magát. Lélekszakadva futott, de a kislányt látva kétségei támadtak. – És ha tévedünk? Megmenthettünk volna egy gyermeket. – Démon volt, Ariel – vetette oda Uriel futás közben. – Éreztem az auráját. Szurokfekete volt. Senki sem tudta, mióta futhattak, ám mindannyian borzalmasan kimerültek. Hosszú órák telhettek el, de semmi sem változott. Az izzó buzogány mindig ugyanazt a kopár, semmibe vesző tájat világította meg, mintha csak körbekörbementek volna. 331

– Ariel, nézed az irányt? – kérdezték többen is. – Igen. Előbb-utóbb vége lesz – bizonygatta, de maga is aggasztónak találta, hogy a kopár föld és a nyúlós feketeség semmit sem változik. Aztán egyszerre csak meglátták őt, mire mindannyian megtorpantak. Gabriel arkangyal állt előttük, teljes valójában. Bardo buzogánya bevilágította magas alakját, és ahogy elsuhant előtte, mindannyian láthatták zölden csillogó szemét és világosbarna haját. Nem szólt semmit, csak a semmibe nézett, mint aki álmodik. – Ez csapda lesz – mormolta Elijah, ám Sophiel kérlelni kezdte. – Kérlek, ne bántsd! Úgy tűnik, nincs magánál! – Előre kitervelte, hogy összezavarjon minket. Gabriel azonban rájuk sem hederített, csak nézett, valahova a messzeségbe. – Megöljem? – kérdezte Bardo, mire Arielék is felkiáltottak. – Ne, kérlek, hagyjátok őt békén! Inkább próbáljuk meg magunkkal vinni! – Ez csapda, hát nem látjátok? – csattant fel a Sötét Angyal. – Nem visszük sehova. Nem akarom bántani, mert tudom, hogy Arshamon irányítja, de ha ránk támad, megölöm. – Kérlek, kérlek, kérlek! – könyörgött Sophiel, és a szívverése érezhetően felgyorsult. Elijah is érezte ezt, és ettől még ingerültebb lett. – Gyerünk tovább! – húzta maga után a lányt, ám Ariel és Uriel nem mozdultak. Ariel megindult az arkangyal felé, de Lamachael hátrarántotta. – Megőrültél? – Nem. Te őrültél meg! Nem látod, hogy nincs magánál? Magunkkal kell vinnünk. – Igaza van! – helyeselt Uriel. – Ő sosem hagyna itt minket. – Márpedig mi itt hagyjuk – fordította lángoló kardjának 332

hegyét Ramodiel Ariel és Uriel felé. – Ne akarjátok, hogy használjam. Gabriel eközben furcsán megingott, majd akárcsak egy rongycsomó, némán összerogyott. A feje hangosan koppant a száraz földön, mire Sophiel felsikoltott. – Ez tényleg ő, hát nem látjátok? Bajban van, nem hagyhatjuk itt! – Elég volt! – ordított rá Elijah, és megmarkolta a lány derekát. – Futás! El kell tűnnünk innen. Hát nem értitek? Ezt akarják! Megtörni a hitünket, az egységünket, az erőnket. Fussatok! A lány könnyek között botladozott a Sötét Angyal után, és a keserűség elárasztotta a szívét. Biztos volt benne, hogy Gabrielnek valamilyen úton-módon sikerült megszabadulnia Arshamontól. Sosem látta még gyengének az arkangyalt, ám amikor az orra előtt összeesett, figyelmét nem kerülte el, hogy Gabriel füléből és szájából vér csordogál. Tudta, hogy az igazi vezérét látja, nem Arshamont, és nem értette, Elijah miért ilyen könyörtelen, és miért nem hagyja, hogy megmentsék. – Vissza kell mennünk érte – állt meg újra, mire Elijah arcát elöntötte a harag. – Nem akarlak bántani, de ha nem fejezed be, a hátamon viszlek ki innen! – mondta dühösen, és maga után rángatta a lányt, ám Ariel és Uriel is megálltak. – Ez tényleg Gabriel volt – dacolt a Démonvadász. – Hallottam, hogy dobog a szíve. Összeesett, beteg volt. Megkínozhatták, ahogy minket. Nem hagyhatjuk itt! – Nem! – dörrent rájuk Elijah. – Tovább megyünk, és majd a Kőris túloldalán megbeszéljük a többit! – Nem megyünk tovább nélküle – ellenkezett Ariel is, és szeme sem rebbent a Sötét Angyal kezében lángoló ostor látványától. – Hát nem látjátok, mire megy ki az egész? Pontosan azt teszitek, amire számítanak. El kell innen tűnnünk! 333

A korábban szorosan együttműködő csapat két táborra bomlott. Ariel és Uriel kivont kardjaikkal Ramodielék ellen fordult, míg Elijah Sophiellel vitázott. – Tévedsz, most az egyszer tévedsz… – esdekelt a lány, miközben aggódva figyelte társait. – Kérlek, szólj Bardonak, hogy ne bántsa őket! – Istenem! – húzta magához a Sötét Angyal a szőke lányt. – Hát nem látod? Így akarnak levadászni minket! Ramodiel, Lamachael, Bardo, gyertek közelebb! Mind a négyen háttal álltak egymásnak, miközben Elijah maguk közé tolta a lányt, de még mindig szorosan fogta a csuklóját. Arielékhez fordult. – Arshamont vélitek Gabrielnek, meg mernék esküdni rá! Velünk tartotok hát, vagy megint mentek a saját fejek után? – Azt gondoljuk, ezúttal tévedsz, vezérem – mondta szomorkásan a vörös hajú angyal, majd megindult a földön fekvő Gabriel felé. – Indulás! – adta ki a parancsot Elijah, és a Sötét Angyalok Sophiellel elindultak tovább, az észak felé vezető úton. Ariel megszaporázta a lépteit, és Uriellel a nyomában a földön fekvő arkangyalhoz futott. – Gabriel? – rázta meg a vállát, de az nem felelt. – Gabriel? – nyúlt a nyakához, hogy kitapintsa a szívverését, ám abban a pillanatban vasmarkok tapadtak a torkára, és Arshamon sötéten vigyorogva felült. Ariel fuldokolva térdelt előtte, és mire menekülőre foghatta volna, már kattant is a bilincs a háta mögött, a csuklóján. Uriel ugyanígy járt, csak őt Arshamon öccse, Samad fogta el. – Csapdaaa! – kiáltotta el magát, mielőtt a kopasz herceg leütötte volna, ám a sötétben rohanó Sötét Angyalok így is meghallották. – Elkapták őket – mondta halkan Ramodiel, és hunyorogva kémlelt a sötétbe. – Csak az önfejűségüknek köszönhetik! – csattant fel Elijah. 334

– Nem segítünk nekik? – kérdezte Bardo, mire Sophiel meglódult, ám mindannyian egyszerre nyúltak utána. – Te itt maradsz Bardoval! – förmedt rá Elijah, majd Ramodielre és Lamachaelre nézett. – Ti gyertek velem! Társaik segítségére siettek, ám Bardo buzogánya nélkül, amit a szőke angyal ezúttal nem engedett ki a kezéből, nem láttak túl messzire, csupán olyan távolságra, amit az ostorszárak bevilágítottak. Így is megpillantották a földön térdelő Arielt és Urielt, és a mellettük álló Arshamont és Samadot. Elijah visszahőkölt. A két férfi között Sophiel ácsorgott. – Ez Diril… – motyogta magában, és visszanézett oda, ahol Bardot hagyta, Sophiellel, de nem látott olyan messzire. Bardo tudatta volna velem, ha történt volna valami. Ez Diril. – Üzletet ajánlok! – szólt meg az uralkodó, és Gabriel már egyáltalán nem tűnt sem álmodozónak, sem erőtlennek. A szemében félelmetes tűz, az arcán pedig elszántság tükröződött. Elijah tudta, ha összecsapnak, az egyikük bizonyára odavész idelent… – Engedd el Arieléket, különben darabokra tépem az öcsédet – morogta felé barátságtalanul. – Add át Dirilt, és sértetlenül elmehettek! A Sötét Angyal gúnyosan elhúzta a száját. – Mintha nem tudnád, hogy Diril veled van…, bár elismerem, a hasonlóság megtévesztő. A hallottaktól a boszorkány pulzusa az egekbe kúszott, és megremegett félelmében, hisz biztos volt benne, hogy ezúttal semmi sem mentheti meg a lelepleződéstől. Mindannyian megérezték a változást, és Elijah elbizonytalanodott. Diril nem félne…, de akkor ki van Bardoval? A szívét jeges félelem szorította össze. De nem, az nem lehet. Sophielnél van a Holdsarló, ő az igazi angyal! Vajon Diril kezében is ugyanolyan jól működne az a fegyver? – súgta a fülébe egy láthatatlan kisördög. – 335

Flammeus szerint annak az akarata irányítja, aki először a kezébe veszi… Ha tehát a boszorkány vette a kezébe, neki engedelmeskedik. De nem… Sophiel csókja, érintése finom és tiszta volt. Akárcsak az álma, a Fehér Fák Ligetéről. Ő az igazi. Megdörzsölte a szemét, és érezte, hogy a dühe nőttön-nő. Gyűlölte a bizonytalanságot és a kétkedést. Ő nem kételkedhet a szerelmében. Sophiel az, aki vele van, ez csak egy ócska utánzat itt. A csendet Arshamon kacagása törte meg. – Biztosíthatlak afelől, hogy most az egyszer mellém szegődött a szerencse. A lány, akivel együtt háltam, még érintetlen volt. Te is így tapasztaltad? Elijah torka kiszáradt. Ő nem hált együtt a lánnyal, csak beszélgettek… Újra hátra nézett, mire észrevette, hogy Bardo buzogánya már nem egy helyben világít, hanem pörölyként csapkod maga körül, akárcsak a lány lángokkal égő Holdsarlója. És akkor egyszeriben meghallotta a küzdelem zaját. Szőke angyaltársa és a szerelme az életéért küzdött. Megfordult, hogy a segítségükre siessen, amikor Arshamon Samadra mordult. – Öld meg őket! A Sötét Angyal azonnal cselekedett. Ostorával Samad felé csapott, aki már várta az ütést, és egy bíbor balta villant a kezében. A fegyver fénye hasonló volt, mint a sahranok kardjai, és Elijah tudta, a pokoli teremtmények sem lehetnek messze. Arshamon elégedetten felkacagott, miközben Elijah és Samad élet-halál harcot vívtak a sötétségben. Eközben felrángatta a foglyait, és Bardoék felé taszigálta őket, akik a rájuk támadó démonsereg elől épp a karjaikba menekültek. A szőke, szakállas angyal könyörtelenül pusztította a rájuk támadó halottak tömegét, de Sophiel sem volt rest, fáradhatatlanul kaszabolta az ellenséget. Elijah félszemmel a lányra sandított, és elbizonytalanodott. Mert a szőkeség nem 336

tűnt félénknek vagy gyávának, úgy küzdött, mint egy harcos amazon: bátran és rettenthetetlenül. Fürgén hajolt el az időközben felé csapó sahranok kardja elől, és még csak el sem hajította a Holdsarlóját, testközelből ölte meg vele a hozzá közelmerészkedőket. Hát persze, hiszen erre tanítottam – győzködte magát, ám a kisördög újra sutyorogni kezdett a fülébe. – Nem ő az. Dühében teljes erejéből Samadra sújtott, aki ezúttal nem volt elég gyors, így a lángoló ostorszárak darabokra tépték, mire a Sötét Angyal felé hajított egy maréknyit Flammeus magnetitjéből is. A katona egymáshoz közelítő, halott testrészei nagy összevisszaságban ragadtak egymáshoz. – Te istentelen! – hördült rá Moro, és döngő léptekkel rátámadt. Bíbor színű kardjával Elijah felé szúrt, de csak a levegőt érte. – Ezért megfizetsz! A Sötét Angyal ostora eközben a térdeplő Ariel és Uriel bilincse felé csapott, és porrá égette azokat anélkül, hogy a foglyokban kárt tett volna, majd feléjük rúgott egy-egy bíbor kardot. Arshamon sem volt rest. Ugyanabban a pillanatban Sophiel felé lendült, és hatalmas karjával iszonyú erővel lesújtott, ami elől ügyesen ellépett a lány. – Véged van, boszorkány! – nézett rá gonoszul. – Ocsmány trükk volt magadra ölteni az angyal testét. – Én vagyok Sophiel! – kiabált rá Sophiel, és a dühtől elvörösödött az arca. Arshamon kezében megállt a kard. – Az nem lehet. Sophiel velem van! – nézett a sahranok közt ácsorgó szőkeségre, majd feldühödött. – Most megfizetsz, amiért a bolondját járattad velem! Sophiel ügyesen ellépett a második vágás elől is, a harmadikat pedig ugyan kivédte, az ütés erejétől azonban a Holdsarlója nagy ívben kirepült a kezéből. Elijahnak elállt a lélegzete a látványtól. Meglódult Arshamon felé, hogy megakadályozza az elkerülhetetlent, és a lányra üvöltött, 337

hogy fusson. Sophiel minden idegszálával a lángoló Holdsarlóra gondolt, de nem történt semmi. A fegyver kővé dermedve hevert a porban. Látta Arshamon fellendülő kardját, de képtelen volt megmozdulni. Belső hangja kétségbeesetten sikított felé, hogy lépjen hátra, de a lába nem engedelmeskedett az akaratának. A másodpercek mintha lelassultak volna, miközben a bíborszínű penge egyre közeledett a szívéhez. Valahol, a távolból tompán hallotta Elijah kétségbeesett ordítását, Bardo hörgését, Arielék figyelmeztető kiáltását, de a bíbor penge, akárcsak egy álomban, egyre közeledett, és forró sebet égetve a húsába hatolt. A szúrás ereje hanyatt döntötte, és a földhöz szögezte a lányt. Megfordult vele a világ, de még látta, amint a Sötét Angyal egy pillantást vetve rá elrohan mellette, és Arshamonra ront, miközben a föld alól is sahranok lepik el a fegyverek által bevilágított kopár fennsíkot. Alig láttak az orrukig, ám az egyre nagyobb számban kigyúló bíbor kardok azt jelezték, hogy az angyalcsapat lassan alulmarad. Egyszer csak egy női arc hajolt Sophiel fölé. Meglepő módon önmagát látta. Nehezen vette a levegőt, és megsebesített vállát minden mozdulattól kínzó fájdalom járta át. Vére ragacsosan borította be a nyakát és a mellkasát. – Meghaltam? – kérdezte hasonmását, mivel azt gondolta, asztrálteste az, ami immáron felette lebeg. – Még érzem a fájdalmat… – motyogta. – Ezen gyorsan segíthetünk – mosolyodott el hűvösen a másik, és kezében éles tőr villant. Sophiel azon nyomban magához tért. – Diril! Megegyeztünk! – Változott a helyzet – súgta felé halkan a boszorkány. – Egyikünknek mennie kell… Az angyallány látta, ahogy karját magasba emeli, és kezében megcsillan egy éles vadászkés. Ez nem történhet meg! – sikította Belső Hangja. – Nem halhatsz meg! Nem 338

veszíthetsz el MINDENT! A Holdsarló ugyanabban a pillanatban életre kelt, és Sophiel ép kezébe röppent, aki akkor csapott Diril felé, amikor az épp a mellkasa felé döfött. A boszorkány tőrt tartó keze messzire repült, lecsonkolt csuklója lángra kapott, ő maga pedig hátratántorodott. Felvisított az iszonyattól, mire mindenki felé fordult. Megpróbálta visszavarázsolni a kezét, ám ezúttal nem sikerült. A Holdsarló véglegesen megcsonkította, és a húsa lángolását sem tudta elállítani. Érezte, hogy nagy a baj, ám az agyát elborította a gyilkos gyűlölet. Meg akarta ölni Sophielt, és azt kívánta, bárcsak rohadna el a Pokol tüzében. Nem érdekelte fájdalmasan lángoló keze, eszelősen megindult a még mindig földön fekvő angyal felé, hogy ép kezével végezzen vele. Sophiel újra megcélozta Dirilt, és elhajította a Holdsarlót, ám az váratlanul Moro bíbor kardjának ütközött, aki megvédte a boszorkányt. Az gonoszul felkacagott, és a földhöz szegezett, vérbe fagyott lányra vetette magát. Elijah pontosan látta, melyik a valódi Sophiel, így az övébe bújtatott tőr felé nyúlt, és a földön küzdő nők felé hajította. A Halottak Porába mártott penge akkor fúródott Diril oldalába, amikor karmait a magasba lendítette, hogy puszta kézzel tépje ki Sophiel szívét. Megmerevedett, és a tőrhöz nyúlt, amely körül lángolni kezdett a sebe. Szédelegve feltápászkodott az áldozatáról, és döbbenten nézett a Sötét Angyalra, majd Sophielre. Velőtrázóan felordított, ám a Halottak Pora tette a dolgát. Diril előbb visszaváltozott, majd arca és teste megrepedezett, akár a márvány, szeme hófehérré vált. Sikolya megrengette a sötétséget, miközben az évszázadok során összerabolt szépsége tovatűnni látszott. Odalett hibátlan teste, dús haja, telt domborulatai, és hamarosan önnön valójában állt ellenségei között. Rút, öreg, ráncos és reszketeg lett, akárcsak egy múmia, ám mielőtt elmerülhetett volna csúfos sorsában, fellángolt, és 339

hamarosan már csak egy kupac hamu árulkodott arról, hogy nem sokkal korábban egy legendás hatalmú, lélegzetelállítóan szép boszorkány állt azon a helyen. Halálsikolyára mindenki felfigyelt, így Arshamon is, aki látva a boszorkány halálát, és Samad torzóját, a következő pillanatban egyszerűen elillant. Az angyalok megállás nélkül pusztították a rájuk támadó sahranokat, mígnem a bíbor kardok száma fogyatkozni látszott, majd a pokoli teremtmények is felszívódtak a sötétben. Elijah Sophielhez sietett, és kirántotta a vállából Arshamon kardját. Megnyugodva látta, hogy bár igen mély, nem halálos a seb, ám nem volt idő a gyógyításra. Anélkül, hogy egy szót váltott volna vele, óvatosan talpra állította, és magával vitte a többiekhez. Újra együtt volt a csapat. Némán sorba rendeződtek, és Bardo buzogányának a fényét követve elindultak a kőriserdő felé. Egyikük sem volt beszédes hangulatban. Mindannyian megsebesültek, így a gyaloglás lényegesen nehezebb volt, mint korábban, de elszántan haladtak a szőke angyal nyomában. Sophiel szégyellte magát, amiért nem hitt Elijahnak, és nem állította meg Urieléket. Annyira szerette volna hinni, hogy megmenthetik Gabrielt, hogy fel sem merült benne, hogy a földön fekvő, sebesült férfi nem a vezére. Tudta, hogy a Sötét Angyal dühös rá, de nem volt ereje ezen gyötrődni. A vállsebe lüktetett, és erősen vérzett. Dirilre gondolt, és arra, hogy magától sosem ölte volna meg a boszorkányt, holott minden oka megvolt rá, hogy gyűlölje. Most, hogy vége lett, mégsem diadalt, hanem ürességet érzett. Ürességet és félelmet, ízlelgette az utóbbi szót, miután rájött, hogy igenis, fél Elijah haragjától. Tudta, hogy a férfinak ezúttal minden oka megvan rá, hogy mérges legyen. Menet közben a Sötét Angyal keze után nyúlt, és a szíve nagyot dobbant, amikor érezte, hogy a nagy tenyér 340

gyöngéden a derekára simul, úgy segíti a gyorsabb haladásban. Maguk sem tudták, mennyi ideje menekülhetnek a sötétben, amikor egyszerre csak szürkülni kezdett, majd egyre világosabb lett, és feltűnt az útelágazáshoz vezető zöldellő és meglehetősen világinak tűnő, régen látott kőris erdő. – Végre! – szakadt ki Bardoból, és lihegve megállt. – Már azt hittem, sosem lesz vége ennek a rettenetes sötétnek. – Én is – zihált Ramodiel. – Borzalmas volt. Hogy vagytok? Elijah végignézett a testvérein. Mindannyian véresek és mocskosak voltak, ám sérüléseik nem voltak súlyosak. Tudta, néhány nap alatt mindannyian rendbe jönnek, még Sophiel is, akinek csúnyán vérzett a válla. Letépett a lány ruhájából egy darabot, és a sebbe tömte, majd egy másikkal átkötötte. – Odakint rendbe tesszük! – mondta, és bátorítóan megsimította az arcát, ám az angyallány érezte a férfiból áradó feszültséget, és jól tudta, ha kettesben lesznek, megkapja a magáért, amiért ezúttal sem hallgatott rá. Utólag szánta-bánta az önfejűségét, s amiért nem állt Elijah mellé, hiszen Ariel és Uriel ellenszegülése is kisebb lett volna, ha legalább ő hallgatott volna rá. Így viszont ők hárman mindenkit veszélybe sodortak. Akár oda is veszhettek volna – gondolt bele megborzongva, és ettől még rosszabbul érezte magát. Az erdőben, bár rémes bűz terjengett, felszabadultabban mozogtak, noha tudták, még nem menekültek meg. Fától fáig mentek, de sehol sem találták a kijáratot. A fák törzse azonos vastagságú volt, és mintha a lombkoronájuk is teljesen egyforma lett volna. – Idefelé jövet csak egy fa nézett úgy ki, mint az Átjáró – morgolódott Bardo. – Most viszont mind ugyanolyan. – Én is látom – felelte rosszkedvűen Elijah, ám akárhogy próbálta megtalálni a Szent Kőrist, nem ment. Szétszóródtak, és minden egyes fát megvizsgáltak, 341

eredménytelenül. A mentő ötlet végül a Sötét Angyal fejéből pattant ki. – A fagyöngy! Hél azt javasolta, akkor használjam majd, amikor kifelé megyünk! Köpenye zsebéből előhúzta a kicsiny ágat, és ostorával lángra gyújtotta a növényt, amiből azon nyomban sötétzöld füst szállt fel, és vékony csíkban az erdő felé vette az útját. Az angyalok lélekszakadva követték, míg a füst megállapodott egy fánál, és a törzsét vastagon beterítette. – Ez lesz az! – mosolyodott el a Sötét Angyal, amikor hirtelen megremegett az erdő, és mindannyian megdermedtek. – Mi ez? Földrengés? – nézett a talpuk alatt rázkódó földre Ariel. – Nem. A nornák azok – felelte hideg nyugalommal a Sötét Angyal. – Valamit mondani akarnak nekünk. A dübörgés egyre erősödött, majd kisvártatva megjelent a három sorsfonó: Urd, Verdandi és Skuld. Bardoék hátrahőkölve néztek a lombok felett föléjük magasodó óriásokra, ám Elijah rezzenéstelen arccal állta a tekintetüket. Magához húzta Sophielt, úgy nézett velük farkasszemet. – Nem mehettek csak így el, te is tudod… – szólította meg mennydörgő hangján Urd, és ezüst szeméből szomorúság áradt. – Nézz csak körül, mennyi, mennyi halandó sorsa függ a döntésedtől! – Ez meg miről beszél? – tudakolta a szőke, szakállas angyal. – Hol vannak a sorsok? – Körülöttetek, Bardo – válaszolt az óriás a nevén nevezve a vezért, aki gyanakodva nézett rá. – Én nem látok semmit – morogta kelletlenül. A sok-sok mulcs, ami az aljzatot borította, látványosan felragyogott, és a szőke angyal jól látta, hogy mindnek a felületén aranyszínű írás csillog. Ahogy ki tudta venni, nevek, dátumok és szép ívű, szálkás betűkkel írt sorok. – Minden egyes fadarabka egy emberi élet. A döntéseitek azonban mostantól számtalan halandó sorsát határozza meg, 342

ezért arra kérlek titeket, hogy fontoljátok meg a következő lépéseteket. Elsősorban te, Elijah. Kérlek, gondold át, mit teszel! – Miért, mit akarsz tőlem? Mit tegyek? – Te is tudod – mondta szigorúan az óriás. – Hogy megvédd az embereket, le kell mondanod arról, aki a szívednek a legkedvesebb. – Ne is álmodj róla! – sziszegte felé Elijah, és a másik karjával is magához szorította a lányt. – Soha nem mondok le róla! Szavai hallatán különös, sistergő hang hallatszott az erdőben, és a korábban aranyfényben ragyogó mulcsok jó része szénfeketére váltott. Az angyalok meghökkenve néztek körül, az óriások pedig bánatosan pillantottak Elijahra. – Kérlek… – kezdett bele Skuld, ám a Sötét Angyal hűvösen válaszolt az el sem hangzott kérdésre. – Nem. Nem érdekel a halandók élete, és nem gondolom meg magam! – Háborút szít majd Arshamon haragja, ha nem hagyod itt neki Sophielt. Hatalmas sereggel ered majd utánatok, és nem nyugszik, amíg meg nem szerzi őt! – figyelmeztette Skuld. – Nem fogja megszerezni őt, mert megölöm, amint utánunk jön! A többiek némán hallgatták a párbeszédet, de nem mertek közbeszólni, mert látták, hogy vezérük közel áll hozzá, hogy dühében az óriásokra támadjon. – Elijah, kérlek, engedd, hogy segítsünk! – szólt most Verdandi, mire a Sötét Angyal ráordított. – Hogyan? Ahogy Gabrielnek segítettetek? Nem kérek többé belőletek! Azzal fogta magát, és Sophiellel a karján átlépett az Átjárón. Társai egymás után követték őt. Amikor mindannyian az Életfa túloldalára értek, az ajtó felragyogott, majd a fa törzse átalakult, és az erdő többi fájának alakjához 343

hasonult. Fáradtan botladoztak az Urd forrása alatt zöldellő tó partjához, majd boldogan lerogytak a fövenyre. Nagyokat szippantottak a virágillatú levegőből, és hálásan néztek fel az erdő lombjai felett világító kék, bárányfelhőkkel borított égre. Arcukat a nap sugarai felé fordították, és élvezettel sütkéreztek a bőrüket simogató, meleg, sárga fényben. Lamachaelék a tiszta vizű tóba vetették magukat, hogy megszabaduljanak a rájuk ragadt vértől és mocsoktól. – Köszönjük, hogy kiszabadítottál minket! – nyújtotta Ariel Elijah felé a kezét. – Bocsáss meg, hogy kételkedtünk benned! – tette hozzá Uriel. – Nem hibáztatlak benneteket – bólintott nagyvonalúan. – Örülök, hogy barátként segíthettünk nektek! Arielék is a vízhez indultak, ám a Sötét Angyal csak akkor fordult Sophiel felé, amikor kettesben maradtak. – Sajnálom – mondta a lány, és hangjában őszinte bánat bujkált. – Bocsáss meg nekem! A szívem azt súgta, hogy segítenünk kell rajta… – Tudom – sóhajtott Elijah, és magához vonta a lányt. – Meg tudsz nekem bocsátani? – Amiért nem hallgattál rám? Vagy mert mindig mást csinálsz, mint amit várok tőled? Mert kis híján megöltek az önfejűséged miatt? – Mindenért… A férfi felemelte a lány állát, és a szemébe nézett. – Haragszom rád. – Tudom. – Elveszíthettelek volna. Soha többé ne kérdőjelezd meg a döntésem! – Nem fogom. Sophiel hozzábújt, és ép karjával átkarolta a férfi derekát. – Szeretlek. Elijah felsóhajtott. 344

– Nincs ennél szebb szó, amit szívesebben hallanék a te szádból. Magához húzta a lányt, és szenvedélyesen szájon csókolta, ám amikor átölelte, Sophiel összerándult a fájdalomtól. – Ó, ezt mielőbb rendbe kell tennünk – mormogta a férfi, azzal karjába kapta kedvesét, és a tóba sétált vele. A víz mély volt, mégis messze, a sziklákig tudott sétálni a nyakába csimpaszkodó lánnyal. – Most mit csinálsz? – kuncogott a kínja ellenére Sophiel. – Kiáztatjuk a sebed, és megszabadulunk a ránk tapadt pokoli mocsoktól – mondta, majd minden egyes ruhadarabot lehúzott Sophielről. A ruháikat a vízből kikandikáló napsütötte sziklára dobta, és egy kisebb kiszögellés rejtekében a karjába zárta a lányt. – Én is szeretlek – súgta a fülébe, és a tekintete megperzselte a lány szívét. Sötétkék szemében büszkeség, féltés, szerelem és vágy tükröződött egyszerre. – Nagyon bátran harcoltál Bardo oldalán. Annyira lenyűgöző voltál, hogy egy pillanatra elbizonytalanodtam, nem is téged látlak, hanem a boszorkányt. – Jó a tanárom – mosolyodott el Sophiel. – Amúgy rettenetesen féltem. Elijah elnevette magát. – Jót tesz neked a félelem. Ügyes voltál. Többet tanultál, mint reméltem. – Arshamon a legkisebb erőlködés nélkül szögezett a földhöz. Könnyedén megölhetett volna, ha akar. Csak játszott velem – mutatott szomorkásan a vállán éktelenkedő, még mindig vérző sebre, mire a férfi elkomorodott. – Gabriel nagyon erős ellenfél, esélyed sem volt ellene. Arshamon belső erejével pedig kétszeres túlerőben volt a teste. De Dirillel szembeszálltál, pedig már sebesült voltál. – Végül mégis csak te ölted meg… – Aljas módon támadt rád. A földön feküdtél, átszúrt testtel. 345

– Megmentettél… – nézett rá meghatódva a lány, és Elijah mellének támasztotta a homlokát. – Te vagy az én őrangyalom – mosolygott rá, és amikor a férfi nagyot sóhajtva magához szorította, úgy érezte, hazaérkezett. Hosszú perceken át ölelték egymást, ám a Sötét Angyal figyelmét nem kerülte el, hogy a lány körül vörösre színeződött a tó vize. Vállsebe erősen vérzett. – Különös, de egyre álmosabb vagyok… – motyogta halkan Sophiel, és Elijah tudta, hogy ha nem állítja meg a vérzést, a lány hamarosan elveszíti az eszméletét. – Pihenj csak, vigyázok rád! – súgta a fülébe. – Hunyd be a szemed, és dőlj a sziklának! A lány engedelmeskedett, és könnyedén elhelyezkedett egy víz alatti kövön, úgy, hogy válla kiérjen a vízből. – Szédülök – panaszkodott, ám a Sötét Angyal szorosan tartotta a derekát. – Ne félj! Mindjárt jobban leszel! – csókolt kedvese nyakába, majd a sebre tette a kezét, és elmondta az Igét. Szíve minden szeretetével Sophiel sérülésére és fájdalmára koncentrált, és elképzelte, hogy a vágás szépen összeforr. Tenyere alól vörös fénycsóva csapott ki, és a sebbe áramlott. A lány felsóhajtott, miközben a fény szikrázva végigfutott a testén. A Sötét Angyal lassan kinyitotta a szemét, és elégedetten látta, hogy a lüktető seb csupán egy régebbi forradásnak látszik már. Sophiel is feleszmélt, és arcán ragyogó mosoly áradt szét. – Köszönöm! – fonta vékony karjait immár egészségesen a Sötét Angyal nyaka köré, és ajka a férfi szájára tapadt, aki olyan tűzzel viszonozta a csókját, hogy beleremegett. Minden porcikája kívánta őt, és semmire sem vágyott jobban, mint hogy végre háborítatlanul együtt legyen vele. – A tiéd szeretnék lenni! – suttogta, és valósággal elolvadt a férfi ölelésében. Meztelen keblei Elijah mellkasához értek, és érezte, hogy a Sötét Angyal megborzong tőle. Tudta, hogy ő is mindennél 346

jobban vágyik rá, de ezúttal sem voltak egyedül. Fényes nappal volt, s társaik alig néhány méterre tőlük, a sziklák túloldalán úszkáltak. Mégis belefeledkeztek a csókolózásba. Ajkuk összeforrt, bőrük eggyé vált, szívük egy ritmusra dobbant, és egyszerre öntötte el őket az emésztő tűz és a borzongató hideg. Kívánták egymást, jobban, mint az éltető levegőt vagy magát, az életet, de tudták, ki kell várniuk, hogy beteljesülhessen a szerelmük. – Szinte fáj, annyira akarlak már – súgta Elijah Sophiel fülébe, és szorosan átölelte a szerelmét. A bőre finom és hibátlan volt, babaarcát azonban ezúttal az izgalom pírja lepte be. Szőke haja sátorként borult a hátára, és fehérnek tűnt, amint a testét körüllengte a tó vizében. – Én is akarlak – felelte szégyenlősen, és a férfi látta, hogy világoskék szemekben valódi izgalom csillog. – Odavagyok érted, tudod? – mondta halkan, és finom csókot lehelt a lány rózsaszín ajkára, majd elmerült Sophiel puha ölelésében. – Szeretném azonban – tette hozzá kisvártatva –, ha a jövőben mindig a közelemben lennél, és soha többé nem titkolóznál előttem, bármiről legyen is szó. Sophiel odaadóan simult hozzá, és átölelte a derekát. – Bízhatsz bennem. Elijah elmosolyodott. – Csak így is legyen. Megőrülök az aggodalomtól, ha nem vagy biztonságban. Márpedig sokáig nem lesz nyugalmunk, mert Arshamon szemet vetett rád. Eredendően is megtámadta volna a Földet, de most már téged is meg akar szerezni. Sophiel megborzongott Arshamon nevének hallatán. – Ugye, nem fogod bántani Gabrielt? A nornáknak azt mondtad, hogy… – Megölöm, ha a közeledbe jön. – Kérlek… – esdekelt a lány. – Keressünk valamilyen megoldást arra, hogy kiűzzük belőle Arshamont! Elijah szeme haragosan villant. 347

– Nem hiszem, hogy kiűzhetjük belőle… – Kérlek. Nem érdemli meg, hogy egy ilyen szörny elnyomása alatt raboskodjon az örökkévalóságon át! – Kértem, hogy forduljon vissza, de ti mind olyan önfejűek vagytok. – Segíteni akart nekünk – védte a lány az arkangyalt. – És hidd el, ő megkeresné a megoldást, ha ezzel megmenthetne téged. A Sötét Angyal nagyot sóhajtott. – Jó – egyezett bele. – Beszélek Astriddal, és megtudom, mit tehetnénk Gabriel megmentése érdekében! – Köszönöm! – szorította magához hálásan a lány. – Megígéred nekem, hogy nem bántod őt, amíg ki nem űzzük belőle a démont? – Megígérem. Ha nem jön a közeledbe – felelte sötéten, majd magához szorította Sophielt. – Nem veszíthetlek el még egyszer. Bárkit megölök, aki veszélyezteti a boldogságomat. Imádkozz, hogy ne akarjon annyira téged, és akkor talán túléli majd a földbéli kalandját. Amúgy – tolta kicsit távolabb magától kedvesét –, nem értem, miért nincs benned egy kis egészséges félelem. A saját szememmel láttam, hogy mit művelt veled. Többször is megütött, és kis híján megerőszakolt. – Te… Láttad, amikor… – kérdezte a lány akadozva. – Végignéztem az egészet. Sőt azt is láttam, ahogy megcsókoltad őt. – Elijah szeméből csak úgy sütött a gyűlölet. Sophiel megremegett, és a keze jegesre hűlt az emlék puszta felidézésétől. – Azért csináltam, mert… – Tudom, miért csináltad – vágott közbe a férfi. – Végignézni mégis borzalmas volt. De nem is ez a legrosszabb az egészben, hanem az, hogy Arshamon teljesen beléd habarodott. A rögeszméjévé váltál, és amikor Diril visszaváltozott, éreztem a dühét és a csalódottságát. Nem 348

fogja annyiban hagyni a vereségét, el fog jönni érted. Szóval ne védd annyira, mert ha Astrid nem szabadítja ki Gabrielt, vele együtt ölöm meg Arshamont… – De… – kezdett bele a lány, ám Elijah az ajkára tette a mutatóujját, és nemet intett a fejével. – Nem akarok többé erről hallani tőled! Sophiel nagyot nyelt, de sejtette, hogy a Sötét Angyal kellőképpen zaklatott már a témától, így jobbnak látta, ha valóban elhallgat. Épp időben, mert Bardo átkiabált a szikla túloldaláról. – Szerelmeskedtek még, vagy hazamehetünk végre? Elijah elmosolyodott barátja megjegyzésén, és egy futó csókot nyomott a lány ajkára. – Szeretlek – mondta, és megsimogatta az arcát. – Ne törd a fejed folyton a világ megmentésén, jó? Különben kénytelen leszek fogva tartani téged. Sophiel elnevette magát, és átkarolta Elijah vállát. – Én is szeretlek. Jobban, mint bármit a világon. – Gyertek már! Szomjan halok! – zúgolódott a parton járkáló szőke angyal, majd kaján mosollyal hozzátette. – Ma este, remélem, nem veletek kell már aludnom, hanem egy tucatnyi, gyönyörű fehérnéppel, és végre igazi bort ihatok! Már mindenki a parton ült, ezért kénytelen-kelletlen kikászálódtak a vízből. Magukra húzták még mindig nyirkos ruháikat, hogy megszárítkozzanak a tűző napon, amikor az erdő felől lódobogás hallatszott. Páncélos katonák regimentje tűnt fel előttük, s kivont karddal, támadóállásban várakoztak a vezérük intésére. Elijah kezébe anélkül röppent az ostora, hogy felé nézett volna. Bardo és a többiek is félkörbe rendeződtek a katonákkal szemben, és a Sötét Angyalra pillantva várták, mi lesz a következő lépés. Az ellenség vezére azonban nem akart a parton meglepett angyalokra rontani. Csak állt, és megkövülve bámulta őket, és Elijah nem tudta eldönteni, vajon mi játszódik le a férfi 349

fejében. Aztán a katona lassan megmozdult. Leugrott a lováról, és levette fejéről a sisakját. Hosszú, sötétbarna haja volt, a tarkóján szorosan összefogva. A páncélja alatt is látszott, hogy széles vállát, óriási hátát harcedzett izmok borítják, akárcsak az angyalokét. Földi halandók ritkán festettek így, ezért még Bardo is elismeréssel nézett végig a fiatal, harminc évesnek tűnő katonán. De az még mindig nem szólalt meg, csak ment előre, és egyre csak Sophielt bámulta. Elijah figyelmeztetően a lány elé lépett, de ő pillantásával arra kérte, hagyja, hadd beszéljen vele a férfi. Az végül Sophielhez ért. Sisakját és kardját a földre dobta. Több mint egy fejjel volt magasabb nála, s arcát sötét szakáll fedte. Bal arccsontján ferde sebhely éktelenkedett, de ez sem tudta elcsúfítani szép vonásait. Sötét, igen vastag szemöldöke komorrá tette amúgy vidámnak tűnő tekintetét, és az angyallány úgy érezte, találkozott már ezzel a férfival, de nem jött rá, mikor és hol. – Sophiel? – szólalt meg végül a parancsnok, de mély hangja nem volt ismerős a lánynak. Felpillantott a kék szempárba, és leplezetlen kíváncsisággal nézte a férfi arcán átfutó, kiismerhetetlen érzelmeket. – Igen – bólintott, és megborzongott, amikor a katona a keze után nyúlt, majd lassan fél térdre ereszkedett előtte. Csak nézte a páncélba borított széles vállakat, és a férfi száját, amint a kezére puha csókot lehel tisztelete jeléül. – Honnan ismerhetlek? A katona elmosolyodott, és ettől Sophiel szívében különös melegség támadt. Egy név visszhangzott lelkében, miközben a tudata azt kiabálta, nem, az nem lehet, legfeljebb hasonlít rá! Összeráncolta homlokát, és a férfi elé térdelt, úgy nézett a tengerkék szemekbe. – Joshua???

350

[1] [2] [3] [4] [5] [6]

William Shakespeare: 75. szonett, (Fordította: Szabó Lőrinc) Johann Wolfgang Goethe: Rád gondolok (Fordította: Szabó Lőrinc) Latin: megfagy Latin: lángol, ég, ragyog Dávid (23. Zsoltár) Eredeti helyzet visszaállása, teljes gyógyulás

351