Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól (részlet) Esther Paul! Születésnap. Először ünneplem egyedül. Fekszem a sötét szobában, és hallgatom az otthonról hozott zenét. Arra gondolok, ami történt. Itt talán merek gondolni rá. Biztos vagyok benne, hogy már sosem leszek boldog. reggel felébredtem, elindítottam Susant az iskolába, és a kisbusszal ugyanúgy bementem dolgozni, mint mindig; készen arra, hogy megvalósítsam az életet – a szép pillanatokat töredékesen, a csúnyákat olyan épen és szilárdan, amilyenek tudomásom szerint mindig is voltak. Még mindig nem tudom, létezhet-e boldogság. És ha igen, felismerem-e. De tegnap este, amikor az utcai lámpák fátyolos fényében sétáltam, és betértem egy kávézóba, bort ittam, és néztem az ablakból a járókelőket, rövid időre megkönnyebbültem. Köszönöm. E Paul Nem akarok itt lenni. A mellettem ülő ragacsos hajú mérnök delíriumban alszik a vállamra dőlve, lehelete vodka- és narancslészagú. a folyosó másik oldalán egy kövér férfi a biztonsági övön kívül a nadrágszíját is kicsatolja, kilátszik egy sáv a fekete szőr borította fehér hasából. A repülőgép szórakoztató műsorában feltüntetett BBC-hírösszefoglaló nem működik, az Ian McEwan regénye alapján készült film női főszerepét pedig egy túl sovány színésznő játssza, akinek a kulcscsontját nézve a bőröm alatt mozgó vézna csontokra gondolok. Nem menekülhetek. Mark mindig a gondolataimban marad, mint a borosüvegbe szorult dugó, amit összeszorított foggal próbál kihúzni az ember a vendégek előtt, de nem sikerül, pedig még azt is megtenné, amit az Egyesült Államok pénzügyminisztere a kongresszus elnöke előtt: letérdelne és elviselné a nyilvános megaláztatást. Nem menekülhetek a hullám elől, amely egyre jobban elsodor, lüktető vérembe, a hús rostjaiba, az emberhúsba hatol. Mondják is, hogy a húsom és vérem. Életem során több száz repülőgépen ültem. Voltam európai légitársaságok óriásgépein, ahol filmeket lehet nézni és takarókat, zoknikat és szemvédőket adnak az alváshoz, afrikai légitársaságok nagy gépein, amelyeken a méretektől függetlenül mindig kissé kopottas a hangulat; húszszemélyes kisgépen és ruandai harci helikopteren, amelynek kiszerelték a hátsó falát és az alján lyuk éktelenkedett. Nem féltem. Vagy mégis, de csak egy kicsit. Behunytam a szemem, és mély lélegzetet vettem, Nelson Mandelára gondoltam, amint újságot olvas a motorhibás kisgépen, rémülten, de külsőleg nyugodtan, hogy a többiek őt látva azt hihessék, nincs mitől félni. Ez más. Ez az, amikor a szardínia pánikol a konzervdobozban. Nem bírom a körém zsúfolt emberhúst, a lélegzést, a korpa és az izzadt lábak szagát, a horkolást, a böfögést, a csámcsogást, a szájszélekre száradt nyálat. Nem bírom mindezt a ki- és belélegzést, a büdös, cuppogó testiséget bádoghéjban, tíz kilométer magasságban. Az ablakot akarom verni és megállítani a gépet. Ki akarom nyitni a piros „Exit” szóval jelölt ajtót és kiugrani rajta, nyitott szemmel, ellazult karral. De meghalni nem akarok. Így nem. Nem a földhöz csapódni akarok, hanem repülni. Kicsatolom a biztonsági övet. Saját helyére tolom a ragacsos hajút, talán szükségtelenül durván. De nem ébred föl, tátott szájjal horkol tovább, arcára csorog a nyál, ádámcsutkája le-
föl ugrál. Egy pillanatra kedvem támad behúzni neki egyet, a nyitott szájára csapni, jó erősen, hogy vérezzen az ajka, és a fogai nyomot hagyjanak a tenyeremen. Évekkel ezelőtt egy ennél kisebb gépen repültem Egyiptomból Törökországba, de az tágasabb volt, és a légiutas-kísérők büfékocsija hibiszkuszillatot árasztott. Kivételesen szabadságról jöttem. Első alkalommal azt követően, hogy Johanna összecsomagolt, és én ingben, gatyában néztem a konyhaablakból, amint Johanna a költöztető autó első ülésére tessékeli Markot, aki a kezében szorongatja a távirányítású rendőrautót – Eliza neve napján vettük együtt. Akkor minden megfeleződött. a beépített ruhásszekrények, amelyekből Johanna elvitte a holmiját; a rendetlen kupacokból szemeteszsákokba dobálta a melltartókat, blúzokat, harisnyanadrágokat és kendőket, majd megcsomózta a zsákok száját. Mellette álltam kezemben ragasztószalaggal, és javasoltam, írja rá a szalagra, miben mi van. „Könnyebb lesz akkor az új helyen”, mondtam a nyakának, amit mindig felém fordított, a blúz alatt kidudorodó lapockáknak és a kibomló kontynak. Ő folytatta a csomagolást, mintha levegő lennék, én szintén folytattam, egyik lábammal a küszöbön állva. „a cuccok kipakolása stresszel, ha nem tudja az ember, mivel kezdje. Megkönnyíti a dolgot, ha rögtön a megfelelő szobába lehet vinni a zsákokat, az edényeket a konyhába, a…”, ekkor megfordult, és egyik kezében melltartóval, a másikban tornacipővel így szólt: „Lennél szíves távozni?” Szekrények, könyvespolc. Minden félig. Félig tele vagy félig üresen? Markkal is megfeleződtek a napok. Hetente két délután óvoda után. Minden második hétvége. És ezeket sem tudtam mivel megtölteni. Aztán elutaztam szabadságra. Nem. Egyiptomba és törökországba utaztam azzal a céllal, hogy eltűnjek. Egyirányú út. Ülni a parton és könyvet olvasni. Már akkor meg akartam halni? Nem tudom. De tetszett a gondolat, hogy édes kábítószert kapnék a bárban, és könyörületesen, nagyobb erőszak nélkül ölnének meg egy omladozó ház mögött. És az is, hogy milyen lenne Johanna arca, amikor a holttestet kell azonosítania. Útban Kairóból Isztambul felé a légitársaság elegáns magazinját lapozgattam. Nyomdaszagú, fényes lapjai régi, valótlannak tűnő időkre emlékeztettek. Egy mitikus korszakot idéztek, ami már nem létezett: örök, békés vasárnapokat, közös álomképek meséit. Johanna tekintetét, amely már csak álomnak tűnik, amint megkérdezi: „Mi az a dolog a világon, ami a legtávolabb van a haláltól?” Az az idő még Mark előtt volt. az az idő, amikor még állandó szexuális izgalomban éltünk, amikor Johanna mozdulatától, ahogy elfordítja a fejét és meglebben a kontya, a nyakának pihés szőrére, hátának vonalára, fenekének ívére gondoltam. Az az idő, amikor kis lakásunk minden szegletében szeretkeztünk, és a meztelen bőrhöz kapcsolódó emlékek hatására a padló, a falak, az ajtófélfák és az ablakok újra és újra felébresztették egymás iránti vágyunkat, és még a régi formákat is újaknak éreztük. Egy tavaszi éjszakán testünk kintről hallatszó kiáltásra állt meg. Felkeltünk az ágyból, és kéz a kézben az ablakhoz mentünk. Valahogy az a gondolat motoszkált a fejemben, hogy két gyerek vagyunk, akik előtt mindjárt megnyílik a felnőttek világának egy szelete. Védekezésképpen söröskorsókra és utcai lámpákra, régimódi kerékpárokra és Tom Waits lemezeire gondoltam. Az aszfalton, a ruhaszárító állvány mellett egy fiatal nő feküdt. Háton, teste olyan pózba csavarodva, amelynek láttán az ember fájdalmat érez. a szeme nyitva volt. Nem tudom, láttam-e. De mindig így jelenik meg előttem, nyitott szemmel, és ahogy az erkélyek alját, az eget nézi, és minket. Nyitott szemmel fekszik az aszfalton, és minket, azaz két meztelen embert lát, akik egymás kezét fogják, és rá néznek. Először fiatalok jöttek. Kitódultak a kapun és a lány köré csoportosultak, némelyiküknek csak egyik lábán volt cipő, mások borospohárral a kezükben álltak, egyikük kabátban és zokniban volt. Körbevették a lányt, sírtak és kiabáltak, utasításokat adva egymásnak, hogy mi a teendő
és mit nem szabad semmiképp sem csinálni. „Szeretlek!”, kiabálta egy copfos barátnő az aszfalton guggolva, és a lány arcához szorította az arcát. a mentősök elvezették onnan, és amikor már mindenki elhagyta az udvart, egyedül maradt a ruhaszárító állványon ülve, karját maga köré fonva. Másnap olvastuk az újságban, hogy meghalt a lány. Senki nem tudta megmondani, hogy véletlenül vagy szándékosan esett le az erkélyről, vagy lelökte valaki. az alkohol is szerepet játszott a dologban. Szótlanul olvastuk a hírt, próbáltuk szavakba önteni érzelmeinket, amelyeket egy ismeretlen ember közelünkben bekövetkező halála ébresztett. Mivel a lányt nem ismertük annyira, hogy gyászolni tudjuk, érzelmeinket a halál léte és az élet törékenysége okozta rémület uralta; annak fájdalmas tudata, hogy egészséges, fiatal, vágyakkal teli testünktől függetlenül a halál már minket is utolérhet. Az, hogy valamikor már nem leszünk, ott volt a létünkben, és az aszfalton fekvő lány, vagy talán még inkább a ruhaszárító állványon magát átölelő lány ezt a nyilvánvaló tényt puha idillünk közepébe vágta, és úgy éreztük, mintha rothadó levelek szaga lebegne körülöttünk. – Ha meg kellene határozni, mi az a dolog, ami a legtávolabb van a haláltól – kérdezte Johanna néhány nappal a szerencsétlenség után –, mi lenne az? Hétvégi reggel volt. Johanna az én csíkos pizsamámat viselte, amit saját szavai szerint azért kezdett hordani, mert úgy érezte, akkor mindig ölelem. Mint mindig, ha ránéztem, felébredt bennem a vágy, hogy megérintsem, behatoljak a bő öltözék alá, és érezzem a testét, melynek jelenléte az életemben még mindig csodának tűnt. De most ehhez a vágyhoz valami más is kapcsolódott. Óvatosabbá, félénkebbé változott, és gyakran, amikor Johannához értem, öregként láttam magunkat, bőrünk papírvékony, homlokunkon májfoltok, és egymást támogatjuk ki a vécére. – Legtávolabb a haláltól? – igen. Johanna szerette az ilyen kérdéseket. A világ meghatározását kizárásos alapon vagy korlátozott alternatívákkal. Kivel feküdnél le: Reagannel vagy Gorbacsovval? Három legjobb barátodat ölnéd meg inkább, vagy tíz ismeretlen afrikait? Melyikben úsznál: egy kád hányásban, takonyban vagy hasmenésben? Szenvedtem ezektől a kérdésektől, de igyekeztem válaszolni rájuk, annyira meghatott, ahogy Johanna szeme csillogott kérdezés közben, és kislányos kacagása, amint kitalálja a legravaszabb válaszlehetőségeket. – Legtávolabb a haláltól? Nem tudom. Semmi sem viszi el a halált. – Johanna beszívta az alsó ajkát. – Na mégis, valami. reggeli kocogás a szigetvilágban. Amikor szél lengeti a gabonát és valahonnan kutya ugatása hallatszik. Vagy a Financial Times. Mert az annyira, de annyira ebből a világból való. Johanna szeme felcsillant: – Megvan. tudod, mi lenne az szerintem? – Na? – repülőgép-magazin. – Mi? – repülőgép-magazin. a légitársaság fényes papírra nyomtatott újságja, amelyet a repülőkön az ülések háttámlájának zsebébe raknak: bemutatják Párizs legjobb bisztróit, és utazásra méretezett szájfényeket reklámoznak. Ezek a magazinok nem véletlenül olyanok, amilyenek. több száz, egymás számára ismeretlen ember szállítása egy bádoghéjban valami ilyesmit tesz szükségessé. az emberek csak azért maradnak nyugodtak a gépen, mert a magazinok egy olyan világgal vannak tele, amelyben ismeretlen a halál. gondolj csak bele: aranyszínű tégelybe csomagolt ránctalanító krém. Vagy riport a Csodálatos Indiáról vagy az Ellentétek Vietnamjáról. azt az érzetet keltik benned, hogy a turistacélpontok nyomora csak a miszámunkra rendezett egzotikum, ugyanolyan, mint a hagyományos táncbemutatók vagy a társasutazásokon szervezett programok, melyek bepillantást kínálnak a helyiek hétköznapjaiba. Hogy csak mi vagyunk, mi, akik megengedhetjük maguknak, hogy repülőn utazzunk és ezereurós napszemüveget vásároljunk, hiszen az egész rajtunk kívüli világ csak értünk van. Egy ilyen világban nem létezhet a halál. Útban Kairóból Isztambulba a repülőtársaság magazinját lapozgatva értettem meg először, mire gondolt Johanna. Élet a lüktető Nairobiban, ez volt a címe az írásnak, amelyet olvastam,
amikor a következőket mondták be: „a Béke Elnöke a fedélzeten tartózkodik. Kérésére az útirányt megváltoztatjuk, Londonba repülünk”. Körülöttem üzletemberek öltönyben, hagyományos öltözéket viselő öregek és néhány jómódúnak látszó anya gyermekével. a mellettem ülő öltönyös férfi egy Koránt vett elő a táskájából, lehajtotta a fejét, és imádkozni kezdett. a többiek is ezt tették. az üléseken csupa lehajtott fejű ember, a nedves ajkakat szinte néma mormogás hagyja el, amit nem értek, de ami szent szimfóniának hangzik, a közösen elképzelt istenhez küldött kérésnek, hogy életben maradhassunk, a gép érjen épségben Londonba, és a pilótafülkébe besurrant, magát furcsa néven nevező egyén maradjon nyugodt. Vagy talán csak azt akarták ezzel kifejezni, isten azt teszi, amit akar, és szemérmes óhajuknak hangot adni, hogy jussanak a paradicsomba, ha akarata abban nyilvánulna meg, hogy a gépet óriási lángcsóvaként a földhöz csapja. Nekem nem volt elképzelésem sem erről, sem másféle istenről. Számolgattam, hány kilométer van hátra Londonig, és próbáltam megsaccolni, mennyi üzemanyag lehet a gépen. Biztonsági intézkedésként van-e a gépen póttartály géprablások esetére? Mekkora lehet egy ilyen? Izzadt kezem ujjnyomokat hagyott a magazin fényes borítólapján. az élettől lüktető Nairobiban szállodák voltak, kertjeikben pálmafák hajladoztak, a csillogó előcsarnokokban pedig a kolonializmus hangulata érződött. tengerzöld színű üvegekben parfümök, arany medálba foglalt igazgyöngyök és selyemsálak Neked és Neki. a körülöttem lévő emberek nyugalma azt sugallta, nem kell még pánikba esni. Ez hálával töltött el. Ugyanakkor dühös voltam erre az istenre, aki a gép minden más utasa számára elérhető, engem viszont jeges magányba taszít a talán nagyon is hamar bekövetkező halál pillanatában. a gép Európa fölött szelte a kilométereket, próbáltam elképzelni a halált. Mennyi idő telik el attól kezdve, hogy már tudom, meg fogok halni, addig, amíg valóban megszűnök létezni? Milyenek lennének ezek a percek vagy másodpercek? Ezekben a gyötrelmes órákban lett számomra a napnál világosabb: élni akarok. Ha elfogyna az üzemanyag, vagy a pilótafülkébe besurrant alak lövöldözni kezdene, az élők oldalán szeretnék lenni. ott szeretnék lenni, ahol az emberek átölelnék ismeretlen társaikat a szótlan egyetértés kifejezéseként, ahol megbeszélnék a tapasztalatokat, elemzéseket adnának elő és meginnának egy korsó sört, mert még lehet. Szerettem volna másnap reggel ébredni. azt akartam ismételgetni, milyen csodálatos az, hogy a legszörnyűbb események után is felvirrad a reggel. a másnap reggel fényét akartam látni. Hogy talán nem ez fog történni, és hogy az én vágyaimnak nincs köze a valósághoz, csodálatos békével töltött el, aminek csak az lehetett az oka, hogy igazából nem hittem ebben a lehetőségben. Öt óra húsz perc repülési idő van hátra. a ragacsos hajú keze a karomat keresi, mintha álmában meg akarna ölelni. az ülés ellenkező oldalához húzódom. Egy dupla whiskyt kérek a stewardesstől. Próbálom olvasni a háborúk és a természeti kincsek birtoklása közötti összefüggésekről szóló könyvet. Eszembe jut Anna Politkovszkaja mondata, amit egy televíziós dokumentumfilmben hallottam: „a halálfélelem, mint minden nagy érzés, idővel elhalványul.” arra gondolok, hogy Anna Politkovszkaja korunk legnagyszerűbb embere volt. a gondolat megismételve annyira szentimentálisnak hat, hogy elbizonytalanodom; sírjak vagy nevessek arcomat a kezembe temetve. A Kairóból Isztambulba tartó repülőgép Londonban szállt le, az utasok közül senki sem sérült meg. a pilótafülkébe besurrant „President of Peace” egy őrült iraki fiú volt, bármiféle terv vagy politikai mondandó nélkül. Csak Londonba akart eljutni. Vagy talán bárhová, csak el a saját életéből. Leszállás előtt a kapitány egy köteg dollárt adott a fiúnak, és megígérte neki, ha senkinek nem okoz bántódást és elhagyja a repülőteret, nem lesz következménye a géprablásnak. az ablakból néztük, ahogy a rongyos trikóba és tréningnadrágba öltözött vézna tinédzser a gép ajtajából egyenesen a felfegyverzett rendőrsorfal felé fut.
Nem jutottam el Isztambulba. Londonban maradtam, indiai ételeket ettem, bolhapiacokon régi órákat vizsgálgattam, söröztem és azt fontolgattam, feldolgozzam-e valamilyen formában a tapasztaltakat. a Financial Timest olvastam és néztem a híreket. a mixereken, bolti pénztárosokon és szállodai portásokon kívül sokáig senkivel sem beszéltem. A megérkezésre gondoltam… ugyanolyan otthonosnak fogom érezni a reptér levegőjét, mint korábban? Beaszfaltozták-e már a város utcáit? Zsakarandaillat tölt-e be mindent? Megtudom-e tenni azt, amit elhatároztam? Elképzelem Markot mély álmában, nyílt tengerre kifutó halászhajón, zárt kajütben, kapucnival a fején. Fordította: Huotari Olga
Elina Hirvonen: Legtávolabb a haláltól. Magvető Könyvkiadó, 2012.
