Gogol
Holt lelkek
2011
ELSŐ RÉSZ
ELSŐ FEJEZET N. kormányzósági város vendégfogadójának kapuján elég csinos, ruganyos kis bricska fordult be; olyan amilyenen legényemberek szoktak járni, a nyugalmazott alezredesek, törzskapitányok, legalább százléleknyi1 jobbágysággal rendelkező földbirtokosok rendjéből, röviden: mindazok, akiket középosztály néven ismerünk. A bricskában egy úr ült. Nem volt éppen szép, de csúnya sem; nem volt se kövér, se szikár; nem lehetett róla azt mondani, hogy vén, de azt se, hogy nagyon fiatal. Megérkezése a városban semminemű föltűnést nem keltett, mert nem volt benne semmi különös. Csak a vendégfogadóval szemben levő kocsma ajtajában álldogáló két paraszt tett 1 A lélek, lelkek itt mindig a jobbágyokat jelentik, tehát a főcímben is: holt lelkek = holt jobbágyok.
5
rá némi megjegyzést, ami különben inkább a kocsira vonatkozott, mint azt utasra. – Nézd csak – mondta az egyik a másiknak –, milyen kerekek! Mit gondolsz: kitartanának azok Moszkváig, ha odáig kellene rajtok menni? – Ki – felelt a másik. – De azt hiszem: Kazányig ki nem tartanának. – Kazányig nem – felelt a másik. Ezzel a beszélgetés véget is ért. Azonkívül, amint a bricska a vendégfogadóba beérkezett, egy fiatalember került elő fehér kanavásznadrágban – amely igen szűk és rövid volt –, divatosságra törekvő frakkban, amely alól kilátszott tulai, pisztoly formájú bronztűvel megtűzdelt inge. A fiatalember hátrafelé fordult, megnézte a kocsit, megfogta kezével a sapkáját, amelyet majd elröpített a szél, aztán továbbment. Amint a kocsi beért az udvarra, a vendég elé kijött a fogadó szolgája vagy pincére, oly élénk sürgés-forgással, hogy azt sem lehetett rajta meglátni: milyen az arca? Fürgén szaladt ki, karján egy asztalkendővel; nyurga legény volt, hosszú, vékony szövetű felöltőben, amelynek gallérja csaknem a füléig ért; megrázta a haját, s fürgén vezette föl a vendéget a faalkotmányú folyosón, hogy megmutassa annak az Istentől számára kirendelt nyugvóhelyet. A szoba az ismert formájú volt, mert a vendégfogadó is az volt, vagyis éppen olyan, amilyen vendégfogadók szoktak lenni a kormányzósági székvárosokban, ahol az utasok naponként két rubelért kényelmes szobát kaphatnak, svábbogarakkal, amelyek kikandikálnak minden zugból, mint egy-egy fekete szilva, aztán egy mellékajtóval, mely a szomszéd szobába szolgál, de amely mindig el van torlaszolva egy szekrénnyel; abban a szomszéd szobában tesz-vesz persze a másik vendég, 6
aki rendes, nyugodalmas ember ugyan, de rendkívül kíváncsi és mindent apróra szeretne tudni az új jövevényről. A fogadó külseje megfelelt a belsejének: nagyon hosszú, egyemeletes ház; a földszintet nem vakolták be, hát úgy maradt sötét téglaszínűnek, sőt még sötétebbnek látszott a gyakori időváltozástól és a reá rakódott portól, piszoktól; az emeletet a soha sehol nem változó sárga festékkel mázolták be; a földszinten szíjártó, köteles és pereces boltocskák voltak. A sarokboltban, vagyis inkább annak ablakában, egy zbityencsik 2 , egy vörösréz szamovár s ugyancsak egy vörösrézszínű emberfejforma volt, úgyhogy messziről úgy látszott, mintha az ablakban két szamovár volna, csak éppen hogy az egyiknek koromfekete szakálla van. Míg a jövevény úr körülnézegette a szobáját, azalatt behordták a cókmókját: legelőször is egy fehér bőr útitáskát, amely kissé horzsolt volt, jeléül annak, hogy nem először volt úton. Ezt a táskát az alacsony, ködmönös kocsis, Szelifán, és a körülbelül harmincéves inas, Petruska hozták be. Petruskán bő, viseltes felöltő volt, bizonyosan uraságoktól levetett darab; ő maga kissé komor tekintetű, igen nagy orral és ajakkal. A táska után következett egy kisebb, vörös fából csinált ládika, ez nyírfa betétekkel volt díszítve, mégpedig úgy, hogy a cifrázatok egy sámfát és egy kék papirosba göngyölt, sült csirkét mutattak. Mikor mindezt behozták, Szelifán, a kocsis elment az istállóba a lovaihoz, Petruska, az inas pedig elhelyezkedett a kis előszobában, amely igen sötét lyuk volt; becipelte oda a köpönyegét és azzal együtt az ő saját, különös bűzét, amely közös volt az azután behozott s különféle, inasi mesterséghez tartozó kellékeket tartalmazó zsákbatyuval is. Ebben a sötét lyukban 2
Faedény; vízből, mézből s babérlevélből vagy zsályából készült itallal.
7
Petruska a falhoz állított egy keskeny ágyat, kiterített azon valami szőrtakarófélét, amely annyira el volt már dencelve, lapítva, mint a palacsinta, sőt tán annyira meg is zsírozva, mint a palacsinta, s amelyet a vendéglőstől sikerült neki kikunyorálni. Míg a szolgák rendezkedtek, tettek-vettek, az úr a közös terembe ment. Hogy milyenek ezek a közös termek, azt minden utas igen jól tudja: ugyanazok az olajfestékkel bemázolt falak, fölfelé sötétek a dohányfüsttől, lent pedig ledörzsöltek az utasok, de még inkább a helybeli kupecek hátaitól, mert ezek vásáros napokon hatod-hetedmagukkal be szoktak ide ülni, hogy megigyák az ő ismeretes egypár pohár teájukat; ugyanaz a füstös mennyezet, ugyanaz a füstös csillár, temérdek üvegfüggőivel, amelyek rezegnek és csengenek, valahányszor a pincér végigszalad a viseltes padlón, jobbra-balra ringatva karján a tálcát, amelyen éppoly temérdek a teáscsésze, mint tengerparton a madár; ugyanazok az olajfestésű képek a falakon; egyszóval: ugyanaz, ami mindenütt, a különbség csak annyi, hogy itt egy képen egy nimfa olyan óriási mellekkel volt megpingálva, amilyeneket az olvasó bizonyára sohasem látott. A természetnek ilyen játéka különben gyakran előfordul a különféle históriai festményeken, amelyekről nem tudni; mikor, honnan és ki hozta be őket Oroszországba, sőt behozták azokat néha a mi művészetkedvelő nagyuraink is, vásárolván azokat Olaszországban – az ottani kalauzok tanácsára. Az úr levette a sapkáját, leoldta nyakáról szivárványszínű szőrkendőjét, aminőt a férjeknek saját kezűleg szoktak horgolni a feleségeik, utasításokat mellékelve hozzá a kezelést illetőleg. (Hogy a nőtleneknek kik csinálják ezeket, azt biztosan megmondani nem tudom. Isten tudja, mért: én sohasem viseltem olyan kendőt.) Megszabadulván az úr a kendőjétől, 8
parancsot adott, hogy adják föl az ebédet. Míg fölhozták neki a vendéglőkben szokásos különféle étekfogásokat, minők: scsí sós derelyével, amelyet készakarva tartogattak néhány hétig, velő borsóval, bécsi kolbász káposztával, kappansült, savanyított ugorka, az elmaradhatatlan édes tészta (amely mindig savanyú); míg tehát föladták – úgy a fölmelegített, mint a hideg ételeket –, az úr elbeszéltette magának a pincérrel mindazt az ostobaságot, hogy ki volt itt ezelőtt a vendéglős és ki most? van-e sok jövedelme a vendéglőnek s nagy gazember-e a vendéglős, amire a pincér – szokása szerint – azt válaszolta, hogy: – „Ó, uram, de milyen nagy gazember!” – Eszerint a fölvilágosult Oroszországban még most is vannak igen tiszteletreméltó emberek, akik nem tudnak ebédelni a vendéglőkben anélkül, hogy szóba ne álljanak a szolgálattevőkkel, és néha nagyon is furcsa tréfákat ne űzzenek velök. Különben az utas nem csupán ilyen haszontalan kérdéseket tett; rendkívüli pontossággal tudakolta: ki a városban a kormányzó, ki a törvényszék elnöke, ki az államügyész, egyszóval: nem felejtkezett meg egy előkelőbb hivatalról sem; de még nagyobb pontossággal, vagy inkább érdeklődéssel tudakozódott az összes, jelentékenyebb birtokosokról: kinek hány léleknyi jobbágysága van? messzire lakik-e ez vagy az a várostól? sőt ez vagy az milyen természetű ember s gyakran jár-e be a városba? apróra kérdezősködött a vidék állapotáról: nem voltak-e valami betegségek a kormányzóságban, mint például: járványos láz, pusztító ragály, himlő s hasonló, s minderről oly körülményesen, hogy az többnek látszott közönséges érdeklődésnél. Az idegen modorában volt valami szolid, és igen hangosan fútta ki az orrát. Nem tudhatni, mi módon cselekedte ezt, elég az hozzá, hogy az orra úgy szólt, mint a trombita. Ez a látszólag teljesen ártatlan tulajdonsága 9
annyira tiszteletet gerjesztett a fogadó főpincérjében, hogy ez – valahányszor meghallotta azt a bizonyos hangot – megrázta a haját, tiszteletteljesebben egyenesedett ki, és fejét meghajtva kérdezte: – Nem tetszik-e valamit parancsolni? – Ebéd után az idegen úr megivott egy csésze kávét, s leült a díványra, háta mögé tette a díványpárnát, amelyet az orosz fogadókban rugékony sörte helyett olyasvalamivel tömnek meg, ami rendkívül hasonlít a téglához vagy kavicshoz. Most elkezdett ásítozni, s a szobájába vezettette magát, ahol lefeküdvén, vagy két óra hosszat aludt. Kipihenvén magát, a pincér kérésére fölírta egy darab papirosra vezeték- és keresztnevét, a szükséges célra, tudniillik a rendőrség értesítésére. A pincér, miközben a lépcsőn lefelé haladt, a papirosról a következőket olvasta le: „Pavel Iva novics Csicsikov, kollégiumi asszesszor, földbirtokos; magánügyben.” Míg a pincér a papír összes rovatait áttanulmányozta, Pavel Ivanovics Csicsikov elindult a város megtekintésére, amellyel – amint látszott – meg volt elégedve, mert látta, hogy az semmivel sem rosszabb, mint más kormányzósági székváros: erősen szembe ötlöttek a sárga színek a kőházakon, szerényen a szürkék a faépületeken. A házak földszintesek, egyemeletesek és félemeletesek voltak, az örökké változatlan magasföldszinttel, ami a kormányzósági építészek szerint igen szép. Helyenkint ezek a házak szinte elvesztek a mezőnyi széles utcák és a végtelen farácsok közt; helyenkint egy tömegbe szorultak, s ezek környékén nagyobb élénkség, több ember volt látható. Itt-ott láthatók voltak esőtől csaknem lemosott cégtáblák, amelyekre itt perecek vagy csizmák voltak festve, amott pedig kék színű nadrág, „Arsavszkij, szabó” fölírással; majd egy másik cégtábla sapkákkal, süvegekkel és ilyen fölírással: „Vaszilij Fjodorov, külföldről”; másutt biliárdasztal volt a cégtáblán, mellette két 10
játékossal, olyan frakkban, aminőt nálunk a színházakban azok a vendégek hordanak, akik az utolsó felvonás alatt a színpadra szoktak fölmenni. A biliárdjátszók mereven tartott biliárdbotokkal voltak föltüntetve, kissé hátraficamított kezekkel és kajsza lábakkal, mintha éppen valami nagy ugrást tettek volna a levegőben. Mindezek alá pedig ez volt írva: „Ez ám a víg betérő!” Itt és amott egyszerűen az utcán voltak fölállítva a dióval, szappannal és szappanhoz hasonló édességekkel megrakott asztalok; másutt lacikonyha, cégtábláján kövér hallal és ebbe döfött villával. Leggyakoribb volt azonban mindenfelé a megbarnult állami kétfejű sas, amelynek minden egyes példánya alá csak ez a lakonikus aláírás volt alkalmazva: „Pálinka-ház”. A kövezet mindenütt hitvány volt. Benézett Csi csi kov a városi kertbe is, amely csupa vékony fákból állott; ezek a fák nagyon rosszul tenyésztek, alul háromszögletbe állított védőkarókkal, amelyek igen szépen voltak olajfestékkel zöldre mázolva. Egyébiránt, habár ezek az apró fák nem voltak a sétapálcánál magasabbak, az újságokban azt írták róluk egy kivilágítás alkalmával, hogy „városunkat nagyon széppé tette a városi polgármester gondosságának köszönhető kert, amelynek árnyas, lombos fái a forró napokban kellemes hűvösséget szolgáltatnak”, meg hogy „igen megható volt látni ez alkalommal, mint dobogtak a polgárok szívei a hála túláradásától és patakzott a könnyek árja a városi polgármester iránt érzett elismerés jeléül”. Alaposan kikérdezvén a baktertől: merre van a legrövidebb út a székesegyházhoz, az egyes hivatalokhoz, a kormányzóhoz, elindult a város közepén végighömpölygő folyóhoz; útközben letépett egy falragaszt egy oszlopról azzal a szándékkal, hogy 11
