Jelige: Szilánkok Kategória: Próza
1
Szerelem-szilánkok
Kelt levelem 1916. október 28-án Kedves Vencel! Remélem, levelem jó egészségben találja. Először is bemutatkozok magának. Szabó Berta vagyok, Szentesen lakok. Én leszek a maga levelezőpatnere, ha Isten és maga is úgy akarja. A nevét és címét a városházán adták. Honleányi kötelességből, jó szívvel írok magának, hogy a napjait megvidámítsam. Nem írok sokat, mert tudom, hogy ideje nem lehet sok ott a harcok és a tábori élet közepette. Én 19 éves vagyok, 168 cm magas és 56 kg. A hajam, a szemem barna. Édesszüleimmel és a húgommal lakunk itthon, van baromfink és egy kis földünk, amit édesapám a héten szánt majd be. A bátyám, István is frontkatona, mint maga, talán ismeri is, mert augusztusban írta magáról, hogy egy táborban voltak Debrecenben. Azért is fogadtam el a maga nevét, címét, merthogy ismerhetik egymást az én testvéremmel, Szabó Istvánnal. Most ő már Milnóban van, Galíciában. Ha hallana felőle, írjon róla, szépen megkérem. Írjon magáról, szívesen olvasom. Címemet alant találja. Ezzel zárom levelem. Vigyázzon magára a Jóisten. Szabó Berta
Kelt 1916. november 20-án Kedves Berta Kisasszony! Levelét megkaptam, köszönöm szépen. Jóleső érzés otthonról levelet kapni, az Isten áldja meg érte. Emlékszem kedves testvérbátyjára Debrecenből, barátkoztunk is. Őt elvezényelték Galíciába, úgy, ahogy írja, de azért a barátságunk megmaradt, hátha találkozunk a háború után, Isten segedelmével. Kedves Bertácska, írjon még magáról, hogy telnek napjai, mi történt a kerttel, beszántotta-e a kedves édesapja, hogy megy az élet ott Szentesen. Itt nem sok minden történik, már egy jó ideje állomásozunk itt Z.-ben, sokat tisztogatjuk a fegyverünket, gyakorlatozunk. Nem tudom, mi a jobb, a várakozás vagy ha már végre történne valami. Bár a harcokról sosem lehet tudni, hogy végződnek. Isten vele. Írjon, mert várom ám. Hadas Vencel
Kelt 1916. december 8-án Kedves Vencel! Milyen szép ajándékot kaptam a Mikulástól – a maga levelét! Tudja-e, hogy pont december 6-án vehettem kézhez? Akkor hát úgy látszik, hogy valóban levelezőpartnerek leszünk. Jó írni néha, kiírni az embernek magát. Vezettem én naplót is, de úgy egy éve nincs már rá kedvem. Talán azóta, hogy a testvérem a fronton van. Szét van 2
szakítva a családunk. Csúnya dolog a háború, nem értem, mivégre ez a sok szomorúság, miért ver minket a Jóisten. Bár mi még nem is panaszkodhatunk, hiszen István egészséges és néhanap hallhatunk is felőle. De a szomszédunk, Juliska néni, ő a fiáről azt se tudja él-e, hale. Édesapám beszántotta a földünket, kukorica lesz majd benne a baromfinak. Úgy szeretem nézni, mikor kapkodják a csőrükkel! Éhesek, harcosak, és úgy kigömbölyödnek, ha fél délután csipegetik, amit eléjük szórok! Hálásak is, szerencsére sok tojást adnak. Nekem a kedvenc reggelim a bundáskenyér. Maga mit szeret? Jaj, biztos sok butaságot összehordtam, remélem, nem haragszik meg annyira érte, hogy tán már nem is ír?! Isten megáldja. Szeretettel üdvözli: Berta P.S.: Küldök egy fényképet magamról. Ne írjon róla mást, csak szépeket!
Kelt 1916. december 20-án Kedves Bertácska! Először is köszönöm a fotográfiát. A zubbonyom felső zsebében, a szívem fölött hordom a kedves, mosolygós arcocskáját, szép meleg tekintete vigyáz rám. Köszönöm szíves levelét, olyan jókat nevettem rajta. Na meg ne sértődjön, nem kinevettem, csak olyan jó volt olvasni az otthoni híreket a baromfiról, a földről, a kedves kis szokásairól. Milyen jószívű leány maga, Berta! Szinte látom, ahogy eteti a baromfit, hívogatja őket, bőkezűen szórja a magot és közben csendesen mosolyog magában. Mert bizony a mosoly, a belső mosoly az életben a legnagyobb ajándék. Tudja, Bertácska, erre én itt jöttem rá, mert ha kívül nincs is az embernek nevethetnékje, muszáj, hogy megőrizzen valamit magában az emberségből, a civil mindennapokból, és derüljön az emlékein. Esténként, ha vége a napnak, magamra húzom a takarót, kizárom a tábort, a háborús híreket, a többi hét katonatársamat a barakkból és csak gondolkodom, emlékezem. Nem is írtam még, hogy én patikus segéd vagyok, voltam, amíg katona nem lettem. Néha felmondom magamban a különböző gyógyszerkeverési arányokat, csakhogy el ne felejtsek teljesen mindent. De az egyszerű hétköznapokra is sokat gondolok. Milyen jó is, ha az ember úgy kezdi a napot, mint ahogy maga is írja, hogy jóízűen megeszik egy bundáskenyeret. Elképzelem, ahogy elmélázva néz ki közben az ablakon, tervezi a napot az okos kis gazdasszony-fejével. Százszor elgondoltam már ezeket, szinte én is ott ülök az asztalnál, ahol együtt reggelizünk. Amúgy tegnapelőtt a mi századunk is elindult Galícia felé. Nehéz minden ebben a hideg télben. Áldott szép Karácsonyt kívánok magának, kedves családjának, húgának. A Jóisten áldja meg minden lépését. Sok szeretettel üdvözli: Vencel
3
Kelt 1917. január 15-én Szeretett István bátyám! Remélem, levelem jó egészségben talál. Elmúlt a Karácsony, el a Vízkereszt is, és nem jöttél haza, nagy bánatunkra. Édesszüleim és én is csak reménykedünk, hogy egészséges vagy, van mit enned és jól megy a sorod ott az idegenben. Sokat emlegetünk, Karácsonykor is felvágtuk az almát, én meg a húgom még sírtunk is, hogy a te részedet meg kellett hagyni, nem ette meg senki. Drága bátyám! Most nincs sok munka a kertben, mit tehet az ember – gondolkodik. Sokat van eszembe a barátod, Hadas Vencel, együtt állomásoztatok Debrecenben még a nyáron. Képzeld csak, pont őt választottam levelezőpartnerül a városházán adott címek közül. Írogatunk egymásnak, jobban telik így az idő. A naplómat már abbahagytam, úgysem történik semmi szép, amit szívesen megörökítenék. A szomszéd Józsiról megérkezett a halottlevél, Juliska nénit azóta még az udvaron sem látjuk, teljesen bezárkózott a házba a bánatával. Én meghűltem egy kicsit, még az éjféli misén Karácsonykor, elég sokat köhögök. Édesszüleink, Veronika jól van. Nagyon várjuk a leveledet, ha teheted, írjál azonnal! Sok szeretettel csókol: Berta húgod
Kelt 1917. február 3-án Kedves Vencel! Régen nem hallottam magáról. Remélem, jó egészségnek örvend. Elérték már Galíciát? Kell-e harcolnia? Messze van az én szeretett István bátyám táborától? Találkoznak ott egyáltalán a magyar katonák egymással? Vagy olyan nagy az a Galícia, hogy azt se tudják, ki merre állomásozik? István bátyám felől sem hallottunk már vagy két hónapja. Ha tud valamit felőle, az Isten áldja meg, küldjön egy rövid üzenetet, ha még emlékszik rám. Én egy kicsit meghűltem még Karácsonykor, azóta köhögök. Szeretettel üdvözli: Berta
Kelt 1917. január 2-án, január 14-én, január 29-én Drága Bertácska! Nagyon boldog új évet kívánok Isten bőséges áldásával magának és szeretett családjának! Sokat gondolok magára, elnézegetem a fényképén a hamvas kis orcáját, kedves mosolyát, naponta többször is. Ne haragudjon rám, biztosan azt gondolja, micsoda egy szélhámos vagyok, hogy több, mint egy hónapja nem jelentkeztem. Látja, ezt a levelet többször abbahagytam, újrakezdtem, úgy kellett mondatonként írnom, mert igencsak erőltetett menetben vagyunk itt a galíciai télben. A harcok meg még nehezebbé teszik az életet, Bertácska. Ne is tudja meg maga soha, milyen az élet egy katonai táborban, 4
az ellenség kereszttüzében. Amúgy egészségem hál’Istennek megvan, de már kevesebbet tudok esténként álmodozni, Bertácska. Nem is tudom már, milyen az, tiszta, puha párnán aludni, a napi élményeket átgondolni. Nem akarok esténként gondolkodni, Bertám, csak maga jut eszembe, maga az, aki engem éltet, aki miatt én innen élve akarok hazajutni. Kis kezét a kezembe fognám, abba a szép meleg szemébe belenéznék és máshová már nem is kívánkoznék a világon. Berta, drága, írjon nekem, adjon reményt, ugye találkozunk, ugye reggelizünk mi még együtt? Isten legyen magával. Forró szeretettel üdvözli: Vencel
Kelt 1917. február 28-án Szeretett István fiam! Berta húgod tegnap, február 27-én, tüdőgyulladásban meghalt. Én nem bírok most többet írni. Vigyázzon rád a Jóisten, most már csak Te meg Veronika maradtál nekünk. Március 2-án temetjük a húgodat, a lányomat. Jaj, Istenem, miért versz engem? Mondj egy imát érte, ha hazajönni nem is tudsz. Szeretettel csókol: Édesanyád
Kelt 1917. március 16-án Drága Egyetlen Húgom! Milyen fájó leírni ezt a szót: egyetlen! Mi maradtunk már csak ketten testvérek egymásnak ezen a világon, Veronika. Nem tudok a halálról írni, nem is gondolok rá, minden nap ezt látom, bajtársaim halálát, akikkel egy órával előbb kezet fogtam. Megszokni nem lehet, de kizárni igen. Nem veszek róla tudomást. Ami nem létezik, attól nem lehet félni. Berta egy távoli emlék nekem, az emlékek pedig örökké élnek. Lassan három éve lesz, hogy nem láttam őt. Emlékeszem, ahogy tejért megy, tánclépésben, lóbálja a bádogkannát. Boldog, gondtalan gyerekkor! Emlék ez is, szép és változatlan. Vajon nekem lesz-e gyerekem? Bár ne lenne, nem akarom, hogy mindazon keresztülmenjen, amin én. Ez nem élet, ez maga a pokol. Drága Veronika, van nekem itt egy bajtársam, Hadas Vencel, akit talán te is ismersz, ha Bertánk beszélt róla neked. Levelezőpartnere az én kedves húgomnak, Bertácskánknak ez a Vencel. Ő még szereti az életet. Szereti a húgunkat. Nem tudja, hogy már csak az emlékét szeretheti. Annyiszor megcsalt az Isten minket, másra nem is bírok gondolni, csak arra, hogy az egész élet egy nagy csalás. Csalás ez a háború is – hiszen nem lettünk otthon lombhullásra! Mi magunk hullunk el, hullák vagyunk, Berta, Veronika, élő hullák. De ennek a Vencelnek csillog a szeme, ha Bertáról beszél. Csaljuk meg mi az Istent, most az egyszer. Írjál 5
a húgunk nevében, édes Veronikám az én katonatársamnak, bajtársamnak, barátomnak. Ha az Isten nem, megáldlak érte én. Szeretettel ölelem édesanyámat, édesapámat. Remélem, édesanyám megkapta levelemet, röviden írtam, élek, legalábbis úgy tűnik. Én élek itt a golyózáporban, dögszagban, és drága Bertánkat kellett eltemetni. Ezzel a lelket mardosó tudattal kell minden nap felkelnem most már. Szeretettel üdvözöl: István bátyád
Kelt 1917. április 19-én, Húsvét vasárnapján Kedves Vencel! Remélem, február 3-i levelemet megkapta. Én olvastam legutolsó levelét, mely január 29-én kelt. Sok idő telt el azóta. Beteg voltam. Aztán Nemrég elvetettük a kukoricát. Sok a munka a kertben, meg a baromfikkal. Kedves Vencel! Nem tudom, fogok-e még írni. Olyan sok minden megváltozott. Azért maga írjon, ne haragudjon rám. Szeretettel üdvözli: Berta
Kelt 1917. május 6-án Drága Berta! Megkaptam, kedves levelét. Megértem magát, Bertácska, nehéz úgy levelezni, hogy csak havonta hallunk egymásról és még nem is találkoztunk az életben. De én úgy várom a maga levelét, mint a Megváltót, ha meg nem botránkozik ezen az istenkáromláson. A maga sorai egy más világból jönnek, az Életről szólnak, minden sorát iszom, ez nekem az éltető nedű az értelmetlen, embertelen hétköznapokban. Drága Berta! Rejtegetem, őrizgetem a legdrágább szavaimat, amiket itt nem tudok kimondani, mert nincs kinek és nincs miért. Ha egyszer ennek a borzalomnak vége lesz, magának fogom az én összes titkomat megsúgni, egyetlenem. Forró szeretettel üdvözli: Vencel
Kelt 1917. május 30-án Drága Vencel! Olyan szépeket írt, egész belepirultam. Maga nagyon kedves. Én ezt a nagy ajándékot, hogy magát megismerhettem, meg sem érdemlem. Az élet olyan egyszerű volt a háború előtt. Nem kellett gondolkozni, miért is keljen fel minden nap az ember. De egy ideje 6
nem volt kedvem reggel az ágyból kilépni, olyan szürke és egyforma volt minden nap. A maga levele óta, vagyis tudja, mióta levelezünk, azóta alig várom, hogy pirkadjon, máris a postára gondolok. Vajon lesz-e üzenet magától? Újra van értelme az életnek. Imádkozom magáért, magunkért. Isten megáldja. Szeretettel üdvözli a maga Bertája
7
