Jelige: Aki mer, az nyer

„MENNYIBE KERÜL?” Összehasonlító elemzés egyes külföldi választási reformok tapasztalatairól, társadalmi, politikai költségeiről

Jelige: Aki mer, az nyer

TARTALOMJEGYZÉK

I. BEVEZETÉS ......................................................................................................................... 3 Felépítés .............................................................................................................................5 II. ELMÉLETI KERETEK.......................................................................................................... 5 A választási reformok vizsgálati keretéről ...........................................................................5 A választási reformokat kiváltó okokról ..............................................................................7 A változtatás körülményeiről ..............................................................................................8 A választási reformok következményeiről ......................................................................... 11 A választási rendszerek változtatásának irányáról.............................................................. 13 Egy elméleti konstrukció – Kenneth Benoit és a mandátummaximalizáló modell .............. 18 III. VÁLASZTÁSI REFORMOK A GYAKORLATBAN ................................................................. 22 Országok összehasonlító vizsgálata ................................................................................... 22 A politikai környezet ......................................................................................................... 23 A változtatások irányáról ..................................................................................................28 A reform elfogadásának körülményei, menete ...................................................................32 A reformok fogadtatása .....................................................................................................35 A reformok értékelése ....................................................................................................... 38 V. ÖSSZEGZÉS ...................................................................................................................... 39 FELHASZNÁLT IRODALOM.................................................................................................... 43

2

I. B EVEZETÉS A választások, választási rendszerek vizsgálata a politikatudomány által is sokszor elemzett témakör. Számos kutatás, tanulmány és konferencia járta körbe a választások szerepét, így igen gazdag e téma szakirodalma. Az érdeklődést jelzik azok a workshopok, beszélgetések, viták is, amelyeket neves nemzetközi szervezet tartanak a választási rendszerek reformja kapcsán1. E tények jól mutatják, mennyire aktuálisnak tekinthető a téma annak ellenére, hogy korábban is számos neves politikatudós vizsgálta már e kérdéskört. A dolgozat azonban megkísérel úgy hiányt pótolni ebben az egyébként jól feldolgozott témakörben, hogy a szerző reményei szerint új meglátásokkal gazdagíthatja a kérdéskör szakirodalmát. Jelen írás fő célja ugyanis, hogy választ kapjon a kérdésre: milyen tapasztalatok szűrhetőek le az egyes választási reformokat vizsgálva, milyen „általános elemei” vannak (ha vannak egyáltalán) a voksolási szisztémák módosításainak – akár az átalakításokat indukáló politikai környezetet, akár a hatásokat illetően. A dolgozat megkísérel választ találni továbbá arra a kérdésre is: létezik-e „kegyelmi pillanat” a választási reformokra, van-e olyan politikai helyzet, amelyben a „csillagok együttállása” kedvez a változtatásnak. Ehhez a vizsgálathoz a módszereket illetően az induktív logika tűnik adekvátnak – az egyes elemzett országok tapasztalatai alapján kísérel meg az

írás tanulságokat

megfogalmazni. Ahhoz, hogy meg tudjuk vizsgálni a mélyebb összefüggéseket a választások, választási reformok és hatásaik kapcsán, szükséges a gyakran használt kifejezések definiálása. Mindenekelőtt szükségesnek tűnik meghatározni, mit is értünk választási rendszeren. A hazai és nemzetközi szakirodalom számos értelmezést ismer magára a választásra, illetve a voksolási szisztémára. A választási rendszerek egyik legközkeletűbb meghatározása szerint az intézmény célja a „választásokon elnyert szavazatok mandátummá alakítása a pártok és jelöltek számára”2. Jelen dolgozat szempontjából azonban adekvátabbnak tűnik egy másik meghatározás – tekintettel a voksolási szisztémák, illetve reformjaik hatásának vizsgálatára. A Vernon Bogdanor által szerkesztett Politikatudományi enciklopédia szerint a választási rendszer nem más, mint a „hivatalok elosztása a pártok és jelöltek között a szavazatok mandátumokká alakítása révén”. 1

ld. például az ECPR 2009-es workshopjának témáját Why electroal reform? címmel. Internetes elérhetősége:

http://www.ecprnet.eu/ecpr/lisbon/documents/ws3_000.pdf [utolsó letöltés: 2010. február 10.] 2

Reynolds et al. 2005, 5.

3

A választási rendszerek többféle szempont szerint csoportosíthatóak (erről bővebben ld. alább). A dolgozat szóhasználatában extrém arányosnak azok a szisztémák tekinthetők, amelyek a leadott szavazatokhoz képest a legkevésbé eltérő eredményt alakítanak ki, s ezáltal a törvényhozás összetétele rendkívül fragmentált lesz. Ez pedig jelentősen megnehezíti a kormányalakítást. Általában az ilyen megoldásokat alkalmazó országokban koalíciós kormányok alakulnak, a vizsgált államok közül némelyikben (pl.: Olaszország) ezek a koalíciók bizonyultak meglehetősen törékenynek időről-időre. Extrém aránytalan az a választási rendszer, amely a lehető legtávolabb helyezi egymástól a választópolgárok szavazatokban kinyilvánított akaratát, illetve a mandátumok elosztása után kialakuló eredményt. Ezek az országok (főként az angolszász kultúrkörhöz tartozó, relatív többséget alkalmazó államok) azért gondolkodtak választási reformokban, mert rendkívül aránytalan eredmények születtek az egyes választásaikon (pl. Új-Zéland esete). Status quo választási rendszernek az a szisztéma tekinthető a dolgozat terminológiája szerint, amely a választási reform indulásának pillanatában hatályban van. Fontos azonban hozzátenni: amint elfogadásra kerül egy új szisztéma (tehát sikerrel zárul a reformfolyamat), az kerül a status quo pozícióba. A választási reform kifejezés pontos mögöttes tartalmában a politikatudományi szakirodalom sem egységes. Több megközelítés is létezik: Richard Katz szerint a választási reformok feloszthatóak kisebb (minor) és nagyobb ívű (major) változtatásokra. Az elkülönítés alapja a rendszerszintű változtatások (egyéni kerületi rendszerről listásra váltás) versus egyes kisebb tényezők módosítása (például az induláshoz szükséges kaució mértékének módosítása) mentén rajzolható ki3. Mások szerint azonban a választási reformok nem különíthetőek el a szerint, hogy „kis reformról”, vagy „nagy reformról” van szó 4. Jelen írás szerzőjének álláspontja, hogy nem célszerű relevancia szerint felosztani a választási reformokat, ugyanis a kisebb, egyes álláspontok szerint nem rendszerszintű reformok is képesek komoly befolyással bírni egy-egy ország politikai rendszerére. A már említett példánál maradva: a választásokon való indulás feltételeinek könnyítése, a kaució eltörlése nagyban elősegíthető új politikai formációk színre lépését, növelve ezzel a pártrendszer pluralitását. Adekvátnak tűnik tehát a dolgozat szempontjából kiterjesztően értelmezni a választási reform fogalmát, s minél szélesebbre tárni a vizsgálandó esetek körét.

3

Vö. Katz 2005.

4

Doron–Harris 2000, 15. oldal.

4

Felépítés Jelen dolgozat egyik célja, hogy elsősorban külföldi forrásokat felhasználva megvizsgálja: miként látja a politikatudomány a választási rendszerek szerepét, s hogy tekint a működő szisztémák változtatási törekvéseire. A szerző megkísérel egy elméleti értelmezési keretet adni a választási reformokról való gondolkodásnak. Tárgyalásra kerül a választási reformok egyik legfontosabb dimenziója: a politikai környezet, illetve mozgástér. Az írás megkísérli elemezni a reformok hatásait mind rövid-, mind hosszútávon, továbbá górcső alá veszi: milyen trendek voltak tapasztalhatóak a változtatások irányait illetően. Az teoretikus áttekintést egy komparatív vizsgálat követi. Négy kiválasztott ország (Olaszország,

Belgium,

Japán,

Szlovákia)

példáján

keresztül,

meghatározott

szempontrendszer szerint vizsgálja a dolgozat: mely tényezők játszottak szerepet a választási reformok véghezvitelében, a politikai környezet milyen szerepet játszott, illetve mennyire tekinthető sikeresnek adott ország változtatása. A szerző reményei szerint ez az összehasonlító analízis segít kiemelni azokat a tényezőket, amelyek egyrészről indukálják a reformfolyamatokat, másrészről pedig a lezajlott átalakítások tapasztalatait alapul véve hangsúlyozandók.

II. ELMÉLETI KERETEK A választási reformok vizsgálati keretéről Magukat a választási rendszereket három aspektusból szokás vizsgálni: egyrészt a szavazatok számlálásának módja, vagyis (ahogy Rae hívja) a választási formula szerint 5; másrészt a választókerület nagysága, a körzeti magnitúdó szerint; harmadrészt pedig az alapján, hogy az egyes jelöltek kiválasztásának mechanizmusába mennyire vannak becsatornázva a választópolgárok, milyen mértékű a beleszólásuk. A választási reformokra szűkítve analízisünket, lényegesnek tűnik kiemelni: a terület vizsgálata komoly körültekintést igényel, ugyanis egy adott voksolási szisztéma bármilyen irányú változtatása, pusztán az átalakítás ténye ideiglenesen mindenképpen instabilitást okozó tényező. Mindez fennáll abban az esetben is, ha a rendszer korrekciójának következményei

5

Vö.: Rae 1971.

5

jórészt előre jelezhetőek6. Fontos azonban hozzátenni: több esetben bizonyította már újonnan bevezetett választási rendszer, hogy képes az előzetesen felmért hatásoktól eltérően működni7. Matthew S. Shugart egy írásában két faktor szerint javasolja vizsgálni az egyes választási reformokat. Mind a kontingens, mind az inherens faktor szerepe relevánsnak tekinthető, ha voksolási szisztémákat kutatunk. Míg a belső tényezők a reform irányainak meghatározásában, a változtatás előfeltételeinek megteremtésében játszhatnak szerepet, addig a bizonytalansági tényező elsősorban a reform időbeli ütemezésére van kihatással. Annyi azonban nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy a kormányzati stabilitás hiánya, illetve a választási eredmények tartós és kiugró aránytalansága könnyen vezet választási reformokhoz8. A választási rendszerek elemzése, értékelése nehezen körülírható tevékenység, különösen, ha a reformok aspektusából tekintjük át a szisztémákat. A témával foglalkozó szakemberek is két csoportba oszthatóak a szerint, mit tekintenek a választási rendszerek vizsgálati célpontjának. Az egyik markáns álláspont szerint a voksolási szisztémák elsősorban a liberális demokrácia elméleti keretében értelmezendőek, míg mások pusztán a politikai rendszer egy elemeként tekintenek a választási rendszerekre, s ennek megfelelően mint egy intézményt, általános kritériumok alapján kell elemezni 9. Előbbi érvelés szerint kiemelten fontos vizsgálni a reformok esetében: (1) érvényesüle a politikai egyenlőség. E fogalom magában foglalja az a) egyenlő szavazat elvét (minden voks közel ugyanakkora „erőt” képviseljen); azt, hogy b) nem léteznek elveszett szavazatok (minden voks hasznosul az új törvényhozás összetételének meghatározása során); illetve a képviselet arányosságát (az egyes pártok mandátumarányainak ki kell fejeznie a rájuk adott szavazatok arányát). További fontos tényező a (2) képviselet elve. E szerint a) lehetőséget kell biztosítani adott ország területén élő kisebbségeknek képviselői hely(ek) szerzésére. Minden társadalmi csoport b) ugyanolyan esélyekkel vághat neki a választásoknak – legyen szó akár passzív, akár aktív választójogról. Ebből adódóan a törvényhozásnak le kell képeznie a népesség nemek, etnikai csoportok, régiók szerint összetételét, azaz c) társadalmilag reprezentatív. Kiemelten fontos szerepet kap a liberális demokrácia választási processzusában 6

Erről bővebben ld. Fábián 1994, 29. illetve Rein Taagepera–Matthew S. Shugart: Designing Electoral Systems

című tanulmányát (Taagepera–Shugart 1989, 49-58). 7

Például Olaszország esetében az 1993-as, illetve Izrael tekintetében az 1992-es választási reform kapcsán (erről

bővebben: Katz 2005, 67). 8

Erről részletesebben ld. Katz 2005, 74.

9

Bővebben ld. Dunleavy–Margetts 1995.

6

a (3) felelősségre vonhatóság, illetve (4) az a szerep, amelyet a választások töltenek be e paradigma szerint a politikai elitbe való jutás és a politikaformálás szempontjából. Giovanni Sartori egy írásában10 kiemeli, hogy manapság amikor választási reformok kerülnek a politikai diskurzus középpontjába, a lelkes változtatást akarók állandóan az arányos és többségi rendszerek „helyes keverékének” kitalálásán gondolkodnak. Azt mérlegelik, mi a „megfelelő” aránya a két különböző rendszertípusnak. Sartori szerint ugyanakkor ez az idea a német rendszer félreértéséből ered: a Bundestaggal kapcsolatban vegyes rendszerről beszélhetünk, ami a szavazási mechanizmust illeti, ám az eredmény szempontjából mindez nem mondható el. Az ugyanis a metódust illetően egy arányos szisztéma. A választási reformokat kiváltó okokról Ha

az

egyes

választási

reformok

okaira

vagyunk

kíváncsiak,

szükséges

megvizsgálnunk, miért is akarnak azok a politikai szereplők, pártok reformot, akiket adott esetben a megváltoztatni kívánt szisztéma emelt hatalomba. Mindenekelőtt fontos kiemelni a győztes politikai formációk bizonytalanságát – számos esetben tapasztalható ugyanis, hogy a választásokon nyertes pártok nem hisznek a fennálló szabályok szerinti újabb győzelmükben. Példaként az 1980-as évek közepén lezajlott francia változtatás hozható fel. A szocialista párt kimondott célja a „kármentés” volt ebben az esetben. A győztes koalíción belüli érdekellentétek explicitté válása is könnyen választási reformtörekvésekhez vezethet. A pártok alapvető törekvése ugyanis a hatalom egyedüli megszerzése, koalíciós partner nélkül. A szövetségesek ugyanis jelentős mértékben képesek befolyásolni,

alakítani egy-egy párt

megvalósított

politikáját

az előzetes policy-

elképzelésekhez képest. Az átalakítások megvalósulását elősegítő további tényező, ha a választásokon nyertes pártok nem képesek teljesen uralni a politikai szituációt. Ennek nyomán megvalósítani kényszerülnek olyan változtatásokat, amelyek nem állnak érdekükben, pusztán a „nyakukba varrták”. Erre jó példa Olaszország esete, ahol többek között a korrupciós ügyek miatt is kulmináló társadalmi elégedetlenség népszavazás formájában öltött testet – ezzel is elősegítve egy új voksolási szisztéma bevezetését. Okként merülhet fel, hogy a politikai szereplők félreértik a reform lehetséges következményeit, helytelen a politikaihelyzet-értékelésük, netán túlbecsülik kilátásaikat az új

10

Vö.: Sartori 1994, 74.

7

rendszerek kapcsán. Ennek következményeképp mozdulhat el egy-egy pártrendszer teljesen más irányba az előzetesen kalkuláltakhoz képest – mint ahogy ezt az 1986-os francia választás is mutatja. Ekkor vált ugyanis az arányos listás rendszernek köszönhetően törvényhozási szereplővé a szélsőjobboldali Nemzeti Front. Előfordulhat az is, hogy a pártok többre értékelik a hosszabb távú változásokat a közvetlen politikai előnyöknél. Mindemellett fontos kiemelni: nehezen jósolható a következő utáni választás eredménye – bármely országról is legyen szó. A kontingencia annál nagyobb szerepet tölt be a politikai folyamatok alakulásában, mintsem tervezhető legyen ennyire hosszú távon egy-egy párt támogatottsága. Belgium példája megmutatta: komoly relevanciával bírhat a modern pártok alapvető jellemzői miatt a pártfinanszírozás dimenziója. A pártelitek ugyanis kalkulációik során (legalábbis a belga példa alapján) fontos helyre teszik preferenciáik között a „melyik választási szisztéma tud több forrást biztosítani a fennálló pártfinanszírozási szabályok mellett?”-kérdéskört. E szempontot is komolyan mérlegelik a reformalternatívák „beárazása” során. A változtatás körülményeiről Minden demokratikus berendezkedésű országnak szüksége van egy szabályrendszerre, amely segítségével meg tudja határozni saját törvényhozó testületének összetételét, létre tudja hozni e szervet. A helyzetet, amelyben döntés születik ennek megváltoztatásáról, vagy éppen ellenkezőleg, a status quo fenntartásáról, a következő két körülmény valamelyike jellemzi: (1) a politikai szereplők arra használják a választási szisztémákkal kapcsolatos tudásukat, hogy a számukra előnyösebb megoldásokat

promotálják

–

annak érdekében,

hogy saját

pártérdekeiknek megfelelőbb rendszer kerüljön bevezetésre. Vagy: (2) egyik politikai szereplő sem rendelkezik a megfelelő tudással és információval arra vonatkozóan, hogy egy reform nyomán bevezetésre kerülő választási rendszernek milyen következményei, hatásai lehetnek11. Ezen a ponton érdemes azonban árnyalni valamelyest a képet. A politikai döntéshozók

nem

rendelkeznek

teljes

informáltsággal

a

választási

rendszerek

következményeit illetően (mint ahogy ezt az olasz példa is mutatja – bővebben ld. alább). Számos félrekalkulálás, előre nem látható történés befolyásolhatja a reform tényleges végkifejletét – a kontingencia tehát állandó velejárója az ilyen szituációknak. Ami a „tudást”

11

Vö. Reynolds et al. 2005, 1.

8

illeti ebben az esetben: inkább „hiteknek” kellene talán hívni azt az információhalmazt, amellyel a politikai szereplők rendelkeznek egy-egy reformalternatíva kapcsán. Fontos azonban tudni, hogy nem minden választási reform tekinthető jó megoldásnak egy-egy ország hosszabb távú politikai fejlődését vizsgálva: könnyen ágyazhat meg ugyanis antidemokratikus változásoknak. Éppen ezért a választási reformok körülményei, hátterei gyakran fontosabb tényezőként jelennek meg a vizsgálatok során, mint maga a változtatás 12. Jelen írás ezért is próbál nagy hangsúlyt fektetni azokra a dimenziókra, amelyek nemcsak a választási szakértők számára tekinthetőek relevánsnak.

ország

változtatás éve

első választás éve az új rendszer

megváltoztatott rendszer

új szisztéma

vegyes rendszer

alapján

Olaszország

1993

1994

listás arányos

Japán

1993

1996

SNTV (egyéni át nem vihető szavazat)

vegyes rendszer

Új-Zéland

1993

1996

relatív többségi

vegyes rendszer

13

1. táblázat Az 1990-es évek közepének három legjelentősebb választási reformja és azok iránya

A dolgozat nem kizárólag a választási reformok technikai részleteivel foglalkozik, hanem megkísérli bemutatni azokat a hatásmechanizmusokat, folyamatokat, amelyek segítségével könnyebben értelmezhető, képzelhető el maga a változtatási folyamat – így próbálva egy tágabb politikatudományi kontextusba ágyazni a kérdéskört. Minden egyes ország számára kihívás ugyanis, hogy megtalálja azt a voksolási formát, intézményi keretrendszert, amely leginkább illeszkedik politikai tradícióihoz, kultúrájához. Egyszerre cél a stabil demokratikus környezet megteremtése és a rugalmasság biztosítása. Utóbbi főként

12

Ezen okfejtés részletes indoklására példaként ld. Reynolds et al 2005, 2.

13

Az egyéni át nem vihető szavazat (Single Non-Transferable Vote - SNTV) rendszere egy ritkán használt

megoldás. Lényege, hogy többmandátumos egyéni kerületekre épül, ahol a választópolgároknak csak egy szavazatuk van (függetlenül attól: mennyi a kiosztható mandátumok száma). A jelöltek a rájuk leadott szavazatok sorrendjében szereznek parlamenti helyet.

9

azért, hogy az intézményi struktúra ne jelentsen akadályt a megváltozott társadalmi, politikai körülményekre való reagálás esetében14. A stabilitást előtérbe helyező érvelések szerint választási rendszereket békeidőben nem szokás változtatni – ekkor ugyanis alapvető feladatukat nem tudnák ellátni a szisztémák. Azaz nem lennének képesek stabil intézményi keretet teremteni. Az 1990-es évek közepe ebből a szemszögből vizsgálva radikális átalakulásokat hozott. Átalakította az addigi szemléletet, hogy Olaszország, Japán és Új-Zéland fundamentális erejű változásokat vitt véghez választási rendszerében (ld. 1. táblázat). Mindez legfőképpen annak köszönhető, hogy a vizsgált országokban a társadalmi elégedetlenség magas szinten állandósult – elsősorban a politikai rendszerrel, illetve a politikusok, pártok ellenőrizhetetlenségével kapcsolatban. Fontos ugyanakkor hozzátenni: a reformok körülményei korántsem voltak forradalmiak. A változtatásokat (ld. 2. táblázat) békeidőben hajtották végre, „bejáratott” politikai mechanizmusok segítségével. Nem fenyegetett tehát a rendszer felbomlásának veszélye. Új-Zéland és Japán esetében pedig a politikai elitek alapjában véve meg is tudták őrizni a szisztémakorrekció előtti befolyásukat.

Olaszország

Japán

Új-Zéland

egy szavazópolgárra jutó voksok száma

2

1

1

többségi mandátumok aránya (%)

75

60

75

kompenzációs mandátumok aránya (%)

25

40

25

kompenzáció jellege

arányos listás rendszerben, részben felső szinten

arányos listás rendszerben, teljesen felső szinten

arányos listás rendszerben, teljesen felső szinten

kompenzáció helye

regionális szinten

országos szinten

országos szinten

aránytalanság mértéke

közepes-csekély

csekély

csekély

Szempontok

2. táblázat Az 1990-es években bevezetett vegyes választási rendszerek főbb jellemzői Forrás: Dunleavy–Margetts 1995.

Nem feltétlenül tartható tehát az az álláspont, mely szerint „a megszokottság stabilitást hoz létre. A hosszú ideje működő választási rendszerek megoldják feladatukat. Az ismert hiányosságok megtartása jobb lehet, mint az ugrás az ismeretlenbe.”15 14

Mindez persze első hallásra is nehezen kivitelezhető célnak tűnik, nem is lehet egzakt megoldásokat találni

erre vonatkozóan. Az adekvát rendszereket az idő tudja pusztán igazolni.

10

Választási reformok tehát nemcsak rendszerváltozások alkalmával kerülnek elő: nagyívű változtatást tudott végrehajtani több stabil demokratikus berendezkedésű ország úgy, hogy nem egy forradalmi helyzetben történt meg a voksolások rendjének módosítása. Talán Olaszország esetében beszélhetünk leginkább a „forradalmi körülményekhez” hasonló helyzetről. Itt ugyanis az ún. pártokrácia végét jelentette a főként a korrupciós botrányok és terrorcselekmények miatt tetőző társadalmi elégedetlenség. Ám fontos leszögezni: a politikai rendszer átalakulása itt is egy hosszabb ideig tartó folyamat eredménye (erről bővebben ld. az egyes országokkal kiemelten foglalkozó részt!). A választási reformok következményeiről A választási rendszerek két jelentős hatását emelte ki egyik alapvető munkájában Maurice Duverger 16. E szerint létezik egy ún. mechanikai hatás, amely arra utal: a pártok parlamenti képviselete megszűnhet, avagy egyszerűen eltűnhetnek pusztán a választási szabályok nyomán. A pszichológiai hatás értelmében pedig a választók, illetve a pártelitek megérzik, „mit kell tenniük” a megváltozott politikai helyzetben, levonják a konzekvenciákat a voksolási szisztéma átalakulásával kapcsolatban. Majd ezek után úgy alakítják át célrendszerüket, hogy a lehető legkevesebb szavazat vesszen el. Ezt nevezzük a pártelitek „kármentő stratégiájának”. A szavazópolgárok esetében a jelenség megnyilvánulási formája: a kevésbé esélyes jelölttől való elfordulás, a „haszontalan szavazat” elvetése, illetve a győzelemre képes jelölt támogatása. Duverger megállapításai azonban feltételezik, hogy a választók idővel felismerik, ki tekinthető esélyes jelöltnek. E tanulási folyamat az alapja a stratégiai szavazás jelenségének is. Ami az idődimenziót illeti: a választási reformok kétféle hatását tudjuk elkülöníteni. A rövidtávon tapasztalható következmények kapcsán a szavazási struktúra megváltoztatását közvetlenül megelőző, illetve az azt követő voksolások alkotják a vizsgálati keretet. Ha hosszabbtávú konzekvenciákat kívánunk levonni, akkor a reform bevezetése előtti (azonos rendszerben megtartott), illetve a reformot követő összes választást szükséges kutatni17. Gyakran idézett állítás, hogy a voksolási szisztémák rövidtávon kevés hatást képesek kiváltani – inkább a hosszabbtávú következmények tekinthetőek relevánsnak. Jelen dolgozat azonban foglalkozni kíván mind a két típusú következménnyel. Egyes országok példája ugyanis 15

Taagepera–Shugart 1989, 218 és 236.

16

Duverger 1951.

17

A felosztás melletti érvelést ld. Shugart 1992.

11

bizonyítja: a vizsgálat „idő előtti beszűkítése” inadekvátnak tekinthető egy széleskörű analízis esetében. A közvetlen következmények

esetében kiemelhető

a

pártok szövetségkötési

stratégiájának megváltozása. Az egyes választási reformokat vizsgálva szembetűnő, hogy a politikai szereplők rögtön a megváltozott szisztémához igazítják partneri viszonyaikat. Ennek megfelelően bomolhatnak fel koalíciók, jöhetnek előre hozott választások, stb. Az 1990-es évek közepén lezajlott olasz változtatás jól példázza, miként képesek a pártok „átverni” a választási rendszert szövetségkötéseikkel, illetve támogatásuk regionális koncentrálásával. Az 1993-ban elfogadott reform fő céljaként ugyanis a kormányzati stabilitás növelése, a parlamentbe jutó pártok számának csökkentése fogalmazódott meg. Ehhez képest az első, új szisztéma szerinti voksolás után valamelyest nőtt a mandátumot szerző pártok száma – mindez az eredményes koalícióalkotásoknak köszönhetően. A rövidtávú hatásoknál maradva fontos leszögezni, hogy a választási rendszerek reformjának rövidtávon nincs egyértelműen hatása a pártok számára vonatkozóan. Ezt Belgium példája igazolja, ahol is a 2003-as választásokon először kipróbált szisztéma nem okozott azonnal változást a pártok számában, hanem inkább egy evolutív folyamat volt megfigyelhető18. Ami a hosszabb távú következményeket illeti, úgy tűnik: nem a szavazópolgárok a fő okai annak, miért indul kevesebb jelölt és párt az egyes választásokon. A felelősség ebben az esetben inkább a pártokat, ezen belül is a pártvezetőket „terheli”. A potenciális jelöltek vonakodva állnak kötélnek annak tudatában, hogy kevés esélyük van a győzelemre. Ilyen peremfeltételek mentén nem szívesen áldoz pénzt a választási kampányra párt és jelölt. Szintén fontos, hosszabb távú következmény a pártrendszer innovációs képességének csökkenése a választási küszöb bevezetés (emelése) nyomán. A belépést nehezítő szabályozás korlát ugyanis elrettentő hatással bír az új kezdeményesek számára – intézményi korlátokat emel a rendszerben már bent lévő pártok köré, ezáltal tartva távol a megjelenni kívánó politikai alakulatokat. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az explicit küszöböt alkalmazó országokban egyáltalán ne jelennének meg új pártok időről időre. Pusztán arról van szó, hogy új formációk kisebb intenzitással próbálkoznak előtűnni, bejutni a „releváns pártok” közé 19.

18 19

A pártok számának alakulásáról, a példa részletes bemutatásáról ld. Hooghe et al 2006, 365. Az árnyalt megközelítést jól példázza a magyar választási rendszer 1990 utáni működése: a szisztéma

alapvetően megakadályozta, hogy nagy legyen a fluktuáció a parlamenti pártokat illetően, ám mindez mégsem jelentette azt, hogy új pártok ne lettek volna képesek mandátumot szerezni, mint például a MIÉP 1998-ban).

12

A Katz–Mair szerzőpáros által kartellpártoknak20 nevezett formációk számos országban az államhoz szorosan kötődő szervezetek. Igaz ez a finanszírozás szempontjából is. Megfigyelhető ugyanis, hogy a választási reformok következtében egyes pártok előbb halhatnak el szervezetileg, mint ahogy az „politikailag indokolt” lenne. Hiszen nem mindegy, hogy a rendelkezésre álló források allokálása a begyűjtött szavazatok, vagy a megszerzett mandátumok alapján történik. A 2003-as belga reform jól példázza, miként lehetséges a pártfinanszírozás miatt egy-egy párt marginalizálódása, vagy önállóságának elvesztése a választási reform következtében21. A választási rendszerek változtatásának irányáról A második világháború utáni európai választási rendszerek trendszerű fejlődést mutatnak. Egyes szerzők szerint e trend minden kétséget kizáróan a választási szisztémák „gyengítése” felé mutat22. Mindez azt jelenti, hogy amennyiben hozzányúltak az egyes országok választási struktúrájához, akkor annak célja igen sok esetben a szisztéma arányosabbá tétele volt. Fontos azonban hozzátenni: mindez nem érvényes kizárólagosan – az 1990-es évek lengyel és olasz változtatásai például éppen ezzel ellentétes irányba mutatnak. E példákon túl Japán és Új-Zéland esete az 1990-es években, illetve a 2000-es évek elején is rámutat arra: a vegyes választási rendszerek előretörni látszanak. E folyamat kezdeteként szokás említeni a magyar (1990) és az orosz (1993) szisztémák bevezetését, amely kihatással volt a dél-amerikai kontinens két országára is – Venezuela (1993) és Bolívia (1997) szintén vegyes rendszert alkalmaz. További trendként figyelhető meg a választók közvetlen szerepének növekedése. Erre példa többek között Finnország, ahol az elnökválasztás közvetlen formájára tértek át; illetve Belgium, ahol nagyobb szerepet kap az egyes választópolgár a megfelelő jelöltek kiválasztási mechanizmusaiban23. Mindez azért is fontos, mert mutatja: a politikai rendszerek nem vesztették el innovativitásukat, illetve azok a demokratikus értékek, amelyek alapját képezik a vizsgált államok politikai berendezkedésének, nem vesztek ki, továbbra is számítanak.

20

Katz–Mair 1995.

21

A „kartellpártosodás” jelenségéről ld. még: Törteli 2009.

22

Vö. Fábián 1994, 31.

23

A folyamatok egyéb aspektusairól ld. Katz 2005, 74.

13

1. ábra Az 1990-es, 2000-es években a vegyes rendszert bevezető országok

Általában elmondható, hogy a legújabb kori történelmünk során, az 1990-es, 2000-es években a reformáló országok a vegyes rendszerek felé fordultak. Különösen igaz ez azokra az államokra, ahol „extrém aránytalanságot” illetve „extrém arányosságot” eredményezett a status quo választási rendszer (1. ábra). Ezeken a helyeken egyértelmű a vegyes rendszerek irányába történő elmozdulás. A már említett Új-Zéland jó példa az „extrém aránytalan” rendszerekre – az alapvetően angolszász hagyományokkal rendelkező ország a „győztes mindent visz” (First Past The Post – FPTP) elvén alapuló relatív többségi szisztémát váltotta egy vegyes rendszerre. Olaszország az „extrém arányos” eredményt hozó eljárását cserélte le az 1990-es évek elején (a részleteket ld. alább, az egyes országok példáit mélyebben elemző részben!). Giovanni Sartori azonban kiemeli: nem mindegy, hogy egy ország az „arányos irányból”, vagy éppen ellenkezőleg, a többségi struktúra felől közelíti meg a vegyes rendszert. Pontosan e jelenség miatt lehet különbség még a szinte pontosan megegyező rendszerek hatásai között is (egy hipotetikus esetben). Nagyban befolyásol ugyanis a korábbi tapasztalatok, működési mechanizmusok köre – Sartori példája szerint egy ország, amely „elveszti” egypárti kormányait, nem tanulja meg egyik napról a másikra, miként is működik egy nem két párton alapuló, hanem annál pluralizáltabb pártrendszer. 24

24

Sartori 1994, 75.

14

Ami a számokat illeti: Richard Katz szerint nagyobb ívű választási reformot 1950 óta összesen tizennégy alkalommal valósítottak meg 25. Ezek közül kiemelendő a kilencvenes évek elején bevezetett három fontosabb változtatás: Új-Zéland vegyes választási rendszerre cserélte korábban alkalmazott szisztémáját, csakúgy, mint Olaszország és Japán. Franciaország öt nagyobb reformot hajtott végre 1950 után – igaz, e számban benne vannak az átfogó, alkotmányos rendszert is átalakító változtatások. Csakúgy, mint a franciák, Izrael esetében is megfigyelhető, hogy ha egy választási modell nem válik be a gyakorlatban, akkor azt visszavonják. A közel-keleti állam bevezette a miniszterelnök közvetlen választását 1992ben, majd egy más összetételű törvényhozás megszűntette azt. Szintén személyek felhatalmazásához köthető a Finnországban, két lépcsőben lezajlott átalakítás, amely a közvetlen elnökválasztást tette lehetővé – ezen túl a nagyobb ívű reformok közé sorolható még a Máltán lezajlott változtatás. A szigetország eljárása 1987 óta tartalmazza azt a garanciális szabályt, amely szerint annak a pártnak, amely jelöltjei megszerzik az elsőpreferenciás szavazatok többségét, a törvényhozásban is többsége lesz. Egy másik számítási módszer az olaszországi változásoktól kezdődően huszonhat állam választási reformját vizsgálta 26. Az analízis kimutatta, hogy a vegyes rendszerek számának növekedése egyértelmű – a voksolási szisztémák ilyen irányú formálódása trendként írható le. Ahogy azt a 3. táblázatból is kimutatható, a legtöbb ország többségi rendszerét cserélte vegyesre.

Ezek

alapján

kijelenthető:

az

„extrém

aránytalanság”

tekinthető

a

leghangsúlyosabb tényezőnek a reformokat kiváltó okok közül. Mindez át is vezet minket annak vizsgálatára: mit érdemes kiemelni a változtatási törekvéseket okozó tényezők közül. Azok az országok, amelyek „extrém arányos” választási rendszert működtettek, gyakran szembesültek a kormányalakítás nehézségével. Az erősen fragmentált parlamentek, a számos pártból álló törékeny koalíciók mind-mind hozzájárultak egy idő után a társadalmi elégedetlenség növekedéséhez. Ha a második világháború utáni időszakot tekintjük, elsőként a francia IV. Köztársaság berendezkedése emelhető ki. Az 1946-1958 közötti érában 24 kormány váltotta egymást – egyértelműen jelezve a végrehajtó hatalom permanens instabilitását. Hasonló problémákkal küszködött a második világháború utáni olasz politikai rendszer is. Igény mutatkozott tehát Európa több országában a kormányzás hatékonyságának növelésére.

25

Katz 2005, 58.

26

Reynolds et al. 2005, 23-24.

15

Új rendszerek Korábbi rendszerek

TÖBBSÉGI

VEGYES

Bermuda

Lesotho

(BV-ról FPTP-re)

(FPTP-ről MMP-re)

Fidzsi (FPTP-ről AV-ra)

TÖBBSÉGI

Ruanda

vegyes rendszerre) Új-Zéland

BV-ról TRS-re)

megoldásra)

(FPTP-ról arányos listás

(FPTP-ről MMP-re)

Mongólia

(TRS-ről arányos listás

Monaco

Montserrat

(FPTP-ről AV-ra)

Irak

(TRS-ről páhuzamos

(FPTP-ről TRS-re)

Pápua Új- Guinea

ARÁNYOS KÉPVISELET

rendszerre)

EGYÉB

Jordánia (BV-ról SNTV-ra)

Afganisztán (FPTP-ról SNTV-ra)

Sierra Leone (FPTP-ról arányos listás megoldásra)

Fülöp-szigetek

Dél-Afrika

(BV-ról párhuzamos vegyes

(FPTP-ról arányos listás

rendszerre)

szisztémára)

Thaiföld

Moldova

(BV-ról párhuzamos vegyes

(TRS-ről arányos listás

rendszerre)

rendszerre)

Ukrajna (TRS-ről párhuzamos vegyes rendszerre) Oroszország (TRS-ről párhuzamos vegyes rendszerre) Macedónia

Mexikó (Párhuzamos vegyes rendszerről MMP-re)

(párhuzamos vegyes rendszerről arányos listás megoldásra)

VEGYES

Horvátország (párhuzamos vegyes rendszerről arányos listás megoldásra) Madagaszkár

Bolívia

(arányos listás megoldásról

(arányos listás megoldásról

FPTP-re & arányos listára)

MMP-re) Olaszország

ARÁNYOS KÉPVISELET

(arányos listás megoldásról MMP-re) Venezuela (arányos listás rendszerről MMP-re) Japán

EGYÉB

(SNTV-ról párhuzamos vegyes rendszerre)

Rövidítések: FPTP: relatív többségi rendszer; TRS: kétfordulós, abszolút többségi rendszer; AV: alternatív szavazat; BV: blokkszavazat; MMP: kompenzációs vegyes rendszer; SNTV: egyéni át nem vihető szavazat.

3. táblázat A legutóbbi időszak választási reformjai (1993-2004) Forrás: Reynolds et al. 2005, 24.

16

Egy másik nézőpontból vizsgálva a szavazási struktúrák fejlődését, feltűnő, hogy komoly teret kapott az arányosabb képviseletet követelők tábora. A főként az angolszász kultúrkörhöz tartozó országokban ugyanis egyre hangosabbak lettek a szisztémát kritizáló hangok. A relatív többségi elven alapuló rendszerek megváltoztatása melletti leggyakoribb érv a szavazatok „eltérő értéke”, nem egyenlő súlya. Az „extrém aránytalan” szisztémákkal szembeni további kifogásként merül fel, hogy általuk egy mesterséges többség alakul ki, ami nem tükrözi a választói akaratot. E jelenség másik dimenziója, hogy az aktuális kormánypárt „túlságosan erős”, ellenzéke ugyanis minimális méretűre is zsugorodhat az egyszerű többséggel megnyerhető kerületek miatt. Érdekességként megemlítendő, hogy a kisebbségek, illetve a nők képviseletét sem erősíti a relatív többségi rendszer – legalábbis az arányos rendszerek hívei szerint. Egy nemzetközi összehasonlító vizsgálat szerint 27 pusztán a választási rendszer típusa is tudja jelentősen befolyásolni a nők törvényhozásbeli arányát. Amíg a relatív és abszolút többségi rendszerekben pusztán a parlamentek közel egy hatoda nő, addig az arányos képviseletet célul kitűző szisztémákban ennek közel kétszerese (4. táblázat).

választási rendszer típusa

nők aránya a törvényhozásban

relatív/abszolút többségi

16,9%

vegyes

19,4%

arányos (listás)

29,5%

4. táblázat A nők törvényhozásbeli aránya a választási rendszerek egyes típusaiban Forrás: Citizen’s Assembly on Electoral Reform: Why Electoral Reform?

A választási rendszerek átalakításával (és az arányosság-dimenzió vizsgálatával) kapcsolatban kiemelendő, hogy a kisebb-nagyobb átalakítások, a szisztémákon belül végrehajtott finomhangolások viszonylag gyakoriak. A második világháború utáni időktől egészen 1990-ig terjedő periódusban azonban nem találhatunk példát a többségi rendszerről 27

Az analízist egy kanadai civil szervezet, a Citizen’s Assembly on Electoral Reform ismerteti Why electoral

reform? c. kiadványában. Internetes elérhetőség: http://www.citizensassembly.bc.ca/resources/factsheets/factsheet5.pdf [utolsó letöltés: 2010. január 12.]

17

arányos struktúrákra váltásra, és viszont. Kizárólag Franciaország esetében beszélhetünk némi mozgásról a többségi és az arányos megoldások között28. Lijphart vizsgálódásai alapján azonban kijelenthető: a választási rendszerek meglehetősen fluidnak bizonyultak a bipoláris világrend idején is: a holland-amerikai politológus 70 különböző voksolási szisztémát számolt össze a kutatott 27 országban. Például Franciaország és Németország, a második világháború utáni Nyugat-Európa két motorja hat különböző választási struktúrát próbált ki, míg Görögország 1974-től 1990-ig összesen ötöt. Európában továbbra is komoly fölényben vannak napjainkban az arányos rendszerek. Szoboszlai György egy írásában említi, hogy a már említett olasz példán túl Görögországban zajlott le átalakítás egy kevésbé arányosabb formula bevezetésével, illetve Ausztriában 1992től kezdve alkalmazzák a 4 százalékos küszöbértéket29.

Egy elméleti konstrukció – Kenneth Benoit és a mandátummaximalizáló modell Kenneth Benoit egy írásában30 a választási rendszerek átalakításának kapcsán vázol egy saját metódust, amely szerint célszerű végrehajtani a voksolási szisztémák módosítását. Benoit leszögezi, hogy az általa megfogalmazott módszer csak egy variáció a számos modell közül, nem pedig a modell, amely képes leírni a választási reformok menetét 31. A modell értelmében a politikai pártok mindenekelőtt meghatározzák saját érdeküket a választási szisztémával kapcsolatban. Itt kerül terítékre, milyen outputot is kívánnak elérni – a mandátummaximalizáló modell esetében a cél: minél több parlamenti hely megszerzése a saját párt számára. Ezen ponton fontos megjegyezni: ettől eltérő stratégiában is gondolkodhatnak az egyes pártok. Ha léteznek stabil szövetségesek, illetve szövetségkötési megállapodások várhatóak a jövőre nézve, adekvátnak tűnhet a reformtárgyalásokon nem a szorosan értelmezett önérdeket, hanem a „koalíció” érdekét képviselni. Ám lényeges kiemelni: a pártok preferenciarendszerében mindig előrébb való a saját jogon elnyert többség, mintsem a szövetségesek által korlátozott politikai mozgástér. Az egyes alternatívák számbavétele után minden párt számára kiemelt fontosságú, hogy minél több információt gyűjtsön össze a különböző opciókról – legyen szó akár nagy vonalakban meghatározott változtatási irányokról, akár konkrét modelljavaslatokról. Ezt 28

bővebben ld: Lijphart 1994, 52.

29

Szoboszlai 1998.

30

Benoit 2004.

31

Benoit 2004, 373.

18

követően kiértékelésre kerülnek az alternatívák annak megfelelően, milyen szavazat-, illetve mandátumarány várható tőlük, illetve a szavazatokat mandátummá alakító technikák közül melyik kedvez leginkább a „nyerjünk el minél több parlamenti helyet saját jogon”hozzáállásnak. Így megfogalmazódik tehát egy preferencia-sorrend – a pártok az elvárások explicitté tétele és az információk begyűjtése-értékelése után rangsorolják az egyes reformalternatívákat saját érdekeik figyelembevételével. A processzus után nyilvánvalóvá válik a pártok számára, milyen tárgyalási alapról indulnak, ha saját érdekeiket tekintik. Benoit modellje kiemeli, hogy a fenti folyamat kizárólag akkor tud folytatódni, ha egy párt, vagy pártok koalíciója tud egy olyan alternatívát támogatni, amely több parlamenti helyet biztosít számára-számukra a status quo választási rendszerhez képest. Mindemellett fontos feltétel még, hogy adott politikai formáció rendelkezzen azzal a parlamenti többséggel, amely képes biztosítani az új szisztéma elfogadtatását 32. Benoit felhívja a figyelmet arra is, hogy soha nem valósult még meg reform abban az esetben, amikor nem állt egy párt, vagy pártok koalíciója egy számukra több mandátumot biztosító reformalternatíva mögött 33. Benoit modellje a fentiek értelmében ábrázolható egy folyamatként (2. ábra). Ahhoz, hogy ezt áttekintsük, illetve értelmezni tudjuk a modellben tapasztalható összefüggéseket, szükséges azonban néhány jelölés, definíció tisztázása. A mandátummaximalizáló modellben P jelöli az összes pártot, p az egyes pártokat, L pedig az ún. törvényhozási súlyt (azaz: azt a mandátumarányt 0 és 1 közötti értékben kifejezve, amellyel az egyes pártok rendelkeznek a törvényhozásban a fennálló szabályok megváltoztatása érdekében). D mutatja meg, milyen döntési szabály (mekkora többség) szükséges ahhoz, hogy a választások rendjét meg lehessen változtatni. Értéke 0 és 1 közé esik (0≤D≤1). Bármely párt esetében igaz, hogy törvényhozási súlyának nagyobbnak kell lennie D értékénél, ha bármilyen intézményi változtatást végre akar hajtani (L p>D). Benoit modelljében V jelöli az egyes pártok szavazáson begyűjtött voksainak arányát (értéke szintén 0 és 1 közé esik), S pedig az egyes pártok által megszerzett parlamenti helyeket. V* az egyes pártok által a következő választástól elvárt szavazatarány a voksolási szisztémák közötti válogatás idején. A status quo választási rendszer egyszerűsített jele: E0. A reform kapcsán felmerülő egyes alternatívák E1, E2, stb. elnevezést kapnak. A pártok kalkulációjuk

során

32

Benoit 2004, 374.

33

Benoit 2004, 374.

minden

szisztéma-variációhoz

rendelnek

egy-egy

ún.

elvárt

19

mandátumszámot (S*). R utal arra a preferencia-sorrendre, amelyet az egyes pártok (p) állítanak fel az alternatívák megvizsgálása után34.

kezdeti választási rendszer

status quo választási rendszer (E0)

Formálódás a választások eredménye nyomán pszichológiai hatás a pártokra

újabb próbálkozás egy másik időpillanatban

Formálódás a választások eredménye nyomán pszichológiai hatás a választókra

választások adott időpillanatban (mechanikai hatás)

meghatározza:  S (mandátumarány)  L (törvényhozási súly)

Kérdés:

NEM IGEN

A koalíció (Q) minden pártja az új alternatíva mellett áll a status quo választási rendszerrel szemben?

Kérdés:

NEM IGEN

Fennáll az a parlamenti többség, amely képes megváltoztatni a választási rendszert? (LQ>D)?

Adott alternatíva sikere Az új rendszer a továbbiakban: E0

2. ábra Benoit mandátummaximalizáló modelljének vázlata Forrás: Benoit 2004, 380.

34

részletes módszertani leírásért ld. Benoit 2004, 374-376.

20

A már ismert jelölésekkel leírva a modell működésének törvényszerűségeit: minden párt (p) rendelkezik egy sorrenddel (preferenciasorral) az elfogadható választási reformkoncepciókat (E1, E2, stb.) illetően. Ami ebből kiemelendő: ekkor már létezik a párt (p) számára egy alapvetően preferált alternatíva. Minden egyes párt meg tudja fogalmazni, milyen szavazatarányra számít (

), így ezek az elvárások összegezhetőek V*-ba. Ennek

alapján könnyen kiszámítható az egyes alternatívák (E1, E2, stb.) ismeretében a kalkulált mandátumarány (

). Mindezek következtében megállapítható Rp sor, amely az egyes pártok

preferenciáit mutatja E-re vonatkozóan (mind a hatályban lévő [E0], mind az új alternatívákat [E1, E2, stb.] illetően). A sor összeállításának alapja a mandátummaximalizálás rendezőelve. A legvégső fontos törvényszerűsége Benoit modelljének, hogy pusztán akkor lehetséges intézményi reform, ha egy párt, vagy pártok koalíciójának 35 törvényhozási súlya (L) nagyobb, mint a változtatáshoz szükséges küszöb (D), tehát Lp>D, vagy LQ>D. Kenneth Benoit modelljének illusztrálására többek között Franciaország példáját hozza fel36. Az 1980-as évek első felében lezajlott, a szocialisták által véghezvitt választási reform nyomán váltott az ország a kétfordulós többségi rendszerről arányos voksolási szisztémára. Az 1986-os választásokon ugyanis a szocialisták számára nagyarányú vereség nézett ki a közvélemény-kutatások előrejelzései alapján – így legfőbb tervük a várható veszteségek minimalizálása volt. Az 58 százalékos mandátumarány birtokában (Lszoc= 0,58) különösebb nehézség nélkül sikerült a választási szabályok módosítása, ugyanis D értéke 0,5 volt ekkor37. Érdekesség, hogy a reformot támogatta a szélsőjobboldali Nemzeti Front is, amely ugyan ebben az időben nem volt parlamenti erő (L NF = 0), így a modell magyarázóértékét nem lényegében befolyásolta, mint ahogy a reform elfogadásának processzusában sem bírt komoly relevanciával38. Érdekességként fontos megemlíteni: Benoit egyik példája modelljének magyarázatára a rendszerváltás utáni magyar politikai rendszer. Ezzel illusztrálja, hogy elérhető olyan

35

A koalíció itt a lehető legszélesebben értelmezett szövetség, együttműködés. Benoit modelljében Q-val jelöli

az ilyen típusú kooperációt. 36 37

Benoit 2004, 376. Így tehát Lszoc=0,58 > D értelmében az 1985-os reform magyarázható volt a mandátummaximalizáló

modellben. 38

Itt fontos megjegyezni, hogy a reform hatásának, azaz a bevezetett arányos választási rendszernek is

köszönhető, hogy az 1986-os törvényhozási választásokon a Nemzeti Front 35 mandátumot szerzett az 577-ből, s ezzel

parlamenti

tényezővé

vált

(LNF

=

0,06).

A

választások

eredményéről

bővebben

ld.:

http://en.wikipedia.org/wiki/French_legislative_election,_1986 [utolsó letöltés: 2009. január 8.]

21

egyensúlyi állapot, amelyben egyik pártnak, pártszövetségnek sincs meg a módosításhoz szükséges kétharmados többsége (D = 0,67), így az intézményes keretek változatlanok maradnak. Kiemeli ugyan az 1994-1998 közötti kormányzó koalíció lehetőségét a reformra, (L = 0,717 ekkor!), ám egyúttal figyelmeztet a szocialista-szabad demokrata szövetségen belüli koncepcionális összeütközésre. A liberálisok számára egy választási reform kizárólag az arányosítás irányába indulhatott volna el, míg az MSZP mint legnagyobb párt részéről inkább a többségi elv hangsúlyozása került előtérbe. Így ekkor sem született új szisztéma. Benoit hozzáteszi, hogy a választási rendszer következtében kialakuló mérsékelt többpártrendszer és a relatíve magas intézményi változtatási küszöb (kétharmados szabály) együttese39 igen nehezen teszi lehetővé, hogy Magyarország választási reformot hajtson végre. Mindent egybevetve: Benoit modellje alkalmas arra, hogy rámutasson azokra a pontokra, ahol egy-egy választásireform-folyamat képes elakadni. Az általa hozott példák meggyőzően támasztják alá tézisét, miszerint a pártok minden mást maga mögé utasító célja a mandátummaximalizálás. Fontos azonban hozzátenni: Benoit elmélete kevéssé tűnik érzékenynek a teljes politikai rendszerváltásokkal kapcsolatos választási reformokra – ebben az esetben a modell magyarázóereje jelentősen csökken.

III. VÁLASZTÁSI REFORMOK A GYAKORLATBAN Országok összehasonlító vizsgálata A választási reformok folyamatának megértése, politikatudományi relevanciája nem tárható fel teljes körűen anélkül, hogy ne vizsgálnánk meg az egyes országok szisztémakorrekciós mozgatóit, ne vennénk figyelembe az adott politikai helyzetet, a változtatás kontextusát. A dolgozat négy országot vesz górcső alá: Olaszország, Belgium, Japán és Szlovákia példáján keresztül kerül bemutatásra az egyes választási reformok háttere. Olaszország és Japán azért képezi a vizsgálódás alapját, mert a szavazási struktúrák újraszabása az 1990-es évek első felében nagy hatással bírt politikatudományi szempontból is. Szlovákia azért kívánkozik a vizsgálandók közé, mert térségünkben az egyik legjobban elemezhető, eklatáns példa, Belgium pedig a reformok egy unikális dimenzióját képes kiemelni.

39

Vö: Benoit 2004, 377.

22

Az analízis alapját olyan szempontok képezik, amelyek segíthetnek megérteni: miért úgy és akkor, milyen körülmények hatására kerültek elfogadásra az egyes változtatási javaslatok. Részletekbe menően kerül terítékre az adott politikai környezet, ezen belül is a „kormányzó pártok-ellenzéki pártok”-felosztás, a reformot alapvetően meghatározó konkrét politikai szituáció,

valamint

azok a változtatást

elősegítő

tényezők,

amelyek a

legrelevánsabbnak tekinthetőek az analízis e dimenziójában. Aprólékosan vizsgálja az írás, milyen irányú, célú változtatásokat hajtottak végre a négy kiemelt országban, mely elemei változtak a szavazási struktúráknak, illetve kinek kedvezett, s kinek nem a módosítás. Az elemzés tárgya továbbá maga a reform folyamata: milyen társadalmi reakciót váltott ki egyegy reform, volt-e ellene jogi lépés, illetve milyen szerepet kapott a népszavazás intézménye a vizsgált esetekben. Az alábbiakban e szempontok szerint folytatódik Olaszország, Belgium, Japán és Szlovákia választási reformfolyamatának vizsgálata. A politikai környezet Ahhoz, hogy adekvát értelmezését lehessen adni egy-egy szisztémakorrekciónak, szükséges látni: milyen konkrét politikai szituációban fogalmazódtak meg az egyes javaslatok, milyen elvárásokat támasztott a társadalom a politikai döntéshozók irányába. Nem indifferens továbbá az sem, milyen szerkezetű, legitimációjú kormányok álltak a reformok idején adott ország élén. Olaszországban a választási reformfolyamat idején a hosszú ideje megszokott, kereszténydemokrata dominanciát mutató kormányzati szövetség volt hatalomban (kis változásokkal az ún. pentapartito időszaka után40). A középpárt kereszténydemokraták mellett szocialista, szociáldemokrata és liberális pártok alkották a koalíciót. Az ellenzék jobbközép pártokból, illetve szélsőbal- és szélsőjobboldali csoportosulásokból állt. A politikai klímát alapvetően meghatározta az általános társadalmi kiábrándultság a politikából, csalódottság a politikai elitben. Kiemelkedő szerepe volt ebben két erősödő jelenségnek: egyrészt a korrupciós botrányok tetőzésének (az ún. Tangentopoli, megvesztegetési botrány), másrészt a terrorcselekmények elharapódzásának. Az olasz állampolgárok általános kétségbeesésben éltek: nem érezték magukat biztonságban, nemcsak a kormányzó erőket, hanem kevés kivételtől eltekintve az egész politikai elitet inkompetensnek gondolták a felmerült problémák megoldására. Ebben a helyzetben a civil mozgalmak megerősödése tűnt a leghatékonyabb

40

Az olasz pártrendszer legújabb kori fejlődéséről ld. Szabó 2007.

23

kiútkeresésnek. A választási reformfolyamat is egy „kvázi civil” kezdeményezésnek köszönhető: a kereszténydemokrata képviselő Mario Segni, egy második vonalbeli politikus hozta létre a választási rendszer átalakításáért a népszavazás eszközével síkra szálló, pártokon átívelő COREL mozgalmat. E tömörülés és konkrétan a reformfolyamat malmára hajtotta a vizet számos egyéb releváns politikai esemény. Mindenekelőtt fontos kiemelni a kommunizmus nemzetközi szintű teljes bukását. Ez ugyanis lehetővé tette azoknak az érveknek a teljes negligálását, amelyek szerint a választási rendszert azért nem célszerű megbolygatni, mert a kommunisták hatalomátvételét segítené elő. Az olasz kommunista párt 1990-es évek elején bekövetkezett összeomlása, a baloldali mozgalmak újraszervezése tehát egy „kegyelmi pillanatot” jelentett a választási reformok szempontjából is.

Kérdések

IGEN szavazatok aránya (%)

A szenátus választási reformja

83

A pártok állami támogatásának megszüntetése

90

A pártok ellenőrzésének megszüntetése a bankok igazgatósága felett

90

Az Állami Részvétel Minisztériumának megszüntetése

90

A Mezőgazdasági Minisztérium megszüntetése

70

Az Idegenforgalmi Minisztérium megszüntetése

82

A környezetért felelős Helyi Egészségügyi Hivatal megszüntetése

83

A kábítószer-élvezet büntetlensége

55

5. táblázat Az 1993 áprilisában tartott olasz népszavazás eredményei Forrás: Donovan 1995. Megjegyzés: Az olasz népszavazás érvénytelenítő hatással bír, azaz a létező normák, vagy azon belül egyes részek eltörlését eredményezi

A sorozatos népszavazások, amelyek megpróbálták a kormányzati politikát alapvetően befolyásolni, permanens kampányidőszakot teremtettek az olasz politikában. Ezek közül legsikeresebbnek az 1993. áprilisi tekinthető (ld. 5. táblázat): ennek nyomán „felszabadult” a

24

társadalom pártokrácia-ellenes véleménye – komoly visszajelzést küldve ezzel a hatalmon lévő politikai osztálynak. Az olasz pártrendszer a folyamatos botrányok, erőtlen régi pártok nyomán megnyílt 41. A meglehetősen elitellenes hangot megütő, szeparatista szólamokat hangoztató Északi Liga támogatottságának növekedése is arra ösztönözte az inkumbens pártokat, hogy intézményi korlátokat állítsanak e hatalmukat alapjaiban fenyegető politikai erő és szövetségesei elé. Ez pedig a választási rendszer egyéni választókerületi irányba történő eltolásával valósulhatott meg a legsikeresebben. A helyzet különösen sürgetővé akkor vált, amikor a köztársasági elnök Oscar Luigi Scalfaro mind gyakrabban lépett fel a hatalmon lévő pártelitekkel szemben. Belgium példája kevésbé hasonlít az olasz események fősodrára: a választási reformot nem előzte meg széleskörű társadalmi apátia, illetve a végletekig kiélezett politikai szembenállás (6. táblázat). Mindez azért is érdekes, mert a flamand-vallon ellentét a vártakkal ellentétben nem jelent meg fő törésvonalként a belga választási reformfolyamatban. A változtatás körül zajló viták sem kaptak dominánsan ilyen értelmezést – az etnikai megosztottság nem képezte az átalakításról szóló diskurzus középpontját. A liberális-szocialista kormányzó pártok már választási programjukban zászlajukra tűzték a szavazási struktúrák felülvizsgálatát. Nem ennek tényével, hanem a tervezett változtatás irányával kapcsolatban alakult ki vitaszituáció a kormány- és ellenzéki pártok között.

A

kereszténydemokraták

ugyanis

a

választókerületek

átrajzolása

kapcsán

egyértelműen a liberálisok illetve szocialisták érdekeit szolgáló korrekciót láttak megvalósulni42. E vezérfonalat követve komoly elvi vita is kialakult a kisméretű versus nagyobb területű választókerületek kapcsán – a szavazópolgárokkal való közvetlen kapcsolattartás lehetősége, illetve ennek elvesztése olyan vitákat generált, amelyek hátterében az egyes pártok regionális támogatottsága, illetve az ezzel összefüggő manipuláció eshetősége rejlett. Ezt leszámítva azonban nem volt tapasztalható egyéb jelentős nyomás a politikai elitre – olyan „extrém körülmények”, mint amilyenek Olaszország esetében felmerültek, nem jelentek meg a Belgium kapcsán. Az országot nem sújtotta terrortámadások sorozata, a korrupció nem öltött az olaszországihoz hasonló méreteket, és a politikai kultúra is alapjaiban más a belga területeken, mint a mediterrán térségben. 41 42

László 2006. Erre a szituációra használja a politikatudomány a „gerrymandering” kifejezést. A jelenség olyan

választókerületekkel kapcsolatos manipulációt, körzethatár-átrajzolást jelent, amely valamelyik félnek a választásokon előnyt biztosít.

25

Summa summarum: az „extrém körülmények” hiánya számottevően hozzájárult ahhoz, hogy a belga választási reform a társadalom (adott esetben hallgatólagos) támogatásával ment végbe, jelentősnek tekinthető politikai konfrontáció nélkül 43.

Olaszország

Belgium

kereszténydemokraták, hatalmon lévő pártok

Japán

Szlovákia

a szétszakadt liberális

szocialisták,

liberális + szocialista

demokraták

szociáldemokraták,

erők koalíciója

maradványai és

liberálisok

Meciar-koalíció

szövetségeseik

kommunisták, egyéb ellenzék

jobbközép pártok,

kereszténydemokraták

baloldali demokraták

polgári pártok

liberálisok

hosszan tartó liberális

"politikai

választási programjának

demokrata kormányzás

gengszterizmus";

végrehajtása - nem

a politikai vezetőréteg

társadalmi

fűződik hozzá "extrém

változatlanságával

kiábrándultság

szélsőjobboldali erők általános társadalmi kiábrándultság; politikai szituáció

civil mozgalmak a pártokráciával szemben; terrortámadások miatti elégedetlenség

a választási reform a

szituáció"

A kommunizmus

társadalmi

világméretű bukása; referendum használata; a változást

a társadalom részéről

Az Északi/Lombard

nincs lényegi ellenállás,

elősegítő

Liga sikerei;

a választásokon győztes

tényezők

a köztársasági elnök

párt végrehajtja

pártelitekkel szembeni

programját

fellépései;

elégedetlenség, erős nyomás a reformok irányába; magasfokú korrupció az érdemi politikai váltógazdálkodás hiánya miatt

korrupció

A szlovák választási szabályok feles törvényben szabályozva (könnyű módosíthatóság a kormánytöbbség akaratának megfelelően)

6. táblázat A választási reformok politikai környezete a vizsgált országokban

Japán esetében már nem ennyire békés a politikai környezet – a gazdasági problémákkal, politikai kihívásokkal szembenéző országban már viszonylag hosszabb ideje gyenge stabilitású kormány van hatalmon. Mindez elsősorban annak köszönhető, hogy a 43

Köszönhetően vélhetően annak a ténynek is, hogy a megválasztott miniszterelnök, Guy Verhofstadt explicite a

választási reform tervezetével kampányolt.

26

Liberális Demokrata Párt által fémjelzett kormány megbukott 1990-ben, a párt maga pedig szétszakadt. Ezzel a momentummal véget ért a 38 éven át tartó LDP-uralom. A szakadás utáni egyik új formáció, a Japán Új Párt maradt hatalmon – e kormányzat 1993-ban ki is kötötte: amennyiben nem kerül sor választási reformra, lemond. A politikai kontextus szempontjából nem elhanyagolható tényező az újabbnál újabb korrupciós botrányok kulminálása – a társadalmi elégedetlenség ebből a szempontból igen magasfokú ekkortájt. Ráadásul e történések magán a politikai osztályon belül is komoly reformmozgalmat indukáltak: a politikusok többsége úgy vélte, hogy szükséges a szavazási szisztémát módosítani megoldandó ezzel számos politikai, illetve személyi kérdésen alapuló problémát. A hosszantartó liberális demokrata kormányzás nyomán nem igazán valósult meg a politikai vezetők cserélődése, s ez egyrészt hozzájárult a már említett korrupció elmélyüléséhez, másrészt a választók számára is negatív üzenete hordozott. Mindenekelőtt azt, hogy a voksolásokon való részvétel, a véleménynyilvánítás nem hoz eredményt, a szavazat „mit sem ér”. A politikai váltógazdálkodás hiánya újabb lökést jelentett a reformfolyamat beindulása felé. Ami az átalakításról szóló politikai alkut illeti: a liberális demokrata maradványpárt, illetve szövetségesei kiegyeztek, politikai kompromisszumot kötöttek a baloldali demokrata politikusokkal. Ennek eredményeképpen egy meglehetősen zűrzavaros helyzetben született tehát egyetértés kormány és ellenzéke között a tervezett változtatásról. Mindehhez hozzájárult nemcsak a már említett reformmozgalom a politikusok között, hanem ennek „utóhatása” is: a politikai osztályon belül tízből nyolc képviselő vélte úgy vélte: változtatás szükségeltetik. A politikusok több mint fele a vegyes rendszer mellett tette le a voksát, és még ennél is többen, 78 százaléknyian gondolták úgy, hogy a kevert szisztéma bevezethető44. Szlovákia esete érdekes tanulságokat hordoz magában: a hatalmon lévő Meciarkoalíció,

amely

a

Demokratikus

Szlovákiáért

Mozgalom

(HZDS),

a

Szlovák

Munkásszövetség (ZRS) és a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) együttműködésén alapult, egyértelműen saját, rövidtávú politikai céljainak rendelte alá a választási reformot. Az elfogadott változtatás fő célja az volt, hogy megnehezítse, végső soron pedig ellehetetlenítse a kormányzó erőkkel szembeni ellenzéki összefogást, illetve e politikai szövetség választásokon való indulását. Az ellenzéket alkotó polgári pártok, illetve a magyar kisebbség érdekeinek képviseletét zászlajára tűző Magyar Koalíció Pártja egyre nagyobb eséllyel szálltak szembe a

44

Az adatokról bővebben ld. a http://www.karacsonygergely.hu/letoltesek/Valasztasirendszerek_reformok.pdf

internetes elérhetőséget. [utolsó letöltés: 2010. január 26.]

27

kormánypártokkal – a Meciar-féle HZDS-nek ugyanis folyamatosan csökkent a társadalmi bázisa. A kormányzó erőknek azonban külön-külön más választási struktúra volt az érdeke: míg a nagyobbik koalíciós partner HZDS számára egy egyéni kerületi rendszeren alapuló, többségi elven működő voksolás felelt volna meg leginkább, addig két kisebb szövetségesének az arányos rendszer tudta egyedül biztosítani a politikai túlélést 45. Így tehát koalíción belül sem volt egyetértés a tervezett reform irányáról. Ezen túl hozzátartozik még a politikai helyzethez, hogy ebben az időben Szlovákia nem tekinthető éppen „mintaállamnak”. A jogállam abban az időben több sebből vérzett, a demokratikus intézmények stabilitása, a beléjük vetett hit is csökkenő tendenciát mutatott. A társadalom részéről általános volt a kiábrándultság, tetőzött az ún. „politikai gengszterizmus”. Mivel a sem a szlovák alkotmány, sem pedig egyéb alkotmányerejű törvény nem szabályozza a választások rendjét, hanem egy viszonylag egyszerűen, abszolút többséggel módosítható normáról van szó, a kormánykoalíció pártjai nem álltak megoldhatatlan feladat előtt. A választási reform keresztülviteléhez mindössze a saját tábor képviselőire volt szükség – e tény nagyban elősegítette a változtatás megvalósulását. Mindent egybevetve jól látható, hogy Olaszország és Japán esetében a komoly társadalmi elégedetlenség, illetve az „extrém helyzet” volt hangsúlyos a reform politikai környezetét illetően. Szlovákiában a változást elősegítő tényezők között első helyen a módosításhoz szükséges törvényhozási többség könnyű megteremtése szerepelt, míg Belgiumban a társadalmi ellenállás hiánya lendített nagyot a reformtörekvéseken.

A változtatások irányáról Az egyes választási reformokat vizsgálva nem elhanyagolható tényező, milyen irányban fejlődhet egy-egy ország politika rendszere a voksolási struktúrák módosításai nyomán. Ezért is fontos tisztán látni azzal kapcsolatban: milyen technikai részletei voltak az egyes módosításoknak. A következőkben a legfontosabb irányok, megváltoztatott elemek kerülnek kiemelésre az egyes országok vonatkozásában. Olaszországban a korábbi „extrém arányos” választási rendszert egy, a főként egyéni kerületi szisztémára építő vegyes struktúra váltotta fel. Egy szavazópolgár két vokssal rendelkezett. Egy voksot az egyéni kerületi jelöltre, egy másikat pedig a pártlistára adhatott le.

45

Az egyes reformkoncepciókról, illetve ezek adott politikai helyzettől függő változásáról bővebben ld.:

Meseznikov 2001.

28

A többségi mandátumok46 aránya 75 százaléka volt az összes kioszthatónak – a maradék 25 százalék a kompenzációt szolgálta. Magára a kompenzációra nem országos, hanem regionális szinten került sor abban az esetben, ha az egyes pártok elérték a mandátumszerzéshez szükséges 4 százalékos küszöböt.

Olaszország

Belgium

Japán

Szlovákia

elmozdulás az arányos rendszertől egy vegyes irányába;

változtatás tárgya

négy százalékos küszöb

nagyobb

bevezetése;

választókerületek

párhuzamos vegyes

választásokon

kialakítása,

rendszer bevezetése

induló koalíciók

öt százalékos küszöb

(nincs kompenzációs

"belső

kiosztható mandátumok

bevezetése

mechanizmus)

küszöbszabálya"

háromnegyede relatív

választókerületi szinten

egyéni választókerületi rendszer bevezetése (a

többségi rendszerben, egyéni választókerületekben)

reform célja

stabilitás megteremtése

a kétpólusú pártrendszer híveinek kedvez (Berlusconi pártja); kinek kedvez és kinek nem?

a centrumból politizáló és permanens kormányalkotó tényező kereszténydemokraták számára egyértelmű kudarc

a pártrendszer

"igazságosabb

fragmentálódásának

képviselet"

"stabilitás" - a

megállítása;

megteremtése;

kormányzó erők

stabilitás elősegítése;

a kormányzó erők

a választókerületek

fluktuációjának

"területi rendezése"

elősegítése

érdekeinek kiszolgálása, a hatalom átmentése

a kormányzó liberális-

az ellenzéki pártok

szocialista koalíciónak

választásokon való

kedvezőbb helyzet;

a magukat újjáépítő

indulását nehezíti a

liberális demokraták a főleg

számára kedvező a

kereszténydemokrata

szisztéma

változtatás; a kormánypártok

ellenzék számára

érdekeinek

hátrányosabb a szituáció

leképeződése

7. táblázat A választási reformok változtatási irányairól

46

Egyéni választókerületekben megszerezhető képviselői helyek, relatív többségi elv alapján

29

Ha részletekbe menően kívánjuk áttekinteni az új választási rendszert, akkor a kétkamarás olasz törvényhozás Képviselőházának 630 képviselői helyének sorsát érdemes megvizsgálni elsőként. Itt ugyanis a kompenzációra szánt 165 mandátum arányos választás nyomán talál gazdára, lényegében tartományi alapon. Bár ehelyütt szükséges megemlíteni: a 20 tartományt a Képviselőház esetében 27 egymandátumos választókerületre osztják fel. A Szenátus esetében szintén a körzetbeosztást szükséges kiemelni. Itt ugyanis minden egyes tartomány egy választókerület – szintén egymandátumos formában. A képviselői helyek elosztásához a korábbiakban is alkalmazott d’Hondt-módszer használták. A struktúraváltás fő céljaként a stabilitás megteremtése említhető – 1946 és 1993 között közel ötven kormány váltotta egymást, nem volt kiszámítható politikai vezetése Olaszországnak. Ami a „kinek kedvez a változtatás?”-kérdést illeti: egyértelműen negatívan érintette a már felbomlóban lévő kereszténydemokratákat, elsősorban a centrumpolitikájuk „versenyképtelensége” miatt (7. táblázat). Az egyéni kerületi, relatív többségi rendszer ugyanis nem kedvez a centrumpozícióban lévő pártoknak. Inkább a bal-jobb megosztottságot, a két pólus vetélkedését segítette elő. Ennek megfelelően a jobboldalt újraszervező Silvio Berlusconi törekvéseit, illetve a baloldali szövetségépítést támogatta az új szisztéma. Beindult tehát az igazi pártverseny a szavazók kegyeiért. Belgiumban az olasz példához hasonlóan a választási reform fő céljának a kormányzati stabilitás megteremtését tekintették. A pártrendszer fragmentálódásának megállítása kulcsfontosságú kérdésként merült fel ekkor. Az eszközök között előkerült a választókerületek határainak átszabása is – komoly vitákat kiváltva kormány és ellenzék között. A kormányzó liberális-szocialista koalíció érdekében állt ugyanis a nagyobb méretű választókerületek kialakítása; az alapvetően a vidéki kisebb települések lakóira épülő kereszténydemokrata bázist így vélték jobban „semlegesíteni”. A változtatás politikai üzenete pedig egyértelműen az arányos képviselet megőrzése, illetve a választókerületi anomáliáinak megszüntetése volt. A kerülethatárok átrajzolása mellett ugyanis egy komoly restrikciós szabályt is hozott a belga választási reform: a mandátumhoz jutás küszöbét felemelték 5 százalékra választókerületi szinten. E lépés nyomán lehetett leginkább a jövőben megakadályozni a törvényhozás jelentős fragmentálódását, illetve az instabil kormányzati többségek kialakulását. Ha értékelni kellene a reform hatását a „kinek kedvez?”-dimenzióban, akkor kijelenthetjük: a kormányzó pártokat hozta előnyösebb helyzetbe a változtatás, míg a kereszténydemokraták számára a hatástalan politikai tiltakozás nyomán egy kevésbé érdekükben álló szisztémát kellett megismerniük a következő választáson. Mindez történt 30

úgy, hogy lényegesebb társadalmi viharokat nem kavart a módosítás – vélhetően a már „előre bejelentett” jellege miatt, illetve a folyamatra jellemző transzparencia miatt. Japánban a fenti két országgal ellentétes célok fogalmazódtak meg – itt nem a kormányzati stabilitás hiánya jelentette a fő problémát, hanem éppen ellenkezőleg: a kormányzó erő, illetve a politikusok személye rotálódott a közmegegyezés szerint túlságosan is ritkán. A reform célja a távol-keleti országban tehát a politikai vezetők fluktuációjának elősegítése, illetve az „igazságosabb képviselet” megteremetése volt. A bevezetett párhuzamos vegyes rendszer, amely nélkülözte a kompenzációs mechanizmusokat, elsősorban a magukat újjáépítő liberális demokratákat segítette – nekik sikerült ugyani olyan társadalmi hálózatot kiépíteniük, amely lehetővé tette az egyéni kerületi mandátumszerzést és a listás voksok begyűjtését egyaránt. Ami a technikai részleteket illeti: a 300 egyéni mandátum mellett 200 listás mandátum várt gazdára, amelyet 11 területi listára osztottak szét. A választópolgároknak két szavazattal rendelkeztek: egyet az egyéni kerületben induló jelöltre, egyet pedig a pártlistára adhattak le. A választási reformhoz kapcsolódtak még egyéb, pártfinanszírozást érintő kérdések is, ám ennek részletezése túlmutatna jelen dolgozat keretein. Érdemes felfigyelni a tényre, hogy Japán esetében (s ezt az alább vizsgált szlovák példa is alátámasztja) nem töltött be kiemelten fontos szerepet a kormányzati stabilitás megteremtése. Mind Szlovákia, mind Olaszország és Belgium a kormányozhatatlanság problémájával küzdött. A minden bizonnyal a japán (politikai) kultúrában is gyökerező tényezők miatt azonban a választási reform más irányból vette célba a vegyes rendszer megvalósítását Japán esetében. Szlovákia a fentebb említettek miatt hasonlít a többi vizsgált ország közül kettőhöz, ám egy valamiben unikumnak tekinthető: eklatáns példáját adja a választási reformok politikai helyzetet manipuláló szerepének. A Vladimir Meciar vezette kormány és a mögötte álló törvényhozási többség már-már explicit célként fogalmazta meg az ellenükben formálódó politikai tömörülés ellehetetlenítését. Az választási eljárás egyes elemeit úgy kívánták módosítani a hatalmon lévők, hogy a polgári pártok szövetsége ne legyen képes még elindulni sem a választáson.

Ebből a szempontból így egyértelműen a kormánypártok érdekeit

szolgálta a bevezetett módosítás – a voksoláson induló pártkoalíciók ún. „belső küszöbszabálya” a lehető legjobban meg kívánta nehezíteni a formálódó ellenzéki szövetség indulását. A Meciar-kabinet ugyanis olyan szabályokat alkotott, amelyek értelmében például a szövetségben induló pártok esetében minden egyes szervezetnek el kellett érni egy koalíción belüli 5 százalékos küszöbhatárt annak érdekében, hogy az együttműködés egy tagjaként a 31

törvényhozásba kerülhessen. Technikailag mindez azt jelentette, hogy a koalíción belüli pártok jelöltlistája mint a közös jelöltlista része jelent meg; ezen felül minden szervezetnek a koalíción belül külön szavazólappal kellett rendelkeznie. A változtatás továbbá megtiltotta, hogy az egyik párt jelöltje a másik párt listáján szerepeljen. Az sem volt lehetséges, hogy a koalíción belül az 5 százalékos küszöbhatárt túllépő párt szavazatokat adjon át a küszöbhatárt nem teljesítő szövetségesének. Egy ilyen esetben a szavazatok elveszett voksokat jelentettek volna. A körülmények ilyen radikális és gyors megváltozása miatt teljesen lehetetlenné vált volna bármilyen választási koalíció

létrehozása. A választási törvény átalakítása

ellehetetlenítette, hogy a kis pártok a nagyobb pártokkal választási koalícióra lépjenek. Sőt: kimondottan arra kényszerítette őket, hogy beolvadjanak a nagyobb pártokba – ezzel valójában megszűnésüket okozva. A módosítás direkt politikai, koalíciók ellen irányuló éle több mint nyilvánvaló volt 47. Ami az időzítést illeti: az átalakítás előkészítése és elfogadtatása rövid idővel, lényegében pár hónappal a választások időpontja előtt zajlott le, alig hagyva időt az ellenzék számára a felkészülésre. A fentieket összegezve megállapítható, hogy a reform célja, tartalma egyértelműen kilóg a korábban elemzett országok sorából: nem egy rendszerszintű problémát próbált meg orvosolni, hanem pusztán a hatalmon lévők erőpozícióját kihasználva kísérelte meg elősegíteni az inkumbens erők újrázását.

A reform elfogadásának körülményei, menete Ha választási reformokat vizsgálunk, az analízis nem mehet el szó nélkül a változtatások elfogadásának körülményei mellett. Nem mindegy ugyanis, hogy egy „kvázi oktrojált”, a szükséges parlamenti többség által éppen csak támogatott, ám társadalmi támogatást nem élvező reformtörekvésről van szó (mint például Szlovákia esetében), vagy éppenséggel a civil mozgalmak által is segített átalakításról, amely mögött a politikai rendszer fundamentális jelentőségű változtatási igénye is megbújik (ahogy ezt Olaszország példája is mutatja). A választási reformokról szóló döntések, elfogadásuk menete már csak azért is tekinthető fontos dimenziónak, mert e tényezők nagyban befolyásolják az új rendszer

47

Erről bővebben ld. még Meseznikov 2001.

32

legitimációját – mind a politikusok, mind pedig a választópolgárok szemében. Ez pedig korántsem lényegtelen az új szisztéma élettartamát illetően – egy kevésbé legitimnek tekintett választási struktúra ugyanis könnyebben áldozatává válik újabb és újabb módosítási törekvéseknek, s ezzel a kívánt stabilitást nem tudja elérni. Így a választási rendszer egyik fő funkciója (stabil intézményi keretek teremtése) sérül. Olaszországban a választási reformfolyamat egyik fontos eleme, hogy komoly társadalmi nyomás alá került az egész politikai elit (8. táblázat). A reformokat követelő civil mozgalom, a COREL igen nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy a politika napirendjén tartsa a voksolási szisztéma átalakítását. A COREL által képviselt választási reform deklarált céljának egy bipoláris pártrendszer ösztönzését tekintette – ezzel a struktúrával lehetett volna ugyanis felváltani az „örökös kereszténydemokrata” kormányzást. A politikai váltógazdálkodás meghonosítása alapvetően ütközött a hatalmon lévő politikai elit érdekeivel, ezért a reform politikai támogatói bázisát a civil társadalmi alapokon nyugvó kezdeményezések jelentették szemben a reformot kezdetben ellenző egész politikai elittel. Ami pedig a döntés formáját illeti: Olaszországban komoly szerephez jutott a népszavazás intézménye. Az 1990-1994 közötti időszakban, a tágabban értelmezett választási reformfolyamatban két relevánsnak számító referendumot is tartottak: az egyiket 1991 júniusában az egyéni kerületi preferenciális rendszerről, ahol a lakosság 96 százaléka szavazott igennek a szisztéma bevezetésére. A másik jelentősebb népszavazás a már korábban is említett nyolckérdéses referendum48. Erre 1993 áprilisában került sor, jellegét tekintve pedig egy „pártokrácia-ellenes” voksolásnak szokás nevezni. Az olaszországi helyzettel ellentétben Belgiumban nem volt tapasztalható jelentősnek tekintető civil szerveződés a választási reform kapcsán. A kormányzó többség választási programjában explicitté tette szándékát a voksolási struktúrák, illetve a választókerületek átalakításával kapcsolatban, ez pedig vélhetően nem érte így meglepetésként a belga társadalmat. A kormányzó erőknek ugyanakkor „civil nyomásra” sem volt szükségük a reformfolyamat beindításához, sui generis voltak képesek azt megkezdeni és végrehajtani. Mindent egybevetve: a belga választási szisztéma módosítása viszonylagos csendben, „politikai nyugalomban” zajlott, a társadalom szélesebb körű ellenállása nélkül. Ennek megfelelően nem társult a folyamathoz komoly politikai relevanciával bíró népszavazás, a normák elfogadása a hagyományos törvényalkotási processzus keretei között zajlott.

48

A kérdéseket, illetve az egyes szavazatarányokat ld. 7. táblázat (36. oldal).

33

Japán abból a szempontból emelhető ki a többi vizsgált ország közül, hogy itt a választási reform mögött a kormányzó erők és az ellenzék politikai kompromisszuma állt. A táborok tárgyalóasztalhoz ültek, és megállapodtak egy olyan szisztéma bevezetésében, amely mindkét fél számára elfogadhatónak tűnt. Ebből adódóan alakult ki a vegyes rendszer japán verziója, amely 60 százalékban egyéni, 40 százalékban pedig listás mandátumokat tartalmazott. A választási reformok ilyen jellegű elfogadási mechanizmusainak gyakran vegyes rendszer az eredménye. Ha ellenérdekelt felek állapodnak meg új voksolási struktúrákról, kézenfekvőnek tűnik a vegyes rendszerek alkalmazása – erre példa többek között a magyar szisztéma 1989-es megalkotása és körülményei49. Ilyenkor van ugyanis lehetősége engedni mindkét félnek: annak is, aki az egyéni kerületi rendszerben érdekelt, illetve annak is, aki az arányosabb, listás megoldást preferálja.

Olaszország széleskörű társadalmi döntés politikai

támogatottság – szemben

támogatottsága

a politikai elit kezdeti ellenállásával

Belgium

Japán

Szlovákia kormánypárti

kormánytöbbség a társadalom szélesebb körű ellenállása nélkül

kormány-ellenzék kompromisszuma

többség a társadalom felháborodása ellenére

népszavazás a választási döntés formája

reform egyes

törvényalkotási

törvényalkotási

törvényalkotási

kérdéseiben, majd

folyamat

folyamat

folyamat

törvényalkotási folyamat

8. táblázat A választási reformokról szóló döntések jellemzői

A kompromisszum megkötése után Japánban is normál törvényalkotási folyamat zajlott le, a megszokott normaalkotási mechanizmus segítségével került módosításra a választási struktúra. Nem kísérte tehát Japánban sem különösebb politikai aktivitás magát a szűken vett reformfolyamatot – annak ellenére, hogy jelentős társadalmi nyomás nehezedett a politikai elitre, s alapvetően átalakulóban volt a japán pártrendszer is a pártszakadások nyomán. Szlovákia arra jó példa, miként is tud visszaélni a törvényhozási többség a hatalmával, ha nincsenek megfelelő garanciális szabályok a választási szabályok védelmében. A Meciar49

Erről bővebben ld. Bozóki 1999.

34

kabinet

és a mögötte álló parlamenti többség nemcsak,

reformelképzeléseit

politikai versenytársaival,

hogy nem egyeztette

hanem kimondottan ellenük irányuló

intézkedéseket tervezett tenni. Ennek megfelelően egyáltalán nem beszélhetünk politikai kompromisszumon nyugvó megoldásról Szlovákia esetében – sőt, éppen ellenkezőleg, a politikai ellenfelek egymás ellen használt fegyverévé vált a választási reform ebben az időben Szlovákiában. Ami a változtatások elfogadásának formáját illeti: mivel a szlovák jogrendszer feles többségű törvényben szabályozza a választási rendszert, ezért egy rutinszerű jogszabályalkotási mechanizmus keretében került sor a változtatásra. Összegzésként elmondható, hogy a reformokról politikai támogatottsága nagyon vegyes képet mutat: a vizsgált országok számos példáját adják annak, miként is alakulhat ki az a többség, amely a törvényhozási munkában az egyes reformtörekvések mögé tud állni. A skála igen széles: a reformokat sürgető társadalmi nyomástól kezdve egészen az össznépi felháborodást kiváltó választási manipulációkig mindenféle szituáció megfigyelhető. Egyedül Olaszország esetében játszik azonban fontos szerepet a technikai lebonyolításban a népszavazás intézménye – az összes többi országban a jogi processzust megelőzően zajlott le szinte minden vita az egyes reformkoncepciókról, míg Olaszországban a referendumok nyomán alakult a folyamat.

A reformok fogadtatása A fentiekben elemzett politikai körülmények, metódusok alapvető szerepet játszottak abban, miként is alakul a reformfolyamat. Sikeresnek tekinthető-e, vagy inkább kudarcnak? Az adott ország választópolgárai szemében miként csapódik le a procedúra – hasznosnak ítélik-e, vagy felesleges politikai machinációnak? Ezekre a kérdésekre kívánja jelen írás következő része megtalálni a választ. Olaszországban a reformot támogató társadalmi nyomás miatt értelemszerűen alapvetően pozitív volt a változtatás fogadtatása. Ehhez társult az egész politikai rendszer megváltoztatásával kapcsolatos várakozás is, amely azonban nem vált végül valóra – akkor komoly realitása nem is volt egy ilyen irányú folyamatnak. A választópolgárok ugyanakkor megnyugvással vették tudomásul, hogy ezúttal, a választási rendszerrel kapcsolatban „nem a pártokrácia győzött”. A referendumok nyomán is kanalizált vélemények hatottak a politikai elitre, amelyben azonban a változtatások nyomán komoly feszültség alakult ki a későbbiekben. Az átalakítás sajátossága ugyanis azt eredményezte, hogy a listán induló 35

politikusok ellenérdekeltekké váltak az egyéni körzetekben induló párttársaik győzelmében. Ez pedig komoly párton, választási koalíción belüli feszültségekhez vezetett. A politikai elit részéről tehát a fogadtatás nem volt egyértelműen pozitív annak ellenére, hogy számos képviselő csatlakozott végül a reformmozgalomhoz – látva annak revelatív erejét. Az olasz reformfolyamatot nem is kísérte jelentőseb jogi támadás – mindössze a kezdeti fázisban kapott szerepet az olasz alkotmánybíróság, amely állásfoglalásokat adott ki az átalakítás egyes tervezett lépései kapcsán. Politikai támadás sem érte nagyon a kialakított rendszert – a referendum intézménye ebben a fázisban már nem kapott szerepet. Olaszország tehát képletesen szólva „megnyugodott” a választási reform véghezvitelével kapcsolatban – az olasz választópolgárok azt érezhették: ezúttal „nem nyúlt át a politika a fejük felett”, nem győzedelmeskedett ismét a pártokrácia. A belga választási reform a már fentebb említett okok miatt nem érte meglepetésként az ország népét. Ennek nyomán nem is volt tapasztalható komolyabb ellenállás a társadalmi reakciókat illetően. Belgiumban az alkotmánybíróság játszott ugyan némi szerepet a reformfolyamatban azzal, hogy a változtatásról szóló törvény egyes (marginális) részleteit megsemmisítette, ám ezen túl relevánsnak tekinthető jogi fellépés nem kísérte a választási struktúrák módosítását. Politikai támadás érkezett ugyan az ellenzék részéről a korábbiakban már kifejtett okok miatt, ám például a népszavazás intézményé egyáltalán nem játszott szerepet. A belga reform jellegét illetően egy a pártrendszer aprózódási folyamatát megállítani akaró, ezt célul kitűző folyamatként értékelhető, s mint ilyen, a „kvázi pragmatikus” jelzővel is illethető – különösen a másik három e helyütt vizsgált országgal összevetve. Japánban a választópolgárok alapvetően csalódottak voltak a megvalósított választási reformmal kapcsolatban. Az új szisztéma a következő voksolás alkalmával ugyanis bebizonyította: nem képes kellő fluktuációt biztosítani az egyes politikai pozíciókat illetően – nem volt tapasztalható ugyanis érdemi cserélődés az establishment személyi állományát illetően. Ennek ellenére számottevő jogi fellépés a választási reformmal szemben nem ismert, mint ahogy a népszavazás intézménye sem játszott szerepet a távol-keleti országban. Ami a változtatás „profilját” illeti: az erős társadalmi és politikai nyomás hatására a kormányzó erők és az ellenzéki pártok kompromisszumot kötöttek a reform irányát illetően – ennek eredményeképpen került bevezetésre egy vegyes rendszer. A vizsgált államok közül az ilyen típusú megoldás egyedül Japánt jellemezte – ebből a szempontból tehát unikumnak tekinthető a szigetország.

36

Szlovákia példája figyelmeztet: milyen kérészéletű lehet egy-egy elképzelés, ha nincs mögötte tartós támogatottság. A szlovák módosítást elsősorban botrányosnak nevezhető körülményei miatt övezte kétes társadalmi fogadtatás (3. ábra). A választópolgárok nem bíztak a választások tisztaságában. Egy 1998 januárjában készített közvélemény-kutatás szerint a választópolgárok mindössze 41 százaléka szerint várható, hogy a soron következő voksolás lebonyolítása korrekt módon zajlik majd. 37 százalék gondolta úgy, hogy visszaélések várhatóak, míg a megkérdezettek közel több mint egyötöde nem bocsátkozott jóslatokba – ez utóbbi magas szám jelzi: mennyire elbizonytalanodott a szlovák lakosság a voksolási szisztéma átszabása és a körülötte zajló politikai botrányok miatt.

3. ábra A szlovák közvélemény az 1998-as választások tisztaságáról (IVO közvélemény-kutató intézet, 1998. január) Forrás: Meseznikov 2001.

Az elfogadott módosítás további következményének tekinthető a magát aktivizáló civil társadalom. A fentebb említett közvélemény-kutatás által is tükrözött közhangulatban megszerveződött például a „Polgári kampány a szabad és igazságos választásokért” nevű akció, amelynek az ellenzéki pártok, a szakszervezetek és egyéb civil mozgalmak mellett komoly szerepe volt abban, hogy végül is az 1998-as választásokon nem történetek nagyobb visszaélések. A 1997-’98-as szlovákiai politikai állapotokat jelzi, hogy releváns jogi fellépés a bevezetett reform ellen nem indult, továbbá a népszavazás intézménye sem játszott szerepet a folyamatban – ez utóbbi jellegéből adódóan. A módosítás ugyanis egyértelműen egy ad hoc 37

politikai érdeket szolgáló machinációs eszköznek tekinthető – nem tartalmazott komolyabb szubsztantív elemet, explicit célja egyedül a politikai ellenfél választáson való indulásának megakadályozása volt.

A reformok értékelése Az olasz választási reform két szempontból siker. Egyrészt megteremtette a régóta várt stabilitást, másrészt pedig a hatalomban lévők rotációját is eredményezte – nem „fagyott be” tehát a kormánypártok köre. A választópolgárok nagy többsége involválódott a folyamatba a népszavazások, civil mozgalmak nyomán, így a módosítás társadalmi megítélése lényegesen jobbnak tekinthető, mint a másik három vizsgált országban. A változtatás rövid- és középtávon egyértelmű siker, hiszen egy valós társadalmi elvárást elégített ki, s megteremtette a politikai elit radikális cserélődésének lehetőségét.

Választások

1992

1994

1996

2001

16

7

8

5

a törvényhozás alsóházába jutó pártok száma

9. táblázat Az olasz törvényhozás alsóházába jutó pártok számának változása

Hosszú távon azonban már nem ennyire egyértelmű az 1993-as reform megítélése: érdemben csökkent ugyan a parlamenti pártok száma (ld. 9 táblázat), ám mindez mégsem eredményezett könnyebb kormányalakítást. Részben ennek is köszönhető, hogy 2005-ben ismét választási reformot hajtott végre Olaszország – hét hónappal a választások előtt átírták a voksolási szabályokat. Ebben persze szerepet játszott az is, hogy az akkori politikai konstellációban egy arányos rendszer bevezetése nagyban segítette volna a regnáló Berlusconi-kormányzat újrázását. A változtatást el is fogadták, ám a sors fintora, hogy az új rendszer inkább a Romano Prodi által vezetett baloldali szövetség számára hozta meg a győzelmet. Belgium jó példa a „sikeres, de csendes” reformokra. A számtalan társadalmi törésvonallal tarkított országban kedvező fogadtatással bírt a választási struktúra átszabása. Mindehhez vélhetően hozzájárult az is, hogy a szisztémakorrekcióhoz társult a

38

pártfinanszírozás kérdéseinek újratárgyalása is 50. Mindent egybevetve a belga eset rámutat arra, miként is lehetséges kellő politikai felhatalmazás birtokában, világos szándékok mentén véghezvinni úgy egy választási reformot, hogy az nem alapul feltétlenül az ellenzék és a kormányzó párt(ok) politikai kompromisszumán. Japánt vizsgálva kijelenthető: minden szempontot mérlegelve nem nevezhető sem egyértelműen sikeresnek, sem egyértelmű kudarcnak a reformfolyamat és eredménye. Sikeresnek abból az aspektusból tekinthető a módosítás, hogy a komoly társadalmi nyomásnak engedve hajtott végre magán változtatást a politikai osztály. Ennek nemcsak ténye, hanem iránya is illeszkedik a nyilvánosság előtt megfogalmazott koncepciókhoz, ami elvileg külön elégedettséggel tölthetné el a választópolgárok többségét. Ám ezen a ponton válik láthatóvá a reform árnyoldala: a megvalósítás módja, az új voksolási struktúra eredménye nem éppen a kívánt hatást váltotta ki. Az „intézményes elitcsere”, a leválthatóság választások segítségével nem tűnt az első új alapokon megtartott voksolás után reális opciónak. Vélhetően ennek is köszönhető, hogy folyamatos változtatások kísérték a kilencvenes évek közepének nagy struktúraváltását – 2000-ben és 2003-ban is módosítottak a japán választási rendszeren. Érdekességként kiemelhető továbbá, hogy a pártfinanszírozás kérdéseinek újratárgyalása Japánban is részét képezte az új választási rendszer kialakításának. Szlovákia a tipikus példája a rövidtávú, nem koncepcionális jellegű változtatásoknak. A választópolgárok többsége által nem támogatott választási reform kimondott célja a politikai ellenfelek ellehetetlenítése volt, így ez alapján nem is tekinthető átfogó struktúraváltásnak. A módosítás élettartama pedig igencsak rövidnek bizonyult: a választáson győztes korábbi ellenzéki pártok kormányra kerülve teljes egészében visszaállították a korábbi szisztémát. Így, ezek mentén az értékelési szempontok mentén egyértelmű kudarcnak tekinthető a szlovák reform.

V. ÖSSZEGZÉS A dolgozat elejétől fogva arra keresi a választ: megfogalmazhatóak-e a nemzetközi példák

alapján

olyan

általános

érvényű

tapasztalatok,

amelyek

a

választási

reformfolyamatokat jellemzik. Az eddigiek alapján kijelenthető, hogy a voksolási szisztémák átalakításával kapcsolatban megállapíthatóak olyan trendek, absztrakt szintű tanulságok,

50

Részletesebben ld.: Hooghe et al. 2006, 352-353 és 366.

39

amelyek nemcsak egy-egy ország esetében fordulnak elő, hanem hatással bírnak más államok változtatási törekvéseire is. Elsőként fontos kiemelni, hogy több ország választási reformját idézte elő a pártokkal szembeni averzió. Olaszország eklatáns példája az ilyen irányú célok megfogalmazásának – már ami az 1993-ban elfogadott, és 1994-ben bevezetett új szisztémát illeti. Itt a körülmények közül kiemelendő a korrupciós botrányokban általánosan korrumpálódott politikai (párt-) elittel szembeni társadalmi elégedetlenség. Ezen túl, ha a történelemben egy kicsit jobban visszanyúlunk, Franciaország példája is erősíti e tézist. Az 1958-as nagyívű alkotmányreform során a voksolások rendjének megalkotásakor De Gaulle egyik kiemelt célja volt az összes párt erejének gyengítése – ezért is fordult Franciaország alkotmányos berendezkedése a parlamentáris irányból a félelnöki rendszer felé, hangsúlytalanabbá téve a pártokat, kikerülve őket a politika formálása során. A reformok körülményeit vizsgálva alapvető tanulság, hogy kormányzati szándékkal szemben, illetve attól eltérő formában is lehet választási reformot végrehajtani – nem példa nélküli ugyanis, hogy a népszavazás intézménye fontos szerepet tölt be. Egy-egy kezdeményezés ugyanis alapvetően ment szembe a kormányzati szándékkal a reform irányát illetően, s vált sikeressé a referendum eredményeképp (erre példa Olaszország). A választási reformokat kiváltó okok között kiemelt helyet kap a „kármentés dimenziója”.

Az

éppen

regnáló

kormányok

ugyanis

általában

olyan

esetekben

kezdeményeztek reformot, amelyben a status quo szisztéma szerint nem nagyon volt esélyük a nagyarányú választási vereséget elkerülniük. A változtatási törekvések iránya is a veszteségminimalizálás logikáját követte. A „modell” előfutára az 1986-os franciaországi választási reform. Az 1990-es években is főleg ezzel magyarázhatóak a világban lezajlott változások. A voksolási szisztémák átalakításával járó politikai alkufolyamat kulcsfontosságú a módosítás pontos végkifejletét

illetően.

Ha szükség

van az ellenérdekelt

felek

együttműködésére, rendszerint a vegyes rendszerek jelentenek megoldást – elsősorban jellegükből adódóan. E rendszertípusok képesek ugyanis megtestesíteni a tárgyalásokon kialkudott kompromisszumot. Mindez jól megfigyelhető a japán választási reformot vizsgálva. A választási reformok rövidtávú hatásait tekintve az elemzett országokban nem volt tapasztalható egyértelmű változás a pártok számát illetően. E tényezőt csak hosszabb távon tűnik célszerűnek figyelembe venni. Rövidtávon a szövetségkötési mechanizmusok kapnak szerepet – Belgium példája jól mutatja, miként is idomulnak a pártrendszer szereplői a 40

megváltozott „játékszabályokhoz”. E folyamatok hosszú távú vetülete például egyes pártok fúziója. Jelen írás vizsgálódásai alátámasztották azt a feltételezést, hogy a választási küszöb bevezetése, illetve emelése csökkenti a pártrendszer innovációs képességét. Az új belépők hosszabb távon egyre esélytelenebbnek érzik magukat, ezáltal könnyedén megmerevedhet a pártstruktúra. Mindez persze nem jelenti, hogy egyáltalán nem kerülhet be új politikai alakulat a törvényhozásba, hanem mindössze azt jelenti: jelentősen kisebb intenzitással tűnnek fel új szereplők a siker reményével kecsegtetve. A nemzetközi tapasztalatok alapján arra a paradox helyzetre lehetünk figyelmesek, hogy a nagyívű reformok elfogadásra kerültek sokszor annak ellenére, hogy azok a szabályok segítették hatalomra az éppen reformáló kormányzatokat. Ezzel szemben a kisebb módosítások számos esetben elbuktak, holott azt a látszatot keltették: az adott kormányt hatalomban tartották. Mindezek okaként az emelhető ki elsőként, hogy nem szolgálta a kormányzó pártok érdekét az, ha saját érdekeiket követik. Ha így tettek volna, társadalmi ellenállásba (a választópolgárok dühébe), illetve politikai ellenfeleik heves támadásába botlottak volna – ahogy ezt a Szlovákiában történtek is alátámasztják. Ott a Meciar-kabinet választási reformja „nagyon átlátszó” volt, s meglehetősen nagy visszatetszést keltett. A lefolytatott vizsgálat szerint nem létezik olyan kegyelmi pillanat, amelyben minden bizonnyal sikeres lehet egy választási reform keresztülvitele – ám nagy bizonyossággal megadhatóak olyan peremfeltételek, amelyek segítik a folyamat előrehaladását. Ilyen például a választók szintéjén is érzékelhető kormányzati instabilitás, amely jelzi a politikai vezetőréteg impotenciáját. Ide sorolható továbbá a választási eredmények aránytalansága, illetve e tény politikai diskurzusba való markáns beemelése. Sok reform igazi krízishelyzethez köthető: polgárháborús környezet (pl. Franciaország az 1950-es években), korrupciós problémák (Olaszország az 1990-es évek elején), külső fenyegetettség érzése – a kommunizmus terjedésétől való félelem, ami szintén Olaszországra jellemző a második világháború utáni időszakban. A közvélemény nyomása tehát igen fontos szerepet tölt be egyegy reformot illetően. Lényeges kiemelni továbbá a pártfinanszírozás kérdését – e téma megjelenése a politika napirendjén ugyanis indukálhat módosítási törekvéseket a szavazási struktúrákat illetően. Befolyással bír a fentieken túl egy-egy ország intézményi környezete: a népszavazások léte, alkalmazhatósága, a politikai szereplők közötti párbeszéd, alkuk kötésének lehetősége. Kiemelendő dimenzió még a demokratikus értékek fontossága – nem mindegy ugyanis, hogy miként viszonyulnak a reformáló országok például a választójog egyenlőségéhez. 41

Fontos tanulsága a dolgozat több országra kiterjedő vizsgálatának, hogy még a meglehetősen centralizált demokráciákban sem tudja teljes biztonsággal kontrollálni az eseményeket a kormányzat. Az 1986-os francia választások és az előtte lezajlott reform következményei meglehetősen tisztán rávilágítanak erre. Számos átalakítást követett továbbá olyan hatás, amellyel eredetileg a „választási mérnökök” nem számoltak – jelentős mértékű félrekalkulások, számítási hibák voltak tapasztalhatóak például Olaszországban (1993), illetve Izraelben (1996). A választási reformok vizsgálata során fontos, hogy tudatosuljon: a szavazási struktúrák átalakítása is politikai kérdés, így eredményessége, tartóssága, valamint társadalmi elfogadottsága sem pusztán „technikai tényezőktől” függ, hanem attól is: miként keletkezett, milyen politikai környezetben fogant, s a releváns politikai szereplők miként interpretálják a változtatást. A szerző reményei szerint a dolgozat választ tudott adni az írás elején feltett kérdésre, amely az egyes választási reformok tapasztalatait kívánta összegezni, illetve ezek közül kiemelni a legfontosabb dimenziókat.

42

FELHASZNÁLT IRODALOM ALMOND, Gabriel A.–POWELL, Bingham G. (szerk.) 2003: Összehasonlító politológia. Osiris, Budapest. BENOIT, Kenneth 2004: Models of electoral system change. In: Electoral Studies 23. szám. 363-389. oldal BOGDANOR, Vernon (szerk.) 2001: Politikatudományi enciklopédia. Osiris, Budapest. DEZSŐ Márta–KUKORELLI István (szerk.) 1999: Választástudományi tanulmányok. Országos Választási Iroda, Budapest. DONOVAN, Mark 1995: The Politics of Electoral Reform in Italy. In: International Political Science Review, XVI. évfolyam, 1. szám. 47-64. oldal. DORON, Gideon–HARRIS, Michael 2000: Public Policy and Electoral Reform. The Case of Israel. Lexington Books, Lanham. DUNLEAVY, Patrick–MARGETTS, Helen 1995: Understanding the Dynamics of Electoral Reform. In: International Political Science Review, 16. szám, 9-29. oldal DUVERGER, Maurice 1951. Political Parties: Their Organization and Activity in the Modern State. Wiley, New York. ENYEDI Zsolt–KÖRÖSÉNYI András 2004: Pártok és pártrendszerek. Osiris, Budapest. 2. javított kiadás. FÁBIÁN György 1994: Választási rendszerek és a magyar megoldás. In: Társadalmi Szemle, 4. szám. FÁBIÁN György–KOVÁCS László Imre (szerk.) 2001: Választáspolitológiai szöveggyűjtemény. JATEPress, Szeged. FÁBIÁN György–KOVÁCS László Imre 1994: A választási rendszerek arányosságának egyes kérdései. In: Politikatudományi Szemle, 3. szám. FÁBIÁN György–KOVÁCS László Imre 1996: A választási rendszerek tipológiai problémái és a magyar választási rendszer. In: Politikatudományi Szemle, 2. szám. FÁBIÁN György–KOVÁCS László Imre 1997: Az arányosság újabb dimenziói. In: Választási rendszerek. Osiris–Láthatatlan Kollégium, Budapest. FÁBIÁN György–KOVÁCS László Imre 1998: Voksok és mandátumok. Villányi úti könyvek, Budapest. FÁBIÁN György–KOVÁCS László Imre 2004: Parlamenti választások az Európai Unió országaiban (1945-2002). Osiris, Budapest. GALLAGHER, Michael–MITCHELL, Paul 2005: Introduction to Electoral Systems. In: Gallagher, Michael–Mitchell, Paul (szerk.): The Politics of Electoral Systems. Oxford University Press, Oxford. 3-23. oldal.

43

HOOGHE, M. et al.2006: Why parties adapt: Electoral reform, party finance and party strategy in Belgium. In: Electoral Studies, 25. szám, 351-368. oldal. KATZ, Richard 1997: The Roles of Elections. In u.ő: Democracy and elections. Oxford University Press, New York–Oxford. 100-106. oldal. KATZ, Richard 2005: Why Are There So Many (or So Few) Electoral Reforms? In: Gallagher, Michael–Mitchell, Paul (szerk.): The Politics of Electoral Systems. Oxford University Press, Oxford. 57-76. oldal. KATZ, Richard–MAIR, Peter 1995: Changing Models of Party Organization an Party Democracy: The Emergence of the Cartel Party. Party Politics, I. évfolyam, 1. szám, 5-28. oldal. KOVÁCS László Imre 1999: Választás és arányosság. In: Dezső Márta–Kukorelli István (szerk.): Választástudományi tanulmányok. Országos Választási Iroda, Budapest. KÖRÖSÉNYI András–TÓTH Csaba–TÖRÖK Gábor 2007: A magyar politikai rendszer. Osiris, Budapest. 3. átdolgozott kiadás. LAAKSO, Markku–TAAGEPERA, Rein 1979: „Effective” number of parties: A measure with application to West Europe. Comparative Political Studies. XII. évfolyam, 1. szám. 3-27. oldal. LÁSZLÓ Réka 2006: Kormányzati stabilitás és a politikai rendszer stabilitása. A pártokrácia hatása az olasz politikai rendszerre. In: Politikatudományi Szemle, 1. szám. 62-92. oldal. LIJPHART, Arend 1994: Electoral Systems and Party Systems: A Study of Twenty-Seven Democracies, 1945-1990. Oxford University Press, Oxford. MESEZNIKOV, Grigorij 2001: A nem konszenzuson alapuló választási reform: Szlovákia esete. In: Fórum Társadalomtudományi Szemle, III. évfolyam, 1. szám. RAE, Douglas W. 1971: The Political Consequences of Electoral Laws. Javított kiadás. Yale University Press, New Heaven. REYNOLDS, Andrew et al. (szerk.) 2005: Electoral System Design: The New International IDEA Handbook. International IDEA, Stockholm. SARTORI, Giovanni 1994: Comparative Constitutional Engineering: an Inquiry into Structures, Incentives and Outcomes. Macmillan, London. SHUGART, Matthew Soberg 1992: Electoral Reform in Systems of Proportional Representation. In: European Journal of Political Science, XXI. évfolyam, 1. szám, 207-224. oldal. SZABÓ Tibor 2007: A Forza Italia (Olaszország). In: Politikatudományi Szemle, 1. szám. 45-64. oldal. SZOBOSZLAI György 1994: A választási rendszer hatása a politikai tagoltságra. In: Balogh István (szerk.): Törésvonalak és értékválasztások. MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest. SZOBOSZLAI György 1996: A parlamenti választási rendszer átalakításának kérdései. Modellek és alternatívák. MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest. SZOBOSZLAI György 1998: A választási rendszer aránytalanságai és a kormányozhatóság. Magyar Hírlap, 1998. május 11.

44

SZOBOSZLAI György 1998: Képviselet és választási rendszer európai kontextusban. Az arányosság mint a konszenzus-demokrácia feltétele. In: Politikatudományi Szemle, 1. szám. 167-184. oldal. TAAGEPERA, Rein–SHUGART, Matthew S. 1989: Designing Electoral Systems. Electoral Studies, 1. szám, 49-58. oldal. TAAGEPERA, Rein–SHUGART, Matthew S. 1989. Seats and Votes. The Effects and Determinants of Electoral Systems. Yale University Press. TÖRTELI István 2009: Kérdések napjaink pártelméletéből: A kartellpárt, és ami mögötte van. In: Bibó István Szakkollégium Tudományos Diákköri Dolgozatok 2009. ELTE Bibó István Szakkollégium, Budapest.

45