J. R. R. TOLKIEN A BABÓ

J. R. R. TOLKIEN

A BABÓ J. R. R. Tolkien 1892. január 3-án született. Eltekintve hosszú és sikeres akadémiai karrierjétől, leginkább fantasztikus műveivel, meseregényeivel, különleges fantáziavilágban játszódó könyveivel vált világszerte ismertté, ezek; a The Lord of the Ring (A Gyűrűk Ura), The Silmarillion (A Szilmarinok), valamint a The Hobbit (A babó). Műveit 24 nyelvre fordították le, és mintegy 24 millió példányban jelentek meg. J. R. R. Tolkien több nemzetközi és hazai, angliai elismerésben részesült, többek között 1972-ben Oxfordban díszdoktorrá avatták. Magyar nyelven eddig A Gyűrűk Ura két kiadásban, A babó, A Sonkádi Egyed Gazda, valamint A Szilmarinok c. műve egy-egy kiadásban jelent meg. CICERÓ EZ A KÖNYV J. R. R. TOLKIEN (1892-1973), A VILÁGHÍRŰ MODERN KLASSZIKUS ÍRÓ SZÜLETÉSÉNEK 100. ÉVFORDULÓJÁN JELENIK MEG A FORDÍTÁS ALAPJÁUL SZOLGÁLÓ KIADÁS: J. R. R. TOLKIEN: THE HOBBIT © GEORGE ALLEN AND UNWIN LTD, 1966 A SZERZŐ ILLUSZTRÁCIÓIVAL A BORÍTÓN ROGER GARLAND MŰVE SZOBOTKA TIBOR FORDÍTÁSA TÓTFALUSI ISTVÁN VERSBETÉTEIVEL ISBN 963 7744 04 5 © GEORGE ALLEN AND UNWIN PUBLISHER LTD. 1937, 1951, 1966, 1978 © 1990 RICHARD WILLIAMSON AND CHRISTOPHER REVEL TOLKIEN, EXECUTORS OF THE LATE JOHN RONALD REVEL TOLKIEN © HUNGARIAN TRANSLATION BY SZOBOTKA TIBOR ÖRÖKÖSE, 1992

TARTALOM 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19.

Váratlan társaság Birkasült Rövid pihenő Domb felett és domb alatt Talányok a sötétségben Cseberből vederbe Fura szállások Legyek és pókok Elszabadult hordók Szíves fogadtatás Az ajtólépcsőn Bizalmas értesülések Nincs idehaza Tűz és víz Gyülekező fellegek Éjszakai tolvaj Megnyílnak az ég csatornái A visszatérés Az utolsó útszakasz

1. VÁRATLAN TÁRSASÁG Volt egyszer egy földbe vájt lyuk, abban élt egy babó. Nem volt ez a lyuk rút, mocskos, nedves, teli féregmaradékkal, dohszaggal, sem száraz, csupasz, homokos lyuk, ahol se leülni, sem enni nemigen lehet: ez babólyuk volt, ami egyértelmű a kényelemmel. Olyan kerek, zöldre mázolt ajtaja volt, mint a kajütablak, s annak pontosan a közepén fénylő rézkilincs. Az ajtó alagút formájú föld

alatti járatra nyílt, ez a járat igen kényelmes volt, nem szivárgott belé a füst, falait fa borította, padlója csempézett volt és szőnyeggel fedett, fényesre dörgölt székek álltak rajta, és rengeteg faszeg mindenütt, kalap- és kabátakasztás céljából – a babó kedvelte a látogatókat. Az alagút messzire kanyargott, jószerivel, de nem egészen egyenesen a domboldalra vezetett – a Dombra, ahogyan mérföldnyi körzetben mindenki hívta –, és sok kis kerek ajtó nyílt belőle, hol az egyik, hol a másik oldalon. A babónak nem kellett lépcsőn mászkálnia: hálószobák, fürdőszobák, pincék, kamrák (s ezekből rengeteg), öltözőszobák (a babónak temérdek ruhája volt), konyhák, ebédlők mind egyazon emeleten voltak, sőt egyazon folyosón. A legjobb szobák bal felől nyíltak, mert csak ezeknek volt ablaka, nagy párkányú, kerek ablaka; a kertre néztek, s azon túl a folyó felé lejtő mezőkre. Ez a babó nagyon jómódú babó volt, és Bagginsnak hívták. A Bagginsok emberemlékezet óta a Domb szomszédságában laktak, és köz megbecsülésnek örvendtek, nemcsak azért, mert a legtöbbjük gazdag volt, hanem azért is, mert nem voltak kalandjaik, és semmi megfontolatlant nem tettek: az ember előre megmondhatta, mit felel egy Baggins valamely kérdésre, anélkül hogy kérdezősködésével fárassza. Ez a történet arról szól, milyen kalandja volt egy Bagginsnak, amelynek során meglepően váratlan dolgokat tett és szólt. Lehet, hogy elvesztette a szomszédai becsülését, de elnyerte ...– no de majd meglátjátok a végén, nyert-e valamit egyáltalán. Ennek a mi szóban forgó babónknak az anyja – az ám, mi is az a babó? Gondolom, manapság némi ismertetésre szorul a nemzetségük, merthogy megcsappant a számuk, meg félnek is a Nagy Népektől, ahogyan minket neveznek. Ők is népek (legalábbis azok voltak), körülbelül féloly magasak, mint mi, és kisebbek a szakállas törpéknél.

A babóknak nincs szakálluk. Kevés vagy szinte semmi varázshatalmuk sincs, hacsak nem az a mindennapi fajta, amely lehetővé teszi a számukra, hogy pisszenés nélkül és gyorsan eltűnjenek, mikor a magunkfajta nagy buta népség topán elhalad mellettük, olyan zajt csapva, akár az elefántok, amit egy mérföldről meghallanak. Hajlamuk van arra, hogy pókhasat növesszenek, kedvelik a tarka viseletet (főleg a zöld és sárga színt); cipőt nem hordanak, mert a talpukat már eredetileg is természetes talpbőr borítja, meg olyan dús barna szőrzet, mely hasonlít a fejükön levő hajhoz (s ez göndör); hosszú, ügyes, barna ujjaik vannak, jó lélekre valló arcvonásaik, és áradó kacagással nevetnek (különösen ebéd után, amit – ha hozzájutnak – naponta kétszer is megesznek). Na, most már eleget tudtok róluk ahhoz, hogy továbbhaladhassunk. Mint mondtam, ennek a babónak az anyja – Bilbo Bagginsé, mert róla van szó – a hírneves Belladonna Took volt, Vén Took három nevezetes lányának egyike, aki mindazoknak a babóknak a feje volt, akik a Vízen túl laktak, amin azt a folyócskát értették, mely a Domb lábánál haladt el. Gyakran emlegették (más családokban), hogy valamikor az egyik Took valószínűleg tündérlányt vett feleségül. Ez persze abszurdum, de az is biztos, hogy még most is volt bennük valami nem egészen babószerű, és hébe-korba a Took-család egy-egy tagja felkerekedett, és elindult kalandot keresni. Eltűnésükkor kerülték a feltűnést, nyomukat meg elboronálta a család; de az a tény megmásíthatatlan maradt, hogy a Tookok nem voltak olyan tiszteletre méltóak, mint a Bagginsok, jóllehet kétségtelenül gazdagabbak. Nem mintha Belladonna Tooknak bármiféle kalandja lett volna azután, hogy Bungo Bagginsné lett. Bungo, Bilbo édesapja a legfényűzőbb babólyukat építette a számára (és részben az ő pénzén), amely akár a Domb alatt, akár a Dombon vagy a Vízen túl fellelhető volt, és itt is maradtak napjaik végeztéig. S mégis valószínű, hogy

Bilbo, Belladonna egyetlen fia, noha megjelenésében és viselkedésében szakasztott mása volt megbízható és kényelemkedvelő apjának, valami furcsa hajlamot örökölt alkatában a Tookok részéről, valami olyat, ami csak az alkalomra várt, hogy előtörjön. Ez az alkalom soha nem érkezett el, míg Bilbo Baggins fel nem növekedett, s már csaknem ötvenesztendős lett, életét abban az apja építette gyönyörű babólyukban töltve, amelyet épp most írtam le nektek, s ahonnan, úgy tűnt, minden valószínűség szerint soha már semmi kimozdítani nem fogja. Réges-régen történt, egy nyugodalmas világban, amelyben kevesebb volt a lárma, és több a zöldellő rét, a babók pedig még sokan voltak, és virágjukban, hogy Bilbo Baggins ott állt a reggelije után az ajtajában, füstöt eregetve egy irdatlan hosszú fapipából, amely majdnem egészen a gyapjas, szépen fésült lábujjáig ért, amikor egy fura véletlen arra hozta Gandalfot. Gandalf! Ha ti csak egy negyedét hallottátok volna annak, amit én hallottam felőle, s még én is csak kis részét tudom mindannak, amit a szóbeszéd Gandalfról terjeszt, nem lepne meg benneteket semmiféle fura történet. Mese és kaland sarjadt mindenfelé Gandalf útján a legmegfoghatatlanabb módon. A Domb alján már időtlen idők óta nem járt, pontosan azóta, amióta barátja, az öreg Took meghalt, és a babók már szinte el is felejtették, milyen a külseje. Amikor utoljára kereste fel a Dombon és Vízen túli vidéket saját ügyeiben, akkor a maiak mind apró babófiúk és babólányok voltak még. Amit a mit sem sejtő Bilbo ezen a reggelen megpillantott, az csak egy öregember volt, bottal a kezében. Nagy, hegyes, kék kalapja volt, hosszú, szürke köpönyege, ezüst sálja felett hosszú, fehér szakálla egészen a derekáig ért, lábán hatalmas, fekete csizma. – Jó reggelt! – mondta Bilbo, méghozzá szívből. A nap sütött, és a fű szép zöld volt. De Gandalf csak ránézett hosszú, bozontos szemöldöke alól, mely messzebb nyúlt, mint árnyat adó

kalapjának karimája. – Ezt hogy érted? – kérdezte. – Jó reggelt kívánsz nekem, vagy úgy gondolod, hogy ez a reggel jó, akár tetszik nekem, akár nem; vagy hogy te érzed magad jól ezen a reggelen, vagy hogy olyan ez a reggel, amelyen jó élni? – Így is, úgy is, együtt – mondta Bilbo. – S ráadásul nagyszerű reggel ahhoz is, hogy az ember elszívjon a szabadban egy pipa dohányt. Ha van nálad pipa, ülj csak le, és tömd meg az enyémből! Sietségre semmi ok, előttünk az egész nap! Ezzel Bilbo leült egy lócára az ajtaja előtt, keresztbe vetette a lábát, és gyönyörű szürke füstkarikát fújt, amely kör alakban szállt fel a levegőbe, és ellebegett a Domb felett. – Biz ez szép! – mondta Gandalf. – De nekem ma reggel nincs időm füstkarikákat fújni. Olyasvalakit keresek, aki hajlandó részt venni egy kalandban, amelyet én készítek elő, s bizony nehéz társat lelni. – Meghiszem azt; errefelé! Egyszerű, békés népek vagyunk, nem birizgál a kalandvágy. A kaland kellemetlen, zavaró, nehézkes. Lekéssük miatta az ebédet! Fel nem foghatom, hogy miben rejlik a csábereje – mondta Mr. Baggins, azzal egyik hüvelykujját a nadrágtartójába akasztva, újabb, még nagyobb bodor füstgyűrűt fújt ki. Azután elővette a reggeli postáját, olvasni kezdett, mint aki nem akarja többet észre se venni az öreget. Úgy találta, nem neki való, s szerette volna, ha elmegy. De az öreg ember nem mozdult. Ott állt, kissé haragosan a botjára támaszkodott, és szótlanul bámulta a babót, míg csak Bilbo el nem kezdett feszengeni, s kissé még meg is haragudott. – Jó reggelt – mondja végül is. – Nem, mi aztán nem vagyunk kalandszomjasak, köszönöm szépen. Talán próbálkozzál a Dombon vagy a Vízen túl. – Ezen azt értette, hogy részéről befejezte a beszélgetést. – Hogy mennyi minden fér bele abba a te „jó reggelt”-edbe!

-mondta Gandalf. – Most meg azt akarod mondani vele, hogy szeretnél tőlem megszabadulni, s hogy addig nem fogod magad jól érezni, míg odébb nem állok. – No nem, nem, tisztelt uram. Hiszen jószerivel a nevedet se tudom. – Így is van, tisztelt uram; én viszont tudom a te nevedet, Bilbo Baggins úr. És te is tudod az én nevemet, bár a viselőjére már nem emlékezel. Én Gandalf vagyok, és a Gandalf név egyértelmű velem! Ha elgondolom, hogy megéltem, Belladonna Took fia úgy veti nekem oda a jó reggelt-jét, akár valami vándor gombárusnak a küszöbön! – Gandalf, Gandalf! Egek ura! Csak nem a vándor varázsló vagy, aki az öreg Tooknak olyan pár gyémánt inggombot adott, amelyek maguktól gombolódtak, és csak parancsszóra váltak széjjel? Csak nem az vagy, aki társaságban olyan csodálatos történeteket tudott mesélni sárkányokról és manókról és óriásokról és megmentett hercegnőkről és az özvegyek fiainak váratlan szerencséjéről? Csak nem az vagy, aki olyan kiválóan értett a tűzijátékok készítéséhez? Még emlékszem rájuk! Szent Iván éjszakájára az öreg Took rendelte meg őket. Pompásak voltak! Hatalmas tűzliliomok, oroszlánszájak, aranyeső formájában repültek fel, és hosszan csillogtak az alkonyi égen! – Észrevehettétek, hogy Mr. Baggins korántsem volt olyan prózai, mint maga is szívesen hitte, meg azt is, hogy nagyon kedvelte a virágokat. – Jóságos istenem – folytatta –, csak nem az a Gandalf vagy, aki oly sok békés fiú és lány távozásáért felelős, akik elmentek a kéklő messzeségbe esztelen kalandot kergetni? Mindenre rávetted őket, a fára mászástól a lidércek kereséséig; vagy hogy hajókra szálljanak, s elvitorlázzanak más partokra! Szavamra, akkor az élet igazán érd... vagyishogy valamikor igazán feje tetejére állítottad a dolgokat erre mifelénk. Bocsánatodat kérem, de fogalmam se volt arról, hogy még mindig tevékeny vagy. – Mi más lehetnék? – mondta a varázsló. – Annak azért örülök, hogy még emlékszel egyre-másra velem kapcsolatban. Legalábbis a

tűzijátékaimra szívesen emlékszel vissza, és ez reményt kelt bennem. Öreg Took nagyapád kedvéért meg a szegény Belladonna iránti kegyeletből megadom neked azt, amit kérsz. – Már engedelmet, de hiszen semmit se kértem! – Dehogyisnem! Most már kétszer is! Bocsánatot. Megkapod. Sőt olyannyira engedékeny leszek, hogy elküldelek erre a kalandra. Számomra szórakoztató lesz, számodra előnyös és valószínűleg hasznos is, ha túléled. – Sajnálom, de nem vágyom semmiféle kalandra, köszönöm. Ma semmiképpen sem. Jó reggelt! Szívesen látlak teára, amikor csak kedved támad rá. Akár holnap is, gyere csak holnap! Ég veled! – Ezzel a babó megfordult, és befelé iparkodott kerek, zöld ajtaján, amelyet olyan gyorsasággal csukott be maga mögött, amilyenre a bátorságából futotta, hogy azért ne lássék udvariatlannak. Mert hát a varázslók azért csak varázslók. „Ugyan mi a csodának hívtam meg teára!” – mondta a babó magában, amint a kamrája felé tartott. Még alig hogy reggelizett, de úgy gondolta, egy-két darabka sütemény meg egy kis itóka jót fog tenni a nagy ijedelemre. Ezenközben Gandalf még kint állt az ajtónál, és hosszan, hang nélkül nevetgélt. Egy idő múlva lépett egyet, és a botja hegyével különös jelet rajzolt a babó szép zöld elülső ajtajára. Aztán felkerekedett és elindult, éppen akkortájt, amikor Bilbo elfogyasztotta második süteményét is, és elkezdett azon elmélkedni, milyen szépen kivágta magát a kalandkeresésből. Másnapra már szinte el is felejtette Gandalfot. Soha nem emlékezett semmire nagyon jól, nem emlékezett pontosan, hacsak fel nem jegyezte a noteszába, ilyenformán: Gandalf teára szerdán. Tegnap azonban túlságosan zavart volt ahhoz, hogy ilyesféle feljegyzést készítsen. Éppen uzsonnaidő tájt valaki hatalmasat csengetett az ajtón,

és erre aztán Bilbónak minden eszébe jutott! Nagy sietve feltette a teavizet, kikészített még egy csészét és csészealjat, meg egykét süteményt is, aztán az ajtóhoz rohant. Már a nyelvén volt, hogy azt mondja: „igazán sajnálom, hogy megvárakoztattalak”, amikor észrevette, hogy egyáltalán nem Gandalf áll kinn, hanem egy törpe, aki kék szakállát egy aranyövbe gyömöszkélte, sötétzöld csuklyája alól meg igen fényes szemek világítottak. Alighogy megnyílt az ajtó, benyomakodott, mint akire várnak odabent. Csuklyás köpenyét a legközelebb eső szegre akasztotta, aztán mély meghajlással azt mondta: – Dwalin vagyok, szolgálatodra. – Én meg Bilbo Baggins, a te szolgálatodra! – mondta a babó, aki úgy meglepődött, hogy pillanatnyilag még kérdezni is képtelen volt bármit. Amikor a bemutatkozást követő csend kezdett kínossá válni, még hozzáfűzte: – Éppen teázni készülök, legyen szerencsém. Ez ugyan kicsit kimérten hangzott, de a szívélyesség nem hiányzott Bilbo meghívásából. És hát te mit tennél, ha egyszer csak hívatlanul beállítana hozzád egy törpe, és minden magyarázó szó nélkül a fogasra akasztaná a holmiját az előszobában? Alig ültek asztalhoz, igazándiból a harmadik süteményt se fogyasztották el, amikor az eddiginél is hangosabb csengetés hallatszott. – Bocsánat – mondta a babó, és az ajtóhoz sietett. – Hát végre csak ideértél! – már éppen azt akarta mondani Gandalfnak, csakhogy megint nem Gandalf állt kint. Helyette egy igen korosnak látszó törpe fogadta a küszöbön, akinek fehér volt a szakálla és skarlát a csuklyája; ő is fürgén beljebb került, alighogy az ajtó kinyílt, mintha meghívták volna. – Látom, már szállingóznak – mondta, amikor megpillantotta Dwalin szegen lógó csuklyáját. Melléakasztotta a maga vörös csuklyáját, és kezét

szívére szorítva, így szólt: – Balin, szolgálatodra. – Köszönöm – mondta Bilbo elképedve. Nem ezt kellett volna mondania, de a „már szállingóznak” nagyon megzavarta. Szerette a vendégeket, de azt is szerette, ha már érkezésük előtt megismerkedik velük, s még inkább, ha maga hívja meg őket. Az a borzasztó érzése támadt, hogy a sütemény talán nem is lesz elég, és akkor neki – tudta, a házigazda kötelessége, és bármi nehezére esett is, teljesítette – koplalnia kell. – Fáradj be, és igyál egy csésze teát! – nyögte ki nagy nehezen, miután mély lélegzetet vett. – Egy kis sör jobban esnék, ha nem veszed zokon, jó uram! – mondta Balin, a fehér szakállú. – A süteményt azonban szívesen megeszem, mégpedig köményest kérnék, ha van. – De még mennyi! – szaladt ki Bilbo száján a legnagyobb meglepetésére, és azon kapta magát, hogy már rohan is előbb a pincébe, egy korsó sört betölteni, aztán a kamrába, hogy két szép kerek köménymagos süteményt hozzon, amelyeket még aznap délután sütött azért, hogy legyen egy kis finom harapnivalója vacsora után. Mire visszatért, Balin és Dwalin mint két régi jó barát beszélgetett az asztalnál (ugyanis fivérek voltak). Bilbo lerakta elibük a sört és a süteményt, amikor újra viharos csengetés hangzott fel, s rá még egy. „Ezúttal bizonyos, hogy Gandalf lesz az” – gondolta Bilbo, amint végiglihegett a folyosón. De nem ő volt. Két újabb törpe érkezett, mindkettőn kék csuklya, ezüstöv, a szakálluk sárga; mindegyikük egy szerszámosládát meg egy ásót cipelt. Alighogy az ajtó nyílni kezdett, tüstént benyomakodtak – Bilbo már nem is csodálkozott. – Miben állhatok a rendelkezésetekre, törpéim? – kérdezte. – Kili vagyok, szolgálatodra! – mondta egyikük. – És Fili – tette hozzá a másik, és mindketten lerántották kék

csuklyájukat, és meghajoltak. – Hívetek mindörökké! – felelte Bilbo, ezúttal nem feledkezve meg az illemről. – Látom – mondta Kili –, hogy Dwalin és Balin már itt vannak. Csatlakozzunk mi is a sokadalomhoz. „A sokadalomhoz! – gondolta Mr. Baggins. – Ez a szó nincs ínyemre. Igazán le kell ülnöm, egy percre, hogy összeszedjem az eszemet, és felhajtsak valamit.” Még éppen csak hogy kortyantott egyet a sarokban – miközben a négy törpe körülülte az asztalt, és aknákról, aranyról beszélt meg a manók okozta gondokról meg a sárkányok fosztogatásairól meg egyebekről, amiket Bilbo nem értett, de nem is kívánt megértem, merthogy túlontúl kalandosnak hangzottak –, amikor – csingilingi – megint megszólalt a csengője, mintha csak valami pajkos babófiú akarta volna letépni a húzóját. – Valaki van az ajtónál – mondta szaporán pislogva. – Valami négyen, amennyire a lármából megállapítható – mondta Fili. – Azonfelül láttuk is őket messze mögöttünk jönni. A szegény kis babó leült az előszobában, fejét két kezébe fogva, és azon töprengve, ugyan mi is történt, és mi fog még történni, és itt maradnak-e valamennyien vacsorára. Aztán a csengő megszólalt, még hangosabban, mint eddig, ő meg az ajtóhoz futott. S nem is négyen voltak az érkezők, hanem öten. Mert amíg ott töprengett az előszobában, még egy törpe érkezett. Alig nyúlt a kilincshez, mikor máris mind odabent voltak, hajlongva és egymás után azt mondva: szolgálatodra. Dori, Nori, Ori, Oin és Gloin volt a nevük, és hamarosan két bíbor, egy szürke, egy barna és egy fehér csuklya lógott a szegeken, ők meg – izmos kezüket arany- és ezüstövükbe dugva– elvonultak, hogy csatlakozzanak a többiekhez. Most már csakugyan majdnem sokadalommá váltak. Egyesek világos sört kértek, mások barnát, egyikük meg kávét, de mindannyian süteményt; így a babónak egy ideig jócskán akadt dolga.

Éppen egy nagy kanna kávét tett a tűzre, a köményes sütemény kifogyott, így a törpék nekiláttak a vajas kalácsnak, amikor egyszerre csak hangosan – kopogtak. Nem csengettek, hanem kopogva ütögették a babó gyönyörű zöld ajtaját. Valaki bottal verdeste! Bilbo végigrohant a folyosón, nagy dühösen és már egészen feldúlva és felzaklatva – ennél kínosabb szerdára nem emlékezett. Egy rántással feltépte az ajtót, és a kintiek egymás hegyén-hátán bezuhantak. Még több törpe, ezúttal négy! Mögöttük meg ott volt Gandalf, a botjára támaszkodott és nevetett. Szinte behorpasztotta a szép ajtót, amiközben letörölte azt a titkos jelet, amit tegnap délelőtt rótt rá. – Óvatosan, óvatosan – mondta. – Nem jellemző rád, Bilbo, hogy a barátaidat megvárakoztasd a lábtörlőn, aztán meg úgy vágd ki az ajtót, akár a parittyát! Hadd mutassam be Bifurt, Bofurt, Bomburt és legkivált Thorint. – Szolgálatodra – mondta Bifur, Bofur és Bombur egymás mellé sorakozva. Aztán felakasztottak két sárga meg egy halványzöld csuklyát és egy égszínkéket is, hosszú ezüstbojttal. Ez utóbbi Thoriné volt, egy nagyon jelentős törpéé, aki voltaképpen maga volt a nagy Tölgyfapajzsi Thorin, akinek egyáltalán nem volt ínyére, hogy hasra essék Bilbo lábtörlőjén, Bifur, Bofur s Bombur meg a hegyibe. Már csak azért sem, mert Bombur rettentően kövér és nehéz volt. Thorin módfelett gőgös lévén, nem is tette szóvá a szolgálatot, de a szegény Mr. Baggins annyit emlegette, mennyire sajnálja a történteket, hogy végül is valami „szóra sem érdemes”-t mormogott, és nem vágott többé dühös képet. – Most már mind itt vagyunk – mondta Gandalf, és pillantása végigsiklott a tizenhárom egymás mellé akasztott csuklyán (cserélhető kimenőcsuklyák voltak) és a maga külön szegen lógó kalapján. – Vidám egy gyülekezet vagyunk! Remélem, hagytatok valami enni- és innivalót a későn jövőknek is. Hát ez mi? Tea? Ezt köszönöm,

nem kérem! Magamnak inkább egy kis vörös bort. – S nekem is – így Thorin. – S nekem málnadzsemet meg almás lepényt – mondta Bifur. – S nekem húspástétomot és sajtot – mondta Bofur. – S nekem vagdalt sertést és salátát – mondta Bombur. – S még süteményt és sört és kávét! – kiáltotta egyre-másra a többi törpe az ajtón keresztül. – Tedd meg már, légy szíves, és főzzél egynéhány tojást – szólt Bilbo után Gandalf, amikor a babó kibicékelt a kamarába. – És hozd be a hideg csirkét meg a savanyúságot! „Hát hiszen ez éppoly jól tudja, mi van a spájzomban, akárcsak én” – gondolta Mr. Baggins, aki határozottan megzavarodott, és azon kezdett tűnődni, vajon valami hitvány kaland nem egyenesen a házában kereste-e fel őt. Mire minden üveget és ételt és kést és villát és tányért és kanalat és miegyebet nagy tálcákra halmozott, kimelegedett és kiveresedett, amellett nagyon bosszús is volt. – Dögvész és átok a törpékre! – mondta hangosan. – Hát miért nem segítenek? És íme: máris ott állt Balin és Dwalin a konyhaajtónál, mögöttük Fili és Kili, s Bilbónak még annyi ideje se maradt, hogy azt mondja: kés, tüstént felragadták a tálcákat és egy csomó kis asztalt, bevitték a nappaliba, és ott ragyogóan felterítettek. Az asztalfőn Gandalf ült, körülötte a tizenhárom törpe, Bilbo meg egy zsámolyon a tűzhelynél, egy kekszet rágicsálva (az étvágyát a történtek teljesen elvették), és megpróbált úgy tenni, mintha az egész ügy teljesen mindennapos volna, s egyáltalán nem valami kaland. A törpék egyre csak ettek, egyre csak beszéltek, az idő meg múlott. Végül mégiscsak hátratolták a székeiket, Bilbo meg olyan mozdulatot tett, mint aki be akarja gyűjteni a tányérjaikat és poharaikat. – Gondolom, mind itt maradtok vacsorára? – mondta udvariasan, de egyáltalán nem kényszerítően.

– Hát persze! – mondta Thorin. – Még azután is. A dolgainkkal csak későn végzünk, előbb zenéljünk egy keveset. Most szedjetek le. Mire a tizenkét törpe – Thorin persze nem, ehhez ő túlságosan fontos személyiség volt, máris meghitt beszélgetésbe merült Gandalffal – felugrott, és nagy halomba rakott mindent. Meg se várták a tálcákat, felkerekedtek, egy kézzel egész oszlopnyi tányért egyensúlyozva, mindegyiknek a tetején egy üveggel, miközben a babó csak szaladgált utánuk, és majdnem visított riadalmában: „kérlek, vigyázzatok” meg „kérlek, ne fáradjatok, győzöm egyedül is”. De a törpék csak rázendítettek: Zúzd a csészét, lépj csak a tálra, csorbíts kést, és törj kanalat, Bilbo Baggins ezt utálja, Hulljon serleg, bögre, palack! Abroszt tépj, tipord a szalonnát, kamra kövére öntsd a tejet, marhacsonttal hintsd be szalonját, borral az ajtót, szőnyegeket! Főzd fazekát egy üstnyi vízben, és kavard, míg mind ripityom, és ha lelsz még egyet egészben, gördítsd csak le a grádicson! És persze ebből a sok borzasztóságból semmit se hajtottak végre, s minden villámgyorsan kitisztítva a helyére került, miközben a babó a konyha közepén keringélt, hogy lássa, mit is tesznek. Aztán visszamentek, és ott lelték Thorint, amint lábát a kandallórácson nyugtatva pipázott. Elképzelhetetlenül hatalmas füstkarikákat fújt, ezek oda szálltak, ahová irányította őket – fel a kéményen, vagy a kandalló párkányán álló öreg óra mögé, vagy az

asztal alá, vagy körbejárták a mennyezetet – de bárhová is mentek, ahhoz nem voltak eléggé gyorsak, hogy megmeneküljenek Gandalftól. Phi – és Gandalf máris egy kisebb füstkarikát bocsátott ki rövid agyagpipájából, s az keresztülbújt Thorin mindegyik karikáján. Aztán Gandalf pipafüstje zöldre vált, és visszatérve ott lebegett a varázsló feje felett. Már felhőnyi füst vette körül, és a fakó fényben ettől különösnek és varázslatosnak látszott. Bilbo csak állt meredten, és bámult – szerette a füstkarikákat –, aztán megszégyenülten gondolt arra, még tegnap reggel is milyen büszke volt azokra a füstkarikákra, amelyeket a szelek szárnyán bocsátott tovább a Domb felé. – Most pedig halljuk a zenét! – vezényelte Thorin. – Hozzátok a zeneszerszámokat! Kili és Fili elrohantak a ládájukhoz, és kis hegedűkkel tértek vissza; Dori, Nori és Ori fiolákat szedtek elő valahonnan a kabátjuk mélyéből; Bomburnak egy dobja volt az előszobában; Bifur és Bofur is kimentek, és klarinétokkal jöttek vissza, amelyeket a sétapálcák közt hagytak. Dwalin és Balin azt mondták: – Bocsánat, a mi zeneszerszámaink a verandán vannak! – Akkor hozzátok be onnan az enyémet is! – szólt Thorin. Akkora brácsákkal tértek vissza, mint ők maguk, s zöld kelmébe burkolva hozták Thorin hárfáját. Gyönyörű aranyhárfa volt, és alighogy Thorin a húrjába vágott, egyszerre megkezdődött a zene, oly váratlanul és édesen, hogy Bilbo egyszerűen elfelejtett minden egyebet, a hullámok sötét országok felé sodorták idegen holdak alatt, messze a Vízen túl és igen távolra a Domb lába alatt meghúzódó babólyukától. A sötétség beosont a szobába azon a kis ablakon keresztül, amely a Domb oldalán nyílt, a tűz fénye imbolygott – április volt –, és a törpék csak játszottak, miközben Gandalf szakállának árnyéka ott nyugtalankodott a falon.

A szoba teljesen homályba borult, a tűz elhamvadt, az árnyékok egybemosódtak, de a törpék fáradhatatlanul muzsikáltak. És váratlanul előbb az egyik, majd a többi is dalra zendített játék közben, a törpék mély torokhangján, ahogyan mélyen fekvő ősi otthonaikban szoktak, és itt a daluknak egy töredékét adom, ha ugyan ez valamit elárul dalszerűségéből, zenekíséretük nélkül: A ködlő, hideg hegyeken túl, mély barlangon, tág üregen túl tűnt, halovány arany nyomán hajnal előtt hadunk elindul. Bűbájt tudott sok régi törpe, csengőn csapott a nagy pöröly le, hegy odva tág termem át az éj örök csendjébe törve. Lidérclordnak, tündérkirálynak arany marhát, kincsgarmadákat formáltak itt, fényt lopva, mit kardmarkolat gyöngyébe zártak. Ezüst násfára csillag olvadt, koronára lángot koholtak: sárkány tüzét, s lett láncos ék fényéből a napnak s a holdnak. A ködlő, hideg hegyeken túl, mély barlangon, tág üregen túl a kincs után, jussunk jogán, hajnal előtt hadunk elindul. Serleget munkált mind magának

s aranyhárfát; hol ők tanyáztak, más nem lakott, s a dal, mely ott csendült, nem ért fülébe másnak. Fenyők zúgtak a meredélyen, szelek nyögtek a szörnyű éjen. A tűz ömölt, a lángja ölt, a fák lobogtak fáklyaképpen. Harangok kongattak a völgyben, emberek néztek fel gyötörten, sárkány dühe, mint tűz lehe, tornyot, tetőt, földre söpört lenn. Füstölt a hegy a hold alatt, döngést fülelt a törpehad, s futott ki mind, ott veszni kint egy láb alatt, a hold alatt. A ködlő, hideg hegyeken túl, mély barlangon, tág üregen túl – miénk a kincs, s az lesz megint! Hajnal előtt hadunk elindul. Míg így daloltak, a babó megérezte a kézzel és furfanggal és varázslattal készült dolgokban rejlő szépséget, amint át- meg átjárja, a dühödt és féltékeny vágyat, a törpék szívének sóvárgását. Aztán valami megmozdult benne, amit a Took ősöktől örökölt, s azt kívánta, hogy felkerekedjék, és lássa a nagy hegyeket, hallja a fenyők és a vízesések zúgását, felkutassa a barlangokat, és kardot viseljen sétapálca helyett. Kitekintett az ablakon. A sötét égen a fák felett kigyúltak a csillagok. Bilbo a törpék ékszereire gondolt, amint ott ragyognak a sötét odúban. Hirtelen a Vízen

túli erdőben láng lobbant – valószínűleg valaki rőzsetüzet gyújtott –, és Bilbónak rabló sárkányok jutottak eszébe, akik e csendes Dombra telepednek, és tűzbe borítják mindenestül. Megborzongott, s megint gyorsan visszaváltozott egyszerű Zsákvégi Baggins úrrá, lakóhelye: Domb alatt. Remegve állott fel. Eszének egyik felét az a gondolat emésztette, hogy behozza a lámpát, másik, nagyobbik felét meg az, hogy majd úgy tesz, mint aki lámpáért indul, aztán elbújik valahol a pincében a söröshordók mögé, s ki se jön onnan addig, amíg a törpék mind el nem mentek. Hirtelen azt érzékelte, hogy a zenének és dalnak vége, mindenki őt nézi a sötétben fénylő szemmel. – Hová készülsz? – kérdezte Thorin olyan hangsúllyal, amely mutatta, tudja, mi jár a babó eszének mindkét felében. – Nem kellene egy kis fény? – kérdezte Bilbo bocsánatkérő hangon. – Mi szeretjük a sötétet – mondta mind a törpe. – Sötétet a sötét ügynek. Még sok óra van napkeltéig. – Na persze! – mondta Bilbo, és nagy sebesen visszaült. Elvétette a zsámolyt, és a kandallórácsra telepedett, miközben nagy zörejjel lesodorta róla a tűzpiszkálót és a lapátot. – Csendet! -vezényelte Gandalf. – Halljuk Thorint! Az pedig így kezdte szavait: – Gandalf, törpék és Mr. Baggins! Barátunk és összeesküvő társunk házában jöttünk össze, a kitűnő és vakmerő babóéban, akinek soha a szőr a lábujjain meg ne fogyatkozzék, s akinek dicséret illeti sörét és borát! – Lélegzetnyi szünetet tartott, és azt várta, hogy a babó majd mond valami udvariasat, ám hiába fecsérelte bókjait szegény Bilbo Bagginsra, annak csak reszketett a szája tiltakozásul azért, amiért „vakmerő”-nek és „összeesküvő társ”-nak nevezték, de úgy meghökkent, hogy szó nem hagyta el. Így Thorin folytatta: – Azért jöttünk össze, hogy megvitassuk terveinket, útjainkat, eszközeinket, taktikánkat és elgondolásainkat.

Hamarosan, még napkelte előtt, hosszú útra indultunk, olyanra, amelyről úgy lehet, nem mindenki vagy éppen senki (kivéve barátunkat és fő tanácsadónkat, a találékony varázslót, Gandalfot) se fog visszatérni. A pillanat ünnepi. Célunk, feltételezésem szerint, mindenki előtt ismeretes. A nagyra becsült Mr. Bagginsnak azonban s talán még egy-két fiatalabb törpének (azt hiszem, igazam van, ha itt elsősorban például Filire és Kilire gondolok) rövid kis magyarázattal tartozom, amely feltárja a pillanatnyi pontos helyzetet. Ilyen volt Thorin stílusa. Tekintélyes törpe volt. Ha szabadjára engedik, valószínűleg így folytatta volna végkimerülésig, anélkül hogy bárki jelenlevőnek olyasmit mond, ami ne lett volna már eddig is köztudomású. De beszédét durván félbeszakították. Szegény Bilbo már nem tudta tovább elviselni. Annál, hogy „senki se fog visszatérni”, vad sikoly tört föl belőle, mely úgy keresett magának utat, akár a gőzmozdony füttye, amikor a vonat kiér az alagútból. A törpék mind felugráltak, és feldöntötték az asztalt. Gandalf varázsbotjának végén két fényt gyullasztóit, amelynek tűzijátékra emlékeztető káprázatában láthatóvá lett a szegény kis babó, amint ott térdel a tűzhely előtti szőnyegen, és úgy reszket, akár a kocsonya. Aztán elterült a padlón, miközben egyre azt kiabálta: „Villám csapott belém, villám csapott belém!” – ezt számtalanszor elismételte; hosszú időn keresztül nem is voltak képesek semmi mást kiszedni belőle. Így hát felnyalábolták, és hogy eltegyék az útból, ráfektették a nappali kerevetére, némi italt hagyva a keze ügyében, majd visszatértek a maguk sötét dolgaihoz. – Izgulékony kis fickó – mondta Gandalf, mikor újra letelepedtek. – Néha fura rohamai támadnak, de a legjobbak közül való, a legjobbak közül; tüzes, mint a marokba szorított sárkány. Ha már láttatok valaha marokba szorított sárkányt, meg fogjátok érteni, hogy ez csak költői túlzás volt mindenféle babóval kapcsolatban, még a Vén Took déd-dédnagybátyja,

Bikabömbölő esetében is, aki olyan nagyra nőtt (mármint babónak), hogy meg tudta ülni a lovat. A zöldmezei csatában ő rohamozta meg a Gram-hegyi manók sorait, és husángjának egyetlen ütésével leverte királyuknak, Golfimbulnak a fejét. Ez még száz yardot röpült, aztán egy babólyukba esett, s ily módon egyszerre nyerődött meg a csata, és találódott ki a golf játék. Időközben azonban Bikabömbölő elpuhult utódja lassan magához tért a nappaliban. Egy kis idő multával és egy kortynyi ital után idegesen a szalon ajtajához osont. Éppen Gloin szavait hallotta, ezt: – Hm! – (Vagy mindenesetre ilyesféle horkantást.) – Mit gondoltok, meg fog-e felelni? Mert hiszen jó, jó, azt mondja Gandalf, hogy ez a babó tüzes, de egyetlen ilyen sikoly egy sorsdöntő pillanatban elég lehet ahhoz, hogy felébressze a sárkányt minden rokonával együtt, akik aztán valamennyiünket megölnek. Egyébként azt hiszem, a sikoly inkább ijedt volt, mint bősz! Sőt ha nem láttam volna a jelet az ajtón, biztosra venném, hogy rossz helyre jöttünk. Alighogy rávetettem a szememet erre a kis reszkető, lihegő figurára a küszöbön, kétségeim támadtak. Inkább látszik fűszeresnek, mint betörőnek. Ekkor Mr. Baggins lenyomta a kilincset, és bement. A Took ősök vére győzött. Hirtelen azt érezte, inkább marad étlenszomjan-hajléktalan, csak higgyék bősznek. Ami meg a „kis reszkető, lihegő figurát a küszöbön” illeti, ettől valóban csaknem teljesen felbőszült. Később, amikor lelkének Baggins-fele megbánta, amit most tett, gyakran mondogatta magának: „bolond voltál, Bilbo, önként mentél a csapdába, és még a lábad is beleraktad.” – Elnézést – mondta –, ha olyan szavakat hallgattam ki, amelyek nem nekem voltak szánva. Nem állítom, hogy értem, miről beszéltetek, sem azt, miért utaltatok betörőkre, de azt hiszem, joggal tételezhetem fel – az ilyesmit nevezte. Bilbo

méltóságteljes magatartásnak –, hogy az a véleményetek, nem vagyok semmire sem alkalmas. Hát majd én megmutatom. Az ajtómon nincs semmiféle jel, egy hete mázoltam, és bizonyos vagyok abban, hogy rossz helyre jöttetek. Alig láttam meg fura pofátokat az ajtóm előtt, kétségek támadtak bennem. De vegyük úgy, hogy nem történt tévedés. Mondjátok meg, mit akartok tőlem, s én megpróbálom megtenni, még ha innen gyalog is kell mennem a Legkeletebb Keletre és ott az Utolsó Sivatagban meg kell vívnom a vad Fúrférgekkel. Volt nekem egy déd-déd-dédnagybátyám, Bikabömbölő Took, és ez... – Igen, igen, de hát az régen volt – mondta Gloin. – Én rólad beszéltem. És arról is biztosíthatlak, hogy van jel az ajtódon, mégpedig az, amelyet az üzleti ügyeinkben használunk vagy használtunk. Betörő alkalmas állást keres, sok izgalommal és méltányos részesedéssel, rendszerint ezt jelenti a jel. Persze ha úgy tetszik, mondhatod azt is a betörő helyett, hogy „gyakorlott kincskereső”. Némelyek azt teszik. Nekünk mindegy. Gandalf azt közölte velünk, hogy a környéken van egy ilyen képességű ember, aki sürgősen állást keres, s hogy már el is intézte, találkozzunk nála most szerdán uzsonnakor. – Hát persze, hogy van jel – mondta Gandalf. – Magam tettem oda. Aminek nagyon jó oka volt. Ti arra kértetek, keressem meg a vállalkozásotok számára a tizennegyedik embert, én meg Mr. Bagginst választottam. Csak mondja azt valamelyikőtök, hogy alkalmatlan embert vagy alkalmatlan házat választottam, s maradhattok tizenhármán a balszerencsétekkel együtt, vagy mehettek vissza szenet bányászni. Ezzel olyan dühös pofával meredt Gloinra, hogy a törpe rémültében összekuporodott a székén, aztán amikor Bilbo kísérelte meg kinyitni a száját, hogy kérdezzen valamit, felé fordult, és olyan csúnyán nézett rá, bozontos szemöldökét meresztgetve, hogy Bilbo bekapta a száját.

– Úgy is van – mondta Gandalf. – Ne legyen több vita. Mr. Bagginst választottam, és ez legyen elegendő mindannyiótoknak. Ha azt mondom róla, hogy betörő, akkor az, vagy azzá lesz majd, amikor eljön az ideje. Több van benne, mint sejtenétek, annál meg aztán jóval több, mint amennyiről neki fogalma van. Mindannyian (feltehetően) meg éritek azt a napot, amikor majd köszönetet mondtok nekem. Most pedig, Bilbo, édes fiam, hozd csak ide a lámpát, és világítsuk meg egy kevéssé ezt itt! Egy vörös ernyőjű nagy lámpa fényében kiterítette az asztalon azt a pergament, amely igencsak hasonlított egy térképre. – Ezt Thror készítette, a te nagyatyád, Thorin – felelte a törpék izgatott kérdéseire. – Ez a Hegy tervrajza. – Nem hinném, hogy ez sokat segítene nekünk – mondta Thorin, csalódott pillantást vetve a rajzra. – Meglehetősen jól emlékszem a Hegyre és az azt környező vidékre. S azt is tudom, hol van a Setéterdő meg a Szárazrét, ahol a nagy sárkányok teremnek. – Van egy vörössel jelzett sárkány a Hegyen – mondta Balin. – De őt könnyűszerrel megtaláljuk jelzés nélkül is, ha ugyan valaha odaérünk. – Egyvalamit nem vettetek észre – mondta a varázsló –, s ez a titkos bejárat. Látjátok ezt a rúnát a nyugati oldalon, s ezt a kezet, amely a többi rúna felől rámutat? Ez jelzi a titkos járatot az Alsó Termekbe. (Nézzétek meg a könyv végén látható térképet, s majd ti is látni fogjátok a rúnákat.) – Lehet, hogy valamikor titkos volt – mondta Thorin –, de honnan tudhatjuk, hogy még most is az? A vén Smaug már elég régen lakik arrafelé ahhoz, hogy kitudja, amit csak ki lehet tudni ezekről a barlangokról.

– Az lehet, de akkor is évek óta használhatatlan a számára. –Miért? – Mert túl kicsi. „Öt láb magas az ajtó, s hárman mehetnek a járatban egymás mellett”, ezt mondják a rúnák, de Smaug nem képes egy ilyen kis lyukba bemászni, még ifjú sárkány korában se tehette, azután pedig, hogy annyi sokat felfalt a törpék és Völgyváros lakói közül, biztosan nem. – Nekem igen nagy lyuknak tűnik – rikácsolta Bilbo (akinek nem voltak sárkányokkal kapcsolatos tapasztalatai, és csak a babólyukakat ismerte). Megint izgatott és érdeklődő lett, úgyhogy elfelejtette csukva tartani a száját. Szerette a térképeket, és előszobájában a Kerekország nagy térképe lógott, amelyen vörös tintával jelölte meg kedvelt sétálóhelyeit. – Hogy lehetett egy ilyen hatalmas ajtót mindenki előtt titokban tartani, nem szólva a sárkányról? – kérdezte. (Mert azt ne feledjétek, hogy Bilbo egy kis babó volt.) – Ezerféleképpen – felelte Gandalf. – De hogy ezt az egyet hogy rejtették el, azt csak akkor fogjuk megtudni, ha odamegyünk és megnézzük. Abból, ami a térképen áll, azt kell hinnem, csukott ajtó van ott, amelyet úgy formáltak, hogy egybemosódjék a Hegy oldalával. Ez a törpék szokásos módszere; igaz? – Igaz – mondta Thorin. – Azt is elfelejtettem megemlíteni – folytatta Gandalf –, hogy a térképhez egy kulcs is tartozik, egy kicsi és fura kulcs. Itt van! – És ezzel egy hosszú szárú és cifrázott tollú ezüstkulcsot nyújtott át Thorinnak. – Nagyon vigyázz rá! – Nagyon fogok rá vigyázni – mondta Thorin, miközben a kulcsot egy finom láncra függesztette, amely a nyakában lógott, aztán eltüntette a kabátja alatt. – Most az ügy reményteljesebbnek mutatkozik. Ez a fordulat mindent kedvezőbbé tett. Ez ideig nincs világos elképzelésünk arról, mit is akarunk

cselekedni. Úgy gondoltuk, elindulunk kelet felé, csendben és óvatosan, egészen a Hosszú Tóig. Onnan kezdődik a neheze... – Még jóval előbb – vetette közbe Gandalf –, ha ugyan ismereteim a keletnek vezető utakról nem csalnak. – Onnan tovább indulhatnánk a Folyó-folyó mentén – folytatta Thorin, ügyet se vetve a megjegyzésre –, és így elérnénk Völgyváros romjait. A Hegy árnyékában meghúzódó régi városét a völgyben. De egyikünknek sincs túlságosan az ínyére a Hegy déli részében az Elülső Kapun behatolni. Ezen át folyik a folyó egy nagy sziklán keresztül, és ezen át szokott a sárkány is előbújni, méghozzá nagyon is gyakran, feltéve, hogy az utóbbi időben nem változtak a szokásai. – Valóban, ezzel nem sokra mennénk – mondta a varázsló –, hacsak nincs velünk egy hatalmas harcos vagy akár egy hős. Megpróbáltam találni egyet, de a harcosok szorgalmasan irtják egymást távoli országokban, errefelé meg ritka a hős, vagy egyáltalán nem is akad. Környékünkön a kardok többnyire kicsorbultak, a harci bárdokkal fát vágnak, a pajzsot bölcsőnek vagy fazékfedőnek használják, a sárkányok meg kényelmes-messze vannak, s ezért váltak meseszerűvé. Így kötöttem ki a betörésnél, különösen, amikor eszembe jutott a Mellékajtó. És íme, itt van előttünk a mi kis Bilbo Bagginsunk, a született betörő, a választott és kiszemelt betörő. Így hát folytassuk a megbeszélést, és készítsünk néhány tervet. – Nagyon helyes – mondta Thorin –, egybekapcsolva azzal, hogy a betörő szakember ismertetné néhány elképzelését és gondolatát velünk. – Ezzel tettetett udvariassággal Bilbo felé fordult: – Előbb szeretnék kicsivel többet tudni az egészről – mondta Bilbo megzavarodva és nagy belső bizonytalanságban, de egyelőre a Took-örökség szellemében változatlanul kitartva a kaland ötlete mellett. – Úgy értem, az aranyról és a sárkányról, meg arról, hogy ,hát mi hogyan is került oda, kié és így tovább.

– A csudába! – kiáltotta Thorin. – Hát nincs térképed? És nem hallottad a dalunkat? És nem erről beszélünk órák óta? – Én mégis szeretném hallani mindezt tiszta és világos megfogalmazásban – hajtogatta Bilbo makacsul, magára öltve hivatalos érintkezési modorát (amit rendszerint azok számára tartogatott, akik pénzt kívántak kölcsönözni tőle), és mindent elkövetve annak érdekében, hogy bölcsnek, megfontoltnak és beavatottnak lássék, és méltónak Gandalf ajánló szavaira. – Szeretném továbbá hallani, milyen kockázatot vállalunk, milyen személyi kiadásokkal kell számolnunk, mennyi ideig tart az igénybevételünk, milyen térítést kapunk és így tovább. – Ami mind azt akarta jelentem: Mi jut nekem ebből az egészből? S vajon visszatérek-e élve? – No jó – mondta Thorin. – Réges-régen, nagyapámnak, Thrornak az idején a családunkat kiűzték a távol Északról, s ők vagyonukkal és szerszámaikkal visszamentek a térképen ábrázolt Hegyre. A Hegyet annak idején egy messzi ősöm, a Vén Thrain fedezte fel, de most aknákat fúrtak bele és alagutakat, nagyobb termeket és hatalmasabb műhelyeket készítettek a gyomrában, ráadásul, úgy tudom, jócskán leltek benne aranyat is és igen sok ékszert. Szóval rettentően gazdagokká és híresekké váltak, és nagyapám megint a Hegymély Királya lett, a délen lakó halandó emberek pedig nagy tisztelettel övezték. Ezek a Folyó-folyó mentén fokról fokra terjeszkedtek egészen a Hegy beárnyékolta völgyig. Ők építették akkortájt a vidám Völgyvárost. Királyaik gyakran vették igénybe a kovácsainkat, s közülük még a nem nagyon ügyeseket is gazdagon megajándékozták. Apák kérleltek, hogy fogadjuk fel fiaikat inasnak, s ezért derekasan megfizettek, főleg ételneműekben, amelyeknek a termesztésével vagy felkutatásával bizony mi nemigen bajlódtunk. Mindenestül jó napokat láttunk akkor, még a legszegényebbjeinknek is jutott pénz költekezésre és kölcsönadásra, és szabad ideje szép holmik készítésére, nem haszonszerzés, hanem a bennük

való gyönyörködés céljából, nem beszélve a legremekebb és varázslatos játékokról, amelyeknek mása sem akad a mai világban. Így aztán a nagyapám termei megtöltődtek fegyverrel, ékszerrel, faragványokkal és kelyhekkel, Völgyvárosnak a játékpiaca pedig az Észak csodájává lett. Nem kétséges, hogy ez hozta ránk a sárkányt. A sárkányok, mint tudjátok, ellopják az aranyat, az ékszert embertől, manótól és törpétől egyaránt, ahol csak rábukkannak, aztán életük fogytáig őrzik a zsákmányt (ami egyet jelent az örökkévalósággal, mivel – ha meg nem ölik őket – nem halnak meg), s még egy rézgyűrűcskéjét sem élvezik. Sőt az igazság az, hogy a jó munkát meg se tudják különböztetni a silánytól, habár az arany mindenkori piaci értékét rendszerint jól ismerik, s maguk sem képesek ilyesféle munkára, még páncélzatuk egy kis meglazult pikkelyét sem tudják megerősíteni. Akkoriban rengeteg sárkány volt Északon, és feltehetően az arany egyre ritkábbá vált közöttük, mivelhogy a törpék Délre menekültek, vagy megöldösték őket, meg azt a teljes pocsékolást és pusztítást figyelembe véve, ami a sárkányok sajátja, s a rosszat betetőzte. Volt közöttük egy egészen különlegesen mohó, erős és gonosz féreg, ennek neve Smaug volt. Egy nap felrepült, és Délre szállt. Először akkor észleltük közeledését, amikor olyan zaj támadt, mint mikor forgószél jön Északról, és a Hegy fenyői reccsenve töredeznek a viharban. Néhány törpe, aki történetesen a szabadban tartózkodott (szerencsére én is egy voltam közülük – kalandos hajlamú ifjonc akkortájt, mindig szanaszét kóborló, és ez mentette meg életemet azon a napon), nos, mondom, mi már jó messziről megláttuk, hogy a sárkány egy tűzláng fényében megtelepszik a hegyünkön. Azután lefelé tartott a lejtőn, s amikor elérte az erdőket, azok mind lángba borultak. Ekkorra már minden harang szólt Völgyvárosban, a harcosok pedig fegyvert ragadtak. A törpék kirontottak nagy kapujukon, de a sárkány már ott várt rájuk. Innen senki nem menekült. A folyó

hullámai sistergő gőzben csaptak össze, köd borult Völgyvárosra, és ebben a ködben rájuk tört a sárkány, s elpusztította a harcosok túlnyomó részét. Így szól a vigasztalan történet, amely akkortájt sajnos nagyon is gyakran megesett. Aztán a sárkány visszafordult, bemászott az Elülső Kapun keresztül, és feltúrta az összes termeket, sikátorokat, alagutakat, közöket, pincéket, lakóhelyeket és járatokat. Nyomában nem maradt odabenn élő törpe, vagyonukat pedig mind elragadta. Feltehetően, mert ez a sárkányok szokása, messze bent valahol az egészet felhalmozta, és most rajta alszik, mintha ágy volna. Később időnként kimászott a nagy kapun, és éjjel meglepte Völgyvárost, ahonnan embereket ragadott el, kiváltképpen lányokat, hogy felfalja őket, míg Völgyváros romba nem dőlt, és minden lakosa vagy meghalt, vagy elmenekült. Azt nem tudom biztosan, hogy most mi van ott, de azt hiszem, manapság a Hegyhez a Hosszú Tó távolabbi végénél senki sem merészkedett közelebb. Mi kevesen, akik kívül maradtunk, elrejtőzve ültünk, sírtunk, és átkoztuk Smaugot; ám rejtekünkön váratlanul csatlakozott hozzánk megpörkölt szakállal apám és nagyapám. Igen komorak voltak, és keveset szóltak. Amikor megkérdeztem tőlük, hogyan szabadultak, azt felelték, tartsam a szám, majd egyszer, ha eljön az ideje, megtudom. Ezután elvonultunk, a kenyerünket meg úgy kerestük meg, ahogyan egyáltalán lehetett, bejárva mindenféle földet, s bizony elég gyakran süllyedtünk odáig, hogy kénytelenek voltunk közönséges kovácsmunkát vagy éppen szénbányászást vállalni. De elrablott kincsünket sosem feledtük el. S még most is, amikor meg kell vallanom, hogy van mit aprítanunk a tejbe, s nem nyomorgunk éppen – itt Thorin megsimogatta a nyakán viselt aranyláncot –, az az őszinte törekvés vezet, hogy visszaszerezzük kincseinket, és átkainkat beteljesítsük Smaugon, ha van rá mód.

Gyakran töprengtem, hogyan menekült meg apám és nagyapám. Most úgy látom, kellett hogy legyen egy Magánmellékajtajuk, amelyről csak ők tudtak. De nyilvánvalóan térképet is készítettek, s most csak azt szeretném tudni, hogyan szerezte ezt meg Gandalf, s mért nem hozzám, a jogos örököshöz került. – Én nem „szereztem”, kaptam – felelte a varázsló. – Mint emlékszel, nagyapádat, Thrort, Moria bányáiban megölte Azog, a manó. – Átok a nevére, ez bizony így volt – mondta Thorin. – Tharin pedig, az apád, múlt csütörtökön száz éve, hogy elment, április huszonegyedikén, s azóta se láttad... – Igaz, igaz – mondta Thorin. – Nos hát, apád adta ezt nekem, hogy juttassam el hozzád, s ha fenntartottam magamnak annak a jogát, mikor és hogyan adom át neked, ezért aligha kárhoztathatsz, figyelembe véve, mennyi vesződségem volt azzal, hogy rád akadjak. Apád még a saját nevére sem emlékezett, amikor nékem adta az iratot, a tiédet meg meg se mondta; így egészében, azt hiszem, dicséret és hála illet! Íme, itt van – mondta Gandalf, s ezzel átadta a térképet Thorinnak. – Most sem értem – mondta Thorin, és Bilbo úgy érezte, maga is ezt szerette volna mondani. A magyarázat mit se magyarázott. – Nagyapád – mondta a varázsló lassan és komoran – biztonság okából adta át a fiának a térképet, mielőtt elindult Moria bányáiba. Apád elment a térképpel szerencsét próbálni, azután, hogy nagyapádat megölték, és rengeteg igen kellemetlen kalandja volt, de a Hegy közelébe soha nem jutott el. Hogy aztán oda hogyan került, azt nem tudom, de én fogolyként akadtam rá a Mágus tömlöcében. – És ott te mit kerestél? – kérdezte Thorin megborzongva, és a törpéken is, minden, végigszánkázott a hideg. – Azzal te ne törődj. Mint rendesen, most is valaminek utánajártam,

utálatosan veszélyes ügynek. Még én, Gandalf is épp hogy megúsztam. Megpróbáltam apádat is megmenteni, de már túl késő volt. Elméje elborult, és értelme tévelygett, s majdnem mindent elfelejtett már, csak a térképet és a kulcsot nem. – Moria manóinak már régen megfizettünk – mondta Thorin –, most egy kissé a Mágussal kellene foglalkoznunk. – Ne tedd magad nevetségessé! Olyan ellenfél ő, akinek hatalma meghaladja az összes törpékét együttvéve, még ha a világ négy sarkáról gyűjtenénk is össze őket újra. Apád csak egyet kívánt: hogy a fia elolvassa a térképet, és használja a kulcsot. A sárkány és a Hegy több mint elég megoldandó feladat a számotokra! – Halljuk, halljuk! – mondta Bilbo, történetesen hangosan. – Mit halljunk? – kérdezték a többiek mindannyian, és váratlanul felé fordultak, Bilbo meg úgy megzavarodott, hogy azt felelte: – Halljuk azt, hogy mi mondanivalóm van! – És mi volna? – kérdezték. – Hát az, hogy véleményem szerint el kellene mennetek keletre, hogy ott körülnézzetek. Végtére is a Mellékajtó létezik, s gondolom, még a sárkányok is alusznak néhanap. Ha elég soká elüldögéltetek az ajtólépcsőn, merem állítani, hogy majd eszetekbe jut valami. És most, ha nem tudnátok, eleget beszéltünk egy éjszakára, tán elértitek a célzásomat. Gondoljunk a lefekvésre, a korai indulásra meg miegymásra. Majd kaptok tőlem jó reggelit, mielőtt útnak eredtek. – Mielőtt útnak eredünk; úgy hiszem, ezt akartad mondani – szólt Thorin. – Vagy nem te vagy a betörő? És nem a te feladatod, hogy az ajtólépcsőn üldögélj, arról nem is beszélve, hogy az ajtón beljebb kerülj? De ami a lefekvést és a reggelit illeti, abban egyetértünk. Ha útnak indulok, hat tojást szoktam enni a sonkámhoz, de tükörtojást, és nem rántottát. Csak aztán szét ne folyasd a tojásokat!

Miután mindannyian megrendelték a reggelijüket, anélkül hogy egy „köszönöm” elhangzott volna (ami Bilbót nagyon bosszantotta), felálltak. A babónak kellett az összes számára helyet keresnie, meg is töltötték minden vendégszobáját, ő meg ágyat vetett a székeken és pamlagokon, amíg csak helyére nem dugdosta valamennyit, aztán elindult a maga picinyke ágya felé igen fáradtan és egyáltalán nem boldogan. Azt az egyet eldöntötte, hogy nem nagyon töri magát a korai felkeléssel, elkészíteni mindenkinek a nyavalyás reggelijét. A Took-hangulat oszladozóban volt, s Bilbo már egyáltalán nem volt oly biztos abban, hogy reggel bármiféle útra indul. Már ágyában fekve, hallhatta Thorint, amint a mellette levő legdíszesebb hálószobájában egyre ezt dünnyögi: A ködlő, hideg hegyeken túl, mély barlangban, tág üregen túl – felejtve nincs az ősi kincs – hajnal előtt hadunk elindul. Ezzel a dallammal fülében aludt el Bilbo, s nagyon rosszakat is álmodott. Jóval napkelte után ébredt. 2. BIRKASÜLT Bilbo tüstént felugrott, és magára öltve köntösét, az ebédlőbe sietett. Ott senkit se látott, csak a bőséges és sietve elfogyasztott reggeli nyomait. Rettenetes felfordulás volt a szobában, a konyhában meg az elmosatlan edények halmaza. Úgy tűnt, hogy szinte minden lábasát és fazekát használták. A mosogatás réme oly szomorúan valóságos volt, hogy Bilbo kénytelen volt tudomásul venni, a tegnap esti társaság nem rossz álmaiban bukkant fel, mint ezt tulajdonképpen remélte. Attól őszintén megkönnyebbült, hogy mindannyian

elmentek nélküle, még csak nem is bíbelődtek a keltegetésével („igaz – tette hozzá gondolatban –, a köszönöm szépenekkel sem”); ennek ellenére mégis egy nagyon picit csalódottnak érezte magát. Ez az érzés meglepte. „Ne légy már bolond, Bilbo Baggins! – füstölgött. – Még hogy sárkányokról és más idegen országokbeli haszontalanságokról ábrándozzék valaki a te korodban!” Így aztán felvette a kötényét, tüzeket gyújtott, vizet forralt és felmosogatott, majd kellemesen megreggelizett a konyhában, mielőtt nekilátott volna az ebédlőnek. Ekkorra már a nap is sütött, s a bejárati ajtó nyitva volt, amin át csak úgy áradt a meleg tavaszi szellő. Bilbo elkezdett hangosan fütyörészni, és a tegnapi este emléke foszladozóban volt. Éppen egy második igen kellemes reggelinek készülődött az ebédlőben a nyitott ablak mellett, amikor egyszer csak besétált Gandalf. – Drága barátom – mondta –, mikor jössz végre? Hogy beszélhetsz korai indulásról, amikor itt ülsz előttem fél tizenegykor, és reggelizel, ha ugyan reggelinek nevezed ezt az étkezést? Üzenetet hagytak a számodra, mert már nem tudtak megvárni. – Miféle üzenetet? – kérdezte Mr. Baggins nyakig zavarban. – Szent elefántok! – kiáltott fel Gandalf. – Olyan vagy ma reggel, mint a szédült, egyáltalán nem poroltad le a kandallópárkányt! – Mi köze van egyiknek a másikhoz? Éppen elég munkát adott, hogy tizennégy ember után kellet felmosogatnom. – Ha leporoltad volna a kandallópárkányt, úgy az óra alatt megtaláltad volna ezt – mondta Gandalf, azzal átadott Bilbónak egy levelet (amelyet persze a saját levélpapírjára írtak). A levélben ez állt: Thorin és Társai üdvözletüket küldik Bilbónak, a betörőnek! Vedd legőszintébb köszönetünket vendégszeretetedért, hivatásbeli

támogatásod felajánlását pedig hálával elfogadjuk. Feltételeink: készpénzfizetés a munka elvégzése után, ennek összege nem haladhatja meg az összhaszon (ha lesz egyáltalán) tizennégyed részét; az utazási költségek kiegyenlítését minden körülmények között szavatoljuk; a temetési költségeket magunk vagy megbízottaink akkor egyenlítik ki, ha erre alkalom adódik, és az ügy érdemét illetően nem történik más intézkedés. Miután nem tartottuk szükségesnek, hogy nagyra becsült nyugalmadat megzavarjuk, előreindultunk, hogy a szükséges előkészületeket megtegyük, és tisztelt személyedet a Zöld Sárkány kocsmánál, a Mellékvíz mellett fogjuk bevárni, pontban 11 órakor. Abban a reményben, hogy nem késel, maradtunk teljes tisztelettel és nagyrabecsüléssel: Thorin és Társai – Ezek szerint éppen tíz perced van – mondta Gandalf. – Igencsak sietned kell. – De... – mondta Bilbo. – Nincs idő az ellenkezésre – mondta a varázsló. – De... – szólalt meg újra Bilbo. – Erre sincs idő! Indulás! Arra Bilbo napjai végeztéig nem tudott visszaemlékezni, hogyan találta magát egyszer csak odakint, nem volt nála se kalap, se sétapálca, se pénz, se semmi olyasmi, ami nélkül egyébként nem indult útnak; második reggelijét otthagyta bevégezetlenül, az edényt nem mosogatta el, kulcsait Gandalf kezébe nyomta, és futott, ahogyan csak szőrös lábai vitték lefelé az ösvényen, el a nagy Malom mellett, át a Vízen, s még tovább egy mérföldnyit vagy többet is. Egészen kifulladt, mire a Mellékvízhez ért. Az óra éppen tizenegyet ütött, Bilbo meg csak akkor jött rá, hogy zsebkendőt se hozott magával.

– Bravó! – kiáltotta Balin, aki a kocsmaajtóban állott, hogy lesse őt. Éppen akkor kanyarodtak be a többiek a falu felől vezető út sarkán. Pónilovakon ültek, s mindegyik póni meg volt rakva mindenféle poggyásszal, apróbb-nagyobb csomaggal, útikészséggel. A pónik közt volt egy nagyon kicsi is, nyilvánvalóan ezt szánták Bilbónak. – Nyeregbe mindketten, és indulás! – vezényelt Thorin. – Borzasztóan sajnálom – mondta Bilbo –, de kalap nélkül jöttem, és a zsebkendőmet is otthon hagytam, azonfelül pénz sincs nálam. A helyzet az, hogy csak pontban tíz negyvenötkor kaptam meg a leveleteket. – Ne pontoskodj, és ne is fontoskodj! – mondta Dwalin. – Zsebkendő nélkül és sok minden egyéb nélkül is boldogulnod kell, amíg elérjük utunk végcélját. Ami meg a kalapot illeti, van egy facér csuklyám és köpenyem a poggyászomban. És így indultak mindannyian útnak, még május előtt, megrakott pónikon poroszkálva a kocsmától egy csodaszép délelőtt. Bilbo sötétzöld csuklyát viselt (amit kissé elnyűtt az idő) és a Dwalintól kölcsönzött sötétzöld köpönyeget. Mindkettő túl nagy volt a számára, és kissé furcsán festett bennük. El sem merem képzelni, Bilbo apja, Bungo mit szólt volna a fiához, ha meglátja. Egyedüli vigasza csak az maradt, hogy törpével nem téveszthetik össze, mivelhogy nincsen szakálla. Nem nagyon régóta lovagoltak, mikor egyszerre csak megjelent Gandalf, pompázatosan ülve meg egy fehér lovat. Hozott magával egy csomó zsebkendőt meg Bilbo pipáját és dohányát. Így aztán a társaság nagy vidáman haladt tovább, s útközben naphosszat meséltek és dalolgattak, kivéve természetesen, amikor étkeztek. Ezekre az étkezési szünetekre korántsem került olyan sokszor sor, mint Bilbo szerette volna, mégis egyre inkább az volt az érzése, hogy kalandozni végeredményben nem is olyan rossz. Elébb babó területeken haladtak keresztül. A kies távol

vidéket jóravaló népség lakta, az utak is járhatóak voltak, mellettük itt-ott egy fogadó, hébe-korba pedig egy dolga után ballagó törpe vagy gazda bukkant fel. Aztán olyan országba értek, ahol a nép idegen nyelven szólt, és olyan dalokat énekelt, amelyeket Bilbo még sohasem hallott. Most már messzire előrehatoltak Magányországban, ahol senki emberfia nem élt, ahol nem volt fogadó, az utak állapota pedig egyre rosszabbodott. Nem messze előttük baljós dombok emelkedtek, erdőktől sötétlő hátuk egyre magasabb lett. Némelyiknek a tetején ódon vár állt, olyan gonosz pillantással, mintha rosszakaratú emberek építették volna őket. Minden borongósnak mutatkozott, mert aznap az idő is rosszra fordult. Eddig többnyire oly jó volt, mint amilyen a májusi idő szokott lenni, még a vidám mesékben is, most azonban hideggé és nedvessé vált. Magányországban arra kényszerültek, hogy ott táborozzanak, ahol lehet, de ott legalább száraz volt minden. – Ha elgondolom, hogy hamarosan június lesz! – zsörtölődött Bilbo, amint egy igen sáros ösvényen ott cuppogott a többi mögött. Az uzsonnaidőn már túl voltak, az eső, miként egész napon át, most is zuhogott, csuklyájáról a víz a szemébe csepegett, a köpenye merő egy víz, a póni fáradt volt, és el-elbotlott a köveken, a többiek túl ingerültek ahhoz, hogy társalogjanak. – Nem kétséges, hogy az eső beszivárgott a száraz ruha közé, sőt az élelmiszeres tarisznyákba is – elmélkedett Bilbo. – Vigye el az ördög a betörést és mindent, ami kapcsolatos vele. Bár csak odahaza lehetnék a kényelmes babólyukamban, a tűz mellett, s az üst épp rákezdene a dalára! – Nem az utolsó alkalom volt, hogy ezt kívánta. A törpék pedig továbbporoszkáltak anélkül, hogy egyszer is hátrafordultak vagy törődtek volna a babóval. Valahol a szürke fellegek mögött bizonyára lenyugodott a nap, mert sötétedni kezdett, amint lefelé tartottak egy mély völgybe, amelynek az

alján egy folyó hömpölygött. Szél támadt, és a folyóparti fűzfák hajladoztak és sóhajtoztak. Szerencsére az út egy ódon kőhídon vitt át, mert az esők dagasztotta folyó zuhogva áradt le az északi dombok és hegyek felől. Csaknem éjszaka lett, mire az átkeléssel végeztek. A szél széjjeltépdeste a szürke fellegeket, és futó foszlányai között a dombok felett megjelent a vándor hold. Ekkor megálltak, és Thorin valami szót ejtett a vacsoráról és arról: „Hol akadunk egy száraz zugra, ahol elalhatunk?” Addig senki se vette észre, hogy Gandalf hiányzik. Egész úton velük volt, anélkül hogy megmondta volna, kitart-e velük a kaland végéig, vagy csak a társaságukban mulat egy ideig. Gandalf evett, beszélt és nevetett a legtöbbet. Most azonban egyszerűen nyoma se volt! – S méghozzá épp akkor, amikor a legnagyobb szükségünk lett volna egy varázslóra – nyögte Dori és Nori (akik teljesen egy véleményen voltak a babóval a rendszeres, bő és gyakori étkezés szükségességét illetően). Végül is úgy döntöttek, hogy ott fognak letáborozni, ahol vannak. Egy facsoport felé tartottak, s jóllehet a fák alatt több volt a száraz hely, a szél lerázta a levelekről az esőt, és a folytonos csepegés nagyon idegesítő volt. Amellett mintha az ördög bújt volna a tűzbe is. A törpék igazán szinte mindenütt képesek tüzet gyújtani és szinte mindenből, akár fúj a szél, akár nem, de ezen az éjszakán még nekik se sikerült, Oinnak és Gloinnak se, akik a tűzgyújtás szakértői voltak. Akkor az egyik póniló ijedt meg a semmitől, és megugrott. Mire utána tudtak volna kapni, már a folyóban volt, s még ki se tudták húzni, amikor Kili és Fili majdnem megfulladt, az egész poggyász meg, amit a póni cipelt, a vízbe veszett. Természetesen a teher legnagyobb része élelem volt, s bizony nagyon kevés maradt vacsorára,

még kevesebb reggelire. Mind ott ültek morcosan, átázva és dörmögve, miközben Oin és Gloin tovább próbálkoztak a tűz meggyújtásával, és össze is kaptak rajta. Bilbo éppen szomorúan merengett azon, hogy a kaland nem csupa májusi napfényben megtett pónilovaglásból áll, amikor Balin, az állandó őr, azt mondta: „Fény van odaát!” Nem sokkal távolabb egy domb húzódott, hellyel-közzel meglehetősen sűrűn fákkal borítva. Most a fák sötét tömegéből fényt láttak kiragyogni, vöröses, barátságosan hívogató fényt, mintha tűzrakás lenne vagy villogó fáklya. Egy darabig néztek, aztán vitatkozni kezdtek. Egyesek azt mondták, igen, mások meg azt, nem. Egyesek azt mondták, mi rossz lenne abban, ha odamennének és megnéznék, meg hogy minden jobb a sovány vacsoránál, a még soványabb reggelinél és a nedves ruhában töltött éjszakánál. Mások azt mondták, ez a vidék alig ismert, túl közel is van a hegyekhez. Mostanában alig jár erre utas. A régi térképek nem sokat érnek, a dolgok állapota rosszabbra fordult, az út őrizetlen. Az itt uralkodó királyról hallani is alig lehet, s minél kevesebbet kérdezősködik az ember útközben, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy bajba kerül. Mások megint azt mondták: végtére is tizennégyen vagyunk. S ismét mások: hová lett Gandalf? Ezt a kérdést mindenki megismételte. Aztán az eső minden eddigit meghaladóan zuhogni, Oin és Gloin pedig verekedni kezdett. Ez pontot tett minden után. „Végtére is van velünk egy betörő” – mondták, s ezzel útnak eredtek, pónijaikat (persze az illő és kötelező óvatossággal) a fény felé vezetve. Elértek a dombhoz, és hamarosan az erdőben voltak. Ott elindultak felfelé, de alkalmas ösvény semerre se látszott, olyan, amely házhoz vagy tanyához vezetett volna, és akár hogy is vigyáztak, azért csak zizegett, recsegettropogott lábuk alatt az avar (meg ők maguk jócskán dörmögtek-

átkozódtak), amint a koromsötétben a fák között bukdácsoltak. Hirtelen a vörös fény váratlan lobogással ragyogott ki a tőlük nem messze levő fatörzsek közül. – Most a betörőn a sor – mondták a törpék, s ezen Bilbót értették. – Te folytasd az utat, és fürkésszél ki minden lehetőt erről a fényről, azt is, hogy mire szolgál, meg hogy mennyire biztonságos, vagy esetleg csapda – mondta Thorin a babónak. – Most pattanj, és vissza is hamar gyere, ha minden rendben van. Ha nem, akkor is gyere, már amennyire tudsz! Ha nem tudsz, úgy huhogj kétszer úgy, mint a fülesbagoly szokott, és egyszer úgy, mint a kuvik, mi meg majd iparkodunk segíteni. Ezzel Bilbónak fel kellett kerekednie, mielőtt megmagyarázhatta volna, hogy nem tud ő még egyszer sem huhogni bármiféle bagoly módján, éppoly kevéssé, mint repülni denevér módra. De a babók mindenesetre igen halkan lopódznak az erdőkben, tökéletesen halkan. Erre büszkék is, és Bilbo nemegyszer fitymálta útközben azt, amit ő a törpék csörtetésének nevezett, bár azt hiszem, te vagy én semmit se vettünk volna észre egy szeles éjszakán, még ha az egész lovasmenetük ott vonul is el előttünk karnyújtásnyira. Ami meg Bilbót illeti, amint ügyesen közeledett a vörös fény felé, azt hiszem, még egy menyét se rezzentette volna a bajuszát miatta. Így természetesen oda is ért a tűzrakáshoz – mert az volt –, anélkül hogy bárkit megzavart volna. És ezt látta: Három hatalmas valaki ült egy hatalmas, bükkfaágakból rakott tűz körül. Hosszú fanyársakon birkapecsenyét sütögettek, csöpögő levét meg le-lenyalták az ujjaikról. Ínycsiklandó illat szálldosott. Egy hordónyi jó ital is kéznél volt, ők meg kancsókból ittak. De trollok voltak. Szemmel láthatóan trollok. Ezt még az elkülönült életet folytató Bilbo is megítélhette: nagy, darabos arcukból, méreteikből, lábuk formájából, a beszédjükről már nem is szólva amely bizony nem volt szalonba illő, egyáltalán nem.

– Birkasült tegnap és birkasült ma, és macska legyek, ha holnapra is nem az várható – szólt a trollok egyike. – Már mióta nem ettünk egy falat jóízű emberhúst – mondta a másik. – Hogy mi a pokolnak hozott bennünket William erre a tájra, azt ugyan fel nem foghatom; ráadásul lassan az italból is kifogyunk – tette még hozzá, megbökve William könyökét, aki éppen húzott egyet a kancsójából. Williamnek torkán akadt az ital. – Pofa be! – kiáltotta, mihelyt képes volt rá. – Talán azt várjátok, hogy az emberek majd türelmesen itt maradnak mindaddig, amíg te meg Bert meg nem zabáljátok őket? Ketten vagy másfél falut befaltatok azóta, hogy elhagytuk a hegyvidéket. Még mi a csodát akarnátok? Bizony hogy volt olyan idő is útközben, amikor azt mondtátok volna nekem: „köszönjük szépen, Bill”, ha egy ilyen szép falat zsíros birkához juthattok, mint ez itt. – Ezzel nagyot falt abból a báránycombból, amelyet éppen pirított, a száját meg megtörölte a ruhája ujjával. Hát bizony, sajnos, a trollok már csak így viselkednek, még azok is, akiknek csak egy fejük van. Miután Bilbo mindezt kihallgatta, tüstént cselekednie kellett volna. Vagy óvatosan visszatérnie a barátaihoz, hogy figyelmeztesse őket, három rossz hangulatú óriás troll tartózkodik a közelben, akikben megvan a hajlandóság, hogy a változatosság kedvéért ezúttal sült törpével vagy akár pónival kísérletezzék; vagy más módon kellett volna valami gyors és hatásos tolvajmódszert alkalmaznia. Egy igazán kiváló és nagy hírű tolvaj ilyen esetben meglopta volna a trollok zsebét – ezt majdnem mindig érdemes megtenni, ha van rá mód –, elorozta volna magát a birkát a nyársaikról, eltökítette volna a sörüket, és úgy otthagyta volna őket, hogy észre se veszik. A gyakorlatibb érzékű tolvaj, akiben nem teng túl hivatása önérzete, bizonyára ledöfi mindannyiukat, mielőtt még felocsúdnak. Akkor aztán nyájas jókedvben telhetett volna

az éjszaka. Mindezt Bilbo is tudta. Olvasott ő rengeteg olyasmiről, amit maga soha nem látott vagy tett. Nagyon fel volt dúlva, és visszataszítónak találta az egészet; szeretett volna száz mérfölddel odébb lenni – és mégis, valahogy azt érezte, nem mehet vissza Thorin és Társaihoz üres kézzel. Így aztán csak állt az árnyékban, és habozott. Mindama tolvajságok közül, amelyekről hallott, a trollok zsebének a kiürítése látszott a legegyszerűbbnek, ezért végül is bemászott egy fa mögé William háta mögött. Bert és Tom a hordóhoz mentek, William pedig megint húzott egyet az italából. Erre Bilbo összeszedte a bátorságát, és pici kezét belesüllyesztette William hatalmas zsebébe. Volt benne egy erszény, amelyet Bilbo tarisznya nagyságúnak látott. „Ejha – gondolta, s már bele is melegedett új munkájába, amint az erszényt gondosan kiemelte –, kezdetnek nem is rossz!” Nem is volt az. A trollok erszényében az ördög lakik, és a szabály alól ez sem volt kivétel. „Nocsak, hát te ki vagy?” – sipítozta, amint elhagyta gazdája zsebét, William meg tüstént megfordult, és nyakánál fogva megragadta Bilbót, mielőtt az még lebukhatott volna a fa mögé. – A macskába, Bert, nézd mán, mit fogtam! – mondta William. – Mi a? – kérdezte a másik kettő, odanyomakodva. – Samu legyek, ha tudom. Kiféle vagy? – Bilbo Baggins, bet... babó – mondta szegény Bilbo, egész testében reszketve, és azon tűnődve, hogy a csodába huhogjon, mielőtt még megfojtanák. – Betbabó – mondták a trollok, kissé meghökkenve. Ugyanis némileg nehéz a felfogásuk, és borzasztóan gyanús a szemükben minden, ami új. – És hát egy betbabónak ugyan mi dolga van az én zsebemmel? – kérdezte William. – És ehető egy ilyen betbabó? – érdeklődött Tom.

– Kipróbálhatjuk – mondta Bert, aki már fel is ragadott egy nyársat. – Ugyan, egy pofáravaló se néz ki belőle – mondta William, aki már betelt a jó vacsorával –, kivált, ha megnyúzzuk és kicsontozzuk. – Talán akad még a hozzá hasonlókból egy-kettő errefelé, aztán készíthetünk belőlük pástétomot – mondta Bert. – Ide figyelj, sündörög-e még néhány magadfajta itt az erdőben, te ronda kis nyúl – fordult Bilbo felé, miközben a babó szőrrel benőtt lábát nézte, aztán fel is emelte a lábujjainál fogva, és megrázta. – Hogyne, tömegével – csúszott ki Bilbo száján, mielőtt meggondolta volna, hogy ki ne adja a barátait. – Vagyis hogy egy sem, egyetlenegy sem – tette hozzá tüstént. – Ezt meg mán hogy érted? – kérdezte Bert, aki ezúttal a hajánál fogva tartotta magasra Bilbót. – Úgy, ahogy mondom – hápogott Bilbo. – És kedves uraim, ne főzzetek meg engem! Magam is jó szakács vagyok, jobban főzök, mint fövök, ha elértitek mondásom értelmét. Készítek nektek remek ételeket, mindenekfelett pompás reggelit, hacsak meg nem esztek vacsorára. – Szerencsétlen nyavalyás – mondta William. Evett ő már vacsorára annyit, hogy több belé se fért, ivott rá rengeteg sört. – Szerencsétlen nyavalyás! Engedjétek el! – Nem ám addig, míg meg nem mondja, mit ért azon, tömegével meg egy sem – mondta Bert. – Nekem aztán álmomban senki fia el ne nyisszantsa a torkomat! Égessétek a lábujjait addig, amíg nem beszél! – Ebbe én nem egyezem bele – ellenkezett William. – S végtére is én fogtam. – Hájas hülye vagy, William – mondta Bert –, amiképpen kinyilvánítottam ezt már előbb is ma este. – Te meg egy tökfilkó! – Ezt mondd a nénikédnek, ne nekem, Bill Huggins – így Bert, azzal belemélyesztette az öklét William szemgödrébe.

Erre aztán remek verekedés kezdődött, Bilbónak még éppen annyi esze maradt, hogy amikor Bert földre ejtette, kimásszék a trollok lába ügyéből, mielőtt elkezdték kutya módra marni és dörgő hangon olyan nevekkel illetni egymást, amik igazak is voltak, és tökéletesen jellemezték azokat, akiknek szóltak. Hamarosan egymás karjának bilincseiben vergődtek, és rugdalózva-vagdalkozva már-már a tűzbe gurultak, miközben Tom mindkettőjüket ággal csapdosta, hogy végre észre térjenek – amitől aztán persze még jobban nekivadultak. Most lett volna az ideje annak, hogy Bilbo elosonjon. De szegény kis lábát Bert hatalmas mancsa összenyomta, a tüdejében nem maradt levegő, a feje meg szédelgett, így aztán csak ott feküdt egy darabig lihegve, bár a tűz fénykörén kívül. Éppen a küzdelem kellős közepén érkezett meg Balin. A törpék hallották a távoli zajt, s miután vártak egy ideig Bilbóra, hogy majd visszatér, vagy bagoly módra huhog, megindultak, egyik a másik után, hogy a lehető legnesztelenebbül odakússzanak a fényhez. Alighogy Tom megpillantotta a fény körébe érkező Balint, máris szörnyűt üvöltött. A trollok egyszerűen látni se bírják (sületlenül) a törpéket. Bert és Bill iziben abbahagyták a küzdelmüket, és azt kiáltották: „gyorsan egy zsákot, Tom!” S még mielőtt Balin – aki egyre csak azon tűnődött, merre lehet Bilbo ebben az egész felfordulásban – megtudta, mi is történik, máris zsákot húztak a fejére, s lent hevert a földön. – Jön ebből még több is – mondta Tom –, vagy nagyon nagyot tévedek. Tömegével meg egy sem, az ám! – tette hozzá. – Betbabók csakugyan nem, de az ilyen törpék tömegével. Nagyon is így fest a dolog! – Amondó vagyok, hogy igazad van – mondta Bert –, s jobb, ha nem maradunk a fényben. Így is cselekedtek. Zsákokkal a kezükben, amiket egyébként

arra használtak, hogy elcipeljék bennük a birkákat és az egyéb zsákmányt, most ott várakoztak az árnyékban. Amint egy-egy törpe odajött, és megbámulta a tüzet, a kicsordult kancsókat meg a megrágcsált birkahúst, egyszerre csak zsupsz, és máris egy bűzlő zsák borult a fejére, ő meg lent volt a földön. Hamarosan Dwalin ott feküdt Balin mellett, Fili és Kili együtt, Dori, Nori és Ori egy halomban egymáson, Oin és Gloin meg Bifur, Bofur és Bombur sorjában a tűz közelében, nagyon kényelmetlenül. – Majd most mórest tanulnak – mondta Tom, mert Bifur és Bombur legyőzése sok bajjal járt, úgy küzdöttek, mint a megszállottak, ahogyan már a sarokba szorított törpék szoktak. Thorin jött utoljára – és őt nem sikerült gyanútlanul elfogni. Valami rosszat szimatolt; még mielőtt meglátta volna a barátai lábát kimeredni a zsákokból, tudta, hogy nincs minden rendjén. Kint állt az árnyékban, valamivel távolabb, s azt mondta: – Miféle baj van itt? Ki döntötte halomra a népemet? – A trollok! – kiáltotta Bilbo egy fa mögül. Róla teljesen megfeledkeztek. – A bokrokban rejtőzködnek a zsákokkal! – tette hozzá. – Csakugyan? – kérdezte Thorin, ezzel a tűz elébe ugrott, még mielőtt a trollok rávethették volna magukat. Megragadott egy nagy ágat, amelynek egyik vége lángolva égett, ezt a végét olyan gyorsan nyomta Bert szemébe, hogy annak nem maradt ideje elkapni a fejét. Ettől aztán Bert harcképtelenné vált egy időre. Bilbo is megtette a magáét. Rácsimpaszkodott Tom lábára – már amennyire tehette, hiszen olyan vastag volt, mint egy ifjú fa törzse –, de aztán hengergőzve bukott alá a bokrok mélyibe, amikor Tom a zsarátnokot Thorin szemébe rúgta. Jutalmul ezért az ág ezúttal Tom fogai közé hatolt, el is vesztette egyik szemfogát. Mondhatom, üvöltött fájdalmában. Csakhogy ugyanebben a percben William lopakodott oda

hátulról, és egyetlen mozdulattal úgy húzta Thorin fejére a zsákot, hogy talpig beburkolta. Ezzel a küzdelem véget ért. Nyakig benne voltak a pácban mindannyian: zsákba kötve, az oldalukon három dühös trollal (akik közül kettőnek emlékeztetőül égett és zúzott sebe volt), s akik azon vitatkoztak, vajon lassú tűzön pirítsák meg őket, vagy inkább apróra vagdaltan főzzék meg a húsukat, esetleg egyszerűen üljenek rájuk egyenként, és préseljék őket péppé, Bilbo meg nem messze egy bokorban, ruhája, bőre megtépve, s moccanni sem mer, attól való félelmében, hogy meghallják. Éppen akkor érkezett vissza Gandalf. De senki se látta. A trollok éppen eldöntötték, hogy most megsütik a törpéket, aztán majd később eszik meg őket – ez Bert ötlete volt, s hosszas vita után mindannyian elfogadták javaslatát. – Nem okos dolog most megsütni őket, rámegy az egész éjszaka – szólt egy hang. Bert azt hitte, Williamé. – Ne kezdd el újra a vitát, Bill – mondta –, mert különben csakugyan rámegy az éjszaka. – Ki a csuda vitatkozik? – kérdezte William, aki azt hitte, Bert szólt. – Te – mondta Bert. – Hazudol – mondta William, s ezzel a vita elölről kezdődött. Végül is úgy döntöttek, hogy apróra vagdalják a törpéket, és megfőzik őket. Elő is szedtek egy nagy fekete fazekat, s kihúzták a késüket. – A főzéssel nem sokat érünk! Hiszen vizünk nincs, a kúthoz meg hosszú az út – mondta ismét egy hang. Bert és William azt gondolták, Tomé. – Fogd be már a szád – mondták –, különben soha nem végzünk! A vízért meg elmehetsz magad, ha még sokat pofázol. – Fogjátok be ti a szátokat – mondta Tom, aki meg azt gondolta, hogy William szólt. – Azt szeretném tudni, ugyan ki más vitatkozik, ha nem ti?

– Fajankó! – így William. – Az, aki mondja! – felelte rá Tom. S ezzel aztán újra kezdődött a vita, még hevesebben folytatódott, mint eddig, míg végül is úgy döntöttek, hogy egyenként ráülnek a zsákokra, és szétnyomják a törpéket, megfőzni meg majd máskor fogják. – Kire üljünk először? – szólalt meg a hang. – Elsőként legjobb lesz az utolsó – mondta Bert, akinek a szemét Thorin megsebezte. Azt gondolta, hogy Tom szólt. – Ne beszélj magadban! – mordult Tom. – De ha mindenáron az utolsóra akarsz ülni, hát ülj csak rá. Melyik az? – Az a sárga harisnyás – vélte Bert. – Ugyan már, szürke harisnyája van – mondta egy Williaméhez hasonló hang. – Biztosan tudom, hogy sárga volt – mondta Bert. – Az is volt – így William. – Akkor minek mondtad, hogy szürke? – kérdezte Bert. – És ugyan soha nem mondtam. Tom mondta. – Én aztán nem! – méltatlankodott Tom. – Te mondtad. – Kettő egy ellenében, így pofa be! – szólt Bert. – Mit képzelsz, kivel beszélsz? – kérdezte William. – Elég legyen már! – kiáltotta Tom és Bert együtt. – Az éjszaka múlik, s tüstént hasad a hajnal. Munkára fel! – Virradjon rátok a hajnal, s változtasson kövekké! – mondta egy hang, amely Williaméhez hasonlított, de nem az övé volt. Mert ebben a percben a fény ellepte a dombot, s messze hangzó csicsergés támadt a lombok között. William ugyan nem beszélt többet, mert hajoltában kővé vált, Bert és Tom pedig sziklaként meredtek meg, amint őt nézték. És azóta is ott állnak mind a mai napig, egymagukban, hacsak a madarak meg nem pihennek rajtuk: mert a trolloknak, mint azt talán tudjátok is, még napkelte előtt vissza

kell kerülniük a föld alá, vagy pedig azzá változnak, amiből eredtek, a hegyek anyagává, s többet nem mozdulnak. S most ez történt Berttel, Tommal és Williammel. – Remek! – mondta Gandalf, amint kilépett egy fa mögül, és segített Bilbónak előbújni egy tüskebokorból. Akkor Bilbo mindent megértett. A varázsló hangja volt az, amely a trollokat zsörtölődésre és veszekedésre késztette, míg csak a nap fel nem kelt, és végük nem lett. A következő feladat a zsákok kioldása és a törpék kibocsátása volt. Már majdnem megfulladtak, és igen bosszúsak voltak: bizony egyáltalán nem volt kellemes fektükben végighallgatni a trollok terveit, hogyan akarják megsütni, szétpréselni, fasírttá vagdalni őket. Kétszer kellett Bilbónak beszámolnia arról, mi is történt vele, amíg megbékéltek. – Buta alkalom a tolvajkodásra és a zsebtolvajlásra – mondta Bombur –, mikor mi mást sem akartunk, mint tüzet és táplálékot! – És éppen ezt a kettőt küzdelem nélkül semmiképpen soha meg nem kaptátok volna ezektől – mondta Gandalf. – De mindez most már csak időpocsékolás. Az nem jut eszetekbe, hogy a trolloknak kell hogy legyen valahol a közelben egy barlangjuk vagy földbe ásott üregük, ahol elrejtőzhettek a nap elől? Ennek utána kell járnunk! Nekiláttak a kutatásnak, és hamarosan meg is találták a trollok kőcipőjének a nyomát a fák között. Ezeket a nyomokat követték felfelé, míg csak rá nem bukkantak egy bokroktól fedett nagy kőajtóra, amelyik egy barlanghoz vezetett. De kinyitni nem voltak képesek, jóllehet Gandalf mindenféle ráolvasással próbálkozott, miközben a törpék veselkedtek. – Talán ez hasznotokra lesz? – kérdezte Bilbo, mikor már mindannyian elfáradtak és feldühödtek. -A földön találtam, ott, ahol a trollok verekedtek. – Egy jó nagy kulcsot tartott a törpék elé, amelyről ugyan William kétségtelenül azt gondolta, hogy igen kicsi és rejthető. A

zsebéből eshetett ki, nagy szerencséjükre, még mielőtt kővé vált. – Ugyan miért nem szóltál már előbb? – kiáltozták a törpék. Gandalf megragadta a kulcsot, és beillesztette a zárba. Utána a kőajtó egyetlen hatalmas lökésre feltárult, s a törpék mindannyian benyomakodtak. A földön csontok hevertek, és dögletes bűz ülte meg a levegőt, de akadt jócskán étel is, hanyag összevisszaságban a polcokon meg a földön, az ezerféle zsákmány rendetlen halmai között, amelyben rézgomb csakúgy volt lelhető, mint aranypénzekkel telt lábas a sarokban. Rengeteg volt a ruha is, a falakra aggatva – túl kicsi volt a trolloknak, úgyhogy sajnos attól kell tartanom, az áldozatokéi voltak –, és közöttük mindenféle gyártmányú, alakú és nagyságú kard. Kettő különösen megragadta a törpék figyelmét, szép hüvelyük és drágaköves markolatuk miatt. Az egyiket Gandalf, a másikat Thorin vette magához, Bilbo meg egy bőrhüvelybe dugott kést. Egy troll számára apró zsebkés lett volna, de egy babónak felért egy rövid karddal. – Ezek jófajta pengéknek látszanak – mondta a varázsló, félig kihúzva a kardokat hüvelyükből, és kíváncsian vizsgálgatva őket. – Nem trollok készítményei, sem e tájról vagy ez időből való emberfia kovácséi; de ha majd el tudjuk olvasni a rájuk rótt rúnákat, többet megtudunk róluk. – Hadd kerüljünk ki már ebből a rémes szagból! – mondta Fili. Így aztán kicipelték az aranypénzeket tartalmazó fazekakat meg az olyan ennivalót, amely érintetlennek és élvezhetőnek látszott, nemkülönben egy még tele söröshordót. Ekkorra már reggelire áhítoztak, s mert igen megéheztek, nem nagyon fintorgatták az orrukat a trollok kamrájában talált ételektől. A maguk elemózsiája bizony megapadt. Most aztán volt kenyerük meg sajtjuk, sok sörük és szalonnájuk is, amit megsüthettek a tüzük parazsán. Ezután aludtak, mert az éjszakájuk nem volt zavartalan;

délutánig nem is igen tettek egyebet. Akkor előkerítették a pónilovakat, elszállították az aranyat tartalmazó fazekakat, és nagy titokban elásták őket a folyó menti ösvény közelében, rengeteg varázsszóval jelölve meg a helyet, azzal a ténnyel is számolva, hogy esetleg alkalmuk lesz visszatérni ide és újra fellelni a kincset. Amikor ezzel is megvoltak, mindannyian ismét nyeregbe ültek, és újfent elindultak a keletnek vezető csapáson poroszkálva. – S ha szabad kérdeznem, te ugyan minek mentél el? – szólt Thorin Gandalfhoz, amint egymás mellett lovagoltak. – Hogy előre lássak – felelte Gandalf. – S mi hozott közénk éppen idejében? – Hogy visszatekintettem. – Helyes! – mondta Thorin. – De nem fejthetnéd ki ezt egy kissé bővebben? – Előrementem, hogy kikémleljem az utunkat. Hamarosan veszélyessé és nehézzé válik. Azzal is gondom volt, hogyan töltsem fel megfogyatkozott élelmiszerkészletünket. De még nem jutottam messze, amikor találkoztam néhány rivendelli barátommal. – Hol van az a Rivendell? – kérdezte Bilbo. – Ne szakíts félbe! – mordult rá Gandalf. – Ha minden jól megy, pár nap múlva odaérsz, s akkor majd mindent megtudsz felőle. Mint mondottam, Elrond emberei közül találkoztam kettővel. A trolloktól való féltükben menekültek nagy sietve. Ők mondták el nekem, hogy három troll lejött a hegyekből, és az út menti erdőben telepedtek meg, mindenkit elijesztenek a környékről, az idegeneket meg feltartóztatják. – Tüstént megéreztem, hogy szükségetek lesz rám. Visszatekintve nagy messze tüzet pillantottam meg, s arrafelé indultam. Így hát most már mindent tudsz. Kérlek, legközelebb légy óvatosabb, különben nem jutunk sehová! – Köszönöm! – mondta Thorin.

3. RÖVID PIHENŐ Azon a napon sem dalban, sem élőszóban nem meséltek, jóllehet az idő jobbra fordult; de nem került sor mesére a következő, sőt az arra következő napon sem. Elkezdték érezni, hogy a veszély ott lapul mellettük. A csillagok alatt táboroztak, s lovaiknak több élelem jutott, mint nekik, mert fű bőven nőtt, de a tarisznyájuk – még azzal együtt is, amit a trolloktól zsákmányoltak – ugyancsak lapossá vált. Valamelyik nap olyan helyen gázoltak át egy folyón, ahol a széles víz sekély volt, és mindent betöltött a köveknek ütköző habok morajlása. A túlpart sikamlósan meredezett. Amikor végre pónijaikat vezetve felhágtak rajta, látták, hogy a nagy hegyek egészen a közelükbe jöttek. Úgy tetszett, hogy már csak egynapnyi könnyű út vár rájuk a legközelebbi hegy lábáig. Ez sötétnek és fenyegetőnek tűnt, noha barna oldalain itt-ott megcsillant a napfény, nyúlványai mögül pedig hófedte csúcsok ragyogtak elő. – Ez a Hegy? – kérdezte Bilbo megilletődött hangon, kikerekedett szemmel bámulva rá. Még eddig soha életében nem látott ekkorát. – Természetesen nem az – mondta Balin. – Ez még csak a Ködös Hegyek kezdete, amelyeken vagy keresztül kell hatolnunk, vagy meg kell hágnunk őket, vagy alájuk kell kerülnünk valahogy, s csak aztán jutunk a túloldalon fekvő Vadvidékre. S még onnan is jókora az út a Magányos Hegyig keleten, ahol Smaug őrzi a kincsünket. – Ó – mondta Bilbo, s ebben a percben fáradtabbnak érezte magát, mint valaha. Ismét a kényelmes székére gondolt babólyukának legkedvesebb nappalijában, amint a tűz előtt ül, és a teavíz duruzsol. S még hányszor merült fel ez az emléke! Most Gandalf járt legelöl. – Nem szabad utat tévesztenünk, vagy végünk van – mondta. –

Egyfelől élelemre van szükségünk, másfelől ésszerűen biztosított pihenésre; de az is nagyon fontos, hogy a Ködös Hegyeken a helyes ösvényt kövessük, különben eltévedünk bennük, s vissza kell térnünk a kiindulópontunkra, hogy újból induljunk (ha ugyan valaha visszatérünk). A törpék megkérdezték Gandalftól, merre tart, mire azt felelte: – A Vadon legszéléhez érkeztetek, mint ahogy feltehetően ezt néhányan közületek tudják is. Valahol rejtve előttünk fekszik Rivendell szép völgye, ahol Elrond él az Utolsó Otthonos Házban. Barátaim útján üzenetet küldtem neki, s már várnak ránk. Ez vigasztalóan és bátorítóan hangzott, csakhogy még nem értek el oda, és korántsem volt oly könnyű megtalálni az Utolsó Otthonos Házat a hegységtől nyugatra, mint emlegetni. Sehol se látszott fa vagy völgy vagy domb, hogy megtörje előttük a föld vonalát, egyetlen hatalmas meredély minden, mely lassan emelkedik, hogy találkozzék a legközelebbi hegy lábával, széles, hanga- és morzsolódószikla-színű térség, fűzöld és mohazöld foltokkal és tisztásokkal mutatva, merre lelhető esetleg víz. Eltelt a délelőtt, eljött az este, de az egész hallgatag pusztaságban nem volt lakóhelynek nyoma. A törpék aggodalmaskodni kezdtek, mert most jöttek rá arra, hogy a ház bárhol rejtőzhet közöttük és a hegyek között. Váratlan völgyekre bukkantak, keskenyen és meredeken egyszer csak ott tátongtak a lábuk alatt, és amint lenéztek, meglepetve látták a fákat maguk alatt és a völgyek mélyén folyó vizet. Vízmosások kerültek elibük, amelyeket szinte át lehetett ugrani, de mélyükben vízesés morajlott. Vízvájta szakadékok sötétlettek, amelyeken sem átugrani, de amelyekbe aláereszkedni sem lehetett. Zsombékos lápok virultak, nem egy közülük kellemes zöldjével vonzotta a szemet,

fényes és karcsú virágok nőttek rajtuk; de ha egy póni teherrel a hátán odalépkedett volna, bizony hogy soha vissza nem tér. Valójában sokkal szélesebb föld terült el a gázlótól a hegyekig, mint ahogyan azt valaha is sejtették. Bilbo ámuldozott. Az egyetlen ösvényt fehér kövek jelölték, némelyikük kicsi volt, másokat félig befödött a moha vagy a hanga. Egészében véve nagyon lassan haladtak a csapás mentén, még Gandalf vezetésével is, aki igazán nagyon jól ismerte az utat arrafelé. Gandalf feje és szakálla erre-arra libbent, amint a köveket fürkészte, a törpék meg mögötte, de úgy tetszett, a nap végeztével sem érkeztek sokkal közelebb keresett céljukhoz. Az uzsonna idején régen túl voltak, s már csaknem a vacsoráén is. Pillék repkedtek köröskörül, a fény homályba veszett, mert a hold nem kelt fel. Bilbo pónija botladozni kezdett a kiálló gyökereken és köveken. Egy szakadékszerű földvájatnak olyan váratlanul értek a szélére, hogy Gandalf lova majdnem lecsúszott a meredélyen. – Végre itt van! – kiáltotta Gandalf, a többiek meg köré gyűltek, és átpillantottak a szakadék szegélyén túlra. Messze lent egy völgy látszott. Sziklás ágyában szaporázó víz hangja hallatszott a mélyből, fák illata úszott a levegőben, s a vízen túli völgyoldalon fény villant. Bilbo sohasem felejtette el, hogyan csúszkáltak és botladoztak lefelé az alkonyi homályban a cikcakkos meredek ösvényen, Rivendell elzárt völgyébe. Amint mélyebbre jutottak, a levegő is melegebbé vált, a fenyők illata pedig elálmosította a babót, úgyhogy hébe-korba elbóbiskolt, és csaknem leesett, vagy belevágta az orrát a póni nyakába. Ahogy egyre lejjebb értek, egyre jobb lett a törpék kedve. Bükkök és tölgyek váltották fel a fenyőket, és az alkony jóleső érzéseket rejtett. A zöld utolsó csíkja szinte kisápadt a fűből, amikor végre nem sokkal a folyó partjai felett egy tisztásra jutottak.

„Hm! Ennek tündéríze van!” – gondolta Bilbo, és feltekintett a csillagokba. Ragyogva és kéken égtek. S éppen akkor olyan dal fakadt a légben, akár a fák kacagása: Hé, mit akartok; Hó, mit reméltek? Pónira patkót? Folyóra révet? Hó, tralla-lelle-le, jertek a völgybe le! Hej, mit kerestek? Haj, mit kutattok? A hurka serceg, a rőzse pattog! Hó, tralla-lallala-lám, völgyünk vár, a vidám! Mentek, vadak mind, szakállat rázva, s nem sejtve, Bagginst mi hozza lázba, s két másik törpe mért tart a völgybe loholva: Haha! Hé, nem maradtok? Hó, útra mentek? A nap hanyatlik, a póni reszket! Menni keserves, maradni kedves,

hallgatni váltig, új napvilágig e dalra: Haha! Így kacagtak és énekeltek a fák között, s gondolom, az egészet kedves együgyűségnek vélitek. Nem mintha a tündérek törődtek volna azzal, ha megmondjátok ezt nekik, sőt bizonyára még jobban kacagnak, ha szóltok róla. Mert hát persze hogy tündérek voltak. Bilbo hamarosan közelebbről is megpillantotta őket, amint a sötétség mélyült. Szerette a tündéreket, noha ritkán találkozott velük, de ugyanakkor kissé félt is tőlük. A törpék valahogy nem könnyen egyeznek a tündérekkel. Még az olyan jóravaló törpék is, mint Thorin és barátai, butácskáknak vélik őket (ami önmagában véve butácska vélemény), vagy pedig megmérgesednek miattuk. Mert akad olyan tündér, aki ugratja és ki is neveti a törpéket, leginkább a szakállukat. – Lám, lám – szólalt meg egy hang –, nézzetek csak oda! Bilbo, a babó, pónilovon, nahát! Nem remek? – Valóban csodálatra méltó! S aztán új dalba kezdtek, amely éppoly nevetséges volt, mint az, amelyet itt teljes egészében leírtam. Végül is egyikük, egy hórihorgas ifjú fickó, előjött a fák közül, és meghajolt Gandalf és Thorin előtt. – Üdvöz legyetek a völgyben! – mondta. – Köszönjük! – mondta Thorin némi tartózkodással, de Gandalf már le is szállott a lováról, és a tündérek közé vegyülve, vígan társalgott velük. – Egy kissé eltértetek az úttól – mondta a tündér –, mármint akkor, ha a vízen túl vivő és a házig vezető egyetlen ösvényt kívánjátok követni. Majd mi ráigazítunk a helyes útra, de jobb lesz, ha

gyalogoltok, amíg keresztül nem értek a hídon. Vajon nálunk időztök-e egy darabig, és velünk együtt daloltok, vagy egyenes továbbmentek? A vacsora odaát már készülőben van – tette hozzá a tündér. – Orromban érzem a lobogó fahasábok illatát. Akármilyen fáradt is volt, Bilbo szívesen maradt volna egy kicsit. Kár a tündérdalt elmulasztani júniusban a csillagok fényében, legalábbis annak, akinek kedve telik az ilyesmiben. Meg aztán szeretett volna néhány közvetlen szót is váltani ezekkel a népekkel, akik ismerni látszottak a nevét és mindent, ami kapcsolatos volt vele, jóllehet soha annak előtte nem látta őket. Úgy gondolta, nem lenne érdektelen megismerni a véleményüket az általa vállalt kalandról. A tündérek sok mindent tudnak, és csodálatosan fogékonyak a hírek iránt, és gyorsan, mint a vízfolyás, vagy még annál is gyorsabban, megtudják, mi játszódik le kerek e világon. De a törpék valamennyien akkor amellett voltak, hogy mielőbb jussanak vacsorához, és semmiképpen nem akartak megállni. Továbbmentek mind, lovaikat vezetve, míg csak a jó ösvényre nem tértek, s így végül is el nem érték a víz partját. A folyó gyorsan és locsogva folyt, már ahogyan hegyi folyók nyári estéken szoktak, amikor a fenti havas csúcsokat egész napon át hevítette a nap. A folyón át csak egy keskeny, korlát nélküli kőhíd vezetett, olyan keskeny, hogy egy póni alig fért el rajta, s ezen kellett a törpéknek átjutniuk, lassan és óvatosan, egyenként, mindegyikük a kantárszáránál vezetve a maga póniját. A tündérek fénylő lámpásokat hoztak a partra, és vidám dalt énekeltek, amint a társaság áthaladt a hídon. – A habba ne mártsd a szakálladat, apánk! – szóltak oda Thorinnak, aki majdnem négykézláb hajolva tette meg az útját. – Elég hosszú az, még ha nem is öntözöd meg! – Ügyeljetek rá, hogy Bilbo meg ne egye az összes süteményt – kiáltozták. – Már most túlontúl kövér ahhoz, hogy átférjen a kulcslyukon!

– Csak halkan, halkan, jóemberek, s jó éjszakát! – mondta Gandalf, aki utolsónak kelt át. – A völgyeknek fülük van, s némelyik tündérnek igencsak locska nyelve. Jó éjt! S így értek el végül mindannyian az Utolsó Otthonos Házhoz, amelynek kapuját tárva-nyitva találták. Mármost fura dolog, de úgy van az, hogy a jó dolgoknak és a jó napoknak rövid a történetük, nemigen akad bennük meghallgatnivaló, míg ellenben a kellemetlen dolgokból vagy éppen szörnyűségesekből jó történetek kerekednek, s a mesélésüknek mindenképpen meg lehet adni a módját. A törpék soká időztek ebben a jó házban, vagy két hetet mindenképpen, s nehezükre esett megválni tőle. Bilbo szívesen ott ragadt volna örökre – még azt is feltételezve, hogy valami testet öltött kívánság nyakon ragadja, s baj nélkül visszaviszi a babólyukába. De a törpék itteni tartózkodásáról kevés a mondanivalónk. A ház ura tündérbarát volt, azoknak egyike, kiknek atyái fura történetekbe keveredtek még a történelem kezdete előtt, a gonosz manók, a tündérek és az Észak első emberei közti harcok idején. Történetünk napjaiban még éltek olyanok, akiknek ősei között egyaránt voltak tündérek és az Észak emberei; Elrond pedig, a ház ura volt a főnökük. Arcban oly nemes és megnyerő volt, akár egy tündérgróf, oly erős, mint egy harcos, oly bölcs, mint egy varázsló, oly tiszteletre méltó, mint a törpék királya, és nyájas, mint a nyár. Sok történetben szerepel, de Bilbo nagy kalandjában csak kis része van, jóllehet ez a kicsi fontos, amint majd látni is fogjátok, ha valaha elérkezünk mesénk végéhez. A háza tökéletes volt, akár a jó ételt, az alvást vagy munkát szeretitek, vagy éppen a mesemondást vagy dalolást, vagy csak az üldögélést és ábrándozást, vagy mindezeknek a kellemes keverékét. A gonosznak nem volt helye a völgyben.

Bár lenne időm arra, hogy akár csak néhány mesét elmondjak, vagy egy-két dalt elismételjek abból, amit a törpék a házban hallottak. Mindannyian, a pónikat is beleértve, felfrissültek és megerősödtek már néhány ott töltött nap alatt. Ruháikat ugyanúgy rendbe hozták, mint sebeiket, hangulatukat és reményeiket. Tarisznyájukat megtöltötték olyan élelemmel, amelyet könnyű volt cipelni, de eléggé erőt adó ahhoz, hogy keresztülsegítse őket a hegyi hágókon. Terveiket sok jó tanács gyarapította. Így jött el Szent Iván estéje, amelynek hajnalán a korán kelő nap fényében újra indulniuk kellett. Elrond mindent tudott a rúnák legkülönfélébb fajtáiról. E napon megszemlélte azokat a kardokat, amelyeket a törpék a trollok búvóhelyéről hoztak, és azt mondta: – Ezeket nem trollok kovácsolták. Régi kardok, a nyugati Magas-tündérek, az én rokonaim igen régi kardjai. Gondolinban készültek, a manóháborúk számára. Vagy sárkányok rejtették el, vagy manók zsákmányolták, mert sárkányok és manók dúlták fel e várost sok-sok esztendővel ezelőtt. A tiédet, Thorin, e rúnák Orcristnak nevezik, Manó-szabdalónak Gondolin ódon nyelvén; híres penge volt. A tiéd, Gandalf, Glamdring, az Ellenségpörölye, amelyet egykor Gondolin királya kötött fel. Legyen gondotok rájuk! – Vajon honnan szerezhették őket a trollok? – kérdezte Thorin, megújult érdeklődéssel szemlélve kardját. – Erre nem tudok biztosat válaszolni, de feltehetően a ti trolljaitok más rablókat fosztottak ki, vagy még régebbi rablások maradványaira bukkantak valami hegyi raktárban. Hallottam, hogy még most is akad réges-régi, elfelejtett kincs Moria bányáinak elhagyott aknáiban, amelyeknek eredete visszanyúlik a törpék és manók háborújáig. Thorin elgondolkozott a hallottakon. – Becsben fogom tartani e kardot – mondta. – Bárha

mihamarabb megint manókat szabdalna. – Ez a kívánságod hamarosan teljesül a hegyekben! – szólt Elrond. – De hát mutasd meg most már a térképedet! Elvette, és hosszan bámulta, és a fejét rázta, mert ha egészében nem is nagyon volt kedvére való a törpenemzetség és annak aranyimádata, gyűlölte a sárkányokat és eltökélt gonoszságukat, és szánakozva emlékezett Völgyvárosnak és vidám harangjainak romlásáról meg a Folyó-folyó felégetett fényes partjairól. A holdsarló széles ezüst sugárban ontotta fényét. Elrond felemelte a térképet, és a fehér fény keresztültűzött rajta. – Hát ez mi? – kérdezte. – Holdbetűk is vannak itt a világosan kivehető rúnákon kívül, amelyek azt mondják: „öt láb magas az ajtó, és hárman mehetnek át rajta egymás mellett.” – Mi a holdbetű? – kérdezte a babó, csupa izgalomban. Szerette a térképeket, mint azt már előbb említettem, de szerette a rúnákat és a betűket és a szép kézírást is, bár ő maga igencsak szálkásan és kuszán írt. – A holdbetűk rúnabetűk, de nem láthatók, legalábbis nem egyszerű rápillantásra – mondta Elrond. – Csak akkor válnak láthatóvá, ha a hold fénye világít mögöttük, sőt a legrosszabb fajtájúak csak akkor, ha a holdnak ugyanabban az évszakban ugyanolyan formája van, mint amikor az írás készült. Ez a törpék találmánya, a betűket is ők róják fel ezüsttollakkal, mint azt barátaid bizonyára elmondhatnák neked. Az itt olvashatókat valamely Szent Iván estéjén írták a sarló alakú hold fényénél, nagy idővel ezelőtt. – És mit mondanak? – kérdezte Gandalf és Thorin egyszerre, egy kicsit talán bosszúsan is azért, hogy minderre Elrond jött rá elsőnek, jóllehet nekik nem volt eddig alkalmuk a betűk természetét megtapasztalni, s ki tudja, mikor kínálkozik majd rá megint lehetőség. – „Ne mozdulj a barna kőtől, amikor a rigó kopogtat –

olvasta Elrond –, és a lenyugvó nap fénye Durin Napjának utolsó sugarát a kulcslyukra fogja vetni”. – Durin, Durin! – mondta Thorin. – Ő volt a törpék legrégibb nemzetségének ősapja, a Hosszúszakállúaké, s egyben első ősöm: én vagyok az örököse. – Akkor hát mi a Durin Napja? – kérdezte Elrond. – A törpék újesztendejének első napja – felelte Thorin –, mint azt mindannyiótoknak tudni illenék, egybeesik az utolsó őszi hold első napjával a tél küszöbén. Mi még mindig Durin Napjának nevezzük, amikor az ősz utolsó holdja és a nap együtt vannak az égen. De ez, attól tartok, nem sok segítségünkre lesz, mert manapság meghaladja erőinket annak a megsejtése, hogy ez az idő mikor tér ismét vissza. – Ezt majd még meglátjuk – mondta Gandalf. – Van még más írás is a térképen? – Olyan nincs, amit ennek a holdnak a fényénél el lehetne olvasni – mondta Elrond, és visszaadta a térképet Thorinnak; aztán együtt lementek a vízhez, hogy tanúi legyenek a tündérek táncának és énekének Szent Iván estéjén. A következő reggel álomszerűén szép és derűs Szent Iván napja volt: felhőtlen kék éggel, a fény meg ott táncolt a vízen. Most mindannyian úgy keltek útra, hogy elkísérte őket a búcsúének, gyorsabban is haladtak, lelkük kész volt még több kaland befogadására, s jól tudták, melyik utat kell követniük ahhoz, hogy a Ködös Hegyeken átérve elérkezzenek a mögöttük fekvő országba. 4. DOMB FELETT ÉS DOMB ALATT Sok volt az ösvény, amely felvezetett ama hegyekbe, és sok hágó, amely keresztülvezetett rajtuk. De a legtöbb ösvény

csalóka volt és megtévesztő, s vagy sehová, vagy rossz helyre vitt, a legtöbb hágót pedig ellepte a gonosz és vészhozó. A törpék és a babó, hála Elrond bölcs tanácsának és Gandalf tudásának és jó emlékezetének, helyes irányban haladtak, a megfelelő hágó felé. Sok-sok nappal azután, hogy kimásztak a völgyből és mérföldekre maguk mögött hagyták az Utolsó Otthonos Házat, még mindig egyre csak felfelé kapaszkodtak. Az ösvény próbára tevő és veszélyes volt, az útja kanyargós, azonfelül elhagyott és hosszú. Most már visszatekinthettek a bejárt vidékekre, melyek távol alant kitárulkoztak. Bilbo tudta, hogy messze-messze nyugaton, a kék és elmosódó távolban ott terült el az ő hazája, ahol biztonság és kényelem honol, s ahol ott van az ő kis babólyuka. Megborzongott. Idefenn kezdett keservesen hideggé válni, s a szél csípősen támadt rájuk a sziklák közül. Olykor omló szikla zúdult le a hegyoldalakon, amelyet a hóra tűző déli nap engedett szabadjára, s vagy mellettük zúgott el (ami szerencsés eset volt), vagy a fejük felett (ami igen nyugtalanító). Az éjszakák kényelmetlenek és fogvacogtatóak voltak, s a törpék nem is mertek túl hangosan énekelni vagy beszélni, mert rejtelmes visszhangok kísérték őket, s a csend mintha rossz néven vette volna, hogy megtörik – kivéve, ha a víz morajlott, a szél nyögött vagy a szikla roppant. „A nyár – gondolta Bilbo – odalenn is a végéhez közeleg, jön a szénakaszálás és vendégeskedés ideje. Nemsokára begyűjtik a gabonát, leszedik a földiszedret, mielőtt mi ilyen tempó mellett akár csak elkezdenénk leereszkedni a hegy túloldalán.” És mind a többinek is hasonló borús sejtelme támadt, noha amikor Elrondtól elköszöntek a Szent Iván-nap reményteljes reggelén, vígan szóltak a hegyjárásról és arról, hogy egykettőre átlovagolnak a hegyek mögött fekvő vidékeken. Talán azt is gondolták, hogy a Magányos Hegyen található titkos ajtóhoz már a következő őszi hold feltűnésekor eljutnak; „s talán Durin Napja lesz” – mondogatták.

Csak Gandalf rázta a fejét, s hallgatott. Törpék hosszú évek óta nem haladtak végig ezen az úton, de Gandalf igen, s ő tudta, hogy mindaz, ami rossz és veszélyes, hogyan nőtt és gyarapodott a Vadonban, amióta a sárkányok elűzték e vidékről az embereket, s a moriai bányacsata után titkon a manók szaporodtak el rajta. Még a Gandalfhoz hasonló bölcs varázslók jó tervei is, meg az olyan jó barátoké is, mint amilyen Elrond, rosszul sülnek el néha, amikor az ember veszélyes kalandokba bocsátkozik a Vadon szélén, s Gandalf elég bölcs varázsló volt ahhoz, hogy tudja ezt. Gandalf tudta, hogy valami váratlan mindig történhetik, s alig is merte remélni, hogy a törpék félelmetes kalandok nélkül haladhatnak át e hatalmas hegyeken, amelyeknek magányos csúcsain és völgyein semmiféle király nem uralkodott. Igaza is lett. Minden rendben ment, míg csak egy napon nem érte őket utol egy zivatar – több mint zivatar, egy égi csata. Ti is tudjátok, milyen rettenetes lehet egy igazán hatalmas zivatar lent a síkföldön és egy folyóvölgyben, különösen olyankor, amikor két nagy zivatar találkozik s csap össze. De még rettenetesebb a mennydörgés és villámlás a hegyekben éjjel, amikor keletről és nyugatról vonulnak fel a viharok, és csatáznak. A villámlás szilánkokká porlódik a csúcsokon, a sziklák megrendülnek, hatalmas dördülések hasogatják az eget, s gurulnak alá dübörögve és buckázva minden barlangba és szakadékba; s a sötétséget betölti a mindent ellepő zaj és a váratlanul felvillanó fény. Bilbo ilyesmit még soha nem látott, de elképzelni se igen tudta. Nagyon magasan voltak egy szűk helyen, amelynek egyik oldalát borzongató mélység homálya határolta. Itt kerestek menedéket éjszakára egy kinyúló szikla alatt, s itt feküdt Bilbo pokróccal takarva, s tetőtől talpig reszketett. Amikor a villám fényénél kikipillantott, látta, hogy a völgyön túl a kőóriások életre keltek, s játékosan sziklákat hajigálnak egymáshoz, majd elkapják őket, és

letaszítják a mélységbe, ahol szétzúzódnak messze alant a fák között, vagy egyetlen roppanással szilánkokká forgácsolódnak. Aztán megint szél és eső, s a szél az esőt és jeget szétkorbácsolta minden irányba, úgyhogy a kinyúló szikla se volt már menedék. Hamarosan mindannyian átáztak, a pónijaik pedig lecsüggesztett fejjel álltak, farkukat lábuk közé húzták, egyikük-másikuk nyihogott félelmében. Mindannyian hallhatták, amint az óriások röhögve ordítoznak egymásnak egyik hegyoldalról a másikra. – Ez így nem lesz jó! – mondta Thorin. – Ha fel nem kap a vihar, agyon nem ázunk vagy le nem sújt a mennykő, valamelyik óriás ragad meg, és rúg az égbe, mint a futball-labdát. – Hát ha tudsz jobb menedéket, vezess oda! – mondta Gandalf, aki nagyon morgós kedvében volt, s maga se gondolt szívesen az óriásokra. A vita vége az lett, hogy kiküldték Filit és Kilit, nézzenek alkalmasabb szállás után. Ezeknek nagyon éles volt a szeme, s mert mintegy ötven évvel voltak fiatalabbak a többi törpénél, rendszerint ők kapták az ilyenféle megbízatásokat (amikor már egészen nyilvánvaló lett, hogy merőben értelmetlen Bilbót küldeni). Ha az ember találni akar valamit, úgy a legjobb alaposan körülnézni (legalábbis így mondta ezt Thorin a fiatal törpéknek). Aki keres, majdnem biztosan talál, csak nem éppen mindig azt, aminek a keresésére indult. Így történt ez most is. Hamarosan Fili és Kili csúszva-mászva visszatértek, a szélben a sziklákba kapaszkodva. – Találtunk egy száraz barlangot – jelentették –, nem messze a túlsó saroktól; mindannyian pónilovastól elférünk benne. – Alaposan átkutattátok? – kérdezte a. varázsló, aki tudta, hogy a hegyi barlangok igen ritkán lakatlanok. – Igen, igen – lelkendezett a kettő, habár nyilvánvaló volt, hogy sok időt a kutatásra nem fordíthattak; ahhoz túlontúl gyorsan tértek vissza. –

Nem olyan nagy, és nem nyúlik be mélyen a hegybe. Ez aztán persze a barlangokat illető legnagyobb veszedelem: néha egyáltalán nem tudhatni, milyen mélyen nyúlnak bele a hegybe, vagy egy hátsó folyosójuk hová vezet, vagy egyáltalán mi vár az emberre odabent. De hát most Fili és Kili híre elég jónak látszott. Így aztán mind felkerekedtek, hogy odébbálljanak. A szél üvöltött, a mennydörgés egyre morgott, és a törpéknek nem kis fáradságába került, amíg maguk és pónijaik megjárták az utat. Viszont ez nem volt hosszú, és hamarosan egy, az ösvényükig meredő nagy sziklához értek. Ha az ember e mögé lépett, a hegy oldalában alacsony boltívet talált. Éppen csak annyi helyük volt, hogy nagy üggyel-bajjal át tudták nyomni rajta a pónikat, azután, hogy lemálházták és lenyergelték őket. Amint elhaladtak az ív alatt, jólesett a szél és eső hangját bentről hallgatni, ahelyett hogy körülöttük tombolt volna, s jólesett biztonságban érezni magukat az óriások és sziklák elől. De a varázsló nem vállalt semmiféle kockázatot. Fellobbantotta varázsbotját – mint azon a napon tette volt Bilbo ebédlőjében, amely most oly távolinak látszott, ha ugyan még emlékeztek rá – , és ennek fényénél töviről hegyire átkutatták a barlangot. Elég nagynak látszott, de mégsem túlságosan annak s nem is titokzatosnak. A padlója száraz volt, s akadt benne kényelmes zug is. Az egyik végén volt hely a póniknak, s ezek most ott álltak (igencsak örvendezve a változásnak) gőzölögve és zabostarisznyájuk tartalmát ropogtatva. Oin és Gloin a bejárat mellett óhajtott tüzet gyújtani, hogy ott megszárítsák ruhájukat, de erről Gandalf hallani sem akart. Így aztán nedves holmijukat a földre terítették, s helyette a motyójukból szárazat kerítettek; azután jó kényelmesen eligazgatták a takaróikat, előszedték a pipájukat, és bodor füstfelhőket eregettek, amelyeket Gandalf változó színűre varázsolt, s szórakoztatásukra feltáncoltatott a tetőig. A törpék egyre csak csevegtek, s már meg is feledkeztek a viharról; azt

vitatták, ki mihez kezd a maga részével a kincsből (ha egyáltalán megkapják, ami e percben nem látszott éppen valószínűtlennek); s így merültek álomba, egyik a másik után. S ez volt az utolsó alkalom, hogy a póniknak, pakkoknak, poggyásznak, szerszámnak s egyéb, magukkal hozott úti eszköznek hasznát vehették. Akkor éjjel kiderült, hogy végtére nagyon is jó dolog volt magukkal hozni a kis Bilbót. Mert ő valamiképpen sokáig nem tudott elaludni, s hogy elaludt, rettentő álmai voltak. Azt álmodta, hogy a falnak egy repedése valahol a barlang mélyében egyre nagyobbá válik, egyre szélesebbre nyílik, s bár Bilbo igen megijedt, képtelen volt kiáltani vagy bármit cselekedni, csak feküdt és bámult. Aztán meg azt álmodta, hogy a barlang padlója valahogy kimozdult alóla, ő meg elkezd csúszni – illetve zuhanni, egyre lejjebb, isten tudja, hová. Ekkor hevesen összerándulva felriadt, és rájött arra, hogy álmának egy része igaznak bizonyul: repedés nyílt a barlang mélyében, amely már széles folyosóvá tágult. Még éppen hogy láthatta az utolsó póni farát eltűnni benne. Persze hangosat rikkantott, olyan hangosat, amilyen hangerőre egy babó csak képes, ami a babók termetéhez viszonyítva meglepően nagy. Erre kiugráltak a manók, nagy manók, fertelmes külsejű manók, tengernyi manó, mielőtt még az embernek ideje lett volna annyit mondani, hogy bikk-makk. Minden törpére legalább hat jutott, kettő még Bilbónak is került, s mindannyiukat megragadták és átcipelték a nyíláson, mielőtt annyit mondhattak volna, hogy pitypalatty. Csak Gandalfot nem kapták el. Ennyi eredménye mégiscsak volt Bilbo rikoltásának. Egy pillanat ezredrésze alatt felébresztette Gandalfot, és amikor a manók megközelítették, hogy megragadják, villámláshoz hasonló szörnyű fény gyulladt a barlangban, puskapor szaga érződött, s jó egynéhány manó holtan rogyott össze. A nyílás nagy csattanással bezárult, de Bilbo és a törpék

most már a túloldalon voltak! Hát Gandalf? Erről se nekik, se a manóknak nem volt fogalmuk, s ők aztán nemigen vesztegették az idejüket azzal, hogy kitalálják. Elkapták Bilbót meg a törpéket, s nagy sietve elvonszolták magukkal. Mélységesen mély volt a sötétség, amilyenen csak az olyan manók szeme tud áthatolni, akik megszokták a hegyek gyomrában való élést. A folyosók keresztezték és minden irányban elkuszálták egymást, de a manók kiismerték bennük magukat, mint ahogyan ti ismeritek az utat a legközelebbi postahivatalhoz; s hát csak mentek egyre lefelé, a levegő meg szörnyen áporodott volt. A manók igen durvák voltak, csíptek is kegyetlenül, s a maguk rémes fahangján csukladoztaknevetgéltek, Bilbo meg még szerencsétlenebbnek érezte magát, mint akkor, amikor a troll ragadta fel őt a lábánál fogva. Újra és újra csak szép fényes babólyuka után áhítozott. S nem akkor utoljára. Most pisla vörös fény derengett fel előttük. A manók énekelni kezdtek vagy inkább károgni, az ütemet pedig lúdtalpuk csattogtatásával verték ki a földön, de minden ütemnél megrázva foglyaikat is. Hopp! Kopp! Loccs és reccs! Üsd, vágd! Csípd, rágd! Mélyen vár a manóvár, lódulj, lelkem! Zúzd, húzd! Űzd, nyúzd! Csapj bele, tépd! Zúgjon a csép! Törd, törd mélyen a föld alá a lelkem! Ostor, suhogj! Korbács, zuhogj! Gyúrd, gyötörd, míg nyög, nyöszörg! Fel, no fel! Egy sem futhat el

a manótánctól, manóvihánctól! Körbe-körbe, mélyen a földbe hullsz le, lelkem! A dal eléggé riasztóan hangzott. A falak visszaverték a hoppot, meg a koppot, ugyanúgy az űzd, nyúzdot is és azt a rút nevetést, amit a manók a lelkemre hallattak. A dal értelme egészében teljesen világos volt, mert most a manók korbácsokat szedtek elő, és ostor, suhogjot hallatva korbácsolták őket, miközben oly gyorsan kellett futniuk a manók előtt, ahogyan csak erejükből telt. S nem egy törpe már úgy siránkozott és óbégatott, mint annak a rendje, amikor egy nagy barlangba botladoztak be. Ezt a közepén nagy vörös tűz fénye világította meg, a falak mentén pedig fáklyák, s telides-teli volt manóval. Mindannyian nevettek, toporzékoltak és tapsoltak, amikor a törpék (szegény kis Bilbo sereghajtóként, s a korbácsokhoz is legközelebb) futva beérkeztek, miközben a manóhajcsárok kiáltoztak, és korbácsaikat csattogtatták. A pónik már egy sarokba terelve álldogáltak, a feltépett poggyászok és csomagok pedig szanaszét hevertek, és manók kurkászták, manók szaglászták őket, manók vájkáltak belsejükben, manók veszekedtek rajtuk. Sajnos, tartok tőle, hogy akkor látták utoljára ezeket a pompás kis pónikat, közöttük azt a szép kis csupa izom fehéret is, amelyet Elrond kölcsönzött Gandalfnak, mivelhogy az ő lova nem volt alkalmas a hegyi ösvények bejárására. Mert a manók megeszik a lovakat, pónikat és szamarakat (és sok más, még undorítóbb dolgot is), s amellett szüntelenül éhesek. Most azonban a foglyok egyedül csak magukra gondoltak. A manók a hátukra bilincselték a kezüket, és egy sorba fűzték őket, aztán mindannyiukat elvonszolták a barlang távolabbi végébe, miközben a kis Bilbót a sor legvégén ráncigálták.

Az árnyak közt nagy, lapos kövön ott ült egy óriási manó, hatalmas fejjel, körülötte felfegyverzett manók álltak, harci bárdokkal és az általuk használt hajlított kardokkal. Mármost a manók gonoszak, kegyetlenek és megátalkodott szívűek. Szép dolgokat nem készítenek, de sok olyat sem, ami hasznos. Alagutat vájni, aknát fúrni csakugyan tudnak, mint akár a legrátermettebb törpék, ha rászánják magukat, ámbár rendszerint rendetlenek és mocskosak. Kalapácsot, baltát, kardot, tőrt, csákányt, fogót meg kínzóeszközöket igen jól készítenek vagy készíttetnek terveik szerint, olyan foglyaikkal vagy rabszolgáikkal, akiknek addig kell dolgozniuk, míg csak meg nem halnak a levegő és fény hiányában. Eléggé valószínű, hogy azoknak a gépeknek, amelyek azóta felbolygatták a világot, egy részét ők fedezték fel, kiváltképpen azokat a szellemes elgondolásokat, amelyek alkalmasak nagy tömegű ember egyidejű elpusztítására, mert kerekek meg gépezetek és robbantások mindig gyönyörűségükre szolgáltak, hasonlóképpen az is, ha kevés kézi erőt kellett alkalmazniuk; de ama távoli napokban és vad vidékeken a haladás (mint közkeletűen nevezik) még nem jutott oly messzire. A törpéket nem gyűlölték különösképpen, legalábbis nem jobban, mint bárkit és bármit, kivált pedig a rendezetten és jómódban élőket; voltak vidékek, ahol gonosz törpék még szövetségre is léptek a manókkal. De Thorin embereire igen nagyon acsarkodtak az említett háború okán, amely azonban nem része történetünknek; meg aztán a manók nem sok ügyet vetnek arra, kit fognak el, feltéve, hogy minden simán és titkon bonyolódik le, és a foglyok képtelenek a védekezésre. – Kik ezek a nyomorultak? – kérdezte a Nagy Manó. – Törpék, meg aztán ez! – mondta a hajcsárok egyike, olyat rántva Bilbo bilincsén, hogy az térdére bukott. – Ott találtunk rájuk, amint az Elülső Tornácunkon kerestek menedéket. – Mi volt ezzel a szándékotok? – kérdezte a Nagy Manó Thorinhoz fordulva. – Nem kételkedem benne, hogy semmi jó. Gondolom, biztosan

ki akartátok kémlelni, mit tesz-vesz titokban a népem! Nem csodálkoznék, ha tolvajok lennétek! Vagy lehet, gyilkosok vagytok és a tündérek barátai! Nos! Mit tudsz erre mondani? – Thorin, a törpe, szolgálatodra! – felelte Thorin, ami persze csak afféle udvariasan semmitmondó szólam volt. – Mindazokról a dolgokról, amelyeket gyanítasz és elképzelsz, fogalmunk se volt. A vihar elől kerestünk menedéket egy látszatra kényelmes és lakatlan barlangban; távolról sem gondoltunk arra, hogy bármi módon háborgassuk a manókat. – (S ez bizony így is volt igaz!) – Hm! – szólt a Nagy Manó. – Szerinted. De szabadna tán megkérdenem: egyáltalán mit kerestetek odafenn a hegyekben, s honnan jöttetek, s hová tartottatok? Igazán mindent szeretnék tudni rólatok. Nem mintha az, amit mondhatsz, valamiképpen is a javatokra válnék, Tölgyfapajzsi Thorin, ehhez máris túlontúl sokat tudok felőletek, de hát azért csak ki az igazsággal, különben valami kiváltképpen kellemetlent fogok kifundálni a számotokra. – Úton voltunk, hogy meglátogassuk a rokonainkat, unokafivéreinket és -húgainkat, valamint első –, másod- és harmadfokú kuzinjainkat, nemkülönben a nagyapáinknak más olyan leszármazottjait, akik ez igazán vendégszerető hegyvidék keleti oldalán élnek – felelte Thorin, aki nemigen tudta, mit is mondjon hirtelenében egy olyan pillanatban, amikor a teljes igazság megvallása egyáltalán nem lett volna helyénvaló. – Hazudik, ó hatalmasságos uram! – mondta a hajcsárok egyike. – Számosat közülünk a barlangban villámcsapás sújtott le, amikor ezeket a teremtményeket arra biztattuk, hogy fáradjanak le velünk; úgy feküsznek, élettelenül, akár a kövek. Meg aztán erre sem adott magyarázatot! – Ezzel felmutatta azt a kardot, amelyet Thorin viselt, s amely kard a trollok odújából származott. A Nagy Manó rettentőt ordított dühében, amikor rátekintett,

a katonái meg a fogukat csikorgatták, a pajzsukat csapkodták, és toporzékoltak. A kardot tüstént megismerték. Annak idején a manók ezreit ölte meg, amikor Gondolin szép tündérei százszámra űzték őket a dombokon, vagy csatáztak velük falaik előtt. A tündérek Orcristnak, Manó-szabdalónak nevezték, de a manók egyszerűen csak Csípőnek. Gyűlölték a kardot, annál jobban meg igazán csak azt, aki viselte. – Gyilkosok és tündérek barátai! – kiáltotta torkaszakadtából a Nagy Manó. – Aprítsátok őket! Üssétek őket! Tépjétek őket! Morzsoljátok szét őket! Vigyétek sötét kígyóvermekbe, és ne láthassák többé a nap fényét! – Olyan dühbe gurult, hogy felugrott a székéről, s maga rontott Thorinra. E percben minden fény kialudt a barlangban, a nagy tűz meg sisteregve parázsló kék füsttoronnyá vált, mely felkanyargott a tetőig, és fehér, szúrós sziporkákat szórt a manók közé. A jajgatás és óbégatás, a nyögdécselés, siránkozás és sopánkodás, az üvöltés, morgás és átok, a visítás és sivalkodás, amely erre következett, leírhatatlan volt. Ezernyi vadmacska és farkas, amelyeket lassú tűzön pirítanak elevenen halálra, együttesen nem ért volna fel a manók keltette zajjal. A szikrák lyukakat égettek beléjük, a füst meg, ami visszacsapódott a tetőről, a levegőt úgy megsűrítette, hogy az még az ő szemük számára is áthatolhatatlanná vált. Hamarosan egymáson bukdácsoltak át, s ott hemperegtek egyetlen rakásban a földön, harapva, rugdalva, tusakodva, mintha mindannyian megbolondultak volna. Hirtelen suhintása fényében egyetlen kard villant meg. Bilbo látta, amint átdöfi a dühében döbbenten álló Nagy Manót. Holtan hanyatlott hátra, a manókatonák meg rikoltozva menekültek a sötétségbe a kard elől. A kard visszatért hüvelyébe. – Gyorsan utánam! – szólt egy átható és higgadt hang, s még mielőtt Bilbo megérthette volna, mi is történt, megint ott lépdelt,

amilyen gyorsan csak tudott, a sor végén, újabb hosszú folyosók útvesztőjében, miközben a manók csarnokának üvöltözése lassan elhalt mögötte. Sápadt fény haladt előttük. – Gyorsabban, gyorsabban! – nógatott a hang. – A fáklyákat hamarosan újra meggyújtják. – Csak egy pillanat! – szólt Dori, aki ott járt a sor végén Bilbo közelében, és igazán rendes fickó volt. Amennyire csak összekötözött kezétől kitelt, felsegítette Bilbót a vállára, aztán egyszerre nekiiramodtak mindannyian, miközben bilincseik csörömpöltek, maguk meg sűrűn botladoztak, mivelhogy nem volt szabad kezük, amivel megtámasszák magukat. Hosszú időn át nem állottak meg, csak amikor már mélyen lent lehettek a hegy gyomrában. Ekkor Gandalf meggyújtotta a varázspálcáját. Mert természetesen a jövevény Gandalf volt, csak éppen akkor a törpéknek túlontúl sok volt a dolguk ahhoz, hogy megkérdezzék, hogyan is került oda. Ismét előhúzta a kardját, a kard pedig ismét magától felvillant a sötétben. Amikor manók közt pusztított, olyan dühvel égett, hogy szinte izzott; most azon való örömében, hogy megölte a barlang hatalmas urát, kék lángban csapott ki. E kardnak semmiféle nehézséget nem jelentett, hogy a manók készítette láncot átvágja és a foglyokat tüstént szabaddá tegye. A neve Glamdring volt, az Ellenségpörölye, ha még emlékeztek rá. A manók egyszerűen Csapónak nevezték, s ha lehet, még jobban gyűlölték, mint a Csípőt. Orcristot is sikerült megmenteni, mert Gandalf azt is magával hozta, amikor kiragadta az egyik megfélemlített őr kezéből. Gandalf figyelmét szinte semmi nem kerülte el, s jóllehet nem tehetett meg mindent, mégiscsak sokban segíthetett olyan barátain, akik kutyaszorítóba kerültek. – Mind itt vagyunk? – kérdezte, miközben mély meghajlással átnyújtotta Thorinnak a kardját. – Lássuk csak! Az első: ez Thorin, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz,

tizenegy; hol van Fili és Kili? Itt vannak: tizenkettő, tizenhárom, aztán itt van Mr. Baggins: tizennégy! Hát bizony, állhatnánk csehebbül is, de meg aztán jóval jobban is. Se póni, se élelem, azt se tudjuk egészen pontosan, hol vagyunk, mögöttünk meg a dühös manók hordái. Előre! Indultak előre. Gandalfnak igaza volt: az imént elhagyott folyosókban távolról máris hallhatóvá váltak a rémes kiáltások és a manók keltette lárma. Ez még gyorsabb mozgásra nógatta őket, s mivel szegény Bilbo fél oly gyorsan sem tudott járni – mert a törpék, mondhatom nektek, rettentő sebesen futnak, ha szükség van rá –, felváltva cipelték őt a hátukon. De a manók mégiscsak gyorsabban haladtak, mint a törpék, meg ezek a manók az utat is jobban ismerték (hiszen az ösvényeiket ők maguk készítették), aztán vad düh is mozgatta őket, úgyhogy bármennyire is igyekeztek, a törpék egyre közelebbről hallották kiáltozásukat és üvöltésüket. Hamarosan már a manók lábdobbanásait is hallhatták, sok-sok lábét, amelyek éppen csak egy fordulónyira voltak tőlük. Annak az alagútnak a végén, amelyen haladtak, már látszott is a fáklyák vörös fénye, ők maguk meg holtfáradtak voltak. – Mért, ó mért hagytam el a babólyukamat? – mondta szegény Mr. Baggins, miközben fel-le himbálózott Bombur hátán. – Mért, ó mért is hoztam egy nyavalyás kis babót kincskereső utamra! – sóhajtotta szegény Bombur, aki kövér volt, és csak úgy támolygott, miközben nekihevülésében és félelmében az izzadság csepegett az orráról. Ekkor Gandalf és vele együtt Thorin lemaradtak, az egyik éles fordulóban megálltak. – Hátra arc! – vezényelt Gandalf. – Elő a kardodat, Thorin! Egyebet nem tehettek, a manóknak viszont ez egyáltalán nem volt ínyükre. Rohamléptekkel, kiáltozva lódultak neki a

saroknak, ahol a Manó-szabdaló és az Ellenség-pörölye villant bele, hidegen és fényesen, elámult pillantásukba. A legelöl levők elejtették a fáklyáikat, és csak egyet kiáltottak, mielőtt meghaltak. Akik követték őket, már többet kiáltoztak, és visszaugrottak, miközben feldöntötték azokat, akik a nyomukban rohantak, azt ordítva: „A Csípő és a Csapó!” Hamarosan olyan zűrzavar kerekedett, hogy a legtöbben lökdösődve keresték az utat visszafelé, amerről jöttek. Jó időbe telt, amíg a manók bátorságot gyűjtöttek ahhoz, hogy beforduljanak az éles kanyarba. Addigra már a törpék megint jócskán előrehaladtak, messze-messze járva a manók birodalmának sötét alagútjain. Amikor ezt a manók felfedezték, kioltották fáklyáikat, és puha talpú cipőt húztak, aztán kiválasztották leggyorsabb futóikat, akiknek füle és szeme a legélesebb volt. Ezek rohantak legelöl, oly sebesen, akár a menyét a sötétben, és zajt se csaptak nagyobbat, mint a denevérek. Ezért volt, hogy se Bilbo, se a törpék, de még maga Gandalf se hallotta jöttüket. Nem is látták őket. De azok a manók, akik csendben futottak utánuk, mégis láthatták az előttük járókat, mert Gandalf varázspálcája halvány fényt bocsátott ki magából, hogy segítse a törpéket útjukon. Egyszer csak Dorit, aki megint Bilbót cipelte a sor végén, hátulról a sötétben megragadták. Egyet kiáltott, és elesett, a babó pedig legurult a válláról a feketeségbe, nekiütötte a fejét egy kemény sziklának, aztán nem emlékezett semmire többé. 5. TALÁNYOK A SÖTÉTSÉGBEN Amikor Bilbo kinyitotta a szemét, elcsodálkozott, vajon kinyitotta-e, merthogy éppoly sötét volt, mint akkor, amikor

még csukva tartotta. Senki se volt a közelében. Képzeljétek csak-el, mennyire megijedt! Semmit se hallott, semmit se látott, és semmit sem érzett, csak maga alatt a padló kövét. Nagyon lassan feltápászkodott és négykézláb tapogatózott, amíg meg nem érintette az alagút falát; de akár lefelé, akár felfelé tartott, semmire se bukkant, egyáltalán semmire, nyoma se volt ott manónak, nyoma se törpének. Feje kába volt, még azt se tudta biztosan, merre haladtak, amikor lerogyott. Tőle telhetően maga próbálta kitalálni, és jó darabot kúszott előre, míg a keze váratlanul valami olyasmit tapintott, ami leginkább egy hideg fémből való apró gyűrűhöz hasonlított, mely az alagút padlóján hevert. Ez sorsának fordulópontja volt, de ezt akkor még nem tudta. Úgyszólván semmire se gondolva vágta zsebre a gyűrűt; az egyszer biztos volt, hogy pillanatnyilag aligha vehette hasznát. Nem is igen haladt tovább, hanem leült a hideg padlóra, és hosszú időre átengedte magát a teljes elesettség állapotának. Elképzelte, amint szalonnás rántottát készít odahaza a konyhájában – merthogy lelke legmélyén azt érezte, ideje lenne már valamit enni; csakhogy ettől az elképzeléstől még elesettebb lett. El nem tudta gondolni, mit tegyen, azt se, mi történt, vagy hogy miért hagyták magára, vagy ha magára hagyták, a manók miért nem fogták el, de még azt sem, mitől sajog a feje annyira. Az igazság az volt, hogy nagyon békén feküdt egy sötét sarokban, hosszú időn át, s nem is látta, de nem is gondolt rá senki. Egy idő múltán a pipája után tapogatózott. A pipa nem tört el, s már ez is valami volt. Aztán a dohányzacskóját kereste meg, volt is benne némi dohány, ami megint csak valami volt. Azután meg gyufa után tapogatózott, de arra egyáltalán nem akadt, ettől viszont minden reménye füstbe ment. De hogy észre tért, rájött, nagyon is jól van ez így. Csak az isten a tudója annak, mit hozott volna rá valami sötét lyukból a gyufagyújtás és dohányszag ezen a szörnyű helyen.

Mindamellett pillanatnyilag nagyon nyomott hangulatban volt. De miközben zsebeit csapkodta, és mindenfelé tapogatózott maga körül, hogy ráakadjon a gyufára, keze kis kardjának a markolatára tévedt – ama kis tőrére, amelyet a trolloktól szerzett, s amelyről tökéletesen megfeledkezett; szerencsére a manók se vették észre, mivel a nadrágján belül viselte. Most elővonta. Amint ránézett, halványan és tompán világított. „Ezek szerint – gondolta – ez is a tündérek készítménye, a manók pedig nincsenek nagyon közel, de sajnos, nagyon távol sem.” Ám azért mégis megvigasztalódott. Mert nagyon pompás érzés volt egy olyan pengét viselni, amely Gondolinban készült a tündérháborúk céljaira, hisz e kardokat oly sok dal énekelte meg; aztán azt is megfigyelte, hogy az efféle fegyverek nagyon mély benyomást tettek a manókra, ha váratlanul kerültek szembe velük. „Visszamenni? – gondolta. – Semmi értelme! Oldalt menni? Lehetetlen! Előre menni? Az egyetlen, amit tehetek! Tehát előre!” Ezzel felkelt és elcaplatott, kis kardját maga előtt tartva, másik kezével a falat tapogatva, a szíve pedig egyetlen dibegés-dobogás volt. Mármost Bilbo kétségtelenül olyan helyzetben volt, amit szorultnak lehet nevezni. De azt ne feledjük el, hogy egészen olyan szorult az ő számára mégse volt, mint amilyen lett volna nekem vagy neked. A babók nem olyanok, mint a hétköznapi emberek, és jóllehet a lyukaik kedves, derűs helyiségek, megfelelő szellőzéssel, s teljesen mások, mint a manók alagútjai, mégis jobban hozzászoktak az alagutakban való tartózkodáshoz, mint mi, s nem könnyen veszítik el tájékozódásukat a föld alatt – legalábbis akkor nem, amikor a fejük már kiheverte az elszenvedett ütést. Meg aztán a mozgásuk igen nesztelen, könnyen rejtőznek; ha elesnek, ha megsebesülnek, csodálatos gyorsasággal gyógyulnak, a

bölcsességeknek és bölcs mondásoknak meg olyan tárháza áll rendelkezésükre, amiről ember többnyire nem is hallott, vagy amit már régen elfelejtett. Mindamellett nem szívesen lettem volna Mr. Baggins helyében. Az alagút, úgy tetszett, soha nem ér véget. Mr. Baggins csak azt tudta, hogy meglehetős egyenletességgel halad egyre mélyebbre, mégpedig egyazon irányban, jóllehet itt-ott csavarodott vagy tekeredett is az útja. Hébe-korba némelyik oldalról egy vájat kanyarodott ki, amit kardjának villogásán vagy a falat tapogató kezével ismert fel. Ezekről nem vett tudomást, legfeljebb még jobban szaporázta lépteit, vagy a manóktól való féltében, vagy attól, hogy félig képzelete szülte sötét alakok tódulnak ki rajtuk. Egyre tovább ment és egyre mélyebbre, és még azután se hallott semmi mást, mint néha alkalomadtán a füle mellett egy denevér surranását, amely kezdetben riasztotta, míg csak oly gyakori nem lett, hogy már nem törődött vele. Nem is tudom, meddig tartott ez az útja, nemigen akarózott továbbmenni, de megállni se mert, míg csak mondhatatlanul el nem fáradt. Olyan volt az egész, mintha a holnap elibe menne, s még azon is túl, az eljövendő napok felé. Váratlanul, minden átmenet nélkül nagy loccsanással vízbe talpalt. Brr, de jeges hideg volt! Ez íziben megállította. Nem tudta, vajon csak éppen az ösvény útjában fekvő pocsolya vagy egy föld alatti folyó partszegélye, mely az ösvényt keresztezte, esetleg egy mély, sötét, ugyancsak föld alatti tónak a partja. A kard alig adott fényt. Bilbo megállt, és ha nagyon figyelt, hallhatta, amint egy láthatatlan tetőről cseppek cseppennek a vízbe, de más hang nem hallatszott. „Ezek szerint pocsolya vagy tó, nem pedig föld alatti folyó” – gondolta. De belegázolni most se mert a sötétségbe. Úszni nem tudott, s mindenféle undok iszapos dologra gondolt, amint tekeregve kering kiguvadó vaksi szemekkel a vízben. Sok furcsa mindenféle él a hegyek gyomrában rejtőző pocsolyákban és tavakban:

olyan halak, amelyeknek még az öregapja úszott ide, tudja az isten, hány esztendővel ezelőtt, aztán soha többet nem úszott vissza, miközben a szemük egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt azon való igyekezetükben, hogy még jobban lássanak a sötétben; meg aztán vannak dolgok, amik még a halaknál is iszamosabbak. Még azokban az alagutakban és barlangokban is, amelyeket a manók maguknak készítettek, élnek előttük is ismeretlen dolgok, amelyek valahonnan kívülről settenkedtek oda, hogy meghúzódjanak a homályban. E barlangok egyike-másika eredetében a manókénál is régebbi időkre nyúlik vissza, akik csak bővítették, meg összekötő járatokkal látták el őket, de az igazi tulajdonosok azért csak ott lapulnak eldugott sarkokban szimatolva, fürkészve. Messze lent a sötét vizek mélyén élt a vén Nyelem, egy apró kis iszamos lény. Nem tudom, honnan eredt, azt se, ki volt, mi volt. Nyelem volt – sötét, mint a sötétség, csak két nagy, kerek, sápadt szeme derengett keskeny arcában. Volt egy kis csónakja, de magában evezgetett teljes csendben a tavon – mert a szóban forgó víz tó volt, széles és mély, és halálosan hideg. Evezőként Nyelemnek a csónakja szélén kilógó nagy lába szolgált, de a vizet még csak fel se fodrozta. Az aztán nem. Sápadt, gyenge szeme a vak halakat kutatta, amelyeket hosszú ujjaival a gondolatnál is sebesebben megragadott. A húst is kedvelte. A manókét ízletesnek vélte, valahányszor hozzájuthatott, de arra ügyelt, hogy útjait ki ne fürkésszék. Hátulról fojtotta meg őket, amikor történetesen arrafelé portyázott, ezek meg éppen egymagukban jöttek le valahová a víz mentébe. Ezt viszont a manók igen ritkán tették meg, mivelhogy olyasféle érzésük volt, hogy ott lent, egészen a hegyek lábánál, valami nagyon nem jó lappang. Még amikor régesrégen az alagutat vájták, akkor bukkantak a tóra, aztán rájöttek, hogy tovább nem haladhattak; így az út errefelé véget is ért, minélfogva értelmetlen dolog lett volna erre menni, hacsak a

Nagy Manó nem küldte őket. Mert annak néha kedve támadt a tóból való halakra, néha aztán se manó, se hal nem jött vissza többé. Nyelem valójában egy iszamos sziklaszigeten lakott a tó közepén. Most, akár a teleszkópon, úgy nézte Bilbót bizonyos távolságról sápadt szemével. Bilbo nem láthatta őt, de ő annál jobban törte a fejét, kiféle a jövevény, mert azt kivehette, hogy egyáltalán nem manó. Nyelem beszállt a csónakjába, és ellökte magát a szigettől, míg Bilbo megzavarodva ült a parton, és akárcsak útja, úgy gondolatai is megrekedtek. Hirtelen felbukkant Nyelem, és azt suttogtasziszegte: – Szavamra, szívemnek szottya! Ez aztán a remek lakoma; legalább is egy ízes falat kitelik belőle, nyelem! – S amikor azt mondta, nyelem, torkából rettentő nyeldeklő hang tört elő. Ettől kapta a nevét, bárha magát mindig „szíve szottyá”-nak nevezte. A babó majdnem a bőréből ugrott ki, amikor a sziszegést meghallotta, és váratlanul meglátta a rámeredő sápadt szemeket. – Te ki vagy? – kérdezte, kardjával támadó mozdulatot téve. – Hát ő ki, szívemnek szottya? – suttogta Nyelem (aki azért szólt mindig így magához, mivel mással nemigen beszélhetett). Voltaképpen ezt is akarta mindenekelőtt kitudni, mert pillanatnyilag nem volt igazában nagyon éhes, csak kíváncsi; különben előbb megragadta volna Bilbót, s csak azután suttogott volna hozzá. – Én Bilbo Baggins vagyok. Elvesztettem a törpéket, és elvesztettem a varázslót, s nem tudom, hol járok, de arra nem is vagyok kíváncsi, csak szabaduljak innen. – S mi van neki a kis kacsócskáiban? – kérdezte Nyelem, egy pillantást vetve a kardra, amely sehogy se tetszett neki. – Egy kard. Ez a penge Gondolinból származik. – Ssssz – mondta Nyelem, s egészen udvariassá vált. – Talán lecsücsül

itt, s elcsacsog egy cseppet, szívemnek szottya? Talán kedveli a fejtörőket, nemde igen? – Nyelem azon igyekezett, hogy barátságosnak lássék, legalábbis pillanatnyilag, míg többet tud meg a kardról és a babóról, hogy tényleg egymagában van-e, hogy ízletes falat-e, s hogy ő maga, Nyelem valóban éhes-e. Más, mint a fejtörő, nem jutott az eszébe. A talányos kérdések, meg az, hogy nagy néha megfejtette őket, volt az egyedüli játék, amelyet más fura teremtményekkel játszott, akik ott ültek üregeikben valaha régen, mielőtt még elvesztette minden barátját, őt magát meg elűzték, s kénytelen volt egyre mélyebbre kúszni a hegyek mélyén honoló homályba. – Helyes – mondta Bilbo, aki nagyon is készségesen egyetértett a javaslattal, legalábbis addig, míg több mindent meg nem tud erről a teremtményről: hogy teljesen egyedül van-e, hogy vad-e, vagy éhes, s hogy barátja-e a manóknak? – Tiéd az első kérdés – mondta, mert nem volt ideje arra, hogy egy fejtörő eszébe jusson. Így hát Nyelem azt sziszegte: Gyökere a föld alatt van, csúcsa fáknál magasabban, égbe szökkenő, mégse nő! Ez könnyű! – mondta Bilbo. – Gondolom: a hegy. – Ilyen jó feje van? Akkor jobb lenne, ha feltételeket szabnánk. Ha szívemnek szottya kérdez, és nem kap feleletet, felfaljuk őt. Ha ő kérdez minket, és mi nem felelünk, akkor meg mi teszünk a kedve szerint, jó? Megmutatjuk neki a kiutat, bizony. – Helyes! – felelte Bilbo, aki nem mert ellentmondani, s majd szétfeszítette az agyát, hogy valami olyan fejtörő jusson az eszébe, ami megmenti őt a megevéstől.

Harminc fehér ló egy vörös hegyen előbb szabdal, aztán vagdal, aztán elpihen. Más kérdés nem jutott az eszébe, mivel annak lehetősége, hogy felfalják, nagyon szorítóan hatott a szívére. Elég ócska is volt a fejtörő, és Nyelem éppoly jól tudta rá a választ, akárcsak ti. – Ennek szakálla van – sziszegte Nyelem. – A fogak, szívemnek szottya, ámbár nekünk csak hat van belőlük! – Aztán ő tette fel a második kérdését: Hangja nincs, de rivall, szárnya nincs, de röpül, foga nincsen, de mar, szája nincs, de fütyül. – Egy pillanat! – kiáltotta Bilbo, aki még mindig viszolyogva gondolt az evésre. Szerencsére valami hasonló tartalmú találós kérdésről már hallott, s mihelyt visszanyerte gondolkodóképességét, eszébe jutott a válasz. – A szél, a szél, hát persze – mondta, s annyira elégedett volt magával, hogy ott helyben kiötlötte a másik kérdést. „Ez majd aztán alaposan próbára teszi a ronda kis föld alatti férget” – gondolta. Van egy szem kék arcon, szemet lát zöld arcon. „Az a szem mint az én szemem – mondja az az előbbi szem –, csakhogy mélyen van, nem ilyen magasan.”

– Sssz – mondta Nyelem. Már oly réges-régen lakott a föld alatt, hogy kezdte elfeledni az efféle dolgokat. De éppen amikor Bilbo reménykedni kezdett abban, hogy a nyomorult nem lesz majd képes válaszolni. Nyelemnek hihetetlenül régi idők emlékei merültek fel, amikor nagyanyjával egy folyóparti lyukban lakott. – Ssssz, szívemnek szottya – mondta. – A nap és a százszorszép, ez a megfejtés, úgy ám. Csakhogy ezek a mindennapi föld feletti rejtvényfajták kezdtek unalmassá válni Nyelem számára. Meg azután azokra a napokra is emlékeztették, amikor kevésbé volt magányos, alattomos és undok, ami aztán felbőszítette. S mi több, a versikék éhessé is tették, így Nyelem ez alkalommal valami nehezebbel és kellemetlenebbel próbálkozott: Nem látod, és hangja sincs, nem érzed, és szaga sincs. Csillag mögött van s domb alatt, betölt mélyet és magasat. Ő jár utol, ő jár elöl, életet és kedvet elöl. Nyelem nagy bajára azonban Bilbo már hallott valami efféléről, s a válasz a nyelve hegyén volt. – A sötétség! – mondta, s még csak meg se vakarta a fejét, vagy a homlokát se ráncolta. Kulcs, pánt, fedél nélküli láda, mégis aranykincs van belezárva – kérdezte, csak hogy időt nyerjen, míg valami igazán nehéz jut az eszébe. Ezt a kérdését borzasztóan szakállasnak gondolta, habár nem a szokott szavakkal kérdezte. De kiderült, hogy

Nyelem számára a talány riasztóan zavarba ejtő. Csak sziszegett magában, de felelni nem volt képes; egyre csak sepegettsuttogott. Idővel Bilbo türelmetlenkedni kezdett. – Mi lesz már? – kérdezte. – A válasz nem „felforrt üst”, ahogyan ezt annak a hangnak a nyomán képzelhetné az ember, amit hallatsz. – Ne vonja meg a lehetőségünket, hadd éljünk a lehetőségünkkel, szívemnek szottya... – Nos – mondta Bilbo, miután hosszas lehetőséget nyújtott Nyelemnek –, mi lesz már a megfejtéssel? De Nyelem hirtelen visszaemlékezett arra, amikor réges-régen meglopta a fészkeket, s a folyópart alján ülve a nagyanyját tanította, a nagyanyját arra, hogy hogyan kell kiszívni... – Tojások! – nyögte ki. – No persze hogy tojások. – Aztán ő kérdezett: Él, és mégsem lehel, hideg, mint a halál, sose szomjas, mindig vedel, nem csörög, bár páncélba’ jár. A maga részéről Nyelem is azt gondolta, erre borzasztóan könnyű lesz a válasz, mert neki mindig ez járt az eszében. De pillanatnyilag nem ötlött fel benne semmi jobb, olyannyira megzavarta a tojásprobléma. Valójában a szegény Bilbo számára a kérdés nagyon is riasztó volt, aki – ha csak tehette – nagy ívben kerülte a vizet. Gondolom, ti persze tudjátok a választ, vagy pedig egy szempillantás alatt kitaláljátok, mivelhogy kényelmesen ültök odahaza, s nem forogtok abban a gondolataitokat erősen zavaró veszélyben, hogy felfalnak benneteket. Bilbo csak ült, s egyszer-kétszer megreszelte a torkát, de válasz nem jött a nyelvére.

Egy idő múltán Nyelem élvezettel kezdett el csak úgy magának sziszegni. „Vajon jóízű vagy-e, szívemnek szottya? Leves és zamatos? Remekül ropogós?” Bilbóra meresztette a szemét a sötétben. – Egy pillanat – mondta a babó megborzongva. – Én éppen az előbb adtam számodra szép hosszú lehetőséget. – Csak gyorsan, gyorsan! – mondta Nyelem, miközben nekilátott, hogy kimásszék csónakjából, és a parton megragadja Bilbót. De amikor hosszú úszóhártyás lábát betette a vízbe, egy riadt hal ugrott ki belőle, és Bilbo lábára esett. – Hű! – rikkantotta Bilbo. – De hideg és iszamos! – S ezzel tüstént ki is találta. – Hal! – kiáltotta. – Hát persze hogy hal! Bizony Nyelem nagyon nagyot csalódott, de Bilbo tüstént másik találós kérdést tett fel neki, így aztán Nyelem kénytelen volt visszatérni a csónakjába és gondolkodni. Lábatlan egy lábon, kétlábú ül háromlábon, négylábú sem marad éhen. Ezt a találós kérdést nem éppen alkalmas időben tette fel, de Bilbo sietett. Nyelem máskor nyilván nehezebben jött volna rá a megoldásra, de minthogy éppen halakról volt szó, a „lábatlan” egyáltalán nem volt nehéz, s utána a többi már egyenesen könnyű. „Hal egy kis asztalkán, ember, aki az asztal mellett suszterszéken ül, s végül egy macska, aki a halszálkát kapja” – persze hogy ez a válasz, amelyet Nyelem nem késlekedett megadni. Akkor aztán azt gondolta, eljött az ideje annak, hogy végre valami nehezet és borzasztót kérdezzen. Ezt mondta: Ez a valami mindent elemészt, madár, vad, fű, fa általa vész, vasat, acélt megrág, s a kőből,

a sziklából is lisztet őröl, királyt megöl, várost leront, magas hegyet a völgybe dönt. Szegény Bilbo ott ült a sötétben, s végiggondolta mindazoknak a rémes óriásoknak és szörnyeknek a nevét, amelyekről a mesékben valaha is hallott, de a versben felsoroltakat egyikük se követte el. Az volt az érzése, hogy a válasz valami egészen más, és hogy ismernie is kellene, de mégse jutott az eszébe. Kezdett megrémülni, s a rettegés a gondolkodásnak nem tesz jót. Nyelem nekilátott, hogy kimásszék a csónakjából. Belecsobbant a vízbe, és lassan a part felé úszott; Bilbo láthatta a szemét, amint közeledik hozzá. Mintha a nyelve a szájához tapadt volna, azt szerette volna kiáltani: „Több idő kell! Több idő!” De váratlanul visításából csak ennyire tellett: – Idő! Idő! Pusztán a szerencse mentette meg Bilbót. Mert hát persze ez volt a megfejtés. Nyelem újra csak csalódott, és most már kezdett felmérgesedni, meg unta is a játékot. Voltaképpen nagyon éhessé tette. Ezúttal nem is ment vissza a csónakhoz. A sötétben leült Bilbo mellé. Ez a babót borzasztóan kényelmetlen helyzetbe hozta, és a figyelmét is többfelé terelte. – Most rajta a sor, hogy kérdezzen, szívemnek szottya, úgy ám, úgy ám – mondta Nyelem. – Még csak egyetlenegy találós kérdést kérdezzen. De Bilbónak egyszerűen semmiféle találós kérdés se jutott az eszébe, miközben ez az undok nyirkos valami ott ült mellette, és mancsolta és tapogatta őt. Meg is vakarta, meg is csípte magát, mégse jutott az eszébe semmi. – Kérdezzen! Kérdezzen! – sziszegte Nyelem.

Bilbo csípte meg pofozta magát, megragadta kis kardját, sőt a másik kezével még a zsebébe is nyúlt. Ott ráakadt arra a gyűrűre, amelyet a járatban lelt, és már el is felejtett. – Mi van a zsebemben? – kérdezte hangosan. Voltaképpen önmagához szólt, de Nyelem azt hitte, rejtvény, és rettentően fedühödött. – Ez nem tisztességes! Nem tisztességes! – sziszegte. – Nem tisztességes, szívemnek szottya, azt kérdezni tőlünk, mi is van az ő undok kis zsebikéjében. Amikor Bilbo észrevette, mi történt, s mivel jobb kérdeznivalója nem akadt, ragaszkodott rejtvényéhez. – Mi van a zsebemben? – kérdezte még hangosabban. – Ssssz – sziszegte Nyelem. – Hármat kérdezhetünk, szívemnek szottya, hármat! – Helyes! Rajta hát! – mondta Bilbo. – A kézkacsóid! – mondta Nyelem. – Nem – felelte Bilbo, aki szerencsére éppen akkor húzta ki a kezét a zsebéből. – Kérdezz újra! – Sssszzz – mondta Nyelem még feldúltabban, mint eddig. Mindent végiggondolt, amit csak a maga zsebében tartott: halszálkát, manófogat, kagylóhéjat, darabka denevérszárnyat, éles követ, hogy a karmát köszörülje rajta, meg sok egyéb undok dolgot. Azt is megpróbálta elképzelni, mi egyebet tartanak mások a zsebükben. – Kés! – mondta végül is. – Nem – felelte megint Bilbo, aki éppen nemrég vesztette el a sajátját. – Utoljára kérdezhetsz! Mármost Nyelem sokkalta szorultabb helyzetben volt, mint amikor Bilbo a tojáskérdést tette fel neki. Sziszegve, köpködve rángatózott előre meg hátra, talpával a földet csapkodta, és gyűrűzve fészkelődött, de csak nem merte megkockáztatni az utolsó kérdést.

– Rajta hát! – mondta Bilbo. – Várlak! – Hangjának próbált határozott és derűs csengést adni, de azért sehogy se volt bizonyos abban, hogyan is végződik a játszma, vajon Nyelem helyes választ ad-e vagy sem. – Az idő letelt! – mondta! – Spárga vagy semmi! – rikoltotta Nyelem, ami nem volt éppen szabályos; két lehetőséget kínálni egy feleletre. – Mindkettő helytelen! – kiáltotta Bilbo végtelen megkönnyebbüléssel, és íziben tápra ugrott, hátát a legközelebbi falnak támasztotta, és előreszegezte kis kardját. Azt persze tudta, hogy a rejtvényjáték szent volt és mérhetetlenül régi, s hogy még a gonosz teremtmények is visszariadtak attól, hogy játék közben csaljanak. De azt ugyancsak érezte, adott esetben nem számíthat rá, hogy ez az iszamos valami megtartsa bármely ígéretét. Akármilyen kifogás jó lesz neki arra, hogy megszegje. S végtére is az utolsó kérdése nem is nagyon volt igazi rejtvénynek tekinthető a játék ősi szabályai szerint. De Nyelem mindenesetre nem támadta meg azonnal, jóllehet láthatta a kardot Bilbo kezében. Reszketve és magában suttogva ült, de békén. Végül is Bilbo volt az, aki nem bírta tovább. – No? – kérdezte. – Mi lesz az ígéreteddel? Szeretnék továbbjutni innen. Meg kell hogy mutasd nekem az utat. – Avagy tán azt ígértük volna, szívemnek szottya? Hogy az undok kis Bagginsnak megmutatjuk az utat, igen, igen. De hát vajon mi is van a zsebikéjében, he? Se spárga, szívemnek szottya, se semmi. Ó nem! Nyelem! – A zsebemmel te ne törődj! – szólt Bilbo. – Az ígéret ígéret. – De haragos, de türelmetlen, szívemnek szottya – sziszegte Nyelem. – Csakhogy várnia kell, úgy bizony, várnia. Nem indulhatunk neki az alagutaknak csak úgy kutyafuttában. Egynémely dolgot be kell ám szerezni előbb, úgy bizony, amik majd segítségünkre

lesznek. – Hát akkor siess csak! – mondta Bilbo, és megkönnyebbült annak a gondolatára, hogy Nyelem eltávozik. Úgy hitte, csak ürügyet keres, és nincs is szándékában visszatérni. Mert hát miről is beszél ez a Nyelem? Mi lehet az a hasznos dolog, amit itt tarthat a sötét tóban? De Bilbo tévedett. Nyelem valóban vissza kívánt térni. Most már mérges volt és éhes. Meg aztán nyomorúságosan aljas teremtmény is, akinek máris megvolt a neki való terve. A szigete, amiről Bilbo mit se tudott, nem volt innen messze, és ott a rejtekhelyén mindenféle himmihummi holmit tartott, meg egy gyönyörű dolgot, nagyon szépet, nagyon csodálatosat. Egy gyűrűje volt, aranygyűrűje, igen értékes gyűrű. – Születésnapi ajándékom! – suttogta magában, mint oly gyakran tette a végtelen homály napjaiban. – Erre van szükségünk most, bizony erre! Azért volt rá szüksége, mert a gyűrűnek varázsereje volt, és ha az ember felhúzta az ujjára, láthatatlanná vált; csak teljes napvilágban látszott, de akkor is egyedül az árnyéka, s még az is csak elmosódó volt és halvány. – A születésnapi ajándékom! A születésnapomra kaptam, szívemnek szottya – mondogatta mindig magának. De ki tudja ma már, valójában hogyan is jutott Nyelem ehhez az ajándékhoz azokban a régmúlt napokban, amikor az ilyen gyűrűk még tömegivel akadtak a világon? Erre talán még az az Úr se tudott volna válaszolni, aki uralkodott felettük. Nyelem kezdetben viselte, aztán megunta, attól fogva egy zacskóban tartotta a csupasz bőre felett, míg fel nem horzsolta; most aztán rendszerint elrejtette a szigetén egy sziklaüregben, és mindegyre visszatért, hogy nézegesse. De azért néhanap fel is húzta, amikor nem tudta már elviselni a gondolatát annak, hogy ne legyen vele, vagy amikor nagyon-nagyon éhes volt, és unta a halat. Ilyenkor homályos járatok mentén bujkált, és elkóborolt

manókat keresett. Még olyan helyekre is elmerészkedett, ahol fáklyák égtek, amitől hunyorgott, és a szeme szúrt, mert azért biztonságban volt. Ó igen, teljes biztonságban. Senki se láthatta, senki se vehette észre, míg már az ujja nem görbült valamelyiküknek a torkára. Alig pár órája, hogy viselte a gyűrűt, és fogott is egy apró manófiókát. Hogy az hogy sivalkodott! Még maradt egykét rágni való csont belőle, de Nyelem valami puhábbra vágyott. – Teljes biztonságban van, úgy bizony – suttogta magában. – Nem fog meglátni bennünket, szívemnek szottya, de nem ám. Nem fog meglátni bennünket, és az undok kis kardjának se sok hasznát veszi majd, nem, nem, nem. Ezt a tervet forgatta gonosz kis elméjében, amint váratlanul elsiklott Bilbo oldala mellől, és odakúszott csónakjához, majd eltűnt a homályban. Bilbo azt gondolta, többé hírét se fogja hallani. De azért egy darabig csak várt, mert arról fogalma se volt, hogyan találja meg majd a kivezető utat egyedül. Váratlanul éles sikoltást hallott. Beléborzongott a háta. Nyelem átkozódott és siránkozott a félhomályban, hangjáról ítélve egészen közel. A szigetén volt, átabotában forgatva fel mindent, de hiába kutakodva. – Hol van? Ugyan hol van? – hallotta Bilbo a panaszát. – Elveszett a szívem szottya, el ám! Dögvész és átok, a szívemnek szottya elveszett! – Mi a baj? – kiáltotta Bilbo. – Mi veszett el? – Ő csak ne kérdezősködjék – visította Nyelem. – Nem az ő dolga, nyelem! Elveszett, nyalom, nyelem, nyeldekelem. – No, én is csak elvesztem – kiáltotta Bilbo –, és szeretnék megtalálódni. Azonfelül én nyertem a játékot, s te megígértél valamit. Így hát gyere csak! Gyere, és engedj ki, aztán folytasd a keresgélést! – Jóllehet Nyelem hangja részvétkeltő volt, Bilbo nem sok együttérzést fedezett fel a szívében, és úgy gondolta, akármi is legyen az,

amire Nyelem oly hevesen vágyik, aligha lehet valami jó. – Gyere már! – rikoltotta. – Nem, még nem, szívem szottya! – felelte Nyelem. – Előbb keresnünk kell, ha egyszer elveszett, nyelem. – De az utolsó kérdésemről fogalmad se volt, s aztán meg is ígérted – makacskodott Bilbo. – Hogy fogalmam se volt – mondta Nyelem. Majd a homályból váratlanul tört elő a sziszegése: – Mi is volt csak a zsebikéjében? Mondja csak el! Először is azt mondja el! Amennyire Bilbo megítélhette, nem volt rá különösebb oka, hogy ne mondja el. Nyelem hamarabb sejdítette meg a tényállást, mint ő, ami egészen természetes volt, mert hiszen Nyelem időtlen idők óta folyvást arra az egy szál gyűrűre gondolt, s mindig is tartott tőle, hogy ellopják, míg Bilbót csak a késedelem bosszantotta. Végtére is ő nyerte a játékot, szabályos körülmények között, és rettentő kockázat árán. – A válaszaid csak találgatások voltak, de nem feleletek – mondta. – De a kérdés se volt szabályos – mondta Nyelem. – Nem találós kérdés, szívem szottya, de nem ám! – Hát ha meg mindennapi kérdésekről van szó, akkor én kérdeztem egyet elsőnek. Mit vesztettél el? Erre felelj! – S az ő zsebikéjében mi van? – A hang egyre sziszegőbbé és élesebbé vált, s amint Bilbo fejét a hang irányába fordította, nagy riadalmára két kis fénypontot vett észre, mely reá szegeződött. Ahogy Nyelem gondolataiba befészkelődött a gyanú, a szemében sápadt tűz égett. – Mit vesztettél el? – hajtogatta Bilbo állhatatosan. Csakhogy most már a fény Nyelem szemében zöld tűzzé vált, s gyorsan közeledett. Nyelem ismét a csónakjában termett, vadul evezve a homályos part felé, és vesztesége és gyanújának dühe

oly hevesen tombolt a szívében, hogy többé semmiféle kard meg nem félemlíthette. Bilbónak még csak sejtelme se volt arról, ugyan mi ingerelhette fel ennyire a nyomorult teremtményt, de azt ő is látta, hogy a játszma eldőlt, s Nyelem kész őt bármi áron megölni. Éppen csak hogy megfordult, és vaktában nekirohant annak a sötét járatnak, amelyen át érkezett, szorosan a fal mellé simulva és bal kezével tapogatva azt. – Ugyan mi van a zsebikéjében? – hallotta a sziszegő hangot maga mögött, majd azt a toccsanást is, amint Nyelem kiugrott a csónakjából. – Ugyan mi? – tűnődött Bilbo, amint lihegve botladozott előre. Bal kezével a zsebébe nyúlt. A gyűrű hidegét érezte, amint békén rácsúszott tapogatózó mutatóujjára. A sziszegés már a nyomában volt. Bilbo megfordult, és Nyelem szemét látta, amint apró zöld lámpaként jön utána a lejtőn. Ijedtében megpróbált gyorsabban rohanni, de lábujja váratlanul egy kiálló sziklabütyökbe ütközött, maga meg elterült, ráborulva kis kardjára. Egy pillanat, s Nyelem elérte. De mielőtt még Bilbo bármit is tehetett volna – csak annyit, hogy visszanyerje a lélegzetét, feltápászkodjék, vagy megsuhintsa a kardját –, Nyelem elfutott mellette, ügyet se vetve rá, miközben futtában káromkodott és átkozódott. Ugyan mit jelenthetett ez? Nyelem nyilvánvalóan képes volt arra, hogy lásson a sötétben. Bilbo még hátulról is láthatta szemének sápadt fényét. Nyögdécselve felkelt, hüvelyébe rejtette a kardját, amely ezúttal nem izzott haloványan, majd igen óvatosan követni kezdte Nyelemet. Egyebet aligha tehetett. Annak nem sok értelme lett volna, hogy visszakússzék Nyelem tavához. Talán ha követi, Nyelem akaratlanul valamilyen kiútját mutatja majd meg a menekülésnek.

– Átok, átok, átok! – jajongott Nyelem. – Átok erre a Bagginsra! Odalett! Hát mi is van csak a zsebikéjében? Ó, sejtjük mi azt, sejtjük, hogy mi, szívemnek szottya! Ő találta meg, úgy kellett hogy essék, az én születésnapi ajándékomat. Bilbo a fülét hegyezte. Most már végre maga is gyanítani kezdte, mi a helyzet. Nekiveselkedett, és oly közel került Nyelemhez, amennyire csak a bátorságából tellett. Nyelem még mindig nagyon sietett, vissza se tekintve, hanem mindegyre a fejét forgatva, amint ezt Bilbo a falak halvány visszfényéből kivehette. – A születésnapi ajándékom! Átok! Ugyan hogy is veszthettük el, szívemnek szottya? No persze, így lehetett. Amikor utoljára jártunk erre, amikor kitekertük a nyakát annak az undok kis sivalkodónak. Persze. Átok! Kicsúszott a zsebünkből, annyi időtlen idő után! Oda lett, nyelem. Váratlanul Nyelem leült, és sírni kezdett, sírásának sipító és gurgulázó hangját borzalom volt hallgatni. Bilbo megtorpant, és odalapult az alagút falához. Idővel aztán Nyelem abbahagyta a sírást, és beszélni kezdett. Úgy tetszett, önmagával vitatkozik. – Annak nincs értelme, hogy visszamenjünk kutatni, semmiképpen se. Nem emlékezünk arra, hol mindenütt jártunk. Amúgy sincs haszna a keresésnek. A gyűrű annak a Bagginsnak a zsebikéjében van, az undok szimatoló találta meg, az a véleményünk. Persze ez csak találgatás, szívem szottya, találgatás. Bizonyosat nem tudhatunk, míg meg nem találjuk az undok teremtményt, és meg nem szorongatjuk. De azt nem tudhatja, miben áll az ajándék varázsereje, nemdebár? Csak ott tartja majd a zsebikéjében. Erről semmit se tud, és nem is juthat messzire. Eltéved az undok szimatoló. Nem tudja a kiutat. Maga mondta. Maga mondta, ez igaz, de nagyon ravasz. Nem azt mondja, amit gondol. A világért meg nem mondaná, mi van a zsebikéjében. Tudja az. Tudta az utat befelé, tudnia kell kifelé is,

no persze. Eliszkolt a hátsó bejáratnak. A hátsó bejáratnak, bizony. Akkor meg elkapják a manócok. Arrafelé ki nem jut, szívem szottya. Sssz, nyelem! A manócok. De ha nála van az ajándék, a mi becses ajándékunk, akkor a manócok kaparintják majd meg, nyelem! Megtalálják, s arra is rájönnek, mire képes. Soha többé nem leszünk ezentúl biztonságban, soha, nyelem! Az egyik manóc az ujjára húzza, aztán majd nem látja meg senki. Ott lesz, de nem látják. Még a mi ügyes kis szemikénk se fogja észrevenni, ő meg nagy ravaszul odamászik-kúszik, és torkon ragad, nyelem! Hát akkor elég a szóból, szívem szottya, és siessünk. Ha ez a Baggins arra ment, gyorsan utána, és keressük meg. Rajta! Nem lehet még messze. Siessünk csak! Nyelem egy ugrással talpon termett, és csoszogó lépteivel sebesen nekilódult. Bilbo utána, továbbra is óvatosan, bár leginkább most már attól félt, hogy egy másik bütyökbe botlik, és majd zajt ver, ha elesik. Fejében csak úgy keringett a remény és az ámulat. Lám, a gyűrűje varázserejű: láthatatlanná teszi az embert! Persze hallott már efféléről a régi-régi mesékben, de azt alig is hihette, hogy éppen ő akad rá véletlenül ilyesmire. Ám mégis a birtokában volt: Nyelem alig egy yardnyira tőle a maga világító szemével elfutott mellette. Így mentek tovább, Nyelem elöl csiszi-csoszogva, miközben sziszegett és káromkodott, Bilbo meg hátul, oly puhán lépkedve, mint ahogyan csak egy babó képes rá. Hamarosan olyan helyekre jutottak, ahonnan, mint Bilbo lefelé vivő útján észrevette, összekötő járatok nyíltak erre is, arra is. Nyelem íziben elkezdte számolni őket. – Egy balra, helyes, egy meg jobbra, helyes. Kettő jobbra, igen, kettő balra, igen. – És így tovább, és így tovább. Amint a számolásban haladt, Nyelem lelassult, aztán elkezdett reszketni, és sírhatnékja támadt, mert egyre inkább maga mögött

hagyta a vizet, s megijedt. Lehetséges, hogy manók járnak errefelé, neki meg elveszett a gyűrűje. Végül is az egyre magasabbra vezető út mentén bal felől, egy alacsony nyílásnál megállt. – Hét jobbra, helyes. Hat balra, helyes! – suttogta. – Itt van. Itt az út a hátsó bejárathoz, igen. Itt a járat! – Bepislantott és visszariadt. – Csakhogy nem merünk ám továbbmenni, szívem szottya, nem merünk. Manócok vannak odakint. Rengeteg manócok. Szimatoljuk a szagukat, sssz! Mit is tegyünk? Átok és dögvész reájuk! Itt kell várnunk, szívem szottya, itt kell várnunk egy darabig, aztán majd meglátjuk. Így hát megrekedtek. Nyelem végül is elvezette Bilbót a kifelé vezető úthoz, csakhogy Bilbo nem tudott rátérni! Mert Nyelem ott ült görnyedten a nyílás szájában, s hidegen izzott a szeme, amint térde közé fogott fejét ide-oda ingatta. Bilbo egy egérnél is óvatosabban kúszott el a faltól, de Nyelem tüstént megmeredt, szimatolt, és szeme zöldre változott. Halkan, de fenyegetően sziszegett. A babót ugyan nem láthatta, de most éhes volt, és voltak más érzékei, amelyeket a sötétség megélesített: a hallás és a szaglás. Mint aki elterült, lapos tenyerével úgy tapadt a földhöz, fejét meg előredugva, orrával szinte a követ érintette. Jóllehet saját szemének izzásában csak fekete árnyék volt, Bilbo azért láthatta vagy érezhette, hogy olyan feszült, mint az íj húrja, és ugrásra kész. Bilbo szinte lélegezni se tudott, s maga is megmeredt. Elszánt volt. Ki kell kerülnie innen, ebből a szörnyű sötétségből, míg még az erejéből futja. Harcolnia kell. Le kell szúrnia a nyomorultat, kivájni a szemét, meg kell ölni őt. Hiszen meg akarta gyilkolni. Igaz, a küzdelem feltételei nem tisztességesek. Ő most láthatatlan. Nyelemnek nincs kardja. Nyelem igazában nem fenyegette azzal, hogy megöli, meg se kísérelte eddig. Aztán oly nyomorult is volt, magányos, elveszett. Váratlan megértés, szánalommal vegyült borzongás kélt Bilbo szívében:

azoknak a beláthatatlan egyforma napoknak a sora villant fel előtte, amelyek fény és a jobbra való változás reménye nélkül fognak eltelni; marad a kemény kő, a hideg hal, a settenkedés és a suttogás. Mindezek a gondolatok egy pillanat töredéke alatt suhantak át Bilbo agyán. Megremegett. Aztán egy másik töredéknyi idő alatt, egészen váratlanul, mint akit új erő és elszántság emel, ugrott. Ember számára az ugrás nem volt túlontúl nagy, de mégiscsak a sötétben történt. Bilbo egyenesen Nyelem fején át ugrott, hétlábnyit előre s hármat a magasba; szerencséjére nem tudta, hogy éppen csak elkerülte annak veszélyét, hogy koponyáját betörje a járat alacsony boltívén. Nyelem hátravetette magát, és a babó után kapott, amint az átlendült felette, de már túl későn: keze csak az üres levegőt markolta, Bilbo pedig, izmos talpára esve, nagy sietve elindult az új alagút mentén. Meg se fordult, hogy lássa, mit tesz Nyelem. Kezdetben a sziszegés és átkozódás szinte a nyomában hangzott, de később elnémult. Egészen hirtelen vérfagyasztó kiáltás hallatszott, tele gyűlölettel és kétségbeeséssel. Nyelemet legyőzték. Nem mert továbbmenni. Vesztett: elvesztette zsákmányát, s el azt az egyetlen dolgot is, amelyet híven őrzött, szívének szottyát. A kiáltás megdobogtatta Bilbo szívét, de azért csak haladt előre. Most már oly távolian, mint a visszhang, de azért fenyegetően, felhangzott mögötte: – Tolvaj, tolvaj, tolvaj! Baggins! Gyűlöljük, gyűlöljük, gyűlöljük mindörökre. Aztán csend következett. Csakhogy Bilbo ezt is fenyegetőnek találta. „Ha a manók oly közel vannak – gondolta –, hogy Nyelem megszimatolta őket, akkor a kiáltását és átkozódását is meghallották. Vigyázzunk tehát, különben ez az út a rosszból a még rosszabba vezet majd.”

A járat alacsony volt és igen nyersen megmunkált. A babónak nem esett különösebben nehezére haladni benne, kivéve, amikor minden figyelme ellenére szerencsétlen lábujjait újra meg újra beleverte valamilyen kiálló undok kőbe. „Egy kicsit alacsony ez a járat a manóknak, legalábbis a nagyobbaknak” – gondolta Bilbo, nem tudva, hogy még a nagyobbak is, a hegyek szörnyei, kétrét görnyedve sietnek végig rajtuk, miközben kezük szinte a földet éri. Hamarosan a járat, amely eddig lejtett, megint emelkedni kezdett, majd egészen meredekké vált. Ettől Bilbo mozgása lelassult. De végül is a meredély megszűnt, a járat fordulóhoz ért, újra lejteni kezdett, és ott, egy rövid hajlat végén, egy újabb sarok mögül valami beszűrődött – a fény egy pászmája. Nem a tűz vagy a lámpás vörös fénye, hanem a kinti világ halványsága. Erre Bilbo futásnak eredt. Oly gyorsan szedve lábát, amint csak tellett tőle, eljutott a végső fordulóba, s váratlanul egy olyan tágas helyre, ahol a fény, annyi sötétben töltött idő után, kápráztatóan ragyogónak látszott. Valójában a napfénynek csak egy kis sugara volt, mely beszivárgott a kapuszínbe, ennek végén egy nagy kapu, kőkapu állott kitárva. Bilbo még pislogott, amikor hirtelen meglátta a manókat: a manók teljes fegyverzetben, kivont kardokkal ültek közvetlenül a kapubejáraton innen, tágra nyílt szemmel őrködtek, azt a folyosót is őrizve, amely a kapuhoz vezetett. Izgatottak, éberek voltak, készen mindenre. Előbb látták meg Bilbót, mint Bilbo őket. Bizony meglátták. Véletlen volt-e vagy a gyűrű utolsó kópésága, mielőtt elfogadta volna új gazdáját: nem volt az ujján. A manók az elragadtatástól ordítozva rontottak Bilbóra. A félelem és a veszteség érzése úgy járta át Bilbót, mint Nyelem nyomorúságának valamiféle visszhangja, s még arról is megfeledkezve, hogy elővonja a kardját, mindkét kezét zsebeibe dugta.

A gyűrű pedig változatlanul ott volt, a bal zsebében, s rácsúszott az ujjára. A manók megtorpantak. Egy ízét se láthatták. Eltűnt. Kétszer olyan hangosan ordítoztak, mint annak előtte, de már nem oly nagy elragadtatással. – Hol van? – kiáltozták. – Eridjetek vissza a járatba! – rikoltoztak egyesek. – Erre! – bőgték mások. – Arra! – harsogták megint mások. – Tartsátok szemmel a kaput! – üvöltötte a kapitány. Sípszó füttyöngött, fegyverzet csörgött, kardok csattogtak, a manók átkozódtak és káromkodtak, rohangáltak erre meg arra, egymásba botolva és nagyon feldühödve. Rettentő volt a lárma, nyüzsgés és nyugtalanság. Bilbo rémisztően megijedt, de annyi esze volt, hogy megértette, mi is történt, és behúzódjék egy nagy hordó mögé, amelyben a manó őrök itala volt, így aztán kitért a manók útjából, és elkerülte azt, hogy beleboruljanak, széttapossák vagy éppen tapintással megfogják. „El kell jutnom a kapuhoz, el kell jutnom a kapuhoz!” – mondogatta magában Bilbo szünet nélkül, de sok időbe tellett, míg meg merte kockáztatni az odajutást. Akkor is olyan volt, mint valami iszonyú szembekötősdi. A hely teli volt manókkal, akik összevissza szaladgáltak, a szegény kis babó meg csak erre-arra ügyetlenkedett, egyszer feldöntötte egy manó, aki ugyancsak nem értette, mi a csodának ütközött neki; négykézláb kúszkált, éppen idejében csúszott át a kapitány lábai közt, majd felkelt, és nekiiramodott a kapunak. Még mindig nyitva volt, de csak résnyire, mert egy manó majdnem egészen belökte. Bilbo veselkedett, de nem volt képes megmozdítani. Megpróbált keresztülpréselődni a nyíláson. Csak nyomakodott, aztán egyszer csak ott rekedt. Szörnyű volt. A gombjai beékelődtek a kapu szegélye és a kapufélfa közé. Odalátott a kinti világra: néhány lépcsőfok vezetett le egy szűk völgybe a magas

hegyek között, a nap kibukkant felhőtakarója mögül, és fényesen sütött a kapu külső felére – de ő nem tudta keresztülvackolni magát. Hirtelen az egyik benti manó felkiáltott: – Árnyék van a kapunál! Valaki van odakint! Bilbo szíve a torkában dobogott. Hatalmas erővel nekidurálta magát. A gombjai szerteszéjjel pattogtak – és kint volt, tépett kabáttal és mellénnyel, úgy ugrálva le a lépcsőkön, mint egy kecske, miközben a nekivadult manók még egyre szedték szép rézpitykéit a küszöbön. Persze hamarosan letódultak utána, ordítva-üvöltve, s a fák között űzve őt. Csakhogy a manók nem szívelik a napot: bizonytalanná teszi a lábukat, s elszédíti a fejüket. Nem voltak képesek ráakadni Bilbóra, aki viselte a gyűrűjét, s ki-be siklott a fák árnyai között, gyorsan és egyenletesen futva, távol maradva a napsütéstől; így aztán hamarosan visszafordultak, morogtak, és átkozták a kapuőrt. Bilbo megmenekült. 6. CSEBERBŐL VEDERBE Bilbo megmenekült a manóktól, de azt nem tudta, hol van. Elveszítette csuklyáját, köpenyegét, élelmét, póniját, gombjait és barátait. Egyre csak vándorolt, tovább és tovább, míg csak a nap nem kezdett el alámerülni nyugat felé – a hegyek mögött. Ezeknek árnyéka Bilbo útjára vetődött, ő meg visszatekintett. Azután előre, s egyebet se látott maga előtt, mint hegyvonulatokat, a síkság felé szelídülő lejtőket és lapályokat, amelyek látványa ritkán bukkant ki a fák közül. – Te jó ég! – kiáltotta Bilbo. – Úgy látszik, átkerültem a Ködös Hegyek másik oldalára, közvetlenül a Mögöttes Ország

széléhez! Ugyan hová jutottak Gandalf és a törpék? Csak abban reménykedem, nincsenek még mindig a manók hatalmában! Ment, mendegélt tovább, ki a magasan fekvő kis völgyből, túl a csücskén, s le a mögötte húzódó lankán, de az egész idő alatt egy mindinkább kibontakozó nyugtalanító gondolat kerítette hatalmába. Azt latolgatta, vajon nem kellene-e most, a varázsgyűrű birtokában visszamennie a rémisztő alagutakba és megkeresni a barátait. Éppen arra jutott, hogy ez a kötelessége, hogy vissza kell térnie – s bizony nagyon nyomorultul érezte magát miatta –, amikor hangokat hallott. Megállt és fülelt. Ezek a hangok nem a manókéi voltak, így óvatosan előrekúszott. Sziklás ösvényen volt, ez lefelé kanyargott, bal kéz felől kőfal határolta, míg a másik oldalon a talaj szelíden lejtett, az ösvény szintje alatt pedig kis völgyek voltak, teli bokrokkal és alacsony fákkal. E völgyek egyikében, a bokrok alján valakik beszélgettek. Bilbo meg közelebb kúszott, s váratlanul két nagy sziklakő között egy kukucskáló fejet látott, amelyet vörös csuklya borított: Balin volt, az őrszem. Bár kedve lett volna tapsolni és ujjongani, mégsem tette. Még mindig rajta volt a gyűrű, attól való féltében, hogy valaki olyannal találkozik váratlanul, aki nincs ínyére. Látta, hogy Balin egyenest őt nézi, anélkül hogy észrevenné. „Majd meglepem őket” – gondolta, amint bemászott a bokrok közé a kis völgy szegélyén. Gandalf a törpékkel vitatkozott. Azt beszélték meg, mi minden történt velük az alagutakban, s azt latolgatták és hányták-vetették, miként legyen tovább. A törpék morogtak, Gandalf pedig azt bizonygatta, semmiképpen sem folytathatják az útjukat úgy, hogy Mr. Bagginst ott hagyják a manók kezében anélkül, hogy megkísérelnék kideríteni, vajon él-e még vagy meghalt, vagy éppen megmenteni. – Végtére is a barátom – mondta a varázsló –, s igen derék fiú. Felelősnek tartom érte magam. Bárcsak ne vesztettétek volna el.

A törpék azt kívánták tudni, miért is került hozzájuk voltaképpen, miért nem maradt a magafajtájúak között, s ment el azokkal, s miért nem választott a varázsló olyasvalakit, akinek nagyobb az esze. – Eddig többet volt kárunkra, mint hasznunkra – mondta egyikük. – Ha most vissza kell mennünk érte azokba a fertelmes alagutakba, hogy megkeressük, úgy csak azt mondhatom, a fene vigye el őt. Gandalf mérgesen válaszolt: – Én hoztam magammal, s én nem hozok haszontalan holmit. Vagy segíttek nekem, hogy megkeressem Bilbót, vagy én megyek, és hagylak itt a pácban, aztán boldoguljatok úgy, ahogy tudtok. Ha újra rábukkanunk, meg fogjátok köszönni nekem, még mielőtt az egész út véget ér. Ugyan miért ejtetted el őt, Dori? – Te magad se tettél volna másként – válaszolta Dori –, ha egy manó ragadja meg hirtelen a sötétből nyúlkálva a lábadat, vet gáncsot, s rúg fenéken! – Akkor hát miért nem emelted fel őt újból? – Nagy ég! Micsoda kérdés! A hadakozó manókkal, akik a sötétben haraptak is, miközben mindenki a másik testében botlott meg, és egymást ütötte! Te is majdnem lecsaptad a fejemet Glamdringgal, Thorin meg vaktában szurkált erre-arra Orcristtal. Váratlanul felvillantottad vakító lángodat, mi meg láttuk az ordítozva hátráló manókat. Te azt kiabáltad: „Mindenki kövessen!”, s úgy volt rendjén, hogy azt is tegyük. Gondoltuk, követ is. Arra nem volt idő, hogy számolgassunk, mint azt te is nagyon jól tudod, míg csak át nem törtünk a kapuőrökön, keresztül az alsó kapun, aztán meg fejveszetten el nem jutottunk ide. Most meg itt vagyunk, a betörő nélkül, vigye el őt a kánya! – S itt a betörő! – kiáltotta Bilbo, miközben kilépett a társaság közepére, lecsúsztatva kezéről a gyűrűt.

Szavamra, hogy felugráltak mind! Aztán meg a meglepetéstől és a gyönyörűségtől ordítoztak. Gandalf éppúgy meglepődött, mint bármelyikük, de feltehetően valamennyinél jobban örült. Odaszólt Balinnak, és megmondta, mi a véleménye az olyan őrszemről, aki – anélkül, hogy jelezne – engedi, hogy bárki csak úgy besétáljon körükbe. Tény, hogy Bilbo tekintélye nagyot nőtt ez után az esemény után a törpék között. Ha még Gandalf szavával vitázva volt kétségük az iránt, hogy valóban elsőrendű betörő, úgy most ez a kétségük eloszlott. Mind közül Balin volt a legmeglepettebb, de hát valamennyien azt mondták, Bilbo elsőrendű munkát végzett. Igazában Bilbo is annyira eltelt a törpék dicséretével, hogy valósággal kacagott belülről, s mit se szólt a gyűrűről, amikor pedig megkérdezték, hogyan is hajtotta végre tettét, azt felelte: – Ó, csak úgy keresztülkúsztam, hiszen tudjátok, nagyon óvatosan, nagyon megfontoltan. – No, mindenképpen ez az első alkalom, hogy akár egy egér is elkúszkált az orrom előtt óvatosan és megfontoltan, és én nem jöttem a nyomára – mondta Balin –, s csuklyát emelek előtted. – Amit meg is tett. – Balin, szolgálatodra – mondta Balin. – Mr. Baggins, a híved – mondta Bilbo. Most mind arra voltak kíváncsiak, miféle kalandokat élt át azután, hogy elvesztették, ő meg leült, és mindent elmesélt – kivéve a gyűrű megtalálását („még most nem” – gondolta). A fejtörőverseny különösen érdekelte a törpéket, Nyelem leírásakor pedig illő méltánylással borzongtak. – S aztán, hogy ott ült mellettem, képtelen voltam valami egyéb kérdést kigondolni – fejezte be történetét Bilbo –, így hát azt mondtam: mi van a zsebembe? Amit háromszori nekifutásra se tudott kitalálni. Így azt mondtam: mi lesz az ígéreteddel? Mutasd meg a kivezető utat. De ő rám rontott, hogy megöljön, én meg elrohantam,

megbotlottam, s nem látott meg a sötétben. Aztán meg én követtem őt, mivel kihallgattam, amint magában beszél. Azt hitte, valóban tudom, merre vezet a kiút, s így annak az irányába indult el. Aztán beült a kapualjba, én meg képtelen voltam kikerülni. Így hát átugrottam, s így menekültem meg, s végül is lerohantam a kapuhoz. – Hát az őrök? – kérdezték a törpék. – Nem volt ott egy se? – Dehogynem, rengeteg, de én kicseleztem őket. Beleragadtam a kapuba, amely csak egy résnyire volt nyitva, s rengeteg gombom veszett oda – monda Bilbo, miközben szomorúan nézte megtépett ruházatát. – De aztán csak keresztülpréseltem magamat; s most itt vagyok. A törpék valami egészen újfajta tisztelettel tekintettek Bilbóra, amikor úgy beszélt arról, hogy túljárt az őrök eszén, átugrotta Nyelemet, és keresztülpréselődött a kapun, mintha mindez nem is lett volna nagyon nehéz vagy nagyon rémes. – Nos, mit mondtam nektek? – szólt Gandalf nevetve. – Több lakik Mr. Bagginsban, mint amennyit sejtenétek. – De azért bozontos szemöldöke alól gyanakvó pillantást vetett Bilbóra, amikor ezt mondta, a babó meg azon tűnődött, vajon sejti-e elbeszélésének kihagyott részét. Aztán rajta volt a kérdezősködés sora, mert ha Gandalf meg is magyarázott mindent a törpéknek, Bilbo nem hallotta. Arra volt kíváncsi, hogyan termett ott újra a varázsló, és hogy hová is kerültek mindannyian. Hogy hívek maradjunk az igazsághoz, azt a varázsló nemigen bánta, ha bármily sokszor kellett elmondania kiválóságát, így aztán most Bilbónak mesélte el, hogy mindketten, ő is meg Elrond is nagyon jól tudták, miféle gonosz manók tanyáznak a hegyeknek ezen a tájékán. Csakhogy a főkapujuk egy másik hágóra nyílt, ezen könnyebben esett az utazás, így aztán gyakran csíptek el a kapujuknál olyan

utasokat, akikre ráesteledett. Feltehetően emiatt az emberek lemondtak arról, hogy erre járjanak, így nyilván a manók új bejáratot nyitottak annak az ösvénynek a tetején, amelyen a törpék haladtak, méghozzá kevéssel ezelőtt, mert eddig az út erre teljesen biztonságos volt. – Majd utána kell néznem annak, nem akadok-e egy többé-kevésbé derék óriásra, aki hajlandó a kaput újra eltorlaszolni – mondta Gandalf –, különben hamarosan egyáltalán nem lesz lehetséges a hegyeken való átjutás. Mihelyt Gandalf meghallotta Bilbo sikolyát, rájött arra, mi történt. Míg a villám tüze, mely megölte a rárohanó manókat, fellobbant, átsiklott a résen, mielőtt összecsapódott. Követte a hajtókat és a foglyokat egészen a nagy csarnok széléig, ott aztán leült, és kidolgozta a sötétben, mi legyen a leghatékonyabb varázslat. – Kényes dolog volt – mondta. – Éppen csak hogy sikerült. No de persze Gandalf a tűz- és fénybűvöléseket illetően egészen különleges tanulmányokat folytatott (még a babó se felejtette el a Vén Took Szent Iván-éji vendégeinek csodálatos tűzijátékait, mint ahogyan erre emlékeztek). A többit valamennyien tudjuk – kivéve azt, hogy Gandalf mindent tudott a hátsó kapuról, ahogyan a manók a lenti kijáratot nevezték, ahol Bilbo elvesztette a gombjait. Tény, hogy ezt egyébként mindenki jól ismerte, aki járatos volt a hegyekben errefelé, de arra már csak egy varázsló volt képes, hogy az alagutakban is eszénél legyen, és mindannyiukat a megfelelő irányba vezesse. – Ezt a kijáratot rendkívül régen készítették – mondta –, részben, hogy a menekülés útját szolgálja, ha szükséges, részben, hogy kivezessen a mögöttes tájakra, ahová a sötétedéskor a manók változatlanul kilopóznak, és nagy pusztítást tesznek. A kaput állandóan őrzik, és még soha senkinek se sikerült eltorlaszolni. A

történtek után – nevetett Gandalf– kétszeresen fogják őrizni. Vele együtt nevetett mindenki. Bár sok mindenük odalett, megölték a Nagy Manót, és még igen sokat a manók közül, ők meg mindannyian megmenekültek, így elmondhatták, hogy eddig mégiscsak ők jártak jobban. De a varázsló azt mondta, legyenek megfontoltak. – Tüstént fel kell kerekednünk most, hogy egy kissé pihentünk. Százszámra kelnek üldözésünkre, mihelyt éjszaka lesz, s az árnyékok máris hosszabbodnak. Órákkal azután, hogy valamerre elhaladtunk, képesek kiszimatolni a nyomunkat. Mérföldekkel kell őket megelőznünk, mielőtt bealkonyodik. Kis holdfény lesz, ha az idő derűs marad, s ez jó. Nem mintha a manók sokat törődnének a holdfénnyel, de nekünk mégiscsak nyújt majd némi világosságot ahhoz, hogy eligazodjunk. Igen – felelte a babó újabb kérdéseire. – Odabent a manóalagutakban nem tudtad nyomon követni az időt. Ma csütörtök van, s hétfő éjszaka vagy kedd hajnal volt, amikor elfogtak bennünket. Mérföldeket gyalogoltunk, és átvágtunk a hegyeken, most pedig a hegység másik oldalán vagyunk; jól lerövidítettük az utat. De nem oda jutottunk, ahová a hágó vezetett volna, túlságosan messze kerültünk Északnak, s elég kockázatos vidék áll előttünk. Azonfelül még mindig jócskán magasan vagyunk. Gyerünk! – Rémisztően éhes vagyok – panaszolta Bilbo, aki hirtelen rájött arra, hogy tegnapelőtt-előtt este óta nem evett. Képzeljétek el azt, mit jelent ez egy babónak! A gyomra merő üresség volt és lötyögött, a lába rogyadozott most, hogy az izgalmak végére ért. – Ezen nem segíthetek – mondta Gandalf –, hacsak nem kívánsz visszamenni, s megkérni szépen a manókat, engedjék szabadon a pónidat a poggyászoddal együtt. – Azt nem, köszönöm! – mondta Bilbo. – Hát akkor húzzuk szorosra a nadrágszíjat, és meneteljünk tovább,

vagy pedig belőlünk készül a vacsora, s ez sokkal rosszabb lesz, mint ha mi nem jutunk vacsorához. Haladtukban Bilbo jobbra-balra nézett, miféle ennivaló kínálkoznék, de a földi szeder még épp csak hogy virágzott, s persze dió nem volt, még galagonyabogyó sem. Valami sóskafélét rágicsált, és ivott egy kis hegyi patakból, amely keresztezte az útjukat, majd megevett három vadepret, ezeket a patakparton lelte, de bizony nem sokra ment velük. Mentek és mentek. Az egyetlen ösvény eltűnt. A bokrok és a hosszú szárú fű, a sziklakövek között, a nyúlrágta gyep foltjai, a timia és a zsálya és a majoránna, a sárga kövirózsa mind semmivé lett, ők meg egyszer csak ott voltak valami széles meredély tetején, egy földcsuszamlás maradványaiként ott maradt kövek közt. Amikor elkezdtek alábocsátkozni a lejtőn, morzsalék és apró kavics gurult le a lábuk nyomán; hamarosan nagyobbacska lehasadt szikladarabok csattogtak alá, amelyek még lejjebb újabb csuszamlást, görgést okoztak; erre egész szikladarabok mozdultak ki a helyükből, és ugráltak lefelé, pusztító útjukon port verve és zajt kavarva. Hamarosan az egész lejtő a törpék felett és alatt olyan volt, mintha mozgásban volna, ők meg csak csúsztak lefelé, egymásba gabalyodva, miközben kábító összevisszaságban követ, palát taszigáltak, csikorgattak, hasítottak. A lenti fák mentették meg őket. Egy, a hegy lejtőjére felkapaszkodó fenyőerdő szélére sodródtak, mely a mélyebben fekvő sötétebb völgyi erdőkből nyúlt idáig. Egyesek megragadták a fatörzseket, és fellendültek az alacsonyabb ágakra, mások (mint a kis babó) egy fa mögött kerestek menedéket a rájuk zúduló sziklák elől. Hamarosan elmúlt a veszély, a csuszamlás véget ért, s már csak az utolsó elmosódó zörejek hangzottak, amint a kimozdult kövek közül a legnagyobbak ugrálva-pörögve vágtak utat messze alant a páfrány és a fenyőgyökerek között.

– Hát ez aztán nem volt csekélység – mondta Gandalf –, s még a nyomunkba törő manóknak se lesz könnyű zaj nélkül ide leérni. – Azt elhiszem – zsörtölődött Bombur –, viszont az egyáltalán nem lesz nehéz, hogy köveket gurítsanak le, amik aztán a fejünkre pottyannak. A törpék (és Bilbo) nem voltak éppen boldogok, és sérült és zúzott kezüket-lábukat dörzsölgették. – Ostobaság! Itt most majd kitérünk a csuszamlás útjából. De sietnünk kell. Nézzétek a fényt! A nap réges-rég a hegyek mögé tért. Az árnyak máris mélyülni kezdtek a törpék körül, jóllehet messze a fák között és a lejjebb nőtt törzsek fekete csúcsain túl még láthatóak voltak a messzi síkságok esti fényei. Amilyen gyorsan csak tehették, lefelé sántikáltak a fenyőerdő szelíd lankáján alávezető ösvényen, mely egyre délnek tartott. Időnként páfránytengeren hatoltak keresztül, amelynek ágai a babó feje fölé nyúltak; időnként mérhetetlen csendben fenyőtű padlón meneteltek; s mindeközben az erdő homálya egyre nyomasztóbb lett, és az erdő némasága mélyebb. Ez éjjel még annyi szél se kelt, hogy akár a tenger sóhaját elhozza a falombok közé. – Még ennél is tovább kell mennünk? – kérdezte Bilbo, amikor már olyan sötét volt, hogy éppen csak Thorin lengedező szakállát láthatta maga mellett, és olyan csend, hogy a törpék lélegzete is hangos zajnak tetszett. – A lábujjaim feltörtek és megdagadtak, a lábam fáj, a gyomrom meg úgy himbálózik, akár az üres zsák. – Egy kevéssel tovább kell mennünk – felelte Gandalf. Végre, végtelennek tűnő idő után, váratlanul olyan nyílt helyre érkeztek, ahol egy fa se nőtt. A hold az égen volt, és fényét a tisztásra ontotta. Valahogy mindannyiuknak úgy tűnt, hogy ez a hely egyáltalán nem vonzó, noha látszatra semmi hiba se volt. Hirtelen üvöltést hallottak lent a domb alján, hosszú,

borzongató üvöltést. Az üvöltésre egy másik válaszolt jobb felől és sokkal közelebbről, majd ismét egy újabb, nem messze balról. Farkasok üvöltöttek a holdra, gyülekező farkasok! Mr. Baggins babólyukának közelében nem laktak farkasok, de azért ismerte ezt a zajt. Épp elégszer írták le számára a mesék. Valamelyik idősebb unokabátyja (Took részről), aki sokfelé utazott, utánozgatta is, hogy megijessze őt. De meghallani odakint az erdőn a hold fényében – ez túlontúl sok volt Bilbo számára. A farkasok ellen még a varázsgyűrűk se segítenek – kiváltképpen azok ellen a vad hordák ellen, amelyek a manó háborgatta hegyek árnyékában éltek, a Vadon Szegélyén túl, az ismeretlen határvidékén. Az ebből a fajtából származó farkasoknak élesebb a szimata, mint a manóknak, és elkapnak akárkit, anélkül hogy látnák őt. – Mit is tegyünk, mit is tegyünk? – kiáltotta Bilbo. – Csak azért menekültünk meg a manóktól, hogy a farkasok áldozatai legyünk! – mondta még, s ez közmondásossá vált, bár manapság azt mondjuk: cseberből vederbe, ha valamilyen hasonlóan kényelmetlen helyzetet akarunk jellemezni. – Gyorsan fel a fákra! – kiáltotta Gandalf, s mindannyian a tisztás szélén álló fákhoz rohantak, leginkább azokra vadászva, amelyeknek alacsony ágai voltak, vagy elég karcsúak ahhoz, hogy felkússzanak rájuk. Elhihetitek, hogy igen gyorsan megtalálták az alkalmas fákat, és fel is másztak rájuk oly magasra, amennyire csak az ágak törékenysége engedte. Nevettetek volna (biztonságos távolságból), ha látjátok a fák tetején ülő törpéket, lecsüngő szakállukkal, mintha meghibbant öregurak lettek volna, akik kisfiút játszanak. Fili és Kili egy olyan hatalmas vörösfenyő csúcsán ültek, akár egy óriási karácsonyfa. Dori, Nori, Ori, Oin és Gloin kényelmesebben helyezkedtek el egy terebélyes fenyőfán, amelynek ágai szabályos egyenletességgel úgy ágaztak el, mint a kerék küllői.

Bifur, Bofur, Bombur és Thorin egy másik fenyőn tartózkodtak. Dwalin és Balin egy karcsú, magas fára másztak, amelynek csak kevés ága volt, és most azon fáradoztak, hogy a facsúcs lombozata közt találjanak helyet. Gandalf, aki jócskán nagyobb volt, mint a többiek, olyan fát talált, amelyre ők nem tudtak felmászni, egy nagy fenyőt a tisztás legszélén. Ennek zöldje teljesen elrejtette, de villogó szeme látható volt a holdfényben, amint kikukucskált. És Bilbo? Ő semelyik fára se tudott feljutni, s most egyiktől a másikhoz rohangált, akár a nyúl, amely elvétette a lyukát, és kutya vette űzőbe. – Megint elhagytad a betörőt! – szólt Nori Dorihoz, miközben letekintett. – Képtelen vagyok állandóan betörőket cipelni a hátamon – mondta Dori –, alagutakon le és fákra fel. Mit képzelsz, mi vagyok én? Hordár? – Széttépik, ha nem teszünk valamit – mondta Thorin, mert az üvöltözés most már körös-körül felhangzott, és egyre közeledett. – Dori – kiáltotta, mert Dori volt a legkönnyebben elérhető fán s igen alacsonyan –, nyújtsd le gyorsan a kezedet, segítsél Mr. Bagginsnak! Dori igazából rendes fickó volt, bármennyit is zsörtölődött. Szegény Bilbo még akkor se volt képes elérni a kezét, amikor lemászott a legalsó ágra, és a karját olyan mélyre csüggesztette, amennyire csak tellett tőle. Így hát Dori lemászott a fáról, és hagyta, hogy Bilbo felkússzék a hátára, és megálljon rajta. Abban a pillanatban az ügető farkasok üvöltve elérték a tisztást. Hirtelen száz és száz szempár bámult rájuk. De Dori ennek ellenére se rázta le Bilbót. Megvárta, míg vállairól felmászik az ágak közé, s csak aztán ugrott maga is. Éppen idejében! Egy farkas kapott a köpönyege után, amint felfelé lendült, s majdhogynem visszahúzta. Egy perc alatt egész ugató horda vette körül a fát, és

ugrált fel annak törzsére, parázsló szemmel és lógó nyelvvel. De még a vad wargok (mert így nevezik azokat a gonosz farkasokat, amelyek ott élnek a Vadon Szegélyén) sem tudnak fára mászni. Egy időre a törpék biztonságban voltak. Szerencsére meleg volt és szélcsend. Sokáig a fatető semmikor se valami kényelmes ülőalkalmatosság, de ha aztán hideg is van és szél fúj, meg körös-körül farkasok várják az embert, hogy bekapják, akkor a fatetőn igazán nyomorúságos tartózkodás esik. Ez a fák gyűrűzte tisztás nyilvánvalóan a farkasok találkozóhelye volt. Egyre többen érkeztek. Annak a fának a lábánál, amelyen Dori és Bilbo voltak, őröket hagytak, aztán elindultak szimatolni, s mindaddig szimatoltak, amíg csak minden fára rá nem akadtak, amin valaki volt. Ezekhez is őröket állítottak, a többiek meg (úgy tűnt, sok százan voltak) beljebb mentek, és nagy körben leültek a tisztáson; a kör közepén hatalmas szürke farkas tanyázott. A wargok szörnyű nyelvén szólt a többiekhez. Gandalf értette ezt a nyelvet. Bilbo nem, de iszonyúnak találta, s mintha az egész beszédük csak csupa gonosz és kegyetlen dologról szólt volna, mint ahogyan így is volt. Olykor-olykor a körben ülő wargok szürke vezérük szavára mindannyian egyszerre válaszoltak, és rémisztő zsivajuk hatására a babó majdnem leesett a fenyőfájáról. Majd én megmondom nektek, mit hallott Gandalf, noha Bilbo nem értette. A wargok és a manók gyakran segítették egymást gonosz cselekedeteikben. A manók rendszerint nem merészkednek el messzire a hegyeiktől, csak ha kiűzik őket, és új otthont keresnek, vagy háborúba indulnak (ami – ezt örömmel közölhetem – már régen nem történt). De akkoriban gyakoriak voltak az olyan támadások, amelyeknek célja kiváltképpen az élelemszerzés volt, vagy rabszolgák foglyul ejtése, hogy a munkát helyettük elvégezzék. Ilyenkor sűrűn segítették őket a wargok, akikkel osztoztak a zsákmányon. Néha úgy lovagolták meg a

farkasokat, akár az emberek a lovakat. Most úgy látszott, hogy éppen erre az éjszakára valami nagy manótámadást terveznek. A wargok azért jöttek, hogy találkozzanak a manókkal, akik késtek. A késés oka kétségtelenül a Nagy Manó halála volt meg a törpék és a Bilbo, úgyszintén a varázsló keltette izgalom, akiket feltehetően még mindig üldöztek. Annak ellenére, hogy ez a távoli táj milyen veszélyeket rejtett, merész emberek azért újabban megint utat találtak ide Dél felől, fákat döntve ki, s lakóhelyeket építve maguknak a kellemesebb völgyi erdőkben és a folyópartok mentén. Ezek sokan voltak, bátrak és jól felfegyverzettek, s még a wargok se merték megtámadni őket, ha csapatban vagy fényes nappal találkoztak velük. De most a manók segítségével azt tervezték, hogy éjjel lepnek meg majd néhány hegyközeli falut. Ha tervük sikerül, a következő napot élő ember nem éri meg; mindenkit megölnek, annak a kevésnek a kivételével, akiket a manók azért nem engedtek volna át a farkasoknak, hogy barlangjaikba hurcolják mint foglyokat. Szörnyű volt ezt a beszélgetést kihallgatni, nemcsak a derék erdei emberek, a feleségük és gyermekeik miatt, de a miatt a veszély miatt is, amely most Gandalfot és barátait fenyegette. A wargok dühösek voltak, és elképedtek azon, hogy itt találják a törpéket a gyülekezőhelyükön. Azt gondolták, az erdei emberek barátai, s azért jöttek, hogy kikémleljék őket, elvigyék terveik hírét le a völgybe, aztán majd a manóknak és farkasoknak szörnyű csatát kell vívniok, ahelyett hogy olyanokat falnak fel és ejtenek foglyul, akik váratlanul riadnak fel álmukból. Így a wargoknak eszük ágában se volt, hogy eltávozzanak és menekülni engedjék a fán gubbasztókat, legalábbis reggelig semmiképpen. Viszont még jóval virradat előtt, mondották, manó katonák fognak érkezni a hegyekből, azok pedig fel tudnak mászni a fákra, vagy kivágják őket.

Most már meg tudjátok érteni, hogy Gandalf, miközben morgásukat és ugatásukat hallgatta, miért ijedt meg annyira, bárha varázsló is volt, s hogy miért érezte azt, kutyaszorítóban vannak, s éppenséggel nem menekültek meg. Mindamellett nem állott szándékában, hogy csak úgy tudomásul vegye a farkasok terveit, jóllehet sokat nem tehetett egy magas fán kuksolva. Lent meg körös-körül csupa farkas. Összeszedett egy csomó nagyra nőtt fenyőtobozt a fája ágairól. Aztán meggyújtott egyet, ragyogó kék volt a fénye, azt amúgy sisteregve ledobta a farkasok közé. Egyiküket a hátán találta, s bozontos szőre azonnal tüzet fogott, a farkas szörnyen kiáltozva ugrándozott. Aztán mind újabb tobozokra került sor, az egyik kék fényben égett, a másik vörösben, ismét másik zöldben. A farkasok körének kellős közepén kötöttek ki, s hogy felrobbantak, színes szikrákat és füstöt árasztottak. Egy különlegesen nagy toboz a főfarkast találta orron, aki tízlábnyit ugrott, aztán körberohangált, dühében és félelmében a többi farkas után kapdosva, és azokat harapdálva. A törpékből és Bilbóból diadalkiáltás tört elő. A farkasok őrjöngésének látványa riasztó volt, a fejetlenségük pedig betöltötte az erdőt. A farkasok mindenkor féltek a tűztől, de ez a tűz most igen szörnyű és hátborzongató volt. Ha szikra érte a bundájukat, megtapadt benne, és beléjük égett, s hacsak nem hengergőztek meg igen gyorsan, hamarosan lángba borultak. A tisztás egykettőre hemzsegett a farkasoktól, akik azért henteregtek, hogy a hátukba ragadt szikra tüzét kioltsák, azok viszont, akik már égtek, üvöltözve rohangásztak, és a többit is meggyújtották, míg csak a barátaik el nem űzték őket, a farkasok pedig ordítva, óbégatva menekültek le a lankákon, és azt keresték, hol a víz. – Mit jelent ez a zenebona az erdőben ma éjjel? – kérdezte a

Sasok Ura. Ott ült a holdfényben feketén kirajzolódva, egy magányos sziklaszirt tetején, a hegyek keleti szegélyén. – Farkasok hangját hallom! Vajon valami rosszat terveznek a manók? Felreppent a magasba, s azon nyomban a sziklán ülő testőrei közül kettő ugyancsak a magasba lebbent mindkét oldalán, hogy kövesse őt. Fent köröztek az égen, és letekintettek a wargok gyűrűjére, mely messze alant apró pontként látszott. De a sasoknak éles a pillantásuk, és igen kis dolgokat észrevesznek nagyon nagy távolságról. A Ködös Hegyek sasainak ura olyan szemmel volt megáldva, mely rebbenés nélkül tekintett a napba, s még holdényben is észrevett egy, a földön mozgó nyulat akár egy mérföldről is. Így, noha nem láthatta a fák között rejtőző népséget, képes volt kivenni a farkasok nyüzsgését és látni az apró lángnyelveket, s hallani azt az üvöltést és ugatást, mely messze fent csak elmosódva hatolt fel hozzá. Ugyanígy láthatta a hold fényét megcsillanni a manók lándzsáin és sisakjain, amint a gonosz népség kapuján kibújva hosszú sorokban mászott le a domboldalon, és kanyarodott be az erdőbe. A sasok nem szíves madarak. Némelyikük gyáva és kegyetlen. De az északi hegyvidék ősi fajtája lélekben nagyobb minden madárnál: büszke, erős és nemes szívű. A manókat a sasok nem szerették, ám nem is féltek tőlük. Ha egyáltalán figyelmükre méltatták (ami ritkán adódott, mert manófélét nem ettek), úgy lecsaptak rájuk, és sikoltozva űzték vissza őket a barlangjaikba, valahányszor pedig gonoszságot cselekedtek, azt megakadályozták. A manók gyűlölték a sasokat, és rettegtek tőlük, de magasban lévő fészküket nem tudták elérni. Ez éjjel a Sasok Ura csupa kíváncsiság volt, vajon mi történik odalenn; így maga köré hívott még egy csomó sast, ezek elrepültek a hegyekből, és lassú körözéssel egyre lejjebb ereszkedtek, le egészen a farkasok gyűrűjéig és a manók

találkozóhelyéig. S ez bizony nagyon jó volt így! Odalent borzasztó dolgok mentek végbe. Azok a farkasok, amelyek tüzet fogtak és elmenekültek az erdőbe, sok helyütt felgyújtották azt. Nyár dereka volt, s itt a hegyvidék keleti oldalán már jó ideje csak kevés eső esett. Sárguló páfrány, tört ágak, felhalmozott fenyőtűk s imitt-amott holtan meredező facsonkok – ezek mind hamarosan lángba borultak. A wargokat körülvevő tisztás gyűrűjében terjedt a tűz. De a farkas őrök nem hagyták ott őrhelyüket. Félőrülten s dühösen csaholtak, s ugráltak a fák törzse körül, s a maguk rettenetes nyelvén a törpéket átkozták kilógó nyelvvel, fénylő szemmel, amelynek csillogása oly vörös és vad volt, mint a láng. Azután ordítozva, futólépésben váratlanul megjelentek a manók. Azt hitték, csata folyik a farkasok és az erdei emberek között, de hamarosan megtudták, mi is történt valójában. Némelyikük leült, és úgy kacagott. Mások lándzsáikat lengették, és ezeknek szárával pajzsukat csapkodták. A manók nem félnek a tűztől, s egykettőre olyan tervük volt, mely nekik felette szórakoztatónak tetszett. Egyesek közülük a farkasokat gyűjtötték egy nyájba. Mások páfrányt és rőzsét halmoztak a fatörzsek köré. Megint mások körberohangásztak, és a tüzet taposták és verték széjjel, addig verték és taposták, amíg szinte az egész kialudt – csak éppen azokat a lángokat nem oltották el, melyek azoknak a fáknak a közelében lobogtak, ahol a törpék tartózkodtak. Ezeket a tüzeket még táplálták is mohhal, száraz ággal és páfránnyal. Hamarosan láng- és füstgyűrű vette körül a törpéket, olyan gyűrű, amelynek továbbterjedését a manók megakadályozták, de amely lassanként annál szorosabban kulcsolódott köréjük, addig, míg a futótűz már azt a tápanyagot nyaldosta, melyet a fák alatt felhalmoztak. Füst lepte el Bilbo szemét, érezte a lángok hevét, és a füstfüggönyön át láthatta a körtáncot lejtő manókat, akik olyanok voltak, mint a Szent Iván-éji máglyák

táncoló népe. A lándzsáikkal és harci bárdjaikkal táncoló harcosok körén kívül tisztes távolságban álltak a farkasok, vigyázva és várva. Bilbo hallhatta, amint a manók rémes dalba kezdenek: Öt fenyőfán tizenöt madárka, tépett tolluk tüzes szellő rázta! Ám szegény bohókák – nem volt nekik szárnyuk! Kis bohó madárkák, velük mit csináljunk? Süssük meg élve, zsírba? Serpenyőbe? Együk meg őket jó puhára főve? Aztán abbahagyták, és azt kiáltozták: – Repüljetek csak el, kicsiny madárkák! Repüljetek el, ha tudtok! Gyertek le, kicsiny madárkák, vagy pecsenyévé sültök a fészketekben! Daloljatok, kis madarak! Miért nem daloltok? – El innen, kisfiúk! – kiáltotta torka szakadtából Gandalf válaszként. – Nem most van a fészekrakás ideje. Meg aztán a rossz fiúkat, akik tűzzel játszanak, megbüntetik. – Csak azért mondta ezt, hogy feldühösítse a manókat, meg hogy megmutassa, ő maga nem ijed meg tőlük; noha persze, varázsló létére, nagyon is megijedt. De a manók rá se hederítettek Gandalfra, s folytatták éneküket: Láng, láng, lobbanj fűben, lombban, szikrát hányva! Légy a fáklya az éjben, a mélyben, a végveszélyben, johé! Nyársra mindet! Süsd, pirítsd meg! Szőr lobog, bőr ropog, láng a szakáll, a szem kisül, olvad a háj, a csont szenesül, hamuba lohad

az ég alatt! Így hal a törpehad az éjben, a mélyben, a végveszélyben! Johé! Johohohé! Johó! S alighogy elhangzott a johó – a lángok ott termettek Gandalf fája alatt. Pillanat alatt a tűz átterjedt a többi fára. A kérgük kapott lángra, az alacsonyabb ágak ropogtak. Ekkor Gandalf felmászott a fája tetejére. Varázspálcájából villámként áradt a váratlanul kigyúló fény, amint felkészült arra, hogy innen a magasból leugorjék egyenest a manók lándzsái közé. Ez Gandalf végét jelentette volna, noha valószínűleg sokukat megöli, amint mennykőként zuhanva alábukik. De ugrásra már nem került sor. E percben a Sasok Ura lecsapott, karmaiba ragadta Gandalfot, s máris tovarepült. A manók üvöltöztek dühükben és meglepetésükben. A Sasok Ura, akihez Gandalf most már szóval fordult, hatalmasat kiáltott. A nagy madarak, amelyek vele voltak, visszafordultak, majd lecsaptak, akár a hatalmas fekete árnyékok. A farkasok óbégattak, és fogukat csikorgatták, a manók ordítottak és toporzékoltak mérgükben, s nehéz lándzsáikat hajították az égnek, de hiába. Felettük le-lecsaptak a sasok, surranó szárnyuk sötét suhogása a földre szorította a manókat, vagy messze visszaűzte őket; a saskarmok manóarcokban vájkáltak. Más madarak a facsúcsokra repültek, és a törpéket ragadták meg, akik addigra oly magasra másztak, amennyire csak bátorságukból tellett. Szegény kis Bilbo megint majdnem ott maradt! Éppen csak hogy elkapta Dori lábát, mivelhogy Dorit szállították el utoljára,

így aztán együtt lendültek a magasba, a kavarodás és a lángok fölé. Bilbo ott himbálózott a levegőben, a karja majd kitört. Most már, messze alant, a farkasok és a manók nagy területen szétszóródtak az erdőn. Néhány sas még mindig ott körözött, és le-lecsapott a csatamező felett. A lángok hirtelen felszöktek a legmagasabb ágakig, amelyeket ropogó tűz lepett el. Szikrával és füsttel telt meg a lég. Bilbo éppen csak hogy megmenekült! A tűz fénye hamarosan elhalványult odalent, már csak vörösen pislákolt a fekete téren; maguk messze fent voltak az égben, erőteljes körözéssel emelkedve egyre magasabbra. Bilbo sohasem feledte el ezt a repülést, amint Dori bokájába kapaszkodott. Csak nyögött: „A karom, a karom!” – de Dori is siránkozott: „Szegény lábam, szegény lábam!” Bilbo még olyankor is szédült a magasban, amikor minden jól ment. Fura érzése támadt, ha akár csak egy alacsony szikla szélén nézett ki, a létrát pedig sohasem állotta, hát még a fákat (minthogy ennek előtte soha nem volt abban a helyzetben, hogy farkasok elől meneküljön), így elképzelhetitek, mennyire elszédült most, amikor lenézett csüngő lábai alá, és meglátta a sötét világot, mely odalent széles körben tárult ki alatta, hellyel-közzel megtűzdelve a hold egy domboldali sziklán vagy síksági folyón megcsillanó fényével. A hegyek sápadt ormai közeledtek, hold világította sziklacsúcsok meredtek ki a fekete árnyak közül. Hiába volt nyár, nagy volt a hideg. Bilbo lehunyta a szemét, és azt latolgatta, vajon kibírja-e még. Aztán elképzelte, mi lesz, ha nem bírja. Hányingere támadt. A repülés éppen idejében ért véget a számára, mielőtt a karja felmondta volna a szolgálatot. Mélyet sóhajtva lazított a szorításán, amellyel Dori bokáját fogta, aztán elterült azon a

durva sziklapárkányon, ahol a sasfészek volt. Szótlanul hevert ott, s gondolatai között elkeveredett a meglepetés, hogy megmenekült a tűzvészből, és az aggodalom, hogy erről a keskeny helyről lezuhan a mély árnyékok közé, amelyek a párkányt mindkét oldalon környezték. Ekkorra már majd megbolondult az utolsó három nap szörnyű kalandjai után, miközben szinte semmit sem evett, s hirtelen azon kapta magát, hogy hangosan azt mondja: – Most már tudom, mi az: csöbörből vödörbe jutni! – Nem tudod te azt – hallotta Dori válaszát –, mert mi őszintén reméljük, hogy a vödörre már nem kerül sor. – Aztán váratlanul hozzátette: – A sas se sás. – Ó nem, egy cseppet sem az – mondta Bilbo felülve, és félénken tekintve a sasra, mely a közelében ült meg. Azt latolgatta, vajon mi egyéb sületlenséget mondott még, s hogy vajon a sas rossz néven veszi-e ezeket. Sassal az ember ne gorombáskodjék, ha nem nagyobb egy babónál, és ott van a fészkében éjjel! A sas azonban egy kövön élesítette a csőrét, a szárnyát egyengette, és rá se hederített. Hamarosan egy másik sas röppent oda. – A Sasok Ura azt parancsolja, hozzad a foglyaid a Főpárkányra – kiáltotta, s ezzel máris eltűnt. Az ott maradt sas karmai közé ragadta Dorit, és elrepült vele az éjszakába, Bilbót egymagában hagyva. Ennek éppen csak annyi ereje volt, hogy eltűnődjék rajta, mit is értett a hírnök azon: fogoly, és elképzelje, hogyan tépik szét vacsorára úgy, akár egy nyulat, amikor máris rá került a sor. A sas visszatért, Bilbót kabátja hátánál fogva karmai közé ragadta, és elszállott. Most rövid volt az útja, a félelmében reszkető Bilbót igen hamar lerakta egy széles sziklapárkányra a hegyoldalon. Más, mint a repülőút, nem vezetett ide, más ösvény se lefelé, csak az

ugrás a szakadék fölött. Így találta Bilbo a többi törpét, amint ültükben a hátukat a hegy falának támasztották. A Sasok Ura is ott volt, és Gandalffal beszélgetett. Úgy tűnt, hogy Bilbót végül is mégse falják fel. A varázsló és a sasvezér között mintha valami felületes ismeretség lett volna, sőt baráti viszony. A helyzet az volt, hogy Gandalf, aki gyakran járt a hegyekben, egyszer szolgálatot tett a sasoknak, és meggyógyította urukat egy nyíl ütötte sebből. Így a „foglyaik” – látjátok – csak azt jelentette, hogy „a manóktól kiszabadított foglyok”, nem pedig a sasok foglyai. Amint Bilbo jobban odafigyelt Gandalf beszélgetésére, rájött, hogy ezúttal valóban és igazán megmenekülnek a szörnyű hegyekből. Gandalf annak a tervét beszélte meg a Sasok Urával, hogyan lehetne a törpéket, magát és Bilbót elszállítani messzire, és lerakni őket a lenti síkságon, hogy egyben útjukon is jócskán előbbre jussanak. A Sasok Ura nem volt hajlandó semmiféle olyan vidékre vinni őket, amelynek közelében emberek éltek. – Lőni fognak ránk nagy tiszafa íjaikkal – mondta –, mert azt fogják gondolni, a juhnyájaik után járunk. S ha nem rólatok lenne szó, igazuk is lenne. Nem! Annak örülünk, hogy megzavartuk a manók gonosz játékait, örülünk, hogy hálánkat kimutathattuk irántad, de a törpék kedvéért nem kockáztatjuk az életünket a déli síkságokon. – Helyes! – mondta Gandalf. – Akkor hát vigyetek oda és oly messzire, amennyire csak akartok! Még így is a lekötelezettjeid vagyunk. De addig is: elemészt az éhség. – Én már csaknem éhen haltam – szólt Bilbo olyan vékony kis hangon, hogy senki se hallotta meg. – Ezen talán segíthetünk – mondta a Sasok Ura. Később esetleg láthattátok volna a lobogó lángot a sziklapárkányon, körülötte a törpék alakjaival, amint sütnek, miközben csak úgy

árad a finom pecsenyeszag. A sasok égetni való száraz ágakat hordtak össze, aztán nyulakat és egy kis gödölyét hoztak. A törpék elvégezték az előkészületeket. Bilbo túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy segítsen, meg aztán nem is volt nagyon ügyes a nyulak nyúzásában vagy a hús metélésében, mivel megszokta, hogy azt a mészáros szállítsa sütésre kész állapotban. Gandalf is lepihent, miután kivette részét a tűzgyújtásból, mivelhogy Oin és Gloin elvesztették a taplódobozaikat. (A törpék körében a gyufa még most se terjedt el.) Így végződtek a törpék kalandjai a Ködös Hegyekben. Hamarosan Bilbo úgy érezte, hasa megint megtelik, és nyugton hagyja, s hogy elégedetten hunyhatja álomra a szemét, noha igazában jobb szeretett volna egy cipót és némi vajat, mint a vesszőn sült húsdarabokat. Mélyebben aludt így összekuporodva a kemény sziklán, mint valaha is tollas ágyában, otthoni kis lyukában. De egész éjjel a házáról álmodott, amelynek különféle szobáiban járt, valamit keresve, amit képtelen volt megtalálni, vagy emlékezni arra, milyen is volt. 7. FURA SZÁLLÁSOK Amikor másnap reggel Bilbo felébredt, a korai nap már a szemébe sütött. Felugrott, hogy megnézze, hány óra, és feltegye a teavizet – és csak akkor vette észre, hogy nincs is odahaza. Így aztán leült, és hiába vágyott arra, hogy mosakodjék vagy megkefélkedjék. Egyikre se kerülhetett sor, sem a reggeli teájára, pirítósára vagy szalonnájára, csak hideg birka- és nyúlpecsenyére. És máris fel kellett készülnie az újabb indulásra. Ez alkalommal megengedték, hogy felmásszék egy sas hátára, és megkapaszkodjék a szárnya között. A levegő frissen

járta át, s Bilbo behunyta a szemét. A törpék istenhozzádot kiabáltak, és – amikor a tizenöt hatalmas madár útra kelt a hegyoldalról – azt ígérték, megfizetik a Sasok Urának jóságát, ha egyszer alkalmuk lesz rá. A nap még az ég keleti szegélyén járt. A hajnal hűvös volt, ködfoszlányok lebegtek a völgyekben és mélyedésekben, és tekeregve fonták körül itt-ott a dombok ormait és csúcsait. Bilbo egyik szemét felnyitotta, hogy lepislantson, és látta, hogy a madarak már fent járnak, a világ pedig odalent maradt, s a hegyek elködlenek mögöttük a messzeségben. Újra behunyta a szemét, és még szorosabban kapaszkodott. – Ne csipkedj! – szólt a sas. – Nem kell úgy félned, akár egy nyúlnak, még ha nagyon is annak látszol. Szép reggelünk van, gyenge szél. Mi pompásabb, mint a repülés? Bilbo azt szerette volna válaszolni erre: „A forró fürdő és utána a kései reggeli a gyepen” – de úgy gondolta, helyesebb, ha hallgat, és egy picit lazított a szorításán. Jó darab idő elteltével a sasok feltehetően meglátták, még innen, ebből a nagy magasságból is azt a pontot, amely felé igyekeztek, mert ereszkedni kezdtek, nagy spirálisokat írva le körözésükben. Ez sokáig tartott, s végül is a babó újra kinyitotta a szemét. A föld sokkal közelebbinek látszott, s alattuk fák voltak, ezek leginkább tölgyekhez és szilfákhoz hasonlítottak, aztán széles, füves mezők, az egészet pedig folyó szelte át. De mintegy a földből kibújva, egyenesen a folyam útjában, mely köré tekeredett, nagy szikla volt, szinte kődomb, mintha a távoli hegyek előretolt őrszeme lenne, vagy olyan hatalmas kődarab, melyet mérföldekre vetett oda a síkságra valami óriásoknál is óriásabb óriás. Most aztán ennek a sziklának a tetejére ereszkedtek le nagy gyorsasággal egyenként a sasok, hogy leszállítsák utasaikat. – Isten veletek – kiáltották –, bárhová is visz utatok, míg sasfészketek

be nem fogad benneteket utatok végén! – Ez az udvarias szöveg ilyenkor, a sasok illeme szerint. – Vezéreljen a szárnyatok alatt fúvó szél arra, amerre a nap száll és a hold kél – felelte Gandalf, aki tudta az illendő választ. S így elváltak. S jóllehet a Sasok Ura utóbb Minden Madarak Királya lett, és aranykoronát viselt, tizenöt főnöke pedig arany körgallért (ezt abból az aranyból készítették, amelyet a törpék adtak neki), Bilbo nem látta őket többé, csak még egyszer nagyon magasan és messziről az Öt Sereg Csatájában. De mert ennek elmondására csak történetünk végén kerül sor, jelenleg nem szólunk róla többet. A kődomb tetején lapos rész volt s kitaposott ösvény, ahonnan sok lépcső vezetett le a folyóhoz, azon át meg egy hatalmas lapos kövekből rakott gázló vitt a folyón túli mezőkre. Valami kis barlangféle (kavicsozott alja volt, igen alkalmas hely) húzódott meg a lépcsők lábánál és a kőgázló közelében. A társaság itt gyülekezett és beszélte meg, mi legyen a további teendő. – Kezdettől az volt a szándékom, hogy (a lehetőség szerint) mindannyiótokat biztonságban átvezesselek a hegyeken túlra – mondta a varázsló –, s ez most jó irányításommal és jó szerencsével sikerült. Az a helyzet, hogy jóval előbbre vagyunk keletre, mint ahogyan szándékomban volt elkísérni benneteket, mert végtére is ez nem az én kalandos vállalkozásom. Esetleg még majd foglalkozom vele, mielőtt befejezitek, de addig is egyéb sürgető elintéznivalóim vannak. A törpék siránkoztak, és nagyon elkámpicsorodottaknak látszottak, Bilbo pedig zokogott. Már azt gondolták, Gandalf velük tart az egész úton, és mindig ott lesz, hogy nehézségeikből kisegítse őket. – Nem is akarok tüstént eltűnni – mondta a varázsló. – Szentelhetek nektek még egy-két napot. Esetleg ki tudlak segíteni benneteket a jelenlegi helyzetetekből, s magam is egy kis segítségre szorulok. Nincs élelmünk, se poggyászunk, se

pónilovunk, amin lovagoljunk, és azt se tudjátok, hol vagytok. Na mármost ezt megmondhatom. Még mindig néhány mérfölddel északabbra annál az ösvénynél, amelyet követnünk kellett volna, ha nem hagyjuk el a hegyi hágót oly nagy sietve. Errefelé nagyon kevesen élnek, hacsak azóta nem költöztek ide, amióta utoljára itt jártam, s ennek már néhány éve. De van itt valaki, akiről tudok, s aki innen nem messze lakik. Ez a Valaki készítette a nagy sziklába vájt lépcsőket, amelyet úgy hiszem, Szögsziklának nevez. Nem jár errefelé sűrűn, nappal semmi esetre sem, s nem érdemes várni rá. Sőt ez nagyon veszedelmes lenne. Fel kell kerekednünk, és meg kell találnunk őt, s ha megbeszélésünkön minden jól megy, azt hiszem, hamarosan indulhattok, és azt kívánhatom nektek, amit a sasok: jó utat, amerre csak jártok! A törpék kérlelték Gandalfot, hogy ne hagyja el őket. Sárkányaranyat és -ezüstöt és kincseket ajánlottak neki, de nem volt hajlandó változtatni az elhatározásán. – Majd meglátjuk, majd meglátjuk – mondogatta –, a sárkányaranyatokból pedig máris megérdemlek egy keveset, de előbb kaparintsátok meg. Ezután a törpék abbahagyták a kérlelést, majd levetették a ruháikat, és megfürödtek a folyóban, amely sekély volt, tiszta vizű és a gázló mentén köves. Azután, hogy az akkor már forrón és erősen tűző nap fényében megszárítkoztak, fel is frissültek, noha testük még mindig sajgott, s ők maguk kissé éhesek voltak. A gázlón hamarosan átkeltek (a babót átvitték rajta), aztán útnak indultak, neki a hosszú szálú zöld fűnek, a tág ölű tölgyek és hatalmas szilfák mentén. – S mért nevezik ezt a sziklát Szögsziklának? – kérdezte Bilbo, amint ott bandukolt a varázsló mellett. – Azért nevezte el Szögsziklának, mert a Valaki számára a szögszikla a legtalálóbb szó erre a sziklára. Az ehhez hasonló

dolgokat mind szögsziklának nevezi, ezt meg kiváltképpen annak, mert az egyedüli, mely az otthona közelében van, és nagyon jól ismeri. – Ki nevezi? Ki ismeri? – A Valaki, akiről beszéltem, igen jelentős személyiség. Mindannyiótoknak nagyon udvariasnak kell lennetek, amikor bemutatlak majd benneteket neki. Apránként foglak bemutatni, úgy hiszem, kettenként; s vigyáznotok kell, fel ne bosszantsátok őt, vagy az ég tudja, mi minden történhet. Szörnyűséges tud lenni, ha mérges, bár eléggé nyájas, ha a kedvében járnak. De mégis figyelmeztetlek benneteket, hogy igen könnyen haragra lobban. A törpék pedig mind a varázsló köré gyűltek, amikor hallották, mi módon szól Gandalf Bilbóhoz. – Ehhez az illetőhöz vezetsz most bennünket? – kérdezték. – Vajon nem találhatnál-e valakit, akinek könnyebb a természete? Nem magyarázhatnád meg az egészet egy kissé jobban? – És így tovább. – Igen, ehhez! Nem akadhatnék! A magyarázatom pedig nagyon kimerítő volt – felelte a varázsló dühösen. – Ha még többre vagytok kíváncsiak, a neve Beorn. Roppant erős és bőreváltó. – Micsoda?! Holmi szűcs, valaki olyan, aki a nyulat prémnek nevezi, ha ugyan nem változtatja át a gereznáját mókussá? – kérdezte Bilbo. – Az isten szerelmére, nem, nem és nem! – kiáltotta Gandalf. – Ne légy ostoba, Mr. Baggins, ha nem muszáj, és mindenre, ami szent, ki ne mondd azt újra, hogy szűcs, amíg a Valaki házától száz mérföldre nem vagy, de azt se, hogy szőttes, prémgallér, boa, muff vagy bármi más efféle idétlen szót! A Valaki bőreváltó. Mert a bőrét váltja: néha hatalmas fekete medve, néha erős, fekete hajú ember, irtóztató karokkal és óriási szakállal. Ennél többet nemigen mondhatok róla nektek, bár ez is elég lehet. Sokan úgy tartják, medve, azoknak a nagy és ősi hegyi

medvéknek a leszármazottja, akik az óriások odaérkezte előtt éltek ott. Megint mások azt állítják, hogy az első emberek utódjai, akik még Smaug vagy a többi sárkány megérkezése előtt éltek a világnak ebben zugában, s mielőtt a manók eljutottak Északról a dombok közé. Én se tudom, mi az igazság, bár azt hiszem, ez utóbbi. A Valaki nem olyan személy, akitől kérdezősködni szoktak. – Mindenesetre senki el nem varázsolta őt, hacsak ő nem magamagát. Egy tölgyerdőben lakik, nagy faházban, és ember formájában nyája van meg ménese, s jószágai és lovai majdnem oly mesések, mint ő maga. Elvégzik a munkáját, és beszélgetnek vele. Nem eszi meg őket, de nem is vadászik, és vadat se fogyaszt. Tengernyi kaptárjában hatalmas méhei vannak, s leginkább tejszínen és mézen él. Medve alakjában messze földeket bejár. Egyszer láttam, amint egymagában üldögélt a Szögszikla tetején egy éjjel, és a Ködös Hegyek felé bukó holdat nézte, eközben azt dörmögte a medvék nyelvén: „Eljön a nap, amikor elpusztulnak, és én visszatérek!” Ezért hiszem azt, hogy valamikor ő is a hegyekből érkezett. Bilbónak és a törpéknek most már bőven volt min gondolkodniuk, nem kérdezősködtek tovább. Még hosszú út állott előttük. Hegynek fel, völgynek le vonszolták magukat. Nagy lett a meleg. Néha megpihentek a fák alatt, és ilyenkor Bilbóban oly erős volt az éhség, hogy még a makkot is megette volna, ha olyan érett már, hogy lehullik a földre. Délután közepe tájt egyszer csak észrevették, hogy nagy virágtáblák veszik őket körül, s mindegyikükben egyfajta virág nő, mintha csak ültették volna. Különösen lóhere volt sok, a kakastaréj, a bíborhere és a rövid szárú, édes illatú fehérhere mézszagú tengere szinte hullámzott a messze mezőkön. A levegő csak úgy zsongott, zümmögött és zúgott. Mindenütt méhek tevékenykedtek. És micsoda méhek! Bilbo még soha hozzájuk foghatót nem látott. „Ha egyikük megcsípne –

gondolta –, kétolyan nagyra dagadnék, mint amilyen vagyok.” Nagyobbak voltak a lódarazsaknál. A herék nagyobbak, mint a hüvelyketek, jóval nagyobbak, és a sárga csíkok mélyfekete potrohúkon úgy villogtak, akár a tüzes arany. – Közeledünk – mondta Gandalf. – Eljutottunk a Valaki méhlegelőinek a szegélyére. Egy idő múltán hatalmas és nagyon öreg tölgyek gyűrűjéhez érkeztek, e mögött pedig egy magas, tüskés sövénykerítéshez, amelyen sem áthágni, sem átmászni nem lehetett. – Okosabb lesz, ha itt vártok rám – szólt a varázsló a törpékhez – aztán ha majd szólok vagy füttyentek, kezdjetek el utánam jönni, majd meglátjátok, hogy én merre megyek, de csak párosával, ezt el ne feledjétek, mégpedig ötperces időközökben mindegyik pár. Bombur a legvastagabb, az kitesz kettőt, ő majd csak jöjjön egyedül és utolsónak. Rajta, Mr. Baggins! Van erre valahol egy kapu. – Ezzel elindult a sövény mentén, magával víve a riadt babót. Hamarosan egy fakapuhoz értek, mely magas volt és széles, e mögött kertek látszottak és alacsony faépületek csoportja, némelyikükön zsúpfedél, anyaguk formátlan szálfa, ezek csűrök voltak meg istállók, pajták, aztán egy hosszú, alacsony faház. A nagy sövény belső, déli oldalán kaptárok megszámlálhatatlan sorai, szalmából készített, harang alakú tetővel. A levegőt betöltötte az ide-oda repkedő és ki-be mászó óriás méhek zümmögése. A varázsló és a babó betaszították a nehéz, csikorgó kaput, és végigmentek a házhoz vezető széles csapáson. Néhány nagyon sima szőrű és ápolt ló feléjük trappolt a füvön át, és okos pofájukkal jól megnézték őket, aztán elügettek a házak irányában. – Elmentek, hogy jelentsék az idegenek érkezését – mondta Gandalf. Hamarosan egy udvarba értek, amelynek három falát a faház

képezte két hosszú szárnyával. Ennek a közepén nagy tölgytőke hevert, mellette rengeteg levagdalt ág. Közelében hatalmas ember állott, dús, fekete szakállal és hajjal, csupasz karján és lábán csomós izmok. Térdig érő gyapjúköntös fedte, s hatalmas fejszére támaszkodott. A lovak úgy vették körül, hogy orruk a vállán pihent. – Hm, hát itt vannak! – szólt az ember a lovakhoz. – Nem látszanak veszélyeseknek. Elmehettek! – Dörgő hangon nevetett, lerakta a fejszéjét, és előrejött. – Kik vagytok és mit akartok? – kérdezte nyersen, a jövevények előtt állva, és messze Gandalf fölé magasodva. Ami Bilbót illeti, ő könnyedén keresztüllépkedhetett volna a gazda lába között anélkül, hogy akár a fejét is behúzza, akkor sem ér hozzá barna köntöse szegélyéhez. – Én Gandalf vagyok – mondta a varázsló. – Soha a hírét nem hallottam – dünnyögte az ember. – És ki ez az apró fickó? – szólt, s le is hajolt, hogy bozontos fekete szemöldöke alól rosszallóan szemügyre vegye a babót. – Ez Mr. Baggins, jó családból való, és makulátlan hírű babó – mondta Gandalf; Bilbo meghajolt. Nem volt kalapja, amit levegyen, és fájdalmasan tudatosult benne, hány gombja hiányzik. – Jómagam varázsló vagyok – folytatta Gandalf. – Én már hallottam felőled, ha te nem is hallottál rólam, de talán hírét vetted jó unokafivéremnek, Radagastnak, aki a Setéterdő déli határvidékén lakik. – Igen, úgy hiszem, egészen jóravaló fickó, már amennyire egy varázslótól telik. Találkoztam is vele néhanapján – mondta Beorn. – Hát most már tudom, ki vagy, vagy kinek vallod magad. S mit kívánsz? – Hogy megvalljam az igazat, elveszítettük a poggyászunkat, majdhogynem elvétettük az utunkat, és igencsak rászorulnánk a segítségre,

vagy legalábbis a jó tanácsra. Úgy is mondhatnám, hogy nehéz napjaink voltak a manókkal a hegyek között. – A manókkal? – ismételte a nagy szál ember kevésbé nyersen. – Ó, hát azokkal támadt bajotok, csakugyan? És mi vitt hozzájuk? – Nem állt szándékomban megközelíteni őket. Éjjel leptek meg bennünket a hágón, amelyen át kellett haladnunk; a Nyugatontúli Tájak felől érkeztünk erre a vidékre; hosszú volna elmesélni. – Akkor jobban tennétek, ha betérnétek a házamba, és legalább valamennyit elmondanátok a történtekből, hacsak mesétek az egész napot igénybe nem veszi – mondta az ember, egy sötét ajtón át vezetve őket, amely az udvarból nyílt a házba. Nyomában haladva, a jövevények széles terembe jutottak, közepén tűzhellyel. Noha nyár volt, fából rakott tűz égett, és a füst a megfeketült tetőgerendák felé szállt, hogy utat keressen a tető nyílásán keresztül. Áthaladtak ezen a homályos termen, amelyet csak a tűz és a felette tátongó rés világított meg, aztán egy másik, kisebb ajtón át valamifajta tornácra érkeztek, amely fatönkökből készült cölöpökön nyugodott. Ez déli fekvésű volt, és még melengette, el is árasztotta a nyugatnak forduló nap, amely lemenőben volt, és arany sugarait a dús kerti virágokra ontotta, melyek egész a lépcsőkig értek. Itt fapadokra ültek, miközben Gandalf belefogott elbeszélésébe, Bilbo meg lecsüngő lábait lógázta, és a kert virágait bámulta, azon töprengve, ugyan mi is lehet a nevük, mivelhogy a felüknek még a hírét se hallotta. – Egy vagy két barátommal jöttem a hegyeken keresztül... – kezdte a varázsló. – Kettővel? Én csak egyet látok, s még az is igen apró – vetette közbe Beorn. – Hát hogy igazat mondjak, nem akartalak sokadmagammal

zavarni, míg meg nem tudom, mennyire vagy elfoglalva. Majd most odaszólok a többieknek, ha szabad. – Rajta, szólj! Így Gandalf hosszan, élesen füttyentett, s tüstént megjelent Thorin és Dori, akik megkerülték a házat a kerti ösvény mentén, és most mély hajlongásokkal álltak előttük. – Látom már, hogy úgy értetted, egy vagy három! – szólt Beorn. – De ezek nem babók, hanem törpék. – Tölgyfapajzsi Thorin, szolgálatodra! Dori, szolgálatodra! – mondta a két törpe ismételt hajlongások közepette. – Köszönöm, de szolgálataitokra nincs szükségem – mondta Beorn –, viszont azt hiszem, nektek annál jobban az enyémre. A törpékért nem rajongok éppen, de ha igaz, hogy te Thorin vagy (Thrain fia, az meg Throré, úgy hiszem), s hogy a társad is tiszteletre méltó, meg hogy a manók ellenségei vagytok, és semmi rosszat nem terveztek az én országomban... mellesleg, mit is terveztek voltaképpen? – Úton vagyunk, hogy meglátogassuk atyáink hajlékát, a Sötéterdőn túl, messze keletre – vágott közbe Gandalf –, és csak véletlen, hogy egyáltalán ide vetődtünk a te földedre. A Magas Hágón keltünk át, ennek arra az útra kellett volna elvezetnie bennünket, mely országodtól délre halad, amikor a gonosz manók megtámadtak, mint ahogyan éppen mondani akartam. – Hát akkor mondd csak! – szólt Beorn, aki sohasem volt valami udvarias. – Rettentő vihar dúlt, a kőóriások sziklákat görgettek, s mi kénytelenek voltunk a hágó elején menedéket keresni egy barlangban, a babó meg én és számos társunk... – Neked kettő az számos? – Hát nem. Az a helyzet, hogy több volt, mint kettő.

– Akkor hol vannak? Megölték vagy megették őket, esetleg hazatértek? – Nem, nem. Úgy látszik, nem jöttek mind elő, amikor fütyültem. Úgy gondolom, félénkek. Tudod, nagyon is tartunk tőle, hogy túlontúl sokan vagyunk ahhoz, hogy a vendégeid lehessünk. – Rajta, fütyülj csak újra! Úgy látszik, kedvem kerekedett a vendéglátásra, és egy-kettővel több már nem számít – dörmögte Beorn. Gandalf ismét fütyült, de Nori és Ori majdhogynem azelőtt ott volt, mielőtt a füttye elhangzott, mert – ha még emlékeztek rá – Gandalf azt mondta nekik, jöjjenek csak párosával minden öt percben. – Ejha! – mondta Beorn. – Ti aztán hamar itt termettetek! Ugyan hol rejtőztetek? Mondjátok meg, keljfeljancsik! – Nori szolgálatodra, Ori szol... – kezdték, de Beorn félbeszakította őket: – Köszönöm! Majd ha szükségem lesz a segítségetekre, kérni fogom. Üljetek le, és folytassuk az elbeszélést, vagy még vacsoraidőre se végzünk. – Alighogy elaludtunk – folytatta Gandalf –, egy nyílás tárult fel a barlang végén; manók tódultak be rajta, és megragadták a babót, a törpéket és a pónitruppot... – Pónitruppot? Hát mik voltatok ti, vándorcirkusz? Vagy annyi árut cipeltetek? Vagy hat az már trupp nálatok? – Ó nem! Az a helyzet, hogy a pónik száma több volt hatnál, mert mi is többen voltunk; és íme, itt jön két újabb barátunk! Ebben a pillanatban megjelent Balin és Dwalin, s oly mélyen hajoltak meg, hogy szakálluk a kőpadlót seperte. A nagy ember előbb csak a homlokát ráncolta, de a jövevények mindent elkövettek, hogy rettentően udvariasak legyenek, és egyre csak bólogattak és hajlongtak, és térdük előtt lóbálták a csuklyáikat (törpeillendőség szerint), míg csak az ember abba nem hagyta a

homlokráncolást, és csengő kacagásban nem tört ki: oly komikusak voltak ezek a törpék. – Igazatok volt a truppal – mondta. – Méghozzá nagyon humoros lehetett. Gyertek csak be, bohócaim, és mondjátok meg, mi a nevetek! A szolgálatotokra jelenleg nincs szükségem, csak pusztán a nevetekre, aztán ha megmondtátok, üljetek le, és hagyjátok a hajbókolást. – Balin és Dwalin – mondták a jövevények, túlságosan bátortalanul ahhoz, hogy megsértődjenek; lecsücsültek a padlóra, kissé meglepettnek látszottak. – Most folytasd! – fordult Beorn a varázslóhoz. – Hol is tartottam? Ja igen, engem nem ragadtak meg. Villámommal egy-két manót megöltem... – Helyes – mondta Beorn. – Akkor hát mégis van valami jó abban, ha valaki varázsló. – ... és becsúsztam abba a résbe, még mielőtt bezáródott. Követtem a többieket le a főterembe, amely teli volt manókkal. A Nagy Manó is ott volt, harminc vagy negyven felfegyverzett őrrel. Azt gondoltam magamban: még ha nem is lennének egymáshoz láncolva, ugyan mit tehet egy tucat ennyi ellen? – Egy tucat! Most hallom először, hogy nyolcról azt mondjuk, egy tucat. Vagy van még tán néhány olyan keljfeljancsid, aki eddig nem kelt fel? – Hát igen, éppen itt jön kettő; Fili és Kili, úgy hiszem – szólt Gandalf, amikor ez a kettő jelent meg, és állott előttük mosolyogva és hajlongva. – Ennyi elég! – mondta Beorn. – Üljetek le, és maradjatok nyugton! Te pedig mondd tovább, Gandalf! Így aztán Gandalf folytatta történetét, amíg el nem ért a sötétben vívott küzdelemhez, a lenti kapu felfedezéséhez és annak a riadalomnak az ecseteléséhez, amely akkor fogta el őket, mikor rájöttek, hogy Mr. Bagginst elvesztették.

– Megolvastuk a létszámot, és rájöttünk, hogy oda a babó. Mindössze tizennégyen maradtunk! – Tizennégyen! Ezúttal először hallom, hogy ha tízből egyet levonunk, úgy tizennégy marad. Úgy érted, kilencen, vagy különben még mindig nem mondtad el a társaságod minden tagjának a nevét. – Hát persze, még nem találkoztál Oinnal és Gloinnal. És szavamra, itt is vannak! Remélem, megbocsátod alkalmatlankodásukat. – Ó, csak jöjjön valamennyi! Gyorsan, gyorsan! Gyertek ide ti is ketten, és foglaljatok helyet! De nézd csak, Gandalf, még most is csak te vagy itt és tíz törpe, valamint a babó, aki elveszett. Ez összesen tizenegy (meg az elveszett), s még mindig nem tizennégy, hacsak a varázslók nem számolnak másként, mint a közönséges emberek. De most kérlek, folytasd a történetet. Beorn ugyan iparkodott nem mutatni, de igazában nagyon kíváncsi lett. Mert látjátok, a régmúlt napokban a hegyeknek éppen azt a vidékét ismerte, amelyet Gandalf leírt. Bólogatott és dörmögött, amikor a babó újból felbukkanásáról hallott s arról, hogyan másztak le a csuszamlós kövek közt; meg az erdei farkasok gyűrűjéről. Amikor Gandalf az elbeszélésében odáig ért, miként kúsztak a fákra, odalent a tömérdek farkas, Beorn felkelt, nagy léptekkel járta a tornácot, és azt mormogta: – Bárcsak köztetek lettem volna! Tőlem aztán többet is kaptak volna, mint tűzijátékot! – Nos – mondta Gandalf, aki igen örült, hogy története mély benyomást keltett –, megtettem, ami tőlem telt. Alattunk a dühödt farkasok, az erdő pedig helyenként már tűzbe borult, amikor odaérkeztek a manók a dombokból, és felfedeztek minket. Üvöltöttek elragadtatásukban, és gúnydalokat énekeltek rólunk. Tizenöt madárka öt fenyőn ... – Te jó ég! – dörmögte Beorn. – Azt már ne mondd, hogy a

manók nem tudnak számolni. Tudnak. Tizenkettő nem tizenöt, és azt ők is igen jól tudják. – Jómagam is. Bifur és Bofur is köztük voltak. Eddig nem merészkedtem bemutatni őket, de most itt vannak. Bifur és Bofur bevonult. – S még itt vagyok én is! – szuszogta Bombur leghátul. Kövér volt, s dühös is, hogy utolsónak hagyták. Nem volt hajlandó öt percet várni, és közvetlenül követte a másik kettőt. – Hát most aztán tényleg tizenöten vagytok, s mivel a manók tudnak számolni, úgy vélem, csakugyan ennyien voltatok fenn a fákon. Most már talán be tudjuk fejezni a történetet további megszakítások nélkül. Mr. Baggins csak ekkor ismerte fel, milyen ravasz volt Gandalf. A megszakítások ugyanis valójában egyre jobban felcsigázták Beorn érdeklődését a történet iránt, s emiatt nem küldte el íziben a törpéket, mint valami gyanús koldusokat. Ha tehette, soha senkit sem invitált a házába. Beornnak kevés volt a barátja, azok is igen messze éltek, egyszerre csak néhányukat hívta meg. Most pedig tizenöt idegen ült a tornácán! Mire a varázsló befejezte a meséjét, és elmondta, mint mentették meg őket a sasok, és hozták el mindannyiukat a Szögsziklára, a nap már nyugovóra tért a Ködös Hegyek csúcsai mögött, s az árnyékok megnyúltak Beorn kertjében. – Pompás történet volt! – mondta Beorn. – Ennél jobbat már régen nem hallottam. Ha minden koldus képes lenne arra, hogy valami effélét mondjon el, jobban hajlanék hozzájuk. Persze lehet, hogy mindezt csak kitaláltátok, de a mesétekért akkor is megérdemeltek egy vacsorát. Nosza, együnk valamit! – Igenis, kérnénk szépen! – mondták az összes törpék. – És nagyon köszönjük! A teremben most már egészen sötét volt. Beorn tapsolt, mire négy

szép fehér póni ügetett be, és több nagy, nyúlánk testű agárkutya. Beorn mondott nekik valamit azon a furcsa nyelven, amely olyan volt, mint mikor az állati hang emberi beszéddé alakul. A jövevények megint kimentek, és hamarosan fáklyákkal a szájukban tértek vissza, ezeket a tűznél meggyújtották, és bedugdosták azokba az alacsony tartófoglalatokba, amelyek a központi tűzhely oszlopait körülvették. A kutyák, ha úgy akarták, képesek voltak hátsó lábukon megállni, mellső lábukkal pedig tárgyakat hordozni. Nagy hamar deszkákat és bakokat cipeltek elő az oldalfalak mellől, és a tűz közelében állították fel őket. Akkor bégetés hangzott, s néhány hófehér bárány jött be, ezeket egy hatalmas, szénfekete kos vezette. Egyikük fehér terítőt hozott a hátán, amelynek szegélyébe állatok képmása volt hímezve, mások széles hátukon tálcákat hordoztak, rajta kupák, fatányérok, kések és fakanalak, ezeket a kutyák átvették, és serényen a bakasztalokra rakták. Az asztalok igen alacsonyak voltak, hogy mellettük még Bilbo is kényelmesen helyezkedhetett el. Az egyik póni két, ugyancsak alacsony padot tolt oda, kákából font széles ülőkével és vastag, kurta kis lábakkal, Gandalf és Thorin számára, míg ugyanennek az asztalnak a távolabbi végéhez Beorn hasonló fajtájú nagy fekete székét állította (amelyben úgy foglalt helyet, hogy két nagy lábát messze kinyújtotta az asztal alatt). Ennyi szék volt Beorn termében, s ezek valószínűleg azért voltak alacsonyak, akár az asztalok, hogy a neki szolgáló csodálatos állatok számára is alkalmatosak legyenek. S min ültek a többiek? Ezekről se feledkeztek el. A többi póni gyalult és csiszolt, dob alakú fahasábokat görgetve jött be, amik még Bilbo számára is elég alacsonyak voltak; így aztán hamarosan mindannyian helyet foglaltak Beorn asztalánál; ilyen sokadalmat a terem bizony már esztendők óta nem látott. Itt olyan vacsorát vagy estebédet fogyasztottak, amilyenben már azóta nem volt részük, hogy elhagyták az Utolsó Otthonos Házat

nyugaton, és istenhozzádot mondtak Elrondnak. A fáklyák fénye és a tűz világa lobogott köröttük, az asztalon meg két hatalmas, vörös méhviasz gyertya égett. Míg ettek, Beorn mély, dörgő hangján történeteket mesélt a hegyeken inneni vad vidékekről, s kiváltképpen arról a sötét és veszedelmes erdőről, amely messze délnek és északnak elnyúlva feküdt, egynapi lovaglásra tőlük, elzárva a keletnek vezető útjukat: a Setéterdő rettenetes világáról. A törpék figyeltek, és szakállukat rázták, mert tudták, hogy hamarosan be kell merészkedniük ebbe az erdőbe, és a hegyvidéket követően ez a legkomiszabb veszély, amely rájuk leselkedik, mielőtt elérkeznek a sárkány erősségébe. Amikor a vacsora befejeződött, a törpék elkezdték a maguk történeteit mesélni, de úgy tűnt, Beorn álmosodik, és alig figyel rájuk. A törpék jobbadán aranyról, ezüstről, kincsről és arról beszéltek, hogyan kell ezt-azt kikovácsolni, Beorn viszont nemigen látszott érdeklődni az effélék iránt: az ő termében semmi se volt aranyból vagy ezüstből, s a késeket kivéve alig készült valami fémből. A társaság hosszan ült az asztalnál méhsörrel töltött fakupái mellett. Odakint sötét éjszaka lett. A terem közepén lobogó tűzre friss gallyakat raktak, a fáklyákat kioltották, ők meg egyre csak ott ültek a táncos lángok lobogó fényében, míg a ház oszlopai felmagaslottak mögöttük, a tetejük meg olyan sötét volt, akár az erdei fák csúcsa. Varázslat volt-e vagy sem, Bilbónak úgy tetszett, olyanféle hangokat hall a tetőgerendák közt, akár a faágakban motozó szélé, és baglyok huhogását. Hamarosan bóbiskolni kezdett az álmosságtól, és a hangok mintha elúsztak volna körötte, míg csak fel nem rezzent. A hatalmas ajtó nyikorgott, majd becsapódott. Beorn eltávozott. A törpék keresztbe tett lábakkal ültek a padlón a tűz körül, és egykettőre dalba fogtak. Némelyik strófa így hangzott, de az egész vers hosszabb volt, s danolászásuk is elég soká tartott:

Szél zúgott a száraz fenyéren, az erdőn nem rezzent levél sem, mély volt az árny éj s nap során, sötét lények kúsztak serényen. A szél leszállt a havasokról, mint áradat bömbölt és tombolt, nyögött a tág erdő, az ág, a földre tépett, tarka lomb hullt. A szél tovább zúdult keletre, erdőt nem dúlt már harci kedve, a láp fölött süvöltözött füttye, úgy száguldott sziszegve. Zizzen a fű, kalásza görnyedt, zúgott a sás – s ó, egyre szörnyebb tavakra szállt –, s zordon égen át tépett felhőrongyok ömöltek. Elhagyva a nagy Hegy kopárát, söpörte a sárkány bérci várát, sötét, hideg kőtömböket, hol füstön lengtek át a párák. Majd a világ szélén kitörve az éji tenger ömölt le, csillag-kohót lánggá csiholt, hold-sajkát sodort messzi űrbe. Bilbo ismét elbóbiskolt. Gandalf váratlanul felkelt. – Eljött számunkra az alvás ideje – mondta. – Számunkra, de úgy vélem, nem Beorn számára. Ebben a teremben békén és nyugodtan pihenhetünk, de figyelmeztetlek mindannyiótokat, el

ne feledjétek, amit Beorn mondott, mielőtt elhagyott volna bennünket: veszedelembe kerültök, ha napfelkelte előtt kimerészkedtek. Amint Bilbo látta, az ágyakat máris megvetették a terem oldalán, egyfajta dobogón az oszlopok és a külső falak között. Számára kis szalmamatrac és gyapjútakarók kerültek. Boldogan fészkelődött el bennük, jóllehet nyár volt. A tűz leégett, ő meg elaludt. De éjszaka felébredt: a tűz már hunyó parázzsá vált, a törpék és Gandalf, lélegzésükből ítélve, mindannyian aludtak; a padlón fehér folt árulkodott az égen járó holdról, mely a tető füstnyílásán pillantott alá. Kintről dörmögő hang hallatszott, és olyan zaj, mintha valami hatalmas állat viaskodnék az ajtónál. Bilbo azon tűnődött, mi lehet, s hogy vajon Beorn-e elvarázsolt alakjában, és hogy bejön-e hozzájuk medveként, s halomra öli-e őket. A takarói alá süllyedt, és bedugta a fejét, majd – aggodalmai ellenére – végtére újra elaludt. Mire felébredt, világos nappal volt. Az egyik törpe keresztülbukott rajta az árnyékban, ahol feküdt, s lehuppant a dobogóról a padlóra. Bofur volt az, aki zúgolódott is emiatt, amikor Bilbo kinyitotta a szemét. – Kelj már fel, álomszuszék – mondta –, vagy nem marad reggeli a számodra. Fel is pattant Bilbo. – Reggeli! – kiáltotta. – Az meg hol van? – Javarészt a hasunkban – felelték a többiek, akik ide-oda mozogtak a teremben –, de ami még maradt, kint van a verandán. Beornt keressük már azóta, hogy felkelt a nap, de semerre se leljük, noha a reggeli fel volt készítve, mire kimentünk. – S hol van Gandalf? – kérdezte Bilbo, miközben a

legnagyobb sebességgel igyekezett az ennivaló nyomába. – Ó, kint jár valahol – mondták neki a törpék. De Bilbo nyomát se látta a varázslónak aznap egészen estig. Közvetlenül napnyugta előtt tért vissza a terembe, ahol a babó és a törpék vacsoráztak, s ahol – mint egész napon át – Beorn csodálatos állatai szolgálták ki őket. Beornt egyébként a megelőző éjszaka óta nem látták, ami elgondolkoztatta a törpéket. – Hol a házigazdánk, s hol jártál te magad egy álló napon keresztül? – kérdezték mindannyian. – Egyszerre csak egy kérdést kérek, és azt is csak vacsora után. Egy falatot sem ettem reggel óta. Végül aztán Gandalf eltolta a tányérját és kancsóját – két teljes cipót fogyasztott (rengeteg vajjal, mézzel és tejfellel), és legalább egy liter ménsört megivott, majd előhúzta a pipáját. – Előbb a második kérdésre felelek – mondta –, de istenuccse, ez aztán a pompás hely arra, hogy füstkarikákat eregessek! Tényleg, hosszú időn át semmit se tudtak kiszedni belőle, oly buzgón bocsátgatta a füstkarikákat, amelyek ott keringtek a terem oszlopai körül, s mindenféle színt és formát öltöttek, míg végül egymást kergetve kilibbentek a tető nyílásán keresztül. Kívülről nézve igen furcsának tetszhettek a füstkarikák, amint egymás után tolultak kifelé a légbe, zöldek, kékek, vörösek, ezüstszürkék, sárgák, fehérek; az egyik kicsi, a másik nagy; a kicsik a nagyokon bújva keresztül, aztán nyolcasokká egyesültek, majd úgy tűntek el a messzeségben, akár a madársereg. – Medvenyomok után jártam – mondta végül Gandalf. – Múlt éjszaka feltehetően szabályos medve-összejövetel zajlott le odakint. Azt hamarosan láttam, hogy a nyomok nem mind származhattak Beorntól; túl nagy volt a számuk, a nagyságuk pedig eltérő. Úgy is mondhatnám, voltak itt kis medvék, nagyok,

közönségesek és óriásiak, ezek mind kint táncoltak sötétedéstől csaknem hajnalhasadtáig. Szinte minden irányból érkeztek, kivéve a folyó nyugati partvidékét, a Hegyek tájékát. Errefelé csak egy lábnyom vezetett, mégpedig nem érkező, hanem távolodó. Ezt követtem egészen a Szögszikláig. Ott a nyomok elvesztek a folyóban, de a víz a szikla mögött túlságosan mély és sodró volt számomra ahhoz, hogy átkeljek. Mint emlékeztek, eléggé könnyű a gázlón át erről a partról a Szögsziklára jutni, de a másik oldalon egy örvénylő csatornából sziklaszirt mered felfelé. Mérföldeket kellett gyalogolnom, míg olyan helyet találtam, ahol a folyó elég széles és sekély volt ahhoz, hogy átgázoljak és átússzam rajta, majd megint mérföldeket vissza, hogy ismét a nyomokra leljek. Akkorra már túl késő volt, hogy messzire követhessem őket. Egyenest a fenyőerdők irányába vezettek, a Ködös Hegyek keleti oldalára, ahol tegnapelőtt éjszaka élvezetes esténket töltöttük a wargok társaságában. S most, úgy hiszem, az első kérdésetekre is megfeleltem – fejezte be szavait Gandalf, aki sokáig ült némán. Bilbo úgy vélte, érti, mire gondol a varázsló. – Mit tegyünk akkor – kiáltotta – , ha Beorn az összes wargokat és manókat idevezeti hozzánk? Mindannyian foglyul esünk, és meghalunk. Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy amazoknak nem barátja. – Valóban azt mondtam. És ne légy buta! Jobban teszed, ha lefekszel, az eszed álmos. A babó úgy érezte magát, mint akit eltapostak, s mivel láthatóan egyebet úgyse tehetett, lefeküdt; s miközben a törpék egyre dalaikat énekelték, elaludt, kis fejét folytonosan Beornon törve, míg csak azt nem álmodta, hogy fekete medvék százai járnak lassú, nehézkes körtáncot a holdfényben az udvaron. Aztán egyszer csak felébredt, amikor a többiek mind aludtak, s megint a tegnapi kaparászást, viaskodást, szimatolást, dörmögést

hallotta. A következő reggelen Beorn keltette fel mindannyiukat. – Szóval még mind itt vagytok! – mondta. Felragadta a babót, és nevetett. – Még nem ettek meg a wargok vagy manók vagy gonosz medvék, mint látom. – S ezzel nagyon tiszteletlenül megbökdöste Mr. Baggins mellényét. – A nyuszika megint nekigömbölyödik, és ki virul a mézen és kenyéren. – Kacagva tette hozzá: – Gyere, faljál még! Így mind átvonultak vele együtt reggelizni. Beorn ezúttal igen vidám volt: úgy tűnt, remek kedvében van, és mindannyiukat megnevettette ízes adomáival; azt se kellett sokáig találgatniuk a törpéknek, hol járt, vagy miért oly kedves hozzájuk, mert mindenről ő maga számolt be. Átkelt a folyón, és visszament egészen a hegyekig – amiből sejthetitek, hogy igen gyorsan tudott utazni, mindenesetre akkor, ha medvealakot öltött. A kiégett farkastisztás hamarosan rávezette arra, hogy a törpék történetének egy része igaz; de még ennél is többre jutott: elfogott egy, az erdőn kóborló wargot és manót. Ezektől további híreket kapott: a manók őrjáratai még most is kutatták a wargokkal együtt a törpéket, s mérhetetlenül dühösek voltak a Nagy Manó halála miatt, meg azért is, hogy megégett a főfarkas orra, s hogy a varázsló keltette tűz a főnök számos főemberét elpusztította. Ennyit mondtak el neki kényszerhelyzetükben a foglyok, de Beorn sejtette, hogy ennél jóval nagyobb gaztettekre készülnek, s hogy küszöbön áll az egész manósereg támadása farkas szövetségeseikkel egyetemben a hegyek árnyalta vidék ellen, hogy megtalálják a törpéket, vagy bosszút álljanak azokon az embereken és teremtményeken, akik arrafelé élnek, s akik véleményük szerint bújtatják őket. – Jóféle történet volt ez, amit elmondtatok – mondta Beorn – , de most, hogy meggyőződtem az igazságról, még jobban kedvelem. Meg kell bocsátanotok azért, hogy nem adtam a szavatokra. Ha ti

is közel élnétek a Setéterdő széléhez, ti se adnátok senki szavára, akit nem ismertek úgy, akár a fivéreteket, vagy még annál is jobban. Most csak azt mondhatom, úgy siettem haza, amennyire csak tudtam, hogy gondoskodjam biztonságotokról, és felajánljam mindazt a segítséget, amit nyújthatok. Ezek után nagyobb szeretettel fogok a törpékre gondolni. Ilyet, hogy megöltétek a Nagy Manót, megöltétek a Nagy Manót! – kacarászott magában meg-megrázkódva Beorn. – S te mit tettél a manóval és a warggal? – kérdezte váratlanul Bilbo. – Jer és lásd! – mondta Beorn, s a törpék követték őt, amint megkerülte a házat. A kapura manófej volt rászegezve, egy mögöttes fán pedig wargbőr száradt. Beorn irgalmatlan volt ellenségnek, viszont most barátjukként tevékenykedett, és Gandalf bölcsnek vélte, ha elmondja egész történetüket s útjuk okát-célját is, hogy mindazt a segítséget, amit felajánlott, megkaphassák. Amit Beorn a törpéknek ígért, a következő volt: az erdőkig vezető útjuk során gondoskodik mindannyiuk számára pónikról, Gandalfnak pedig lóról, ellátja őket annyi táplálékkal, hogy megfelelő beosztással hetekre elegendő lesz, az élelmet úgy csomagolja, hogy a lehető legkönnyebben szállíthassák; kapnak diót, lisztet, szárított gyümölcsöt lepecsételt korsókban, mézet vörös agyagköcsögökben, és kétszersültet, amely sokáig eltart és amiből kevés is elegendő ahhoz, hogy bírják a hosszú utakat. E kétszersült készítése Beorn titkai közé tartozott, de egyik alkotóeleme a méz volt, mint szinte minden maga készítette ételnek, az íze pedig jó, noha szomjassá tette az embert. – Az erdőn innen – mondta Beorn – nem szükséges vizet vinni magatokkal, mert az egész út mentén akad forrás és patak. De a Setéterdőn át vezető út homályos, veszedelmes és nehéz lesz – tette hozzá. – Ott nem könnyű vizet találni, de élelmet sem. A dióérés ideje még nem jött el (noha míg az erdő másik oldalára értek, lehet, hogy

már el is múlik), és körülbelül a dió az egyetlen, ami élelemszámba megy abból, ami ott nő; mert az erdőben vadon termő dolgok homályosak, rejtelmesek és ártalmasak. Majd én gondoskodom számotokra tömlőkről a vízhordásra, és adok nektek néhány íjat és nyilat. De abban erősen kételkedem, hogy bármi, amit a Setéterdőn leltek, alkalmas lesz evésre-ivásra. Tudom, hogy van arra egy folyó, fekete és gyors iramú, ez keresztezheti az ösvényeteket. Ebből ne igyatok, de ne is fürödjetek benne, mert úgy hallottam, varázsereje van, álmossá és feledékennyé tesz. S az erdő homályos árnyai közt alig hiszem, hogy bármit is lőhettek, hasznosat vagy kártékonyat, úgyhogy le ne térjetek az utatokról. Eltérnetek pedig nem szabad, semmilyen okból. Ez minden tanács amivel szolgálhatok. Az erdő szegélyén túl nemigen lehetek tovább a segítségetekre, rá kell bíznotok magatokat szerencsétekre, bátorságotokra és arra az élelemre, amit veletek adok. Amint az erdő bejáratához értek, azt kell kérnem, küldjétek vissza lovamat és pónijaimat. De mindannyiótoknak jó szerencsét kívánok, a házam pedig, ha valaha is errefelé vezetne vissza az utatok, nyitva áll előttetek. Persze a törpék rengeteg hajlongással és csuklyalobogtatással és „szolgálatodra, ó tág fatermék ura!” kiáltással köszönték meg Beorn szívességét. De komor szavai nyomán lelkesedésük lekókadt, és mindannyian csak azt érezték, a kaland sokkal veszélyesebb annál, mint amire számítottak, s még mindezek után, ha le is küzdöttek az út veszedelmeit, a végén ott leselkedik rájuk a sárkány. Egész délelőtt előkészületeikkel szorgoskodtak. Alighogy elmúlt a dél, utoljára ettek Beornnál, aztán étkezés után felszálltak a lovakra, amelyeket Beorn kölcsönzött nekik, és búcsút integetve, jó iramban kilovagoltak a kapuján. Alighogy elhagyták bekerített birtokának magas sövényét kelet felé,

északnak fordultak, és aztán északnyugatnak. Beorn tanácsára már nem törekedtek arra, hogy az erdei főutat érjék el országa déli részén. Ha a hágón kelnek át, olyan hegyi patakhoz ereszkednek alá, mely néhány mérfölddel délre a Szögsziklát környező nagy folyóba torkollik. Itt mély gázló volt, amelyen átkelhettek volna akkor, ha még megvannak a pónijaik, onnan meg kitaposott ösvény vezetett az erdő szegélyéhez és a régi erdei út bejáratához. De Beorn intette őket, hogy ezt az utat mostanában gyakran használják a manók, míg magát az erdei utat, így hallotta, benőtte a gyom, a keleti végén nem jár senki, és olyan áthatolhatatlan mocsarakhoz vezet, amelyekben az ösvények régóta elvesztek. Amellett az út keleti vége mindig is messze volt a Magányos Hegy déli részétől, s még ha végig is mentek rajta, észak felé változatlanul hosszú és nehéz út áll előttük. A Szögsziklától északra a Setéterdő szegélye közelebb húzódik a Nagyfolyó partjához, s jóllehet itt a hegyek is lejjebb ereszkednek, Beorn mégis azt tanácsolta, válasszák ezt az utat; mert a Szögsziklától alig néhány napi lovaglásra szinte ismeretlen ösvény nyílik a Setéterdőn keresztül, mely csaknem egyenesen vág át a Magányos Hegy irányában. – A manók – mondta Beorn – nem merészkednek átkelni a Nagyfolyón, még száz mérföldre északra a Szögsziklától sem, de közel jönni a házamhoz sem, amelyet éjjelenként igen jól őriznek! Ám a helyetekben gyorsan lovagolnék, mert hamarosan sor kerül a támadásukra, délen kelnek át a folyón, és átfésülik az erdő szegélyét azért, hogy elvágjanak benneteket, a wargok pedig gyorsabbak, mint a pónik. És mégis nagyobb biztonságban vagytok, ha visszamentek északra, még akkor is, ha a látszat szerint közelebb kerültök a manók erősségeihez, mivel erre fognak a legkevésbé számítani, ahhoz pedig, hogy elfogjanak, még messzebb kell lovagolniuk. Így hát indulás minél előbb! Most ezért lovagoltak a törpék csendben; mindenütt, ahol a

terep eléggé füves és sima volt, ügetve; baljukon a hegyek sötét árnyával, messze meg a folyó vonalával, amelynek fái egyre közeledtek. A nap még alig fordult nyugatnak, amikor elindultak, és estére ott aranylott a körülöttük elterülő tájon. Nehéz volt elgondolni, hogy üldöző manók követik őket, s mikor már sok mérföld feküdt köztük és Beorn háza között, beszélgetni kezdtek és ismét énekelni, megfeledkezve arról a sötét erdei ösvényről, amely még előttük volt. De este, hogy ellepte őket az alkony homálya, és a naplemente megcsillantotta a hegyek csúcsait, tábort vertek, őrt állítottak, s legtöbbjük igen nyugtalanul aludt, álmukban cserkésző farkasok üvöltését és manóordítozást hallva. Ám a következő reggel megint fényesen és ragyogva virradt rájuk. Őszies ködfátyol lepte el fehéren a földet, s a levegő borzongató volt, de hamarosan vörösen kelt fel a nap keleten, a köd felszívódott, s míg még az árnyékok hosszúak voltak, ők ismét útra keltek. Ezúttal két további napon át lovagoltak, s egész idő alatt egyebet se láttak, mint füvet, virágot, madarat és itt-ott fákat, alkalomadtán pedig vörös őzek kis csapatják, legelészve vagy delente az árnyékban üldögélve. Néha Bilbo látta a szarvasok agancsait, amint a hosszú fűből kimeredeznek, s először azt hitte, a fák halott ágai. A harmadik estén annyira azon voltak, hogy előbbre jussanak – mivel Beorn azt mondta, kíséreljék meg az erdő bejáratát a negyedik nap kora reggelén elérni –, hogy még alkonyat után is továbblovagoltak, majd pedig éjszaka holdvilágnál. Amint a fény kihunyóban volt, Bilbo úgy vélte, jobbra, néha meg balra, egy hatalmas medve árnyékba vesző alakját látja, mely ugyanabba az irányba portyázik, mint ők. De ha Gandalfnak szólni mert felőle, az csak annyit mondott: „Pszt! Ne vedd észre!” A következő napon hajnalhasadta előtt indultak, noha az éjszakájuk igen rövid volt. Alighogy megvirradt, megláthatták a közeledő erdőt, mely mintha találkozásra készült volna velük, vagy várta

volna őket, akár egy fekete és rájuk meredő rosszkedvű fal. A talaj egyre meredekebbé vált, s a babónak úgy tetszett, csend ülepszik rájuk. A madarak mind ritkábban énekeltek. Vad többé nem mutatkozott, még csak nyúl se látszott. Délutánra elérték a Setéterdő szegélyét, s már szinte legszélső fáinak hatalmas, mindent ellepő ágai alatt pihentek. E fák törzsei vaskosak voltak és bütykösek, ágaik bogasak, leveleik sötétek és hosszúak. Borostyán fonta be őket, mely odalent a földön tovább kanyargott. – Nos, itt a Setéterdő! – szólt Gandalf. – Az északi világ legnagyobb erdeje. Remélem, tetszik nektek. Most pedig vissza kell küldenetek azokat a nagyszerű kölcsönpónikat. A törpék ódzkodtak, de a varázsló megmondta nekik, hogy ostobák. – Beorn nincs oly messze, mint gondolnátok, s mindenképpen jobb, ha megtartjátok az ígéreteteket, mert ellenségnek igen kemény. Mr. Baggins szeme élesebb a tiétekénél, ha nem láttatok minden éjjel a sötétség beállta után egy nagy medvét, mely velünk menetelt, vagy ott ült távol a táborunktól a holdfényben, és őrizte azt. Nemcsak azért, hogy benneteket óvjon és vezessen, hanem hogy szemmel tartsa a pónijait is. Lehet, hogy Beorn a barátotok, de az állatait úgy szereti, akár a gyermekeit. Fogalmatok sincs arról, hogy mennyi előzékenységet tanúsított irányotokban, amikor megengedte, hogy a törpék lovagoljanak a pónijain ily messzire és ily sebesen, de arról sem, mi történnék veletek, ha megkísérelnétek magatokkal vinni az erdőbe őket. – S hát a lóval mi lesz? – kérdezte Thorin. – Arról, hogy azt visszaküldőd, nem szóltál. – Nem is, mert nem küldöm vissza. – S mi lesz akkor a te ígéreteddel? – Ez az én dolgom. Nem küldöm vissza a lovat, mert rajta fogok lovagolni.

Ebből a törpék megtudták, hogy Gandalf most elhagyja őket, éppen a Setéterdő szélén, s módfelett kétségbeestek. De semmivel se tudták elhatározásának megmásítására bírni. – Mindebben már előzetesen megegyeztünk, még amikor leszálltunk a Szögsziklán – mondta Gandalf. – A vitának nincs értelme. Mint már mondottam nektek, a délvidéken néhány sürgős elintéznivalóm van, s mert itt veletek bajlódtam, máris elkéstem. Lehet, hogy az egész kalandos út vége előtt még találkozunk, s lehet persze az is, hogy nem. Ez a szerencsétektől, bátorságotoktól és józan eszetektől függ. Veletek küldöm Mr. Bagginst. Már mondottam nektek, hogy több rejlik benne, mint sejtitek, s erre hamarosan ti is rá fogtok jönni. Így hát ne vágj olyan morcos pofát, Bilbo, hanem mosolyogj. Mosolyogjatok ti is, Thorin és Társai! Végtére is ez a ti vállalkozásotok. Gondoljatok a rátok váró kincsre, s feledjétek el az erdőt és a sárkányt, legalábbis holnap reggelig! Mikor a holnap reggel eljött, Gandalf még mindig ugyanazt mondta, így hát a törpéknek meg nem maradt más hátra, mint hogy megtöltsék tömlőiket vízzel egy tiszta forrásnál, melyet az erdő bejáratához közel találtak, aztán lemálházzák a pónijaikat. A terheket a lehető legméltányosabban osztották el, jóllehet Bilbo úgy vélte, az övé elviselhetetlenül nehéz, s egyáltalán nem volt elragadtatva attól az ötlettől, hogy ennyi tömérdek mindennel a vállán caplasson mérföldeken keresztül. – Oda se neki! – mondta Thorin. – Csak nagyon is gyorsan megkönnyebbedik majd a csomagod. Azt hiszem, hamarosan elkövetkezik az az idő,, amikor majd kívánni fogjuk mind, hogy a terhünk nehezebbé váljék, mihelyt fogytán leszünk az élelemnek. Végül aztán elköszöntek a póniktól, és elirányították őket hazafelé. Nagy vidáman ügettek, mintha csak örvendtek volna annak, hogy farukat fordíthatják a Setéterdő árnya felé. Elmentükben

Bilbo meg mert volna esküdni arra, hogy valami medveféle hagyta oda a fák árnyát, és cammog élénken utánuk. Ezúttal Gandalf is istenhozzádot mondott. Bilbo a földön ült, igen boldogtalan volt, és azt kívánta, bárcsak a varázsló mellett foglalna helyet annak magas lován. Reggeli után (amely nagyon gyengécske volt) éppen csak bekukkantott az erdőbe, ahol a nappal csakoly sötétnek látszott, mint az éjszaka, s minden nagyon rejtélyesnek; mint Bilbo megfogalmazta magában: „egyfajta figyelő és várakozó érzés vette körül”. – Ég veled! – mondta Gandalf Thorinnak. – És ég veletek mindannyiótokkal! Most már az utatok egyenesen az erdőn át vezet. El ne kószáljatok a járt csapásról! Ha megteszitek, egy a százhoz, hogy soha újra meg nem találjátok, és a Setéterdőből ki nem kerültök, s akkor, úgy vélem, sem én, sem senki már többet nem lát benneteket. – Igazán keresztül kell hatolnunk az erdőn? – nyögte a babó. – Igazán – felelte a varázsló –, ha oda akartok jutni a másik oldalára. Vagy végig kell járnotok utatokat, vagy fel kell adni a kincskeresést. Én pedig nem engedem meg, hogy most meghátráljatok, Mr. Baggins. Szégyellem, hogy ez eszedbe jutott. Helyettem kell gondoskodnod mindezekről a törpékről – tette hozzá. – Nem, Nem! – kiáltott Bilbo. – Nem a meghátrálásra gondoltam, hanem arra: nem lehetne-e az erdőt megkerülni? – Lehetséges volna, ha kedvetek támad vagy kétszáz mérföldnyire kitérni az utatokból észak felé, s még kétszer ennyit délnek. De biztonságos még akkor se lenne semmi. Nincs ösvény, mely errefelé biztonságos. Ne feledjétek, most már túl vagytok a Vadon Szegélyén, s mindenféle zavaros dologba keveredhettek, bármerre is visz utatok. Mielőtt a Setéterdőt észak felől megkerülhetnétek, máris a Szürke Hegyek lejtőin vagytok, s ezek csak úgy hemzsegnek a manóktól, koboldoktól, a csaknem leírhatatlan szörnyetegektől.

Ha dél felől akarjátok megkerülni a Setéterdőt, a Mágus országába kerültök, s ennek a fekete varázslónak a tetteiről még neked se kell mesélnem, Bilbo. Az a tanácsom, olyan helynek a közelébe se merészkedjetek, ahová sötét tornya ellátszik! Maradjatok az erdei csapáson, legyetek bizakodóak, reménykedjetek abban, hogy minden a legjobbra fordul, és ha hallatlan a szerencsétek, egyszer tényleg kiérhettek az erdőből, s megláthatjátok az alattatok elterülő Hosszú Mocsarat, mögötte pedig keleten kimagasodva a Magányos Hegyet, ahol a drága öreg Smaug él, bár remélem, nem vár benneteket. – Te aztán igazán nyájas szavakkal vigasztalsz – dörmögte Thorin. – Ég veled! Ha nem tartasz velünk, jobb lesz, ha úgy távozol, hogy több szót nem vesztegetsz! – Akkor hát ég veletek, s most már komolyan búcsúzom! – mondta Gandalf, azzal megfordította lovát, és elügetett nyugat felé. De annak a kísértésnek, hogy övé legyen az utolsó szó, nem tudott ellenállni. Mielőtt még egészen hallótávolon kívül ért, megfordult, kezeit szájához emelte, és odaszólt a törpéknek (a hangját csak elmosódva hallották): – Ég veletek! Legyetek jók, vigyázzatok magatokra, és az ösvényt el ne hagyjátok! Aztán elvágtatott, és hamarosan eltűnt a törpék pillantása elől. „Ó, ég veled, és eredj már!” – mormogták a törpék, annál is dühösebben, mert igazán megrémültek attól, hogy elveszítik Gandalfot. Most kezdődött az egész út legveszedelmesebb része. Mindegyikük vállára vette nehéz csomagját és a vízadagját rejtő tömlőt, aztán elfordult a kinti mezőket ellepő fénytől, és belevetette magát az erdőbe. 8. LEGYEK ÉS PÓKOK A törpék libasorban haladtak. Az erdei ösvény bejárata olyan

volt, mint valami boltív, mely homályos alagútba vezet, ezt az ívet két hatalmas, egymásnak boruló fa alkotta, mely túlontúl öreg, mohos és borostyánlepte volt ahhoz, hogy egy-két elfeketült levélnél többet elbírjon. Az ösvény keskeny volt, s ki-be kanyargott a fák törzsei között. A bejárati nyílás fénye hamarosan olyanná vált, mint messze távol egy kis világító lyuk, a csend pedig annyira mély volt, hogy egyedül a lábuk dobogása hallatszott, míg a fák fülelve hajoltak fölibük. Amint a törpék szeme megszokta a homályt, sötétlően zöldellő ragyogásban még láttak egy kis darabot útjuknak mindkét oldalán. Alkalomadtán a napnak egy keskeny pászmája, mely szerencsésen áthatolt valahol messze, a fák koronája közt megbúvó nyíláson, s még szerencsésebben a tekeredő ágak és egymásba gubancolódó gallyak lejjebb sem fogták fel, vékony és ragyogó tőrével kihasította a sötétséget előttük. De ez ritkán esett meg, és hamarosan teljességgel véget is ért. Az erdőben fekete mókusok voltak. Mihelyt Bilbo éles, fürkésző szeme megszokta a látást a sötétben, néha felvillant előtte sebes mozgásuk, amint az ösvény felől a fák törzse mögött keresnek menedéket. Furcsa neszek is hangzottak az erdőn, röfögés, viaskodás, sietős léptek, ezek mind a lenti televényből és abból a mérhetetlenül vastag levélrétegből hatoltak elő, amely helyenként dúsan lepte el az erdő alját; de a zaj okozóit Bilbo nem láthatta. A legutálatosabb dolgok, amik pillantásuk elé kerültek, pókhálók voltak: sűrű, sötét pókhálók, szálai különlegesen vastagok, gyakran fától fáig nyúltak, esetleg a fák valamelyik oldalán az alacsonyabb ágakat fonták be. Az úton keresztbe egy se feszült, de arra, hogy az ösvényeket valami varázslat tartotta-e tisztán vagy pedig más ok, a törpék nem tudtak rájönni. Alig telt el egy kis idő, s máris úgy gyűlölték az erdőt, mint amilyen teljes szívből a manók alagútjait gyűlölték, arra pedig, hogy valahol véget érjen, még az alagutaknál is kevesebb reményt nyújtott. De

nem tehettek mást, mint hogy mentek és mentek, még jóval azután is, hogy a napfény és az ég utáni vágy beteggé tette őket, és azt kívánták, hogy a szél cirógatását érezzék arcukon. Az erdőtető alatt semmi levegőmozgás nem volt, örökkévaló volt a csend, a homály és a nedves rothadás szaga. Ezt még a törpék is érezték, akik megszokták az alagutakban való tartózkodást, és időnként sokáig éltek napfény nélkül; de a babó, aki ugyan szerette, ha lyukakból áll a háza, de nem azt, hogy benne töltse a nyári napokat, csak azt érezte, hogy lassú halállal fullad meg. A legrosszabbak az éjszakák voltak. Akkor koromsötét lett – nem olyan értelemben, ahogyan ez a kifejezés használatos, hanem tényleg koromba merült a világ; olyan volt a sötétség, hogy egyszerűen semmit se lehetett látni. Bilbo ott billegtette az ujjait az orra előtt, de meg se látta őket. Voltaképpen azonban nem igaz, hogy a törpék semmit se láthattak: szemeket igen. Mindannyian szorosan egymáshoz kuporodva aludtak, és váltották egymást az őrségben, s amikor Bilbón volt a sor, fénypontokat látott a törpéket körülvevő homályban, néha egy sárga vagy vörös vagy zöld szempárt, mely közelről meredt rá, majd lassan elhalványult, eltűnt, s megint lassan valahol egészen máshol felcsillant. Néha meg pontosan a felette levő ágakról fénylettek alá a szemek, s ez volt a legszörnyűbb. De Bilbo a legkevésbé a sápadtan kimeredő szemeket szerette. „Rovarszemek – gondolta –, s nem állatiak, viszont ahhoz túlontúl nagyok.” Noha még nem volt nagyon hideg, a törpék azért megpróbáltak őrtüzeket rakni éjjel, de ezt a kísérletüket hamarosan feladták. Mintha a tűz száz és száz szemet gyűjtött volna köréjük, bár a teremtmények, bármik is lettek légyen, óvakodtak attól, hogy testi mivoltukban is megmutatkozzanak a lángok aprócska lobogásában. Ami még ennél is rosszabb volt: a fény a sötétszürke és fekete lepkék ezreit csalta oda, közülük nem egy oly nagy volt,

mint a kezetek, s ezek a törpék füle körül repdestek és verdestek. Ezt nem állhatták, sem a cilinderfekete, hatalmas denevéreket; így lemondtak a tűzgyújtásról, s csak ültek esténként, elbóbiskolva a mérhetetlen, borzongató sötétben. Mindez – a babónak legalábbis úgy tűnt – végtelen időn át ment így, s mindig éhes is volt, mert az élelmüket különleges gonddal osztották be. Még így is, amint egyik nap telt a másik után, s az erdőben a változásnak nyoma se mutatkozott, a törpék aggodalmaskodni kezdtek. Az ennivaló nem tarthatott örökké; valójában máris megfogyatkozott. Megpróbálták célba venni a mókusokat, és sok nyilat elvesztegettek, mielőtt sikerült egyet útközben lelőni. De amikor megsütötték, kiderült, hogy rémes íze van, s ezután nem lőttek több mókust. Szomjasak is voltak, mert vizük se volt valami bőven, s egész idő alatt se forrást, se patakot nem láttak. Ebben az állapotban találta őket az a nap, amelyen útjukat folyóvíz állta el. Sebesen és nagy erővel zúgott át az úton, de nem volt nagyon széles, s fekete volt, vagy legalábbis annak látszott a homályban. Beorn helyesen tette, hogy óvta őket tőle, különben ittak volna belőle, bármilyen is a színe, s partján megtöltötték volna kiürült tömlőiket. A helyzet ismeretében azonban csak arra gondoltak, miként kelhetnének át rajta úgy, hogy be ne nedvesítsék magukat. Fahíd vezetett át a vízen, de már elkorhadt és beomlott, csak néhány törött cölöpje maradt meg a part közelében. Bilbo letérdelt a partszegélyen, és kimeresztette a szemét, majd felkiáltott: – A túlparton csónak van! Ugyan miért nincs itt inkább a mi oldalunkon! – Mit gondolsz, milyen messzire van? – kérdezte Thorin, mert addigra már tudták, hogy mindannyiuk közül Bilbo szeme a legélesebb.

– Nincs nagyon messze. Úgy gondolom, tizenkét yardnyira. – Tizenkét yard! Jómagam azt hittem, legalább harminc, de hát az én szemem már nem úgy lát, mint száz esztendővel ezelőtt. Azonban tizenkét yard vagy egy mérföld egyre megy. Átugrani nem tudjuk, keresztülgázolni vagy -úszni pedig nem merünk. – Tud valamelyikőtök kötelet vetni? – Ennek mi haszna? A csónak minden bizonnyal ki van kötve, még ha kampót is tudunk belé akasztani, amiben kételkedem. – Nem hiszem, hogy ki van kötve – mondta Bilbo –, bár persze efelől nem lehetek bizonyos ebben a világításban; mindenesetre nekem úgy tűnik, mintha csak kivonták volna a partra, amely ott, ahol az ösvény leér a vízbe, elég alacsony. – Dori a legerősebb, de Fili a legifjabb, ezért ő lát is a legjobban – mondta Thorin. – Gyere csak ide, Fili, s nézzük, Látod-e a csónakot, amelyről Mr. Baggins beszél. Fili úgy vélte, hogy látja; így aztán mikor már elég soká bámészkodott, hogy az irányt betájolja, a többiek hoztak neki egy kötelet. Ebből számosat vittek magukkal, s az egyik leghosszabbnak a végére egy nagy vaskampót erősítettek; ezeket arra használták, hogy terhüket a vállukon hordott hevederekhez erősítsék. Fili kézbe vette a kampót, egy darabig egyensúlyozgatta, aztán átrepítette a folyón. Nagy csobbanással a vízbe esett. – A dobás nem ért elég messzire – mondta Bilbo, aki előrenézett. – Még néhány láb, és a kampó a csónakba esik. Próbáld meg újra. Nem hiszem, hogy a varázslat eléggé erős ahhoz, hogy bántódásod essék, ha éppen csak hozzáérsz egy kis nedves kötéldarabhoz. Mindamellett Fili a kampót kissé kétségeskedve vette újra kézbe, amikor a kötelet visszahúzta. Ezúttal nagyobb erővel dobott. – Csak nyugodtan! – kiáltotta Bilbo. – Most a kampó

beletalált az erdőbe a túloldalon. Húzd vissza óvatosan. Fili lassan húzgálta vissza a kötelet, s kis idő múltán Bilbo azt mondta: – Vigyázz! A kampó elérte a csónakot, reméljük, beleakadt. Úgy is történt. A kötél megfeszült, s Fili hiába vonta. Kili a segítségére sietett, aztán Oin és Gloin is. Ráncigálták-cibálták, míg egyszer csak mind hanyatt vágódtak. Bilbo azonban résen volt, elkapta a kötelet, és egy bottal irányította a kis fekete csónakot, amint gyors iramban szelte a vizet. – Segítség! – kiáltotta, s Balin még éppen idejében ragadta meg a ladikot, mielőtt az ár elsodorta volna. – Mégiscsak ki volt kötve – mondta Balin, miközben a kettészakadt zsineget nézte, mely még akkor is csüngött a csónakról. – Jó dobás volt, fiaim, az meg egyenesen remek, hogy a mi kötelünk volt az erősebb. – Ki kel át elsőnek? – kérdezte Bilbo. – Majd én – mondta Thorin –, te pedig velem jössz, azután Fili és Balin. Ennyi terhet bír meg a csónak egyszerre. Utánunk jön Kili és Oin és Gloin és Dori, majd Ori és Nori, Bifur és Bofur, s végül utolsónak Dwalin és Bombur. – Én mindig utolsó vagyok. Ezt nem szeretem – mondta Bombur. – Ma más a soros. – Nem szabadna ilyen kövérnek lenned. Minthogy azonban ilyen vagy, te lehetsz az utolsó és legkönnyebb rakomány kísérője. Ne kifogásold a parancsomat, különben velem gyűlik meg a bajod. – Nincsenek evezőink. Hogy akarjátok visszajuttatni a csónakot az átellenes partra? – kérdezte a babó. – Kérek még egy kötelet s még egy kampót – mondta Fili, s mikor megkapta, az előtte meredő sötétségbe dobta, méghozzá olyan magasra, amennyire csak tudta. Mivel nem esett le újra, meggyőződhettek arról, hogy valahol az ágak között rögzült. – Szálljatok be most – mondta Fili –, és egyikőtök vontassa a

csónakot annál a kötélnél fogva, amely a túloldalon egy fába akadt. Másikótok ragadja meg azt a kampót, amit elsőnek használtunk, s ha már biztonságban vagyunk a túlparton, beakaszthatja, a többiek meg visszahúzhatják a csónakot. Ily módon hamarosan mindannyian biztonságban átkerültek az elvarázsolt folyó túloldalára. Dwalin éppen kimászott az összetekert kötéllel a karján, Bombur pedig (egyre zsörtölődve) készült követni őt, amikor valami baj történt. Paták viharzó zaja hangzott feléjük az előttük levő ösvény felől. A homályból váratlanul rohanó őz alakja bontakozott ki. Nekirontott a törpéknek, és feldöntötte őket, majd ugráshoz készülődött. Magasra szökött, és hatalmas ugrással vitte át a vizet. De mégsem érte el biztonságban a másik partot. Thorin volt az egyedüli a törpék között, akik lábon és észnél maradt. Mihelyt a törpék partot értek, felajzotta íját, és egy nyilat illesztett bele, arra az esetre, ha a csónaknak valami rejtett őre jelennék meg. Most gyors és biztos lövéssel megcélozta az ugró állatot. Amint a nyílvessző elérte a túlpartot, az megroggyant. A sötétség elnyelte ugyan, de még hallották, amint a paták zaja hirtelen botladozóvá válik, majd elhal. Ám mielőtt megéljenezhették volna a sikerült lövést, Bilbo borzasztó jajveszékelése elűzte a törpék gondolatait az őzpecsenyétől. – Bombur beesett a vízbe! Bombur megfullad! – kiáltotta, s ez bizony nagyon is igaz volt. Bombur már csak egy lábbal volt a szárazon, amikor a szarvas lerohanta és keresztülugrotta. A törpe megbotlott, ellökve a csónakot a parttól, aztán visszabukott a sötét vízbe, keze lecsúszott a part menti iszamos gyökerekről, eközben a csónak lassan keringve elúszott, majd eltűnt. Még láthatták a csuklyáját a víz felett, amikor a parthoz rohantak. Gyorsan kötelet vetettek neki oda, kampóval a végén. Bombur megragadta, és a partra vonták. Persze tetőtől talpig merő víz volt, de nem

ez volt a legnagyobb baj. Amikor lefektették a partra, már mélyen aludt, miközben egyik kezével oly erősen szorongatta a kötelet, hogy alig bírták kihámozni a markából, s a törpék minden próbálkozása ellenére megmaradt mély álmában. Még mindig Bombur felett álltak, balsorsukat és a törpe ügyetlenségét átkozva, de megsiratva a csónak elvesztését is, mely lehetetlenné tette, hogy visszatérjenek, és felkutassák az őzbakot, mikor elmosódó kürtrivalgást hallottak az erdőben, s kutyák távoli csaholását. Erre mindannyian elhallgattak, és amint ott ültek, úgy tűnt, hallják is annak a nagy vadászatnak a lármáját, amely a csapástól északra zajlott, noha szemernyit se láttak belőle. Sokáig csak ültek, és moccanni se merészkedtek. Bombur egyre csak aludt, kövér arcán mosollyal, mint aki már nem törődik többet azokkal a gondokkal, amelyek a törpéket gyötrik. Az előttük levő ösvényen váratlanul néhány fehér vad jelent meg, egy őztehén meg a borjai, amelyek éppoly fehérek voltak, mint amilyen fekete a bak. Csak úgy villogtak a homályban. Még mielőtt Thorin felkiálthatott volna, három törpe máris felugrott, és íjából nyilakat repített. Úgy tetszett, egyik se talált. A vadak megfordultak, s éppoly némán tűntek fel a fák között, mint ahogyan érkeztek, a törpék pedig hiába lődözték nyilaikat utánuk. – Hagyjátok abba! Hagyjátok! – kiáltotta Thorin, de már elkésett, a felizgatott törpék elpazarolták utolsó nyilaikat, s most már a Beorn ajándékozta íjak haszontalanná váltak. Ezen az estén az egész társaság rosszkedvű volt, s ez a rosszkedvük a következő napok során csak növekedett. Átkeltek az elvarázsolt folyón, de túl rajta az ösvény éppoly kóborbizonytalan volt, mint annak előtte, s az erdőben se leltek semmi változást. Ám ha jobban ismerik és alaposabban átgondolják a vadászat és az útjukon megjelenő fehér vadak jelentőségét, tudhatták volna, hogy végre közelednek már az erdő keleti széléhez, és

hamarosan el is érkeznek – ha győzik bátorsággal és reménnyel – a ritkásabb fákhoz és azokhoz a helyekhez, ahol a nap fénye ismét kibukkan. Mindezt azonban nem tudták, s ráadásul külön nyűgnek még ott volt Bombur nehéz teste, amelyet valahogy magukkal kellett cipelni. A terhes feladatot úgy oldották meg, hogy felváltva négyen vitték Bomburt, ezalatt a többiek a négy csomagjait osztották meg. Ha a csomagok nem váltak volna oly könnyűvé az utolsó néhány nap során, nem győzték volna erővel; azonban a szendergő és mosolygó Bombur ugyancsak silány cserét jelentett az olyan csomagokhoz képest, amelyeket az élelem tett nehézzé. Néhány nap múlva eljött az idő, hogy gyakorlatilag nem maradt enni-innivalójuk. Az erdőben semmi ehetőt nem találtak, csak gombákat és sápadt levelű, rossz szagú növényeket. Az elvarázsolt folyótól mintegy négynapi járásra olyan területhez értek, ahol a legtöbb fa bükk volt. Ez a változás mármár felderítette a törpéket, mert itt az aljnövényzet nem burjánzott úgy el, és a sötétség sem volt olyan áthatolhatatlan. Az ösvény mindkét oldalán zöldes fény világolt. De ez a fény csak az egyenes, szürke törzsek töretlen vonalát mutatta meg, amelyek úgy sorakoztak, mint valami óriási alkonyi csarnok oszlopai. Lélegzetnyi levegő járt benne és szélzúgás, de ennek szomorú hangja volt. Néhány zörgő levél szállingózott, hogy emlékeztesse a törpéket arra, odakint közeleg az ősz. Lábuk számtalan elmúlt ősz avarját rúgta széjjel, mely az erdő sötétvörös szőnyegéből az ösvény mentén halmozódott fel. Bombur még mindig aludt, a törpéknek pedig már elegük volt az egészből. Időnként nyugtalanító nevetést hallottak. Néha a messzeségből énekszó is zengett. A nevetés szép hangú volt, nem manóktól származott, s az ének is elragadó volt, de borzongató és különös, s nemhogy megnyugtatta volna a törpéket, inkább még elsiettek onnan, ahol hallották, már amennyire a maradék erejükből

telt.

Két nappal később észrevették, hogy az ösvényük lefelé visz, s hamarosan egy völgyben voltak, amelyet csaknem teljesen betöltöttek a hatalmas tölgyfák. – Soha nincs már vége ennek az átkozott erdőnek? – kérdezte Thorin. – Valakinek fel kell másznia egy fára, hogy megpróbálja, túllát-e a fák tetején, és körülnézzen. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy kiválasztjuk azt a legmagasabb fát, amely utunkba akad. Persze a „valaki” Bilbót jelentette. A választás azért esett rá, mert hogy küldetése haszonnal járjon, ahhoz a kúszónak a legfelső ágak csúcsára kellett jutnia, éppen azért elég könnyűnek is lennie ahhoz, hogy ezek a magas és gyenge ágak elbírják. Szegény Mr. Bagginsnak soha nem volt valami nagy gyakorlata a famászásban, de a többiek felhúzták őt egy hatalmas tölgy legalacsonyabb ágai közé, mely ott magasodott az ösvényen, neki meg nem maradt más választása, mint legjobb tudása és képessége szerint felmászni. Az egymásba kuszálódó ágak közt tört utat, amik sűrűn csapódtak a szemébe; a nagyobb gallyak vén kérge bemocskolta és bezöldítette; nemegyszer megcsúszott, és csak az utolsó pillanatban kapaszkodott meg; végül kétségbeesett küzdelem után, egy olyan nehéz helyen, ahol egyetlen alkalmas ág se mutatkozott, a facsúcs közelébe került. Egész idő alatt azt latolgatta, vajon vannak-e pókok a fán, meg azt, hogy kerül le majd megint (hacsak nem úgy, hogy lepottyan). Végül is átdugta a fejét a fák tetején, s aztán talált is pókokat. De ezek csak közönséges méretű kis pókok voltak, és a pillangókra vadásztak. Bilbo szemét csaknem megvakította a fény. Hallotta a törpéket, amint messze lentről felkiabálnak hozzá, de válaszolni nem volt képes, csak kapaszkodni és pislogni. A nap ragyogóan sütött, és hosszú időbe telt, míg Bilbo elviselte ezt a ragyogást. Mikor megszokta, a sötétzöld szín tengerét látta maga körül,

melyet itt-ott szellő borzolt, s mindenütt százával mutatkoztak a lepkék. Gondolom, egyfajta „bíbor-császár” lepkék voltak, ezek kedvelik a tölgyek csúcsát, csakhogy a lepkék színe egyáltalán nem bíbor volt, inkább nagyon sötét bársonyos fekete, minden különösebb látható mintázat nélkül. Bilbo hosszan nézte a „bíbor-császár”-okat, és élvezte a szellő játékát a hajában és az arcán, végül azonban a törpék kiáltozása, akik már toporzékoltak türelmetlenségükben odalent, emlékezetébe idézte, mit is keres a fán. De hiába nézett. Meresztgethette a szemét, amennyit csak akarta, semerre se volt képes felfedezni a fák és a lombok végét. Szíve, mely a napfény láttán és a szél cirógatásától megkönnyebbült, ismét elnehezedett: sehol nem mutatkozott élelem, amelynek irányába odalent elindulhattak volna. Valójában, mint mondottam nektek, a törpék közel voltak az erdő széléhez, csak Bilbónak nem volt annyi esze, hogy észrevegye: a fa, amelyre mászott, jóllehet önmagában véve igen hatalmas volt, egy széles völgy legaljának közelében állt, úgyhogy még a tetejéről nézve is a fák úgy emelkedtek körbe, akárha egy mély tálat szegélyeznének, amiért nem is várhatta azt, hogy meglássa, milyen messzire terjed az erdő. De hát erre nem figyelt, s így kétségbeesetten mászott le. Végül is összekarmoltan, felhevülve és nyomorúságos állapotban ért a földre, ahol – mire leért – a homályban nem láthatott semmit. Beszámolója hamarosan a többieket is éppoly rosszkedvűvé tette, mint amilyen ő maga volt. – Az erdőnek nincsen vége, semerre, sehol! Mit tegyünk? És mi a csodának küldünk ki felderítőnek egy babót? – kiáltozták a törpék, mintha Bilbo vétke lett volna mindaz, amit tapasztalt. A pillangókkal szikrányit se törődtek, attól meg, hogy elmesélte, milyen pompás szellő fújdogál odafenn, csak még dühösebbek lettek, mert hiszen túl nehezek voltak ahhoz, hogy felmásszanak a fák

csúcsára, és ők is érezhessék. Ezen az estén megették élelmük utolsó morzsáit is, s mikor másnap reggel felébredtek, azon kapták magukat, hogy még mindig mardossa őket az éhség; a következő dolog, amit érzékeltek, az volt, hogy esik, és imitt-amott egy csepp koppanva hullik le az erdő aljára. Ez viszont csak arra emlékeztette őket, hogy eltikkadnak a szomjúságtól, anélkül hogy könnyíthetnének magukon: az ember nem tudja csillapítani gyötrő szomját azzal, hogy óriás tölgyek alá áll, és arra vár, hogy esetleg egy csepp a nyelvére esik. Némi megkönnyebbüléshez váratlanul Bombur juttatta őket. Egyszer csak felébredt, és fejét vakarva felült. Képtelen volt rájönni arra, egyáltalán hol van, arra sem, miért olyan éhes, mert mindent elfelejtett, ami azóta történt, hogy ama réges-régi májusi reggelen útnak indultak. Amire még emlékezett, az a babó házában összegyűlt társaság volt, s a törpéknek nem kis fáradságába került, míg meggyőzték őt annak a rengeteg kalandnak a valóságáról, amelyeken azóta keresztülmentek. Mikor Bombur meghallotta, hogy semmi ennivaló sincs, leült, és sírva fakadt, mert igen gyenge volt, és alig állt a lábán. – Miért is ébredtem fel! – kiáltotta. – Oly szép álmaim voltak. Valami ehhez hasonló erdőben sétáltam, csak az álombélit a fákra erősített fáklyák és az ágakon himbálózó lámpák világították meg, valamint a földön égő tűzrakások, és szűnni nem akaró nagy lakoma folyt. Egy erdei király volt ott, levélkoronával a fején, s vidáman zengett az énekszó, és se felsorolni, se leírni nem tudnám, mi minden volt ott enni- és innivaló. – Meg se kíséreld – mondta Thorin –, sőt ha nem tudsz másról beszélni, jobb lesz, ha hallgatsz. Elég bosszúságunk van veled amúgy is. Ha nem ébredsz fel, ott hagyunk az erdőben, hadd álmodd tovább ostoba álmaidat; nem tréfadolog cipelni téged,

még akkor sem, ha hetek óta sovány a közös koszt. Most aztán a törpék egyebet nem tehettek, mint hogy üres hasuk köré még szorosabbra húzták a nadrágszíjat, majd felragadták üres zsákjukat, tarisznyájukat, és tovább botorkáltak a csapáson, annak minden különösebb reménye nélkül, hogy elérik a végét, s nem teríti le őket még előbb az éhhalál. Így caplattak egész nap, igen lassan és fáradtan haladva, míg Bombur egyre azon siránkozott, hogy a lába nem viszi már tovább, és csak lefeküdni és aludni szeretne. – Azt nem! – mondták a törpék. – Csak hadd vegyék ki a lábaid a részüket a fáradságból, elég messzire cipeltünk. Bombur ennek ellenére váratlanul megtagadta, hogy még egy lépést tegyen, és levetette magát a földre. – Ti csak menjetek, ha kell – mondta. – Én majd csak elfekszem itt, és alszom, és álmodom az eleségről, ha már másként nem tudok szert tenni rá. Remélem, többé nem ébredek fel. Ebben a pillanatban Balin, aki egy kicsivel előttük járt, odakiáltott a többieknek: – Hát ez mi? Úgy tetszik, egy villanásnyi fényt láttam az erdőben. Mindannyian arrafelé pillantottak, s igen messzire, úgy tűnt, vörös villódzást látnak a sötétben, majd mellette egy-egy újabb fény gyullad ki. Még Bombur is felkelt, s együtt siettek a világosság felé, azzal se törődve, vajon trollokat vagy manókat találnak-e. A fény előttük volt, hol az ösvénytől balra, s amikor végre egy vonalba jutottak vele, nyilvánvaló lett, hogy fáklyák és tüzek égnek a fák alatt, de jó messzire az útjuktól. – Úgy tűnik, megvalósulnak az álmaim – zihálta hátul Bombur. Egyenesen a fény irányába kívánt rohanni, bele az erdőbe. De a többiek nagyon is jól emlékeztek a varázsló Beorn intelmeire. – Nem sokat érnénk az olyan lakomával, ahonnan soha nem térnénk

vissza életben – mondta Thorin. – De lakoma nélkül amúgy se maradunk soká életben – felelte rá Bombur, s ennek Bilbo is meggyőződéssel helyeselt. Ezen bosszankodva vitáztak, mindent meghányva-vetve, s végül megegyeztek abban, hogy néhány kémet küldenek ki azért, hogy a fények közelébe kússzanak, és felderítsék, mi folyik körülöttük. De akkor meg abban nem tudtak megegyezni, kit küldjenek: mindenki ódzkodott annak kockázatától, hogy elkódorogjon, és többé ne lelje meg a barátait. Végül is minden intelem ellenére az éhség döntött, mivel Bombur egyre csak azokat a finomságokat mesélte, amelyek álma szerint terítékre kerültek ezen az erdei lakomán; így aztán valamennyi törpe elhagyta az ösvényt, és együttesen nekivágott az erdőnek. Jó hosszú ideig tartó mászás és kúszás után a fák törzse mögül kipislantva egy tisztást láttak, amelyen néhány fát kivágtak, és a földet elegyengették. Sokan voltak ott, tündérfajtájú népség, zöld és barna öltözékben, nagy körben ültek a kivágott fák lefűrészelt csonkjain. Középen tűz égett, s körül a fák egyikére-másikára fáklyák voltak erősítve, de ami mindennél lenyűgözőbb látvány volt: a tündérnépség evett-ivott és vidáman kacagott. A pecsenyék illata oly varázslatos volt, hogy előzetes megbeszélés nélkül mindegyik törpe talpra ugrott, és tülekedve tartott a tér közepe felé, annak az egyetlen gondolatnak a megszállottjaként, hogy valami ennivalót kunyerál. De alighogy az első közülük belépett a tisztásra, mintegy varázsütésre minden fény kialudt. Valaki szétrúgta a tüzet, amelynek izzó parazsa tűzijátékként röppent a magasba, majd kihunyt. A törpék valósággal elvesztek a tömény sötétségben, és még egymást se tudták megtalálni, legalábbis sokáig. Miután félőrülten tévelyegtek a homályban, tuskóba botolva, fának ütközve, és annyit ordítva és kiáltozva, hogy több mérföldes körzetben az egész erdőt felriasztották, végül is sikerült egy csoportba

gyülekezniük és kitapogatni, hányan vannak. Addigra persze már egészen elfeledték, merre is van az ösvény, s mindannyian reménytelenül eltévedtek, legalábbis, amíg megvirrad. Egyebet nem tehettek, mint hogy letelepedjenek éjszakára ott, ahol voltak, még ételmaradék után se mertek kutatni a földön, attól való féltükben, hátha megint elszakadnak egymástól. De csak kis ideig feküdtek, s Bilbo éppen hogy elálmosodott, amikor Dori, akire elsőként esett az őrség, hangos suttogással így szólt: – Amott újra előbukkannak a fények, s még több is van belőlük, mint előbb. Mindannyian felugrottak. Nem kétséges, hogy a közelükben tömérdek fény hunyorgott, s a hangok és a nevetés egészen tisztán hallatszott. A törpék óvatosan kúsztak a fény irányába, libasorban, mindegyik az előtte levő hátát érintve. Amikor elég közelre értek, Thorin azt mondta: – Ezúttal nem rohanunk előre! Senki ne mozduljon a rejtekhelyéről, amíg nem szólok. Előbb Mr. Bagginst küldöm ki egymagában, hogy beszéljen velük. Tőle nem ijednek meg – („Hát én tőlük?” – gondolta Bilbo) –, s mindenképpen azt remélem, nem tesznek vele semmi gonoszat. Amikor a törpék a fény körének a széléhez értek, Bilbót hirtelen hátulról meglökték. Mielőtt még ideje lett volna arra, hogy gyűrűjét ujjára csúsztassa, előrebukdácsolt a tűz és a fáklyák teljes fényébe. Mindhiába. Ismét kihunyt minden láng, és teljes sötétség borult valamennyiükre. Ha nehéz volt egymásra lelni annak előtte, most még sokkal nehezebb volt. A babót pedig egyszerűen képtelenek voltak megtalálni. Valahányszor megszámolták egymást, mindig csak tizenhármán voltak. A törpék kiáltoztak, hívták: „Bilbo Baggins! Babó! A fene essen beléd! Hej, babó, te istenátka, hol vagy?”, és más

efféléket mondogattak, de válasz nem jött. Már letettek minden reményről, amikor Dori merő véletlenségből belebotlott. A sötétben átesett valamin, amit fatuskónak vélt, aztán rájött arra, hogy a babó az, aki összekuporodva, mélyen aludt. Jócskán kellett rázni, amíg felébredt, s mikor végre ébren volt, korántsem örült. – Oly nagyszerűt álmodtam – zsémbelődött – , egy egészen pompás vacsoráról. – Te jó isten! Ennek is elment az esze, akárcsak Bomburnak – mondták a törpék. – Ne beszélj nekünk álmokról. Az álombeli vacsorák semmire se jók, s nem tudunk osztozni rajtuk. – Még mindig a legjobbak, amiket ezen az istenverte helyen remélhetek – dünnyögte Bilbo, miközben lefeküdt a törpék mellé. Megpróbált újra elaludni, és folytatni az álmát. De az erdei fények sora ezzel még nem ért véget. Amikor az éjszaka már későre fordult, és Kili volt az őr, egyszer csak mindannyiukat felkeltette. – Valóságos fényáradat lobbant fel nem messze – mondta –, sok száz fáklya és rengeteg tűz gyulladt ki hirtelen, mégpedig varázslatra. És figyeljétek csak az éneket és a hárfák hangját! 126 Miután egy ideig még feküdtek és füleltek, a törpék úgy találták, nem tudnak ellenállni annak a vágyuknak, hogy közeledjenek, és még egyszer megpróbáljanak segítséghez jutni. Ismét felkerekedtek; az eredmény ezúttal katasztrofális volt. Az ünnepség, amelynek most tanúi voltak, nagyobb és pompásabb volt, mint az előbbi, és az ünneplők hosszú sorának élén egy erdei király ült, levélkoronával aranyhaján, és nagyon hasonlított ahhoz az alakhoz, akit Bombur ábrázolt álmai nyomán. A tündérnépség kupákat adott kézről kézre, átnyúlkálva a tüzeken, néhányan

hárfáztak, sokan meg énekeltek. Csillogó hajukat virágok fonták be, gallérjukon és övükön zöld és fehér drágakövek ragyogtak, arcuk, daluk egyaránt derűt sugárzott. E dalok hangosak, tiszták és elbűvölőek voltak, Thorin meg kilépett körük közepébe. Az utolsó kiejtett szót halálos csend szakította félbe. Kialudt minden fény. A lobogó tűz fekete füstté vált. Hamu és parázs lepte a törpék szemét, és az erdő megint megtelt zsivajgással és kiáltásaikkal. Bilbo azon kapta magát, hogy egyre csak körbeszaladgál (legalábbis így gondolta), és folytonosan azt kiáltja: „Dori, Nori, Ori, Oin, Gloin, Fili, Kili, Bombur, Bifur, Bofur, Dwalin, Balin, Tölgyfapajzsi Thorin!”, miközben mások, akiket se nem látott, s nem is tapintott, ugyanazt teszik körülötte (egy alkalmilag közbevetett „Bilbó”-t hallatva). De a többiek kiáltozásai egyre inkább távolodtak és gyengültek, s noha idővel Bilbónak úgy tetszett, üvöltözéssé és segélykiáltásokká változnak valahol nagy messze, végül is minden jaj elült, s a babó egymaga maradt, teljes csendben és homályban. Ez volt életének egyik legnyomorúságosabb pillanata. De Bilbo hamarosan elhatározta, semmi értelme bármire is vállalkoznia, míg el nem jő a nappal, és némi fényt nem hoz, az meg tökéletes melléfogás lenne, ha kifárasztaná magát a felfrissítő reggeli minden reménye nélkül, így visszaült, hátát egy fának támasztva, s nem utoljára idézte fel magának távoli otthona emlékét, gyönyörű éléskamráival. Mélyen elgondolkodott szalonnáról, tojásról, vajas pirítósról, mikor valaminek az érintését érezte. Valami ragadós, erős kötélhez hasonló tekeredett a bal kezére, s amikor megpróbálta mozgatni a lábát, rájött, hogy ez már be is volt burkolva az anyagba, úgyhogy amikor felkelt, előrebukott. Ekkor az a nagy pók, amely szendergése közben buzgón befonta, előkerült Bilbo háta mögül, és nekitámadt. Bilbo a teremtménynek csak a szemét láthatta, de érezte, amint azon iparkodik,

hogy undorító szálait a teste köré tekerje. Még jó, hogy idejében tért észhez. Hamarosan teljesen mozgásképtelenné vált volna. Így is elszánt küzdelmet kellett vívnia, mielőtt kiszabadult. Előbb kezével lökte el a fertelmes lényt – mely megpróbálta megmérgezni, mint a kis pókok szokták tenni a legyekkel, hogy békén maradjanak –, míg csak Bilbónak eszébe nem jutott a kardja, s azt ki nem húzta. Akkor a pók visszaugrott, s a babónak volt ideje, hogy egy vágással kiszabadítsa a lábát. Aztán rajta volt a sor, hogy támadjon. A pók nyilvánvalóan nem szokott hozzá az olyan teremtményekhez, amelyek hasonló fullánkokat viseltek oldalukon, különben hamarább eliszkol. Bilbo gyorsabban támadott, semhogy a pók eltűnhetett volna, és a kardjával egyenest a szemébe sújtott. Erre a pók valósággal megőrült, ugrált, táncolt, lábai iszonyú görcsben rángatóztak, míg csak Bilbo egy másik döféssel meg nem ölte, utána azonban elvágódott, és hosszú időn át semmire sem emlékezett. Amikor magához tért, a szokott sápadtszürke fény jelezte az erdei nappalt. A pók holtan feküdt mellette, Bilbo kardpengéjén fekete nyomok. Valahogy az, hogy megölte az óriáspókot egyes-egyedül a sötétben, és ebben senki – sem a varázsló, sem a törpék, sem senki más – nem segített, nagyot lendített Mr. Baggins önérzetén. Új embernek érezte magát, üres gyomra ellenére is elszántabbnak és bátrabbnak, amikor a fűben megtörölte a kardját, és visszadugta a hüvelyébe. – Névvel ajándékozlak meg – mondta a kardnak –, mégpedig Fullánknak foglak hívni. Ezek után pedig felfedező útra indult. Az erdő félelmetes volt és csendes, de első kötelessége nyilvánvalóan az volt, hogy barátai után kutasson, akik minden valószínűség szerint nem lehettek nagyon messze, hacsak nem estek a tündérek (vagy még gonoszabb lények) fogságába. Azt Bilbo érezte, hogy nem biztonságos kiáltozni, s hosszú

ideig tűnődött azon, vajon merre lehet az ösvény, s legelőször merre induljon, hogy megkeresse a törpéket. – Ó, jaj! – panaszolta. – Miért is nem emlékeztünk Beorn tanácsára és Gandalféra! Micsoda pácban vagyunk most! Vagyunk? Bárcsak lennénk, de az a borzasztó, hogy csak vagyok, egymagamban! Végezetül úgy-ahogy kitalálta, milyen irányból hallatszottak a segélykiáltások éjjel, és szerencséjére (a szerencse fiának született) sejtelme többé-kevésbé igazolódott, mint ahogyan látni fogjátok. Miután elszánta magát, a tőle telhető legnagyobb ügyességgel kúszott előre. A babók, mint ahogyan azt már említettem nektek, nagyon ügyesek a csendes megközelítésben, kiváltképpen az erdőkben; meg aztán Bilbo a gyűrűt is ujjára csúsztatta indulása előtt. Ezért volt, hogy a pókok nem látták és nem hallották jövetelét. Lopva, óvatosan lépkedett egy jó darabon át, amikor sűrű fekete árnyék borította helyet vett észre közvetlenül maga előtt, amely még ehhez az erdőhöz képest is fekete volt, mintha az éjfél tócsája soha nem tisztult volna el onnan. Amint Bilbo közelebb került, rájött arra, hogy a feketeség pókhálók szövedéke, ezek minden módon és irányból összegubancolódnak. Váratlanul azt is meglátta, hogy óriási és rettentő pókok ülnek az ágakon felette, és – gyűrű ide, gyűrű oda – Bilbo reszketett félelmében, hogy észreveszik. Egy fa mögött állva, az egyik pókcsoportot figyelte egy ideig, s akkor az erdő nyugalmában és csendjében felfedezte, hogy ezek az undorító teremtmények beszélgetnek egymással. A hangjuk egyfajta vékony nyekergés-sziszegés volt, de azért sok szót megértett abból, amit váltottak. A törpékről beszéltek! – Kemény volt a küzdelem, de megérte – mondta az egyik. – Micsoda ronda vastag bőrük van, de fogadok, hogy jóféle lé rejtezik bennük. – Úgy ám, finom falat lesznek, ha egy darabig lógnak – mondta egy

másik. – De ne lógassátok őket túl sokáig – szólt egy harmadik. – Nem olyan kövérek, mint lehetnének. Úgy sejtem, az utóbbi időben nem valami jól táplálkoztak. – Meg kell ölni őket, szavamra – sziszegte egy negyedik. – Megölni, és úgy felkötni holtan egy időre. – Garantálom, hogy már meg is haltak – szólt az első. – Azok ugyan nem. Épp most láttam az egyiket vergődni. Megint magához tért, gondolom, elragadó álma után. Majd megmutatom nektek. Ezzel a kövér pókok egyike végigfutott egy kötélen, míg csak oda nem ért egy tucat batyuhoz, amelyek ott lógtak sorjában egy magas ágon. Bilbo megborzadt, most először vette észre, hogy amint ott lóbálódznak a sötétben, hol egy törpeláb csüng némelyik batyu alján, hol egy orrhegy vagy egy darabka szakáll, esetleg egy csuklyarész. A pók a legvastagabb batyuhoz ment („Fogadok, hogy szegény öreg Bombur az” – gondolta Bilbo), és nagyot csípett a kiálló orron. Belülről fojtott üvöltés hallatszott, és egy nekirugaszkodó lábfej egyenesen és keményen a pókba rúgott. Bomburban volt még élet. Olyanféle zaj támadt, mint mikor valaki egy petyhüdt futballlabdába rúg, a dühödt pók pedig leesett az ágról, éppen csak hogy el tudta kapni magát a saját fonalával. A többiek nevettek. – Igazad volt – mondták –, a hús még él és rugdos! – Ennek hamarosan véget vetek – sziszegte a dühös pók, és visszamászott az ágra. Bilbo felismerte, hogy eljött a perc, amelyben cselekednie kell. A szörnyetegekhez nem tudott hozzáférni, lelőni se tudta őket semmivel, de körültekintve azt látta, hogy errefelé igen sok kő hever egy most már kiszáradt kis vízmederben. Bilbo ügyesen tudott kövekkel célba dobálni, és nem tartott soká, míg lelt is egy szép

sima, tojás formájú követ, amely szinte belesimult a kezébe. Még gyerekként sűrűn gyakorolta a kődobálást, mígnem a nyulak, mókusok, sőt a madarak is villámgyorsasággal tértek ki útjából, ha akár csak lehajolni látták, s még felnőttként is jó sok időt töltött koronghajigálással, dárdavetéssel, pálcadobálással, tekézéssel és más olyan csendes játékkal, amelynek a célzás és találat volt a fő jellegzetessége. Valójában sok mindent tudott még azonkívül, hogy füstkarikákat fújt, találós kérdéseket tett fel és főzött; ezt a sokat még időm se volt elmondani. Most sincs. Míg Bilbo köveket szedett fel, a pókok már elérték Bomburt, aki hamarosan meghal, ha Bilbo e pillanatban nem hajítja el kövét. A kő a pókot váratlanul találta, eszméletlenül fordult is le tüstént a fáról, a földre pottyant, összevissza tekeredett lábakkal. A következő kő zúgva hatolt át egy nagy pókhálón, elszakítva annak szálait, miközben a közepén ülő pókot – puff! – holtan szedte le róla. Ezután zsibongás-nyugtalanság keletkezett a pókok körében, s egy időre, mondhatom, megfeledkeztek a törpékről. Bilbót ugyan nem láthatták, de azt kitalálhatták, merről érkeznek a dobások. Villámgyorsan rohanva himbálózó lépteikkel a babó felé tartottak, hosszú fonalaikat minden irányban kivetve, míg a levegő szinte megtelt a tekergő hurkokkal. Bilbo azonban hamarosan másfelé siklott el. Az az ötlete támadt, hogy a dühös pókokat mind messzebbre csalja el a törpéktől, ha módja van rá; úgy akarta, hogy egy időben tegye őket kíváncsivá, izgatottá és dühössé. Amikor mintegy ötven pók indult el arrafelé, ahol előbb állt, ezekre még dobott néhány követ, meg a többire is, akik hátrább rekedtek, majd a fák között táncolva egy dalt kezdett el énekelni, részint az ingerlésükre, s hogy mindannyian a nyomában legyenek, részint azért, hogy a törpék hallhassák a hangját. Ezt énekelte: Vén pohos pók, ki szősz a fán,

vén pohos pók, nem látsz meg ám! Görbeláb! Görbeláb! Lépj odább, hagyd a hálót, nézz le rám! Vén Tom takács, kövér komám, Vén Tom takács, nem lelsz meg ám! Görbeláb! Görbeláb! Szállj alább, soha meg nem fogsz a fán! A dal talán nem volt nagyon jó, de hát ne feledjétek, hogy magának kellett kitalálnia, méghozzá egy igen szorongató pillanat nyomására. Mindenesetre megtette a hatását. Éneklés közben is hajított még néhány követ, és dobbantott. Szinte minden, a helyszínen levő pók a nyomába szegődött – némelyek a földre ugráltak, mások az ágak mentén futkároztak, egyik fáról a másikra lendültek, vagy újabb köteleket dobtak át a sötét helyeken. A hangja alapján gyorsabban érték utol Bilbót, mint várta. Rettentően mérgesek voltak. A kövektől eltekintve még soha olyan pók nem akadt, aki kedvelte volna, ha Görbelábnak hívják, s a Tom takács elnevezés se hízelgő senkire nézve. Bilbo új helyre rohant, de számos pók annak a tisztásnak a különböző pontjaira sietett, ahol egyébként él, s buzgón fonta szálait az ismert fatörzsek között. A pókok elgondolása az volt, hogy hamarosan beszorítják a babót hálóik vastag gyűrűjébe. Az üldöző és fonalaikat eresztő rovarok körében állva Bilbo összeszedte a bátorságát, és új dalba fogott. Lusta Láb és beste Csáp nekem csapdát csavarnak, nincs ily falat az ég alatt,

belőlem mégse falnak. Kövérek s szörnyen restek ők, én: huncut, gyors legyecske – rajtam erőt nem vesznek ők, sem hálójuk, a beste. Ezzel megfordult, s ijedten látta, hogy az utolsó szabad helyet is pókháló zárja el két nagy fa között – szerencsére a háló nem volt az igazi, csak nagy nyaláb dupla vastag pókszőttes, amelynek szálai hevenyészve nyúlkáltak előre-hátra fatörzstől fatörzsig. Bilbo előhúzta kis kardját. A fonatokat ízekre szabdalta, és danolászva vonult tovább. A pókok meglátták a kardot, noha alig hiszem, hogy tudták, mi is az, és azon nyomban valamennyien a babó után nyomultak a földön és az ágakon egyaránt, dülledt szemükben harag és indulat meredezett. Oly messzire követték Bilbót az erdőbe, ameddig csak a babó elmerészkedett. Azután az egérnél is csendesebben visszalopózott. Tudta, hogy igen csekélyke idő állt rendelkezésére, mielőtt a pókok kedvük vesztve visszajönnek a fákhoz, ahová a törpéket függesztették. Ezalatt kellett megmenteni őket. A feladat nehezebbik része az volt, hogyan kerül fel a hosszú ágra, ahonnan a batyuk lógtak. Valószínűnek tartom, hogy ez sohasem sikerül neki, ha egy pók szerencsére nem hagy ott egy lelógó kötelet; ennek segítségével, jóllehet a kezéhez tapadt és fel is sértette, felmászott – csak hogy egy vén, lassú, gonosz, kövér pókkal találkozzék, aki azért maradt hátra, hogy a foglyokat őrizze, és szorgalmasan tapogatta őket, hogy lássa, melyik közülük a legízesebb falat. Úgy gondolta, a többiek távollétében majd maga kezdi a lakomát, de Mr. Baggins nem késlekedett, és még mielőtt a pók ráébredt volna arra, mi is történik voltaképpen, máris érezte a fullánkját, és holtan bukfencezett le az

ágról. Bilbo következő feladata az volt, hogy kiszabadítsa valamelyik törpét. Mit tegyen? Ha elvágja azt a fonalat, amelynél fogva függ, a nyomorult törpe lepuffan a földre, amely jó mélyen volt. Végigtekergőzve az ágon (amitől a szegény törpék úgy táncoltak és lóbálóztak, akár az érett gyümölcs), odaérkezett az első batyuhoz. „Fili vagy Kili az – gondolta, minthogy kék csuklya hegye nyúlt ki a batyu tetején. – Valószínűleg Fili” – gondolkozott tovább, mivel a ráhurkolt fonalakból hosszú orr meredt ki. Fölé hajolva Bilbónak sikerült a ragacsos, erős fonalak legtöbbjét, amelyek az alakot körülkötözték, elvágni, és valóban, egy rúgással és némi erőlködéssel, ha nem is mindenestül, Fili bukkant elő. Sajnos, tartok tőle, hogy Bilbo bizony nevetett, amikor megpillantotta őt, mert amint merev lábát és karját rángatva a hóna alá hurkolt pókfonalon táncolt, olyan volt, akár azok a fura játékok, amelyek dróton fityegnek. Valahogy aztán Fili rákerült az ágra, ahol tőle telhetően segített a babónak, noha igen rosszul érezte magát és betegnek is a pókméregtől meg attól, hogy az éjszaka legnagyobb részén keresztül és még a következő napon át is úgy lógott, hogy körbekarikába be volt tekerve, az orrát kivéve, hogy lélegezhessék. Végtelen időbe telt, amíg a szeméből és a szemöldökéből kitakarította a sok undokságot: ami meg a szakállát illeti, annak bizony a legnagyobb részét le kellett vágnia. Nos hát Bilbo meg ő nekiláttak, hogy felhúzzák a törpéket, egyiket a másik után, és felhasítva burkaikat, szabaddá tegyék őket. Egyikük se volt jobb állapotban, mint Fili, sőt akadt, aki nála is rosszabbul érezte magát. Némelyik szinte képtelen volt lélegezni (láthatjátok, milyen hasznos néha a hosszú orr), másra meg a méreg hatott erősebben. Ily módon megmentették Kilit, Bifurt, Bofurt, Dorit és Norit. Szegény öreg Bombur nagyon kimerült. Ő volt a legkövérebb, és

szüntelenül csipkedték-piszkálták – így aztán egyszerűen csak legurult az ágról, zsupsz, a földre, szerencsére egy halom levélre pottyant, ott is maradt. De még mindig öt törpe lógott az ág végén, amikor a pókok elkezdtek visszaszállingózni, dühösebben, mint annak előtte. Bilbo haladéktalanul a fatörzs legközelebbi ágára húzódott, hogy letaszítsa azokat a pókokat, akik felmásztak. Amikor Filit megmentette, levette a gyűrűjét, s elfelejtette újra visszatenni, így aztán valamennyi pók elkezdett fröcsögni, sziszegni: – Most már látunk téged, hitvány kis teremtmény! Felfalunk, és csak a csontjaidat hagyjuk meg, meg a bőrödet egy fára függesztve. Aha! Fullánkja is van, ugyebár? Annyi baj legyen, akkor is megfogjuk, aztán majd fejjel lefelé lógatjuk egy-két napig. Mindeközben a törpék azokkal foglalkoztak, akik még fogságban voltak, és késeikkel szabdalták el a fonalat. Úgy tetszett, hamarosan mind megszabadulnak, de hogy aztán mi lesz, az nem volt világos. Előző éjjel a pókok eléggé könnyűszerrel ejtették rabul őket, de akkor meglepetésszerűen csaptak rájuk a sötétben. Ez alkalommal a jelek arra mutattak, szörnyű csata készül. Bilbo hirtelen azt vette észre, hogy egy csomó pók a földön fekvő öreg Bombur körül gyűlik össze, akit ismét megkötöztek és elvonszoltak. Nagyot kiáltott, és szétcsapott az előtte tülekedő pókok közt. Ezek egykettőre utat nyitottak neki, ő meg másztában egyenest a lenti pókok kellős közepébe esett. Bilbo kis kardja valami olyan volt, amihez hasonló fullánkot a pókok még nem tapasztaltak meg. Hogy csapkodott minden irányba! Szinte villogott az élvezettől, amikor szurkálta a pókokat. Fél tucat már kinyúlt, mielőtt a többi meghátrált, odahagyva Bomburt Bilbónak. – Gyertek le! Gyertek le! – ordítozta a fákon maradt törpéknek. – Ott ne maradjatok, hogy újra behálózzanak! – Mert Bilbo

látta, hogy a pókok tömegével özönlenek a szomszédos fákra, és másznak azokra a gallyakra, amelyek a törpék feje fölé borultak. Lekúsztak, ugráltak, potyogtak a törpék íziben, tizenegyen egy csomóban, a legtöbbjük igen rozoga állapotban, alig állt a lábán. Itt voltak hát végre, tizenketten, szegény öreg Bomburt is beleszámítva, akit egyik oldalán unokatestvére, Bifur, a másikon fivére, Bofur támogatott: Bilbo ott táncolt köröttük, és fullánkját lóbálta, sok száz dühödt pók meg a szemét meresztgette körülöttük, fölöttük, mellettük. Bizony a helyzet eléggé reménytelennek látszott. Aztán elkezdődött a csata. Néhány törpének kése volt, néhánynak botja, kövekhez meg mindannyian hozzáférhettek; Bilbónak még a tündér eredetű tőre is ott volt. Újra és újra visszaűzték a pókokat, és sok elpusztult közülük. De hosszú ideig a dolog nem folytatódhatott. Bilbo már csaknem teljesen kimerült; mindössze négy törpe állott szilárdan a lábán, s közel volt az idő, amikor majd hamarosan lebírják őket, akár a fáradt legyeket. A pókok máris újra kezdték szőni köröttük a fonalaikat fától fáig. Végül is Bilbo semmi mást nem tudott már kitalálni, mint hogy felfedi a törpék előtt a gyűrűje titkát. Igazán sajnálta, de nem tehetett mást. – Én el fogok tűnni – mondta. – Ha lehet, magam után csalom a pókokat, ti pedig maradjatok együtt, és rontsatok az ellenkező irányba. Oda balra, azaz többé-kevésbé arra, ahol utoljára láttuk a tündérek tüzeit lobogni. A törpék kábult feje nehezen fogta fel, mit is akar, meg aztán a kiáltozás, a botsuhogás, a kődobálás is zavaróan hatott; de végül is Bilbo azt érezte, a dolog nem tűr további halasztást – a pókok vonta kör egyre jobban szűkült. Váratlanul ujjára csúsztatta gyűrűjét, és a törpék legnagyobb csodálkozására eltűnt. Hamarosan jobb felől a fák közül ilyen kiáltozások hangzottak:

Lustaláb és Görbeláb. Ez nagyon feldúlta a pókokat. Előrenyomulásuk megállt, egyesek elindultak a hang irányába. A Görbeláb annyira feldühítette őket, hogy szinte eszüket vesztették. Ekkor Balin, aki a többinél jobban felfogta Bilbo tervét, támadást vezényelt. A törpék egy csomóba tömörültek, és kőzáport zúdítva rájuk, elűzték a bal oldalon levő pókokat, és áttörték a gyűrűt. A kiáltozás és énekszó váratlanul megszűnt mögöttük. Elszántan bízva abban, hogy Bilbo nem esett fogságba , a törpék folytatták előnyomulásukat. Mindamellett nem eléggé gyorsan. Fáradtak és elnyűttek voltak, és inkább csak bicékelve sántikáltak, noha sok pók szorosan a nyomukban volt, Minduntalan meg kellett fordulniuk, hogy összecsapjanak azokkal a pókokkal, akik beérték őket; mások meg már ott voltak a fákon, és dobálták lefelé hosszú, tapadó fonalaikat. A helyzet megint csak igen rosszra fordult, mikor Bilbo váratlanul újra megjelent, és oldalról támadt neki a mit sem sejtő pókoknak. – Előre! Előre! – kiáltotta a törpéknek. – Majd én vagdalkozom! És valóban vagdalkozott. Hol előreugrott, hol hátra, szétszabdalva a pókok fonalait, elmetélve a lábukat, átdöfve kövér testüket, ha túl közelre merészkedtek. A pókok majd megpukkadtak a dühtől, habzó szájuk csak úgy frecskelt, rettentő átkokat sziszegtek, de Fullánktól halálosan féltek, s most, hogy visszatért, nem nagyon merészkedtek a közelébe. Így bárhogyan is átkozódtak, a zsákmányuk lassan, de biztosan csak elvonulóban volt. Az egész dolog igen szörnyű volt, s úgy tetszett, órákat vesz igénybe. De végül is, éppen amikor Bilbo azt érezte, hogy nem képes a karját még egy csapásra felemelni, a pókok hirtelen feladták a harcot, és nem üldözték tovább a törpéket, hanem csalódottan

visszavonultak sötét hazájukba. A törpék akkor vették észre, hogy egy olyan kör szegélyéhez érkeztek, ahol tündértüzek égtek. Azt, hogy ez azoknak egyike volt-e, amelyeket előző éjjel láttak, nem tudták megmondani. De úgy tűnt, valami olyan jó varázslat lebeg az ilyen helyek fölött, amelyet a pókok nem szeretnek. Mindenesetre a fény itt zöldebb volt, a vastag gallyak sűrűje gyérebb, és nem olyan riasztó, a törpéknek pedig alkalmuk volt megpihenni és lélegzethez jutni. Itt hevertek egy darabig, lihegve és zihálva. De hamarosan elkezdtek kérdezősködni. Először is azt kívánták, Bilbo apróra magyarázza el, hogyan is játszódott le az egész eltűnési história, a gyűrű megtalálása meg olyannyira érdekelte őket, hogy egy időre a saját gondjaikról is megfeledkeztek. Kiváltképpen Balin ragaszkodott hozzá, hogy a Nyelem-féle történet találós kérdéseivel együtt újra elhangozzék, s vele együtt – megfelelő helyen – a gyűrű históriája. Egy idő után azonban a fény kezdett kihunyni, s ezzel együtt más kérdések merültek fel. Hol vannak, hová lett az ösvény, hol akad élelem, s mit tegyenek eztán? Ezeket a kérdéseket újra meg újra feltették, és úgy tűnt, a kis Bilbótól várnak rájuk választ. Amiből láthatjátok, hogy a törpék véleménye Mr. Bagginst illetően nagyon is megváltozott, s kezdtek iránta igen nagy megbecsülést érezni (mint ahogyan azt Gandalf meg is jósolta). Csakugyan azt várták tőle, hogy valami csodálatos tervet eszeljen ki a megmentésükre, és most már nem pusztán zsörtölődtek. Tudták jól, hogy a babó nélkül hamarosan mind meghaltak volna, és megmentésüket ismételten meg is köszönték neki. Némelyikük még fel is kelt, és földig hajolt előtte, noha iparkodásukban összeestek, és egy ideig képtelenek voltak újra lábra állni. Az, hogy Bilbo eltűnésének titkát már ismerték, egyáltalán nem csökkentette róla táplált jó véleményüket, mert látták, hogy esze van meg szerencséje is, no meg varázsgyűrűje – s mind a három

hasznos tulajdon. Végül is annyira dicsérték, hogy Bilbo már maga is azt érezte, van benne valami a merész kalandorból, habár jóval merészebbnek érezte volna magát, ha ennivalója is akad. Csakhogy az nem volt, egy szem sem; és a törpék egyike se volt olyan állapotban, hogy elküldhették volna ennivalót keresni, vagy akár az elvesztett ösvényt felkutatni. Az elvesztett ösvény! Semmi más nem foglalkoztatta Bilbo fáradt agyát. Csak ült maga elé meredve a fák végtelen sora előtt, s egy idő múltán mindannyian elhallgattak. Mind, Balint kivéve. Sokkal azután, hogy a többiek abbahagyták a beszédet, és behunyták a szemüket, ő egyre csak azt mondta kuncogva: – Nyelem! Hát nem isteni? Szóval így lopózott el mellettem, ugye? Most már tudom. Még hogy óvatosan elmásztál mögöttem, Mr. Baggins, az ám! A gombjaid szanaszéjjel az ajtólépcsőn! Jó öreg Bilbo... Bilbo... Bilbao... bo... bo... – Azzal elaludt, és hosszú időn át semmi se törte meg a csendet. Egészen váratlanul Dwalin felnyitotta az egyik szemét, és körülnézett. – Hol van Thorin? – kérdezte. A csapás rettenetes volt. Persze hogy csak tizenhármán voltak, tizenkét törpe és a babó. Csakugyan, hol van Thorin? A törpék eltöprengtek, miféle gonosz sors jutott osztályrészükül, varázslat-e vagy sötét szörnyetegek, és oly elveszettnek érezték magukat, hogy megborzongtak az erdőben. Egyik a másik után szenderült nyugtalan alvásba, mely – ahogy az este fekete éjszakává mélyült – egyre jobban megtelt rettentő álmokkal, és itt egy időre el kell hagynunk a törpéket, akik még ahhoz is túlontúl nyomorúságosak és megviseltek voltak, hogy egymást váltó őröket állítsanak. Thorint sokkal hamarabb fogták el, mint őket. Talán még emlékeztek, amikor Bilbo úgy dőlt álomba, akár a tuskó, a fény körébe való belépése után. A következő alkalommal Thorin

lépett elő, s amint a fények kialudtak, úgy bukott le, akár az elvarázsolt kő. Semmit se hallott: sem az éjszakában tévelygő törpék lármáját, sem kiáltásaikat, amikor a pókok elfogták és megkötözték őket, majd a következő nap csatazaját sem. Akkor aztán érte jöttek az Erdei-tündérek, megkötözték és elcipelték. A lakomázok persze Erdei-tündérek voltak. Ez a népség nem gonosz. Ha van hibájuk, úgy az csak az idegenek iránti bizalmatlanságuk. Noha a varázserejük számottevő, már akkoriban is nagyon óvatosak voltak. Különböztek a nyugati Magas-tündérektől, akiknél veszedelmesebbek is voltak, de kevésbé bölcsek is. Mert legnagyobb részük (a dombok és hegyek közt elszórtan élő rokonságukkal egyetemben) azoktól az ősi törzsektől származott, akik soha nem vonultak el Tündérországba nyugatra. A Könnyű-tündérek, a Mély-tündérek és a Tengeri-tündérek mind oda mentek, és időtlen idők óta ott éltek, egyre gyarapodva, szépségben, bölcsességben és tudományban, feltalálták azt a varázserőt és sokféle fortélyt, amely csodás és szép dolgok készítéséhez segítette őket, mielőtt még egyesek visszatértek közülük a Széles Világba. A Széles Világban töltötték napjaikat az Erdei-tündérek, a mi napunk és holdunk derengésében, de legjobban a csillagokat szerették, és azokban a nagy erdőkben mászkáltak, amelyek hatalmasra nőttek az immár tovatűnt országokban. Főleg az erdők szegélyét kedvelték, ahonnan könnyű útjuk nyílt, ha vadászni kívántak vagy lovagolni és keresztülvágtatni holdfénynél vagy csillagvilágnál a messzi földeken; s az Ember jövetele után még inkább rákaptak a szürkületre és az alkonyra. Mindamellett mégis tündérek voltak és maradtak, ami annyit jelent: Derék Népek. A Setéterdőben, a keleti szélétől alig néhány mérföldnyire egy hatalmas barlangban lakott akkoriban a legnagyobb királyuk. Óriás kapuja előtt az erdők magasából eredő folyó folyt le egészen a lápokig, a terebélyes fákkal fedett tájak lábáig. Ez a nagy barlang,

melyből számos kisebb nyílt minden oldalán, messze elkanyargott a mélységbe, sok járattal és széles csarnokkal, de világosabb és egészségesebb volt, mint bármely manólakhely, s nem is oly mély vagy veszélyes. Az igazság az volt, hogy a király alattvalóinak legtöbbje a nyílt erdőkben élt és vadászott, háza vagy kunyhója is a földön vagy az ágak közt épült. A bükkök voltak a kedvenceik. A király barlangja egyben palotája és kincsének erős rejteke volt, de népének vára is ellenségei ellen. Sőt a börtöne is. Így ebbe a barlangba hurcolták Thorint – nem éppen gyengéden, mert nemigen szerették a törpéket, és úgy gondolták, ellenség. A régmúlt napokban számos háborút vívtak olyan törpékkel, akiket azzal vádoltak, hogy meglopták kincseiket. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy a törpék erről másként számoltak be, és azt állították, csak azt vették el, ami megillette őket, mert a Tündérkirály megállapodott velük, hogy kikovácsolják a nyersaranyát és -ezüstjét, majd később elmulasztotta kifizetni nekik a járandóságukat. Ha a Tündérkirálynak volt valami gyengéje, úgy az a kincsek iránti vonzalmában mutatkozott, kiváltképpen ami az ezüstöt és fehér drágaköveket illeti, s bár készlete gazdag volt, mohón kapdosott a még több után, merthogy nem volt annyi kincse, mint a régen élt tündéruralkodóknak. Népe nem bányászott, nem is foglalkozott fémek vagy ékszerek megmunkálásával. Általában nem sokat fárasztották magukat iparral vagy földmíveléssel. Mindezt jól tudta minden törpe, noha Thorin családjának semmi köze nem volt ahhoz a régi nézeteltéréshez, amelyről szóltam. Éppen ezért Thorin dühös volt, miféle bánásmódban részesítették, amikor a tündérek feloldották a varázst, és ő magához tért; azt is keményen elhatározta, hogy aranyra vagy ékszerre vonatkozó felvilágosítást még harapófogóval se húznak ki belőle.

A király szigorúan nézett Thorinra, amikor eléje vezették, és sok kérdést intézett hozzá. De Thorin egyre csak azt felelte, hogy éhezik. – Miért akartad te és a néped háromszor is megtámadni az én népemet mulatozásunk közben? – kérdezte zordonan a király. – Nem támadtuk meg őket – felelte Thorin. – Azért jöttünk, hogy könyörüljetek rajtunk, mert éheztünk. – Hol vannak a barátaid most, és mit csinálnak? – Nem tudom, de feltehetően éheznek az erdőben. – Mit csináltatok az erdőben? – Ételt-italt kerestünk, mert éheztünk. – De egyáltalán mit kerestetek az erdőben? – kérdezte a király mérgesen. Amire Thorin csak összeszorította a száját, és egy szót se szólt. – No jó! – mondta a király. – Vigyétek el és őrizzétek, amíg nem érez hajlandóságot az igazság megvallására, még ha száz esztendőt kell is fogságban töltenie. Mire a tündérek összeszíjazták Thorin kezét, és becsukták az egyik legbelső barlangba, amelynek erős faajtaja volt, aztán otthagyták. Ételt-italt adtak neki elegendőt, ha nem is túl finomat, mert az Erdei-tündérek nem manók, és eléggé méltányosak még legdühödtebb ellenségeikkel szemben is, ha az a fogságukba esik. Ott feküdt hát szegény Thorin a király börtönében, s miután hálásan gondolt arra, hogy kenyeret, húst és vizet kapott, eltűnődött azon, mi is lett szerencsétlen barátaival. Erre igen hamar rájött; de ez már a következő fejezet anyaga, és egy újabb olyan kaland kezdete, amelyben a babó megint megmutatta, mennyire hasznavehető.

9. ELSZABADULT HORDÓK

A pókokkal vívott csatát követő napon Bilbo és a törpék még egy elkeseredett kísérletet tettek arra, hogy megtalálják a kivezető utat, mielőtt éhen és szomjan vesznek. Feltápászkodtak, és tovább botorkáltak arrafelé, amelyről nyolcan tizenhármójuk közül úgy sejtették, hogy az fekszik az ösvény irányában; de arra már nem volt alkalmuk, hogy megbizonyosodjanak róla, igazuk van-e. Az a gyér napfény, mely egyáltalán behatolt az erdő rengetegébe, már hanyatlóban volt, és átadta helyét az éj sötétjének, mikor a törpéket hirtelen rengeteg felvillanó fáklya világa vette körül, mintha csak vörös csillagok százai gyúltak volna ki mellettük. Íjaikkal és dárdáikkal előrontottak az Erdei-tündérek, és a törpéket megállásra szólították fel. Harcról szó sem lehetett. Még ha a törpék nem is lettek volna olyan állapotban, hogy voltaképpen örültek fogságba esésüknek, kurta késük, egyedüli fegyverük mit sem ért volna a tündérek nyilaival szemben, mellyel még a sötétben is képesek voltak eltalálni egy madár szemét, így egyszerűen megtorpantak, leültek és vártak – mind, kivéve Bilbót, aki tüstént ujjára csúsztatta gyűrűjét, és sebesen kisiklott valamerre oldalt. Ezért volt az, hogy mikor a tündérek – egymás mögé állítva őket – hosszú sorba kötözték, majd megszámolták a törpéket, nem lelték meg s nem is számolták közéjük a babót. De akkor se hallották vagy vették észre őt, amikor – foglyaikat elvezetve az erdőben – kellő távolságot tartva ott lépdelt fáklyáik nyomában. A tündérek mindegyik törpének bekötötték a szemét, de ez nem tett nagy különbséget, mert még Bilbo, aki látott, se vehette ki, merre tartanak, azt meg semmiképpen se tudták sem ő, sem a többiek, honnan indultak el. Bilbónak minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy a fáklyákkal lépést tartson, mert a tündérek a tőlük telhető leggyorsabban mozgásra ösztökélték a törpéket, bármennyire is fáradtak és megviseltek voltak azok. A sietség a király parancsa volt.

A fáklyák vonulása hirtelen megtorpant, s a babónak épp csak annyi ideje volt, hogy beérje a törpéket, mielőtt elkezdenek átvonulni a hídon. Ez a híd volt, mely a folyón keresztül a király kapujához vezetett. Alatta sötéten, sebesen és vadul áramlott a víz, a híd túlsó végén pedig kapuk voltak egy hatalmas barlang szája előtt, mely fákkal fedett meredély oldalán nyílt. A nagy bükkök itt egészen a folyópartig értek, olyannyira, hogy lábuk már a vízben ázott. Ezen a hídon lökdöstek át a tündérek foglyaikat, de Bilbo ott habozott a háttérben. Egyáltalán nem tetszett neki ez a barlangszáj, és csak a végső percben szánta rá magát arra, hogy cserben ne hagyja a barátait, és az utolsó tündérek nyomába siessen, mielőtt a király hatalmas kapui nagy dördüléssel becsukódnak mindannyiuk mögött. A járatokat belülről vörös fáklyafény világította meg, a tündérőrség pedig énekelve vonult végig a kanyargós, egymást keresztező, visszhangzó folyosókon. Ezek a folyosók nem is hasonlítottak a manóvárosok folyosóira: kisebbek voltak, nem oly mélyen a föld alatt húzódtak, és a levegőjük tisztább volt. Egy nagy csarnokban, amelynek oszlopait eleven kőből vájták ki, ott ült a Tündérkirály, faragott fából való székén. Bogyókból és vörös levelekből készült korona volt a fején, mert újra elérkezett az ősz. Tavasszal erdei virágokból font koronát viselt. Kezében tölgyfából faragott jogart tartott. A foglyokat a király elé vezették, és bár dühösen nézett rájuk, megparancsolta embereinek, oldozzák ki őket, mert toprongyosak és megviseltek voltak. – Meg nincs is rá szükség, hogy itt kötelékeik legyenek – mondta. – Varázskapuimon át nem menekülhet az, aki egyszer ide bekerült. Hosszasan és részletesen faggatta ki a törpéket tevékenységük felől, és hogy hová tartanak, s honnan jönnek, de nem sokkal többet tudott meg tőlük, mint Thorintól. A törpék mogorvák és mérgesek voltak, még csak a látszatát se kívánták kelteni annak, hogy

udvariasak. – Mert hát mit is cselekedtünk mi, ó király? – kérdezte Balin, aki most a legidősebb volt közülük. – Vajon bűn az, ha eltévedtünk az erdőben, ha éhesek és szomjasak vagyunk, ha a pókok csapdájába estünk? És szelídített állataitok vagy ölebeitek-e a pókok, ha attól, hogy megöltük őket, dühbe gurultok? Az ilyen kérdéstől persze a király még jobban felbőszült, s azt felelte: – Bűn engedély nélkül bejárni a birodalmamat. Vagy elfeledtétek, hogy a királyságomban jártatok, azt az utat használva, amelyet népem épített? Vagy nem követtétek és zaklattátok népemet háromszor is az erdőben, felbolygatva lármátokkal és zsivajgásotokkal a pókokat? Mindama zavar után, amit keltettetek, jogom van hozzá, hogy megtudjam, mi hozott erre, s ha nem mondjátok meg nekem tüstént, addig tartalak börtönben mindannyiótokat, amíg észhez nem tértek, és meg nem tanuljátok a jó modort! Ezután megparancsolta, hogy minden törpét csukjanak külön zárkába, adjanak nekik ételt-italt, de ne hagyhassák el kis börtönüket, míg legalább egy nem akad, aki kész mindazt elmondani neki, amit meg kíván tudni. De azt nem közölte a törpékkel, hogy Thorin is az ő foglya. Erre Bilbo jött rá. Szegény Mr. Baggins – csüggesztően hosszú időt töltött itt egyesegyedül, folytonosan rejtőzve, s nem merészelve gyűrűjét lehúzni az ujjáról. Szinte ahhoz se volt bátorsága, hogy aludjék, még ha a lehető legsötétebb és legrejtettebb zugokba vonult is el. Hogy mégis legyen valami dolga, nekifogott a Tündérkirály palotája felderítésének. A kapukat varázsajtók zárták, de néha, ha elég gyors volt, ki tudott jutni rajtuk. Az Erdei-tündérek egy-egy

csapata, akiket olykor királyuk vezetett, időnként kilovagolt vadászni, vagy egyéb tennivalóját ellátni az erdőben és Kelet tájain. Ilyenkor Bilbo, ha elég fürge volt, közvetlenül a nyomukban siklott, bár amit tett, nem volt éppen veszélytelen. Nemegyszer majdnem beszorult a kapuba, amikor becsapódott az utolsó tündér után; mégse mert soraik közt menetelni az árnyéka miatt (bármennyire halovány és elmosódó volt is az a fáklyafényben), vagy pedig attól való féltében, hogy valaki belebotlik és felfedezi. Ha pedig kiment, ami ritkán esett meg, nem sokra jutott. A törpéket nem kívánta cserben hagyni, meg aztán nem is tudta, hová az ördögbe mehetne nélkülük. A vadászó tündérekkel egész kint tartózkodásuk alatt nem tudott lépést tartani, így aztán az erdőből kivezető utaknak se tudott a nyomára jutni, úgyhogy végül is egymagában kóborolt nyomorúságosan az erdőben, attól reszketve, hogy eltéved, míg aztán alkalom nem kínálkozott a visszatérésre. Odakint éhes is volt, mert a babó nem volt vadász; de a barlangon belül csak felszedett valamiféle ennivalót, amit vagy holmi raktárból lopott, vagy egy asztalról csent el, ha éppen senki nem tartózkodott a közelben. „Olyan vagyok, mint az a betörő, aki nem tud szabadulni, hanem kénytelen nyomorultul kirabolni nap nap után ugyanazt a házat – gondolta. – Ez a legszomorúbb és legostobább része ennek az egész nyavalyás, kimerítő, kényelmetlen kalandnak! Ó, ha újra ott lehetnék a házamban, nyájas tűzhelyem mellett és lámpám fényében!” Azt is gyakran kívánta, bárcsak eljuttathatna valamiféle segélykérő üzenetet a varázslónak, de persze ez is teljesen lehetetlen volt, és hamarosan rájött arra, ha valamit tenni kell, azt Mr. Bagginsnak magának kell megtennie, egyedül és segítség nélkül. Miután egy vagy két hetet töltött Bilbo ilyen surranva-lopakodva, az őröket figyelve és követve, és a lehetőségeket kihasználva, rájött arra, hol

is őrzik az egyes törpéket. Mind a tizenkettő zárkáját megtalálta a palota különböző pontjain, és egy idő múltán kitűnően ismerte is a járást. A legnagyobb meglepetéssel hallgatta ki egy napon néhány őr beszédét, amelyből megtudta, hogy egy másik törpe is van a börtönben, egy különösen mély és sötét helyen. Természetesen azonnal kitalálta, hogy ez csak Thorin lehet, s egy idő múlva arra is rájött, hogy sejtelme helyes. Sok nehézség után végre sikerült olyan alkalommal megtalálni a zárkáját, amikor éppen senki se volt a közelben, és így szót váltani a törpék fejével. Thorin már túlságosan nyomorult állapotban volt ahhoz, hogy még mindig dühöngjön balszerencséje miatt, s azt kezdte fontolgatni, hogy mindent elmond a királynak a kincsről és a kereséséről (ami jellemzően mutatja, mennyire elcsüggedt), amikor meghallotta Bilbo vékony kis hangját a kulcslyukon keresztül. Alig hitt a fülének. Mégis hamarosan rájött arra, hogy nem tévedhet; odament az ajtóhoz, és suttogó hangon hosszú beszélgetést folytatott a másik oldalon álló babóval. Így vált lehetségessé, hogy Bilbo titkon eljuttathatta Thorin üzenetét mindegyik bebörtönzött törpéhez, elmondva nekik azt, hogy Thorin, a főnökük ugyancsak börtönben van, közel hozzájuk, és hogy tilos küldetésük célját elmondani a királynak, most még semmiképp sem, amíg Thorin nem jelzi, mikor. Mert Thorin bátorsága ismét visszatért, amikor meghallotta, miként mentette meg a babó társait a pókoktól, és megint kész volt arra, hogy nem váltja ki magát azzal, hogy részt ígér a Tündérkirálynak a kincsből, míg csak a másféle módon való menekülés reménye szét nem foszlik; míg csak a nevezetes Láthatatlan Baggins úr (akiről kezdett igen jó véleménye lenni) nem talál ki valami okosat. Thorin véleményével a többi törpe is egyetértett, mihelyt megkapták üzenetét. Mindannyian azt gondolták, hogy a kincsben való részesedésük (amelyet máris a magukénak tekintettek, jelenlegi

állapotuk és a még legyőzetlen sárkány ellenére) igencsak megsínylené, ha az Erdei-tündérek is részt kérnének belőle, s valamennyien bíztak Bilbóban. Látjátok, pontosan az következett be, amit Gandalf megjósolt. Talán részben ez is oka volt annak, hogy eltávozott, és magukra hagyta a törpéket. Bilbo azonban korántsem volt oly reményteli, mint ők. Nem szerette, hogy mindenki tőle vár mindent, és szívesen vette volna, ha a varázsló kéznél van. De hát hiába: feltehetően a Setéterdő egész komor messzisége választotta el őket egymástól. Így Bilbo csak ült, és egyre gondolkozott, míg már a feje majd szétpattant, de semmiféle fényes ötlete nem támadt. Egyetlen láthatatlanná tevő gyűrű remek dolog, de tizennégy felé osztva keveset jelent. Végül is azonban, mint azt már kitalálhattátok, megmentette a barátait, mégpedig a következő módon: Egy napon, amikor szimatolva mászkált mindenfelé, Bilbo valami nagyon érdekeset fedezett fel: a nagy kapuk nem voltak a barlangok egyedüli bejáratai. A palota legmélye alatt egy folyó folyt, mely valamivel távolabb keletre beömlött az Erdei-folyóba, túl azon a meredélyen, ahol a barlang főnyílása tátongott. Azon a domboldalon, ahol ez a föld alatti meder kibukkant, vízi kapu volt. Itt a sziklás tető majdnem egészen leért a folyó felszínéig, ahonnan vasrostély volt lebocsátható a folyó ágyáig, hogy megakadályozza bárki jövetelét vagy távozását ezen az úton. De ezt a csapóajtót sűrűn nyitották meg, mert a vízi kapun át bonyolódott le a ki– és bemenő forgalom jó része. Ha valaki erről érkezett volna, sötét és megmunkálatlan alagútban találja magát, mely mélyen a domb gyomrába vezet; de egy ponton, ahol az alagút a barlangok alatt vitt, nem volt teteje, s nagy tölgyfa csapóajtók fedték. Ezek felfelé nyíltak, a király pincéibe. Itt egymásra halmozott hordók álltak, mert az Erdei-tündérek, kiváltképpen pedig a királyuk, igen kedvelték a bort, bár azon a tájon a szőlő nem termett meg. Mint sok más árut, a bort is távoli

vidékekről hozták, délen élő rokonaiktól, vagy az Ember messzi földön található szőlőskertjeiből. Az egyik legnagyobb hordó mögött rejtezve Bilbo felfedezte a csapóajtókat és használatukat, s ott settenkedve és kihallgatva a király szolgáinak beszédét, megtudta, hogyan is érkezik a bor és a sok másféle áru a folyókon vagy a szárazföldi utakon, egészen a Hosszú Tóig. Mint kiderült, itt még mindig virult az Emberek egy városa, mely messze a vízbe nyúló hidakra épült, hogy védelmet nyújtson mindenfajta ellenség ellen, s kiváltképpen a hegy sárkányával szemben. Tóvárosból az Erdeifolyón úsztatták a hordókat idáig. Gyakran egyszerűen csak összekapcsolták őket, akár a nagy tutajokat, aztán kormányrúddal irányították a folyón felfelé, esetleg evezőkkel; gyakran viszont lapos csónakokat raktak meg velük. Amikor a hordók kiürültek, a tündérek áthajigálták őket a csapóajtókon, megnyitották a vízi kaput, és azután a hordók elsodródtak a folyón, hányódva-merülve, amíg csak az áramlat olyan helyre nem hordta őket, messze lent, ahol a folyópart kiugrott, közvetlenül Setéterdő legkeletibb szegélye közelében. Itt azután mindet begyűjtötték és összekötözték, majd vízre bocsátották a Tóváros irányába, mely annak a helynek a közelében állott, ahol az Erdei-folyó beleömlött a Hosszú Tóba. Bilbo jó darab időn át üldögélt, és gondolkozott azon, vajon ezt a vízi kaput fel lehetne-e használni arra, hogy barátait megmentse, és végül is vakmerő terv körvonalai bontakoztak ki benne. A foglyok vacsoráját már széjjelhordták. A dobogó léptű őrök fáklyáikkal bejárták az alagutakat, nyomukban sötétség maradt. Ekkor Bilbo meghallotta, amint a király főpohárnoka jó éjszakát kíván a főporkolábnak. – Gyere csak velem – mondta a főpohárnok –, és kóstold meg azt az új bort, amely éppen most érkezett. Kemény munka vár rám ma

éjjel, el kell távolítanom a pincékből az üres hordókat, így hadd igyunk előbb egyet, aztán a munka is könnyebben megy. – Helyes – nevetett a főporkoláb. – Majd én veled együtt megkóstolom a bort, és megállapítom, méltó-e a király asztalára. Ma éjszaka bankett lesz, nem lenne rendjén, ha hitvány italt küldenénk fel rá. Amikor Bilbo ezt meghallotta, reszkető izgalom fogta el, mert látta, hogy a szerencse az oldalán van, és máris alkalma kínálkozik, hogy próbára tegye vakmerő tervét. Követte a két tündért, amíg csak be nem léptek egy kis pincébe, ott leültek egy asztalhoz, amin két nagy kancsó állt. Hamarosan nekiláttak az ivásnak, és vidáman nevetgéltek. Ezúttal egészen szokatlan volt Bilbo szerencséje. Csak az igen erős bor álmosítja el az erdei tündéreket; de ez a fajta, mint kitűnt, Boromföld nagy szőlőinek java terméséhez tartozott, amelyet egyáltalán nem szántak a király katonáinak vagy szolgáinak, hanem egyedül a király vigasságaira, s kisebb kupába, mint a főpohárnok hatalmas kancsója. A főporkoláb hamarosan elbóbiskolt, majd fejét az asztalra hajtotta, és mélyen elaludt. A főpohárnok egy ideig magában beszélt és nevetgélt, mint aki nem vesz észre semmit, de igen hamar az ő feje is lekoppant az asztalra, elaludt, és ott horkolt a barátja mellett. Akkor bújt be a babó. A főporkoláb kulcsai egykettőre eltűntek, Bilbo viszont a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal iparkodott a járatok mentén a zárkák felé. A hatalmas kulcsnyaláb igen nyomta a karját, szíve meg a torkában dobogott; hiába volt ugyanis a gyűrűje, azt nem tudta megakadályozni, hogy a kulcsok olykor ne csörömpöljenek, ami állandó rettegésben tartotta. Elsőnek Balin ajtaját nyitotta fel, majd – alighogy a törpe kint volt – ismét gondosan bezárta. Képzelhetitek, Balin mennyire meg volt lepve, de bármilyen boldog is volt, hogy

kiszabadulhatott sorvasztó kis kőszobájából, máris meg akart állni, hogy kérdéseket tegyen fel, megtudandó, mi Bilbo szándéka, terve. – Erre most nincs idő! – mondta a babó. – Te csak kövess engem! Mindannyian együtt kell hogy maradjunk, s nem szabad megkockáztatnunk, hogy elválasszanak. Vagy mind megmenekülünk, vagy egyikünk se, s ez az utolsó lehetőségünk. Ha ezt kiszimatolják, csak az isten tudja, hová kerültök legközelebb a király parancsára, kezeteken-lábatokon megbilincselve. Ne vitatkozz velem, nagyon szépen kérlek! Ezzel ajtóról ajtóra ment, míg követőinek száma tizenkettőre nem szaporodott – s bizony egyikük se volt valami fürge, akár a sötétség miatt, akár mert oly soká ültek börtönben. Bilbo szíve megdobbant, valahányszor egyik törpe a másikba ütközött, vagy nyögött, vagy suttogott a sötétben. „A fene ezt a törpefajzatot!” – mondta magában. De minden jól ment, s nem találkoztak őrökkel. A helyzet az volt, hogy nagy őszi ünnepség volt ez éjjel odakinn az erdőn, s a fenti termekben. Szinte az egész nép ott vigadozott. Végül is sok ügyetlenkedés után elérkeztek Thorin börtönéhez, egészen mélyen lent és szerencsére nem nagyon messze a pincéktől. – Szavamra! – szólt Thorin, mikor Bilbo odasúgta neki, hogy jöjjön ki, és csatlakozzék barátaihoz –, Gandalf valót mondott, mint mindig. Úgy tűnik, ha eljő az ideje, pompás betörő vagy. Biztos vagyok benne, hogy örökre lekötelezetteid maradunk, bármi történjék ezután. De hát mi lesz most? Bilbo elérkezettnek látta az időt arra, hogy – amennyire lehetséges – kifejtse ötletét, de abban egyáltalán nem volt bizonyos, hogyan fogadják majd a törpék. Aggodalmai teljesen jogosnak bizonyultak, mert a törpéknek egy szemet se tetszett az elgondolása, és veszélyeztetett helyzetük ellenére hangosan kezdtek zúgni-elégedetlenkedni. – Hiszen csupa seb leszünk, darabokra zúzódunk, s ráadásul meg is

fulladunk, az egyszer szent! – mormogták. – Azt hittük, volt valami értelmes elképzelésed, amikor sikerült megszerezned a kulcsokat. Ez veszett ötlet! – Jó! – szólt Bilbo letörve, de bosszúsan is. – Akkor csak jertek vissza pompás kis celláitokba, én meg majd mindegyikőtöket újra becsuklak. Ott kegyelmesen elüldögélhettek, s kigondolhattok valami jobb tervet; csak azt nem hiszem, hogy valaha is módomban lesz újra megszerezni a kulcsokat, még ha kedvem is támad rá, hogy megpróbáljam. Ez aztán már sok volt a törpéknek, és lecsillapodtak. Végül is természetesen pontosan azt kellett tenniük, amit Bilbo javasolt, mert nyilvánvalóan lehetetlen volt, hogy megleljék az utat a felső termekbe, vagy keresztülküzdjék magukat az olyan kapukon, melyek varázsszóra záródtak, annak meg semmi értelme se volt, hogy ott zúgolódjanak a járatokban, amíg nyakon nem csípik őket újból. Így a babót követve lemásztak a legmélyebb pincékbe. Elhaladtak egy ajtó mellett, amelyen keresztül látható volt a főporkoláb és a főpohárnok, amint még most is mosolygó ábrázattal, boldogan horkoltak. Boromföld bora olyan, hogy mélyen alszik és szépeket álmodik tőle az ember. Alighanem más kifejezés lesz a főporkoláb arcán a következő napon, jóllehet Bilbo, mielőtt továbbhaladtak, belopakodott, és puszta jószívűségből visszahelyezte a kulcsokat az övére. „Ez majd megmenti a rá váró kellemetlenségek egy részétől – mondta Mr. Baggins magában. – Nem volt éppen rossz fickó, a foglyokhoz pedig elég rendes. Mindannyian meg lesznek rökönyödve. Azt fogják gondolni, nagyon hatalmas varázserő volt a birtokunkban, hogy keresztül tudtunk hatolni az összes zárt ajtón, és el is tudtunk tűnni. Eltűnni! Ha azt akarjuk, nagyon hamar munkához kell látnunk!” Balint visszaküldték, hogy figyelje a porkolábot és a főpohárnokot, és

jelezze, ha csak megmoccannak. A többiek átmentek a szomszédos pincébe, ahol a csapóajtók voltak. Kevés vesztegetni való idejük volt. Mint Bilbo tudta, néhány tündérnek parancsa volt arra, hogy mielőbb jöjjön le segíteni a főpohárnoknak lehajigálni az üres hordókat az ajtókon keresztül a folyóba. A hordók már ott álltak sorban, a padló közepén, s csak azt várták, hogy elgurítsák őket. Némelyikük boroshordó volt, ezeknek nem sok hasznát lehetett venni, mivel csak nagy zajjal lehetett kinyitni őket, s nem is voltak könnyen újra biztonságossá tehetők. De a hordók közt akadt sok olyan is, amelyekben más anyagot szállítottak a király palotájába, vajat, almát, miegyebet. Hamarosan találtak tizenhárom olyan hordót, amelyben elegendő hely volt egy-egy törpe számára. Sőt némelyik túlságosan tágas volt, és a törpék, mikor bemásztak, nem minden aggodalom nélkül gondoltak arra, mennyit fognak rázkódni-hányódni bennük, noha Bilbo igyekezett szalmával és más egyébbel kitömni a hordókat, s ezzel ahhoz képest, hogy az előkészületekre milyen kevés idő állt a rendelkezésükre, lehetőleg kényelmessé tenni tartózkodásukat. Végül is tizenkét törpe elhelyezkedett. Thorin rengeteg gondot okozott, annyit forgolódott, ficánkolt a maga hordójában, még morgott is, akár a nagy kutya az apró kutyaházban; Balin viszont, akire utolsóként került sor, nagy patáliát csapott a lélegzőnyílásai miatt; azt mondta, máris fullad, pedig a hordó tetejét még rá se szegezték. Bilbo minden tőle telhetőt megtett, hogy a hordók repedéseit oldalt eltömje, a tetejüket pedig oly szorosan zárja amennyire lehetséges volt, s most ismét magára maradt, a pakolás végső mozzanatait igazgatva el, és szinte esztelenül reménykedve abban, hogy terve sikerült. Éppen idejében végeztek. Alig egy-két perccel azután, hogy Balin hordójára rákerült a fedél, hangok hallatszottak és fények villantak. Egy csomó tündér érkezett nevetve és csevegve a pincébe, s

dalfoszlányokat énekelve. Vidám ünnepséget hagytak oda az egyik teremben, és azon voltak, hogy mielőbb visszatérhessenek. – Hol van a vén Galion, a főpohárnok? – kérdezte egyikük. – Nem láttam őt ma este az asztaloknál. Itt kellene lennie, hogy megmutassa most nekünk, mi is a teendőnk. – Dühös leszek, ha az öreg fafejű elkésik– mondta egy másik. -Nem akarom itt pazarolni az időmet, míg odafent zeng az ének. – Hohó! – kiáltott valaki. – Itt van a vén lókötő, s egy kancsón nyugszik a feje! Egy kis ünnepséget rendezett ő is magának, no meg a barátjának, a porkolábok kapitányának. – Rázzátok fel! Ébresztgessétek! – kiáltozták a többiek türelmetlenül. Galion egyáltalán nem örült annak, hogy felrázták és ébresztgették, még kevésbé annak, hogy kinevetik. – Elkéstetek – dörmögte. – Én itt csak várok és várok, míg ti, hitvány népség, isztok, vigadoztok, és elfelejtitek a kötelességteket. Nem csoda aztán, ha elalszom a fáradtságtól! – Nem csoda – mondták a többiek –, amikor a magyarázat ilyen kézenfekvő: benne van egy kancsóban! Hadd kóstoljuk meg mi is az álomitalodat, mielőtt munkának látunk! Azt a foglárt nem kell felkeltened. Amennyire láthatjuk, ő már kiélvezte a maga részét. Ezzel valamennyien ittak egyet, amitől egyszeriben igen vidámmá váltak. De azért eszükön maradtak. – Segíts már rajtunk, Galion! – kiáltottak egyesek. – Korán kezdted a vigadozást, és összezagyváltad a dolgokat! Ha a hordók súlya számít, úgy azt kell mondanunk, jó néhány teli hordót raktál ide az üresek helyett. – Folytassátok a munkát! – zsémbeskedett a főpohárnok. – A restnek, aki még iszik is, kétszer nehezebb minden. Ezeket a hordókat kell

elszállítani, s nem mást. Tegyétek azt, amit mondtam! – No jó, jó – mondták a többiek, és a nyíláshoz görgették a hordókat. – A te fejedre száll, ha a király felbontatlan vajashordóit és legjobb borát beletaszigáljuk a folyóba, csak azért, hogy ingyen tápláljuk a Tavi-embereket! Gurulj, gurulj, gurulj, boltos barlangmélyre hullj! Hó-rukk! Placcs! Puff! Bong! Mind lehuppan, döng és kong! Így danoltak, míg előbb az egyik, majd a másik hordó dübörgött oda a sötét nyíláshoz, ahol aztán belökték őket a néhány lábnyira lejjebb folyó hideg vízbe. Némelyik hordó valóban üres volt, némelyikben meg ott rejtőzött takaros csomagolásban valamelyik törpe; de mindannyi alábukott, egyik a másik után, csobbanva és csattanva, a fenti a lentire esve, szétfröcskölve a vizet, nekiütődve az alagút falának, egymáshoz koccanva, majd ellibegve az áramlat hátán. Ebben a pillanatban fedezte fel Bilbo tervének gyenge pontját. Ti már valószínűleg előbb észrevettétek, és ki is nevettétek őt érte, de nem hiszem, hogy az ő helyében féloly okosan jártatok volna el. Persze hogy ő maga nem volt hordóban, meg olyan se volt, aki elhelyezze benne, még ha lett is volna rá lehetőség! Úgy látszott, ez alkalommal feltétlenül el kell hogy veszítse a barátait (akik közül szinte már mindegyik eltűnt a sötét csapóajtón), és elháríthatatlan sorsa marad a magány, az örök lopózás, tolvajlás a tündérek barlangjaiban. Mert ha tüstént ki is tud menekülni a felső kapukon át, arra nagyon kevés esélye volt, hogy valaha is a törpék nyomára akad. Nem ismerte a szárazföldi utat oda, ahol a hordókat összegyűjtik. Azon tűnődött, mi a csoda fog történni a törpékkel nélküle, mert arra nem volt ideje, hogy mindazt, amit

a körülményekről megtudott, elmondja nekik, de arra sem, mi a terve egyáltalán, ha egyszer kijutnak az erdőből. Míg Bilbo elméjében ezeket hánytorgatta, a tündérek jókedvükben dalba kezdtek a folyót fedő ajtó körül. Egyesek közülük már nekifogtak, hogy felhúzzák azokat a köteleket, amelyek a csapórácsot tartották a vízi kapu fölött, hadd ússzanak el a hordók mind, mihelyt vízen vannak. Sodródj sötét, sebes áron, hajdan ismert, messzi táj von! Hagyd el barlangok vidékét, északi hegy meredélyét, hol a téres, tág vadonban zord, sötét árny zúg a lombban. Ússz a fák között a rétig – suttogó szellők becézik –, fuss a sás közt, fuss a nád közt, lápon bókoló virág közt, párán át, mely szűzfehéren száll vízből, mocsárból éjjel, csillagod köszöntsd, mely ég fenn jeges meredélyű égen; fordulj, ha pirkadni kezd, hab felett, homok felett, s délre térülj! Délre hát! Vár a fény, a napvilág, vár a rét, a dús mező, tehén– s ökörlegelő, várnak hegy tövén a kertek, érlelői som- s szedernek, vár a fény, a napvilág:

délre térülj! Délre hát! sodródj sötét, sebes áron, hajdan ismert messzi táj von! Már a legutolsó hordót görgették az ajtókhoz! Kétségbeesésében, s mert nem tudta, mi egyebet tehetne, szegény kis Bilbo abba kapaszkodott, s a hordóval együtt lökték át az ajtószélen. Egy loccsanás – és máris zuhant a vízbe, a hideg, sötét vízbe, felette a hordó. Köpködve és – akár a patkány – a fába kapaszkodva ismét felbukkant, de bárhogy is próbálkozott, nem volt képes a hordó tetejére mászni. Valahányszor megkísérelte, a hordó fordult egyet, és ismét csak maga alá nyomta. Tudniillik üres volt, és oly könnyedén lebegett, akár egy dugó. Bár Bilbo füle megtelt vízzel, azért még hallotta a daloló tündéreket odafent a pincében. Aztán hangos csapódással bezárultak az ajtók, és a tündérhangok elhaltak. Bilbo ott volt a sötét alagútban, jeges vízben ázva, egymagában – mert azok a barátok, beláthatjátok, igazán nem számítanak, akik mind hordókba vannak pakolva. Hamarosan valami szürke folt mutatkozott a homályban. Bilbo meghallotta a vízikapu nyikorgását, amint felfelé vonták, s egyszer csak ott találta magát egy hányódó és egymáshoz verődő hordótömeg közepén, amely most egyszerre összepréselődött, hogy együtt kerüljön át a kijárat ívén, és továbbhaladjon a nyílt folyón. Bilbo csak nehezen hárította el, hogy a hordók össze ne nyomják és szét ne zúzzák, de végül is a kusza gomolygás lassan kezdett szétválni és ellibegni, egyik a másik után, el a kőív alatt és onnan tovább. Csak akkor fedezte fel Bilbo, hogy annak se lett volna sok haszna, ha lovagló ülésben helyezkedik el a hordóján, mert a hordó és a vízikapu hirtelen mélyülő boltozata között még annyi hely se volt, hogy ott akár egy babó is elférjen.

A két part fáinak lecsüngő ágai között haladt tovább az útjuk. Bilbo azon tűnődött, vajon mit éreznek a törpék, és hogy mennyi víz hatol a hordóikba. A hományban mellette elsiklók közül némelyik meglehetősen mélyen süllyedt a vízbe, s ezekről úgy sejtette, hogy törpék tartózkodnak benne. „Nagyon remélem, hogy jó szorosan erősítettem a hordókra a fedeleket!” – gondolta Bilbo, de hamarosan túl sok saját gondja támadt ahhoz, semhogy tovább törődhessen a törpékkel. A fejét sikerült ugyan a víz színe fölött tartani, de fogai vacogtak a hidegtől, és azt latolgatta, vajon megfagy-e, mielőtt a szerencséje megfordul, s hogy még mennyi ideig bírja a kapaszkodást, s hogy érdemes-e megkockáztatni azt, hogy elengedje a hordót, és maga ússzék a partra. A szerencse valóban hamarosan megfordult: az örvénylő áramlás egy bizonyos helyen jó néhány hordót közel sodort a parthoz, ahol aztán valami rejtett gyökéren egy darabig fennakadtak. Ekkor Bilbo megragadta az alkalmat arra, hogy felmásszék a hordója oldalán, míg az szilárdan rögzült egy másikhoz. Mint a kiöntött patkány, úgy kúszott fel, aztán elnyúlva feküdt a hordó tetején, igyekezve egyensúlyát megtartani. Hűvös szél fújt, de ez a víznél is jobb volt, és csak azt remélte, nem gurul le váratlanul a hordójáról, ha az egész tömeg újból megmozdul. A hordók pedig újra kiszabadultak, és forogva-pörögve elindultak a folyón lefelé, a főáramlat irányába. Kiderült, hogy Bilbo félelme nem volt alaptalan: csakugyan nehéz volt a hordóján megmaradni, de valahogy azért sikerült, bár átkozottul kényelmetlen volt. Szerencsére a babó nagyon könnyű volt, a hordó meg jó nagy, s mert lyukak voltak rajta, némi vízzel is terhelődött. Az egész mégis olyan volt, mintha valaki megpróbált volna kantár és nyereg nélkül meglovagolni egy olyan kövér pónit, amely egyébre se gondol, mint hogy meghengergőzzék a fűben.

Útjának során végül is Mr. Baggins olyan helyre ért, ahol a fák mindkétfelől elkezdtek ritkulni. Láthatta a halványabb eget is közöttük. A sötét folyó hirtelen kitágult, és itt ömlött bele az Erdei-folyó főágába, amely feljebb nagy sebesen viharzott el a király hatalmas kapui előtt. Homályos víztükör látszott, amelyre már nem borult árnyék, s iramló felszínén fellegek és csillagok táncoló és tört visszfénye tündökölt. Akkor az Erdei-folyó rohanó vize az egész társaságot hordóstul, mindenestül az északi part felé sodorta, ahol széles öblöt vájt magának. Ennek lejtős partját kavics borította, s keleti végét egy kemény szikla kis kiugró foka határolta. A sekély parton szinte minden hordó zátonyra futott, bár egynéhány nagy csattanással a kőgátnak ütközött. A partokon fürkésző emberek állottak. Ezek rudakkal gyorsan betaszigálták az összes hordót a sekély részre, s miután megszámolták, összekötözték a hordókat, és ott hagyták őket reggelig. Szegény törpék! Bilbo most nem járt olyan rosszul. Lecsúszott a hordójáról, és partra gázolt, aztán továbblopózott néhány kunyhó felé, amelyeket a vízparton látott. Nemigen fontolgatta már, elcsenjen-e valami vacsorát hívatlanul, ha alkalma kínálkozik; erre régóta rákényszerült, meg nagyon is tudta most már, mit jelent az igazi éhség, mely nem azonos azzal az udvarias érdeklődéssel, amit egy jól ellátott éléskamra finomságai iránt érzünk. Meg aztán a fák közül tűz fénye is világlott elő, s ez nem kis mértékben vonzotta őt víztől csepegő, toprongyos ruházatában, mely hidegen és nedvesen tapadt rá. Nem szükséges, hogy sokat meséljek nektek Bilbónak ezen az éjszakán megélt kalandjairól, mert már közeledünk a keleti út végéhez és az utolsó és legnagyobb kalandhoz, így sietnünk kell. Varázsgyűrűje segítségével kezdetben persze nagyszerűen boldogult, de nedves lábnyomai és csepegő ruhája, amely ugyancsak nyomot hagyott, ahol csak ült vagy állt, végezetül kiszolgáltatták őt; meg aztán elkezdett szipákolni is, s bárhová rejtőzött, mindenütt meglelték,

olyan szörnyű erővel tört ki soká elfojtott tüsszentése. Hamarosan nagy nyüzsgés támadt a folyó menti faluban, Bilbo azonban az erdőbe menekült, egy cipóval, egy boros tömlővel, valamint egy pástétommal, persze egyik sem volt az övé. Az éjszaka hátralevő részét átnedvesedve és a tűztől távol kellett töltenie, de a boros tömlő a segítségére volt, és még szunyókált is egy kicsit némi száraz falevélen, ámbár az év már a végéhez közeledett, és a lég hűvös volt. Egy egész különlegesen hangos tüsszentésre ébredt. Már szürkült a reggel, lent a folyó mentén pedig vidám zsivaj hangzott. A hordókból tutaj készült, hogy ezt a Tutaj-tündérek hamarosan elkormányozzák a folyón lefelé Tóvárosig. Bilbo ismét tüsszentett. Most már nem csurgott róla víz, de tetőtől talpig reszketett. Oly gyorsan, amennyire csak merev lábaitól tellett, lemászott, és még sikerült a nagy sürgés-forgásban észrevétlenül rákerülnie a hordókra. Szerencsére éppen akkor nem sütött a nap, így aztán elkerülte, hogy kínos módon árnyékot vessen, s az is nagy kegy volt, hogy hosszú időn át nem kellett tüsszentenie. A tündérek nagy erővel dőltek a rudaknak. Azok, akik a sekély vízben álltak, lökték és taszították a tutajt. A most már összekötözött hordók csikorogtak, és felkavarták a vizet. – Ez aztán a nehéz rakomány! – zsörtölődött némelyik tündér. – Túlságosan mély a merülése, egyik-másik hordó soha nem ürül ki. Ha nappal vetődnek partra, bizony beléjük is kukkantunk – mondták. – Erre most nincs idő! – kiáltotta a tutajos. – Lökjétek el! És végre elindultak, kezdetben lassan, amíg a sziklafokot el nem hagyták, ahol más tündérek álltak, hogy rudakkal hárítsák el az ütközést, aztán egyre inkább felgyorsult a haladásuk, amint elérték a főáramlatot, és lefelé hajóztak a Tó irányába. A törpék megmenekültek a király börtönéből, és maguk mögött hagyták az erdőt, de hogy holtan-e vagy élve, azt még majd meglátjuk.

10. SZÍVES FOGADTATÁS A nap, mialatt a törpék lefelé úsztak, világosabbá és melegebbé vált. Nemsokára a folyó meredek földnyelvet került meg, mely bal oldalukon ereszkedett alá. Ennek a sziklás lába alatt, mely mintha parti kőszirt lett volna, csapdosva-bugyborékolva, mélységesen mélyen folyt a fősodor. Hirtelen a szikla a semmibe tűnt. A partszegély alámerült. A fák sora véget ért. S Bilbo valami rendkívülit pillantott meg. A táj szélesen kitárult körötte, s teljesen betöltötte a folyó vize, mely mintegy megtörve, száz kanyargó úton talált utat belé, vagy mocsarastavas vidékeken torpant meg, melyeket minden oldalon szigetek pöttyöztek; de az egésznek a legközepén változatlanul erős áramlat haladt végig. S messze távol, sötét fejét tépett felhőbe burkolva, ott emelkedett a Hegy! Északkeleti közvetlen szomszédai és a köztük elterülő, szeszélyesen szétzilált táj nem volt látható. Magányosan uralkodott és tekintett a mocsarakon keresztül az erdő felé. A Magányos Hegy! Bilbo messziről és sok kaland élményével érkezett ide, hogy lássa, s bizony szemernyit se tetszett neki. Amint odafigyelt a tutajosok szavára, és összeillesztette azokat a töredékes értesüléseket, amelyeket elejtettek, hamarosan rájött arra, hogy igen szerencsésnek tekintheti magát, hogy a hegyet egyáltalán meglátta, még ebből a messzeségből is. Bármilyen sivár volt a börtöne, és kellemetlen a jelenlegi helyzete (hogy a szegény törpékről a hordókban ne is szóljunk), mégis szerencsésebb volt, mint sejtette. Szó csak a vízi utakon történő árucseréről és a folyó megnövekedett forgalmáról esett, minthogy a keletről Setéterdő felé vezető utak vagy eltűntek, vagy használhatatlanná váltak; beszéltek a tutajosok a Tavi-emberek és az Erdei-tündérek civódásáról is az Erdei-folyó és a partvidék karbantartása miatt. Ez a környék sokat változott azóta, hogy a törpék még a hegyen éltek, amely

időkre a legtöbben már csak mint valami fölöttébb elmosódó hagyományra emlékeztek. A változás még az elmúlt években is tartott, azóta is, hogy Gandalf utolsó híreit kapta innen. Nagy árvizek és esőzések duzzasztották meg a kelet felé folyó vizeket; egy-két földrengés is volt (ezeket némelyek a sárkánynak tulajdonították – akikre főleg csak átkozódva és a Hegy felé irányuló baljós bólintással utaltak). A mocsár és láp egyre nagyobb területeket nyelt el mindkét oldalon. Ösvények tűntek el, s nem egy lovas vagy utas is, ha megkísérelte meglelni a keresztülvezető semmivé lett csapásokat. Az erdőn át vivő tündérút, amelyet Beorn tanácsára a törpék követtek, az erdő keleti szélén úgy ért véget, hogy bizonytalanná és járatlanná vált; most már egyedül a folyó kínált valamennyire is biztos utat Setéterdő északi szélétől a hegy árnyalta síkságon túlra, s a folyót az Erdei-tündérek királya őrizte. Mint tehát láthatjátok, Bilbo végül is az egyetlen alkalmas úton érkezett. Talán Mr. Baggins vigaszára szolgált volna, amint ott vacogott a hordókon, ha tudja, hogy a történtek híre eljutott a távolban tartózkodó Gandalfhoz is, akit mindannyiuk sorsa mélyen aggasztott, s hogy egyéb teendőinek végére jutva (melyek nem tartoznak tárgyunkra) felkészült, hogy felkutassa Thorin társaságát. De ezt Bilbo nem tudta. Amint viszont tudott, az mindössze az volt, hogy a folyó szinte a végtelenségig folytatódik, s hogy éhes, nagyon meghűlt, s egy cseppet se tetszik neki a mód, ahogyan a Hegy szigorú tekintetet vet rá, meg ijesztgeti is, amint közeledik hozzá. Egy idő múltán azonban a folyó délebbre fordult, s a Hegy megint homályba veszett, majd végül, már estére járva, a partvidék sziklássá vált, a folyó egybegyűjtötte minden kóbor vizét egyetlen mély és sebes áramlatba, ők meg mindannyian nagy gyorsasággal sodródtak tovább. A nap már le is nyugodott, mikor újból keletnek kanyarodva

az Erdei-folyó beléömlött a Hosszú Tóba. A torkolata itt széles volt, mindkét oldalán köves, sziklaszerű kapukkal, melyeknek lába tengeri kavicsokon nyugodott. A Hosszú Tó! Bilbo soha el nem tudta képzelni, hogy bárminemű víz, ha nem a tenger, ilyen végtelen lehet. A szélessége olyan volt, hogy szembenéző partjai kicsinynek és távolinak tűntek, a hossza viszont olyan, hogy északi vége, mely a hegy felé mutatott, egyáltalán nem is látszott. Azt Bilbo csak a térképről tudta, hogy messze odafent, ahol a Göncölszekér csillagai már pislogtak, a Folyó-folyó torkollott bele a Völgyváros felől, és az Erdei-folyóval együtt töltötte ki rengeteg vizével azt, ami egykor nagy, mély, sziklás völgy lehetett. A déli végén a két folyó duzzasztotta víz ismét magasról lezúduló vízesések formájában tört utat, és sebesen rohant tova ismeretlen földek felé. Az alkonyi csendben a vízesések zaja távoli morajként hallatszott. Az Erdei-folyó torkolatától nem messze volt az az idegen város, amely felől Bilbo már hallott a tündérek beszédéből a király pincéjében. Nem a parton épült, bár volt ott is néhány kunyhó és épület, hanem közvetlenül a tó színén; a bezúduló folyó örvénylésétől egy sziklafok védte, amely itt csendes öblöt alkotott. Nagy fahíd vezetett ki oda, ahol hatalmas erdei fák törzsére cölöpözve nyüzsgő város épült, nem a tündérek, hanem az emberek városa, akik még mindig itt merészkedtek élni a távoli hegyi sárkány árnyékában. Városuk virágzását változatlanul biztosította az a kereskedelmi forgalom, amelyet a Dél nagy folyója közvetített, a vízesésektől pedig szekerek továbbítottak a városukig, de a régmúlt dicső napjaiban, amikor az északon fekvő Völgyváros gazdag volt és virult, a városlakók is tehetősek és hatalmasok voltak, és rengeteg hajójuk járta a vizeket, némelyek arannyal voltak töltve, mások fegyveres vitézekkel, és olyan dolgok és háborúk estek, melyek ma már csak mondaként éltek tovább. Egy, a mostaninál nagyobb város korhadó cölöpéi még most is láthatók voltak a

partok mentén, ha a szárazságban a víz leapadt. De az emberek minderre alig is emlékeztek, bár egyesek még mindig énekeltek régi dalokat a Hegy törpekirályairól, a Durin törzséből való Throrról, és Thrainról, a sárkány jöveteléről és Völgyváros urainak pusztulásáról. Némelyek arról is daloltak, hogy Thror és Thrain majd egyszer visszatérnek, és az arany patakokban ömlik a hegykapukon keresztül, s az egész vidék megtelik új énekkel és új kacagással. De ez a kellemes monda nem sokban befolyásolta az emberek napi tevékenységét. Mihelyt a hordókból álló tutaj láthatóvá lett, csónakok rajzottak elő a város cölöpéi közül, és kiáltások köszöntötték a kormányosokat. Aztán köteleket dobtak, evezőket vontak be, s a tutajt hamarosan kivontatták az Erdei-folyó áramlatából, s megkerülték vele a sziklaszirtet, amely Tóváros kis öblét védte. Itt aztán lehorgonyzott, nem messze a nagy parti híd hídfőjétől. Hamarosan várható volt, hogy déli emberek érkeznek majd, és a hordók egy részét elviszik, másokat meg megtöltenék olyan árukkal, amiket csak azért hoztak, hogy vízi úton felszállítsák őket az Erdeitündérek hónába. Ezenközben a hordók csak úgy szabadon úszkáltak, mialatt a Tutaj-tündérek és a hajósok együtt mulatoztak Tóvárosban. Nagyon meglepte volna őket, ha látják, mi történik odalenn a parton azután, hogy elmentek, és az éj árnyai beborítottak mindent. Mindenekelőtt Bilbo kiszabadította az egyik hordót, a partra taszigálta, és kinyitotta. Bentről nyögések hallatszottak, és egy nagyon boldogtalan törpe mászott elő. Beszennyezett szakállához nedves szalma tapadt, annyira fájt és merev volt mindene, teli sebekkel és zúzódásokkal, hogy alig állt a lábán, és még az is nehezére esett, hogy a sekély vízen át kitámolyogjon a partra, s aztán nyögdécselve lefeküdjék. Pillantása oly vad és kiéhezett volt, akár egy házához

láncolt ebé, amelyről egy héten át megfeledkeztek. A törpe Thorin volt, de ezt csak aranyláncáról lehetett megállapítani, s most már piszkos és cafatokra tépett égszínkék csuklyájáról, megfakult ezüstbojtjával. Még az is időbe telt, míg hajlandó volt a babóval udvariasan beszélni. – Végül is mi bajod, élsz-e még vagy meghaltál? – kérdezte Bilbo kíméletlenül. Talán már elfeledte azt, hogy legalábbis egy jó étkezéssel több jutott neki, mint a törpéknek, meg karja-lába is ép volt, arról a sokkal több levegőről, amelyet élvezett, nem is szólva. – Börtönben vagy-e még vagy szabad? Ha élelmet akarsz, és folytatni ezt az ostoba kalandot, amely végtére is a tiéd, és nem az enyém, jobb lenne, ha csapkodnál a karjaiddal, dörzsölgetnéd a lábadat, és megpróbálnál nekem segíteni abban, hogy kiszabadítsam a többieket is, amíg még nem késő! Thorin persze belátta Bilbo szavainak igazságát, így még egy párat nyögött, majd felkelt, és tőle telhetően segített a babónak. A homályban, ott bukdácsolva a hideg vízben, nehéz és ronda munka volt megtalálni, melyik hordóban mi van. Az, hogy megkopogtatták a hordókat, és beszóltak, csak hat törpe rejtekhelyét fedte fel, akik válaszolni tudtak. Ezeket kipakolták, és partra segítették, ahol morogva-nyögdécselve leültek vagy lefeküdtek; annyira átáztak, kékrezöldre zúzódtak és görcsbe merevültek, hogy egyelőre fel se tudták fogni, mit jelent, hogy kiszabadultak, vagy hogy ezért illő hálára kötelezettek. A két legelesettebb közé tartozott Dwalin és Balin, így semmi értelme se volt annak, hogy segítségüket kérjék. Bifur és Bofur nem voltak annyira sebesek és vizesek, de ők is csak lefeküdtek, és semmit se voltak hajlandók tenni. Fili és Kili azonban, akik fiatalok voltak (törpemértékkel mérve), meg az elhelyezésük is jobban sikerült, kisebb hordókban, több szalmába burkolva, többé-kevésbé mosolyogva jöttek elő, éppen csak egy-két karcolással;

merevségük is hamarosan felengedett. – Remélem, hogy soha többet nem szagolok almát! – mondta Fili. – Az én hordóm azzal volt teli. Almaszagot szívni be örökké, amikor az ember mozdulni is alig tud és fázik és emészti az éhség, hát ez őrjítő! Széles e világon bármit felfalnék most, akár órákon át is folytatnám, csak éppen almát nem! Fili és Kili készséges segítségével, Thorin és Bilbo végre is felfedezték a társaság még elő nem került tagjait, és kiszabadították őket. A szegény kövér Bombur aludt vagy eszméletlen volt; Dori, Nori, Ori, Oin és Gloin teleszívódott vízzel, és látszatra alig élt; mindegyiküket egyenként kellett a partra cipelni, ahol aztán tehetetlenül hevertek. – Hát most itt volnánk! – mondta Thorin. – És úgy vélem, ezért jó csillagainknak és Mr. Bagginsnak kellene köszönetet mondani. Ezt feltétlenül joga van elvárni, bár nem ártott volna, ha az utazás kényelmesebb módjáról gondoskodik. Mégis mindannyian újra és ismét lekötelezetteid vagyunk, Mr. Baggins. Hálánk csak még növekedni fog, ha eszünk, és erőt gyűjtünk majd. De addig is: mi legyen? – Tóvárosi ajánlanám – mondta Bilbo. – Vagy akad más is? Persze hogy másféle ajánlatra nem kerülhetett sor, így a többieket hátrahagyva Thorin, Fili és Kili és a babó a part mentén elindultak a nagy híd irányába. A hídfőnél őrök álltak, de eléggé hanyagok voltak, mert szolgálatukra már oly rég nem volt szükség. Némi alkalmi civódáson kívül, amelyet hídvámkérdések okoztak, jó barátságban éltek az Erdei-tündérekkel. Minden más nép messze lakott, és a városi fiatalok közt nem egy akadt, aki nyíltan kételkedett bármiféle hegyi sárkány létezésében, és csak nevette azokat a szakállas véneket és anyókákat, akik azt állították, látták őt az égen repülni ifjú napjaikban. Ezek után nem lehetett meglepő, hogy az őrök ott ittak és nevetgéltek a kunyhójukban, a tűz

mellett, s nem hallották a törpék kiszabadításának zaját, sem a négy felderítő lépteit. Az elképedésük óriási volt, amikor Tölgyfapajzsi Thorin egyszer csak belépett az ajtón. – Kik vagytok és mit akartok? – ordították talpra ugorva és fegyvereik után nyúlkálva. – Thorin vagyok, Thrain fia, aki Thror fia volt és a Hegymély Királya! – mondta a törpe hangosan, és tépett ruhája, cafatokban lógó csuklyája ellenére királyi benyomást keltett. Nyakán és derekán csillogott az arany, szeme mély volt és sötét. – Visszatértem. Városotok Urát kívánom látni! Erre szörnyű izgalom támadt. Az ostobábbak közül néhányan kirohantak a kunyhóból, mintha csak azt várták volna, hogy a hegy arannyá válik az éjszakában, a tó minden vize pedig tüstént megsárgul. Az őrség kapitánya lépett elő. – S kik ezek? – szólt, Filire, Kilire és Bilbóra mutatva. – Apám lányának fiai – felelte Thorin. – Fili és Kili Durin nemzetségéből, és Mr. Baggins, aki nyugatról utazott ide velünk. – Ha békességben jöttök, úgy rakjátok le fegyvereiteket! – mondta a kapitány. – Nincsenek fegyvereink – mondta Thorin, s ez igaz is volt: késeiket elvették az Erdei-tündérek, csakúgy, mint Orcristot, a nagy kardot, Bilbónak ugyan megvolt a kurta kardja, szokása szerint rejtve, de erről mit sem szólt. – Nincs szükség fegyverekre, hiszen régi hagyományaink szerint a magunkéhoz tértünk vissza. Ennyi ember ellen nem is tudnánk küzdeni. Vezessetek uratokhoz. – Ünnepségen van – mondta a kapitány. – Eggyel több ok arra, hogy hozzávezessetek – tört ki Fili, aki kezdett e szertartásosság láttára türelmetlenné válni. – Hosszú utunk után kimerültek és éhesek vagyunk, és jó néhány bajtársunk beteg. Ezért siessetek, és ne vesztegessünk több szót, vagy pedig számoljatok az uratok megrovásával.

– Akkor hát kövessetek – mondta a kapitány, s hat emberével együtt elvezette őket a hídon át, keresztül a kapukon, a város piacterére. Ez egy hatalmas cölöpöktől körülvett sima vízfelület volt, ezen a cölöpsoron emelkedtek a nagyobb házak, a hosszú farakpartok mentén pedig rengeteg lépcső és létra vezetett le a víz szintjéhez. Az egyik nagy csarnokból fények világítottak, és sokféle hang szűrődött ki. A törpék átmentek a csarnok kapuin, aztán pislogva álltak meg a fényben, pillantásuk hosszú asztalokon futott végig, amelyek mellett emberek sora ült. – Thorin vagyok, Thrain fia, aki Thror fia volt és a Hegymély Királya! Visszatérek! – kiáltotta Thorin hangos szóval már az ajtóból, mielőtt még a kapitány bármit mondhatott volna. Mindannyian felugráltak. A Város Ura is felugrott nagy székéből. De senki nem pattant fel nagyobb meglepetéssel, mint a tündértutajosok, akik a csarnok túlsó végén ültek. Tülekedve léptek az Úr asztala elé, és azt kiáltozták: – Ezek királyunk foglyai, akik megszöktek; csavargó törpék, akik képtelenek voltak igazolni magukat, s erdeinkben lappangva zaklatták népünket. – Igaz ez? – kérdezte a Város Ura. Valójában sokkal elképzelhetőbbnek tartotta azt, amit a tündérek állítottak annál, hogy a Hegymély Királya tért vissza, ha ugyan ilyen király egyáltalán létezett valaha. – Igaz az, hogy a Tündérkirály jogtalanul utunkat állotta, és ok nélkül bebörtönzött minket, amikor hazafelé tartottunk saját országunkba – felelte Thorin. – De se zár, se lakat nem tudja feltartóztatni visszatérésünket, amelyről ősi hagyományaink szólnak. S ez a város nem az Erdei-tündérek birodalmában fekszik. A Tavi-emberek Urához intézem szavaimat, nem pedig a Tündérkirály tutajosaihoz. Az Úr habozott, és egyikükről a másikukra nézett. A

Tündérkirály hatalmas volt, és a Város Ura nem kívánt ellenséges viszonyba kerülni vele, a régi énekekről is megvolt a véleménye, mivel gondolatait sokkal inkább foglalkoztatták az ipar, a vám, a szállítmányok és az arany, hiszen éppen ennek köszönhette a pozícióját. Mások azonban másként vélekedtek, s az ügy hamarosan az Úr nélkül intéződött el. Az újdonság híre a tűzvész sebességével terjedt el a csarnok kapuitól városszerte. Emberek kiáltozása hallatszott a csarnokban és kint is. A rakpartokon sebesen gyülekező tömegek szorongtak. Egyesek olyan régi dalok töredékeit énekelték, amelyek a Hegymély Királya visszatéréséről szóltak; az, hogy Thror unokája, nem pedig Thror maga érkezett, senkit nem izgatott különösebben. Az ének szájról szájra járt, míg végül hangosan és zengve szállt a tó felett. A hegymély Koronása, a kivájt kő, telér s ezüstforrás Királya trónjára visszatér. Felölti koronáját, hárfáján húr feszül, visszhangos csarnokán át ős dal zeng újra föl. Erdő zúg majd a bércen, szél majd dús fűbe szánt, bősége ömlik éren s folyón arany gyanánt. Öröm száll, mint a szikra, tó fénylik, tűzben áll, bú, bánat majd tűnik, ha

megtér a Hegykirály. Így vagy így valahogy énekeltek, csak hosszasabban, minthogy kiáltozás, hárfaszó és hegedűhang is vegyült dalukba. A legöregebb nagyapák nem emlékeztek hasonló izgalomra a városban. Maguk az Erdei-tündérek is elgondolkoztak, s még meg is riadtak. Azt persze nem tudták, hogyan menekült meg Thorin, s már-már azt gondolták, a királyuk esetleg komoly hibát követett el. Ami a Város Urát illeti, belátta, hogy egyebet nem tehet, mint hogy enged az általános felbuzdulásnak, legalábbis pillanatnyilag, s hogy úgy tesz, mintha elhinné, amit Thorin mond magáról. Így átengedte neki a saját nagy székét, és Filit és Kilit ültetve maga mellé, díszhelyet foglaltatott el velük. Még Bilbónak is a főasztalnál jutott hely, s az általános zűrzavarban senki se kért magyarázatot arra – noha rá semmiféle ének még a leghomályosabb formában se utalt –, hol került bele az események szövedékébe. Hamarosan a többi törpét is bekísérték a városba, mégpedig elképesztő lelkesítő jelenetek közepette. Mindannyiukat kúrálták, táplálták, elhelyezték, dédelgették – méghozzá elragadó és minden igényt kielégítő módon. Thorin és társai számára egy nagy házat ürítettek ki, szolgálatukra csónakok és evezősök állottak, a ház előtt pedig tömegek foglaltak helyet, ezek egész napon át énekeltek, vagy megéljenezték a törpéket, ha akár az orruk hegyét is mutogatták. Az énekek egyike-másika régi volt, de sok egészen új is akadt, amelyek bizakodva szóltak a sárkány hirtelen haláláról és a rakományszámra érkező dús ajándékokról, melyek a folyón át érik el majd Tóvárosi. E dalok jó része a Város Urának ihletésére született; a törpék nem is nagyon örültek nekik, de azért elégedettek voltak, és hamarosan újra meghíztak és megerősödtek. Voltaképpen egy hét alatt teljesen talpra álltak, ki-ki

kedvelt színéből készült ruhát öltött, a szakállukat kifésülték, megnyírták, lépteik megint peckessé váltak. Thorin olyannak látszott és úgy járt, mintha máris visszanyerte volna királyságát, Smaugot pedig apróra metélte volna. Akkor már, mint Thorin előre megmondta, a törpék jóindulata a kis babó irányában napról napra növekedett. Panasz, zsörtölődő szó nem hangzott ellene. Ittak az egészségére, vállon veregették, fontoskodtak körülötte, ami a babónak annál jobban esett, mert ő maga nem volt valami emelkedett hangulatban. Nem felejtette el, milyen is volt a Hegy, a sárkányra is gyakran gondolt, amellett borzasztóan náthás volt. Három napon át tüsszentett és köhögött, ki se járhatott, és a bankettokon tartott felköszöntői még később is csak annyira szorítkoztak: „Dagyod köszödöb.” Eközben az Erdei-tündérek rakományaikkal visszahajóztak az Erdei-folyón, s a király palotájában nagy izgalom uralkodott. Arról többet nem hallottam, mi történt a főporkolábbal és a főpohárnokkal. Persze kulcsról vagy hordókról szó sem esett azalatt, míg a törpék Tóvárosban időztek, Bilbo meg vigyázott arra, hogy soha ne váljék láthatatlanná. Mégis azt mondhatnám, sok mindent sejtettek az Erdei-tündérek, amiről nem tudhattak, bár Mr. Baggins még így is némileg titok maradt. A törpék vállalkozásának célját a Tündérkirály mindenesetre megtudta, vagy legalábbis azt vélte, hogy tudja, s magában így elmélkedett: „Helyes! Majd meglátjuk! Olyan kincs aligha érkezhetik Setéterdőn keresztül, amelynek szállításába nem lesz beleszólásom. De valójában azt várom, a törpéknek rossz végük lesz, s nem is érdemelnek mást!” Ő maga semmiképpen sem hitt abban, hogy a törpék megküzdhetnek az olyan sárkányokkal, mint Smaug, és megölhetik őket, a gyanúja inkább betörési kísérletre vagy valami effélére irányult – ami mutatja, mennyire bölcs tündér

volt, bölcsebb, mint a városi emberek, noha nem volt egészen igaza, mint azt a végén látni fogjuk. Kiküldte kémeit a tóparti vidékre és északra is, a Hegy irányába, már amennyire elmerészkedtek, aztán csak várt. Két hét elmúltával Thorin elkezdett az indulás gondolatával foglalkozni. Segítségre addig számíthatott, míg a város lelkesedése tartott. Ostobaság lett volna halogatással kihűteni a lehetőségeket. Így hát beszélt a Város Urával és tanácsosaival, és megmondta, hogy hamarosan ő és társai továbbindulnak a Hegy felé. Ekkor lepődött meg először az Úr, sőt egy kissé meg is ijedt; elmerengett azon, vajon Thorin csakugyan a régi királyok leszármazottjae. Soha nem hitte, hogy a törpék valóban megkísérlik az utat Smaughoz, hanem azt gondolta, hogy szélhámosok, akik előbb-utóbb lelepleződnek, s akiket majd kipenderítenek. Nem volt igaza. Thorin természetesen valóban a Hegymély Királyának unokája volt, és csak az isten a tudója annak, mit nem merészel és meg is tesz egy törpe bosszúból, vagy azért, hogy a sajátját újra megszerezze. Éppen ezért a Város Urát nem búsította, hogy útnak bocsátja őket. Eltartásuk költséges volt, érkezésük pedig a napokat olyan szűnni nem akaró ünneppé változtatta, amelyben az üzlet pangott. „Menjenek csak, aztán nyaggassák Smaugot, s majd lássák, milyen fogadtatásban lesz részük!” – gondolta. – Helyes, ő Thorin, Thrain fia, aki Thror fia volt! – mondta fennhangon. – Követelned kell jussodat. Az idő elközelgett a régi hagyomány szerint. Kapj meg minden segítséget, amit csak nyújtani tudunk, és bízunk háládban, ha majd visszanyerted királyságodat! Így egy napon, bár az ősz már igencsak előrehaladott volt, és hűvös szelek fújtak, a fák lombja pedig sebesen hullott, három nagy ladik hagyta el Tóvárost, teli evezősökkel, törpékkel meg Mr. Bagginsszal

és sok élelemmel. Kerülő utakon lovakat és pónikat küldtek, hogy kiszemelt kikötőhelyükön várják őket. A Város Ura és tanácsosai a városháza nagy lépcsőiről, amelyek a tóhoz vezettek, intettek nekik búcsút. Az emberek a rakpartokon és ablakaikból kihajolva énekeltek. A fehér evezők alámerültek, csobbant a víz, s így indultak el a törpék a tavon észak felé, hosszú útjuk utolsó szakaszára. Csak egyvalaki volt határtalanul boldogtalan: Bilbo. 11. AZ AJTÓLÉPCSŐN Kétnapi evezés után a törpék végighajóztak a Hosszú Tavon, elérték a Folyó-folyót, s most már mindannyian láthatták a Magányos Hegyet, mely zordonan magaslott előttük. Az áramlat erős volt, haladásuk lassú. A harmadik nap végén, mikor már néhány mérföldet tettek meg a folyón felfelé, a bal, azaz nyugati part irányába tértek és kikötöttek. Itt vártak rájuk az elébük küldött lovak, élelemmel és más szükségleti cikkekkel, meg a saját használatukra szánt pónik. Amennyit lehetett, a pónikra pakoltak, a többit egy sátorban raktározták el, azonban a városiak közül senki se volt hajlandó akár csak egy éjszakára is a törpékkel maradni, oly közel a Hegy árnyékához. – Addig semmiképpen sem, amíg az énekek be nem teljesülnek! – mondták. Ezen a vad tájon könnyebb volt hinni a sárkányban, mint Thorinban. A raktárnak nem is volt szüksége őrre, mert az egész vidék puszta volt és elhagyatott. Kíséretük is elvált tőlük, gyorsan haladva lefelé a folyón és a part menti ösvényeken, jóllehet az éjszaka már közeledett. A törpék éjszakája hideg volt és magányos, jókedvük alábbhagyott. Másnap újra útra keltek. Balin és Bilbo lovagoltak hátul, mindegyik egy-egy jól megterhelt pónit vezetve maga mellett, a többiek

némileg előbbre jártak, óvatosan lépkedve, mert ösvények nem voltak. Északnyugatnak tartottak, a Folyó-folyótól távolodva, s egyre közelebb a Hegynek egy olyan nagy nyúlványához, mely dél felől állott a törpék útjában. Az út fárasztó volt, csendes és nyomasztó. Kacagás, dal vagy hárfaszó nem csendült fel, s az a büszkeség és remény, amely a régi énekek hallatán felbuzdította szívüket a tóparton, most csüggesztő borúba veszett. Tudták, hogy útjuk végéhez közelednek, s hogy ez a vég borzasztó is lehet. A környező táj kopárrá és sivárrá vált, noha valamikor, mint Thorin mondta nekik, zöld volt és viruló. Kevés volt a fű is, hamarosan pedig se bokor, se fa nem mutatkozott, csak tört és megfeketedett csonkok árulkodtak arról, milyen volt a vidék valaha. A Sárkány-pusztához jutottak, s egyúttal a múló év végéhez. Mindamellett úgy érték el a Hegy szegélyét, hogy semmiféle veszéllyel vagy a sárkány más jelével nem találkoztak, mint hogy vackának környékét milyen vadonná tette. A hegy sötéten és hallgatagon terült el előttük, és egyre magasabbra tornyosult fölöttük. A nagy déli nyúlvány nyugati oldalán ütöttek először tábort, mely a Hollódombnak nevezett magaslatban végződött. Ezen egy régi őrtorony állt, de egyelőre nem merték megmászni, túlságosan védtelen volt. Mielőtt Thorin kiküldte volna a Hegy nyugati nyúlványának felkutatására szánt expedícióját, melynek feladata a mindannyiuk által reménykedve keresett titkos ajtó felfedezése lett volna, a vezér előbb abból a célból menesztett cserkésző csapatot, hogy kikémlelje a délre fekvő vidéket, ahol az Elülső Kapu állt. A csapat tagjaiul Balint, Filit és Kilit jelölte meg, velük tartott Bilbo is. Szürke és hallgatag sziklák alatt meneteltek egészen Hollódomb lábáig. A folyó itt, miután Völgyváros völgyét széles ívben megkerülte, a Hegy felől a Tónak vezető irányba fordult, folyása sebes volt és zajos. Partja csupasz szikla, mely meredeken magaslott, s amint róla a keskeny

vízcsík felett, mely rengeteg görgeteg kő között habozva-zúgva rohan tova, kibámészkodtak, a Hegy nyúlványai árnyékolta széles völgyben régi házak, tornyok és falak szürke romjait láthatták. – Ez minden, ami Völgyvárosból megmaradt – mondta Balin. A hegyoldalt zöldellő erdők lepték, az elzárt völgy gazdag volt és elbűvölő azokban az időkben, mikor e városban még kongtak a harangok. – Szomorúnak és bősznek is látszott Balin, míg ezeket mondta; valamikor Thorin társa volt azon a napon, amelyen a sárkány eljött. A csapat nem nagyon merte a folyó irányát a Kapu felé sokkal messzebb követni, viszont túlment a déli nyúlvány végén, míg csak rejtetten, egy szikla mögé fekve meg nem pillantották a Hegy ágai között mutatkozó nagy sziklafalat, s ott egy homályos, barlangszerű nyílást. Ebből eredt a Folyó-folyó vize, s ugyanebből pára és sötét füst szállt. A puszta tájon semmi se mozdult, csak a gőz és a víz, s néha-néha egy vészjósló, fekete varjú. Az egyedüli hang a kőhöz csapódó vízé volt, s olykor egy madár harsány károgása. Balin megborzongott. – Térjünk vissza! – mondta. – Itt semmi hasznosat nem cselekedhetünk! Ezeket a sötét madarakat pedig nem szeretem, olyanok, mint a gonosz kémjei. – Ezek szerint a sárkány még most is él a hegy alatti termekben, vagy legalábbis erre következtetek a füstből – mondta a babó. – Ez nem bizonyít semmit – mondta Balin –, bár nem kételkedem szavad igazságában. De ha esetleg kis időre eltávozott, vagy a hegyoldalon őrködik, akkor is számolok vele, hogy füst és gőz száll ki a kapuin, mert hiszen a sárkány minden terme odabent teli lehet undorító kipárolgásával. Ilyen borús gondolatokkal eltelve, míg odafent károgó hollók kísérték, haladt fárasztó útján visszafelé a táborba a kis csapat.

Még csak júniusban Elrond takaros házának vendégei voltak, s bár már az ősz a tél nyomába hágott, e kellemes idő óta mintha évek teltek volna el. Egyedül voltak a vészhozó pusztaságban, a további segítség reménye nélkül. Útjuknak ugyan a végére értek, de vállalkozásuk céljától, úgy látszott, nagyon messze. Egyikükben se maradt sok a kezdeti lelkesedésből. Na mármost furcsa, ha azt mondjuk, hogy Mr. Bagginsban több maradt belőle, mint társaiban. Gyakran kölcsönkérte Thorin térképét, és vizsgálgatta, eltűnődve a rúnákon és az Elrond olvasta holdbetűk üzenetén. Ő vette rá a törpéket arra, hogy megkezdjék veszélyes kutatásaikat a titkos ajtó után a nyugati lejtőn. Táboruk ekkor egy hosszú völgybe költözött át, mely keskenyebb volt annál a nagy déli völgynél, ahol a folyó Kapui állottak és falaiként a Hegy alacsonyabb nyúlványai szolgáltak. E nyúlványok közül kettő hosszú, meredek oldalú gerincek formájában tört elő a vonulat tömegéből, mely lassan lejtett a síkság felé. Ezen a nyugati oldalon kevesebb jele volt a sárkány martalóckodásának, és akadt a pónijaik számára is némi legelhető fű. Ebből a nyugati táborból, melyet szikla és fal árnyékolt, míg csak a nap alá nem bukott az erdő irányába, nap mint nap indultak a törpék csapatai, a hegyoldalra vezető ösvényeket keresve. Ha a térkép megbízható volt, valahol messze, a völgy torkolatánál meredező szikla tetején kellett hogy legyen a titkos ajtó. A csapatok nap mint nap eredmény nélkül tértek vissza táborukba. De végül is váratlanul meglelték azt, amit kerestek. Fili, Kili és a babó egy napon visszamentek, végig a völgy hosszán, és ott mászkáltak déli sarkának leomlott sziklái között. Ebédidő tájt, amikor éppen egy nagy kő mögé kúsztak, mely úgy állt ott magában, mint egy oszlop, Bilbo valami olyasmire bukkant, ami durván faragott, felfelé vezető lépcsőhöz hasonlított. Amikor a babó és a törpék nagy izgalommal felhágtak, egy keskeny csapás nyomait találták

meg, mely gyakran elveszett, gyakran újra előbukkant, és elvezetett egészen a déli gerinc csúcsáig, majd végül még egy keskenyebb párkányig, mely mintegy szembefordulva a heggyel, északnak kanyarodott. Amikor lenéztek, azt látták, hogy a völgy torkolatánál álló szikla tetején vannak, s most saját lenti táborukra pillantanak alá. Hangtalanul, a jobbjukon húzódó sziklás falba kapaszkodva, libasorban vonultak végig a párkányon, míg a fal megnyílt, s egy kis meredek, elrekesztett részbe fordultak; ezt fű fedte, csend és nyugalom honolt benne. A bejárat, amelyet megleltek, lentről nem volt látható, mert a szikla ráborult, de távolabbról se, mert annyira kicsiny volt, hogy nem látszott többnek sötét repedésnél. Nem volt barlang, és az ég szabadon borult föléje, de belső végén olyan lapos fal emelkedett, mely alacsonyabb részén, a földhöz közel, sima és makulátlan volt, mintha kőműves munkája lett volna, viszont sem illesztésnek, sem résnek nyoma se mutatkozott. Ugyanígy nem volt nyoma ajtófélfának, szemöldökfának vagy küszöbnek se, se keresztrúdnak, retesznek vagy kulcslyuknak, mindamellett mégse kételkedtek abban, hogy végre megtalálták az ajtót. Ütötték-verték, lökték és taszigálták, még könyörögtek is hozzá, hogy mozduljon, ráolvasó mondókák töredékeit rebegték el azért, hogy kinyíljék, de semmi se moccant. Végül is kifáradva elpihentek az ajtó előtt a füvön, majd estére kelve megkezdték hosszú, lefelé vezető útjukat. Ezen az éjszakán izgalom uralkodott a táborban. Reggel a törpék felkészültek rá, hogy megint költöznek. Csak Bofurt és Bomburt hagyták hátra, hogy megint a pónikat és azokat az anyagokat őrizzék, amiket a folyóról hoztak magukkal. A többiek végigmentek a völgyön, majd fel a nemrég megtalált ösvényen, utána a keskeny párkányon. Ezen se csomagot, se batyut nem vihettek, oly keskeny és lélegzetelállító volt, mindkét oldalán százötven láb az esése, alul hegyes

sziklák, de minden törpe egy göngyöleg kötelet vitt magával, melyet szorosan a derekára csavart, így aztán végül is baj nélkül érték el a kis füves zárt részt. Ezen ütötték fel harmadik táborukat, kötélen húzva fel szükségleteiket odalentről. Ugyanezen az úton nyílt alkalmuk időnként lebocsátani egyikmásik tevékenyebb törpét, mint például Kilit, hogy a lentiekkel az adódó híreket kicserélje, vagy részt vegyen őrködésükben, amikor Bofurt felhúzták a magasabban fekvő táborba. – Túl kövér vagyok az ilyen röpke utakhoz – mondta. – Csak elszédülnék, és a szakállamra lépnék, mire megint csak tizenhárman maradnátok. Meg aztán a megcsomózódott kötelek is túlontúl gyengék az én testsúlyomnak. Ez, szerencséjére, nem bizonyult igaznak, mint azt majd látni fogjátok. Ezenközben néhányan felkutatták a nyílás mögötti párkányt, és egy olyan ösvényt találtak, mely egyre magasabbra vitt fel a hegyre; de nem merészelték útjukat nagyon messzire folytatni, meg aztán sok haszna se lett volna. Odafent csend honolt, amelyet semmiféle madár vagy hang meg nem tört, kivéve a szél zúgását a sziklarésekben. A törpék halkan beszéltek, kiáltozni vagy énekelni nem is merészkedtek, mert veszély lappangott minden kőben. A többiek – akik az ajtó titkával bajlódtak – se jártak nagyobb szerencsével. Túlságosan mohók voltak ahhoz, hogy elpiszmogjanak a rúnákkal vagy a holdbetűkkel, csak szüntelenül azt próbálták felfedezni, hogy a szikla sima felszínén hol rejtőzik az ajtó. Csákányt és rengeteg másféle szerszámot hoztak magukkal Tóvárosból, s kezdetben ezeket próbálták használni. De amikor belecsaptak a kőbe, a csákánynyelek ripityára törtek, és a törpék karja kegyetlenül megrándult, a szerszámok acélhegye pedig vagy eltört, vagy úgy hajlott meg, akár az ólom. A

bányászmódszer, ezt tisztán látták, nem volt alkalmazható az ellen a varázslat ellen, amely ezt az ajtót lezárta; meg aztán a visszhang is riasztotta őket. Bilbo az ajtólépcsőn való üldögélést magányosnak és fárasztónak találta – persze igazában nem lehetett ajtólépcsőről beszélni, de tréfából ajtólépcsőnek nevezték a kis füves részt a fal és a nyílás között, visszaemlékezve Bilbo rég elhangzott szavaira még a váratlan társaság érkezésekor, a babólyukában, amikor azt mondta, elüldögélhetnek az ajtólépcsőn mindannyian, míg csak eszükbe jut valami. És valóban csak ültek és gondolkodtak, vagy céltalanul kóboroltak, mígnem egyre mogorvábbá lettek. Amikor az ösvényt felfedezték, a törpék némileg bizakodóbbakká váltak, de most az inukba szállt a bátorságuk; mégsem akarták feladni vállalkozásukat és elvonulni. A babó sem igen volt már sokkal jobb kedvű, mint a törpék. Napszámra nem tett egyebet, mint hogy elüldögélt, hátát a sziklafalnak vetve, és a nyíláson át nyugat felé bámészkodva, túl a sziklán, túl a messzi földeken, egészen Setéterdő fekete faláig, s még azon is túl, oda, ahol – mint néha képzelte – a Ködös Hegyek nyomát pillanthatta meg távol és elmosódva. Ha a törpék megkérdezték tőle, mit csinál, azt felelte: – Ti mondtátok, hogy az ajtólépcsőn való üldögélés és a gondolkodás lesz a dolgom azonfelül, hogy valahová be kell hatolnom; így aztán ülök és gondolkodom. De attól tartok, nem annyira a dolgára gondolt, hanem arra, mit rejt a kék messzeség, a békés Nyugati Vidékre és a Dombra meg a babólyukára alatta. A fű közepén nagy szürke kő hevert, erre bámult Bilbo bánatosan, vagy a nagy csigákat figyelte. Ezek szemmel láthatóan kedvelték a kis, zárt részt hűvös sziklafalaival, olyan rengetegen mászkáltak rajta, lassan és tapadósan, elképesztő nagyságban.

– Holnap kezdődik az ősz utolsó hete – mondta egy napon Thorin. – S az őszt a tél követi – folytatta Bifur. – Ezt pedig az új esztendő – tette hozzá Dwalin –, a szakállunk meg, mielőtt bármi is történnék itt, oly hosszúra fog nőni, hogy lelóg majd a szikláról a völgybe, s itt mégse történik semmi. Ugyan mit tesz értünk a betörőnk? Miután megszerezte a láthatatlanná tevő gyűrűt, és immár különlegesen nagyszerű tetteket hajthatna végre, egyre inkább az a véleményem, hogy át kellene jutnia az Elülső Kapun, kicsit kikémlelni a dolgokat! Mindezt Bilbo is hallotta – a törpék a felett az elrekesztett hely felett a sziklákon tartózkodtak, ahol ő ült –, és azt gondolta magában: „Te jó isten, szóval ilyesmit forgatnak a fejükben? Mindig szegény magamnak kell kirántani őket a bajból, legalábbis azóta, hogy a varázsló elhagyott minket. Ugyan mit tegyek? Tudhattam volna, hogy végül is valami borzasztó vár rám. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni Völgyváros szerencsétlen völgyének a látványát újra, s hát még a gőzölgő kapuét!!!” Ezen az éjszakán a babó nagyon nyavalyásán érezte magát, és alig aludt. A következő napon a törpék különböző irányokba kószáltak el; egyesek odalent jártatták a pónikat, mások a hegyoldalon mászkáltak. Bilbo egész nap rosszkedvűen ült a füves téren, a követ bámulva vagy nyugatra tekintve a keskeny nyíláson keresztül. Az a furcsa érzése volt, hogy valamire vár. „Talán – gondolta – a varázsló fog ma váratlanul visszatérni.” Ha felemelte a fejét, egy keveset láthatott a távoli erdőből. Amint a nap nyugatnak fordult, az erdő messzi tetején sárga ragyogás támadt, mintha a fény az utolsó sápadt levelekre áradt volna. Hamarosan látta a nap narancs gömbjét a szemhatár aljára süllyedni. Odament a nyíláshoz, ahol sápadtan és alig derengve felfedezte a föld karimája felett a keskeny újholdat.

E pillanatban éles koppanást hallott maga mögött. A fűben, a szürke kövön hatalmas, majdnem szénfekete rigó tanyázott, halványsárga mellényét sötét pettyek tarkították. Kopp! A rigó csigát fogott, és a kövön verte széjjel. Kopp! Kopp! Bilbo hirtelen mindent értett. A veszélyekről megfeledkezve odaállt a párkányra, és a törpéket hívta, kiáltozva és integetve. Akik a legközelebb voltak hozzá, a sziklákon keresztülbukdácsolva tartottak felé, s a párkányon is oly gyorsan haladtak végig, amennyire csak tellett tőlük: nem értették, mi történhetett; a többiek meg azért ordítoztak, hogy húzzák fel őket kötélen (Természetesen kivéve Bomburt, aki aludt.). Bilbo mindent gyorsan megmagyarázott. A törpék elhallgattak; a babó ott állt a szürke kőnél, a törpék meg lengő szakállal, türelmetlenül figyeltek. A nap egyre mélyebbre süllyedt, s így hanyatlott reményük is. Végül a nap egy vöröses fényű felhő övében tűnt el. A törpék már sóhajtoztak, de Babó még mindig szinte mozdulatlanul állt. Az apró hold felmerült a horizonton. Közeledett az este. Akkor egészen váratlanul, amikor mindenkinek a reménye már csak pislákolt, egy felhőrésen keresztül vörös napsugár tört elő, akár egy előre mutató ujj. Fénynyaláb hullott a nyíláson át az elzárt részre, és elborította a sima sziklahomlokzatot. A vén rigó, mely egy magas ágról leste őket gyöngyszemmel és oldalra billentett fejjel, váratlanul trillát zengett. Hangos koppanás hallatszott. Egy sziklaréteg levált a falról, és leesett. Mintegy háromlábnyira a földtől hirtelen nyílás támadt. Nagyon gyorsan, attól való féltükben, hogy az alkalom elmúlik, a törpék nekirontottak a sziklának, és taszigálni kezdték – de hiába. – A kulcsot! A kulcsot! – kiáltotta Bilbo. – Hol van Thorin? Thorin odasietett.

– A kulcsot! – kiáltozott tovább Bilbo. – Azt a kulcsot kérem, amelyet a térképpel együtt kaptunk! Próbáld ki most, amíg még van rá idő! Ekkor Thorin felkelt, és előhúzta a kulcsot a nyakán viselt láncról. Elhelyezte a nyílásban. Beleillett, meg is fordult benne! Egy csattanás! A fény kihunyt, a nap alábukott, eltűnt a hold, s az eget ellepte az est. Most már mindannyian nekigyürkőztek a taszigálásnak, és a sziklafal egy része lassan engedett. Hosszú, egyenes rések mutatkoztak, majd kiszélesedtek. Egy öt láb magas és három láb széles ajtó körvonala bontakozott ki, s lassan, hang nélkül fordult befelé. A homály mint valami pára áramlott ki a hegyoldalon támadt lyukból, és áthatolhatatlan sötétség tátongott a törpék előtt, ásító torok, mely befelé és mélyre vezetett. 12. BIZALMAS ÉRTESÜLÉSEK A törpék hosszú időn át álltak a sötétben az ajtó előtt, és vitáztak, mígnem Thorin azt mondta: – Most jött el az ideje a mi nagyra becsült Mr. Bagginsunknak, aki hosszú utunkon oly jeles társnak bizonyult, s oly bátor és találékony babónak, hogy jó tulajdonságai messze meghaladják nagyságát, s akinek, ha szabad így mondanom, annyi jó szerencsét juttatott a sors, amennyivel közönséges halandó alig rendelkezik; most jött el tehát az idő számára, hogy megfeleljen annak a küldetésének, amiért tagja lett Társaságunknak; most jött el az ideje annak, hogy kiérdemelje jutalmát. Hiszen ismeritek Thorin stílusát, valahányszor fontos dolgokról van szó, így aztán nem is folytatom tovább, noha az egész mondandója sokkal hosszabb volt annál, mint amit itt közöltem. Az alkalom feltétlenül fontos volt, Bilbo viszont türelmetlen. Ekkorra már ő

is jól ismerte Thorint, és nagyon jól tudta, mire célozgat. – Ha úgy érted, hogy az én feladatom elsőként behatolni a titkos járatba, ó Thorin, Tölgyfapajzsi Thrain fia, úgy növekedjék a szakállad még hosszabbra – mondta dühösen –, de mondd meg kertelés nélkül, és essünk túl rajta! Vissza is utasíthatnám a megbízást. Már kétszer rántottalak ki benneteket a pácból, s ez nemigen szerepelt az eredeti megállapodásunkban, úgyhogy véleményem szerint máris megérdemlek némi jutalmat. De „a harmadik alkalom mindenért megfizet”, mint boldogult apám szokta volt mondogatni, és valahogy én sem hiszem, hogy visszautasítalak benneteket. Talán kezdek jobban bízni a szerencsémben, mint azelőtt (s itt az elmúlt tavaszra gondolt, mielőtt elhagyta házát; azóta mintha századok teltek volna el), de mindenesetre úgy gondolom, bekukucskálok a helyre tüstént, hadd legyek túl rajta. Na mármost ki tart velem? Miután nem számított az önkéntes jelentkezők tömegére, nem is érezte magát csalódottnak. Fili és Kili olyannak látszottak, mint akik kínos helyzetben vannak, és egyik lábukról a másikra álltak, de a többiek a felajánlkozásnak még csak a látszatára se törekedtek, az öreg Balint, az Őrszemet kivéve, aki meglehetősen kedvelte a babót. Balin azt mondta, hajlandó legalábbis belépni a lyukba, és talán egy kicsit odébb is menni, hogy szükség esetén segítségért kiálthasson. A legtöbb, amit a törpék javára elmondhatunk, ez: szándékukban állott, hogy Bilbót valóban méltányosan fizessék a szolgálataiért; azért hozták őt magukkal, hogy egy utálatos munkát végeztessenek el vele, s nemigen bánták, ha – amennyiben úgy akarja – a szegény kis ördög el is végzi; mindazonáltal, ha bajba kerülne, készek voltak mindent elkövetni megmentése érdekében, mint ahogy megtették ezt a trollok esetében kalandsorozatuk kezdetén, amikor még nem is volt valami különleges okuk arra, hogy hálát érezzenek iránta. Bizony ez így van: a törpék nem hősök, hanem

számító népek, akik nagyon is sokra tartják a pénzt; egyesek közülük körmönfontak, ravaszak és tisztességtelenek; mások viszont nem azok, hanem igen rendesek, mint Thorin és Társai voltak – ha az ember nem vár tőlük túl sokat. A feketével szegélyezett égen a csillagok éppen kigyúlóban voltak mögötte, amikor a babó átmászott az elvarázsolt ajtón, és belopózott a Hegybe. A bemenetel könnyebb volt, mint várta. Ez nem valami manóbejárat volt, vagy a Hegyi-tündérek nyers barlangja. Ezt a bejáratot törpék készítették gazdagságuk és képességeik teljében: egyenes volt, akár a vonalzó, csiszolt a padlója, az oldala, egyenletesen lejtett valamiféle távoli végcél felé odalent a sötétségben. Hamarosan Balin jó szerencsét kívánt Bilbónak, aztán megállt ott, ahol még láthatta az ajtó halvány körvonalait, és az alagút visszhangjának egyfajta fortélya révén hallhatta a többieknek, akik a bejáratnál álltak, a suttogó hangját. Ekkor a babó ujjára csúsztatta gyűrűjét, s mert a visszhang kellőképpen figyelmeztette, hogy még a babók szokásos óvatosságát is meghaladó nagy gondot fordítson útjának zajtalanságára, csendesen elindult lefelé, egyre lejjebb és lejjebb ereszkedve a sötétbe. Reszketett a félelemtől, de kis arca elszánt volt és komor. Már nagyon más babó volt, mint az, aki zsebkendő nélkül rohant ki Zsákvégből valamikor. Elmondhatatlan idő óta nem is volt zsebkendője. Meglazította tőrét a hüvelyében, szorosabbra húzta az övét, és ment tovább. „Na, most aztán benne vagy nyakig, Bilbo Baggins – mondta magában. – Azon az estén keveredtél az egészbe, amikor vendégeid voltak, hát most nézheted, hogy kerülsz ki mindenből s hogyan fizetsz érte! Ó, istenem, milyen bolond voltam és vagyok! – szólt lényének az a része, melynek a legkevesebb köze volt a Took családhoz. – Ugyan minek nekem a sárkány őrizte kincs;

miattam mind itt maradhatna örökre is, ha csak én ébredhetnék arra, hogy ez a dög alagút az otthoni előszobám!” Csak hát persze nem ébredt arra, ehelyett ment tovább előre, míg az ajtó mindenestül homályba veszett mögötte. Egyedül volt. Hamarosan úgy érezte, kezd melege lenni. „Vajon valamiféle izzást látok-e odalent szemben?” – tűnődött. Azt látott, izzást. Amint előrehaladt, egyre nagyobb lett, végül pedig kétségtelenné. Vörös láng volt, mely mindinkább vörösödött. Az sem volt már kétséges, hogy forróság van az alagútban. Gőzgomolyagok lebegtek a babó felett és megett, aki izzadni kezdett. Egy hang is elkezdett lüktetni a fülében, valamiféle bugyborékoló hang, mintha nagy fazék forrna a tűzön, s ebbe olyan moraj keveredett, mely óriási kandúr dorombolásához hasonlított. Ez végül is egy hatalmas állat horkolásának félreérthetetlen gurgulázó hangjává erősödött, mely a babóval szemközt, odalent a vörös izzásban aludt. Ekkor állott meg Bilbo. Bátrabb tettet soha nem hajtott végre, mint mikor innen is tovább ment. Ehhez képest mindazok a félelmetes dolgok, amik még estek vele, semmiségek voltak. Igazi harcát abban az alagútban egyedül vívta, mielőtt felmérhette, miféle rettentő veszély vár még rá. Mindenesetre rövid megtorpanás után továbbment, s most képzeljétek el, amint az alagút végére érkezik, egy körülbelül olyan nagyságú és formájú nyíláshoz, amilyen a fenti bejárat. Ezen keresztül les be a babó kis feje. Előtte az a legalsó pince vagy börtönlyuk, amelyet még a valamikori törpék vájtak a Hegy mélyében. Majdnem sötét van, úgyhogy a terem méreteit csak homályosan lehet sejteni, de a sziklás padlózat közelebbi oldaláról hatalmas izzás világít. S ennek az izzásnak a forrása Smaug. Itt feküdt az óriási vörös-arany sárkány, mély álomban; száján és orrlikain horkanó hangok törtek elő meg gomolygó gőz, de

szendergésében a tüze is szunnyadt. Alatta, minden tagja és hatalmas gyűrűző farka alatt, s még körös-körül a láthatatlan padlón szanaszéjjel is számlálhatatlan halmokban hevertek a becses holmik, megmunkált és megmunkálatlan arany, drágakő és ékszer, és a pirosló fényben csíkozott ezüst. Smaug összecsukott szárnyaival úgy feküdt ott, mint egy mérhetetlenül nagy denevér, kissé az egyik oldalára fordulva, úgyhogy a babó láthatta teste alsó részét és hosszú, halvány hasát, amelyhez kéregszerűen tapadtak a drágakövek és arany töredékek, mivelhogy oly régen feküdt pazar ágyán. Mögötte, a hozzá legközelebb eső falra függesztve, páncélingek, sisakok, harci bárdok, kardok és dárdák látszottak alig kivehetően, s ugyanott hosszú sorokban álltak a nagy korsók és edények, annyi kinccsel töltve, hogy annak értékét még csak felbecsülni se lehetett. Ha azt mondjuk, hogy Bilbónak elakadt a lélegzete, alig közelítjük meg az igazságot. Nincs szó, amely ki tudná fejezni az ámulatát, mióta csak az ember megváltoztatta azt a nyelvet, amelyet a tündérektől tanult még akkor, mikor a világ csupa csoda volt. Bilbo már hallott azelőtt is mondákat és énekeket a sárkányok felhalmozta kincsekről, de az egésznek a fénye, vágya, ragyogása soha így meg nem illette. Szívét ugyanaz a varázslat és epekedés töltötte meg és dúlta fel, ami a törpékét, és csak bámult mozdulatlanul – mármár elfeledve a kincsek rettenetes őrét – a felmérhetetlen becsű és mennyiségű aranyra. Úgy meredt a kincsre, mint aki képtelen a bámulást abbahagyni, míg végre szinte akarata ellenére kilopakodott a kapubejárat árnyékából, át a padlón, a kincshalmok hozzá legközelebb eső széléig. Felette feküdt az alvó sárkány, még álmában is szörnyű fenyegetésként. Bilbo egy nagy kétfülű kancsót ragadott meg, aminél nehezebbet nem tudott volna elcipelni, s aggodalmas

pillantást vetett felfelé. Smaug megrezzentette egyik szárnyát, kimeresztette egy karmát, horkolásának moraja áthangolódott. Ekkor Bilbo futásnak eredt. De a sárkány nem ébredt fel – még nem –, ehelyett a mohóság és durva erőszak újabb álmába merült, ott heverve elorzott termében, miközben a kis babó visszafelé győzködött a hosszú alagúton. A szíve hangosan dobogott, és a lába még annál is lázasabban reszketett, mint mikor lefelé tartott, de azért csak szorította a kancsóját, és legfőbb gondolata az volt: „Megtettem! Ez majd megmutatja nekik! Még hogy inkább látszik fűszeresnek, mint betörőnek! No, ezt aztán ne mondja nekem többet senki!” Nem is mondta. Balin csupa öröm volt, amikor viszontlátta a babót, és elragadtatása éppoly nagy volt, mint meglepetése. Felkapta Bilbót, és kivitte a szabad levegőre. Éjfél volt, és felhők fedték a csillagokat, de Bilbo behunyt szemmel feküdt, lihegve és újra élvezve a friss levegő cirógatását, s alig is véve tudomást a törpék izgalmáról, vagy hogy hogyan dicsérték, veregették a vállát, és ajánlották fel neki maguk, valamint családjuk eljövendő nemzedékeinek a szolgálatát. A törpék még mindig kézről kézre adták a kancsót, és elragadtatással beszéltek arról, hogy megint megtalálták a kincseket, mikor hirtelen iszonyú moraj támadt odalent a hegyben, mintha valami vén vulkán szánta volna rá magát arra, hogy újra kitörjön. Az ajtót majdnem behúzták maguk mögött, csak egy követ tettek oda, hogy be ne csapódjék, de a hosszú alagúton felhatolt a rémes visszhang a mélység legaljáról, olyan bőgés és tombolás, hogy megreszketett alattuk a föld. Erre a törpék elfeledkeztek az örömükről, és hogy még percekkel ezelőtt milyen bizakodva kérkedtek, s rettegésükben lekuporodtak. Bizony Smauggal még számolni kellett. Semmire

se jó, ha az ember egy élő sárkányt figyelmen kívül hagy, kivált, ha a közelében lakik. A sárkányok rengeteg kincsüknek igazában nem sok hasznát veszik, de rendszerint az utolsó unciáig tudják, mennyijük van, főleg ha rég az övék, s e szabály alól Smaug se volt kivétel. Nyugtalan álma (melyben egy incifinci harcos, akinek azonban kíméletlen kardja és nagy bátorsága volt, jelent meg igen alkalmatlan módon) szunyókálássá vált, a szunyókálás meg teljes ébredéssé. Idegen levegő érződött a barlangjában. Vajon abból a kis lyukból fújt valami léghuzat? A sárkánynak ez a lyuk sehogy se volt ínyére, bármennyire kicsiny volt, s most is gyanakvással méregette, és azon tűnődött, miért is nem tömte el már régen. Legutóbb is mintha kopogó hangok elmosódó visszhangját hallotta volna messze fentről, mely a lyukon át ért az odújáig. Megmoccant, és kinyújtotta a nyakát, hogy szimatoljon. S akkor rájött, hogy a kancsó hiányzik! Rablás! Gyilkosság! Gyalázat! Ilyesmi nem esett meg vele, mióta először szállt alá a Hegybe! Dühe leírhatatlan volt – az a fajta düh volt ez, mikor a gazdagok, akiknek többjük van, mint aminek az élvezésére képesek, váratlanul olyasmit veszítenek el, ami ugyan az övék, de soha se használták, se szükségük nem volt rá. A sárkány lángot okádott, a terem csupa füst volt, a Hegyet tövéig megreszkettette. Elébb fejével döfködött a kis lyuk felé, hiába, majd teljes hosszát begyűrűzve, s úgy dübörögve, mint a föld alatti mennydörgés, mélyen fekvő odújából keresztülrontott a nagy ajtón, ki a Hegy-palota hatalmas járataiba, s fel az Elülső Kapuhoz. Egyetlen gondolata csak az volt, hogy bejárja az egész Hegyet, míg a tolvajt meg nem fogja, szét nem tépi, és agyon nem tapossa. A Kaputól indult el, sípoló gőzként szökkentek fel a vizek, maga meg izzó lángként emelkedett a magasba, majd zöld és skarlát tüzet okádva ereszkedett le a hegycsúcsra. A törpék hallották röptének

iszonyú zaját, és odalapultak azokhoz a falakhoz, amelyek a füves teraszt vették körül, a sziklakövek alá görnyedve, és abban reménykedve, hogy valamiképpen kikerülik a vadászó sárkány szörnyű tekintetét. Itt mindannyiukra a biztos halál vár, ha Bilbo megint csak nem lép közbe. – Gyorsan! Gyorsan! – lihegte. – Az ajtó! Az alagút! Itt nem lesz jó! Szavainak nyomán felserkenve a törpék már éppen készültek bemászni az alagútba, amikor Bifur felkiáltott: – Az unokatestvéreim! Bombur és Bofur... elfeledkeztünk róluk, odalent vannak a völgyben! – Lemészárolják őket, hasonlóképpen a pónijainkat is mind, a raktárunk meg odavész – nyögték a többiek. – Semmit se tehetünk. – Ugyan már! – szólt Thorin, aki visszanyerte méltóságát. – Nem hagyhatjuk el őket. Mr. Baggins és Balin, ti másszatok be, meg ti ketten is, Fili és Kili; ne kapjon meg mindannyiunkat a sárkány. Ti többiek meg... hol vannak a kötelek? Gyorsan! Talán ilyen vészes perceket még nem éltek át. Smaug dühének iszonyú hangjai ott visszhangzottak messze fent a sziklás üregekben; bármelyik pillanatban lángolva szállhatott alá, vagy izzó pörgésben repkedhette körbe őket, míg rájuk nem bukkan, amint a veszedelmes szikla élén húzogatják eszeveszetten köteleiket. De előbb Bofur került fel, s még mindig nem történt semmi. Azután Bombur, fújtatva és pöfékelve a csikorogva feszülő kötélen, s még mindig nem történt semmi. Felkerült néhány szerszám és pár batyunyi raktárkészlet, s akkor aztán rájuk tört a veszedelem. Zúgó zaj hallatszott. Vörös fény érintette a sziklák csúcsát. A sárkány megérkezett. A törpéknek alig volt idejük arra, hogy visszameneküljenek az

alagútba, behúzva-vonszolva batyuikat, amikor Smaug észak felől levágott, lángjával a hegyoldalt nyaldosva, hatalmas szárnyait olyan lármával csapkodva, mint az üvöltő szélvész. Forró leheletétől összeaszott a fű az ajtó előtt, behatolt a résen, amit a törpék meghagytak, és rejtőzésükben is megperzselte őket. Libbenő lángok lobbantak, és fekete sziklaárnyékok perdültek táncra. Azután – amikor újra arra haladt – mindent elborított a sötétség. A pónik felnyerítettek félelmükben, elszakították kötőfékjüket, és vadul elvágtattak. A sárkány lecsapott, megfordult, hogy üldözze őket, azzal eltűnt. – Ez szegény állataink végét jelenti! – mondta Thorin. – Semmi se menekül meg Smaug elől, amit egyszer megpillantott. Itt vagyunk, s itt kell maradnunk, hacsak valakinek nem támad kedve rá, hogy visszagyalogoljon a folyóig, hosszú mérföldeket, fedetlen úton, miközben Smaug figyel! Ez nem volt valami kellemes gondolat! A törpék még lejjebb másztak az alagútba, aztán ott feküdtek vacogva, noha meleg volt, a levegő pedig áporodott, amíg csak a kapu hasadékán be nem hatolt a hajnal sápadt fénye. Éjszaka minduntalan hallhatták a repülő sárkány üvöltését, amint növekszik, majd továbbhalad és elhal, miközben körbevadássza a hegyoldalt. A pónik és a felfedezett táborok nyomán a sárkány azt következtette, hogy a folyó és a tó mentéről emberek érkeztek, és ők mászták meg a hegyoldalt a völgy felől, ahol a pónik álldogáltak, de fürkésző szeme nem vette észre az ajtót, s a kis, magas fallal körülkerített rész kivédte legvadabb lángoszlopait. Sokáig vadászott hiába, mígnem a hajnal lehűtötte dühét, és visszatért aranynyoszolyájára, hogy aludjék, és új erőt gyűjtsön. A lopást sem elfeledni, se megbocsátani nem volna képes, még ha ezer esztendő parázsló kővé is változtatja, de módjában volt várni. Lassan és csendben visszamászott a vackába, és félig behunyta a

szemét. Amikor eljött a reggel, a törpék félelme is alábbhagyott. Megértették, hogy az effajta veszélyek elkerülhetetlenek, amikor ilyen őrizővel akad dolguk, s hogy nem lenne értelme máris feladni kutatásukat. De – amint azt Thorin megvilágította előttük – nem is tudtak volna éppen most visszakerülni innen. Pónijaik elvesztek vagy megölték őket, s arra várhattak egy darabig, míg Smaug annyira lazítja figyelmét, hogy bátran nekivághatnak a hosszú útnak gyalog. Szerencsére raktárkészletükből eleget mentettek meg ahhoz, hogy még egy ideig kitartson. A törpék hosszan megvitatták, mi történjék, de semmi módját nem tudták kieszelni annak, hogyan szabadulhatnának Smaugtól – ami egyébként terveiknek mindig is gyenge pontja volt, mint erre Bilbo véleménye kifejtésekor rámutatott. Ekkor azoknak szokása szerint, akik teljesen megzavarodtak, a törpék a babót kezdték szidalmazni, éppen azt róva fel neki, ami annyira elragadtatta őket először: hogy elhozta a kancsót, s ezzel túl hamar keltette fel Smaug dühét. – Véleményetek szerint ugyan mi más lehetne egy betörő feladata? – kérdezte Bilbo mérgesen. – Én nem arra szerződtem, hogy sárkányokat öldössek, ez a harcosok munkája, hanem hogy kincset lopjak. Ezen a téren kezdetként a legjobbat nyújtottam, amire képes vagyok. Vagy azt vártátok tőlem, hogy Thror egész kincsével a hátamon fogok majd visszacaplatni? Ha egyáltalán haragról eshetik szó, akkor, úgy vélem, ez a szó engem illet. Ötszáz betörőt kellett volna magatokkal hoznotok, nem egyet. Nem kétséges, hogy ami nagyapátok dicsőségére válik, azt sohasem tártátok fel előttem: milyen hatalmas mennyiségű kincset halmozott fel. Ennek a felhozatalára sok száz esztendőre lenne szükségem, még ha ötvenszer olyan nagy lennék is, mint vagyok, Smaug pedig olyan szelíd, akár a nyuszi.

Az elhangzottak után a törpék persze Bilbo bocsánatát kérték. – Hát akkor elgondolásod szerint mit tegyünk, Mr. Baggins? – kérdezte Thorin udvariasan. – Ha a kincs elszállítására gondoltok, úgy pillanatnyilag semmi se jut az eszembe. Ez nyilvánvalóan teljes mértékben attól függ, milyen szerencsés fordulat változtat a helyzetünkön, s azon, hogy megszabaduljunk Smaugtól. Az, hogy a sárkányoktól hogyan lehet megszabadulni, egyáltalán nem rám tartozik, de azért mindent megteszek annak érdekében, hogy kigondoljak valamit. Személy szerint nekem nincs semmiféle reményem, és csak azt óhajtanám, vajha újra otthon lehetnék békén a házamban. – Ezzel pillanatnyilag ne törődj! De mi legyen a teendőnk most, ma? – Hát ha igazán érdekel benneteket a tanácsom, csak azt mondhatom, nem tehetünk egyebet, mint hogy ott maradunk, ahol vagyunk. Nem kétséges, hogy napközben aránylag biztonságosan kimászhatunk innen levegőt szívni. Idővel talán majd egy-két törpe kiválasztására is sor kerülhet, akik visszamennek a folyó menti raktárunkhoz, hogy feltöltsék a készletünket. De addig is húzódjék csak mindenki jó mélyen az alagútban éjszakára. Most pedig felajánlok nektek valamit. Gyűrűm birtokában még ma délben lemászom; ha egyáltalán valaha, Smaug akkor szunyókálni fog, s meglátom, mire készül. Talán történik valami. „Minden féregnek megvan a sebezhető oldala”, mint boldogult apám szokta volt mondogatni, jóllehet biztos vagyok benne, hogy megállapítását nem személyes tapasztalatból merítette. Persze a törpék mohón kaptak Bilbo ajánlatán. A kis babó iránt már eddig is bizonyos megbecsülést éreztek. Most kalandos vállalkozásuk igazi vezetője lett. Saját gondolatai, tervei támadtak. Amikor eljött a dél, felkészült újabb, a Hegybe lefelé vezető útjára. Természetesen egyáltalán nem volt ínyére, de azért most, hogy

többé-kevésbé tudta, mi vár rá, az egész már nem volt olyan rémisztő. Ha alaposabban ismeri a sárkányokat és csavaros eszüket, valószínűleg jobban fél, és kevésbé reménykedik abban, hogy szunyókálás közben találja majd ezt a bizonyosat. Amikor a babó elindult, sütött a nap, de az alagútban éjsötét volt. Az alig nyitva hagyott ajtón beszűrődő fény hamarosan elhalványult, amint lefelé tartott. Útja oly csendes volt, hogy a gyenge szél szárnyán kanyargó füst sem járhatott zajtalanabbul, s Bilbo már-már hajlott arra, hogy kissé büszke legyen magára, amint az alacsonyabban fekvő ajtóhoz közeledett. Ott csak valami nagyon halvány izzás látszott. „A vén Smaug fáradt és alszik – gondolta a babó. – Se nem láthat, de nem is hallhat. Fel a fejjel, Bilbo!” Elfeledkezett, vagy talán nem is tudott a sárkányok szaglóérzékéről. Az is kínos tény, hogy a sárkányok képesek az egyik szemüket nyitva tartani, miközben alusznak, ha gyanakodnak valamire, és figyelni akarnak. Smaug feltétlenül olyannak látszott, mint aki mélyen alszik, szinte holtra váltan és sötéten, még a hortyogása se volt több, mint egy pöffenet láthatatlan gőz, mikor Bilbo újra belesett a bejárat felől. Már éppen azon volt, hogy belépjen a terembe, mikor váratlanul a vörös fény vékony és átható sugarát kapta el Smaug bal szemének lehunyódó pillája alól. Csak tettette az alvást! Az alagút bejáratát figyelte! Bilbo nagy sietve visszalépett, és áldotta szerencséjét, mely gyűrűjével érte. Ekkor Smaug megszólalt: – Nos, tolvaj! Érzem szagodat és a levegőt, amely körülvesz. Hallom a lélegzetedet. Gyere csak! Vigyél megint valamit, van itt elég, még marad is! De annyira Bilbo már nem volt járatlan a sárkánytudományban, hogy ezt megtegye, s ha Smaug azt remélte, hogy ilyen könnyen a közelébe csábíthatja őt, csalódott. – Nem, köszönöm, ó, Félelmetes Smaug – felelte. – Nem ajándékért jöttem. Csak látni akartalak, s megtudni, vajon valóban oly nagy

vagy-e, mint a mesék állítják. Jómagam nem hittem bennük. – De most már hiszed? – kérdezte a sárkány, akinek kissé hízelgett a dolog, jóllehet Bilbo minden szavában kételkedett. – Bizony az énekek és regék meg se közelítik a valóságot, ó Smaug, Minden Csapások Legnagyobbja – felelte Bilbo. – Ahhoz képest, hogy tolvaj vagy és hazug, jó a modorod – mondta a sárkány. – Úgy látszik, a nevemet is ismered, noha én soha nem éreztem a szagodat ennek előtte. Ha szabad kérdeznem, ki vagy, és honnan jössz? – Hogyne lenne szabad! A domb alól jövök, és a dombok alá és a dombok fölé vezet az utam. S a légen át. Én vagyok a láthatatlan vándor. – Ezt el kell hinnem – szólt Smaug –, de hát ez csak nem lehet a neved. – Én vagyok a nyomravezető, a hálónyiszáló, a fullánkos légy. A szerencsés szám választottja vagyok. – Elragadó címek! – csúfondároskodott a sárkány. – De a szerencsés számok se jönnek ki mindig. – Én vagyok, aki élve temeti el a barátait, és vízbe fojtja, majd a vízből ismét élve húzza őket elő. A zsák végéből jöttem, de soha a zsák végében nem ragadtam. – Ez már nem erősíti oly mértékben a hiteledet – gúnyolódott Smaug. – A medvék barátja és a sasok vendége vagyok. Gyűrűnyerő és Szerencsehozó meg Hordólovas is – folytatta Bilbo, aki kezdett elégedetté válni talánysorozatával. – Ez már jobb! – mondta Smaug. – De azért ne hagyd, hogy a képzeleted elragadjon! Hát persze, így kell beszélni a sárkányokkal, ha az ember nem akarja elárulni a nevét (ami bölcs dolog), s feldühíteni sem akarja őket azzal, hogy megtagadja nevének kimondását (ami szintén nagyon

bölcs). A talányos beszéd vonzerejének egyetlen sárkány se tud ellenállni, sem annak az időfecsérlésnek, hogy megpróbálja megérteni. Smaug sok mindent egyáltalán nem értett abból, amit hallott (bár remélem, ti értitek, mert hiszen ismeritek Bilbónak mindazon kalandjait, amelyekre utalt), de azért úgy gondolta, elég sok mindent ért mégis, és szíve mélyén kuncogott. „Magam is így gondoltam múlt éjjel – somolygott magában. – Taviemberek cselszövése ez; váljak gyíkká azon nyomban, ha nem a nyavalyás teknővájó tópartiak mesterkedtek. Réges-régen nem jártam már arrafelé, de ezek után hamarosan másként lesz!” – Nagyon helyes, ó Hordólovas! – szólt aztán fennhangon. – Talán Hordónak hívták a pónidat, talán nem, ámbátor eléggé kövér falat volt. Lehet, hogy láthatatlanul jársz, de az egész utat nem tehetted meg gyalog. Hadd mondjam meg neked, hogy hat pónit faltam fel múlt éjjel, és nemsokára a többit is elkapom és felfalom. A remek lakomáért cserébe adok neked egy tanácsot, mely javadra fog szolgálni: ne legyen a szükségesnél több dolgod törpékkel! – Törpékkel! – mondta Bilbo, meglepetést színlelve. – Elég legyen a mesékből! – szólt Smaug. – Ismerem a törpék szagát és ízét, nálam senki se ismeri jobban. Azt se próbáld bemesélni nekem, hogy úgy falok fel egy törpe megülte pónit, hogy ezt a szagot nem érzem meg rajta! Rossz végre jutsz majd, ha ilyen barátaid lesznek, Hordólovas Tolvaj! Az se bánom, ha visszamégy közéjük, és elmondod, hogy mindezt tőlem hallottad. – Azt azonban nem említette Bilbónak, hogy egyetlen szagnak nem tud a nyomára jönni, a babószagnak; ilyet még nem tapasztalt, s ez módfelett elgondolkoztatta. – Úgy hiszem, szép árat kaptál azért a kancsóért a múlt éjjel – folytatta. – Vagy nem? Még hogy semmit se? No, ez hasonlít a törpékre. S most, gondolom, valahol ott lebzselnek kint, s neked kell elvégezned mind a veszélyes munkát

és elcsenned azt, amit csak lehet, valahányszor nem figyelek; és mindezt nekik. S hogy megkapod az illő részedet? Hát azt csak ne hidd! Szerencsés leszel, ha élve megúszod. Bilbo kezdte magát igazán kényelmetlenül érezni. Valahányszor Smaug kósza tekintete, mely ott kereste őt az árnyékban, rávillant, megremegett, és valami megmagyarázhatatlan vágy fogta el, hogy kirohanjon, és leleplezze magát, s mindent elmondjon neki. Annak komoly veszélyében forgott, hogy a sárkányármány hatása alá kerül. De összeszedve bátorságát, újra beszélni kezdett: – Nem mindent tudsz te sem, ó Hatalmas Smaug – szólt. – Nem egyedül az arany vezetett ide minket. – Hohó! Hát szóval azt mondod: minket – nevetett Smaug. – Miért nem mindjárt minket tizennégyünket, s ezzel készen is volnánk, kedves Szerencsés Szám úr? Örömmel hallom, hogy más dolgotok is akad errefelé, nemcsak az aranyam keresése. Ez esetben talán nem fogjátok teljes egészében elfecsérelni az időtöket. Nem tudom, végiggondoltad-e, hogy még ha apránként el is tudod lopni az aranyamat, ami mintegy száz év kérdése csupán, nem messzire jutsz vele. A hegyoldalon nem sok hasznát veszed, ugye? De az erdőben sem. Az isten áldjon meg! Meggondoltad már, mi lesz a zsákmányod? Egy tizennégyed rész, gondolom, vagy valami efféle, ugye így alkudtátok ki? De aztán hogy is lesz a szállítással? A fuvardíjjal? Mi lesz a fegyveres őrökkel, az illetékkel? – És Smaug hangosan kacagott. Rossz és ravasz szíve volt, és gyanította, hogy feltevései közel járnak a valósághoz, noha a tervek hátterében a Tavi-embereket sejtette, s hogy a rablott holmik java részét annak a part menti városnak szánták, melyet ifjú éveiben Esgarothnak hívtak. Alig hinnétek, de a kis Bilbo egészen elképedt. Eddig minden gondolatát és energiáját az kötötte le, hogy eljusson a Hegyhez és megtalálja a bejáratot. Álmában se jutott eszébe azon törni a

fejét, hogyan szállítja el a kincset, azon meg semmiképpen se, hogy a rá eső rész miképpen teszi majd meg az egész utat Dombalatti Zsákvégig. Most rút gyanú fészkelődött a szívébe – vajon a törpék is megfeledkeztek-e erről a fontos pontról, vagy egész idő alatt a markukba nevettek? Ilyen hatása van a sárkánybeszédnek a tapasztalatlanra. Bilbónak persze résen kellett volna lennie, de hát Smaugnak meglehetősen lenyűgöző egyénisége volt. – Meg kell hogy mondjam neked – mondta a babó, megpróbálva egyaránt hű maradni a barátaihoz és a maga ügyéhez –, hogy az arany csak másodrendű szerepet játszott a gondolatainkban. Dombon át és domb alatt, hullám hátán, szél nyomán csak azért jöttünk, mert a Bosszú vezetett. Ó Smaug, aki oly felbecsülhetetlenül gazdag vagy, bizonyára tudod, hogy sikered miatt jó néhány elszánt ellenséged van. Ekkor aztán Smaug igazán nevetett – pusztító nevetés volt ez, mely Bilbót a földre sújtotta, mialatt messze fenn az alagút végénél a törpék egymáshoz kuporodtak, és úgy képzelték, a babót elérte hirtelen és gyászos vége. – Bosszú! – horkantott a sárkány, és szemének fénye úgy villant át a termen padlótól a mennyezetig, akár a skarlát villám. – Bosszú! A Hegymély Királya meghalt, és ugyan hol van rokoni nemzetsége, mely bosszút merészelne állni? Girion, Völgyváros Ura halott, én meg felfaltam a népét, akár a bárányok közé settenkedett farkas, és hol vannak fiának fiai, akik még csak a közelembe jönni is merészkednének? Ott ölök, ahol akarok, és senki se próbál ellenállni. Leterítettem a régi világ harcosait, akikhez hasonló pedig manapság nem terem már. S akkor még ifjú voltam és sebezhető. Most öreg vagyok és erős, erős, erős, Árnyékbéli Tolvaj! – kérkedett Smaug. – A páncélzatom felér tíz pajzzsal, a fogaim szablyák, karmaim dárdák, farkam rezzentése mennykőcsapás, szárnyam forgószél és leheletem halál!

– Én mindig úgy tudtam – mondta Bilbo, a félelemtől rikácsolva –, hogy a sárkányok valahogy lágyabb anyagból vannak odalent, különösen a... hm... mellük táján; na de hát nem kétséges, hogy valaki, aki olyan, mint egy erőd, erre is gondolt. A sárkány abbahagyta dicsekvését. – Az értesülésed már idejétmúlt – reccsentett Bilbóra. – Fent és lent egyaránt vaspikkelyek és kemény drágakövek páncélzata véd. Nincs penge, mely keresztüldöfhetne engem. – Sejthettem volna – mondta Bilbo. – Bizony sehol nem lelhető párja Smaug Úrnak, az Áthatolhatatlannak. Micsoda pompázatos dolog, ha az embernek remek gyémántokból van a mellénye! – Ez valóban ritka és csodálatos – mondta Smaug már-már nevetséges önelégültséggel. Azt nem tudta, hogy a babó még az előző látogatása alkalmával megpillantotta már alteste sajátos fedetlenségét, s most egyetlen vágya az volt, hogy ezt – ő tudta, miért – közelebbről is szemügyre vehesse. A sárkány a hátára fordult. – Nézd csak! – mondta. – Hát ehhez mit szólsz? – Káprázatosan lenyűgöző! Tökéletes! Hibátlan! Megdöbbentő! – kiáltozott Bilbo fennhangon, de magában azt gondolta: „Vén barom! Hiszen a bal melled nagy része olyan csupasz, akár a hazátlan csigáé.” Miután Mr. Baggins ezt meglátta, most már egyedül az a gondolat foglalkoztatta, hogyan tudna innen eliszkolni. – Igazán nem szabad Káprázatosságod idejét továbbra is igénybe vennem – mondta –, vagy megfosztanom megérdemelt pihenésétől. Úgy hiszem, a póniknak, ha megugrottak, nem kevés fáradságba kerül az elfogása. Ugyanígy van ez a betörőkkel – tette hozzá mintegy búcsúsziporkaként, amint hátraszökkent, aztán uccu neki, fel az alagútnak. Szerencsétlen megjegyzés volt, mert a sárkány rettentő

lángot okádott Bilbo után, s ez bármennyire is gyorsan iparkodott felfelé a lejtőn, még megközelítően biztonságos távolságra sem juthatott, mikor Smaug rémisztő feje máris kibukkant a mögötte lévő nyíláson. Szerencsére nem tudta átnyomni rajta az egész fejét és állkapcsát, de orrlyukai tüzet és gőzt leheltek, hogy kövessék a babót, s ezek csúnyán elbántak vele, úgyhogy vakon támolygott fájdalmában és félelmében. Egészében nagyon meg volt elégedve, milyen okosan beszélgetett Smauggal, de ez a baklövés a végén észre térítette. „Sose nevesd ki az élő sárkányt, Bilbo, te ostoba! – mondta magában, s ez később kedvenc szavajárása lett, sőt közmondássá vált. – Ennek a kalandnak még a közepén se tartasz” – tette hozzá, s ebben a megállapításban is mély bölcsesség rejlett. A délután estébe fordult, amikor a babó ismét kiért az alagútból, és megbotlott, majd ájultan rogyott az ajtólépcsőre. A törpék magához térítették, és tőlük telhetően gyógyították ott, ahol megperzselődött, de jó időbe telt, amíg haja a tarkóján és a sarkán újra kinőtt: az egész a csupasz bőréig leperzselődött, illetve felbodorodott. Ezalatt barátai mindent elkövettek, hogy a babót jobb kedvre derítsék, s történetére is roppant kíváncsiak voltak, kiváltképpen arra, miért csapott a sárkány olyan rettentő zajt, és hogy menekült meg Bilbo. De a babót gond gyötörte, és nem érezte jól magát, s a törpék csak nehezen tudtak valamit kiszedni belőle. Hogy újra átgondolta, most már sok mindent megbánt, amit elmondott a sárkánynak, s nem vágyott rá, hogy megismételje az elmondottakat. A vén rigó ott ült a közelében egy sziklán, fejét egyik oldalára billentve, s fülelve mindarra, amit beszéltek. Ez mutatja, milyen rosszkedvű volt Bilbo: felkapott egy követ, és a rigó felé hajította, mely csak odább rebbent, aztán visszatért.

– A fenébe ezzel a madárral! – szólt Bilbo haragosan. – Azt hiszem, hallgatózik. Látni se bírom. – Hagyd békén! – mondta Thorin. – A rigók jók és barátságosak, ez a madár is igen vén, s esetleg az utolsó abból az ősi fajtából, mely valaha itt repdesett, s apámnak és nagyapámnak a kezéből evett. Hosszú életű és varázserejű fajta volt, s ez talán még egyike azoknak, akik akkor, sok száz vagy még több esztendővel ezelőtt éltek. Völgyváros lakói ismerték a fortélyát annak, hogyan lehet megérteni a nyelvüket, s hírvivőként repítették őket a Tavi-emberekhez vagy máshová. – No, ha a rigót ez érdekli, úgy hamarosan lesz hír, amit Tóvárosba megvigyen – mondta Bilbo –, ámbár nem valószínű, hogy akad ott még ember, aki rigónyelvvel bajlódnék. – Miért, mi történt? – kérdezték a törpék. – Ugyan meséld már el! Így aztán Bilbo mindazt elmondta, amire emlékezett, s megvallotta, az a kínos érzése van, hogy a sárkány túl sokat megsejtett talányos megjegyzéseiből, összevetve azzal, amit a táborokról és a pónikról úgyis tudott. – Biztos vagyok benne, hogy tudja, Tóvárosból jövünk, és onnan kaptunk segítséget, és az a szörnyű gyanúm, következő lépése a város ellen irányul majd. Bárcsak meg sem említettem volna a Hordólovast: hiszen errefelé még egy vak nyulat is csak a Tavi-emberekre emlékeztethetne. – Hát ezen már nem lehet segíteni, meg aztán nehéz is a nyelvbotlást elkerülni, ha az ember egy sárkánnyal beszélget, legalábbis így hallottam mindig – mondta Balin, akinek szívügye volt, hogy a babót megvigasztalja. – Szerintem nagyszerűen szerepeltél; egy kiválóan hasznos dolgot mindenesetre kikémleltél, és épségben hazatértél, s ez is több, mint amit bárki elmondhat magáról, aki a Smaughoz hasonló szörnyekkel szót váltott. Lehet, hogy majd

még áldás és szerencse fakad abból, ha tudjuk, hol van az a bizonyos csupasz hely a vén Féreg gyémántmellényén. Ezzel a társalgás új fordulatot vett, mindenki különféle sárkányölésekről kezdett beszélni, történelmileg hitelesekről, kétségesekről, mondaiakról, meg a szúrások, döfések, altesti vágások eltérő fajtáiról, azután a különféle módszerekről, fortélyokról, cselvetésekről, melyeknek a révén e gyilkosságokat végrehajtották. Az általános vélemény az volt, hogy szundikáláson érni egy sárkányt korántsem oly könnyű, mint ahogy a szólásmondás tartja, s hogy egy alvó sárkányt leszúrni vagy keresztüldöfni nagyobb valószínűséggel végződik katasztrofálisan, mint a merész támadás szemtől szembe. A rigó, miközben a törpék beszélgettek, egész idő alatt fülelt, s csak akkor terjesztette ki csendben a szárnyát és repült tova, amikor a csillagok elkezdtek kikukucskálni. És egész idő alatt, míg a törpék beszélgettek, és az árnyékok megnyúltak, Bilbo egyre nyugtalanabb lett, és balsejtelmei mindinkább erőt vettek rajta. Végül is megszakította a csevegést. – Úgy érzem, nem vagyunk itt biztonságban – mondta –, s értelmét se látom annak, miért éppen itt ülünk. A sárkány lehervasztott mindent, ami kellemes zöld volt, azonfelül eljött az éj, és hideg van. De a csontjaimban érzem, hogy ezt a helyet újra támadás fogja érni. Smaug most már tudja, milyen úton kerültem a termébe, és nem kétséges, hogy kitalálja, hol az alagút másik vége. Ha szükséges, ízzé-porrá zúzza a Hegynek ezt az egész oldalát, hogy többet be ne juthassunk hozzá, s ha minket is agyon talál verni, csak még jobban örül neki. – Nagyon borús gondolataid vannak, Mr. Baggins! – mondta Thorin. – Ha Smaugnak csakugyan annyira fontos, hogy távol tartson magától, ugyan miért nem torlaszolta el a lenti bejáratot? Márpedig ezt nem tette meg, különben meghallottuk volna. – Nem tudom, nem tudom; talán csak azért nem, mert

kezdetben próbára akart tenni és újra odacsalogatni, most meg talán azért, mert a mai éjszaka vadászatának eredményeit lesi, vagy egyszerűen, ha elkerülheti, nem akarja rongálni a hálószobáját, de szeretném, ha nem vitatkoznátok velem. Smaug most már bármelyik pillanatban előkerülhet, s egyetlen reményünk csak az lehet, ha jól elbújunk az alagútban, és magunkra zárjuk az ajtót. Bilbo olyan komoly volt, hogy a törpék végül is úgy tettek, ahogy mondta, bár az ajtó becsukását húzták-halasztották – ez a terv meglehetősen vakmerő volt, mivel azt senki se tudta, vajon egyáltalán, s ha igen, hogyan tudják belülről újra kinyitni, az a gondolat pedig, hogy olyan helyre legyenek becsukva, ahonnan más út nem vezet kifelé, mint a sárkány odúján keresztül, nem volt valami csábító. Meg aztán minden teljesen nyugodalmasnak látszott, kívül is és odalent az alagútban, így a törpék még jó darab ideig ott ültek bent, nem messze a félig nyitott ajtótól, és folytatták a beszélgetést. A beszéd most a sárkánynak azokra a gonosz szavaira terelődött, amelyeket a törpékről ejtett. Bilbo szívből kívánta, bár soha ne hallotta volna őket, vagy legalábbis egészen bizonyos lehetne afelől, hogy a törpék teljesen őszinték, amikor azt állítják, egyáltalán soha nem gondoltak még arra, mi lesz, ha majd elnyerték a kincset. – Azt mindig tudtuk, hogy vakmerő vállalkozás – mondta Thorin –, és ma is ez a véleményünk; de változatlanul azt hiszem, ha egyszer a miénk lesz a kincs, akad idő bőven, hogy átgondoljuk, mi is történjék a továbbiakban. Ami meg a te részedet illeti, Mr. Baggins, biztosíthatlak, hogy amit irántad érzünk, több a hálánál, és tizennégyed részedet magad választhatod ki, mihelyt akad, amit szét lehet osztani. Sajnálom, ha a szállítást illetően aggodalmaid vannak, azt is megengedem, a nehézségek nagyok; a vidék errefelé nem nagyon szelídült az idők múlásával, ellenkezőleg,

de ami tőlünk telik, azt megtesszük érted, és a költségekből is kivesszük részünket, ha eljön az ideje. Rajtad múlik, hiszel-e nekem vagy sem. Ezután a beszélgetés magára a nagy kincsre fordult és mindarra, amire Thorin és Balin emlékezett. Azt fontolgatták, vajon még mindig odalent fekszik-e minden a nagy teremben érintetlenül: dárdák, melyek a nagy Bladorthin király (aki már régesrég meghalt) seregei számára készültek; mindegyiknek háromszor kovácsolt feje volt, nyele csiszolt aranyberakásokkal, de elszállításukra – s kifizetésükre – soha nem került sor; pajzsok, melyeket ugyancsak régen holt harcosoknak szántak; Thror hatalmas kétfülű aranykorsója, amelybe olyan madarakat és virágokat kalapáltak és véstek, melyeknek szeme és szirma ékszer volt; aranyozott, ezüstözött, áthatolhatatlan páncélingek; Girionnak, Völgyváros Urának nyaklánca ötszáz fűzöld smaragdból – legidősebb fiának ingéért adta, ezt törpe illesztette gyűrűk olyan füzére alkotta, amelyhez hasonlót a világ még nem látott, mert merő ezüstből készült, de háromszor oly erős volt, mint az acél. Ám mind közül a legszebb az a nagy fehér drágakő volt, amelyet a törpék a Hegy tövében találtak, a Hegy Szíve, Thrain Ősköve. – Az Őskő! Az Őskő! – mormolta Thorin a sötétben félálomban, állát térdén nyugtatva. – Olyan volt, mint egy gömb, ezernyi csiszolt felülettel; a tűz világosságában úgy ragyogott, akár az ezüst, akár a víz a napfényben, akár a hó a csillagok alatt, akár az eső a holdon! De a varázsos vágy a kincs után, mely Bilbót is hatalmába kerítette, most elhagyta. Egész idő alatt, míg a törpék beszélgettek, csak félig figyelt rájuk. Ő ült az ajtóhoz legközelebb, mindenféle esetleges külső zajra hegyezve egyik fülét, míg a másik leste, hallatszik-e a törpék mormolásának visszhangján túl is valami nesz, valami mozgás sejtelme odalentről. A sötétség mélyebb lett és a babó egyre

nyugtalanabb. – Csukjátok be az ajtót! – kérlelte a törpéket. – Csontom velejéig rettegek ettől a sárkánytól. A csend még sokkal kevésbé tetszik nekem, mint a múlt éjszakai zenebona. Csukjátok be az ajtót, mielőtt még túl késő! Volt valami a babó hangjában, ami nyugtalanította a törpéket. Thorin lassan ocsúdott álmodozásából, aztán felkelve odább rúgta azt a követ, mely az ajtót kiékelte. Akkor nekiveselkedtek, s az ajtó egyetlen csattanással-roppanással becsukódott. Kulcslyuknak nyoma se volt bentről. Be voltak zárva a Hegybe! De amit tettek, nem volt elhamarkodott. Alighogy a törpék lejjebb mentek az alagútban, a Hegy oldalát olyan csapás rengette meg, mintha erdei tölgyből készült faltörő kos, amelyet óriások lóbáltak, ütődött volna neki. A szikla zúgott, a falak megrepedeztek, és kövek hullottak a tetőről a törpék fejére. Még elgondolni se jó, mi történt volna, ha az ajtó akkor is nyitva van. Mindenki még lejjebb menekült az alagútba, és örült annak, hogy él, míg mögöttük odakint Smaug őrjöngésének dörgését és morajlását hallották. Smaug sziklákat tört darabokra, hatalmas farkának egyetlen csapásával falakat, kőszirteket zúzva szét, míg végül a törpék fenti kis táborhelye, a kiégett fű, a rigó köve, a csiga járta falak, a keskeny párkány, minden, minden egyetlen törmelékhalmazban eltűnt, és a ripityára tört kövek lavinája a szikláról a lenti völgybe zúdult. Smaug csendben lopózva hagyta el odúját, zaj nélkül emelkedett a magasba, aztán súlyosan és lassan lebegett a sötétben, akár egy iszonyú varjú, a széltől sodortatva a Hegy nyugati nyúlványa felé, abban a reményben, hogy ott valamit vagy valakit készületlenül talál, s kikémleli annak a föld alatti folyosónak a bejáratát, amelyet a betörő használt. Ezzel a dühkitöréssel válaszolt arra, amikor senkire se lelt, és semmit se látott, még ott sem, ahol érzése szerint

a kijáratnak lennie kellett. Miután mérgét ily módon kiokádta, Smaug megkönnyebbült, és szíve mélyén azt gondolta, ebből az irányból ugyan soha többet nem éri baj. Közben másféle bosszúra is volt gondja. „Hordólovas! – horkant fel. – A vízpart felől hoztak a lábaid, és nem kétséges, hogy víznek fel vitt az utad. A szagod ugyan ismeretlen, de ha nem is vagy a Tavi-emberek közül való, azok segítettek. Pillantsanak meg hát ők is, emlékeztetőül, ki az igazi Királya a Hegymélyének!” Ezzel a sárkány lángok közepette felemelkedett, és déli irányban, a Folyó-folyó felé repülve, eltűnt. 13. NINCS IDEHAZA Ezenközben a törpék a sötétben ültek, és néma csend honolt köztük, keveset ettek, keveset beszéltek. Az idő múlását nem tudták mérni, mozdulni is alig mertek, mert hangjuk suttogása visszhangzott, és zajt vert az alagútban. Ha elszunnyadtak, újra csak sötétségre és mély csendre ébredtek. Végül is – napokig tartó várakozás után, legalábbis nekik napoknak tűnt –, amikor a levegő hiányától már fulladoztak és elkábultak, nem bírták tovább. Szinte azt se bánták volna, ha lentről a sárkány visszatértének zajait hallják. A csend Smaugnak valami mesterkedésére utalt, amitől rettegtek, de örökké mégsem ülhettek itt. Thorin szólalt meg: – Próbálkozzunk csak az ajtóval! – mondta. – Tüstént éreznem kell az arcomon a szelet, különben meghalok. Inkább verjen agyon Smaug a szabadban, mint hogy itt fulladjak meg! Így aztán néhány törpe feltápászkodott, és visszatapogatózott oda, ahol az ajtó volt. De csupán az alagút felső végének szétzúzott törmelékeit találták meg, mely elzárta a bejáratot. Ezt

az ajtót ugyan se kulcs, se az a varázsszó, amelynek egykor engedelmeskedett, ki nem nyitja többé. – Csapdába estünk! – siránkoztak a törpék. – Ez a vég. Itt fogunk meghalni. De Bilbo valahogyan éppen akkor érezte, hogy szíve mélyén végtelenül megkönnyebbül, amikor a törpék a legkétségbeesettebbek voltak, mintha csak hatalmas súlyt távolítottak volna el a mellénye alól. – Ejnye már – mondta. – „Amíg élünk, reménykedhetünk!”, mint boldogult apám szokta volt mondogatni, valamiképpen: „a harmadik alkalom mindenért megfizet”. Újra lemegyek az alagútba. Ezt az utat már kétszer megtettem, amikor tudtam, hogy odalent egy sárkány vár, így megkockáztatok egy harmadik látogatást is, amikor nem is biztos, hogy a sárkány lent tartózkodik. Egyébként sincs más kifelé vezető út, mint a lenti. S azt hiszem, ezúttal jobb lenne, ha mindannyian velem tartanátok. Kétségbeesésükben a törpék hozzájárultak Bilbo tervéhez, és Thorin volt az első, aki elfoglalta helyét a babó mellett. – Most aztán vigyázzatok – suttogta a babó –, és maradjatok csendben! Lehet, hogy odalent nyoma sincs Smaugnak, de az is lehet, hogy ott van. Ne vállaljunk semmiféle felesleges kockázatot! Útjuk egyre lefelé vitt. A lopakodásban persze a törpék nem vehették fel a versenyt a babóval, erősen lihegtek, csoszogtak, s mindezt a visszhang rémisztően megnagyította, de jóllehet Bilbo félelmében minduntalan megállt és fülelt, semmiféle nesz nem hallatszott odalentről. Amikor már megítélése szerint közel lehettek a fenékhez, Bilbo ujjára csúsztatta a gyűrűjét, és a csapat élére állt. De tulajdonképpen nem is volt szüksége gyűrűre: a sötétség oly teljes volt, hogy gyűrű ide, gyűrű oda, mindannyian láthatatlanná váltak. Sőt a feketeségben a babó egész váratlanul érte el a bejárati nyílást, kidugta kezét az üres levegőbe, előrebukott, és legurult a

csarnokba! Itt feküdt arccal a padlónak, és nem mert felkelni, még lélegezni is alig. De semmi se mozdult. Fénynek nyoma se volt, kivéve – amikor lassan felemelte a fejét – valami sápadt fehér ragyogást felette és távolabb is a homályban. De ez semmiképpen se volt a sárkány tűz sziporkája, noha a sárkánybűz még mindig megülte a termet, és gőzének ízét Bilbo a nyelvén érezte. Végül is Mr. Baggins nem tudta tovább elviselni a helyzetet. – Az ördög vigyen el, Smaug, te féreg! – rikácsolta fennhangon. – Ne játssz tovább bújócskát! Gyújts fényt, aztán zabálj meg, ha meg tudsz fogni! A láthatatlan termen halovány visszhang hullámzott át, de felelet nem volt. Bilbo felkelt, és rájött, hogy nem tudja, merrefelé forduljon. – Ugyan mi a csodát forgat Smaug a fejében – mondta. – Azt hiszem, ezen a napon vagy éjszakán, ki tartaná számon, nincs idehaza. Ha Oin és Gloin nem veszítették el a taplódobozaikat, talán tudunk valami kis fényt gyújtani, és körülpillantunk, mielőtt a szerencse megfordul. Fényt! – kiáltotta Bilbo. – Hé valaki! Elő a fénnyel! A törpék persze nagyon megriadtak, mikor Bilbo a lépcsőről hatalmas puffanással lezuhant a terembe, s most egybeverődve kuporogtak ugyanott, az alagút végén, ahol Bilbo hagyta őket. – Pszt! Pszt! – pisszegtek, amikor meghallották a babó hangját, s bár ez segítette őket abban, hogy rájuk leljen, még eltartott egy ideig, míg valami egyebet is ki tudott szedni belőlük. De végül is, amikor Bilbo már tényleg toporzékolni kezdett, és éles hangját nem kímélve kiáltozta: „fényt!”, Thorin jobb belátásra tért, és elküldte Oint és Gloint a batyuikért az alagút bejáratához. Némi idő elteltével pislogó fény mutatta, hogy a két törpe visszatérőben van, Oinnak kis fenyőfáklya égett a kezében, Gloin pedig

még egy nyalábot hozott a hóna alatt. Bilbo gyorsan az ajtóhoz lépett és átvette a fáklyát, de képtelen volt rábeszélni a többieket, hogy gyújtsanak még fáklyákat, vagy egyáltalán bejöjjenek, és csatlakozzanak hozzá. Mint Thorin gondosan kifejtette: hivatalosan változatlanul Mr. Baggins volt a betörő szakemberük és nyomozójuk. Ha megkockáztatja a világosságot, tessék, az ő dolga. A törpék majd megvárják az alagútban a jelentését. S le is ültek az ajtó közelében, és figyeltek. Látták, amint a babó kis sötét alakja átlépked a padlón, magasra tartva aprócska fáklyáját. Minduntalan, amíg még elég közel volt, egy villanás-csilingelés jelezte, hogy valami aranytárgyba botlik. Aztán a fény egyre kisebb lett, amint a babó mind távolabbra tűnt a hatalmas teremben, majd mintha a láng a levegőbe emelkedve táncolt volna tovább. Bilbo megmászta a nagy halom kincset. Hamarosan a tetejére ért, de útját még ott se fejezte be. Akkor a törpék látták, hogy egy percre megtorpan, és le is hajol, de hogy miért, azt nem tudták. Az Őskő állította meg, a Hegy Szíve. Legalábbis Thorin leírása alapján Bilbo úgy sejtette, erre bukkant rá, de két ilyen drágakő nem is létezhetett, még ilyen pompás kincstárban, még az egész világon sem. Mászás közben egyre ugyanaz a fehér fény ragyogott előtte és irányította egyfelé lépteit. Lassan sápadt csillogású kis gömbbé vált. Amint Bilbo a közelébe ért, felületén ezernyi szín sziporkázott csillogva, amely fáklya imbolygó fényét tükrözte vissza és szórta szét. Amikor végül letekintett rá, bekapta a lélegzetét. A nagyszerű ékszer belső fényét árasztva ragyogott a lába előtt, és mégis, bár törpék metszették és formálták, akik a Hegy szívéből vájták ki réges-régen, minden fényt, mely ráesett, magába fogadott, és a fehér sugárzás millió sziporkájává változtatta, átszőve a szivárvány csillogásával. A kő varázsa oly hatalmas volt, hogy Bilbo karja akarata

ellenére kinyúlt utána. Apró keze át sem érte, mert a drágakő nagy volt és nehéz; de azért felemelte, behunyta a szemét, és legmélyebb zsebébe süllyesztette. „Most aztán valóban tolvaj vagyok! – gondolta. – De hát majd elmesélem az egészet a törpéknek... egyszer. Ők mondták, hogy magam választhatom ki a részemet, én meg úgy vélem, ezt választom, a többi mind az övék lehet!” Mindamellett mégis az a kényelmetlen érzése volt, hogy választási szabadsága korántse foglalta magába ezt a pompás drágakövet, s hogy mindebből még baj lesz. Most folytatta útját. A nagy halom másik oldalán lemászott, és fáklyájának fénye eltűnt a figyelő törpék tekintete elől. De csakhamar újra meglátták a messzeségben. Bilbo a termen haladt át. Addig ment, amíg el nem ért a távolabbi oldal nagy és sok ajtajához, itt friss léghuzam üdítette fel, de csaknem elfújta a fáklyáját. Félénken kipislantott, nagy alagutakat és széles lépcsők elmosódó feljáratát pillantotta meg, amelyek elvesztek a homályban. Smaugnak pedig változatlanul semmi nyoma. A babó éppen azon volt, hogy megfordul és visszatér, amikor valami fekete csapott le rá és érintette az arcát. Felvisított, visszatorpant és elesett. Fáklyája az égő végével bukott le és kialudt! – Csak egy denevér, gondolom és remélem! – sopánkodott. – De most mitévő legyek? Merre van kelet, dél, észak vagy nyugat? Thorin! Balin! Oin! Gloin! Fili! Kili! – kiáltotta torka szakadtából, de csak elvesző kis hang volt a tátongó sötétben. – Kialudt a világosság! Jöjjön már valaki, keressen meg és segítsen! – Egy percre minden bátorsága el hagyta. Bilbo gyenge kis kiáltásait a törpék alig is hallották, az egyetlen szó, amit megértettek belőle, az volt: „segítsen!” – Ugyan mi a csoda történt? – kérdezte Thorin. – A sárkány semmiképpen se bukkanhatott fel, különben nem sivalkodna

tovább. Egy-két percig vártak, s még mindig nem hallatszott semmiféle sárkányneszezés, pontosabban Bilbo távoli hangján kívül semmi egyéb hang. – Kerítsen már valaki még egy-két fáklyát! – rendelkezett Thorin. – Úgy látszik, a betörőnk segítségére kell mennünk. – Rajtunk a sor, hogy segítsünk – mondta Balin –, s én hajlandó is vagyok elmenni. Véleményem szerint e percben teljes biztonságban indulhatunk. Gloin még egynéhány fáklyát gyújtott meg, aztán mindannyian előmásztak, egyik a másik után, s amilyen gyorsan csak tellett tőlük, végighaladtak a falak mentén. Nemsokára magával Bilbóval is találkoztak, aki éppen feléjük tartott. Alighogy megpillantotta a törpék fáklyáinak pislogó fényét, normális esze is visszatért. – Semmi baj, csak egy denevér, meg leejtettem a fáklyámat – válaszolta a törpék kérdéseire. Ezek, noha jócskán megkönnyebbültek, mégis zsémbelődtek amiatt, hogy oktalanul ijesztgették őket; de hogy ahhoz mit szóltak volna, ha a babó e percben megemlíti előttük az Őskövet, azt nem tudom. Egyetlen futó pillantás, amelyet elhaladtukban vetettek a kincsekre, újraélesztette törpeszívük minden tüzét; s ha egy törpeszív – akár a legtartózkodóbb is – az arany és ékszerek látványától fellobog, hirtelen merésszé válik, és nemritkán meg is vadul. És csakugyan, a törpéknek nem volt szükségük több biztatásra. Mindannyian készek voltak rá, hogy átkutassák a termet, amíg erre lehetőségük van, és hajlandóak voltak elhinni azt is, hogy – legalábbis pillanatnyilag – Smaug nem tartózkodik otthon. Mindegyikük égő fáklyát ragadott fel, s míg előbb az egyik, majd a másik oldalt vették szemügyre, minden félelemről, sőt elővigyázatosságról is megfeledkeztek. Hangosan beszéltek, odakiáltoztak egymásnak,

amint a régi kincseket a halomból vagy a fal mellől felemelték és a fény felé tartották, simogatva és tapogatva őket. Fili és Kili szinte jókedvűek voltak, s mert sok, ezüsttel húrozott aranyhárfát találtak lent, elővették és megpengették őket; s mivel varázshárfák voltak (no meg a sárkány hozzájuk se nyúlt, hiszen a zene cseppet sem érdekelte), teljes hangerővel szóltak. A sötét termet oly dallam töltötte be, mely réges-régen elnémult már. De a legtöbb törpe ennél jóval praktikusabb volt: drágaköveket gyűjtött, és telitömte velük zsebét, azt meg, amit nem vihettek el, sóhajtozva pergették vissza az ujjaik között. Thorin járt az élükön, de közben állandóan kutatva nézett körül, olyasmit keresve, amit nem volt képes megtalálni. Az őskő volt, de eddig még senkinek se beszélt róla. Most a törpék a páncélingeket és a fegyvereket szedték le a falakról, és magukra öltötték őket. Thorin külseje valóban fejedelmivé vált, amikor felvette aranylemezekkel kivert ingét, ezüstfogantyús harci dárdáját pedig skarlát köves övébe dugta. – Mr. Baggins! – kiáltotta. – Itt van a jutalmad első részlete! Vesd le régi kabátodat, és vedd fel helyette ezt! Ezzel olyan inget húzott Bilbóra, amely valamikor egy ifjú tündérhercegnek készült. Anyaga ezüsttel ötvözött acél, amit a tündérek mithrilnek neveznek, ehhez gyöngyökkel és kristályokkal kivert öv tartozott. A babó fejére mintázott bőrből készített könnyű sisakot illesztettek, amit alul acélabroncs erősített, a karimáját körös-körül meg fehér drágakövek díszítették. „Nagyon előkelőnek érzem magam – gondolta magában Bilbo –, de tulajdonképpen eléggé nevetségesen festhetek. Hogy kacagnának rajtam odahaza a Dombon! Mégse bánnám, ha egy tükör lenne kéznél!” Mindamellett Mr. Baggins elméjét nem homályosította el olyan határig a kincs varázsa, mint a törpékét. Neki még jóval

előbb, hogy a törpék is ráuntak, elege volt a kincsek vizsgálgatásából. Leült a földre, s idegesen eltűnődött azon, mi is lesz az egésznek a vége. „Odaadnék jó néhány ilyen értékes billikomot – gondolta – azért az üdítő-derítő italért, amelyet Beorn fakupáiból élveztem!” – Thorin! – kiáltotta. – Mi legyen ezután? Fel vagyunk ugyan fegyverkezve, de hát mi jó is származott valaha bármiféle fegyverből, amit Smaug, a Rettenetes ellen kellett felhasználni? A kincs még nem a miénk. S nem az aranyat keressük most, hanem a kiutat, a jó szerencsénket pedig túl soká tettük próbára! – Igazat szólsz! – felelte Thorin, maga is észre térvén. – Menjünk! Majd én vezetlek benneteket. Ezer év se lenne elég ahhoz, hogy elfelejtsem ennek a palotának az útjait. Odahívta a többieket, akik össze is gyülekeztek, és fejük fölé tartva fáklyáikat, áthaladtak a tátongó ajtókon, miközben vágyakozó pillantásokat vetettek visszafelé. Csillogó páncélingeiket a törpék újra elfedték ócska kabátjukkal, ragyogó sisakjukat pedig rongyos csuklyájukkal, s libasorban meneteltek Thorin után, a sötétben villogó apró fények vonalát alkotva, mely gyakran aggodalmaskodva megállt, hogy újra és újra megbizonyosodjék, semmi hallható nyoma sincs a sárkány érkezésének. Bár a régi díszek elomlottak már vagy megsemmisültek, s bár a szörnyeteg jövése-menése beszennyezett és letarolt mindent, Thorin mégis ismerte az összes járatot és valamennyi fordulót. Hosszú lépcsősoron másztak fel, aztán megfordultak, és messze visszhangzó utakat jártak be, majd megint fordultak, és újabb lépcsőkre hágtak, melyeket továbbiak követtek. E lépcsők simák voltak, szélesen és szépen vájták ki mindahányat az élő sziklából; a törpék pedig egyre feljebb mentek, miközben semmiféle élőlény nyomával se találkoztak, csak rejtve lopakodó árnyakkal, melyek csapongva menekültek a léghuzamban lobogó

fáklyáik elől. Mindamellett ezek a lépcsők nem babólábak számára készültek, a Bilbo már éppen azt érezte, tapodtat se tud továbbmenni, mikor a tető hirtelen magasra szökkent, fáklyafényük szinte el se érte. Valami fenti messze nyíláson át fehér fény szűrődött be, s a levegőnek is kellemesebb lett a szaga. Nagy ajtókon homályos világosság áradt be; ezek az ajtók sarkaikból kifordulva, félig elégve lógtak. – Ez Thror nagy terme – mondta Thorin –, itt ünnepelt és tanácskozott. Innen már nincs messze az Elülső Kapu. Keresztülhaladtak a romba dőlt szobán. Asztalok málladoztak benne, székek, padok hevertek felfordítva, elüszkösödve, pusztulva. A padlón kancsók, kupák, törött ivókürtök és por között mindenféle koponyák és csontok. Amint újabb ajtókon haladtak át a terem távolabbi vége felé, vízzubogás csapta meg a fülüket, és a szürke fény váratlanul világosabb lett. – Itt ered a Folyó-folyó – mondta Thorin. – Innen siet a Kapuhoz. Kövessük az irányát! Egy sziklafal sötét nyílásából víz buggyant, és örvénylő forgással keskeny csatornán folyt tovább, melyet valamikor értő kezek vájtak és tettek egyenessé és méllyé. Mellette kövezett út vezetett, ezen többen is elfértek egymás mellett. A törpék nagy sietve haladtak végig rajta, és egy vad kanyar után – íme, a nap fénye árasztotta el őket. Előttük hatalmas ív emelkedett, belül még mindig régi faragványok töredékeit mutatva, noha az idő megviselte, omladozott és megfeketedett. Ködös nap halvány világossága fénylett a Hegy nyúlványain, s a küszöb padlózatára arany sugarak hullottak. A törpék felett füstölgő fáklyáiktól álmukból felriasztott denevérek csapongtak; amint továbbhaladtak, lábuk megcsúszott a sárkány ki-be járásától simává csiszolódott és nyálkássá vált köveken. Most már zajosan zúgott el előttük a víz, és habot verve tartott a völgynek. A törpék a földre dobták elhalványult fáklyáikat, és

káprázó szemmel bámultak kifelé. Elérték az Elülső Kaput, és lepillanthattak Völgyvárosra. – Soha – mondta Bilbo – nem képzeltem, hogy valaha ezen az ajtón fogok kinézni. De azt se hittem soha, hogy ilyen boldoggá tesz majd, ha látom a napot, és arcomon érezhetem a szél cirógatását. De jaj, a szél hideg! Csakugyan hideg volt. Keserves keleti szél fújt, a közeledő tél baljós hírnöke. Ott járta táncát a Hegy nyúlványai fölött és körül, alászállott a völgybe, és a sziklák között sóhajtozott. Azután, hogy annyi időt aszalódtak a sárkány járta barlang mélységeiben, a törpék most reszkettek a napon. Bilbo váratlanul annak is tudatára ébredt, hogy nemcsak nagyon fáradt, de éhes is. – Későre járhat – mondta –, s így többé-kevésbé elérkezett a reggeli ideje, ha ugyan hozzájuthatunk. De nem hinném, hogy Smaug elülső ajtólépcsője a legbiztonságosabb hely arra, hogy étkezzünk. Menjünk valahová, ahol békén ülhetünk egy darabig! – Helyes! – mondta Balin. – S azt hiszem, tudom, merre menjünk: a Hegy délnyugati sarkán levő régi őrhelyet kellene megkeresnünk. – Milyen messze van ez? – kérdezte a babó. – Úgy gondolom, öt óra gyalogút. Kemény út lesz. A Kaputól a folyó bal oldalán vezető útszakasz szemmel láthatóan tönkrement. De hát nézzél csak lefelé! A folyó Völgyvárossal szemben a romba dőlt város előtt váratlanul keletnek fordul. Ott valamikor egy híd állott, innen meredek lépcsők hágtak fel a jobb partra, majd egy a Hollódomb felé vivő útra. Van ott, vagy legalábbis volt egy olyan ösvény, mely az úttól elkanyarodva az őrhelyhez vezetett. Ezt se könnyű megmászni, még ha a régi lépcsők ott is vannak. – Rémes! – elégedetlenkedett a babó. – Még több út és még

több mászás reggeli nélkül! Vajon hány reggelit és más étkezést mulasztottunk abban az undok, óra nélküli, időnyelő lyukban? Az igazság az volt, hogy két éjszaka és a közbülső nap telt el azóta (s nem is minden táplálék híján), hogy a sárkány szétzúzta a varázsajtót, de Bilbo már nem volt képes számon tartani az időt, s amennyire az ő érzékelésén múlott, éppen úgy lehettek volna lent egy éjszakát, mint egy hetet. – Ugyan már! – szólt Thorin nevetve; hangulata lassan megint felderült, s megcsörgette az értékes köveket a zsebeiben. – Ne nevezd a palotámat undok lyuknak! Várd meg, amíg megtisztítják és újra feldíszítik. – Erre Smaug halála előtt aligha kerül sor – mondta Bilbo komoran. – De addig is, hol van Smaug? Egy jó reggelit adnék érte, ha tudnám. Remélem, nem ül odafenn a Hegyen és néz minket! Ez a gondolat erősen nyugtalanította a törpéket, és gyorsan úgy döntöttek, hogy Bilbónak és Balinnak igaza van. – Odébb kell állnunk innen – mondta Dori. – Úgy érzem magam, mintha Smaug pillantása a tarkómat súrolná. – Hideg, magányos hely ez – mondta Bombur. – Ital tán akad erre, de ételnek nyomát se látom. Ilyen vidéken egy sárkány állandóan éhes lehet. – Gyerünk! Gyerünk – kiáltották a többiek. – Kövessük hát azt az utat, amelyet Balin ajánl! Jobbra a sziklás fal alatt nem vezetett ösvény, így a folyó bal oldalán, a kövek közt botorkáltak tovább, s a pusztaság üressége, sivársága még Thorint is hamarosan kijózanította. A Balin említette hidat megtalálták, de már rég beomlott, s a legtöbb köve a sekély, tovazajló folyóban hevert, mindamellett nagyobb nehézségek nélkül gázoltak át a vízen, megtalálták a régi lépcsőket, és felhágtak a magas partra. Rövidesen rábbukkantak a régi útra, majd innen nem messze a sziklák között védett kis erdős völgybe jutottak. Itt egy

ideig pihentek, és azt reggeliztek, amit lehetett, főleg krekszet és vizet. (Ha tudni akarjátok, mi a kreksz, nem mondhatok mást, mint hogy nem ismerem a receptjét; de olyasféle, mint a kétszersült, meghatározhatatlan ideig ehető marad, azt tartják róla, hogy tápláló, viszont semmiképpen sem jóízű, igazában nagyon egyhangú étel, s csak arra való, hogy a rágást gyakorolják vele. A Tavi-emberek készítették hosszú utakon való felhasználásra.) Reggeli után a törpék folytatták útjukat; az út most nyugatnak fordult, és elhagyta a folyót; a délre mutató hegynyúlvány nagy pereme egyre közelebb került. Végül elérték a dombra vezető ösvényt. Ez meredeken kapaszkodott felfelé, s ők egymás nyomában cammogva, késő délutánra jutottak a hegygerinc csúcsára, és látták a télies napot, amint nyugaton alábukik. Itt olyan lapos helyet találtak, amely három oldal felől szabad volt, de északról egy sziklafal védte, ebben ajtószerű nyílás volt. Ebből az ajtóból tágas kilátás nyílt keletre, délre és nyugatra. – Itt – mondta Balin – valamikor mindig őrök tartózkodtak, s a mögöttes ajtó abba a sziklába vájt kamrába vezet, amely őrszobának készült. Sok ilyen hely vette körül a Hegyet. De virágkorunkban nemigen volt szükség arra, hogy őrködjünk, és az őrök talán túlságosan is kényelmes életre rendezkedtek be, különben hamarabb riasztanak azzal, hogy a sárkány közeledik, s minden másként alakul. Most azonban egy ideig itt elpihenhetünk, rejtetten és védve, és sok mindent megláthatunk úgy, hogy minket nem lát meg senki. – Ennek nemigen vesszük hasznát, ha látták a jövetelünket – mondta Dori, aki egyre csak a Hegy csúcsa felé pislantgatott, mintha csak azt várná, hogy Smaug odafent terpeszkedik, akár a madár a toronytetőn.

– A kockázatot vállalnunk kell – mondta Thorin. – Ma már nem mehetünk tovább. – Úgy van, úgy van! – kiáltotta Bilbo, és a földre vetette magát. A sziklaszobában akár százan is elfértek volna, aztán beljebb volt egy kisebb szoba, a kinti hidegtől védettebb. A hely teljesen elhagyott volt: szemmel láthatóan még vadállatok se vették igénybe Smaug uralmának egész ideje alatt. A törpék itt ledobták terhüket; némelyikük maga is tüstént tarisznyája mellé heveredett és elaludt, de a többiek a külső ajtó közelében foglaltak helyet, és terveiket vitatták meg. Egész beszélgetésük során erre az egy kérdésre tértek minduntalan vissza: hol van Smaug? Nyugatnak néztek, és ott se volt semmi, keletre, ott se, de délen se volt nyoma a sárkánynak, ott csak nagyon sok madár gyülekezett. Ezt megbámulták, nem tudták mire vélni, de a jelenség megértéséhez akkor se jutottak közelebb, mikor az első hideg csillag kigyúlt. 14. TŰZ ÉS VÍZ Ha – mint a törpék– meg akarjátok tudni, mi történt Smauggal, vissza kell térnetek ahhoz az estéhez, amikor szétzúzta az ajtót, és nagy dühösen elrepült, két nappal ezelőtt. Esgaroth, a Tóváros lakóinak túlnyomó része odahaza tartózkodott, mert a szél a fekete kelet felől fújt, s igen hűvös volt, de néhányan a rakpartokon sétálgattak, és – amit mindig is szívesen tettek – a sima víztükrön felfénylő csillagokat nézegették, amint kigyúltak az égen. Városuk felől a Magányos Hegy jó részét elfedték azok az alacsony dombok, amelyek a tó távolabbi végén feküdtek, s amelyeknek egyik hasadékán keresztül ömlött alá a Folyófolyó észak felől. A városlakók csak a hegy magas csúcsát láthatták

tiszta időben, ezt viszont ritkán bámulták meg, mivel baljós és kopár volt, még reggeli világításban is. Most mintha eltűnt volna, a sötétség elködösítette. Hirtelen egy villanásnyira láthatóvá vált; röviden felizzott, majd kihunyt. – Nézzétek csak! – mondta valaki. – Megint a fény! Múlt éjjel az őrök éjféltől egészen hajnalig látták, amint kigyúl és elfakul. Valami történik odafent. – Talán a Hegymély Királya aranyat kovácsol – mondta egy másik. – Hosszú idő telt el azóta, hogy elment északra. Ideje lenne már, hogy az énekek ismét igazolódjanak. – Ugyan melyik király? – kérdezte egy másik komor hangon. – Minden valószínűség szerint a sárkány pusztító tüze látszik, az egyetlen királyé, akit itt e Hegy alatti tájon valaha is ismertünk. – Te mindig csak riasztó dolgokat jósolsz! – mondták a többiek. – Hol árvizet, hol a halak tömeghalálát. Gondolhatnál már valami vidámabbra is! Ekkor váratlanul nagy világosság támadt az alacsony dombvidéken, s a tó északi része aranyos fénybe borult. – A Hegymély Királya! – kiáltoztak összevissza. – Kincse mint a nap, ezüstje akár a forrás, aranya zúgó folyó! Arany folyó özönlik alá a Hegyből! – hangzott mindenfelé, s ablakok nyíltak ki, siető lábak kopogtak. Megint magasra hágott az izgalom és a lelkesedés. De a komor hangú ember lóhalálában rohant a Város Urához. – A sárkány jön, vagy én bolondultam meg! – kiáltozta. – Romboljátok le a hidakat! Fegyverbe! Fegyverbe! Erre váratlanul riadót fúvó harsonák szólaltak meg, és visszhangzottak végig a sziklás partok mentén. Az éljenzés abbamaradt, és az öröm rettegésbe fordult. Így történt aztán, hogy a sárkány nem találta a

városiakat egészen készületlenül. Oly nagy gyorsasággal közeledett, hogy a lentiek hamarosan előbb szikraként láthatták, amint feléjük ront, majd mind nagyobbá és tüzesebbé vált, s most már a legostobábbak sem kételkedtek abban, hogy a jóslatok bizony nem egészen teljesedtek be. De valamennyi idejük még volt. A város minden edényét megtöltötték vízzel, minden harcos fegyvert ragadott, minden nyilat, dárdát készenlétbe helyeztek, a parthoz vezető hidat leszerelték és szétrombolták, mielőtt még Smaug rettentő közeledésének hangjai felerősödtek volna, s a tó tűzvörösen felbodrozódott szárnyainak szörnyű csapásai alatt. Az emberek kiáltozása és sikolyai közepette ért föléjük, sújtott le a hidakra – és kudarcot vallott! Híd nem volt többé, ellenségei egy mély vízben álló szigeten tartózkodtak, s ezt a vizet a sárkány nem szívelte – túlontúl mély, sötét és hideg volt a számára. Ha alábukik benne, olyan gőz támad, hogy elég lesz napokig arra, hogy ködbe burkolja az egész vidéket; de a tó hatalmasabb, mint ő: kioltja lángjait, mielőtt még pusztítását elkezdhetné. Bőgve fordult vissza a város felé. Sötét nyílvesszők jégverése lepte el, csattogott és kopogott pikkelyein és ékszerein, majd a száruk Smaug lángleheletén kigyúlva, égve és sisteregve hullott vissza a tóba. Olyan tűzijátékot el se tudtok képzelni, ami ennek az éjszakának a látványához hasonlított. Az íjak pattogása, a harsonák riadóhangja a sárkány dühét oly izzóvá tette, hogy szinte belévakult és beleőrült. Már réges-régen senki se mert szembeszállni vele, amire egyébként most se került volna sor, ha nincs a komor hangú férfi (Bard volt a neve), aki ide-oda szaladgált, az íjászokat lelkesítve, és arra biztatva a Város Urát, hogy küzdjenek az utolsó nyílvesszőig. A sárkány szája ontotta a tüzet. Egy ideig messze az emberek felett körözött, megvilágítva az egész tavat; a part menti fák rézként ragyogtak, a lábaiknál settenkedő sötét árnyak pedig vérré

változtatták színüket. Azután féktelen dühében a sárkány egyenest levágott a nyílzáporon keresztül, arra sem ügyelve, hogy pikkelyes oldalát fordítsa ellenségei felé. Egyetlen gondja az volt, hogy lángba borítsa városukat. Lángra lobbantak a zsúpfedelű házak és a fagerendák, amint a sárkány lecsapott és körbekaszált, bár minden házat vízzel locsoltak meg még a jövetele előtt. Újra száz kéz ontotta a vizet, ahol csak egy szikra is feltűnt. A sárkány ismét aláörvénylett. Farkának egyetlen mozdulatától a Nagy Ház teteje szétmorzsolódott és berogyott. Kiolthatatlan tüzek lángjai szöktek magasra az éjszakában. Újabb és újabb csapások, s újabb és újabb házak kaptak lángra és omlottak össze; de olyan nyílvessző, mely akadályozta volna Smaugot pusztításában, nem akadt, s ami érte, nem sebezte jobban, mint a lápi légy szúrása. Az emberek már minden oldalról beugráltak a vízbe. A piactavon asszonyokat és gyerekeket taszigáltak a megrakott csónakokba. A harcosok elhajigálták fegyvereiket. Gyász és siralom hangzott ott, ahol még kevés idővel ezelőtt a törpékről szóló régi, jót jövendölő dalokat énekeltek. Most mindenki átkozta őket. A Város Ura maga is nagy, aranyozott csónakját kereste, azt remélve, hogy a zűrzavarban elevez és megmenekül. Hamarosan az egész város elhagyott lesz, és a tó pereméig leég. Ebben reménykedett a sárkány. Azzal nem sokat törődött, ha a város lakói csónakokba szállnak. Majd remek időtöltés lesz később, ha vadászhat rájuk, vagy maradnak, és kiéhezteti őket. Csak próbáljanak kikötni, erre felkészült. Hamarosan lángba borítja az összes parti erdőt, és felperzsel minden mezőt és legelőt. Évek óta nem élvezett semmit Smaug annyira, mint hogy pillanatnyilag rászedte a várost. Volt azonban az íjászoknak egy csapata, mely változatlanul helytállt az

égő házak között. A komor hangú és komor arcú Bard volt a kapitányuk, akit a barátai azzal vádoltak, hogy árvizet és a halak tömeghalálát jósolta, jóllehet tudták, milyen kiváló és bátor ember. Girionnak, Völgyváros Urának – akinek felesége és gyermeke még annak idején elmenekült a romok közül a Folyó-folyón – volt kései leszármazottja. Most hatalmas tiszafa íjával lődözött addig, míg csak egyetlen nyílvesszője maradt. A lángok már a közelében lobogtak. Bajtársai elhagyták, íját utoljára hajlította meg. Hirtelen a sötétségből valami a vállára rebbent. Visszahőkölt – de csak egy vén rigó volt. Félelem nélkül ült meg Bard füle mellett: híreket hozott. Bard elképedve jött rá arra, hogy megérti a nyelvét, mert Völgyváros nemzetségéből való volt. – Várj csak, várj! – szólt a rigó. – A hold kelőben van. Keresd majd a sárkány bal mellén a csupasz helyet, amikor elrepül feletted és megfordul! – S miközben Bard csodálkozva megtorpant, a rigó elmondta a Hegy újságjait, s mindazt, amit hallott. Akkor Bard íjának húrját a füléig feszítette. A sárkány visszafelé körözött, alacsony repülésben, s jöttében a hold felkelt a keleti part felett, és beezüstözte nagy szárnyait. – Nyílvessző! – szólt az íjász. – Fekete nyílvessző! Téged tartogattalak utolsónak. Te soha nem csaltál meg, és mindig megtaláltalak. Apámtól származtál rám, őrá pedig még régebbről. Ha csakugyan a Hegymély igazi királyának műhelye kovácsolt, úgy most eredj utadra, és szállj sebesen! A sárkány ezúttal még alacsonyabbra ereszkedett, mint annak előtte, s fordultában a holdfény élénken megvillogtatta hasán a drágaköveket – egyetlen helyet kivéve. Megzengett a nagy íj, a fekete nyílvessző elpattant a húrról, egyenesen a sárkány bal melle csupasz része felé, ott, ahol a mellső lábát messzire eltartotta. Röpte oly ádáz volt, hogy a találat mindenestül elnyelte a

nyilat, hegyét, nyelét és tollát. Egyetlen jajkiáltással, mely megsüketítette az embereket, ledöntötte a fákat, és széthasította a sziklákat, Smaug még egyszer lángot lövellve a légbe szökkent, majd felfordult, és megsemmisülve zuhant alá. A városra esett. Végvonaglása mindent szikrába és hamuba borított. A tó felbődült, gőz lepte el, mely fehéren áradt szét a holdfényben keletkezett váratlan sötétségben. Egyetlen sistergés, áradó örvénylés – aztán csend. S ez volt a vége Smaugnak és Esgarothnak, de nem Bardnak. A kelő hold egyre magasabbra hágott, a szél pedig süvített, és hideg volt. Hajladozó oszlopokká, futó felhőkké szaggatta a fehér ködöt, és elűzte nyugatnak, ahol a Setéterdő mocsarai előtt cafatokra tépte. Akkor láthatóvá vált a sok csónak sötét pettye a tó vizén, és a szél elhozta Esgaroth népének hangos panaszát, amint elpusztult városukat, javaikat és tönkrement házaikat siratták. Igazában – ha meggondolják – sok mindenért kellett volna hálásaknak lenniük, de ezt a jelenlegi körülmények között aligha várhatta tőlük bárki: a lakosság háromnegyede legalábbis a puszta életét megmentette; erdeik, mezőik, legelőik, nyájaik és csónakjaik legnagyobb része ugyancsak sértetlen maradt, a sárkány pedig elpusztult. Hogy ez mit is jelentett, azt még nem fogták fel. Szomorú csoportokban gyülekeztek a nyugati parton, reszketve a hideg szélben, s első panaszuk és dühük az Uruk ellen irányult, aki oly hamar hagyta el a várost, mikor még voltak néhányan, akik készek voltak védelmezni. – Talán jó feje van az üzlethez, kiváltképpen, ha az a saját üzlete – dörmögték néhányan –, de komolyabb baj esetén nem állja meg a helyét. – S dicsérték Bard bátorságát és nagy erejű utolsó lövését. – Ha meg nem halt volna – mondták mindannyian –, őt

választottuk volna királyunkká. A Sárkányölő Bard Girion nemzetségéből! Jaj nekünk, hogy odavan! S míg így beszélgettek, megtermett alak lépett elő az árnyékból. Merő víz volt, fekete haja nedvesen tapadt arcára és vállára, szemében vad láng tüzelt. – Nincs oda Bard! – kiáltotta. – A vízbe ugrott, amikor az ellenségét megölte. Én vagyok Bard Girion nemzetségéből; én vagyok a sárkány elpusztítója. – Bard király! Bard király! – kiáltozott mindenki, de a Város Ura vacogó fogát csikorgatta. – Girion Völgyváros ura volt, nem pedig Esgaroth királya – mondta. – Tóváros vezetőit mindig az aggok és bölcsek közül választotta, s nem tűrte a harcosok uralmát. Hadd térjen vissza „Bard király” a maga országába; bátorsága megmentette Völgyvárost, és visszatérésének semmi sem áll útjában. S bárki, aki jobban kedveli a Hegy árnyalta vidék hideg köveit a tó zöld partjainál, vele tarthat. A bölcsek itt maradnak, abban a reményben, hogy újjáépítik városunkat, és ha eljő az ideje, megint élvezni fogják annak békéjét és gazdagságát. – Bard királyt akarjuk! – felelték kiáltozva a közelben állók. – Elegünk volt a vénekből és a pénzkuporgatókból! A távolabb állók meg ezt harsogták: – Éljen az íjász, le a Pénzeszsákokkal! – míg már a hangzavar végigvisszhangzott a parton. – Senki nem méltányolja nálam jobban Bardnak, az íjásznak a teljesítményét – mondta a Város Ura óvatosan (mert Bard most közvetlenül mellette állott). – Kiemelkedő helyet szerzett ma éjjel városunk jótevői között, s megérdemli, hogy örök életű dalokban dicsőítsük őt. De ó, népem, miért – s itt a Város Ura felkelt s hangosan és tisztán szólott –, miért szidalmaztok engem?

Milyen hibám tesz méltatlanná, hogy a Város Ura maradjak? Ha szabad kérdeznem, ugyan ki ébresztette fel szunnyadozásából a sárkányt? Kik kaptak tőlünk gazdag ajándékot és kellő segítséget, s kik hitették el velünk, hogy a régi énekek valóra válhatnak? Kik játszottak engedékeny szívünkkel és csapongó képzeletünkkel? S mifajta aranyat küldtek alá a folyón, hogy megjutalmazzanak? Sárkánytüzet és rontást! Ugyan kiktől igényelhetjük kárunk jóvátételét, özvegyeink és árváink megsegítését? Mint láthatjátok, a Város Ura nem ingyen nyerte el pozícióját. Szavainak eredményeként az emberek pillanatnyilag teljesen elfelejtették, hogy új királyt szeretnének, s bősz gondolataik Thorinnal és társaival fordultak szembe. Mindenfelől vad és keserű szavak hangzottak, és sokan azok közül, akik kevéssel ezelőtt még a leghangosabban énekelték a régi énekeket, most ugyanolyan hangosan ordítozva bizonygatták, hogy a törpék készakarva biztatták fel ellenük a sárkányt. – Ostobák! – szólt Bard. – Miért vesztegetjük szavunkatmérgünket azokra a szerencsétlen teremtményekre. Kétségtelen, hogy Smaug tüze hamarább pusztította el őket, hogy hozzánk látogatott. – S miközben beszélt, szívébe lopózott az a gondolat, hogy a Hegy mesés kincse immár őrizetlenül és gazdátlanul maradt, s hirtelen elhallgatott. A Város Urának szavaira gondolt, hogy Völgyvárost újjáépítik, és aranyharangok csengése tölti be, ha ugyan meg tudja találni az újjáépítéshez szükséges embereket. Végül is megint megszólalt: – Ó, Uram, ez nem a dühös szavak ideje vagy a jelentős változások terveinek fontolgatásáé. Elvégzendő munkánk van. Továbbra is alattvalód maradok, bár lehet, hogy egy idő múltán visszatérek arra, amit mondtál, és északra megyek azokkal, akik hajlandóak lesznek követni Azután eltávozott, hogy rendelkezzék a táborok felől, és gondoskodjék a betegek és sebesültek ellátásáról. De a Város

Ura mogorva tekintetet vetett utána, és ott maradt, a földön ülve. Sok mindent gondolt, de keveset szólt hangosan, legfeljebb csak annyit, hogy hozzanak neki tüzet és élelmet. Valamerre Bard csak megfordult, mindenütt futótűzként terjedt, hogy a hatalmas kincs most már őrizetlen. Az emberek arról beszéltek, hogy veszteségeikért hamarosan ez fogja kárpótolni őket, s még azonfelül annyi vagyonuk marad, amennyiből pazar árut vásárolhatnak délről. Mindez adott helyzetükben nagyon lelkesítően hatott. A lelkesedés pedig rájuk is fért, mert az éjszaka keserves volt és csüggesztő. Menedék csak kevés embernek jutott (a Város Urának persze igen), élelem még kevesebbnek (ebből a Város Urának se sok). Számosan betegedtek meg ezen az éjszakán a nedvességtől, hidegtől és bánattól, akik később meg is haltak, jóllehet a város pusztulásából sértetlenül menekültek meg; és a következő napokban rengeteg volt a betegség, nagy az éhség. Közben Bard átvette a vezetést, és maga szabta meg parancsait, bár ezeket mindig a Város Ura nevében osztogatta; nem volt könnyű munkája a nép irányításában és oltalmuk, valamint elhelyezésük előkészítésében. Valószínűleg az emberek legnagyobb részét elpusztította volna az ősz nyomában sietve közelgő tél, ha nincs kéznél a segítség. De ez hamarosan megérkezett, mert Bard késedelem nélkül sebes hírnököket küldött ki a folyón fel az Erdőig, hogy az Erdei-tündérek királyának segélyét kérje, s ezek a hírnökök már egy menetelő sereggel találkoztak, noha még csak három nap telt el Smaug pusztulása óta. A Tündérkirály saját hírvivőitől kapott értesítést, meg azoktól a madaraktól, akik szerették népét, és már sok mindent tudtak arról, mi is történt. Nagy nyugtalanság uralkodott az egész szárnyasvilágban, mely a Sárkánypuszta határvidéken élt. A levegőben köröző rajok szálldostak, és gyors röptű hírnökeik ide-oda

csapongtak az ég minden tája felé. Az Erdő szegélye körül füttyszó, zsivaj, csipogás hallatszott. A hír messze bejárta a Setéterdő környékét: „Smaug halott!” Zörgött a haraszt, és felriasztott fülek hegyeződtek. Még mielőtt a Tündérkirály ellovagolt, az újság eljutott nyugatra, egészen a Ködös Hegyek fenyőerdeiig; Beorn is hallotta faházában, a manók pedig tanácsot ültek barlangjaikban. – Sajnos – mondta a király – többet nem fogunk hallani Tölgyfapajzsi Thorinról. Jobban tette volna, ha a vendégem marad. Hiába, senkire sem hoz szerencsét a kincs – tette még hozzá. Mert ő sem felejtette el Thror gazdagságának mondáját. Hát ezért volt aztán, hogy Bard hírnökei felvonulás közben akadtak rá, amint rengeteg dárdással és íjásszal körülvéve menetelt, és varjak sűrű raja szárnyalt felette, mert ezek úgy gondolták, hogy ismét háború van kitörőben, mégpedig olyan, amilyen hosszú idő óta nem dúlt arrafelé. De amikor a király értesült Bard kéréséről, megkönyörült rajta, mert jó és nyájas nép uralkodója volt, így megváltoztatva menetelésének irányát – kezdetben ugyanis egyenesen a Hegynek tartott –, most sietve vonult le a folyó mentén a Hosszú Tóhoz. Csapatai számára nem volt sem elegendő csónakja, sem tutaja, s így kénytelenek voltak lassabban haladni, gyalogmenetben, de vízi úton rengeteg holmit küldött előre. Ám a tündérek könnyű léptűek, s bár akkoriban még nem nagyon szokták meg a menetelést és az Erdő és a Tó közötti csalóka vidéket, útjuk mégis sebes volt. Alig öt nappal a sárkány pusztulása után elérték a partszegélyt, és megláthatták a város romjait. Mint várható volt, szíves fogadtatásra találtak, és a Város Ura kész volt bárminemű alkura a jövőt illetően, viszonzásul a Tündérkirály segítségéért. Terveik hamarosan készen voltak. A Város Ura ott maradt az asszonyokkal, gyerekekkel, az öregekkel és a munkaképtelenekkel, vele együtt néhány iparos és sok ügyes

tündér; ezek favágással s annak az épületfának az összegyűjtésével foglalkoztak, amelyet az Erdőből szállítottak ide. Ezután nekifogtak, hogy a közeledő tél elleni védelmül kunyhókat építsenek a tóparton, ugyanígy a Város Urának irányításával elkezdték egy új város tervezését, amelyet szebbnek és nagyobbnak szántak, mint amilyen a régi volt, de nem ugyanott kívánták felépíteni. Északabbra költöztek, a part mentén feljebb; mindörökre bennük maradt a rettegés a tónak attól a pontjától, ahol a sárkány hevert, mely nem tért többé vissza aranynyoszolyájára, hanem kinyúlt, akár az ágas-bogas, mozdulatlan kő a sekély parti víz fenekén. Csendes időben ott láthatták hatalmas csontjait századokon keresztül az emberek, együtt a régi város korhadozó cölöpeivel. De kevesen mertek átkelni a megátkozott helyen, és senki nem akadt, aki alábukott volna a vacogtató vízbe, vagy felbúvárolta volna azokat az értékes köveket, amelyek kihullottak a sárkány rothadó teteméből. Minden épkézláb fegyverforgató férfi és a Tündérkirály kíséretének túlnyomó része azonban arra készült fel, hogy északra vonuljon, a Hegy irányába. Így esett, hogy a város pusztulását követő tizenegyedik napon a csapatok éle áthaladt a tóvégi sziklakapukon, és eljutott a puszta vidékre.

15. GYÜLEKEZŐ FELLEGEK Most pedig visszatérünk Bilbóhoz és a törpékhez. Ezek felváltva őrködtek egész éjszakán át, de még azután, hogy eljött a reggel, sem látták vagy hallották a veszély bárminemű jelét. Csak a madarak gyülekeztek egyre sűrűbben. Csapataik dél felől repültek erre, és azok a varjak, amelyek még mindig a Hegy tájékán éltek, szakadatlanul fent keringtek és rikácsoltak. – Valami fura dolog esik itt – mondta Thorin. – Az őszi

költözés ideje elmúlt, s ezek a madarak soha nem hagyják el az országot; seregélyeket és pintyrajokat látok, s még távolabb igen sok dögevő madarat, mintha csata lenne készülőben! Bilbo hirtelen odamutatott valamire. – Már megint itt van az a vén rigó! – kiáltotta. – Úgy látszik, megmenekült, amikor Smaug szétzúzta a hegyoldalt. Bizony, valóban ott volt a vén rigó, és amint Bilbo rámutatott, feléjük repült, s megült egy közeli kövön. Azután megrebbentette a szárnyait, és énekelt; majd egy oldalra billentette a fejét, mint aki fülel; újra dalolt és újra fülelt. – Azt hiszem, megpróbál nekünk elmondani valamit – mondta Balin –, de nem tudom ezeknek a madaraknak a beszédét követni, túl gyors és nehéz. Te értesz valamit belőle, Baggins? – Nem sokat – mondta Bilbo (a helyzet az volt, hogy egyáltalán semmit sem értett) –, de az öregfiú nagyon izgatottnak látszik. – Bárcsak holló volna! – mondta Balin. – Azt hittem, nem szereted a hollókat! Nagyon húzódoztál tőlük, amikor legutóbb erre jöttünk. – Azok varjak voltak, s ráadásul még undokul gyanús külsejűek is, meg gorombák. Te is kellett hogy halljad, miféle csúf neveket kiáltoztak utánunk. De a hollók mások. Valamikor nagy barátság fűzte őket Thror népéhez, s gyakran hoztak nekünk titkos híreket; jutalmul olyan csillogó holmikat kaptak, amilyeneket azért kívántak meg, hogy elrejtsék őket az otthonukban. – Sok esztendőt élnek meg, az emlékezetük hosszúra nyúlik, bölcsességüket pedig átadják a gyermekeiknek. Mikor még suttyó törpe voltam, sok sziklai hollót ismertem. Magát ezt a dombot is valamikor Hollódombnak hívták, mert volt egy bölcs és híres pár, az öreg Carc és felesége, akik itt éltek az őrszoba felett. De nemigen hiszem, hogy akadna a régi törzsből valaki, aki még most itt tartózkodik.

Alig fejezte be szavait Balin, mikor a vén rigó hangosan felkiáltott, és tüstént elrepült. – Lehet, hogy mi nem értjük őt, de ez a vén madár ért minket, ebben biztos vagyok – mondta Balin. – Vigyázzatok most, s lássuk, mi lesz. Kevéssel utóbb szárnyrebbenés hallatszott, s a rigó visszatért, vele együtt egy nagyon elaggott madár. Hályog volt a szemén, repülni alig tudott, és a feje búbja megkopaszodott. Hatalmas, koros holló volt. Mereven szállott le a földre a törpék előtt, lassan meglebbentette szárnyait, és odabiccentett Thorinnak. – Ó, Thorin, Thrain fia, és Balin, Fundin fia! – károgta (s Bilbo is megértette, amit mondott, mert normális nyelven beszélt, s nem a madarakén). – Én Roäc vagyok, Carc fia. Carc már meghalt, de valamikor nagyon jól ismertétek. Száz és ötven és három esztendeje annak, hogy én kibújtam a tojásból, de nem felejtettem el, amit atyám mondott nekem. Most én vagyok a Hegy nagy hollóinak főnöke. Már csak kevesen vagyunk, de még emlékezünk az egykor volt királyra. Népemnek túlnyomó része távol van, mert dél felől nagy hírek érkeztek; e hírek közt akad számotokra örömteli, akad majd kevésbé jó. Íme, nézzétek! A madarak megint gyülekezőben vannak, hogy vissza térjenek a Hegyre és Völgyvárosba, mégpedig délről, keletről és nyugatról, mert híre kelt, hogy Smaug halott. – Halott? Halott? Akkor hát oktalanul féltünk, s miénk a kincs! Mindannyian felugrottak, és örömükben táncra perdültek. – Igen, halott – mondta Roäc. – A rigó, tolla soha ki ne hulljon, látta, amint meghalt, s bízhatunk szavaiban. Látta elesni a csatában, amit Esgaroth lakosaival vitt három éjszakával ezelőtt, mikor a hold kelt. Jó időbe telt, amíg Thorin rávette a törpéket, hogy maradjanak csendben, és hallgassák meg a holló híreit. Az, miután elmondta a csata történetét, így folytatta:

– Ennyit az örömhírekről, Tölgyfapajzsi Thorin. Biztonságban térhettek vissza termeitekbe, minden kincs a tiétek, pillanatnyilag. De a madarakon kívül még sokan mások is gyülekeznek errefelé. A kincs őrizőjének halálhíre már széltébenhosszában elterjedt, és Thror gazdagságának mondája semmit se veszített vonzerejéből azzal, hogy annyi éven át mesélték; sokan várják mohón, hogy részük legyen a zsákmányból. Egy csapat tündér máris úton van, és dögevő madarak kísérik őket, abban a reményben, hogy csata lesz és öldöklés. A Tavi emberek azt hányják-vetik, hogy siralmas sorsukat a törpéknek köszönhetik, mert otthontalanok, és sok meghalt közülük, Smaug pedig szétrombolta városukat. Ők is a ti kincseitek révén keresik a kárpótlást, akár elevenek vagytok még, vagy már holtak. Azt, hogy mit tegyetek, a saját bölcsességetek kell hogy eldöntse, de tizenhárom nagyon csekély maradéka Durin nagy népének, mely egykor itt élt, s most messzire szóródott. Ha tanácsomra hallgattok, úgy ne bízzatok Tóváros Urában, hanem inkább abban, aki lelőtte íjával a sárkányt. Bard a neve, Völgyváros törzsökéből való, Girion leszármazottja; komor ember, de igaz. Szívesen látnánk, ha a béke ismét helyreállna a törpék, emberek és tündérek között a hosszú pusztítás után, de lehet, hogy ez sok aranyatokba fog kerülni. Beszéltem. Erre Thorin nagy dühösen kitört: – Köszönjük szépen, Roäc, Carc fia. Nem fogunk elfeledkezni rólad és népedről. De amíg élünk, semmi aranyunkat tolvajok vagy erőszakoskodók el nem veszik. Ha még jobban ki akarod érdemelni hálánkat, hozzál további híreket az errefelé tartókról. Arra is megkérnélek, ha akad köztetek még ifjú és erős szárnyú, küldjetek hírvivőt rokonainkhoz az észak hegyvidékére, innen mind nyugatra, mind keletre, s számoljatok be nekik helyzetünkről. De kiváltképpen unokatestvéremet, a Vasdombokon élő Daint keressétek fel, mert ennek sok jó fegyverese van, s ide legközelebb lakik. Kérd meg,

hogy siessen! – Arról nem nyilatkozom, vajon ez az elképzelés helyes-e vagy sem – károgta Roäc –, de megteszem, ami lehetséges. Ezzel lassú szárnyalással elrepült. – Most pedig vissza a Hegyre! – kiáltotta Thorin. – Kevés vesztegetni való időnk van. – S kevés eszegetni való élelmünk! – kiáltotta Bilbo, aki ilyen tekintetben felette gyakorlati észjárású volt. Mindenesetre úgy érezte, hogy a kaland, a szó voltaképpeni értelmében, véget ért a sárkány halálával – amiben nagyot tévedett –, s szívesen kínálta volna fel nyereségének túlnyomó részét, ha békésen intézhetik el a továbbiakat. – Vissza a Hegyre! – kiáltották a törpék, mintha nem is hallották volna Bilbót, így aztán mi mást tehetett: ő is velük tartott. Minthogy már hallottatok egyet-mást az események felől, tudhatjátok, hogy még néhány nap állt a törpék rendelkezésére. Újra átkutatták a barlangokat, és – amint erre számítottak is – azt találták, hogy csak az Elülső Kapu maradt nyitva; minden más kaput (kivéve természetesen a kis titkos ajtót) Smaug már réges-régen betört és eltorlaszolt, ezeknek nyoma se maradt. Így a törpék kemény munkába fogtak, hogy megerősítsék a főbejáratot, s új utat készítsenek, mely onnan elvezet. Szerszám akadt bőven, amit még a valamikori bányászok, kőfejtők és építők használtak, s az efféle munkában a törpék változatlanul nagyon ügyesek voltak. Munkájuk közben a hollók állandóan hordták a híreket. Így tudták meg, hogy a Tündérkirály megváltoztatta menetirányát a Tó felé, s még maradt lélegzetvételnyi idejük. Ami még ennél is jobb volt, arról is értesültek, hogy három pónijuk megmenekült, és

messze lent a Folyó-folyó partján kóborol elvadulva, közel ahhoz a helyhez, ahol maradék holmijukat hagyták. Így, míg a többiek folytatták munkájukat, Filit és Kilit egy holló vezetésével leküldték, hogy megtalálják a pónikat, és az árukészletből annyit hozzanak vissza, amennyit csak tudnak. Négy nap telt el, s akkorra már értesültek arról, hogy a Taviemberek és a tündérek egyesült serege közeledik gyors iramban a Hegy felé. De a törpék már nem voltak csüggedtek: ha beosztással éltek, volt néhány hétre való élelmiszerük, főleg kreksz természetesen, amit nagyon untak már, de a semminél a kreksz is sokkal jobb – és a kaput is eltorlaszolták olyan szögletes kövekből rakott fallal, amelyet nem kötött habarcs, de azért vastag volt és magas, s a nyílást elzárta. Ebben a falban lyukak voltak, amelyeken keresztül látni lehetett (vagy célozni), de bejárat nem nyílt rajta. Kijövet-bemenet létrákat használtak, az árut pedig köteleken húzták fel. Hogy a folyó útját biztosítsák, alacsony kis ívet eszeltek ki az új fal alatt, de a bejárat közelében ennek keskeny ágyát úgy változtatták meg, hogy széles tó képződött a hegy falától addig a vízesésig, amelyen át a folyó Völgyvárosnak tartott. Így a kapu megközelítése, hacsak nem kívánt valaki úszni, egyedül egy keskeny sziklapárkányon át volt lehetséges, ami – ha az ember kinézett a falon – jobbra helyezkedett el. A pónikat csak az öreg híd feletti lépcsők lábáig vezették, aztán leszedve rakományukat, megparancsolták, térjenek vissza uraikhoz, és lovas nélkül küldték őket délre. Aztán eljött az éjszaka, amikor hirtelen rengeteg tűz fénye és fáklya lángja lobbant fel a törpék tekintete előtt odalent délen Völgyvárosban. – Megérkeztek! – kiáltotta Dwalin. – S a táboruk igen nagy. Úgy látszik, az alkonyat leple alatt jöhettek a völgybe a folyó mindkét partja mentén.

Ezen az éjszakán a törpék keveset aludtak. A reggel még sápadozott, mikor közeledő csapatot vettek észre. Faluk mögül figyelték, amint a völgy elejéhez érnek, és lassan elkezdenek felkúszni. Hamarosan kivehették, hogy a csapatban egyaránt voltak harcra kész felfegyverzett Tavi-emberek és tündéríjászok. Végül is ezeknek előőrsei felmásztak a ledőlt sziklákra, és megjelentek a zuhatag mellett; nagyon nagy volt a meglepetésük, amikor meglátták az előttük elterülő tavat és a Kaput, amelyet újonnan fejtett kövek torlaszoltak el. Amint ott álltak mutogatva és egymáshoz beszélve, Thorin üdvözölte őket. – Kik vagytok ti – szólt igen hangosan –, akik úgy közelítitek meg Thorinnak, Thrain fiának, a Hegymély Királyának kapuit, mintha háborúznátok, s mi az óhajotok? De azok nem feleltek. Néhányan gyorsan visszafordultak, mások meg – miután egy ideig megbámulták a Kaput meg védelmi berendezéseit – hamarosan követték őket. E napon a tábort elköltöztették a folyótól keletre, közvetlenül a Hegy nyúlványai közé. A sziklák beszédtől visszhangzottak, mint ahogyan már sok nap óta nem. Tündérhárfák és édes zene hangja is felcsendült, s amint visszhangja eljutott a törpékhez, úgy tűnt, hogy a hűvös levegő felmelegszik, s mintha a tavasszal bimbózó erdei virágok illata hatolt volna el hozzájuk halványan a távolból. Ekkor Bilbóban feltámadt a vágy, hogy kimeneküljön a sötét erődből, s lemenve, részesévé legyen a tűz mentén mozgó tündérek derűjének és ünneplő kedvének. Néhány fiatalabb törpe szíve is megmoccant, és azt mormogták, bárcsak másként estek volna a dolgok, és inkább barátként fogadhatnák ezt a népséget, de Thorin csak haragosan ráncolta a homlokát. Ezután a törpék maguk is hárfákat és egyéb olyan zeneszerszámokat

cipeltek elő, amelyeket a kincsből halásztak ki, és zenével próbálták Thorin kedvét meglágyítani; de a muzsikájuk nem volt tündérmuzsika, sokkal inkább ahhoz hasonlított, amelyet valamikor Bilbo kis babólyukában éneketek. Mélyén a nagy hófödte bércnek a Király csarnokába lépett. Mely rázúdult, a Rém kimúlt, s ily sors jut minden ellenének. Kemény kard, gyors nyíl, hosszú dárdák, szilárd kapuk, vas védte várták – a szív merész, ha kincsre néz, törpén nem fog többé csalárdság. Bűbájt tudott sok régi törpe, csengőn csapott a nagy pöröly le, hol hullt a vad víz-zuhatag, az éj örök csendjébe törve. Ezüst hárfára csillag olvadt, koronára lángot koholtak, sárkánytüzet; és hárfa lett fonatából az ős-daloknak. Újra gyúlt ős fénye a trónnak! Vándor nép, hallga, hív a szózat! Mind erre hát! Pusztákon át! Király üzen barát- s rokonnak! Átszel a hang száz hűlt hegyormot: „Jer! Visszavár az ősi csarnok! Kapuban áll a nagy Király,

gyöngyöt, aranyat tetézve szór ott!” A király csarnokába lépett, mélyén a nagy hófödte bércnek; a Rém kimúlt, mely rázúdult, s ily sors jut minden ellenének! Ez a dal – úgy tűnt – tetszett Thorinnak, aki ismét mosolygott, és vidám lett, s azt kezdte számítgatni, mennyi a távolság a Vasdombokig, és mennyi időbe telhet, amíg Dain eléri a Magányos Hegyet, ha tüstént azután, hogy a hírt meghallotta, elindul. Bilbónak viszont inába szállt a bátorsága a dal és a beszéd hallatára egyaránt: túlságosan harcias volt mindkettő. A következő napon már korán reggel egy csapat lándzsás vált láthatóvá, amint átkel a folyón, és végighalad a völgyön. A Tündérkirály zöld zászlaját és a Tó kék lobogóját vitték, s addig nyomultak előre, míg meg nem álltak a Kaput eltorlaszoló falnál. Megint Thorin üdvözölte őket fennhangon: – Kik vagytok, kik háborúra felfegyverkezve érkeztek Thorinnak. Thrain fiának, a Hegymély Királyának kapuihoz? Ezúttal azonban feleltek kérdésére. Megtermett ember állott elő, sötét hajú, komor arcú, s ezt kiáltotta: – Üdvöz légy, Thorin! Miért keríted be magad, akár a rabló a búvóhelyét? Még nem vagyunk ellenségek, s örvendezünk, hogy reményünk ellenére életben maradtál. Azt vártuk, hogy senkit se találunk itt életben, de most, hogy találkoztunk, van anyaga bőven az egyezkedésnek és tanácskozásnak. – Ki vagy te, s miről kívánsz egyezkedni? – Bard vagyok, s kezem által pusztult el a sárkány, és vált szabaddá a kincsed. Vagy ez talán nem érdekel téged? Mi több, származásomnál fogva jogos örököse vagyok a Völgyvárosból való Girionnak, s kincsed közé igen sok keveredett abból, amit ennek

csarnokaiból és városából még Smaug lopott el valamikor. Vajon ez nem olyasmi, amiről beszélnünk kellene? Továbbá utolsó csatája során Smaug szétrombolta Esgaroth lakosainak otthonait, s én még mindig városuk Urának szolgálatában állok. Az ő nevében is szeretnék szólni és megkérdezni tőled, nem gondolsz-e népének bajára és nyomorúságára? Ők segítettek téged szükségedben, s ennek viszonzásaként eleddig csak romlást hoztatok rájuk, még ha kétségtelenül akaratlanul is. Mármost ezek méltányos és igaz szavak voltak, ha büszkén és komoran mondták is őket, s Bilbo úgy is gondolta, Thorin tüstént elismeri mindazt, ami helytálló bennük. Azt persze egyáltalán nem várta, hogy bárki emlékezni fog rá, ő volt az, aki egymaga fedezte fel a sárkány sebezhető pontját; s ezt helyesen is tette, merthogy csakugyan nem emlékezett rá senki. De az olyan arany hatalmával se számolt, amin egy sárkány kotlott hosszú ideig, sem a törpeszívek igazi jellegével. Az elmúlt napokban Thorin hosszú órákat töltött a kincsestárban, és a látvány gyönyörűsége erőt vett rajta. Bár leginkább az Őskövet kereste, de szeme azért rajta volt a sokféle más csodálatos dolgon, amely ott hevert, s amelyet beszőtt fajtája kemény munkájának és bánatának sok régi emléke. – A legrosszabb érvedet említetted utoljára, és helyezted a főhelyre – felelte Thorin. – Népem kincsére senki sem támaszthat igényt, mert Smaug, aki ellopta tőlünk, életétől és otthonától is megfosztotta e népet. A kincs nem Smaugé volt, így rossz tettei sem kárpótolhatók azzal, hogy egy részüket szétosztjuk. A Tavi-emberek áruinak értékét és azt a segítséget, amit kaptunk tőlük, méltányosan fogjuk kifizetni, ha eljön az ideje. De semmit, még egy cipó árát sem vagyunk hajlandóak odaadni az erőszakkal való fenyegetés kényszerének. Amíg kapuink előtt fegyveres csapatok táboroznak, kénytelenek vagyunk úgy tekinteni benneteket, mint ellenségeinket és tolvajokat. Az is

meg fordult az eszemben: ugyan miféle részesedést fizettetek volna örökségünkből rokonainknak, ha történetesen őrizők nélkül találjátok a kincset, bennünket pedig lemészárolva? – A kérdés helyes – felelte Bard. – De ti nem vagytok halottak, mi pedig nem vagyunk rablók. Mi több, a módosak az őket megillető részvétet meghaladóan is szánhatják azokat az ínségeseket, akik akkor voltak jók hozzájuk, amikor ők voltak szükségben. S amellett a többi igényemre még nem kaptam választ. – Mint mondottam, nem kívánok egyezkedni fegyveres férfiakkal a kapumnál. Sőt a Tündérkirály embereivel egyáltalán nem, akikről nincs okom szeretettel emlékezni. Ebben a vitában nekik semmiféle helyük nincs. Menjetek hát, mielőtt kirepítjük nyilainkat! S ha újra kívántok szólani velem, előbb küldjétek el az erdőbe, ahová valók, a tündércsapatot, majd térjetek vissza, letéve fegyvereteket, mielőtt megközelítitek a küszöböt. – A Tündérkirály is, barátom, segítségére sietett a Tó népének ínségében, bár ennek erre más jogcíme, mint a barátságé, nem volt – felelte Bard. – Időt engedtünk neked arra, hogy megbánd szavaidat. Szedd össze bölcsességedet, mielőtt visszatérünk! Ezzel elköszönt, és táborába tért. Nem sok óra telt el, s a zászlóvivők visszatértek, harsonások léptek elő, és megfújták hangszereiket. – Esgaroth és az Erdő nevében! – kiáltotta egyikük. – Tölgyfapajzsi Thorinhoz, Thrain fiához szólunk, aki magát a Hegymély Királyának nevezi, és felkérjük, jól fontolja meg nyomatékosan hangoztatott igényünket, különben ellenségünknek nyilvánítjuk. Követelésünk alsó határa, hogy adja át Bardnak, mint a sárkány megölőjének és Girion örökösének a kincs tizenketted részét. Ebből a tizenketted részből Bard maga fogja megállapítani, mennyivel kíván hozzájárulni Esgaroth megsegítéséhez; de ha Thorin meg akarja nyerni magának a környező vidékek barátságát és

becsülését, mint egykor ősei, úgy a maga jószántából is felajánl valamennyit a Tavi-emberek megsegélyezésére. Mire Thorin felragadott egy szaruíjat, és nyilat lőtt ki a beszélő felé. Ez pajzsába fúródott, és ott rezgett tovább. – Ha így felelsz – szólt az viszonzásul –, úgy kijelentem: a Hegyet ostromzár alá vesszük. Addig el nem hagyhatjátok, míg a magatok részéről fegyverszünetet és egyezkedő tárgyalást nem kértek. Fegyvert nem fordítunk ellenetek, sőt átengedjük nektek az aranyatokat. Azt aztán meg is ehetitek, ha akarjátok! Ezzel a hírnökök nagy sietve eltávoztak, s ott hagyták a törpéket, hogy fontolóra vegyék ügyüket. Thorin úgy megmakacsolta magát, hogy a többiek – még ha akarták volna is – nem merészelték hibáztatni eljárását; valójában azonban a legtöbben egyetértettek vele – talán az öreg, kövér Bomburt meg Filit és Kiüt kivéve. Bilbo természetesen helytelenítette az események egész ilyetén fordulatát. Most már több mint elege volt a Hegyből, és egyáltalán nem volt ínyére, hogy nyakig ostromzárban tartózkodjék benne. „Az egész helynek még mindig sárkányszaga van – zsörtölődött magában –, amitől rosszul vagyok. A kreksz meg már egyszerűen nem megy le a torkomon.” 16. ÉJSZAKAI TOLVAJ Lassan és nehezen vonszolódtak a napok. Sok törpe azzal töltötte idejét, hogy rendbe rakta a kincset, s most már Thorin szólt Thrain Őskövéről, sóváran kérlelve őket, hogy keressék mindenfelé. – Mert atyám Ősköve többet ér, mint egy aranyfolyam – mondta –, számomra pedig felbecsülhetetlen értékű. Ezt a követ tekintem a sajátoménak egyedül, és bosszút állok azon, aki megtalálja és magának tartja.

Bilbo hallotta e szavakat, és megijedt, azt fontolgatva, vajon mi lesz, ha megtalálják a követ, melyet egy hulladékrongyokból kötött ócska batyuba burkolt, amit párnaként használt. Mindamellett mégsem szólt róla, mert amint a napok nyomasztó súlya egyre elviselhetetlenebbé vált, kis fejében egy terv körvonalai kezdtek kibontakozni. A dolgok egy ideig így folytatódtak, amikor a hollók hírét hozták, hogy Dain és több mint ötszáz törpe, a Vasdombok felől közeledőben, mintegy kétnapi járásra van Völgyvárostól, északkelet irányából. – De – mondta Roäc – nem érhetik el a Hegyet feltűnés nélkül, és attól tartok, csata lesz a völgyben. Ezt az ötletet nem tartom jónak. Bármennyire bátrak a törpék, nem valószínű, hogy legyőzik az ostromló ellenséget, s ha mégis, mit nyertek vele? Nyomukban a tél és hó siet. Hogyan találtok táplálékot a környező vidékek barátsága és jóindulata nélkül? Bizony könnyen válhatik a kincs halálotokká, noha a sárkány már nem él! De Thorinra semmi nem hatott. – A tél és hó harapós foga emberbe, tündérbe egyaránt belemar – mondta –, s úgy lehet, a pusztaságban lakozni számukra is keserves lesz. Barátaimmal a hátukban, és a téllel szemközt, talán ők is enyhültebb lélekkel gondolnak majd az egyezkedésre. Ezen az éjszakán Bilbo döntött. Az ég komor volt, a hold nem világított. Mihelyt teljesen besötétedett, az egyik, a Kapuhoz közeli belső szoba sarkába ment, és motyójából egy kötelet halászott elő, azonfelül a rongyba burkolt Őskövet. Azután felmászott a fal tetejére. Ott csak Bomburt találta, mert rajta volt az őrködés sora, s egyszerre a törpék csak egy őrt állítottak ki. – Rettentően hideg van! – mondta Bombur. – Bárcsak itt fent is tüzelhetnénk, mint lent a táborban!

– Odabent jó meleg van – mondta Bilbo. – Az bizony lehet, de hát itt kell strázsálnom éjfélig – zsörtölődött a kövér törpe. – Nem éppen szívderítő. A világért se kockáztatnám, hogy Thorinnak, szakálla nőjön nagyra, a véleményével ellenkezzem, de hát mindig merev nyakú törpe volt. – Nem olyan merev, mint az én lábam – mondta Bilbo. – Beleuntam a lépcsőkbe és kőfolyosókba. Mi mindent adnék azért, ha ismét füvet erezhetnék a talpam alatt! – S én mi mindent, ha erős italt a torkomban s puha ágyat a jó vacsora után! – Mindezt nem adhatom meg neked, amíg az ostrom tart. De jómagam már régen őrködtem, s ha akarod, átveszem a szolgálatodat. Valahogy nem vagyok álmos ma éjjel. – Derék fickó vagy, Mr. Baggins, s én köszönettel fogadom az ajánlatodat. Ha valami nevezetes történik, el ne felejtsél elsőnek engem kelteni! A belső szobában fekszem le, balra, nem messze innen. – Eredj csak! – szólt Bilbo. – Éjfélkor fölébresztelek, s akkor aztán felkeltheted a soron következő őrt. Mihelyt Bombur eltávozott, Bilbo ujjára húzta a gyűrűjét, megerősítette a kötelet, lekúszott a falon, és eltűnt. Mintegy öt órája volt. Addig Bombur feltehetően aludni fog (képes volt bármikor aludni, s az erdei kaland óta minduntalan azon volt, hogy visszaálmodja az akkori szépséges álmait); a többieket pedig Thorin foglalkoztatta. Valószínűtlen volt, hogy bármelyikük, akár Fili vagy Kili is kijöjjön a falra, mielőtt rájuk kerül az őrködés sora. Igen sötét volt, s bizonyos idő múltán, hogy Bilbo elhagyta az újonnan készített ösvényt, és lekúszott a folyó alsó folyása felé, az út ismeretlenné vált számára. Végül ahhoz a kanyarulathoz ért, ahol át kellett kelnie a vízen, ha – mint kívánta – a tábort akarta elérni. A folyó ágya itt sekély volt, de már széles, és az átkelés a sötétben nem volt éppen könnyű a kis babónak. Már-már túl volt rajta, mikor

rosszul vetette meg a lábát egy kerek kövön, s nagy loccsanással a hideg vízbe esett. Alighogy reszketve és vizet köpdösve kilábolt a túlpartra, mikor a homályban tündérek léptek oda világító lámpásokkal, és a zaj okát kutatták. – Ez nem hal volt! – mondta egyikük. – Kém járt errefelé. Rejtsétek el a fényt! Jobban segíti őt, mint minket, ha az a fura kis jószág az, akiről azt mondják, a szolgájuk. – Még hogy a szolgájuk! – horkant fel Bilbo, s horkantása közben oly hangosan tüsszentett, hogy a tündérek tüstént odagyűltek a hang forrása köré – Csak világítsatok ide! – mondta. – Itt vagyok, ha ugyan engem kerestek! – S ezzel lecsúsztatva gyűrűjét, Bilbo előtoppant egy szikla mögül. Azonnal megragadták, Jóllehet a tündérek nagyon meglepődtek. – Ki vagy te? Te vagy a törpék babója? S mi járatban vagy? Hogyan jutottál ily messzire az őrszemeink láncán túl? – ezt kérdezték nyakra-főre. – Mr. Bilbo Baggins vagyok, Thorin társa, ha tudni akarjátok. Látásból jól ismerem királyotokat, ha tán ő nem is ismerne meg a külsőmről. De Bard fog rám emlékezni, márpedig Bard az, akivel kiváltképpen szeretnék beszélni. – Csakugyan? – kérdezték a tündérek. – S ugyan mi ügyben? – Bármi ügy is, az enyém, drágalátos tündéreim. De ha az az óhajotok, hogy valaha is visszatérjetek erdőitekbe erről a hideg, barátságtalan vidékről – felelte Bilbo vacogva –, akkor kísérjetek hamar valamelyik tűzrakáshoz, ahol megszárítkozhatom, s aztán adjatok módot arra, hogy mielőbb beszélhessek főnökeitekkel. Csak egykét óra idő áll rendelkezésemre. És így esett, hogy alig egy-két órával azután, hogy elmenekült a Kaputól, Bilbo ott ült egy nagy sátor előtt, meleg tűz lángja lobogott mellette, s kíváncsi pillantást vetve rá, ott ült a Tündérkirály is és

Bard is. A tündérfegyverzetet viselő babó, aki ugyanakkor egy ócska takaróba burkolózott, meglehetősen szokatlan látvány volt számukra. – Tudnotok kell – mondta Bilbo legtermészetesebb tárgyalási hangján –, a dolgok lehetetlen fordulatot vettek. Személy szerint nagyon unom az egész ügyet. Szeretnék odahaza lenni, nyugaton, a saját otthonomban, ahol értelmesebb népek élnek. De az ügyhöz bizonyos érdekem fűződik; hogy egészen pontos legyek, egy tizennégyed rész a kincsből, annak a levélnek a tanúsága szerint, amelyet szerencsémre, azt hiszem, magammal hoztam. Az ócska kabátja zsebéből (amelyet változatlanul ott viselt a páncélinge felett) egy gyűrt és többszörösen összehajtott levelet vett elő, Thorinét, amelyet az még májusban helyezett el a kandalló párkányán, az órája alatt! – A haszonban van részesedésem, úgy bizony – folytatta. – Ennek teljes mértékben tudatában vagyok. Személy szerint nagyon is kész vagyok fontolóra venni minden igényeteket, és a teljes összegből levonni mindazt, ami méltányosan megillet, mielőtt a magam számláját benyújtom. Csak hát ti nem ismeritek Tölgyfapajzsi Thorint olyan jól, mint most én. Biztosíthatlak benneteket, ő elül egy halom aranyon, és éhen is hal rajta, amíg ti sem mozdultok innen. – Hát akkor csak haljon éhen! – mondta Bard. – Az ilyen bolond nem érdemel mást, mint az éhhalált! – Igazad van – mondta Bilbo. – Megértem álláspontodat. Ugyanakkor nagy sietve közeledik a tél. Egykettőre itt a hó, miegyéb, az ellátás nehézzé válik, gondolom, még a tündérek számára is. Más nehézségek is lesznek. Nem hallottatok Dainról és a Vasdombok törpéiről? – Már régen, de neki mi dolga velünk? – kérdezte a király. – Sejthettem volna. Nos, látom, van olyan értesülésem, ami nektek nincs. Dain, ezt megmondhatom nektek, most nem

egészen kétnapi járóföldre van, és legalább ötszáz bátor törpe tart vele; jó néhányuk kellő tapasztalatot szerzett a rettenetes törpe-manó háborúban, erről kétségtelenül hallottatok. Ha ezek megérkeznek, komoly baj támadhat. – S miért mondod el nekünk mindezt? Barátaidat árulod el, vagy bennünket kívánsz fenyegetni? – kérdezte komoran Bard. – Kedves Bardom! – rikácsolta Bilbo. – Ne légy elhamarkodott! Én még ilyen gyanakvó emberekkel nem találkoztam! Pusztán csak azt szeretném elkerülni, hogy az érintett feleket baj érje. S most ajánlattal fordulok hozzátok! – Halljuk! – mondták mindketten. – Csak mutatni tudom! – szólt Bilbo. – Íme! – S ezzel elővette az Őskövet, s lebontotta róla a csomagolást. Maga a Tündérkirály is, akinek szeme megszokta a csodálatos és szépséges látványokat, meghökkenten állott fel. Még Bard is úgy bámult a kőre, hogy elállt a szava. A jelenség olyan volt, mintha egy gömb megtelt volna holdfénnyel, aztán ott függne előttük egy fagyos csillagok sugárzásából szőtt hálóban. – Ez Tharin Ősköve – mondta Bilbo –, a Hegy Szíve, és egyben Thorin szíve is. Többre tartja, mint egy folyónyi aranyat. Nektek adom. Segítségetekre lesz alkudozásotokban. Ezzel Bilbo – nem minden borzongás, nem minden vágyódó pillantás nélkül – átadta a pompás követ Bardnak, aki úgy tartotta a tenyerében, mint aki elkábult. – De – kérdezte végül, összeszedve magát – hogyan áll módodban rendelkezni vele? – Ó – mondta Bilbo kissé kényelmetlenül –, végeredményben nem nagyon áll, de ha tudni akarjátok, hajlandó vagyok minden más igényem ellenében felajánlani. Lehet, hogy betörő vagyok, legalábbis ezt mondják felőlem: én személy szerint igazán soha

nem éreztem magam annak, de betörőnek is, remélem, többékevésbé tisztességes. Most mindenesetre visszatérek, a törpék pedig azt tehetik velem, amit akarnak. Remélem, a követ hasznosnak fogjátok találni. A Tündérkirály újra csak csodálkozással tekintett Bilbóra. – Bilbo Baggins! – mondotta. – Méltóbb vagy arra, hogy a tündérhercegek fegyverzetét viseld, mint sokan azok közül, akik jobban festenek benne. De csodálkoznék, ha Tölgyfapajzsi Thorin így vélekednék. Általában többet tudok a törpékről, mint talán te. Az a tanácsom, maradj velünk, ahol megbecsülésben lesz részed és jó fogadtatásban. – Igazán nagyon köszönöm – mondta meghajolva Bilbo. – De nem hiszem, hogy mindazok után, amit együtt éltünk át, így illenék a barátaimat elhagynom. Azonfelül megígértem, hogy felébresztem az öreg Bomburt éjfélkor! Most már csakugyan mennem kell, mégpedig gyorsan. Semmi szavuk nem tarthatta vissza Bilbót, így gondoskodtak számára kíséretről, s távozáskor mind a király, mind pedig Bard tisztelettel köszöntötték. Amint többedmagával áthaladt a táboron, egy sötét köpenyébe burkolózott öregember kelt fel az egyik sátor ajtajából, ahol addig ült, és felé tartott. – Nagyon helyesen jártál el, Mr. Baggins! – mondta, és Bilbo hátára csapott. – Valahogy mindig több van benned, mint az ember sejtené. Gandalf volt. Napok óta először örült igazán Bilbo. De arra nem volt idő, hogy mindazt megkérdezze, amit azon nyomban meg akart kérdezni. – Mindent idejében! – mondta Gandalf. – Hacsak nem tévedek, a dolgok a végük felé közelednek. Most éppen egy kis bajra számíthatsz, de ne csüggedj! Lehet, hogy az egészet megúszod.

Olyasmi van készülőben, amit még a hollók se hallottak. Jó éjszakát! Bilbo elgondolkozva, de mégis felvidultan sietett tovább. Biztos gázlóhoz vezették, amelyen száraz lábbal segítették át, aztán búcsút vett a tündérektől, és lassan, óvatosan visszakúszott a Kapuhoz. Kezdett nagyon elfáradni, de még jóval éjfél előtt megint visszakapaszkodott a kötélen – az változatlanul ott volt, ahol hagyta. Leoldozta és elrejtette, majd leült a falra, és aggodalommal várta, mi lesz most. Éjfélkor felébresztette Bomburt, aztán takarójába burkolózott a maga kuckójában, ügyet se vetve az öreg törpe hálálkodására (érezve, hogy érdemtelen rá). Hamarosan mélyen aludt, egészen reggelig minden gondjáról megfeledkezve. Az igazság az volt, hogy szalonnás rántottáról álmodott. 17. MEGNYÍLNAK AZ ÉG CSATORNÁI A következő napon a harsonák korán megszólaltak a táborban. Hamarosan egy magányos futó vált láthatóvá, aki a keskeny ösvényen sietett végig. Bizonyos távolságra megállt, üdvözölte a törpéket, és megkérdezte, vajon Thorin hajlandó-e meghallgatni őt új küldetésében, mivelhogy más hírek érkeztek, és a dolgok menetében változások állottak be. – Ez Dain lesz! – szólt Thorin, amikor meghallotta a bejelentést. – Értesüléseket szereztek jöveteléről. Biztos voltam benne, hogy ez majd megváltoztatja a magatartásukat! – Aztán odaszólt a hírvivőnek: – Mondd azt, hogy jöjjenek kevesen és fegyver nélkül, kész vagyok meghallgatni őket.

Déltájt megint láthatóvá váltak az Erdő és a Tó lobogói. Húsztagú csapat közeledett. Az útszűkületnél lerakták kardjukat és dárdáikat, és így mentek tovább a Kapuhoz. Legnagyobb csodálkozásukra a törpék azt látták, hogy a csapat tagjai között van Bard és a Tündérkirály is, akik előtt egy köpenybe burkolt és csuklyát viselő öreg vaspántokkal megerősített faládikát cipelt. – Üdvöz légy, Thorin! – mondta Bard. – Még mindig nem változtattál álláspontodon? – Az én álláspontom nem változik a napok keltével és nyugtával – felelte Thorin. – Csak azért jöttél, hogy henye kérdéseket tegyél fel? A tündércsapat még most se távozott, mint ahogy ezt kértem! Addig pedig hiába jöttök alkudozni velem. – Nincs semmi amiért legalább egy kevés aranyadat átengednéd? – Semmi, amit akár te, akár a barátaid felhajthatnának. – S mit szólnál Thrain Őskövéhez? – mondta Bard, s ugyanakkor az öregember kinyitotta a ládikát, és magasra emelte kezében az ékszert. A reggeli fény csillogva és fehéren lövellt a tenyeréből. Az elképedés és a csodálkozás torkára forrasztotta a szót Thorinnak. Hosszú ideig senki se beszélt. Végül Thorin törte meg a csendet, és hangja remegett a dühtől. – Ez a kő az apámé volt, s most az enyém – mondta. – Ugyan miért vásárolnám meg a magamét? – De aztán erőt vett rajta a csodálkozás, és hozzátette: – Vajon hogyan jutottatok családi ereklyémhez, ha ugyan érdemes ilyen kérdést intézni a tolvajokhoz? – Nem vagyunk tolvajok – felelte Bard. – Visszaadjuk a tiédet, viszonzásul a miénkért. – Honnan jutottatok hozzá? – ordította most már Thorin, egyre növekedő dühvel. – Én adtam nekik! – rikácsolta Bilbo, aki átkukucskált a falon, akkor már merő rémületben.

– Te! Te! – kiáltotta Thorin, felé fordulva, és mindkét kezével megragadva őt. – Te nyavalyás babó! Te kisméretű betörő! – ordította, mikor már kifogyott a szavakból, s úgy rázta Bilbót, akár a nyulat. – Durin szakállára! Bárcsak itt lenne Gandalf! Átkozott legyen, hogy terád esett a választása! Fonnyadjon el a szakálla! Ami meg téged illet, odacsaplak a sziklához! – kiáltotta Thorin, és megmarkolva, felemelte Bilbót. – Megállj! Kívánságod teljesül! – szólt egy hang. A ládikát tartó öregember ledobta csuklyáját és köpenyét. – Itt van Gandalf! És amint látom, idejében érkezett. Ha nem is kedveled a Betörőmet, ne tégy kárt benne. Tedd le, és hallgasd meg előbb, mi mondanivalója van! – Úgy látszik, mind szövetkeztetek ellenem! – mondta Thorin, miközben lerakta Bilbót a fal tetejére. – Soha többet nem közösködöm se varázslóval, se valamelyik barátjával. Mi mondanivalód van, te patkányok ivadéka? – Jaj nekem! Jaj nekem! – mondta Bilbo. – Ez bizony nincs rendjén. Vagy talán már nem emlékszel arra, hogy kijelentetted, magam választhatom ki a tizennégyed részemet? Talán túlságosan is szó szerint értelmeztem a szavaidat? Megmondták nekem, hogy a törpék igen gyakran udvariasabbak a kijelentéseikben, mint a tetteikben. Mindenesetre volt idő, amikor úgy vélekedtél, hogy némileg hasznotokra voltam. Még hogy patkányok ivadéka! Csak eddig tart a lekötelező szolgálat, amint a magad és családod nevében oly sokszor ígértél? Thorin! Vedd úgy, hogy a magam kívánsága szerint döntöttem a részesedésemről, s maradjunk ebben! – Úgy veszem – mondotta Thorin komoran. – S ezzel el is engedlek, de ne lássalak soha többé! – Aztán megfordult és átszólt a fal fölött: – Elárultak – mondta. – Helyesen számoltatok azzal, hogy nem tudom megtartóztatni magamat az Őskő, családom kincsének

visszavásárlásától. Hajlandó vagyok megadni érte a teljes kincs egy tizennegyed részét aranyban és ezüstben, a drágaköveket nem számítva; de ezt úgy tekintsétek, mint ennek az árulónak az ígért részesedését, aki ezzel a jutalommal máris mehet, ti meg úgy oszthatjátok fel magatok között, amint akarjátok. Neki kétségkívül aligha fog jutni valami. Vigyétek innen, ha fontos nektek az élete; az én baráti érzésem nem fogja kísérni. – Most pedig egykettőre lefelé a barátaidhoz – szólt oda Bilbónak –, vagy ledoblak! – S mi lesz az arannyal és ezüsttel? – kérdezte Bilbo. – Az majd azután következik, megegyezés szerint – mondta Thorin. – Lefelé! – Addig nem adjuk ki a követ! – kiáltotta Bard. – Nem a legjobb formádban szerepelsz, mint a Hegymély Királya – mondta Gandalf. – De hát a dolgok még változhatnak. – Változhatnak valóban – mondta Thorin. És máris oly erős volt a kincs igézete, mely hatalmában tartotta, hogy azt latolgatta, vajon Dain segítségével nem nyerhetné-e vissza az Őskövet anélkül, hogy a jutalomként kitűzött részesedést kifizetné. Így aztán Bilbót lehajították a falról, és úgy távozott, hogy minden fáradozásáért semmit se kapott cserébe, kivéve azt a fegyverzetet, amelyet Thorin már régebben odaadott neki. Szíve mélyén nem egy törpe szégyent és szánalmat érzett távozásán. – Ég veletek! – kiáltotta Bilbo a törpéknek. – Talán újra találkozunk, ezúttal mint barátok! – El innen! – harsogta Thorin. – Olyan páncéling van rajtad, amelyet népem készített, s amelynek viselésére méltatlan vagy. Nyíl nem hatolja át, de ha nem sietsz, átszúrom a nyavalyás lábadat. Így hát tűnj el! – Ne cselekedj elhamarkodottan! – mondta Bard. – Holnapig

adunk gondolkodási időt. Délben visszatérünk, s majd meglátjuk, elhoztad-e a kincsből azt a részt, amelyet a kő ellenében felajánlottál. Ha ez minden csalárdság nélkül így lesz, akkor eltávozunk, s a tündércsapat is visszamegy az Erdőbe. Addig is ég veled! Ezzel visszatértek a táborba; de Thorin Roäc útján követeket küldött Dainhoz, beszámolva neki mindarról, ami történt, és arra kérve őt, közeledjék óvatosan, de gyorsan. Eltelt ez a nap és az éjszaka. A következő napon a szél nyugatnak fordult, s az ég sötét volt és borongós. Még csak korán reggel volt, amikor kiáltás hallatszott a táborban. Rohanvást érkező hírnökök jelentették, hogy törpecsapatok jelentek meg a Hegy keleti nyúlványánál, és most Völgyváros felé sietnek. Dain megérkezett. Egész éjszaka gyorsított menetben közeledett, s így hamarabb tört rájuk, mint várták. Minden katonája olyan páncélinget viselt, amely térdig ért, lábát pedig olyan harisnya fedte, amely finom és hajlékony fémszemekből készült; gyártásuk titkát egyedül Dain népe ismerte. A törpék magasságukhoz képest igen erősek, de Dain harcosainak többsége még törpe mivoltához mérten is erős volt. Csatában nehéz, két kézre fogható csákányokat forgattak, de mindegyiküknek rövid, széles kardja is volt az oldalán, és körpajzs a hátára akasztva. Kétágú szakálluk be volt fonva, és öveikbe gyömöszölve. Süvegük vasból volt, és vassal kiverve, arcuk pedig zord eltökéltséget tükrözött. Harsonák szólították fegyverbe az embereket és a tündéreket. Nemsokára a törpék láthatóvá váltak, amint sietős léptekkel közeledtek végig a völgyön. A folyó és a keleti nyúlvány között megálltak, de néhányan közülük folytatták útjukat, és a folyón átkelve a tábor közeléig hatoltak; ott lerakták a fegyvereiket, és a békesség jeléül feltartották a kezüket. Bard ment elibük, hogy találkozzék velük, s vele

együtt Bilbo. – Dain, Nain fia küldött – felelték a törpék a hozzájuk intézett kérdésekre. – A Hegyen időző rokonainkhoz sietünk, mivelhogy úgy értesültünk, egykori királyságuk megint az övék. De kik vagytok ti, akik úgy ültök a síkságon, miként az ellenségek védett falak előtt? Ez persze az ilyen alkalmakkor szokásos udvarias és meglehetősen régimódi nyelven ezt jelentette: „Semmi keresnivalótok nincs itt. Tovább akarunk jutni, így engedjetek utat, vagy harcba szállunk veletek!” A törpék terve az volt, hogy a Hegy és a folyókanyar közti területen törnek előre, mert az ottani keskeny földrész védelme mintha gyengébb lett volna. Bard természetesen visszautasította, hogy a törpéknek szabad utat engedjen a Hegyhez. Úgy döntött, addig vár, míg az Őskő-ért cserébe ígért aranyat és ezüstöt megkapja, mert abban nem hitt, hogy erre azután sor kerülhet, ha egyszer a várat ily nagy és harcias csapat szállja meg. A törpék rengeteg utánpótlást is hoztak magukkal, mert nagy terhek hordozására képesek, s Dain népe közül szinte valamennyien – gyors menetelésük ellenére – hatalmas csomagokat cipeltek hátukon a fegyverzetükön kívül. Ilyen körülmények között az ostromlottak képesekké váltak egy hónapokig tartó ostromzárat is kibírni, miközben egyre újabb törpék érkezésével lehetett számolni, mert Thorinnak kiterjedt rokonsága volt. Amellett valami újabb kapu megnyitására és őrzésére is lehetőség nyílt, úgyhogy az ostromlóknak most már az egész hegyet kellett volna bekeríteniük, erre pedig nem állott kellő számú harcos a rendelkezésükre. A törpék valóban pontosan így terveztek mindent (mert a hollóhírnökök szorgalmasan repkedtek Thorin és Dain között), csak éppen pillanatnyilag az út el volt zárva, így némi mérges szóváltás után a törpehírnökök a szakállukba dörmögve visszatértek. Bard erre

azonnal hírvivőket küldött a Kapuhoz, akik azonban ott se aranyat, se másféle fizetséget nem találtak. Mihelyt lőtávolon belül kerültek, nyilak záporoztak rájuk, s így a küldöttek rémülten siettek vissza. A táborban most már olyan izgalom uralkodott, mintha csata készülődnék, mert Dain törpéi a keleti parton törtek előre. – Ostobák! – nevetett Bard. – Ily módon kerülni a Hegy nyúlványa alá! A föld feletti hadviseléshez semmit se értenek, legfeljebb a bányamélyihez. Sok nyilasuk és dárdásuk rejtőzik a jobbszárnyukon, a sziklák között. Lehet, hogy a törpepáncélingek igen jók, de hamarosan nagyon próbára lesznek téve. Törjünk rájuk most tüstént mindkét oldalról, mielőtt kellően kipihenik magukat! De a Tündérkirály azt mondta: – Még soká fogok késedelmeskedni, mielőtt elkezdem ezt az aranyért vívott háborút. Ha nem akarjuk, a törpék nem tudnak keresztül hatolni sorainkon, hasonlóképpen semmi olyat se tehetnek, amit meg nem figyelhetünk. Hadd reménykedjünk változatlanul valamiben, ami meghozza a kibékülést. A számbeli fölényünk amúgy is elegendő lesz, ha végül is szerencsétlen módon harcra kényszerülünk. Csakhogy a király a törpék nélkül csinált számvetést. Annak a tudata, hogy az Őskő az ostromlók kezén volt, ott izzott a gondolataik mélyén, meg aztán sejtették is, hogy Bard és barátai habozni fognak, s úgy döntöttek, hogy míg azok vitáznak, ők lecsapnak. Hirtelen, minden jeladás nélkül, csendben előretörtek, hogy támadjanak, íjak feszültek, és nyílvesszők zizzentek; az összecsapás kitörőben volt. De még váratlanabbul rettentő sebességgel sötétség közeledett. Rohanó fekete felleg borította be az eget. Vad szél szárnyán téli dörgés robajlott és zúgott a Hegy fölött, amelynek csúcsát villámfény világította meg. A mennydörgés alatt pedig másféle feketeség kavargott előre, de ezt nem a szél hozta; észak felől közeledett, mint megannyi madárszárny fellege,

amely oly sűrű, hogy közötte a fény nem képes áthatolni. – Megálljunk! – kiáltotta Gandalf, aki váratlanul megjelent, s ott állt egymagában, felemelt karokkal, az előrenyomuló törpék és a támadást váró hadsorok között. – Megálljunk! – kiáltotta olyan hangon, mint a mennydörgés, és varázspálcája villámfényt lövellt. – Az iszonyat tört mindannyiunkra! Sajnos hamarabb, mint sejthettem! A manók támadnak rátok! Bolg érkezett meg északról, ó, Dain, akinek apját levágtad Moriában. Íme, lássátok! A denevérek úgy lepik el seregük felett az eget, akár a sáskák tengere. Farkasokon nyargalnak, és wargok követik őket! Csodálkozás és zűrzavar ejtette rabul mindannyiukat. Még Gandalf beszéde alatt is egyre nőtt a sötétség. A törpék megtorpantak, és az eget bámulták. A tündérek szaporán kiáltoztak. – Gyertek! – hangzott Gandalf szava. – Van még idő a tanácskozásra. Hadd jöjjön ide közénk Dain, Nain fia gyorsan! Így kezdődött a csata, amire senki se számított, és ezt nevezték az Öt Sereg Csatájának; nagyon rettenetes volt. Egyik oldalon álltak a manók és a vad farkasok, a másikon a tündérek, az emberek és a törpék. A csata pedig így esett. A Ködös Hegyek Nagy Manójának eleste óta a manók gyűlölete a törpékkel szemben őrjöngéssé fajult. Városaik, településeik és erősségeik között hírnökök cikáztak ide s tova, mert elhatározott szándékuk volt, hogy elnyerik az Észak feletti uralmat. Híreiket titkos utakon szerezték, és az egész hegyvidéket betöltötte a fegyverkezés és készülődés. Azután útnak eredtek, és dombon-völgyön gyülekeztek, mindegyre alagutakon vagy a sötétség leple alatt haladva, mígnem az északon fekvő Gundabad nagy hegye alatt és körül – ahol székvárosuk volt – hatalmas sereg gyűlt egybe, készen arra, hogy viharos időben rajtaütésszerűen lezúduljon délre. Ekkor értesültek Smaug pusztulásáról, és szívükben öröm

támadt, és éj mint éj siettek át a hegyeken, míg végül ily módon egészen váratlanul – éppen Dain nyomában – megérkeztek északról. Még a hollók se tudtak jövetelükről, amíg csak arra a töredezett földdarabra nem értek, mely a Magányos Hegyet elválasztotta a mögöttes domboktól. Hogy minderről Gandalf mennyit tudott, azt nehéz lenne megmondani, de az biztos, hogy erre a váratlan támadásra nem számított. Végül is ezt a tervet sütötte ki Gandalf a Tündérkirállyal és Barddal egyetértésben, no meg Dainnal, mert a törpék ura is csatlakozott hozzájuk (a manók mindannyiuk ellenségei voltak, és jövetelükre minden más ellentét feledésbe merült): egyedüli reményük az volt, hogy becsalogatják a manókat a Hegy nyúlványai közti völgybe, ők maguk meg azokat a hatalmas nyúlványokat szállhatják meg, amelyek délen és keleten terültek el. Ez a terv azonban veszélyessé válhatott, ha a manóknak elegendő harcosuk van arra, hogy elfoglalják magát a Hegyet, hogy így fentről és hátulról is támadhassanak; de hát más terv készítésére nem volt idő, arra sem, hogy segítséget hívjanak. A mennydörgés moraja hamarosan eltávolodott délkelet felé, viszont a denevérfelleg egyre alacsonyabb repülésben közeledve elérte a Hegy gerincét, aztán az egyesült sereg felett körözött-cikázott, elzárva mindannyiukat a fénytől, és rémülettel töltve el szívüket. – A Hegyhez! – kiáltotta Bard. – A Hegyhez! Foglaljuk el a hadállásainkat, amíg még van rá idő! A déli nyúlványokra, ennek alacsonyabb lejtőire és a lábuknál levő sziklák közé a tündéreket helyezték el, a keleti nyúlványokra az embereket és a törpéket. De Bard és az emberek és törpék közül a legügyesebbek felkúsztak a keleti gerinc magasságáig, hogy kilássanak északra. Hamarosan láthatták is a Hegy lábánál elterülő tájat, amely feketéllett a nyüzsgő sokaságtól. Kevéssel utóbb a manók előőrse megkerülte a nyúlvány végét, és betódult Völgyvárosba. Ezek voltak a legsebesebb

farkaslovasok, s kiáltozásuk, üvöltözésük már messze távolról hasogatta a levegőt. Néhány merész ember állott ki elibük, hogy látszatra szembeszegüljön, és sokan estek el, mielőtt a többinek sikerült visszavonulnia és kétoldalt elmenekülnie. Amint Gandalf remélte, a manósereg a harcra kényszerített előőrs mögött gyülekezett, s most dühösen özönlött a völgybe, vadul törve előre a Hegy nyúlványai között, és az ellenséget keresve. Számlálhatatlan fekete és vörös zászlaja volt, s akár az áradat, úgy zúdult őrjöngve és rendezetlenül. Rettenetes csata volt. Ilyen borzasztóságot Bilbo még soha életében nem tapasztalt, s amikor átélte, hevesen gyűlölte – ami azt jelenti, hogy erre az élményre volt a legbüszkébb, és jóval később a legszívesebben idézgette, noha semmi szerepet nem játszott benne. Ha szabad elmondanom, mi történt a valóságban: a babó szinte az események legelején felhúzta a gyűrűjét, eltűnt mindenki pillantása elől, ha nem is vált minden veszedelem számára megközelíthetetlenné. Manóroham ellen az ilyenféle varázsgyűrű nem nyújt teljes védelmet, sem a repülő nyilakat vagy a vad dárdákat nem állítja meg; de arra alkalmas, hogy az ember ne legyen útban, és azt is megakadályozza, hogy a fejét egy kardforgató manó suhintásával megcélozza. Először a tündérek támadtak. A manókat mindig hidegen és keserűen gyűlölték. Dárdáik és kardjaik fagyos csillogással fénylettek a homályban, olyan halálos dühöt sugárzottak a kezek, amelyek fogták őket. Mihelyt az ellenség csapatai duzzadozva töltötték meg a völgyet, nyílzáport zúdítottak rájuk, s minden nyílvessző szinte fullánkos tűzzel lobogott röptében. A nyilak mögött ezernyi dárdás ugrott le és rohamozott. Az ordítozás fülsiketítő volt. A sziklákat feketére festette a kiontott manóvér. Amikor a manók éppen magukhoz térőben voltak a támadástól, és a tündérek rohamát már feltartóztatták, dörgő moraj kélt a völgyön túl. „Moria!” és „Dain, Dain!” kiáltásokat

hallatva, a Vasdombokról érkezett törpék avatkoztak a harcba a másik oldalon, kézre kapva csákányaikat; mellettük vonultak a Taviemberek, hosszú kardjaikkal. A manók soraiban pánik támadt, s alighogy megfordultak, hogy szembenézzenek ezzel az új támadással, a tündérek is újra nekik rontottak. Máris sok manó menekült a folyó mentén visszafelé, hogy kikerüljön a csapdából, s jó néhányan a saját farkasaik közül szembefordultak velük, szétmarcangolva a halottakat és sebesülteket. A győzelem úgyszólván biztos volt, amikor kiáltás harsant odafent. Manók mászták meg a Hegyet a másik oldalról, és sokan már a kapu feletti lejtőkön tartózkodtak, mások pedig mit sem törődve azokkal, akik jajveszékelve zuhantak le a szirtekről vagy a szakadékokba, vakmerően törtek előre, hogy a nyúlványokat fentről támadják. E nyúlványok mindegyikét olyan ösvényeken lehetett elérni, amelyek a Hegy tömbjének közepéből vezettek alá, s a védőknek nem volt elég emberük ahhoz, hogy sokáig elzárják a támadók útját. Most aztán a győzelem reménytelenné vált. A fekete áradatnak csak első özönlését tudták megakasztani. Telt-múlt a nap. A manók újra összegyülekeztek a völgyben. Itt egy csapat fosztogató warg jelent meg, s velük együtt érkeztek Bolg testőrei, hatalmas termetű manók, görbe acélkarokkal. A viharos eget hamarosan valóságosan is ellepte a sötétség, ezalatt a nagy denevérek ott keringtek a tündérek és az emberek feje körül, vagy vámpírként tapadtak az elesettekre. Most Bard azért küzdött, hogy megvédje a keleti nyúlványt, miközben lépésről lépésre hátrált, a tündérurak pedig sarokba szorított királyuk körül harcoltak a déli nyúlványon, a Hollódomb őrtornya közelében. Váratlanul hatalmas kiáltás hangzott, és a Kapu felől trombitaszó harsant. Elfeledkeztek Thorinról! A fal egy része,

amelyet emeltyűk mozgattak, nagy robajjal a tóba omlott. Azon nyomban kiugrott a Hegymély Királya, akit társai követtek. Csuklyának, köpenynek nyoma se maradt: csillogó vértezetet viselt valamennyi, s vörös fény csillant szemükben. Az alkonyi derengésben a nagy törpe úgy izzott, akár az arany a halódó tűzben. A fenti manók sziklákat görgettek alá, de a törpék tántoríthatatlanul ugráltak lefelé a vízesés lábához, s onnan rontottak elő csatára. Farkas és lovasa vagy elesett, vagy menekült előlük. Thorin csatabárdjával hatalmas csapásokat osztogatott, ő meg mintha sebezhetetlen lett volna. – Hozzám! Hozzám! Tündérek és emberek. Hozzám! Ó, rokon népem! – kiáltotta Thorin, és a hangja úgy járta be a völgyet, akár a kürtszó. A renddel mit sem törődve, rontottak le Dain törpéi Thorin segítségére. A Tavi-emberek közül is sokan lerohantak, mert Bard nem tudta visszatartani őket, a másik oldalon pedig a tündérek sok dárdása jött segítségül. A manók újra vereséget szenvedtek a völgyben, s halomra hullottak, míg csak Völgyváros sötétté és fertelmessé nem vált tetemeiktől. A wargokat szétszórták, Thorin pedig egyenesen Bolg testőreinek támadt. De ezek sorait nem tudta áttörni. Mögötte, az elesett manók között máris számos halott feküdt, sok ember és sok törpe és sok szépséges tündér, akinek még hosszú, vidám éveket kellett volna az erdőben töltenie. És amint a völgy kitárult, Thorin támadásának irama is lelassult. Csapata kicsiny volt. Szárnyai őrizetlenek maradtak. Hamarosan a támadókból megtámadottak lettek, egy nagy gyűrűbe kényszerültek, s minden útjukat elzárták, szinte beszegték a támadásra visszatért manók és farkasok. Bolg testőrsége üvöltve rontott rájuk, és úgy tört soraikba, mint a hullámok a homokszirtre. A barátaik nem tudták segíteni Thorinékat, mert a Hegyről

intézett támadás kétszeres erővel újult meg, s lassanként mindkét oldalon leverték az embereket és a tündéreket. Mindezt Bilbo nagy keservesen nézte végig. Maga a Hollódombon, a tündérek között foglalt állást – részben mert onnan több lehetősége nyílott a menekülésre, részben mert (s ez a Tookörökség hatása volt) ha rászánja magát arra, hogy egyetlen utolsó ellenállási kísérletet tegyen, egészében inkább kívánta a Tündérkirályt védeni. Elárulhatom, hogy itt volt Gandalf is, a földön ülve, mint aki mély gondolatokba merült, feltehetően valamilyen utolsó varázsfogásra készülődve, mielőtt mindennek vége. S ez a vég már nem látszott messzinek. „A manók – gondolta Bilbo – hamarosan elfoglalják a Kaput, minket pedig valamennyiünket lemészárolnak, vagy leűznek és elfognak. Bizony, az ember akár elsírná magát, ha fontolóra veszi, mi mindenen ment keresztül. Szívesebben láttam volna a vén Smaugot annak a sok nyomorult kincsnek a birtokában, mint hogy ezek a hitvány teremtmények kapják meg, s a szegény öreg Bombur és Balin és Fili és Kili meg mind a többi ily csúf véget érjen, meg Bard is és a Tavi-emberek és a vidám tündérek. Jaj nekem! Mennyi csatáról szóló éneket hallottam már, s ezekben mindig csak azt, hogy a vereség is lehet dicsőséges. A valóságban, úgy látszik, nagyon kínos, mondhatnám leverő. Bárcsak semmi közöm se lenne semmihez.” A felhőket a szél szaggatta széjjel, s nyugaton az eget vérvörös napnyugta hasította fel. Mikor a homályban Bilbo meglátta a váratlanul felgyúló fényt, körülnézett. Nagyot kiáltott – olyasmit látott, amitől a szíve megdobbant: a távoli izzás hátterében sötét árnyak mozogtak, még kicsinyek, de fenségesek. – A sasok! A sasok! – kiáltotta. – A sasok jönnek! Bilbót ritkán csalta meg a szeme. A sasok tartottak feléjük a szél irányában, szakadatlan vonulásban, olyan seregben, amely az Észak

minden sasfészkéből gyűlhetett össze. – A sasok! A sasok! – kiáltozott Bilbo, miközben táncolt, és karjait lengette. Ha a tündérek nem is láthatták, azért hallották. Hamarosan ők is átvették a kiáltást, amely most már visszhangozva járta be a völgyet. Sok csodálkozó szem tekintett fölfelé, noha egyelőre még semmi se volt látható, hacsak valaki a hegy déli párkányán nem állt. – A sasok! – kiáltotta Bilbo még egyszer, de ebben a pillanatban egy fentről lezúgó kő vágódott hatalmas erővel a sisakjának. Bilbo nagy csörömpöléssel lezuhant, és többé mit se tudott magáról. 18. A VISSZATÉRÉS Amikor Bilbo magához tért, szó szerint is maga volt. Hollódomb lapos kövein feküdt, közel s távolban senki. Felhőtlen és hideg nap sugárzott felette. Vacogott, s majd kővé dermedt, de a feje tűzben égett. „Ugyan mi történt? – kérdezte magától. – Az biztos, hogy még nem vagyok elesett hős, de gondolom, meghalni csakugyan ráérek!” Amikor felült, fájdalmat érzett. Letekintett a völgybe, ahol egyetlen élő manót se látott. Egy idő múlva, hogy kicsit kitisztult a feje, úgy vélte, tündéreket lát mozogni odalent a sziklák között. Megdörzsölte a szemét. Az biztos, hogy némi távolságra tőle még mindig tábor volt a síkságon, s a Kapu körül is jövés-menés mutatkozott. Úgy látszott, törpék foglalatoskodnak nagy szorgalommal a fal eltávolításán. De mindent halotti csend borított. Se hívás nem hangzott, se valami dal visszhangja. A bánat mintha betöltött volna mindent. – Talán végtére mégis győzelem! – szólt Bilbo, megtapogatva fájó fejét. – Ha az, nagyon szomorkás. Hirtelen észrevett egy felfelé mászó és feléje tartó embert.

– Hahó! – kiáltotta igen bizonytalan hangon. – Hahó! Mi újság? – Milyen hang szólt itt a kövek között? – kérdezte az ember, megtorpanva és körülpillantva nem messze attól a helytől, ahol Bilbo ült. Ekkor Bilbónak eszébe jutott a gyűrűje! – Az áldóját! – mondta. – Végtére a láthatatlanságnak is megvannak a hátrányai. Másként talán ágyban tölthettem volna az éjszakát, melegben és kényelemben. – Én vagyok az, Bilbo Baggins, Thorin társa! – kiáltott, s nagy sietve lehúzta a gyűrűjét. – Jó, hogy megtaláltalak! – mondta az ember, előresietve. – Szükség van rád, és már régen keresünk. A rengeteg halott közé soroltunk volna téged is, ha Gandalf, a varázsló nem állítja, hogy ezen a helyen hallották utoljára a hangodat. Még egyszer ide küldött, hogy felkutassalak. Nagyon megsebesültél? – Csúnya ütést kaptam a fejemre, úgy hiszem – mondta Bilbo. – De rajtam volt a sisakom, a koponyám pedig kemény. Mindamellett betegnek érzem magam, a lábam pedig mintha szalmaszál volna. – Majd leviszlek a völgyi táborba – mondta az ember, és könnyedén felkapta. Az ember gyors volt, és biztos lábú. Hamarosan lerakta Bilbót Völgyvárosban egy sátor előtt, ahol Gandalf állott, a karja felkötve. Még a varázsló sem úszta meg a történteket sebesülés nélkül, s az egész seregben kevesen maradtak épségben. Alighogy Gandalf meglátta Bilbót, elragadtatva kiáltott fel: – Baggins! No, ezt se hittem volna! Hát szóval mégis élsz! Mennyire örülök! Bizony már éppen elméláztam azon, vajon futja-e a szerencsédből, hogy átsegítsen ezen a válságon! Rettenetes volt, s majd hogy nem végzetes. De minden más hír várhat. Gyere! – mondta

komorabban. – Valaki hív. Ezzel bevezette a babót a sátorba. – Üdv néked, Thorin! – mondta Gandalf, amint Bilbóval együtt belépett. – Elhoztam. És sok sebében ott feküdt Tölgyfapajzsi Thorin, és feltépett vértje, rongált csatabárdja a földre volt hajítva. Amikor Bilbo mellé lépett, feltekintett. – Ég veled, jó tolvaj – mondta. – Én most a várakozás csarnokába térek, hogy elfoglaljam helyemet atyáim mellett, amíg a világ megújul. Minthogy pedig minden aranyat és ezüstöt hátrahagyok, s oly helyre indulok, ahol ennek semmi értéke sincs, barátságban kívánok elválni tőled, és szeretném visszavonni mindazt, amivel a Kapuban szóval és tettel megbántottalak. Bilbo fél térdre ereszkedett, és szívét eltöltötte a bánat. – Ég veled, Hegymély Királya! – mondta. – Keserű kaland ez, ha így kell végződnie, s ezt még egy aranyhegy se teheti jóvá. Mégis örülök annak, hogy részese lehettem veszélyes kalandjaidnak; több ez, mint amit bármelyik Baggins megérdemel. – Nem! – mondta Thorin. – Több jó van benned, nyájas Nyugat gyermeke, mint amennyiről magad is tudsz. Bátorság és bölcsesség, megfelelő arányban vegyítve. Derűsebb lenne a világ, ha közülünk többen tartanák többre az evést, a jókedvet és a dalt, mint az arany halmait. De akár szomorú, akár vidám a világ, el kell most hagynom, így hát ég veled! Ekkor Bilbo elfordult, egymagában kiment, és egy takaróba burkolózva leült, és – akár hiszitek, akár nem – addig sírt, amíg szeme ki nem vörösödött, és be nem rekedt egészen. Jótét kis lélek volt. Sok időbe tellett, míg újra kedve támadt tréfálkozni. „Még az az egészben a jó – mondta végül is magának –, hogy akkor ébredtem fel, amikor. Őszintén kívánom, bárcsak élne még Thorin, de annak örülök, hogy barátságban váltunk el. Ostoba fráter vagy, Bilbo Baggins,

s azt a kőügyet is jól elrontottad; meg aztán minden iparkodásod ellenére, hogy békét és nyugalmat vásárolj, csata is volt, de, úgy gondolom, ezért aligha vagy felelős.” Mindazt, ami ájulása alatt történt, Bilbo csak később tudta meg, de több bánatot keltett benne, mint örömet, s most már nagyon unta a kalandját. Csontja velejéig vágyódott az után, hogy hazafelé vehesse az útját. Ezt azonban még egy s más késleltette, hát közben majd elmondom, mi történt. A sasoknak már régóta gyanús volt a manók seregeinek gyülekezése, mert hiszen vigyázó szemük elől aligha maradhattak teljességgel rejtve a hegyek közti csapatmozdulatok. Így aztán maguk is nagy számban gyülekeztek a Ködös Hegyek nagy Sasának vezérlete alatt, majd messziről megszimatolva a csatát, még jókor viharzottak alá szélmentében a hegyekből. Ők űzték el a manókat a hegyoldalakról, szakadékokba hajigálva ezeket, vagy sikoltozva és vad zavarban kergetve le mindannyit az ellenségeik közé. Hamarosan felszabadították a Magányos Hegyet, s végül is tündérek és emberek a völgy mindkét oldaláról segítségére siethettek az alant harcolóknak. De ezek még a Sasokkal együtt is kevesebben voltak, mint a manók. Ebben az utolsó órában jelent meg maga Beorn – senki se tudta, hogyan vagy honnan. Egyedül érkezett, medve alakjában, s dühében már-már óriássá növekedett. Üvöltő hangja, akár a dob és ágyú, a farkasokat és manókat pedig úgy taszigálta az útjából, akár a szalmaszálat vagy a tollat. A hátvédükre rontott, és mint a mennydörgés, úgy törte át a gyűrűjüket. A törpék még mindig ellenállottak egy alacsony, gömbölyded dombon, vezéreik köré csoportosulva. Ekkor Beorn megállt, és felemelte Thorint, aki dárdáktól átdöfve hevert, s kivitte őt a viadal helyéről. Azután gyorsan visszatért, kétszeres dühvel úgy, hogy már semmi se

tudott ellenállni haragjának, s mintha a fegyver se fogta volna. Szétverte Bolg testőrségét, Bolgot magát leteperte és agyonverte. Erre a manókat rémület fogta el, s futott, ki merre látott. Viszont az új reménység érkeztével az ellenségeik bátorodtak fel, s szorosan nyomukban voltak, ahol csak lehet, megakadályozva menekülésüket. Sokat közülük a Folyó-folyó körüli lápvidékre hajtottak; itt pusztult aztán az utolsó menekülők túlnyomó része, míg azokat, akik nagy nehezen elérték az Erdei-tündérek birodalmát, ott vágták le, avagy mélyen becsalták őket a Setéterdő áthatolhatatlan homályába, hogy ott haljanak meg. Az énekek úgy tartották, hogy az Észak manóharcosainak háromnegyed része pusztult el e napon, utána a hegyekben számos esztendőn át béke honolt. A győzelem biztos volt, még mielőtt az éjszaka beköszöntött, de az üldözés még tartott, amikor Bilbo visszatért a táborba; a völgyben alig is tartózkodott más, mint a súlyosabb sebesültek. – Hol vannak a sasok? – kérdezte a babó ezen az estén Gandalfot, amint ott hevert sok meleg takaróba bugyolálva. – Egyesek részt vesznek az üldözésben – felelte a varázsló –, de legtöbben visszatértek fészkeikbe. Nem kívántak itt maradni, s a kelő hajnal fényével együtt távoztak. Dain a vezérüket arannyal koronázta meg, s örök barátságot fogadott nekik. – Sajnálom. Úgy értem, szerettem volna még egyszer újra látni őket – mondta Bilbo álmosan. – Talán a hazavezető utamon még majd találkozom velük. Remélem, hamarosan hazatérhetek. – Amilyen hamar csak kívánod – felelte a varázsló. Mégis eltelt néhány nap, amíg Bilbo útnak indult. Mélyen a Hegy alatt temették el Thorint, s mellére Bard helyezte el az Őskövet. – Hadd feküdjék itt, míg csak a Hegy be nem omlik! – mondta.

– S hozzon jó szerencsét egész népére, valameddig itt él! A Tündérkirály aztán letette Thorin sírjára Orcristot, a tündérszablyát, amelyet fogságában vettek el tőle. A régi énekek úgy tartják, hogy attól fogva mindig villogott a sötétben, valahányszor ellenség közeledett, s így a törpék erőssége minden meglepetés ellen védve volt. Ide most Dain, Nain fia költözött, ő lett a Hegymély Királya; s idővel egyre több törpe gyülekezett trónja köré az Ősi termekben. Thorin tizenkét társa közül tíz maradt meg. Fili és Kili úgy esett el, hogy pajzsukkal és testükkel védték őt, mert anyjuk idősebbik testvére volt. A többi ott maradt Dainnal, mivel Dain méltányosan bánt a kincsével. Persze arról most már szó se lehetett, hogy olyan arányban osszák fel azt, mint tervezték, Balin és Dwalin, Dori és Nori és Ori, Oin és Gloin és Bifur, Bofur, valamint Bombur között – Bilbóról nem is szólva. De az összes nyers és megmunkált ezüstnek-aranynak tizennégyed része Bardot illette, mert Dain ezt mondta: – A holtak megjegyzéseit tiszteletben tartjuk, s az Őskövet most Thorin őrzi. Még a kincs tizennégyed része is igen számottevő volt, számottevőbb, mint amennyije a legtöbb halandó királynak van. Ebből a kincsből Bard jócskán küldött Tóváros Urának, bőkezűen megajándékozta barátait és híveit. A Tündérkirálynak Girion smaragdjait adta, mert ezt szerette a legjobban, s most Dain révén visszanyerte. Bilbóhoz pedig így szólt Dain: – Ez a kincs éppannyira a tiéd, mint az enyém, bárha a régi megállapodások nem érvényesek, mert hiszen megszerzése és megvédése jogán annyian tartanak rá számot. De jóllehet kész voltál lemondani minden igényedről, szeretném, ha Thorin szavai, amelyeket maga is megbánt, érvényüket veszítenék: hogy tudniillik adjunk neked keveset. Szeretnélek téged a

leggazdagabb ajándékban részesíteni. – Ez nagyon kedves tőled – mondta Bilbo. – De én igazában csak megkönnyebbülök akkor, ha nem kapok semmit. Nem tudom, hogy a csudába vittem volna haza azt a tengernyi kincset végig az egész úton, háború és öldöklés nélkül. S azt se tudom, mihez kezdtem volna vele, ha majd hazaérek. Biztos vagyok benne, hogy a ti kezetekben jobb helyen lesz. – Végül is csak két ládikát fogadott el, az egyik színig volt ezüsttel, a másik arannyal, ezt egy erős póni elbírta. – Ennyinek a szállítását még csak győzöm valahogyan – mondta. Majd eljött az ideje annak, hogy Bilbo búcsút vegyen a barátaitól. – Ég veled, Balin – mondta –, s ég veled, Dwalin, tőled is elbúcsúzom, Dori, Nori, Ori, Oin, Gloin, Bifur, Bofur és Bombur! Sose gyérüljön a szakállatok! – Azzal a Hegy felé fordulva még hozzátette: – Ég veled, Tölgyfapajzsi Thorin! S veled is, Fili és Kili! Emléketek ne halványuljon el soha! Azután Kapujuk előtt a törpék mélyen meghajoltak, de a szó a torkukon akadt. – Amerre csak jársz, kísérjen áldás és jó szerencse! – mondta végül Balin. – Ha valamikor újra felkeresnél, mikor már termeink ismét ékességben ragyognak, úgy gyönyörű ünnepség fogad majd! – Ha pedig ti jártok felém – mondta Bilbo –, nyissátok rám az ajtót kopogtatás nélkül! Négykor teázom, de bárki közületek bármikor jön, mindig szívesen látom! Ezzel eltávozott. A tündércsapat már menetelt, s noha létszáma szomorúan megfogyatkozott, mégis sokan örvendeztek, mert az északi vidék hosszú időre ismét derűssé vált. A sárkány elpusztult, a manókat leverték, és a tündérek szívében csak az a várakozás lakozott, hogy a tél hidege után örömteli tavasznak nézhetnek elébe.

Gandalf és Bilbo a Tündérkirály mögött lovagolt, mellettük lépdelt Beorn, ezúttal ismét emberi formájában, s útközben nevetett, és hangosan dalolt. Így haladtak, amíg csak Setéterdő közelébe nem értek, attól a helytől északra, ahol az Erdei-folyó elhagyja az erdőt. Itt megálltak, mert a varázsló és Bilbo nem az erdőn keresztül vivő utat választották, bárha a király felajánlotta, hogy egy ideig vendégeskedjenek nála. Az erdő szélén szándékoztak végigmenni, majd északi végét megkerülve azon a pusztaságon jutni tovább, amely az erdő és a Szürke Hegyek között terül el. Hosszú és örömtelen út volt, de most, hogy a manókat leverték, biztonságosabbnak látszott, mint a fák alatt elvezető rettenetes ösvények. Amellett ez volt Beorn útja is. – Ég veled, ó, Tündérkirály! – mondta Gandalf. – Dal járja be a zöld erdőt, míg ifjú a világ! S dalos legyen a néped is! – Ég veled, ó, Gandalf! – mondta a király. – Kívánom, hogy mindig akkor jelenjél meg, amikor a legnagyobb a szükség rád, és a legkevésbé várnak. S minél gyakrabban látogatsz el termeinkbe, annál elégedettebb leszek. – Nagyon kérlek – mondta Bilbo hebegve és fél lábon állva –, fogadd el tőlem ezt az ajándékot! – Ezzel egy ezüstből és gyöngyökből álló nyakláncot húzott elő, amit elválásukkor Dain adott neki. – Ugyan mivel érdemeltem ki ezt az ajándékot, ó, babó? – kérdezte a király. – Hát... hm... úgy gondoltam... ha nem tudnád – mondta Bilbo meglehetősen zavarban –, hogy némi... hát... viszonzás illet meg a... hm... vendégszeretetedért. Úgy értem, még egy betörőnek is van érző szíve. Sok borodat ittam meg, és sok kenyeredet fogyasztottam. – Elfogadom az ajándékodat, ó, Nagyszerű Bilbo! – mondta a király ünnepélyesen. – S tündérbarátnak és áldottnak foglak ezentúl nevezni. Árnyékod ne fogyatkozzék, mert a tolvajlás úgy túl könnyű

lenne. Ég veled! Ezzel a tündérek az erdő irányába távoztak, Bilbo pedig elindult hosszú útjára hazafelé. Sok nehézségben és kalandban volt része, míg hazaért. A Vadon változatlanul Vadon maradt, és akkoriban még sok minden egyéb is volt benne a manókon kívül; de hát jó irányítás és jó őrizet alatt állott – vele volt a varázsló, s az út legnagyobb részén Beorn is –, s többet soha nem került nagy veszélybe. Végül is a tél közepére Gandalf és Bilbo megtették a visszautat, mindkét erdőszélen végighaladva, egészen Beorn házának kapujáig, ahol is egy darabig mindketten elidőztek. Meleg és vidám karácsonyt töltöttek ott, s Beorn meghívására messze távolról érkeztek az emberek, hogy nála ünnepeljenek. A Ködös Hegyek manói számban megfogyatkoztak, és rettegésben éltek, ezért mély lyukakba rejtőztek, a wargok meg teljesen eltűntek az erdőből, úgyhogy az emberek félelem nélkül járhattak-kelhettek. Beorn később nagy vezérré vált ezen a tájon, és a hegyek és az erdő közötti vad vidéken uralkodott; azt tartják, hogy utódainak sok nemzedéke megőrizte azt a sajátosságát, hogy medve alakot tudott ölteni, közülük sokan voltak félelmetesek és gonoszak, de legtöbbjük szívében hasonlatos volt Beornhoz, ha nem is oly nagy és erős. Az ő idejükben űzték el az utolsó manókat a Ködös Hegyekből, és a Vadon szegélyére új béke költözött. Tavasz volt, méghozzá szép tavasz, az idő enyhe, és a nap ragyogó, mikor Bilbo és Gandalf végül is búcsút vettek Beorntól, és bár Bilbo vágyódott otthona után, mégis szomorúan hagyta el, mert Beorn kertjeinek virágai tavaszidőn nem kevésbé voltak csodálatosak, mint a nyár teljében. Végül is elérték a hosszú utat és azt a helyet, ahol annak

idején a manók elfogták őket. De erre a magaslatra reggel érkeztek, és visszatekintve, a messze vidék felett a fehér nap fényét látták elömleni. A kéklő távolban feküdt valamerre a Setéterdő, közeli szegélye még most, tavasszal is sötétebb zöld volt. Még messzebb, a látóhatár legszélén emelkedett a Magányos Hegy. Legmagasabb csúcsán a most sem olvadó hó sápadtan ragyogott. – Így követi a hó a tüzet, s még a sárkányoknak is egyszer végük lesz! – mondta Bilbo, s lezárta kalandját. Lényének Took-fele igen elfáradt, viszont a Baggins-rész naponta erősödött. – Most már nincs más kívánságom – mondta –, mint hogy mielőbb a karosszékemben legyek! 19. AZ UTOLSÓ ÚTSZAKASZ Május elseje volt, amikor Gandalf és Bilbo végül elérte Rivendell völgyének szélét, ahol az Utolsó (vagy Első) Otthonos Ház állott. Ismét este volt, a pónijaik fáradtak voltak, kiváltképpen az, amelyik a poggyászt hordozta, s mindannyian érezték a pihenés szükségességét. Amint a meredek ösvényen lefelé lovagoltak, Bilbo még hallotta a tündéreket dalolni a fák között, mintha csak abba se hagyták volna azóta, hogy eltávozott, s mihelyt a lovasok leértek az alacsonyabban fekvő erdei tisztásokra, ugyanolyan formájú dalra zendítettek, mint annak előtte. Valahogy így: A sárkánynak vége, már porlad a csontja, a páncélja tépve, a híre lerontva! A kard rozsda lesz már, a Trón semmivé lesz s a kar, melyben bíztál,

s a kincs, bárhogy élvezd – de itt még a fű nő, és zúg a folyó még, a lomb sose szűnő, s dalt zeng a tündérnép. Jöjj! Tralla-lalla-hej, a völgybe vissza no, jer! A csillag is égőbb, mint a gyöngy vagy egy üsttel, a hold színe fénylőbb, mint ékszer ezüstje; s ha est tüze lobban, hegymélyi aranynál nem lángol-e jobban? Hát merre rohannál? Ó tralla-lalla-hej, a völgybe vissza no, jer! Ó, merre vonultok, megtérve sokára? A csillagok gyúlnak, suttog habok árja! Hová, ilyen órán, hurcolni a terhet? Tündérfi, tündérlány enyhíti, ki ernyedt! Ó tralla-lalla-hej, a völgybe vissza no, jer! Ezután a Völgyi-tündérek jöttek elő, és üdvözölték őket, s a vízen át elvezették kettőjüket Elrond házához. Itt barátságos fogadtatás

várt rájuk, és sok mohó fül kívánta azon az estén hallgatni kalandjaik történetét. A beszélő Gandalf volt, mert Bilbo elcsendesedett és elálmosodott. Az elbeszélés legnagyobb részét ismerte, mert a történteknek szereplője volt, s maga is sokat beszélt el belőlük a varázslónak hazafelé vezető útjukon vagy Beorn házában, de azért hébe-korba kinyitotta az egyik szemét, és odafigyelt, amikor olyan rész került sorra, amit még nem ismert. Ily módon tudta meg, hol járt Gandalf, mivel kihallgatta a varázsló Elrondhoz intézett szavait. Mint kitűnt, Gandalf a fehér varázslók nagy tanácskozásán vett részt, akik a tudománynak és a jóra irányuló varázslatnak voltak a mesterei, hogy végül is elűzték a Mágust, s megszűnt gonosz uralma Setéterdőtől délre. – Most már nemsokára – szólt Gandalf– az Erdő egy kicsivel nyájasabb lakóhellyé válik. Az Észak ettől a borzalomtól, úgy remélem, sok hosszú esztendőre megszabadult. De nem bánnám, ha az egész világból ki tudnánk kergetni őt! – Ez bizony jó lenne csakugyan – mondta Elrond –, csakhogy attól tartok, erre napjainkban aligha kerül sor, de még aztán sem sokáig. Amikorra utazgatásaik történeteit befejezték, még sok más történet maradt elmondatlanul, egyre több történet, az elmúlt időkből csakúgy, mint a jelenkorból, s olyan történetek is, amelyeknek egyáltalán nem volt kora, mígnem Bilbo feje előrekonyult a mellére, s kényelmesen horkolt az egyik sarokban. Arra ébredt, hogy fehér ágyban fekszik, s a nyitott ablakon át besüt a hold. Odalent tiszta és csengő hangon sok tündér énekelt a folyóparton. Daloljon a boldog, daloljon az éjen! A szél a facsúcson, a szél a fenyéren! A csillagok égnek, a hold kivirult, lám

ragyog minden ablak az éjszaka tornyán. Táncoljon a boldog, táncoljon ez éjen! A láb ma a gyepre mint lágy pihe lépjen! A víz színezüstjén libbennek az árnyak, Vidám ez a május, de éje vidámabb. Szűnjön a szó: mi szövünk neki álmot! Szendére lágy szövetét mi csináljuk! Már szunnyad a vándor! A párna ne nyomja! Csijja, csicsijja, fűz puha lombja! Ne zúgj fenyőfa a pirkadatig! Szállj le, hold! Hunyjon ki a fényed! Csitt, csitt! Cserfa, csalit! Hallgass, hab, míg a hajnal ébred! – Ejnye, ti vidámak! – szólt Bilbo kitekintve. – Ugyan a hold járása szerint mennyi az idő? Bölcsődalotok még egy részeg manót is felébresztene! De azért mégis köszönöm. – A te horkolásod meg egy kősárkányt ébresztene fel; de azért köszönjük neked – felelték a tündérek nevetve. – Már hajnalodik, s te az est beállta óta alszol. Talán holnapra kipihened a fáradtságodat. – Egy kis álom nagyon pihentető Elrond házában – mondta a babó –, de nem átallom mindazt a gyógyulási lehetőséget igénybe venni, ami kínálkozik. Másodszorra is jó éjszakát, nyájas barátaim! – Ezzel visszament az ágyába, és késő reggelig aludt. Ebben a házban csakugyan hamarosan megszabadult fáradtságától, és sok vidám tréfában, táncban vett részt, korán és későn, a Völgyi-tündérek körében. De most már ez a hely se volt képes Bilbót soká tartóztatni, s mindegyre csak a saját otthonára

gondolt. Ezért egy hét után elköszönt Elrondtól, és olyan apró ajándékokat adva néki, amelyeket ez szívesen elfogadott, ellovagolt Gandalffal. Alighogy elhagyták a völgyet, az ég nyugaton elborult, szél és eső csapott rájuk. – Csodás a májusi idő! – tréfálkozott Bilbo, miközben a szél arcába verdeste az esőt. – De a meséknek hátat fordítottunk, és visszatérünk az otthonunkba. Ez, azt hiszem, az otthon első íze. – Még hosszú út áll előttünk – szólt Gandalf. – De az utolsó utunk – mondta Bilbo. Ahhoz a folyóhoz értek, mely a Vadon határát jelezte, majd a meredek part alatti gázlóhoz, amelyre talán még emlékeztek. A víz megduzzadt, részben a nyár közeledtével bekövetkezett hóolvadástól, részben a naphosszat tartó esőtől, de azért némi nehézség árán átkeltek, és mire rájuk borult az este, útjuk utolsó szakaszára tértek. Ez a régi volt, csak a társaság fogyatkozott meg, és lett csendesebb, meg aztán ezúttal nem voltak trollok. Bilbo útjuk minden pontján felidézte az egy évvel ezelőtti eseményeket és szavakat – az egy év inkább tíznek tetszett előtte –, így persze egykettőre felismerte azt a helyet, ahol a póni a vízbe esett, s eltérve útjuktól a Tommal, Berttel és Billel átélt kellemetlen kaland részesei lettek. Az úttól nem messze megtalálták a trollok aranyát, amelyet elástak, s mely változatlanul rejtett és érintetlen volt. – Nekem elég aranyam van ahhoz, hogy kitartson életem végéig – mondta Bilbo, amikor kiásták. – Jobb lesz, ha te veszed magadhoz, Gandalf. Biztos vagyok benne, hogy alkalmasan fogod felhasználni. – Ez igaz!– mondta a varázsló. – De azért egyformán kell osztoznunk. Lehet, hogy a vártnál több kiadásod lesz neked is. Így aztán az aranyat zacskókba rakták, és ezeket is a pónikra csatolták; aminek persze a pónik nem nagyon örültek. Ezután haladásuk

lelassult, mert jórészt gyalog mentek. De a vidék zöld volt, körös-körül rengeteg fű, a babó örömmel gázolt benne. Arcát vörös selyem zsebkendővel törölgette – de nem! Egyetlenegy sem maradt meg a saját zsebkendőiből, ezt is Elrondtól kölcsönözte – mert a június elhozta a nyarat, és az idő ismét napsütésessé és meleggé vált. Minthogy pedig minden a végéhez ér, még ez a történet is, az a nap is elérkezett, amelyen megpillantották a vidéket, ahol Bilbo született és nevelkedett, ahol a tájat, fákat annyira ismerte, akárcsak a tenyerét. Egy kis magaslatra érve, a távolból láthatta a maga Dombját, amikor is hirtelen megállt, és azt mondta: Az út örökké megy tovább, szirtek fölött és fák alatt, nap nem járta barlangon át, fürge folyó mentén halad, halad havon, mit tél szitált, virágok közt a nyári réten, pázsiton át és kövön át, holdsütötte hegyek tövében. Az út örökre megy tovább, felhők alatt és hold alatt, de bármily messze tért, a láb végül hazafelé halad. S a szem, mely lángot és csatát látott kőtermek mélyiben, a régi, ismert mezőkön át füvön, fán, dombon elpihen. Gandalf rápillantott. – Kedves Bilbóm! – mondta. – Valami történt veled! Nem az a babó vagy már, aki voltál.

S így átkeltek a hídon, elhaladtak a folyó menti malom mellett, és egyenest odaértek Bilbo ajtajához. – Hát itt mi a pokol járja? – kiáltott a babó. Nagy volt a nyüzsgés, s mindenféle népség, tisztes csakúgy, mint tisztességtelen külsejű szorongott az ajtóban, sokan meg ki-be sétáltak – meg se törölve lábukat a lábtörlőn, mint Bilbo bosszúsan megállapította. Ha ő meglepődött, a többiek még jobban meglepődtek. Egy árverés kellős közepére érkezett! A kapura nagy, fekete és vörös betűkkel írt tábla volt akasztva, amely szerint június huszonkettedikén Túri, Tűri és Vakondlyuki ügyvédek árverésre bocsátják a megboldogult tekintetes Zsákvégi Bilbo Baggins úr hagyatékát, lakóhelye: Domb alatt, Babófalva. Az árverés pontban tíz órakor kezdődik. Most már csaknem ebédidő volt, s a legtöbb holminak már gazdája is akadt; az áruk változatos áron keltek el, amely a szinte semmitől a nevetségesig terjedt (ahogyan ez már az árveréseken szokásos). Bilbo unokatestvérei, a Sackville-Bagginsok már szorgalmasan méricskélték a szobáit, vajon elfér-e benne a bútoruk. Röviden: Bilbo „feltehetően elhunyt”, s nem mindenki, aki állította, örült csakugyan annak, hogy a feltételezés nem volt helytálló. Bilbo Baggins úr visszatérése valóságos riadalmat keltett, mind a Domb alatt, mind a Domb felett s a Vízen túl; jóval több volt ez, mint az a bizonyos három napig tartó csoda. A jogi herce-hurca éveken át tartott. Hosszú időbe telt, amíg elismerték, hogy Mr. Baggins csakugyan él. Erről főleg azokat volt nehéz meggyőzni, akik az árverésen jó vételt csináltak; végül is, hogy időt takarítson meg, Bilbo kénytelen volt a saját bútorainak nagy részét visszavásárolni. Sok ezüstkanala tűnt el rejtélyes módon, és senki se tudott velük elszámolni. Bilbo személy szerint a SackvilleBagginsokra gyanakodott. Ez utóbbiak a maguk részéről nem voltak hajlandók elismerni, hogy a visszatért Bilbo azonos a régivel,

s ezért felbukkanásától kezdve nem voltak vele többé jó viszonyban. Igazán annyira megkívánták, hogy ott élhessenek annak szép babólyukában. Mi több, Bilbo hamarosan rájött, hogy többet veszített a kanalainál – elvesztette jó hírét. Igaz, hogy mindörökre megmaradt a tündérek barátjának, s nagy megbecsülésben részesítették a törpék, varázslók és más effajta népek – már akik az útjába akadtak –, de valahogy többé nem volt teljes értékű tekintélye. Valamennyi szomszédos babó azt tartotta felőle, hogy félnótás – kivéve a Took részről való unokafivéreit és -húgait, de az idősebb nemzedék még ezeket se bátorította arra, hogy Bilbóval barátkozzanak. Sajnos, azt kell mondanom, ezzel Bilbo nem sokat törődött. Elégedetten éldegélt, és a tűzhelyén az üstben duruzsoló víz hangja dallamosabbnak tűnt előtte, mint a Váratlan Társaság érkezése előtt, ama békés napokban. Kardját a kandallópárkány fölé akasztotta. Páncélinge egy állványt díszített az előcsarnokban (amíg oda nem kölcsönözte egy múzeumnak). Aranyát-ezüstjét jobbára ajándékokra költötte, ezek az ajándékok egyaránt voltak hasznosak és pazarok – ami bizonyos fokig igazolta azt a vonzalmat, amelyet unokafivérei és -húgai éreztek irányában. Varázserejű gyűrűjét nagy titokban tartotta, mert főleg olyankor használta, amikor alkalmatlan látogatók érkeztek. Rákapott a versírásra és a tündérek látogatására, bár sokan csak a fejüket rázták, homlokukhoz nyúlkáltak, és azt mondták: „Szegény öreg Baggins!”, s bár kevesen hittek meséinek, élete végéig boldog maradt, s ez a vég csak nagy sokára következett el. Néhány évvel később, egy őszi estén Bilbo dolgozószobájában ült, és emlékezéseit írta – úgy gondolta, azt a

címet adja neki: Egyszer oda, aztán vissza, egy babó vakációja – amikor csengettek az ajtón. Gandalf és egy törpe érkeztek, s a törpe senki más nem volt, mint Balin. – Gyertek be! Gyertek be! – szólt Bilbo, s hamarosan mindannyian elhelyezkedtek a tűzhely körüli székeken. Ha Balin úgy találta, hogy Baggins úr mellénye terjedelmesebb lett (s igazi aranygombok voltak rajta), Bilbo is megfigyelte, hogy Balin szakálla jó néhány rőffel lett hosszabb, és drágakövekkel kirakott öve igen pompázatos. Persze tüstént nekiláttak, hogy az együtt töltött időkről beszélgessenek, és Bilbo megkérdezte, hogyan mennek a dolgok a Hegy körüli vidékeken. Úgy tűnt, nagyon jól. Bard újjáépítette Völgyvárost, s emberek tódultak hozzá a Tó mentéről, délről és nyugatról, az egész völgyet pedig ismét művelték, és gazdaggá lett, a pusztát megtöltötte a madárdal és a virág tavasszal, ősszel a gyümölcs és a víg mulatság. Tóvárost is újjáalapították, és virágzóbb volt, mint valaha; a Folyó-folyón vagyonok úsztak fel is és le is; s mind e vidéken barátság honolt a tündérek, törpék és emberek között. A város régi Ura rossz végre jutott. Bard sok aranyat adott neki a Tavi-emberek megsegítésére, de mivel maga is olyanfajta ember volt, akire könnyen ragad a sárkánybetegség, magának tartotta meg az arany túlnyomó részét, elmenekült vele, s aztán éhen halt a Pusztaságban, ahol társai elhagyták. – Az új Úr bölcsebb fajta – mondta Balin –, és nagyon népszerű, mert természetesen jórészt neki tulajdonítják a mostani virágzást. Olyan énekeket írnak a városban, amelyekben az áll: a folyók uralma idején aranyat hömpölygetnek. – Akkor hát a régi énekek jövendölései bizonyos fokig teljesültek! – mondta Bilbo. – No persze! – mondta Gandalf. – És miért is ne

teljesülhetnének? Talán csak nem vonod kétségbe a jövendöléseket, mert a megvalósulásukban magadnak is részed volt? Csak nem képzeled igazán, hogy minden kalandodban és szabadulásodban pusztán csak a szerencse irányított, s csak éppen a magad hasznára? Kiemelkedő egyéniség vagy, Mr. Baggins, s jómagam is nagyon kedvellek, de végezetül e széles világon mégiscsak egy igen parányi kis valaki! – Hála istennek! – mondta Bilbo nevetve, és odanyújtotta Gandalfnak a dohányoszacskóját.

A KIADÁSÉRT FELEL A FALUKÖNYV-CICERÓ KFT. ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓJA A FALUKÖNYV-CICERÓ KFT. KÖNYVÁRUHÁZA VALAMINT KÖNYV– ÉS JÁTÉKBOLTJA: 1134 BUDAPEST, KASSÁK LAJOS U. 76. ÉS 79. TELEFON: 129-1619, FAX: 177-7955 KÉSZÜLT A GYOMAI KNER NYOMDÁBAN, A NYOMDA ALAPÍTÁSÁNAK 110. ESZTENDEJÉBEN FELELŐS VEZETŐ: PAPP LAJOS ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓ FELELŐS SZERKESZTŐ: SZAMOSI IVÁNNÉ MŰSZAKI SZERKESZTŐ: HODU PÁLNÉ MEGJELENT 18 (A/5) ÍV + 4 LAP SZÍNES MELLÉKLET TERJEDELEMBEN, AZ MSZ 5601-59 ÉS 5602-55 SZABVÁNY SZERINT