J. R. R. TOLKIEN BEFEJEZETLEN REGÉK NÚMENORRÓL ÉS KÖZÉPFÖLDÉRŐL
I A DRÚADANOK
Az adanok más törzsei nem sokat tudtak Haleth népérõl, mert az megtartotta saját nyelvét, s bár szövetségben állt az emberekkel meg az eldákkal, mégsem közösködött velük. Maguk között ezen a nyelven beszéltek, de kénytelenek voltak megtanulni a sindát is, hogy érintkezhessenek az eldákkal meg a többi adannal. Többségük mégis csupán törve beszélte a sindát, akik pedig alig merészkedtek túl rengetegük szélén, nem is ismerték ezt a nyelvet. Õrizkedtek az új dolgoktól, s nem vették át mások szokásait, mint ahogyan az õ életmódjukat is különösnek találták az eldák meg az adanok. Bár béke idején nemigen érintkeztek velük, tudták róluk, hogy hû szövetségesek és félelmetes harcosok, ezért tisztelték õket, holott más országokba csak igen csekély csapatokat küldtek, hisz õk sem voltak sokan, és kis nép maradtak egészen végórájukig. Elsõsorban saját rengetegüket védték, ezért élen jártak az erdei hadviselésben. Sokáig még az erre kiképzett orkok sem merészkedtek túl közel házaikhoz. Furcsa szokásaik közé tartozott, hogy legtöbb harcosuk nõ volt, bár más országok nagy csatáiban nemigen vettek részt. Ez minden bizonnyal õsi szokásuk volt,1 hiszen messze földön híres Haleth vezér asszonyukat is válogatott nõi testõrei kísérték.2 A Haleth-nép összes furcsaságai közül azt csodálták a leginkább, hogy egy egészen másfajta embernép élt közöttük3 amelyhez hasonlót nem láttak még sem a bele607
riandi eldák, sem a többi adanok. Kevesen voltak, talán néhány százan, s elkülönülve éltek, családokban vagy apróbb törzsekben éltek, de a közösség tagjaként.4 Haleth népe a saját nyelvén drûg-nak nevezte õket. Látványuk nemigen volt a tündék meg az embernépek ínyére: széles, tömzsi alakjuk – néhányuk nem is nõtt nagyobbra négy lábnál –, roppant tomporuk vastag és kurta lábakon nyugodott; széles arcuk közepét lapos orruk csúfította el, fölötte a mélyen ülõ szemek meg a busa szemöldök; az alatt pedig nem is igen nõtt szõr, néhány férfit leszámítva (ezek felette büszkék voltak kiváltságukra), akiknek álluk közepén egyetlen sötét szõrcsík kígyózott alá. Többnyire egykedvûen viselkedtek, s csak széles szájuk mozgott – vizsla szemük pillantásait senki sem vette észre, hacsak nem egészen közelrõl nézte, mert szinte egybeolvadt szembogarukkal (bár amikor haragra gerjedtek, szemük vörösen parázslott). Mély torokhangon beszéltek, nevetésükön pedig nem gyõztek csodálkozni, mert zengett és hömpölygött, s bárki emberfia vagy tünde, aki hallotta, maga is nevetésre fakadt: ugyanis nem volt benne gúny vagy káröröm, csupán színtiszta vidámság.5 Béke idején gyakorta nevettek munkájuk vagy játékuk során, amikor a többi ember énekelni szokott. Ám könyörtelen ellenfelek voltak, ha felbõszültek; haragjuk nehezen csillapult, bár vörösen izzó szemükön kívül semmi sem mutatta, mert némán harcoltak, és sosem ültek örömünnepet legyõzött ellenfeleik fölött, még akkor sem, ha orkok voltak – pedig egyedül irántuk tápláltak szûnni nem akaró gyûlöletet. Az eldáktól kapták a „drúadan” nevet, akik így elismerték azt, hogy õk is az adanok közé tartoznak.6 Míg népük fennmaradt, az eldák módfelett szerették õket. Ám fájdalom! életük rövidnek bizonyult, számuk pedig csekélynek, s az orkokkal való harcaik során súlyos vesztesé608
geket szenvedtek, hiszen azok is gyûlölték õket, foglyaikat pedig örömmel kínozták. Mondják, amikor Morgoth a tündék és az emberek minden erõsségét elpusztította Beleriandban, a drúadanokból csupán néhány család maradt; fõleg nõk és gyermekek, akik közül sokan a Sirion folyó torkolatánál leltek végsõ menedékre.7 Hajdanán nagy szolgálatára voltak azoknak, akik között éltek, ezért késõbb is megkeresték õket, bár kevés akadt közöttük, aki elhagyta volna Haleth népének földjét.8 Döbbenetes ügyességgel követték minden teremtett lény nyomát, s bár e jártasságot továbbadták barátaiknak is, tanítványaik mégse értek fel a drúadanokkal, akik a kutyákhoz hasonlóan szaglásukat is igénybe vették éles szemük mellett. Azzal dicsekedtek, hogy szélirányban hamarabb megéreznek egy orkot, mielõtt bármely emberfia meglátná. A szagot aztán (ha nem szelt át folyót) heteken át követték. Bár senki sem tanította nekik, a növények dolgában is csaknem annyira jártasak voltak, mint a tündék. Ha új vidékre vándoroltak, hamarosan megismertek minden ott termõ növényt, nagyobbat vagy aprót; nevet adtak azoknak, amelyeket elõször láttak, s megkülönböztették a mérgezõt az ehetõtõl.9 Amíg nem találkoztak az eldákkal, a többi adan néphez hasonlóan a drúadánoknak sem volt kialakult írásuk, mégsem tanulták meg az eldák rúnáit és feliratait. Találékonyságukból nem is futotta többre, mint hogy kevés számú s egyszerû jelet hagyjanak a nyomok vagy ösvények mentén, vagy hírt és figyelmeztetést adjanak egymásnak. Régóta használták kovából készült szerszámaikat, amelyekkel véstek és vágtak. Jóllehet az adanok már ismerték a fémeket és a kovácsmesterséget,10 mielõtt Beleriandba jöttek volna, mégsem dobták sutba a régi szerszámokat, mert akkoriban nem volt könnyû fémekhez jutni, kovácsolt fegyvert és szerszámot pedig 609
csak igen drágán lehetett szerezni. Ám amikor találkoztak a beleriandi eldákkal, s kereskedni kezdtek az Ered Lindonban élõ törpökkel, kiderült, hogy a drúadanok ügyes fa- és kõfaragók. Festéket is használtak, amelyet különféle növényekbõl nyertek, s a fákra meg a lapos kövekre rajzokat és mintákat festettek; gyakran véstek arcokat olyan fafelületre, amit késõbb befestettek. Éles és erõs eszközökkel ember– és állatfigurák faragásában is örömüket lelték, s a legügyesebbeknek nem számított, játékszert, díszítést vagy festményt készítenek-e, mert mindegyiket eleven, élethû formával ruházták fel. Ezek a figurák gyakorta szokatlanok és furcsák voltak, olykor bizony ijesztõek is; kegyetlen tréfáik közé tartozott, hogy orkot mintázó szobrokat állítottak földjük határára, mintha félelmükben ordítozva menekülnének. Önmagukról is készítettek szobrokat, ezeket erdei ösvények bejárathoz vagy különbözõ csapások találkozásaira helyezték, és „õrköveknek” hívták õket. A legszembetûnõbbek a Teiglin-gázlónál állnak: mindegyik egy-egy drúadánt ábrázol – jóval nagyobbak, mint a valóságban –, amint egy halott ork testén guggol. Ezek a szobrok nem pusztán arra szolgáltak, hogy ellenségeikre ijesszenek velük; az orkok ugyanis rettegtek tõlük, mert azt hitték, az Oghor-hai-ok (így nevezték a drúadanokat) gonosz erejét hordozzák, s képesek velük beszélni. Így nemigen merték megérinteni vagy elpusztítani õket, s ha kevesen voltak, egy-egy „õrkõ” láttán azonnal visszafordultak, és nem mentek tovább. Ám e különös nép legfurább képessége az volt, hogy elérhették a tökéletes csend és nyugalom állapotát; akár több napon át így maradtak, keresztbe tett lábbal, kezükkel térdükön vagy ölükben, csukott vagy földre szegezett szemmel. Haleth népe egy történetet õrzött errõl a különös képességrõl. 610
Hajdanán a drûgok legügyesebb kõfaragója szobrot mintázott halott apjáról, s házához közel, egy ösvény mellett állította fel. Ezután leült mellé, s mélyen hallgatva emlékeibe merült. Történt pedig, hogy arra járt egy távoli faluba igyekvõ erdõjáró, s amikor meglátta a két drûgot, meghajolt feléjük, majd hangosan jó napot kívánt nekik. Minthogy nem kapott választ, közelebb ment, s egy darabig meglepetten szemlélte õket. Végül folytatta útját, s így morfondírozott magában: „Nincs párjuk a kõfaragásban, sosem láttam még ennél élethûbbet.” Három nap elteltével visszatért, s mivel igen fáradt volt, hátát az egyik kõalaknak támasztva leheveredett. Köpönyegét a szobor vállára kanyarította, hogy megszáradjon, mert röviddel azelõtt esett az esõ, de most forrón tûzött a nap. Csakhamar elszenderedett, ám egy idõ múlva arra ébredt, hogy valaki beszél fölötte: „Remélem, kipihented magad – mondta a hang. – Ha mégsem, aludj csak tovább, de kérlek, támaszkodj a másik szobornak. Az õ lába többé már nem gémberedik el; s a köpönyeged is éget a napon.” Úgy tartják, gyász és bánat idején gyakorta üldögéltek így a drúadanok; néha azonban csak az elmélkedés öröméért, vagy, hogy terveket szõjenek. Némaságuk õrködés közben is hasznukra vált; ilyenkor az árnyékban rejtõzködve ültek vagy álltak, s bár úgy tûnt, szemük csukva van vagy a semmibe bámul, mégsem juthatott a közelükbe senki észrevétlen. Láthatatlan ébrenlétük oly erõs volt, hogy a betolakodók már-már fenyegetõnek vélték; még azelõtt megrémültek és visszafordultak, hogy figyelmeztették volna õket. Ám ha bármilyen gonosz teremtmény haladt át, a drúadanok ezt rögtön éles füttyel 611
jelezték; e hangot hosszabb ideig fájdalmas volt közel elviselni s távol is hallani lehetett. Haleth népe nagyra becsülte a drúadan õrök veszélyes idõkben nyújtott szolgálatát. S ha hiányt szenvedtek ezekbõl az õrökbõl, a drúadanok hasonló ábrázatú faragott képmásait állítottak a házaik elé, mert azt gondolták, valamennyit megtartanak az élõ emberek fenyegetésébõl (hisz éppen e célból készítették õket). S bár szeretet és bizalom övezte a drúadanokat, mégis sokan azt tartották Haleth népébõl, hogy különös varázserejük van; csodás történeteik közt akadt olyan, amely hasonló dolgokról beszél. Itt következik egyik elbeszélésük. AZ ÉLETHÛ KÕ
Élt valaha a drûgok közt egy jól ismert gyógyító, akit Aghannak hívtak. Jó barátja volt Barachnak, a Haleth népébõl való erdõjárónak, aki házikójában lakott a rengetegben, több mint két mérföldnyire a legközelebbi várostól. Aghan családja jóval közelebb élt, így Aghan ideje jó részét Barachhal és feleségével töltötte, s szerették õt a gyermekeik is. Ám veszélyes idõk jöttek, mert néhány vakmerõ ork behatolt az erdõbe a közelben, s kettes-hármas csoportokban rátámadtak azokra, akik egymagukban sétáltak, éjjelente pedig a szomszédság nélküli házakat rohamozták meg. Barach háznépe nemigen félt, mert Aghan velük maradt, és egész éjjel õrt állt a ház elõtt. Egy reggel azonban így szólt Barachhoz: – Barátom, rossz híreket kaptam a rokonságomtól, s azt hiszem, egy kis idõre el kell mennem tõletek. Megsebesült a bátyám, fájdalmak közt 612
fekszik, s engem hív, mert jártas vagyok az ork ütötte sebek gyógyításában. Ám amint tudok, viszszatérek. Barach nagyon megijedt, felesége és gyermekei sírva fakadtak, de Aghan így szólt hozzájuk: – Megteszem, amit tudok. Idehoztam egy õrkövet, s a házatok mellett felállítottam. Barach kiment Aghannal a ház elé, és meglátta az õrkövet. Hatalmas volt, súlyos, s az ajtótól nem messze ült a bokrok alatt. Aghan rátette a kezét, s rövid szünet után így szólt: – Látod, erõm egy része itt marad vele. Kívánom, minden bajtól óvjon titeket! A következõ két éjszakán nem történt semmi különös, ám a harmadikon Barach a drûgok figyelmeztetõ és hívó füttyét hallotta, bár meglehet, hogy álmodta csak, mert senki mást nem ébresztett fel. Felkelt az ágyról, leakasztotta a falról íját, és a szûk ablakhoz ment. Két orkot pillantott meg, akik rõzsét halmoztak a ház mellé, s épp készültek meggyújtani. Barachot akkor félelem járta át, mert a portyázó orkok rendszerint kénkövet s egyéb ördögi eszközöket hordtak magukkal, amelyek könynyedén lángra kaptak, de puszta vízzel nem lehetett õket eloltani. Összeszedte magát, s megfeszítette íján a húrt, ám abban a pillanatban, amikor a lángok felszöktek, egy drûg jelent meg, s az orkok közé vetette magát. Egyet leterített az öklével, a másik elmenekült; a drûg akkor csupasz lábával a tûzbe taposott, s talpával elfojtotta az ork lángokat. Barach az ajtó felé indult, de mire kitárta és kilépett, a drûg eltûnt. A legyõzött orknak nyoma veszett, a tûz is kialudt, s csak a szállongó pernye meg a füstszag utalt a lángokra. 613
Barach visszatért, hogy megnyugtassa családját, akik felriadtak a hangokra és a kellemetlen szagra; ám másnap újból kiment, s a napvilágnál körbetekintett. Látta, hogy az õrkõ eltûnt, de errõl nem számolt be családjának. „Ma éjjel nekem kell õrt állnom” – gondolta, ám Aghan még aznap visszatért, s kitörõ örömmel fogadták. Hosszú csizmát viselt, olyat, amilyet barátságtalan vidéken, tövisek vagy sziklák közt hordanak a drûgok, s igen kimerült volt. De mosolygott, elégedettnek tûnt, s így szólt: – Jó híreket hozok. A bátyám fájdalmai megszûntek, s életben marad, mert idõben érkeztem, hogy megfékezzem a mérget. S most hallottam azt is, hogy a portyázókat megölték vagy elmenekültek. Hogy ment a sorotok? – Még élünk – szólt Barach. – De jer velem, s mindjárt többet mondok. – Majd a kihunyt tûzhöz vezette Aghant, s elbeszélte neki az éjszakai rajtaütést. – Az õrkõnek nyoma veszett; nyilván az orkok mûve. Mit szólsz mindehhez? – Majd akkor szólok bármit is, ha tüzetesebben megnéztem és végiggondoltam – válaszolta Aghan, majd ide-oda járkálva vizsgálta a földet, Barach pedig követte õt. Végül Aghan egy sûrû bozóthoz vezette a ház körüli tisztás szélén; ott volt az õrkõ. Egy halott orkon ült, ám a lába megfeketedett és szétrepedt, egyik lábfeje pedig kettéhasadva hevert nem sokkal arrébb. Aghan szomorúnak tûnt, de így szólt. – Nos, megtette, amit tudott. S örülök, hogy nem az én lábam taposta szét az ork tüzet. Majd leült, s kifûzte csizmáját, Barach pedig meglátta, hogy alatta kötés van a lábán. Aghan letekerte azt is. 614
– Már gyógyul – mondta. – Két éjszakán át virrasztottam a bátyám mellett, s az utolsón már aludtam. Ám felriadtam, mielõtt még eljött volna a reggel; fájdalmaim voltak, s láttam, hogy a lábam felhólyagosodott. Akkor kitaláltam, mi történhetett. Ó jaj! ha erõt adsz át valaminek, amit te készítettél, akkor sérüléseiben is osztoznod kell.11 TOVÁBBI JEGYZETEK A DRÚADANOKRÓL Apám fontosnak tartotta, hogy hangsúlyozza a drúadanok és hobbitok közti gyökeres különbséget. Alakjukban és megjelenésükben sem hasonlítottak egymásra, hisz a drúadanok magasabbak, súlyosabbak és erõteljesebb felépítésûek voltak, arcvonásaik pedig – átlagos emberi mércével mérve – csúnyák. Míg a hobbitok haja dús volt, sûrû és göndör, addig a drúadanoké ritkás és egyenes szálú, a lábukon pedig egyáltalán nem nõtt szõr. A hobbitokhoz hasonlóan rendszerint vidámak voltak és jókedvûek, ám természetüknek zordabb oldala is volt: ha kellett, könyörtelenül és gúnyosan viselkedtek; ezenkívül varázserõvel bírtak (bár könnyen lehet, hogy ez csak hiedelem). Igénytelenül éltek, még bõség idején sem ettek sokat, s nem ittak mást, csak vizet. Bizonyos tekintetben inkább a törpökre emlékeztettek: felépítésük, termetük, állhatatosságuk, a kõfaragásban való jártasságuk s jellemük sötétebb oldala a törpök népét idézte. Ám a törpöknek tulajdonított „mágikus” erõk egész más természetûek voltak, maguk a törpök pedig sokkal, de sokkal bõszebbek és hosszabb életûek (bár a drúadanok a többi embernéphez képest is korán haltak meg). Egyetlen különálló jegyzet említi csak a rokonságot a beleriandi drúadanok (akik a Haleth nép házait õrizték Brethil erdejében) és Ghân-buri-Ghân távoli õsei között (õ vezette a rohírokat a Kõszekér-völgyben Minas Tirith felé, A Király visszatér, V 5. 615
fejezetében), illetve kapcsolatukat azokkal a drúadanokkal, akik a dúnhargi út mentén álló szobrokat faragták (uo., V 3.).12 Ebben a jegyzetben a következõ áll:
Elvándorló drúadanok kísérték Haleth népét az elsõ kor végén, s ezek a drúadanok késõbb együtt éltek velük Brethil erdejében. Ám a legtöbben mégis a Fehérhegységben maradtak, pedig a késõbb érkezett emberek a Gonosz szolgálatába álltak, és üldözték õket. Arról is szót ejt a jegyzet, hogy a dúnhargi szobrokat és a Drúathnép maradékát elõször a gondoriak kapcsolták össze (a hasonlóságot Borbak Trufiádok is észrevette, amikor meglátta Ghânburi-Ghânt), bár amikor Isildur megalapította a númenori királyságot, már csak a Drúadan erdõben és a Drúwaith Iaurban (l. késõbb) éltek drúadanok. Az adanok eljövetelének õsi legendája (A szilmarilok, 164–67. o.) tetszés szerint kiegészíthetõ tehát a drúadanokkal: a haladokkal – Haleth népével – együtt leereszkedtek az Ered Lindonon egészen Ossiriandig. Egy másik jegyzet szerint a gondori történetírók azt hitték, a drúadanok voltak az elsõ emberek, akik átkeltek az Anduinon. Úgy tartották, a Mordortól dél felé esõ vidékekrõl jöttek, ám mielõtt elérték volna Haradwaithban a tengerpartot, észak felé, Ithilien irányába vették útjukat, végül pedig rátértek egy Anduinon át vezetõ csapásra (valószínûleg Cair Andros közelében), s letelepedtek a Fehérhegység lábának erdõs északi részén. „Magukba zárkózó nép voltak, minden más emberfajra gyanakodva tekintettek, mert azok üldözték és zaklatták õket, amióta csak az eszüket tudták. Végül nyugat felé vándoroltak, s olyan földet kerestek, ahol elrejtõzhetnek és békében élhetnek.” Sem ez a jegyzet, sem más írás nem tartalmaz egyebet a Haleth néphez fûzõdõ kapcsolatuk történetérõl. Egy Középfölde folyóneveirõl írott tanulmány, amelybõl korábban már idéztünk, említi a másodkori drúadanokat. Itt az olvasható, hogy az enedwaithi bennszülöttek a númenoriak dúlása elõl menekültek a Gwathló mentén;
nem keltek át a Vas folyón, s nem rejtõzhettek el a Belfalas-öböl északi ágán, a Vas folyó és a Lefnui közti roppant hegyfokon sem, mert ott élt a magányos és kegyetlen „Púkel-nép”, akik mérgezett dárdáikkal nesztelen és fáradhatatlan vadászok voltak. Azt mondták, õk mindig is ott éltek, és szintén a Fehérhegységbõl jöttek. Nagyon sokáig nem törõdtek a Nagy Sötéttel (Morgoth), és Sauronnal sem szövetkeztek késõbb, mert gyûlöltek mindenkit, aki keletrõl jött. Keletrõl, mondták, onnan jöttek a magas emberek, akik elûzték õket a Fehérhegységbõl, s akiknek szívében gonoszság lakik. Talán még a Gyûrûháború idején is akadtak a Drû népbõl, akik a Fehérhegység nyugati vonulatán, az Andrast magányos csúcsai között éltek. Ám a gondoriak csak az Anórien erdeiben élõ maradék csoportokról tudtak. A Vas folyó és a Lefnui közti vidéket Drúwaith Iaurnak nevezték. Egy töredékes írásban az áll, hogy az Iaur szó ebben a névben „õsit”, „hajdanit” jelent, nem pedig „eredetit”.
A „Púkel-nép” az elsõ korban telepedett le a Fehérhegység mindkét lábánál. Amikor partra szálltak a númenoriak, Andrast hegyfokán éltek tovább, mert az újonnan jöttek odáig már nem értek el. Töredékük a hegylánc keleti szélén, Anórienben maradt. Az utóbbiak a harmadkor végén, erõsen megfogyatkozva azt hitték, õk az egyedüli túlélõk, ezért a másik vidéket elnevezték „Régi Púkel-vadon”-nak (Drúwaith Iaur). „Vadon” is maradt, mert sem Rohan, sem Gondor nem kívánta benépesíteni, s mindkettõ népe ritkán lépett arra a földre. Anfalas lakói azonban úgy hitték, az õsi „vadonlakók” titokban továbbra is ott élnek.13 Ám Rohanban a dúnhargi „Púkel-népnek” nevezett szobrokat nem azonosították a Drúadan erdei „vadon617
lakókkal”, s nem vették észre azt sem, hogy emberek õk is. Ez derül ki Ghân-buri-Ghân megjegyzésébõl is, amely szerint a rohírok sokáig üldözték a „vadonlakókat” („hagy vadonlakót békén erdõben, s nem vadász többé, mint állatok”). Mikor Ghân-buri-Ghân a Közös Nyelvet törte, népét – nem minden irónia nélkül – „vadonlakóknak” nevezte. Maguk között természetesen nem ezt a nevet használták.14 JEGYZETEK 1 Nem különleges beleriandi helyzetük miatt, és csekély számuknak is inkább okaként, mintsem következményeként. A többi adan népnél jóval lassabban gyarapodtak, s ez éppen hogy pótolta háborús veszteségeiket. Asszonyaik kevesebben voltak, mint a férfiak, sokuk nem is ment férjhez. [A szerzõ jegyzete.] 2 A szilmarilok 166. oldalán Bëor így írja le a haladok népét Felagundnak: „olyan nép, akik más nyelvet beszélnek”. Azt is említik, hogy „különálló nép maradtak mindvégig” (172. o.), s hogy Bëor Házának népénél kisebb termetûek voltak. „Kevés szót használtak, nem szerették a nagy csõdületet, valójában sokuk kedvelte a magányt, amikor szabadon járhatta a zöldellõ erdõt, amíg az eldák földjének csodái még újak voltak számukra” (174. o.). A szilmarilok-ban nem esik szó aszszonyaiknak társadalmukban betöltött szerepérõl, kivéve a népét vezetõ harcos Haleth úrnõt; nem említik azt sem, hogy Beleriandban ragaszkodtak volna saját nyelvükhöz. 3 Ugyanazt a nyelvet beszélték, csak a maguk módján. Megtartották azonban néhány saját kifejezésüket is. [A szerzõ jegyzete.] 618
4 Hasonlóképpen, ahogyan a harmadkorban éltek együtt Bríben az emberek meg a hobbitok (bár a drûgok és a hobbitok közt nincs semmiféle rokonság). [A szerzõ jegyzete.] 5 Voltak néhányan, akik kevésbé ismerték õket, s azt állították, hogy Morgoth csakis ebbõl a fajból tenyészthette ki az orkokat. Ezeknek így válaszoltak az eldák: „Morgoth kétségkívül különbözõ embernépekbõl tenyésztette ki az orkokat, hisz õ maga élõ dolgot nemigen teremthetett; ám a drúadanok bizonnyal megmenekültek a Homálytól, hisz nevetésük oly távol áll az orkok röhögésétõl, mint Aman fénye Angband sötétségétõl.” Ennek ellenére nem kizárt, hogy fennáll köztük valamilyen távoli rokonság, amely magyarázatot nyújtana kölcsönös gyûlöletükre: az orkok és a drûgok ugyanis mindkét részrõl árulónak tartották egymást. [A szerzõ jegyzete.] – A szilmarilok szerint Melkor az orkokat foglyul ejtett tündékbõl tenyésztette ki (58. o.; vö. 110. o.); ám ez csak egyike az orkok eredetérõl szóló különféle feltételezéseknek. A Király visszatér V 5. fejezete egyébként leírja Ghân-buri-Ghân nevetését: „S az öreg Ghân fura, gurgulázó hangot adott, úgy látszott, nevet.” Leírása szerint „gyér szakálla szõre gumós állán, mint a száraz moszat”, sötét szemébõl pedig semmit sem lehetett kiolvasni. 6 Különféle elszigetelt jegyzetek szerint egymás között drughunak hívták magukat (amelyben a gh réshang). Ezt Beleriandban átvette a sinda nyelv is, így lett belõle drû (t. sz. drúin és drúath); amikor pedig felfedezték az eldák, hogy a drû nép Morgoth, s különösen az orkok ádáz ellensége, az adan címet is hozzátették, és attól fogva drúadanoknak hívták õket (sinda t. sz. drúedain). Ezzel nemcsak emberi mivoltukra és az eldákkal való barátságukra utaltak, hanem az adánok Három Házától való különbözõségükre is. A drû szót akkortájt csak a drúnos összetételben használták (jelentése ’a drû nép család619
ja’). Drúwaith: ’a drû nép vadonja’. A quenyában a drughu szó a rú v. rúatan alakká vált, t. sz. rúatani. Ami a késõbb kialakult neveket illett, l. a Drúadan-tanulmány végét (616–7. oldal) és a 14. jegyzetet. 7 A númenori évkönyvek tanúsága szerint ezek a túlélõk engedélyt kaptak arra, hogy az adánokkal együtt áthajózzanak a tengeren; s az új föld békéjében ismét boldogok voltak, és gyarapodni kezdtek. Többé azonban nem vettek részt háborúkban, mert féltek a tengertõl. Hogy késõbb mi történt velük, csak azok a legendák beszélik el, amelyek a Végromlás után megmaradtak; az elsõ Középföldére hajózó tengerészek története, amelyet A tengerész felesége címen ismerünk. Ennek Gondorban õrizték egy másolatát, amelyben említés történik a Tengerész Aldarion király háza népével élõ drúadánokról. Különös jövõbe látó képességüket számon tartották, õk pedig aggódtak a király útjairól hallva, mert tartottak tõle, hogy nem vezet jóra, és kérték, ne menjen el többé. De nem sikerült lebeszélniük, mint ahogy felesége és apja sem tudta meggyõzni, hogy változtasson természetén. A drúadánok komoran távoztak. Ettõl kezdve nyugtalanul éltek Númenorban, s a tengertõl való félelmük ellenére egymás után, kettesével-hármasával felkéredzkedtek a Középfölde északnyugati partjaihoz induló nagy hajókra. Ha kérdezték õket: „Miért távoztok, s hova indulnátok?”, azt válaszolták: „A Nagy Sziget többé már nem nyújt nekünk menedéket, s vissza akarunk térni a földre, ahonnan jöttünk.” Számuk az évek múltával tehát ismét megfogyott, s amikor Elendil elmenekült a Végromlás idején, egy sem maradt már Númenorban. Az utolsó akkor hagyta el az országot, amikor Sauron megjelent. [A szerzõ jegyzete.] – Ezen kívül sem Aldarion és Erendis történetében, sem más kéziratban nem bukkantam nyomára olyan írásnak, amely utalna a númenori drúadanokra. Kivéve egyetlen jegyzetet, amely szerint „az adá620
nok között, akik az Ékszerháború végén Númenorba hajóztak, ott voltak Haleth népének maradékai, ám az a kevés drúadan, aki kísérte õket, régen a Végromlás elõtt kihalt”. 8 Néhányan a Hador Házából való Húrin atyafiságával laktak, mert Húrin fiatalkorában Haleth népe közt élt, s rokonságban állott azok uraival. [A szerzõ jegyzete.] – A Húrin és a Haleth nép közti rokonságra vonatkozóan l. A szilmarilok 185. oldalát. – Apámnak szándékában állt Sadort, Húrin házának öreg szolgáját drûggá átdolgozni. 9 Törvénnyel tiltották a mérgek élõlények elleni használatát, még akkor is, ha az az élõlény ártott nekik. Ez alól az orkok voltak az egyedüli kivétel, akiknek mérgezett lándzsáira még halálosabb mérgekkel válaszoltak). (A szerzõ jegyzete.] – Elfhelm is említi Borbak Trufiádoknak, hogy a vadonlakók mérgezett nyilakat használnak (A Király visszatér, V. 5.), s ezt tartották róluk Enedwaith lakosai is a másodkorban (617. oldal) A tanulmány egy késõbbi része beszámol a drúadanok lakóhelyérõl; érdemes idéznünk. Haleth erdõlakó népével együtt élve „megelégedtek azzal, hogy sátrakban vagy kalyibákban lakjanak, amelyeket nagy fák törzsei köré emeltek csekély erõfeszítéssel, hisz edzett nép voltak. Saját elbeszéléseik szerint elõzõ otthonukban hegyi barlangokat használtak raktározás céljából, s csak igen cudar idõben laktak és aludtak ott. Hasonló menedékeik voltak Beleriandban, ahová vihar és télvíz idején a legedzettebbek kivételével visszatértek; ám e helyeket szigorúan õrizték, s még a Haleth-népbõl való közeli barátaikat sem látták szívesen.” 10 Legendáik szerint ezt a törpöktõl vették át. [A szerzõ jegyzete.]
621
11 Az elbeszéléshez apám hozzáfûzte: „Ezek a történetek, mint Az élethû kõ is, arról szólnak, mivel jár »erejük« puszta tárgyakba való átvitele, ami bizonyos tekintetben Sauronra emlékeztet; õ Barad-dûr építésébe és az uralkodó Gyûrûkbe vitte át hatalmát.” 12 „Az út minden kanyarulatában kõalak állt, emberformára kifaragva, amint keresztbe vetett, durván faragott lábán kucorgott, és pohos hasán keresztbe rakta két kurta kezét. Egyiket-másikat annyira megviselték az évek, hogy arca már nem is volt, csak a szeme helyén két fekete üreg, ami még mindig szomorúan bámulta a járókelõket.” 13 A Drúwaith Iaur (Régi Púkel-föld) Pauline Baynes térképén északon, az Andrast-hegyfok hegyei fölött tûnik fel – apám szerint õ maga helyezte oda a feliratot. – Egy lapszéli jegyzet szerint a Vas folyó gázlójánál lezajlott csaták után kiderült, hogy csakugyan sok drúadan vészelte át a Drúwaith laurban, mert elõjöttek barlangjuk mélyérõl, rátámadtak Saruman erõinek, dél felé ûzött maradékára. – Egy korábban már idézett elbeszélésben utalás esik arra, hogy az Enedwaith partján halra és madárra vadászó „vadonlakók” törzsei külsejükben és beszédükben egyaránt hasonlítottak az anórieni drúadanokra. 14 A Gyûrûk Urá-ban egyszer a „vadonfi” kifejezés is elhangzik, amikor Elfhelm így szól Borbak Trufiádokhoz: ’Te a vadonfiakat hallod, az erdõk vadonlakóit’. A ’vadonfi’ a wose szó fordítása, amely rokonságot mutat az angolszász wása szóval. Ez csupán a „wudu-wása” összetételben maradt meg, aminek jelentése: ’az erdõk vademberei’. (Saeros, a doriathi tünde egyszer ’vadonfinak’ hívja Túrint.) Máshol említik azt a szót, amelyet rohírok használtak (ennek fordítása a „vadonfi”): róg, t. sz. rógin. – A „Púkel-nép” kifejezést (ismét egy fordítás, 622
mégpedig az angolszász púcel „manó, démon” szóból, amelynek rokona, a púca lehetett a Puck név eredetije) valószínûleg csak Rohanban használták a dúnhargi szobrokra vonatkozóan.
