Izrael első királya. Ellen G. White: Pátriárkák és próféták Izrael els? királya. 1 Sámuel 8-12 {PP 603}

Ellen G. White: Pátriárkák és próféták Izrael els? királya

Izrael első királya 1 Sámuel 8-12 {PP 603} Izrael kormányzását Isten nevében és tekintélyével gyakorolták. Mózes, a hetven vén, a fejedelmek és bírák munkája egyszerűen abban állt, hogy érvényt szerezzenek az Isten adta törvénynek; de ők maguk nem alkothattak törvényeket a nemzetnek. Ez volt és maradt Izrael, mint nemzet fennmaradásának feltétele. Isten időről időre az Ő késztetéseitől vezetett embereket küldött, hogy tanítsák a népet és irányítsák a törvény alkalmazását. {PP 603.1} Az Úr előre látta, hogy Izrael királyt kíván majd, de nem egyezett bele az állam alapját alkotó elvek megváltoztatásába. A király Isten kormányzója kellett hogy legyen. Istent kellett elismerni a nemzet fejének és az ország legfőbb törvényeként alkalmazni törvényét. {PP 603.2} Amikor az izraeliták letelepedtek Kánaánban, először elismerték az istenuralom elvét, és a nemzet gyarapodott Józsué vezetése alatt. De a népesség növekedése és a más nemzetekkel való érintkezés változást hozott. Sok mindent átvettek a pogány szomszédok szokásaiból, és így nagymértékben feláldozták saját különleges, szent jellemüket. Fokozatosan elveszítették Isten iránti tiszteletüket, és nem értékelték többé a megtiszteltetést, hogy választott népe lehetnek. Vonzotta őket a pogány királyok pompája, és belefáradtak saját egyszerűségükbe. Irigység és féltékenység támadt a törzsek között. A belső széthúzás gyengítette a nemzetet, folyton tartaniuk kellett a pogány ellenség betörésétől, és a nép kezdte azt hinni, hogy helyzetük a nemzetek között csak egy erős, központosított kormányzat felállításával tartható fenn. Minél jobban elhagyták az Isten törvénye iránti engedelmességet, annál inkább vágytak szabadulni mennyei uralkodójuktól; így Izrael-szerte általánossá vált a királyság iránti igény. {PP 603.3} Józsué napjai óta soha nem látták el a kormányzás teendőit oly bölcsen és eredményesen, mint Sámuel vezetése alatt. Háromszoros isteni megbízatással, mint bíró, próféta és főpap, fáradhatatlanul és önzetlen buzgalommal munkálkodott népe javára, és a nemzet virágzott bölcs vezetése alatt. A rend helyreállt, az istenfélelem növekedett, és az elégedetlenség szellemét sikerült egy időre megfékezni. De az évek múlásával kénytelen volt a kormányzás terheit másokkal megosztani, és két fiát jelölte ki, hogy legyenek segítségére. Miközben Sámuel Rámában intézte az ügyeket, fiai Beérsebában uralkodtak, hogy az ország déli határvidékén élő törzsek között szolgáltassanak igazságot. {PP 603.4} Sámuel a nép teljes jóváhagyásával választotta ki fiait, de azok méltatlannak bizonyultak tisztségükre. Az Úr Mózes által különleges utasítást adott, hogy Izrael bírái igazságosan ítéljenek és bánjanak az özvegyekkel, árvákkal, és ne fogadjanak el ajándékot. De Sámuel fiai „a telhetetlenség után indultak és ajándékokat fogadtak el és elfordították az igaz ítéletet”. A próféta fiai nem szívlelték meg a rendelkezéseket, amelyeket megpróbált a lelkükbe vésni. Nem követték apjuk tiszta, önzetlen életét. Az Éli házára kimondott ítélet nem gyakorolt olyan hatást Sámuel lelkére, amilyet kellett volna. Bizonyos mértékig ő is engedékeny volt fiaival, ami meg is mutatkozott jellemükben és életükben. {PP 604.1} Ezeknek a bíráknak az igazságtalansága sok elégedetlenséget okozott, és ürügyül szolgált a kormányzat titokban már régóta vágyott megváltoztatásának követelésére. „Összegyűltek azért Izráelnek minden vénei, és elmentek Sámuelhez Rámába. És mondták néki: Ímé te megvénhedtél és fiaid nem járnak útjaidon; most azért válassz nekünk királyt, aki ítéljen felettünk, mint minden népnél szokás.” (I. Sám. 8:4–5) Sámuelt nem tájékoztatták a nép kárára elkövetett visszaélésekről. Ha fiainak gonoszsága tudomására jutott volna, azonnal eltávolította volna őket tisztségükből, de nem ez volt a kérvényezők szándéka. Sámuel látta, hogy igazi indítékuk az elégedetlenség és a büszkeség volt, és hogy kérésük megfontolt és eltökélt szándékuk eredménye. Sámuel ellen nem merült fel semmi panasz. Kormányzatának igazságosságát és bölcsességét mindenki elismerte, de az idős próféta személye elleni kifogásnak és félreállítására irányuló nyílt próbálkozásnak tekintette az igényt. Érzelmeit mindazonáltal nem árulta el, nem tett szemrehányást senkinek, hanem imában az Úr elé vitte a dolgot, és egyedül tőle kért tanácsot. {PP 604.2} „És mondta az Úr Sámuelnek: Fogadd meg a nép szavát mindenben, amit mondanak néked, mert nem téged utáltak meg, hanem engem utáltak meg, hogy ne uralkodjam felettük. Mindama cselekedetek szerint,

Ellen Gould White Könyvtár | www.white-konyvtar.hu

1

amelyeket véghez vittek attól a naptól kezdve, hogy kihoztam őket Egyiptomból, egészen a mai napig (hogy elhagytak engem és idegen isteneket szolgáltak) veled is a szerint cselekszenek.” A próféta feddést kapott, amiért bánkódott a nép viselkedésén, amely mintha személy szerint őellene irányult volna. Nem iránta, aki a bírákat a nép fölé rendelte, hanem Isten tekintélye ellen tanúsítottak tiszteletlenséget. Azok, akik Isten hűséges szolgáját megvetik és elutasítják, nemcsak az embert vetik meg, hanem a Mestert is, aki küldte. Isten szavait, az Ő feddéseit és tanácsait veszik semmibe, az Ő tekintélyét utasítják el. {PP 605.1} Azok voltak Izrael legnagyobb jólétének napjai, amikor Jahvét ismerték el királyuknak – törvényeit és az általa alapított kormányzást többre becsülték minden más nemzeténél. Mózes kijelentette Izraelnek az Úr parancsolatairól: „Megtartsátok azért és megcselekedjétek! Mert ez lesz a ti bölcsességtek és értelmetek a népek előtt, akik meghallják majd mind e rendeléseket, és ezt mondják: Bizony bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet!” (IV. Móz. 4:6) De mivel a héberek elhagyták Isten törvényét, nem válhattak azzá a néppé, amellyé az Isten őket tenni akarta, és azután mindazokat a bajokat, amelyek saját bűnük következményei voltak, teljesen az isteni kormányzat rovására írták. Ennyire elvakította őket a bűn. {PP 605.2} Isten megjövendölte prófétája által, hogy király fog uralkodni Izrael felett, de ez még nem jelentette azt, hogy ez az uralkodási forma akarata szerint való, vagy számukra a legjobb lett volna. Mivel megtagadták, hogy tanácsai irányítsák őket, megengedte, hogy a nép a saját útját járja. Hóseás kijelenti, hogy Isten haragjában adott királyt a népének (Hós. 13:11). Amikor az emberek saját útjaira indulnak anélkül, hogy kikérnék Isten tanácsát, vagy éppen kinyilvánított akarata ellenére cselekednek, gyakran megengedi vágyaik teljesülését, hogy a rákövetkező keserű tapasztalatok balgaságuk belátására és bűneik megbánására vezessék őket. Az emberi büszkeség és okoskodás hamarosan veszedelmes vezetőnek fog bizonyulni. Amit a szív Isten akarata ellenére kíván, végül inkább átokká, mint áldássá válik. {PP 605.3} Isten azt kívánta, hogy népe egyedül Őt tekintse törvényadójának és ereje forrásának. Istentől való függésük tudata egyre közelebb vonná őket Őhozzá. Emelkedetté és nemessé válnának, alkalmassá a magasztos elhívatásra, amelyre Isten rendelte őket, mint választott népet. De amikor embert ültetnek a trónra, ez eltereli a nép gondolatait Istenről. Inkább emberi erőben bíznak, és kevésbé az isteni hatalomban, királyuk hibái bűnbe vihetik őket, és elválaszthatják a nemzetet Istentől. {PP 606.1} Az Úr megparancsolta Sámuelnek, hogy engedjen a nép kívánságának, de ugyanakkor figyelmeztesse őket az Úr rosszallására, és azt is hozza a tudomásukra, hogy mi lesz útjaik következménye. „És Sámuel megmondta az Úrnak minden beszédeit a népnek, amely tőle királyt kért.” Lelkiismeretesen eléjük tárta a rájuk váró terheket. Megmutatta nekik az elnyomás és a jelenlegi szabad és virágzó körülmények közötti éles különbséget. Királyuk utánozni fogja majd más uralkodók pompáját és fényűzését, amelynek támogatására súlyos terheket ró személyükre és vagyonukra. Ifjaik legjavát szolgálatára rendeli. Szekerei hajtóivá, lovasaivá és gyalogosaivá teszi őket. Nekik kell majd feltölteni hadseregének sorait, megművelni földjeit, betakarítani termését, és hadieszközöket gyártani a számára. Izrael lányait elviszi kenőcskészítőknek és szakácsnőknek a királyi udvarba. Trónja megerősítésére elveszi földjük legjavát, amit maga Jahve hagyott a népre. Legértékesebb szolgáikat és barmaikat elveszi, és „a maga dolgát végezteti azokkal”. Mindemellett a király tizedet igényel majd minden bevételükből, munkájuk jövedelméből és a föld terméséből. „Szolgái lesztek neki”, fejezte be a próféta. „És panaszkodni fogtok annak idején királyotok miatt, kit magatok választottatok, de az Úr nem fog meghallgatni akkor titeket.” Bármilyen nehéznek találják majd a terheit, nem tehetik félre kényük-kedvük szerint a királyságot miután megalapították. {PP 606.2} De a nép így válaszolt: „Nem, hanem király legyen felettünk. És mi is úgy legyünk, mint a többi népek, hogy királyunk ítéljen minket is, és előttünk járjon és vezesse a mi harcainkat.” {PP 607.1} Mint a többi nép. – Az izraeliták nem értették meg, hogy ebben a tekintetben különbözni a többi néptől különös kiváltság és áldás volt. Isten azért különítette el őket minden más néptől, hogy saját különös kincsévé tegye őket. Ők azonban semmibe vették ezt a nagy megtiszteltetést, és arra vágytak, hogy a pogányok példáját követhessék. Isten állítólagos népe között még ma is él a vágy a világ gyakorlatához és szokásához való hasonulásra. Ahogy távolodnak az Úrtól, úgy törekszenek világi javak és megbecsülés elérésére. A keresztények állandóan azokat akarják utánozni, akik a világ istenét imádják. Sokan azt állítják, hogy ha csatlakoznak a világiakhoz és átveszik szokásaikat, akkor erősebb befolyást tudnak gyakorolni az


2

istentelenekre. De mindazok, akik így tesznek, elszakítják magukat erejük forrásától. A világ barátaivá válva Isten ellenségeivé lesznek. Földi kitüntetések kedvéért feláldozzák azt a kimondhatatlan megtiszteltetést, amelyre Isten hívta el őket, hogy annak dicsőségét hirdessék, aki „a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el bennünket” (I. Pt. 2:9). {PP 607.2} Sámuel mélyen elszomorodva hallgatta a nép szavait, de az Úr így szólt hozzá: „Hallgass szavukra és adj nékik királyt.” A próféta elvégezte kötelességét. Lelkiismeretesen figyelmeztette őket, de elutasították. Nehéz szívvel bocsátotta el a népet, és ő maga elment, hogy előkészítse a kormányzásban beálló nagy változást. {PP 607.3}

Sámuel tiszta élete és önzetlen odaadása állandó feddés volt a magukat szerető papok és vének, valamint a gőgös, érzéki gyülekezet számára. Bár nem vette körül magát pompával, megjelenése nem volt fényűző, munkája mégis magán viselte a menny pecsétjét. Őt a világ Megváltója tisztelte meg, akinek vezetése alatt kormányozta a héber nemzetet. De a nép megunta komoly istenfélelmét és odaadását; szerény személyét megvetették és elutasították egy olyan férfiúért, aki királyként uralkodik felettük. {PP 607.4} Sámuel jellemében Krisztus képmását látjuk visszatükröződni. Megváltónk életének tisztasága volt az, ami kihívta Sátán haragját. Ez az élet volt a világ világossága: leleplezte az emberek szívében rejlő romlottságot. Krisztus életszentsége volt az, amely felingerelte ellene a képmutatók legvadabb gyűlöletét. Krisztus nem földi gazdagsággal és méltósággal jelent meg, de cselekedetei elárulták, hogy nagyobb hatalma van, mint bármelyik földi fejedelemnek. Azt várták a zsidók, hogy a Messiás letöri majd az elnyomók igáját; de közben tovább dédelgették a bűnöket, amelyek miatt az a nyakukra került. Ha Krisztus bűneiket palástolta, istenfélelmüket pedig dicsérte volna, elfogadták volna királyuknak; de nem tudták elviselni, hogy bűneiket bátran megfeddte. A szeretetreméltó jellemet, amelyben jóakarat, tisztaság és szentség uralkodott, amely nem táplált gyűlöletet, csak egyedül a bűn iránt, megvetették. Így volt ez minden időben. A mennyből jövő világosság mindenkit kárhoztat, aki nem akar a fényében járni. Amikor a bűnt gyűlölők példája megfeddi őket, a képmutatók Sátán eszközeivé válnak, hogy zaklassák és üldözzék a hűségeseket. „Mindazok, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak.” (II. Tim. 3:12) {PP 607.5} Bár Izraelben a királyságot, mint uralkodási formát prófécia jövendölte meg, Isten a király választásának jogát magának tartotta fenn. A héberek annyira azért még tisztelték Isten tekintélyét, hogy a választást teljesen rábízták. A sors Saulra, a Benjámin törzséből való Kis fiára esett. {PP 608.1} A leendő uralkodó személyes adottságai kielégítették a királyt kívánók szívének büszkeségét. „Őnála Izráel fiai közül senki sem volt szebb.” Életének virágjában járt, és nemes, méltóságteljes tartásával, jó megjelenésével és magas termetével olyan volt, mint aki uralkodásra született. Mégis, megnyerő külseje ellenére hiányoztak Saulból azok a magasabbrendű képességek, amelyek az igazi bölcsesség forrásai. Nem tanulta meg ifjúsága idején, hogyan kell uralkodnia indulatos természetén; sohasem érezte az isteni kegyelem megújító hatalmát. {PP 608.2}

Saul egy hatalmas és gazdag fejedelem fia volt, mégis, az akkori egyszerű szokásoknak megfelelően, atyjával együtt földműveléssel foglalkozott. Mivel atyjának néhány állata eltévedt a hegyek között, Saul egy szolgával keresésükre indult. Három napig hiába keresték, és amikor Rámába, Sámuel otthona közelébe értek, a szolga azt javasolta, hogy érdeklődjenek a prófétánál az elveszett jószágok felől. „Ímé van nálam egy ezüst siklusnak negyedrésze – mondta –, odaadom ezt az Isten emberének, hogy megmondja nékünk a mi utunkat.” Ez megfelelt a kor szokásainak. Ha valaki magasabb rangban vagy hivatalban lévő egyént látogatott meg, tisztelete jeléül egy kis ajándékot vitt. {PP 608.3} A városhoz közeledve találkoztak néhány vízért menő lánnyal, és megkérdezték tőlük, merre lakik a „néző”. Azt a választ kapták, hogy éppen vallási ünnep készül, és a próféta már meg is érkezett, áldozatot mutatnak be a hegyen, ami után szeretetvendégséget rendeznek. Nagy változás történt Sámuel kormányzása alatt. Amikor Isten elhívta, a nép megvetéssel tekintett a szentély szolgálatára. „Az emberek megutálták az Úrnak áldozatát.” (I. Sám. 2:17) Most azonban Istent imádták országszerte, és a nép érdeklődést mutatott a vallási események iránt. Mivel a szentélyben nem folyt szolgálat, az áldozatokat egy ideig máshol mutatták be; a papok és léviták városait választották erre a célra, ahová a nép tanításért járult. Rendszerint a helység


3

legmagasabb pontját jelölték ki az áldozás helyéül, ezért nevezték „hegynek”. {PP 609.1} A város kapujánál Saul magával a prófétával találkozott. Isten kijelentette Sámuelnek, hogy ebben az időben Izrael jövendő királya meg fog jelenni előtte. Miközben ott álltak szemtől szemben, az Úr azt mondta Sámuelnek: „Ímé ez az az ember, akiről szólottam néked, Ő uralkodjék az én népem felett.” {PP 609.2} Saul kérdésére: „Ugyan mondd meg nékem, hol van itt a néző háza?” Sámuel így felelt: „Én vagyok az a néző.” Miután arról is biztosította, hogy az elveszett állatok időközben megkerültek, buzdította, hogy maradjon vele és jöjjön el az áldozati lakomára, ugyanakkor megsejtetett valamit nagy küldetéséről is. „Kié lesz mindaz, ami Izráelben becses? Avagy nem a tiéd és a te atyádnak egész házáé?” Saul szíve megremegett a hallottakra. Valamit felfoghatott a jelentőségükből, mert a királyválasztás az egész nemzetet foglalkoztatta. Mégis illedelmes szerénységgel válaszolta: „Avagy nem benjáminita vagyok-e én, Izráelnek legkisebb törzséből való? És az én nemzetségem nem legkisebb-e Benjámin törzsének nemzetségei között? Miért szólsz tehát hozzám ilyen módon?” {PP 609.3} Sámuel az összejövetel helyére vezette az idegent, ahol a város előkelőségei gyülekeztek. A próféta utasítására Saul közöttük is a legelső helyet kapta, és az étkezésnél a legjobb falatokat tették elé. Az ünnepség után Sámuel a saját házába vitte vendégét, ahol feltárta előtte a nagy alapelveket, amelyeken Izrael kormányzása nyugszik, és így próbálta meg felkészíteni a rá váró megbízatásra. {PP 609.4} Amikor Saul másnap kora reggel útnak indult és a próféta vele ment, a városból kiérve Sámuel előre küldte a szolgát, azután megállította Sault, hogy közölje vele Isten üzenetét: „Akkor elővette Sámuel az olajos szelencét, és az ő fejére töltötte, és megcsókolta őt és mondta: Nem úgy van-é, hogy fejedelemmé kent fel az Úr téged az Ő öröksége felett?” Annak bizonyságául, hogy ezt Isten tekintélyével tette, megjövendölte neki a hazafelé vezető út eseményeit, és biztosította Sault, hogy Isten Lelke képesíteni fogja a rá váró tisztségre. „Akkor az Úrnak Lelke reád fog szállni – mondta a próféta – és más emberré leszel. Mikor pedig mind e jelek beteljesednek rajtad, tedd meg magadért mindazt, ami csak kezed ügyébe esik, mert az Isten veled van.”{PP 610.1}

Miközben Saul folytatta útját, minden úgy történt, ahogy a próféta mondta. Benjámin határa közelében megtudta, hogy az elveszett állatok megkerültek. Tábor síkságán három emberrel találkozott, akik Béthelbe mentek imádkozni. Egyikük három áldozni való gödölyét vezetett, a másik három kenyeret vitt, a harmadik pedig egy tömlő bort az áldozati ünnepségre. Megadták Saulnak a szokásos tiszteletet, és megajándékozták két kenyérrel. Gibeában, a saját városában próféták egy csapata az áldozati magaslatról visszatérve furulya, hárfa, cimbalom és dob kíséretével énekben dicsőítette Istent. Amikor Saul a közelükbe ért, rajta is az Úr Lelke nyugodott meg, csatlakozott dicsőítő énekükhöz, és velük együtt prófétált. Annyira folyékonyan és bölcsen beszélt, és olyan komolyan vett részt a szolgálatukban, hogy akik azelőtt ismerték, meglepetésükben felkiáltottak: „Mi lelte Kis fiát? Avagy Saul is a próféták között van?” {PP 610.2} Amikor Saul csatlakozott a próféták szolgálatához, Isten Lelke nagy változást végzett benne. Az isteni tisztaság és szentség világított be szívének sötétjébe. Olyannak látta magát, amilyen Isten előtt volt. Látta a szentség szépségét. Elhívást kapott, hogy hadat üzenjen a bűnnek és Sátánnak, és éreztették vele, hogy ebben a küzdelemben erejének teljesen Istentől kell származnia. Értelme előtt feltárult a megváltás terve, ami azelőtt homályosnak és bizonytalannak tűnt számára. Az Úr magas hivatalához bátorsággal és bölcsességgel ruházta fel. Megjelentette neki az erő és a kegyelem forrását, és megvilágosította értelmét Isten kívánalmait és saját kötelességeit illetően egyaránt. {PP 610.3} Saul királlyá kenetését nem hirdették ki a nemzet előtt. Isten választását sorsvetéssel kellett nyilvánosságra hozni. E célból Sámuel összehívta a népet Mispába. Isten vezetéséért imádkozott, azután a sorsvetés ünnepélyes szertartása következett. Az összegyűlt sokaság csendben várta az eredményt. Egymás után választatott a törzs, a nemzetség és a család, azután Saulra, a Kis fiára esett a sor, mint a választott személyre. De Saul nem volt a gyülekezetben. Átérezve a hamarosan ránehezedő nagy felelősséget, titokban visszavonult. Visszahozták a gyülekezetbe, amely büszkén és megelégedéssel látta, hogy királyi termetű, nemes tartású, „kimagaslott az egész nép közül vállától kezdve fölfelé”. Még Sámuel is így kiáltott, amikor a gyülekezet elé állította: „Látjátok-é, akit választott az Úr? Hogy nincsen hozzá hasonló az egész nép között!”


4

Válaszul a hatalmas tömeg egyetlen hangos örömkiáltásban tört ki: „Éljen a király!” {PP 611.1} Sámuel ezután a nép elé tárta a király jogait, kihangsúlyozva az elveket, amelyeken a király uralma alapul, és amelyek szerint azt ellenőrizni kell. A király nem lehetett korlátlan egyeduralkodó, hanem hatalmát mindenkor a Magasságos akaratának kellett alárendelnie. Ezeket beírták egy könyvbe, amelybe a fejedelem előjogait és a nép jogait és kiváltságait jegyezték fel. Bár a nemzet megvetette Sámuel figyelmeztetését, a hűséges próféta, miközben kényszerítették, hogy engedjen követeléseiknek, még mindig azon fáradozott, hogy amenynyire csak lehet, megóvja szabadságukat. {PP 611.2} Míg a nép általában kész volt elfogadni Sault királyául, létezett egy nagy ellenpárt is. A Benjáminból, Izrael törzseinek legkisebbikéből választott király – mellőzve mind Júdát, mind Efraimot a legnagyobbat és leghatalmasabbat – megalázó volt, amit nem tudtak elviselni. Megtagadták, hogy hűséget fogadjanak Saulnak, vagy elhozzák neki a szokásos ajándékokat. Ugyanazok, akik annakidején a legviharosabban követelték a királyválasztást, most megtagadták, hogy hálásan fogadják Isten választottját. Minden pártnak megvolt a maga jelöltje, akit a trónon szeretett volna látni, és néhányan a főemberek közül maguknak kívánták a megtiszteltetést. Sokak szívében irigység és féltékenység égett. A büszkeség és törekvés próbálkozásai csalódást és elégedetlenséget eredményeztek. {PP 611.3} Saul ilyen körülmények között nem látta alkalmasnak a pillanatot a királyi méltóság elfoglalására. Visszatért Gibeába, és a kormányzás feladatait Sámuelre hagyta. Diadalmenetben kísérte odáig egy csapat, akik látva, hogy Isten akarata volt a választás, elhatározták, hogy támogatni fogják. De Saul nem tett kísérletet a trón erőszakos elfoglalására. Benjámin dombvidékén fekvő otthonában elfoglalta magát a földművelés feladataival, teljesen Istenre hagyva trónjának felállítását. {PP 612.1} Röviddel Saul megválasztása után az ammoniták, királyuk, Náhás vezetésével lerohanták a Jordán keleti partján lakó törzseket, és Jábes Gileád városát fenyegették. A gileádbeliek megpróbáltak békefeltételeket kérni, és felajánlották, hogy az ammoniták adófizetői lesznek. Ezt a kegyetlen király csak azzal a feltétellel volt hajlandó elfogadni, ha mindegyiküknek kiszúrathatja a jobb szemét, hogy maradandó tanúbizonyságai legyenek hatalmának. {PP 612.2} Az ostromlott város népe hét nap gondolkodási időt kért. Az ammoniták beleegyeztek, gondolván, hogy várt győzelmük dicsősége így csak még nagyobb lesz. Jábesből azonnal követeket küldtek szét, hogy kérjenek segítséget a Jordán nyugati partján lakó törzsektől. Elvitték a hírt Gibeába is, mindenfelé nagy riadalmat keltve. Amikor Saul estefelé a barmok után a mezőről jövet meghallotta a hangos jajveszékelést, ami valamilyen nagy csapást adott hírül, azt kérdezte: „Mi történt a néppel, hogy sírnak?” Amikor neki is elmondták a szégyenletes történetet, szunnyadó erői megelevenedtek. „Az Úrnak Lelke Saulra szállt… és vett egy pár ökröt és feldarabolta azokat, és a követektől elküldte Izráelnek minden határára mondván: Aki ki nem vonul Saul után és Sámuel után, annak ökreivel így cselekszenek.” {PP 612.3} Háromszázharmincezer ember gyülekezett Bézek síkságán Saul parancsnoksága alatt. Azonnal követeket küldtek az ostromlott városba, biztosítva őket, hogy a következő napon segítség érkezik, éppen azon a napon, amikor meg kellett volna adniuk magukat az ammonitáknak. Saul és serege gyors éjszakai menetben átkelt a Jordánon és kora hajnalban Jábeshez értek. Gedeonhoz hasonlóan ő is három részre osztotta csapatát, és abban a korai órában támadta meg az ammoniták táborát, amikor azok a legkevésbé számítottak rá, és biztonságban érezték magukat. A pánik közepette súlyos vereséget mértek az ellenségre. „Akik pedig megmaradtak, úgy szétszórattak, hogy kettő se maradt közülük együtt.” {PP 612.4} Saul gyorsasága és bátorsága, csakúgy mint a nagy haderő sikeres irányításában tanúsított hadvezéri képességei, olyan tulajdonságok voltak, amelyeket Izrael népe látni szeretett volna uralkodójában, ami képessé teszi őket, hogy más nemzetekkel hadakozhassanak. Most királyként üdvözölték, emberi eszközöknek tulajdonítva a győzelmet, és elfelejtve, hogy Isten különleges áldása nélkül minden fáradozásuk hiábavaló lett volna. Lelkesedésükben némelyek azt javasolták, hogy öljék meg azokat, akik először nem akarták elismerni Saul királyságát. De a király közbelépett és így szólt: „Senkit se öljetek meg a mai napon, mert ma szerzett szabadulást az Úr Izráelnek.” Saul itt bizonyságát adta a jellemében végbement változásnak. Ahelyett hogy magának tulajdonította volna a győzelmet, Istennek adott dicsőséget. Ahelyett hogy bosszúra szomjazott


5

volna, a könyörület és megbocsátás lelkülete nyilvánult meg általa. Ez tévedhetetlenül annak a jele volt, hogy az Isten kegyelme lakozott a szívében. {PP 613.1} Sámuel most azt tanácsolta, hogy hívjanak össze nemzetgyűlést Gilgálba, és ott nyilvánosan is erősítsék meg Sault a királyságban. Ez meg is történt, „és áldoztak ott hálaáldozatot az Úr előtt és felette örvendeztek ott, Saul és Izráelnek minden férfiai”. {PP 613.2} Gilgál volt Izrael első táborhelye az ígéret földjén. Itt állíttatott Józsué a Jordánon való csodálatos átkelés emlékére, Isten parancsára tizenkét kőből emlékoszlopot. Itt újították meg a körülmetélkedés szertartását. Itt tartották meg először a páskát a Kádesnél elkövetett bűn és a pusztai tartózkodás után. Itt szűnt meg a mannahullás. Itt jelentette ki magát az Úr seregének Fejedelme, mint Izrael seregeinek legfőbb parancsnoka. Innen indultak Jerikó bevételére és Ai elfoglalására. Itt érte utol Ákánt bűnének büntetése, és itt kötötték meg a szövetséget a gibeonitákkal, amely megbüntette mulasztásukat, mert nem kérték ki Isten tanácsát. Ezen a síkon, amelyhez oly sok drága emlék fűződött, állt most Sámuel és Saul, és amikor a királyt éltető kiáltások elcsendesedtek, az idős próféta, mint a nemzet kormányzója, elmondta búcsúszavait. {PP 613.3} „Ímé – mondta – meghallgattam szavaitokat mindenben, valamit nékem mondottatok, és királyt választottam néktek. És most ímé a király előttetek jár, én pedig megvénhedtem és megőszültem… és előttetek jártam ifjúságomtól fogva, mind e mai napig. Itt vagyok, tegyetek bizonyságot ellenem az Úr előtt és az ő felkentje előtt: kinek vettem el ökrét és kinek vettem el szamarát és kit csaltam meg, kit sanyargattam és kitől fogadtam el ajándékot, hogy amiatt szemet hunyjak és visszaadom néktek.” {PP 614.1} A nép egyhangúlag felelte: „Nem csaltál meg minket, nem sanyargattál és senkitől semmit el nem fogadtál.” {PP 614.2}

Sámuel nemcsak a saját cselekedeteit akarta igazolni beszédével. Korábban elmondta a népet és a királyt egyaránt kötelező elveket, és most saját példaadásával akarta megerősíteni szavait. Gyermekségétől kezdve összeköttetésben volt Isten művével, és hosszú élete alatt mindig csak egyetlen cél lebegett szeme előtt – Isten dicsősége és Izrael legfőbb java. {PP 614.3} Mielőtt azonban az izraeliták jólétet remélhettek volna, előbb meg kellett bánniuk bűneiket Isten előtt. A bűn következtében vesztették el Istenbe vetett hitüket, és vesztették szem elől népük kormányzásában megnyilvánuló hatalmát és bölcsességét – elveszítették bizalmukat, hogy képes megvédeni az ügyét. Mielőtt igazi békességet találtak volna, be kellett látniuk és meg kellett bánniuk a bűnt, amelyet elkövettek. Kijelentették, hogy azért kívánnak királyt, „hogy királyunk ítéljen minket is, és előttünk járjon és vezesse a mi harcainkat”. Sámuel elismételte Izrael történetét, attól az időtől kezdve, hogy az Úr kivezette őket Egyiptomból. Jahve, a királyok Királya járt előttük és harcolta harcaikat. Bűneik sokszor szolgáltatták ki őket ellenségeik kezébe, de sohasem tértek meg gonoszságaikból, csak amikor Isten kegyelmesen szabadítót rendelt számukra. Az Úr küldte Gedeont és Bárákot, és „Jeftét és Sámuelt és megszabadított titeket mindenfelől ellenségeitek kezéből és biztonságban laktatok”. Mégis, amikor veszély fenyegette őket, kijelentették: „Király uralkodjék felettünk – mondta a próféta –, holott csak a ti Istenetek, az Úr a ti királyotok.” {PP 614.4}

„Most is azért – folytatta Sámuel – álljatok meg és lássátok meg azt a nagy dolgot, amelyet az Úr visz véghez szemeitek előtt. Avagy nem búzaaratás van-é most? Kiáltani fogok az Úrhoz és az Úr mennydörgést és esőt ád, hogy megtudjátok és meglássátok, mily nagy a ti gonoszságotok, melyet cselekedtetek az Úr szemei előtt, mikor királyt kértetek magatoknak. Kiálta azért Sámuel az Úrhoz, és az Úr mennydörgést és esőt adott azon a napon.” Búzaaratás idején, májusban és júniusban nem esett eső Keleten. Az ég felhőtlen volt, a levegő tiszta. Egy ilyen vad vihar ebben az évszakban minden szívet félelemmel töltött el. A nép most alázatosan beismerte bűnét – a bűnt, melyet elkövettek. „Könyörögj szolgáidért az Úrhoz, a te Istenedhez, hogy meg ne haljunk, mert minden bűneinket csak öregbítettük azzal a bűnnel, hogy királyt kértünk magunknak.” {PP 615.1} Sámuel nem hagyta a népet csüggedésben, mert az minden jobb életre irányuló törekvést megakadályozott volna. Sátán rávenné őket, hogy úgy tekintsenek Istenre, mint aki szigorú és engesztelhetetlen, így még több kísértésnek lennének kitéve. Mert Isten irgalmas és kegyelmes, aki mindig jóindulattal szeretne lenni népe


6

iránt, amikor engednek szavának. „Ne féljetek! – hangzott Isten üzenete szolgáján keresztül –, ha már mind e gonoszságot véghez vittétek, most ne távozzatok el az Úrtól, hanem az Úrnak szolgáljatok teljes szívetekből. Ne térjetek el a hiábavalóságok után, amelyek nem használnak, meg sem szabadíthatnak, mert hiábavalóságok azok. Mert nem hagyja el az Úr az Ő népét.” {PP 615.2} Sámuel nem említette az őt ért megaláztatást. Nem tett szemrehányást, hogy élethosszig tartó hűséges odaadását hálátlansággal viszonozták, hanem biztosította őket, hogy sorsukat továbbra is és mindenkor a szívén viseli. „Sőt, tőlem is távol legyen, hogy az Úr ellen vétkezzem és felhagyjak az érettetek való könyörgéssel; hanem inkább tanítani foglak titeket a jó és igaz útra. Csak féljétek az Urat és szolgáljatok Néki hűségesen, teljes szívetekből; mert látjátok, mily nagy dolgot cselekedett veletek. Ha pedig folytonos rosszat cselekesztek; mind ti, mind királyotok elvesztek.” {PP 615.3}


Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)

7

Izrael első királya. Ellen G. White: Pátriárkák és próféták Izrael els? királya. 1 Sámuel 8-12 {PP 603}

Recommend Documents