Ifj. Bartha Lajos - Különös kérdőjelek Tallózás a tudományos "rejtélyek" köréből ÉGBŐL POTTYANT PROBLÉMÁK Idestova egy évtizede történt: egy verőfényes vasárnap a Göppingen (NSZK) melletti falu egyik gazdálkodója kiballagott friss telepítésű gyümölcsösébe - és elámult. A facsemeték közt a földön néhány jókora jéggöröngy hevert. A szemmel láthatóan egyetlen nagyobb darabból szétszóródott töredékek együttesen egy kb. 50 centiméter átmérőjű jégtömeget alkottak. A földműves álmélkodása indokolt volt, hiszen a környéken nem működött jéggyár, a vasárnapi turisták pedig aligha hurcolnak magukkal egy két kilogrammos jégdarabot, csupán azért, hogy a gyümölcsösben szétdobálják! Az egyik rejtélyes jégdarabot néhány napig a hűtőszekrényben őrizte, de mivel másra keltett a hűtőtér, kidobta. Így hát csak szóbeli ismertetést adhatott a Max Planck Intézet Magfizikai Laboratóriumából kiküldött szakembernek, aki néhány nappal később, a sajtóhírek nyomán kereste fel. Időközben ugyanis a rejtélyes eredetű jégtömeg nagyon is érdekessé vált. A nyugat-németországi meteorészlelő hálózat. tíz önműködő fényképezőgépe 1970. augusztus 27-re (szombatra) virradó éjszaka egy fényes tűzgömböt - igen erős fényű hullócsillagot - örökített meg. A fényképek alapján végzett számítások szerint a tűzgömb meteortömege nem hamvadt el teljesen, hanem maradványa a földfelszínre hullott, mégpedig nagyjából Göppingen térségében, ahol a jégtöredékeket lelték! A göppingeni eset felelevenítette a jégmeteoritok lehetőségének kérdését. A Sterne und Weltraum (Csillagok és Világmindenség) c. mannheimi folyóirat ennek kapcsán megemlítette a Moszkva közelében, 1963-ban, Domogyedovo faluban hullott, közel ötkilogrammos jégtömegről szóló jelentést is. Meglehet, hogy a jégmeteoritok hullása nem is olyan ritka eset? Választ azonban hiába keresünk a régebbi és újabb kiadású szakkönyvekben. A csillagászat és a meteoritkutatás szakemberei hallgatnak a kérdésről, legfeljebb hitetlenkedve csóválják a fejüket. A legrészletesebb kézikönyvek és leírások sem említik a "jégmeteor" címszót! Pedig elvileg nem zárható ki, hogy a kozmikus térből a kő- és vastömegeken kívül nagyobb, összefüggő jégtömbök is hulljanak a Földre. Az üstökösök állandó jellegű szilárd magja kisebb-nagyobb kő- és vasszemcsékből áll, amelyeket jég köt össze. Régóta ismert tény, hogy a Föld légkörében felvillanó meteorok és a lehulló meteoritok egy része a széteső, pusztuló üstökösmagokból származik. Így az is könnyen lehet, hogy az üstökösmagok nagyobb, összefüggő jégtömegeket is tartalmaznak. A legnagyobb darabok pedig lejuthatnak a földfelszínig is. Csupán azért tűnnek fel kevésbé, mint a kő- vagy vasmeteoritok, mert néhány óra, esetleg egy-két nap alatt nyomtalanul elolvadnak. Ennek ellenére a szakemberek többsége mély hallgatásba burkolódzik, ha a jégmeteorokról esik szó - és nem véletlenül. Századunk elején Hans Hörbiger német mérnök (és fantaszta) "világjégelmélete" igen rossz csengést adott a jégmeteorok fogalmának. Hörbiger elméletének vakbuzgó hivői mindent megtettek, a félremagyarázástól a csalásig, hogy mesterük elméletét - amely szerint a világmindenséget a jég építi fel - valahogyan igazolják. Az 1953-54-es években nagy szenzációt keltettek az észak-franciaországi "jégbombák", amelyek derült égből hullottak alá, néha igen nagy sebességgel. Ezeket az égből hullott jégdarabokat sokan megfigyelték, végül is egy patikus jött rá a rejtély nyitjára. Az általa lelt jégdarab ugyanis szappanszagú volt! Ekkor derült ki, hogy a jégbombák az egyik repülőjárat gépeinek (különleges légköri körülmények között megfagyott) mosdóvizéből erednek. Nem csoda ezek után, hogy a kutatók többsége nem akar tudni a jégmeteorok kérdéséről. Pedig van olyan magyarországi adat, amely bizonyosan nem függ össze a légi közlekedéssel, de Hörbiger áltudományos halandzsájával sem: mivel 1802-ből származik. A ma már (alighanem méltán) elfeledett nevű Siegmund C. Wagner német író 1811-ben megjelent művében közli az alábbiakat: "Egy 18 köbláb (mintegy 0,6 köbméter) nagyságú jégtömeg hullott az égből. Egy híradás szerint a magyarországi Pusztamihály (Pusztaszentmihály?) nevű fala mellett, 1802. május 28-án zivatar és jégverés közepette egy három láb hosszú, három láb széles és két láb vastag, négyzet alakú jégtömb esett alá a levegőből (azaz kb 96 x 96 x 64 cm). Nyolc ember sem tudta felemelni, súlyát 11 bécsi mázsára becsülték (kb. 600 kg). Még három napon át látható volt. Nem messze ettől egy másik jégtömböt is láttak, akkorát, mint egy utazóbőrönd."• Az adatközlés pontossága, a méret és a súly egyezése hihetővé teszi a közleményt. Kevésbé valószínű azonban, hogy a zivatarfelhőkben ilyen hatalmas, összefüggő jégtömb keletkezzen. Így a Pusztamihály mellett hullott jégtömeg nagymértékben a jégmeteoritok létezése mellett szól. Jogos tehát a kérdés: nem lenne időszerű, •
Wagner, S. C.: Naturwunder und Laender-Merkwündigkeiten. Ein Beytrag zur Verdrangung unnutzer und Schaedliche Romane. Neueste Auflage, Berlin 1811
hogy a szakértők alaposabban utánanézzenek az ilyen és hasonló adatoknak? REJTÉLYES-E A "REJTÉLYES ACÉLKOCKA"? Korántse higgyük azonban, hogy a szakemberek valamiféle maradiságból vagy éppenséggel a tények letagadásának okából óvakodnak egyik-másik megoldatlan kérdés vizsgálatától. Nemegyszer a szenzációkeltő álhírek, jóhiszemű félreértések és tudatos szélhámoskodások szegik kedvét a leglelkesebb kutatóknak is. Az utóbbi időben egyre sűrűbben emlegetett "rejtélyekről" közölt hírekből szinte lehetetlen kibogozni a valóságot, a tájékozatlanságot és a szélhámosságot. Így hát a valódi szakember nem szívesen nyúl az ellenőrizhetetlen adatokhoz. Mint például a hazai sajtóban is többször említett rejtélyes acélkocka esetében… amelyet állítólag a meglehetősen kalandos életű német bányamérnök, Friedrich Adolf Gurlt (1829-1902) talált egy barnaszénbánya kőzetrétegeiben, 1886-ban. A mintegy 7 cm hosszú, 6 cm legnagyobb szélességű és 4,7 cm legnagyobb vastagságú, szabálytalan trapéz alakú fémes anyagdarabot meteornak ítélte és ilyenként írta le a francia Akadémia közlönyének 1886. évi 103. kötetében (Comptes Rendus). Akkoriban a lelet elég nagy feltűnést keltett, mivel bányafejtés anyagában addig nem - és azóta sem - találtak meteoritdarabot. Az ún. wolffsäggi meteorit, 785 grammos súlyával, mérete után valóban besorolható a vasmeteoritok nem kisszámú csoportjába. Mint látható, sem Gurít, sem mások nem beszéltek "acélkockáról", annál kevésbé, mivel a meteoritdarab ránk maradt ábrázolásai egyáltalában nem is mutatnak kocka vagy hasáb alakot. A felülnézetben trapéz, oldalnézetben mogyoró vagy barackmag alakú példány jellegzetes meteoritszerű képet mutat, amilyen meteoritot még száz- és százszámra őriznek a múzeumok. Jellegzetesek a felszínét borító, "ujjnyomra" hasonlító bemélyedések; ezeket a légkörön áthaladva a megolvadás hozza létre. Gurít, illetve a bányatársulat ezt a példányt sohasem adta át szakértőnek kémiai elemzésre, nem mutatták be nyilvános kiállításon, és nem ajándékozták egyetlen múzeumnak sem. Így hát lassanként a feledés pora borította a wolffsäggi meteoritot, amelyet a leírás óta egyetlen hozzáértő sem látott. (Ma már azt sem tudni, hol őrzik a leletet.) A meteoritkatalógusokban sem található meg, mivel bizonytalan, kétes hitelű példánynak minősítették. Az 1950-es években azonban felfedezték a különös meteoritot a fantaszták, álmodozók és szédelgők. Valójában ma már nehéz lenne kinyomozni, hogy ki röppentette fel először a gondolatot: a harmadkori wolffsäggi barnaszénben talált meteorit emberi megmunkálás nyomait viseli magán. Az állítólagos "acélkockán" ugyanis egy keskeny, körbefutó bemélyedés látható. Ezt a szabálytalan hornyolást nevezték el "megmunkálás" nyomának. Mivel pedig tíz-húszmillió évvel ezelőtt még ember sem volt, a híresztelés kikiáltotta a rejtélyes leletet idegen égitestekről érkezett űrhajósok itt maradt nyomának. A hírhedt "rejtélygyáron", a francia Jacques Bergier már csalhatatlan bizonyítékát látta a leletben a távoli világ küldötteinek. Csak éppen magát a leletet nem látta senki! A kétes hitelű francia Science et Vie c. folyóirat szerint a salzburgi múzeumban őrzik. Ám Osztrumov szovjet újságíró személyes látogatása során Ausztriában sehol sem tudtak megmutatni a különös "acélkockát" - vagy ahogyan a rejtélygyártók áltudományos nagyképűséggel elnevezték, a paralellepipedont. Pedig a szakkörök bizonyára örömmel fogadták volna, ha végre valaki közli az érdekes vasmeteorit lelőhelyét. Mert az vitathatatlan, hogy a barnaszéntömbben lelt fémes tárgy, ha ugyan létezik, egy jellegzetes meteoritpéldány. (Létezését már a múlt században is kétségbe vonták.) Különös egyébként, hogy a szenzációvadászoknak sohasem ötlött fel az a kérdés: a távoli égitestről idelátogató értelmes lényeknek miért kellett egy meteoritdarabot farigcsálniuk? Egyébként a meteoritról közölt képek - amennyiben hitelesek - semmiféle különleges megmunkálás nyomát sem mutatják. A rideg tények azonban képtelenek meggyőzni a túlfűtött fantáziát. A különféle valótlan híreszteléseket a kozmikus vendégekről szóló mesék egyik legbuzgóbb hazai terjesztője még további "adatokkal" is megtoldotta. A walffsäggi meteoritról ekként ír: "Így írták ezt az esetet a »szenzációhajhász újságírók« rovására mindaddig, míg 1. Poggendorf, a szovjet Tyehnyika Mologyozsi tudományos hírmagyarázója Az egzakt tudományok bibliográfiáját lapozgatva ismerős névre nem bukkant. ( ..) Friedrich Adolf Gurít… 1886. július 7-én . .. mutatta be a fémtárgyat." (Ország Világ, 1976. nov. 15., 12. o.) A pontosnak és hitelesnek tűnő adatok - egytől egyig valótlanok! Megállapítható, hogy a Tyehnyika Mologyozsi (Ifjú Technikus) c. folyóiratnak nincsen 1. Poggendorf nevű hírmagyarázója, az Egzakt tudományok bibliográfiája (azaz könyvészete) néven emlegetett mű pedig nem létezik. Ezzel szemben a múlt század híres osztrák fizikusát nevezték J. C. Poggendorffnak, ő azonban aligha lehetett a szovjet folyóirat munkatársa, mert sok évtizeddel a lap megindulása előtt, 1876-ban (81 esztendős korában) elhunyt. Tény, hogy Poggendorff valóban szerkesztett egy tudománytörténeti lexikont, amely a világ legjelentősebb tudósainak rövid biográfiáját (azaz életrajzát) és főbb műveit tartalmazza, ez 1863-ban jelent meg Életrajzi-irodalmi kézikönyv az egzakt természettudományok történetéhez címen• . Ennek Poggendorff szerkesztette első két kötetében aligha •
Poggendorff, J. C.: Biographisch-Litterarisches Handwörterbuch zur Geschichten der Exacten Naturwissenschaften, I-II. kötet. Leipzing, 1863. (Ez a két kötet összesen 8501 nevet sorol fel.) A III. kötet A. J.
lehet szó a hírhedt meteoritról, hiszen az a könyv kiadása után huszonhárom évvel, a szerző halálát követben egy évtizeddel került elő! Poggendorff halála után számos további pótkötet jelent meg, ezek negyedik kötetében valóban fellelhető Gurít neve, de egyetlen, az idézetben említett sor sem fordul elő a híres lexikonban! Világos tehát, hogy a magyar hetilap tévedett. Aligha kell indokolni, hogy ennyi hamis adat és téves, eltorzított közlés után a tudomány hivatásos művelői miért tartózkodnak a különféle "rejtélyek" vizsgálatától, Valótlan közlésekből nem lehet valódi tanulságot levonni. Pedig érdemes ezeket a híreszteléseket átböngészni, mert akad szinte már humoros "rejtély" is. Az előbb idézett cikk szerint "Nevada államban, jelentős mélységből felszínre hozott kemény mészkőben kb. öt centiméter hosszú acélcsavart találtak". Nos, ilyen "csavarokat" bármelyik hazai turista, kiránduló is könnyen találhat. Elég, ha a barlangjairól nevezetes Aggtelek és Jósvafő közti országút vízlevezető árkában felhalmozódott tömör kristályos mészkőtörmeléket figyelmesen átkutatja. Előbb-utóbb feltűnik, hogy a kódarabok törésfelületén néha merőlegesen kiálló, máskor hosszában elnyúló, csavarszerű mészképződmények ékeskednek. A földtan triász korának sekély vizű tengerében élő virágállatok, az ún. crinoideák maradványát őrzi az ősmaradványokban egyébként szegény kristályos mészkő. "Acélcsavarról" persze szó sincsen. Az elhalt crinoideák hosszú, csavarszerű nyelét töltötte ki a finom mésziszap, amely a szerves anyag felbomlása után valóban meghökkentően csavarmenetre emlékeztető kőmagként maradt meg. (A virágállat nyelének csavarszerű szelvényezettsége biztosította a hajlékonyságot és azt, hogy veszélyben összehúzódjon, táplálékkereséskor kinyúljon.) A triász-mészköre jellemző csavarszerű ősmaradványokból csinált azután a jámbor - vagy talán nem is olyan fémbor - cikkíró acélcsavart! Az őslénytan szakértője persze hamar észreveszi a turpisságot, és egy életre elege van a "rejtélyekből". A REJTÉLYES FÉNYOSZLOPOK Pedig akad egynéhány természeti jelenség, amely megérdemli, hogy több figyelmet szenteljenek megoldásuknak. Nem is kell a kozmikus térbe menni egy-két valódi problémáért. Földünkön itt-ott valóban rejtélyes jelenségekre bukkanhatunk. Néha éppen azért nem adnak hitelt az ilyenekről szóló jelentéseknek, mert az álszenzációk lerontják a beszámolók megbízhatóságát. Nem vehetjük hát rossz néven, hogy a fizikusok többsége eléggé kételkedve olvasta az első sajtóközleményeket az afrikai Gabon állam oklói uránlelőhelyének természetes atomreaktoráról. Pedig - mint kiderült - ez a hír szakembertől származott: 1972. június 15-én közölte dr. Francis Perrin, a Francia Atomenergia Bizottság és a Párizsi Akadémia tagja, hogy az 1969-ben feltárt bánya uránmintáinak elemzése néhány tízezrelékkel kevesebb Urán-235 izotópot mutatott ki a kelleténél. A további ellenőrző vizsgálatok során kiderült, hogy az oklói urán a világ, sőt a világmindenség minden más uránelőfordulásánál törvényszerűen kimutatható 0,72 százalék U-235 izotóparány helyett 0,44-0,74 százalékos arányt mutat. (Az uránlelőhelyeken manapság mindenütt 99,27 százalék U-238 izotóparány tapasztalható.) A rendellenes izotóparány magyarázatául az a lehetőség kínálkozott, hogy az oklói urántelepen kb. 1700 millió évvel ezelőtt egy természetes atomreaktor működött. Ennek kiégése során változott meg az uránizotópok aránya. Igen ám, de ez a kézenfekvő magyarázat újabb kérdőjeleket vetett fel. Hogyan indult meg, mi "gyújtotta be" a természetes atommáglyát? Itt már csak találgatásokra vagyunk utalva. A gaboni Liberville-ben, 1975-ben összehívott nemzetközi konferencia azt a lehetőséget tartotta leginkább elfogadhatónak, hogy a jelenlegi lelőhelyre a folyóvíz szállította az urántartalmú hordalékot, és ugyancsak így került e réteg fölé a neutronelnyelő (bór- vagy kadmiumtartalmú) kőzetanyag. E maghasadást szabályzó anyagok a természetes uránmáglya kiégése során fokozatosan elhasználódtak. Ez a rendkívüli, másutt még nem tapasztalt jelenség felhívta a figyelmet egy másik rejtélyes jelenségre. A nyugat-afrikai Guinea állam Yomou nevű falujának környékéről több bejelentés érkezett, hogy egy domb felett az éjszakai órákban néha titokzatos derengő fényoszlopokat észlelnek. A közlést eleinte a néger lakosság képzelődésének, babonás hiedelmének tulajdonították. Végül is 1972-ben - az oklói esettel egyidőben - felkérték az ott tartózkodó Ferencz Károly magyar geológust a jelenség kivizsgálására. Személyes tapasztalatai alapján bebizonyosodott, hogy a rejtélyes világító fényoszlopok valóban léteznek. Ferencz Károly egyúttal azt is megállapította, hogy a fényoszlopok alatt radioaktív kőzetek találhatók. Vizsgálatait három évvel később megerősítették a szomszédos Libéria állam felett végzett radioaktív sugárzásmérések. A Guineával határos területeken igen erős rardioaktivitást mutató érctelepekre bukkantak, ezek folytatása a Yomou környékén kimutatott lelőhely. Kézenfekvőnek tűnne a magyarázat, hogy Yomounál is egy működő természetes atommáglya szolgáltatja a különös fénytüneményt. Csakhogy… …az elmúlt sok száz millió év során a természetes Urán-235 aránya mindenütt a világon igen alacsony (0,72 Oettinger szerkesztésében, 1898-ban jelent meg, a IV. kötet 1904-ben. (Ez utóbbi tartalmazza Gurlt meteoritról írt cikkeinek címét.)
százalék) értékre csökkent, újabb U-235 keletkezésére nincsen mód, így napjainkban természetes atommáglya nem létezhet sehol. Ezért máshol kell a fénylés okát keresni. Lehetséges - véli dr. Méhes Kálmán hogy a yomoui lelőhelyen a visszamaradt rádium és radongáz gamma-, illetve alfasugárzása kelti a fénylést az őserdő feletti légkör bomló szerves anyagában. Ám ez is csak egy lehetőség. A yomoui fényoszlopok (radioaktív eredetű) villódzásának kérdőjele még válaszra vár. (Részletesen: Élet és Tudomány, 1976. évi 36. sz.) DÜBÖRGŐ TENGERPARTOK Az afrikai fényoszlopok rejtélyének megfejtését nem kevéssé hátráltatja, hogy a megjelenés helyén csak ritkán fordul meg jól felszerelt kutatócsoport. Egy másik furcsa természeti tüneményt sokan észlelték. Európa és Észak-Amerika sűrűn lakott, kulturált vidékein jelentkezik, valódiságát mégis hosszú időn át vitatták. A múlt év (1977) decembere óta azonban annál többet foglalkoztak az USA és Kanada fizikusait, meteorológusait, tengerkutatóit. Az első, újabb időből származó jelentés 1977. december 2-án érkezett a dél-carolinai Charlestonból: a délutáni órákban ismeretlen eredetű, igen hangos, hosszan tartó dörgés rázta ,meg a környéket. Eleinte sugárhajtású repülőgép, esetleg rakéta okozta hangrobbanásra gyanakodtak. Tizenhárom nappal később azonban egymás után öt hasonló dübörgés hangzott fel. A fülsiketítő, visszhangszerű dörrenések sem légi járműtől, sem természeti jelenségtől - például zivatartól - nem eredhettek. Ami még különösebb: ugyanebben az időben a 2300 km-rel északabbra fekvő Új-Skóciában is hallották a dübörgést. Azóta is számos esetben érkeztek bejelentések az Atlanti-óceán nyugati partvonalán, mintegy két és fél ezer kilométeres sávon - gyakran egymástól távoli pontokon egyidejűleg - megfigyelt hangjelenségről. A környék lakói először valamiféle titkos katonai kísérletre gyanakodtak. A nemzetbiztonsági minisztérium azonban megcáfolta ezt a feltevést, ám a szorgos vizsgálódás ellenére sem tudott bővebb felvilágosítást adni a jelenség okáról. Az a tény, hogy a dörrenések egyidejűleg rendkívül hosszú partszakaszon tapasztalhatók, egyébként is tarthatatlanná teszi a zaj mesterséges eredetének gondolatát. A szorgos levéltári kutatások alapfan kiderült, hogy a kelet-amerikai partokon már 1729-ben is feljegyeztek hasonló dübörgést. Akkor is Dél-Carolina lakói jelezték a tüneményt, amely mintha a nyílt tenger felől hangzott volna. Érdekes módon az amerikai kutatók nem tudnak arról, hogy az óvilágban még a múlt században is vitatkoztak e különös hangok felett. A belga, francia és német szaklapok után 1898-ban nálunk Raum Oszkár meteorológus ismertette az általa ködrengésnek nevezett jelenséget. Ismertetése szerint leggyakrabban tengerek és nagy tavak, néha mocsaras síkságok, ritkábban mély fekvésű völgyek e jelenség forrásai. "Maga a moraj oly intenzív - írja Raum Oszkár - és kábító, hogy a megfigyelő idegeire rendkívül kellemetlenül hat. Félelmes borzongás vesz erőt mindazokon, kik azt először hallják." (Az Időjárás, 1898. márc. 87. o.) A tünemény tehát nincsen tengerhez kötve, de általában nyirkos, mocsaras helyeken tapasztatható. A századforduló táján sokat vitatták a rejtélyes ködrengések okát, mígnem az első világháború a maga ágyúdörgésével elnyomta a természeti jelenség (no meg az akadémikus vitatkozások) zaját. Azóta most bukkan fel a feledésből először. A század elején úgy vélték, hogy a jelenség oka talán a ködképződésben beálló zavar. Olyan esetekben észlelhető a ködrengés, amikor "a víz gőzzé válását valamely (akadályozó) körülmény késlelteti". E nézet hangoztatói az egyenetlenül melegített kazánokból hangzó dübörgésre hivatkoztak. A kérdés később olyannyira feledésbe merült, hogy jóformán egyetlen meteorológiai munkában sem találjuk említését. Csupán napjainkban, az amerikai észlelések tették időszerűvé a probléma felelevenítését. Az USA Tengerkutató Laboratóriumának munkatársai úgy vélik, hogy a tengerfenékről felemelkedő, hatalmas méretű földgázbuborékok robbanása kelti a dörrenéseket. A metánbuborékokat a légköri elektromosság lobbantja lángra, és a robbanás hangnál nagyobb sebességgel szétterjedve hozza létre a rendkívüli dörejt. Ez a nézet mindenesetre összhangban van azzal az - amerikaiak által, úgy látszik, ismeretlen - adattal, amely szerint a ködrengés szárazföldön, mocsaras vidékeken (földgáz- és mocsárgáz-előfordulások körül) ugyancsak tapasztalható. Végleges válasznak azonban ezt a tetszetős elméletet sem tekinthetjük. Mindenesetre messzebb jutottak volna a kutatásban, ha a kérdést sokan eleve nem tekintik hibás, valótlan megfigyelésnek! Érdekes, hogy a földkéregben elnyelt metángáz lehetőségét újabban az angol Thomas Gold egy másik, sokszor kétségbe vont hitelű jelenség magyarázatára is felhasználja. A hírneves angol geofizikus (és bolygókutató) feltevése szerint a szilárd földkéreg nagy nyomáson tetemes mennyiségű metángázt tart lekötve. Különleges esetekben, például erős földrengések nyomán ez a lekötött metán robbanásszerűen felszabadulva, fénytünemény közepette valóban felrobban. Régebbi és újabb keletű földrengésleírások nemegyszer tesznek említést arról, hogy a pusztító rengések idején "villámlást", fénytüneményt észleltek. A földrengéskutatók ezeket a leírásokat jobbára a képzelet szüleményeinek ítélték, esetleg véletlen egybeeséssel, a rengéskor fellépő tűzvésszel magyarázták. Csupán századunk közepén, hiteles észlelések nyomán kezdett elfogadottá válni, hogy a nagy rengéseket "fáklyaszerű" fény, "a földből az égbe csapó villám" kíséri. A kérdésről így is igen kevés szó esett a szakirodalomban.
Thomas Gold most az általa feltételezett metántartalékot teszi felelőssé a rengések fénytüneményeiért. (Más kutatók a kőzetekben fellépő, nagy nyomásváltozás okozta elektromos jelenségre gyanakodnak.) A rengéseket megelőző metánkiáramlással magyarázza azt az ugyancsak vitatott jelenséget, hogy az állatok egy része már a földmozgást megelőzően feltűnően nyugtalan. Az ókortól kezdve számos feljegyzés tanúskodik arról, hogy a földrengések előtt egyes állatok félelmet, nyugtalanságot árulnak el. Ezeknek az adatoknak azonban sokáig kevés hitelt adtak, majd pedig az állatok "kifinomult ösztönére" hivatkoztak. Gold szerint szó sincsen kifinomult ösztönről - csupán érzékeny szaglásról. A finom szaglású állatok megérzik a levegő gyarapodó metántartalmát, ez okozza feltűnő viselkedésüket. A néhány kiragadott példa is tanúsítja, hogy akad bőven "rejtély" a természetkutatás terén. Nem szükséges kitalált problémákat gyártani, álszenzációkat kiagyalni - és akkor a szakemberek is nagyobb hitelt adnak az ismeretlen vagy szinte hihetetlennek tűnő jelenségekről szóló beszámolóknak.
