IDŐN INNEN, IDŐN TÚL

Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar Kulturális és Vizuális Antropológiai Intézet

IDŐN INNEN, IDŐN TÚL Időképzet változatok betegség-krízis esetén

Készítette:

Konzulens:

Temesvári-Tóth Adrienn

Dr. R. Nagy József

Kulturális antropológia szak, MA

egyetemi adjunktus

Miskolc, 2014. 1

Tartalom

1.

Előszó ............................................................................................................................. 3

2.

Bevezetés ........................................................................................................................ 4

3.

A betegség történetek, a marginális létbe érkezés.......................................................... 5

4.

Az időbe helyezettség..................................................................................................... 9 4.1. A külső idő ............................................................................................................... 14 4.2. Belső, privát idő ....................................................................................................... 15 4.3. Az egészséges idő – beteg idő, időn kívüliség......................................................... 17 4.4. A kórházi idő ........................................................................................................... 19

5.

Tamás. Megállt idő. ...................................................................................................... 20

6.

Zita és Én. Akadozó idő. .............................................................................................. 21

7.

A hozzátartozók időstruktúrájának változásai.............................................................. 23

8.

Az idő, mint manipuláció ............................................................................................. 24

9.

Időn innen és túl ........................................................................................................... 24

Összegzés ............................................................................................................................ 27 Zárszó és köszönetnyilvánítás ............................................................................................. 29

„Mindketten egyszerre ébredtek rá, hogy ebben a szobában mindig március van és mindig hétfő, s ekkor megértették, hogy José Arcadio Buendía nem is volt olyan bolond, mint 2

ahogy a család mondta, hanem az egyetlen, akinek elég esze volt fölismerni azt az igazságot, hogy az időt is érhetik zökkenők és balesetek, miáltal darabokra törhet, és otthagyhatja egy szobában valamelyik örök szilánkját.” Gabriel García Márquez

1. Előszó A szakdolgozati témám iránti érdeklődés 2012. nyarán kezdett kialakulni bennem, az első beteg sérülése kapcsán. Tamás balesete után kezdtem kutatni és antropológiai szempontból vizsgálni az életkrízisét. Ekkor még számtalan egészségügyi antropológiával kapcsolatos téma merült fel bennem, melyek közül nehéz volt választani, egy tárgyra fókuszálni. 3

Dolgozatom jelenlegi témája is szerteágazó kérdéseket vet fel, ezért célszerűnek találtam szakértői kiválasztással néhány aspektust tanulmányozni mélyebben, mert egy széleskörű, holisztikus vizsgálat meghaladja a szakdolgozat kereteit. Az idő múlásával egyre inkább belemélyedtem a kutatásba, annak ellenére, hogy Tamás beszéd és cselekvésképtelen. Ez problémát jelentett, mert ugyan hónapokat töltöttem mellette a „terepen”, a kórházakban, de interjúk, a vele való beszéd híján csak megfigyeléseimre, megérzéseimre és a hozzátartozókkal történt interjúkra támaszkodhattam. Ez a nehézség feloldódott, mikor 2014. januárjában áttétes vastagbélrákkal diagnosztizáltak, és saját betegségem kapcsán megvalósíthattam a résztvevő megfigyelést a betegség és a kórház terepén. A kezelések során ismerkedtem meg Zitával, akinek szerepét a kutatásom során egyfajta hídként értelmeztem Tamás és saját magam között, ugyanis Zita, aki gyógyíthatatlan agytumoros beteg, interjúképes és interjúkész személy. Mindhárman fiatal, kisgyermekes szülők vagyunk. Különböző betegségekben szenvedünk, de pont a különbözőségek és a hasonlóságok kapcsán feltáruló helyzetekben vizsgálhatóvá válik az időhöz, térhez való megváltozott viszonyunk.

2. Bevezetés Munkámban bemutatom, hogyan strukturálódnak át az időhöz való kapcsolódási pontok a diagnózisok után, az egészséges időhöz képest. Azt vizsgálom, miképp változik, és milyen jelentéstartalommal bír az idő fogalma három gyógyíthatatlan beteg számára. Dolgozatomban kitérek a marginalitás speciális helyzetére a betegségek kapcsán, de ezt a témát is az idő vonatkozásában tárgyalom. Az indivídumok időről alkotott fogalmait, értelmezését, az idő kezelésük átstrukturálódását vizsgálom. A kutatásom tárgya a személyes időképzetek változása, mely súlyos betegséget, testsérülést követő krízis esetén alakul ki. A dolgozat vázát és alapját három eset, három fiatal ember betegségének antropológiai vizsgálata alkotja. Egyikük kerékpáros balesetben gyógyíthatatlan koponya és agysérülést szenvedett. A másik két esetben az orvosi diagnózis gyógyíthatatlan, nem műthető daganat. 4

A kutatás tárgyát képezi, hogy egy-egy széttöredezett testi-lelki evidencia problémájára milyen változásokkal reagál az adott személy az idő értelmezése. Dolgozatomban tanulmányozom e súlyos életkríziseket a test-tér, test-idő viszonylatában. A kutatásom célja bemutatni, hogy a súlyos betegek, akik különböző egészségügyi okból kerültek marginális illetve liminális helyzetbe, hogyan észlelik a betegség következtében kialakuló idő-változásokat és hogyan reagálnak rá. Célom vizsgálni azt a kérdést, hogyan strukturálódik át az ember időhöz való viszonya a betegség előtti egészséges időhöz képest. Bemutatom az időt illető változásokat, és kutatásommal elősegíteni próbálom a test – tér – idő viszony újradefiniálását. Hipotézisem az, hogy a kutatott esetek kapcsán feltárulnak azok a személyes és társadalmi mechanizmusok, melyek a beteg test-képhez és idő-képhez kötődnek, és láthatóvá válik, hogyan kezeli egy-egy személy a súlyosan sérült testével kapcsolatos változásokat, hogyan befolyásolja ez az idő-tudatát, időről alkotott fogalmát, képzeteit. Az életeseményeket vizsgálva, előfeltevésem szerint kibontakozik az idő érzékelésének megváltozott módja. A személyes, privát, belső idő válik dominánssá a társadalmilag konstruált, külső idő helyett. Munkám elsősorban tereptapasztalatokra épül. A résztvevő megfigyelésre alapozott témát interjúkészítéssel egészítettem ki. Célzott, strukturált kérdésekkel dolgoztam, annak érdekében, hogy ne veszítsem el a fő témám irányvonalát, és hogy lehetőleg objektív módon mutathassam be a személyesen is érintő problémát.

3. A betegség történetek, a marginális létbe érkezés

„Egyfolytában születünk és haldoklunk. Ezért az idő problémája jobban érint bennünket, mint a többi metafizikai kérdés.” (Jorge Luis Borges)

5

Salvador Dali festménye

Tamás harmincöt éves korában, 2012. július negyedikén szenvedett súlyos kerékpárbalesetet. Egy hat éves kislánya van. A baleset következtében megsérült az agytörzse, több helyen bevérzett és betört a koponyája. Nem rehabilitálható, - áll a legelső zárójelentésben. A társadalom ezzel a két szóval fejezi ki azt, hogy lemond a beteg további kezeléséről, mert az állapota feltételezhetően nem változik jelentősen semmilyen beavatkozás hatására. Ebben a helyzetben, az indivídum teljes mértékben függő viszonyba kerül a társadalomtól, és egy társadalom által konstruált, strukturált tér és idő dimenzióban létezik. Ilyen esetben az individuális test feletti hatalmat nem az egyén, hanem a társadalom gyakorolja. Az indivídum, a személyiség feletti hatalmat a társadalmi szövet veszi át, melyet a cselekvő és döntésképtelenség állapota legitimál. Természetesen Tamásnak van kijelölt gyámja, édesanyja és barátai támogatják, de hogy mi történjen a testével, és hogyan, azt az orvostudomány dönti el. Két éve él kórházban, ahol szondán keresztül táplálják, és nincs esélye arra, hogy az állami gondoskodásból kikerüljön.

6

Zita betegségét 2013. június 23.-án diagnosztizálták. Zita harminckilenc éves, egy kilenc éves kislány édesanyja. Agytumorban szenved, és a daganat elhelyezkedése nem teszi lehetővé a műtéti eltávolítást. Zita fél testére lebénult, majd hosszas munkával ismét járóképessé vált. Orvosa sugárterápiával kívánja a tumor méretét csökkenteni, hogy az kisebb nyomást gyakoroljon az agytörzsre és ezzel csökkenthessék Zita epilepsziás rohamainak gyakoriságát és intenzitását. „Ez már így marad, amíg élek. Azt mondták, csak rosszabbodni fog.” Zita csak családja hosszas rábeszélésére egyezett bele a sugárterápiába, a kemoterápiát megtagadja, az orvosi nyomásgyakorlás ellenére. Az akadémiai orvoslás szerint Zitának nincs esélye a gyógyulásra. Saját betegségemet 2014. január harmincegyedikén diagnosztizálták. Negyven éves vagyok, egy tizenkét éves fiú édesanyja. Vastagbéldaganatom volt, nyirokcsomó áttétekkel. A tumort hosszas sugár és kemoterápiás előkezelések után eltávolították, de néhány héttel a műtét után jelentős számú és méretű, nem műthető májáttéteket diagnosztizáltak. Palliatív kezelést kapok, a betegségem nem gyógyítható. Kezelésemet illetően tudatos struktúrát alakítottam ki. Elfogadom a hagyományos orvoslást, a sugár és kemoterápiát, melyek kiegészítéseképpen alternatív gyógymódokat használok. A három betegségtípus hosszú időtartama, a gyógykezelések mivolta és az egészségre való esélytelenség miatt képeztem az esetekből egy olyan csoportot, melyet az idő vonatkozásában antropológiai vizsgálatnak vetek alá. Mindhármunk állapotát marginálisnak tekintem, mely margianlitás tartósan rögzült. Turnerre támaszkodva használom a liminális-marginális kifejezéseket, mivel ezek a kategóriák részben felölelik ezeket a speciális eseteket is. „A marginálisok, akárcsak a liminálisok, köztes állapotban vannak, de eltérően a rítusok liminális résztvevőitől, nincsen semmiféle kulturális biztosítékuk arra, hogy kétértelmű helyzetük végső, stabil megoldást nyerjen.”(Turner 2006:676) Valóban, részben időn kívül élünk, és például a „nem rehabilitálható”, vagy „palliatív kezelésben részesül” orvosi szakkifejezés, mely a státusunkat rögzíti, pontosan azt jelenti, hogy a halál és az élet közti határon éljük a mindennapokat. „Megmondták, hogy meg fogok halni. Talán három, maximum öt évem van.” (Zita)

7

Tamás tudatánál van, teljesen tisztán érti azt, hogy a testét nem képes irányítani, mozgatni, és hogy a halál, mely elkerülte eddig, belátható közelségbe került. Számomra nem jósoltak az orvosok időt, mert túl sok a bizonytalansági tényező. Mindössze annyit mondtak, hogy mindent megtesznek, hogy hónapokat, akár éveket nyerjenek számomra. Mindhármunknál tehát számolni kell azzal, hogy az életünk a közeli jövőben véget ér. „Az emberek többsége – ha nem találkozik közvetlenül az elmúlással – a halálra a távoli jövő eseményeként gondol, amelyben a jelenben nincs semmiféle relevanciája. Epstein szerint ez a fajta haláltudat az ember alap-hiedelmei közé tartozik. Az a hiedelem, hogy a halál beláthatatlanul messze van, a halál tagadásával egyenértékű. Újabban a halálhoz való viszony idői vonatkozásának egy további lehetőségét is felvetették: a jelen hangsúlyozását az élményben, az idői perspektíva beszűkítését.” (Kulcsár 1998:126) Így összefüggésbe helyezve látható, milyen szoros a kapcsolat a betegség, és az időképzetek, az idővel való beosztás között. Amit betegként átélünk, „egzisztenciális, az emberi lét lényegéből fakadó élmény”. (Kulcsár 1998:53) Hiszen a halállal mindenkinek számolni kell, de az idő előtti halál képzete ontológiai problémákkal társul. Mindhárom betegség esetében a betegségtudatnak hirtelen kellett kialakulnia. Ez ambivalens érzeteket vált ki, mivel a testet a tudat még egészségesnek képzeli. A jobb napokon, mikor alábbhagy a fájdalom és kellemes a közérzet, az ember azt hiszi, a test, a tér, az idő a régi. „Tegnap nekifogtam fát pakolni. És tessék, meg is van mára az eredménye. Sokkal rosszabbul vagyok.”(Zita) Egy csapásra el kell a tudattal fogadtatni, hogy szükség van kezelésekre, gyógyszerezésre, műtétre, kórházra, éveken át tartó orvosi kontrollra. A tudat váratlan szembekerül egy társadalmilag és orvosilag nagyon betegnek nyilvánított testtel. Az egészségpszichológia krónikus betegség esetén négy fázist különböztet meg: a diagnózis, a terápiás mézeshetek, a viszonylagos egyensúly, és a terminális szakaszt. E szakaszokban különböző kognitív jellemzőket írnak le, a halálattitűdről pedig jelentős tanulmányokat találunk a szakirodalmakban.

8

„A gondolkodás posztformális fejlődése és az érett haláltudat között sajátos kölcsönhatás van: a transzperszonális/dialektikus gondolkodás átalakítja a halálhoz való viszonyt, az érett haláltudat pedig segít a gondolkodás átstrukturálásában, mégpedig vélhetően nemcsak az élet-halál vonatkozásában, hanem egyéb összefüggésekben is.” (Kulcsár 1998:129) Mindez hozzájárul a megváltozó időtudathoz. Az idő minősége, értelmezése, személyes megélése átalakul. A társadalmi állapothoz hasonlóan azonban a közmegegyezéses társadalmi idő is marginálissá válik.

4. Az időbe helyezettség A változás, mely a betegség velejárója, hirtelen minden életterületen érvényesül, érinti a az idő fogalmát is. Ez a konstruált, megfoghatatlan, mégis strukturált keret, mely az életünket szabályozza, egyszeriben szétfeszül, és átadja helyét egy kultúrától mentes belső ritmusnak. A filozófia idő-definícióit külön nem kívánom tárgyalni. Amit a dolgozatomban megkülönböztetek: az a társadalmi, külső, nyilvános idő, és egy privát aspektus: a belső idő – jelentéstartalmukat a későbbiekben kifejtem. Az életünket strukturáló különböző időszámítás és naptárrendszerek több ezer éves hagyománnyal bírnak. Azonban a napi időbeosztást megszabó óra egy újkori, modern találmány, mely kiemel a természet rendje szerint való cselekvésből, és percre pontosan beosztva az időt lehetővé teszi a modern munkakörülményekben való könnyebb eligazodást. A természetben nincs szükség órára, az ember természetes, ciklikus idő szerint élte a napi ritmusát. A ritmust az évszakok, a napszakok, a kor, a nem, az időjárás határozta meg és nem egy kívülről az emberi tudatra feszített váz. Az idő és a munka feladatorientált volt, a napi teendők elvégzése szabta meg az időről alkotott fogalmakat. Ma Magyarországon a Gergely naptáron túl az óra szerinti időbeosztást használjuk, mely ezen belül percekre, másodpercekre osztja be az időnket. Ez az időbeosztás eredetileg a 9

nagyüzemi iparosítás hatáskövetkezménye, mivel a munkafeladatok részekre bomlottak szét, ezért szükségessé vált egy kötött rendszer kialakítása. Az időkezelés, az élet egészének hármasosztatúsága (munka, pihenés, alvás) az ipari kapitalizmus hatása. „Egy fejlett kapitalista társadalomban minden időt ki kell tölteni, el kell adni, hasznosítani kell” (Thompson 107) Persze már a sumér időktől kezdve találunk nap – homok – és vízórákat a különböző kultúrákban. A mechanikus szerkezetek feltalálása előtt használták az árnyék, és a gyertyaórát is. A hajózásban is folyamatosan kísérleteztek olyan időmérő szerkezetekkel, melyek segítségével hatékonyabban igazodtak el térben és időben. Továbbá már évszázadokkal ezelőtt is alakítottak ki olyan személyes használatra szánt apró tárgyakat, mellyel az időt mérték.

10

Középkori időmérő szerkezetek mai változatai. Carcassone, Franciaország

Dolgozatom alapját képezi az a tény, hogy megkülönböztethető és oppozícióba állítható a hagyományos, feladatorientált, társadalmilag strukturálatlan, tradicionális, szubjektív, kvalitatív és heterogén időrendszer, valamint a teljesítményelvű, társadalmilag strukturált, gazdasági szempontokat preferáló, racionális, objektív, kvantitatív, homogén és egyben globális időrendszer. Azt vizsgáltam, hogy a szubjektív időészlelés egy betegség hatására milyen változásokon esik át. Az idő észlelése egyfajta közösségi tapasztalat, egy kultúrán keresztül bevésődő struktúra, melyet át és áthatnak a társadalmi normák. A 14. században terjedtek el Európában a jellegzetes toronyórák a városokban, miután a mechanikai ismeretek ezt lehetővé tették. Gyönyörű példáival nem csak a neves nyugati városokban találkozhatunk.

11

Duplatornyos templom, Kotor, Montenegro

Sőt, nem csak a keresztény körökben terjedt el az óratorony állításának szokása.

12

Gazi Huszef bég dzsámija melletti óratorony, Sarajevo, Bosznia-Hercegovina

Az idő összetettsége számtalan formában felmerül, és számtalan formában vizsgálják, szakterülettől függően. Losonczi Ágnes például három idődimenziót különböztet meg, a biológiai, történelmi és társadalmi időt. A társadalmi időről úgy véli: „beleszól a születés és halál közötti folyamat minőségébe, ütemébe, módjába.” (Losonczi 1989:70) 13

A vallások és a filozófia is különbözőképpen alkotják meg álláspontjukat az időről. Nem kívánom mindet bemutatni, pusztán egy-egy kiragadott példával szemléltetni, hogy hasonló képzeteket találunk egymástól távol álló világ-értelmezési gyakorlatokban. A buddhizmusban is tetten érhető a gondolat, hogy az idő külsőleg konstruált. „Az időnek nincs semmi jelentősége. Azt mi találjuk ki. A zavaros tudat találja ki. Mi az, hogy idő? Nincs - azt mi találjuk ki. Se időnek, se térnek nincs köze a valóság megtapasztalásához. A valóságot mindig az itt és mostban tapasztaljuk meg. A jelen, az mindig jelen. Ezer évvel ezelőtt is az volt.” (Láma Csöpel) Hasonló ez Heidegger elemzéséhez, melyben Hegel sorait idézi: „Az idő léte a most; minthogy azonban minden egyes most „most” már-nincs is, és minden mostot megelőzően még-nincs, felfogható nemlétként is.” (Heidegger 2007:493) „Az idő pozitív értelmében azt lehet mondani: csak a jelen van, az előbb és utóbb nincs; de a konkrét jelen a múlt eredménye, és a jövővel terhes. Az igazi jelen tehát az örökkévalóság.” (Heidegger 2007:494) Bergson időről alkotott gondolatai megkerülhetetlenek a munkámban, hiszen nézetei szerint az idő egy sajátos személyi érzékelés, mint a gyönyör, vagy szépség. A Bergsoni idő a személyes élményre épít, és a szubjektív, betegségben tapasztalt időképzeteinket is alátámasztja.

4.1. A külső idő A naptár és az óra szerinti időszámítást, valamint a napszakok, évszakok szerinti természeti beosztást, a ciklikusságot, valamint a történeti lineális időt nevezem összességében külső időnek, mert a fenti okokból korunkban ez ad keretet az életvezetés rendjének, és megszabja minden emberi tevékenység idejét.

14

A betegség alatt Zita és én nem lehetünk teljesen mentesek a külső, objektív idő ritmusától, mert például, a gyerekeinknek hét óra ötven percre az iskolában kell lenniük, és a megadott időben értük kell menni. Ehhez akkor is igazodni kell, ha a tudatos időmegértés már nem működik. „Beállítják reggel az órát, csörög, amikor indulnom kell. Azt akkor már nem tudom, hogy mennyi idő telt el, vagy hány óra van, de csörög, és megyek.” (Zita) Zita ragaszkodik a külső, strukturált időhöz, mert számára „biztonságot ad”. Kötődik az órához, az idő mérésének objektív tartományához. „De tudom, hogy el kell engedjem szép lassan, és ez stresszel.” Zita agydaganata miatt másképp érzékeli az időt. Az objektív, külső időn kívülre került, és ezt tudatosítani is képes. Mások miatt is izgul, ha a nyilvános időről van szó. „Érzem, hogy elvesztettem valamit, és aggódok, hogy a másikban sincs meg.” Zitát zavarja, hogy nem tud rendesen részt venni a társadalom által elfogadott időben. Nagyon aggódott például egy kezelés alkalmával, mikor felmértem, hogy a várakozási idő alatt még elmehetek egy másik épületbe, az orvosommal találkozni. Hiába mondtam neki, hogy húsz perc múlva visszajövök, és még akkor is várnunk kell egy órát. „Nagyon izgultam, hogy nem fogsz visszaérni, nem tudtam felmérni, hogy ez időben mit jelent.” (Zita) Ha abban a helyzetben azt mondom neki, hogy távollétem addig tart, míg megeszi a szendvicsét, vagy azt, hogy az előttünk lévő tizenöt betegből négyet fognak megkezelni, míg odavagyok, - azt megértette volna.

4.2. Belső, privát idő „Lelkem, tebenned mérem az időt.” (Szent Ágoston 11.könyv, XXVII. fejezet) Belső idő alatt egy szubjektív, privát, egyéni életritmust értek. Teljesen egyedülálló a mércéje, a változásai, a gördülékenysége, a rendje. Minden egyén személyes sajátja. Husserl is beszél belső időtudatról Előadások a belső időtudat fenomenológiájához című művében.

15

A belső időtudat megélésekor lehetőség adódik rá, hogy a külső, objektív időt felülbírálja a személyes, a belső, - és egyéni, sajátos ritmus szerint haladjunk. Erre példámban a betegség, vagy a gyógyulási folyamat teremti meg a lehetőséget. Napszaktól függetlenül alakul például az alvás rendje. „Hazajön a gyerek, látja, hogy teljesen kész vagyok, és hagy, meg mondja is, hogy maradjál csak, majd beszélünk, ha felkeltél, ha jobban vagy. (Zita) Tehát a kilenc éves kislány tiszteletben tartja ezt a megváltozott ritmust, és mivel nem igen tehet mást, hagyja az édesanyját a saját ritmusa szerint létezni. Zitának le kell ugyanis feküdni, ezt kéri a test, a lélek. Nem is bírna ébren maradni, mert a test önálló úton jár, és felülír más egyéb szándékokat, felülírja a külső, objektív időt. Nem számít hány óra van. Ez a belső minőség kényszerektől és társadalmi kötöttségektől viszonylag mentes. A betegség az „egészséges”, lineális időből egy másik időértelmezésbe léptet át. A hétköznapi mércével mért időszámítás súlytalanná lesz. Nem percekben és órában mérendő az idő a diagnózisaink óta, hanem napsütéses vagy fájdalommentes napokban, a kezelések számában. Számomra egy sugárkezelés négy imádság idejéig tartott. Erről a típusú időkezelésről, mely extrém helyzetben gyakori, Thompson is ír: „a XVIII. századi Chilében gyakran mérték az időt „Hiszekegyekben”: egy 1647-i földrengésről azt írták, hogy az két Hiszekegyig tartott.” (Thompson 63) Heideggernél olvashatjuk, hogy számtalan más módszert alkalmazunk az idő meghatározására a mindennapokban. „Azt mondjuk: egy kis séta odáig, kőhajításnyira, pipaszívásnyira van.” (Heidegger 2007:130) Ezek a kategóriák a legkevésbé sem szabatosak, pontosak, - betegség esetén mégis könnyebben, természetesebben használhatók, mint az órával mért idő. Talán mert emberibb, életszerűbb, mint az óra elvont, absztrakt fogalmi rendszere. Nevezhetjük szubjektívnak, mégis reálisabb, értelmezhetőbb a krízishelyzetekben. Tamással beszélni a helyzetből adódóan nem lehetséges. De Zita és a saját példám alapján tudom, hogy mikor feleszmélt a kómából, és lassan felfogta, mi történt vele, az súlyos sokként érte. Mivel tudatában van a körülötte zajló folyamatoknak, részben az idő múlását is érzékeli. Érzelmileg reagál a növekvő kislányáról mutatott fotókra és szemmel láthatóan értelmezni tudja a változásokat. Ugyanakkor a nappali „aktív” időben sokszor passzív, 16

aluszékony. Látogatáskor ingerekre, zajokra, masszírozásra, beszédre van szükség, hogy a hozzátartozó a jelen időbe, a társadalmi időbe húzza a saját privát idejéből. A személyes idejéből való kibillentés az alapja minden kommunikációnak. A „rendes” időből való kiszakadást a másféle tevékenységek hada is szimbolizálja. Mindhármunk életét az orvoslási tevékenységekhez való igazodás jellemzi. Társadalmi kapcsolatainkat szintén más módon éljük meg, mint a betegség előtt. Nem, vagy másképp veszünk részt a rokonainkkal, barátainkkal közös programokon például. A belső idő marad viszonyítási alapként. Zita számára a külső idő nem egy csapásra vált semmivé, mint Tamásnak. „Az idő elvesztése fokozatosan épült le. Egy ideig még megvolt, erre határozottan emlékszem. Aztán egyre idegesebb lettem, mert nem értem meg, mennyi az a tizenöt perc. Bizonytalanságot vált ki bennem.”

4.3. Az egészséges idő – beteg idő, időn kívüliség Munkámban meg kívánom különböztetni az egészséges időt a beteg időtől, ugyanis a beteg időben sem a természeti tényezők, sem az óra szerinti időszámítás nincs kifejezett hatással a mindennapok struktúrájára. Egy hétköznapi, egyszerű betegség, például egy gyomorrontás folyományaként is, egyfajta marginális időbe kerülünk. Súlyozottan igaz ez komoly, hosszú lefolyású betegség esetén. Az idő ritmusa teljesen megváltozik, - az idő észlelése is. „Elvesztettem az időérzékemet.”(Zita) Mindaz, amire Zita gondol, - ami a betegség alatt történik,- túl van a hétköznapi mércével mért társadalmi időn. És ha mi, akik cselekvő és beszédképesek vagyunk, akik képesek vagyunk a térben mozogni, helyet változtatni, a betegség következtében eltávolodtunk az idő társadalmilag szabott fogalmától, akkor Tamásra vonatkoztatva ez fokozottan igaz. Ő nem mozog, nem cselekszik, nem beszél, és az idő fogalmával bár tisztában van, az állapota szerint alkalmatlan az időszámítás szabatos használatára. Összehasonlítva: Tamás kívül van az időn, Zita és én pedig az idő határvonalain egyensúlyozunk, átmenetileg hol belépve, hol kiszakadva a társadalom által konstruált időfogalomból.

17

„Azokban az átmeneti periódusokban, amelyek az egyes identitások között helyezkednek el, az egyénre úgy tekintenek, mint aki a „szociális időnkívüliség” intervallumában van, egy sebezhető, „természetellenes” helyzetben.” (Helman 215) Ez az átmeneti periódus mindhármunk számára állandó létforma lett. Tamás személyére különösen igazak Heidegger gondolatai a létbe való belevetettségről. Cselekvés és döntésképességünk ugyanis enyhíti a létbe való belevetettség kiszolgáltatottságát. Ha viszont valaki nem rendelkezik ezen képességekkel, akkor számára a létforgatag egy teljes, külső erőktől függő hányattatás. Mindez az idő viszonylataiban is tettenérhető. A beteg sem a térbeli, sem az időbeli eseményeket nem tudja kontrollálni. Nincs uralma sem a teste, sem az ideje fölött rendelkezni. Tamás esetében a „nem rehabilitálható” orvosi szakkifejezés rögzíti ezt az időn kívüli társadalmi státuszt. Ezt az állapotot nemcsak az időnkívüliség, a személyes tér nélküliség, de a teljes függőség és kiszolgáltatottság jellemzi. Tamás esetében az átmeneti periódus rögzült, életvitelszerű állapottá vált.

Salvador Dali alkotása, faliszőnyeg, Figueras

18

4.4. A kórházi idő A kórházi időszámítás teljesen eltér a hétköznapi külső időtől, kifejezetten strukturáltabb és szigorú rendhez kötött. A súlyos beteg, aki kizökken az egyszerű külső időből, és saját szubjektív időszámítása szerint kezd el létezni, a kórházba kerülés után egy még kötöttebb, szabályozottabb időrendhez kell alkalmazkodjon. A kórházak valójában kis társadalmak, mikroközösségek. Aki kórházba kerül, egy új világba kerül, rögzített szabályrendhez, hierarchiához, nyelvhasználathoz, napirendhez, higiéniához, közösséghez és alkalmi lakótársakhoz kell alkalmazkodjon. Helman szerint „A betegeket megfosztják szociális identitásuktól és egyéniségüktől, és egyforma pizsamákba, hálóingekbe öltöztetik őket. Veszítenek a saját testük felett gyakorolt kontrolljukból, személyes terükből, magánéletük intimitásából, viselkedésük, étrendjük, és idejük beosztásának függetlenségéből. A betegek távol vannak a család és a közösség folyamatos érzelmi támogatásától, és olyan személyzet látja el őket, akiket korábban sohasem láttak.”(77) A kórház különleges időstruktúrája nem pusztán arra szolgál, hogy gördülékennyé tegye az ott dolgozók munkáját, a gyógyítás folyamatát. A látogatások szabottsága sem csak azért van, hogy megkönnyítse az dolgozók napirendjét, strukturálja a teendőiket, és ezáltal elkerülje a káoszt. A betegek napirendjének szabottsága, rendkívüli struturáltsága egyben arra is szolgál, hogy a külső, egészséges időben benne tartsák, bele helyezzék a beteget és ne hagyják, hogy a külső időtől teljesen eltávolodjon. Tamást minden reggel ugyanakkor ébresztik, mérik a lázát, öltöztetik, ültetik ki tolószékbe, mosdatják, etetik, tornáztatják. Ez az időben meghatározott cselekvési sor egyfajta viszonyítási alap. „A manapság sokat vitatott kórházi ápolás előnye- optimális esetben, a hospice szellemében – éppen a rend biztosításában ismerhető fel, amit otthoni környezetben a legtöbb család sajnos nem biztosít. Terminális betegek beszámolói szerint a jó kórház inkább szabályai, rendje, mintsem tényleges (orvosi értelemben vett, gyógyító) hatékonysága miatt jelent biztonságot.” (Kulcsár 1998:121)

19

A rend egy külső rend, hiszen senki nem kérdezi Tamástól, mikor szeretne másnap felkelni. Mégis látható, hogy ez a fajta kényszer egyben azt a célt is szolgálja, hogy a beteget az egészséges, külső, nyilvános időhöz csatolja. Hogy ne engedje elveszni, örökre a saját, belső, privát idejébe zárulni. Tamás tartósan, élete végéig kórházi ápolásra szorul. Zita és Én csak ideiglenesen tartózkodtunk kórházban. Személyes tapasztalatom a rend és a szervezettség hiányáról is azt mutatja, hogy a szabályrendszer fontos viszonyítási alapot, kapaszkodót is jelent a beteg számára, habár a személyes autonómia nyilvánvalóan csorbul. A test feletti uralom részleges elvesztése is járhat identitássérelemmel. „Kontrollvesztésnek tekinthető az is, hogy a beteg nem rendelkezik étrendje, szabad mozgása és időbeosztása fölött.” (Lázár 2012:560) Tehát az általános időkeret és időrend, mely vezérli a létünk, csak viszonylagos érvényességgel bír. Van olyan helyzet, mikor az érvényessége átalakul.

5. Tamás. Megállt idő. A baleset pillanatában Tamás lineális idővonala megállt, és ő ottrekedt, abban a másodperc törtrészében. Nem pusztán fordulatot vett az életútja, hanem a teljes addigi élete megsemmisült azáltal, hogy nem képes kifejezni sem szóban, sem tettben az érzéseit, gondolatait. Nem vesz tovább részt mindazon eseményekben, mely kategóriákat az élet élésével azonosítunk. A szervei éltetik, életét egy kórházi ágyban tölti, ő maga azonban kiszorult a természetes térből és időből. „Az idő nyilvánosan olyan valami, amit mindenki szakít és szakíthat magának.” (Heidegger 2007:486) Esetünkben a beteg nem tud szakítani magának időt, a létezés és az idő szinte különváltak. Ez a felhőszerű, meghatározhatatlan és megfoghatatlan massza, az egészséges életvilág számára nem kezelhető, tudományosan sem meghatározható. Kategórián kívüli, a vágtázás lebegő fázisa. Sem földet nem ért, sem égbe nem tért. Számtalan bizonytalansági tényezőt hordoz, mely félelmet kelt, mert eltér a társadalmilag elfogadott tér-idő struktúrától.

20

Kissé támadja is azt, azért, mert érthetetlen, értelmetlen, bizonytalan, tehát a káosszal azonosítjuk. Hagyni Tamást hánykolódni a káoszban, az ismeretlenben, a mérhetetlen időben, az a „rendes” időt élők számára elfogadhatatlan. Az időt, - Tamás idejét – az egészséges, objektív időstruktúra szerint kezelni, és beilleszteni egy meghatározott, megszabott keretrendszer közé, azért fontos, hogy érezze az élet szövetét. Ez, mint egy váz, tartja magában a beteg embert. Ha Tamás képes volna megfelelően alkalmazkodni, használni a külvilág által szabott időkeretet, átkerülhetne időn innen. Ha visszatérne az általánosan használt tér és idő rendszerbe, azt azonosítanánk az élet élésének minőségével. Ugyanakkor, hozzáigazítani az ő életét az egészségesekéhez, ez egyfajta univerzum fenntartó jelentőséggel bír. Bele kell szabni a társadalom által fenntartott és működtetett világképbe ahhoz, hogy viszonyulni lehessen hozzá. A beteg mikorvilágát be kell illeszteni a makrovilágba, mert helyzetére erkölcsi, érzelmi és fizikális válaszokat kell adni. „A mostok elmúlnak,s az elmúltak teszik ki a múltat. A mostok megérkeznek, s a megérkezők határolják körül a „jövőt.” (Heidegger 2007:484) Tamás megérkező „most”-jai egyformák, egyhangúak. Ilyenformán jövőről nem beszélhetünk

6. Zita és Én. Akadozó idő. Zita idővonala nem megállt, hanem akadozik, ahogyan az enyém is. A betegségből nincs visszaút, az egészségesek időkezeléséhez további életünk során nem térhetünk vissza, hiszen a betegség nem múlik el, nem gyógyul meg teljesen, társul szegődött a hétköznapokba. „Ez már így marad, amíg élek.”(Zita) Tudatában vagyunk az egészséges társadalom időkezelésének, de csak részleteiben használjuk. Tudni kell élni vele a hozzátartozók és az élet bizonyos területei miatt. Az orvoshoz és a kezelésekre az óra által szabott időben kell érkezni, a gyerekeket az iskolába időre kell vinni. Ez egyrészt problémát okoz: „ha azt mondod nekem, hogy negyed tizenegy, akkor én állandóan izgulok, hogy el ne késsünk. Elindulok kilenc órakor, hiába 21

mondja Roli, hogy túl korán van, várni kell majd legalább fél órát. Én ezt már nem tudom érteni, nem érzékelem, hogy mennyi is az a fél óra, vagy a negyed tizenegy. Tiszta stresszben vagyok.” (Zita) Másrészt ez az óra szerint szabott külső idő, jelentősen veszít is a fontosságából.

Előfordulnak olyan élethelyzetek, életesemények, melyek bekövetkeztekor az időre vonatkozó modern, globális fogalmi keret szétesik, értelmét, és funkcióját veszti. „Egy szoptatós anya időérzékelése nem tökéletes, hiszen más emberi ritmusokhoz igazodik,” (Thompson 1990:91) Ehhez hasonló a súlyos betegség élethelyzete is. Egy megváltozott ritmus dominálja. „a jelenvalólét „számol” az „idejével”, ami megelőzi minden olyan mérőeszköz használatát, amely az idő meghatározására szolgál.” (Heidegger:2007:463) Az idővel való „számolás”, az ilyen krízishelyzetben dominánssá válik, hiszen az élet ideje, mely kiszabatott, nagyjából előre meghatározottnak tűnik. A korábbi évszázadokban nem lehetett előre látni bizonyos betegségek kimenetelét és a halál valószínűsíthető időpontját. Zita és Én a szituációhoz igazodva, egyre erősebben „számolunk” az időnkkel, mert nem mindegy, mire fordítjuk azt, ami még hátravan. Saját jellemző taktikám a „sűrítés”, mely alatt azt értem, hogy egységnyi idő alatt sokszorosát élem meg a megélhetőnek. Például egységnyi idő alatt jelentősen több tapasztalatot, tanítást adok át a gyerekemnek, hiszen az idő „szorít”.

22

7. A hozzátartozók időstruktúrájának változásai Hozzátartozóként közelről látni és élni meg egy súlyos betegséget, szintén változásokkal jár. Nemcsak a megváltozott napirend, hanem a megváltozott időrend miatt is. A látogatások rendje, a felkészülés a látogatásokra, mindez teljesen átszervezi az addig megszokott időstruktúrát. Tamás látogatásakor nehezen kezelhető a viszonyulás-nélküliség. Egy hozzátartozó esetében, aki látogatásakor igyekszik pozitív energiákat mozgatni, „logikus elvárás” az, hogy bármilyen visszajelzést kapjon. Azt szeretné, hogy pont akkor, pont abban az időben, mikor ő jelen van, a beteget aktív időben találná. Tehát, hogy bármiféle reakciót kapjon az igyekezetre, mellyel Tamás világába, privát idejébe próbál belépni, vagy Tamást próbálja a sajátjába behúzni. Nincs félelmetesebb a reakciómentességnél, a viszonyulásnélküliségnél, a kapcsolattalanságnál. Mert ezek a fogalmak, kívül állnak az időn. A külvilág számára az idő aktív, mozgással teli. Tamás számára passzív és mozdulatlan, miként a teste is az. Ezért a hozzátartozók is igyekszenek az általánosan elfogadott időkereteket fenntartani és erősíteni, - Tamást ebbe az időkeretbe helyezni és rábírni, hogy használja a társadalom és az intézmény által konstruált időviszonyokat. Ebbe beletartozik a látogatások megszabott módja, ideje, és lehetősége, valamint a napi kórházi életritmus. Az ébresztő, a gyógyszerezés, a kiültetés, a mosdatás, a vizit, stb. rendje. Zita és az én esetem is azt erősíti meg, hogy a hozzátartozók is erőteljesebben élik meg az emberi idő „végességének” tudatát, és ők is igyekeznek „jól kihasználni” azt az időt, melynek mennyisége ugyan bizonytalan, de mégis megjósolható, melyben erőteljesen megjelenik az elmúlás. Több időt igyekeznek fordítani a betegre és képességeikhez mérten a minőségi időt preferálják az együttlét során. A hozzátartozók számára is megváltozott tehát az időhöz való viszonyulás. Tamás balesetekor fragmentálódott az idő, és hozzátartozóinak ezt egyrészt nehéz feldolgozni, másrészt nehéz együtt élni vele, és a mindennapokba építeni. „Olyan, mintha az idő egy fonala megállt volna, a többi meg halad tovább.” (K.P., Tamás felesége) 23

8. Az idő, mint manipuláció A betegség-tapasztalat által kibomló események közben mutatkozott meg számomra, hogy az idő fogalma milyen nagymértékben alkalmas manipulációra. A gyógyíthatatlan betegséggel való szembesülés első pillanatától kezdve próbálnak orvosok és hozzátartozók a külső, társadalmi idővel manipulálni. Az azonnali cselekvésre való folyamatos felszólítások, a sürgetés, olyan stresszhelyzeteket okoznak, melyek komoly nyomást gyakorolnak a betegre. Az időtől való rettegés, az időből való kifutás félelme, az eltékozolt idő, mind olyan tényezők, melyekkel a külvilág megpróbálja befolyásolni a döntéshozásokat. A döntéseket a betegnek kell meghoznia, amennyiben döntés és cselekvőképes. Tamás állapotával kapcsolatos döntéseket a hozzátartozói, de elsősorban a gyámja hozza meg. De Zita és Én, mindketten önállóan dönthetünk a gyógyulási folyamatunkról, a kezeléseinkről. Azonban mindkettőnknél felmerült az idővel való manipuláció problematikája. Az időszorítással való megfélemlítés komoly stresszt okoz, így hátráltatja a gyógyulásba vetett hitet és energiát. Természetesen a rák rapid terjedése okozza ezt az időfrusztrációt, de az optimális időegyensúly megtalálása nagyon fontos a beteg számára, hiszen a gyógyulás lelki-szellemi síkon is történik. Sokszor a test gyógyítását célzó, időben gyorsan zajló folyamatokat a beteg belsőleg nem tudja követni.

9. Időn innen és túl Mivel Tamás beszéd és cselekvésképtelen, csak akkor tud kapcsolatba lépni a külvilággal, ha elfogadja (képes elfogadni) a kívülről felépített szabályrendszert, mert csak így van lehetőség a kommunikációra. De Tamás jelenleg csak akkor fogadja el a konstruált szabályokat, mint amilyen például az idő rendszere, ha kedve van. Abban az értelemben, hogy az adott pillanatban éppen képese, akar-e valami módon kommunikálni, mondhatjuk, hogy ha van kedve, a nyilvános időn 24

innen, ha nincs kedve, időn túl van. Néha belép a nyilvános időbe, de legfőképp a privát idejében tartózkodik. De vajon elvárható-e egy ilyen sérülés után a szabálykövető magatartás, a töretlen bizakodás és a stabil, jó pszichés állapot, melyek alapot nyújthatnának az időbe és térbe való visszatéréshez? Mikor maga a létezés kérdőjeleződik meg, akkor az időben levés is kétségessé válik. Úgy vélem, Tamás helyzete egyfajta lételméleti paradoxon. Az orvostudomány az életben tartását tekinti célnak, és hogy benne tartsa az időben. Az orvostudomány az emberi létezést tekinti eredendő értéknek, nem a benne eltöltött idő minőségét. Dolgozatomban ezt az aspektust nem áll módomban vizsgálni, de fontosnak látom megemlíteni. Hiszen Tamás számára az idő nem lehetőségként van jelen, hanem lehetetlenségként, tehetetlenségként. Helyzete abban különbözik Zitáétól és az enyémtől, hogy előttünk az idő még lehetőséget rejthet, legalábbis abban, hogy minél több időt „szakíthassunk”, „szoríthassunk” ki a létünk számára. Az idő tehát, melyet még megélhetünk, a legfőbb értékké válik.

25

A nyugati orvostudomány racionalitásra épül. Objektivizálni kíván, meghatározni, kategorizálni, világosan diagnosztizálni. Tamás alkalmanként hajlandó kézszorítással, pislogással kommunikálni, máskor viszont nem kíván kapcsolatot teremteni. Az orvostudomány és az életvilágunk számára akkor lenne időn innen, vagyis a külső, társadalmilag elfogadott időben, ha például ismétlődő, módszeres, azonos jelentésű reakciókat, kommunikációs jelzéseket adna. Ha biztos lábakon álló, fix, nem nyelvi struktúrákkal egy közös kommunikációs forma alakulna ki, - akkor állíthatnánk, hogy ő is akar, (tud) az objektív, nyilvános, külső időben részt venni. Zita kommunikál, és igyekszik részt venni a külső, nyilvános időben, annak ellenére, hogy ez sokszor nehezen, vagy egyáltalán nem megy neki. Nagyon tudatosan fogalmaz. „Az időt, azt nem érzem. Vége. Ennyi volt.” Számomra a nyilvános és privát idő eltolódása, egymástól való eltávolodása jellemzi a gyógyíthatatlan beteg-létet. Egyre kevésbé fontos a külső, társadalmi időben való részvétel, és felértékelődik a minőségi belső idő. „Minél kevésbé szabad az időről gondoskodó jelenvalólétnek időt veszítenie, annál „értékesebb” lesz számára az idő.” ( Heidegger 2007:479)

26

Míg Zita aggódik a külső kontroll elvesztése miatt, addig én feloldódom az érzetben, hogy megszabadulok egy társadalom által rámkényszerített struktúrától. Használom az időt, mikor hasznos számomra, de a betegség feljogosít, illetve determinál is arra, hogy a saját belső idő-ritmusomat kövessem. Ugyanakkor a betegség velejárója, hogy az időben-lét eltorzul, a nyilvános idővel való bánás bizonytalanná válik. Én is egyre kevésbé tudom meghatározni az időtartamokat, vagy nem emlékszem találkozásokra, beszélgetésekre. Jegyzetekre és a hozzátartozók segítségére kell támaszkodnom, ahogy Zitának is. A nyilvános idő meghatározások értelmüket vesztik, közmegegyezéses használatuk számunkra gyakran érvénytelenné válik.

Összegzés Dolgozatomban azt vizsgáltam, hogy súlyos betegség krízis esetén milyen változások érik az időről alkotott fogalmainkat. A három betegség-példa alapján értelmeztem az időt érintő képzeteket, és különbséget találtam az egészséges és beteg emberek időfelfogása és használata között. Azt találtam, hogy hipotézisem helyes volt, - cselekvés és beszédképtelen gyógyíthatatlan betegség esetén a személy kikerül a társadalmi, objektív, külső idő használatából. Azt a külvilág használja fel arra, hogy a beteg létét értelmezhető keretek közé szabja. Tamás nem tud időt „szakítani” magának, nem önmaga rendelkezik az idejével, de a testével sem. Az ideje és a teste feletti uralmat a társadalmi szövet gyakorolja. Privát idejébe nincs belátásunk. Gyógyíthatatlan, de cselekvő és beszédképes esetekben ábrázolódik inkább a folyamat, mely az időérzék és a külső, társadalmi, objektív időben való részvétel elvesztéséhez vezet. Nem hirtelen trauma, hanem leépítő betegség alkalmával fokozatosan épül le a megszokott idő-struktúra is, és átalakul. A testi folyamat lassan, de biztosan halad előre, és a külső, társadalmi, objektív időértelmezés helyét a belső, privát idő dominanciája veszi át. Az idővel való „számolás” fokozódik, a betegek és a hozzátartozók is igyekeznek kihasználni és minőségi értelemben kitölteni a halálig hátralevő időt. 27

A társadalmilag preferált objektív, külső időértelmezés és használat az egészséges személyek privilégiuma. Betegség esetén szabályai nem mindig alkalmazhatók, helyét a szubjektív, személyes belső időkezelés veszi át. A betegség velejárója, hogy az időben-lét eltorzul, a nyilvános idővel való bánás bizonytalanná válik. Az óra szerint szabott külső idő, jelentősen veszít is a fontosságából. A nyilvános és privát idő között egy törésvonal keletkezik, egymástól elválnak, külön működnek. A nyilvános idő kifejezetten fragmentálódik. Ontológiai probléma jelenik meg: mikor a létezés megkérdőjeleződik, akkor az időben levés is kétségessé válik. A betegek idejét az egészséges, objektív időstruktúra szerint kezelni, és beilleszteni egy meghatározott, megszabott keretrendszer közé, azért fontos, hogy érezzék az élet szövetét. Ez, mint egy váz, tartja magában a beteg embert. Életüket hozzáigazítani az egészségesekéhez, univerzum fenntartó jelentőséggel bír. A beteg mikorvilágát azért kell beilleszteni a makrovilágba, mert helyzetére erkölcsi, érzelmi és fizikális válaszokat kell adni. A külső, strukturált idő biztonságot ad a betegnek, ugyanakkor a belső, privát idő dominanciája megnő.

28

Zárszó és köszönetnyilvánítás Köszönettel tartozom Joó Tamásnak, akitől egészségben-betegségben sokat tanultam, és aki a szakdolgozat utolsó simításaikor elhunyt. Köszönöm Müller Zitának a segítségét és a nyitottságát.

29

Bibliográfia: Turner, W. Victor 2006

Átmenetek, határok és szegénység: a communitas vallási szimbólumai. In: Bohannan, Paul – Glazer, Mark: Mérföldkövek a kulturális antropológiában Budapest: Panem Kiadó

Császi, Lajos 2007

Biopolitika és kultúra.

Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó

Fejős, Zoltán é.n.

Az idő – képzetek, rítusok, tárgyak

Heidegger, Martin 2007

Lét és idő. Budapest: Osiris Kiadó Kft.

Kulcsár, Zsuzsanna 1998

Egészségpszichológia. Budapest: Elte Eötvös Kiadó

Helman, Cecil G. é.n.

Kultúra, egészség, és betegség Melania Kiadói Kft. Budapest

30

Lázár, Imre 2012

Az egészségügy szervezeti antropológiája. In: Lázár Imre - Pikó

Bettina szerk.: Orvosi antropológia

Medicina Könyvkiadó Zrt

Losonczi, Ágnes 1989.

Ártó-védő társadalom. Budapest, Közgazdasági és Jogi

Könyvkiadó

Thompson, Edward P. 1990

Az idő, a munkafegyelem és az ipari kapitalizmus. In: Gellériné

Lázár Márta szerk: Időben élni

Budapest, Akadémiai Kiadó

Egyéb források: Csukovits Enikő: Az idő folyása Rubiconline 2009/11 http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/az_ido_folyasa Szent Ágoston vallomásai http://mek.oszk.hu/04100/04187/04187.htm#202 Az Országos Rehabilitációs Intézet honlapja http://www.rehabint.hu/new/osztaly/11.htm

31

32