I. rész. A falu története

Vadász - 2002.

Tartalom: Elıszó ............................................................................................. A falu története ................................................................................ A kezdetektıl a falu pusztulásáig ................................................ A visszatérés ........................................................................... A birtokosság .......................................................................... Az 1848-49-es forradalom után ................................................ A XX. század elsı fele .............................................................. A XX. század második fele és napjaink ....................................... Az egyházközség története és az egyházi élet ....................................... Az egyházközség története a kezdetektıl 1711-ig ........................ A gyülekezet visszatérése és élete 1900-ig .................................. Az egyházközség a XX. században és napjainkban ....................... Vadász néprajza ............................................................................... Bevezetı ................................................................................ A környék .............................................................................. A falu és a házak ..................................................................... A bútorok ............................................................................... A szıttesek ............................................................................. A viselet ................................................................................. Ünnepek és jeles szokások ........................................................ Az egyházi ünnepek .............................................................. Egyéb jeles szokások ............................................................. Az emberélet állomásához kapcsolódó szokások ....................... Tájszólás és nyelvi különlegességek ............................................ A népdalkincs ......................................................................... A zenészek ............................................................................. A táncszokások ....................................................................... A táncok leírása ...................................................................... Az adatközlık ......................................................................... Népdalok ................................................................................ Bibliográfia ......................................................................................

Elıszó Ez a kis könyv, amit az olvasó a kezében tart, hiánypótló írásként szolgál Vadászról, hiszen eddig csak részletekben jelentek meg különbözı írások. Így ideje volt egy könyvbe összefoglalni azokat az ismereteket, érdekességeket és értékeket, amelyek errıl a faluról szólnak. A Körösköz egyik legısibb településérıl lévén szó, nem árt, ha kutatjuk és ápoljuk múltunkat, hiszen csak így lehet jövendınk. Nem titkolom, célom ezzel az írással az volt, hogy a vadásziak kezébe adjak valamit, ami ıseikrıl szól, ezzel is erısítve ıket abban, hogy jobban összetartsanak, ahogyan ıseik tették. Ha ennyi idın keresztül megmaradt a falu és annak ısi, középkori temploma, nem tehetjük azt, hogy veszni hagyjuk. Az eredeti ötletem az volt, hogy jó lenne összegyőjteni a faluban fellelhetı régi fotókat, hogy valamelyest képet alkothassunk az itt lakókról, életükrıl, ebbıl szerettem volna egy kiállítást rendezni. Idıközben a régi egyházi jegyzıkönyvek is a kezembe akadtak, sıt elıkerült Dr. Kovách Gézának cikke a település történelmérıl, hozzájutottam egy román nyelvő kisebb monográfiához és megkaptam Engelhardt Mária román nyelvő államvizsga-dolgozatát Vadász népességérıl. Az idén a templomban kutató restaurátorok is sok értékes adattal szolgáltak. Közben a fotók is győltek, amelyek közül egyre több néprajzilag is értékes fénykép került elı. Így arra gondoltam, jó lenne egy rövidebb, fényképekben gazdag faluismertetıt összeszerkeszteni a kiállítás helyett. Az összegyőlt anyagért sok vadászi embernek köszönettel tartozom. Itt mondok köszönetet a 85 éves Kelemen Lajosné szül. Borbély Erzsébetnek, aki töretlen jókedvvel mesélt a faluról, a régi szokásokról, énekelte a népdalokat, és néprajzilag is sok érdekes információval szolgált. Tisztelettel köszönöm meg özv. Vékás Ferencné szül. Bökös Rozáliának az értékes fényképeket, illetve a róluk szóló adatokat. Köszönettel tartozom még Köteles Józsefnek, aki szintén sokat mesélt a régi idıkrıl. De nem maradhatnak ki ebbıl a sorból mindazok, akik fényképekkel és érdekes történetekkel gazdagították e munkát, és egy-egy információt pontosítottak: Barna Lajosnak, Gál Juliannának, Horváth Juliannának, Kolozs Andrásnak, Jakab Károlynak, Must Sándornénak, Nagy Rozáliának, Papp Juliannának, Szabó Sándornak, Tóth Lajosnak, Vágó Imrének, Vágó Máriának, Vékás Jánosnak és Vékás Ferencnek. Az ı segítségüknek köszönhetı, hogy végül is összeállt az anyag. Külön köszönöm meg feleségemnek, hogy a nyers szöveget végleges formába öntötte és ahol kellett pontosított, javított. Hálával tartozom Baracsi Levente lelkésztársamnak is, aki ugyancsak nagy segítséget nyújtott a végleges összeállításban. Végül pedig hadd zárjam ezeket a sorokat Illyés Gyulának egy idézetével. “A múltat is teremteni kell…” Igen, ezzel a kis írással, mindenkinek hozzáférhetıvé tettük Vadász múltját. Múltat teremtettünk közösen. Adja Isten, hogy ez ne csak a múltra való emlékezésre legyen jó, hanem sokkal inkább a jövendı építésére.

I. rész A falu története

“Az én apáim száz évekig csak bolond, szép arccal álmodoztak, s most száz év után engem áldozatra adtak, hogy fussak s égve daloljak az esti szélbe angyalfaragta furulyán.” Sinka István: Pásztorének 1. A kezdetektıl a falu pusztulásáig. A hatalmas erdıségekkel körülvett Vadász és környéke már a kıkorszak és a bronzkor idején lakott volt. A Leveles bal partján, a Cserépgyár néven ismert téglaégetıben talált leletek, különbözı használati tárgyak és fegyverek (bronzkarika, vésı, sarlókés, tölcsércsı) ezekbıl a korszakokból valók (ezek a leletek jelenleg a budapesti Nemzeti Múzeumban találhatóak). A római korban ezen a részen húzódott a birodalmi határ (limes). Határvédı település lehetett a falu határában, hiszen találtak ebbıl a korból származó 150 darab ezüstpénzt, melyek szintén a budapesti Nemzeti Múzeumban találhatóak. Errıl a korról tanúskodik a Fonósiki tarlón húzódó határárok elnevezése, Traján árka. A honfoglaló magyarság elég hamar megüli a környéket, errıl tanúskodnak a környékbeli falvak ısi nevei, melyek mind a honfoglaló nemzetségek neveit viselik, pl. Gyarmat, Zerind, Jenı, Elek, Bököny, Zaránd. Anonymus például említi írásában, hogy a vidéken igricek és hegedısök laknak, akik a honfoglaló magyarság zenészei, énekmondói. Bár a Névtelen Jegyzı (Anonymus) írását némi fenntartással kell kezelnünk, az bizonyos, hogy a Tız folyásánál 1429-ben még mindig emlegetnek egy Igricverse nevő területet. Vadász egyik legrégibb Árpád-kori településünk. Nevét valószínőleg a királyi szolgálatban lévı vadászokról kapta. Már 1214-ben említést tesznek a településrıl és arról, hogy két vízimalma is van. (II András adománylevelérıl van szó, melyben a vidéket Boleszló, váci püspöknek adományozza.) 1332-ben a pápai tizedjegyzékben mint VILLA WADAZ szerepel, papjáról nem beszélnek. 1332 – 1337-ben is megemlítik a pápai dézsmaösszeírásban. Ekkorra már saját papja is van, bizonyos György, aki a köleséri fıesperesség legmódosabb papja, tehát már a kezdeti idıkben igen gazdag falu volt Vadász. A XIV. században számtalan oklevélben találkozunk nevével. 1341 - 1347-ben egy bizonyos Becsey László nemesi birtoka lesz. Becsey rengeteget hadakozik Vadászért, de a szomszédos Sámolykeszy család 1363-ban előzi embereit a faluból. 1374ben egyházilag a váradi püspökséghez tartozik, de politikailag Zarándhoz. Ebbıl az idıszakból származhat a mostani református templomban található freskó. A XV. században, 1409-ben, a Pethı, a Vásáry és az Illyey családok panaszkodnak, hogy a vadászi út jogtalanul van megadóztatva. 1429-ben a falu Farkas Illés tulajdonában van. A magvaszakadt Farkas családtól

a Maróthy család birtokába jut, 21 házzal. 1446-ban a Maróthyak panaszkodnak Miskey Péterre, hogy nem adja Vadászt nekik, pedig jog szerint az övék. 1461-ben a Miskeyek lemondanak a vadászi kegyuraságról, így a vadászi erdıségeket a Nagygyaraky, Földes, Sáfár, Vásáry, Telegdy nemes urak vágják, sıt még a Körösön levı hidját is lerombolják. Késıbb a Hunyadiak szerzik meg a falut, majd Corvin Jánosé lesz, s ennek korai halála után –özvegye új házassága révén– brandenburgi Hohenzollern György ırgróf tulajdonába kerül. 1519-ben a Gyulai vár fennhatósága alatt áll, mint királyi birtok, egy évvel késıbb viszont ismét az ırgróf tulajdonában találjuk. Egy 1525-ös összeírás például említ bizonyos Nagy Balázs vadászi bírót. (Blasius Nagh iudex). 1526-ban az ırgróf elhagyja az országot és visszatér Németországba, elviszi magával a birtok iratait, és természetesen a birtokhoz tartozó Vadász iratait is. Ezeket jelenleg Németországban, Nürnbergben tárolják. Vadász 1529-ben Wadaz név alatt szerepel. Az ırgróf távozása után a falu, a Gyulai vár fennhatósága alatt, ismét királyi birtok lesz. Mivel Vadász Brandenburgi György birtoka volt és mivel az ırgróf lelkes támogatója volt a protestáns tanoknak, a lakosság ebben az idıben ismerkedik meg a német, francia és svájci reformátori eszmékkel. Egyébként a reformátori tanokhoz olyan hőséggel ragaszkodik a falu, hogy a török hódoltság A Maróthy-család címere sem töri meg hitüket. Az 1552-t követı években Jenı-Vadász és Csekevadász néven tőnik fel, megemlítik bíróját, bizonyos András iudexet is. 1559 és 1563 között portaösszeírásban és dézsmajegyzékben is megtaláljuk a falut 31 jobbágytelekkel, mely a kor viszonyai között aránylag népes településre utal. Az egyre közelebb kerülı törökkel folytatott harcok miatt, Bornemissza Benedek a gyulai vár megerısítésére adót szed a környéken, különös kegyetlenséggel. Ezzel elkezdıdik a környék lassú pusztulása, hiszen a vidék a mindig megújuló harcok színterévé válik. 1566-ban, a Gyulai és a Jenıi vár elestével, Vadász is a török kezére kerül és a Gyulai szandzsákságba kebeleztetik be. 1567-ben és 1579-ben a szandzsáksági defterekben 54, illetve 41 család van számontartva. Egyeseknek közülük száznál nagyobb létszámú birkanyájuk is van. Ezekben az idıkben a török, a települések tehetségéhez mérten, adót szedett. Vadász adója elég szép kis összeg , ami különbözı tizedekbıl tevıdik össze. A falu adójának jelentıs hányada (több mint fele) gabonatized, ami jól mőködı földmővelést feltételez, a bárány-, sertés-, és szénatized a jól kifejlett állattartásról tanúskodik, bordézsmája pedig szılıskertekre utal. Hídvámot is fizettek(ami a forgalom miatt nem volt elhanyagolandó), az átkelı valószínőleg a Szartoson, a Barakony felé vezetı úton állott. Mindezek az adatok tehát egy szorgalmas és viszonylag gazdag paraszti közösséget feltételeznek. A templomot a török uralom alatt várként használták, mivel a toronyból messze be lehetett látni a környéket. Innen van a falu lakosságának az a téves felfogása, hogy a templom török templom volt. Ha végignézzük a török összeíráskor lajstromba vett családneveket, azok a maiakra nemigen utalnak: Aszalós, Bothos, Csatári, Csomós, Diák, Dorog, Fábián, Gács, Gerefi, Góri, György, Halász, Kanlövı, Kasza, Kertes, Kis, Lippai, Lukács, Máté, Nagy, Óriás, Simon, Somogyi, Szapolya, Syügyi, Tar, Teleki, Toldi, Tóth,Vajda, Vas, Végh stb. Egytıl egyig magyar nevekrıl van szó. A falu egyébként 1591-ig volt a török kezében. A zavaros török idık nagyon megviselték a falut, talán szerencsétlen elhelyezkedése miatt is. Az 1597., 1598., 1609. és 1666. évi adományok alapján a Sztepán család tulajdonában áll a falu . De idıközben, 1601-ben, Zsigmond fejedelem a nagyszalontai Toldy Istvánnak adja a Jenıi várral együtt. 1603 és 1650 között tehát a Jenıi várhoz tartozik. Így a Sztepánoknak mindig perelniük kell saját falujukért. Az 1629-es jobbágyszerzıdések rendjén említik, hogy a harcok miatt sok jobbágy elszökik a faluból. 1636-1649 között annyira kipusztul a falu, hogy az akkori gazdának, Sztepán (Váradi) Magyar paraszt a Istvánnak nagy áldozatok árán sikerül újratelepítenie azt. A lelkes újratelepítést az is középkorból jellemzi, hogy a nemesek sokan feladják vagyonukat és inkább jobbágyok lesznek, csak hogy ne szőnjön meg létezni a falu. 1692-ben ismét a királyi udvar tart igényt Vadászra, mint saját birtokra. Ekkor települnek be a hegyekbıl a románok, egyébként Vadász rendelkezik a megye legrégibb görög keleti anyakönyvével, ami 1668-ból való. A falu lassan pusztulásnak indul, de Istennek hála, a teljes pusztulás soha nem következik be. A református gyülekezet még él, hiszen adatok vannak arról, hogy 1669-ben, a csatári Zsinaton, Szegedi Ferenc

(Franciscus Szegedi) lelkészt helyezik az egyházközségbe.( Az 1894-es leltáron találtak egy 1670-bıl származó úrasztali kést.) Az 1657 és 1695 között folytatott harcokban a falu lakossága megdöbbentıen megfogyatkozik, egyharmadára csökkent. 1698-ban tatár seregek pusztítják a környéket, a Rákóczi-féle szabadságharc is megtizedeli a falut. 1703-ban pedig végleg megpecsételıdik a település sorsa: Rákóczi és Bercsényi katonái teljesen elpusztítják. A lakosság nagy része ekkor menekül a Sárrétre. 2. A visszatérés A Rákóczi forradalom befejeztével, az 1711-es Szatmári békekötéssel elkezdıdött Magyarország új élete. Ez a korszak új fejezetet nyit Vadász történetében is. Ekkor kezdik a falut Cseke-Vadászként emlegetni. Ezt a nevet ırizte meg a lakosság körében ismert legenda is, mely szerint egy ezen a vidéken járó koldus, sok alamizsnát győjtvén, aranydombon ülı Cseke-Vadásznak nevezi a települést. Az egyházközség egy dokumentuma szerint a lakosság 1712-ben tér vissza a Sárrétrıl a faluba. Rácz Károly és Somogyi Gyula szerint az elsı visszatelepülık között vannak a Bondárok, a Kelemenek és a Kukulyok. Az új élet tehát Vadászon is elkezdıdik A visszatért lakosok Deák Péter református lelkész irányításával, aki tanító is egyben, hozzákezdenek a falu újjáépítéséhez. A háborús idık alatt megrongálódott templomot és annak tornyát kijavítják és megerısítik. Egyébként, ettıl kezdve ismerjük a falu lelkészeinek névsorát. Az 1715-ös Habsburg összeírás 21 családot talál Vadászon. A nevek közül csak néhányat említünk: Bodik, Bondár, Boros, Csapó, Hadi, Hajdú, Kiss, Kovács, Nagy, Pák, Péter, Péterffy, Tóth, Vajda, Varga, Zádori. A bíró nevét is ismerjük, Kisházy István. Amint látjuk, a falu lakossága teljesen kicserélıdik, nagyrészt nyoma sincs már a középkori neveknek. Öt évvel késıbb, 1720-ban már 28 családot írnak össze. Az 1715-ben talált nevek mellett feltőnnek még a Csáki, az Erdélyi, a Fazekas, a Kerké, a Pap, a Petı, a Pétzel, a Szőcs családnevek is. A középkorban említett három falu: Bethlemes, Kistelek, Marócz már csak, mint vadászi puszták fordulnak elı. Lakosai minden bizonnyal beköltöztek Vadászra és a környezı településekre. Egy 1832es beszámoló szerint Kistelek és Marócz református kastélyainak ill. templomjainak romjai még ekkor látszottak. A XVIII. század elsı éveiben a falut és környékét a császári kincstár birtokolja. Késıbb, amikor a királyi birtokokat bérlıknek adják ki, a falu Edlspacher Zsigmond, majd Lovász fıispán, végül (1732-ben) Raymond (modenai) herceg tulajdonába kerül. A békeidıben a falu lassan újra magára talál. Az 1742-es összeíráskor még csak 36 család van a faluban, öt évvel késıbb viszont már 86 családot találunk. A falu lakossága egyre csak nı. Egyre több a Bondár (6), a Kocsis(2), a Kovács(3), a Lukács(3), a Nagy(2) nevezető, de már jelen vannak a Bajka, a Bartha, a Csák, a Fodor, a Kaskötı, a Kelemen, a Köteles, a Láda, a Máthé, a Mikló, a Miklós, a Rosta, a Szabó, a Szilágyi, a Vékás családnevek is. Nı a faluban a hegyvidékrıl leköltözı románság száma. Néhány fontosabb név: Achim, Bohan, Bulzan, Casut, Codrea, Fitaru, Hodosan, LobonŃ, Lungu, Macea, Pintea, Popa, Roman, Toma stb. Az összeírás szerint már ekkor a lakosság egyharmada román. A bíró Simon György volt. Nagy ellentétek jellemzik ezt a korszakot, hisz amíg a falu egy része nagyon szegény (13 családnak nincs semmilyen jószága, 29 családnak pedig igavonó jószága), addig egy-egy gazdának 8-10 szarvasmarhája is van. Ha a török uralom idıszakát vesszük alapul, azt láthatjuk, hogy földmővelés helyett az emberek jórészt állattartásból élnek. A falu ekkor sokkal szegényebb, mint a török alatti évtizedekben. Mária Terézia 1765-ös úrbérrendezési törvénye azonban sokat változtat az ország helyzetén. Ez a törvény a jobbágyok életének javításáról szól: 1. a jobbágy visszanyeri a szabad költözés jogát, 2. gyermekeit tetszés szerint taníttathatja, 3. az úrbéri szerzıdések újítását pedig csak akkor lehet engedélyezni, ha az sokkal elınyösebb a réginél. Egyébként ez tette lehetıvé azt is, hogy a vadászi lakosság szabad legelıhasználati és erdıkitermelési joggal rendelkezzék. Az 1771-ben készült úrbéri összeírás részletesen ír a jobbágy- és zsellércsaládok “vagyoná”-ról is, a háztartások méretérıl a földek, a kertek és a kaszálók adataival. Észrevehetı, hogy a falunak inkább az állatállománya nı. A település határa és a hozzá tartozó legelık kiterjednek, s ezekhez természetesen hozzáadódnak Kistelek és Marócz pusztái és a környékbeli nagy erdıségek is. Bár a föld királyi birtok volt, a parasztságot ez mégsem akadályozta meg abban, hogy a megmővelt földek területét fokozatosan növelje. Ezek az emberek általában szóbeli vagy írásos szerzıdéseket kötöttek a földmővelésre és “szerzıdéseseknek” nevezték ıket. Az összeírásból tisztán kitőnik, hogy a parasztok több hold földdel rendelkeznek a határ melletti területeken. Ekkorra már az ortodox papnak is külön földje van. Az 1771-es úrbérrendezéskor már 167 családot tartanak számon. A faluba a már meglevı Bondár(4), Csák, Fodor(2), Hajdú(4), Kelemen, Kocsis(3), Kovács(10), Köteles(2), Kiss(3), Lukács(3), Mikló(2), Miklós(3), Nagy(5), Simon(5), Szabó(3), Szilágyi(4), Varga(2), Vékás(3) nevek mellett megjelennek a frissen

beköltözöttek nevei: Barna, Csaplár, Gál, Gyapjas, Gyulai, Horváth, Katona, Kristó, Sarkady, Sándor, Szabad, Szıke. A románság körében is szaporodás tapasztalható, megjelennek az Ardelean, a Boldor, a Capota, a Hodre, a Mihoc, a Rus és a Vesa nevek. A falunak több lakosa van, mint amennyi az összeírásban szerepel, hiszen csak a jobbágyok, a házas ill. ház nélküli zsellérek vannak számba véve, a nemesek és a mesteremberek nem. A jegyzı ekkor Bertsényi Mihály, a bíró pedig Vágó Gergely. Az úrbéri törvény egyfajta belsı autonómiát is biztosit a különbözı településeknek. A bírót és az esküdteket a parasztság választja, a jegyzıt és a tanítót is a falu közössége alkalmazza. Az úrbéri törvény minden úri önkényt, a robot és az adó növelését megtiltja. A közösséget ebben a tekintetben mindig kikérdezik. 1776-ból például ismerünk egy ilyen jelentést: “Mi alulirottak, a bíró és az egész közösség kijelentjük és tudtára hozzuk mindenkinek, hogy f. é. 1776. Jan. 5.-én hivatalos uraink községünkbe érkeztek felszólítva a lakosságot, akik elıtt felolvastatott és megmagyarázatott a 9 és a 15 pontok amelyben minden törvényszegést megtiltanak, utána megkérdeztek, hogy volt-e valamely igazságtalanságban részünk 1775-ben a robotokra nézvést. Mindezekben semmit nem szenvedünk, nincs semmilyen siralmunk….” Az aláírók Vágó Gergely bíró, Szilágyi György, Pák András, Mátyás István, Bondár János és Albert Mihály esküdtek. Látjuk tehát, hogy az úrbéri rendszer bevezetésébıl a parasztság nagyon sokat nyert. Nıtt a megmunkált területek és a telkek száma, gazdagodott a falu. A Sárrétrıl visszatért hívek komolyan építik a gyülekezetet. Anyagiakban nincs hiány, hiszen 1761-ben harangot öntenek, 1768-ban és 1774-ben a templomhajót kelet fele meghosszabbítják, a szők ablakokat nagyobbakra cserélik és cintermet építenek a templomhoz. 1789-ben ismét harangot öntenek és a hívek sokat adakoznak. Számottevı adomány a malmos gazdáktól, a csónakosoktól, akik a vidék vizein élnek, és a mesteremberektıl származik. A gyülekezetbe ünnepek alkalmával rendszeresen legátus jön Debrecenbıl. Sajnos bizonyos mértékő pusztítás is bekövetkezik ebben az idıszakban. A református hitbuzgó híveihez méltóan, Szilágyi János prédikátor idejében (1767-1797) a templomban található freskókat bemeszelik és a különbözı díszítéseket elrontják, lefaragják. A nagymértékő szaporodás miatt, 1801-ben karzatot építenek a templomban a bejárat felett, amint ezt a karzat alatt levı írás is tanúsítja. A falu folyamatos gazdagodása tisztán látszik egy 1806-ban kötött szerzıdésbıl is. Ekkor bıvítik ki még jobban kelet felé a templomot és a hajó keleti oldalán karzatot (kıkart) építenek. 1810-ben késıbarokk stílusú kazettás mennyezetet csináltatnak, melynek különleges jelentése van. Ekkor készülnek el Bertsényi Mihály aláírása a padok, valamint a katedra (szószék). A költségeket mind az egyházközség állja. A faluban iskola mőködik, amit az egyházközség tart fenn már a visszaköltözés óta. A tanítók nevei: Szalkai János (1771), Vékony István (1803), Zágonyi József (1806). 1809-ben épül a falu ortodox temploma, a papokat Mihai-nak és Danila-nak hívják. 3. A birtokosság A helyzet aztán idıvel megváltozik, amikor a miskei és a vadászi határ egy részét József fıherceg megvásárolja. A két közeli falut, Vadászt és Bélzerindet 1819-ben báró Simonyi József óbester, a napóleoni háborúk ezredese veszi meg 104.000 pengı forintért. Az óbestert itt temetik el 1832-ben, 1913-ban aztán Budapestre szállítják holttestét a család többi elhunyt tagjával együtt. 1970-ben a báró birtokára költözık még megtalálják az építési munkálatok során a család öt sírját, az egyikben egy sarkantyú maradványt, valamint megtalálják az akkori katolikus kápolna alapját is. Eleinte a parasztoknak sok bajuk nemigen volt új földesurukkal, a majorosítás elég késın indult meg. Az új úr azonban késıbb korlátozta a feltöréseket és lezárta a falu határát. A legnagyobb kára a parasztságnak abból volt, hogy a legelıket szétválasztották. Ezelıtt az egész pusztaság rendelkezésükre állott a falvaknak, azért is volt ez nagy érvágás az embereknek, akik megélhetésüket az állattartásra alapozták. A báró és utódai egyébként hatalmas gazdaságot tartottak fent. İk létesítik a Cserépgyárat is, ahol sok vadászi dolgozott. 1819 nyarán földrengés rázza meg a falut, amint ezt az egyik egyházközségi beírás is tanúsítja. “1819 esztendıben Július holnap 1-sı napján estve 8 és 9 óra közt, és 2-ka reggeli 4 óra tájba Vadász helysége is némely részben, a midın más szomszéd helységek nagyobb mértékbe érzették a föld indulást.” Ehhez hasonló írásokat még találunk a különbözı egyházi jegyzıkönyvek belsı fedelén, ezek a szélsıséges idıjárási viszonyokról adnak hírt.

1821-ben az emberek fellázadnak jegyzıjük ellen, s panaszlevélben kérik a megyétıl eltávolítását. Ebbıl idézünk: “…nótáriusunk Fabriczi úr régtúl fogva rajtunk szegény adófizetıkön sok rendetlenségeket, helytelen tetteket elkövetett, s közülünk sokakkal csúfosan bánt, mert számtalan lakótársaink közül, akik hozzá csak egy passust is mentek kérni, adta-teremtettével mocskolta hogy miért nem jött tegnap, vagy még azelıtt…” A jegyzıt tehát csalással és korrupcióval vádolják, mert nem adja ki a marhaleveleket, amelyek a szabad vásározási jogot biztosítják, pénzt kér minden papírért, a berukkolás elıtti fiatalokat megzsarolja és általában is durva és szemtelen az emberekkel szemben. A földesúr elismeri, hogy a jegyzı alkalmazása a helység joga, mégis tovább támogatja Fabriczi urat. Más alkalommal katonafogdosás miatt panaszkodnak a vadásziak. 1828-ban a régi iskolaépületet lebontják és a földesúr, báró Simonyi József egy másik házat ad helyette a falunak. “1828 esztendıben a régi Oskola ház, mely az ér parton volt elrontatott és Mélt. Vitézvári báró Simonyi József tekintetes földes urunk által a mostani Oskola ház Lukáts Gergely lakostól el vétetvén az Ekklának adatott. Tsak két szoba lévén meg Classisnak kitsiny volt, mellyért is az ezt meg… Rectornak sürgetésére az Ekkla fordíttatta az utcza felıl való görbeséget Oskolának.” Ebbıl is látszik, hogy a báró szívén viseli az emberei sorsát. Az egyház számára is sokat adakozik. A szükséges javításokhoz és építésekhez sokszor az uradalom állja a téglát. Az 1828-as összeírás tisztázni akarja adózás tekintetében az országban kialakult helyzetet, ugyanis a rendszer a régi 1796-os és az 1720-as összeírásokra alapult. Az adózásban tapasztalható káosz teljesen ellehetetlenítette a gazdákat. 1827-ben külön törvényt hoznak az összeírásra. Nagyon részletes és pontos összeírásról van szó. Vadászon 1828-ig 48 családdal növekedett a falu és ezzel együtt, természetesen, a családi állatállomány is nıtt. Egy-egy családnak 6 ökre, 4 tehene, 5 borjúja, 3 lova és 4 disznaja is volt. Habár a legelık területe csökkent, ez mégis elegendı maradt a falu állatállományának. Az 1828-as összeírás a családok stabilitását is kimutatja. A XVIII. század kezdetéig – a háborús események következtében – a populáció mozgásban volt, a század végére viszont ez mérséklıdik. Néhány 1715-ben és 1720-ban szereplı család eltőnik, új nevek jelennek meg, míg más családoknál egészséges szaporodás figyelhetı meg. Egyre több a Kotsis (8), a Kovács (13), a Mikló (8), a Simon (4), a Vágó (13), a Vékás (6), szaporodnak a Barnák, a Hajdúk, a Kötelesek, a Kötelesek. Az új nevek: Andrási, Balogh, Bereczki, Bitai, Bokor, Dandé, Erdıs, Fábián, Fejérvári, Gréczi, Hegedős, Jakab, Kolozs, Kósa, Lázár, Molnár, Must, Nyíri, Pojánki, Szakáts, Virág. Figyelembe kell vennünk azt a tényt is, hogy egy belsı vándorlásról is szó van. A házasságok és a költözések révén a Pilinszkiek Békés megyébıl, a Hasok Miskérıl, a Pappok Zerindrıl és a Veressek Bélzerindrıl telepednek Vadászra. A jövevényeket számontartja a falu, sıt a temetési anyakönyvekben is így vannak feltüntetve (a foglalkozás helyett azt írták, hogy jövevény). Sajnos a gyermekhalandóság nagyon magas ebben az idıszakban (50-60%), 1836-ban pedig kolerajárvány tizedeli meg a falut. Két hónap leforgása alatt 37 embert temetnek el. Mindezek azonban nem szabnak gátat a bıséges gyermekáldásnak. A családokban sőrőn elıfordul 10-13 gyermek is. Erre 1844-ben, mintegy feleletként érkezik a Canonica visitatio-nak (esperesi látogatás) a meghagyása: leányiskolát kell építeni.

4. Az 1848-49-es forradalom után Az 1848-as forradalom idején Vadásznak 2000 lakosa van. Fényes Elek 1851-es statisztikája szerint 1400 református, 600 ortodox, 20 római katolikus él ekkor a faluban. A település több hektár erdıvel is rendelkezik. Fényes adataiból az is kitőnik, hogy Vadász határa idıközben csökkent. Az 1848-as forradalom pedig szentesíti ezt a helyzetet. A 48-as törvények következtében a jobbágyok felszabadulnak, szabad, jogos tulajdonosai lesznek földjeiknek, a zsellérek és a szerzıdésesek viszont nem kapnak semmit. Az utóbbiak helyzete a jövıben aztán visszavásárlással fog rendezıdni. A vadászi határ nagyrésze Simonyi báró tulajdonába kerül. A szerzıdés alatt álló legelık felosztása miatt 1848-ban felkelés tör ki a parasztság körében

és panasszal fordulnak a megyéhez. Áprilisban azonban, mikor a kerületi bizottmány a helyszínre érkezik, bevallják, hogy jobbágyszolgálmányaiktól földesuruk saját jóvoltából már mentesítette ıket. A legelık felosztása nem rendezıdik teljesen, ezért ’48 nyarán a községháza elıtt gyülekezı parasztok petíciót írnak alá és elutasítják a nemzeti hadseregbe való bevonulást. A szabadságharc nemes volta miatt Vadász parasztsága mégis felkarolja a szabadság gondolatát és sokan bevonulnak a forradalmi seregbe. Ezek közül többen életüket áldozzák a szabadságért, kitőnik ez a református egyház temetési anyakönyvébıl is (130 halott). Sıt, az egyház adakozik is a veszéllyel küzdı haza gyámolítására, amint ezt korabeli gondnoki számadás is tanúsítja. Az 1828-ban elrontott régi iskola helyét 1853-ban visszakéri a református egyház a község nevében a bárótól, hogy arra új iskolát építsen. A báró a következıket írja: “Tekintvén azon körülményt, melly szerént folyamodó községben a gyermekek megszaporodván, a jelenlegi oskolába meg nem férhetnek, ezennel a Leveles folyó jobb partján a mostani oskolával át ellenbe egy 15 öl hosszú és 12 öl széles telket ajándékozok, azon megjegyzéssel hogy ezen telek után legelı nem járand.” Tehát új iskola épül, a község lakossága tovább gyarapodik. 1855-re sikerül felépíteni az óhajtott, 1844-ben a Canonica visitatio által elıirányzott leányiskolát és tanítói lakot. A jobbágyi viszonyok 1859-ben véglegesen rendezıdnek. Simonyi Lajos báróval ekkor cserélik ki a parasztok a falu határában lévı földjeiket, amelyeket már sajátjukként mővelhetnek. Évek múlva pedig felmérik a földeket és nyilvántartásba veszik. A legelık kérdése érintetlen marad, a peres ügyeket a polgári törvényszékekre bízzák, de valójában sohasem oldódnak meg. A jobbágyok és a zsellérek kártérítést kapnak: 1855-ig kincstárjegyet, késıbb államkötvényt. A különbözı adóterhek azonban továbbra is a családokra nehezedtek. A forradalom legyızése után a falu önkormányzata 1860-ig megszőnt, a ’60-as évek után újra létrehozzák, mivel az abszolutista kormány helyett egy liberálisabb kormány kerül uralomra. Ebben az idıben gazdag falu Vadász. Hatalmas gulyája és ménese van, ebben tartja lovait tekintetes Ercsey Sándor, nagyszalontai földbirtokos is. A családok is szaporodnak. A református egyház adatai szerint sokasodnak a Barnák, a Bondárok, a Csákok(7), a Gyapjasok, a Hajdúk, a Hizók(7), a Kocsisok, a Kovácsok(15), a Kötelesek, a Miklók (9), a Nagyok(13), a Pappok, a Simonok (8), a Szabadok, a Szabók, a Szőcsök(10), a Vágók(14), a Vargák (6) és a Vékások(18). Már jelen vannak az Andrási, a Bíró, a Gyırfi , a Kajtor, a Szalacsi és a Tóth nevőek is. A református egyház 1868-ban újból felépíti a fiúiskolát, mellé a rektori lakot is. 1871-ben a templomtoronyba órát szerelnek. 1878ban pedig meghozzák a határozatot, miszerint minden 12. életévét betöltött fiú és leánygyermek köteles iskolába járni. A 78/79-es tanévben 47 fiú és 63 leány jár iskolába. A tanító 1888-ban Posztós Simonyi báró válasza István. 1871-ben az ortodox templom és az iskola is újjáépül, ezzel is

erısítik a falubeli román közösséget. A Vadászhoz tartozó tölgyes fáit a báró eladja, itt 1880 után megkezdıdik a kitermelés. 1882-ben Simonyi báró eladja a kitermelt tölgyes földjét is, ahol létrejön egy új település, Simonyifalva. A betelepülık, akiknek 70 %-a magyar, 23 %-a német, 7 %-a pedig szlovák, az erdıbıl megmaradt tönköket kiszedik, a földet pedig feltörik szántónak. Vadász 1890-re már 2314 lelket számlál. Megjelennek a faluban a németek és a zsidók. A felekezetek között nagy vitát vált ki a nazarénusok megjelenése. A faluban mőködik 2 gızmalom, 1 posta és 1 távíróhivatal. A földeket az emberek az örökségek alapján mővelik. A lakosság nagy része pedig továbbra is állattartásból él. A falu területe növekszik, már megvan a Ponyvahát utca és az a tanyarendszer (Kırösmajor, Túlkırös, Vadászpuszta), amely több kilométer mélyen belenyúlik a falu határába.

5. A XX. század elsı fele Az 1900-as népszámlálás új adatokkal szolgál a faluról. Vadász lakossága ugyanis eléri a 2361 lelket. Az etnikai megoszlás ekkor: 1724 magyar, 527 román, 4 német és 110 más nemzetiségő. Ebbıl 1425 református, 628 ortodox, 26 nazarénus, 23 római katolikus és 23 lutheránus, 15 más vallású. A falu lakossága nagyon fiatal, 1126 lélek, a falu majdnem 50%-a, kiskorú. A 60 év felettiek csak 167-en vannak. Erıteljes közösséggel van tehát dolgunk. A földeket a régi úrbéri rendezés és az örökségek alapján mővelik. A birtokosok közül kitőnnek azok, akik 100 hold feletti földterülettel rendelkeznek. A legnagyobb birtok Tisza Kálmán grófé (1144 hold), kisebbek ennél, alig 100 hold felett, Héjja Mihály, Kovaltsik János és Kövér Márton birtokai. Simonyi báró földjeit Koller Pál uraság veszi meg. Annak ellenére, hogy a föld a vadászi határban jó minıségő, a termelékenység az elmaradott módszerek miatt igen alacsony. A kaszálókat, legelıket nem vigyázzák, pedig igen nagy területrıl van szó. A sikeres és hatékony munka érdekében sokszor a gyermekeket is dolgoztatják. A földtelen parasztok József fıherceg uradalmi birtokára, a Tisza birtokra, Koller Pál uraság birtokára és a többi nagygazdához járnak napszámba, vagy cselédmunkát vállalnak, vagy pedig elszegıdnek szolgáknak. A kisföldő parasztság bérmunkát is vállal, a középparasztság saját családjával, kalákában munkálja földjét. A nagygazdák pedig már napszámosokkal dolgoztatnak. Az iparosréteg fejlıdıben van, ezekben az években 7 kovács, 6 asztalos, 12 csizmadia, 7 szabó, 5 szőcs, 8 molnár, 2 pék, 2 hentes és 6 kocsmáros dolgozik a faluban. 504 házból 441 vályogból épült, ennek alig több mint fele zsindelyes ill. nádtetıs vagy szalmatetıs ház. Látszik tehát, hogy a hagyományos alföldi építkezés túlsúlyban van. A felekezeti iskola rendesen mőködik. A tanítók Hajdú József és Balog József. 1902-ben 131 fiú és 143 leány, 1903-ban 127 fiú és 128 leány volt iskolaköteles. A tanítók fizetését még mindig a református egyház állja. A faluban ekkor már orvosi rendelı is mőködik. A jegyzı Kulik Dezsı. 1904-ben a vadászi református gyülekezet eladósodik. A hátralékot behozandó, új adókulcsot állapítanak meg. A presbitérium, bár az esperesnek ad igazat, mégsem meri a magasabb adót követelni, mert fél az amúgy is zúgolódó nép haragjától. 1906-ban a magyar állam kisvasútot épít a szomszédos Simonyifalva és Gyula városa között. Vadásznak így vasútállomása is lesz. 1908-ban teljesen felújítják a lelkészi lakot. Az 1910-es népszámlálás már 2448 lakost számol össze. Ebbıl 1761 magyar, 552 román, 9 német, 10 szlovák, 110 más nemzetiségő. A fiatalok száma 19 éves korig 1125, a falu alig kevesebb, mint 50%-a. Ezek az adatok még mindig egy fejlıdı falu képét mutatják. A felekezeti megoszlás a következı: 1418 református, 636 ortodox, 230 katolikus, 35 evangélikus és 28 zsidó. A faluban csendırség is mőködik. A földbirtokosok nem változnak, sajnos a munkamódszer is ugyanolyan elmaradott, mint a századfordulón. A faluban 64 középbirtokos (10 és 100 hold közötti területtel), 141 kisbirtokos (10 hold alatt lévı területtel) van. A falu földjeinek több mint fele még mindig legelı és kaszáló. Azaz, a falu a rendelkezésre álló földeknek csak körülbelül felét mőveli meg. A lakosság nagy része még mindig állattartásból él. A községben 1195 szarvasmarha, 1261 birka, 2242 disznó ill. 495 ló van, tehát a gulyásoknak, juhászoknak, kanászoknak és csikósoknak van megélhetésük, de sok dolguk is akad. A vadászi göböly(hizlalásra fogott szarvasmarha) és ló messze földön híres. Az aradi, a hódmezıvásárhelyi, a gyulai és a szalontai vásárra hajtják fel ıket. A lakosság egy része a kivándorlási hullámnak nem tud ellenállni, sokan kimennek Amerikába. Nagyobb részük késıbb azonban visszatér. Egy 1913-as kiadvány szerint 2448 lakosa van Vadásznak. Ebbıl 19-en Tisza báró birtoka mellett, a Kırösmajori tanyán, 109-en a Túlkırösi és 202-en a Vadászpusztai tanyákon élnek. Külön élet alakul itt ki, szokásaikban is különböznek a falusiaktól.

Az I. világháború egy virágzó közösség életébe szól bele. Sokan bevonulnak katonának a magyar hadseregbe. A világháború végén, 1918-ban, a magyar állam kıutat épít a falun keresztül, végig a vidéken. Egy korabeli kiadvány szerint a falu lakossága 2388 lelket számlál, 60 lakossal kevesebbet, mint 1913-ban. Ebbıl 1644 magyar, 614 román és 18 zsidó nemzetiségő. A világháború pusztítása tehát nem érinti jelentıs mértékben a falut. A 1918-as földosztás reménységgel tölti el az embereket. A vég azonban közeleg. A Magyarországon teret hódított szocialista és kommunista eszmék bizony Vadászra is eljutottak. A falu parasztsága – a társadalmi igazságosság nevében – a szegénységtıl, a nincstelenségtıl és a háborútól megviselve, fosztogatni kezdi Tisza gróf és József fıherceg hambárjait. A gabonát és a jószágállományt felosztják maguk közt. Az elkeseredett parasztok 100-200 birkát és ökröt is elhajtanak. Ezt a lázadást a grófok, segítséget kapván, leverik. A résztvevıket megverik és egy részüket be is börtönzik. A szocialista eszméket befogadván, sokan bevonulnak a faluban megalakult Vörös Gárdába. Közöttük van Papp Vince is. İt egyébként be is börtönzik a hírhedt Doftánai börtönbe Gheorgiu Dézzsel, ahol szinte nyomorékká kínozzák. Szabadulása után, a kommunista idıkben vezetı szerepet játszik a falu történetében. A helyzet egyre rosszabb lesz. 1919-ben a kormány megszünteti a tanítók és az egyház részére járó államsegélyt. Ez év áprilisában az egész Tiszántúl, így Vadász is román megszállás alá kerül. A berendezkedés úgy indul, mintha végleges lenne, de a nép még reménykedik. A jegyzıkönyvek is román “megszállást” emlegetnek, remélve, hogy a kivonulás hamarosan megtörténik. A magyar kormány alig akarja elhinni, hogy készülıben van a magyar nép legnagyobb tragédiája, Trianon. Erdélyben megtörténik az, hogy a szászok és a svábok a román királysághoz csatlakoznak, a románok már rég megtették ezt (már 1918-ban Balázsfalván), a magyarok tehát egyedül maradnak. 1920ban a megszállás véglegessé válik, június 4.-én ugyanis aláírják a Trianoni békediktátumot. Vadász és a környezı települések a Román Királyság részévé válnak. Teljesen megváltozik Vadász hangulata. A kisvasutat Vadászi csendırök felszámolják. A világháború alatt Temesváron katonai lelkészi szolgálatot teljesített Vass Jenı lelkész visszatér a faluba. Visszatérnek a bebörtönzöttek ( pl. Molnár Ferenc tanító). De sokan el is mennek magyar területre, köztük a két tanító Balogh József és Szilágyi Károly is. Filep Zsigmond, a körülmények miatt, lemond a tanítóságról, helyébe Némethy Sándor jön. 1921-ben az egyházi jegyzıkönyvek még mindig román megszállást emlegetnek. Megkezdıdik a fokozatos elnyomás. Bevezetik a román nyelvet a közigazgatásban és az iskolában is. Lassan már nem tudják a felekezeti tanítókat sem fizetni. Némethy helyére Koós Elek jön, aki sok gondot okoz az egyháznak és a falunak: “ Presbytérium ez alkalomból kifolyólag több kifogást emel Koós tanító úr ellen. U.i. a tanító úr ref. iskolánkban levı király arcképét megcsonkította, jelesen a szemét nejének arctőjével kiszúrta, s azt a gyermekekre fogta, ı pedig ezt a román papnak és bírónak bejelentette. Kifogást emel azért is, hogy Dr. úr ablakát beverte, s ez által rektori állásához nem méltóan viselkedett. Kifogásolja a presbytérium azt is, hogy a Koós tanító úr elbeszélése szerint ı egy alkalommal vacsorát akart volna adni, amelyre a pesbytériumot a bélzerindi tiszteletes úrral együtt meghívta volna s amikor a társaságot lerészegítette volna s itt… az elhangzó hazafias beszédekért az általa már elıre elbújtatott két detektív az egész társaságot letartóztatta volna.” Megkezdıdik az egyház lejáratása. Természetesen ezt nem hagyják annyiban, Koós Eleket menesztik Vadászról. Molnár Ferencet is kirúgják méltatlan viselkedése miatt. Még a lelkészt is megrágalmazzák. 1922-bıl származó adatok 2388 lakosról beszélnek, ebbıl 1644 magyar, 614 román 18 zsidó, 1 német és 112 más nemzetiségő. A falu még mindig tehetıs vagyonnal rendelkezik. A szaporulat bıséges, a lakosság Elsı világháborús katona nagy része még mindig fiatal. A jövendı tehát a körülményekhez képest

reményteljes. 1923-ban Nagy Sándor tanítót hívják Vadászra a szomszédos Gyarmatról. Még nem is sejtik, hogy milyen lelkiismeretes embert szereztek maguknak ebben a tanítóban. A nép nehezen tőri a változásokat. A falut és az egyházat rengeteg állami adóval terhelik. Így próbálják meg ellehetetleníteni a magyar közösségek, a kissebségi egyházak életét. Az egyház a magas adók miatt kénytelen új, magasabb egyházadót kivetni az emberekre. 1924-ben az iparosréteg megtagadja a reá kivetett adót. Sajnos az egyházi iskolák ellen is megindul a hadjárat a kormány részérıl, magániskoláknak nyilvánítják ıket. Az egyháznak csak nagy áldozatok árán sikerül fenntartani az oktatást. Az egyház vagyona, a fennálló nehézségek ellenére, gyarapodik. 1925-ben harangokat öntetnek, melyeket fel is szerelnek a toronyba. Az egyházra kirótt kultuszadót az egyházközségi közgyőlés többször megtagadja. Az állami elnyomás megteszi a hatását, a kialakult hangulatban sokan a szekták felé fordulnak. A református egyház 1927-es nyilvántartása szerint 1479 református van a faluban. A nyomorúságos egyházi helyzetet az is tetézi, hogy ebben az évben tőz pusztítja a falu egy részét. Az egyház természetesen adakozik a károsultak megsegítésére. Egy 1930-as adat már 2322 lakosról számol be (1480 magyar, 810 román, 10 német, 9 cigány, 7 zsidó, 6 szlovák). Felekezeti megoszlás tekintetében az ortodox, a katolikus és a baptista gyülekezet mutat növekedést. A fiatalok már csak 40%-át teszik ki a falu lakosságának. Sajnos, az írástudatlanság igen magas (379 ember, körülbelül a lakosság 30%-a). Az élet zajlik, bár a falu lakossága nagyon szegény. A református egyházi élet fejlıdıben van, énekkar és nıszövetség mőködik. 1932-ben orgonát vásárolnak és kántori állást hoznak létre. 1935-ben a tanító fia, Nagy István kerül Vadászra lelkésznek. 1936-ban Nagy Margit tanítónıt méltatlan magaviselete miatt elbocsátják. Jellemzı a korabeli állapotokra, hogy akik szegénységük miatt nem rendeznek lakodalmat, azokat a lelkész ingyen esketi meg. 15 esetbıl 10 igényli ezt. Ebben a nehéz idıben mégis sikerül a templomot kívül-belül rendbetenni, felújítani és rendezvény keretében ezt megünnepelni. Sajnos az iskolaépület is rossz állapotban van, ezért 1938-ban hozzákezdenek az új iskolaépület felépítéséhez. A vadászi vásárnak ebben az idıben nagy híre van a környéken. Szeptember utolsó hetében, szerdai napon győlnek össze a vásározók a falu fıterére. A piactéren( ugyanott, ahol a jelenlegi is van) rakodnak ki különbözı portékáikkal a cipészek, a kalaposok, az agyagosok, a fafaragók, a kelmeárusok, a falu központja tele van velük. A templomutcán ütik fel sátraikat a lacikonyhások, a templomutca sarkán van az “asszonypiac” , ahol zöldségeket, gyümölcsöket, édességet, pékárut és még sokmindent lehet vásárolni. A jószágpiacon ( a mostani iskola területe) lovakat, szarvasmarhát, disznót lehet venni. Természetesen, vásárkor a kocsmák és a vendéglık is megtelnek. A faluban képzett, messze földön híres 7 tagú zenekar húzza a talpalávalót, Bökös Mihály vezetésével. A vásározók jókedvét ık biztosítják. Vadász egyébként talán ebben az idıszakban a leggazdagabb. Láthattuk ezt az elıbb elmondottakból is. De látszik ez abból is, hogy 1939-ben az egyház a Berecz-féle cséplıgéppel csépelteti a gabonáját. Hatalmas dolog volt ez abban az idıben. 6. A XX. század második fele és napjaink A II. világháború beköszöntével a falu ismét nehéz helyzetbe kerül. A községben hadiállapotot hirdetnek, falugyőlést és egyházi győlést csak felsıbb rendelet alapján, a hadtestparancsnokság engedélyével tarthatnak. Amikor a bécsi döntés következtében Szalonta Magyarországhoz kerül, a faluban felforrósodik a hangulat. A nép szökdösni kezd a magyar területre. Bondár János leánytanító elszökött, Nagy Sándor is készülıben van, utóbbit kérik, hogy maradjon. 1940 és 1941 között gátló politikai szándék miatt nem tarthatnak presbiteri győléseket. Alig van család, akinek valakije ne maradt volna a határon túl. A lakosság emberhiánya nagy, különösen a katonaköteles ifjak és férfiak hiánya. Sokan csak azért is, hogy a magyar hadseregben harcolhassanak, elszöknek a faluból. A nép a megemelt adók miatt háborog és egyre többen elszöknek a kényszermunka miatt is, amit az állam hirdetett meg. Az emberek nagy része a magyarországi Dömsödre szökik, de a kényszermunkától itt sem menekülnek meg. A front vonulásával együtt, a háború vége fele még Németországba is eljutnak a menekülık.(kép-nemet) A katonák közül többen orosz fogságba kerülnek. Késıbb ezek visszatérnek. De a faluban tudnak olyan esetrıl is, hogy egy ember 1980-ban tért haza az orosz fogságból

A világháború után, 1945-ben az egyházat felkérik, hogy felekezeti iskoláját államosítsa. A presbitérium nem engedelmeskedik és határozataiban a Magyar Népi Szövetséghez alkalmazkodik. Kogler Károly tanítót alkalmazzák, akit késıbb Nagy Sándorral együtt nyugdíjaznak. A 1945-ös földosztáskor növelik a megmunkálandó földterületek számát a párt utasítására. Ettıl az évtıl kezdve van óvodai oktatás is, Marincas Viorica vezetésével. 1946ban Sebestyén Béla és József testvéreket alkalmazzák tanítóknak. Megkezdıdik a faluban is a kommunista önkényeskedés. 1948-ban a felekezeti iskolát államosítják Kilin Sándor, Kovács Mihály, a Nagy Sándor tanító tanítványai körében vármegyei tanfelügyelıség megbízottjai és Csák János, a Román Munkáspárt vadászi titkárának jelenlétében. Az államosított iskolában román és magyar nyelvő oktatás folyik. Ez egyébként 1950-ig mőködik. A gyermekeket késıbb azonban átköltöztetik egy másik épületbe. Az új kultusztörvény megjelenésével egyháztagsági névsort írnak. Ezt ekkor még sokan vállalják, annak ellenére, hogy a Magyar Népi Szövetség és a Román Munkáspárt soraiban is ott vannak. A szegénység és a kiszabott kvóta nyomorgatja a falut. Jellemzı erre az idıszakra, hogy sokan, cipıre nem telvén, fakéregbıl csináltatnak “fapapucsot”. Juhász Péter tanító, a nagy szegénység ellenére, jól megszervezi a mővelıdési életet. A klubban sakkoznak, römiznek, kártyáznak és asztaliteniszeznek a kikapcsolódni vágyó emberek. A tanító úr egyébként bálak szervezésével, népszínmővek betanításával és egyéb kulturális tevékenységekkel is foglalkozik. A vásárok ugyanúgy megvannak, mint az elızı évtizedekben. Bökös Mihály is zenél még. A társasági élet virágzik, sokszor a névnapokon és születésnapokon is citeraszóra táncolnak és énekelnek. A gyermekek örömét pedig a fagylaltot és édességet áruló Juhász Zsuzsa és Tokai Sára biztosítja, akik minden vasárnap végigjárják a falut portékáikkal. 1951-ben a kommunista önkény fokozódik, a lelkész és az egyház föld nélkül marad. A jó földeket jó elıre kimérik, utána közlik a presbitériummal az eredményt. A minisztériumi rendelet szerint ez év májusában, ellenszolgáltatás nélkül, az állam átveszi az egyházi földeket. A lelkész, mivel földjeiktıl megfosztották ıket, a lelki életre helyezi a hangsúlyt. Az egyháztagok száma csökken, sıt már a falu apadása is nehezen állítható meg. Ebben az évben, szinte csodával határos módon, felújítják kívül-belül a templomot. Az állami adók miatt nyomorgatott nép hatalmas erıfeszítést vállal, sokszor erejükön felül adakoznak és a munkálatokat sikeresen bevégzik. A fényképen egyébként egy munkás látható, aki fogadásból kibiztosítás nélkül áll a gömbön és egy pohár pálinkát tart a kezében. 1956-ban a faluban 2113 lakost ír össze a népszámlálás. Amint az adatokból látjuk, elkezdıdik a falu fokozatos fogyása. 1957-ben állami szövetkezetet alakítanak. Itt egyébként szakmunka folyik, van lakatos- és asztalosmőhely is. 1958-ban a faluba bevezetik az elektromos áramot. Az egyház megmaradt földjeit (a harangozói földet) ’59-ben adják át kényszerrel a vadászi Néptanácsnak. A reformátusok régi temetıjét, ráadásul mindezekre, egy helybeli román lakos foglalja el, jogtalanul. 1962-ben az egész falut kollektivizálják. Ez nem megy a könnyen. Az agitátorok a közeli Feketegyarmatról és Szentannáról jönnek. A kommunisták az elején a szokásos rábeszélést alkalmazzák, késıbb azonban, látván, hogy nehezen alakulnak a dolgok, az erıszakot is bevetik céljuk elérése érdekében. Néhány embert a helyi ill. a járási rendırségre visznek. Az itt megalázott embereket látván, a falu többsége egybıl jobb belátásra Cséplés az egyház földjén tér, s végül beszolgáltatják földjeiket. Jellemzı a

kommunisták módszerére, hogy az iratok úgy jelenítik meg ezt, mintha az emberek önként kérvényeznék a földjeikkel való beszállást a kolhozba. Ebben az évben egyébként árvíz is pusztítja a falu egy részét. A parasztgazdaságok szövetkezetesítése azt az életképes tanyarendszert is megszünteti, mely az évtizedek folyamán kialakult. A kényszeralakulást megünnepelvén, a május 1-i ünnepség alkalmával, a nép megnyugtatására nyárkertet és áruházat nyitnak. Az addigi egy orvos mellé egy második is jön. Az 1964-ben lebontják a református egyház iskolaépületét falu bírójának közbenjárására. Teszik ezt azért, hogy az egyházi javakat megsemmisítsék. Az épületet egyébként már rég nem rendeltetésének megfelelıen használták. Volt benne minden: raktár, csirkefarm, sıt asztalosmőhely is (az asztalosmőhelyben 11 asztalos dolgozott). Az 1964/65ös tanévben 17 tanerı dolgozik az iskolában és három új osztálytermet létesítenek. 1964-ben a kollektív gazdaság 2106 hektár földet mővel meg. A termés értéke Dömsödre szökött vadászi meghaladja az ötmillió lejt, ami az akkori években nem kis összeg. A gazdaság tehát jól mőködik. Az állatállomány is elég tehetıs, 616 szarvasmarhából, 500 disznóból, 2400 juhból és 206 lóból áll. Az 1910-es évekhez viszonyítva ez azonban meglehetısen kevés, alig fele az akkorinak. Látható tehát, hogy a szocialista gazdaság inkább a földmővelésre helyezi a hangsúlyt. A termelıszövetkezetnek gépparkja is van 3 kamionnal, 5 traktorral és 2 aratógéppel. A gépek megjelenését sokan haraggal fogadják, megszőnnek az aratóbandák. A termelékenység azonban nı. 1966-ban új iskolát építenek, nyolc tanteremmel. A falu láthatóan gazdagodik, ha a közhangulat sokszor nem is mutatja ezt. Idıs Jakab Istvánt, Varga Jánost, Bondár Imrét és Vékás Sándort irredenta dalok éneklése miatt a község rendırségén megverik, megfélemlítvén ez által ıket. Ebben az évben ismét pusztít az árvíz a faluban. Vadász az 1968-as területi rendezésig erıteljes, saját jegyzıséggel, rendırséggel, orvosi rendelıvel, gyógyszertárral, malommal, fogyasztási szövetkezettel és kertészettel rendelkezı nagyközség volt, ekkor csapták Miskéhez, ami erısen visszavetette a falut. Hiába kérvényezte erıs indoklással mind Vadász, mind pedig Bélzerind és Simonyifalva az igazságos megoldást, az akkori apparátus másként döntött. Következésképpen felgyorsult az elvándorlás, nyolcosztályos magyar tannyelvő iskolája is elnéptelenedett a falunak. A magyar gyermekek összevont I-IV osztályban tanulnak. Késıbb Simonyiba járnak iskolába, majd Kisjenıben fejezik be tanulmányaikat. A fiatalság nagy része, A református iskolaépület lebontása munkát keresve, városra költözött, fıleg az iparosítás következtében. A falu lassan elöregedik. Nagy számú román ajkú cigányság költözik a településre. A romákat leginkább napszámos munkára alkalmazzák. Sokan az utcán állva várnak a megrendelésre, hogy dolgozhassanak. 1970-ben az árvíz miatt át kell vágni a Körös gátját. Így a falu nagy részét áttelepítik néhány napra a szomszédos Simonyifalvára és Apátiba. Szemtanúk szerint a víz néhol derékig is ért. Az árvízkárosultak a faluban területet kapnak új lakások építésére. Ekkor építik be Simonyi báró birtokát is. Az elvándorlás folytatódik. Az egyházi anyakönyvek folyamatos apadást mutatnak. 1973-ra már alig tudják biztosítani lelkészük számára az elıirt fizetést. 1975-ben kezdetét veszi a Ceauşescu korszak, bár az ifjú kommunista már 1964-ben pártfıtitkár. 1978-ban pedig a fogyatkozás miatt megszőnik a kántori állás is. 1979-ben leég a malom. A környéken ebben az idıben már több is leégett. Az emberek szándékos gyújtogatásra gyanakszanak. A ’70-es években azonban egy megyei hírő futballcsapat is mőködik. A környéken egyébként sok kupát nyernek, melyek ma is láthatóak. Vadász azonban a kiköltözések miatt fokozatosan elveszti régi fényét. 1981-ben pedig a falu elöregedése miatt csökkentik az egyházi járulékot is. A 80-as években még jól mőködik a termelıszövetkezet. A falubeli ifjúság klubbot alakit, itt győlnek össze közös szórakozásra, zenehallgatásra. Még egy kis amatır színjátszó csoport is mőködik. 1983-ban bevezetik a templomba az áramot. 1989-ben pedig, mintegy

érezvén az idık jeleit, a Miskei Néptanács letiltja a sírkövek javítását és építését a temetıkben. Ceauşescu falurombolási tervében Vadász is szerepel. A forradalom Vadászt sem hagyja érintetlenül. A négy faluból (Bélzerind, Miske, Simonyifalva és Vadász) álló községnek Vékás Ferenc 1990-1997 között és Hodrea Florea 1997-2000 között polgármestere. A szabadság hatalmas erıket szabadit fel. Feloszlik termelıszövetkezet. 1991-ben a gépeket, az állatállományt elárverezik, a földeket felosztják, a hambárokat magángazdák veszik meg. Az egyház is visszakapja földjeinek egy részét (5 hektárt). A hirtelen felosztott földekbıl az emberek társast alakítanak. Sajnos ezek a gazdaságok életképtelen ek, így ezek is feloszlanak. Az 1992-es népszámlálás 1164 lakost számlál össze a faluban. A nemzetiségi arányok sokatmondóak, 481 magyar, 359 cigány és 324 román. Az elmúlt évtizedekben beköltözött cigányság rohamosan szaporodni kezd. A felekezeti megoszlás tekintetében ortodox többség van (648), de ez is csak a cigányság miatt. A reformátusok 430-an, a katolikusok 39-en, a baptisták 36-an (románok és magyarok összesen), unitáriusok és evangélikusok 5-en. A régi nagy nazarénus gyülekezetbıl már csak 4-en maradtak. A forradalom pozitív dolgokat is hoz magával. Ekkor kezdıdik meg a belgiumi Turnhout-tal a kapcsolat, mely idén 2002-ben nyert hivatalos formát, amikor is testvér-települési egyezményt ír alá a két helység. Sajnos az állam nem segíti eléggé a gazdákat, így a megélhetés nagyon nehéz. Az idıs, kollektív nyugdíjból alighogy éldegélı emberek már nemigen tudják megmővelni földjeiket. Nagy része a határnak parlagon hever. Az összevont I-IV osztályban 10-17 magyar gyerek tanul. İk tovább csak Simonyiban tanulhatnak. A helyzetet jellemzi, hogy ameddig idén meg nem érkezett a belgiumi segítséggel megvásárolt iskolabusz, a gyermekek sokszor gyalogszerrel vagy biciklivel jártak iskolába, sokszor esıben és hóban is. Az iskola román tagozatán szinte kizárólag csak cigány gyermekek tanulnak. Az addig a falu szélén vagy a román részen meghúzódó cigányok, az elnéptelenedés és az olcsó házárak miatt, kezdenek a magyar részre is beköltözni. Ez nagyon rombolja a falu kedélyét. A 2002-es népszámlálás már 551 cigányról tud. Ebbıl is észrevehetı, hogy 10 év alatt a romák száma mintegy megkétszerezıdik. Ez nemcsak a bı gyermekáldásnak köszönhetı, hanem annak is, hogy akik házasságot kötnek, párjukat mind Vadászra hozzák. Magas tehát a cigányok beköltözési aránya is. A magyarok száma 432, a románoké 269 és kevés számú német is él a faluban, összesen 8. A tíz evvel ezelıtti adatokhoz viszonyítva a magyarok 49, a románok 55 lélekkel lettek kevesebben. A felekezeti megoszlás tekintetében, a cigányság miatt, még mindig ortodox többség van (535). A reformátusok 369-en, katolikusok pedig 65-en vannak. Magyar baptista csak 4 van a faluban. A romák felekezetileg kezdenek megoszlani, fıleg a környékbeli (Apáti, Miske) neoprotestáns gyülekezetek hatására. Így baptisták 102-en, pünkösdisták pedig 175-en vannak. Kovách Géza aradi történész egy Vadászról 1991-ben megjelent cikkében ezt írja: “Vadász esetében is felvetıdik a kérdés, mit hoz a jövı, hiszen földje jórészt termékeny, legelıje nagy. Vajon valaha felélednek még a neves vadászi vásárok, fognak-e még felhajtani marhákat, lovakat? Kedvet kap-e még a maradék nép az egykor oly híres vadászi göbölyök tenyésztésére s kialakul-e igazi belterjes mezıgazdaság? Talán.” A professzor úr által feltett kérdésre sajnos, a jelen helyzet ismeretében, szomorú válasz adható. A nép valószínő sohasem fog újra magára találni. Ebben pedig az országnak és az államhatalomnak van oroszlánrésze. Hogy azért mégse zárjuk a jelent ilyen szomorúan, meg kell említenünk a következıket: 2000-ben még mutatkozott kezdeményezés a régi amatır szinjátszócsoport idıszakos újraalakulására. Karácsonykor és farsangkor Rejtı Jenı színdarabokat és bohózatokat adtak elı. Néhányan táncolnak a 2000-ben alakult simonyifalvi Leveles néptáncegyüttesben. A csoport Arad megyében és Magyarországon is többször fellépett. A gyermekek közül sokan táncolnak a 2001-ben alakult simonyifalvi Pitypang gyermeknéptánc-együttesben. A hagyományok ırzése tehát még fontos maradt az embereknek. A Kovách Géza által megfogalmazott “Talán”ba szorult még némi erı. Isten segítségével pedig még meg lehet menteni, ami menthetı.

II.rész Az egyházközség története és az egyházi élet

“Mert más fundamentumot senki sem vethet azon kivül, amely vettetett, amely a Krisztus Jézus.” 1Kor.3:11

1. Az egyházközség története a kezdetektıl 1711-ig. A faluról írott ismertetıben már szó volt arról, hogy Vadászt elıször egy 1214-bıl származó iratban említik. A területet a váci Boleszló püspöknek adományozzák. Csak annyit tudunk errıl a korszakról, hogy a falunak 2 vízimalma van és virágzó egyházi tevékenység folyik. Az 1241-es tatárjárás, ha volt is település és abban templom vagy egyházi élet, minden bizonnyal elpusztította azt. A tatárjárás után, a XIII. század második felében újratelepül Vadász. Egyházilag ebben az idıben a Váradi püspökséghez tartozik. A jelenleg is folyó régészeti kutatások arra engednek következtetni, hogy ebben az idıszakban, az Árpád-korban épül temploma. Természetesen katolikus templomról van szó. A lakosok, a templom építıi pedig minden bizonnyal tehetıs, gazdag emberek lehetnek, hiszen toronyra is jut tégla, melyet a közeli téglaégetıbıl hoznak. Az épület óromán stílusban épül. A középkori bejárat ma is látható, bár ma már nem ezt használják. Sıt a középkori ablakokból is feltárás alatt van néhány. A templom belsı tere északon és délen ülıfülkékkel van tele, melyek elıtt a középkori szokás szerint a gazdagabb lakosok helyet vásárolhattak maguknak. Rómer Flóris ezt írja a templomról: “eredetileg a templom cemiterialis kis templom volt, mint a legtöbbje az elsı keresztény templomoknak, mely körül az ısök temetkeztek.” Rómer azt is tudni véli, hogy a templom körül leásván, bizonyára emberi csontokat is találnánk. 1332- ben már saját plébániával bír a falu és papjának nevét is tudjuk. György pap a Köleséri fıesperesség vidékének legmódosabb plébánosa. Ez az adat bizonyítaná a kutatók elıbbi megállapításait is. 1374-ben a falu egyházilag a Váradi püspökséghez, politikailag azonban a Zarándi vármegyéhez tartozott. Az 1400-as évek rengeteg viszontagságot hoznak, hiszen a falu egyik nemesi család birtokából a másikéba kerül. A Becseyek, a Sámolykeszyek, a Pethık, a Vásáryak, az Illyeyek, a Farkasok, a Maróthyak és a Miskeyek kezén is keresztülmegy. Gazdag falu lehetett, hiszen nem harcoltak volna ennyien érte. A kutatók szerint a század elsı felében festhették a templomban talált képeket. A templomban ugyanis, a belsı bejárat felett timpanonos szerkesztéső freskó ugrik ki a falból. A képet minden bizonnyal megrendelésre készítették, valószínőleg a fent említett években. A kép mellesleg nagy mővészi értékkel bír és a restaurátorok szerint, a felhasznált színek alapján, egy szász (német) mester készíthette, ami az akkori idıben nem kis pénzbe került. A freskó a keresztrefeszített Krisztust ábrázolja. Az alkotó meglepı plasztikussággal és realitással ábrázolja a Megváltót. A kereszt jobb oldalán az asszonyok állanak, a három Mária. Bal oldalán pedig két apostol látszik, egyikrıl bízvást állíthatjuk, hogy Péter apostol, hiszen egy kulcsot tart a kezében. A templomban szobrok és más falképfestések is voltak. Erdélyi József adatait felhasználva, errıl ír 1878-ban Hajdú Elek lelkész, amikor Márki Sándornak ill. Rácz Károlynak adatokat kell szolgáltatnia a templomról: “Templomunk régibb része mint most is látszik (1832) és a még most is élı öregektıl tudatik vak ablakokkal, faragott és festett képekkel volt teljes.” Tehát igen díszes lehetett a templom.

1510-ben brandenburgi Hohenzollern György ırgróf Frangepán Beatrixal kötött házassága révén kapja meg a falut. Az ırgróf nemcsak nagy kalandor, hanem ráadásul protestáns is. Személyesen keresi fel Luther Mártont Wittenbergben, hogy tanácsokat kérjen tıle. Így valószínő, hogy a falu lakossága az ırgróf segítségével ismerkedik meg a reformátori tanokkal. Ehhez bizonyára hozzájárultak a környéken, fıleg Gyulán szolgáló prédikátorok is(Gálszécsi Imre, Szegedi Kis István, Ozorai Imre). Gyulán egyébként 1559-ben a várırség és polgárság javarésze protestánssá lett. Vadász pedig, 1561-tıl a maga 31 portájával a Gyulai vár fennhatósága alá tartozván, bizonyára elmélyül a protestáns tanokban. Zaránd megyében ebben az idıben több mint 60 protestáns egyházközség volt. Valószínőleg Vadász is ezekhez tartozott. Lampe históriája szerint a lakosság 1580 körül ismeri meg a kálvini tanokat és kálvinizál. Sajnos a török jó idıre befészkeli magát a vidékre. 1566-ban, a környékbeli várak elestével, Vadász (akkor Cseke-Vadászként emlegetik) is a török kezére kerül. Az új gazda sokáig adót szed, ami alapján megállapíthatjuk, hogy Vadász ezekben a zavaros idıkben is gazdag falu marad. A török egyébként elég toleráns volt a vallással szemben. Nem igazán érdekelték ıt a felekezeti csatározások, mindkét akkor elterjedt vallásnak egyformán kedvezett. A muzulmán vallásban is elterjedt képektıl és kiábrázolásoktól való tiltás azonban sokszor arra késztette a basákat, hogy a reformátusoknak kedvezzenek. A tornyot és a templomot a török ırhelyként, erıdként használta, mert jól be lehetett látni róla a környéket. A harcok, melyek a környéken dúlnak, sokszor a falut sem kímélik. Pusztítja tatár, török, magyar királyi sereg, hajdú, német zsoldos, de a falu mégis megmarad. A település olyan területen van, mely a XVI. és XVII. század között sokszor cserél gazdát. A nagyszalontai Toldy család, a Sztepánok, kik nagy áldozattal újratelepítik, a Jenıi vár és a kincstár is gazdája ezekben az években a falunak. Az egyházi élet azonban még a nyomás alatt is tovább fejlıdik a térségben. A XVII. század folyamán Zarándban, ahova Vadász is tartozott, 90 kálvini irányú egyházközség van. Ágyán 1631-ben Sajókeresztúri György, 1654-ben Jenei István a lelkész. Ugyanebben az évben helyezik Talpasra Fegyverneki Jánost. Tamáshidán 1664-ben Vásárhelyi János a lelkész. A mai, tisztán románok által lakta Miskén magyarok laktak, 1666-ban Sarkadi András a lelkésze a falunak. Vadászra 1669-ben Szegedi Ferencet helyezik. A lelkész és az elöljáróság joga az erkölcsi élet felügyelete is a faluban. A szitkozódókat, ünneprontókat, részegeskedıket kézikalodába zárják, esetleg vesszızik vagy eltiltják az úrvacsorától. Lakodalmat szombaton és vasárnap tilos tartani és tilos csapszékbe menni. A lelkészeket intik, hogy ne táncoljanak, amikor a zenészek megjelennek, lehetıleg álljanak tovább. A nısülés a lelkészeknek engedélyezett. Ruhájuk fekete tóga, hajukat pedig csak vállig ereszthették. Vasárnap két istentiszteletet tartottak, egyet reggel és egyet délután. Az istentisztelet elemei sokszor hasonlítanak a katolikus elemekre, a prédikálás azonban mindig középpontban van. A reformáció kezdetén gyülekezeti éneklés nincs. Késıbb azonban a nép a Cantus Catolici énekeket és az Öreg Graduál énekeit használja. Jellemzı a kor gyülekezeti problémáira, hogy a török az asszonyokat és férfiakat sokszor évekre elviszi. Az itthon maradtak másikat vesznek maguknak. Késıbb aztán a fogságból az elsı visszatér és innen ered a baj. A megoldás az esetektıl függ, olyanok is vannak, akik visszafogadják az elsıt, de olyanok is, akik nem. Válást csak házasságtörés esetén engedélyeznek. Temetésen tilos a jajveszékelés, a babonaság. Tort tartani nem szabad, ennek ellenére sok helyen gyakorolják. Magán a szertartáson tilos a búcsúztatás. A halottról rímes életrajzot olvasnak fel. Sok helyen a funerátor a temetés végén megköszöni a részvételt. Az egyházi élet jelét mutatja az Vadászon, hogy sokan adakoznak az egyház javára. Ezt egy 1894-es leltáron talált 1670-bıl származó úrvacsorai kenyeret vágó kés is bizonyítja. Természetesen a késnek azóta nyoma veszett. 1668-ban keltezik a görög keleti egyház elsı anyakönyvét is. Hiszen a sok pusztítás miatt kiürülı faluba a hegyvidékrıl származó románság is megjelenik. 1698-ban tatár seregek pusztítanak a környéken. A Rákóczi szabadságharc idején, 1703-ban a települést Rákóczi és Bercsényi katonái teljesen elpusztítják. 2. A gyülekezet visszatérése és élete 1900-ig

A templom középkori bejárata

1711 a nagy visszatérés éve. A falu lakossága, mely a Sárrétre és annak környékére szóródott szét, lassan kezd visszaszivárogni ısi helyére. Ha figyelembe vesszük a visszatértek neveit és összevetjük a középkori

nevekkel, láthatjuk, hogy Vadászra zömében új családok jönnek. Elıször a Bondárok, a Kelemenek és a Kukulyok érkeznek, de velük együtt természetesen más családok is jönnek. A visszatért lakosság 1712-ben Péter deák lelkész-tanító(oskola mester) vezetésével hozzákezd a templom javításához. 1878-ban Hajdú Elek a következı adatokról számol be Rácz Károlynak: “Újabb részét napkelet felé kitoldotta 1712-ben az akkori reformátusság, a torony fala is 1 öllel feljebb emeltetvén, csinos zsindelytetıvel készíttetett.” A templom belsejéhez ekkor nem nyúlnak, kitőnik ez a már az elıbbi fejezetben említett, Erdélyi József által lejegyzett adatból, amit Hajdú Elek közölt 1878-ban(Erdélyi József lejegyzéseit Hajdú Elek az egyházközség anyakönyveinek belsı borítóin találta meg): “A vadászi templom régibb része, mint most is látszik némileg, belıl vakablakokba állított faragott és festett képekkel volt teljes.” 1769-ben még látszott egy a régi szobrokból, amire 1843-ban még emlékszik a 91 éves Albert Mihály, ezt Erdélyi József lelkész lejegyzi, évekkel késıbb pedig Hajdú Elek– a többi adattal együtt– ezt is közli: “A torony belsı napkeleti oldalán a Molok bálvány még 1769-ben is A freskó megvolt ily aláírással “Molok””. Ezt Dávidházy János ágyai pap is megerısíti. Márki Sándor így ír errıl. “Román ízléső templomokban – az Isten hatalma elıtt való megalázkodás jeléül – alkalmazták ugyan szörnyek, vadállatok képeit, de pogányistenek ábrázolásától óvakodtak…”. A szobor valószínőleg egy szentet ábrázolhatott, melyre a reformátusok gúnyból karcolhatták alá a “Molok” nevet. Egyébként a szobrot öreg Szilágyi János (1767-1797 között vadászi lelkész) faragtatta le a XVIII. század végén. Az egyre népesebb faluban virágzó egyházi élet folyik. Egy 1725-bıl származó úrasztali kelyhet ma is ırzünk, a következı felírás található rajta: “Ez pohár kiszült az Vadászi Ecclesia Számára magok kölcsigivel Hajdú István bíróságában 1725 15 maji.” Az 1819-es leltárban a következı adományok találtattak még (nagy részük eltőnt): egy 1730-ban készült “veress varrású fehér kendı”, ami Vágó Gergely adománya, egy ugyancsak 1730ban készült “zöld sejem bojtos végő kendı”, amit Láda György adományozott az egyháznak. Nemcsak Vadászról, hanem más helységekbıl is jönnek adományok. Ilyen például Pataki Erzsébet két cinkannája. A nagyobbik kannán a következı felírás olvasható: “n.szalontai nemes Pataki Erzsébet asszony tsináltatta Szaránd vármegyében lévı cs.vadászi az Eccl. Számára 1744 die 10 maj.” A lakosok 1761-ben egymázsás harangot csináltatnak. Egy 1767-es évszámmal jelölt fehér kendırıl, szélén veres és rezes varrással, és egy patkós virágú fehér kendırıl is tudunk, mely Kristó Sándor adománya. 1768-ban a tornyot hozzák rendbe, 1774-ben pedig a templomhajót meghosszabbítják kelet fele és a szők ablakokat nagyobbakra cserélik, a régi középkori ablakok kárára. Cintermet is építenek a templom déli oldalára. Valószínő az is, hogy a frissen (2002-ben) megtalált legrégebbi díszítések, melyek a padok mellvédjeire vannak festve, ebbıl a korból valók, mivel a közvetlenül rajta levı kék festés, megegyezik az 1801-ben felépülı karzat festésével. 1789-ben egy három mázsás harangot is csináltatnak a másik mellé. A faluban a visszaköltözés óta iskola is mőködik. Két tanítóról van biztos adatunk: Péter lelkészrıl, aki 1712-ben kezd tanítani, és Látkép a toronyból Szalkai Jánosról, aki 1771-ben már végzi több évig tartó vadászi tanítói munkáját. Az 1800-es évek jól kezdıdnek, hiszen a gyülekezet szaporodik, elannyira, hogy 1801-ben kénytelenek a templomban, a hajó nyugati oldalán egy karzatot csináltatni. A karzaton a következı írás található: “Urunk

engedelmébıl a Vadászi reformata Szent Eklzsia a maga költségével építette e fikart Ohlá János molnár által Albert Miháj biróságá: öreg Kováts István kur. és Máté Ferenc egyházfiságában.” 1806-ban egy nagyobb építkezésre kerül sor. Ennek az építkezésnek a szerzıdése, ami egy nagyon értékes egyháztörténeti dokumentum, ma is megvan. Ebbıl idézzük most a következı sorokat: “ …én a Vadászi reformata Ekklézsiának, Betsületes elöljáróival, olly alkura, egyezségre és meghatározásra léptem és állottam, hogy én nevezett Ekklának Templomát, úgy fogom kilyebb vinni napkelet felé, úgy fogom rakni és építeni, hogy a Templomnak belsı világa, legyen 13 (tizenhárom öl) ezen kívül arra kötelezem magamat megmásolhatatlanul, hogy a Templom napkeleti végében, egy éneklı kıkart egészen tsinosan minden asztalos munkának meg kivántatása nélkül tsinálok, a Templom déli részén épült Czintermet pedig alkalmatosabb és tetszıbb formába húzom – mind a Templomnak mind a Toronynak, mind külsı, mind belsı romladozását, jó lelki esméret szerint egész hőséggel helyre hozom, megujjitom és reperálom, mind a Templomot, mind a Tornyot, mind kívül, mind pedig belül fel ékesítem, ki meszelem, az egész alkotmányt stokatura alá tévén és azt illendı czirádákkal meg ékesítvén, hozzájuk tegyem ezekhez azt is, hogy a Templom eresz alját abba a formába hozom, hogy az tettszı legyen és a Toldalék részével egyenlı – egy szóval minden tekintetben úgy fogok dolgozni, mind a Toronyra, mind pedig a Templomra nézve, hogy tsak legkissebb okot is a panaszolkodásra, a nevezett Ekkl Érdemes elöljáróinak nem adok, vigyázván mind a lelkiesméretre, mind pedig betsületemnek és characteremnek, tanult mesterségemnek, továbbra tejéndı nem tsak megmaradására, hanem öregbedésére és mindenek elıtt lejendı fenn tartására is. Én mindezekre magamat mind megmásolás nélkül kötelezem.” Láthatjuk, hogy egy igen komoly, mindent magába foglaló szerzıdésrıl van szó. A szerzıdést 1806 augusztusában kötik meg. Egyébként az építkezés költségei igen magasak, 1125 pengı forint, melyet két részletben fizet az egyház a mesternek, Fajrer Józsefnek. Az 1806-os munkálatokhoz még hozzátartozik: a zsindelytetı kijavítása, a torony egy részének bádogozása, valamint a torony figuráinak festése. A bıvített rész alapkövének letételét díszebéddel ünnepli meg az elıjáróság. Máté Ferenc kurátor az 1806-os gondnoki számadásban a következıket írja: “A mikor a Templom fel rakott falára a bokrétát fel akartuk tenni, de a puska pornak felgyulladása által e czélunktól el estünk – akkor ezen czeremóniára költöttem puskaporra, pántlikára, keszkenıre…”. Úgy látszik tehát, hogy az építés minden fontosabb mozzanatát megünneplik. 1808-ban már beszélnek Csatári János asztalossal, aki elvállalja a templomban egy kazettás mennyezetnek, az újonnan épített kıkar aljának, a templombeli székeknek és a szószéknek (Catedrának) az elkészítését is. Erre a célra rengeteg veres, kék, fehér és zöld festéket vásárolnak a mester számára. Az asztalos igen szép munkát készít. A mennyezetet kifesti. A kazettákon szereplı jeleknek megvan a jelentésük. A mennyezet közepén található Nap Istent szimbolizálja, míg a szószék felett levı Hold a lelkipásztort. Ahogyan a hold a naptól kapja fényét, úgy a lelkipásztor Istentıl kapja azt, és szét kell szórnia Isten Igéjének hallgatóira. Nem az övé tehát, amit ad, hanem Istené. A többi kazettán a Csillagok láthatóak, azaz a gyülekezet. Az Úrasztala felett található faragott Az 1801-ben épült karzat kazetta az Édenkertet jelképezi, ebbıl azt lehet kiolvasni, hogy az Úrvacsora azt a helyreállított közösséget jelenti Istennel, amelyet csak az Édenkertben tapasztalhatott meg az elsı emberpár, bőnbeesése elıtt. Valószínő, hogy a padok mellvédjén kívül a kıkar alatt levı deszkázás és a szószék is ki volt festve. Erre utalnak azok a minták, amelyek jelenleg a cinteremben találhatóak (ezek a minták eredetileg a kıkar alatt lehettek). 1810-re készül el a munka, amint ezt a következı felírással egy kazetta is bizonyítja: “Ez a mennyezet épült a kıkar alatt valóval és a bent lévı székekkel s katedrával együtt Ns. Csatári János asztalos által Bíró ör. Kováts István, kur.Bondár Ferenc, egyházfi Kotsis Ferenc idejében Ao. 1810 Die 8 sept". A falut 1819-ben megvásárló Simonyi József óbester és fia Simonyi Lajos az egyháznak is jó gazdái. A templom részére gyakran adakoznak. Az 1823-as toronyjavításkor például az uradalom a Cserépgyárból adja a téglát. A lelkészen és a tanítón sokat segítenek. Az 1828-ban elrontott régi iskola helyett a báró egy másik telket adományoz az egyháznak, ahol felépíthetik az új iskolát. 1833-ban Ritkó Imre asztalos és Varga János dolgozik a templomban. A mennyezetet javítják és – egy jegyzıkönyvi beírás szerint – koronát tesznek fel a templomban, de nem tudjuk, hova. A mennyezetet valószínőleg festik is ekkor, hiszen sok kék, zöld, veres és fehér festéket használnak el. 1836-ban pedig a “templombeli számokat” készítik el. Az 1844-es esperesi vizitáció meghagyásában azt olvassuk, hogy Vadászon, a gyermekek nagy száma miatt, leányiskolát kell építeni.

Az 1848-49-es szabadságharcban a helység férfiai is harcolnak. Az egyház is adakozik a veszéllyel küzdı haza gyámolítására. A háborús idık miatt az esperes meghagyását nem tudják teljesíteni csak 1853-ban, amikor is a következı beadvánnyal fordulnak a báróhoz: “Méltóságos Báró Úr! Kegyes Urunk! Tapasztalt úri nagy kegyeibe bízván: bátorkodunk mély alázatos tisztelettel egybe kötött könyörgésünkkel Méltóságodhoz az eránt járulni: hogy Anya Szent Egyházunk irányában létezı azon üres Telket, melyen hajdan iskolánk volt, most ugyan azon czélra nézve birtokunkba botsátani kegyesen méltóztatna. Kik is, ebbéli alázatos könyörgésünk ismétlése mellett, Kegyes válaszát várván, minden tisztelettel maradva vagyunk Méltóságodnak, Vadászon Január 4-én 1853, alázatos szolgái Szőts Mihály bíró, S. Vágó Ferenc esküdt a’ közönség nevében”. A báró a kért telket megadja, a leányiskola 1855-re felépül. Az 1859-ben kötött úrbéri szerzıdésben a fiú- és a leányiskola számára az uraság egy fél jobbágytelket ajándékoz, így az anyagiak is kirendelıdnek. 1858-ban a presbitérium elhatározza, hogy a fiúiskolát megromlott állapota miatt újjá fogja építtetni. 1868-ra a fiúiskola és a hozzá tartozó rektori lak is készen állott. 1870-ben Klavács kımíves mester a templom és a torony fedelét is rendbeteszi és újrazsindelyezi. 1871-ben egy nagyobb horderejő munkára határozza el magát a presbitérium: ki akarják cserélni a zsindelyt cserépre. Errıl szeretnék meggyızni a városházi vegyes győlést is, hiszen a presbitérium több tagja a falu tanácsában is jelen van. A győlésen résztvevık attól félnek, hogy a kitoldott templom falai nem bírják meg a cseréptetıt, így marad a régi zsindelytetı. Ebben az évben egyébként órát is szerelnek a toronyra. Az órát Szentendrei Károly készíti el 550 forintért. A torony ablakait ekkor alakítják át, az óraszerkezet beszerelésével egyidıben 8 zsalugáteres ablakot is tesznek a toronyba. 1885-ben felújítják a lelkészi lakot. Aláfalaznak, zárt tornácot építenek kıoszlopokkal. A nádtetıt zsindelyre cserélik. A parókia ma is ugyanolyan, nem alakítottak rajta semmit a szokásos évi apróbb javításokon kívül, kivéve a tetıt, mely ma cserepes. 1892-ben egy új szószék valamint egy új Úrasztala készül a templom számára. Az egyházi jegyzıkönyvekben, gondnoki számadásokban találkozhatunk olyan feljegyzésekkel, melyek képet adnak az akkori gyülekezet problémáiról és életérıl. Néhány ilyen beírást az idıjárásra vonatkozóan is találhatunk. Mivel az alföldi telek nem nagyon hidegek és viszonylag kevésbé csapadékosak, egy-egy A megtalált díszítések nagyobb tél mindig ritkaságszámba ment, ezért találták feljegyzésre méltónak. “1829-dik esztb. 16 november kezdett a hó le esni és kemény hidegekkel s nagy havazásokkal fojván a Tél tartott az 1830-dik esztb. esı Jósef napig akkor kezdett a’ nagy dög hó olvadáshoz míg el nem fogyott. Ilyen Télre ezen tájról emberek nem emlékeznek.” Az egyházi élet terén a gyülekezet élete a következıképpen alakul. 1721-ben a Vadászi templomot még visszaköveteli az egri katolikus püspök, pedig a gyülekezet és a vidék ekkorra már szín református, az is marad. A lelkészválasztás joga az egyházközségé. A lelkipásztoroknak már formaruhájuk van, általában magyar dolmányban és mentében járnak, a szószéken pedig palástot viselnek. Tiltják a korcsmába való járást, a derékig érı haj viselését, valamint annak zsírozását. Ekkor kezdenek parókát viselni külföldi mintára, ezért a hosszú haj csak vállig érhet. 1800-tól kezd aztán divattá válni a rövid haj. A presbitériumok szinte minden gyülekezetben létrejönnek. A testület ırködik a lelkész és természetesen a gyülekezet felett is, vigyáz annak vagyonára, sıt gyarapítja azt. A kurátor dolga volt a lelkész és az alkalmazottak (harangozó, kántor) fizetését kiadni. İ komolyan és becsületesen kellett képviselje az egyházközséget. Idézzük fel a gondnoki eskü szövegét. “Én N. N. esküszöm az élı Istenre, a ki Atya, Fiú, Szent Lélek teljes Szentháromság egy bizony örök Isten, hogy gondnoki hivatalomat, melyre a nép által elválasztattam, híven és jó lelkiismerettel folytatom, az egyház javait hőségesen kezelem, minden kezem közé jövı pénz, gabona vagy más nemő jövedelmekkel, kegyes adományokkal pontosan beszámolok. Az egyháztanács tagjaival egyet értésben leszek, az egyház és iskolák felvirágoztatásában közre mőködöm, a középületekre, iskolákra gondot viselek, az egyházi felsıbbség rendeleteit kész engedelmességgel teljesítem és végre hajtom, hitfelekezetünk jogait fenntartom a köz erkölcsiségre felügyelek, a botránkoztató életüket megfeddem. Az egyházi adó behajtását, rendes idıben szorgalmazom, szóval azon leszek, hogy mindenek ékesen és jó renddel történjenek az ekklésiában. Isten engem úgy segéljen. Ámen.” Látjuk tehát a gondnok kötelességeit. Ha valamit vétettek az eskü ellen azonnal leváltották ıket. Így volt ez a presbiterekkel is. Az ı szövegükben azonban más is bele van foglalva, “… minden tehetségemet arra fordítom, hogy az egyház és iskolák felvirágozzanak, a szegény gyermekek iskolai nevelésben részesíttessenek, a jó rend és isteni tisztelet fenntartassék közöttünk. Mire

nézve felsıbbjeim rendeleteit végre hajtom, a tanácskozásokban részt veszek, a botránkoztató eseményeket bejelentem, személy válogatás nélkül ítélek, presbiter társaimmal békességben, szeretetben, egyetértésben élek s ezen hivatalomat, míg erım, egészségem engedi híven viselem. Isten engem úgy segéljen. Ámen.” A presbitériumnak tehát kötelessége volt az egyházfegyelmet gyakorolni. Felléptek az erkölcstelenség ellen, intettek, dorgáltak, sıt ha kellett, eltiltottak az Úrvacsorától, kiközösítettek, büntettek vagy büntetést javasoltak. A kihágások közé tartozott a kémkedés, a válás, a vadházasság, a boszorkányság, a káromkodás, a részegeskedés, a bigámia. Ilyen esetekkel a vadászi gyülekezetben is találkozunk, ebbıl idézünk most néhányat. 1867-ben az oskolai rector (igazgató) egy halotti toron rágalmazza a papot hamis vádakkal, ráadásul részeg fıvel. Penitenciális (bőnbánati) héten részegeskedik és így nyilatkozik “… mindegy nekem akármit beszélnek, ihatom már én és iszom is, mert tudom, hogy végem van…” erre leváltják. 1885-ben özv. Köteles Ilonát botrányos élete miatt, megintik. Ponyvaháti Vékás Sándort egy – a presbitériumot sértı – (“a presbitereket mind fel kellene akasztani, kivált az öregjeit”) nyilatkozata miatt megbüntetik. 1886-ban Jakab Jánost börtönnel fenyegetik, mert kanászbottal rohant a papra és káromkodásokat kiabált. Jakab János kész volt tette után eklézsiát követni. A válófélben levıket megpróbálják kibékíteni. A félrelépıket sokszor áristomba zárják. Az igazság és az ítélet senkit sem kerül el, 1881-ben még Simonyi bárót is megbüntetik 5 forintra. Nem kis zavar támad a gyülekezetben a nazarénusok terjeszkedése miatt. A simonyifalvi Harangozó János mészáros, aki egyébként a Békés megyei Kígyósról jött, és a bélzerindi Tóth József gátır házról-házra járnak térítgetni. Sokszor panasz merül fel a presbitérium ellen is, hiszen 1887-ben maga a lelkész szólítja meg a presbitereket, mivel ezeknek egyharmada nem jár sem templomba, sem győlésre. 1832-ben egy poharat, 1867-ben aranyozott poharat kap a gyülekezet Kis Juliannától. 1875-ben a presbitérium egy aranyozott poharat, Vágó Ferenc bíró pedig egy alpacca tányért adományoz az egyháznak. 1880-ban Szabó A kazettás mennyezet Ferenc egy terítıt ad az Úrasztalára. 1882-ben a lelkészi irodába Nagy Ferenc bíró egy új asztalt és egy festett, fiókos tékát készíttet. 1883-ban Szabó Sándor presbiter egy piros posztó terítıt ajándékoz a szószékre, melyen ez a felirat olvasható, “A Khatedrák nem emberi bölcsesség hitetı beszédét, hanem Isten szavát szólják a népnek. Pál Kor. I. 2, 4.” 1889-ben özvegy Csák Ferencné Kristó Zsuzsa három úrasztali terítıt ajándékoz az egyháznak. Mind a három megvan még ma is. 1892-ben Preczner Karolina egy Úrasztali díszt, báró Simonyi Lajos (150 forintot érı) Úrasztali és (50 forintot érı) szószéki terítıt ajándékoz a gyülekezetnek. Sokan végrendeletükben is hagynak némi pénzt az egyháznak. 3. Az egyházközség a XX. században és napjainkban A XX. század sok meglepetést tartogat számunkra, hiszen nemcsak két világháború, nemcsak Trianon pusztít, hanem a kommunizmus is nagyon megviseli a gyülekezetet. Rögtön az elsı években már szembe kell néznie a gyülekezetnek azzal, hogy eladósodik, nem tudja kifizetni sem az egyházmegyének, sem a kerületnek a központi járulékot. A hátralék egyre nı, éppen ezért nagyobb egyházadót kell kivessenek az emberekre, hogy lemaradásukat behozhassák. A gondnok – esküje ellenére – lázítja a népet, hogy ne fizessenek. Sajnos már 1898-ban az egyházmegyei esperes és a lelkész így panaszkodik a gyülekezetre: “Vadászon csak az fizet adót, aki akar.” Az ügy 1904-ig húzódik, ekkor már oda jut a dolog, hogy a lelkészi fizetést is csonkítani akarják. Az esperes kéri a gyülekezetet, hogy ne így cselekedjen, de hiába. Erre kiérkezik a gyülekezetbe az egyházmegye bizottsága az esperessel az élen, hogy meggyızzék a népet. A presbitérium elismeri, hogy a törvény szerint az esperesnek van igaza és hogy a hátralék miatt nı az adó, az egyházadót azonban mégsem merik kivetni a faluban uralkodó hangulat miatt. 1904-ben már arról beszélnek, hogy a lelkészi lakot teljesen felújítják. A korona 1908-ra be is fejezik. 1910-ben a magyar minisztérium kéri a református

egyház iskolájának államosítását, de a presbitérium elutasítja ezt. 1911-1912 között új iskola épül, a költségeket a gyülekezet állja. Az elsı világháború beköszöntével egy nagyon furcsa eset áll elı: Vass Jenı lelkész elmegy a frontra tábori lelkésznek, ezért 1919-ig, a háború végéig nem tartanak presbiteri győlést. A gyülekezetrıl ebbıl az idıszakból semmi információink nincs. 1919-ben aztán, amikor Vass Jenı visszatér, a presbitérium újra győlésezni kezd. A kormány közben megszünteti a tanítóknak és az egyháznak adott államsegélyt, így a gyülekezetek és az egyházi iskolák is magukra maradtak. A bajt aztán tetızi a román “megszállás”, amibıl késıbb Magyarország feldarabolása lesz. Vadász is Romániához kerül, egyházilag pedig a frissen alakuló Királyhágómelléki püspökségbe kebeleztetik be. Sok gond akad a gyülekezet tanítóival, egyesek elmennek, mások méltatlanul viselkednek. 1920-ban javítják a templom tornyát, Puskás Albert lebádogozza azt. A presbitérium azt is elhatározza, hogy a régi harangok helyett újakat öntenek. A megrendelt három harang csak 1925-re lesz kész. Biszák József önti a harangokat, Vass Jenı lelkész versét is belevési: “Isten dicsıségére. A híveket hívogatom, a holtakat elsiratom. Idıt jelzek, bőntıl óvok s hálát mondok. Zengı szavam szól mindennek, Dicsıség a Szent Istennek. A feliratot szerkesztette: Vass Jenı, vadászi református lelkész. Öntették a vadászi református hívek. Öntette: Biszák József Gyorokon 1925-ben.” Az elsı világháború által keltett rossz hangulat még 1923-ban is Az óraszerkezet érezhetı a faluban, s továbbra is történnek elkeserítı dolgok. A régi tanítók elmentek magyar területre, az újak megbízhatatlanok és kiszámíthatatlanok, be akarják feketíteni a gyülekezetet és annak lelkészét is, fıleg a frissen érkezett Koós Elek. 1923 nyarán a lelkészt is megrágalmazzák, elmarad ugyanis egy úrvacsoraosztás a hívek miatt. A tanító botrányos viselkedése miatt sokan elfordulnak a református egyháztól, a baptistákhoz és a nazarénusokhoz térnek. Molnár Ferenc tanító is ott akadályozza a gyülekezetet, ahol éppen csak tudja, be is perelik emiatt. Vass Jenı lelkészt a helyzet teljesen elkeseríti és kénytelen a jegyzıkönyvbe a következıket írni. “… nem kell kímélni a népet, és ezt a népet és ezt a helyet, ahol ı már 18 év óta kizárólag csak az egyház érdekében a szegénységgel küzködött.” Vass Jenı az iskolában kialakult helyzetet látva, a presbitériummal együtt Nagy Sándor tanítót hívja meg Vadászra, a szomszédos Gyarmatról. A gyülekezet még nem tudja, hogy milyen áldozatkész embert nyernek az új tanító személyében. 1924-ben, húsvét ünnepének másodnapján a templomból kijövıket a sarki, Hacker féle kocsmából szóló nevetés és zene fogadja. A templomi nép ezen megbotránkozik. Ugyanebben az évben a hátralékok miatt megemelt egyházadó fizetését az iparos réteg megtagadja. Maga az esperes kénytelen leutazni Vadászra, hogy a presbitériummal és az egyházi közgyőléssel tárgyaljon. Hiába hívja fel azonban az esperes a presbitérium figyelmét a példaadásra, a közgyőlés az adó kifizetését megtagadja. 1927-ben 1429 református van a gyülekezetben. Hatalmas gyülekezetrıl van tehát szó, hatalmas gondokkal. Sajnos, egyre többen térnek át a nazarénusokhoz és a baptistákhoz. 1930-ban valláserkölcsi győlésre hívja a lelkész a presbitereket. A presbiterek magatartása még mindig kívánnivalót hagy maga után. Ekkor vezetik be a hétköznapi istentiszteletet is. Ez az év meglepetéseket is tartogat a gyülekezet számára. A presbitérium elhatározza, hogy orgonát készíttet. Ennek érdekében 1930 karácsonyán jótékonysági bált rendez és a befolyt összegbıl létrehozzák az orgonaalapot. A Wegenstein orgona 1932-re készül el. Ebben az évben már énekkar is mőködik a gyülekezetben. Vass Jenı hiába próbálkozik mindennel, a lélekszámhoz képest nagyon kevesen vesznek Úrvacsorát (alig több mint 1 %-a a gyülekezetnek). A hátralékot még mindig nem tudja rendezni a gyülekezet. A hétköznapi istentiszteletet kevesen látogatják, ezért a lelkész kénytelen elhagyni azt. Nem csoda, ha Vass Jenı ısszel templomkerüléssel és az úrvacsorázás kerülésével vádolja a népet. 1934-ben Vass Jenı lelkész, itt temetik el. Az elhunyt lelkész után Nagy István, Nagy Sándor tanító fia lesz az új lelkész Vadászon. 1936-ban neki kell rendet teremtenie a gyülekezetben. Az év végén, mint frissen ide került lelkész, lelki számvetést készít. A helyzet lehangoló. A gyülekezetben, a megjelent szekták miatt, 30 éve nagy a kereszteletlenség. 21-en felnıttkeresztségben részesülnek. Sokan a szegénységük miatt nem rendezhetnek lakodalmat, ezért az egyházi esküvıt nem igénylik. Nagy István felajánlja, hogy ezeket a párokat ingyen esketi meg. 15-ból 10 pár máris megesküszik. A presbitérium ekkor dönti el, hogy presbitert nem fizetnek, ha az egyház építkezı vagy javító munkálatainál segít. A templomutcából pedig kitiltják a zenét lakodalmakkor. 1938-ban Bökös Mihály zenekara ezt a határozatot megszegi, a presbitérium meg is bünteti.

A templomot ebben az évben kívül-belül teljesen felújítják. November 27.-én tartják az avató ünnepséget. Az épületet közadakozásból újítják fel, a berendezést pedig a nıszövetség festi át. A szószéket, a cinteremben ülı gyászolók miatt (hiszen ıértük van a vigasztaló Ige), a déli oldalról az északira teszik. Az ünnepségen Erdıhegyrıl 32-en, Ágyáról 20-an, Gyarmatról 6-an, Csermırıl 13-an, Bélzerindrıl pedig 20-an vesznek részt. Az ünnepi mősort a 30 tagból álló dalárda és néhány szavaló szolgáltatja. Még mielıtt a II. világháború beköszöntene, a gyülekezet új iskolát kezd építeni, amit 1940-re be is fejeznek. 1940 már a háború és a statárium éve. Presbiteri győlést csak csendıri engedéllyel szabad tartani. A Bécsi döntés után Szalontánál meghúzott magyar határ szinte vonzza az embereket. Sokan átszöknek magyar területre. Egy 1941-es jegyzıkönyvben a következıket olvashatjuk: “Alig van család akinek valakije ne maradt volna a határon túl, különösen a katonaköteles ifjak és férfiak vesztesége nagy.” A szökések és a háború miatt a gyülekezet lélekszáma apad. Rendkívüli adókat vetnek ki az emberekre, a gyülekezet nagy része háborog. 1945-ben kérik a gyülekezettıl, hogy egyházi iskoláját államosítsa. A presbitérium nem engedelmeskedik, vállalni akarja iskolájának fenntartását. Annak ellenére, hogy így gondolkoznak, a templomlátogatást és az úrvacsorázást még mindig hanyagolják. 1947-ben szomorú az iskolai helyzet. A gyermekek rendetlenül járnak iskolába, emiatt az eredményeik is gyengék. Talán nem is kellene csodálkozni ezen, hiszen a háborús hangulat még mindig tart. 1948-ban egy bizottság érkezik Vadászra és a több évszázados múlttal rendelkezı felekezeti iskolát államosítják. 1949-ben templomrenoválást emlegetnek a presbitériumban és már a nık felvételétıl sem zárkóznak el. Egyelıre csak a közgyőlésbe választják ıket. Furcsa dolog történik a renováláskor is. A beszakadt tornyot kellene megjavítani. A magyar iparosok közül nem vállalják fel a munkát a kisiparosság rendkívüli helyzete miatt. Így egy apáti román iparos vállalja el és javítja meg a tornyot. Ekkor lesz a torony lemeze fekete, mert csak ilyet tudtak szerezni. 1950-re a lelkész föld nélkül marad. A jó földeket elıbb kimérik, utána hívják a lelkészt a Néptanácsra. Az egyház tulajdonát képezı szálláskertet is jogtalanul adják ki. Ettıl az évtıl szerényebb keret jut a lelkész fizetésére. Év végén a presbitérium bőnbánatot tart, azt vallják, hogy hőtlen sáfárok voltak, mert azt sem tették meg, amit lehetett volna. Az 1951-es évnyitó ülésén a következıket fogalmazzák meg: “Isten bizonyára azért vette el az egyház anyagi alapjait, hogy az egyház létét és jövıjét ne a múló anyagra, de a lélekre helyezze.” A presbitériumnak, ha már a földdel nem, immár a lelkiekkel kell foglalkoznia. Erre egyébként a templomtól való fokozódó elidegenedés is buzdít. A templomépület állapota egyre rosszabb. A torony egyre romlik, északi oldala teljesen be van omolva, az egész templom renoválása szükségeltetik. A presbitérium elhatározza, hogy minden áron felújítják templomukat. A lelkész személyesen keresi fel a családokat, hogy adakozzanak a templom felújítására. 1951 májusában, minisztériumi rendeletre, az állam ellenszolgáltatás nélkül elveszi a földeket az egyháztól. A presbitérium erre nézve a következıket fogalmazza meg. “Presbitérium kifejezi örömét egyfelıl, hogy az egyházi és papi földek kibírhatatlan kvóta és adóterhétıl az egyház és a lelkész is megszabadult, de egyben sajnálja is, hogy egy ilyen több százados egyházi vagyontól a körülmények miatt ilyen könnyen meg kellett válni. Így mindössze 3 hold harangozói föld maradt meg és a kis kenderföld a lelkészi illetménybıl. Bár a szálláskertet nem lehetett volna elvenni, mert nem is volt felajánlva és beltelek, de azt is odaadta Néptanács megkérdezésünk nélkül.” Így mentek a dolgok akkoriban. A templom felújítása mégsem akad meg. A költségek igen megnınek, azzal is, hogy a toronynak a szalontai szakmai iskola mesterei 25 fokos északi elhajlását észlelték. Így nagy renoválásra van szükség. Neki is kezdenek a munkának. A régi torony teljesen elveszíti öblös formáját és a ma is látható egyenes alakura szabják, leginkább a költségek megtakarítása miatt választják ezt a megoldást. A templom épületében vallástanításra alkalmas helyet is szeretnének létesíteni, de pénz hiányában errıl is lemondanak. Ez év ıszén még mással is meg kell birkóznia a presbitériumnak. Szakáts István öngyilkos feleségének egyházi temetést szeretne. A fennálló politikai helyzet miatt az egyházi terhek viselésétıl elmaradt férfi visszamenıleg is vállalja a költségeket az egyháztagsággal együtt. A presbitérium a következı határozatot hozza. “azok a reformátusok, akik nem vállaltak egyházfenntartói járulékot és nem adtak egyháztagsági nyilatkozatot, saját maguk zárták ki magukat az egyház közösségébıl és saját maguk fosztották meg magukat attól, hogy az egyház által nyújtott szolgálatokat igényeljék…aki meggyızıdésbıl nem vállalta az egyháztagságot úgy maradjon következetes és adott esetben ne igényelje az egyház szolgálatait semmilyen vonatkozásban…aki fukarságból nem vállalta az egyháztagságot és kicsi összeggel sem járult hozzá….fizessen ha már csak luxusból divatból igényli, legyen olyan ára, ahogy a mai rend megfizetteti a luxus és a divat cikket.” Természetesen az özvegynek teljesítik kérését, mivel az garasoskodásból nem vállalta kötelezettségeit és meg is fizettetik ezt vele. A jegyzıkönyv végén ezt találjuk, “ha nem kell az egyházi közösség ne kelljen annak java sem, lehet temetni egyházi szertartás nélkül is.”

A templom renoválása novemberre befejezıdik és a gyülekezet nagyszabású ünnepséget tart. Az eseményen részt vesz Nagy Zoltán esperes, Szilágyi Sándor pankotai, Csép Gergely ágyai, Décsi Zoltán gyarmati, Balog László nagyzerindi és Igyártó Sándor bélzerindi lelkész. Az ünnepségen a 60 tagú vadászi énekkar is szolgál melyet Szilágyi Sándor felesége, Gyenge Klára tanít be 10 nap alatt. Mellettük a gyarmati gyülekezet kórusa is énekel. Arday Aladár püspök a következıket mondja. “Ami Vadászon történt az a hit csodája… a kishitő, kétségbeesett lelkészek példamutató irányt vehetnek… a vadászi családok a járulékon felül is nem kis összeget vállaltak a munkálatok bevégzésére.” A püspök elismerıen szól a gyülekezet munkájáról és ígéretet tesz arra nézve, hogy ahova csak megy, példaként hozza fel Vadászt. A méltatásokban mindenkit megemlítenek. A gyülekezet asszonyait is dicsérik, hiszen 48 napon át 14-18 munkásnak fıztek, nem is akárhogyan, mert az ellátásuknak még Szalontán is híre van. A lelkészt, áldozatos munkájáért, a gyülekezet 36 miszeres kendıvel ajándékozta meg. Az ünnepségrıl felvett jegyzıkönyvben ezt olvassuk “… áldjuk Istent, hogy nekünk ilyen pásztort adott…”. 1952-ben végre kántort választanak a gyülekezetben Az 1925-ben öntött harangok Bagoly Viola, Nagy István lelkész feleségének személyében. Ebben az évben kezdik meg a gyermek- istentiszteleteket is, melyeket vasárnaponként reggel 8 órától tartanak. A nagy munkák után a nép egyre jobban kezdi hanyagolni a templombajárást, különösen a férfiak járnak kevesen. Úrvacsorával még mindig kevesen élnek, az egyházfenntartói járulékok befizetésével is gond van. Oda jut a gyülekezet, hogy a távozó Nagy István lelkészt utólag kell kifizessék. 1954 decemberében Jakab Dezsıt választják meg lelkésznek. Már a beiktatáson fát ültetnek a templom köré és a presbitérium önkéntes egyházfenntartói járulékot szab meg. A családlátogatások megkezdıdnek és 1955 elejére már megint szomorúan jegyzi meg a lelkész, hogy rendszertelen az istentisztelet látogatása, úrvacsorát is kevesen vesznek és járulékot is csak azért fizetnek, hogy temetkezési joguk legyen. Ebben az idıben 40-45 gyermek jár vallásórára. 1956-ban perelik vissza az egyház részére a régi temetıt, amelyet 1949-ben jogtalanul vett el a Néptanács. A pert a gyülekezet megnyeri, a régi temetıt és a szálláskertet visszakapják. 1957-ben a tornyon levı, megrongálódott gömb helyett egy újat tesznek fel és a régi villámhárítót is kicserélik. 1958-ban lemondanak a régi temetırıl és újat kapnak helyette. 1959-ben kéri az esperes, hogy a még megmaradt harangozói földet adják át a Néptanácsnak. A presbitérium ellenkezik, felsıbb rendeletre végül mégis odaadják 1961-ben hozzákezdenek a templom újításához. Kívül-belül kimeszelik, de a templomban levı freskó állapota egyre romlik. A lelkész javasolja, hogy az esetleges restauráláshoz állami támogatást is igényeljenek. 1962-ben kiszáll az Országos Mőemlékbizottság, támogatásról azonban szó sincs. Ebben az évben újítják fel a parókiát is. 1964-ben Jakab Dezsı, vadászi szolgálatának 10 éves jubileumán, beszámol addigi tevékenységérıl. 1973-ban ismét lefestik a tornyot és a tetejét teljesen lebádogozzák. Az egyre fogyatkozó lélekszám miatt a gyülekezet alig tudja kifizetni lelkészének az elıirt fizetést. 1978-ban kénytelenek lemondani a kántori állásról. 1980-ban az egyházfenntartói járulékot is csökkentik, mert a gyülekezet 60%-a nyugdíjas. 1983-ban bevezetik az áramot a templomba. 1984-ben Jakab Dezsı meghal és itt temetik el. Antal György két évig a szomszédos Bélzerindrıl szolgál be Vadászra. Márk Sándor a Székelyföldrıl jön Vadászra és hat évig szolgál a gyülekezetben. 1989-ben a miskei Néptanács letiltja a sírkövek javítását, építését. El sem lehet képzelni mi történt volna, ha nem jön a változás, mely megváltoztatta a gyülekezet életét. 1991-ben a gyülekezet visszakap 5 hektár földet az ısi egyházi vagyonból. Ekkor kezd neki az egyházközség annak a nehéz munkának, mely sok keserőséget, de sok örömöt is okozott lelkésznek és presbitériumnak egyaránt. Márk Sándor 1993-ban visszatér szülıföldjére. Ettıl fogva a gyülekezet állandó lelkész nélkül marad. Magányuk a pásztor nélkül való nyáj magánya. Nem oldja ezt sem Kucharszki Zoltán beszolgáló lelkész A vadászi orgona kitartása, sem az itt szolgáló exmittus teológusok, Dobai Zoltán

(1994-1995) és Kondor Endre (1996-1997) becsületes munkája. 1999-ben Felháziné Szathmári Klára jön a gyülekezetbe. Sajnos csak egy évig marad. Ez alatt kórus mőködik, a templomlátogatás stabilizálódik, beindul a nıszövetségi munka. 2000-ben jómagam, Szakács Zoltán nyerek kihelyezést a vadászi gyülekezetbe.

A vadászi presbiterium

III. rész Vadász néprajza

“Énekeljünk. Íme szép este van, leng az ág, kék füstje csavarog a pipámnak, most élnek a holtak is: a puszta beszél...” Sinka István: Pásztorének 1. Bevezetı Néprajzilag Vadász a környékbeli falvakkal (Ant, Ágya, Bélzerind, Erdıhegy, Feketegyarmat, Kisjenı, Gyulavarsánd, Nagyzerind, Simonyifalva, Szapárliget, Tamásda) együtt az Alföldhöz tartozik. A területet, mint néprajzi tájegységet, az idık folyamán más és más elnevezéssel ruházták fel. Egy 1579-bıl való térképen Körösköznek nevezik ezt a térséget, mivel az itt található falvak nagy része a Fekete- és a Fehér-Kırös között található. A középkorban mint Kétkörösköz fordul elı. A XVIII. századtól kezdve az Erdıhát vagy a Lunkaság megnevezést használják. Manapság a szakemberek ismét a Körösköz megnevezést részesítik elınyben. Mi is ennél az elnevezésnél maradunk. A Körösközön néprajzilag a legtöbb eredetiséget Somogyi Gyula szerint Vadász, Bélzerind, Nagyzerind, de legjobban Ágya ırizte meg. Bartucz Lajos embertani vizsgálata pedig kimutatta, hogy Arad megye tısgyökeres lakossága a Körösközben él. Ezt a fejformából és a termetbıl állapította meg, ugyanis Gyarmaton, Nagyzerinden és Vadászon a legkisebb a termetközépérték. A két szakember kijelentései 1912-ben jelentek meg. Az idık során azonban a falvak sokat vesztettek eredetiségükbıl. A hagyományok már csak az emlékezetben élnek. Lássuk hát most részletesebben, külön fejezetekre bontva, mindazokat a néprajzi tudnivalókat, amik Vadászhoz kapcsolódnak. 2. A környék A honfoglaló magyarság hamar birtokba vette a vidéket. Márki Sándor így írja le a tájat “vizenyıs síkság, hol méneseit, gulyáit nyugodtan legeltethette és kedve szerént halászgathatott a magyarság, védelmezhette magát a nélkül, hogy falak mögé kellett volna szorítkoznia. …” Hajdan hatalmas, nagy kiterjedéső legelıkkel megszakított mocsári erdık, nádasok voltak itt. Kitőnı vadászterületet jelentett ez az embereknek, az erdık tele voltak szarvasokkal, ızekkel, vaddisznókkal, fácánokkal, foglyokkal, rókákkal, farkasokkal. Így jöhetett létre maga Vadász falu is. A Körösök által körülölelt tájat a Tız, a Leveles és a Szartos is átszelik. Az erdıkben és a nádasok közt megbújó falvak népei jobbára állattenyésztéssel foglalkoztak. Az itt lakók életmódjukkal teljesen beleolvadtak a tájba. Vadásztak az erdıkben, halásztak a Kırösben, a környezı erekben, vizekben és mocsarakban. Az erdı áldásainak köszönhetıen pedig ügyes mesteremberekké fejlıdtek.

A régi feljegyzésekben sokszor találunk olyan utalásokat, amelyek a táj adottságainak kihasználásáról szólnak. Már a középkorban két vízimalma is volt a falunak. Az erdıkre királyi erdész vigyázott. A környék vizein pákászok, halászok, csónakosok dolgoztak. A kondát a mocsári tölgyesekben makkoltatták. József fıherceg uradalmának disznait a Seprısi tölgyesben makkoltatják még az 1800-as években is. A marhákat a hatalmas legelıkön legeltették. A lovak bátran futkározhattak a nagy kiterjedéső területeken. Ezekrıl még az egyházi jegyzıkönyvek is tanúskodnak. Az 1768-as évtıl vezetett gondnoki számadásban megemlítik a vízi utasokat és a csónakosokat (nyilván csónakkal közlekedtek az akkor még nem szabályozott Kırösön), a halászokat, a malmos gazdákat, akik mind adakoztak az egyház számára. Vadász fahidjának maradványait, mely a Csete-járó és a komp között volt, még az 1970-es években is látták a falubeliek. Sıt a víz apadásakor, nagy szárazságban még régi tutajmaradványokat is találtak, melyekkel valószínőleg a farönköket szállították ıseik. A falu határa telve volt tavakkal, laposokkal, amelyekben nyüzsögtek a halak. A Jegyzı laposban nagy szárazság idején még augusztusban is volt víz. 1962-ben a Bánát utca szélén még február utóján is lehetett halat fogni, akár kézzel is. Az erdık is nagyon sokáig megmaradtak. Tudjuk jól, hogy Simonyi báró 1819-ben vette meg Vadászt. Ekkor a falu északi részén, a Ponyvahát utca helyén és a falu déli részén, a köztemetı után, még erdı volt, tele vadkörtefákkal. Sıt, Bélzerind mai helyén is erdı volt, amely falut egy 1800-as években pusztító árvíz miatt költöztették mai helyére. A vadászi határt, ahogyan az a régieknél szokásban volt, természetesen a régi tulajdonosokról, birtokosokról nevezték el. A Józsi major József fıhercegrıl kapta nevét, aki XIX. században vásárolta meg a határnak ezt a részét. A Maróczi tarló az egykor ezen a földön lévı, de a törökdúlás alatt elpusztult Marócz faluról kapta nevét. A Blayer, a Teleki, a Tisza, a Szentpáli és a Csete tarlók az egykori birtokosokról kapták nevüket. A falu határában levı földek nevei: Ködmönös, Balogföld, Árpáskert, Kenderföld, Szálláskert. A földeken laposok voltak, melyek és biztosították a környezı földek vízellátását. Ilyen volt a Mészár lapos, a Jegyzı lapos, a Horgos rét, a Fajzás lapos. Sajnos a mai modern idıkrıl sok jót nem mondhatunk, hiszen az ısi mesterségek eltőntek. A környék vizeinek lecsapolásával és a Kırös szabályozásával a pákászok és a halászok is eltőntek. Az erdıirtás és a modern ízlés beköszöntének következményeként eltőntek a faragott bútorok, amelyek oly jellemzıek voltak Vadászra. A XX. század elején még nagy hírük volt a vadászi vásároknak, fıleg a göbölyök miatt, egy-egy ilyen állat a 20 mázsát is elérte. A pásztorság azonban, mint foglalkozás, lassan elvesztette régi megbecsülését, a ménesek, a gulyák és a csürhék megfogyatkoztak. Minden megváltozott. A földmővelés keveset hozott az állattartáshoz szokott népnek. Bár a határban jó földek voltak, mégsem volt olyan jó a helyzet, hiszen a táj jellegének megváltozása kihatással volt az idıjárásra is. A Kırös és a környezı erek árterei eltőntek. A víz természetes körforgása megszőnt. Egyre kevesebb volt az esı, így a szárazság miatt a termés sokszor gyenge volt. A régi nagy erdıségekbıl csak mutatóban maradt valami Bélzerind és Ágya környékén, meg Seprıs és Apáti fele. Az ısi foglalkozások nyomait esetleg a környékbeli cigányság körében Jakab Dezsı és felesége fedezhetjük fel, hiszen ık még mindig ısi módszerekkel halásznak. Egy-egy ügyesebb, a vizet ismerı ember kézzel is halászik. Néhányan még titokban csapdákat, hurkokat állítanak a vadaknak. Sokan tudnak még főzfavesszıbıl kosarat és más tárgyakat fonni. A táji adottságok megváltozása, a modern idık és a divat bizony sok olyan értéket pusztított el ezen a vidéken, melynek a mai – gazdaságilag kilátástalan – helyzetben mentı értéke lehetne. 3. A falu és a házak Ha ma valaki a magyar falvak százain végigutazik, keresve a népi építımővészetet, bizonyára kétségbevonja, hogy ilyenrıl valamikor is komolyan beszélni lehetett. Fokozottan érvényes ez az Alföldre. Veres Péter írja, “az eredeti, a táj adottságaihoz idomuló építkezés már alig látható.” Valaha ugyanis a települések mindegyike, tehát Vadász is, szerves része volt a tájnak. Ebbıl az ısi településszerkezetbıl, a falu alaprajzát nézve, még mindig fellelhetünk valamit. Látszik, hogy maga a falu ısi beosztású, mely valamelyest még alkalmazkodik a táj adottságaihoz, ha nem is a házak formájában, de az utcák elrendezésében. Ha figyelmesen megnézzük a térképet, láthatjuk, hogy a falu legrégebbi része a Leveles és a Malom tér között található, keleti és nyugati irányban. Az ısi települések nem nagyon mutattak rendezett képet, kicsi, sokszor utcának sem nevezhetı zegzugos részekbıl állt. Vadászon a

Napkeleti utca, a Malom utca, a Hat ház utca (késıbb Gyöngyvirág utca), a Nagy korcsma utca, a Kápolna utca és az ezekhez kapcsolódó zugok jelzik a falu legısibb részét. A falu északi részén levı Nyárfás utca, Bokor utca és a még fel nem tüntetett Ponyvahát – mely a szálláskertek fele húzódott – újabban épült utcák lehetnek. A falu központja ma a Malomtéren lévı piachoz igazodik. Régebben azonban a mai református és görögkeleti templom közötti részen lehetett. Errıl a vásározási szokás is tanúskodik. Itt voltak egyébként a malom, a kovácsmőhely, a posta, az állomás és a távíróhivatal épületei is. Maga a falu kertes település, hiszen a házakhoz elég nagy kertek tartoznak még most is. A házakat egyébként régen A templom jelenlegi állapota kalákában építették fel, fıképp vályogból, hiszen könnyő volt a környéken levı sárga földbıl jó minıségő vályogot vetni. Manapság azonban már inkább a téglát használják. Vadászon még látni lehet azokat a vályogházakat, melyeket az ısök építettek. Kicsi, tömzsi, egytraktusos házakról van szó, melyeket eredetileg szalmával és náddal fedtek be. Az 1711-es visszatérés után szinte mindenkinek nádtetıs és szalmatetıs háza volt. A jegyzıkönyvekbıl tudjuk, hogy 1875-ben az egyházi épületek mind nádfedelesek voltak, a hozzájuk tartozó melléképületek pedig szalmával voltak befedve. Az 1885-ben újjáépülı parókiára kıoszlopos tornácot építenek. A tetın lecserélik a nádat zsindelyre. Egyébként az épület ma is ugyanúgy néz ki, mint akkor. Változást csak a cserepes tetı megjelenése hozott. A templom és a torony is zsindelyes volt, melyet aztán szintén kicseréltek, a tornyon bádogra, a templomon pedig palára. A XX. sz. elején még voltak olyan házak a faluban, amelyek nád- illetve szalmatetısek voltak. A képen látszik, hogy nem is olyan régen volt ez. A lakosok elmondásai alapján nádtetıs háza volt a faluban Szalkai Juliannának, Fodor Istvánnak, Boros Ferencnek, Papp Imrének és Tokai Sárának, és szalmatetıs háza, nem is olyan régen, Kelemen Ferencnek és Schmidt Rózának. A beköltözött németek és zsidók hatására megjelennek a kispolgári jellegő házak. Veres Péter, az alföld nagy ismerıje és szerelmese, nagyon kikel ezek ellen. Nehéz ugyanis ezeket a házakat felépíteni, fenntartani és javítani, a parasztságnak nincs hozzá sem pénze – drága ugyanis a jó építıanyag hozzá -, sem ideje, hogy ezeket jól megcsinálja. Így gyakran találkozunk olyan megoldásokkal, hogy a vályog közé téglát raknak, vagy a vályogfalú házat malterral vakolják be. Ezek nagyon rövid idı alatt tönkremennek. Ilyennel Vadászon is találkozunk. Az ısi paraszti házakat az asszonyok maguk tapasztották, meszelték, földjét maguk döngölték. Ez a szokás mára már csak a meszelésben maradt meg. Minden tavasszal és ısszel ugyanis kimeszelik a házakat. Külön gondot fordítanak az utcafrontra, hiszen ezt látja a falu. Az utcafrontra esı rész attól függıen alakul, amilyen a ház teteje. A nyerges tetıs házaknál sokszor az épület és a tetı közötti háromszöget bedeszkázzák. Vadászon is elıfordulnak ezek. A tehetısebbek magát az oromfalat is vályogból vagy téglából rakják fel, erre tesznek aztán különbözı díszítéseket. Erre is van sok példa, fıleg a román házaknál találkozunk ilyen díszítésekkel. Az alföldi ház jellegzetes része a tornác. A parókia utolsó újjáépítésénél láthattuk, hogy a tornác Vadászon az 1850-es évek után jelent meg. A tornác eredetileg faoszlopokból volt kialakítva, késıbb aztán megjelentek a kıoszlopok is. Az oszlopok anyagától függıen pedig fa- illetve kı mellvédeket építettek a tornácra. Mindkettıre találunk sok példát Vadászon, sıt nyitott tornácú házakat is láthatunk. A házak kerítése kezdetben fonott sövény, deszka vagy léc. A régiek elmondása szerint az egész faluban sövénykerítés húzódott a házak mentén. Ezekbıl néhány ma is látható. Sıt, a képen látható kerítést 1991-ben fonja a gazda, Kristó Sándor. A nagygazdák házához általában kıkerítés és kıkapu járt. Valaha a házak bejárati kapuja is díszes volt, mára azonban ezek már nagyrészt eltőntek, egyes házaknál pedig csak egy leegyszerősített formájuk maradt meg. Régen minden háznál volt kemence. Ezt általában a vagonszerő házak végéhez illesztették. Manapság is találhatunk kemencét sok háznál, de a gázsütı létezése miatt már elég ritkán használják. A szobák padlója általában vert föld volt. Ezt úgy készítették, hogy a szoba belsejében a földet felásták és fellocsolták, tehénganét, majd pélyvát szórtak rá, amit lábbal belegyúrtak a földbe. Voltak olyan alkalmak is, hogy beletáncolták és elsimították. Ha simára szerették volna a szoba földjét, még a tetejére is tehénganét tettek és ezt vizel keverve olyan ügyesen simították el, hogy a föld olyan volt, mint a tükör. Amikor tisztítani kellett a szobát, akkor felseperték és fellocsolták. Ez általában szombaton történt. A locsolásnak mintája is volt. Köröket és vizesnyolcast locsoltak a földre.

4. A bútorok Valaha, mikor még nem irtották olyan mértékben az erdıket, mint manapság, az erdık rengeteg faanyagot szolgáltattak a népnek. Így alakulhatott ki az a sajátos bútorfaragás, mely igen jellemzı volt Vadászra. A fát korlátlan mennyiségben használhatták az asztalosok. A vadászi mesteremberek – közel lévén Békéshez – könnyen elleshették a divatos bútorok készítését és formáját. A parasztfaragók aztán a saját ízlésüknek megfelelıen alakították a mintákat. A faragott bútorok közül a díszesebbeket mindig a tisztaszobába tették. A mindennapi használatban levı bútorok dísztelenebbek voltak. A XX. században is voltak még ilyen tisztaszobák Vadászon. Késıbb azonban kezd kikopni a divatból, nemcsak a kispolgári ízlés hatására, hanem fıleg a hagyományos paraszti élet kolhozosításának következtében. Ma már nem találhatunk a faluban tisztaszobát. A beszámolók szerint a tisztaszobában voltak a tulipános ládák, melyek a férjhez menendı lány kelengyéjét tartalmazták. Ezeket a ládákat sokszor kifestették. Köteles József asztalos és Papp Julianna még láttak ilyen ládákat. Sıt tékát (ebbe könyveket pakoltak) is találunk az egyház 1819-es leltárán, melyet itt helyben készítettek. Az ülıalkalmatosságokat szintén az asztalosok készítették. A létezı két típusból ma már csak lécvázas székeket láthatunk. A lécekbıl összerakott vázra gyékényt, csuhét, szalmát fonnak, hogy ráülhessenek. Egy-egy ilyen fonásnak gyönyörő mintája is van. Faragott, csapolt lábú székeket már nem nagyon találunk. Pedig nagyon szép mintájú székeket készítettek a vadászi asztalosok. A Vasadi házaspár Márki Sándor mővében néhány ilyen faragott támlájú széknek a fényképét is megtalálhatjuk. Ezeknek mintájából közlünk itt most kettıt. Voltak olyan széktámlák, melyeket a faragás mellet még ki is festettek, hogy nagyobb hatást érjenek el. Papp Julianna gyermekkorában még látott ilyeneket. A parasztasztalosok az ágyakat is kidíszítették, fıleg a tisztaszobában levı ágy támláját faragták ki azért, hogy a szobába lépı ember gyönyörködhessen benne. Az ágyvégek díszítését fıleg torony alakjában faragták ki, mely erısen barokkos. Egy ilyen példát láthatunk a képen is. Egyébként a díszesen faragott toronynak megvolt a maga szerepe, hiszen a tisztaszobában levı ágyakat biztonsággal vethették be párnával egészen magasra. A szekrényeket is a vadászi mesteremberek készítették. Eszmei értékük éppen ezért nagyon magas. A képen látható szekrényt Borbély Sándor házában fényképeztük le. A díszítésen látszik, hogy a bútor paraszt mesterember munkája. 5. A szıttesek Vadászon régen szinte minden házban szıttek. Lehetıvé tette ezt az is, hogy a falu határában nagyon jó kenderföldek voltak. A kendert feldolgozták és a fonókákban szıttesnek való anyagot szıttek belıle, ebbıl lett a vászon. Lenbıl a miszeret csinálták. A szövésnél aztán a vászon és a miszér kombinációit használták. Nyújtottak vászonra vásznat (hogy elég tartós legyen duplán nyújtották és vetették a szálat), miszérre miszeret (ezt leginkább igényesebb terítıknél használták, mivel nagyon mutatós volt), vászonra miszeret (ez kevésbé volt tartós, mivel a vászon könnyen szakadt) és miszérre vásznat. Volt egy olyan megoldás is, hogy a duplán nyújtott vászonra vagy miszérre csíkozva vetettek miszeret és vásznat. Ez pedig egy nagyon szép és érdekes mintát adott ki. A szıttesek szélére és végére mintát szıttek. Ilyen minta az eblábas, a csillagos és a rózsás minta, melyeket elıszeretettel használtak. Ha igényesebb szıttest akartak készíteni, akkor az egész anyagot átszıtték mintával. Zsákok, kendık, törölközık, asztalterítık, párnahuzatok és egyéb szıttesek készültek a házaknál. Az egyház leltárán ma is található három miszeres úrasztali terítı. Ezeket özvegy Csák Ferencné szül. Kristó Zsuzsánna készítette és adományozta a református egyháznak 1889-ben. 6. A viselet A népviselet a magyar paraszti társadalomban sokféle állapot kifejezıje volt. Mindenekelıtt az életkort és a családi állapotot jelölt, másodsorban pedig a vagyoni állapotot. Ez különösen a nıknél volt jellemzı. Jelezte, hogy a nı lány, menyasszony, menyecske, gyermekes asszony. Majd jelezte az öregedés szakaszait, a gyászt, illetve az özvegységet. A férfiaknál ezek a jelzések szerényebbek, leggyakrabban a legény, a vılegény és a házas férfi állapotára utalnak.

A török dúlás éppen az Alföld népét ritkította meg, a viselet mégis megırzıdött és egyes darabjai sajátosan magyar megfogalmazást kaptak. (Lásd a matyó, a kalocsai viseletet) De elmondhatjuk, hogy az alföldi mezıvárosok (Nagyszalonta, Kisjenı, Gyula) hatására a népviselet polgárosodott. Már Somogyi Gyula is említi, hogy ruházat szempontjából a férfiak viselete a hagyományokhoz ragaszkodóbb, mint a nıké. A nık viselete sokkal haladóbb. Leghamarabb ık vetik le a népviseletet. Az egykorú ábrázolások a múlt század közepérıl azt mutatják, hogy a nıi viselet teljesen polgárosodott, az eredeti szinte teljesen kihalt. Csak a menyasszonyi ruha egyes részei (a menyasszonyi fıkötı) maradnak meg még egy kevés ideig, aztán azok is kikoptak a divatból. Elıször a gazdagabb lányok és a városon szolgáló cselédek jönnek haza az új divattal. A szegényebb lakosság ekkor egy általánosabb kékfestı ruhában járt. Ez inkább hordozta még a régi viselet egyes jelzéseit. A viselet teljes kihalásával aztán elkezdıdött az operett ruhák idıszaka. Ezek a piros rövidszoknyás, piros pártás ruhák egy olyan hamis tévhitet terjesztettek el, melyet még ma is nagyon nehéz kinevelni az emberekbıl. Az alföldi népviselet hagyományosabb rétegét a férfiviselet jelenti. Mint már említettük, a férfiak öltözködése jobban ragaszkodott a hagyományokhoz, mint a nıké. A legjobb fénykép errıl az a Bartucz Lajos által közölt kép, melyen vadászi férfiakat láthatunk. Balról jobbra Kukuly Mihály, Gál András, Vékás Sándor és Simon Ferenc állanak a képen. Ez a kép hitelesen ábrázolja a jellegzetes alföldi viseletet. A férfiak nagy része – még a nagygazdák is – ekkor még ingben és gatyában járt, legfeljebb a gazdagon pitykés mellényük jelezte vagyoni állapotukat. Nyáron a férfiak könnyő és szellıs ruhákban jártak a nagy meleg miatt, erre kiváló volt a gatya. Ez általában 4 vagy 8 szélú vászon volt, melyet a kötésnél sőrőn összeráncoltak. Az ing vagy tiszta fehér vagy csíkos, a mell alsó szegélyén piros hímzés volt, a tulajdonos nevével vagy valamilyen díszítménnyel. A mindennapi használatban levı inget összehúzták a csuklónál, míg az ünnepi ing bı újjú volt. Télen csizmában, bekecsben és csizmanadrágban, vagy csizmába húzott gatyába jártak. A nadrágot egyébként kengyellel használták, hogy könnyebben fel lehessen húzni a csizmát és jobban álljon. Ha a tél nagy volt, akkor elıszeretettel használták a bırkabátokat, errıl egy, a presbitériumról készült kép is tanúskodik. A mindennapokban egyszerő ruhákban jártak, nagy divat volt a kötény, melyet még a mai öregek elıszeretettel használnak. Szinte minden férfi és legény viselt kalapot. A környékbeli falvak mind kalaposaknak ismerték a vadásziakat. A kalapnak lapos, kerek formája volt, középszéles karimával. Mára sajnos már ez is kikopott, felváltották a sapkák. A hagyományos viselet, az idık változásával és az úri divat elterjedésével, Vadászi tájkép kezd kikopni a divatból. A hagyományos ruhadarabokat csak az idısek hordják. Nagyon sok öreget viseletben temetnek el, ezért is találunk olyan kevés viseletet ma a faluban. Ha valakinél megmaradtak a ruhák, azokat csak nagy ünnepekkor veszik elı. Egy ilyen mulatságon készült a következı kép is, melyen láthatjuk a helyi viseletet. Az Erdıhát térségének népviselete mára teljesen kihalt. Néhány néptánccsoport még feleleveníti mősoraik alkalmával, de nagyon sokszor ezek sem jelentik az eredeti viseletet. 7. Ünnepek, jeles szokások a.Az egyházi ünnepek Vadász lakossága kezdetben, mint a kereszténységre áttért honfoglaló magyarság általában, katolikus. 1550 – 1580 között áttérnek a kálvini, a református vallásra. Veres Péter azt írja, “Ez az igazi alföldi paraszt vallás. Ez

illett a legjobban az itteni néphez és életviszonyokhoz.” Sajnos a szokásokban és a mindennapi életben nem mindig nyilvánul meg a református öntudat. Tömegesen csak a nagyobb ünnepeken jönnek templomba. Akik a templomhoz szoktak, csak azok járnak rendszeresen. Egyébként az ünnepkehez kapcsolódó szokásokat megtartják. Karácsonnyal nem sok szokás hozható kapcsolatba. A családok szők körben ünneplik meg az ünnepet. A családtagok pedig a gyermekekkel elmennek a rokonokhoz ünnepet köszönteni. Jó reformátusokhoz híven nem betlehemeznek, mert azt katolikus szokásnak tartják. A böjti idıt régen komolyabban vették, bár – református vidékrıl lévén szó – sohasem volt különleges jelentısége. Sokkal érdekesebb szokás kapcsolódik Nagypéntekhez, ami még ma is él. Ezen a napon minden családban pattogatott kukoricát készítenek. Jelentését nem sikerült megtudni, az emberek csak azt tudják errıl elmondani, hogy nagyszüleik nagyszüleiktıl örökölték ezt a hagyományt. Nagypénteken az ebéd is általában ugyanaz minden családnál: sonka, tojás, kenyér esetleg befıtt. Levest egyáltalán nem esznek ezen a napon. A Húsvéti ünnep esetében beszélhetünk az egyik legkedveltebb szokásról. A locsolkodás nagy divat volt. A legények régebben nagy csapatban jártak locsolkodni és természetesen vers is járt a lányoknak. Sajnos a versmondás már nagyon kikopott a szokásból, csak a kisebb gyermekek éltetik még ezt. Pedig nagyon sok, szép, vallásos témájú locsolóvers van, tulajdonképpen ezek az eredetiek. Húsvéti szokás volt a tojásfestés is, de ez nem vallásos célokat szolgál. Európa majd minden népénél megvan ez a hagyomány és még a pogány idıkbıl ered. Valaha a tavasz kezdetének megünneplését jelezte. Egyébként egyes vidékeken a tojások mintája nagyon ısi (gereblyés, kasornyás, gyöngyvirágos, sarkantyús). A mintákat vagy karcolták, vagy írták. Az íráshoz egy hegyes tárgyat és olvasztott viaszt használtak. A mintát ezzel a viasszal írták rá a tojásra. Sokféle mintát ismerünk, ezeknek nagyrészt a neveit is tudjuk. A képeken vadászi festett tojások láthatók. A vidéken Bélzerinden és Ágyán is írtak ilyen tojásokat. Néha már Nagypénteken nekikezdtek, hiszen volt olyan, hogy 50-60 tojást kellett megfesteniük és kidíszíteniük, ehhez pedig idı kellett. Mindig csak az idısebbek foglalkoztak ezzel. A fiatalabbak tılük leshették a mintákat. A Pünkösdhöz természetesen a pünkösdi király-választás szokása kapcsolódott. A fiatalok pünkösdkor összegyőltek és nagy mulatságot rendeztek. Különbözı próbák elé állottak. Aki a legények közül sikeresen kiállta az összes próbát, az volt a pünkösdi király, akinek a jutalma egyes helyeken az volt, hogy egy évig ingyen ihatott a kocsmában. A pünkösdi király-választás szokása már a XX. század elején kihalt Vadászon. Az ünnep elsı napján egyébként a gazdák körbejárták földjeiket, hogy megnézzék a vetést. Ez ma is szokásban van. b. Egyéb jeles szokások. Ezeket évszakok szerint tárgyaljuk. Minden évszaknak megvoltak a maguk jellegzetes szokásai. Leginkább a téli idıszak bıvelkedik ilyenekben. Hiszen tavasszal és nyáron kinn dolgoztak az emberek a mezın, ısszel pedig a betakarítás foglalta le idejüket. A téli idıszak a disznótorokkal kezdıdött. Jó alföldi szokás szerint ilyenkor, ha megtudták, hogy valahol disznót ölnek a férfiak, sokszor a gyermekek is elindultak maskurázni, disznótort köszönteni. A találékonyabb csapatok mennyasszonyi menetet formáltak násznaggyal és násznéppel. Egy ilyen csapatban olykor tizen is voltak. A menet beköszönt disznótoros házhoz és köszöntötték a gazdát. Ilyenkor a maskurázókat megajándékozták egy kosár friss kolbásszal, szalonnával, tepertıvel és persze borral vagy pálinkával. Szégyen volt arra a házra nézve, ahol nem adtak semmit. Az ilyeneket a falu rendszerint kibeszélte. Egy-egy disznótor alkalmával gyakran elıkerült a citera is, így az alkalom sokszor énekléssel, nem ritkán tánccal zárult. A téli disznótoros maskurázással párhuzamosan éltek a fonókák. Ezek már ısszel elkezdıdtek. Általában az egy utcában lakók ill. a barátok egyeztek meg, hogy mikor kinél tartanak fonókát. 6-an vagy 7-en győltek össze ilyenkor egy háznál, minden alkalommal másnál. Mindenki vitte a maga rokkáját, orsóját. Pogácsát, tököt sütöttek és tengerit fıztek. Este 10 óráig fontak, szórakoztak és énekeltek a lányok. Természetesen megjelentek a fiúk is. Ilyenkor már játékra is sor került. Leginkább a postás játékot szerették, ekkor volt ugyanis alkalmuk legényeknek arra, hogy kihívják a kedvesüket egy beszélgetésre vagy csókra. Olykor 19 fiú is összeverıdött egy-egy ilyen alkalomra. 10 óra után jött a tánc, melyet citerára jártak. Tavasszal a májfaállítás volt a legnépszerőbb szokás, mely egy pogány termékenységi ünneppel van kapcsolatban. Ilyenkor a legények zöld ágakat vágtak le, ezeket feldíszítették és az eladó lányok házának kapujára tőzték. Ez egyébként ma is szokásban van. Régebben nem csak ennyibıl állott a májfaállítás. Még a XX. század elején is kivonult a falu apraja- nagyja a Maróczi dombra és ott egy hatalmas faoszlopot állítottak fel, melyet szalagokkal, keszkenıkkel és más ajándékokkal (egy üveg bor, szalonna és kolbász) díszítettek fel. A legények megmászhatták ezt az oszlopot és elvihették róla a nyereményeket. Persze, hogy nehezebb legyen

megmászni, zsírral kenték be az oszlopot. Gyakran megesett az is, hogy ilyenkor választották a pünkösdi királyt, ha a pünkösd ünnepe egybeesett május elsejével. A Maróczi domb ilyenkor nagy vigalmak tanúja volt. A zenészek húzták, a nép pedig estig táncolt és szórakozott. Nyáron az aratáshoz kapcsolódott egy szokás. A búzát régen, mikor még nem voltak gépek, aratóbandák vágták le. Az elsı rendet mindig a gazda vágta le. Egyes helyeken a legelsı levágott rendbıl koszorút kötöttek és a templomba vitték. Sajnos ez a szokás sem él már. c. Az emberi élet állomásaihoz kapcsolódó szokások Vadászon a névesték és a születésnapok tartása is a szórakozás egyik jó alkalma volt és még mindig az. A keresztelıket is nagy zsúfoltság jellemezte. Volt olyan alkalom is, hogy külön zenekart hívtak a keresztelıbe, természetesen csak a tehetısebb gazdák. Egy-egy ilyen keresztelı egy lakodalommal is felvehette a versenyt, nemcsak az adakozás, hanem a felhozatal tekintetében is. A lakodalmak Vadászon, amikor az emberek vagyona még engedte, elég nagyok voltak, sokszor több száz ember volt hivatalos ezekbe. A lakodalmas háznál már két héttel az esküvı elıtt megkezdıdött a sürgölıdés. Az ifjú pár vıfélyeket választott, általában fiatalabb legényeket a rokonok közül. Vadászon kialakult az állandó vıfély szokása. Minden lakodalomba Bojtos Lajost hívták vıfélynek, vagy az ı füzetébıl olvasták fel, tanulták meg a szöveget. A hívogatás után a meghívott családok hozzájárultak a lakodalmi étel elkészítéséhez tyúkkal, tojással, liszttel és cukorral. Ilyenkor vitték el a nagyobb ajándékokat is. Az esküvı napján aztán a vılegény rokonsága a fiús háznál gyülekezett, míg a menyasszony rokonsága a lányos háznál várta a násznépet. A vılegény a maga seregével a lányos házhoz ment kikérni a menyasszonyt. Ilyenkor a vılegény bizonyos kérdéseket kellett megválaszoljon, csak azután adták ki az arát. Miután a menyasszonyt kikérte, a násznépet a háznál megkínálták és innen indultak a templomba. A menetet természetesen zenekar kísérte. (menet) A menyasszony és a vılegény Isten áldását kérte a frigyre. A templomi esküvı után a násznép a lakodalmi vigasság helyére vonult, mely kezdetben még a fiús háznál volt, aztán késıbb egy nagyobb helységet béreltek ki, általában a kultúrotthont. Itt fényképek is készültek. Itt aztán kezdetét vette a hajnalig tartó mulatság. A zenekar húzta, az emberek pedig jó kedvvel táncoltak. Minden étel felszolgálásakor rigmust mondott a vıfély. Ezek a rigmusok tréfás versek voltak. Az ünnepi ételek után már mindenki táncolt. Az emberek ittak, énekeltek és beszélgettek. Eljött a menyasszonytánc ideje is, amikoris az emberek, jó pénzeket fizetve, táncba vihették a menyasszonyt. A csárdást mindenkivel végig kellett táncolnia az újdonsült menyecskének. Hajnal fele, amikor a nép kedve fogyni kezdett, jöttek a rögtönzött jelenetek, melyeken jókat mulattak. Két ilyen jelent volt szokásban Vadászon. Az egyik egy temetést figurázott ki. Ilyenkor a vállalkozóbb szellemő legények temetési menetet formáztak, “halott”, “kántor” és “pap” is került. A “pap” szerepét általában egy jókedvő, jó beszélıkészséggel megáldott legény vállalta. Ezek aztán egy teljes temetés szertartását játszották el. A halottat siratták, énekeltek felette, ezt általában a “kántor” vezette. A “pap” is szóhoz jutott, ilyenkor aztán olyan szentbeszédet, prédikációt tartottak, hogy nem volt olyan, aki ne nevetett volna rajta. Vadászon, mivel református volt a falu általában szexuális témája volt a beszédnek. Egy ilyen rigmusra még emlékezett Kelemen Lajosné, Borbély Erzsébet: “Itt a keze, itt a lába, hát ez meg itt micsodája?”. Katolikus falvakban, mint például Simonyifalván, a katolikus szertartást gúnyolták ki. Innen is ismerünk egy kis verset. “Ha meghalok borospincébe temessetek. A fejemhez egy kupa bort, egy kalácsot tegyetek. Egy tizenhat éves barna kislány mondja fölöttem a rékviemet. Te meg kedves barátom csókold meg a ……..!” A katolikus szertartás kigúnyolásának egyik bevett része, hogy a nép számára érthetetlen latin szöveget gúnyolták ki. Egy ilyen példát hadd idézzünk fel. “Deó Gráciász, engem többet nem ráncigálsz!” A másik jelenet a lóvásárt gúnyolta ki. Ketten lónak öltöztek be. Az elsı ember jelenítette meg a ló elejét. A kezében egy botot tartott, amire egy oláhfazekat húztak, ez volt a ló feje. A hátul levıre, hogy ne látszódjon, egy lópokrócot borítottak. A “lovat” “gazda” vezette a vásárra. Megjelentek a “vevık” is és megkezdıdött az alkudozás, a kérdezısködés: nincs-e pókja (elhajlás a lábán), hogyan indít? (ilyenkor a mulattatás kedvéért rendszerint hátrafele indult el). Ha görbe volt a ló eleje, akkor jó keresztyén volt (sokat imádkozott). Ha hosszú volt a nyaka, akkor csillagvizsgáló volt a paci. A szokás az volt, hogy a ló sosem kelt el, így muszáj volt leütni. Ezt úgy oldották meg, hogy a ló fejét jelképezı oláhfazekat összetörték. A lakodalmak rendszerint hajnalig tartottak, de volt olyan eset is, hogy másnap délig tartott a mulatság. Mikor aztán vége lett a vigalomnak, a megmaradt násznép hazakísérte az ifjú párt. Ezt az utat sokszor táncolva tették meg.

A 60-as és 70-es években még voltak ilyen lakodalmak. Ma már, mivel a nép ennyire megfogyatkozott és fiatalok is kevesen vannak, nem nagyon van házasságkötés, a lakodalmi szokások teljesen kihaltak. Csak az ünnepi ételek elıtti rigmusok és a menyasszonytánc maradt meg, de ez sem a régi formában. A temetési szokások rendjén elsısorban a virrasztót kell megemlítenünk. Vadászon virrasztó alkalmával is prédikál a lelkész, míg más falvakban csak Igét olvasnak, imádkoznak és énekelnek. Az énekeket egy jól éneklı asszony vezeti, míg a lelkész nincs ott. Ilyenkor a nép ajkán élı temetési énekeket is éneklik, melyek nincsenek benne az énekeskönyvben. Ha a lelkész hamar érkezik, akkor annak távozás után az asszonyok hátramaradnak még énekelni. Kártyázás, a halott elsiratása nem volt szokásban Vadászon. Meg kell említenünk még a fiatalok és a zenészek temetésekor életben levı szokást is. A fiatalokat még az 1950-es évek után is zenével temették. A temetési szertartás elıtt a muzsikások már a halottas háznál volt. Itt elhúzták az elhunyt kedvenc nótáját. A lelkész temetési prédikációja után pedig halotti kísérızenével vonultak ki a temetıbe. Általában Kossuth gyászindulóját húzták, de feldolgoztak református énekeket is (Óh áldandó Szentháromság, Búcsút vennem…stb.). A sírnál elvégzett szertartás után a zenészek és a gyásznép még a sírnál maradt és “fájdalmasabb” nótákat húztak. Ezután a zenészek és az elhunyt jó barátai, komái, rokonai még elmentek egy házhoz (nem a gyászos házhoz), általában a zenekar egyik tagjához vagy a kocsmába és itt zenéltek, énekeltek, emlékeztek az elhunytról. A gyászoló ház vagy a hozzátartozók, rokonok és barátok ennivalót és innivalót vittek a zenészeknek és a többieknek. 8. Tájszólás és nyelvi különlegességek A környéken ismert alföldi tájszólást beszélték Vadászon is. Ő-ztek (kő, kőből, kenyirből, stb.), í-ztek (szíp, kenyír, ídes, stb.), ú-ztak (lú, stb.) A menni ige régies ragozását használják még ma is (pl. mensz, men). A családok szaporodásával meg kellett különböztetni az azonos családnevőeket. Így a nevek elıtt ragadványneveket használtak. Ezek sokszor a nevet viselı kinézetére pl. Dobseggő, viselkedésére pl. Nyalka Köteles, Sunyi Vágó, termetére pl. Kis Vágó, vagy egy tésztafélére pl. Sulyom Vágó vonatkoztak. De volt még Náni Szőcs, Peti Köteles, Jóljárt Simon, Kesely Vékás is. A tájszók is gyakoriak. Például gyarlónak mondják azokat az idıs embereket, akik betegségük vagy egyszerően életkoruk miatt segítségre szorulnak. Varkusnak nevezték azt a szobát, épületet, ahol általában tartózkodtak. A módosabbak mindig a ma nyárikonyhának mondott és használt épületben éltek. Ez volt a varkus. A szülıket anyámnak, apámnak szólították. A gyöngédség egyébként csak nagyszülıket illette meg, akiket öreganyámnak vagy ideseknek hívtak. A fiúgyermeket nevezték gyereknek, a lánygyermeket egyszerően csak lánynak. 9. A népdalkincs Kallós Zoltán, a hazai népdalkutatás és győjtés mestere mondja, hogy nem csak beszélni kell megtanulnunk magyarul, hanem énekelni és táncolni is. Ha szétnézünk mai világunkban, azt láthatjuk, hogy fiataljaink teljesen elfelejtették a magyar népdalokat és a magyar néptáncot. Mindenféle idegen dalt és táncot hamarabb megtanulnak, mint a sajátjukat. Önazonosságunk megırzésének azonban egyik alapköve a népdal és a néptánc. A polgárosodásnak és sok más mindennek köszönhetıen, hamis elképzelésük van az embereknek a népdalról és a néptáncról. A népdalt keverik a mődallal és a nótával, a néptáncot pedig azokkal az operettbetétekbıl és városi tánctanároktól ellesett, eltanult népi tánccal, melyeknek semmi közük nincs az ıseink hagyományos táncához. Meg kell tanulnunk tehát újra együtt énekelni és táncolni azokat a dalokat és táncokat, melyeket ıseink énekeltek és táncoltak. A népdalgyőjtık és néprajzosok sokszor lemondtak az Erdıhát térségének kutatásáról, pedig, amint Csanádi János tanár úr balladás könyve mutatja, lett volna még mit győjteni. İ is az utolsó órában mentette át a leközölt népdalokat az utókornak. Sajnos mi már eredetiben nem élvezhetjük ezeket, csak az idısebbek elmondásaiból rakhatjuk össze azokat a népdalokat és a táncokat, melyekre Vadászon szórakoztak ıseink. A vadászi népélet néhány mozzanatát – többek között néhány népdalt is – Somogyi Gyula győjtötte össze az 1900-as évek elején, ı még láthatta a táncoló és éneklı elıdöket. Sajnos ez nem a teljesség igényével született. A vadászi népdalkincset módszeresen a már említett Csanádi János tanár úr győjtötte össze az 1970-es években. Az elızı fejezetben már érintettük azokat az alkalmakat, ahol a Kırösköziek, jelen esetben a vadásziak, népdalaikat énekelték és táncaikat táncolták. A keresztelık, a lakodalmak, a farsang, a bálak, a vásárok és a rögtönzött kocsmai zenélések jó alkalmai voltak a szórakozásnak. A közös munkához főzıdı népszokások: a fonókák, a fosztókák, a disznótorok szintén kitőnı alkalmak voltak a vigalomra, a táncra. A napszámba járó parasztság sokszor munka közben (kapáláskor, gyomláláskor) is énekelt és egymástól tanulta el a dalokat. A

szegényjobbágyság és a zsellérek utódai még emlékeznek az elıdök énekeire, szokásaira, éneklik a régi és új stílusú népdalokat. A vásári árusoktól is sok dalt tanult a nép, melyeket aztán saját ízlése szerint formált. A legjobb hallásúak és a legszebb hangúak nótafákká váltak a faluban. Ilyen volt Vadászon az állandó vıfély, Bojtos Lajos és a jókedvő nótafa, Szabóné Vágó Zsuzsa. Az ötvenes években még hallani lehetett a Csanádi János által összegyőjtött népballadákat a nép ajkán. Külön csoportot képeznek azok a dalok, amelyeket a pásztorok, a juhászok, a summások, a kondások és a csikósok énekeltek. Elıszeretettel énekelték a betyárnótákat is. Lassan ezek a kincsek elkopnak a nép ajkáról. A középkorú réteg még ismerhetné ezeket a dalokat, de sajnos ma már nem él olyan környezetben, ahol igényelnék a népdalokat. A zenészek Vadászon a XX. század elején híres zenekar mőködött Bökös Mihály vezetésével. A banda képzett zenészekbıl állott. Ez a zenekar még ismerte azokat a népdalokat, amelyeket Vadászon és a környéken énekeltek. Istennek hála, ezt a zenekart fényképen is megörökítették. A zenekar tagjai balról jobbra Bökös Mihály prímás, Borsi Lajos hegedős, Borsi Sándor cimbalmos, Szakáts István bıgıs, Hízó Lajos brácsás és Borsi Sándor kontrás. A kisgyermek nem más, mint az unoka, a kis Bökös Misa. Az eredeti zenekar azonban nem ez volt, hanem Bökös Mihály prímás, Borsi Lajos hegedő, ifj. Bökös Mihály hegedő, Szakáts László klarinét, Borsi Sándor cimbalom, Hízó Lajos brácsa, Borsi Sándor kontra és Borsi Imre nagybıgı. Ezen zenekar elıtt ör. Borsi Sándornak volt egy zenekara. Látható, hogy két-három család uralja a vadászi zenei életet, a Bökös, a Borsi és a Szakáts családok. A családi ellentétektıl sem volt mentes a zenei élet, hiszen a Borsi család tagjai sokszor összevesztek, így hol egyik, hol másik játszott a zenekarban. A család szinte minden tagja tehetséges zenész volt, de talán a legtehetségesebb mégis Borsi János, aki nagybıgın, kontrán, cimbalmon és klanéton is kitőnıen játszott. A Bökös zenekar egyébként nagyon híres volt. A környéken sokfelé hívták ıket lakodalmakba zenélni. Olyan legenda is van róluk, hogy a vadászi Dózsa kocsmából telefonon keresztül Pestre zenéltek. Ízig-vérig parasztzenészek, akik kedvtelésbıl zenéltek. Borsi Lajos másodprímás olyan erıs volt, hogy a katonaságnál lovastul emelte fel a kapitányt. Borsi János pedig csak úgy a hóna alá kapta a cimbalmot és úgy indult zenélni. A prímás Bökös Mihály egyébként az 1950-es évekig zenél. Szakáts István bıgıst hangszerével együtt temették el. Egyébként Vadászon más zenekarok is alakultak a Bökös Mihályé mellett és folytatásaképpen. Ilyen volt a Köteles zenekar. A zenekar tagjai: Köteles József prímás (jobbszélen), Kocsis Sándor hegedő (jobbról a második), Kocsis Imre hegedő (balszélen ül), Bojtos Imre (harmonika), Köteles Bálint, Vágó Lajos és Borsi Sándor kontrás, Borsi Imre nagybıgı. A kép Gyarmati Lajos lakodalmán készült egy kis konyhában, ekkor még szokásban volt, hogy házaknál tartották a lakodalmakat. İk is nagyon szépen zenéltek. A lakodalmakba hívták a szapárligeti bandát, a bélzerindi, de fıleg a simonyifalvi rezesbandát is, akik nagyon nagy hatással játszanak. A zenekar tagjai balról jobbra: Szekeres György trombita, Sinka István bariton, Köteles József trombita, Köteles Bálint bariton, Murányi János helikon és Murányi Antal klanétos. Láthatjuk, hogy a zenekarokban sokszor átfedés van. A szomszéd faluból is átjárnak muzsikálni. A nagyobb zenei felkészültséget igényelı bandák mellett a citerák is zengenek. A citerálás hagyományát az ısöktıl tanulják el a jobb képességő fiatalok. Citerások a faluban Csizmár István, Mikló András, Kelemen Lajos, Pilinszki Pál és Pilinszki Lajos, valamint Kocsis Imre. Ezekbıl citerazenekar is alakult. Pilinszki Pál citeráját nagyapjától örökölte, aki Békésrıl telepedett Vadászra a XIX. század második felében. Kocsis Imre citeráját pedig egy rokon, Sajti Mihály készítette 1974-ben Sarkadon. A citerán díszítés is látható. Ez a két citera Vadászon még a mai napig is elég jó állapotban van. Az idısebbek még emlékeznek azokra az idıkre, amikor, televízió még nem lévén, estefele kiültek az emberek az utcára, a ház elıtti padokra, megbeszélték az aznapi eseményeket, örömeiket és bánataikat. Az öreg citerások hangszereiket is elıvették és dúdolgattak, énekeltek mellette. A fiatalabb gyermekek ilyenkor leshették el a fogásokat. Elıkerült a hegedő is és sokszor csak hegedőszóra énekelgettek az utcán. Boldog idık voltak.

11. A táncszokások A vadászi táncszokások nagyjából megegyeztek a környékbeli falvak szokásaival, táncaival. Általában a nagy vigasságokon táncolnak. A lakodalmakban kezdetben csárdást, frissest, marsot húznak, aztán néha verbunkost és seprőstáncot is.

Késıbb, a tánctanárokkal együtt, megjelent a polka, a keringı, a one step, a tangó és a fox is a zenekarok repertoárjában. Utóbbiakat leginkább a bálakban muzsikálják. A bálakban közkedvelt szórakozás volt a párnástánc is. A legények és a lányok félkörbe álltak és egymással szembe helyezkedtek el. A középen álló csárdás dallamára körbejárt, a dallam végére pedig megállt kiválasztottjánál. A kiszemeltet kézenfogta és a kör közepére vitte, ahol a párnát letette a földre, majd rátérdelve, a pár megcsókolta egymást. Azért is volt ez ilyen népszerő, mert az akkori szigorú erkölcső világban jó alakalom volt a szerelmeskedésre. A fonókákban is táncoltak. Már említettük, hogy a lányok általában este 10 óráig fontak ezeken az alkalmakon. Ezután jött a tánc, melyet általában citerára jártak. Csárdást és frissest táncoltak a fonókákban. Sokszor egész éjfélig tartott a mulatság, ha jó volt a társaság kedve. Rendszeresen rendeztek szüreti bálakat is. A szokás egyébként nagyon régi, de idıvel átalakult. A kommunista rendszer elpolitizálta a mulatságokat. S bár még az 1970-es években is él ez a szokás, a fiatalok már nem érzik annak régi közösségi és megtartó erejét. 12. A táncok leírása A vadászi táncokat a dél-alföldi táncok csoportjába sorolhatjuk Az öregebbek beszámolói alapján, ha nem is teljesen, de rekonstruálni tudjuk a táncokat. Kezdjük a férfitáncokkal. A térség legjellegzetesebb férfitánca a mars. Ez egy ugrós tánc, melyet általában a lakodalmakban táncoltak. Gyakran megesett az is, hogy nık is beálltak marsolni. Az ugrós tánc (ti. mars) egyik legrégebbi táncaink egyike. Nem ritka benne a dobogás és a tapsolás. Sıt a csizma szárát is meg-meg verték néha jobbról is, balról is. A bátrabbak verték a földet is. A jobban táncoló férfiaknak megvolt a saját nótájuk, amelyre táncoltak. A marsot szólóba vagy párban kezüket fogva járták. Volt olyan is, hogy egyszerre hárman táncoltak. A jó táncos az volt, aki “kijárta a taktust”, aki “kidobogta a taktust.” Jól táncolta a marsot Bojtos Lajos, id. Vékás József, Szabó Sándor, a nık közül pedig Kelemen Lajosné Borbély Erzsébet. Ismert marsok a Rákóczi nóta, a Fel, fel vitézek a csatára és a Zeng az induló, melyeket hazafias szövegük miatt sokszor tilos volt játszani. Lakodalmakban az volt a szokás, hogy amikor az ifjú párt hazakísérték, a násznép végigmarsolta az utat. Ez egyébként még a hetvenes, nyolcvanas években is élı szokás volt. A másik jellegzetes férfitánc a seprőstánc, mely virtusos tánc is egyben. A seprőstánc, mint eszközös táncaink egyike, a régi hajdútánc maradványaiból alakult át. Vadászon ezt is lakodalmakban táncolták a férfiak. Sokszor csak egy kis elıindítás kellett hozzá, hogy nekilássanak. Egyedül vagy párban, egymással szemben állva táncolták. A seprőt a kezükbe kapták és ritmusra átlépkedték, átugrálták vagy a lábuk alatt kezükkel átkapkodták. Ügyesebbek kezükben is forgatták a seprőt. Volt olyan is, hogy egy vagy két seprőt a földre tettek és ezeket ugrálták át. Sepsi József egyébként még azt is megtette, hogy üvegeket állított fel és úgy forgatta a seprőt, hogy az üvegek nem borultak fel. Az üvegeket is körbetáncolták. A bátrabb Vadászi vıfélyek legények az asztalra állították az üvegeket, “mint a kuglibabát” és ott táncoltak, az volt az igazi legény akinek egyetlen üvege sem borult fel. Ha nem volt seprő vagy üveg a kéznél, a kalapot is átugrálták. A faluban megjegyezték azokat, akik jól járták a seprőstáncot. Ilyen volt a már említett Sepsi József, valamint Vékás József, Vékás János, Lukács Lajos, Kovács Ferenc és Szabó Sándor. A seprőstánc dallamai leginkább a kanásznóták voltak, de járták csárdásdallamra is. A verbunkos már csoportos férfitánc volt. Ez a tánc egyébként az 1848-49-es évektıl kezd elterjedni. Ez volt a legények katonaságba verbuváló tánca. Vadászon is táncolták. A legények körben táncoltak és a dallam ritmusára lépegettek. Volt egy fıkáplár, aki vezette a táncot, ez általában Bojtos Lajos volt. İ szabta meg, ki mikor lépett a táncba. A dallam végére a fıkáplár megállt az egyik legénynél és így szólt: “Csapj fel tehát pajtás, add be a kezedet. Jó katona leszel, látom személyedet.” Ekkor a legény a kör és a terem közepére lépett és ott táncolt. Volt egy feladat is, amit mindenkinek végre kellett hajtani. A házban vagy a teremben a mestergerendára egy hosszú láncot akasztottak, ezen kellett átbújni a legényeknek. A mestergerendán kézzel kellett végig menni, majd egy bukfencet csinálni, sıt a bátrabbak a ritmust is ütötték közben a csizmaszáron egy kézzel, míg a másikkal kapaszkodtak. Aki nem teljesítette a feladatot, azt a fıkáplár egy pálcával megfenyítette. A verbunkost egyébként a bevonuló kiskatonáknak báljában, a regrutabálban is táncolták. A

bevonulók ilyenkor összegyőltek és családjukkal, kedvesükkel hajnalig mulattak. Hajnalban aztán énekszóval a vonathoz kisérték ıket. A verbunkost már nem táncolják Vadászon. A csárdás a páros táncok közé tartozik és legjellegzetesebb magyar táncaink egyike. A világ errıl ismeri a magyarokat. Vadászon a csárdást szinte minden szórakoztató alkalmon táncolták. Elıbb lassú csárdást húztak. Ezt a lány és a fiú vállfogással vagy csípıfogással járta. A jellegzetes csárdáslépéssel (kettıt jobbra, kettıt balra) kezdték a táncot, majd forogtak. Olyan is volt, hogy forgásból hirtelen egy dobbantással megálltak. Használták a kézfogást vagy a keresztbefogást is, ilyenkor léptek és bokáztak. A bokázásnál is, mint a marsnál, “kiverték a taktust lábbal”. A lassú csárdás után aztán jött a frisses. Itt már felpördültek az események. Gyorsabbra vették a csárdáslépést, forogtak és egy dobbantás kíséretében “a lány mellé ugrott a fiúnak.” Csárdást és frissest mindenki tudott táncolni. Régen az öregek is tudtak szórakozni. Nem volt olyan lakodalom, fonóka, bál, hogy ne perdültek volna táncra idısebbek és fiatalabbak egyaránt. A leggyakoribb csárdásdallamok: Elveszett a lovam, Nagygazda volt az apám, Szegvári Juliska, Sokat arattam a nyáron, Nem ettem én ma egyebet, A vadászi sugár torony. Frisses dallam a Szárnya, szárnya, szárnya a fecskének. Lakodalmakban élt még a szakácsasszonytánc is. Ezt a lakodalomban szakácskodó asszonyok táncolták, általában fakanállal a kezükben. Sıt élt a leánykörtánc is, mely mellé nem járt zene, hanem a lányok énekeltek és úgy léptek a nóta ritmusára. A felsorolt népdalok mind eredetiek. Ezeket széltében-hosszában énekelték az Alföldön. Több mint valószínő, hogy más népdalokat is énekeltek, például: Kutyakaparászi csárda, Csongorádi gulyáslegény, Sárga lábú kis pacsirta, melyek szintén mind eredeti népdalok. 13. Az adatközlık Nagy segítségére volt a győjtıknek (Csanádi János és Bondár Ferenc) a hetvenes években még élı vadászi nótafa, özvegy Szabó Sándorné Vágó Zsuzsa, aki egybıl vagy negyven dalt énekelt a győjtıknek. A dalokat anyjától tanulta. Zsuzsa néni egyébként Almásy gróf birtokára járt napszámra, ahol a közös munka közben is daloltak és nagyon sok népdalt itt tanult meg. A vásárokat is nagyon szerette, mert itt is rengeteg dalt hallhatott. De gyakran kijárt az akkor még mőködı kisvasút állomására is. Itt a bevonuló katonákat kérte, hogy énekeljenek neki. A férje állandó vıfély volt Vadászon. A másik adatközlı Kelemen Lajosné Borbély Erzsébet, akit egy családlátogatás alkalmával ismertem meg. Bár már 85 éves, mégis nagyon vígkedélyő asszony, aki valaha minden mulatságban, bálban, szerepben és táncban benne volt. İ egyébként az utcájában lakó Zsuzsa nénitıl tanulta el a dalokat. Férje jó táncos és citerás volt. Sokszor a kocsmából hazatérı, vagy disznótoron kissé kapatos férfiaknak diktálta kifulladásig a dalokat. Erzsébet néni a nyolcvanas években még olyan jó erıben volt, hogy unokájának a lakodalmát is végigtáncolta, egészen a hazakísérı marsig. Az ı hagyományszeretetüknek tiszteletére álljon itt most néhány értékes, eredeti és megırizni való vadászi népdal.

14. Népdalok Elıször a Bátori Kalári címő klasszikus balladának a szövegét és kottáját közlöm. Ennek a balladának az eredete a török hódoltsági idıkbe nyúlik vissza. Az eladott lány történetét meséli el, akit akarata ellenére férjhez adnak. A ballada egyébként a kényszerházasság ellen foglal állást.

Bátori Kalári, édes kedves lányom, Nyisd ki az ablakot, hogy merre mit látol! –Nem látok én semmit, nem hallok én semmit, Törökország felıl három veres zászlót. Vajon kiért jönnek, vajon miért jönnek? –Eladtalak, lányom, a török kezébe. -Édes-kedves anyám, ha engem elvisznek, Lesz egy falat kenyér vagy egy ital vized? Ruháim, ruháim földre boruljatok, Hagy tudja jó anyám, hogy ti kit gyászoltok! Virágok, virágok, mind elhervadjatok, Hagy tudja jó anyám, hogy ti kit sirattok! –Bátori Kalári, nyisd ki a kapudat, Nyisd ki a kapudat, add ki szép lányodat! –Várjál, fiam, várjál, még most ıtöztetik, Most teszik fejibe az aranykoszorút! Elıször felkiált a nagyobbik vıfi: –Édes anyámasszony, beteg a menyasszony! –Nem baj fiam, nem baj, majd megvigasztaljuk, Hosszú útról hoztuk, majd megvigasztaljuk. Másodszor felkiált a kisebbik vıfi: –Édes anyámasszony, meghótt a menyasszony! –Kocsisok, kocsisok, gyászos kocsisaim! Fogjatok, menjetek, az anyját híjátok! De ne úgy híjátok, hogy lakodalmára Átkozott lányának takarítására! –Édes-kedves fiam, csináltatsz-i neki, Csináltatsz-i neki diófakoporsót? Csináltatok anyám, csináltatok anyám, Márványkő koporsót, csináltatok, anyám. –Kikísíred, fiam, a kapu sarkáig? –Kikísírem, anyám, sírhalma sírjáig. Vadász 1971 aug. 16. Özv. Szabó Sándorné Vágó Zsuzsa Szegvári Juliska (klasszikus ballada- csárdásdallam) –Jó estét, jó estét, Szegvári Katica!

Itthon van a lányod szegvári Juliska? –Itthon van, itthon van, nyugszik már az ágyba, Fekszik már, nyugszik már a paplanos ágyba. –Menjen be, kıtse fel, kődje vélem bálba! Kék selyemruháját vegye fel magára, Kék selyemruháját, két aranygyőrőjét, Utoljára engedje velem el a bálba! Átkozott, mind bolond az az édesanya, Aki a leányát a bálba elbocsátja. Este elbocsátja, reggelig nem látja, Reggel nyóc árakor meghalva találja. Harangoznak dílre, de nem dílebídre. Szegvári Juliskát viszik temetıbe. Hat legíny kísíri, nyóc lány teszi sírba. Az apja, az anyja zokogva siratja. Vadász. 1971. aug. 16. Özv. Szabó Sándorné Vágó Zsuzsa Cifra Csárda, rongyos a teteje (betyárballada) Cifra csárda, rongyos a teteje, Patkó Bandi ugratott vót bele. Patkó Bandi elsı szava ez volt: –Ki látott még egy lovon hét patkót? Ki nem hiszi, jöjjön ide lássa, Négyet visel kispejlovam lába, Az ötödik Patkó az én nevem, Kettıt meg a csizmámon viselem. Vadász 1971. Bíró Józsefné Bojtos Erzsébet A Köteles-zenekar

Felment a kondás a fára (pásztornóta) Felment a kondás a fára, Makkot ráz a malacára, Kicci szıke, kicci barna, Majd levág a kondás balta. Már két hete vagy három, Mióta számadóm várom, Amoda jön, amint látom, Fehér hím szamár-háton. Jó napot, édes bojtárom, Azt kérdezem van-e károm? Nincsen kárja, de nem is lesz, Míg e falka kezemen lesz. Teli a bográcsom hússal, A csobolyóm vörös borral,

Egyél, igyál jó bojtárom, Mert tetıled nem sajnálom. İsz az idı (népdal) İsz az idı, ködös nagyon, Szántani kéne galambom. Az ekém is széjjel vagyon. Hol szedjem össze galambom? Szántóvasam a kovácsnál, Gerendelyem a bognárnál, Vetımagom nincs a zsákba, Elment a sok adóságba. Sokat arattam a nyáron (népdal- csárdásdallam) Sokat arattam a nyáron, Keveset háltam ágyon. Hol erdıbe, hol mezıbe, Hol az árok fenekébe. Úgy ég a tőz ha tesznek rá, Szól a világ, mit adok rá. Teszek rája, hadd lobogjon, A szerelem mindig tartson. Vadász 2002. Özv. Kelemen Lajosné Borbély Erzsébet Csongorádi gulyáslegény (népdal- csárdásdallam) Csongorádi gulyáslegény, Tóba esett beteg szegény. Éhen szomjan legel a gulyája, Itassa meg a babája. Megitatnám, de nem merem. Nagy a veder, nem emelem, Mert ha én azt megemelem, Megöl engem a szerelem. Vadász 2001. id. Köteles József Nem ettem én…(népdal-csárdásdallam) Nem ettem én már egyebet, Csak egy köcsög aludttejet. Azt is csak úgy kanál nélkül, Megélek a babám nélkül. Vadász 2002. özv. Kelemen Lajosné Borbély Erzsébet Katonanóta

El kell menni katonának, huszárnak A szegénynek csak úgy mint a gazdának De a gazda alja pénzzel, bagóval, De a szegény siralommal, jaj szóval. Ablakomba besütött… (csárdásdallam) Ablakomba besütött a holdvilág, Az én babám abba fésüli magát, Én is abba fésülöm a göndör hajamat, Legény vagyok szeretem a lányokat. Természetesen az itt közölt népdaloknak több szakasza is van. Mi csak ennyit tudtunk leírni. a dalokhoz még hozzá tartozik, hogy dallamilag sok inkább új stílusú népdal. a régi stílusú népdalok már rég kimentek a divatból. néhány dalnak a dallamát a faluban élı zenészek még mindig ismerik, sıt ha egy kicsit a mélyére ásnak emlékezetüknek talán még kerülhetnek elı értékes darabok.

Bibliográfia 1. Bartucz Lajos: Arad megye népének anthropológiai vázlata, 1912, Arad. 2. Csanádi János: Bús gerlice csengı hangja – Körösközi népballadák, 1998, Arad. 3. Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, 1851, Budapest. 4. Márki Sándor: Arad vármegye és Arad szabad királyi város története, 1892-1895, Arad. 5. Pallasz Lexikona, 1897 Budapest. 6. Rácz Károly: A Zarándi egyházmegye története, 1880, Arad. 7. Révai Lexikona, 1925, Budapest. 8. Somogyi Gyula: Arad szabad királyi város és Arad vármegye községeinek néprajzi leírása, Arad megye magyar népe, 1912, Arad.