I. GYERMEKÉVEK (1749–1765) 1. Születése, származása Johann Wolfgang Goethe 1749. augusztus 28-án, délben született a Majna-melletti Frankfurtban, szüleinek a Hirschrabenen bírt házában. Apja: Johann Caspar Goethe, császári tanácsos (1710–1782), anyja Katharina Elisabeth Textor (1731–1808). Szülei 1748-ban kötöttek házasságot. A költő első gyermekük volt; a második: Cornelia, utóbb Joh. Georg Schlosser jogtudós felesége (1750–1777). Többi négy gyermekük egészen zsenge korban halt el. Az apai ág első biztos nyomait Thüringiában találták. Derék iparosok (kovács, szabó, vendéglős) voltak ezek az ősök. A költő nagyapja: Friedr. Georg G. 1705-ben Frankfurtba költözik s házassága révén igen módos fogadóssá lesz. Fia, a költő apja különböző egyetemeken jogot végzett, sokat utazott, de nem vállalt hivatalt, sem magángyakorlatot, hanem csupán tekintélyes vagyonából élt s kedves tanulmányainak, gyűjteményeinek és gyermekei gondos és pedáns nevelésének. A Dichtung und Wahrheit, háztartáskönyve és olasz úti naplója jellemrajzának fővonásai. Komoly, hajlottabb korában egyenesen komor, takarékos – de fiával szemben éppen nem fukar – ember volt, Nagy Frigyes lelkes híve. Fia nagyobb tehetségének korai és szíves elismerője, előmozdítója, bár a fiú az apai kéznek sokszor csak keménységét érezte. Műveltsége nagy volt: tudott latinul, görögül, angolul, franciául, olaszul s egy keveset spanyolul is. Gazdag könyvtárának maradványai, disznóbőrkötésekben, ma
7
is láthatók a frankfurti házban; szintúgy rézmetszet- és festménygyűjteményének egy része. A költő anyja, a literátus és tisztviselői családból származó Frau Rath, Frau Aja a XVIII. századbeli német kulturvilág kimagasló, kedves alakja. Nem csupán azon a réven, hogy ilyen zsenit szült, hanem saját nagy egyéniségével is. Fia tanúságából, többször közzétett leveleiből igen eredeti képet nyerünk róla. Néhány idézet rávilágít természetére. Íme: „Örülök életemnek, mert még izzik a lámpása, nem keresem töviseit, megragadom apró örömeit; ha az ajtó alacsony, lehajtom a fejem; ha elháríthatom a követ az útból, megteszem; de ha túl nehéz, megkerülöm, s így nap-nap mellett találok valamit, aminek örülök és a zárkő – az Istenben való hit.” Másutt így beszél életelvéről: „Felcsípni minden kis örömöt, de valahogy nem boncolgatni, szóval napról-napra gyermekibb kedélyűvé lenni”. Bár panaszkodik, hogy „írni nekem annyi, mintha présbe szorítanák az ujjaim” – szívesen, kedvvel, üde művészettel – és souverain helyesírással – trécsel leveleiben. Igaz vallásossága jelentkezik leánya halálakor (1777) Lavaterhez írt soraiban, melyeket teljes eredetiségükben adunk, német stílusa és helyesírása próbájául: „…mein Mann war den gantzen Winter kranck, das harte zuschlagen einer Nebenthüre erschröckte ihn, und dem Mann muste ich des Todes Bote seyn von seiner Tochter die er über alles liebte – mein Hertz war wie zermahlt, aber der Gedancke, ist auch kein Unglück in der Stadt, das der Herr nicht thut, hielte mich dasz ich dem Schmertz nicht erlag. Ohne den Felsenfesten Glauben an Gott – an den Gott, der die Haare zehlet dem kein Sperling fehlet – der nicht schläfft noch schlummert, der nicht verreiszt
8
ist – der den Gedancken meines Hertzens kent ehe er noch da ist – der mich hört ohne dasz ich nöthig habe mich mit Messern und Pfriemen blutig zu ritzen, der mit einem Wort die Liebe ist – ohne Glauben an den wäre so etwas ohnmöglich auszuhalten. – Aber wir! die wir wissen dasz über den Gräbern unsterblichkeit wohnet, und dasz unser spannenlanges Leben auch gar bald am Ziel seyn kan – uns ziemt die Handt zu küssen die uns schlägt, und zu sagen zwar mit 1000 thränen der Herr hats gegeben, der Herr hats genommen, sein Nahme sey gelobet.”1 Kitűnően, szemléltetően tud elbeszélni, beszámolni. Stílusa az alkalom s aszerint, kinek ír, hol komoly, sőt ünnepélyes, hol játszi, gyermekded, hamiskodó, de mindig méltányos, megértést, szeretetet, jóindulatot lehelő: „Isten abban a kegyelemben részesített, hogy tőlem még egy árva emberi lélek sem ment el elkeseredve, legyen bármely rendű, korú, nemű. Nagyon szeretem az embe1
,,Férjem egész télen át betegeskedett, már egy szomszédajtó becsapása is megrémítette, s úgy esett, hogy én adjam hírül leánya halálát, akit mindenekfölött szeretett – szívem mintha porrá őrölték volna, de az a gondolat, hogy nem esik csapás a városban az Isten nélkül, megóvott attól, hogy a fájdalomtól össze ne roskadjak. Az Istenbe vetett sziklaszilárd hitem nélkül – abba az Istenbe vetett hit nélkül, aki számontartja a hajszálakat, aki tud minden verebet: – aki nem alszik, nem is szundikál, aki nem utazott el – aki szívem gondolatját előbb tudja, semhogy megjelent – aki hall engem anélkül hogy késsel-árral véresre kelljen magam sebeznem – a belé vetett hit nélkül lehetetlen volna ilyesmit kiállni. – Ám nekünk! akik tudjuk, hogy sírjainkon túl halhatatlanság lakozik, s hogy a mi arasznyi életünk is oly hamar elér céljához – nekünk csak az a kötelességünk, hogy a reánk sújtó kezet megcsókoljuk és ezt mondjuk – habár ezer könnycsepp között –: az Isten adta, az Isten elvette, áldassék az Ő neve.”
9
reket, ezt érzi apraja-nagyja – nem vagyok senkinek erkölcsbírája („bemoralisiere niemand”), iparkodom mindenki jó oldalát kikutatni, a rosszát pedig ráhagyom arra, aki az ember Teremtője, s aki legjobban érti a módját, hogy csiszolja le az éleit, s e mellett a módszerem mellett jól, boldognak, vidámnak érzem magam.” Ezt a liberalizmust senki sem tapasztalhatta jobban, mint fia édese, Christiane, aki oly sokáig volt kénytelen fonák helyzetéért Weimar álszenteskedőinek – köztük a vérig sértett Charlotte von Stein-nek – nyilait elszenvedni, holott a Frau Rath mindjárt átérezte, mi ő a fiának, s rövidesen kedves leányának szólította s szerette. Kifogyhatatlan volt mesékben, adomákban, hasonlatokban, bibliai idézetekben. Temperamentuma – egyik unokája szerint – még hajlott korában is zúgva áradó meleg életfolyam, amely mindeneket magával ragad s nem enged elhűlni s ítélni. Emellett azonban: „Rend és léleknyugalom a természetem fővonásai; ezért mindjárt megteszem, amit tennem kell, a legkellemetlenebbet legelőbb, s lenyelem az ördögöt, anélkül, hogy előbb soká ókumlálnám”. Fiára örökített szerencsés tulajdonsága, hogy lehetőleg kitér minden túl heves kedélyrázkódás elől. (Tudvalévő, hogy ez a lelki prophylaxis hozta nagy fiát a rideg ember hírébe.) Fejedelmek, hercegasszonyok keresték fel személyesen, levelezésükkel, de ő soha nem alázkodott előttük, bár az illendő tiszteletet megadta nekik. De még inkább szeretetteljes hálát, ragaszkodást mutatott irántuk. S ezt olyan szellemek, mint Anna Amalie hercegasszony, vagy Karl August herceg teljesen meg is érdemelték, ahogy ő megérdemelte tőlük a „Liebe Mutter Aja” titulust.2 – Lelki derekassága még halálos ágyán sem hagyta el: ő maga fogalmazta meg a gyászjelentést, maga tervezte meg végső tisztességét, olyan 2
10
Ez az „Aja” mesehagyományok szerint fejedelmi hopmesternőt jelent. A gróf Stolberg-testvérek nevezték el őt így.
pontossággal, hogy megszabta még a bor fajtáját s a perecek nagyságát is, mikkel a résztvevőket föl kell üdíteni. – Nagy fiára való büszkesége, iránta való mélységes szeretete, amely benne váltig a „gyermeket”, a féltendő, óvandó gyermeket látja, soha el nem hagyja, amint nem hagyta el a derék apát sem – bár ennek a világgal szemben védekező jégkérgét ritkábban látjuk megolvadni. Mindent összevéve: boldognak kell mondanunk a fiút, aki ilyen szülőket vallhatott magáénak. Annyival inkább, mert a zsenik igen gyakran már a szülői házban tapasztalhatják a „közeg ellenállását”, amely a világban kifejlésüket béklyózza (Benvenuto Cellinitől Berliozig és Turgenyevig fölös a példája). De viszont Goethe is elismerte, mit köszönhet szüleinek és az átöröklési elmélet sok tudósának számos kötetével ér föl a Szelíd Xénia vidám rigmusa, melyben az ősök s az átöröklés szerepét és az eredetiség kérdésességét állapítja meg.3
2. Gyermeki élmények Művelődési hajlamát az apa gyermekeire is átvitte. Korán befogta – Cornelia úgy érezte: betörte – őket a tanulás igájába. 3
„Vom Vater hab’ ich die Statur, Des Lebens ernstes Führen, Vom Mütterchen die Frohnatur Und Lust zum fabulieren. Urahnherr war der Schönsten hold, Das spukt so hin und wieder Urahnfrau liebte Schmuck und Gold, Das zuckt wohl durch die Glieder. Sind nun die Elemente nicht Aus dem Komplex zu trennen, Was ist denn an dem ganzen Wicht Originál zu nennen?”
11
A fiút már három éves korában megtanították olvasni, öt éves korában katekizmusra, hét évesen latin grammatikára oktatják. A latin tanító maga az apa s Goethe korán nagyra is vitte ezt a tudományát, míg görögtudását a filológusok még ma is többször megvörösceruzázzák. Francia – az akkori Németország uralkodó szalonnyelve – angol, olasz, héber: mindezek ott szerepeltek az órarendben, mihez a fiú nyelvszomjúsága még a frankfurti zsidó zsargon tanulmányát is csatolta, az anyanyelv hamisítatlan népies forrásain, Luther bibliafordításán s a híres frankfurti vásárok ponyvatermékein kívül. Következtek az egyéb, akkor szokásos tanulmányok: például az a vég nélküli salabakter a pápák pártatlan történetéről, melyen maga a szigorú apa is nagyokat ásított. (De azért végigolvastatta a gyermekekkel, hogy a kitartásra eddze őket.) A testi ügyességet is fejlesztették a gondos szülők: kertészkedés, lovaglás, vívás, tánc: mind szerepel a foglalkozások közt. Kedves rococo-kép, hogy a tánctanár maga a szigorú képű császári tanácsos úr, aki az ünnepélyes-kecses minét-lépéseket mutogatja, holott öt perccel előbb még Justinianus institúcióit fejtegette fiacskájának. Goethe fausti tudásszomját még ez a sok holmi sem elégítette ki. Buzgón használja apja könyvtárán kívül a városét is. Nem egy ócska, emészthetetlen könyv meg is feküdte zsenge eszét. A művészetek is korán vonzották. A rajzban mihamar an�nyira vitte, hogy Seekatz festő gyakran sajnálkozott az apa előtt, hogy nem adta fiát festőnek. A frankfurti Goethe-ház érdekes ereklyéje a nagyanyai ajándék: a bábszínház, melynek nagy hatását a gyermeki képzeletre, a kifejező előadás technikájára Goethe a Wilhelm Meister-ben oly élénken örökítette meg. Erős gyermekkori benyomások érték még: házuk teljes átépítése, a vásárok, a lissaboni nagy földrengés híre, a hétéves háborúval járó francia beszállásolás (gróf Thoranc az ő házukban), a francia színház buzgó látogatása, a mulatozó pajtásokkal, a titokzatos Gretchen körével való kellemetlen kalandja, II. József német-római császárrá való koro-
12
náztatása, a „Römer” ünnepségei stb., mikre nézve a Dichtung und Wahrheit ad beszámolót. Költői vénája korán nyilatkozik 10 éves korától kezdve írt alkalmi, allegorikus költeményekben, persze utánzatokban4. Ezek legszigorúbb bírája ő lett; utóbb igen kevés kivétellel tűzhalálra ítélte termékeit. De bármennyire érzi is, hogy ez a szárnypróba még nem röpülés, jókor álmodozik igazi életcéljáról: a borostyánról, mely a költő homlokát fogja koszorúzni. Az evangélikus gyermeket a konfirmáció avatja hivatalosan ifjúvá. Goethe ebben 1765 őszén részesült, s a 16 éves ifjú pár nap múlva oda is hagyta a szülői házat, hogy apja kívánságára jogtudóssá képezze magát a lipcsei egyetemen. Amikor távozik, mint szép és szépen fejlődő, friss és egyáltalában nem koraérett ifjú áll előttünk. Egyéni kedvessége lenyűgözött mindenkit, de ő különösen az idősebb, s tekintélyes emberekhez vonzódott, azonban ritka önállósággal, magabiztossággal. Kortársai, barátai önként hódoltak fölényének; egyenesen elismerik, hogy „mink csak lakájai voltunk” – de nem keserűség szól belőlük.
4
Ilyenek: emléksorok, üdvözlő „carmen”-ek, a József-eposz és Belsazerdráma töredékei. Ügyesek e fennmaradt sorai: „Dieses ist das Bild der Welt, Die man für die beste hält: Fast wie eine Mördergrube, Fast wie eines Burschen Stube, Fast so wie ein Opernhaus, Fast wie ein Magisterschmaus, Fast wie Köpfe von Poeten, Fast wie schöne Raritäten, Fast wie abgehatzes Geld – Sieht sie aus, die beste Welt.”
13
II. AZ IFJÚ I. Lipcsében (1765–1768) Goethe 16 éves, amikor 1765. október elején 30 000 lakosú szülővárosából Lipcsébe került. Ez a város, a német kereskedelem5 és szellemi élet középpontja, amelyet akkoriban széltében „kis Páris”-nak hívtak, természetesen nagy hatást tett a szűkebb viszonyok közt nevelkedett ifjúra. Határozottan tetszett neki: „Egészen kedvemre valók voltak a roppantaknak rémlő épületek, mik két utcára is fordították arcukat s nagy, égnek törő udvaraikkal egy egész polgári világot fogtak körül, nagy várakhoz, sőt fél városokhoz lévén hasonlatosak”. Egy ilyen központi fekvésű „vár”-ban („die Feuerkugel”) bérelt ki több, csinos szobát. Apja úri módon ellátta. Ed. Engel kiszámította, hogy átlag havi 100 forintot költött rá, ami a legutóbbi világháború küszöbén körülbelül 400 márkának felelt meg. Az egyetemen jogra iratkozott be, de a meseköltő Gellértnél irodalomtörténetre, valamint másoknál logikára, fizikára is. Ám a pedáns és szószátyár előadások nem sok ujjal vonzották az ifjút, aki mindebbe már otthon belekóstolt. Így hát idővel szorgalmasan kerülte a lélekölő taposómalmot, s inkább érdeklődött a cukrászdában sült friss fánkok s a fánkokat fogyasztó gáláns világ iránt. Utóbb ezt a franciamajmoló álgalantériát igen helyesen ítélte meg: „Természetes, hogy minden galantéria, ha virágja nem fakad egy nagyszabású és tág életmód tövéről, szükségképp korlátolt, tespedő, sőt bizonyos szempontból együgyű is”. De akkoriban elkapta őt is az áradat és elfogta az 5
14
Már akkor 50 könyvkereskedése és 20 nyomdája volt.
