Horváth Márk
A FÉREG-ÁRNY William Blake, dematerializáció és viralitás
1
Az átváltozás legrosszabb – és egyben leghétköznapibb – felfogása ezt a folyamatot a fejlődéssel azonosítja. Ennél egy szinttel mélyebb az az értelmezés, amely szerint az átváltozás idegenséget, felismerhetetlenséget és különösséget jelent. Az átváltozás harmadik lehetséges értelmezése egy olyan fogalomalkotási mechanizmus, amely nem tart igényt a fogalmiság, a megérthetőség vagy a közölhetőség statikusságára. Az átváltozás expresszív leírásáról beszélünk, arról a kísérletről, amely során az átváltozás magával rántja a mélybe gondolatainkat is. A gondolkodástól való elbúcsúzás egy ragaszkodástól mentes állapotot eredményez, egy olyan mindent átható idegenségérzetet, amely rettenetes, de ez a rettenetesség túl van ezen kifejezés fájdalomhoz való kötöttségén. Poszt-traumatikus rettenet. Meglazulnak, feloldódnak és eltűnnek azok a jelentésbeli statikusságok, amelyek meggátolnák „a metafizika elképzelhetetlenségére” való ráébredést.1 Ez a horrorisztikus, félelmetes környezet bizonyos ideig a középpont-nélküliség kaotikusságával kecsegtethet, azonban a folyamatos alaktalan vagy formátlan árnyak strukturálatlan mozgása egy idő után felkavarhatja bennünk a középpontalkotás szándékát, és a formátlanság középpontiságára lelhetünk. Ez a megragadhatatlan és körülírhatatlan állapot egyszerre bensőséges és végtelenül külsődleges: végtelenül feszít belülről és mégis elérhetetlenül messze van. De mi az, ami eloldozhatatlan gyötrelmeket okoz belül és ezen fájdalmakat csak a végtelen térbeliségben képes feloldani? Ez maga a végtelen átalakulás és átformálódás, amelyet meghatározhatunk – David Peak kifejezésével élve – horror valóságként is. A valóság nem horrorisztikus, tehát a horror nem egy elkülöníthető eleme a valóságnak, nem egy színezéke vagy hozzáadott minőségbeli jellegzetesség, hanem a horror maga a valóság. Ezen horror valóság alapja Peak szerint az emberi felfogóképesség szűkössége és ezen idegenség elmondhatatlansága. 2 Ha kísérletet tennénk ennek az idegenségnek a leírására, valami teljesen mást kapnánk. Szűkösséget, szűkölködést, beszorítottságot és korlátoltságot. Ezek az ember alaphelyzetei, olyannyira ismerős érzetek, hogy észre sem vesszük őket. A mindennapi furcsaság és nem a mindennapok furcsasága. A mindennapok lehetnek tökéletesen és végtelenül egyformák; a monotónia megakaszthatatlan melankóliája itathatja át a hétköznapok szánalmas sematikusságát. Ez a furcsaság akkor is elidegeníthetetlenül megmarad. A végtelen és meghatározhatatlan belső feszítés tehát hétköznapi, de az elérhetetlen messzeség elmarad a hétköznapokból. E messzeség, ami nem csak az emberi nyelv által, hanem a művészetek szimulakráin át sem közelíthető meg, éppen megközelíthetetlenségénél fogva vonzó. Mikor látszólag túllépünk a vonzalmak és taszítások dualitásán, akkor is megmarad a megközelíthetetlen iránti vonzalom, ami a maga iránytalanságával egyben saját személyes szándékaink elemésztődésével is fenyeget. A pesszimizmushoz hasonlóan a belső feszültség és a céltalan elvágyódás kettőse „az agy értelmetlenségére” utal. 3 A belső szétfeszítő érzés, a kezdődő depresszió vagy a levetkőzött melankólia, túlságosan is közeli ahhoz, hogy ebből az érzésből a megragadhatatlan messzeségre, a távoli formátlanságra vágyakozzunk. Korlátoltság és korlátlanság, és köztük „a félelem szakadéka”, amelybe ha elmerülünk, akkor elveszítjük a belső feszültséget (talán az öntudatot), és a formátlanság hegemóniája végleges formát ölthet.4 Azonban a formátlanság végleges formája úgy zárja ki az embert árnyas és nedves környezetéből, mint a halál a tovább élni vágyókat. A távolira 1
Julia Kristeva: Powers of Horror: An Essay on Abjection, New York: Columbia University Press, 1982, 209. David Peak: The Spectacle of The Void, Schism Press, 2014, 57. 3 Eugene Thacker: Cosmic Pessimism, Minneapolis: Univocal Publishing, 2015, 3. 4 Maurice Blanchot: A túl nem lépés, Budapest, Kijárat Kiadó, 2015, 53. 2
2
való vágyódás egyet jelent az idegenség közelségével, önmagunk megtagadásával. A materialitásból a demateriáltság felé vezető út egyszerre lebontódás (a belső feszültség kiengedése) és egyszerre felépülés. A dematerializáció is lehet egyben felépülés, az idegenség rematerializációja. Olyannyira más, olyannyira idegen ez az újraalkotódási folyamat, hogy azt legtöbbször a halállal, vagy a véggel szokás kifejezni. Azonban ez csak az antropocentrizmus vége: az ember vagy az ember-szerű dematerializációja megnyitja a teret a poszthumán vagy az embertelen rematerializációja előtt. De ez a rematerializáció kizárólag megragadhatatlanságánál fogva rendelkezhet azzal a pátosszal, amelyet Pierre Klossowski – közölhetetlensége és kifejezhetetlensége ellenére – az emberi társadalmak esszenciális aspektusának nevez. 5 A modernitás vagy a felvilágosodás racionalizmusa a változást kizárólag a legbarbárabb módon képes megragadni: azt fejlődésnek tekinti. Ezzel a végzetes hibával – és ez valóban parodisztikus – saját magát fertőzte meg: a virulencia és a halál transzparenciája öleli körül de-kultúránkat. Azonban ahogy a modern barbarizmus kivérezteti magát, úgy a változás mélyebb értelmezései törnek elő a lebetonozottnak vélt föld mélyrétegeiből. Ezek a lehetőségek sokszor kegyetlenek, erőszakosak, vagy – ahogy Erin K. Stapleton találóan megnevezi – „nekrofilikusan intenzívek”.6 De az erőszakos változás, a de/rematerializáció perverz játéka korántsem újszerű jelenség. Tanulmányunkban arra teszünk kísérletet, hogy William Blake költeményeiben felfedjük azokat az erőszakos transzfiguratív elemeket, amelyek utalnak az elmúlás végtelenségére, a végleges lebontódás lehetetlenségére. Mivel a dematerializáció – értelmezésünk szerint – nem a semmi vagy az üresség, hanem a közölhetetlenség vagy megragadhatatlanság rematerializációja, azaz egy átlépés az ismerős, a közölhető szférájából az ismeretlen, a félelmetes zónájába. Az elmúlás kizárólag az át-nem-lépésig tűnik lebontódásnak és teljes felosztódásnak, a teljes eloldódás, a minden rögzítettségből való kilépés kizárólag a lebontódás utáni állapot megpillantásáig tűnik nyugalmasnak. A halál utáni materialitás a virulencia és a bakteriális tenyészet természetes kieresztődése, és egyben az antropocentrizmus elkerülhetetlen vége. Ez egy olyan vég, amely metaforikus, de egyben végtelenül materialista is. Ahogy a pesszimizmus „a filozófia sírkertjében írt költészet”, úgy a virális dematerializáció a poszthumán élet transzfiguratív eksztázisa.7 Az aktivizmus/passzivizmus dualitás tehát felülvizsgálatra szorul, különös olyan esetben, mikor a vég felvetésének lehetősége egy transzformálódáson keresztül történik meg. Kizárólag úgy viszonyulhatunk az elmúláshoz A beteg rózsa című költeményben, amely az élet passzivizmusával szemben a lebontódás aktivizmusát kínálja fel, mint ami nem rendelkezik a megnyugvás lehetőségével. Maurice Blanchot alapján felvethetjük, hogy az élet látszólagos passzivizmusa mögött ezen passzivizmus elégtelensége húzódik meg. Blanchot szerint „a passzivizmus sohasem eléggé passzív. Ilyen értelemben beszélhetünk a végtelen passzivitásról (…)”. 8 Tehát az elégtelen passzivizmusból táplálkozó elégtelenség végül – vagy akár mindvégig a háttérben maradva – átcsap egy sajátos aktivitásba, amely bár a passzivizmusnál aktívabb, de a klasszikus értelemben vett aktivitással szemben egy nonaktivitást képvisel. A pusztulás Blake költeményében nem ér véget az elmúlással, az élet kiolPierre Klossowski: ’Nietzsche, Plytheism, and Parody’ In: Uő: Such a Deathly Desire, New York: State University of New York Press, 2007, 111. 6 Erin K. Stapleton: ’The Corpse Is The Territory: The Body of Dora Kelly Lange in True Detective’ In: : Gery J. Shipley: True Detection, Schism Press, 2014, 164. 7 Eugene Thacker: Cosmic Pessimism, 3. 8 Maurice Blanchot: The Writing of the Disaster 16 5
3
tódásával, hanem valójában éppen ott kezdődik. A megszokott dematerialitás unalma a halál utáni rematerializáció eksztázisának adja át a helyét. A halál tehát nem más, mint „az emberi territorialitás szimbolikus kitörése”, amely csupán az emberi viszonyulást vagy az antropocentrizmust számolja fel. 9 Azonban a ’test’ szimbolikus egységének időlegessége és sebezhetősége már a halál előtti eksztatikus pillanatokban is felidéződhet, megelőlegeződhet bennünk. Blanchot szerint a ’test’ mint kifejezés „veszélyessége abban áll, hogy milyen könnyedén adja azt az illuzórikus benyomást, hogy az a jelentésen kívül esik”.10 Tehát a test megfelelő nyitottsággal való vizsgálata ráirányíthatja figyelmünket annak territoriális gyengeségeire, védelmi hiányosságaira, megtörtségére és esendőségére. Nem csak azt kívánjuk állítani, hogy a test valójában mindig, folyamatosan dematerializálódik és rematerializálódik, hanem Blanchothoz hasonlóan azt is, hogy mindezt a tudatosság és a tudattalanság közötti váltakozásban teszi. 11 Tehát, ha a halált egyfajta nyugodalmi állapotnak tekintjük, akkor annak nyugodtsága kizárólag ebből a tudatosság és tudatlanság közötti speciális zónából származhat. A nyugalmat csak a váltakozás, az átlépések kontrollálhatatlan kétértelműsége szolgáltathatja: iránytalan megszegésként vagy céltalan áldozatként. A halál valójában a megnyugvással valami embertelenül többet kínál fel, de ehhez a felkínáláshoz az elmondhatatlan közlését kell megkísérelnie az elnémulással. Azt is felvethetnénk, hogy az eksztázis, az orgia csupán antropocentrikus szemléletünk fenntartásáig tűnik az aktivizmus csúcsának, utána az eloldóság, a szétfolyás és a kilövellés egészen más aktivizmusok és virális-bakteriális organizmusok aktorként való feltűnésével egy poszt-antropocentrikus aktivitási teret nyithat meg. Ez a tér a humán és a poszthumán találkozásának helye, aminek metaforikus leírása kizárólag embertelen lehet. Azonban a metaforáknak részlegesen torzaknak, egésztelennek vagy csúfnak kell lenniük. Szándékosan használtuk a részlegesen egésztelen kifejezést, amivel csupán utalni kívántunk a tanulmányunk elején megemlített formátlan formára. Blake költeményei azért igazán figyelemre méltóak, mert a szavak megragadó játékosságán túllépve felkínálja az elhalkulás, az elnémulás változatos módjait. Ezek az elhallgatások, az emberi szavak összeomlása, nem a cselekvésképtelenségből, az erőszakos némaságból származnak. Az elhallgatáson keresztül éppen a némaságon túl lévő aktorok képesek sajátos aktivizmusaikkal megnyilatkozni, azonban e megnyilatkozás gyakran rémisztő, idegen és furcsa. Az elhallgatás, a titokzatosság egyben az elmondhatóság lefejezése. A lefejezésről szólva Nicola Masciandaro megjegyzi, hogy a „csapások a sötétség több sugarát bocsátják ki”, amit „okkult illuminációnak” is nevezhetünk.12 Az elhallgatást így az értelmezhetőség vagy a racionális megközelíthetőség sötétbe borulásaként értelmezhetjük, amely egy árnyként terjeszkedik folyamatosan, ahogy egyre mélyebbre ereszkedünk a „félelem szakadékában”. A műben az erőteljes transzfiguráció, a leromlás és eltorzulás gesztusa valójában a sötétség sugarainak kibomlása. Az értelmezhetően, az ’antropocentrikusan szép’ virág a dematerializáció során lesz része a sötétség árnyának, egy különös rematerializáción keresztül, amit egyfelől elporladásnak, másfelől viszont poszt-humán vagy non-humán virulenciának is nevezhetünk. Az elemzett költeményben a rózsa szépségének, az élet vagy akár a szerelem csúcsának helye 9
Erin K. Stapleton: The Corpse Is The Territory… In: True Detection, 164. Maurice Blanchot: The Writing of the Disaster, University of Nebraska Press, 1995, 45. 11 Uo. 12 Nicola Masciandaro: ’Half Dead. Parsing Cecilia’ In: Myra Seaman, Eileen Joy and Nicola Masciandro (eds.): Dark Chaucer. An Assortment, New York: Punctum Books, 2012, 71. 10
4
az a „kármin-gyönyörű ágy”, ami egyértelműen utal az élet és a szerelem elengedhetetlen passzivizmusára. Az emberi élet túl kevés, korlátolt, de egyben meghaladhatatlan ahhoz, hogy képesek legyünk letagadni tökéletes passzivizmusát. Blake költeményében a megsemmisülés agresszív, erőszakos, de éppen ezen erőszakosságánál fogva képes egyszerre mindenhol ott lenni és sehol sem felbukkanni. A virágzás, a szerelem, vagy a szexualitás passzivizmusával szemben az elmúlás, a szakadékba való aláhullás aktivizmusával van dolgunk. Ez egy olyan forradalmi hevület, amely folyamatosan felszámolja és megsemmisíti a kitűzött célt, és ezen megsemmisítés során magát sem kíméli. A rózsa materializmusát nem egy másik, hozzá hasonlatos materialitás közelíti meg, hanem egy dematerializált aktor: „egy féreg árny” megfoghatatlansága betegíti meg a növényt. A rózsa és a „kármin-gyönyörű ágy” lágysága és kínálkozó, hívogató feltárulkozása utalhat egy izgalmi állapotban lévő, a befogadásra kész vagina kitárulkozására is.13 Míg az első értelemben a növény virágának elporladása a dematerializáció, tehát a por rematerializációjával van dolgunk, addig a második esetben a vagina virális vagy bakteriális dematerializációjáról, majd rematerializációjáról beszélhetünk. Azonban a vagina viralitása csak előre megmutatja, előre felfedi a vagina sötét mélységét és kiapadhatatlan értelmetlenségét. A viralitástól pulzáló szexuális szerv semmivel sem különb, mint a szexuális aktusra feltárulkozó vagina: mindkettő egy külső forrástól, a vágy elkülönülő formaiságára irányuló akarattól kerül aktív állapotba, azonban ez az aktivitás valójában mindvégig a sötétségből és az élettelenségből táplálkozik. Az élettel teliséggel szemben „sírok csak mindenütt, sírok csupán virág helyett”.14 Azonban amivel a vagina-rózsa élettől lüktető nedves aurája találkozni fog, az nem valamiféle szilárdság vagy aktivitás (nem történik valódi penetráció), hanem a dematerializáció sötétje, a megragadhatatlan viralitás mobilitása, „éjbe suhanása”. Így a vírus és a vagina találkozója megfeleltethető egy penetrációtól mentes leszbikus együttlétnek. A vírusok és a baktériumok inhumanitása az, ami félelmet kelt. Nem csak a betegség vagy a megfertőződés lehetősége az, ami ijesztő, hanem a fertőzést kiváltó aktorok eredendő inhumanitása. Az elemésztődés, a fizikai lét megszűnése röviden feltűnik a Tirzahhoz versben is: „mit szül halandó porhüvely, az a földben enyészik el”.15 Inhumánná, működésképtelenné és virulenssé teszi a vaginát az, ami eredendően is inhumán. Az inhumán a humán kárára terjeszkedik: ez az inhumanitás néma kolonizációja. A lágy és feltárulkozó rózsa materialitását nem egy még szilárdabb materialitás fogja elfoglalni, hanem a „féreg-árny” megragadhatatlansága. Ez a megragadhatatlanság azonban csak a vagina-rózsa lét szélsőséges antropocentrizmusából ered. A közeledő virulencia a megfertőződés lehetőségének és a tudatlanság sötétjének különös találkozása. Az egyetlen tudás a rettegésről való ’tudás’, amely valójában a nem-tudás tudása. A félelem, a diszorientáló remegés, és az öntudatlan mozgásban feltörő reszketés együttese nem az értelem birodalma, nem a tudásból táplálkozik. Ezek a negatív érzések, az anti-orgia, a szadizmus és a mazochizmus gesztusai, azaz a nem-tudás kiteljesedései. A nem-tudás a közeledő veszélyt nem képes előre jelezni, sőt a remegésből gyakran a félelem tárgyával való konfrontáció riaszthat csak fel. E „féreg-árny” mozgását, közeledő lépteit sem vagyunk képesek vizualizálni, képzelőerőnk végtelenül gyenge egy csúszómászó antidinamizmusának és az éjben való suhanás, vagy az éj viharán való zúgás totális aktivizmusának egyidejű megragadására. William Blake: A beteg rózsa. In: Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalai, Budapest: Generál Press, 2006, 129. William Blake: A szerelem kertje. In: Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalai, 143. 15 William Blake: Tirzah-hoz. In: Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalai, 167. 13 14
5
Blake egy másik versében is a halál mozgása az átváltozás és a rejtőzködés kettőséből áll össze: „belopakszik az éj tél-jelmezesen”. 16 A „féreg-árny” egyszerre alaktalan, mint egy árny a falon, egy olyan árny, aminek szétesett formaisága egy szörny torz morfológiáját idézi meg, és egyszerre egy lassú, nyálkás csúszómászó, amely a ’bárhova bejutás’ irtóztató lehetőségét veti fel. A féreg-árny ez utóbbi tulajdonsága az, ami leginkább utal a vírusok elterjedésére, míg az alaktalan vagy szörnyű formátlanság inkább a halál kiszámíthatatlan közelségét juttathatja eszünkbe. Ez a sötét árnyasság az orientálhatatlanságot is magában rejti: „az éj sötét, nincs ott atya, gyerek dértől vacog. Láp süppeteg, sír a gyerek, míg pára föllobog”.17 A sötétség és formátlanság bizonytalanságot is jelent: az egyetlen materialitás, amihez hasonlatos, az a mocsár idegen mélysége. A féreg-árny idegensége egy embertelen és idegen közeg, a látás bizonytalansága és a bizonytalanság látása. A féreg-árny az „éj fátylával” rejti maga alá az eget, sötétségbe borítva azt.18 A rózsa-vagina élete és virágzása kioltásra kerül, de ez a kioltódás az aktivitás eluralkodásán keresztül történik, hiszen nem egy csendes, néma eltűnésről van szó (bár ez sem lenne valójában néma), hanem az egyszerre földön csúszó és a levegőben suhanó féreg-árny megfertőzi a virág környezetét, megbetegítve és dematerializálva azt. Azonban, hogy biztosak legyünk benne, hogy Blake fantáziájában is találkozott az erotika, az orgia és a közelség csúcsa a szétoszlás, a megbetegedés és feldarabolódás gesztusával, érdemes részletesebben elemeznünk a vagina-rózsa leépülésének leírását. A féreg-árny megközelítvén a kinyílt rózsát, azzal egy nem teljes aktust folytatván (de azzal erotikus közelségbe kerülve), megbetegíti a növényt, amelyet, ahogy nedvessége elhagyja, fokozatosan rovarok, baktériumok és egyéb ’egyszerű’ organizmusok vesznek birtokba. Gary J. Shipley és Kenji Siratori szavaival élve „a halott fákon lévő férgek a nihilizmus színét álmodják”.19 A sötétség, az elmúlás az erotikus pillanatot és közelséget is eltávolítja egy meghatározott helytől, hiszen a féreg-árny „éj-csók-feketén” közösül a vagina-rózsával, úgy, hogy megfeketítve dematerializálja annak „kármin gyönyörű” auráját. Így a szexuális orgia por-szerű keveredéssé, vagy koszos dematerializált matériává válik, tehát egy anti-erotikus jelleget ölt. A kosz és a keveredés orgiája, mint a rend dematerializációja és a káosz rematerializációja. Azt is felvethetnénk, hogy a por-szerű állapot az antropomorf morfológiai jegyek kioltódása, és a vírusok hemzsegő élettelisége a poszthumán felkelése. Lenyugvó emberi formaiság, és ébredező virális poszthumanitás. A féreg-árny egyszerre van ott múltként minden élő alatt a föld feketeségében, és üldözi a szexuális aktus pillanatnyi örömét a biztosan bekövetkező dematerializáció jövőjével. A virág, amíg életben van, a sötétség terét tölti ki, azonban erre a sötétségre adott vitális válaszának alapja mindig a dematerializált föld „éj-csók feketeségéből” fog származni. A rózsa meghatározottsága adja annak a problémának az alapját, amit a féreg-árny a lebontódás aktivizmusával válaszol meg, egy olyan válaszon keresztül, amely elmondhatatlan, de éppen ezen elmondhatatlanságánál fogva élettel teli. Shipley veti fel Monster At The End című tanulmányában a pesszimizmus legfőbb problematikáját, mikor megjegyzi, hogy bizonyos szempontból az antropocentrizmus álságos komolysága köszön vissza a pesszimizmus mindent lebontó teoretikus cselekvésében is. 20 Blake költeményeiben William Blake: A dajka dala. In: Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalai, 125. William Blake: Az elveszett kisfiú. In: Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalai, 51. 18 William Blake: A méregfa. In: Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalai, 159. 19 Gary J. Shipley és Kenji Siratori: Necrology, Schism Press, 2013, 61. 20 Gary J. Shipley: ’Monsters At The End’ In: Gery J. Shipley: True Detection, Schism Press, 2014, 8-9. 16 17
6
erre a problémára az inhumán aktivizmusával felel. A féreg-árny vírus szerűen oldódik fel körülöttünk, sajátos szaggal látja el a levegőt, miközben a szélben suhan, és a földön csúszik tovább. Egyszerre közeledik a föld magjához, és egyszerre kívánja meghaladni a gravitációt: ugyanazt a szabályt számolja fel, ami az egyik közlekedési módjához hozzá segíti. Élvezi és gyűlöli a föld, a talaj göcsörtös közelségét. Tehát, bár alapvetően egyetérthetünk Shipley felvetésével, de a féreg-árnynak nem szükséges egyetértenie, hiszen szélként játszva van egyszerre itt és ott, megmérgezve azt a környezetet, amit egyszerre ő hoz létre. Egy sötét ködféreg terjeszkedik el a levegőben és a földön is, ami virális dematerializáló képességével egy inhumán és ismeretlen, furcsa élet-szubsztanciát alkot, egy olyan alaptalan alapot, amelyből a rózsa – és egyben minden nemiség vagy erotika – csak a fokozatos elpusztuláson keresztül alakul ki. A dematerializáltság adja a materialitás lehetőségét, egy olyan lehetőséget, amely egy nem-lehetőségként is értelmezhető. Az elmúlás, a megszűnés elsötétülésként, elfeketedésként jelenik meg az Ekhó-teli zöld című költeményben is. 21 A feketeség a naplemente utáni visszatérésre utal: a lefekvés, a megnyugvás és a megpihenés időszaka ez. A költeményben azonban teljességgel hiányzik a ciklikusság, a fényesség visszatértének lehetősége. Az éjszaka hatására „feketül a zöld”. Ez a feketeség a fény eltűnéséből származhat, de utalhat a halál árnyszerűségének dematerializáló jellegzetességére. A vers első versszakában szereplő gyermekek a sötétség hatására védelmet keresnek „az anyjuk ölében”, tehát a kinti sötétség helyett a közelség sötétségét választják, ami egyfajta öncsalásnak, vagy önmegtévesztésnek is értelmezhető. A gyermekek odabújnak az anyjukhoz, de valójában az externális sötétség internális párjára vágynak: a belső sötétbe menekülnének a kinti sötét elől. Bataille a „szoláris ánuszról” írva a sötétséget a használhatatlansággal, a non-penetrációval azonosítja, hiszen az „ánusz-éj” megjelenését látja egy tizennyolc éves lány „érintetlen ánuszán”. 22 Az érintetlenség a sötétbe való menekülés és elveszés záloga ezek szerint. De ha ez így van, akkor a gyermekek feleslegesen bújnak anyjuk hasához, ha onnan egyszer már kizuhantak, akkor nincsen többé visszaút. A sötétség sértetlensége megszűnik a születés tragikus extázisa során. Blake versében a külső, az élettel teli zöld füvet elsötétítő halál-éjszaka dematerialitása sajátos zónájában egyesítheti az externális és az internális sötétséget. Ebben a zónában találkozik és egyesül az élet előttiség magzati sötétje és a halál, a felszámolódás kinti sötétje. Ezt a sötétséget nem képes megidézni az anya–gyermek kapcsolat. Az életen túliság, a virulens zombi lét és a természet felkavarodása A kéményseprő című versben is megjelenik. A ballada főszereplőjének, Tomnak a szenvedései álmában horrorisztikus fordulatot vettek. Az életben szegény és sokat nélkülöző kisfiú elnyomottsága egyfajta mély passzivitásból tört elő: „ezer Tomi, árva koporsó mélyére volt bezárva”. Mikor az álomban előtörnek ezek az elzárt klónok – akiket egyben az embert alkotó megannyi inhumán baktérium vagy vírus megfelelőjeként is értelmezhetünk –, a természet statikussága is felfüggesztődik. A versszak hibridizálja a miszticizmust, a romantikus tájleírás és a lélektani vagy metafizikai horror vagy pszicho-horror megannyi jellegzetességét:
William Blake: Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalai, 29-33. Georges Bataille: ’The Solar Anus’ In: Bataille: Visions of Excess: Selected Writings, 1927-1939, Minneapolis: University of Minnesota Press, 1985, 9. 21 22
7
„Leszáll egy angyal, kulcsa megremeg, s kienged sírból minden gyereket, mindük egy zöld síkon szökve szalad, folyóba gázol, míg égeti Nap.” A bizonytalanság, az átváltozás, a demateriáltság több szinten is megjelenik ezekben a sorokban. Nem csak a folyó vize keveredik fel, hanem a megannyi klón vagy másolat Tom látványa is végtelenül felkavaró. Egyszerre a szegény gyermek énjének eksztatikus felrobbanása és a halál testet dematerializáló viralitása. Tom halálával az inhumán megannyi ismeretlen ágensének adta át a helyét, olyan félelmetes csúszómászóknak, akiket egy angyal is csupán remegő kulccsal mer kiengedni. A viralitás ilyen fokú elismeréséhez szükség van az én lefejezésére, egy olyan aktusra, amely a fogalmatlanság és az értelmezhetetlenség fejetlen területét nyitja meg előttünk. Tulajdonképpen mindegy is, hogy a sírból előtörő lény ezernyi klónTom, vagy esetleg különböző baktériumok, netán undorító csúszómászók. Bataille szerint a rovaroktól való félelem és a rovarok által kifejtett horrorisztikus állapot alapvetően jellemzi a civilizált embert: rettegés és remegés lesz rajta úrrá, ahogy találkozik az inhumán nyüzsgő életteliségével. 23 A felrobbant és lefejezett gyermek fantáziája véglegesen elhagyta a gondolkodás kötöttségeit és az elképzelhetetlennel került közeli kapcsolatba. Azonban – és talán ez a legfélelmetesebb – az elképzelhetetlen végtelenül, szinte megkülönböztethetetlenül hasonlított Tomra, utalva arra, hogy ha az ember beismeri saját dematerializálódásának közelgő lehetőségét, akkor a látszólagos, antropocentrikus materialitás is hemzsegni fog az idegenség, vagy a furcsaság közelségétől. Az Álom című versben a sötétedés, a bizonytalanság nem kizárólag emberi érzés. Blake „bús hangyákkal” és „osonó jánosbogarakkal” osztja meg „angyal-óvta fekhelyét”.24 A fájdalom és az elbizonytalanodás, tehát a test elfáradása posztantropocentrikusan a hangya piciny materialitását is jellemezni fogja: „leroskadt és elgyötört, kire rémet éje tört”. A sötétség és a halál árnyszerűsége kísérti meg és járja körül ezeket a rovartesteket, magukkal ragadva a költő romantikus szomorúságát. A fájdalom nem kisajátítható és nem rögzíthető Blake költői megfigyelésére, de nem is korlátozódik csak a hangya biológiai vagy morfológiai meggyötörtségére. Ben Woodard hívja fel a figyelmünket arra, hogy a „vitális anyag” (ami jelen esetben a hangya és a jánosbogár roncsolt testi valósága) és a „spekulatív gondolat” (ez Blake fantáziája és géniusza) között mindig megalkotódik egy „harmadik tér”.25 Ez a speciális tér Woodard szerint a „megfigyelés felhőjé”-ből és a spekuláció szabadságának összefolyásából jön létre, tehát a megfigyelt dolog, a megfigyelés tárgya, a megfigyelés aktusa és ezen megfigyelésből származó különös következtetések elválaszthatatlanul gabalyodnak össze. 26 Nem vagyunk képesek Blake pesszimizmusát, a megfigyelés idejét, tehát az éjszakát és a megfigyelés tárgyát, az elhasználódott testű rovarakat elválasztani. Sőt, azt is felvethetjük, hogy az emberi és a nem-emberi találkozásának idegensége a meggyötörtség univerzalizmusában oldódik fel. A „féreg-árny” elnyeli a poszthumán találkozás rettenetét. Georges Bataille: ’Eye’ In: Vision of Excess, 17. William Blake: Álom. In: Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalai, 89. 25 Ben Woodard: ’Casting Speculation’ In: The Petropunk Collective: Speculative Medievalisms. Discography. New York: Punctum Books, 2013, 222. 26 Uo. 23 24
8
A találkozás „harmadik tere” a „rémek éjéből” bukkan elő. A közös pont, a találkozás alapja a féreg-árny fenyegető és félelmetes elveszettség-érzést keltő közelsége, egy olyan végzetes közelség, amely jajgatásokat és önkéntelen megrezdüléseket csal elő. A non-humán aktor fájdalmas jajszóval lép kapcsolatba az emberrel, amire az csak öntudatlan mozgással képes felelni. Egyfajta transzvesztitizmus ez, ahol az éjszakában a rovar emberien fejezi ki fájdalmát, míg az ember állatiasan mozog ezt hallva. A megszokott szerepek játékos megfordítása figyelmhető meg A légy című versben, ahol az ember kifejezhetetlen parányisága kerül szembe a légy érzékenységével. 27 Ez a kettős találkozás egy halálos kontaktus, amely után Blake az „örökre hullás” áldozati gesztusa mellett dönt. Perverz metamorfózis, transzfiguratív eltorzulás. A szerepcsere után kizárólag a bizonytalanság eksztázisa marad, amely felváltja a remélt felszabadítás lehetőségét. Nincs egymásratalálás, hanem a dematerializáltságban és alaptalanságban való közös poszthumán összekeveredés vagy transzfúzió. A nemek nem játszanak egymással felszabadulásuk után, hanem kiirtják egymást. A légy és Blake, egy és mégis különböző: a légy egyben Blake szárnyaló fantáziája, és a légy megriadt, félelemtől táplált érzékenysége a rettegő vagy kínzás előtt álló ember sajátja. A „harmadik tér”, a rettegés tere az, ami bábokként mozgatja Blake rémálmának szereplőit. A metamorfózis, a szerepek megszokottságának átfordulása jellemzi A Föld válaszát is.28 A versben a féreg-árny testet ölt, hiszen „vénasszony-sárkányként” jelenik meg, aki „már minden fényt kiölt”. Azonban az elsötétülés erőszakossága meghaladja az antropocentrikusság barbárságát, a fájdalomban és a formátlanság formájában egyaránt osztozik a különböző aktorok megannyi sokfélesége. Blake ezen verse a kritikai poszthumanizmus előfutárának tekinthető, hiszen a természeti és természetfeletti jelenségek speciális hálót alkotnak, amelyben fennakadva nem az ember szava vagy fogalmisága lesz a döntő, hanem non-humán aktorok különböző jeladása vagy speciális közlései. Ahogy az imént elemzett versben a test önkéntelen mozgása látta el állatiassággal az embert, itt az emberi vénség, és a negatív női princípium a fényt elszívó, és a sötétséget magából okádó sárkány képében jelenik meg, amiről önkéntelenül is az anyahméh vaginális sötétje, vagy fekete lyuka idéződik fel meggyötört elménkben. A versben az „űr s a dér jajszava kél”: az univerzális alávetettség és elhagyatottság pesszimizmusa átitatja a természeti és a természetfeletti sajátos Blake-i hálóját, de úgy, hogy a háló tele lesz a negativitás nehézkes, tocsogó nedvével és a viralitás súlya alatt alázuhan a semmibe. A fájdalom olyan erős, hogy „a kő üvölt”, a férfias princípium szilárdsága megrémül a „vénasszony-sárkány” dematerializált-légies sötétjétől. Minden cselekvés, minden újrakezdés tere a kifordultság, a bezáródás vagy az alávetettség oly jól ismert szférája: megkötöttségünk „éjbe leláncoltság”. A „féreg-árny” és a „vénasszony-sárkány” a maguk embertelenségével a ciklikusan bekövetkező éjszaka és az anyaméh ismert közelségére utalnak. Már a sötétségben voltunk, mielőtt a sötétségbe érkeztünk, ahol csak „éjszaka vet a magvető”. Az éjből való kikeveredés a sötétbe elvetett újabb magok formájában valójában az oktalanul született emberek újabb és újabb generációira utalnak, akik valójában a folyamatos „magvetés” közepette is visszavágyódnak a fényt elszívó sárkány-feketelyuk-vagina mélyére. Mikor a szaporodás érdekében a magokat elvetik a sötétben, valójában származási helyük árnyas barlangjába szórnak újabb szenvedőket a „magvetők”. A „féreg-árny” és a „vénasszony-sárkány” közelsége csak fokozza a hi27 28
William Blake: A légy. In: Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalai, 131. William Blake: A Föld válasza. In: Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalai, 105.
9
deget, hiszen a közelség átjárva az egyik fontos érzékszervet: „csontomon fagyhalál”. Az emberi sors felfoghatatlansága tárulkozik fel az „űr jajszavában”, amikor is a hiány, a megtagadás, a kivetettség birtokolja a szenvedés jogát. Nincsen végleges vagy tényleges jogfosztottság, a szenvedés univerzális joga mindenkit megillet, bármilyen állapotban. A jajgatás, az állatias kiáltás vagy az embertelen hang a kommunikáció végleges felszámolódása, tehát a dematerializációnak egy speciális típusa, aminek egy perverz formája az, amikor a kövek is jajongásukkal oldódnak fel a végleges nihilben. A szenvedés kimondásának vagy vokalizálhatatlan vokalizációjának joga bárkit megillet. A „tehenek által megtaposott kicsi göröngy”, majd a „patak kavicsa” a szerelem és az egymás iránti vágyódás alávetettségéről beszél Blake egy másik költeményében. 29 A szerelem embertelenségét két non-humán aktor mondja el meghatóan szépen ebben a versben. A dematerializáció bája és a transzfiguratív vagy metamorfikus megszegés az ember szerencsés elhallgatása mellett a non-humánok dalra fakadását is jelenti. A „zordon, zordon éj” az elveszettség során megszűnő, félben lévő emberi test dematerializáló burkának tekinthető, megidézvén a születés előtti méhben való lét értelmetlen sötétségét.30 Az ember – miután elkzedte rágni a „féreg-árny” – egyre kevésbé tartja meg emberi mívoltát, és bizonytalan, meghatározhatatlan transzfiguratív, torz jelleget ölt: „síró, csontsovány, kongó, halovány”. Az ember így lesz non-humán: viralitástól meggyötört dematerializált kísértet, porszerű nem-létező. A dematerializáltság megteremti a földet, amelyből növények sarjadnak ki. „A növények a nap irányába kelnek ki, majd összeomlanak a föld felé”.31
Irodalom: BATAILLE, Georges: ’Eye’ In: Georges Bataille: Visions of Excess: Selected Writings, 1927-1939, Minneapolis: University of Minnesota Press, 1985 BATAILLE, Georges: ’The Solar Anus’ In: Georges BATAILLE: Visions of Excess: Selected Writings, 1927-1939, Minneapolis: University of Minnesota Press, 1985 BLAKE, William: Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalai, Budapest: Generál Press, 2006 BLANCHOT, Maurice: A túl nem lépés, Budapest, Kijárat Kiadó, 2015 BLANCHOT, Maurice: The Writing of the Disaster, University of Nebraska Press, 1995 KLOSSOWSKI, Pierre: ’Nietzsche, Plytheism, and Parody’ In: Pierre KLOSSOWSKI: Such a Deathly Desire, New York: State University of New York Press, 2007 KRISTEVA, Julia: Powers of Horror: An Essay on Abjection, New York: Columbia University Press, 1982 MASCIANDARO, Nicola: ’Half Dead. Parsing Cecilia’ In: Myra SEAMAN, Eileen JOY and Nicola MASCIANDRO (eds.): Dark Chaucer. An Assortment, New York: Punctum Books, 2012 PEAK, David: The Spectacle of The Void, Schism Press, 2014 SHIPLEY, Gary J. –SIRATORI, Kenji: Necrology, Schism Press, 2013 SHIPLEY, Gary J.: ’Monsters At The End’ In: Gery J. SHIPLEY: True Detection, Schism Press, 2014 STAPLETON, Erin K.: The Corpse Is The Territory: The Body of Dora Kelly Lange in True Detective’ In: Gery J. SHIPLEY: True Detection, Schism Press, 2014 THACKER, Eugene: Cosmic Pessimism, Minneapolis: Univocal Publishing, 2015 WOODARD, Ben: ’Casting Speculation’ In: The Petropunk Collective: Speculative Medievalisms. Discography, New York: Punctum Books, 2013
William Blake: A göröngy és a kavics. In: Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalai, 107. William Blake: Az elveszett leány és A megtalált leány. In: Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalai, 112-119. 31 Georges Bataille: ’The Solar Anus’ In: Visions of Excess, 7. 29 30
10
