Hegedüs Géza
Kulcsra zárt szobában
Hegedüs géza
Kulcsra zárt szobában Regény
2011
© Fapadoskonyv.hu Kft. © Hegedüs Géza jogutódja
Első fejezet A VÉG ÉS A KEZDET
Kecskemét, 1893. szeptember 3. Méltóságos Dr. Jókai Mór főszerkesztő, országgyűlési képviselő úrnak Budapesten Kedves régi Barátunk! Értesítem, hogy férjem, Muraközy János, a tegnapi napon, 68 esztendős korában elhalálozott. Magam is régóta súlyos beteg vagyok, alig hagyom el az ágyat. Esztendők óta úgy hittem, hogy Isten engem fog előbb elszólítani. Nem így történt. A fájdalmas kór, amelyet a doktorok gyomorráknak neveznek, elhatalmasodott sokáig oly erős szervezetén, ő maga is tudta, hogy gyógyíthatatlan. Végső napjaiban gyakorta emlegette, mily szívesen szorítana még egyszer kezet Jókai Mórral, legrégibbi barátjával, akiből a nemzet büszkesége lett. Készülődött is, hogy írjon kegyednek, de fájdalmai közben a levélíráshoz már nem volt érkezése. Ezért, mintegy őhelyette, kegyeletes kötelességnek érzem, hogy
párnáim közt feltámaszkodva mindenekelőtt ezt a legrégebbi és legtiszteltebb barátot, kegyedet, kedves Jókai, értesítsem a gyászhírről. Tudom, szeretett volna szegény még egyszer utoljára magamagáról beszélni azzal, aki ifjúkorának társa és szemtanúja volt. Helyette most az én kötelmem, a hites feleségé, hogy éppen kegyednek elmondjam, hogyan élt ő amaz utóbbi negyedévszázadnyi idő alatt, amióta nemigen volt módjuk találkozni egymással, és amikor még úgy hozták a környülállások, hogy mégis egy asztalhoz kerülhettek, az én megboldogult férjem akkor se beszélt magamagáról. Hiszen az én megboldogult férjem miben sem emlékeztetett arra a hajdani túlságosan is bővérű jogászra, aki egykor a kollégium padjai között együtt készült a nagy reményű életre kegyeddel meg az én oly korán, oly hiábavaló módon meghalt bátyámmal. Józan elme számára nagyon is érthetetlen, komor, keserű emberré vált éppen az időtől kezdve, amikor élete a sok viszontagság után végre egyenes útra tért. Ott fekszik most kiterítve, innét a második szobában. Holtában az arca sima, nyugodalmas, jobban emlékeztet arra a harminchat esztendős, daliás férfira, aki harminckét esztendővel ezelőtt feleségül kért engem, az akkor huszonkettedik évembe lépő leányt, jobban emlékeztet ez a halotti arc a kegyed egykori jurátus-kollégájára, mint arra a tegnapelőtt még élő Muraközy Jánosra, aki Kecskemét város köztiszteletben álló tanácsnoka volt. Olyan ember volt, akit mindenki példás tisztességűnek, ügyeihez felettébb értő, mindenki iránt mindenkor emberséges, de baráttalan férfinak tartott. Mi tagadás, én magam sem értettem, mi oka lehet ennek. Hiszen körülvette mindaz a tisztelet, amit magas városi tisztséget viselő polgárember elvárhat. Szorgos munkájával, okszerű itthoni gazdálkodásával el tudta tartani népes családját. Ifjúkori oktalan törekvéséről a festészet iránt rég lemondott, a vívókard és a ló – ezek a diákkorból hozott szenvedélyek – már koránál fogva sem illett, hogy érdekeljék, szeretett könyvei közt kedvére olvashatott. Hét gyermeknek adtunk életet, és – egy kivételével – Isten segítségével egészségben nevelhettük fel őket. Igaz, engemet derekam és lábaim fájdalmas betegsége több mint évtizede már ágyamhoz köt, de a házbeli gazdálkodást így is intézni
tudtam. A szerelem pedig öregkorra a természet bölcsessége folytán elmúlik amúgy is. A környülállások tehát sehogyan sem magyarázzák, miért volt az én uram kedvetlen, hivatalon kívül kevés szavú, morózus ember. Mert az volt. Az volt már akkor is, amikor öregség vagy betegség sem indokolta; az volt, amikor én még egészséges és fiatal – nála több mint 14 évvel ifjabb – felesége voltam. Úgy hiszem, ha még egyszer találkozhattak volna, akkor kegyednek, a legrégebbi barátnak elmondta volna, hogy a mi házasságunk, a mi családi életünk sohasem volt boldog. Én is ezt mondom el most őhelyette, csakhogy én nem tudom, miért hiányzott nálunk a boldogság. Méghozzá nem úgy volt rossz ez a családi élet, mint ahogy oly sok famíliánál láthattuk. Ismerünk veszekedős házaspárokat, indulatos atyákat, egymásra örökösen dohogó szülőket és gyermekeket. Minálunk ilyesmiről szó sem lehetett. Soha egy hangos szóváltás, soha egy szemrehányó hang nem esett itthon. Amit kívántam, ő teljesítette, amire a gyermekeknek szükségük volt, ő megszerezte, az ő komoly szava szentírás volt valamennyiünknek, mert éreztük is, hogy amit akar, azt megfontoltan és ésszerűen akarja. De ma már jól tudom, hogy soha semmi közünk nem volt egymáshoz. A gyermekek tisztelték a tiszteletre méltó atyát, de szeretetet nem érezhettek, nem is éreztek a családfő iránt, aki lelkiismeretesen gondoskodott felőlük, aki soha rossz szót nem mondott nekik, de akitől jó szót sem kaptak sohasem. Mintha idegen lett volna idehaza, idegen saját asztalánál, idegen hálószobája ágyában. Ha nem volt hivatalában, vagy nem sétálgatott magányosan, akkor itthon szinte alig várta, hogy vége legyen a családi étkezésnek, és visszavonult külön szobájába, amelynek ajtaja kulcsra volt zárva, és ahová senki más be nem léphetett. Oda vitte be könyveit, amelyeket olvasott. Ha elment, újra bezárta. Vacsorakor előjött, mert a közös családi étkezéseket szertartásos pontossággal, mondhatnám lelkiismeretességgel tartotta be. Vacsora után azonban újra elvonult a kulcsra zárt szobába. Úgy gondolta az egész család, hogy korábbi viszontagságai, a sok bujdosás, a börtön, a különféle szenvedélyekről való önerőltető lemondás megviselték idegeit, a bécsi idegorvos-professzor tanácsára kell napjában többször is teljes magányba visszavonulnia. Talán, ha kíváncsib7
ban érdeklődöm, vagy ha kérlelem, akkor megnyitotta volna előttem a kulcsra zárt szoba ajtaját. De én mindig megvetettem a kíváncsiskodást, kérlelni pedig képtelen vagyok. Engem megvetéssel tölt el, ha azt látom, hogy egy asszony mézes-mázos szavakkal hízeleg a férjének, vagy szemérmetlen perszóna módjára illegeti magát. És megvetem azokat a férfiakat, akik ezt elvárják a nőktől, sőt éppen hites feleségüktől. Nem akarok arra gondolni, hogy az én uram talán titokban efféle feleséget kívánt magának. Én tiszteltem őt, ő is tisztelt engem. Ő az én kedvemért lemondott nem egy ifjúkori szenvedélyéről, én az ő kedvéért beletörődtem ebbe a végtére is ártalmatlan extravaganciába, hogy van egy szoba az otthonunkban, ahová csak a ház ura teheti be a lábát. Úgy hittem, hogy ott olvas, ott terveli fontos hivatali teendőit. Tegnap óta tudom, hogy egyebet is csinált ő ott a hosszú évek alatt. Említettem már, hogy rég felhagyott a festéssel, amelyet sem az ő családja nem helyeselt, sem az én rokonságom. Hiszen ha valaki kedvtelésből olykor festeget, ez ártalmatlan szórakozás, semmivel sem rosszabb, mint a tarokk vagy a kugli. Kegyed, kedves barátunk, is szeretett rajzolgatni, festegetni. János azonban festő akart lenni, sőt bujdosása idején még élt is a piktúrából. Ez igazán nem komoly emberhez illő. Meg is értette házas korára, hogy nekünk van igazunk, és nem kívánt többé ecsetet kézbe venni. Illetve ezt hittük valamennyien tegnap délutánig. Hiszen egykori barátainak, az ide meghívott festőknek is ő adott a város nevében rendeléseket, és amikor nem sok évvel ezelőtt a közben híres piktorrá lett Lotz Károly, vendéglátó asztalunknál ülve, megkérdezte, hogy ő nem is gondol már festésre, akkor kezével legyintett, és – emlékszem – szó szerint ezt válaszolta: – Én komoly ember lettem, nekem komoly gondjaim vannak, én nem festek, hanem festőknek adok megrendelést. Ki hihette volna ezek után, hogy valójában nem hagyott fel a festéssel, és titokban halomra festette a különböző képeket. Ez derült ki tegnap délután, nem sokkal azután, hogy betegágyán jobblétre szenderült. Amíg a halottmosó asszonyok felöltöztették, és az asztalos elhozta a katafalkot, összesereglett barátaink és rokonaink, a gyermekek, akik ott álltak apjuk halálos ágyánál, annak rendje és módja szerint számba 8
