Határon Túli Magyarok Hivatala. kívül élõ magyarság T a r t a l o m: Előszó Nyugat-Európa Észak-Amerika

Jelentések a határon túli magyarság helyzetérõl Határon Túli Magyarok Hivatala

A Kárpát-medencén kívül élõ magyarság 2001.

T a r t a l o m:

Oldal

Előszó ………………………………………………………………………….

2

1. Nyugat-Európa ……………………………………………………

4

2. Észak-Amerika ……………………………………………………

13

3. Dél-Amerika ………………………………………………………

18

4. Egyéb térségek …………………………………………………..

19

Jelentés a Kárpát-medencén kívül élő magyarság helyzetéről

– 2 / 20–

HTMH • 2001.

Előszó Közel esztendeje, amikor Hivatalunk közreadta a határon túli magyar közösségek helyzetét ismertető régiójelentéseket tartalmazó, megújult sorozatot, elhatározott szándékunk volt – és erre a kiadványsorozatot bemutató sajtótájékoztatón is ígéretet tettünk –, hogy a régiójelentéseket éves rendszerességgel felfrissítjük. Ígéretünknek megfelelően az Olvasó most az eredetileg az 1999-es esztendő végéig terjedő időszakot átfogó jelentéseknek a 2000-es év legfontosabb történéseivel és adataival kiegészített, s bizonyos vonatkozásokban az idei, 2001-es évre is kitekintést nyújtó, „javított” kiadását tartja kezében. Milyen is volt az a millenniumi 2000-es esztendő, amelynek kiemelkedő eseményeit, adatait immár az új kiadás is tartalmazza? Az elmúlt év egyik legjelentősebb történése kétségkívül a déli szomszédunknál bekövetkezett demokratikus fordulat volt, amelynek eredményeként újabb szomszédos országban kerültek kormányzati pozícióba a magyarság képviselői és legitim szervezetei. Egy ilyen jelentőségű változás könnyen túlzásokra ragadtathatja még a témában jártas szakembereket is, indokolt tehát az események hangulati elemeitől való kellő távolságtartás, a ragaszkodás a realitásokhoz. Ha ezzel a magunk számára kötelezőnek tartott mértéktartással tekintünk 2000-re, megítélésem szerint akkor is elmondhatjuk, hogy a mögöttünk hagyott esztendő nem kevés eredményt hozott a határon túli magyarsággal kapcsolatos törekvéseinket illetően. A polgári kormány 1998-ban történt hivatalba lépésekor újrafogalmazta a külpolitikai cselekvési irányokat, kiindulási alapja azonban továbbra is az 1990-ben kialakult össznemzeti konszenzussal elfogadott és alátámasztott külpolitikai törekvések három fő iránya maradt: az euro-atlanti integráció, a regionális együttműködés – beleértve a jószomszédi viszonyok kialakítását – és a nemzetpolitika. A kormány az elmúlt esztendőben is nagy figyelmet fordított arra, hogy az említett cselekvési irányzatok között olyan valódi egyensúly jöjjön létre, amelynek keretében egyik irányvonal sem kerekedhet a másik fölé, egyik sem érvényesülhet a másik ellenében, hiszen ezek az irányzatok nemcsak szervesen kiegészítik, hanem feltételezik is egymást, szoros összefüggésben vannak egymással. A kormány határon túli magyarokkal kapcsolatos politikája arra irányul, hogy ezeket a közösségeket úgy támogassa, hogy a III. évezred kihívásaira szülőföldjükön tudjanak válaszolni, azokkal ott szembesüljenek. Ez a szándék tükröződik a szomszédos államokban élő magyarokról készülő törvényben is, amely Trianon óta első ízben próbálja meg rendezni az anyaország és a különböző országokba szakadt nemzetrészek közötti kapcsolatokat. A kormány által 1998 óta megvalósított külpolitika szerint az eredményes és sikeres euroatlanti politikának elő- és alapfeltétele térségünk stabilitása, amelyre viszont pozitív hatást érhetünk el a határon túli magyar közösségek helyzetének rendezésével.

HTMH • 2001.

– 3 / 20 –


A szomszédos államokkal kialakított és a rendszeres párbeszédre épülő kapcsolatokban nagy szerepe van és volt a szomszédainknál is – igaz, országonként eltérő mértékben, de – egyre inkább meghonosodott polgári pluralizmusnak és demokratikus értékrendnek. Ez akkor sem eredményezett a megszokottnál nagyobb változást a kétoldalú kapcsolatokban, amikor a magyarság legitim politikai szervezete vagy kikerült a politikai hatalomból, vagy kormányon maradva – vállalva a koalíciós feszültségeket – próbálta meg jogos és a partnerek által korábban már elfogadott igényeit a gyakorlatban is érvényesíteni. Természetesen az elmúlt esztendő sem volt mentes az esetenkénti feszültségektől, konfliktusoktól a határon túli magyarság szervezetei és az érintett országok állami, kormányzati szervei között. Elegendő, ha csupán felsorolásszerűen – és korántsem a teljesség igényével – olyan vitapontokra utalunk, mint az önálló állami egyetem létrehozásának kérdése és az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának változatlan rendezetlensége Romániában, vagy az ún. nevesítetlen földek problémája és a közigazgatási reform körüli véleményeltérések Szlovákiában. Mégis, a nem kevés vitás kérdés és az érintett magyar politikai érdekképviseleti szervezetek által tett számos kényszerű – esetenként fájdalmasan keserű – engedmény mellett is a határon túli magyar közösségek egyre inkább a térség stabilitásának markáns és nélkülözhetetlen szereplőivé válnak. Ama félig telt poharat persze, amely hasonlattal gyakran jellemzik a határon túli magyar nemzetrészek jogos elvárásaikhoz, igényeikhez viszonyított helyzetét, az elmúlt évben sem sikerült teletölteni — ám ez a realitásokból kiindulva aligha is volt elvárható. A pohár tartalma viszont számottevően gazdagodott, és alapvetően nem híg ígéretekkel vagy puszta illúziókkal. Azok pedig, akik számára a félig telt pohár már eddig is soknak bizonyult, most kényszerűen kevésbé durva módszerekkel igyekeznek fékezni a folyamatokat. Ha úgy tetszik, már önmagában ez sem lenne kevés eredmény. Ugyanakkor mindannyiunknak – az érintett határon túli magyar közösségeknek, az anyaországnak és az adott többségi társadalmak demokratikus fejlődésben, a régió stabilitásában érdekelt progresszív erőinek is – közös felelőssége, hogy a fékezni próbálók buzgalma továbbra se járjon érdemleges sikerrel. Szabó Tibor


– 4 / 20–

HTMH • 2001.

Jelentés a Kárpát-medencén kívül élő magyarság helyzetéről I. NYUGAT-EURÓPA A Nyugat-Európában élő magyarság létszáma (Ausztria kivételével) mintegy 260–270 ezer fő. Az összesített, illetve az egyes országokra vonatkozó létszámadatok részben népszámlálási adatokra épülnek, részben pedig becslés jellegűek. A becslésekre azért van szükség, mert a hivatalos adatok nem fedik le teljes mértékben az egyes országok magyar népességének létszámát. A „vasfüggöny” lebontása óta ugyanis nem követhető pontosan nyomon a különböző céllal és jogcímen Nyugat-Európa országaiban élő magyar származású, illetve magyar állampolgárságú személyek száma. További bizonytalansági tényezőt jelent, hogy a szomszédos országokból az utóbbi mintegy két–három évtizedben kivándorolt, magyar nemzetiségű személyeket a befogadó országok hatóságai eredeti állampolgárságuk és nem etnikai eredetük alapján regisztrálták. A nyugat-európai magyarság megközelítőleg fele (mintegy 120–160 ezer fő) a Német Szövetségi Köztársaság területén él. Németország a II. világháború előtt magyar szempontból nem minősült befogadó országnak, jóllehet korábban is éltek magyarok az egykori német államokban éppúgy, mint az 1870 utáni egységes Németországban. Az 1918–19-es forradalmak utáni baloldali emigráció zöme is a weimari német államba menekült. Ez a már nagyobb létszámú emigráció 1933 előtt művészekkel, műszaki diplomás szakemberekkel, 1933 után pedig szakmunkásokkal és mezőgazdasági idénymunkásokkal is kiegészült. A nagyobb lélekszámú bevándorlási hullámokra a II. világháború utolsó hónapjaiban és a háború után került sor. Így 1944–45-ben a világháború és az összeomlás következményeként „Nyugatra” távozott, közel egymillió magyar katonai és polgári személy közül kb. 30 ezren telepedtek le végleg Németországban. A hozzájuk csatlakozó 1947–48-as emigráció létszáma ehhez képest elenyésző. Az 1956-os forradalom eseményei közben és leverése után a magyar közösség létszáma újabb 25 ezer fővel nőtt, s ettől kezdve a Német Szövetségi Köztársaság a politikai és gazdasági emigráció kifejezett célországává vált. A ’60-as évek elejétől jelentek meg itt a Kárpát-medencei utódállamok területéről érkező magyarok: 25 ezer vendégmunkás Jugoszláviából, az 1968-as események után 5 ezer fő Csehszlovákiából, 1975 után 30 ezer fő Erdélyből, 1989-ig pedig további 15 ezer menekült Magyarországról, s 1991 után kb. 5 ezer háborús menekült Horvátországból és Szerbiából. Külön csoportot képeznek a korábbi NDK-ban élő, egykori vendégmunkások és (pl. házasságkötés révén) bevándorlók, valamint az 1991-től növekvő számú legális vagy illegális magyar munkavállalók, vállalkozók stb. E réteg pontos felmérése már amiatt is megoldhatatlannak látszó feladat, mert egy részük nem regisztráltatja magát a hivatalos német szerveknél, illetve rendezetlen jogi helyzete folytán – kevés kivételtől eltekintve – nem keresi a kapcsolatot a magyar szervezetekkel sem.

HTMH • 2001.

– 5 / 20 –


A németországi magyarok mintegy 75 %-a Dél-Németországban (Bajorország, Baden– Württemberg, Hessen), 17 %-a az újraegyesítés előtti „régi”, 8 %-a pedig az „új” tartományokban él, s a magyar népcsoport kb. 80 %-a rendelkezik német állampolgársággal. A magyar szervezeti élet kialakulása gyakorlatilag a kezdetektől nem ütközik akadályba. A legjelentősebb 28 szervezet tagja a Németországi Magyar Szervezetek Szövetsége (BUOD) elnevezésű csúcsszervezetnek. Ezen kívül a németországi magyar élet alapját képezik még: · a Katolikus Magyar Egyházközségek és Missziók, amelynek 13 papja 61 helységben tart havonta legalább egy alkalommal magyar nyelvű szentmisét; · a Protestáns Magyar Gyülekezetek 7 lelkésze tart 23 helységben havonta legalább egy alkalommal istentiszteletet; · a Külföldi Magyar Cserkészszövetség tagjaként 9 városban 11 cserkészcsapat működik; · a Kastl-i Magyar Gimnázium (Kastl b. Amberg), amelyet 1948-ban alapítottak magyar emigrációs csoportok; · a magyar nyelv és kultúra ápolását szolgálja a magyarság települési súlypontjaiban működő, több mint 40 különféle egyesület, amelyekhez hétvégi iskolák, valamint 4 városban 5 táncház-egyesület és színjátszó csoportok kapcsolódnak; · a magyar közösségek tagjait 4 egyházi és világi jellegű havilap tájékoztatja a németországi, illetve magyarországi aktualitásokról. Hagyományosan erős a magyar szervezetek jótékonysági tevékenysége, amelyek nem csak a német segélyszervezetek akcióit támogatják (Caritas, Innere Mission, Rotes Kreuz stb.), hanem maguk is rendszeresen szerveznek a Kárpát-medence szükséget szenvedő lakosai számára jelentős segélyakciókat. E vonatkozásban alapelvnek tekintik, hogy csak konkrét projekteket támogatnak, ha ezek száma és terjedelme áttekinthető, valamint ha az ajándékozó egyén vagy közösség számára elviselhető tehertételt jelentenek. A BUOD célkitűzéseket dolgoz ki, kapcsolatokat teremt, vagyis az információs központ szerepét tölti be. Az ajándékozók ennek alapján, közvetlenül juttatják el küldeményeiket a címzettekhez. A németországi magyar szervezetek a Magyarok Világszövetsége nyugati régiója útján, valamint a BUOD közvetítésével intenzív kapcsolatot tartanak a világ más országaiban élő magyarsággal. A kapcsolattartás fontos szakmai fórumát jelenti továbbá a magyar vállalkozók nemzetközi szervezete, s a Független Baross Gábor Egyesület (BGE), amely egyebek mellett marketing- és informatikai tanfolyamokat rendez a Kárpát-medence térségében. A magyar–francia migrációs kapcsolatok rendkívül sokrétűek és sok évszázadra tekinthetnek vissza. Franciaország a II. világháborúig első helyen állt a magyar politikai emigráció célországai körében. Már a középkortól számos forrás bizonyítja, hogy magyar diákok és oktatók sokasága fordult meg Párizs híres egyetemén, a Sorbonne-on, s


– 6 / 20–

HTMH • 2001.

ezek egy része a hazai belpolitikai bonyodalmak idején hosszabb ideig nem tért vissza hazájába, vagy végleg Franciaországban maradt. A korábbi egyéni menekülteket követően, a Rákóczi-szabadságharc befejezése után, 1711-től több száz, esetleg több ezer kuruc harcos lépett a francia király szolgálatába. Belőlük alapította Bercsényi László gróf, később Franciaország marsallja, a francia könynyűlovasság első alakulatait. Legközelebb 1849–50-ben érkezett nagyobb számú magyar menekült Franciaországba. Ennek a politikai emigrációnak az 1850-es évek végéig Párizs volt a központja, s tevékenységét a francia társadalom részéről erős rokonszenv kísérte. Itt élt ezekben az években gróf Teleki László, gróf Andrássy Gyula, gróf Batthyány Kázmér, Klapka György, valamint a szabadságharc több más politikai és katonai szereplője. A politikai emigráció mellett a múlt század közepétől jelentős számú művész, irodalmár és mesterember (szabó, szűcs, műbútorasztalos stb.) telepedett le, egzisztenciális boldogulást keresve elsősorban Párizsban, de más francia nagyvárosokban is. Az első világháború után Franciaország a magyar politikai emigráció számára elveszítette korábbi vonzerejét, a gazdasági kivándorlás azonban – ha méretei csökkentek is – a húszas évektől folytatódott. Franciaország csak a második világháború és az 1956-os forradalom után vált ismét a magyar politikai emigráció egyik központjává. 1947. évi kongresszusán az antifasiszta magyarokat tömörítő Magyar Függetlenségi Mozgalom – lapja a Magyar Szemle – a Franciaországi Magyarok Demokratikus Egyesülete nevet vette fel. Az egyesület a háború után egy ideig a hazai demokratikus koalíciót, majd a baloldali fordulatot támogatta, végül áramlatokra szakadt és felbomlott. Az 1945-ös menekültekkel szemben az 1947–1949 közötti emigránsok jelentős része letelepedett Franciaországban. Peyer Károly a Francia Szociáldemokrata Párt támogatásával 1948-ben megalakította az Emigrációs Magyar Szociáldemokrata Pártot. A párt Szabad Világ című lapja 1950 februárjától jelent meg. Az 1950-es évek elejétől a ’70-es évekig Párizs vált a „polgári demokratikus” és a szocialista indíttatású magyar politikai emigráció központjává. A ’60-as évektől az emigrációs szervezeteket a politikától való elfordulás jellemezte, s ezt követően az emigráns tevékenység jobbára kulturális téren valósult meg. Az 1956-os forradalom után Franciaországba mintegy 13 ezer magyar érkezett. Napjaink franciaországi magyarsága – más országokhoz hasonlóan – a kivándorlás indítéka, időpontja és hagyományrendszere szerint csoportosítható. A működő szervezetek száma csökkent, s jelenleg a Párizsi Kölcsönösen Segélyező Magyar Egylet, a Magyar Katolikus Misszió és a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK) rendelkezik számottevő támogatottsággal. A legrégibb franciaországi magyar szervezet az 1847-ben Táncsics Mihály által alapított Párizsi Kölcsönösen Segélyező Magyar Egylet, amelynek vezetői között volt Zichy Mihály és Munkácsy Mihály is. Ez az egyesület szervezi évente a Párizshoz közeli Yerres-ben a Rákóczi-emlékünnepségeket. A Párizsi Magyar Intézet Baráti Egyesülete egyike azoknak az újabb keletű kezdeményezé-

HTMH • 2001.

– 7 / 20 –


seknek, amelyek a magyar–francia kulturális kapcsolatok támogatását és fejlesztését tekintik feladatuknak. Ugyancsak a magyar–francia társadalmi közeledést szorgalmazza a Párizsban működő Club Féminin Hongrois, valamint a Côte d’Azur-ön szervezett „Azuria” Francia–Magyar Kulturális Egyesület. Ismertebb szervezet még az Alcyon – Club des Femmes Hongroises a l’Étranger, valamint a strasbourgi székhelyű Francia–Magyar Egyesület. A jelenleg Franciaországban élő magyarok együttes létszáma a becslések szerint 40 ezer fő körül lehet. Angliába az 1848–49-es szabadságharc leverését követően érkezett az első magyar politikai emigrációs hullám. Legismertebb személyiségei Kossuth Lajos, Pulszky Ferenc és Mészáros Lázár tábornok voltak. Ezt követően említésre méltó magyar bevándorlás nem történt, csupán az I. világháború után érkezett csekély számú politikai emigráns (pl. Károlyi Mihály) a szigetországba. Változás csak az 1929–33-as világgazdasági válság, a németországi politikai változások, s ennek magyarországi hatásai miatt következett be. A liberális és baloldali személyiségek által 1944-ben alapított Angliai Magyar Tanács elnöke Károlyi Mihály lett. A II. világháború után – a szovjet megszállás és a hazai politikai fordulat következtében – mintegy 5–6 ezer, majd 1956-ban 21 ezer magyar menekült érkezett Angliába. Az Egyesült Királyság területén jelenleg 25–30 ezer magyar él: Londonban és közvetlen vonzáskörzetében hozzávetőlegesen 5 ezer fő, ezen kívül honfitársaink minden jelentősebb településen megtalálhatók. Az angliai magyar emigráció mindenkor élénk figyelemmel kísérte az anyaország sorsának alakulását. Társadalmi és kulturális életüket, politikai megnyilvánulásaikat évtizedeken keresztül a magyarországi politikai rendszer bírálatának igénye határozta meg. Ezzel egyidejűleg figyelmük kiterjedt a Kárpát-medencei magyar kisebbségek sorsproblémáira is. Az emigráció gondolkodásmódjában a ’80-as évek végétől – jórészt már a rendszerváltozást bevezető, új hazai politikai folyamatokkal összefüggésben – fordulat kezdődött, a hangsúlyok az etnikai összetartozásra, a magyar kultúra ápolására, az identitás újrafogalmazására helyeződtek át. A magyarországi változások ösztönzőleg hatottak az angliai magyarság szervezeti életére. Az évtizedek óta működő, de egymással csak laza kapcsolatban álló társadalmi, kulturális és egyházi szervezetek 1992. július 11-én, Londonban Magyarok Angliai Országos Szövetsége (MAOSZ) néven megalakították közös képviseleti szervüket. A csúcsszervezet, amelyhez megalakulásakor közel kétezer fős taglétszámmal 14 tagszervezet csatlakozott, integráló és érdekképviseleti feladatain kívül alaptevékenységének tekintette és tekinti az anyaországgal való kapcsolatok ápolását és építését. Létrejöttét követően a csúcsszervezet megjelentette a „Hírek a Magyarok Angliai Országos Szövetsége életéből” című nyomtatott közlönyét, amelynek szerepét 1994-től a negyedévenként megjelenő „Angliai Magyar Tükör” című folyóirat vette át. A kiadvány


– 8 / 20–

HTMH • 2001.

közérdekű tájékoztatást nyújt a szervezet életéről, valamint az angliai magyarságot érintő és érdeklő hazai döntésekről, eseményekről. Az angliai magyar szervezetek tevékenységének mindmáig meghatározó, sajátos vonása a magyar egyházközségek aktív szerepvállalása, lelkigondozói, valamint a magyar önazonosság-tudatot építő tevékenysége. A Svéd Királyságban jelenleg mintegy 35 ezer magyar él. Az 1956-os magyar menekülteket követően többségük a szomszédos államokból vándorolt ki az észak-európai országba. Utóbbiak általában nem voltak magyar állampolgárok, kivéve az 1939., illetve az 1940. évi bécsi döntések következtében Magyarországhoz visszacsatolt területeken születetteket. Svédországban 17 körzetben összesen 32 világi magyar szervezet működik. Ezek ernyőés érdekképviseleti szervezete a Svédországi Magyarok Országos Szövetsége (SMOSZ), amely a legutóbbi években hatékony lépéseket tett az „északi régió”, vagyis a skandináv és a balti országok magyar szervezetei tevékenységének összehangolására. Aktív szerepet vállal a nyugat-európai magyar szervezetek együttműködésében. A SMOSZ tagszervezetei közül 24 hagyományos egyesületi életet él. Ezek rendezvényeikkel és programjaikkal a körzetükben élő magyarság igényeit szolgálják. További fontos szerepüknek tekintik a magyar hagyományok és kultúra népszerűsítését, valamint a svéd hivatalos szervekkel való kapcsolattartást. Az elmúlt másfél évtizedben a hagyományos egyesületeken kívül speciális tevékenységet folytató szakmai szervezetek is alakultak. Az Erdélyi Könyvegylet erdélyi és Kárpát-medencei írók tollából ad ki évente egy könyvet, a Svéd–Magyar Segélyszervezet pedig a Svédországból a Kárpát-medencébe küldendő segélyszállítmányok megszervezését és összehangolását tűzte ki feladatául. A nyugati magyar szervezeti életben egydülálló Északi Magyar Archívum az utókor számára gyűjti és archiválja Észak-Európa magyar vonatkozású írott és elektronikusan rögzített anyagát. A negyven éve alakult 61. számú Gizella királyné cserkészcsapat Nyugat-Európa egyik legrégibb cserkészcsapata. A Magyar Ökumenkus Önképzőkör a svédországi magyarság szellemi fóruma. Az orvosok és mérnökök egyesületei azonos szakmai érdeklődésű tagokat tömörítenek. A Lencse Tibor Társaság a Kárpát-medencei árvák megsegítésére alakult, az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület célja a magyar képzőművészet svédországi és észak-európai népszerűsítése. A SMOSZ 1994-ben az egész országra kiterjedő ifjúsági szervezetként megalakította a Svédországi Magyar Ifjak Társaságát, majd 1999-ben a Svédországi Magyar Vállalkozói Kamarát. A svédországi iskolarendszer biztosítja a bevándoroltak gyermekeinek heti 1–2 órás anyanyelvi oktatását. 2000-ben a mintegy 1.200 anyanyelvi oktatásra jogosult magyar gyermek közül több mint 700 részesült magyar nyelvoktatásban. Az oktatást 50, többé– kevésbé képzett nyelvtanár folytatja, köztük a lundi és az uppsalai egyetem magyartanszékén végzett, magyar-szakos tanárok is. A SMOSZ programot dolgozott ki az anyanyelvi oktatás elősegítésére, amely keretül szolgált a hétvégi nyelvoktatás beindításához, s e program támogatására alapítványt létesített. Jelenleg 14 városban működik

HTMH • 2001.

– 9 / 20 –


hétvégi iskola. A program egy másik pontja a nyári anyanyelvi tábor megszervezésére vonatkozik. A kezdeményezés sikerét jelzi, hogy 2000-ben a tábor túljelentkezés miatt nem tudott minden jelentkezőt fogadni. Ezért a SMOSZ további tervei között szerepel az anyanyelvi táborok bővítése, végső célként pedig az egész nyáron nyitva tartó „nyári anyanyelvi iskola” beindítása. Az anyanyelvi program előirányozza továbbá az anyanyelvi oktatók szakmai továbbképzésének megszervezését, az egységes tanterv kidolgozását, a magyar zenei anyanyelv oktatását, valamint az elektronikus távoktatást. A Svédországi Magyar Protestáns Gyülekezetekkel karöltve évek óta megrendezik a tanulók immár hagyományossá vált országos „szavaló és bibliaolvasó” versenyét. Svédországban két felsőoktatási intézményben – az uppsalai és a lundi egyetemen – folyik magyar nyelvoktatás. A magyar tanszékek hagyományosan nem csupán nyelvoktatási központok, hanem kulturális műhelyek is, amelyek jelentőségét növeli, hogy az országban nem működik magyar kulturális intézet. 2000-ben a SMOSZ kiemelt feladatának tekintette a magyar államalapítás 1000. évfordulójának tiszteletére rendezendő eseménysorozat megszervezését. Az egész évben zajló programok keretében 17 körzetben szerveztek magyar napokat, magyar hetet, ezen kívül nemzetközi millennium-konferencia, képzőművészeti, anyanyelvi és ifjúsági tábor, valamint két központi (egy svéd és egy magyar nyelvű) gála-műsor tette emlékezetessé a több száz programból álló rendezvénysorozatot. A 2000. februári közgyűlés határozata értelmében a SMOSZ kidolgozta és a svéd kormány elé terjesztette a svédországi magyarság jogi státusára vonatkozó kérelmét. Az előterjesztés szerint a svédországi magyarok a kulturális autonómia mintájára létrehozott magyar önkormányzat megalakítását kérik. Svédországban az ötvenes évek végétől működik magyar katolikus és protestáns igehirdetés. Jelenleg a Svédországi Magyar Protestáns Gyülekezet keretében két lelkész látja el az egész országra kiterjedő szolgálatot, míg a Katolikus Misszióban lelkészhiány miatt, évi öt alkalommal vendég-papok szolgálnak. A svédországi magyar szervezetek szerteágazó tevékenységének köszönhetően évente több mint 1.300 rendezvényre kerül sor. A SMOSZ a kilencvenes évek közepére megvásárolta a Stockholm közelében lévő Bromma helységben azt az ingatlant, amelyben átépítés után berendezte a kulturális, oktatási és egyéb tevékenységeknek otthont adó Magyar Házat. Svájcba a II. világháborút követően, három hullámban (1945, 1947–1948, 1956) érkezett nagyobb létszámú magyar politikai emigráció. Az itt élő magyarok száma a 2–3 ezer főnyi vajdasági vendégmunkással és menekülttel, valamint az egykori Csehszlovákiából menekült 7–800 fővel együtt mintegy 25 ezerre tehető. Az ’56-os menekültek 15.000 fős csoportjából időközben hazatértek létszáma eléri az ezer főt. Az emigránsok kb. 80 %-a


– 10 / 20–

HTMH • 2001.

időközben felvette a svájci állampolgárságot. A ’80-as években érkezettek egy része nem kapott svájci menedékjogot; emiatt nem rendelkeznek letelepedési engedéllyel, de humanitárius okokból nem utasítják ki őket az országból. Akinek menedékjoga van, az jelenleg a svájciakkal egyenlő jogokat élvez. Svájc 1956-ig nem volt befogadó országnak tekinthető. Magas szinten gondoskodott a menekültek szociális ellátásáról, de letelepedésüket szigorú intézkedésekkel korlátozta, és arra törekedett, hogy a lehető legrövidebb időn belül harmadik országba távozzanak. Az átmenetileg területén tartózkodó menekültek – szakképzettségüktől függetlenül – csak segédmunkát vállalhattak, a svájci munkavállalóknál lényegesen alacsonyabb munkabért kaphattak, és nem folytathattak politikai tevékenységet. Mindazonáltal, 1945-ben és 1947–48-ban a magyar politikai élet, a köztisztviselői és katonai réteg számos tagja menekült Svájcba, és tett kísérletet társadalmi, politikai szervezetek létrehozására. Az ismertebb személyiségek közül Kovács Imre parasztpárti vezető 1947-ben Zürichben telepedett le, és előkészületeket tett a Magyar Paraszt Párt megalakítására. Nagy Ferenc volt miniszterelnök ezzel szemben egy más jellegű parasztszövetség létrehozását javasolta, és az 1949 márciusában megtartott tanácskozáson az ő álláspontja érvényesült. Végül Svájcban nem jött létre magyar parasztpárti központ, Kovács Imre és Nagy Ferenc pedig Amerikába távozott. A magyarországi forradalmi események hatására a menekültekkel kapcsolatos svájci magatartás 1956 után jelentősen módosult. Svájc – Ausztria mellett – azok közé az európai országok közé tartozott, amelyek messze lehetőségeiken felül adtak otthont a magyar menekülteknek, és a korábbi korlátozásokat is jórészt feloldotta. Ennek következtében 1958 decemberében megalakulhatott az itteni magyarság egyik legerősebb szervezete, a zürichi székhelyű Svájci Keresztény Magyar Munkások Szövetsége (SKMMSZ), amely jelenleg Keresztény Magyar Munkavállalók Szövetsége néven működik. Karitatív és segélyezési tevékenységét (Erdély, Kárpátalja és a Délvidék magyarságának támogatására) a svájci állam és az ENSZ menekültügyi szervezete is elismerésben részesítette. Az 1956-os magyar emigráció tagjai alakították a Zürichi Magyar Ifjúsági Klubot, amely az 1977-ben létrehozott Svájci Magyar Irodalom- és Könyvbarátok Köre (SMIKK) szervezeti előzményének tekinthető. A SMIKK 1977-től évente színvonalas tanulmányi napokat szervezett. Leggyakoribb előadói Bogyay Tamás, Dénes Tibor, Ferdinándy Mihály, Gosztony Péter, Hanák Tibor, Juhász László, Saáry Éva és Csernohorszky Vilmos voltak. A szervezet a későbbiekben magyar nyelvű könyvkiadással és képzőművészeti tárlatok szervezésével is foglalkozott. Nevét 1983-ban Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Körre változtatta. Meghívott előadói között ettől kezdve egyre több hazai személyiség is szerepelt. Jelentős könyvkiadói tevékenységet folytatott még az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, amelyet Szöllősy Pál irányított. Ugyancsak kulturális vonatkozásai miatt érdemel említést a Genfi Magyar Klub, amely íróknak, tudósoknak, művészeknek biztosított szereplési lehetőséget. Az 1957-ben Kanadában alapított Magyar Mérnökök és Építészek Világszövetségének Svájcban erős

HTMH • 2001.

– 11 / 20 –


tagszervezete jött létre. A svájci szövetségi kormány által alapított és fenntartott berni Kelet-Európa Könyvtár (Stiftung Schweitzerische Osteuropa-Bibliothek) gazdag magyar vonatkozású könyv- és sajtógyűjteménnyel rendelkezett. Önálló jellege dr. Gosztony Péter igazgató nyugállományba vonulása után megszűnt. Ma is működik azonban a Genfi Magyar Könyvtár. Mintegy két évtizede alakult a Svájci Magyar Egyesületek Szövetsége (SMESZ), amely – mint csúcsszerv – az összes számottevő magyar szervezetet magába foglalja. A tizennégy működő svájci magyar szervezet közül jelenleg tizenkettő tagja a SMESZ-nek. A tagszervezetek négy kivételével regionális jellegűek. Országos hatáskörű a Magyar Mérnökök és Építészek Világszövetségének Svájci Csoportja, a Keresztény Magyar Munkavállalók Szövetsége, valamint a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör. Magyar egyesületek működnek Zürichben, Bernben, Baselben, Badenben, Genfben, Lausanne-ban, Luzernben, St.Gallenben, Luganóban. A magyar nyelvű lelkigondozást római katolikus lelkész végzi Zürichben, Baselben, Bernben, Fribourgban. Református lelkészek szolgálnak Zürichben, Bernben, Genfben. Magyar iskola működik Baselben és Zürichben. Az utóbbi – 25–30 tanulóval – mintegy öt éve Zürich Kanton oktatási rendszerébe integrált és támogatott intézmény. A magyarok által is lakott, jelentősebb svájci városokban és ezek vonzási körzetében a nem első generációs magyar fiatalok nevelése, nyelvi kultúrája és identitása fenntartásában a cserkészcsapatok is hagyományosan részt vesznek. Svájcban országos magyar nyelvű napi- vagy hetilap nem jelenik meg. A regionális szervezeti közlönyök közül legjelentősebb a Genfi Magyar Értesítő. A holland–magyar kapcsolatok kezdetei a 16. századra nyúlnak vissza. A reformációt követően szoros kapcsolat alakult ki a holland és a magyar kálvinizmus között. Ekkor indult el a magyar diákok peregrinációja a leideni, utrechti, groningeni, franekeri, harderwijki holland egyetemekre. A hagyomány azóta sem szakadt meg, mert mindmáig tanulnak magyar diákok a hollandiai egyetemeken. A református teológiai tanulmányok céljára alapított ösztöndíjak közismertek, amelyek közül leghíresebb – a 18. századból – az utrechti Stipendium Bernardinum. Itt tanult többek között Apáczai Csere János és Misztótfalusi Kis Miklós is. Utóbbi itt metszette azóta is használt nyomdabetüit, amelyeket később Jansonius betüknek neveztek. Ruyter admirális 1676ban a holland parlament megbízásából kiszabadította a gályarabságra ítélt magyar protestáns lelkészeket a nápolyi alkirály fogságából. Svájc mellett jórészt Hollandiában adták ki évszázadokon keresztül a Károli Bibliát. Az első világháború után a „gyermekvonatok” sok rosszul táplált magyar gyermeket szállítottak Hollandiába, hogy ott felerősítsék őket. Ugyanez történt a második világháború után is, amíg a holland segélyakciókat 1948-ban magyar részről be nem tiltották. Ezekből az akciókból gyakran egész életre szóló kapcsolatok, barátságok születtek. A két


– 12 / 20–

HTMH • 2001.

világháború közötti években munkát kereső magyarok vándoroltak ki Hollandiába és Holland-Kelet-Indiába. Az első hollandiai magyar szervezet a húszas évek elején létrejött Szent Borbála Egyesület volt, amelyet a limburgi magyar bányászok alapítottak. Az egyesület a hatvanas években szűnt meg. Időrendben a második magyar szervezet az „Amszterdami Hungária Klub, 1929” volt, amely azóta is megszakítás nélkül tevékenykedik. Ez a szervezet már a háború előtt közismerté vált a nem magyarok körében is. A ’30-as években alakult Első Hágai Magyar Női Klub a Hágában és környékén élő magyar nőket egyesítette, de a ’70-es években beszüntette működését. A német megszállás alatt a hollandiai magyarok közül többen részt vettek az ellenállási mozgalomban. Az egyházi munka a háborút követően 1948-ban indult, s mind a római katolikus, mind pedig a Szórványban Élő Magyar Református Egyház gondoskodott lelkészek kinevezéséről. A pasztorációs munka katolikus részről a Római Katolikus Egyházközségi Tanács, protestáns részről a Hollandiai Magyar Protestáns Keresztyén Lelkigondozó Szolgálat (a Nyugat-Európai Magyarnyelvű Református Lelkigondozó Szolgálat és a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinatának tagja, s a Jőjjetek című értesítő kiadója) keretében folyik. A vianeni Magyar Otthon – amely az ország középső részén fekszik, és különböző magyar tevékenységeknek ad helyet – az utóbbi szervezet tulajdonát képezi. 1951-ben magyar fiatalok – jórészt egyetemi hallgatók – alapították a Hollandiai Mikes Kelemen Kört. A körnek jelenleg 200 aktív és mintegy 300 pártoló tagja van. Havonta rendez előadásokat, rendszerint Vianenben, és 1959-óta évente megszervezi „Tanulmányi Napjait”, amelyekre a világ legkülönbözőbb részeiből hív meg kiváló előadókat. Az előadások egy része időközben nyomtatott formában is megjelent. A szervezetben számos fiatal is tevékenykedik. Ugyancsak 1951-ben indult a Magyar Katolikus Diákszövetség, amelyből később kibontakozott a Pax Romana. Az 1956-os forradalom után jelentős számban érkeztek magyar menekültek Hollandiába. A menekültek jól beépültek a holland társadalomba, anélkül, hogy identitásukat feladták volna. A Mikes Kelemen Kör és az „Amszterdami Hungária Klub, 1929” alapította közösen, 1957-ben a Hollandiai Magyar Szövetséget, mint a hollandiai magyarság csúcsszervezetét. A szövetség évente kiadja a Hollandiai Magyar Hírek című közlönyét, amely magyar és holland nyelven a hollandiai magyar tevékenységekről nyújt áttekintő tájékoztatást. Az 1956-ban érkezettek az ország különböző helységeiben helyi egyesületeket alapítottak. Figyelmet érdemlő tevékenységet folytat az alkmaari Kölcsey Egyesület, a limburgi Rákóczi Ferenc Egyesület, a Magyar Asszonyok Egyesület és az Edei Klub. Megalakult az Attila Cserkészcsapat is. A Szent István Alapítvány komoly holland forrásokat mozdít meg magyarországi jótékonysági akciókra. A ’90-es évek elején a Hollandiai Magyar Szövetség hozta létre a második generációs fiatalok részére a Hollandiai Magyar Fiatalok Egyesületét, amely jelenleg Széchenyi Egyesület néven ismert. A Hollandiában ideiglenesen tartózkodó fiatalok összefogására 1994-ben alakult meg a Magyar Fiatalok Baráti Köre (MAFI). A gyermekek számára a vianeni otthonban növekvő érdeklődés mellett működik a „Tekergő” elnevezésű tábor. Kiadványa

HTMH • 2001.

– 13 / 20 –


a gyermekeket és felnőtteket egyaránt megszólító Tekergő című lap. Magánvállalkozásként, nagy sikerrel jelenik meg a Most magyarul! című kétnyelvű folyóirat. A hollandiai felsőoktatásban a groningeni és az amszterdami egyetemen folyik magyar oktatás. Groningenben a finn–ugor tanszék keretében magyar nyelvet és irodalmat, míg Amszterdamban magyar nyelvet és „Magyar tanulmányok”-at lehet hallgatni. Az amszterdami intézet adja ki a holland nyelvű Ablak című folyóiratot, amelyben Magyarországra vonatkozó információk olvashatók. Hollandiában jelenleg mintegy 8–10 ezer magyar él. 2. ÉSZAK-AMERIKA A kontinens két legnagyobb állama – az Egyesült Államok és Kanada – közel száz éven keresztül a gazdasági és politikai indíttatású magyar kivándorlás hagyományos célországa volt. A két országban jelenleg közel 2 millió, önmagát magyar származásúnak, illetve magyar anyanyelvűnek és identitásúnak valló személy él. Az 1990. évi népszámlálás adatai szerint az Amerikai Egyesült Államokban 1.582.302 személy vallotta magát magyar származásúnak (ez a szám az 1980. évi népszámláláskor 1.776.902 volt). Ebből 1990-ben 147.905 fő, 9,35 % (1980-ban még 180.000 fő, a megkérdezettek 10,12 %-a) állította azt, hogy otthonában magyarul beszél. Különböző becslések alapján jelenleg mintegy 730 ezer főre tehető azoknak a száma, akikről elmondható, hogy a nyelvismerettől függetlenül is, több–kevesebb következetességgel őrzik magyar önazonosságukat. A fennmaradó rész – zömmel nem első generációs amerikai polgár – még számon tartja valamikori magyar eredetét, de e téren már nem, vagy csupán alkalmilag aktivizálható. Az amerikai magyar közösség kialakulása történetileg mintegy másfélszáz évre vezethető vissza. Egyedi esetektől eltekintve nagyobb létszámú magyar politikai emigráció az 1848–49-es szabadságharc leverését követően jelent meg az Egyesült Államokban. A múlt század ’70-es éveitől egyre nagyobb méreteket öltött az emigrációs népmozgás, és 1871-től 1900-ig 433.511, 1900-tól 1914-ig pedig 1.595.502, a vizsgált időszakban tehát összesen 2.029.013 ember vándorolt ki a „korlátlan lehetőségek” hazájának nevezett USA-ba a történelmi Magyarország területéről. A kivándorlók száma először 1903-ban haladta meg a százezer főt (119.944), s 1914-ig csak két ízben – 1908-ban és 1911-ben – esett a százezres nagyságrend alá. A hullám 1907-ben érte el a csúcspontját, amikor a távozók száma 209.169 fő volt, ami egy kelet-közép-európai nagyváros lélekszámához volt hasonló. Az Egyesült Államokban és Magyarországon található adatok eltérnek egymástól, ami valószínűleg abból következik, hogy az amerikai forrásokban az 1861 és 1910 közötti bevándorlók kibocsátó országaként az „Austria–Hungary” megjelölés szerepel, de ha valaki nem magyar nemzetiségűnek vallotta magát, akkor esetleg nem a Monarchiából bevándoroltak, hanem más népek köréből származók között tartották nyilván.


– 14 / 20–

HTMH • 2001.

A kivándoroltak jelentős része ugyanis a jobbára nemzetiségek által lakott, gazdaságilag elmaradottabb, túlnépesedett peremvidékekről indult útnak. Lépésüket az amerikai gazdasági konjunktúra és a szervezett munkaerő-kivitel motiválta. A távozók közül sokan nem végleges kivándorlási szándékkal hagyták el az országot, s némi anyagi gyarapodás után szülőföldjükre kívántak visszatérni. Számosan vissza is tértek, de az I. világháború ezt a folyamatot megszakította. A I. világháború után a törvényes megszorítások és a gazdasági válság miatt megszűnt a tömeges bevándorlás Amerikába. Az ekkor politikai, világnézeti okból kivándoroltak többnyire a polgári értelmiség soraiból kerültek ki, és közülük számosan az amerikai tudományos és művészeti élet élvonalába emelkedtek (pl. Korda-fivérek, Czukor György, Szilárd Leó, Neumann János, Teller Ede stb.) A gazdasági és politikai okból 1921 és 1940 között kivándoroltak száma az amerikai források szerint 38.541 fő volt. A második világháborúig a legjelentősebb szervezetek közé az 1906-ban alakult Amerikai Magyar Szövetség (AMSZ), a Rákóczi és a Verhovay „fraternális” biztosító társaságok, valamint az Amerikai Magyar Református Egyesület tartozott A háború után új szervezeti struktúra jött létre. Ezek között kell említeni az 1945–47-ben alakult olyan emigráns szervezeteket, mint a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK), a Magyar Bizottmány, a Magyar Társaság, valamint az 1956-os forradalom után létrejött szervezeteket. Időközben belső konfliktusok miatt leértékelődött az AMSZ, az összeolvadt Rákóczi és Verhovay szövetségek pedig létrehozták a William Penn biztosító társaságot. A kultúra, a hagyomány és a nemzeti közösségek megtartásában a legjelentősebb szerepet a Külföldi Magyar Cserkészszövetség és az egyházak által fenntartott hétvégi és nyári magyar iskolák játszották. A társadalmi életben hasonló pozitív szerepet töltöttek be a helyi magyar klubok és magyar egyházak. Az országos szintű kulturális munkában legfontosabb szerepet játszó szervezetek közül a New Jersey-ben működő, múzeumalapító American Hungarian Foundation, a Hungarian American Educators Association és az American Association for the Study of Hungarian History említendő. A II. világháború befejezésétől 1956 októberéig újabb magyar csoportok vándoroltak be az Egyesült Államokba, akiknek zöme 1945-ben és az 1947–48-as politikai fordulat után hagyta el Magyarországot. Az emigrált polgári, parasztpárti és szociáldemokrata politikusok – néhány volt diplomatával közösen – 1947. november 15-én létrehozták a Magyar Nemzeti Bizottmány elnevezésű szervezetet. Az Egyesült Államok 1956 novemberétől 1958 júniusának végéig 38.045 magyar menekültet fogadott be, akik sokkal előnyösebb elbánásban részesültek, mint a II. világháború utáni bevándorlók. Nagy Ferenc volt miniszterelnök a Magyar Nemzeti Bizottmányban az ’56-os követelések vállalását, szervezeteik befogadását indítványozta, s hosszas egyeztető viták után Magyar Bizottság néven új csúcsszervezet alakult. Párhuzamosan még évekig működtek önálló magyar ’56-os szervezetek is, amelyek többszörös szervezeti átalakuláson és névváltoztatáson mentek keresztül.

HTMH • 2001.

– 15 / 20 –


Az 1970-es évektől napjainkig Erdélyből és a Vajdaságból „kiszivárgó” magyarok száma mintegy 30–35.000 főre tehető. Az 1970-es évektől kezdve a „hazalátogató” amerikai magyarok száma évről–évre növekedett, bár az emigráció egyes tagjai ellenezték a hazalátogatást, mivel véleményük szerint ez „támogatást adott a kommunista rendszernek”. Az állam iránti orientáció változása csak 1989-től vált érezhetővé. A korábbi szembenállást az óvatos párbeszéd és kapcsolatkeresés váltotta fel, amely jórészt a Magyarok Világszövetsége és az Anyanyelvi Konferencia közvetítésével történt. A pártállami rendszer időszakában lezajlott, utolsó nagyobb vitára 1977–78-ban, a Szent Korona hazaszállításával összefüggésben került sor, miután az ereklye visszaadását az emigráció egy része ellenezte, míg a többség nem emelt ellene kifogást. A korona átadásakor, 1978. január 6-án több ismert magyar emigráns is megjelent az amerikai magyar delegáció tagjaként Budapesten. A rendszerváltozást követően az emigráns minősítés, valamint az azzal együtt járó jogi helyzet megszűnt, s mind az emigráció, mind pedig az új magyar kormányzat nagy várakozással tekintett a kapcsolatok alakulása elé. A túlzott elvárások a továbbiakban újabb vitákhoz vezettek (pl. a hazai közéletben való részvétel, a választójog, a szomszédos országokkal kötött alapszerződések kérdése, állampolgársági, kártérítési ügyek stb.). Az intenzív kapcsolatépítés mindazonáltal megkezdődött, ugyanakkor az 1994 és 1998 közötti időszakban némileg lelassult. Az 1998-as választási eredményeket az amerikai magyarság rokonszenvvel és bizakodással fogadta. A számottevő szervezetek támogatásukról és együttműködési készségükről biztosították az új magyar kormányt. A rendszerváltozás utáni időszakban a magyar kormány kialakította a tiszteletbeli konzuli hálózatot. Jelenleg tíz személy lát el ilyen jellegű megbízatást; önkéntesen végzett tevékenységükkel a hivatalos diplomáciai testület munkáját segítik. Az Amerikai Egyesült Államokban jelenleg több mint háromszáz magyar alapítású szervezet, egyházközség, intézmény működik. Továbbra is a legjelentősebb szervezetek közé tartozik a két nagy biztosító társaság: a William Penn Association és az Amerikai Magyar Református Egyesület. Emellett felbecsülhetetlen értékű munkát végeznek a magyar identitástudat és kultúra fenntartása, a magyar érdekek mellett folytatott felvilágosító és népszerűsítő tevékenység vagy a Kárpátmedencei magyar kisebbségek támogatása terén olyan nagyobb szervezetek, mint a Magyar Baráti Közösség – Itt-Ott, a Magyar Öregdiák Szövetség – Bessenyei Kör, a Katolikus Papok Ligája, az Amerikai Magyarok Országos Szövetsége (AMOSZ) és a karitatív munkát végző Magyar Amerikaiak Országos Szövetsége (MAOSZ). Megalapítása óta – mintegy negyedszázada – jelentős és fontos feladatot lát el a New York-i székhelyű Hungarian Human Rights Foundation (Magyar Emberjogi Alapítvány – HHRF) az amerikai politikai élet befolyásos személyiségeinek magyar ügyekben történő tájékoztatása, illetve véleményének formálása terén. Az utóbbi években a szervezet elsősorban a Kárpát-medencei magyar kisebbségek helyzetének alakulására összpontosít-


– 16 / 20–

HTMH • 2001.

ja figyelmét. A tíz évvel ezelőtt alapított, washingtoni székhelyű Hungarian American Coalition (Magyar Amerikai Koalíció) az amerikai, illetve a Kárpát-medencei magyarság támogatását tűzte ki céljául az oktatás, kultúra, humanitárius segítségnyújtás és információáramoltatás területén szervezett programokkal, különös tekintettel a NATObővítés 1994 és 1998 közötti folyamatára. Jelentőséggel bírnak továbbá az amerikai magyarok által támogatott testvérvárosi kapcsolatok (Ft. Worth–Budapest, Toledo–Szeged, Seattle–Pécs, Cleveland–Miskolc stb.), amelyek révén értékes csereprogramok és segélyakciók megvalósítása vált lehetővé. Számos amerikai város magyar klubja (Cleveland, Chichago, Denver, Minneapolis–St.Paul, Houston, Dallas, San Diego, Sarasota) fejt ki bőkezű karitatív tevékenységet a magyarországi és Kárpát-medencei szociális, egészségügyi és oktatási szükségletek ellátása érdekében. A nyugati magyar diaszpóra, így az amerikai magyar közösségek (hétvégi iskolák, cserkészet, kulturális élet stb.) fenntartásának hagyományosan meghatározó elemei az egyházak. A tömeges kivándorlások idején a magyarországi egyházak ezt a missziót az állammal együtt önként vállalták, és a közösségek fennmaradásáért, magyar identitásuk megőrzéséért léptek fel. Ennek érdekében 1945-ig folyamatosan gondoskodtak a szervezett lelkészellátásról is. Az intézményes lelkészküldés és az emigrációs „utánpótlás” elmaradását követően azonban az amerikai diaszpóra körében minden egyházat és felekezetet illetően kritikussá vált a lelkészhiány. Az amerikai magyar szervezetek és intézmények önfenntartóak. Nem részesülnek állami vagy municipiális támogatásban, közösségi céljaikat, valamint a Kárpát-medencei kisebbségek segélyezését saját erőből biztosítják. Ez pedig – tekintettel a legaktívabb rétegek körében lezajló generációváltásra és a saját szervezeti élet fenntartására – egyre nagyobb akadályokba ütközik. Ezért ma már a nyugati diaszpóra sem nélkülözheti az anyaország segítségét az anyanyelv és a magyar identitás fenntartását célzó támogatások formájában. Kanada a II. világháború befejezéséig nem tekinthető a magyar kivándorlás célországának, jóllehet már a század első évtizedeiben megjelentek itt (pl. a dél-ontariói „dohányvidéken”) magyarországi kivándorlók. A tömeges kivándorlás 1948-ban, majd 1956-ban vette kezdetét, s nem csekély azoknak a száma sem, akik az ún. utódállamokban lezajlott rendszerváltozás során telepedtek le az észak-amerikai országban. A becslések szerint jelenleg mintegy 140 ezer, míg a hivatalos statisztikai adatok szerint kb. 80 ezer magyar magyar él itt. Az eltérés egyik oka az lehet, hogy az utódállamokból kivándorolt magyar nemzetiségű, de eredetileg nem magyar állampolgárságú személyek statisztikai nyilvántartása nem minden esetben utal egyértelműen a kérdéses személyek etnikai eredetére. Más országokhoz hasonlóan a kanadai magyarság is különböző politikai alapállású rétegekből tevődik össze, amiben az érkezés időpontja és indítéka a meghatározó tényező. A szervezetek körében olykor felmerülő nézeteltérések is többnyire erre vezethetők vissza.

HTMH • 2001.

– 17 / 20 –


Az említetteken túl nem csekély az a réteg sem, amely minden magyar kezdeményezéstől és szervezeti élettől visszavonult. A rendszerváltozás óta azonban új jelenségként figyelhető meg, hogy a második vagy harmadik generációs kivándoroltak – olykor a nyelvismerettől függetlenül is – keresik és ápolják magyar identitásukat. A kanadai magyarság megoszlása nem egyenletes a tíz tartomány és a két északi terület között. A becslések szerint legtöbben Ontarióban (kb. 80 ezer), Brit-Columbiában (kb. 40 ezer) és Albertában (kb. 23 ezer) élnek, ahol szervezett közösségekkel és egyházakkal rendelkeznek. Egyre akutabb problémaként jelentkezik azonban a növekvő lelkészhiány, amely sem Magyarországról, sem az emigráció köréből nem pótolható kielégítő módon. Tekintettel arra, hogy e közösségek számos helyen az egyházakra épülnek, a magyar nyelvű pasztoráció megszűnése ezek felbomlását eredményezheti. A katolikus papok távozása továbbá többnyire azzal a sajnálatos ténnyel jár együtt, hogy a világegyházi jelleg következtében a magyar hívek közadakozásából épült templomok és közösségi épületek elvesznek a magyar közösségek számára. Ugyanígy gondot jelent a szakképzett pedagógusok hiánya, a magyar nyelvű képzés megoldatlansága, s a rendszeres magyar nyelvű oktatás megszűnése. A nagyobb helységekben meglévő, de jobbára szakképzetlen tanerőkkel és nem megfelelő tansegédletekkel működő hétvégi iskolák, valamint cserkészfoglalkozások legfeljebb csak a nyelvi minimum elsajátítására elegendők. Ismereteink és tapasztalataink szerint a legerősebb és legszervezettebb kanadai magyar közösségek Montrealban, Winnipegben, Edmontonban és Vancouverben találhatók. Az említett helységek mindegyikében jól szervezett Magyar Házak működnek. Említést érdemel még a torontói Magyar Ház, amely a közösség természetes fogyása következtében egyre nagyobb anyagi erőfeszítések árán képes csak betölteni eredeti, kiemelt rendeltetését. Ez az intézmény ad otthont a gazdag, mintegy 30 ezer kötetes magyar könyvtárnak. Kanadában jelenleg három magyar nyelvű hetilap jelenik meg, a Magyar Élet, a Kanadai / Amerikai Magyarság, valamint az észak-amerikai magyar ajkú zsidóság lapja, a Menora–Egyenlőség. Mindhárom lapot Torontóban szerkesztik és adják ki. Folyóirat jellegű, színvonalas orgánum továbbá a Vancouverben megjelenő Tárogató. A helyi közönség tájékoztatását szolgáló lapok, értesítők stb. gyakorlatilag minden olyan városban megjelennek, ahol nagyobb számban élnek magyarok. Több helységben (Toronto, Montreal stb.) magyar nyelvű televízió- vagy rádióadás is működik. A kanadai magyarságot két nagy csúcsszervezet, a Kanadai Magyar Szövetség és az MVSZ Kanadai Országos Tanácsa reprezentálja, amelyek gyakorlatilag az ország egész területét lefedik. A regionális szervezetek közül a francia nyelvű Quebec tartományban működő Montreali Magyar Bizottság érdemel különösebb figyelmet.


– 18 / 20–

HTMH • 2001.

3. DÉL-AMERIKA Dél-Amerika valamennyi országában élnek magyarok, de csupán Argentínában, Brazíliában, Venezuelában és Uruguayban ismeretesek tevékeny szervezeti életet is élő, jelentősebb magyar közösségek. Hivatalos népszámlálási adatokkal nem rendelkezünk; nagy eltéréseket mutató helyi becsléseken alapuló adatok szerint Argentínában 10–50 ezerre, Brazíliában 50–100 ezerre, Venezuelában 4–5 ezerre, Uruguayban szintén 4–5 ezerre tehető a magyar diaszpóra lélekszáma. Argentína és Brazília esetében a becslések eltérő volta abból eredhet, hogy az itteni diaszpóra mintegy másfél százados múltra tekint vissza, és a nem első generációs magyar gyökerű népesség önazonosság-tudata sok esetben már bizonytalan. Szervezettségét, belső kohézióját tekintve jelenleg az argentínai és brazíliai közösség a legerősebb. Jelentős társadalmi és szellemi erőt képviselnek az ország életében az argentínai magyar közösségek. Napjainkban is öregbítik azt a történelmi rokonszenvet, amely a magyar nép és Magyarország iránt Argentínában még az 1849-es emigráció néhány kiemelkedő tagjának tevékenysége következtében kialakult. Így például Czetz János honvédezredes elévülhetetlen érdemeket szerzett az argentin hadsereg modernizálása terén. A jeles magyar katona az argentin nép nemzeti hősévé emelkedett. A két ország közötti szívélyes kapcsolatok fenntartása és fejlesztése érdekében sokat tesz az argentin közéletben magas presztízsnek örvendő, a pannóniai születésű Tours-i Szent Mártonról elnevezett Szent Márton Lovagrend, amelynek magyar származású tagjai is vannak. A legerősebb magyar szervezet a Buenos Aires-i székhelyű Argentínai Magyarok Szövetsége. Figyelmet érdemlő tevékenységet fejt ki továbbá a Hungaria elnevezésű, főleg kulturális területen aktív szervezet. A brazíliai magyarság zömmel São Paulóban, illetve a város vonzáskörében él. Legfontosabb szervezetei a Magyar Ház, a Brazíliai Magyar Segélyegylet, a Magyar Szeminárium, a valamint a Brazil–Magyar Kereskedelmi- és Iparkamara. A magyar szervezetek sokrétű kapcsolatot tartanak a São Paulo-i városi magisztrátussal, amely az 1956-os magyar forradalom tiszteletére a Villa Marina városrész egyik terének a Magyar Nép Tere elnevezést adta. A téren 1996-ban millecentenáriumi emlékművet állítottak. Dél-Amerika legnagyobb magyar alapítású egyházi és oktatási intézménye a São Paulo-i Szent Gellért Bencés Apátság és az itt működő Szent Imre Gimnázium. A mintegy 1.700 tanulóval rendelkező elitiskola már jobbára csak nevében viseli magyar jellegét. Ugyanez vonatkozik az apátságra is, amelynek magyar szerzetesi utánpótlása a magyarországi rendtartomány részéről nem biztosítható. Az uruguayi magyarság három hullámban, az 1929–33-as világgazdasági válság idején gazdasági okokból, 1938–39 között politikai okokból, s a faji diszkrimináció elől menekülve, valamint az 1956-os forradalom leverését követően ismét politikai okokból telepedett le a dél-amerikai országban. Az itteni magyarság többsége iparosokból, kereskedelmi alkalmazottakból, földmunkásokból került ki. A magasabb iskolai végzettséggel

HTMH • 2001.

– 19 / 20 –


rendelkezők száma csekély, ami a mai uruguayi magyar egyesületek összetételét is jellemzi. Az uruguayi magyarok figyelemmel kísérik a hazai eseményeket, s többen a hazatelepülés lehetőségét latolgatják, illetve magyarországi vonatkozású kereskedelmi kapcsolatok teremtésének lehetősége iránt tájékozódnak. Uruguayban négy magyar egyesület – Uruguayi Magyar Kultúrközpont, Uruguayi Magyar Otthon, Uruguayi Magyar Katolikus Egyházközség, Uruguayi Magyar Izraeliták Egyesülete – működik, amelyek közösen tartják fenn a hétvégi magyar iskolát. Az egyesületek mindegyike önálló székházzal rendelkezik Montevideóban, s vasárnaponként külön–külön félórás rádióadást sugároznak. A venezuelai magyarság létszáma 4–5 ezer fő. Caracason kívül Valenciában működik nagyobb számú szervezett magyar közösség. Más helységekben csak szórványok léteznek, amelyeket a lelkészek látogatása és a helyi magyar sajtó kapcsol össze. Az itteni magyarság két nagyobb hullámban, 1947 és 1950 között, illetve 1950 után érkezett, és túlnyomó többsége politikai emigráns. A szervezeti élet kialakulása 1950-ben a Magyar Református Közösség létrehozásával indult, majd egy évvel később a katolikus pasztoráció és a cserkészcsapatok szervezése is elkezdődött. Mindkét keresztény egyház megalakította a maga nőegyletét; a református Lorántffy Zsuzsanna, a katolikus pedig Szent Erzsébet nevét viseli. 1955-ben indult a Caribi Újság című hetilap, amely 1994-től havonta jelenik meg. Az országban működő szervezetek összefogására 1990-ben alakult a Venezuelai Magyar Szervezetek Koordinációs Bizottsága. A caracasi Magyar Házban kb. 15 szervezet működik (magyar nyelvű óvoda, tánccsoportok, cserkészcsoportok stb). 4. EGYÉB TÉRSÉGEK Ausztráliában és Új-Zélandon jelenleg mintegy 40–45 ezer – más forrás szerint közel 55 ezer – magyar él, akiknek zöme 1945–47-ig, majd az 1956-os forradalom alatt és után hagyta el az országot. Az itteni emigráció később kiegészült a Kárpát-medencei utódállamokból kivándorolt magyar csoportokkal. A II. világháború után érkezettek összetételét – bár a magyar társadalom egész keresztmetszete képviselve volt – az értelmiségiek, diplomások magas számaránya jellemezte. Az ausztráliai emigráció jellemzője, hogy a Sydneyben, Melbourne-ben, Adelaide-ben, Brisbane-ben, Perthben és Canberrában letelepedettek sajátos magyar közösséggé szerveződtek, s jelentős intézményrendszert alakítottak ki identitásuk ápolása és megtartása céljából. A kivándoroltak nagy többsége menekültként érkezett, politikai emigránssá már a befogadó országokban vált, s a kivándorlás időpontja (1945, 1947, 1956) szerint rétegeződött. Az ausztrál föderáció államainak magyar szervezetei az Ausztráliai és Új-Zélandi Magyar Szövetség ernyője alatt képeznek egy közös csúcsszervezetet. A szervezetet háromévenként demokratikusan újraválasztják, annak a soron következő magyart szövetségnek a székhelyén, amely vállalja a legközelebbi, ugyancsak háromévenkénti Ausztráliai Magyar


– 20 / 20–

HTMH • 2001.

Találkozó megrendezését. A találkozó tisztségviselőit a soron következő „székváros” szövetsége adja, ám ők csak végrehajtói a testületnek, amely a szövetségek két–két képviselőjéből áll. A csúcsszervezetnek hasonló súlya és reputációja van országos szinten, mint az állami szövetségeknek a tagállamokban. Az országos események szervezését és a más földrészek hasonló szervezeteivel való kapcsolattartást a csúcsszervezet végzi. A világ egyéb területein, illetve országaiban élő magyarok becsült lélekszáma: Izrael – 200–250.000 magyar ajkú; Új-Zéland – 5.000; Afrika – 10.000; ázsiai országok – 30.000. A Kárpát-medencén kívüli szórványban élő magyar, magyar származású, illetve magyar ajkú személyek száma közel 2,5 millió.

Jelentések a határon túli magyarok helyzetérõl Ó

Kiadja: Határon Túli Magyarok Hivatala

+ 1518 Budapest 112, Pf. 43,

1016 Bérc u. 13–15. · (: 466–9406, 466–9434 • Fax: 385–2601 • Web-site: http://www.htmh.hu • E-mail:[email protected] Felelős kiadó: Szabó Tibor, a HTMH elnöke Sorozatszerkesztő: dr. Bátai Tibor Térképek és ábrák: dr. Sebők László

Határon Túli Magyarok Hivatala. kívül élõ magyarság T a r t a l o m: Előszó Nyugat-Európa Észak-Amerika

Recommend Documents