Határon Túli Magyarok Hivatala. Vajdasági magyarság T a r t a l o m: Előszó Történelem Általános adatok

Jelentések a határon túli magyarság helyzetérõl Határon Túli Magyarok Hivatala

Vajdasági magyarság 2000. T a r t a l o m:

Oldal

Előszó ………………………………………………………………………….

2

1. Történelem ………………………………………………………………

4

2. Általános adatok ………………………………………………………

11

3. Jogi helyzet ………………………………………………………………

16

4. Érdekképviselet ……………………………………………………….

20

5. Gazdaság ……………………………………………….………………..

26

6. Civil társadalom ………………………………………………………

27

7. Oktatás …………………………………………………………………….

30

8. Művelődés, kultúra, tudomány ………………………………………

34

9. Egyházi intézményrendszer és vallásgyakorlás ……………………

38

10. Tömegtájékoztatás ………………………………………………………

39

Jelentés a vajdasági magyarság helyzetéről

–

2/ 42–

HTMH – 2000.

Előszó Az évtizedeken át tartó kényszerű elfojtás után a diktatúrák 1989-es összeomlását és az 1990-es első szabad választásokat követően az egyéni és a közösségi felszabadultság élményével egyidőben a Kárpát-medencében a nemzetállami törekvések reneszánszának lehetünk tanúi. Érthető ez mindaddig, amíg a nemzeti értékek vállalásával a múltból és a hagyományok világából, a történelemből azok a gondolati tartalmak aktualizálódnak, amelyek a békés társadalmi és szellemi építkezés szándékát szolgálják. Ha azonban a nemzetállami törekvések – ahogyan az elmúlt évtized során a volt Jugoszlávia területén lejátszódó tragikus események mutatják – türelmetlenséghez, kizárólagossághoz és erőszakos érdekérvényesítéshez vezetnek, egész régiók, végső esetben pedig a kontinens békéjét és jövőjét veszélyeztetik. Ma ugyanis Közép- és Kelet-Európa térségében az önépítkező polgári nemzetállammal még mindig fenyegető módon állnak szemben a posztkommunista nemzetállamiság hatalmas hadseregei, politikai intézményei és a hagyományos nemzeti értékek mentén építkező demokratikus társadalmakat ma is fenyegeti a totalitáris politika eszközeit átmenteni igyekvő nemzeti diktatúrák erőszak-világa. Az sem kizárt, hogy mindez egyetlen országon belül jelentkezik. Az új nemzetállamok vajúdásának különösen érzékeny pontja a nemzeti kisebbségek jelenlétének tudomásul vétele, elfogadása. A totalitáris örökség kényszereitől megszabadulni képtelen közösségek nemzetteremtő szándéka csak a totalitarizmus jegyében foganhat, ennek megfelelően ország- és otthonépítő eszközeiket is a diktatúrák kelléktárából válogathatják. Az erőszak eszközeivel létrehozott nemzetállam a tolerancia legkisebb jelét sem tanúsítja más nemzetek, és főleg nem a területükön élő nemzeti kisebbségek sajátos világával, értékrendjével szemben. Minden ilyen esetben a nemzet és az állam feloldhatatlan ellentétéről van szó, s a közösségteremtő értékrend és a hatalmi érdekérvényesítés közötti kompromisszum nagyon nehezen képzelhető el. E tekintetben ma egyetlen járható út létezik: ha az európai törekvésekkel összhangban fokozatosan a háttérbe szorul, leépül az állam szerepe és jelentősége, a nemzeti értékrend pedig visszatalál eredeti forrásához, a hagyomány és a kultúra humánumához. Az állam szerepének visszaszorulásától egészen egyszerűen azt várjuk, hogy erőszakos módon semmilyen hatalmi eszközzel ne lehessen beleszólni az egyéni és a közösségi értékrendek vállalásának kérdésébe. Ezen a küszöbön átlépve ugyanis mint jelenség egyszerre megszűnik az esetek többségében kirekesztő módon használt „nemzeti kisebbség” fogalom, és politikai akadálya sem lesz a különböző azonosságtudatú közösségek egy régión belüli együttélésének. 1989–1990-ben az utódállamok területén élő magyar nemzeti közösségek történelmünkhöz híven, a békés eszközökkel történő társadalomépítés útját választották, ami azt is jelentette, hogy az erőszakos asszimiláció veszélyével szembenézve a nemzeti integráció kínálta lehetőségeket tekintették az általuk képviselt, a közösség jövőjét biztosító politika alapelvének. Az elmúlt évtized során e szempontokat követve dolgozták ki közösségi önrendelkezésük – az önkormányzatiság, az autonómia – alapelveinek rendszerét, s tettek határozott

HTMH – 2000.

– 3 / 42 –

Jelentés a vajdsági magyarság helyzetéről

erőfeszítéseket a szuverén politikai közösséggé válás érdekében. Tény, hogy szándékaikat és törekvéseiket erősítették az Európában napjainkban kiteljesedő integrációs folyamatok és a kisebbségi, kollektív jogok törvényes biztosítására irányuló törekvések is, mint amilyen az Európa Tanácsnak a nemzeti kisebbségek védelméről szóló Keretegyezménye, vagy A regionális és kisebbségi nyelvek Európai Chartája. A Határon Túli Magyarok Hivatala, mint kormányzati koordinációs szervezet e rendszeren belül jutott meghatározó szerephez. Egy évtizedes története során mindvégig figyelemmel kísérte a határon túli magyar érdekképviseleti szervezetek és politikai pártok munkáját, támogatta társadalomszervező törekvéseiket és közvetítette jogos követeléseiket az európai és a nemzetközi fórumok felé. Kormányzati hivatalként olyan szakmai és szakértői munkát biztosított a magyar nemzeti közösségek számára, amelyre mindenkor számíthattak, s amelyek az integrációs folyamatok kiszélesedéséhez és elmélyüléséhez vezettek. Feladatának maradéktalan vállalásához, közvetítő tevékenységéhez azonban eleven kapcsolatokra és naprakész ismeretekre van szüksége. S hogy ennek megteremtése és felépítése milyen összetett folyamat, azt mutatják a most elkészült országjelentések is, amelyekből kitűnik: a közösségi jogaiért közel nyolc évtizede küzdő határon túli magyar kisebbségek érdekeinek képviselete és eredményes támogatása csakis és kizárólag a társadalmi–politika valóság és a gazdasági adottságok részletes ismerete alapján történhet. Magyarország polgári kormánya az ezredfordulón elérkezettnek látta az időt a nemzeti egyeztető fórumként működő Magyar Állandó Értekezlet létrehozására. Elsősorban ez indokolta a határon túli magyar kisebbségek elért eredményeit értékelő összefoglalók, helyzetjelentések elkészítését. A nemzeti integrációs folyamatok kiteljesedését biztosító MÁÉRT szakértői bizottságai ugyanakkor az uniós csatlakozás európai követelményeit is szem előtt tartva az egész Kárpát-medence demokratizálásának is megkerülhetetlen fórumaivá váltak. Mindannyiunk reménye szerint most jött el az ideje annak, hogy a magyarság huszadik századi kényszerhelyzetéből kilépve, kiszolgáltatottságát meghaladva, az európai értékekkel összhangban hozzálásson a hagyományainak megfelelő, intézményes formában is létező társadalma újraépítéséhez. Ebben a munkában a Határon Túli Magyarok Hivatalára is új, a korábbiakhoz képest mindenképpen összetettebb feladatok várnak.

Szabó Tibor


–

4/ 42–

HTMH – 2000.

Jelentés a vajdasági magyarság helyzetéről 1. TÖRTÉNELEM A ma Vajdaságként ismert terület jelenlegi három egysége – a Bánát (az egykori Temesi Bánság nyugati harmada), a Bácska és a Szerémség – egy évezreden át a történelmi Magyarország déli részét alkotta. A magyar honfoglalás idején ez a vidék három birodalom, a frank, a bizánci és az időnként megerősödő bolgár végvidéke (Belgrád: Nándor-, azaz Bolgárfehérvár) volt. Az államalapítás és a megyerendszer kialakulása után Temes, majd Torontál, Bács–Bodrog és Szerém vármegyék szervezték az itt lakók életét és védelmét. A XIV. század végén a Szerémség és a Duna– Tisza közének déli fele a magyar királyság leggazdagabb, legsűrűbben lakott és tisztán magyar népességű országrésze lett, amely élénk kapcsolatokat tartott fenn Itáliával. A bácsi földeken a török megjelenésééig 12 vár, 28 város és 529 kisebb település állott, 8 apátsággal és prépostsággal, „hites helyek”-kel. Szerémség és Bács az ország szellemiekben is legfejlettebb, minden újra fogékony területe volt: kimutatható a humanizmus hatása, ott terjedt el a huszitizmus, és készült magyar nyelvű bibliafordítás is. A törökök elől menekülő szerbek betelepedése – elsősorban a Szerémségbe – már a XIV. század végén megkezdődött. A Dózsa-féle parasztfelkelés (1514) kétszeresen is tragikus következményekkel járt a déli végeken: az emberek és az erődített helyek pusztulása kitárta a kaput az oszmán hódítás előtt, és első ízben fordította egymás ellen a magyarokat és a szerbeket. A mohácsi csatavesztés (1526) után a török hadak (és szerb–bosnyák–albán segédcsapataik) felégették a déli országrészt, az el nem menekülteket lemészárolták, és rabszolgaságba hurcolták. A török csak 1543-ban, Buda bevétele után vette teljesen birtokba az ország déli és középső részét. Az első török összeírás idején (1557–58) a lakosság nagyobb része még magyar volt a Bánság északi területein. A magyarországi hódoltsági területeken – már csak a szüntelen háborúskodás miatt is – kettős hatalom alakult ki: a király mindvégig gyakorolta az adományozási jogot, s az itteni lakosok földesuraiknak is fizették az adót, amelynek behajtásáról a végvári katonaság gondoskodott. A románok tömeges betelepedése is a török hódoltság idején indult meg. (Csak 1641 és 1646 között 10.000 család költözött be a Havasalföldről menekülve.) A Duna–Tisza köze 1686–87-ben szabadult fel, de átmeneti nyugalmat csak Savoyai Eugen 1697-es zentai győzelme és a karlócai béke (1699) hozott. A Tisza bal parti része, a volt Temesi Bánság 1716-ig maradt török uralom alatt, amit több mai településnév – pl. Törökkanizsa és Törökbecse – is tükröz.

HTMH – 2000.

– 5 / 42 –


A tisza–marosi és a dunai szerb határőrvidék megszervezése két ütemben, 1686 és 1688, valamint 1700 és 1702 között történt. A Balkán nagy részét felszabadító keresztény seregekhez csatlakozó szerbek – mintegy 35 ezer család – Arsenije Čarnojević ipeki (Peć-i) patriarcha vezetésével a török ellentámadás elől menekülve az elnéptelenedett és elvadult dél-magyarországi és szlavóniai területeken telepedtek le. I. Lipót szabadságlevelei (1690, 1691) közösségi jogokat, (görögkeleti) egyházi–oktatási autonómiát biztosított számukra, kivonva őket a földesúri, megyei és katolikus egyházi fennhatóság alól. A Bécsből igazgatott Határőrvidéken (Vojna Krajina, Militärgrenze) nemcsak a Száva mentén húzódó osztrák–török határ védelmét látták el, hanem felhasználhatók voltak a magyar szabadságküzdelmek ellen is. Rákóczi seregei ellen 1703 és 1711 között 30 ezer fegyverest tudtak mozgósítani. A kölcsönösen kegyetlen hadjáratok és a pestis pusztításai nyomán a Duna–Tisza köze a Szeged–Szabadka–Zombor vonaltól délre ismét elnéptelenedett. Az egész terület udvari kamarai, kincstári birtok lett, ahová sem a magyar földbirtokosok, sem jobbágyaik nem térhettek vissza. Az udvari haditanács utasítása értelmében a szerb parasztok előnyben részesültek a más nemzetiségűekkel szemben. 1716-ban Temesvár székhellyel Bécsből igazgatott koronatartományt, s azon belül határőrvidékeket hoztak létre, ahonnan kitiltották a magyarokat és a zsidókat. A Temesvári Bánságban – a későbbi Torontál, Temes és Krassó–Szörény megyékben – a török kiűzése után 25 ezer, többségében szerb és román, az északi és keleti, Erdéllyel határos széleken kevés magyar túlélő maradt. Az 1736–39-es és 1787–90-es szerencsétlen török háborúk nemcsak területveszteséggel, hanem óriási ember- és anyagi veszteséggel is jártak, különösen a Bánság déli részén. A nagyarányú és szervezett újratelepítés során elsősorban katolikus németeket toboroztak. 1741-től felszámolták a tisza–marosi és dunai határőrvidéket. Kompenzációként szabad királyi városi rangot kapott, illetve vásárolhatott magának a délszláv többségű Zombor, Újvidék és Szabadka; létrehozták a kiváltságos kikindai szerb kerületet; és a tisztek magyar nemességet kaptak. A türelmi rendelet (1782) utáni időszakban protestáns – többségében református – magyarok, németek és szlovákok is letelepedhettek e vidéken. Ennek köszönhetően újra magyarok népesítették be a Tiszamentét, a két Kanizsától Óbecséig, Csókától Torontálvásárhelyig. A „hosszú XIX. század” – az 1789-től 1914-ig terjedő időszak – a népességnövekedés, a békés gyarapodás, a gazdasági fejlődés, a közlekedési hálózat kiépülése, az egymásnak feszülő nemzeti újjászületési és reformmozgalmak ellenére is a rendezett nemzetiségi viszonyok, az oktatás–közművelődés intézményhálózatának megteremtése, azaz az európai gazdasági és szellemi életbe való újbóli bekapcsolódás egészében véve pozitív korszaka volt. Újvidéken felváltva választottak szerb és német polgármestert. Odaköltözött 1864ben a ma is ott működő Matica srpska; és az ottani, valamint a karlócai szerb gimnáziumok a legjobbak közé tartoztak az országban — méltán nevezték hát Újvidéket a „szerb Athén”-nek.


–

6/ 42–

HTMH – 2000.

Ezt a folyamatot törték meg az 1848–49-es évek eseményei, amelyek során a bácska– bánsági országrész szenvedte el a legnagyobb ember- és anyagi veszteséget, mivel a bécsi kormányzatnak sikerült a szerb határőröket a pesti liberális kormány és a magyarok ellen fordítani. Több ezer fős, jól kiképzett és felfegyverzett, ágyúkkal is rendelkező haderő gyűlt össze, amely terrorizálta, sőt felégette a kormányhoz hű magyar, német és román településeket, elégették az 1840 óta magyarul vezetett iratokat, anyakönyveket. A kegyetlenkedéseket (újvidéki, kikindai gyilkosságok, emberfej-gúlák Zentán és Bácsföldváron, rablógyilkosságok, fosztogatások Zomborban is) a több mint 2.000 szerbiai önkéntes (szervianus) követte el; ezek hírére érthető, hogy 10 ezer bácskai magyar, bunyevác és német állt be önként a nemzetőrségbe. A szerb követelések nagy részét (szabad nyelvhasználat helyi és megyei szinten, nemzetként való elismerés) 1848 novemberében a Honvédelmi Bizottmány és Kossuth már hajlandó lett volna teljesíteni, de az 1790 óta igényelt területi autonómiát, a Horvátország–Szlavóniával szövetséges Vajdaságot nem. A rosszul felszerelt és vezetett, kis létszámú magyar alakulatok visszavonultak, sorsára hagyva Zentát és Zombort, így 1849. február elejétől – Pétervárad és Szabadka kivételével – 2–3 hónapig szerb–osztrák fennhatóság alatt állt az egész későbbi Vajdaság. Az 1849 és 1860 között létező „Szerb Vajdaság–Temesi Bánság”-ban a szerbek kisebbségben voltak a románok, németek és magyarok mellett; a hivatalos nyelv a „német és az illir”, a gyakorlatban a német lett. Az 1867-tel kezdődő fél évszázad egész Magyarország és a déli területek igazi aranykora volt. Ekkor vált Bácska és a Bánság az ország és az egész Osztrák–Magyar Monarchia dúsan termő éléskamrájává, sőt a búzából és a lisztből bőven jutott az európai piacokra. Bár alapvetően mezőgazdasági jellegű maradt, gazdag falvai, modern városai, sűrű vasúthálózata, forgalmas vízi útjai a fejlett európai országok szintjére emelték, ahol békében éltek és gazdagodtak a magyarok, németek, szerbek, horvátok, szlovákok és románok. Az egy holdra jutó tiszta jövedelem a Bánságban a tiszántúlinak több mint háromszorosát érte el. E rendkívül kedvező kép árnyoldala az volt, hogy míg a nagy- és törpebirtokosok, mezőgazdasági cselédek és földnélküli agrárproletárok többsége a magyarok közül került ki, addig a gazdag- és középparaszti birtokkategóriákban a németek, szerbek, bunyevácok, szlovákok domináltak. A nagy vízlecsapolások, ármentesítés, csatorna- és töltésépítés hatására egészségesebbé vált a vidék, nőtt a termőterület, fejlődött a folyami közlekedés. A városok ekkor váltak a szó európai értelmében vett városokká: ekkor épült ki kővel borított út-, víz-, gáz- és csatornahálózatuk, gáz- majd villanyvilágításuk, a városi villamosvasút Szabadkán és Újvidéken. Impozáns középületek emelkedtek a kor divatos eklektikus, népi szecessziós stílusában (a zombori és a becskereki megyeháza, a szabadkai és a többi városháza, bírósági, iskola- és kaszárnyaépületek, templomok). Már ekkor megindultak azonban a ma tetőző kedvezőtlen demográfiai tendenciák a magyarlakta körzetekben, a születésszám csökkenése, a népesség elöregedése, európai „rekord” az öngyilkosságban. Mindezek el-

HTMH – 2000.

– 7 / 42 –


lenére nőtt a magyarok részaránya, mivel természetes szaporodásuk meghaladta a nem magyarokét, s a kivándorlók többsége sem magyar, hanem német, szlovák, ruszin, horvát volt. Ugyanakkor erős elmagyarosodás folyt a németek, bunyevácok–sokácok, zsidók körében, amit az azonos vallás is elősegített, míg a többi etnikumot, így a szerbet ez alig érintette. Az első világháború kitörésekor több száz szerbet internáltak, és több ezer magyarországi szerb katona állt át a szövetségesek oldalára. 1918 novemberében az előrenyomuló szerb királyi hadsereg megszállta Temesvárt, Baját és Pécset is; november 25-én az újvidéki nagy népgyűlésen a bunyevácok képviselői is a Szerbiához való csatlakozás mellett foglaltak állást. Ekkor a déli országrész lakói 1/3–1/3 arányban oszlottak meg a magyarok, a délszlávok (szerbek, horvátok, bunyevácok), a németek és a többi népcsoport (szlovákok, románok, ruszinok) között. (A boszniai és a dalmáciai eredetű horvát, s részben szerb eredetű bunyevácok és sokácok a török elől menekülve telepedtek le DélMagyarországon, Szabadkán, Zomborban és környékén. Katolikus vallásuk okán váltak horvát identitásúakká.) A trianoni békeszerződés értelmében a történelmi Magyarország területének (Horvátország és Szlavónia nélkül) 6,5 %-a, azaz 21 ezer km2: a Mura-vidék, Muraköz, Duna– Drávaszög, Bácska és a volt Temesi Bánság egyharmada 1,5 millió lakossal – akiknek közel egyharmada volt magyar – az 1918. december 1-jén kikiáltott Szerb–Horvát– Szlovén Királyság részévé vált. Az 1910-ben 55,4 %-ban, 1921-ben 51,4 %-ban magyar és német többségű Vajdaság több szempontból is hátrányos helyzetbe került az új államon belül. Az ipar és a közlekedés fejlesztése megállt, és a nemzeti alapon végrehajtott földreform visszavetette a mezőgazdasági termelést. A határszélivé vált magyar– bunyevác Szabadka (1910-ben az ország harmadik legnagyobb városa) fejlődése megállt, s a királyi diktatúra bevezetése után adóját több mint kétszeresére emelték. Vele szemben fejlesztették a szerb többségű Újvidéket, a Duna–Bánság székhelyét. Mindez belső migrációra és kivándorlásra kényszerítette az itt élőket. A tartomány népessége 1918 és 1940 között 190 ezer fővel gyarapodott, s ebből 80 ezer volt a „kolonisták”, túlnyomórészt szerbek száma. A „rendezetlen állampolgárságú” nem szlávokat az 1919. február 25ei minisztertanácsi rendelet kizárta a földigénylők köréből. A létalapjuktól megfosztott magyar béresek, aratómunkások, kisbérlők száma 1921-ben csak a Bácskában megközelítette a 24 ezret – a családtagokkal ez a réteg a magyar népesség több mint 1/4-ét jelentette –; természetes, hogy ezek közül került ki a kivándorlók, a városokba költözők és az ország más vidékein munkát vállalók zöme. A bankoknál és a pénzintézeteknél is végbement a nemzeti szempontok alapján történő „átállítás”: nagy részüket a korábbi, zömmel magyar és német vezetők félreállításával megszüntették vagy szerb bankokba való beolvadásra kényszerítették. A magyarok társadalmi struktúrája még kedvezőtlenebbé vált: 75 %-uk közvetlenül a mezőgazdaságból élt, a nagy- és kisiparban foglalkoztatottak aránya 18-20 %, a szellemi és az alkalmazotti kategóriákban még ennél is szerényebb volt. A többi elcsatolt terület-


–

8/ 42–

HTMH – 2000.

hez hasonlóan a Délvidékről is több ezer állami, megyei, községi alkalmazott, tiszt és tisztviselő, értelmiségi menekült át Magyarországra, szellemi vezetőréteg nélkül hagyva a magyarságot. A folyamatos elbocsátások, kiutasítások indoka a megbízhatatlanság és az államnyelv nem kielégítő ismerete volt. Sándor király 1929. január 6-án az 1921-es alkotmány hatályon kívül helyezésével szerb királyi diktatúrát vezetett be. Az országot 9 bánságra (banovina) és a fővárosra osztotta. Az 1,6 millió lakosú Vajdaság a 2,1 milliós Duna–Bánság része lett, amelyhez hozzácsatolták a Szerémséget és Észak-Kelet-Szerbiát, félmillió szerb és néhány tízezer horvát, német és szlovák lakossal. Ezáltal a korábban többséget alkotó magyarok és németek aránya nagymértékben visszaesett. 1. ábra

Tájegységek a Vajdaságban Anyanyelvű oktatás csak az elemi iskola alsó 4, illetve 6 osztályában folyt; Szabadkán működött az egyetlen magyar tannyelvű gimnázium; a felsőoktatás nyelve még a teológiai akadémiákon is az „államnyelv” volt. A félmilliós magyarságnak csupán egy ezreléke szerzett diplomát a két háború közötti időszakban: hiányzott a magyar tanár, lelkész, orvos, állatorvos, gazdasági és mezőgazdasági szakember. A katolikus és protestáns egyházak sokat tettek a nemzeti kisebbségek nyelvének és kultúrájának fenntartásáért, de a közművelődés terén aktív lelkészeket zaklatták, bebörtönözték, kiutasították. A szabadkai püspök (1927-től) a horvát nyelv használatát helyezte előtérbe, és a magyar egyházközségekbe is Zágráb felé orientálódó, bunyevác lelkészeket nevezett ki. Az ügyvédek, orvosok, földbirtokosok által szervezett és vezetett Jugoszláviai Magyar Párt csak 1922ben alakulhatott meg. Többször betiltották, vezetőit, aktivistáit üldözték, megfélemlítették. Várady Imre, Deák Leó, Prokopy Imre a belgrádi szkupstinában és a Népszövetség

HTMH – 2000.

– 9 / 42 –


fórumain, például Genfben adtak hangot a kisebbségi sérelmeknek és próbáltak védelmet szerezni. 1941 áprilisában a német, olasz és bolgár támadás hatására a királyi Jugoszlávia szétesett, és kapitulált. A független horvát állam megalakulása után megindultak a magyar csapatok is, és visszafoglalták a Bácskát, Dél-Baranyát, a horvátok lakta Muraközt és Muravidéket, a Bánság viszont német kézre került. A Szovjetunió megtámadása után robbant ki – moszkvai utasításra – a szervezett partizánharc. 1941 júliusa és októbere között 35 szabotázsakcióra került sor Bácskában. Egyetlen szervezett partizánosztag működött, az 58 fős Titel-környéki, sajkási. 1941 decemberétől több csendőrt, határőrt és katonát lelőttek, így a zsablyai csendőrparancsnokot is. Az azt követő tömeges razziákra és kivégzésekre nem elegendő indok a Zsablyára, Csurogra és Újvidékre – részben az egyidejű bánáti német akció elől – menekült és ott rejtőző partizánok felkutatása, hiszen azok száma aligha haladhatta meg a százat. A „tisztogató akció”-nak 3.300 áldozata volt, közülük 2.500 szerb („Hideg napok”). A három és fél éves magyar uralom elsősorban oktatási–művelődési téren hozott jótékony változást az ottani magyarok számára (bár a szerb–horvát és a „vend” nyelvet minden iskolában továbbra is kötelezően tanították). Csalódást is okozott azonban: elmaradt a várt igazságos földreform, amely végre földhöz juttatta volna a kisemmizett magyarokat. A magyar etnikum II. világháborús vérvesztesége minden bizonnyal megközelíti a 60 ezer főt; a magyar nyelvű zsidóságé a 16 ezret. 1944. október 18-án kezdődött meg a németek és a magyarok táborokba gyűjtése. Hivatalos kimutatás szerint a 41 vajdasági munkatáborba 140 ezer németet és több száz magyart kényszerítettek; közülük igen sokakkal betegség és az éhezés végzett. A magyarság lelkiállapotát hasonlóképpen súlyosan terhelték az ellene 1944–45-ben elkövetett megtorló intézkedések, amelyek során Matuska Márton és Mészáros Sándor vizsgálatai és levéltári kutatásai alapján állíthatjuk, hogy minden ítélkezés nélkül 20 ezer magyart végeztek ki. Az áldozatok között százával gyilkolták le a katolikus és protestáns papokat és világi vezetőket a fasisztákkal való együttműködés – alaptalan – vádjával. (A történtekről a közelmúltig még beszélni sem volt szabad. Az újvidéki temetőben emlékükre állított kereszteket évről–évre megrongálják.) A megtorlás, a megfélemlítés és a vezetőktől való megfosztás hármas céljával történő népirtás mellett a magyarság sorsát is megpecsételte a hozzá hasonló vallású és (munka-) kultúrájú németek eltűnése. A 600 ezres jugoszláviai németségből több mint negyedmillióan pusztultak el a frontokon, a koncentrációs táborokban és az 1944–45-ös bosszúhadjáratban. A mintegy 330 ezer túlélő Németország nyugati felén talált új hazát. A vajdasági magyarság megbélyegzett voltát csak részben enyhítette az, hogy igen nagy számú magyar vett részt az antifasiszta harcban (a Petőfi brigádban és a vajdasági hadtestekben). Azt sem lehetett eltitkolni, hogy a két háború között a magyarság rendkívül aktív szakszervezeti életet élt, és erős baloldali kötődése volt, viszont polgári és nemzeti


– 10/ 42–

HTMH – 2000.

hagyományainak még az említését is tiltották. A Vajdaság az 1943-as jajcei AVNOJ-határozatnak megfelelően autonóm tartományi státust kapott Szerbián belül. A partizán-tevékenységet összefogó Jugoszláv Antifasiszta Népfelszabadítási Tanács az országot szövetségi államok és tartományok rendszerében szervezte újjá. 1944 és 1948 között 40 ezer déli telepes család (likaiak, bosnyákok, crnagorácok) 200 ezer tagja között 385 ezer hektár földet osztottak szét a Vajdaságban és Szlavóniában. Ennek 1/10-ét kapta 18 ezer magyar földnélküli. A németeket leszámítva nem került sor nagyarányú kitelepítésekre, lakosságcserére. Ennek ellenére mintegy 30 ezren – főként a magyar hadseregben szolgáltak és családtagjaik – kerültek át Magyarországra. A beáramlás délről folytatódott: még 1953 és 1971 között is több mint félmillióan költöztek be a Vajdaságba, s ez a folyamat – a Koszovóból kiköltözőkkel – a mai napig tart, aminek következtében a magyarság egyre reménytelenebb kisebbségbe szorul, a tartományon belüli egykori 1/3-os aránya mára 1/6 alá süllyedt. 1956-tól a Jugoszláviára nehezedő nyomás csökkenése miatt a korábbi évek kisebbségi kirakatpolitikájában alapvető változás következett be: a hatalom megtette az első lépéseket az önálló magyar intézmények megszüntetésére. Minden, a „vertikális önszerveződés”-re irányuló kezdeményezéssel leszámolt. Ezután még költői metaforában sem engedték, és tűrték meg a hasonló követeléseket. Az ilyen alkotások azonnal zúzdába kerültek. Az ún. területi iskolák és a kétnyelvű művelődési egyesületek erőltetésével fokozatosan elsorvadt az önálló szellemi élet a magyar szórványtelepüléseken. A fiatal nemzedékek megindultak az asszimiláció útján. Ugyanakkor a vajdasági „nemzetiségek”-nek Kelet-Közép-Európában egyedülálló művelődési és tájékoztatási intézményrendszerét hozták létre. A ’60-as és ’70-es években a Magyar Szó című újvidéki napilapot tartották a legjobb magyar nyelvű lapnak a világon, kitűnő hír- és kulturális műsorokkal jelentkezett az újvidéki rádió és televízió; a Híd, az Új Symposion és a Létünk a legszínvonalasabb magyar folyóiratok közé tartoztak; a Forum hosszú időn át a legeredményesebb határainkon túli magyar kiadóként működött. Az 1974-es alkotmány ugyan ellentmondásosan jelölte ki a két tartomány helyét, valójában azonban Vajdaság és Koszovó csaknem másfél évtizeden keresztül köztársasági jogállást élvezett. A „de-etatizálás”-sal és az önigazgatás kiépítésével már az 1951-es években megkezdődött a köztársasági, tartományi és községi hatalmi központok kialakulása — ezt a folyamatot csak kodifikálta az 1974-es alkotmány. A Čanadanović–Doronjski–Krunić–Major-féle vajdasági vezetés kiállt ugyan a helyi, elsősorban gazdasági érdekek védelmében, de keménykezű elnyomó politikát folytatott a demokratizálásért küzdő értelmiségiek és nemzetiségiek (magyarok, sőt a horvátoknak tekintett bunyevácok) ellen, megakadályozva nemzetiségi alapon létrehozandó ún. vertikális szervezeteik megalakítását, nehezítve anyanemzeteikkel fenntartott kapcsolataikat; megfélemlítésül koncepciós pereket is kreált [az Új Symposion betiltása (1971), Vi-

HTMH – 2000.

– 11 / 42 –


cei Károly elítélése (1975), a Nyelvművelő Egyesület szétzilálása és rendőri megfigyelése, a kanizsai tanárok elüldözése, a Sziveri vezette Új Symposion újbóli szétverése (1982)]. Az egyházakra nehezedő – a Szovjetunióhoz hasonló, sőt esetenként azt meghaladó méreteket öltő – nyomás itt volt a legnagyobb. A hitoktatást felszámolták, az egyházi közszereplést vállaló pedagógusokat (pl. a kántorként is működő tanárokat ) elbocsátották, a lelkészek társadalmi tevékenységét, s különösen az ifjúság körében végzett munkát minden eszközzel megakadályozták. A vallásukat gyakorlók nem szerezhettek magasabb képesítést, és a társadalom perifériájára szorultak. 1948 után a szovjet támadásra való felkészítés állandósított fenyegetettség-pszichózisa mellett a legveszedelmesebbnek tartott magyar nacionalizmus ellen küzdöttek minden eszközzel. Megpróbáltak kialakítani egy a „budapesti”-vel szembefordítható, jugoszláviai–vajdasági magyar nemzet(iség)-tudatot. A Vajdaság saját, mindenekelőtt a lakosság 1/4-ét kitevő nemzetiségi polgárai kárára képezett ki egyetemein és főiskoláin egy nagy létszámú, idegen mentalitású értelmiségi és vezető réteget, amely nem tért vissza az elmaradott déli területekre, hanem ott szerezve állást magának, rontotta a vajdaságiak – elsősorban a nemzetiségi fiatalok – elhelyezkedési esélyeit, és magához ragadta a vezető posztokat. Ezt az „autonomista” vezetést söpörte el 1988. október 6-án a „joghurtforradalom”, egy Belgrádból szervezett „spontán” tömegtüntetés, amelyhez a tömegeket autóbuszokkal, vonatokkal odaszállított, főként déli telepesek és leszármazottaik, felsőbb utasításra kivezényelt iskolások és munkások adták, akik természetesen arra a napra is megkapták fizetésüket. A kedélyes tüntetők között szendvicseket, üdítőt és joghurtot osztogattak — innen az elnevezés is. 1990. augusztus 8-án a jugoszláv szövetségi parlament alkotmánymódosítása lehetővé tette az országban a többpártrendszert, így a magyar önszerveződést is. A várt kiteljesedés helyett azonban az 1986-ban a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Memorandumában meghirdetett, majd 1989-ben a rigómezei és a belgrádi nagygyűlésen Milošević által megerősített, „Nagy-Szerbia” létrehozásáért vívott harc vette kezdetét, amely az ország szétesésével és az immár nyolcadik éve dúló háborúval jár. A vajdasági magyarság legújabbkori történelmének legnehezebb időszakát éli napjainkban is. 2. ÁLTALÁNOS ADATOK Terület: 102,173 km2. Összlakosság: 10,4 millió fő (1991). Népsűrűség: 101,7 fő / km2. Etnikai csoportok: szerb – 62,6 %, albán – 13,5 %, montenegrói – 5,5 %, magyar – 3,9 %, bosnyák – 3,00 %. Vallások: szerb görögkeleti (44 %), katolikus (31 %), muzulmán (12 %), izraelita (nincs adat), protestáns (nincs adat), egyéb (11,5 %).


– 12/ 42–

HTMH – 2000.

Beszélt nyelvek: szerb (hivatalos nyelv), albán, magyar. Népegészség: átlagéletkor – 73 év (nők), illetve 68 év (férfiak). Államforma: szövetségi köztársaság (Szerbia és Crna Gora). Hatalmi ágak: A törvényhozás szervei a szövetségi, köztársasági és vajdasági tartományi parlament. A végrehajtó hatalom a szövetségi köztársasági elnök ellenőrzése alatt álló szövetségi kormány. Az igazságszolgáltatás legfelsőbb szerve a legfelsőbb bíróság. Főváros: Belgrád (1.554.000 fő). Egyéb városok: Novi Sad, Nis, Kragujevac, Leskovac, Kruševac. Városi lakosság: 46 %. Közigazgatási beosztás: helyi önkormányzat (4.819), helyi önkormányzatok közössége (210), Szerbiában 29 körzet, 2 tartomány, ezen belül Vajdaság: Terület/km2

Lakosság/fő

Bácska

8.956

984.511

Bánság

8.886

680.347

Szerémség

3.838

349.011

Összesen

21.680

2.013.869

Tartományi központ: Újvidék/Novi Sad. Politikai pártok: Szerbiában – Szerbiai Szocialista Párt (SPS), Jugoszláv Baloldal (JUL), Szerb Radikális Párt (SLS), Szerb Megújhodási Mozgalom (SNN), Szerbiai Polgári Szövetség, Szerb Demokrata Párt, Szerbiai Szociáldemokrata Párt, Vajdaság Koalíció, Vajdasági Magyar Szövetség, Koszovói Demokratikus Szövetség; Crna Gorában – Crna Gorai Szocialisták Demokratikus Pártja, Crna Gorai Néppárt, Szociáldemokrata Párt, Demokratikus Akció Párt, Albánok Demokratikus Uniója. GDP: 14,4 Mrd DEM (1998). GDP/fő: 1.444 DEM (1998), 13.900 YUD, illetve 1.544 DEM (1999. évi előirányzat). GDP évi növekedési ráta: 1998. évi előirányzat +10,0 %; 1998. évi tény + 2,6 %; 1999. évi előirányzat + 7,0 %; 1999. évi előrejelzés –23,6 % (kormányzati becslés), illetve –40,0 % – –53,0 % (független becslés). Árfolyam: hivatalos árfolyam (a mai napig érvényben van) – 1 DEM = 6,0 YUD; 1998. évi tényleges árfolyam – 1 DEM = 9,0 YUD; 1999. évi várható árfolyam – 1 DEM = 14 YUD (kormányzati becslés), illetve 1 DEM = 18–19 YUD (független becslés). Infláció: a megélhetési költségek növekedésére vonatkozó 1998. évi adat – 29,8 %;

HTMH – 2000.

– 13 / 42 –


1999. évi várható adat – 50 % (a kormányzati és a független becslés megegyezik). Munkanélküliség: 1998. évi tény – kb. 2 millió fő; 1999. évi előirányzat – nincs adat; 1999. évi várható – kb. 2 millió fő (a kormányzati és a független becslés megegyezik). A feltüntetett adatok magukba foglalják a mintegy 600.000 fő menekültet és a mintegy 550–600.000 fő kényszerszabadságon lévőt. A 2 millió fő munkanélküli az összlakosság mintegy 20 %-a, illetve a munkaképes korú lakosság kb. 40 %-a. Fekete gazdaság: a gazdasági folyamatokban megközelítőleg 40–45 %-os részarány. A magyar nemzeti közösség lélekszámának és arányának 1910 és 1991 közötti alakulását a 2. ábra szemlélteti. 2. ábra

A Vajdaság nemzetiségi összetétele és a magyarok számának alakulása 1910 és 1991 között Az 1991. évi (még az egységes Jugoszlávia idején végzett) népszámlálás adatai szerint Jugoszlávia területén 345.376, Vajdaság területén 340.946 magyar élt. A legutóbbi összeírás idején a vajdasági magyarság 75,63 %-a Bácska, 21,56 %-a Bánát és 2,81 %-a Szerémség területén élt. Négy községben, Zentán (Senta), Adán (Ada), Magyarkanizsán (Kanjiža) és Kishegyesen (Mali Idoš) abszolút többséget; további négy községben, Óbecsén (Bečej), Topolyán (Bačka Topolja), Csókán (Čoka) és Szabadkán (Subotica) relatív többséget alkot. Egyes falvakban a szórványban is többségben él a magyar lakosság. A 2,1 milliós Vajdaság területén, ahol részarányuk megközelíti a 17 %-ot, gyakorlatilag nincs település magyar nélkül (a Vajdaság 464 településéből 453-ban élnek magyarok).


– 14/ 42–

HTMH – 2000.

3. ábra

Magyarok a Vajdaságban 4. ábra

Magyarok a vajdasági községekben A magyarság aránya a két legutóbbi, 1981. és 1991. évi népszámlálás között a legnagyobb mértékben (25–30 %) a szórványhelyzetű Alibunár, Beocsin, Zsablya, Ürög, Pećinci és Šid, valamint (20–25 %) Bács, Bácspalánka, Versec, Pancsova, Titel térségében csökkent, míg legkevésbé (5–10 %) a tömbmagyarság körzeteiben (Adán, Kanizsán,

HTMH – 2000.

– 15 / 42 –


Zentán, Topolyán, Kishegyesen, Szabadkán és Óbecsén). A magyarság népességcsökkenésének okai: a rendkívül alacsony születésszám, a folyamatos és erőszakos asszimiláció, a tömeges kivándorlás, a katasztrofális elöregedés, a példátlan öngyilkossági hullám, az alkoholizmus, az epidemológiai válság, a válások és abortuszok magas száma, a vegyes házasságok mellett az ún. jugoszláv népszámlálási kategória. A Trianon óta szakadatlan betelepítések, a népszámlálási manipulációk, s velük párhuzamosan a mesterségesen elsorvasztott magyar intézményrendszer következtében a magyarság részaránya jelentősen visszaesett a szerb népességhez viszonyítva. 5. ábra

A természetes szaporulat a Vajdaságban 1953 és 1995 között Az 1991-ben kitört délszláv háború óta a vajdasági lakosság nemzetiségi összetételében olyan mélyreható változások következtek be, amelyek miatt az adatok jó része mára túlhaladottá vált. A háború következtében egyes források szerint kb. 40–50 ezer, más források szerint kb. 100 ezer magyar hagyta el szülőföldjét 1992 óta. A nagyrészt fiatal, jól képzett magyarok elvándorlásában a számarányukat messze meghaladó háborús behívások mellett a politikai, gazdasági és szociális bizonytalanság játszották a meghatározó szerepet. Ezzel egy időben a horvátországi és boszniai szerb „menekült”-ek Vajdaság területére történő tervszerű betelepítése – a becslések szerint – megközelítette a 250 ezret. Az 1995. évi augusztusi horvát katonai akció következtében a Knini Krajinából mintegy 150 ezer menekültet fogadott be Jugoszlávia, közülük mintegy 110 ezret, vagyis a menekültek 75 %-át a Vajdaságba irányították. (A tartományi Vöröskereszt adatai alapján a Vajdaság több mint 200 ezer menekültet, a Szerbiába érkező menekültek 42 %-át fogadta be. Az UNHCR nyilvántartása szerint 1995-ben 259.719 menekült tartózkodott a Vajdaságban.) Az 1920-as évek óta tudatosan és folyamatosan alkalmazott asszimilációs


– 16/ 42–

HTMH – 2000.

gyakorlatnak megfelelően tízezres nagyságrendben telepítették le a menekülteket a tömbben élő magyarság lakóterületén és Nyugat-Bácskában. Érkezésük és letelepedésük több községben megbontotta a magyarság homogenitását, vagy az 50 % körüli (magyar– többségi nemzet) egyensúlyt. A felfegyverzett szerb menekültek számos helyi atrocitást provokáltak elsősorban horvát- és magyarlakta településeken. Megkezdték az eltávozottak vagy ideiglenesen távol lévők ingatlanainak összeírását, sőt fizikai birtokbavételét. A magyarság körében egyre nagyobb aggodalmat kelt a szélsőséges szerb nacionalista erők térhódítása. A Vojislav Šešelj vezette Szerb Radikális Párt az 1997. évi parlamenti és elnökválasztásokon megfélemlítően nagy sikert aratott. Egyes vajdasági községekben, amelyekben hatalomra jutott, megkezdte a menekültek végleges elhelyezésével a települések átstrukturálását és az eredeti etnikai arányok megváltoztatását. Így történt ez Temerinben is, ahol a menekülteknek kizárólag a magyar többségű negyedben osztottak ingyenes telket, holott a település más területén is lett volna erre lehetőség. A területrendezési tervet a NATO jugoszláviai akciójának idején fogadta el a községi képviselőtestület. Hasonló veszély fenyegeti Bezdán települést is, ahol a helyi közösség pravoszláv templom építését tervezi a szerb menekültek részére. A történelmileg kialakult etnikai arányok megváltoztatását eredményezi az a tény is, hogy 1999 júniusában Törökkanizsán a helyi közösség (önkormányzat) ingyen osztott földet a szerb menekülteknek. A kilencvenes évek első felében letelepített szerb menekültek, akik nagyszámú fegyverrel rendelkeznek, elsősorban Nyugat-Bácska magyar többségű településein gyakran a nyílt utcán zaklatják a lakosságot. Több településen felosztották egymás között a nagy értékű ingatlanokat, és a magyar lakosság tudtára adták, hogy elűzésük céljából végső megoldásként fizikai leszámolásra is hajlandóak. A legutóbbi időszak Csonoplyán, Bezdánban és Gomboson történt magyarellenes cselekedetei is ezt bizonyítják. A NATO jugoszláviai akcióját követően megindult a koszovói menekültek Vajdaságba érkezése. A vajdasági magyar szervezetek becsült adatai szerint kb. 10–15 ezer új menekült (elsősorban koszovoi roma) érkezett a tartomány területére. A magyarság körében a kilátástalanság miatt folytatódik a lassú elvándorlás. Üresen maradt ingatlanaikat szerb menekültek vásárolják meg. Mindezek következtében a ma még abszolút vagy relatív többségű körzetekben helyi kisebbséggé válhat a magyarság. 3. JOGI HELYZET Az 1974. évi jugoszláv szövetségi, szerb köztársasági és vajdaság tartományi alkotmány a magyarságot, mint nemzeti kisebbséget államalkotó közösségként ismerte el, biztosítva számára a kollektív jogokat. Bizonyítja ezt: - a JSZSZK Alkotmánya preambulumának 1. és 5. szakasza, az általános elvek I–VII. része, valamint az 1., 4., 154., 170., 171., 245., 246., 247., és 248. paragrafusa,

HTMH – 2000.

– 17 / 42 –


- a Szerb Szocialista Köztársaság Alkotmánya preambuluma, valamint az 1., 2., 145., 146., 147., 148., 178., 194., 233., 240., 291., 293., 294., 295. paragrafusa, - még részletesebben Vajdaság Szocialista Autonóm Tartomány Alkotmánya 1. paragrafusa, a 2. paragrafus 1. bekezdése, a 4., 5., 177., 189. paragrafusok, a 192. paragrafus 4., 5., 6. bekezdése, a 197. paragrafus 1. bekezdése, a 233. paragrafus 1. és 2. bekezdése, a 237. paragrafus 1., 2. és 3. bekezdése, valamint a 271. paragrafus. Az 1974-es alkotmányok nyomán Jugoszláviában szerteágazó kisebbségvédelmi rendszer alakult ki. A széleskörű jogegyenlőség a hadügy, a külügy és a gazdaságpolitika kivételével az ország területén élő valamennyi nemzetiség számára biztosított volt. A magyarok a szövetségi, köztársasági és tartományi képviselőházakban és a községi képviselőtestületekben is lélekszámuknak megfelelő, arányos képviseletet élveztek. Az államot irányító kollektív testület és a képviselőházak kollektív vezetősége összetételében – kivéve a hadügyet – a proporció és a rotáció elve érvényesült. A JSZSZK nemzetközi színtéren is gyakran volt kezdeményezője a kisebbségvédelmi jogrendszer továbbfejlesztésének. 1988-ig minden nemzetközi kisebbségvédelmi konvenciót elfogadott és ratifikált. A hatalom azonban kényesen ügyelt arra – elsősorban káderpolitikájával (a megválasztott és kinevezett magyar nemzetiségű vezetőt nem a magyar közösség választotta, minden esetben a hatalomhoz hű, vegyes házasságban élő párttag volt, s más állami vezetővel ellentétben semmilyen esetben sem élhetett a vétó jogával), valamint a nemzetiségi alapon történő gyülekezési, szervezkedési jog és a szólásszabadság korlátozásával –, hogy a törvényekben biztosított rengeteg formális elem gyakorlattá ne váljon. Az 1990. szeptember 28-án elfogadott Szerb Köztársasági Alkotmány, amely Szerbiát többpártrendszerű polgári államként határozza meg, nem ismeri el a nemzeti kisebbségeket, mint közösségeket, sem ezek kollektív jogait. A nemzetiségi jogokat mint egyéni állampolgári–emberi jogokat kezeli, amit jól érzékeltet az alkotmány preambulumából az 1., 6., 8. paragrafus, a 9. paragrafus 1. bekezdése, a 13. paragrafus, a 32. paragrafus 3. bekezdése, a 41., 49. paragrafus, a 108. paragrafus 1. és 2. bekezdése, a 109., a 110. paragrafus 1. bekezdése és a 112. paragrafus. Vajdaság Autonóm Tartomány 1991-ben meghozott Alapszabályának 1. paragrafusa 1. bekezdése, majd a 4., 6., 13. és 15. paragrafusok érintik a nemzeti kisebbségek jogait, mint egyéni emberi, illetve polgári jogokat. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (Szerbia és Montenegró) jóval később, 1992. április 27-én elfogadott Alkotmánya szintén egyéni jogokként kezeli a nemzetiségi jogokat, amit bizonyít preambuluma, valamint 1., 2., 11., 15., 20., 42., 45., 46., 47., 48., 49., és 50. paragrafusa. Az alkotmánymódosítással tehát a magyarság – hasonlóan Jugoszlávia más nemzetiségeihez – megkapta az önszerveződés és szabad gyülekezés jogát, mint az egyetemes emberi jogok elidegeníthetetlen részét, de elveszítette formális kollektív jogait. Jugoszlávia és Szerbia Alkotmánya megvonta a tartományoktól az alkotmányozás és


– 18/ 42–

HTMH – 2000.

törvényalkotás jogát, csupán véleményező szerepet hagyott meg számukra. Megszüntette a tartományok önálló pénzforrásait, a tartomány és a községek önálló költségvetéseit. A Vajdaság névleg továbbra is megmaradt önálló tartománynak, valójában azonban földrajzi fogalommá vált, ugyanis az erősen központosított köztársasági hatalom minden döntési jogkört a maga kezében tart, a végrehajtást pedig az újonnan kialakított körzetekre bízta, amelyek élére kormányzókat nevezett ki. Valójában azonban minden hatalom a szövetségi köztársasági elnök kezében összpontosul. Az alkotmánymódosítással megszűnt az addig kiterjedten alkalmazható többnyelvűségi gyakorlat. Mára már csak a múlté az öt hivatalos nyelv a Vajdaságban, csupán a szerb, s annak is a cirill betűs változata számít hivatalosnak, bár helyi szinten, helyi forrásokból még biztosítható a közületi többnyelvűség. A vajdasági magyarság társadalmi és gazdasági helyzetét hátrányosan befolyásolta Szerbia Legfelsőbb Bíróságának 1990-ben meghozott határozata, amely törvénytelennek minősítette azt az addigi gyakorlatot, hogy a szabad munkahelyekre a felvételi pályázatokat kötelezően meg kellett jelentetni a nemzetek és nemzetiségek nyelvén is. A döntés törvénytelennek nyilvánította a közvállalatok és közintézmények foglalkoztatási gyakorlatában alkalmazott „nemzetiségi kulcs” jogi elvének alkalmazását. Formálisan ma is létezik a kis létszámú szövetségi, köztársasági és tartományi kisebbségügyi minisztérium, amely csekély mértékben pénzelosztó funkciót lát el, tisztségviselői kormányhű nemzetiségiek. A hatalom a döntéshozatalba nemcsak nem vonja be a kisebbségek legitim képviselőit, hanem e szervezetek szükségességét és reprezentativitását is kétségbe vonja. Nemzetiségi törvényt máig nem fogadtak el. A Panić-kormány idején, 1993-ban Várady Tibor akkori igazságügyi miniszter irányításával kidolgozták a jugoszláviai kisebbségi közösségek és tagjaik szabadságjogairól szóló törvény tervezetét, amely elsősorban a polgári szabadságjogokra épít, de az egyént egyúttal bizonyos kisebbségi közösség meghatározott kollektív jogokkal bíró tényezőjeként kezeli. A tervezet az autonómiák közül a többnemzetiségű területi–adminisztratív autonómiák újradefiniálását irányozza elő, a kisebbségi autonómiák egyéb – funkcionális, kulturális, perszonális – típusai elemeinek azonban tág teret biztosít. Az 1990-es években elfogadott, több, látszatra minden állampolgárt egyformán érintő jogszabály elsősorban a magyarságot sújtja. Ezek legfontosabbjai: - Szerbia új körzetesítése (1991) a magyarlakta területet négy új körzetbe sorolva a hivatalos ügyintézést a természetes vonzásközpontok visszafejlesztésének szándékával, új, mesterséges – és többségi dominanciájú – központokba helyezte; - az új köztársasági területfejlesztési törvény (1991) a kisebbségek által lakott területek kárára olyan gazdasági intézkedéseket foganatosít, amelyek példátlan centralizációval még az eddiginél is nagyobb mértékben ömlesztik át a helyben megtermelt javakat

HTMH – 2000.

– 19 / 42 –


Szerbiába; - az új köztársasági nyelvhasználati törvény (1991) megszüntette az autonóm tartomány idején alkalmazott anyanyelvhasználati jogokat. E törvény értelmében az önkormányzatok saját maguk dönthetnek a hivatalos nyelvek használatáról (az államigazgatási és bírósági eljárás során külön kell kérvényezni az anyanyelv használatát, de az ezzel kapcsolatos költségek finanszírozását a törvény eltörölte, a gyakorlatban a magyar nyelvű közigazgatási eljárások, a kétnyelvű dokumentumok és feliratok csak bürokratikus procedúrával igényelhetők); - a diszkriminatív oktatási törvények (1992, 1998) a még teljesen vagy részben magyar nyelvű alap-, közép- és felsőoktatási intézmények további elsorvasztását eredményezték (például 15 főhöz kötötték a tagozatok megnyitását, a pedagógusok alkalmazásának nem feltétele többé a kisebbségi nyelvismeret, az anyanyelvű iskolák így egyre inkább kétnyelvűvé válnak, az igazgatókat és az iskolaszékek vezetőit választás helyett központilag nevezik ki, az intézményekben szerb nyelvűvé változtatták az adminisztrációt stb.); - az 1994-ben bevezetett és azóta több alkalommal felemelt határátlépési illeték; - az 1995-ben elfogadott új köztársasági örökösödési törvény kizárja az örökösödésből a külföldre távozottakat, így a behívó elől elmenekülteket is; - 1996. június 18-án a szövetségi parlament elfogadta a jugoszláv amnesztiatörvényt, amely szavatolja a behívó elől elmenekültek büntetlenségét, de a hadkötelezettség alól nem mentesítik őket; - az 1999. november 11-én elfogadott új önkormányzati törvény a helyi önkormányzatok jogkörét tovább nyirbálja, a kommunális feladatok ellátására szűkíti. A magyarok részvétele a törvényhozó hatalomban A magyar érdekvédelmi szervezetek megválasztott képviselői a szövetségi, köztársasági és tartományi parlamentben 1990 óta vannak jelen. A legutóbbi választások eredményeként csak a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) rendelkezik teljes körű parlamenti képviselettel. A szövetségi parlamentben 3, a köztársasági parlamentben 4 mandátumot szerzett. A Tartományi Képviselőházban a VMSZ-nek 11, a Kereszténydemokrata Tömörülésnek (KDT) 2, a Vajdasági Magyar Demokrata Pártnak (VMDP) 1 képviselője van. Jelen vannak a más pártok, elsősorban a Szerbiai Szocialista Párt által bejuttatott magyar nemzetiségű képviselők is. A választási körzetek önkényes megváltoztatása, a választási törvény ad-hoc módosítása és a választások lebonyolítása számos visszaélésre adott alkalmat. A csalások össz-jugoszláv szinten az ellenzéket, vajdasági szinten pedig elsősorban a magyarságot sújtották.


– 20/ 42–

HTMH – 2000.

A magyarok részvétele az önkormányzatokban Az 1996 novemberében megtartott helyhatósági választásokon az egymással is versengő két magyar szervezet, a VMSZ és a VMDK közül egyértelműen a VMSZ jelöltjei kerültek fölénybe, de a korábbi hét magyar önkormányzat közül csak Kanizsán és Zentán jött létre a képviselőtestületben abszolút többség. Kishegyesen, Becsén, Topolyán és Szabadkán is jelentős képviselettel rendelkezik a magyarság, de pártjai együttműködésre kényszerültek a Szerbiai Szocialista Párttal. Adán és Csókán a jelenlegi szerbiai hatalmi koalíció pártjai irányítják a helyi ügyeket. 1999 őszén a kishegyesi képviselőtestület irányítását a Szerbai Szocialista Párt vette át. A községi végrehajtó hatalom különböző koalíciókban működik: egyes körzetekben a kormánypártokkal, másutt az ellenzékkel kötött szövetséget az egyik vagy a másik magyar párt. A községi (járási) önkormányzatok igyekeznek őrizni függetlenségüket, de föléjük rendelve működik a körzeti biztos intézménye. A körzetek kialakításánál a nemzetiségi szempontok a legkevésbé játszottak meghatározó szerepet, példaként említhetjük az észak-bácskai magyar tömb kettévágását. A példátlan központosítás következtében a helyi önkormányzatok mozgástere igen szűk. A helyi önkormányzatok kétkamarás képviselőtestületi rendszerének bevezetése 1997-től szerepel napirenden. Az 1999. november 11-én elfogadott új önkormányzati törvény a szerbiai központosítás jegyében tovább csökkenti a községi önkormányzatok jogosítványait, jószerivel a belügyminisztérium kommunális feladatokat ellátó kirendeltségeivé degradálja azokat. Képviselőinek egyfordulós, egyszerű többségi rendszerrel történő megválasztása a 2000-ben várható helyhatósági választásokon a jelenlegi hatalmi koalíció győzelmi esélyeit növeli. 4. ÉRDEKKÉPVISELET A volt JSZSZK parlamentjének 1990. augusztus 8-ai alkotmánymódosítása tette lehetővé az országban a többpártrendszer bevezetését és ez szolgált alapul a vajdasági magyarság vertikális érdekvédelmi szervezetei létrehozásának is. 1989. december 18-án Ágoston András egy 11 főből álló kezdeményező bizottság nevében benyújtotta a Szocialista Szövetség Vajdasági Tartományi Választmányának a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) megalakítására vonatkozó dokumentumokat. 1990. március 31-én a nyugat-bácskai Doroszlón – négy évtized után az első vajdasági magyar vertikális érdekvédelmi szervezetként – megalakult a VMDK. Az alakuló közgyűlés a szervezet elnökévé Ágoston Andrást, alelnökévé Hódi Sándort és Vékás Jánost választotta. A vajdasági magyarok politikai mozgalmaként létrejött szervezet programcéljai közül a következők emelhetők ki: - a választott hatósági szervekben való arányos részvétel és együttműködés, valamint a

HTMH – 2000.

– 21 / 42 –


közigazgatási és igazságszolgáltatási szervekben történő megfelelő képviselet joga, - az anyanyelv használatának joga a hatósági és igazságszolgáltatási szervekkel való érintkezésben és a közéletben általában, - a nemzetiségi intézmények, szervezetek, egyesületek és klubok megalakításának és működésének joga, - az anyanyelven történő tájékoztatáshoz való jog, - a nemzetiségek nyelvén folytatott művészi alkotómunka ápolásához és védelméhez, továbbá az etnográfiai értékek megőrzéséhez való jog, - a nemzetiségek helyzetével kapcsolatos tudományos kutatásokhoz való jog, - a nemzetiségi jellegű urbanisztikai egységek védelmére és az anyagi kultúra tárgyi emlékeinek megőrzéséhez való jog, - az anyanyelvű általános és középfokú oktatás, valamint a megfelelő felsőoktatási forma biztosításához való jog, - az anyaország intézményeivel fenntartott szervezett kapcsolatokra, a tudomány és kultúra területén történő egyéni képzés és továbbképzés céljából ott nyújtott anyagi kedvezmények szabad igénybevételére való jog, - nemzetiségek és nemzeti kisebbségek nemzetközi szervezeteinek munkájába történő bekapcsolódáshoz való jog. A szervezet megalakulását követően Ágoston András levélben kérte a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiát arra, hogy induljanak tudományos kutatások az 1944/45ben több mint 20 ezer magyaron elkövetett vérbosszú okainak felderítésére azzal a céllal, hogy a vajdasági magyarság, mint közösség megtudja a teljes igazságot. 1990. július 27én memorandumot juttatott el Szerbia államelnökének, amelyben hangsúlyozta, hogy a VMDK nem tekinti Szerbia belügyének a vajdasági magyarok nyílt és megoldatlan helyzetét, először kínálva dialógust a szerb államnak. 1990. június 28-án felszólította tagságát és a vajdasági magyarságot, hogy a július 1-jei referendumon szavazzon a többpártrendszer bevezetésére. 1990. augusztus 3-án aláírásgyűjtésbe kezdett a szabadkai Népszínház megszüntetése ellen. 1990. augusztus 27-én hosszas halogatás után az illetékes állami szervek bejegyezték a VMDK-t. Ezt követően kezdődhetett meg helyi és körzeti szervezeteinek kiépítése. A VMDK tagsága hamarosan elérte a 25 ezer főt. 1990. szeptember 17-én jelent meg közlönyének, a Hírmondónak első száma (majd kisebb megszakításokkal egészen 1996-ig kiadták). 1990. szeptember 29-én Adán, 500 küldött jelenlétében megtartott I. kongresszusa elfogadta a szervezet programját.


– 22/ 42–

HTMH – 2000.

(Nem sokkal ez után állítólag az állambiztonsági szervek megkíséreltek létrehozni egy Magyarok Hazájukért – Jugoszláviáért elnevezésű ellenszervezetet, amelynek élére Molnár Josip személyében egy belügyi tisztet választottak. Megtévesztő hatása a magyarságra nem volt.) A VMDK II. kongresszusát 1991. április 21-én Szabadkán, 1.100 küldött és mintegy 3.000 érdeklődő jelenlétében tartották meg. A kongresszuson részt vevő Tőkés László egyetemes megoldásokat szorgalmazott a közép-európai térség kisebbségi kérdései és a nyitott határok tekintetében. Ágoston András a VMDK-t a vajdasági magyarok egyetlen legitim politikai képviseletévé nyilvánította. A kongresszus a legerélyesebben tiltakozott Szerbia körzetesítése és az azok élére kinevezett kormánybiztosok központosító politikája ellen. 1992. április 25-én Magyarkanizsán tartott közgyűlése – a rá nehezedő lélektani nyomás és uszítás ellenére – elfogadta a Carrington-dokumentum alapján kidolgozott magyar autonómia-koncepciót, amely a személyi és a területi elv, valamint a helyi önkormányzatok elemeit egyesítette. Az 1991 és 1994 közötti időszakban a VMDK vezető testületei, körzeti szervezetei és tagsága tevékenysége az erőszakos mozgósítás elleni politikai küzdelemre és következményeinek ellensúlyozására összpontosult. A VMDK dokumentumok egész sorában hangsúlyozta, hogy a vajdasági magyarokat számarányukat messze meghaladóan hurcolják el a harcterekre. Egyik meghatározó kezdeményezője volt a békemozgalmaknak. 1992. év végétől, az első horvátországi és boszniai szerb menekültcsoportok betelepítési kísérletétől kezdődően tevékenységének súlypontja a Vajdaság nemzetiségi arányainak erőszakos megváltoztatása elleni harcra helyeződött át. Számtalan levelet intézett az ENSZ, az EU, az EP, az (akkor még) EBEÉ és mindenekelőtt a Jugoszlávia-értekezlet elnökéhez és tisztségviselőihez azzal a céllal, hogy a jugoszláv térség rendezése érdekében tett erőfeszítések során vegyék figyelembe a vajdasági magyarok jogos igényeit is. A VMDK legnagyobb sikerét az 1992. decemberi választásokon érte el: képviselőjelöltjei közül csaknem 300-an szereztek mandátumot. A szövetségi parlamentbe 3, a köztársasági parlamentbe 9 képviselőt küldhetett, a vajdasági képviselőházban pedig 17 mandátumot szerzett. A magyar többségű járások önkormányzati képviselő-testületeiben is a VMDK került többségbe, 6 polgármestert is adva. 1993. január 16-án került sor Kisebbségi Parlament néven a magyar parlamenti képviselők és tanácsnokok első értekezletére, amelyen a résztvevők ismét hitet tettek a magyar autonómia megvalósítása mellett. Az autonómia vonatkozásában – áll a VMDK Elnöksége 1993. február 13-án Adán kiadott közleményében – „a VMDK alkut nem ismer, ettől teszi függővé mind az egyes pártokkal való együttműködés lehetőségét, mind pedig az egyes személyek politikai magatartásának és megnyilatkozásainak megítélését”. A képviselők többsége egyetértett ugyan a VMDK követeléseivel, de azok megvalósítását az ország érvényes törvényeivel összhangban és azok betartásával tudta csak elképzelni. Többen ettől az időponttól számítják a

HTMH – 2000.

– 23 / 42 –


VMDK csúcsvezetősége és a magyar többségű önkormányzatok közötti ellentétek, a VMDK-n belüli szakadás kezdetét. Az 1993-as év, amely a vajdasági magyarságot már egzisztenciális helyzetében veszélyeztette, újabb próbatétel elé állította a szervezetet. Tekintettel arra, hogy a vajdasági magyarság jelentős része már segélyre szorult, a VMDK magyarországi segédlettel megszervezte a Vox Humana Emberbaráti Szervezetet. Mivel az emberbaráti segélyre gyűjtött adományok egy része nem jutott célba, és a szervezet vezetői között is ellentétek keletkeztek a magyarországi támogatásokkal kapcsolatban, az 1993-as előrehozott parlamenti választások alkalmával a külső és belső nyomás alatt álló szervezet csupán 5 képviselői helyet tudott szerezni a köztársasági parlamentben. A magyar többségű községek önkormányzataiban viszont tovább erősödött: ezúttal már 7 magyar többségű helyhatóságot és polgármestert is adott. A VMDK a későbbiek során a vele szemben támasztott követelményeknek, a vajdasági magyarság részéről rá nehezedő nyomásnak nem tudott eleget tenni, ami egyfelől népszerűsége fokozatos csökkenésével, a különböző szintű képviselői helyek elvesztésével, másfelől a párt kettészakadásával járt. 1994. március 27-ei zentai tisztújító közgyűlése elvetette a platformok létrehozásának, s alapszabályának módosításával megszüntette az egyesületek kollektív tagságának lehetőségét. A pénzügyi visszaéléssel gyanúsított Hódi Sándor alelnök helyére dr. Páll Sándort választották meg. Az 1995. márciusi szabadkai közgyűlés elfogadta a magyarországi szakértői közreműködéssel korszerűsített autonómia-tervezetet, amelynek súlypontjai a személyi elvű önkormányzatiság felé tolódtak el. Ugyanakkor – alapszabály-módosítással – kizárta soraiból mindazokat (75 főt), akik tisztséget vállaltak az időközben létrejött Vajdasági Magyar Szövetségben. Az 1996. évi választásokon már nem tudott képviselői helyet szerezni a szövetségi és a köztársasági parlamentben, és a helyhatóságokban is – a korábbiakhoz viszonyítva – csak szerény eredményt ért el. A sikertelen választási szereplés után, 1996. decemberében a szervezet becsei közgyűlése leváltotta a teljes elnökséget, és dr. Páll Sándor személyében új elnököt választott. A közgyűlés határozatban rögzítette, hogy a VMDK visszatér a „doroszlói” elvekhez és eredeti autonómia-koncepciójához. A leváltott elnök, Ágoston András 1997 februárjában Szenttamáson 130 taggal új pártot alakított Vajdasági Magyar Demokrata Párt néven, és továbbra is a VMDK szellemi örökösének tartja magát. Törekvései középpontjában a vajdasági magyarság személyi elvű önkormányzatának megvalósítása áll. Célkitűzései között szerepel a vajdasági magyarság számarányának megfelelő képviselet és a kettős állampolgárság biztosítása. A VMDK politikájából kiábrándultak egy kisebb csoportja 1997. januárjában létrehozta a Vajdasági Magyar Kereszténydemokrata Mozgalmat, amelynek elnöke Papp Ferenc lett. Szándékai szerint családközpontú, gyakorlatias, minden jó szándékú kezdeményezés és szervezet irányában nyitott pártként kíván működni. Elnökségének 1998. augusztus 1-jén megtartott ülése elfogadta a Vajdasági magyarok önkormányzati


– 24/ 42–

HTMH – 2000.

rendszerének tervezete című autonómia-koncepciót. Miután a VMDK 1994. márciusi zentai tisztújító közgyűlése elvetette a párton belüli platformok létrehozásának lehetőségét, az ezzel szembeszegülők fokozatosan kiszorultak a pártból, majd 1994. június 17-én – szintén Zentán – Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) néven új magyar érdekvédelmi szervezetet hoztak létre. A szervezet elnökévé Csubela Ferencet választották, aki már korábban nagy népszerűségre tett szert azzal, hogy parlamenti képviselőként megvédte Bácskossuthfalva (Ómoravica) fiatalságát az erőszakos mozgósítástól és elhurcolástól. Észak-Bácska területén – többedmagával – békemozgalmat szervezett. A VMSZ tagjai önmagukat polgári egyesületként jegyeztették be, gyűjtőfórum kívántak maradni, s a VMDK alapszabályának azon kitételére hivatkozva, amely szerint a tagsággal összeegyeztethető más párttagsági viszony is, nem léptek ki a VMDK-ból. A VMSZ megalakulása után VMSZ-tag vagy -szimpatizáns lett az 5 köztársasági parlamenti képviselőből 3, a 18 tartományi képviselőből 13, valamint 7 magyar többségű önkormányzat magyar képviselői, a polgármesterekkel együtt. 1995. június 17-én megtartott közgyűlése az addig egyesületként működő VMSZ-t politikai érdekvédelmi szervezetté nyilvánította, és ennek szellemében fogadta el a szervezet alapszabályát, valamint Magyarként itt maradni elnevezésű programját. A VMSZ vezetését Csubela Ferenc tragikus halála miatt 1995 decemberétől Kasza József köztársasági parlamenti képviselő, Szabadka polgármestere vette át. Kasza József javaslatára a VMSZ tanácsa 1996 januárjában, majd a közgyűlés 1996. szeptember 11-én elfogadta a Megállapodástervezet a vajdasági magyarok önszerveződésének alapjairól című autonómiakoncepciót, amely a VMDK-éhoz hasonlóan három pillérre épült. A Szövetségi és a Szerb Köztársasági Parlamentbe 1996-ban bejutott 3, illetve 4 magyar képviselő mindegyike a VMSZ-hez tartozik, a Vajdasági Tartományi Nemzetgyűlés 14 magyar képviselője közül is csupán hármat választottak meg más magyar szervezetek képviseletében. A Szerb Köztársasági Parlament egyik alelnöki tisztségét is a VMSZ képviselője, Ispánovics István töltötte be 1999 őszéig. Az észak-vajdasági 7 magyar önkormányzatban ugyancsak jelentős képviselethez jutott a szervezet. A VMSZ szakértői 1997. év második felében elkészítették a Jugoszláviában élő magyar nemzeti közösség helyzetének egyes kérdéseiről című tanulmányt, amelyet eljuttattak Milošević elnökhöz. Ezt követően előbb 1997. december 27-én, majd 1998. január 20-án a VMSZ delegációját fogadta a jugoszláv köztársasági elnök. A VMSZ Milošević elnökkel folytatott párbeszédének eredményeként engedélyezték a hatóságok (az 1998/99-es tanévtől) a szabadkai tanítóképző újbóli megindítását, és ugyancsak a VMSZ-szel folytatott tárgyalásoknak köszönhetően 1998. július 10-én megalakították a Vajdasági Tartományi Kisebbségi Tanácsot, mint a vajdasági kisebbségeknek a Tartományi Végrehaj-

HTMH – 2000.

– 25 / 42 –


tó Tanács mellett működő, konzultatív és javaslattevő szerepkörrel felruházott testületét. 1998. szeptember 22-én a VMSZ Memorandumot intézett az Összekötő Csoporthoz, amelyben kéri, hogy a koszovói válság megoldásának kezelésével egyidejűleg vizsgálja meg a Szerbiában élő magyar kisebbség helyzetét is. 1998 decemberében a Hill– Milutinović-féle koszovói autonómia-tervezet mintájára kidolgozta a Megállapodástervezet a Vajdaság önkormányzatának politikai kereteiről elnevezésű koncepciót, amelyben a magyarság mellett a Vajdaság területén élő valamennyi nemzeti közösség számára felkínálja a lehetőséget önkormányzata politikai és jogi kereteinek rendezésére. Vajdaság tartomány autonómiájának helyreállításával egyidejűleg a magyarság perszonális és területi autonómiáját is szorgalmazza a hatalommal történő megállapodás útján. A VMSZ sikerei ellenére maga is tovább osztódott. A platformjaként működő Kereszténydemokrata Tömörülést (KDT) 1997. július 4-én önálló pártként jegyeztette be Tóth Horti Gábor. A KDT deklarálta ugyan, hogy továbbra is tagja a VMSZ-nek, a VMSZ azonban ezt nem tartotta értelmezhetőnek, és Tóth Hortit – két társával együtt – leváltotta a szervezet vezetői tisztségéből, valamint a zentai polgármesteri tisztségből is. Mint látható, valamennyi eddig felsorolt vajdasági magyar érdekvédelmi szervezet a VMDK-ból jött létre. Kivételt ez alól a mindössze százas nagyságrendű tagsággal rendelkező, 1995-ben létrejött politikai szervezet, a Vajdasági Magyar Polgári Mozgalom (VMPM) képez. Elnöke Böröc József. A vajdasági magyar politikai élet egyik pólusát a VMSZ és a VMDK – a két szervezet 1999. május 28-án együttműködési megállapodást is kötött –, valamint a VMPM alkotja, a másik póluson pedig a VMDP és a vele szövetséges két kereszténydemokrata szervezet áll. A vajdasági magyar szervezetek autonómia-koncepciói közös értékszemléletre, egyazon állam- és jogfelfogásra épülnek, valamint ugyanazon célt tűzik ki: a magyar nemzeti kisebbség kollektív jogainak intézményes keretek között történő biztosítását, összhangban az európai normákkal és a fejlett európai demokráciák gyakorlatával. A VMSZ és a VMDK 1999. május 28-án aláírt együttműködési megállapodása szerint a két szervezet közösen dolgozza ki a vajdasági magyarság autonómiájára vonatkozó elképzeléseit, és azokat együttesen képviseli. Az 1999. május–június hónap folyamán zajló szakértői egyeztetéseken a VMDP is képviseltette magát. A vajdasági magyarság közös autonómia-koncepciójának végleges változata – magyarországi szakemberek bevonásával – júliusra készült el. A „Megállapodás a Vajdaság és a vajdasági nemzeti közösségek önkormányzatának politikai és jogi kereteiről” (1999. július 5.) címet viselő dokumentum a hangsúlyt a Vajdaság tartományi autonómiájának helyreállítására teszi, a hatalommal történő megállapodással. A koncepció 3 autonómiaformát tartalmaz: per-


– 26/ 42–

HTMH – 2000.

szonális önkormányzat, területi önkormányzat és Vajdaság tartomány autonómiája. A VMSZ, a VMDK és a VMPM képviselői 1999. augusztus 20-án megalakították az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanácsot. Tagjai: a magyar pártok szövetségi, köztársasági és tartományi parlamenti képviselői, valamint a magyar helyi önkormányzati képviselők 1/5-e, a párt-hovatartozási arányok figyelembevételével. Az IMNT-t éles hangú támadások érik a szerb nacionalista és a baloldali hatalmi pártok részéről: megalakulását – alaptalanul – az elszakadás első lépésének tekintik. 5. GAZDASÁG A Jugoszlávia szétesése után létrejött államformáció gazdasági életében – részben öröklött gazdasági potenciálja, részben nagyobb lakossága (piaca) miatt – Szerbia dominál. A délszláv háború következtében Jugoszlávia ENSZ-tagságát felfüggesztették, majd 1992. június 2-ától gazdasági szankciókat vezettek be az ország ellen. Emiatt mindmáig képtelen rendezni tagságát az IMF-ben, a Világbankban és a GATT-ban, nem tudott csatlakozni a WTO-hoz sem. A daytoni egyezmény feltételei teljesítésének következményeként 1995 novemberétől a szankciókat enyhítették, megszüntetésük azonban az 1996. évi helyhatósági választásokon elkövetett csalások és egyéb okok miatt megakadt. 1998 tavaszától, az ismert koszovói események következtében ismét a legszigorúbb gazdasági büntetőintézkedések érvényesülnek Szerbiával szemben. A máig tartó politikai bizonytalanság és feszültségek folytán sem a külföldi tőke, sem a nemzetközi szervezetek bizalma nem állt helyre. A JSZK gazdaságát az 1991 óta szakadatlanul zajló háborúk teljesen szétzilálták, talpra állítása a hivatalos becslések szerint is legalább 20 évet igényel. Az ország ipari termelése az 1990. évi szint 40 %-ára esett vissza, a hiperinfláció miatt a pénzügyi rendszer szétesett. A fokozatosan növekvő kereskedelmi hiányt az egyre zsugorodó vállalati és lakossági tartalékok fedezik. Az országra erejét messze meghaladó terheket ró a mintegy 2 millió főre tehető munkanélküli eltartása. (Ide sorolandó a kb. 600.000 fő menekült és a mintegy 550–600.000 fő kényszerszabadságon lévő is.) A 2 millió fő munkanélküli a teljes lakosság mintegy 20 %-a, illetve a munkaképes korú lakosság kb. 40 %-a. A feketegazdaság részesedése a gazdasági folyamatokban megközelíti a 40–45 %-ot. Az 1994-től elindított gazdaságstabilizációs lépéseket nagymértékben hátráltatja, hogy az ország súlyos bel- és külföldi tőkehiánytól szenved. Számítások szerint a gazdaság egészséges dinamizmusának beindításához 20–22 milliárd USD tőkére lenne azonnali szükség. További fontos feltétel lenne normalizált viszonyok kialakítása a szomszédos országokkal, elsősorban a volt jugoszláv köztársaságokkal (vagyon- és adósságmegosztási kérdések, piacok visszaszerzése).

HTMH – 2000.

– 27 / 42 –


A jelenlegi helyzetben Jugoszlávián belül a Vajdaság helyzete felértékelődött, a fokozódó központosítás következtében azonban a hagyományosan donorként kezelt tartományból a helyben megtermelt jövedelem 9/10-ét elvonják. A milosevici fordulat megszüntette a titói Jugoszlávia nemzetiségi kulcsrendszerét, amelynek értelmében a kisebbséghez tartozóknak biztosítani kellett az arányos részvételt a társadalmi, a kulturális és a gazdasági életben. A szakmai alkalmasság kizárólagossága elvének hangsúlyozása a gyakorlatban a nemzetiségek képviselőit az állami és társadalmi élet peremére szorította. Ennek hatására a magyarok ma már a tömbmagyarság által lakott területeken is mélyen alulreprezentáltak – számarányukhoz viszonyítva – az állami vállalatok vezetői között; kiválasztásuk során nemzetiségi diszkrimináció érvényesül. A vajdasági magyarságot egzisztenciálisan rendkívül visszavetették az 1991 óta tartó háborús válság következményei. A gazdasági élet területén tapasztalható megkülönböztető rendelkezések – közöttük a diszkriminatív adó- és felvásárlási intézkedések – nagymértékben sújtják a mezőgazdaságot, a falusi magyar lakosságot, amely az alacsony terményárak, az elöregedő géppark és az állandóan növekvő termelési költségek, valamint a szinte állandósuló üzemanyaghiány miatt jórészt felélte tartalékait. A hagyományos vállalkozási területeken (mezőgazdaság, élelmiszeripar) súlyos tőkehiány mutatkozik. Az állam a helyi vállalkozásokat nem támogatja, sőt a fejlesztési tervekből kihagyják KözépBácska magyarlakta területeit. Ezek rovására a friss betelepítéseket (a Duna mentén és Észak-Bánátban) részesítik előnyben. Nehezíti a vállalkozások beindítását az is, hogy az erre potenciálisan alkalmas réteg nagy számban hagyta el az országot. A vajdasági magyar vállalkozóknak igyekszik segítséget nyújtani a szabadkai és topolyai vállalkozásfejlesztési központ. A privatizáció csak a legutóbbi időszakban indult meg, de az előkészületek megtörténtek a köztulajdonban lévő termelő egységek többségi kézbe történő átmentésére. 6. CIVIL TÁRSADALOM A Vajdaságban a második világháborút követően látszatra kedvezően alakult a helyzet, sorra jöttek létre a művelődési egyesületek, csoportok és szövetségek. 1945. május 10-én Nagybecskereken megalakult a Magyar Közművelődési Közösség, június 22-én pedig szabadkai székhellyel létrejött a Vajdasági Magyar Kultúrszövetség, a vajdasági magyarság mindmáig legjelentősebb intézménye, amely átfogta a művelődési élet minden területét. 1947 januárjában összehívott, a jugoszláviai magyarság egészét megmozgató közgyűlésén a szövetség megválasztotta Kultúrtanácsát és szakbizottságait, megjelölte kultúregyesületeinek gócpontjait. Rövid idő leforgása alatt 62 egyesületet sikerült beszervezniük, s a szakbizottságok is eredményesen működtek. Tevékenységének kiemelt területe az ún. írástudási mozgalom volt. 12 vándorkönyvtárat hozott létre, amelyek a körzetükhöz tartozó tanyaközpontokat is bejárták. Magyar néprajzi múzeum felállításáról is döntés született, de az intézmény létrehozására már nem kerülhetett sor, pedig a vajdasági magyarságnak igen nagy szüksége lett volna erre (s lenne ma is). A magyar társadalmi és


– 28/ 42–

HTMH – 2000.

kulturális élet ilyen központosított irányítását mind erőteljesebben kifogásolták az uralkodó Kommunista Párt szerb nemzetiségű vezetői. A Kultúrszövetség felszámolására az alkalmat a Tájékoztató Iroda elleni 1948. évi intézkedés adta. Példátlanul kemény intézkedésekkel kényszerítették nyilatkozattételre az elnökségben, tanácsban és szakbizottságban tevékenykedő párttagokat. Az aktív kultúrmunkások jó részét a hírhedt Goliotokra hurcolták, a megmaradt párttagokkal pedig kimondatták a Kultúrszövetség „önkéntes alapon” történő megszűnését. Időközben a vajdasági pártszervezet 1948 nyarán Újvidék központtal megalakította a többnemzetiségű Vajdasági Közművelődési Közösséget, ennek keretében pedig a Kultúrszövetség utódját, a Közművelődési Közösség Magyar Osztályát, amely átvette a szövetség vagyonát, irattárát és az addig sikeresen működő központi és vidéki alapszervezetek irányítását. Ettől kezdve a magyar művelődési egyesületekben a saját kulturális örökség ápolása helyett a kétnyelvű kultúrmunka került előtérbe, a szerb egyesületekben a kétnyelvűség és a magyar kultúrörökség ápolása viszont szóba sem jöhetett. Ezek az intézkedések és az ellenséges légkör a művelődési egyesületek elnéptelenedéséhez, s a szerémségi, bánáti és dél-bácskai egyesületek megszűnéséhez vezettek. Hasonló megpróbáltatásokat élt át az 1964-ben alakult Vajdasági Magyar Nyelvművelő Egyesület, amely 1968 után hozta létre szakbizottságait és helyi szervezeteit. 1970-ban megszervezte Adán a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napokat, a Magyar Szó c. újvidéki napilapban megindította a Nyelvművelő c. mellékletet, kidolgozta a Magyar helyesírás szabályainak jugoszláviai függelékét, és részt vett a vajdasági nyelvhasználati törvény tervezetének kidolgozásában. 1971-ben nacionalizmus vádjával nyílt politikai támadás indult a szervezet főleg szabadkai vezetői ellen, amelynek következtében tevékenysége teljesen legyengült, majd – kellő hatástalanítás után – újraszervezték az egyesületet. A ’90-es évtized elejétől – a politikai szervezetek mellett – sorra létrejöhettek a magyar szakmai szervezetek. A magyarországi gyakorlattal ellentétben azonban központi költségvetési támogatást nem kapnak, legfeljebb egyes önkormányzatok segítségére, anyaországi alapítványi és más forrásokra támaszkodhatnak. Az egykor oly nagy jelentőségű Vajdasági Magyar Kultúrszövetség örökségének felvállalását tűzte ki célul az 1992. július 11-én Szenttamáson megalakult Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség (VMMSZ). A jelenleg 75 tagszervezettel és mintegy 10 ezer taggal rendelkező szövetség a művelődési egyesületek és öntevékeny művészeti csoportok összefogása, szakmai módszertani irányítása mellett fontos szerepet játszik a közművelődési szakemberek (néptánc- és zenepedagógusok) képzésében, továbbá kulturális seregszemlék szervezésében. Ez utóbbiak közül kezdeményezője volt a Vajdasági Magyar Ünnepi Játékok és a Dél-Bánáti Magyar Művelődési Egyesületek Szemléje újraindításának. Szervezi a Vajdasági Magyar Amatőrszínjátszó és 1999-től a Gyöngyös-bokréta és Durindó c. hagyományápoló szemléket. Kezdeményezője és társszervezője volt a Tóthfalusi Kerekasztal és az I. Vajdasági Magyar Értelmiségi Fórum elnevezésű, a kü-

HTMH – 2000.

– 29 / 42 –


lönböző áramlatokhoz tartozó magyar értelmiség között tapasztalható nézetkülönbségek megvitatását szorgalmazó tanácskozásoknak. A VMMSZ kezdeményezésére indította meg a budapesti székhelyű Magyar Kultúra Alapítvány a Régiók bemutatkozása című, a szomszédos országokban élő magyarság kulturális életét bemutató, évről–évre megrendezésre kerülő programsorozatot. Elnöke Dudás Károly. A Vajdaságban működő, az egész magyar közösség szempontjából fontos művelődési egyesületek közül – a teljesség igénye nélkül – a szabadkai Népkör, a zombori Polgári Kaszinó Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, a nagybecskereki és az újvidéki Petőfi Művelődési Egyesület, a topolyai Kodály Zoltán Művelődési Egyesület, valamint a zentai Thurzó Lajos Közművelődési Központ emelhető ki. Művelődési mozgalommá terebélyesedett a szabadkai Városi Könyvtár olvasóterméből 1958-ban elindult Életjel című irodalmi élőújság. A vajdasági magyarság kulturális életében jelentős esemény a vajdasági magyar néptánccsoportok seregszemléje, a Gyöngyösbokréta, a magyar népzenei együttesek találkozója, a Durindó, a Középiskolások Művészeti Vetélkedője, a kanizsai Tiszai Ünnepi Játékok, ahol a Tisza- mente és ÉszakBácska műkedvelő színjátszói adnak évről–évre találkozót. A szórványmagyarság szempontjából meghatározó jelentőségű a hatalom által megszüntetett, majd a VMMSZ kezdeményezésére ismét megindított Dél-Bánáti Magyar Művelődési Egyesületek szemléje. A vajdasági magyarság mindmáig őrzi „írástudó” elődeinek emlékét, amit bizonyít az irodalmi zarándokhelyek rendszeres felkeresése és az évente megrendezett Kanizsai Írótábor, a Szenteleky-napok, a Csépe Imre Emléknapok, a Kosztolányi Napok, a Szirmai Károly Emléknap, valamint a Fehér Ferenc Emléknap. A Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete (VMPE) 1993-ban alakult meg pártoktól független szakmai szervezetként. Célkitűzései között a magyar nyelvű oktatás szervezése, segítése és színvonalának emelése szerepel. A szervezet az Újvidéki Rádióval közösen évente megszervezi a Szólj síp szólj népzenei, valamint a Kőketánc néptánc és gyermekjáték vetélkedőt. Az anyanyelvű oktatás fejlesztése érdekében szorosan együttműködik a magyar módszertani központokkal, a diáksegélyező egyesületekkel és az újvidéki székhelyű Vajdasági Magyar Tankönyvtanáccsal. Aktív tevékenységet folytat az önállóan is bejegyzett szabadkai székhelyű Észak-Bácskai Pedagógusok Egyesülete és a dél-bánáti szórványmagyarság oktatási kérdéseinek felkarolásával foglalkozó, pancsovai székhelyű Börcsök Erzsébet Módszertani Központ. A VMPE elnöke Nagy Margit. Az orvosokat tömöríti a Vajdasági Magyar Egészségügyi Társaság. Magyarországi inspirációk nyomán kelt életre a Vajdasági Gazdakörök Szövetsége. Az írott és elektronikus sajtó munkásai alakították meg a Vajdasági Magyar Média Társaságot, a szak- és szépírók, könyv- és lapkiadók pedig a Vajdasági Magyar Kiadók Társulását. A Magyarok Világszövetsége Jugoszláviai Országos Tanácsa (MVSZ JOT),


– 30/ 42–

HTMH – 2000.

a Vajdasági Pax Romana, s a cserkészmozgalom mellett szólnunk kell a vajdasági ifjúság önálló szervezeti kísérleteiről (VMISZ, VIFÓ, VaMaDisz) is. 7. OKTATÁS A vajdasági nemzeti kisebbségek oktatási jogait a köztársasági oktatási törvények szabályozzák. Mielőtt a Szerb Köztársaság megszüntette volna a tartományok (Koszovó és Vajdaság) törvényhozási jogkörét, az oktatásügyet és ezzel együtt a nemzeti kisebbségek anyanyelvű oktatását is tartományi törvények szabályozták. Az oktatásügyet szabályozó négy szerbiai törvény a következő: az „általános iskolai törvény”, a „középiskolai törvény”, a „főiskolai törvény”, valamint a „tudományegyetemről szóló törvény”. Az oktatási törvények iskolaigazgatókra vonatkozó rendelkezései egyfelől rendkívül széles döntési jogkört ruháznak az igazgatókra, másfelől az igazgatók kinevezését teljes egészében az oktatási minisztérium hatáskörébe utalják. Az iskolaszékek (amelyeket ugyancsak a minisztérium nevez ki) csak javaslatot tehetnek az igazgató személyére. Az említett rendelkezések semmilyen beleszólási lehetőséget nem biztosítanak a nemzeti kisebbségek képviselőinek, szervezeteinek – de még a községi, városi önkormányzatoknak sem – az iskolaigazgatók kinevezésébe, leváltásába — még a konzultáció szintjén sem. Ennek következtében az igazgatók a minisztérium politikáját képviselik, más érdekekre nincsenek, és nem is lehetnek figyelemmel. Ez az európai viszonylatokban is egyedülálló centralizáció teljesen megfosztja a nemzeti kisebbségeket az anyanyelvű oktatás területén az önkormányzatiság minden formájától, és a megmaradásuk szempontjából talán legfontosabb területen kizárja őket a döntéshozatalból. A minisztérium kizárólagos joga a tantervek és programok összeállítása, ezekbe a nemzeti kisebbségek képviselőinek, szakmai szervezeteinek semmilyen, még konzultációs beleszólási joga sincs. Az oktatási törvények széleskörű jogosítványokat ruháznak az iskolaigazgatókra, többek között önállóan dönthetnek a tanárok felvételéről és elbocsátásáról, az oktatás megszervezéséről stb. A vázolt, teljes centralizáció körülményei között néhány igazgató önkényes döntése azzal járt, hogy számos iskolában (olyan városokban is, ahol a kisebbségek többségben vannak) a nemzetiségi tagozatokon a tantárgyak többségét szerb nyelven hallgatják a tanulók. Ugyanakkor 5 évvel ezelőtt még csak kivételesen fordult elő, hogy akár egy tantárgyat is szerbül tanuljanak a nemzetiségi osztályokban. Az általános iskolai (129. és 133. szakasz), a középiskolai (99. és 100. szakasz), valamint a főiskolai törvény (47. és 48. szakasz) előírja, hogy a kisebbségi tagozatokon tanulók részére a hivatalos okiratokat, diplomákat és bizonyítványokat két nyelven, tehát a kisebbség nyelvén is ki kell állítani, továbbá az iskola hivatalos nyilvántartását is két nyelven kell vezetni, ha ott az oktatás a nemzeti kisebbségek nyelvén is folyik. Aki ezt a rendelkezést megszegi, az pénzbírsággal sújtandó. Amíg az általános- és középiskolai törvény kisebbségekre vonatkozó szakaszai – az iskolaigaz-

HTMH – 2000.

– 31 / 42 –


gatókra vonatkozó rendelkezéseket kivéve – nem jelentenek visszalépést a hatályon kívül helyezett vajdasági oktatási törvényhez viszonyítva, addig a felsőoktatásban az új szerbiai törvények zsugorították a nemzeti kisebbségek jogait. A főiskolákon és egyetemeken az oktatás kizárólag a szerb kormány jóváhagyásával szervezhető meg a nemzeti kisebbségek nyelvén. Az egyetemi törvény rendelkezése visszalépést jelent az 1990. évi – már hatályon kívül helyezett – szerbiai törvényhez viszonyítva, amelynek 43. szakasza úgy rendelkezett, hogy a Vajdaságban 30 hallgató jelentkezése esetén kötelező az oktatást a nemzeti kisebbség nyelvén is megszervezni. Hasonlóan rendelkezett az ugyancsak hatályát veszített, egységes vajdasági oktatási törvény 21. szakasza is. Az 1992. évi szerbiai felsőoktatási törvények abban a tekintetben is szűkítették a nemzeti kisebbségek jogait, hogy az előző törvényektől eltérően nem teszik lehetővé a felvételi vizsgák kisebbségi nyelveken történő letételét (ha az oktatási intézményben nem folyik oktatás a nemzetiségek nyelvén). Az említett korlátozások és központosító tanügyi törvények, valamint a háború miatti elvándorlás következtében a Vajdaságban jelentősen csökken a magyar tagozatok és az azokon tanuló magyar tanulók létszáma. A hivatalos kimutatások szerint az oktatás minden szintjén visszaesés mutatkozik az anyanyelvű tanulók létszámában. Példaként említhető, hogy amíg 1978-ban 30.564 magyar nemzetiségű diák tanult magyar nyelvű osztályokban az általános iskolákban, addig 1993-ban az oktatás valamennyi szintjén mindössze 26.000 magyar diák folytatta anyanyelvén tanulmányait. A magyar nyelven tanuló diákok összes vajdasági diákhoz viszonyított részarányának alakulását szemlélteti a 6. ábra. 6. ábra

Az összes vajdasági diákból magyar nyelven tanulók aránya 1946 és 1997 között


– 32/ 42–

HTMH – 2000.

Az 1996/97-es tanévben 29 vajdasági községben folyt magyar nyelvű általános iskolai oktatás 83 általános iskolában és 35 kihelyezett tagozaton, ami 1.042 tagozaton 22.062 tanulót jelentett. Az előző iskolaévhez viszonyítva a magyar nyelvű általános iskolai oktatásban részesülő tanulók száma 5.669-cel, illetve 2,52 %-kal, a tagozatok száma pedig 18-cal csökkent. A legnagyobb létszámcsökkenés az észak-vajdasági községek területén tapasztalható: Zentán 143, Topolyán 78, Zomborban 70, Törökkanizsán 63 tanulóval regisztráltak kevesebbet. A felnőtt korosztály számára magyar nyelvű általános iskolai képzés két iskolában (Szabadkán és Zomborban) folyt, összesen 8 tagozaton 92 résztvevővel. Az 1996/97-es tanévben összesen 5.726 magyar diák járt szerb tagozatra általános iskolai szinten, közülük 1.663 (29,04 %) választható tantárgyként tanulta a magyar nyelvet (579 nem magyar nemzetiségű tanulóval együtt). Kétnyelvű, azaz szerb–magyar nyelvű oktatást négy községben és négy zeneiskolában biztosítottak, ebben a képzési formában öszszesen 435 diák vett részt, s közülük 296 volt magyar nemzetiségű. A középfokú oktatás területén jóval aggasztóbb a helyzet. Az 1996/97-es tanévben 13 vajdasági községben 9.466 magyar nemzetiségű diák tanult középiskolában. Közülük 6.362 fő (67,21 %) magyar nyelvű tagozaton, 3.104 fő (32,79 %) szerb tagozaton végezte tanulmányait. Az előző esztendővel összehasonlítva megállapítható, hogy a diákok létszáma 37-tel, a tagozatoké pedig 2-vel csökkent. A többnyire nem teljesen magyar nyelvű szakképzés részben szakközépiskolai, részben szakiskolai szinten valósul meg. Az 1990-es évek elején a választható szakirányok a gépészet, az elektrotechnika, a közlekedés, a mezőgazdaság, a textil- és bőripar, a vegyészet, a grafika, az egészségügy, az építészet, a fafeldolgozás, az erdészet, a közgazdaság és a kereskedelem voltak. A szóba jöhető intézmények szándékosan rossz területi elhelyezkedése (a sokszor többségi környezet), s a nagyfokú elszegényedés miatt az egyre szűkülő keretszámokat se mindig sikerül kitölteni. Becsült adatok szerint 1999-ben több mint 500 középiskolás iratkozott be magyarországi középiskolákba. Az 1996/97-es tanévben a Vajdaságban összesen 5.080 főiskolai és egyetemi hallgató tanult, s közülük 550 (10,83 %) volt magyar nemzetiségű. Az újvidéki és a szabadkai tanárképzőben és a szabadkai Műszaki Főiskolán összesen 307 magyar nemzetiségű diák részesült magyar nyelvű oktatásban. Ebben a tanévben 22.808 hallgató iratkozott be az Újvidéki Egyetemre, ebből 1.296 (5,68 %) volt magyar nemzetiségű. Az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékén a négy évfolyamon összesen 92 diák tanult, szabadkai Közgazdasági Karán pedig 168 magyar nemzetiségű hallgató folytatta tanulmányait részben magyar nyelvű oktatás keretében (az első évben 5 tantárgyat, a másodikban pedig 1 tantárgyat hallgathattak anyanyelvükön). A szabadkai Építészeti Karon 55 magyar nemzetiségű diák vett részt magyar nyelvű oktatásban (az első évfolyamon 5 tárgyat, a másodikon pedig 2-őt hallgattak magyar nyelven). Az újvidéki Művészeti Akadémián a magyar nyelvű színészeti alcsoport 12 magyar nemzetiségű diákja négy tantárgyat hall-

HTMH – 2000.

– 33 / 42 –


gathatott anyanyelvén. A zombori tanítóképzőben a magyar nyelvi szakra 54 hallgató iratkozott be, közülük 39 volt magyar nemzetiségű, akik 9 tantárgyat hallgathattak anyanyelvükön. Önálló magyar felsőoktatási intézmény a Vajdaságban nincs. Bár az 1980-as évek elején az újvidéki bölcsészkaron a jogi keretek és a személyi feltételek adottak lettek volna teljes magyar nyelvű évfolyam megindítására, ennek kivitelezését lehetetlenné tették. A Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete, majd később a VMSZ és Szabadka önkormányzata megbeszéléseket folytatott a szegedi JATE kihelyezett tagozatának létesítéséről. A budapesti Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem 1996 februárjában nyitotta meg zentai konzultációs központját. Ugyanettől az évtől működik Szabadkán a Gábor Dénes Műszaki Főiskola távoktatásos konzultációs központja. A hatalom 1997-ben kísérletet tett mindkét konzultációs központ működésének ellehetetlenítésére. A magyar pedagógusok szakképzését – az óvónőképzéstől a középiskolai tanárok képzéséig – 1946 és 1959 között az újvidéki Tanárképző Főiskola Magyar Tanszéke, ezt követően az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Tanszéke, valamint az Újvidéki és a Szabadkai Pedagógiai Akadémiák végezték, illetve végzik. 1993-ban Újvidéken és Szabadkán megszűnt a tanítóképzés — ami az utóbbi esetben az intézmény teljes feloszlatását is jelentette. A többségi környezetű Zombori Egyetemen magyar szak indult helyettük, azonban az eddigi teljes anyanyelvűség mellőzésével: immár csupán az utolsó évben, bizonyos szaktárgyakat hallgatnak magyarul a diákok, városon belüli gyakorló iskolai háttér nélkül. A VMSZ Milosevic elnökkel folytatott tárgyalásainak eredményeként a hatóságok 1998 szeptemberétől engedélyezték a szabadkai tanítóképző újbóli megindítását, de nem önálló intézményként, hanem az Újvidéki Egyetem Zombori Tanítóképzőjének kihelyezett tagozata formájában. Az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén a kilencvenes évek elejéig mintegy 140 általános iskolai és 430 középiskolai tanár szerzett oklevelet (emellett a hetvenes évek végétől igen sok hallgató szerzett könyvtárosi és fordítói minősítést), 42-en magiszteri vizsgát tettek, 25-en pedig elnyerték a tudományok doktora címet. A csúcspontot jelentő 1976/77-es tanév 45 rendes hallgatójával szemben 1993/94-ben csak 16-an jelentkeztek a katedrára. Pedagógus-továbbképzésre különböző magyarországi intézmények szervezésében és a vajdasági magyar pedagógusszervezet által nyílik csak lehetőség. A pedagógusok továbbképzése területén komoly gondot jelent, hogy a Vajdaság területén nincs magyar nyelv- és irodalom-tanfelügyelő. Az egész Vajdaságban csak egyetlen magyar tanfelügyelő működik. A tanfelügyelők munkája egyébként elveszítette pedagógiai segítő jellegét. A magyar nyelvű pedagógusképzés elsorvasztása és a kilencvenes évek elején bekövetkezett kivándorlás miatt a vajdasági magyar oktatás súlyos pedagógushiánnyal küzd. A Magyarságkutató Tudományos Társaság által végzett kutatások alapján 1998-ban a Vajdaság általános iskoláiban 195 tanár hiányzott, s a következő négy év során még 60an mennek nyugdíjba. Tanítóból csupán a szórványvidéken mutatkozik hiány. A középiskolákban ugyan emelkedett a tanárok száma, de megnövekedett a végzettség nélkü-


– 34/ 42–

HTMH – 2000.

li vagy nem megfelelő végzettségű pedagógusok száma. Súlyosbítja a helyzetet, ha figyelembe vesszük a nyugdíjaztatásra jogosult középiskolai tanárok nagy számát (32 fő) is. Magyarországi vendégtanárok alkalmazását és magyarországi egyetemek kihelyezett tagozatainak megnyitását a szerbiai törvények nem teszik lehetővé. A Magyarországon végző és visszatérő vajdasági pedagógusok munkába állását diplomahonosítási problémák akadályozzák. Az erősen alulfinanszírozott oktatási intézmények legégetőbb problémája az anyanyelvű könyvek és tankönyvek hiánya, ugyanis a nyolcvanas évek végétől az újvidéki Tankönyvkiadó Intézetnél megszűnt az általános és középiskolai tankönyveknek, segédleteknek, kötelező olvasmányoknak a tartomány öt hivatalos nyelvén történő kiadása. A hatalom gyakorlatilag lehetetlenné teszi anyaországi tankönyvek használatát (ugyanakkor a magyar gyakorlat nem akadályozza sem a szerbiai tankönyvek, sem más művek behozatalát és felhasználását). A gondok áthidalására helyi szerzők tollából tankönyvpótló ismeretterjesztő füzeteket adott ki előbb a Családi Kör c. hetilap, majd 1995-től a Vajdasági Magyar Tankönyvtanács. Magyar nyelvű alapítványi és magániskolák nem működnek, az egyetlen egyházi középiskola a kispapokat nevelő, szabadkai Paulinum, amely horvát nyelvű képzést biztosít római katolikus diákjai számára. A vajdasági magyarság önálló oktatási intézményhálózatának létrehozása céljából az elmúlt évtized során számtalan felmérést, tanácskozást és vitát szerveztek, eddig azonban nem sikerült érdemi előrelépést elérni. 8. MŰVELŐDÉS, KULTÚRA, TUDOMÁNY A délvidéki magyar szellemi élet kiemelkedő eseményeként 1945. október 29-én megalakult Szabadkán az első magyar színház, amely produkcióit olyan helyekre vitte el, ahol soha azelőtt nem láttak hivatásos színházat, de még műkedvelő előadásokat sem. Másodikként, 1950-ben a topolyai Magyar Népszínház jött létre, majd 1953-ban Nagybecskereken Magyar Társulat létesült, amely újraélesztője lett a bánáti magyar műkedvelő színházkultúrának. A szintén 1953-ban létrehozott zombori magyar színházat két esztendő múlva azzal az indokkal szüntették meg, hogy a város területén nem él 5.000 magyar. 1960-ra a délvidéki magyarságnak egyetlen színháza maradt, a Szabadkai Népszínház, de az ötvenes évek végétől a hatalom minden valós értéket száműzni igyekezett még a színház környékéről is. A hatvanas évek második felétől ismét az egyetemes magyar kultúra alkotásait vitték színre hazai rendezők, elsősorban Virágh Mihály és kiváló színészek munkájával. 1969-ben mutatták be a vajdasági Deák Ferenc Áfonyák, 1971-ben pedig Légszomj című drámáját. Ez utóbbi a kisebbségi létben vergődő délvidéki magyarokról

HTMH – 2000.

– 35 / 42 –


szól. A szabadkai magyar társulat több rangos elismerésben részesült. Virágh Mihály halálával a színház veszített korábbi színvonalából, de a társulat és az egész színház igazi összeroppanása 1985-ben, a tartomány akkori vezetésének fenntartás nélküli támogatását maga mögött tudó Ljubiša Ristić szerb rendező munkásságával kezdődött, és a színház teljes tönkretételével végződött. A magyarságtól azzal az ürüggyel vették el a színházat, hogy az „etnikailag tiszta színház ártalmas a kisebbség egészségére”. Az anyanyelvű színház visszaperelése érdekében 1990-ben kezdeményezett petíció lapjain 20.209 aláírás hitelesítette a polgárok azon óhaját, hogy Szabadka kapjon olyan színházat, amely gazdag kulturális és történelmi hagyományai alapján megilleti. A hatalom azonban visszautasította a kérést, Ristic pedig a sajtóban lefasisztázta az anyanyelvű színházat visszakövetelő magyarokat. A kőszínház falai közül kiszoruló magyar társulat ekkor szétszéledt, majd később a Kosztolányi Dezső Színház keretein belül kezdte meg, és folytatta tevékenységét mindaddig, amíg néhány évvel ezelőtt ismét lehetőség nyílt arra, hogy Kovács Frigyes vezetésével a szabadkai Népszínház magyar társulataként működjön. A Kosztolányi Színház, Péter Ferenc vezetésével megőrizte önállóságát és az Ágoston Pribilla Valéria által vezetett szabadkai gyermekszínházzal együtt anyanyelvű színházi produkciókat biztosít az észak-vajdasági magyarság számára. 1973-ban megalakult az Újvidéki Színház is, amely az avatón Örkény István Macskajáték című tragikomédiáját mutatta be. A színház életre hívásában mindenképpen kiemelt szempontként szerepelt, hogy a szabadkai színháztól eltérő, modern kultúrával gazdagodjon a jugoszláviai magyarság. A színház 1978 és 1981 között élte valódi fénykorát a világhírű, erdélyi származású Harag György tevékenységének köszönhetően, aki nemcsak rendezéseivel szerzett elismerést, hanem a színház igazi arculatának és az állandó színtársulat kialakításával is. Fennállásának 10. évfordulójára végre önálló társulatot és saját épületet (amit 1994-ben a szélsőséges Szerb Radikális Párt által irányított újvidéki önkormányzat akart elvenni) kapott a színház. A szabadkai színház tönkretétele után az újvidéki színház volt kénytelen magára vállalni a tájolás feladatát. A délvidéki magyar színjátszás legeredetibb kezdeményezése az 1978-ban Tanyaszínház néven létrehozott nyári társulat, amely a népi, vásári színjátszás egykor igen kedvelt formáival szórakoztatta Bácska magyar településeit, legeldugottabb tanyáit is. A fiatal művészekből álló társulat évről–évre megújulásra képesen járta nemcsak a bácskai tanyavilágot, hanem később eljutott a Drávaszögbe, a Muravidékre, sőt Magyarországra is. Az 1991-ben kitört háborút követő pénztelenség miatt azonban tevékenysége megtorpant. Legalább a számbavétel erejéig szólni kell még a kanizsai Amatőrszínházról is. A mai értelemben vett vajdasági magyar filmgyártás az 1970-es évek elején vette kezdetét. Az újvidéki Vicsek Károly első játékfilmje, a Parlag (Deák Ferenc forgatókönyve alapján készült) 1974-ben a Pulai és a San Remói Filmfesztiválon is megkapta a legjobb rendezés díját. 1979-ben ugyancsak ennek a szerzőpárosnak az alkotása, a Trófea nyerte el a Pulai Fesztivál nagydíját, az Arany Arénát. 1982-ben azonban Vicsek Károly és Gion Nán-


– 36/ 42–

HTMH – 2000.

dor Naplemente című filmjének sajtóbemutatóján néhány belgrádi filmes kimondta, hogy a vajdasági filmgyártást Belgrád felügyelete alá kell vonni, és meg kell tisztítani a vidéki színektől, valamint a sajátos (magyar) folklórelemektől. Az Újvidéki Televízió keretén belül 1977 és 1990 között 11 magyar tévéjáték született, túlnyomó többségük Vicsek Károly rendezésében. 1986-ban Siflis Zoltán kezdeményezésére Topolyai Video Alkotóműhely néven megalakult az első független vajdasági filmműhely. Alkotói elsősorban olyan korábban tabunak számító témákat dolgoztak fel, amelyek a kisebbségi sorba kényszerített délvidéki magyarság kollektív vagy egyéni meghurcoltatásait taglalják. Az alkotóműhely mintegy harminc alkotásából – a teljesség igénye nélkül – a következők emelhetők ki: Siflis Zoltán Nehéz idők c. filmje (1987) a háború utáni kényszer-beszolgáltatásokról, Dudás Károly–Siflis Zoltán Gádor-lakók c. filmje (1988) a drávaszögi odúlakásokban tengődő emberek sorsáról, Csorba Béla–Siflis Zoltán Egy inkvizició c. filmje (1988) a hírhedt horgosi orgonaügyről, több kanizsai tanár meghurcoltatásáról, Siflis Zoltán–Blaskó Márta–Csorba Béla–Dudás Károly–Matuska Márton Temetetlen halottaink c. filmje (1989–1990) a délvidéki magyarok ellen 1944/45-ben elkövetett rémtettekről, Szemerédi Magda–Hoffmann Artúr–Póth Imre Piros c. filmje (1991) a szórványmagyarság iskoláinak felszámolásáról mutat be dokumentumokat. A második világháború után a magyar nyelvű könyvkiadás és könyvterjesztés megszervezése a Vajdasági Magyar Kultúrszövetség, később a Jugoszláviai Magyar Kultúregyesületek Vajdasági Szövetsége Magyar Osztályának feladata lett. A Kultúrszövetség kezdeményezésére jött létre a Híd Könyvkiadó Vállalat, amely az 1951-ben megalakított Testvériség–Egység Könyv- és Lapkiadó mellett ekkoriban a megjelenő magyar könyvek kizárólagos gondozója volt. Miután az 1955–56-os években a Testvériség–Egység Kiadó válságba került, 1957-ben létrehozták a Forum Könyvkiadót, amelyet a legkorszerűbb nyomdatechnikával szereltek fel. Itt állították fel Jugoszlávia első többszínnyomó ofszet rotációs gépét. Érthető tehát, hogy a Forum a vajdasági magyarság egyik legfontosabb, ugyanakkor sokat vitatott intézményévé vált. 1957 és 1991 között 1.729 címet adott ki, köztük a jugoszláviai magyar irodalom, társadalomtudomány és néprajzkutatás legfontosabb műveit. Az 1990-es évek elejére a Forum Könyvkiadót is elérték a háborús válság következményei, amelyek még hatványozottabban jelentkeznek azáltal, hogy a kiadó elveszítette a nyomda fölötti befolyását és a Forum-házon belüli önálló jogi státusát. A könyvkiadó ma formailag állami vállalat, s mint ilyen a szerb állam restrikciós politikája miatt osztozik a többi állami nemzetiségi intézmény sorsában. Fennmaradása csak a magyarországi támogatásnak köszönhető. 1973-tól fontos hézagpótló szerepet töltöttek be a vajdasági könyvkiadásban a szabadkai Munkásegyetem kiadásában megjelent Életjel könyvek. A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete fennállása óta közel 220 kiadvánnyal járult hozzá a vajdasági magyar irodalomtudomány, nyelvészet és néprajztudomány eredményeinek pub-

HTMH – 2000.

– 37 / 42 –


likálásához. Jelentős könyvkiadói tevékenységet folytat magyarországi és egyéb alapítványi támogatással a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság. A vallási tárgyú könyvek kiadása terén az újvidéki Agape mellett egyre nagyobb szerepet játszik a Tóthfaluban működő Logos Grafikai Műhely. Ez utóbbi a délvidéki magyarság sorskérdéseivel kapcsolatos kiadványok megjelentetésére is vállalkozik. Az 1991-es háborús évek kezdetétől mind több vajdasági alkotás jelenik meg magyarországi könyvkiadók gondozásában. Évtizedeken keresztül a magyar nyelvű és érdekeltségű tudományos kutatások egyetlen, anyagilag is jelentős eszközökkel támogatott intézménye az Újvidéki Egyetem 1959-ben létrehozott Magyar Tanszéke volt annak ellenére, hogy megalakulásakor elsődlegesen oktatói feladatokat látott el. 1968. június 21-én létrejött a Hungarológiai Intézet, amely Szeli István vezetésével 1969. február 1-jén kezdte meg tényleges tevékenységét. Az intézmény tudományos céljai között a jugoszláviai magyarság nyelvének, irodalmának, művelődésének és néprajzának kutatása szerepelt, különös tekintettel a délszláv–magyar irodalmi és művelődéstörténeti kapcsolatokra. A magyarság társadalmának szociológiai és demográfiai kutatásairól azonban szó sem lehetett. Az Intézet 1976-ban elveszítette önállóságát, Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete néven egyesítették a Magyar Tanszékkel. Az intézmény a szerbiai felsőoktatási törvény értelmében 1993-tól visszaváltozott a hagyományos értelemben vett tanszékké. A tanszéken és az intézetben folytatott kutatások eredményei az irodalomtörténet, az irodalomelmélet és a nyelvtudomány területén az egyetemes magyar irodalom- és nyelvtudomány mércéivel mérve is jelentősek. A tanszék kutatási tevékenysége keretében került sor a szerbhorvát–magyar nagyszótár kiadására. 1990. június 24-én Újvidéken alakult meg az értelmiséget tömörítő Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság (JMMT) „az alkotómunka közösségi serkentése, az alkotói eredmények népszerűsítése, az íráskultúra nemzetiségi szerepének érvényesítése, a délszláv és egyéb nemzeti–nemzetiségi íráskultúrával való kapcsolatok tervszerű ápolása, az alkotói érdekvédelem, önsegélyezés, szerzői és emberi jogvédelem intézményes biztosításának céljával”. Fennállása óta számtalan tanácskozást szervezett a Társaság; közülük a Hogyan tovább a háború után? elnevezésű vitaciklus volt a legjelentősebb, amely a magyar nyelvű oktatás, művelődés és tájékoztatás kérdéseire kereste a választ. A vajdasági magyar oktatási tervezetek összevető vizsgálata című tanácskozás megszervezése egy átfogó magyar nyelvű oktatási rendszer kiépítésének előkészítését vette tervbe. A JMMT figyelemre méltó könyvkiadási tevékenységével is nagyban hozzájárul a vajdasági magyarság szellemi életének gazdagodásához. Elnöke Bosnyák István. A korábban elhanyagolt társadalomkutatások erőteljesebbé tételét tűzte ki célul az 1992-ben megalakult Magyarságkutató Tudományos Társaság (MTT). Elsősorban azokkal a témákkal foglalkozik, amelyek a vajdasági magyarság létkérdéseit boncolják. Legfontosabb kutatási témái közül a következők emelhetők ki: a vajdasági magyarság demográfiai mutatói (migráció a kilencvenes években), a magyar nyelvű oktatás múltja, jelene és


– 38/ 42–

HTMH – 2000.

jövője a Vajdaságban, a vajdasági magyarok nemzeti identitástudata, a vallás szerepe a nemzet identitásának kialakításában, tudósok és műveik (a Vajdaságban) a XX. században, honismereti tanulmányok, a vajdasági magyar községek jellegzetességei, életmódformák. A MTT Könyvtára sorozatban megjelenő kötetek is a vajdasági magyarság legégetőbb kérdéseinek tudományos jellegű kérdéseit foglalják össze. A Társaság elnöke Gábrity Molnár Irén. A délvidéki magyar tudományos kutatások kapcsán – a teljesség igénye nélkül – feltétlenül szólnunk kell a Létünk tematikus számairól, az Új Symposion-ban megjelent publikációkról, valamint Mirnics Károly szociológiai és demográfiai kutatásairól. 9. EGYHÁZI INTÉZMÉNYRENDSZER ÉS VALLÁSGYAKORLÁS A vajdasági magyarság hívő részének döntő hányada római katolikus, a többiek pedig zömében reformátusok. A szabadkai székhelyű, bácskai római katolikus egyházmegyéhez tartozó 360 ezer hívő közel 80 %-a – kb. 290 ezer fő – magyar, a többi döntően horvát. Az egyházmegye területén elenyésző számban élnek még német, szlovák és ruszin ajkú katolikusok is. A nagybecskereki központú, bánáti római katolikus püspökség területén mintegy 90 ezer hívő él, akiknek 90 %-a, kb. 70 ezer fő magyar kötődésű. Az egyházmegye területén csekély számú horvát, bolgár, cseh és német hívő él. Trianon óta először mindkét egyházmegye élén magyar nemzetiségű lelkipásztor – Szabadkán Pénzes János püspök, Nagybecskereken pedig Huzsvár László püspök – szolgál. A feketicsi székhelyű Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház területén 13 egyházközségben és 38 szórványban 15 ezer alá süllyedt a hívők száma, ők – püspökükkel, Csete Szemesi Istvánnal együtt – gyakorlatilag mind magyarok. Vajdaság tartomány területén kisszámú egyéb protestáns magyar él, közöttük a legjelentősebb a Dolinszki Árpád szuperintendens által vezetett, bajmoki székhelyű evangélikus egyház. A pártállam időszakában mindenféle vallásgyakorlatot szankcionáltak, a lelkipásztorok mintegy a társadalmon kívüliség állapotába kerültek. Az egyházak nemzettudat-formáló hatása így a katolikusoknál alig – ezt a helyzetet a jelentős számú horvát pap a magyar nyelvhasználat mellőzésével csak tovább rontotta –, a reformátusoknál inkább érvényesült. Mivel a helyi társadalmak életébe sem igen kapcsolódhattak be, az érintett magyar közösségek életét is csak igen kevéssé befolyásolhatták. A politikai pluralizmus beköszöntével a két magyar római katolikus püspök közéleti tevékenysége és egyházaik aktivitása elsősorban bizonyos háborúellenes lépések megtételében, a karitatív munka fokozásában, s néhány helyen vállalkozások beindításában nyilvánult meg. A tóthfalusi plébánia – amelyhez a Szabadkai Püspökség Lelkigyakorlatos Háza és Művelődési Központja tartozik – fontos szerepet tölt be a vajdasági magyarság szellemi életében. Kisugárzó erejéről vált híressé a Horgos melletti Domus Pacis, a horvátországi Ferences Rendtartomány lelkiségi és közösségi háza. Meghatározó jelentőségű a zentai Kis Szent Teréz Plébánia és a köré csopor-

HTMH – 2000.

– 39 / 42 –


tosuló szerteágazó tevékenység, amelynek egy részét a Thurzó Lajos Közművelődési Központtal közösen végezi. Mindenképpen szólni kell a katolikus és református egyháznak a szerémségi és dél-bánáti magyar szórványok megtartása érdekében végzett kitartó munkájáról. Miután mindkét történelmi egyház paphiányban szenved, az egyre öregedő lelkészállományra fokozott terhelés nehezedik. Ez, valamint a plébániák egy részének idegen ajkú pásztorral való betöltése, a településeken s családokon belüli etnikai átrendeződések mind korlátozzák a magyar nyelvű vallásgyakorlást és a magyar közösség megtartására gyakorolt szerepét. Az egyházi javak visszaszolgáltatásából a katolikus és a református egyház kimaradt. Az utóbbi időszakban aggasztó méreteket öltöttek a magyar nemzetiségű papok és egyházi intézmények elleni támadások. A NATO-akció idején ismeretlen tettesek felrobbantották Káptalanfalva római katolikus imaházát. A nyár folyamán több vajdasági plébániát, így pl. a moholit is feltörték. 1999. október 4-én a magyarittabéi református parókia udvarán ismeretlen tettesek bántalmazták Marton Ilonát, a helyi lelkész Nagybecskereken szolgáló feleségét. 1999. november 9-én este a tóthfalusi katolikus plébánián krajinai tájszólásban beszélő ismeretlen személyek megverték Utasi Jenő helyi katolikus plébánost, Kecskés M. Ferenc nyugalmazott bezdáni papot és az ugyancsak a plébánián szolgálatot teljesítő hitoktató hölgyet, aki bordarepedést és ujjtörést szenvedett. Az ősz folyamán két alkalommal is megrongálták az újvidéki Futaki úti katolikus temetőben az 1944/45-ös vérengzés áldozatainak tiszteletére elhelyezett emlékkereszteket. 10. TÖMEGTÁJÉKOZTATÁS A vajdasági magyar nyelvű sajtótermékek száma megtévesztően nagy, ennek ellenére komoly gondokkal küzdenek. A lapszerkesztőségek 1990. évi ún. közvállalattá történő alakítása a szerkesztéspolitikába és a káderkérdésbe való közvetlen állami beleszólást eredményezte. A tájékoztatási eszközök testületeiben sem a magyar érdekvédelmi szervezetek, sem a művelődési egyesületek nincsenek képviselve. Az 1998 októberében elfogadott szerb köztársasági tájékoztatási törvény – amely teljes egészében ellentétben áll a véleménynyilvánítás szabadságával – különös tekintettel a törvény elfojtó, megtorló jellegére, komoly fenyegetésnek teszi ki a magyar nemzetiségű sajtó képviselőit. A még állami kézben maradt napi-, hetilapok s más periodikák is pénzügyileg ellehetetlenültek, ami csak kis részben magyarázható az évekig tartó szankciós körülményekkel. Ennek oka sokkal inkább a többségi hatalom alig leplezett szándéka a kisebbségi és ellenzéki sajtó megfojtására. A magánlapok a kis példányszámból adódó ráfizetés és a vásárlóerő csökkenése miatt eleve a megszűnés határán tengődnek. A kilencvenes években szinte minden orgánum magyarországi papír- és anyagi támogatásra szorult. A vajdasági magyarság egyetlen magyar nyelven megjelenő napilapja az 56. évfolyamában járó újvidéki Magyar Szó, amelynek alapítója a Vajdasági Tartományi Képviselőház. Miután 1990ben – más orgánumok mellett – közvállalattá alakították, a hatalom még közvetlenebb módon avatkozott be a szerkesztés- és káderpolitikába: a főszerkesztőt el akarták mozdítani, s helyébe


– 40/ 42–

HTMH – 2000.

az uralkodó párt emberét ültetni. A terv a szerkesztőség egyöntetű ellenállásán, valamint a többnemzetiségű olvasótábor és a szakma szolidaritásán bukott meg. Azóta drasztikusan csökkentették a lapnak nyújtott állami támogatást és – a háborús ellátási nehézségekre hivatkozva – a felhasználható papírmennyiséget. 1993-ban rövid ideig szünetelt, illetve ritkábbá vált a megjelenése. Az elmúlt években jelentősen csökkenteni kényszerültek a terjedelmet, regionális és tematikus mellékleteiket pedig meg kellett szüntetniük. A szerkesztőség 1998-ban és 1999-ben is több alkalommal sztrájkba lépett az elmaradt állami támogatás és a kifizetetlen bérek miatt. 1999-ben a Magyar Szó hétköznapi példányszáma 5.000 körül mozgott, a csütörtöki lapszámé 22.000, a vasárnapié pedig 28.000 (kb. 10 % visszáruval). A szerkesztőség az 1998-as évet az állami dotáció, a vajdasági önkormányzati és a magyarországi támogatás ellenére 305.000 dináros veszteséggel zárta. A Forum Holdingon belüli önállósulási törekvésének teljesülése a lap gondjait csak részben oldaná meg. A szerkesztőség korszerű elvek alapján történő átszervezése elodázhatatlan feladat. A hetilapok között a legnagyobb múltra a 7 Nap tekinthet vissza, amely fénykorában – a nyolcvanas évek közepén – az 55 ezres példányszámot is meghaladta. A kezdetben újságformátumú, utóbb színes családi magazin tartalmas, tényfeltáró riportjaival, szókimondó cikkeivel, színes, szórakoztató tárcáival nagy népszerűségre tett szert. 1990 őszén a 7 Napot is közvállalattá alakították, majd a sorozatos hatalmi beavatkozások miatt 1993-ban megszűnni kényszerült. A szerkesztőség tagjai rövidesen Új Hét Nap néven magánlapot indítottak, ami néhány szám után szintén megszűnt. Az eredeti jelleget felvállalva, sőt a Magyar Szó által leadni kényszerült regionális és tematikus mellékleteket felélesztve, Szabad Hét Nap címmel 1994. augusztus 4-én színvonalas, heti rendszerességgel megjelenő, politikai jellegű családi magazin indult, amelynek példányszáma a legutóbbi időszakig 14–16 ezer között mozgott. 1999-ben – a magas nyomdai költségek miatt – példányszámát 11.000-re volt kénytelen leszállítani. A magát a 7 Nap szellemi örökösének tekintő hetilap 68 oldal terjedelemben nagy figyelmet fordít a vajdasági és az egyetemes magyarság sorskérdéseinek taglalására. A hetilap mellékleteként jelent meg 1998. év végéig a VMSZ közlönye, a Körkép. Az állami támogatásban nem részesülő lap súlyos anyagi gondokkal küzd, amit csak részben tud enyhíteni a szabadkai és más vajdasági magyar többségű önkormányzatok, valamint a magyarországi alapítványok támogatása. Időközben a hatalom újraindította a 7 Napot, amely állami támogatásának köszönhetően kétheti rendszerességgel 26 oldalon, 5.500 példányban jelenik meg. Szerkesztéspolitikája megfelel a rezsim által meghatározott irányelveknek. A Dolgozók c. szakszervezeti fenntartású képeslap negyvenhárom évfolyam után, 1990-ben megszűnt. Helyébe rövidesen a Családi Kör c. független hetilap lépett. A 68 oldalas lapot a Forum-Dolgozók Kft adja ki. Olvasmányos, szórakoztató jellege miatt több tízezres a példányszáma, de a népcsoport közérdekű problémái csak ritkán jelennek meg a hasábjain. Nem csupán generációs, hanem a közösség egészét befolyásoló orgánumként működött a hatvanas évek végétől mintegy két évtizedig a Képes Ifjúság. Bátor hangja, súlyos társadalmi prob-

HTMH – 2000.

– 41 / 42 –


lémák és a kisebbséget érintő kérdések felvetése, a kilencvenes években pedig háborúellenessége révén szintén kivívta a hatalom haragját. 1991-től hasonlóképpen fojtogatják, mint laptársait. Jelenleg a Forum Holding keretein belül működik, 7 alkalmazottal. Állami támogatásának jelképessé válása miatt megjelenése 1999 márciusában és a NATO-akció idején is szünetelt. A nyár folyamán a Magyar Szó c. napilapban kapott hetente egy oldalon helyet. A főszerkesztő nyíltan hatalomellenes beállítottsága és a vajdasági magyar ifjúsági olvasóréteg megfogyatkozása miatt helyzetének megnyugtató rendezése csak teljes önállósodással következhet be. A Mézeskalács az óvodások és kisiskolások 32 kis oldalon, havonta 8000 példányban megjelenő lapja. A Jó Pajtás az általános iskolásoknak kínál olvasnivalót az iskolaév minden hetén, 32 oldal terjedelemben. A kilencvenes évek elején megjelenése többször szünetelt, majd az alapítói jogok a Forum Holdinghoz kerültek, ez azonban semmit sem oldott meg. 1993 őszén időlegesen ismét felfüggesztette megjelenését, végül nagy harc árán kivált a holdingból és magánlappá alakult. Válaszul az állam megvonta tőle a támogatást. Pénzügyi helyzete a magyar gyermekek számának nagyarányú fogyása miatt máig bizonytalan. Megjelenését Szabadka önkormányzata és az Illyés Közalapítvány támogatja. Színvonalas, szabadelvű réteglapként, magánkiadásban jelent meg 1990 és 1997 között a Napló című közéleti hetilap. Kérlelhetetlen kritikája – mind a hatalom, mind pedig a kisebbségi szervezetek hibáival szemben –, valamint háborúellenes kiállása máig hitelesíti a hetilapot otthon és a határokon túl egyaránt. A főszerkesztő halála és a pénzügyi nehézségek miatt a lap megszűnt. Egyes magyarlakta régiókban az önkormányzatok magyar nyelvű kétheti lapot – pl. Új Kanizsai Újság, Dunatáj – adnak ki. Helyi lap jelenik meg többek között Palicson, Csantavéren, Kishegyesen, Magyarcsernyén. Még a két világháború között indult irodalmi–kulturális folyóirat az újvidéki Híd, s szintén több évtizedes múltra tekint vissza a regionalitást jobban vállaló Üzenet. A szakmai lapok közül figyelemre méltó az Új Kép címmel megjelelő pedagógiai lap. Az egyházak kiadványai közül – a teljesség igénye nélkül – a Hitélet és az Útitárs emelhető ki. A Belgrádi Televízió 1968-tól sugárzott magyar nyelvű informatív, művelődési, mezőgazdasági és gyermekműsorokat. Szerepüket 1975-től az Újvidéki Televízió vette át. A kilencvenes évek elejétől itt is nyomon követhető a személyi és terjedelmi leépítés, valamint a műsorok tartalmába, szellemiségébe való közvetlen hatalmi beavatkozás. A nyomásgyakorlás, a kényszerszabadságok, a behívók és a háború elől egyre többen távoztak a szerkesztőségből, így az 1988-ban még száz tagú szerkesztőség 1998-ra 35 főre apadt, 1999 szeptemberére pedig 23 főre zsugorodott. A légitámadás idején a TV épülete, a műszaki berendezések és a dokumentáció egy része megsemmisült. A televízió így jelenleg 7–8 helyen működik, az adást egy alagsori helyiségben készítik. Műsoridejét tekintve a magyar nyelvű televíziózás 31 év után arra a szintre esett vissza, mint amiről 1968-ban elindult: napi egyszeri 10 perces délutáni híradó a hét öt napján, vala-


– 42/ 42–

HTMH – 2000.

mint egy 30 perces magazinműsor hetente, amelynek témája változik. A híradások jobbára állóképekkel illusztráltak, beolvasott Tanjug-hírekre szorítkoznak. Az Újvidéki Rádió magyar adása az elmúlt évekig napi huszonnégy órában, középhullámon sugározta a műsorait, önálló szerkesztőséggel. 1991-től az adásidő egyharmadát áttették ultrarövidhullámra, aminek következtében vételi lehetősége csökkent. A szerkesztéspolitika kézi vezérlési kísérlete és a munkatársak elvándorlása következtében a főszerkesztő 1993-ban lemondott, és áttelepült Magyarországra. A NATO légitámadását követően ez az adó is megsemmisült, de míg a szerb nyelvű műsorok ismét hallható hullámhosszat kaptak, addig a kisebbségi adásoknak, így a magyar adásnak is egy, a Vajdaságban alig fogható középhullámot engedtek át, felaprózva a műsoridőt a különböző adásnyelvek között. A magyar középhullámú műsor jelentős része éjszakai adás. A lerombolt 1 kW kapacitású adó helyett 100 Wattos erővel sugároznak jelenleg, ami csak Újvidék környékét fedi. Az erőteljesen leépített szerkesztőségnek (a rádió színészgárdája és a drámai szerkesztőség kényszerszabadságon van, a legnépszerűbb ifjúsági műsorok kiszorultak a műsoridőből) jelenleg mindössze 56 tagja van. Az önkormányzat által alapított Szabadkai Rádió a NATO-akciót megelőzően szinte egész Vajdaság területén fogható volt, jelenleg Szabadka környékén mintegy 30 km-es körzetben hallgatható. Az adásidőn és a műszaki felszerelésen három szerkesztőség osztozik. A magyar nyelvű műsor 6 órás, a horvát 1, a szerb szintén 6 órás. A szerkesztőségnek 10 állandó és 8 szerződéses tagja van. A szabadkai rádió műsorában az óránkénti hírek mellett leginkább a napi aktualitások és néhány visszatérő rovat (oktatás, színház, rendezvények) szerepelnek. Nagy hangsúlyt fektet a magyarságot érintő vagy sorsát formáló események bemutatására. Adásait a kanizsai rádió is átveszi.

Jelentések a határon túli magyarok helyzetérõl Ó

Kiadja: Határon Túli Magyarok Hivatala

+ 1518 Budapest 112, Pf. 43,

1016 Bérc u. 13-15. · (: 466-9406, 466-9434 • Fax: 385-2601 • Web-site: http://www.htmh.hu • E-mail:[email protected] Felelős kiadó: Szabó Tibor, a HTMH elnöke Sorozatszerkesztő: dr. Bátai Tibor Térképek és ábrák: Sebők László A kiadvány bírálatára a Teleki László Intézet „A kisebbségek régi és új szerveződései” kutatási programjában került sor

Határon Túli Magyarok Hivatala. Vajdasági magyarság T a r t a l o m: Előszó Történelem Általános adatok

Recommend Documents