Határon Túli Magyarok Hivatala. kívül élõ magyarság T a r t a l o m: Előszó Nyugat-Európa Észak-Amerika

Jelentések a határon túli magyarság helyzetérõl Határon Túli Magyarok Hivatala

A Kárpát-medencén kívül élõ magyarság 2004.

T a r t a l o m:

Oldal

Előszó ………………………………………………………………………….

2

1. Nyugat-Európa …………………………………………………………..

4

2. Észak-Amerika ……………………………………………………………

19

3. Dél-Amerika ………………………………………………………………

26

4. Egyéb térségek ………………………………………………………….

29

Jelentés a Kárpát-medencén kívül élő magyarság helyzetéről

– 2 / 30

HTMH • 2004.

Kedves Olvasónk! A 2003-as év legfontosabb történéseivel és adataival kiegészített, aktualizált füzetekkel ötödik kiadásához érkezett a határon túli magyar közösségek helyzetét ismertető régiójelentéseket tartalmazó, 2000 nyarán elindított, megújult sorozatunk. A megelőző esztendőhöz hasonlóan az elmúlt év is az integrációs folyamat felgyorsulása – s ennek részeként Magyarország 2004. május 1-jén bekövetkezett EU-taggá válásának előkészületei – jegyében zajlott, a szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvény 2003 júliusában hatályba lépett módosítását követően pedig új lendületet vett a kedvezménytörvény gyakorlati megvalósítása. A magyar EU-csatlakozásról szóló szerződés 2003. április 16-án, Athénban történt aláírása óta eltelt év alatt valamennyi EU-tagállam jóváhagyta a csatlakozási szerződést és idén május 1-jétől Magyarország az Európai Unió teljes jogú tagja. Ez a körülmény természetesen alapvetően meghatározza mind szomszédságpolitikánkat, mind a szomszédos államokban élő magyar kisebbséghez való viszonyunkat. Míg korábban – az egyes országok helyi sajátosságait tekintetbe véve – többé–kevésbé hasonló megközelítést alkalmazhattunk a Kárpátmedencében élő magyar közösségeket illetően, Magyarország EU-csatlakozásával ez a helyzet megváltozott. Alapvetően más megközelítést igényelnek a Magyarországgal egy időben csatlakozó országokban (vagyis a Szlovákiában és a Szlovéniában) élő magyarok, más lehetőségekkel szembesülnek azok, akik a közeljövőben csatlakozó szomszédos országokban (Romániában és Horvátországban) élnek, és megint más kihívások elé néznek azok, akik olyan országokban (Szerbia és Montenegró, valamint Ukrajna) élnek, amelyek csak hoszszabb idő múlva kapcsolódhatnak be az európai vérkeringésbe. A magyar–magyar kapcsolatok terén a magyar kormánynak kettős törekvése van. Fontosnak tartjuk egyrészt a rendszerváltozás óta elért eredmények, értékek és a kiépült magyar–magyar kapcsolatrendszer megőrzését, fenntartását és átemelését az Európai Unióba. Folytatódni fog a Magyar Állandó Értekezlet és a magyar– magyar parlamenti képviselők találkozójának munkája, európai keretek között megőrizzük a kedvezménytörvény által biztosított kedvezményeket és támogatásokat. Másrészt az EU-csatlakozásban rejlő lehetőségeket igyekszünk a magyar–magyar kapcsolatok ápolása szempontjából minél jobban kihasználni, beépítve mindazokat a pozitívumokat és újdonságokat a magyar–magyar kapcsolatrendszerbe, amelyeket a tagság számunkra nyújt. Az EU-tagállamokban élő magyarokkal az EU-tagság hatására intenzívebbé válnak a kapcsolatok, egyre több közös ügyünk van, újabb szálakkal kapcsolódunk egymáshoz, egyre több nemzetközi testület munkájában fogunk együtt részt venni, megszaporodnak a véleménycsere, a találkozás lehetőségei. Az EU-tagság közelebb hoz minket a velünk együtt csatakozó országok magyarságához, ugyanakkor nem szabad, hogy eltávolítson azoktól, akik most még nem jöhettek velünk. Közös felelősségünk, hogy az EU-ba bekerülő és az egyelőre kívül maradó nemzetrészek között ne emelkedjenek szellemi, lelki falak. Ezért Magyarország a csatlakozás után megkülönböztetett figyelmet fog fordítani az EU-tagság előnyeiből még nem részesedő magyarokra. Nem engedhetjük meg, hogy ők bármilyen szempontból is az EU-bővítés veszteseiként éljék meg azt a folyamatot, amely éppen a kapcsolatok szorosabbá válásáról szól. Az Unióhoz való csatlakozás egyúttal vízválasztó Magyarország európai identitását illetően is. Ez az az időszak, amikor az újonnan érkező országok elfoglalják helyüket a tagállamok szövevényes érdekrendszerében, kijelölik azokat a prioritásokat és kapcsolódási pontokat, amelyek mentén az Unión belül a jövőben politizálni fognak. Az új tagok első megnyilvánulásai, „bemutatkozásai” az Unió fórumain ezért nagyon fontosak.

HTMH • 2004.

– 3 / 30


2003. október 4-én Rómában az EU Kormányközi Konferenciájának nyitó ülésén a magyar miniszterelnök négy lényeges kérdést emelt ki, amelyek Magyarország számára fontosak az EU alkotmányos szerződésének véglegesítése során. Ezek közül első helyen szerepelt, hogy a nemzeti kisebbségek jogainak tiszteletben tartását és védelmét a Kormányközi Konferencia tűzze napirendre és ezt az alapelvet megfelelő formában foglalja az Alkotmányos Szerződésbe. A kormány kisebbségi ügy iránti elkötelezettségét jelzi – természetesen a magyarországi nemzetiségekre is tekintettel –, hogy szilárdan kiállt amellett, hogy az Európai Unió alkotmánytervezetében utalás történjék a kisebbségek kollektív jogaira. A Magyar Országgyűlés Európai Uniós Bizottságának 2003. október 8-ai ülésén a parlamenti pártok képviselőinek egyetértésével született meg az Európai Unió Alkotmányának Szerződéséhez a kisebbségek jogainak kérdésében beterjesztett javaslat, amely így fogalmazott: „Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok – beleértve a nemzeti és etnikai kisebbségek jogait is – tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás és a megkülönböztetésmentesség társadalmában.” Nem a magyar kormányon múlott, hogy az Európai Tanács 2003. december 13– 14-ei brüsszeli ülésén ez a javaslat néhány ország ellenállása miatt csak némileg legyengített formában – a kollektív jogokként értelmezhető kisebbségi jogok helyett a kisebbségekhez tartozó személyek jogainak megjelölésével és a magyar javaslatban szereplő nemzeti és etnikai jelző elhagyása révén a javaslatnak kizárólag a kisebbségi jogok formulájára szűkítetésével – kerülhetett be a dokumentumba. Lényeges körülmény, hogy EU-taggá válásunk nem igényli a kedvezménytörvény módosítását. A huszonötök Európájában, a sokféle érdek és ellenérdek erőterében a kormány arra törekszik, hogy megvesse azokat az alapokat, amelyekre az elkövetkezendő években, évtizedekben a magyarok építhetnek az Unió keretein belül. A kormány ezeknek az elveknek megfelelően alakítja a szomszédos országokkal való kapcsolatait is, ehhez igazítja politikai lépéseit. Megegyezésre és megállapodásokra törekszik, s ha szükséges, olykor komoly gesztusokra is képes a szomszédságpolitika eredményessége érdekében. Éppen ezért a határon túli magyarok számára fontos kedvezményeket biztosító törvény módosításáról a kormány hosszú hónapokon át egyeztetett a szomszédainkkal. Ennek köszönhetően végül is olyan EU-konform jogszabály született, amelynek alapján hosszú távon és akadályok nélkül biztosíthatók a törvényben rögzített kedvezmények a határon túli magyarok számára. A magyar kormány és a határon túli magyarsággal kapcsolatos kormányzati tevékenység koordinálásáért felelős Határon Túli Magyarok Hivatala az új, megnövekedett lehetőségekkel is élni kíván annak érdekében, hogy minél hathatósabban tudja segíteni a határon túli magyar közösségek szülőföldjükön történő boldogulását. Bálint–Pataki József


– 4 / 30

HTMH • 2004.

Jelentés a Kárpát-medencén kívül élő magyarság helyzetéről* I. NYUGAT-EURÓPA A Nyugat-Európában élő magyarság létszáma (Ausztria kivételével) mintegy 260–270 ezer fő. Az összesített, illetve az egyes országokra vonatkozó létszámadatok részben népszámlálási adatokra épülnek, részben pedig becslés jellegűek. A becslésekre azért van szükség, mert a hivatalos adatok nem fedik le teljes mértékben az egyes országok magyar népességének létszámát. A „vasfüggöny” lebontása óta ugyanis nem követhető pontosan nyomon a különböző céllal és jogcímen Nyugat-Európa országaiban élő magyar származású, illetve magyar állampolgárságú személyek száma. További bizonytalansági tényezőt jelent, hogy a szomszédos országokból az utóbbi mintegy két–három évtizedben kivándorolt, magyar nemzetiségű személyeket a befogadó országok hatóságai eredeti állampolgárságuk és nem etnikai eredetük alapján regisztrálták. Az Ausztriai Magyar Szervezetek és Egyesületek Központi Szövetsége, a Németországi Magyar Szervezetek Szövetsége (BUOD), a Svájci Magyar Egyesületek Szövetsége, a Hollandiai Magyar Szövetség, valamint a Svédországi Magyarok Országos Szövetsége vezetőinek 1999. június 5–6-án, a németországi Langenben tartott konferenciáján a résztvevők kinyilvánították azt a szándékukat, hogy a hatékonyabb érdekképviselet és az egységbontó törekvések elleni fellépés érdekében szorosabb együttműködést és kölcsönös tájékoztatást alakítanak ki az országos csúcsszervezetek között. Az ezt követően évente tartott „langeni” találkozókon érlelődött meg az elhatározás, amelynek eredményeként, a 2001 novemberében Stockholmban rendezett konferencián, tizenhárom szervezet részvételével (Angliai Magyarok Országos Szövetsége, Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége, Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége, Dániai Magyarok Országos Szövetsége, Észtországi Magyarok „Munkácsy Mihály” Kulturális Egyesülete, Finnországi Magyarok Egyesülete, Hollandiai Magyarok Szövetsége, Lengyelországi Magyarok Szövetsége, Lettországi Magyarok Szövetsége, Litvániai Magyarok „Báthory István” Szövetsége, Norvégiai Magyarok Baráti Köre, Svédországi Magyarok Országos Szövetsége) megalakult a Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége (NYEOMSZSZ). A szövetség legutóbbi rendes évi közgyűlését 2002. december 7–8-án tartotta Budapesten. *

A jelentés az érintett magyar szervezetek által Hivatalunk rendelkezésére bocsátott adatok alapján készült. Sajnos, a megszólított szervezetek egy része nem válaszolt adatkérő levelünkre, ezért esetenként kifogás érheti a jelentés egyes részeinek pontosságát, illetve naprakész voltát. Miközben köszönetet mondunk a szervezetektől és magánszemélyektől érkezett észrevételekért és kiegészítésekért, őszintén reméljük, hogy jobb együttműködési és adatszolgáltatási készség esetén a jövőben pontosabb és tartalmasabb jelentés elkészítésére nyílik lehetőségünk.

HTMH • 2004.

– 5 / 30


A nyugat-európai magyarság megközelítőleg fele (mintegy 120–160 ezer fő) a Német Szövetségi Köztársaság területén él. Németország a II. világháború előtt magyar szempontból nem minősült befogadó országnak, jóllehet az egykori önálló német államokban éppúgy mindig éltek magyarok, mint az 1870 utáni egységes Németországban. Az 1918–19-es forradalmak utáni baloldali emigráció zöme is a weimari német államba menekült. Ez a már nagyobb létszámú emigráció 1933 előtt művészekkel, tudósokkal, műszaki diplomás szakemberekkel, 1933 után pedig szakmunkásokkal és mezőgazdasági idénymunkásokkal is kiegészült. A baloldali emigránsok és a náci törvények által fenyegetett művészek, tudósok 1933-ban elhagyták az országot. A nagyobb lélekszámú bevándorlási hullámokra a II. világháború utolsó hónapjaiban és a háború után került sor. Így 1944–45-ben a világháború és az összeomlás következményeként „Nyugatra” távozott, közel egymillió magyar katonai és polgári személy közül kb. 30 ezren telepedtek le végleg Németországban. A hozzájuk csatlakozó 1947–48-as emigráció létszáma ehhez képest elenyésző. Az 1956-os forradalom eseményei közben és leverése után a magyar közösség létszáma újabb 25 ezer fővel nőtt, s ettől kezdve a Német Szövetségi Köztársaság a politikai és gazdasági emigráció kifejezett célországává vált. A ’60-as évek elejétől jelentek meg itt a Kárpát-medencei utódállamok területéről érkező magyarok: 25 ezer vendégmunkás Jugoszláviából, az 1968-as események után 5 ezer fő Csehszlovákiából, 1975 után 30 ezer fő Erdélyből, 1989-ig pedig további 15 ezer fő Magyarországról, s 1991 után mintegy 5 ezer háborús menekült Horvátországból és Szerbiából. Külön csoportot képeznek a korábbi NDK-ban élő, egykori vendégmunkások és bevándorlók (pl. házasságkötés révén), valamint az 1991-től növekvő számú legális vagy illegális magyar munkavállalók, vállalkozók, stb. E réteg pontos felmérése már amiatt is megoldhatatlannak látszó feladat, mert egy részük nem regisztráltatja magát a hivatalos német szerveknél, illetve rendezetlen jogi helyzete folytán – kevés kivételtől eltekintve – nem keresi a kapcsolatot a magyar szervezetekkel sem. A németországi magyarok mintegy 75 %-a Dél-Németországban (Bajorország, Baden– Württemberg, Hessen), 17 %-a az újraegyesítés előtti „régi”, 8 %-a pedig az „új” tartományokban él, s a magyar népcsoport kb. 80 %-a rendelkezik német állampolgársággal. A magyar szervezeti élet kialakulása gyakorlatilag a kezdetektől nem ütközik akadályba. A legjelentősebb 24 szervezet tagja a Németországi Magyar Szervezetek Szövetsége (Bund Ungarischer Organisationen in Deutschland –BUOD) elnevezésű csúcsszervezetnek. Ezen kívül a németországi magyar élet alapját képezik még: · a Katolikus Magyar Egyházközségek és Missziók, amelynek 13 papja 61 helységben tart havonta legalább egy alkalommal magyar nyelvű misét; · a Protestáns Magyar Gyülekezetek 7 lelkésze tart 23 helységben havonta legalább egy alkalommal istentiszteletet; · a Külföldi Magyar Cserkészszövetség tagjaként 9 városban 11 cserkészcsapat működik;


– 6 / 30

HTMH • 2004.

· a Kastl/Opf. Melletti Mennersbegben 10 hektárnyi területen húzódó „HárshegyCserkészpark”; · a Kastl-i Magyar Gimnázium (Kastl b. Amberg), amelyet 1948-ban alapítottak magyar emigrációs csoportok; · a magyar nyelv és kultúra ápolását szolgálja a magyarság települési súlypontjaiban működő, több mint 40 különféle egyesület, amelyekhez hétvégi iskolák, valamint 4 városban 5 táncház-egyesület és színjátszó csoportok kapcsolódnak; · kapcsolatok fenntartása magyarországi városokkal (pl. Budapest–Frankfurt); · német–magyar társaságok működése; · a jótékonysági jellegű vagy vallásos feladatokat ellátó szervezetek (Magyar Máltai Szeretetszolgálat Németországban, Pax Romana, Magyar Protestáns Szabadegyetem stb.) segélyakciói és kongresszusai. A BUOD célja, hogy a magyar nyelv és kultúra ápolása végett létrejöjjön valamennyi magyar közösség és szervezet összefogása. Összehangolja a szervezetek szociális és kulturális tevékenységét, és ellátja ezek képviseletét az állami szervezetek és intézmények előtt. Feladatának tartja egy információs központ működtetését, amely tájékoztatja a közvéleményt a magyar érdekeket érintő kérdésekről. Ápolja a magyar közösség tudományos és kulturális jellegű tradícióit, és rendszeresen németországi körutakat szervez a magyar politikai, kulturális és egyházi élet kiemelkedő személyiségei számára. Hagyományosan erős a magyar szervezetek jótékonysági tevékenysége is, amelyek nem csak a német segélyszervezetek akcióit támogatják (Caritas, Innere Mission, Rotes Kreuz stb.), hanem maguk is rendszeresen szerveznek a Kárpát-medence szükséget szenvedő lakosai számára jelentős segélyakciókat. E vonatkozásban alapelvnek tekintik, hogy csak konkrét projekteket támogatnak, ha ezek száma és terjedelme áttekinthető, valamint ha az ajándékozó egyén vagy közösség számára elviselhető tehertételt jelentenek. A BUOD e vonatkozásban célkitűzéseket dolgoz ki, kapcsolatokat teremt, vagyis az információs központ szerepét tölti be. Az ajándékozók ennek alapján, közvetlenül juttatják el küldeményeiket a címzettekhez. A németországi magyar szervezetek, a BUOD közvetítésével intenzív kapcsolatot tartanak a világ más országaiban élő magyarsággal. A kapcsolattartás fontos szakmai fórumát jelenti még a magyar vállalkozók nemzetközi szervezete, s a Független Baross Gábor Egyesület (BGE), amely egyebek mellett marketing- és informatikai tanfolyamokat rendez az egész Kárpát-medence térségében. A magyar nép németországi megbecsülését több emlékhely is jelzi: · Szent István király feleségének, Boldog Gizellának kolostora és sírja Passauban; · az aacheni dóm Szent László kápolnája; · magyar gyalogos- és huszárezredek emléktáblája Limburgerhofban;

HTMH • 2004.

– 7 / 30


· Kossuth-emléktábla Drezdában az 1848–49-es szabadságharc emlékére; · emléktábla Ilbenstadtban az aradi vértanú Leiningen–Westerburg Károly tábornok szülőházán; · Liszt Ferenc zeneszerző sírja Bayreuthban; · II. világháborús magyar katonasírok Celle és Pocking városokban; · a berlini Reichstag homlokzatán az 1989-es rendszerváltásra emlékeztető magyar és német nyelvű emléktábla. A magyar közösségek tagjait négy egyházi és világi jellegű havilap tájékoztatja a németországi, illetve magyarországi aktualitásokról. Mindezek mellett a DUNA TV műholdas adása is fogható Németországban. A magyar–francia migrációs kapcsolatok rendkívül sokrétűek és sok évszázadra tekinthetnek vissza. Franciaország a II. világháborúig első helyen állott a magyar politikai emigráció célországai körében. Már a középkortól számos forrás bizonyítja, hogy magyar diákok és oktatók sokasága fordult meg Párizs híres egyetemén, a Sorbonne-on, s ezek egy része a hazai belpolitikai bonyodalmak idején hosszabb ideig nem tért vissza hazájába, vagy végleg Franciaországban maradt. A korábbi egyéni meneküléseket követően, a Rákóczi-szabadságharc befejezése után, 1711-től több száz, esetleg több ezer kuruc harcos lépett a francia király szolgálatába. Belőlük alapította Bercsényi László gróf, Franciaország későbbi marsallja, a francia könnyűlovasság első alakulatait. Legközelebb 1849–50-ben érkezett nagyobb számú magyar menekült Franciaországba. Ennek a politikai emigrációnak az 1850-es évek végéig Párizs volt a központja, s tevékenységét a francia társadalom részéről erős rokonszenv kísérte. Itt élt ezekben az években gróf Teleki László, gróf Andrássy Gyula, gróf Batthyány Kázmér, Klapka György, valamint a szabadságharc több más politikai és katonai szereplője. A politikai emigráció mellett a múlt század közepétől jelentős számú művész, irodalmár és mesterember (szabó, szűcs, műbútorasztalos stb.) telepedett le, egzisztenciális boldogulást keresve elsősorban Párizsban, de más francia nagyvárosokban is. Az első világháború után Franciaország a magyar politikai emigráció számára elveszítette korábbi vonzerejét, a gazdasági kivándorlás azonban – ha méretei csökkentek is – a húszas évektől folytatódott. Franciaország csak a második világháború és az 1956-os forradalom után vált ismét a magyar politikai emigráció egyik központjává. Az antifasiszta magyarokat tömörítő Magyar Függetlenségi Mozgalom (lapja a „Magyar Szemle”) 1947. évi kongresszusán a Franciaországi Magyarok Demokratikus Egyesülete nevet vette fel. Az egyesület a háború után egy ideig a hazai demokratikus koalíciót, majd a baloldali fordulatot támogatta, végül áramlatokra szakadt és felbomlott. Az 1945-ös menekültekkel szemben az 1947–1949 közötti emigránsok jelentős része letelepedett Franciaországban. Peyer Károly a Francia Szociáldemokrata Párt támogatásával 1948-ben megalakította az


– 8 / 30

HTMH • 2004.

Emigrációs Magyar Szociáldemokrata Pártot. A párt „Szabad Világ” című lapja 1950 februárjától jelent meg. Az 1950-es évek elejétől a ’70-es évekig Párizs vált a „polgári demokratikus” és a szocialista indíttatású magyar politikai emigráció központjává. A ’80-as évektől az emigrációs szervezeteket a politikától való fokozatos elfordulás jellemezte, s ezt követően az emigráns tevékenység egyre inkább kulturális téren valósult meg. Az 1956-os forradalom után Franciaországba mintegy 13 ezer magyar érkezett. Az 1999. évi népszámlálás 6.658 olyan francia állampolgárt regisztrált az országban, aki eredetileg magyar állampolgár volt. A tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldiek közül 3.124 magyar állampolgárt tartottak számon. A magyar szervezetek becslése szerint mintegy 15 ezer magyar származású személy élhet Franciaországban. A „statisztikailag utolérhetetlenekkel” (okmánynélküliek, „turistának álcázottak” stb.) ez a szám még 3–4 ezer fővel növekedhet; ennél magasabb magyar lélekszámra hivatkozni ez idő szerint irreális. Napjaink franciaországi magyarsága – más országokhoz hasonlóan – a kivándorlás indítéka, időpontja és hagyományrendszere szerint csoportosítható. A működő szervezetek száma csökkent, s jelenleg a Párizsi Kölcsönösen Segélyező Magyar Egylet, a Magyar Katolikus Misszió és a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK) rendelkezik számottevőbb támogatottsággal. A legrégibb franciaországi magyar szervezet az 1847-ben Táncsics Mihály által alapított Párizsi Kölcsönösen Segélyező Magyar Egylet, amelynek vezetői között volt Zichy Mihály és Munkácsy Mihály is. Hosszú ideig ez az egyesület szervezte évente a Párizshoz közeli Yerres-ben a Rákóczi-emlékünnepségeket. A Magyar Katolikus Miszszió – rendeltetésszerű egyházi feladatainak ellátása mellett – a Párizsban és agglomerációs övezetében élő magyar közösség egyik kulturális feladatokat is ellátó szellemi központjának tekinthető. A Párizsi Magyar Intézet Baráti Egyesülete egyike azoknak az újabb keletű kezdeményezéseknek, amelyek a magyar–francia kulturális kapcsolatok támogatását és fejlesztését tekintik feladatuknak. Ugyancsak a magyar–francia társadalmi közeledést szorgalmazza a Párizsban működő Club Féminin Hongrois, valamint a Côte d’Azur-ön szervezett „Azuria” Francia–Magyar Kulturális Egyesület. Ismertebb szervezet még az Alcyon – Club des Femmes Hongroises á l’Étranger, valamint a strasbourgi székhelyű Francia–Magyar Egyesület. Franciaországban nem működik önálló magyar oktatási intézmény, de hétvégi iskolát működtet a Magyar Katolikus Misszió, magyar nyelvtanfolyamokat szervez a párizsi Magyar Intézet, illetve egy–egy francia egyetem. Külön tanulói igény szerint rendkívüli választott nyelvként érettségi vizsgát lehet tenni magyar nyelvből, felkészüléséről azonban a vizsgázónak kell gondoskodnia. Angliába az 1848–49-es szabadságharc leverését követően érkezett az első magyar politikai emigrációs hullám. Legismertebb személyiségei Kossuth Lajos, Pulszky Ferenc és Mészáros Lázár tábornok voltak. Ezt követően említésre méltó magyar bevándorlás nem történt, csupán az I. világháború után érkezett csekély számú politikai emigráns a

HTMH • 2004.

– 9 / 30


szigetországba. Változás csak az 1929–33-as világgazdasági válság, a nácizmus németországi hatalomra kerülése, s ennek magyarországi hatásai miatt következett be. A liberális és baloldali személyiségek által 1944-ben alapított Angliai Magyar Tanács elnöke Károlyi Mihály lett. A II. világháború után – a szovjet megszállás és a hazai politikai fordulat következtében – mintegy 5–6 ezer, 1956-ban 21 ezer magyar menekült érkezett Angliába. Az Egyesült Királyság területén jelenleg 25–30 ezer magyar él: Londonban és közvetlen vonzáskörzetében hozzávetőlegesen 5 ezer fő, ezen kívül úgyszólván minden fontosabb településen laknak magyarok. Az angliai magyar emigráció mindenkor élénk figyelemmel kísérte az anyaország sorsának alakulását. Társadalmi és kulturális életüket, politikai megnyilvánulásaikat évtizedeken keresztül a magyarországi politikai rendszer bírálatának igénye határozta meg. Ezzel egyidejűleg figyelmük kiterjedt a Kárpát-medencei magyar kisebbségek sorsproblémáira is. Az emigráció gondolkodásmódjában a ’80-as évek végétől – jórészt már a rendszerváltozást bevezető, új hazai politikai folyamatokkal összefüggésben – fordulat kezdődött, a hangsúlyok az etnikai összetartozásra, a magyar kultúra ápolására, az identitás újrafogalmazására helyeződtek át. A magyarországi változások ösztönzőleg hatottak az angliai magyarság szervezeti életére. Az évtizedek óta működő, de egymással csak laza kapcsolatban álló társadalmi, kulturális és egyházi szervezetek 1992. július 11-én, Londonban Magyarok Angliai Országos Szövetsége (MAOSZ) néven megalakították közös képviseleti szervüket. A csúcsszervezet, amelyhez megalakulásakor közel kétezer fős taglétszámmal 14 tagszervezet csatlakozott, integráló és érdekképviseleti feladatain kívül alaptevékenységének tekintette és tekinti az anyaországgal való kapcsolatok ápolását és építését. Létrejöttét követően a csúcsszervezet megjelentette a „Hírek a Magyarok Angliai Országos Szövetsége életéből” című nyomtatott közlönyét, amelynek szerepét 1994-től a negyedévenként megjelenő „Angliai Magyar Tükör” című folyóirat vette át. A kiadvány közérdekű tájékoztatást nyújt a szervezet életéről, valamint az angliai magyarságot érintő hazai döntésekről, eseményekről. Az angliai magyar szervezetek tevékenységének mindmáig meghatározó, sajátos vonása a magyar egyházközségek aktív szerepvállalása, lelkigondozói, valamint a magyar önazonosság-tudatot építő tevékenysége. Jelentős azoknak a magyar származású személyeknek a száma, akik a XX. század elejétől világhírű eredményeket értek el Angliában a tudomány és a kultúra területén, s ezáltal magas állami, társadalmi elismertségre tettek szert. A Svéd Királyságban jelenleg mintegy 30–35 ezer magyar vagy magyar származású személy él (1999. évi adat). Az 1956-os magyar menekülteket követően többségük a Kárpát-medencei utódállamokból vándorolt ki az észak-európai országba. Utóbbiak ál-


– 10 / 30

HTMH • 2004.

talában nem voltak magyar állampolgárok, kivéve az 1938., illetve az 1940. évi bécsi döntések következtében Magyarországhoz visszacsatolt területeken születetteket. Svédországban 17 körzetben 32 magyar világi szervezet működik. Ezek ernyő- és érdekképviseleti szervezete az 1974-ben alapított Svédországi Magyarok Országos Szövetsége (SMOSZ, Ungerska Riksförbundet, UR), amelyet a svéd állam támogatásban részesít. Taglétszáma az elmúlt években 5.300–5.600 fő között alakult (2002 decemberében: 5.628 fő). Az 1999-ben megújított alapszabály szerint „a szövetség a svédországi magyarság pártpolitikailag független egyesületeinek összmagyarságban gondolkodó országos szervezete”. Célja a magyar bevándorlók svéd társadalomba való beilleszkedésének megkönynyítése, a magyar nyelv, hagyományok és kultúra ápolása, jó kapcsolat fenntartása mind a svéd, mind a magyar társadalommal és hivatalos szervekkel, a tagegyesületek munkájának összehangolása, működésük elősegítése (anyagi vonatkozásban is). A három évente megújított vezetőség tizenhárom tagja és három póttagja ellenszolgáltatás nélkül végzi feladatát. A működés anyagi alapját a tagdíj-bevétel, valamint a fizető tagok számával arányos állami támogatás biztosítja. A SMOSZ és a Magyar Ház Híradója évente négy alkalommal jelenik meg, és minden fizető taghoz eljut. A SMOSZ a legutóbbi években hatékony lépéseket tett az „északi régió” – vagyis a skandináv és a balti országok – magyar szervezetei tevékenységének összehangolására. Aktív szerepet vállal a NYEOMSZSZ-t megalakító nyugat-európai magyar szervezetek együttműködésében. A SMOSZ tagszervezetei közül 24 hagyományos egyesületi tevékenységet folytat. Ezek rendezvényeikkel és programjaikkal a körzetükben élő magyarság igényeit szolgálják. További fontos szerepüknek tekintik a magyar hagyományok és kultúra népszerűsítését, valamint a svéd hivatalos szervekkel való kapcsolattartást. Az elmúlt másfél évtizedben a hagyományos egyesületek mellett, speciális tevékenységet folytató szakmai szervezetek is alakultak. Az Erdélyi Könyvegylet, erdélyi és Kárpát-medencei írók műveiből ad ki évente egy könyvet, a Svéd–Magyar Segélyszervezet pedig a Svédországból a Kárpátmedencébe küldendő segélyszállítmányok megszervezését és összehangolását tűzte ki feladatául. A nyugati magyar szervezeti életben egyedülálló Északi Magyar Archívum az utókor számára gyűjti és archiválja Észak-Európa magyar vonatkozású írott és elektronikusan rögzített anyagát. A negyven éve alakult 61. számú Gizella királyné cserkészcsapat Nyugat-Európa egyik legrégibb magyar cserkészcsapata. A Magyar Ökumenikus Önképzőkör a svédországi magyarság szellemi fóruma. Az orvosok és mérnökök egyesületei azonos szakmai érdeklődésű tagokat tömörítenek. A Lencse Tibor Társaság a Kárpát-medencei árvák megsegítésére alakult, az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület célja a magyar képzőművészet svédországi és észak-európai népszerűsítése. A SMOSZ 1994-ben az egész országra kiterjedő ifjúsági szervezetként megalakította a Svédországi Magyar Ifjak Társaságát, majd 1999-ben a Svédországi Magyar Vállalkozói Kamarát. A svédországi iskolarendszer biztosítja a bevándoroltak gyermekeinek heti 1–2 órás anyanyelvi oktatását. Az évente mintegy 1.000–1.200 anyanyelvi oktatásra jogosult magyar gyermek kétharmada részesül magyar nyelvoktatásban. Az oktatást 50 nyelvtanár folytatja, köztük a lundi és az uppsalai egyetem magyar tanszékén végzettek is. A ma-

HTMH • 2004.

– 11 / 30


gyar nyelv oktatására akkor van lehetőség, ha legalább öt tanuló választja ezt a nyelvet. Amennyiben egy iskolában nem biztosítható ez a létszám, a kurzusokra több helyről vonják össze az érdeklődőket. A magyar nyelvtanárok legnagyobb gondja a korszerű tananyagok és a megfelelő oktatási módszerek ismeretének hiánya. A SMOSZ programot dolgozott ki az anyanyelvi oktatás elősegítése céljából, amely keretül szolgál az ifjúság oktatásához, a tanárok továbbképzéséhez, új oktatási módszerek megismertetéséhez, s a program támogatására alapítványt létesített. Jelenleg 14 helységben működik hétvégi magyar iskola, egyes helyeken magyar óvoda is. Az oktatási programot a magyarországi oktatási kormányzat is támogatja (pl. tankönyvekkel) Az évközi oktatást nyári anyanyelvi tábor egészíti ki. A kezdeményezés sikerét jelzi, hogy 2000 után a tábor túljelentkezés miatt már nem tudott minden jelentkezőt fogadni. Ezért a SMOSZ további tervei között szerepel az anyanyelvi táborok bővítése, végső célként pedig az egész nyáron nyitva tartó „nyári anyanyelvi iskola” beindítása. Az anyanyelvi program előirányozza továbbá az anyanyelvi oktatók szakmai továbbképzésének megszervezését, az egységes tanterv kidolgozását, a magyar zenei anyanyelv oktatását, valamint az elektronikus távoktatást. A Svédországi Magyar Protestáns Gyülekezetekkel karöltve évek óta megrendezik a tanulók immár hagyományossá vált országos „szavaló és bibliaolvasó” versenyét. Svédországban két felsőoktatási intézményben – az uppsalai és a lundi egyetemen – folyik magyar nyelvoktatás. A magyar tanszékek hagyományosan nem csupán nyelvoktatási központok, hanem kulturális műhelyek is, amelyek jelentőségét növeli, hogy Svédországban nem működik magyar kulturális intézet. Az uppsalai egyetem Finnugor Intézete Finnugor Nyelvek Osztályának keretében folyik a magyar nyelv tanítása. Az itt működő magyar anyanyelvű oktató heti 10–12 órában 15–20 hallgatót tanít magyar nyelvre. Munkájához segítséget kap a budapesti Balassi Bálint Intézettől és a stockholmi magyar külképviselettől is. Az elmúlt években az egyetem valamennyi nyelvi részlegét átformáltak, amelynek az oktatás minőségére gyakorolt hatása még mérhető le. Az azonban máris látható, hogy az eredményes munkához újabb nyelvtanárok alkalmazására, vagyis a korábban megszűnt két nyelvtanári állás visszaállítására, illetve betöltésére lenne szükség. A lundi egyetemen két doktorandus oktatja a magyar nyelv iránt érdeklődő 5–10 hallgatót. A magyar nyelvet itt a szláv tanszék keretein belül oktatják. A svéd kormány által e célra folyósított támogatás 2004 végével lejár. A „kis nyelvek” – köztük a magyar – oktatása azonban csak abban az esetben tartható fenn, ha a kurzusra legalább 5–8 érdeklődő jelentkezik. Svédországban az ötvenes évek végétől működik magyar katolikus és protestáns igehirdetés. Jelenleg a Svédországi Magyar Protestáns Gyülekezet keretében két lelkész látja el az egész országra kiterjedő szolgálatot, míg a Katolikus Misszióban lelkészhiány miatt évi öt alkalommal vendég-papok szolgálnak. A svédországi magyar szervezetek szerteágazó tevékenységének köszönhetően évente több mint 1.300 rendezvényre kerül sor.


– 12 / 30

HTMH • 2004.

A SMOSZ a kilencvenes évek közepére megvásárolta a Stockholm közelében lévő Bromma helységben azt az ingatlant, amelyben átépítés után berendezte a kulturális, oktatási és egyéb tevékenységeknek otthont adó Magyar Házat. Más skandináv államokhoz hasonlóan a II. világháborúig Norvégia sem számított magyar vonatkozású emigrációs célországnak: az első emigráns csoportok 1944–45-ben érték el. A következő – létszámát tekintve legnagyobb – magyar emigrációs hullám 1956ban jelent meg. Később, a ’70-es, ’80-as években is érkeztek ide magyarok, de többnyire nem Magyarországról, hanem Romániából és Jugoszláviából. Jelenleg megközelítőleg 3.000 magyar származású személy él az országban. A magyar szervezetek kialakulása már az első emigráns csoportok megérkezésekor elkezdődött. A Norvégiai Magyar Egyesület 1930-ban alakult, és hét évig működött Oslóban. Ezt tekinti előképének a Norvégiai Magyarok Baráti Köre (Ungarsk Venneforening), amely 1990. március 15-én jött létre Oslóban (www.mbk-norvegia.no). A szervezet a magyar kultúra, hagyományok és az anyanyelv megőrzését tekinti céljának. Működésének feltételeit a mintegy 150–200 regisztrált tag anyagi hozzájárulásából és pályázati támogatásokból biztosítja. A rendezvényeket látogatók száma ennek többszörösét is elérheti. Az egyesület saját közlönye az 1992 óta 12–16 oldal terjedelemben és 250 példányban megjelenő „MBK Híradó”, amely az egyesületi hírek mellett a magyar közösség és a magyar–norvég kapcsolatok aktualitásairól ad tájékoztatást. Állandó rovata a prominens magyarokat bemutató „portrécsarnok”. Az egyesület 2000-ben adta ki a „Magyarok Norvégiában” című kötetet. Az újabb generációk nyelvi, magyarságismereti nevelését óvodás kortól szervezik. E célra alakították meg a „Csincsele” gyermekcsoportot, amely óvodás és kisiskolás gyermekeknek kínál – szakképzett pedagógus vezetésével – havonta három alkalommal ének–zenei foglalkoztatást. A norvégiai magyar közösség megemlékezik a magyar nemzeti ünnepekről, és rendszeresen szervez színházi előadásokat (2003 szeptemberében a Pesti Magyar Színház produkcióját látták vendégül), filmbemutatókat, egyéb kulturális eseményeket, valamint társas összejöveteleket. A szervezet nem rendelkezik saját „magyar házzal”, de rendezvényeihez minden esetben sikerül megfelelő helyiséget bérelnie. Svájcba a II. világháborút követően, három hullámban (1945, 1947–1948, 1956) érkezett nagyobb létszámú magyar politikai emigráció. Az itt élő magyarok száma a későbbiekben érkezett 2–3 ezer főnyi vajdasági vendégmunkással és menekülttel, valamint az egykori Csehszlovákiából menekült 7–800 fővel együtt mintegy 20–25 ezerre tehető. Az ’56-os menekültek 15.000 fős csoportjából hazatértek létszáma eléri az ezer főt. Az emigránsok kb. 80 %-a időközben felvette a svájci állampolgárságot. A ’80-as években érkezettek egy része nem kapott svájci menedékjogot; emiatt nem rendelkeznek letelepedési engedéllyel, de humanitárius okokból nem utasítják ki őket az országból. Akinek menedékjoga van, az jelenleg a svájciakkal egyenlő jogokat élvez.

HTMH • 2004.

– 13 / 30


Svájc 1956-ig nem volt befogadó országnak tekinthető. Magas szinten gondoskodott ugyan a menekültek szociális ellátásáról, de letelepedésüket szigorú intézkedésekkel korlátozta, és arra törekedett, hogy a lehető legrövidebb időn belül harmadik országba távozzanak. Az átmenetileg területén tartózkodó menekültek – szakképzettségüktől függetlenül – csak segédmunkát vállalhattak, a svájci munkavállalóknál lényegesen alacsonyabb munkabért kaphattak, és nem folytathattak politikai tevékenységet. Mindazonáltal, 1945-ben és 1947–48-ban a magyar politikai élet, a köztisztviselői és katonai réteg számos tagja menekült Svájcba, és tett kísérletet társadalmi, politikai szervezetek létrehozására. Az ismertebb személyiségek közül Kovács Imre parasztpárti vezető 1947-ben Zürichben telepedett le, és előkészületeket tett a Magyar Paraszt Párt megalakítására. Nagy Ferenc volt miniszterelnök ezzel szemben egy más jellegű parasztszövetség létrehozását javasolta, és az 1949 márciusában megtartott tanácskozáson az ő álláspontja érvényesült. Végül Svájcban nem jött létre magyar parasztpárti központ, Kovács Imre és Nagy Ferenc pedig Amerikába távozott. A magyarországi forradalmi események hatására a menekültekkel kapcsolatos svájci magatartás 1956 után jelentősen módosult. Svájc – Ausztria mellett – azon európai országok közé tartozott, amelyek messze lehetőségeiken felül adtak otthont a magyar menekülteknek, és a korábbi korlátozásokat is jórészt feloldotta. Ennek következtében 1958 decemberében megalakulhatott az itteni magyarság egyik legerősebb szervezete, a zürichi székhelyű Svájci Keresztény Magyar Munkások Szövetsége (SKMMSZ), amely jelenleg Keresztény Magyar Munkavállalók Szövetsége néven működik. Karitatív és segélyezési tevékenységét (Erdély, Kárpátalja és a Délvidék magyarságának támogatására) a svájci állam és az ENSZ menekültügyi szervezete is elismerésben részesítette. Az 1956-os magyar emigráció tagjai alakították a Zürichi Magyar Ifjúsági Klubot, amely az 1977-ben létrehozott Svájci Magyar Irodalom- és Könyvbarátok Köre (SMIKK) szervezeti előzményének tekinthető. A SMIKK 1977-től évente színvonalas tanulmányi napokat szervezett. Leggyakoribb előadói Bogyay Tamás, Dénes Tibor, Ferdinándy Mihály, Gosztony Péter, Hanák Tibor, Juhász László, Saáry Éva és Csernohorszky Vilmos voltak. A szervezet a későbbiekben magyar nyelvű könyvkiadással és képzőművészeti tárlatok szervezésével is foglalkozott. Nevét 1983-ban Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Körre változtatta. Meghívott előadói között ettől kezdve egyre több hazai személyiség is szerepelt. Jelentős könyvkiadói tevékenységet folytatott még az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, amelyet Szöllősy Pál irányított. Ugyancsak kulturális vonatkozásai miatt érdemel említést a Genfi Magyar Egyesület, amely íróknak, tudósoknak, művészeknek biztosított szereplési lehetőséget. Az 1957-ben Kanadában alapított Magyar Mérnökök és Építészek Világszövetsége Svájcban erős tagszervezetet hozott létre. A svájci szövetségi kormány által alapított és fenntartott berni Kelet-Európa Könyvtár (Stiftung Schweitzerische Osteuropa-Bibliothek) gazdag magyar vonatkozású könyv- és sajtógyűjteménnyel rendelkezett. Önálló jellege dr. Gosztony Péter igazgató nyugállo-


– 14 / 30

HTMH • 2004.

mányba vonulása és halála után megszűnt. Ma is működik azonban a Genfi Magyar Könyvtár, amelyet Szabó Zoltán alapított és tart fenn a saját házában. A könyvtár állománya mintegy 30 ezer kötetből áll. A Svájci Magyar Egyesületek Szövetsége (SMESZ), amely – mint csúcsszervezet – az összes számottevő magyar szervezetet magába foglalja, 1957-ben alakult. A tizennégy működő svájci magyar szervezet közül jelenleg tizenkettő tagja a SMESZ-nek. A tagszervezetek négy kivételével regionális jellegűek. Országos hatáskörű a Magyar Mérnökök és Építészek Világszövetségének Svájci Csoportja, a Keresztény Magyar Munkavállalók Szövetsége, valamint a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör. Magyar egyesületek működnek Zürichben, Bernben, Baselben, Badenben, Genfben, Lausanne-ban, Luzernben, St.Gallenben, Luganóban. A magyar nyelvű lelkigondozást római katolikus lelkész végzi Zürichben, Baselben, Bernben, Fribourgban, Genfben és Lausanne-ban. Református lelkészek szolgálnak Zürichben, Bernben, Genfben, Badenben, Baselben, Bielben, Luzernben, St.Gallenben és Lausanne-ban. A közelmúltban nyílt egy magyar óvoda Zürichben, valamint ugyanitt és Baselben magyar iskola működik. Az előbbi – átlag 25–30 tanulóval – Zürich Kanton oktatási rendszerébe integrált és támogatott intézmény. A magyarok által is lakott, jelentősebb svájci városokban és ezek vonzási körzetében a nem első generációs magyar fiatalok nevelése, nyelvi kultúrája és identitása fenntartásában a cserkészcsapatok is hagyományosan részt vesznek. Svájcban országos magyar nyelvű napi- vagy hetilap nem jelenik meg, de több mint 40 éve évente öt–hat alkalommal napvilágot lát a néhai Gilde Barna által alapított Duna című folyóirat. A regionális szervezeti közlönyök közül legjelentősebb a Genfi Magyar Értesítő. A holland–magyar kapcsolatok kezdetei a XVI. századra nyúlnak vissza. A reformációt követően szoros kapcsolat alakult ki a holland és a magyar kálvinizmus között. Ekkor indult el a magyar diákok peregrinációja a leideni, utrechti, groningeni, franekeri, harderwijki holland egyetemekre. A hagyomány azóta sem szakadt meg, mert mindmáig tanulnak magyar diákok a hollandiai egyetemeken. A református teológiai tanulmányok céljára alapított ösztöndíjak közismertek, amelyek közül leghíresebb – a XVIII. századból – az utrechti Stipendium Bernardinum. Itt tanult többek között Apáczai Csere János és Misztótfalusi Kis Miklós is. Utóbbi itt metszette azóta is használt nyomdabetűit, amelyeket később Jansonius betűknek neveztek. Ruyter admirális 1676-ban a holland parlament megbízásából kiszabadította a gályarabságra ítélt magyar protestáns lelkészeket a nápolyi alkirály fogságából. Svájc mellett jórészt Hollandiában adták ki évszázadokon keresztül a Károli Bibliát. Az első világháború után a „gyermekvonatok” sok rosszul táplált magyar gyermeket szállítottak Hollandiába, hogy ott felerősítsék őket. Ugyanez történt a második világhá-

HTMH • 2004.

– 15 / 30


ború után is, amíg a holland segélyakciókat 1948-ban magyar részről be nem tiltották. Ezekből az akciókból gyakran egész életre szóló kapcsolatok, barátságok születtek. A két világháború közötti években munkát kereső magyarok vándoroltak ki Hollandiába és Holland-Kelet-Indiába. Az első hollandiai magyar szervezet a húszas évek elején létrejött Szent Borbála Egyesület volt, amelyet a limburgi magyar bányászok alapítottak. Az egyesület a hatvanas években szűnt meg. Időrendben a második magyar szervezet az Amszterdami Hungária Klub ’1929 volt, amely azóta is megszakítás nélkül tevékenykedik. Ez a szervezet már a háború előtt közismerté vált a nem magyarok körében is. A ’30-as években alakult Első Hágai Magyar Női Klub a Hágában és környékén élő magyar nőket egyesítette, de a ’70-es években beszüntette működését. A német megszállás alatt a hollandiai magyarok közül többen részt vettek az ellenállási mozgalomban. Az egyházi munka a háborút követően 1948-ban indult, s mind a római katolikus, mind pedig a Szórványban Élő Magyar Református Egyház gondoskodott lelkészek kinevezéséről. A pasztorációs munka katolikus részről a Római Katolikus Egyházközségi Tanács, protestáns részről a Hollandiai Magyar Protestáns Keresztyén Lelkigondozó Szolgálat (a Nyugat-Európai Magyarnyelvű Református Lelkigondozó Szolgálat és a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinatának tagja, s a „Jőjjetek” című értesítő kiadója) keretében folyik. A vianeni Magyar Otthon – amely az ország középső részén fekszik, és különböző magyar tevékenységeknek ad helyet – az utóbbi szervezet tulajdonát képezi. 1951-ben magyar fiatalok – jórészt egyetemi hallgatók – alapították a Hollandiai Mikes Kelemen Kört. A körnek jelenleg 200 aktív és mintegy 300 pártoló tagja van. Havonta rendez előadásokat, rendszerint Vianenben, és 1959 óta évente megszervezi a „Tanulmányi Napokat”, amelyekre a világ legkülönbözőbb részeiből hív meg előadókat. Az előadások egy része időközben nyomtatott formában is megjelent. A szervezetben számos fiatal is tevékenykedik. Ugyancsak 1951-ben indult a Magyar Katolikus Diákszövetség, amelyből később kibontakozott a Pax Romana. Az 1956-os forradalom után jelentős számban érkeztek magyar menekültek Hollandiába. A menekültek jól beépültek a holland társadalomba, anélkül, hogy identitásukat feladták volna. A Mikes Kelemen Kör és az „Amszterdami Hungária Klub, 1929” közösen alapította 1957-ben a Hollandiai Magyar Szövetséget, mint a hollandiai magyarság alapítványi formában működő központi csúcsszervezetét. (Tagszervezetei: „Amszterdami Hungária Klub, 1929”, Hollandiai Mikes Kelemen Kör, Mikes International, Pax Romana, Kölcsey Ferenc Magyar Egyesület Alkmaar és környéke, Limburgi Magyar Rákóczi Klub, Hollandiai Duna TV Baráti Kör, Utrechti Magyar Klub, Külföldi Magyar Cserkész Szövetség, „Tekergő” Gyerektábor, Hollandiai Magyar Katolikus Egyházközségi Tanács, Hollandiai Magyar Protestáns Lelkigondozó Szolgálat. A szövetség elnöke: dr. Kibédi–Varga Sándor Áron egyetemi tanár, főtitkára dr. Tóth Miklós teológus, jogász.) A szövetség évente kiadja a „Hollandiai Magyar Hírek” című közlönyét, amely magyar és holland nyelven a hollandiai magyar tevékenységekről nyújt áttekintő tájékoztatást. Az 1956ban érkezettek az ország különböző helységeiben helyi egyesületeket alapítottak. Figyelmet érdemlő tevékenységet folytat az Alkmaari Kölcsey Egyesület, a Limburgi Rá-


– 16 / 30

HTMH • 2004.

kóczi Ferenc Egyesület, a Magyar Asszonyok Egyesülete és az Edei Klub. Megalakult az Attila Cserkészcsapat is. A Szent István Alapítvány komoly holland forrásokat mozdít meg magyarországi jótékonysági akciókra. A ’90-es évek elején a Hollandiai Magyar Szövetség hozta létre a második generációs fiatalok részére a Hollandiai Magyar Fiatalok Egyesületét, amely jelenleg Széchenyi Egyesület néven ismert. A Hollandiában ideiglenesen tartózkodó fiatalok összefogására 1994-ben alakult meg a Magyar Fiatalok Baráti Köre (MAFI). A gyermekek számára a vianeni otthonban növekvő érdeklődés mellett működik a „Tekergő” elnevezésű tábor. Kiadványa a gyermekeket és felnőtteket egyaránt megszólító azonos című lap. Magánvállalkozásként, nagy sikerrel jelenik meg a „Most magyarul!” című kétnyelvű folyóirat. A hollandiai felsőoktatásban a groningeni és az amszterdami egyetemen folyik magyar oktatás. Groningenben a finn-ugor-tanszék keretében magyar nyelvet és irodalmat, míg Amszterdamban magyar nyelvet és magyar tanulmányokat lehet hallgatni. Az amszterdami intézet adja ki a holland nyelvű „Ablak” című folyóiratot, amelyben Magyarországra vonatkozó információk olvashatók. Hollandiában jelenleg mintegy 8–10 ezer magyar él. A Benelux-államok közül Belgiumban a becslések szerint 5–6 ezer magyar származású személy él, akik a ’20-as évektől kezdve különböző időpontokban és indítékokkal érkeztek az országba, és Brüsszelben, Antwerpenben, Liège-ben, Genkben tartanak fenn egyesületeket. A Luxemburgban élő magyar csoport lélekszáma néhány száz főre tehető, a Munkácsy Egyesület elsősorban kulturális feladatokat lát el. Liechtensteinben is élnek magyarok, létszámuk, működésük azonban nem követhető nyomon. Az eddigiekben említetteknél csekélyebb lélekszámú, de figyelmet érdemlő aktivitást mutató magyar közösségek élnek még Dánia, Finnország és a balti államok – Észtország, Lettország, Litvánia –, valamint Csehország és Lengyelország területén. Dániába – néhány kivételtől eltekintve – 1956 után Magyarországról, valamint a ’80-as évektől a Kárpát-medencei utódállamokból kerültek magyarok. A balti köztársaságokban élő magyar csoportok tagjait még a szovjet időkben, mint speciális szakembereket, „népgazdasági megfontolásból”, többnyire Kárpátaljáról helyezték erre a területre, esetleg itt végezték az egyetemet és ezt követően itt nyertek alkalmazást, vagy házasságkötés következtében telepedtek le a Baltikumban. Lettországban él a legtöbb önmagát magyarnak valló személy: közel 300 fő. Ebből 78 fő lett állampolgár, 10 fő más állam polgára, 205 fő pedig a „Lett Köztársaság állandó lakosa” státust viseli, ezért Magyarország vonatkozásában sem élhet a vízummentességgel. Rigai külképviselet hiányában a magyar vízumot az észtországi Tallinban kell beszerezniük. A magyar szervezet – Lettországi Magyarok „Balaton” Társasága néven – 1997 júniusában kapott társasági bejegyzést. Tagjainak száma 30–35 fő, valamennyien Rigában

HTMH • 2004.

– 17 / 30


élnek. A vidéken élőkkel a kapcsolat eseti jellegű. 2003-ban tíz újabb vidéki magyarral vették fel a kapcsolatot, de többen távoztak is az országból. A lettországi kis nemzetiségi társaságok felügyeletét 2004-ben a kultuszminisztérium vette át az emigrációs hivataltól. A szervezet sem önálló közösségi helyiséggel, sem iskolával, sem pedig parlamenti képviselettel nem rendelkezik. Évente megemlékeznek a magyar ünnepekről, magyarságismereti vetélkedőket (pl.: „Ismeritek-e Magyarországot?”), előadásokat szerveznek. Júniusban két lettországi fiatal részt vett a „Vendégségben Budapesten” rendezvényen, ahol „nemzeti eledeles asztalt” terítettek, bemutatták Lettország kézműiparát és népviseletét, továbbá „Lettország útja az Európai Unióba” címmel kisebb „kiállítást” rendeztek. A rigai magyarok 2003. augusztus 30-án „Magyar Nap” keretében látták vendégül más kisebbségi szervezetek vezetőit, és a magyar konyha mellett a magyarság népművészetéből, zenéjéből is ízelítőt adtak. Litvániában a 2001. évi népszámlálás adatai szerint mintegy 120 magyar él. Többségük a világháborúk eseményei révén került az országba. Az 1990-ben megalakult Litvániai Magyarok Báthory István Kulturális Szövetsége (Lietuvos Stepono Batoro Vengru Kulturos Draugija) fennállása óta a helyi magyarság nemzeti öntudatának megőrzésén, az anyanyelv ápolásán, valamint a magyar kultúra és tudomány népszerűsítésén fáradozik. A szövetség a Litvániai Nemzeti Kisebbségek Hivatalának védnöksége alatt alakult meg, és tagja a Litvániai Nemzeti Kisebbségek Tanácsának is. A szövetség rendezvényeinek a vilniusi egyetem 2001 októberében felavatott Litvániai Magyar Központja ad állandó helyet. Itt található a szövetség könyvtára, és a Báthory-emlékanyag is itt került állandó kiállításra. A központ a két nép egymás iránti kölcsönös tisztelet ápolásán és a közös hagyományok, kulturális értékek megőrzésén munkálkodik. A szövetség lapja a „Litvániai Hírek”, amelynek megjelenése nagymértékben függ a szervezet anyagi helyzetétől. A magyar rendezvényekről a litván televízió is rendszeresen beszámol. A közösség helyzetét erősítik Magyarország és Litvánia élénken fejlődő kapcsolatai, amelynek fontos állomása volt a vilniusi magyar kereskedelmi szolgálat irodája (2001), valamint a magyar nagykövetség megnyitása (2003). Az észtországi magyarokat a „Munkácsy Mihály” Kulturális Egyesülete (Eesti „Mihály Munkácsy” nimeline Ungari Kultuurriselts) fogja össze. A Cseh Köztársaság magyarjai zömmel a csehszlovák időszakban, munkavállalóként telepedtek le a korábbi közös állam iparosodottabb cseh és morva területein, majd ennek felbomlása után, megteremtett egzisztenciájuk helyén maradtak. Évente öt alkalommal megjelenő színvonalas folyóiratuk a „Prágai Tükör”. Lengyelország a hagyományos történelmi rokonszenv alapján, mindig vonzotta a vegyes házasságot kötött, a másként gondolkodó, vagy a sajátos lengyel szellemiség iránt vonzódó magyarokat. A kolónia mintegy 500 főt számláló csoport, és tagjai az utóbbi


– 18 / 30

HTMH • 2004.

55 év során telepedtek le Lengyelországban. A helyi magyarságot Közép- és Észak-Lengyelországban az 1994-ben alapított Lengyelországi Magyar Egyesület (Wspólnota Węgierska w Polsce) képviseli. Bejegyzett székhelye a varsói Magyar Kulturális Intézet. Az egyesület sem hivatali helyiséggel, sem alkalmazottakkal nem rendelkezik, de díjmentesen használhatja az intézet klubhelyiségeit és mozitermét. Minden tag társadalmi munkában járul hozzá a programok szervezéséhez és lebonyolításához. Az egyesület célja a magyar közösség önazonosság-tudatának fenntartása, magyar nyelvismeretének megőrzése, a hagyományosan szívélyes magyar–lengyel viszony ápolása, valamint tagjainak érdekképviselete, a magyar hagyományok ápolása és az ünnepekről való megemlékezés. A rendezvényeken gyakran részt vesznek a Lengyel–Magyar Baráti Társaság tagjai és más meghívott lengyelek is. Mindez jelzi, hogy a kis magyar közösség a lengyel társadalom figyelmét és megbecsülését élvezi. A Krakkó, Katowice és Wrocław környékén élő magyarok 1999 és 2000 fordulóján DélLengyelországi Magyarok Egyesülete elnevezéssel külön szervezetet hoztak létre. A Lengyelországban élő magyar kolónia nem bejegyzett kisebbség, ezért az egyesületek a lengyel kormányzati szervektől sem kaphatnak anyagi segítséget. Mivel a lengyelországi magyarok többsége vegyes házasságban él, gyermekeik magyar nyelvismerete a szülők szándékán múlik. Varsóban 1999 óta működik a Divéky Adorján Hétvégi Magyar Iskola. Az iskolát valamennyi itt tartózkodó, illetve letelepedett magyar származású gyermek látogathatja, de nyitott a hosszabb időt Magyarországon töltött lengyel származású gyermekek számára is. 2003-ban a lengyelországi magyar gyerekek kéthetes nyelvi üdülő táborban vehettek részt Magyarországon. Finnország – a nyolcvanas évek csekély számú menekültjétől eltekintve – soha nem volt az emigráció igazi célországa. A hatvanas, hetvenes évek során itt megtelepedett zenei szakemberek után a kilencvenes évektől egyre nagyobb számban érkeztek – a Kárpát-medencei magyar kisebbségek köréből is – fiatal munkavállalók, ösztöndíjasok, kutatók és családtagjaik. A magyar közösség lélekszáma mintegy 1000 fő (2003. évi adat), egy részük finn állampolgársággal rendelkezik, és zömmel Dél-Finnországban, Helsinki vonzáskörzetében élnek. A zeneművészek, képzőművészek, orvos, kutatók jelentős elismerést vívtak ki a finn közvélemény előtt. A Finnországi Magyarok Egyesülete (Suomen unkarilaisten yhdistys ry) – amely 1993. március 13-án alakult és 1997-ben hivatalosan is bejegyezték – országos színten működik, tagegyesületei nincsenek. A finn fővároson kívül jól működő közösségei vannak Tampere és Turku városában. Az országban letelepedett, vagy hosszabb–rövidebb ideig itt tartózkodó magyarok nyitott szervezete. Közvetlenül nem, de pályázatok révén állami támogatásban is részesül. Közösségi épülettel nem rendelkezik, de rendezvényeit a helsinki Magyar Kulturális Központban akadálytalanul megrendezheti. Feladatának a magyar nyelv, kultúra, hagyományok ápolását, a közösségi kapcsolatok erősítését, az újonnan jövők támogatását, valamint a nemzeti ünnepekről és egyéb jeles évfordulókról történő megemlékezést tekinti. Kapcsolatot tart a magyarországi kormányzati szervekkel, a ma-

HTMH • 2004.

– 19 / 30


gyar külképviseletekkel, a finn társadalmi szervezetekkel és a más országokban működő magyar egyesületekkel. A skandináv és a balti országok magyar szervezeteivel szoros kulturális és anyanyelvi–oktatási kapcsolatokat alakított ki. Támogatja továbbá a Finnországi Magyar Gyülekezetet, a magyar katolikus közösséget, a magyar nyelvű óvodai és iskolai oktatást. Külön említést érdemel az óvodáskorú gyermekek szüleit összefogó, 1998-ban alapított, s foglalkozásait kéthetenként tartó Bóbita Klub. A finnországi magyar gyermekek számára állami–önkormányzati támogatással rendszeres (délutáni, esti) oktatás folyik Helsinkiben, Espooban, Vantaa-ban, több tanulócsoportban. Turkuban 2003 őszén egyesületi támogatással sikerült beindítani a magyar nyelvoktatást. Ugyancsak az FME támogatja a helsinki Bóbita Klubot, valamint a Turkuban és Tamperében ez évtől induló Ovi Klubot. Az ország több gimnáziumában, szabadon választott idegen nyelvként több éve folyik a magyar nyelv oktatása. A finn oktatási törvény lehetővé teszi, hogy a magyar gyermekek az általános iskolai oktatás keretében heti rendszerességgel anyanyelvi és a nemzeti kultúrájukat ismertető foglalkozásokon vehessenek részt. A tanulócsoportok megszervezése a szülők aktivitásától függ. A tanügyi szervek általában szakképzett tanár működéséhez kötik az oktatás engedélyezését. A közösség hírlevelet ad ki, és élénk elektronikus levelezés folyik a tagok között. Az FME mellett honlapja van a helsinkii, tamperei és saloi magyaroknak. Jól működő partneri kapcsolatot tart fenn a Magyar Kulturális és Tudományos Központtal, a magyar külképviselettel, a Finn–Magyar Társasággal (Suom–Unkari Seura), a finn evangélikus egyházzal, a Finn Világszövetséggel (Suomi Seura) és a tudományegyetemekkel. A szervezett magyar nyelvű lelkigondozás szintén megoldott. A Finnországi Magyar Gyülekezet keretében évi négy–hat alkalommal Svédországból átjáró protestáns lelkész tart istentiszteletet. Ugyancsak meghívott pappal, évi két–három alkalommal katolikus istentiszteletre is sor kerül. 2. ÉSZAK-AMERIKA A kontinens két legnagyobb állama – az Egyesült Államok és Kanada – közel száz éven keresztül a gazdasági és politikai indíttatású magyar kivándorlás hagyományos célországa volt. A két országban jelenleg összesen mintegy 1,5 millió, önmagát magyar származásúnak, illetve magyar anyanyelvűnek és identitásúnak valló személy él. A 2000. évi népszámlálás adatai szerint az Amerikai Egyesült Államokban 1.398.724 személy vallotta magát magyar származásúnak (ez a szám az 1980. évi népszámláláskor 1.776.902 volt). Ebből 1990-ben 147.905 fő, 9,35 % (1980-ban még 180.000 fő, a megkérdezettek 10,1 %-a) állította azt, hogy otthonában magyarul beszél. (E tekintetben nem rendelkezünk újabb adattal.) Különböző becslések alapján jelenleg mintegy 730 ezer főre tehető azoknak a száma, akikről elmondható, hogy a nyelvismerettől függetlenül is, több–kevesebb következetességgel őrzik magyar önazonosságukat. A fennmaradó


– 20 / 30

HTMH • 2004.

rész – zömmel nem első generációs amerikai állampolgár – még számon tartja valamikori magyar eredetét, de e téren már nem, vagy csupán alkalmilag aktivizálható. „Hány magyar él az USA-ban a XXI. század elején?” — teszi fel a kérdést a „Nyelvünk és Kultúránk” 2003.évi 4. számában megjelent cikkében Nagy Károly egyetemi tanár, az Anyanyelvi Konferencia társelnöke, majd így folytatja: „A kérdésre tudományosan tárgyszerű válasz nem adható.” További bizonyításában azzal érvel, hogy a fogyás mértéke az egyes amerikai népszámlálások között 10–12 %. A gyakran emlegetett „másfél millió amerikai magyar” már akkor sem lenne igaz (lásd 2000. évi adat), ha komolyan vennénk, hogy a magyar származású amerikaiak mindannyian valóban „magyarok”. Az amerikai népszámlálás a személy származására és etnikai eredetére vonatkozóan több népcsoport megjelölését is megengedi. Statisztikailag tehát joggal nevezheti magát magyarnak, akinek csak egy nagyszülője, vagy korábbi felmenője volt magyar. Utal a cikk szerzője arra is, hogy vannak, akiknek a másfél millió sem elegendő, miközben arra hivatkoznak, hogy az elmúlt száz évben kivándoroltak természetes szaporulata napjainkra elérheti a húsz millió főt. Eltekintve attól, hogy a magyar állampolgárságú kivándoroltak jelentős része etnikailag eleve nem volt magyar, a hovatartozást nem a vér szerinti leszármazás, hanem a tudati kötődés határozza meg. Az amerikai magyar közösség kialakulása történetileg mintegy másfélszáz évre vezethető vissza. Egyedi esetektől eltekintve nagyobb létszámú magyar politikai emigráció az 1848–49-es szabadságharc leverését követően jelent meg az Egyesült Államokban. A múlt század ’70-es éveitől egyre nagyobb méreteket öltött az emigrációs népmozgás, és 1871-től 1900-ig 433.511, 1900-tól 1914-ig pedig 1.595.502, a vizsgált időszakban tehát összesen 2.029.013 ember vándorolt ki az USA-ba a történelmi Magyarország területéről. A kivándorlók száma először 1903-ban haladta meg a százezer főt (119.944), s 1914ig csak két ízben – 1908-ban és 1911-ben – esett a százezres nagyságrend alá. A hullám 1907-ben érte el a csúcspontját, amikor a távozók száma 209.169 fő volt, ami egy keletközép-európai nagyváros lélekszámához volt hasonlítható. E tekintetben az Egyesült Államokban és Magyarországon található adatok eltérnek egymástól. Ez valószínűleg abból következik, hogy az amerikai forrásokban az 1861 és 1910 közötti bevándorlók kibocsátó országaként az „Austria–Hungary” megjelölés szerepel, de ha valaki nem magyar nemzetiségűnek vallotta magát, akkor esetleg nem a Monarchiából kivándoroltak, hanem más népek köréből származók között tartották nyilván. A kivándoroltak jelentős része a nemzetiségek által lakott, gazdaságilag elmaradottabb, túlnépesedett peremvidékekről indult útnak. Elhatározásukat az amerikai gazdasági konjunktúra és a szervezett munkaerő-kivitel motiválta. Ez a legnagyobb kivándorlási hullám nem volt közvetlenül politikai indíttatású. Közvetve azonban Magyarország iparpolitikáját tette kritika tárgyává, amely a hangsúlyt elsősorban a központi területek fejlesztésére helyezte, jóllehet az ipari fejlődés a nagy kivándorlás időszakában már az észak-nyugati és dél-keleti peremvidékeken (pl. Zsil-völgye) is megindult, de így sem enyhítette a mezőgazdaságból is kiszoruló peremterületi lakosság megélhetési nehézségeit. A távozók közül sokan nem végleges kivándorlási szándékkal hagyták el az

HTMH • 2004.

– 21 / 30


országot, s némi anyagi gyarapodás után szülőföldjükre kívántak visszatérni. Számosan vissza is tértek, de az I. világháború ezt a folyamatot megszakította. A két világháború között a törvényes megszorítások és a gazdasági válság miatt megszűnt a tömeges bevándorlás Amerikába. Az ekkor politikai, világnézeti, vagy diszkriminációs okokból kivándoroltak többnyire a polgári értelmiség soraiból kerültek ki, és közülük számosan az amerikai tudományos és művészeti élet élvonalába emelkedtek (pl. Korda-fivérek, Czukor György, Szilárd Leó, Neumann János, Teller Ede stb.). A gazdasági és politikai okból 1921 és 1940 között kivándoroltak száma az amerikai források szerint 38.541 fő volt. A II. világháború befejezésétől 1956 októberéig újabb magyar csoportok érkeztek az Egyesült Államokba, akiknek zöme 1945-ben és az 1947–48-as politikai fordulat után hagyta el Magyarországot. Az emigrált polgári, parasztpárti és szociáldemokrata politikusok – néhány volt diplomatával közösen – 1947. november 15-én létrehozták a Magyar Nemzeti Bizottmány elnevezésű szervezetet. A forradalom eseményeinek következtében 1956 novemberétől 1958 júniusának végéig távozottak közül az Egyesült Államok 38.045 magyar menekültet fogadott be, akik sokkal előnyösebb elbánásban részesültek, mint a II. világháború után bevándoroltak. Nagy Ferenc volt miniszterelnök a Magyar Nemzeti Bizottmányban az ’56-os követelések vállalását, szervezeteik befogadását indítványozta, s hosszas egyeztető viták után Magyar Bizottság néven új csúcsszervezet alakult. Párhuzamosan még évekig működtek és működnek ma is önálló magyar ’56-os szervezetek is, amelyek azóta többszörös szervezeti átalakuláson és névváltoztatáson mentek keresztül. Az anyaországgal szembeni emigráns magatartás változása a hetvenes években vált megfigyelhetővé. A „hazalátogató” amerikai magyarok száma évről–évre növekedett, bár az emigráció egyes tagjai ellenezték a hazalátogatást, mivel véleményük szerint, ez „támogatást adott a kommunista rendszernek”. Az állam iránti orientáció módosulása csak 1989-től vált érezhetővé. A korábbi szembenállást az óvatos párbeszéd és kapcsolatkeresés váltotta fel, amely akkor jórészt a Magyarok Világszövetsége és az Anyanyelvi Konferencia közvetítésével történt. A rendszerváltás előtti időszakban lezajlott, utolsó nagyobb emigrációs vitára 1977–78-ban, a Szent Korona hazaszállításával összefüggésben került sor; az ereklye visszaadását az emigráció egy része ellenezte, míg a többség nem emelt ellene kifogást. A korona átadásakor, 1978. január 6-án több ismert magyar emigráns is megjelent az amerikai delegáció tagjaként Budapesten. A rendszerváltozást követően az emigráns minősítés, valamint az azzal együtt járó jogi helyzet megszűnt, s mind az emigráció, mind pedig az új magyar kormányzat túlzott várakozással tekintett a kapcsolatok alakulása elé, ami a továbbiakban újabb vitákhoz vezetett (pl. a hazai közéletben való részvétel, a választójog, a szomszédos országokkal kötött alapszerződések kérdése, állampolgársági, kártérítési ügyek stb.). Az intenzív kapcsolatépítés ennek ellenére megkezdődött, de a következő években a magyar belpolitikai kérdések kivetítődése, valamint a Magyarok Világszövetségének bomlása az amerikai


– 22 / 30

HTMH • 2004.

magyar közösségeket is áthatotta, ami elmérgesedő vitákhoz vezetett. Napjainkban felgyorsulni látszik az amerikai magyar „társadalom” szervezeti, intézményi struktúrájának átalakulása. A természetes nemzedékváltással folyamatosan eltűnik a szervezetek politikai emigráns jellege, az identitásőrzés korábbi formái pedig a gyorsan növekvő nem első generációs réteg igényei szerint változnak. A szembenálláson és a kritikán alapuló emigráns attitűdöt felváltja az „anyaországgal” való természetes együttműködés igénye. A változó szemléletet olyan új alapítású szervezetek képviselik, amelyek tagjai többnyire már az USA-ban születtek, ott szocializálódtak, és jelentős gazdasági, közéleti, politikai befolyást szereztek a különböző szintű döntési rendszerekben. Ez a réteg az amerikai társadalom szerves részeként határozza meg önmagát, végérvényesen otthonának tekinti az Egyesült Államokat, vagyis olyan helyzeti előnnyel rendelkezik, amelyet az állapotát, jelenlétét mindig átmenetinek tekintő emigrációnak soha nem sikerült elérnie. A fejlődés változó irányait jelzi az újabb alapítású Center of Hungarian American Congressional Relations elnevezésű szervezet is, amely nem csak nyitott a Magyarországgal való kapcsolatok kiszélesítése és elmélyítése irányában, de eddigi tevékenysége alapján arra lehet következtetni, hogy kezdeményezi is a magyar érdekek amerikai döntési rendszerekbe való „becsatornázását” és hatékonyabb képviseletét. Szerepet játszott a kongresszusi Magyar Csoport (Hungarian Caucus) megalakításában is, amikor a választópolgárokon keresztül ösztönözte az erre fogékonynak mutatkozó kongresszusi képviselőket a csoportba való belépésre. A 2003 júniusában Tom Lantos (demokrata) és Ernest Istook (republikánus) képviselők vezetésével megalakult képviselőcsoport az amerikai magyar választók érdekképviseletét és a magyar külpolitikai törekvések támogatását tekinti céljának. Napjainkban kialakulóban van az amerikai magyar szervezetek alábbi, jelleg szerinti tagozódása: · a magyar–amerikai kapcsolatépítés, magyar érdekképviselet területén tevékenykedő szervezetek (pl. Center of Hungarian American Congressional Relations), amelyekre a hagyományos egyesületi élet nem jellemző; · sajátos átmenetet jelentenek az egyidejűleg érdekképviseletet és hagyományőrzést is felvállaló szervezetek (pl. Manhattan Hungarian Network). Utóbbi tevékenységük már „amerikai–magyar” alapon történik; · hagyományos egyesületi keretek között és módszerekkel működő emigráns szervezetek. Jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban több mint háromszáz magyar alapítású szervezet, egyházközség, intézmény működik. A második világháborúig a legjelentősebb szervezetek közé az 1906-ban alakult Amerikai Magyar Szövetség (AMSZ), a Rákóczi és a Verhovay „fraternális” biztosító társaságok, valamint az Amerikai Magyar Református Egyesület tartozott. A háború után új szervezeti struktúra jött létre. Ezek között kell említeni az

HTMH • 2004.

– 23 / 30


1945–47-ben alakult olyan emigráns szervezeteket, mint a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK), a Magyar Bizottmány, a Magyar Társaság, valamint az 1956-os forradalom után létrejött szervezeteket. Időközben belső konfliktusok miatt leértékelődött az AMSZ, az összeolvadt Rákóczi és Verhovay szövetségek pedig létrehozták a William Penn biztosító társaságot. A kultúra, a hagyomány és a nemzeti közösségek megtartásában a Külföldi Magyar Cserkészszövetség és az egyházak által fenntartott hétvégi és nyári magyar iskolák is jelentős szerepet játszottak. A társadalmi életben hasonló pozitív szerepet töltöttek be a helyi magyar klubok és magyar egyházak. Az egyházi iskoláztatás összehangolására alakult az Észak-Amerikai Magyar Iskolafenntartók Szövetsége. Az országos szintű kulturális munkában legfontosabb szerepet játszó szervezetek közül a New Jersey-ben működő, múzeumalapító American Hungarian Foundation, a Hungarian American Educators Association és az American Association for the Study of Hungarian History említendő. Továbbra is a legjelentősebb szervezetek közé tartozik a William Penn Association és az Amerikai Református Egyesület. Emellett jelenetős munkát végez a magyar identitástudat, a kultúra fenntartása és népszerűsítése vagy a Kárpát-medencei magyar kisebbségek támogatása terén néhány olyan nagyobb szervezet, mint a Magyar Baráti Közösség – Itt– Ott, a Magyar Öregdiák Szövetség – Bessenyei Kör, a Katolikus Papok Ligája, a Magyar Zsidó Világszövetség vagy a karitatív ügyekben aktív Magyar Amerikaiak Országos Szövetsége (National Federation of Hungarian Americans – MAOSZ). A MAOSZ-hoz mint csúcsszervezethez 14 szervezet tartozik, közöttük az öt évtizede működő Árpád Akadémia (Arpad Academy) és a Magyar Társaság (Hungarian Association). Utóbbi szervezi az évente a novemberben megrendezésre kerülő „Cleveland-i Magyar Napok”-at. Növekvő létszámmal, a MAOSZ tagjaként működik a Magyar Amerikai Nyugdíjasok Szervezete (Association for Retired Hungarian Americans). A MAOSZ támogatja a szellemileg fogyatékos gyermekek egyik magyarországi általános iskoláját, a debreceni egyetem Leukémiai Kutató Intézetét, valamint az erdélyi magyar kisebbséget. Kapcsolatot tart a többi amerikai magyar csúcsszervezettel, de mint adómentességet élvező szervezet, egyetlen politikai pártot sem támogathat. Megalapítása óta jelentős és fontos munkát végez az amerikai politikai élet befolyásos személyiségeinek magyar ügyekben (pl. Kárpát-medencei kisebbségi helyzet, romániai falurombolás, egyházi ingatlanok kérdése, Magyarország NATO-felvétele stb.) történő tájékoztatása, illetve befolyásolása terén a Hungarian Human Rights Foundation (Magyar Emberjogi Alapítvány) és a Magyar Amerikai Koalíció. A nyugati magyar diaszpóra, így az amerikai magyar közösségek (hétvégi iskolák, cserkészet, kulturális élet stb.) fenntartásának hagyományosan meghatározó elemei az egyházak. A tömeges kivándorlások idején a magyarországi egyházak ezt a missziót az állammal együtt önként vállalták, és a közösségek fennmaradásáért, magyar identitásuk megőrzéséért léptek fel. Ennek érdekében 1945-ig folyamatosan gondoskodtak a szervezett lelkészellátásról is. Az intézményes lelkészküldés és az emigrációs „utánpótlás” elma-


– 24 / 30

HTMH • 2004.

radását követően azonban az amerikai magyar diaszpóra körében minden egyházat és felekezetet illetően lelkészhiány mutatkozik. Az amerikai magyar szervezetek és intézmények általában nem részesülnek állami vagy municipiális támogatásban, közösségi céljaikat, valamint a Kárpát-medencei kisebbségek segélyezését csak saját erőből tudják továbbra is biztosítani. Ez pedig – tekintettel a legaktívabb rétegek körében lezajló generációváltásra és a saját szervezeti élet fenntartására – egyre nagyobb akadályokba ütközik. Ezért ma már a nyugati diaszpóra sem nélkülözheti az anyaország segítségét az anyanyelv és a magyar identitás fenntartását célzó szolgáltatások formájában. A rendszerváltozással kialakult a tiszteletbeli konzuli hálózat. Több amerikai magyar személyiség kapott ilyen jellegű megbízatást, amely hasznosan kiegészítheti a hivatásos diplomáciai testület munkáját. Kanada a II. világháború befejezéséig nem tekinthető a magyar kivándorlás célországának, jóllehet már a század első évtizedeiben megjelentek itt (pl. a dél-ontariói „dohányvidéken”) magyarországi kivándorlók. Nagyobb létszámú kivándorlásra került sor 1948-ban, majd 1956-ban, s nem csekély azoknak a száma sem, akik a Kárpátmedencei magyar kisebbségek köréből érkeztek az 1980–90-es években az észak-amerikai országba. A becslések szerint jelenleg 120–140 ezerre, míg a hivatalos statisztikai adatok szerint 80 ezerre tehető az itt élő magyarok száma. Az eltérés egyik oka itt is az lehet, hogy az utódállamokból kivándorolt magyar nemzetiségű, de eredetileg nem magyar állampolgárságú személyek statisztikai nyilvántartása nem minden esetben utal egyértelműen a kérdéses személyek etnikai eredetére. Más országokhoz hasonlóan a kanadai magyarság is különböző politikai alapállású rétegekből tevődik össze, amiben az érkezés időpontja és indítéka a meghatározó tényező. A szervezetek körében olykor felmerülő viták, versengések is többnyire erre vezethetők vissza. Az említetteken túl nem csekély az a réteg sem, amely minden magyar kezdeményezéstől, szervezettől, egyháztól visszavonult. A rendszerváltozás óta azonban új jelenségként figyelhető meg, hogy a második vagy harmadik generációs kivándoroltak – olykor a nyelvismerettől függetlenül is – keresik és ápolják magyar eredetüket. A kanadai magyarság megoszlása nem egyenletes a tíz tartomány és a két északi terület között. A becslések szerint legtöbben Ontarióban (kb. 80 ezer), Brit-Columbiában (kb. 40 ezer) és Albertában (kb. 23 ezer) élnek, ahol szervezett közösségekkel és egyházakkal rendelkeznek. Egyre akutabb problémaként jelentkezik azonban, hogy minden vallás és felekezet esetében növekszik a lelkészhiány, amely sem Magyarországról, sem az emigráció köréből nem pótolható kielégítő módon. Tekintettel arra, hogy a közösségek számos helyen az egyházakra épülnek, a magyar nyelvű pasztoráció megszűnése ezek felbomlását eredményezheti. A katolikus papok távozása (nyugdíjazás, áthelyezés, elhalálozás) többnyire azzal a sajnálatos ténnyel is együtt jár, hogy a világegyházi jelleg következtében a magyar hívek közadakozásából épült templomok és közösségi épületek elvesznek a

HTMH • 2004.

– 25 / 30


magyar közösségek számára. Ugyanígy gondot jelent sokhelyütt a szakképzett pedagógusok hiánya. A nagyobb helységekben csak részben szakképzett tanerőkkel és nem mindig megfelelő tankönyvekkel, tansegédletekkel működő hétvégi iskolák, valamint cserkészfoglalkozások legfeljebb csak a nyelvi minimum elsajátítását biztosíthatják. Ismereteink és tapasztalataink szerint a legerősebb és legszervezettebb kanadai magyar közösségek Montréalban, Torontóban, Ottawában, Winnipegben, Edmontonban és Vancouverben találhatók. Az említett helységek mindegyikében Magyar Házak működnek. Külön említést érdemel a torontói Magyar Ház, amely a mintegy 30 ezer kötetes magyar könyvtárnak is otthont ad. Kanadában jelenleg három magyar nyelvű hetilap jelenik meg, a „Magyar Élet”, a „Kanadai/Amerikai Magyarság”, valamint az észak-amerikai magyar zsidóság lapja, a „Menora–Egyenlőség”. Mindhárom lapot Torontóban szerkesztik és adják ki. Folyóirat jellegű, színvonalas orgánum még a Vancouverben megjelenő „Tárogató”. A helyi közönség tájékoztatását szolgáló lapok, értesítők stb. gyakorlatilag minden olyan városban megjelennek, ahol nagyobb számban élnek magyarok. Több helységben (Toronto, Montréal, stb.) magyar nyelvű televízió- vagy rádióadás is működik. A torontói magyar tévéadást szervező Kosaras Vilmos tartja életben a Kertész-féle, nagyhírű Magyar Színházat. Magyarországi vendégművészekkel és helyi erőkkel, évente egy–két sikeres bemutatót tartanak. A kanadai magyar szervezetek közül csúcsszervezetként működik a Montreáli Magyar Bizottság (22 tagszervezet), és a 2001. január 10-én alakult Kanadai Magyar Kulturális Tanács. Jelentősebb még a torontói székhelyű Rákóczi Szövetség, valamint a winnipegi, edmontoni, ottawai, és a vancouveri szervezet. 2003. szeptember 20-án alakult meg a Kanadai Magyarok Fóruma (Elnök: Vass Zoltán), amely 2003. december 13-ai első közgyűlésén a 36 alapító szervezet megbízásából határozatot fogadott el a jövőbeni célokról: · a Kanada különböző régióiban működő magyar szervezetek összefogása; · a sűrűn lakott magyar városok vonzáskörzetében helyi Regionális Fórum Szervezetek (Területi Bizottságok) megalapítása; · az anyanyelv és a kultúra megőrzésének érdekében közvetlen kapcsolat létesítése (pl. telefon-, illetve video-konferenciák) a különböző tartományokban élő magyar közösségek között; · kanadai federális és provinciális képviselők részvételével Parlamenti Képviselők Magyar Baráti Körének megalakítása; · kapcsolat létesítése az óhaza politikai, társadalmi és kulturális képviselőivel, illetve a határon túli magyar közösségekkel.


– 26 / 30

HTMH • 2004.

Az „Együtt egymásért” jelszó tükrében szeretnék elérni, hogy Kanada magyarsága megbecsült része legyen a világban szétszóródott magyar közösségeknek. A magyar nyelv és a magyarságtudat ápolására – helyi magyarok által létrehozott alapítvány segítségével – 1978-ban megalakult a torontói egyetem magyar tanszéke. A Bisztray György professzor vezetésével működő tanszéken azóta ezernél is több hallgató tanult. Az oktatómunka mellett a tanszék a „Hungarian Studies Review” címmel megjelenő, angol nyelvű magyarságtudományi folyóirat szerkesztését, valamint a Kanadai Magyarságtudományi Társaság titkárságának feladatait is ellátja. A társaság a magyar Országos Széchenyi Könyvtárral együtt a folyóirat társkiadója, de saját kiadványsorozattal is rendelkezik. 3. DÉL-AMERIKA Dél-Amerika valamennyi országában élnek magyarok, de csupán Argentínában, Brazíliában, Venezuelában és Uruguayban ismeretesek jelentősebb magyar közösségek. Hivatalos népszámlálási adatokkal nem rendelkezünk; nagy eltéréseket mutató helyi becsléseken alapuló adatok szerint Argentínában 10–50 ezerre, Brazíliában 5–10 ezerre, Venezuelában 4–5 ezerre, Uruguayban szintén 4–5 ezerre tehető a magyar diaszpóra lélekszáma. Argentína és Brazília esetében a becslések eltérő volta abból eredhet, hogy az itteni diaszpóra mintegy másfél százados múltra tekint vissza, és a nem első generációs magyar gyökerű népesség önazonosság-tudata sok esetben már bizonytalan. Szervezettségét, belső kohézióját tekintve jelenleg az argentínai és brazíliai közösség a legerősebb. Jelentős társadalmi és szellemi erőt képviselnek az ország életében az argentínai magyar közösségek. Napjainkban is öregbítik azt a történelmi rokonszenvet, amely a magyar nép és Magyarország iránt Argentínában még az 1849-es emigráció néhány kiemelkedő tagjának működése következtében kialakult. Így például Czetz János honvédezredes elévülhetetlen érdemeket szerzett az argentin hadsereg modernizálása terén. A jeles magyar katona az argentin nép nemzeti hősévé emelkedett. A két ország közötti szívélyes kapcsolatok fenntartása és fejlesztése érdekében sokat tesz az argentin közéletben magas presztízsnek örvendő, a pannóniai születésű Tours-i Szent Mártonról elnevezett Szent Márton Lovagrend, amelynek magyar származású tagjai is vannak. A legerősebb magyar szervezet a Buenos Aires-i székhelyű Argentínai Magyarok Szövetsége. Figyelmet érdemlő tevékenységet fejt ki továbbá a Hungaria elnevezésű, főleg kulturális profilú szervezet. A helyi magyar közösségtől kapott adatok szerint Brazíliában 3–4 ezer főre tehető a Magyarországról bevándorolt nagyszülők és szülők száma. Mintegy 5–10 ezren lehetnek azok a leszármazottak, akik már ebben az országban születtek, de még számon tartják magyar eredetüket. Az adatszolgáltató „mint érdekességet” említi, hogy az 1890-es évektől 1957-ig bevándoroltak számát több kutató 150 ezerre becsüli, míg az MTA Földrajz-

HTMH • 2004.

– 27 / 30


tudományi Intézetének kiadványa, valamint az MVSZ különböző, korábbi forrásai szerint ez a létszám 70–90 ezer fő. Ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy nem ismeretes előttük az adat keletkezésének időpontja, és valódiságát sincs módjukban igazolni. A brazíliai magyarság zömmel Sao Paulóban, illetve a város vonzáskörében él. A magyar eseményeket 500–1.000 fő látogatja, az ünnepi rendezvények résztvevőinek létszáma 100– 200 főre tehető. A magyar közösségnek a befogadó brazil néppel, társadalommal és az állammal való kapcsolata – az összes többi emigráns és bevándorolt népcsoporthoz hasonlóan – kifogástalan. 2003. évben São Paulo város polgármesteri hivatala, valamint az azonos nevű állam parlamentje körlevelet intézett az összes emigráns és bevándorolt közösséghez, amelyben egy közös gyűlésre hívta meg a kolóniák képviselőit. Ezen döntöttek az Idegen Gyökerekből Származó Közösségek Parlamenti Tanácsának (CONSECRE, Conselho Parlamentar de Comunidades Raízes Estrangeiras) felállításáról. A magyar közösségnek – a nagyszámú portugál, olasz, arab, zsidó stb. bevándoroltakkal szemben – külön pártja, parlamenti képviselete nincs, de Szenttamásy Egon Jánost eddigi közösségi munkája elismeréseként a CONSECRE titkárává választották. A szervezet létrehozását követően a polgármesteri hivatal internetes honlapján „São Paulo Mil Povos” (São Paulo Ezer Népe) címszó alatt minden kolóniát felkértek, hogy mutassa be anyaországa történetét, a kivándorlás indítékait, a közösség intézményeit, létesítményeit, továbbá, hogy hol találhatók a városban templomai, szobrai, s ezekről fényképfelvételeket is mellékeljenek. Az oldal (http://milpovos.prefeitura. sp.gov.br) minden érdeklődő számára információval szolgál iskolai vagy egyetemi szakdolgozathoz, családfakutatáshoz stb. A város vezetése ezen túl is figyelmet fordít a magyar közösségre, amit az is bizonyít, hogy az 1956-os magyar forradalom tiszteletére, a Vila Mariana városrész egyik terének a „Magyar Nép Tere” elnevezést adta. A téren 1996-ban millecentenáriumi emlékművet állítottak. São Paulo parlamentjében a népcsoportok részére rendszeres heti összejöveteleket, eszmecseréket rendeznek, továbbá létesítettek számukra egy állandó kiállítási termet, ahol valamennyi bevándorolt népcsoport egy állandó kiállítási részt létesíthet. A brazíliai magyarság két jogi személyiséggel bíró intézménnyel rendelkezik; az egyik a közel nyolc évtizede alakult Brazíliai Magyar Segélyegylet (Associacao Beneficente 30 de Setembro), amely fenntartja az idősek otthonát (jelenleg 25 lakóval), másik a Brazil– Magyar Kultúregyesület (Sociedade Cultural Brasileira–Húngara). A szervezetek saját tulajdonát képezi a Magyar Ház (Casa Húngara), amelyben százszemélyes előadóterem, több ezer kötetes könyvtár, konferenciaterem, ifjúsági közösségi helyiség, népviseletraktár, iroda, szalon, konyha és étkező kapott helyet. A fenti két szervezeten kívül a Magyar Házban tartja összejöveteleit az összes többi szerveződés – Könyves Kálmán Szabadegyetem, Cserkészbarátok Köre, Irodalmi Kör, Bibliakör, São Paulo-i Magyar Nőszövetség, Teniszegylet, tánccsoportok stb. – is. A Külföldi Magyar Cserkész Szövetség Dél-amerikai Kerülete keretében működő cserkészcsapatok a városi csapatotthonon kívül két cserkészparkot tartanak fenn.


– 28 / 30

HTMH • 2004.

A magyar nyelv oktatásával hagyományosan a cserkészcsapatok foglalkoznak. Ezen kívül az Evangélikus Egyház egy magyar nyelvű óvodát tart fenn. A magyar Oktatási Minisztérium és a Külföldi Magyar Cserkész Szövetség ösztöndíj-pályázata alapján 2004 elején indítják Magyarországra immár tizenegyedik és tizenkettedik jelöltjüket. (A pályázatok iránti érdeklődés átmenetileg visszaesett, mivel a budapesti Balassi Bálint Intézetbe 2002 januárjában bevonult három jelöltjük a nyári időszakban ösztöndíj és szállás nélkül maradt, így haza kellett utazniuk. Az esemény visszatetszést keltett a brazíliai magyarság körében, de úgy tűnik, hogy érintettek időközben megnyugtató megoldást találtak a problémára.) Brazíliában a magyar nyelven folyó egyházi tevékenység már csupán elégséges szinten biztosított. A katolikus egyházi szolgálatot az 1930-as évek óta az itteni magyar pasztorációra kiküldött bencés szerzetesek látják el. Közel hét évtizedes működésük során kolostoruk és templomuk mellett megalapították, és felépítették São Paulo egyik legszínvonalasabb magániskoláját (óvodától az érettségiig), kollégiummal, könyvtárral, kulturális és sportlétesítményekkel. (Brazíliai látogatása során az intézmény Szent Imre Kollégiumában szállt meg II. János Pál pápa.) Az egykori „alapító atyák” közül már csak négy 75 éven felüli, munkaképes szerzetes él. Távozásukkal – mivel utánpótlásuk a magyarországi rendtartomány részéről nem biztosítható – ez az „emigráns magyar patrimonium” a brazil katolikus egyház és a városi oktatásügyi hatóság kezelésébe kerül. A Magyar Református Egyház erdélyi stílusú temploma 1932-ben épült, papjuk már évek óta nincs, istentiszteleteiket a presbiterek tartják. Az Evanglikus Egyház a Lutheránus Világszövetség által bérbe adott villában (templom és paplak), meghatározott időtartamra kiküldött európai vendég-lelkészekkel működik. Brazíliában napjainkban nem működik számottevő magyar nyelvű sajtó. Háromhavonta jelenik meg a kétnyelvű „Híradó” (kb. 20 oldalon), önálló oldaluk van a BuenosAiresben megjelenő „Dél-Amerikai Hírlap”-ban, újabban kéthavonta elektronikus postán küldik a közösség tagjainak a két nyelven megjelenő „Havi Értesítő”-t. A brazíliai magyar közösség rendszeresen megemlékezik nemzeti ünnepeinkről. Mindezek mellett 2003-ban is megtartották a szokásos jótékony célú „Szeretetbál”-t és a „Pirostojás” ünnepséget. A karácsonyi vásárok bevételét az idősek otthona, a cserkészet, valamint a református és az evangélikus egyház javára fordították. Az uruguayi magyarság három hullámban, az 1929–33-as világgazdasági válság idején gazdasági okokból, 1938 és 1939 között politikai okokból, s a faji diszkrimináció elől menekülve, valamint az 1956-os forradalom leverését követően ismét politikai okokból telepedett le a dél-amerikai országban. Az itteni magyarság többsége iparosokból, kereskedelmi alkalmazottakból, földmunkásokból került ki. A magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők száma csekély, ami a mai uruguayi magyar egyesületek összetételét is jellemzi. Az uruguayi magyarok figyelemmel kísérik a hazai eseményeket, s többen a hazatelepülés lehetőségét latolgatják, illetve magyarországi vonatkozású kereskedelmi lehetősége

HTMH • 2004.

– 29 / 30


iránt tájékozódnak. Uruguayban négy magyar egyesület – Uruguayi Magyar Kultúrközpont, Uruguayi Magyar Otthon, Uruguayi Magyar Katolikus Egyházközség, Uruguayi Magyar Izraeliták Egyesülete – működik, amelyek közösen tartják fenn a hétvégi magyar iskolát. Az egyesületek mindegyike önálló székházzal rendelkezik Montevideóban, s vasárnaponként külön–külön félórás rádióadást sugároznak. A venezuelai magyarság létszáma a Magyar Kataszter-Bizottság felmérése szerint 4–5 ezer fő. Caracason kívül Valenciában működik nagyobb számú szervezett magyar közösség. Más helységekben csak szórványok léteznek, amelyeket a lelkészek látogatása és a helyi magyar sajtó kapcsol össze. Az itteni magyarság két nagyobb hullámban, 1947 és 1950 között, illetve 1950 után érkezett, és túlnyomó többsége politikai emigráns. A szervezeti élet kialakulása 1950-ben a Magyar Református Közösség létrehozásával kezdődött. Az akkori felmérés szerint a magyar menekültek 60 %-a katolikus, 35 %-a protestáns volt, az izraelita vallásúak száma mintegy 1,5 ezer fő. Az arány napjainkig nem változott. Egy évvel később a katolikus pasztoráció és a cserkészcsapatok szervezése is elkezdődött. Mindkét keresztény egyház megalakította a maga nőegyletét; a református Lorántffy Zsuzsanna, a katolikus pedig Szent Erzsébet nevét viseli. 1955-ben indult a Caribi Újság című hetilap, amely 1994-től havonta jelenik meg. Az országban működő szervezetek összefogására 1990-ben alakult a Venezuelai Magyar Szervezetek Koordinációs Bizottsága. A caracasi Magyar Házban kb. 15 szervezet működik (magyar nyelvű óvoda, tánccsoportok, cserkészcsoportok stb). 4. EGYÉB TÉRSÉGEK Ausztráliában és Új-Zélandon jelenleg mintegy 40–45 ezer – más forrás szerint közel 55 ezer – magyar él, akiknek zöme 1945–47-ig, majd az 1956-os forradalom alatt és után hagyta el az országot. Az itteni emigráció később kiegészült a Kárpát-medencei utódállamokból kivándorolt magyar csoportokkal. A II. világháború után érkezettek összetételét – bár a magyar társadalom egész keresztmetszete képviselve volt – az értelmiségiek, diplomások magas számaránya jellemezte. Az ausztráliai emigráció jellemzője, hogy a Sydneyben, Melbourne-ben, Adelaide-ben, Brisbane-ben, Perthben és Canberrában letelepedettek sajátos magyar társadalommá szerveződtek, s jelentős intézményrendszert alakítottak ki identitásuk ápolása és megtartása céljából. A kivándoroltak nagy többsége menekültként érkezett, politikai emigránssá már a befogadó országokban vált, s a kivándorlás időpontja (1945, 1947, 1956) szerint rétegeződött. Az ausztrál föderáció államainak magyar szervezetei az Ausztráliai és Új-Zélandi Magyar Szövetség ernyője alatt képeznek egy közös csúcsszervezetet. A szervezetet háromévenként újraválasztják, annak a soron következő magyar szövetségnek a székhelyén, amely vállalja a legközelebbi, ugyancsak háromévenkénti Ausztráliai Magyar Találkozó meg-


– 30 / 30

HTMH • 2004.

rendezését. A találkozó tisztségviselőit a soron következő „székváros” szövetsége adja, ám ők csak végrehajtói a testületnek, amely a szövetségek két–két képviselőjéből áll. A csúcsszervezetnek elvileg hasonló súlya és reputációja van országos szinten, mint az állami szövetségeknek a tagállamokban. Az országos események szervezését és a más földrészek hasonló szervezeteivel való kapcsolattartást a csúcsszervezet végzi. A 2002. december 30-a és 2003. január 8-a között Adelaide-ben megrendezett XII. Magyar Kulturális Találkozót beárnyékolta a szervezetek egy részének távolmaradása, ami a Magyarok Világszövetségében évek óta folyó vitákra vezethető vissza. A világ egyéb területein, illetve országaiban élő magyarok becsült lélekszáma: Izrael – 200–250.000 magyar ajkú; Afrika – 10.000; ázsiai országok – 30.000. A Kárpát-medencén kívüli szórványban élő magyar, magyar származású, illetve magyar ajkú személyek száma – a gyakran túlzó és egymásnak ellentmondó becslések alapján – mintegy 2–2,5 millió főre tehető.

Jelentések a határon túli magyarok helyzetérõl Ó

Kiadja: Határon Túli Magyarok Hivatala

+ 1518 Budapest 112, Pf. 43,

1016 Bérc u. 13–15. · (: 466-9406, 466-9434 • Fax: 385-2601 • Web-site: http://www.htmh.hu • E-mail:[email protected] Felelős kiadó: Bálint–Pataki József, a HTMH elnöke Sorozatszerkesztő: dr. Bátai Tibor Térképek és ábrák: dr. Sebők László ISSN: 1586–8168

Határon Túli Magyarok Hivatala. kívül élõ magyarság T a r t a l o m: Előszó Nyugat-Európa Észak-Amerika

Recommend Documents