Hanky tanár úr megérkezik Amerikába

Hanky tanár úr megérkezik Amerikába Big Jack szerint hajóérkezésre alkalmatlanabb napot keresve sem lehetett volna találni. Péntek volt és tizenharmadika. New York roppant, kietlen kikötôjében a hajnalok mindég füstösek, ködösek és szürkék, s a csatornák vize mindég szennyes. De ezen a hajnalon, mikor az a bizonyos Noé Bárkájának csúfolt kivándorlóhajó okádni kezdte a maga zagyva népét Amerika partjára, a kikötô különösen szürke volt és barátságtalan. S mivel Big Jack, a hat láb magas nagydarab néger hordár minden babona-rázta csontjában külön érezte vacogni a közelgô bajt, így hát vajpuha szívének ártatlan jóindulatával odaplántálta magát a hajóhíd mellé, hogy kéznél lehessen a segítséggel. A keskeny hídon sorjában kezdtek lefele jönni az emberek. Olyan gyûrött ábrázatúak és viharvertek voltak, hogy már puszta látásuk is szánalmat ébresztett a négerben. Babonásan kezdte számolni ôket. Egy... kettô... három... négy... öt... Mikor a tizenharmadikhoz ért, már a térdei is reszkettek. Mert tizenharmadiknak lenni pénteken és tizenharmadikán Jack szerint még annál is rosszabb volt, mintha valaki feleségül venné a saját anyósát. Az ember, aki a baljóslatú szám árnyéka alatt lassan lépkedve közeledett Amerika földjéhez, magas volt, csontos és sovány. Egyik kezében kopott kézitáskát, másikban egy kis barna papírdobozt hozott. Szemüveget viselt, s kopott, sötétszürke ruhájában valami olyan megindítóan szánalmas méltósággal mozgott, hogy Jack majdnem elsírta magát tôle. A babonás néger már azt is tudta, hogy ez a balsors verte utas ráadásul nem is tehet egyebet, minthogy bal lábbal lép a partra. Ebben az egyben azonban tévedett. Hogy pontosak legyünk: az idegen nem is a lábával, hanem az orrával érintette meg elôször a szabadság áldott partjait. Ez pedig úgy történt, hogy alig jutott el a híd közepéig, amikor a mögötte tolongó utas véletlenül meglökte súlyos úti kosarával. A lökés térdhajlásban érte, s a hosszú sovány ember megtántorodott tôle, elvesztette egyensúlyát, s kezével a híd kötélkorlátja után kapott. S ebben a pillanatban kicsúszott markából a kis barna papírdoboz, s alápottyant a csatorna mocskos fekete vizébe. Az utas egy pillanatig döbbenve bámult a doboz után, aztán kiáltozni kezdett valamit vissza a hajó felé, de a híd fejénél álló tiszt türelmetlenül integetett. – Tessék továbbmenni! Nem lehet megállni! Tessék továbbmenni! ~9~

... kicsúszott markából a kis barna papírdoboz...

A mögötte jövôk is dühösen tuszkolni kezdték, míg végül is megbotlott egy kiálló lécben, s fejjel elôre érkezett meg Amerikába. A következô pillanatban Jack már nyúlt is érte hatalmas karjaival. – Rossz nap, nagyon rossz nap – sóhajtotta szemeit forgatva és lábra állítva az idegent. – Megütötte magát, suh2? Juj-juj, nagyon rossz nap! Lehajolt az elgurult kalap után, s ügyelve leporolta azt is. De az utas nem törôdött a nappal, még csak a kalapja után sem nyúlt. Hanem alighogy megigazította orrán a szemüvegét, a víz felé fordult megint. Kopaszodó fején égnek meredtek a gyér, ôszülô hajszálak. – Csolnak! Van itt egy csolnak? – kérdezte izgatottan, idegenül tördelve az angol szavakat. Jack meg sem értette mindjárt, s így csak bámult, kezében a kalappal. Míg végül is az idegen hosszú, csontos ujjával odamutatott a kis barna dobozra, amit az áramlat lassan sodort már tova a csatorna szennyes vizén. – Van egy csolnak? – kérdezte ismét. – Nincs, suh, – rázta meg Jack a fejét. – Itt a kalap, suh. Gépiesen átvette a kalapot, és a fejébe nyomta. – Hogyan lehet lemenni a vízhez, azt mondja meg! – Valami kincs van a skatulyában? – érdeklôdött Jack. – Kincs? – kiáltott föl ingerülten az idegen. – Több annál! Habakuk van benne! – Igen, suh – mondta Jack bután, és bámult. – Ki kell mentsük a vízbôl, érti? – hadonászott izgatottan az idegen. – Tegyen már valamit, isten áldja meg, nem hagyhatjuk odaveszni Habakukot! A néger gondolkozott nehány pillanatig, aztán intett a fejével. – Jöjjön velem, suh. Megkerülték a vámosok korláttal elzárt helyét, s befordultak hátra, a csomagterembe. A sok idegesen nyüzsgô ember között senki se figyelte ôket. Hátul, a ládákkal telezsúfolt hodály legtúlsó sarkában Jack óvatosan körülnézett, majd gyorsan kinyitott egy kis vasajtót. – Erre, suh, mielôtt meglát valaki – suttogta, s azzal kisuvadtak a kicsi ajtón, szaporán. Magos kôfallal körülzárt udvarra értek, melyen egymásra halmozott hordók, ládák s mindenféle furcsa gépek álltak. A víz felôli oldalon rakodódokkok emelkedtek ki feketén a hajnali ködbôl. Jack egyenest a dokkoknak tartott. – Ami ott beesik a vízbe, azt egy idô múlva erre sodorja az áramlás – magyarázta a néger a dokkok alatti vízre mutatva. – Elég könnyû az a... az a micsoda, hogy ne merüljön el? Az idegen gondterhelten bámult a fekete lében úszkáló narancshéjakra. – Számolnunk kell ugyan a papír vízfelszívó képességével – felelte –, de Archimédész törvénye talán segítségünkre lesz, jóember. – Yeah3, suh – dünnyögte Jack, aki semmit sem tudott ugyan Archimédészrôl, de aggodalmas tisztelettel viseltetett minden irányában, ami törvény volt. Aztán már fel is tûnt a doboz az épület sarkánál. Félig alásüllyedve bár, de lassan közeledett. 2 sir (uram) hibás kiejtéssel 3 Igenis

~ 11 ~

– Háló kellene, vagy egy horog. Vagy valami hosszú pálca – mondta az idegen. Rövid keresés után Jack talált egy lécet. Elôbb ô próbált nyúlkálni a doboz után, de nem érte el. – Adja ide! – kapta ki a kezébôl izgatottan a szemüveges. De még az ô hosszú karja sem ért el odáig. S ahogy ott nyújtózkodott, hirtelen csak megcsúszott a nyirkos cementen, s nagy csobbanással beleesett a vízbe. – Tudtam én ezt – nyögte Jack, amikor a léc segítségével végül is kihúzta az embert a skatulyával együtt a partra. – Tudtam én ezt! Péntek és tizenharmadika! Rossz nap, juj, juj, juj, nagyon rossz nap! De az idegen nem törôdött vele. Bár lucskos volt és fekete a bûzös iszaptól, elsô gondja a megmentett doboznak szólt. Ügyelve bontogatta ki, mintha törékeny ékszer lett volna benne. Jack még a lélegzetét is visszafojtotta. Ékszer helyett azonban egy nagy, kövér vízibéka ugrott elô a skatulyából. – Krrrok! – mondta a béka, és nehány ugrás után leült gazdájával szemben, s úgy nézett föl reá, pislogva. – Krrok! Ebben a pillanatban Jackbôl kitört a röhögés. Vad és hisztérikus röhögés volt, még a szeme fehérje is kifordult tôle. Mintha minden babonás félelemtôl megfeszített idegszála egyszerre mondta volna föl a szolgálatot. – Hahahaha! Huhuhuhu! Kimentettünk egy békát a vízbôl! Höhöhöhö! Békát a vízbôl! Hahahaha! Az idegen szó nélkül lehajolt, és tenyerére vette a nagy kövér vízibékát. – Ez Habakuk, a barátom – mondta méltósággal. – S mert látom, hogy nem ismeri a veszély mértékét, fiatalember – tette hozzá szigorúan –, hát elárulom azt is, hogy a sós víznek végzetes hatása van az édesvízi hüllôk belsô berendezésére... Hapci! És akkorát prüszkölt, hogy a béka ijedten ugrott le a földre megint. Ettôl már Jack is abbahagyta a röhögést. – Barátja, suh? – kérdezte aggodalmas pislogással. – Fiatalember, ez az egyetlen lény a mi emigrációnkban, aki nem áskálódik mások ellen, akinek nincsenek titkos ambíciói, s aki kormányt alakítani nem akar. Nem üvölti mindegyre, hogy „náci! náci!” vagy „kommunista! kommunista!” – Krrrok! – szólt közbe Habakuk, a béka. – Ez minden, amit mond – jelentette ki az idegen –, ami feltétlenül dicséretes tulajdonság emigránsok között. Nem gondolja? Hapci! Ha-a-apci! – Yes, suh – mondta a néger bámuló tisztelettel –, de most siessünk ruhát cserélni, mert ez egy olyan nap, hogy a tüdôgyulladás készen vár az emberre a levegôben. S maga méghozzá tizenharmadiknak lépett a hídra, azt se felejtsük el! – Van egy rend váltóruhám a poggyászomban – mondta az idegen. – Otthagytam a híd mellett! – Arra most nem érünk rá – felelte a néger, s azzal megindult a rakodóudvaron át. Az idegen fölszedte a békát, ügyelve visszatette a nyirkos dobozba, aztán követte. Ez alkalommal nem az ~ 12 ~

Ez Habakuk, a barátom...

épületnek, hanem egyenest a kôfalnak tartottak, ahol egy nagy, súlyos kapu állt. Jack körüllesett, aztán elôvett egy kulcsot, és megforgatta a zárban. Majd kinyitva a kaput, elôbb kint is szétnézett. – Szabad az út, suh – suttogta, azzal mindketten kiléptek a keskeny sikátorba, mely a kôfal mentén haladt. Jack újra bezárta a kaput. – Erre – mondta, s azzal mentek. Már a harmadik utcában jártak, amikor az idegen megrángatta a sietô néger kabátujját. – Jó irányba megyünk-e? – kérdezte vizes ruhájában vacogva. – A kikötô, szerintem, arra visszafelé van! – De én itt lakom – vigyorgott a néger, s egy kissé hátrább gunnyasztó udvaros faházra mutatott. – Big Jack majd gondját viseli, ne féljen semmit – tette hozzá. – Big Jack az én vagyok! – Örvendek a szerencsének – vacogta az idegen. – Az én nevem Hanky Barnabás. Professzor Hanky. A néger döbbenve állt meg az utca közepén. – Professzor? – kérdezte hitetlenül. – Olyan, aki a kisgyerekeket tanítja, suh? – Aki a nagy gyermekeket tanítja – felelte Hanky Barnabás méltósággal, s akkorát prüszkölt utána, hogy megtántorodott belé. – Ó... – hebegte Jack, a néger, mély tisztelettel, s hóna alá nyúlt a vizes embernek. – Erre mister Professzor, erre. Majd Jack mindent meggyógyít, nem lesz semmi baj. A ház sötét volt, dohányfüst- és sörszagú. A homályos folyosóról egy nem túlságosan tiszta konyhába nyitottak be, ahol egy kis kövér néger asszony krumplit hámozott, és bizalmatlanul bámulta meg a csatakos vendéget. – Galuska – szólt rá Jack az asszonyra –, add ide hamar az orvosságot, a professzor úr vízbe esett. A professzor úr nagyon nagy tudós ember – tette hozzá békítôleg. – Ô tanította mind a miniszterek gyerekeit odaát Európában! De az asszonyt, akinek Galuska volt a neve, nem hatotta meg a nagy tudomány. – Ott van a polcon – morogta ellenségesen a krumpli mellôl. Jack odalépett a polchoz, és levett róla egy üveget. – Galuska a feleségem – mondta bocsánatkérôleg. – Szegény soha sem járt iskolába. Kihúzta a dugót, s odanyújtotta az üveget. – Igyék – mondta –, aztán majd keresünk valami száraz ruhát. Hanky Barnabás átvette a flaskát, és gondosan megnézte. – Mi van benne? – akarta tudni. – Orvosság – felelte a néger és vigyorgott. – Igazi holdvilág. – Ilyen nevû orvosságról nem hallottam még – mondta a tanár úr, s szájához emelte az üveget. Nyelt egyet belôle, de mindjárt utána nagyot is köpött. – Hiszen ez közönséges pálinka! – förmedt rá haragosan a négerre. – Az hát! – bólogatott a másik büszkén. – Moonshine4! 4 holdvilág

~ 14 ~

– Fogja – mondta a tanár úr kurtán, és markába nyomta az üveget –, a szesz, barátom, öl, butít, nyomorba dönt! Élvezete gyarlóság, érti? – Nem, suh – felelte a néger ôszintén és bután, s ha már nála volt az üveg, hát húzott is egy jót belôle. – Áh – sóhajtotta elégedetten –, nagyon finom holdvilág ez, egyenesen a virginiai hegyekbôl való, ott készítették a hillbilly5-k! – Akármiféle bilik is készítették – förmedt rá Hanky szigorúan, csontos mutatóujját tanítósan fölemelve –, élvezete meglassítja az agysejtek munkáját, igénybe veszi a szívizmokat, s kirágja a gyomorfalat! – Az lehet – sóhajtotta Jack megadóan és visszatette az üveget a polcra –, de én csak egy szegény buta néger vagyok, nekem nem árt. Hanem maga most üljön le oda a kályha mellé, míg én nem keresek valami száraz ruhát. A száraz ruha egy viseltes kék munkanadrágból, sárga ingbôl és piros-fehér kockás zubbonyból állott. A négerné, akinek Galuska volt a neve, haragosan kivonult, s a tanár úr levetette a konyhakályha mellett a maga ázott ruháit, s fölvette a szárazakat. A nadrág kurta volt, a zubbony széles, de a lila zokni és a teniszcipô talált. – Na, most maga csak tékitizi6 – mondta Jack, a néger. – Menjen be ide a vendég urakhoz és tegye kényelembe magát. Nagyon finom európai urak – tette hozzá. – Az egyik híres festô, aki az én Galuskámról mintázza meg a szabadságszobrot. – Mit csinál? – döbbent meg a vendég. – Rövidlátó szegény, és nem képes ellátni a szoborig – magyarázta Jack –, így aztán Galuska felmászik egy ládára, s maga elé tartja a fôzôkanalat, mintha ô lenne a szobor. Minden nap egy félórát fest a mûvész úr – tette hozzá. – Nagyon finom európai urak a vendégeim. A nagyon finom európai urak ott hevertek még az ágyon, amikor Jack reájok nyitotta az ajtót, s egyikük felhördült, mint megriasztott kandisznó a pocsolyában. – Sört! – Yeah, suh – felelte a házigazda udvariasan, s elôretuszkolta vendégét a mosdatlanság-szagú félhomályban –, csak be akarom mutatni az uraknak ezt a nagyon finom úriembert, aki most érkezett Európából, ahol professzor volt a leghíresebb egyetemeken. Professzor... – Hanky – mondta meg a nevét a tanár úr kurtán és tartózkodóan. – Nem baj – felelte a röfögô hang az ágyról –, csak sört hozzál, néger, egyébbel ne törôdj. – Aye7, aye – mondta Jack tengerészesen, s már ment is. A szobában bûz volt és sötétség. – Ülj le, ha találsz helyet magadnak – jött a parancs az ágy felôl, német nyelven. – Német vagy? – Magyar – felelte Hanky, és nem mozdult. – Aha! – nyögte a másik az ágyon. – Csikós, csárdás, gulyás, paprika, Juliska, eh? Magyarország szép ország! Héj, Prochanek, te koszos cseh, te alávaló harmadrangú emberfajta! – üvöl5 itt: hegylakók 6 take it easy = lazítson 7 Igenis

~ 15 ~

Na, most maga csak tékitizi...

tötte a másik ágy felé. – Kelj föl és gyújts lámpát, hadd nézzük meg ezt az új brudert, ki frissen érkezett a paradicsomkertbe! Mozogj! Valaki halk vinnyogással mozgolódni kezdett a másik ágyban, s nemsokára kattant a villanykapcsoló. A mennyezetrôl alácsüngô csupasz égôbôl hideg és kegyetlenül meztelen fény áradt alá a rendetlen szobára. A szag nem hazudott. Szennyesebb odút már pénzért mutogattak volna. Az egyik ágyon egy nagy, vörös képû, szôrös ábrázatú ember hevert, a másikon pedig egy vézna sovány. A harmadikon ruhák, piszkos tányérok, üres sörösüvegek s egyéb kacat tornyosult. – Ülj le, ha találsz helyet – röfögte a kövér. – Az én nevem Krumkraut, ez meg itt Prochanek. Héj! Hol az a sör! Az ordibálásra kinyílott az ajtó, s becsoszogott rajta a kövér kis néger asszony három üveg sörrel. Szó nélkül, durcásan odalökte ôket a harmadik ágyra, s már ment is kifele. Krumkraut morogva nyúlt ki az üvegek után. A tanár úr még mindég ott állt mozdulatlanul és tanácstalanul, hóna alatt a barna papírdobozzal. A német végignézett rajta. – Ebben a ruhában jöttél ki Magyarországról? – kérdezte. – Azt hittem csak Amerikában élnek bolondok. Nem baj, öregúr. Itt az üveg, fogd meg, s igyál. – Ezt a ruhát itt adták rám a házban – magyarázta a tanár úr kissé feszélyezetten a papagájszínû zubbony miatt. – Az enyém ugyanis vizes lett. A kövér német disznószemében érdeklôdés csillant. – Partra úsztál? Nincs vízum, he? – Minden van – felelte Hanky bosszúsan –, csakhogy kiszálláskor vízbe esett a békám, s mentés közben megcsúsztam... – Vízbe esett a mid? – meredt rá Krumkraut az ágyról. – A békám. Habakuk – felelte a tanár, s kinyitotta a doboz tetejét. – Ez itt. Hogy miképpen került föl a nagy kövér hálóinges német olyan gyorsan a szekrény tetejére, az örök rejtély maradt. Habakuk ugyanis a szabadulás örömére nagyot ugrott a skatulyából, de még jóformán nem is érte el az ágyat, s Krumkraut már a recsegô szekrény tetején sivalkodott. – Vigye ki! Vigye ki! Vigye ki azt a békát! Idioszinkráziám8 van tôle! Az Istenért, vigye ki! – S reszketett a szekrénnyel együtt úgy, hogy még a padló is dörömbölt alattuk. – Hihihi! Fél a békától, mi? Hehehe! Hihi! Hát ez a maga titka, Krumkraut? Hihihi! Ezentúl nem uraskodik ám fölöttem többet a nagy szájával! Csak hozok egy békát, ha gorombáskodik! Hihihi! – Vigye ki, az Istenre kérem, vigye ki – vinnyogott a kövér a szekrény tetején. – Máris ráz a hideg, jaj, mentsen meg tôle! – Köszönöm, kedves tanár úr, köszönöm – ugrándozott boldogan Prochanek a hosszú hálóingben. – Drága uram, nem is tudja, mekkora jót tett velem! Na, Krumkraut, hát ki a harmadrangú emberfajta, mi? Mondd azt, hogy a német, s akkor kivisszük a békát! De Hanky nem várta meg, amíg a harmadrangúság kérdése eldôl. Megfogta Habakukot, visszatette a dobozba, s köszönés nélkül otthagyta a szennyes szobát. Krumkraut még mindég 8 indokolatlan, túlzott viszolygás valamitôl

~ 17 ~

Vigye ki azt a békát!

a szekrény tetején vacogott, amikor az ajtót méltósággal behúzta maga mögött, s a kis cseh oldalát fogta a kacagástól. A konyhában csak Galuska volt egyedül, az asszony. – Hol van az ura? – kérdezte a tanár. – Dolgozni – harapta oda a szót kurtán az asszony. – Valakinek dolgozni is kell ebben a házban. – Én vissza kell menjek a kikötôbe – magyarázta a vendég. – Ott van a csomagom, meg a papírjaim. Nem kaphatnék legalább egy másik kabátot, amíg az enyém megszárad? Ez, hogy úgy mondjam, kissé piros... – Nincs – morogta Galuska ellenségesen –, ami volt, azt már mind odaadtuk azoknak ott bent! – s állával a vendégszoba felé bökött. – Bocsánat – dadogta zavartan a tanár, s hóna alatt a kis dobozzal kitopogott az ajtón. Bár a nap nem látszott a várost borító nyirkos füsttôl, a reggel mégis délelôtté öregedett, mire visszatalált a kikötô hatalmas csarnokához. Egyenesen a fôbejáratnak tartott, s már látta is újra a nagy hodályt a sok nyüzsgô néppel, amikor egy szorítónál, ahol az emberek kifelé áramlottak, rendôr állotta az útját. – Idáig lehet csak jönni – mondta barátságosan a rendôr. – Itt várnia kell. – Mire? – kíváncsiskodott a tanár úr. – Arra, akire vár – felelte a rendôr türelmesen. A tanár úr megigazította a szemüvegét. – De én nem várok senkire – vallotta be. A széles vállú rendôr csodálkozva nézett végig a lötyögô piros-kockás zubbonyon, sárga ingen, rövid kék nadrágon, piros zoknin, teniszcipôn s a bennök lévô sovány emberen. – Akkor igazán nem tudom, mit keres itt – mondta. – A csomagomat meg a papírjaimat – felelte Hanky –, én ma reggel érkeztem, kérem, a hajóval... – Ebben a viseletben? – vigyorgott a rendôr. – Egyenest a párizsi divatszalonból, eh? A tanár úr mély lélegzetet vett és elkezdte. – Az úgy volt, kérem, hogy amikor a béka a vízbe esett, én otthagytam útipoggyászomat a hídnál, mert hát sietnem kellett, hogy kimentsem Habakukot. A sós víz ugyanis megtámadja az édesvízi hüllô nyálkahártyáit, és miután én is beleestem a vízbe... A rendôr sóhajtott. – Fogja, öregúr, igyék meg egy kávét, s aztán menjen békében haza. Itt tilos az ácsorgás. Azzal egy huszonöt centest nyújtott feléje. – Elveim tiltják, hogy elfogadjam – mondta a tanár úr méltósággal, és otthagyta a fejcsóváló rendôrt. Nem maradt más hátra, mint visszatérni ugyanazon az útvonalon, melyen a reggel kijöttek. Megkerülte hát a blokkot, s hamarosan ráakadt a sikátorra is, meg a kôfalra. A kapu azonban zárva volt. Rázta, zörgette egy darabig, de aztán, hogy nem jött senki, aki kinyissa, a kôfalat ~ 19 ~

kezdte nézegetni. Magos volt ugyan, de talált nehány heverô téglát, s azokból sikerült egy kis emelvényt építenie, melyrôl már elérhette kezével a fal tetejét. A fölhúzódzkodáshoz azonban két kézre volt szükség, s az egyikben ott volt a doboz, Habakukkal. Nem maradt más hátra, mint beletenni a dobozt a kalapba, hogy tompítsa az esést, átkötni egy zsebkendôvel, s ügyelve átdobni a falon Habakukot. Mikor ez megvolt, a felmászás már sikerült valahogy. Éppen a fal tetején lovagolt, s azon tûnôdött, hogy miképpen ugorjon le a másik oldalon, amikor váratlanul megszólalt alatta egy hang. – Létra nem kell? Egy rendôr állt a sikátorban, s kíváncsian pislogott fölfele. – Köszönöm, barátom – felelte a tanár úr udvariasan –, de már feljutottam anélkül is. – S mi célból, ha szabad kérdeznem? – kíváncsiskodott a rendôr. – Törvényes kötelességem teljesítése végett – felelte Hanky tanár úr a fal tetejérôl méltósággal. – Csakugyan? – csodálkozott a rendôr. – S mi lenne, ha elôbb lemászna onnan, s megfelelne nehány kérdésre, eh? A tanár úr sóhajtott. – Ha tudná, milyen nehéz volt fölmászni ide. De látja, én tisztelem a törvény végrehajtóit. Azzal egyenesen a rendôr nyakába ugrott. Az elsô kérdés, amit egy álmos képû altiszt nekiszegezett az ôrszobán, így hangzott: – Hol vannak a katonapokrócok? – Valószínûleg a katonáknál – felelte a tanár úr rövid töprengés után. Az álmos képû sóhajtott. – All right9, bölcs fiú. Kezdjük hát az elején. Neve? – Hanky. – Nem a származását kérdeztem, hanem a nevét – kopogtatta meg ceruzájával az asztalt türelmetlenül az altiszt. – Mi a neve? – Hanky Barnabás, növénytan- és állattan-szakos középiskolai tanár! – vágta ki a tanár úr önérzetesen. Az altiszt rábámult, majd megcsóválta a fejét, és firkált valamit az elôtte lévô papírra. – Lakhelye? – Nincs még. – Mi? – Az úgy van, kérem – kezdte magyarázni a tanár úr, de az altiszt idegesen félbeszakította: – Hol volt utolsó bejelentett lakhelye? Hol aludt utoljára ágyban! Nem érti a kérdést? – Noé Bárkáján – felelte Hanky Barnabás. Az altiszt arca elsötétedett. 9 Rendben van

~ 20 ~