13. Diszkó Hiába nyitottam rá többször az ajtót, Martin nem sok hajlandóságot mutatott a fogadásomra. Már harmadszor kukkantottam be a szobájába, jelezve, hogy beszélni szeretnék vele, de vagy telefonált, vagy valami rendkívül fontos munkát végzett a gépén. Mindenesetre nem kívánta tudomásul venni, hogy közlendőm van számára. Végül is miért izgattam volna magam? Nem nekem kell rövid időn belül új embert kerítenem a saját pótlásomra. Timothy kívánságának megfelelően aludtam egyet, majd még egyet az ajánlatára, aztán pénteken megírtam neki, hogy örömmel vállalom a feladatot. Hozzáfűztem továbbá, hogy köszönöm a belém vetett bizalmát is. Persze Timothy sem a naivitása miatt került fejesek közé. Egyértelműen tudta, mi lesz a válaszom, úgyhogy miközben én aludtam rá egyet, aztán még egyet, ő beindította a gépezetet. Fél órán belül jött a levelemre a válasz az új munkaszerződés tervezettel, pontos pozíció leírással, fizetéssel, juttatásokkal, a tréning programmal, repülő- és szállásfoglalással, no és persze néhány jó szóval, hogy rendkívül örül a válaszomnak. A leveléből kiderült még, hogy beszélt a budapesti nagyfőnökkel is. „A cégnél nem fognak akadályt gördíteni a felmentése elé, de meghagytuk a lehetőséget, hogy a közvetlen vezetőjével Ön közölhesse a távozását” – állt a levélben. Miután Martin egész délelőtt nem szakított rám egy percet sem, majd kiviharzott ebédelni, nem maradt más választásom, minthogy megírtam az átjelentkezésemet, letettem az asztalára, és mint aki jól végezte dolgát, Betty társaságában kimentem ebédelni. Kedvenc kolléganőm próbálta palástolni, de látszott rajta, hogy nem örül a távozásomnak. Abszolút mértékben meg tudtam érteni érzéseit. Ha volt is benne némi irigység a sikereim miatt, nem ez bántotta leginkább. Sokkal inkább zavarta, hogy egyedül marad egy hisztis és zsarnok főnökkel, és talán több hétig is egyedül kell vinnie a boltot. Összességében azért hálás volt, hogy neki mondtam el először a hírt. – Legalább röhöghetek egy jót, amikor meglátom Martin vörös fejét, miután elolvasta a felmondásodat – mondta két falat rétes között fanyar mosollyal. Nem kellett sokat várnia. Martin előttünk ment ki kajálni, de egy negyed órával utánunk érkezett vissza. Kellően jó hangulatban, dudorászva lépett be a szobájába. Bettyvel cinkosan egymásra kacsintottunk, várva a fejleményeket. Eltelt egy perc, aztán még kettő, majd megint kettő, és nem történt semmi. Már-már azt hittük, nem is tud olvasni, mígnem kinyílt az ajtaja, és kezében a papírral, hitetlenkedve meredt rám a tisztes távolból. – Beszélhetnénk néhány szót? – kérdeztem, mert láttam, hogy meg sem bír szólalni a döbbenettől. – Ez valami vicc? – kérdezte magából kikelve. – Tréfásnak találod? – kérdeztem vissza maró gúnnyal, mert már egyáltalán nem érdekelt az önérzete ennek az egoista baromnak, aki saját hibájából hozta magát méltatlan helyzetbe. Én megpróbáltam kulturált körülmények között elmondani, mi a helyzet, ez meg magasról tett a beosztottjára. Most legalább Betty előtt is égetheti magát. – Ennyi év után csak így? – játszotta a megsértődöttet. – Én azt hittem, csapatjátékos vagy. Nagyot csalódtam benned! – Lehet, hogy nem vetted észre, de ma többször benyitottam az irodádba – válaszoltam kimérten. Gondoltam, közlöm veled a szándékom, de te szóra se méltattál. Sajnos nem
hagytál más lehetőséget. Én ezen túl akartam esni, de a te érdeked is ezt kívánja. Mert az idő sürget. – Mégis, hogy gondolod ezt? – kérdezte még mindig felháborodva. – Hogy találok én ide embert másfél hónap alatt? Most rajtam volt a csodálkozás sora, de hamar rájöttem, hogy Martin nemhogy nem fogta fel, miről van szó, elvakultságában még olvasni is elfelejtett. – Sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak, Martin. Nem július, hanem június. Pontosabban június 18. Az összesen két hét. Azaz tíz munkanap. És szeretnék még három nap szabit is kivenni. Martin zavartan nézett a papírra, majd torz vigyorba fordult a szája: – Te nem vagy normális! – Azzal hátat fordított, és bevágta maga mögött az ajtót. Akárhogy okoskodott is magában, a felmondásom technikai jellegű volt. Csak munkaszerződést kellett módosítani, és ahhoz még Martin aláírására sem volt szükség. A rend kedvéért a személyzetis Klárinak is eljuttattam egy példányt a feljegyzésemből, aki megpróbálta lehiggasztani tomboló főnököm. Persze nem sok sikerrel. A cégnél rajtam kívül még mindig csak András és a Vezér tudta, hogy mi lesz az igazi feladatom. A nagy titkot továbbra is meg kellett tartani. Nem mondhattam el Martinnak, hogy azonos pozícióba kerülünk a vállalati ranglétrán, és mégis az én döntéseimtől függ majd a munkája. Elvégre én alakítom ki a raktárhálózatot, amit aztán részben neki kell majd feltöltenie. A csapatom adja le a rendeléseket, ő meg leszállítja az árut. Persze nekem sem állt érdekemben összeveszni vele, mert ő is megkeserítheti a munkámat. Egy-két rendelésemet hátrasorolja, vagy hiányosan teljesíti. Összességében nekem sem volt mindegy, hogyan válunk el. Végül valószínűleg a Vezér győzhette meg Martint, hogy kár keménykednie, mert magas szintről jött az áthelyezési kérelem. Sértődés helyett inkább adja ki a szabadságomat és ápoljon jó viszonyt velem, mert a jövőben is együtt kell működnünk. Amikor behívott a szobájába, már egészen békülékeny hangot ütött meg. Nem szokott hozzá, hogy bocsánatot kérjen a beosztottjától, mégis megtette. Kicsit esetlenül, de még pajtizni is megpróbált. Hogy ne haragudjak az indulatos hangnemért, de nagyon mellbe vágta a hír, és egy csöppet megijedt, hogy hogyan boldogul majd nélkülem, mert igen nagyra becsüli a munkámat, és már szinte nélkülözhetetlen vagyok az osztályán. De megérti, ha tovább akarok lépni, mert tiszteli az ambícióimat, és sok sikert kíván a jövőbeli munkámhoz. Kifejezetten szívélyes hangulatban váltunk el. Egy null ide Martinkám, mosolyodtam el magamban, és leültem a gépem elé összeszedni, mit is kell majd átadnom Bettynek. Úgy repült el ez a hét, hogy fel sem ocsúdtam, máris itt volt a péntek. A folyamatban levő ügyeket lezártam, a projektek nagy részét átadtam, így a jövő hétre már csak a Heti Jelentésem és a folyamatos rendelések átadása maradt. Dolgoztam, mint a güzü, hatig meg hétig ültem az irodában. És még egy szem ruhát nem vettem magamnak az utazásokhoz, nem beszélve valami korrekt utazóbőröndről, amiből az elkövetkező három hónapban élek majd. A szabimat fodrászattal, kozmetikussal és láblógatással akartam tölteni, de már láttam előre, hogy vásárlással, takarítással és rendrakással megy majd el az időm. Kilóg majd a belem, mire felszállok a madridi gépre és ahelyett, hogy élvezném a repülést, végigalhatom az utat. Teljesen kimerültem. Alig vártam, hogy hazaérjek és bebújhassak a pihe puha ágyikómba, amikor Liza hívott. Házibulit szervezett másnapra mindazoknak, akik segítettek neki. Még Demetert is meghívta. Ideig-óráig örültem is neki, hogy végre jó társaságban, önfeledt kikapcsolódásban lesz részem, de Liza kért még egy apró szívességet tőlem. Ugyan
segítsek már neki a bevásárlásban, merthogy számos söröket, borokat meg egyebeket kell felcipelnie, és Pandora ma este nem ér rá, és még egy kicsit a lakást is át kellene rendezni, és ha nem lenne megterhelő, még néhány salátát is összedobhatnánk a vacsihoz, hogy holnapra összeérjen, és közben jól el is beszélgethetnénk. Nem túl lelkesen, de igent mondtam. És be kell valljam, hogy nem pusztán segítőkészségből. Ki akartam puhatolni, hogy történt-e köztük valami azon az éjjelen, amikor Richárd nála aludt. Ez persze nem ment egyszerűen. Miután felpakoltuk az italokat meg kajákat a lakásba, próbáltam néhány semleges kérdéssel Richárdra terelni a szót, de nem tudtam meg semmilyen részletet. Liza szándékosan kerülte a témát, ami egyre csak gyanakvóbbá tett. Aztán amikor újra előhoztam, Liza mélyen a szemembe nézett és a szája kedves mosolyra húzódva adta meg a választ a fel nem tett kérdésemre: „Nem feküdtem le vele!”. Hiába csináltam magamból bohócot, az igazi barátnőm előtt nem kellett szégyenkeznem. Elröhögtük magunkat, és ettől úgy felszabadultam, hogy egyszeriben elfeledtem a fáradtságomat. Miután ripsz-ropsz befejeztük a bútortologatást, megcsapoltuk a frissen beszerzett piakészletet. Aztán jó hangulatban elhatároztuk, hogy csinálunk valami őrültséget, mert mindkettőnket megviseltek az elmúlt hetek, és ez nagyon is kijár nekünk. Barbiesra sminkeltük magunkat, hülye Liza még csillámport is kent a szemhéjára. Kaptam a ruhatárából miniszoknyát meg rövid topot, és már indultunk is bele az éjszakába. A diszkóban az átlagéletkor húsz körül lehetett, és ahogy kinéztünk, nem lógtunk ki nagyon a sorból. Játszottuk a hülye csitrit, egymással táncoltunk, vihogtunk, vonaglottunk. Nem kellett sokáig várnunk. Két helyi nagymenő beállt mellénk táncolni. Már biztos, hogy felosztottak maguk között minket, kezdtek nyomulni. A pattanásos Lizára, a himlőhelyes rám. Hegyesorrú fehér cipőjük csak úgy virított az UV-fényben. Mondtuk nekik, hogy bocs, de most elmennénk a pulthoz, mert megszomjaztunk, de ők inkább felajánlották, hogy üljünk csak le, majd meghívnak egy italra. Nevetgéltünk, hogy köszi, jó lesz. Én egy Margaritát, Liza egy Sex On The Beachet rendelt. A fiúk szemében a Jim Beam Kóla volt a menő, úgyhogy azt szürcsölgették. A nagy zaj miatt beszélgetni éppen nem lehetett, úgyhogy a dübörgést túlkiabálva ordították az arcunkba a szokásos ismerkedős szövegeket, hogy „Gyakran jártok ide?” Meg, hogy „Haverom a DJ!” Meg, hogy „Éjfélkor minden második pezsgő ingyenes”. Aztán, hogy megyünk-e táncolni. Mondtuk, hogy hogyne, alig férünk a bőrünkbe. Most már párokra oszlottunk. Liza meg én is kihívóan ringattuk a csípőnket, kezünket magasba emelve homorítottunk, úgy düllesztettük ki mellünket, a srácok meg csak esetlen mozgással bámulták produkciónkat. És eljött a második stáció. A fűzés. Páronként szétváltunk és, mint utóbb kiderült, Lizával csaknem ugyanúgy történt minden, mint velem. A himlőhelyest Ronaldnak hívták. Dicsérte, milyen csinos vagyok, és hogy nagyon keményen dolgozik, hogy ő is jól nézzen ki. Kezdte a kábítást, hogy a konditeremben mennyit nyom, meg hogy el kell adnia a BMW-t, mert inkább egy terepjáróra lenne szüksége. Pedig már úgy megszerette, merthogy kabrió. Én meg adtam alá a lovat, hogy nekem az mennyire bejön, hogy a hajam lobog a szélben és attól mennyire szabadnak érzem magam. És hogy nem is olyan régen volt egy barátom, akinek egy lehúzható tetejű sport Mazdája volt, és annyira szerettem azt a kocsit. És csak azért bánom, hogy szakítottunk, mert annyira szerettem benne utazni. De az a rohadék félrekefélt, amitől aztán jól szifiliszes lett, nekem meg nem mondta el, és most én is járhatok penicillin kúrára. Ronald ekkor érezhetően meghökkent. Úgy tűnt, már nem igazán akarja folytatni a beszélgetést. Leállt a kábítással, és elkéredzkedett WC-re. Mondtam, hogy nem baj, majd megvárom, mert annyira jó vele beszélgetni.
Aztán vártam előbb öt percet, aztán még ötöt, és csak azon rötyögtem magamban, hogy nem mer kijönni. Addig akar váratni, amíg megunom. De én nem untam meg. Negyed óra elteltével bukkant fel újra, és maga is meglepődött, hogy még ott talál. Szemében ijedtség bujkált, amiért nem tudott lerázni, úgyhogy inkább hasmenésre hivatkozva elhúzott. Liza sms-ben jelezte, hogy végzett, és vár a diszkó bejárata előtt. Fogtunk egy taxit, és elhatároztuk, hogy felmegyünk Pandorához sztorizni. Bár még éjfél sem volt, Pan már lefekvéshez kezdett készülődni. Nem volt kimondottan jó kedve a telefonban, de mi, kicsit becsiccsentve, nem foglalkoztunk ezzel. Gondoltuk, majd feldobjuk a történetünkkel. Élveztük, ahogy elkerekedik a szeme a két Barbie láttán, aztán az első sokkhatásból felocsúdva fejcsóválva elmosolyodott. Mi pedig belibegtünk a nappalijába. Az ablak nyitva volt, de még érezni lehetett a cigiszagot a lakásban. Mivel Pandora nem dohányzott, ez arról tanúskodott, hogy nemrég még volt nála valaki. Kezdtük is faggatni, de csak rosszkedvűen legyintett. – Csak egy régi barát, vagy minek is mondjam – felelte lemondóan. – Nem érdekes. – Na, ne játssz már! – húztuk mindketten. – Mindent tudni akarunk! De Pan nem hagyta magát, hanem tőle szokatlan ingerültséggel mordult vissza ránk. – Mondtam már, hogy csak egy barát. Beszélgettünk… Régi dolgokról. Világosan kitűnt a hanghordozásából, hogy ezek a régi dolgok nem lehettek valami kellemes emlékek, és az is, hogy nem akarja megosztani velünk. Úgy döntöttünk, inkább ejtjük a témát, és felvidítjuk. – Jól van na, Mufurcka! – mondtam neki szelíden. – Azért megkínálsz valamivel? Válasz helyett a tálalószekrényhez ment, kivett belőle három talpas poharat, meg egy üveg vörösbort. – Rágyújthatok? – kérdeztem szemtelenül, mert már a kérdés előtt elővettem a cigit a táskámból. – Ne zavartasd magad – felelte egykedvűen, de nem volt rosszallás a hangjában. – Tudod, hol a hamutál. Tudtam persze. Kimentem érte a konyhába. A csikkeket kiürítettem a szemetesbe és már indultam is vissza a szobába, de hirtelen furcsa érzés fogott el. Először azt sem tudtam eldönteni, hogy jó vagy rossz, csak valami szokatlan. Egy pillanatra beugrott valami, de a következő pillanatban már ki is ment a fejemből. Körülnéztem a konyhában, de mindent rendben találtam. Nem árulkodott semmi arról, hogy mi lehetett az a különös gondolat, ami a másodperc töredéke erejéig villant az agyamba, aztán felszívódott. Miután nem sikerült felidézni, elhessegettem magamtól a gondolatot, hogy biztos csak képzelődöm, és semmi rendkívüli nincs a lakásban. A szobában Pan már felbontotta a bort, koccintottunk, rágyújtottam, és belekezdtünk a történetünkbe. A lányok végighahotázták Ronald esetét, aztán Liza vette át a szót, akinek a sztorija még az enyémnél is mókásabb volt. Az ő partnere a pattanásos képű Luigi volt, aki valószínűleg Lajos néven látta meg a napvilágot. Amikor Luigi már vagy harmadszor célzott rá, hogy milyen király hifije meg lemezgyűjteménye van, és megmutatná egy romantikus beszélgetés keretében, Liza beindította a gépezetet. Kicsordult a könnyünk a röhögéstől, ahogy mesélte.
– Szóval mondom neki, hogy: „Persze, nagyon érdekel a gyűjteményed, mert olyan ritkán tudok igazán jó zenét hallgatni mostanában, mert a kislányom állandóan gyerekzenét rak be a CD játszóba, és már szétmegy tőle a fejem”. – Látnotok kellett volna az arcát! – csapkodta a térdét a nevetéstől Liza. – Összeszűkült a szeme, merev mosolyba rándult a szája, de akkor még próbált jó pofát vágni a dologhoz… – Aztán mondom neki, hogy sajnálom szegény kicsikémet, mert csonka családban kell felnőnie, mert az apja nem vett feleségül, amikor megszületett. Azért nem vett feleségül, mert börtönbe került, mert egy kicsit félreléptem és betörte a fejét a szeretőmnek. Bevarrták három évre, pedig igazából csak baleset volt. Nem is ütött nagyot, csak rosszul esett. És nem is halt meg, mert az agyműtét után szerencsére sikerült felébreszteni. Csak szegénykémnek korábban volt néhány apró ügye, ami miatt letöltendőt kapott. – Láttam Luigin, hogy kezd egyre feszültebbé válni, mert már az orrát is húzogatta. Próbálta volna keresni a kiutat, hogy miként szabadulhatna meg tőlem, de nem hagytam – vihogott Liza. – Mondom neki, hogy most aztán nincs még tartásdíj se, csak az én fizetésem. Még szerencse, hogy az anyámnál lakhatunk, aki ráadásul néha még segít is nekünk. És hogy szeretnék már végre egy rendes apát találni a gyereknek, aki csinálna neki még egy kistestvért. Ezért is nem szedek tablettát. Meg a gumit se hagyom. De még így sem jön össze, mert amikor teherbe esem, mindig otthagynak és csak az abortuszt fizetik ki, és még meg se látogatnak a kórházban. De legutóbb megfogadtam, hogy a következőt már nem vetetem el. Lesz, ami lesz. Mert a végén még kifutok az időből. Elvégre már elmúltam huszonnégy, aztán meg ki néz rám, ha megöregszem? – Pfú, de brutális! – kacagott Pan. – Azt hiszem, Luigi is így gondolta – folytatta Liza. – Meg se mukkant, úgyhogy kérdeztem tőle, hogy akkor megmutatja-e? Ő meg kérdezte, hogy mit? Hát, mondom, a hifijét. Ő meg, hogy persze- persze, csak még délután megbeszélte egy haverral, hogy itt találkoznak, és fel kell hívnia, hogy lemondja. Azzal elkezdett mobilozni. De olyan átlátszó kamuhívás volt, hogy öröm volt nézni. Jó hangosan beszélt, külön kiemelve azokat a szavakat, hogy „Ez nem lehet igaz!”, meg, hogy „Ez hihetetlen!”, és „Hogy lehettél ekkora barom!”, aztán, hogy „Lenyúlták az egész brifkód?”. A végén dühös arcot próbált vágni, csapkodott a kezével, és nyugtalanul izgett-mozgott, hogy a francba, és bocsi, de most mindenképpen el kell mennie, mert a barátja nagy bajban van és, ki kell húzni őt a slamasztikából. Úgy szaladt ki a diszkóból, mintha kergették volna – vihogott Liza. Nemkülönben mi is. – Ejnye, hölgyeim! – kezdett megértő mosollyal dorgálni minket Pandora. – Nem gondolják, hogy csúnya dolog volt két ártatlan fiatalember estéjét ilyen csúful elrontani? Egyáltalán nem gondoltuk. Sőt, kiélveztük minden percét, hogy kicsit elégtételt vehettünk mindazért a ciccegésért, beszólásért és tapizásért, amit az ilyen pökhendi bunkók nap mint nap megengedtek maguknak, bárhol is jártunk széles e hazában.
