Mindig van egy pont... Gondolkodj! Ne gondolkodj! Éld az életed! Minden fejben dől el - ezt te is tudod

Van egy pont, ahol a kislányból nő lesz. Egy pont, ahol legyőzöd a félelmet. Egy pont, ahol kiborulsz. Egy pont, ahol már csak röhögünk mindenen. Egy pont, ahol már nem agyalsz. Egy pont, ahol erősnek kell lenned, és egy másik, ahol elgyengülhetsz. Egy pont, ahol az eksztázis kezdődik. Egy pont, ahol minden bölcsességedre szükség van, és egy másik, ahol újra kisgyerek lehetsz, ha arra vágysz.

Mindig van egy pont...

Gondolkodj! Ne gondolkodj! Éld az életed! Minden fejben dől el - ezt te is tudod.

Rosszul tűröd a kétes helyzeteket? Válassz egy Vörös pöttyös könyvet!

STEPHANIE PERKINS

Lola és a szomszéd srác

1. Fejezet

H

árom egyszerű kívánságom van. Igazán nem nagy kérés egyik sem.

Az első, hogy Marie Antoinette-nek öltözve vehessek részt a

farsangi bálon. Olyan kacifántos parókát szeretnék, amibe akár egy madárkalitka is belefér, és egy annyira terebélyes szoknyát, hogy csak egy kétszárnyú ajtón tudjak bevonulni a bálterembe. De majd jól fölemelem a szoknyámat, kivillantom a csótányroppantó surranómat, hadd lássa mindenki, hogy a maskara alatt punk-rockosan kőkemény vagyok. A második az, hogy a szüleim fogadják el a pasimat. Ugyanis utálják. Utálják a hidrogénezett haját az örökké feketéllő

tövével,

csillagokkal

ki

nem

állhatják

teletetovált

a

pókhálókkal

karját.

Szerintük

és a

szemöldökvonogatása lekezelő, a mosolya pedig inkább idétlen vigyor. Ezenkívül torkig vannak vele, hogy a zenéjét bömböltetem

a

szobámban,

viaskodjanak

velem,

hányra

és

unják,

jöjjek

hogy

haza

szórakozóhelyről, ahol épp a bandájával játszik.

folyton

valamelyik

Hogy mi a harmadik kívánságom? Az, hogy soha, de soha, de soha többé ne lássam a Bell ikreket. Soha többé. Ám sokkal szívesebben beszélek a pasimról. Tisztában vagyok vele, hogy a szülők helyeslésére áhítozni nem menő, de komolyan mondom, jelentősen megkönnyítené az életemet, ha belátnák, hogy Max az igazi. Ez véget vetne a kínos korlátozásoknak, a randik alatt hajszálpontosan minden egész órában kötelező telefonos bejelentkezésnek, és – ami a legjobb – a vasárnapi villásreggeliknek. Az ilyen délelőttöknek, mint ez a mostani. – Még egy gofrit, Max? Nathan, az apám áttolja az aranybarna tésztahalmot az antik, rusztikus étkezőasztalunkon a pasimnak. A kérdés valójában nem kérdés, hanem utasítás, hogy a szüleim folytathassák a kihallgatást, mielőtt elmegyünk. Hogy mi a jutalmunk, amiért megküzdünk a villásreggelivel? Nyugisabb vasárnap délutáni randi, kevesebb bejelentkezéssel. Max mindjárt kettőt vesz, és meglocsolja a házi készítésű málna-őszibarack szörppel. – Köszönöm szépen! Felséges, mint mindig. Gondosan csorgatja a szirupot, mindegyik kockába egy csöppet. Max a látszat ellenére gondos természetű. így aztán

szombat este soha nem iszik, illetve füvezik. Nem akar a villásreggelin

másnaposnak

tűnni,

mert

a

szüleim

természetesen éppen arra utaznak. A kicsapongás árulkodó jeleire. – Andynek köszönd! – rándítja a fejét Nathan a másik apukám felé, aki egyébként üzletszerűen gyárt otthon gyümölcstortát. – Ő sütötte. – Nagyon finom. Köszönöm szépen! – Max mindig azonnal kapcsol. – Jóllaktál, Lola? Nyújtózkodom, amitől a jobb karomon a bakelit karperecek összecsörrennek. – Ja, már vagy húsz perce. Gyerünk! – Esengő tekintettel fordulok Andyhez, akitől nagyobb valószínűséggel remélhető, hogy hamar elenged bennünket. – Mehetünk? Ártatlanul pislog. – Még egy kis dzsúszt? Rántottát? – Nem kérek. Erőlködöm, nehogy görnyedten üljek, mert az nem esztétikus. Nathan újabb falat gofrit tűz a villájára. – Szóval, Max, mi újság a gázóra-leolvasás frontján? Amikor a pasim épp nem független garázs-punk-rock isten, akkor a San Franciscó-i városi önkormányzatnál dolgozik.

Nathan szemét csípi, hogy Maxet nem érdekli a továbbtanulás. Csak azt nem képes fölfogni az apukám, hogy ő voltaképpen ragyogó

koponya.

Bonyolult

bölcseleti

műveket

olvas

kimondhatatlan nevű íróktól, és tonnaszámra nézi az indulatos politikai dokumentumfilmeket. Én biztos nem tudnék vitába szállni vele. Most udvariasan elmosolyodik, és fekete szemöldöke egy picit följebb húzódik. – Ugyanaz, mint a múlt héten. – És a zenekarnál? – kérdezi Andy. – Nem úgy volt, hogy pénteken megy hozzátok valami hanglemezgyár képviselője? A pasim a homlokát ráncolja. A lemezgyári pasas nem jött el. Helyette Max az Amfetamin következő albumáról tájékoztatja Andyt, mialatt Nathannel bosszúsan pillantunk egymásra. Nyilvánvaló, hogy apám ismét nem talált semmi terhelőt Maxre nézve. Persze az életkorát leszámítva. Márpedig a szüleim valójában amiatt utálják. Utálják, hogy

én tizenhét

éves vagyok, Max

meg

huszonkettő. Nekem azonban szilárd meggyőződésem, hogy az életkor nem számít. Amúgy is mi az az öt év? Jóval kevesebb, mint a szüleim közötti korkülönbség. Bár ezt hiába hangoztatnám, ahogy azt is, hogy a pasim ugyanannyi idős, amennyi Nathan

volt, amikor apával járni kezdtek. Ez csak fölcukkolná őket. – Lehet, hogy én annyi idős voltam, de Andy harminc – hajtogatja mindig Nathan. – Nem pedig tinédzser. És előtte mindkettőnknek több fiúnk is volt már, úgyhogy bőven szereztünk

élettapasztalatot.

Nem

ugorhatsz

fejest

az

ilyesmibe. Körültekintően kell eljárni. Már elfelejtették, milyen az, ha az ember fiatal és szerelmes. Még szép, hogy fejest ugorhatok az ilyesmibe. Hülye lennék kihagyni egy olyan srácot, mint Max. A legjobb barátnőm szerint röhejes, hogy a szüleim ilyen szigorúak. Elvégre nem kéne egy meleg férfipárnak együtt éreznie azzal a kísértéssel, amelyet az én izgató, enyhén veszedelmes pasim jelent? Úgy látszik, nem. Annyira nem, hogy az már fáj. Nem számít, hogy tökéletes lányuk vagyok. Nem iszom, nem drogozom, még egy cigarettát sem szívtam el életemben. Nem töröm össze a kocsijukat – még vezetni sem tudok, így nem kell magasabb biztosítási díjat fizetniük –, és nyárra rendes állást találtam. Jók az osztályzataim. Mármint a biológiát leszámítva, de azt a malacembriót elvi alapon nem voltam hajlandó fölboncolni. Nincs rajtam se tetkó, se testékszer, még a fülcimpámon is csak egyetlenegy lyuk van. Még azt sem restellem, hogy nyilvánosan megöleljem a szüléimet. Kivéve, ha Nathan homlokpántot vesz föl a

kocogáshoz. Mert az tényleg milyen már! Leszedem magam után az asztalt, reménykedem, hogy ezzel fölgyorsítom az eseményeket. Max ma az egyik kedvenc helyemre, a Japán teakertbe visz, azután kocsival munkába, az esti műszakba. És két programpont között remélhetőleg sort kerítünk némi tartalmas együttlétre hatvannégyes évjáratú Chevrolet Impalájában. A konyhapultnak támaszkodva ábrándozom Max autójáról. – Meg vagyok döbbenve, hogy nem a kimonóját vette föl – mondja Nathan. – Miért? Utálom, amikor kimaradok egy körből, és rájövök, hogy közben kitárgyaltak. – Kínai pizsama a Japán teakertben – folytatja apám, és piros selyemnadrágom felé int. – Ehhez vajon mit fognak szólni? Nem követem a divatot. Én jelmezeket alkotok. Az élet rövid ahhoz, hogy nap mint nap ugyanazzá az egyéniséggé akarjak válni. A mennyezetre emelem a tekintetemet, ezzel jelzem Maxnek, hogy látom, mennyire bénán viselkednek a szüleim. – A mi kis pucckirálynőnk – mondja Andy. – Csak mert ez új – kapom föl a tányérját, és Azta

etetőtáljába borítom a reggelimaradékot. A szuka szeme kidülled, és egyetlen falással behabzsolja a gofrimorzsákat. Azta teljes neve Azta Leborult Szivarvégit, és évekkel ezelőtt a sintértelepről mentettük ki. Keverék, alkatra leginkább golden retriever, de fekete színű. Azért akartam fekete kutyát, mert Andy egyszer kivágott egy újságcikket – folyton újságcikkeket vagdos ki, rendszerint túladagolásban elhalálozott vagy vérbajjal megfertőződött vagy teherbe esett és az iskolából kimaradt tinikről - arról, hogy a menhelyekről mindig a fekete kutyákat fogadják örökbe utoljára, így náluk a legvalószínűbb, hogy elaltatják őket. Ami véleményem szerint tisztára ebrasszizmus. Azta csupa szív. – Lola! – ölt komoly képet Andy. – Még nem fejeztem be. – Akkor vegyél másik tányért. – Lola! – szól rám Nathan, és ad egy tiszta tányért Andynek. Már-már attól tartok, jelenetet rendeznek Max előtt, de észreveszik, hogy Azta még gofrit kunyerál. – Nem! – ellenkezem tovább. – Megsétáltattad? – kérdezi Nathan. – Nem, de Andy igen. – Még reggelikészítés előtt – hangsúlyozza Andy. – Nem ártana újra megsétáltatni. – Nem vinnéd el, amíg mi végzünk Maxszel? – kérdezi

Nathan. Ez ismét utasítás, nem kérdés. Maxre pillantok, aki behunyja a szemét, mint aki nem akarja elhinni, hogy megint bedobják ezt a trükköt. – De apu... – Semmi de! Te akartad a kutyát, te sétáltasd! Ez Nathan egyik legbosszantóbb állandó szövege. Azta Leborult Szivarvégit elvileg az én kutyám lett volna, de nem átallott inkább Nathanbe beleszeretni, ami Andyt meg engem végtelenül dühít. Ugyanis mi etetjük és sétáltatjuk. A biológiailag lebomló zacskókért meg a – szívecskés és matrjoskababás hímzéssel díszített – pórázért nyúlok, mire máris megvadul. - Jól van, jól van. Gyere! Még egy bocsánatkérő pillantást küldök Max felé, azután kifordulok Aztával az ajtón. Huszonegy lépcsőfok vezet le a házunk bejáratától az utcaszintig. San Franciscóban bármerre jár az ember, lépcsőket és dimbes-dombos terepet kell leküzdenie. Odakint szokatlan meleg uralkodik, úgyhogy a pizsamanadrághoz és a bakelit karperecekhez

pántos

felsőt

vettem

föl.

Ezenkívül

az

óriáslencsés, fehér Jackie O napszemüvegem van rajtam, hosszú, barna paróka smaragdzöld hajvéggel, valamint fekete balettcipő. Igazi balettcipő, nem olyan lapos sarkú, ami csak

balettcipőnek látszik. Az újévi fogadalmam úgy hangzott, hogy soha többé nem viselem kétszer ugyanazt az összeállítást. A napsütés jólesik a vállamnak. Nem számít, hogy augusztust írunk, mert az öböl miatt egész évben nincs nagy hőingadozás. Mindig hűvös a levegő. Ma hálásan fogadom a különleges időt, mert ennek köszönhetően nem kell majd kardigánt vinnem a randimra. Azta a százötven éves, levendulakék szomszéd ház előtti pici, gyepes téglalapra pisil – mindig ott végzi a dolgát, és ezt teljes

mértékben

helyeslem

–,

azután

továbbmegyünk.

Bosszantóan viselkedő szüleim ellenére elégedettséggel tölt el, hogy romantikus randi vár rám a pasimmal, pompás műszak kedvenc munkatársaimmal, és még egy hét maradt a nyári szünidőből. Föl-, majd legyalogolunk a jókora dombon, amelyik az utcánkat a parktól elválasztja. Amikor odaérkezünk, egy koreai úriember üdvözöl bennünket. Bolyhos melegítőben tajcsizik a pálmafák alatt. – Szia, Dolores! Hogy sikerült a szülinapod? Mr. Lim – a szüleim dühös pillanataitól eltekintve – az egyetlen, aki az igazi nevemen szólít. Lindsey, a lánya a legjobb barátnőm, néhány utcányira laknak tőlünk.

– Jó napot, Mr. Lim! Istenien! – A múlt héten ünnepeltem a születésnapomat.

Az

enyém

a

legeslegkorábbi

az

osztályomban, ezt rettentően élvezem, mert tovább erősíti az érettség érzetét. – Hogy megy a vendéglő? – Köszönöm, nagyon jól. Ezen a héten mindenki kalbit rendel. Pácolt, roston sült marhaoldalast. Viszlát, Dolores! Tiszteltetem a szüleidet. A nevem azért öregasszonyos, mert öregasszony után kaptam. A dédnagymamám, Dolores Deeks néhány évvel a születésem előtt hunyt el. Andy nagymamája volt, fantasztikus asszony. Az a fajta, aki tollas kalapot hordott, és polgárjogi tüntetéseken vonult föl. Andy neki vallott először a másságáról.

Tizenhárom

évesen.

Igazán

közel

álltak

egymáshoz, és amikor meghalt, Andyre hagyta a házát. Abban lakunk most, Dolores dédi mentazöld, viktoriánus házában, a Castro negyedben. Az

ő

nagylelkűsége

nélkül

semmiképpen

sem

engedhetnénk meg magunknak ezt a környéket. A szüleim jól élnek, de korántsem úgy, mint a szomszédok. Az utcánk díszes orompárkányos, gazdag fafaragványokkal ékesített, szépen karbantartott lakóházai mind régi vagyonokból származnak. Ez a levendulakék tőszomszédunkra is érvényes. A nevemet viseli ez a park, a Dolores Misszió is. Nem

véletlenül. Dolores dédnagymamát a közeli missziós telepről nevezték el, annak a névadója pedig egy patak, az Arroyo de Nuestra Senora de los Dolores, ami annyit tesz: Fájdalmas Miasszonyunk-patak. Mert ki ne lelkesedne azért, hogy egy nyomasztó nevű vízfolyásról kereszteljék el? A környékünkön egy forgalmas utcát is Doloresnek hívnak. Elég bizarr. Én szívesebben vagyok Lola. Azta Leborult Szivarvégit kész, hazaindulunk. Remélem, a szüleim közben nem gyötörték agyon Maxet. Ahhoz képest, amilyen magabiztosan mozog a színpadon, tulajdonképpen csöndes, visszahúzódó típus, és ezek a hetenkénti találkozók teljesen kikészítik. – Azt hittem, egy féltő apa is elég súlyos ügy – mondta egyszer. – Na de mindjárt kettő? Én kipurcannék az apukáidtól, Lo. Egy bútorszállító teherautó dübörög el, és különös, mert a jókedvemet váratlanul – egy szempillantás alatt – szorongás váltja föl. Megszaporázzuk a lépteinket. Max már biztosan több mint feszélyezett. Nem tudom megmagyarázni, de minél közelebb érek az otthonomhoz, annál rosszabbul érzem magam. Rettenetes forgatókönyv pereg le az agyamban: a szüleim olyan kérlelhetetlenül faggatóznak, hogy Max úgy dönt, nem érdemes törnie magát értem.

Reménykedem, hogy egy szép napon, amikor már egy nyárnál többet töltöttünk együtt, rá fognak jönni, hogy ő az igazi, és a korkülönbség többé nem játszik majd szerepet. De bármennyire képtelenek egyelőre fölismerni ezt az igazságot, megvan a magukhoz való eszük. Azért foglalkoznak Maxszel, mert azt hiszik, ha eltiltanának tőle, egyszerűen megszöktetne. Beköltöznék a lakásába, és elszegődnék sztriptíztáncosnőnek, vagy drogdílernek. Ez persze óriási tévedés. Most azonban már kocogok, lefelé vonszolom a dombról Aztát. Valami nincs rendjén. Mire az utcánkhoz érek, már meggyőződésem, hogy bekövetkezett, amitől tartottam: Max elment, vagy a szüleim hevesen vitatkoznak vele arról, hogy nincs életcélja. Hirtelen összeáll a kép: a bútorszállító teherautó zavar. Nem a villásreggeli. A bútorszállító. De biztosra veszem, hogy a teherautó csak egy újabb bérlőhöz tartozik. Így kell lennie, mindig ez a helyzet. Egy hete hurcolkodott el a legutóbbi, egy házaspár, amelyik olyan szagot árasztott, mint az ementáli sajt, és orvosi furcsaságokat, például zsugorodott, formalinban tartósított májakat meg fölnagyított hüvelymodelleket gyűjtött. Az elmúlt két évben

bérlők egész sora váltotta egymást, és mihelyt valamelyikük elköltözik, óhatatlanul kínos érzésem támad, amíg az újabb meg nem érkezik. Mert hátha most ők költöznek vissza? Lassítok, hogy jobban szemügyre vegyem a teherautót. Nincs valaki a ház előtt? Amikor elfelé menet jártunk itt, nem vettem észre autót a garázsban, de megszoktam, hogy ne bámuljam a szomszéd házat. Tény, hogy most ketten tartózkodnak előtte. Meregetem a szememet, és izgalommal vegyes megkönnyebbüléssel állapítom meg, hogy csak a költöztetők, mire Azta megrántja a pórázt, ismét gyorsítok. Biztos, hogy nincs miért aggódnom. Ugyan mekkora az esély? Csakhogy... esély mindig van. A költöztetők egy fehér kanapét emelnek ki a teherautó rakteréből, és a szívem szilajabbul

dübög.

Megismerem?

Ültem

már

azon

a

pamlagon? De nem. Nem ismerem. Bekukkantok a zsúfolt raktérbe, valami ismerőset keresek, de nagy rakás soha nem látott, szigorúan modern vonalú bútorral találkozom. Nem ők azok. Nem lehetnek ők. Nem ők azok! Fültől fülig elvigyorodom – ez a bugyuta mosoly gyerekesnek mutat, amit rendes körülmények között nem

engedek meg magamnak –, és integetek a költöztetőknek. Morgolódva biccentenek. A levendulakék garázsajtó kinyílik, és most már biztosan tudom, hogy korábban nem volt itt az a kocsi. Megszemlélem, és még inkább megkönnyebbülök. Valami kis méretű és ezüstszínű, nem ismerem föl. Megúsztam. Újra. Tényleg szép nap ez. Belépünk Aztával. – Vége a reggelinek, Max! Induljunk! A többiek a nappalink utcai ablakán bámulnak kifelé. – Úgy néz ki, megint új szomszédaink lesznek – mondom. Andy meglepődik derűs hangomon. Bár sosem beszéltünk róla, tudja, hogy két éve történt ott valami. Tudja, hogy tartok a

szomszédék

visszatérésétől,

hogy

minden

költözést

végigidegeskedek. – Na mi van? – vigyorodom el ismét, de azután észbe kapok, hogy Max is lát. Visszafogom magam. – Nem láttad őket véletlenül, Lo? Andy aggódása megható. Elengedem Aztát a pórázról, és besuhanok a konyhába. Elszántan igyekszem túljutni a délelőttön, elvonulni a randimra, úgyhogy lekapkodom a megmaradt edényt az asztalról, és a mosogatóhoz lépek. – Nem hát! – nevetek. – Miért? Újabb műanyag vaginát hoztak? Kitömött zsiráfot? Középkori lovagi páncélt... vagy

mit? Mindhárman rám merednek. Összeszorul a torkom. – Mi az? Max szokatlan kíváncsisággal fürkész. – A szüleid szerint ismeritek a családot. Nem. NEM! Valaki még hozzáfűz valamit, de nem fogom föl a szavakat. A lábam magától visz az ablakhoz, miközben az agyam sikoltozza, hogy forduljak vissza. Nem lehetnek ők. Ez nem az ő bútoruk! Nem az ő autójuk. Csakhogy az emberek új holmikat vásárolnak. A tekintetem a szomszéd ház bejáratára szegeződik, amikor egy alak lép ki a tornácra. A kezemben tartott

edények

–

Miért

szorongatom

reggelizőtányérokat? – a földhöz csapódnak. Mert ott a lány. Calliope Bell.

még

mindig

a

2. Fejezet

-E

z a lány pont olyan szép, mint a televízióban. – Megpiszkálom

az

ajándékba

kapott

kekszes

és

rizstalléros tálkát. – Pont olyan szép, amilyen mindig is volt. – Nem rossz – von vállat Max. – Semmi különös, amiért érdemes lenne fölizgatnod magad. Bármennyire vigasztaló is a közömbössége, ahhoz nem elég, hogy elterelje a figyelmemet. A teaház durván ácsolt korlátjának támaszkodom, és szellő fodrozza a mellettünk csillogó tavacska tükrét. – Nem érted. Ez Calliope Bell. – Tényleg nem értem. Összevonja a szemöldökét a vastag, Buddy Holly-s szemüvegkeret mögött. Ez közös vonás bennünk – a pocsék látásunk. Imádom, amikor szemüveget vesz föl. A szilaj rocker találkozik a szexis könyvmollyal. Csak színpadon kívül viseli, hacsak nem akusztikus számot játszik, mert olyankor szükséges kiegészítő ez az árnyalatnyi érzékenység. Max mindig tudatosan ügyel a külsejére, ezt egyesek talán

hiúságnak vélik, én azonban teljesen megértem. Az embernek csak egy esélye nyílik rá, hogy első benyomást tegyen. – Tisztázzunk valamit – folytatja. – Amikor kilencedikesek voltatok... – Én voltam kilencedikes. Calliope egy évvel fölöttem járt. - Jó, amikor kilencedikes voltál... akkor mi történt? Utálatosan viselkedett veled? És azóta is ki vagy bukva miatta? Úgy ráncolja a homlokát, mintha az egyenlet fele kimaradt volna nála. Ki is maradt, és nem fogom beavatni. – Aha. Fölhorkan. – Hát, tényleg baromira szemétkedhetett, ha összetörted azokat a tányérokat. Negyedóráig tartott, hogy föltakarítsam a rumlit magam után. A tányércserepeket, a hajópadló hézagaiba szorult tojásrántotta-maradékot, és a ragacsos málna-őszibarack szörpöt, amely úgy fröccsent szét a padlódeszkákon, mint a vér. – El sem tudod képzelni, mennyire. Nem bocsátkozom részletekbe. Max tölt magának még egy csésze jázminteát. – Szóval miért bálványoztad?

– Akkor már nem bálványoztam. Csak kisebb korunkban. Adott volt egy... káprázatos és tehetséges lány, aki ráadásul a szomszédban

lakott.

Tudod,

csitriként

együtt

lógtunk,

barbiztunk, színészkedtünk. Egyszerűen fájt, amikor ellenem fordult, és kész. Nem akarom elhinni, hogy nem is hallottál róla – teszem hozzá. – Bocs, nem nagyon szoktam műkorcsolyát nézni. – Kétszer is szerepelt a világbajnokságon. Ezüstérmet nyert. Idén ő a nagy olimpiai reménység. – Bocs – szabadkozik ismét. – Rajta volt a Sportcsillag gabonapehely dobozán. – Biztos elkértek érte vagy egy dollár kilencvenkilencet az eBayen. – Az asztal alatt megböki a térdemet. – Ki a francot érdekel? – Imádtam a kűrruháit – sóhajtom. – A fodrokat, az üveggyöngyöket

és

Swarovski-kristályokat,

a

szoknyácskákat... – A szoknyácskákat? Max fölhajtja a maradék teáját. – És az eleganciát, okosságot, önbizalmat, amit sugárzott. – Kihúzom magam. – Meg a selymesen fénylő haját. A tökéletes bőrét. – Túlértékelik a tökéletességet. A tökéletesség unalmas.

Elmosolyodom. – Engem nem tartasz tökéletesnek? – Nem. Jópofán kelekótyának tartalak, nem is kellenél másképp. Idd meg a teádat! Miután én is végzek, még egyet sétálunk. A Japán teakert nem nagy, de szépsége kárpótol a méretéért. Színpompás, illatos virágok ellensúlyozzák a gondosan nyírt bokrok megnyugtató zöldjét. A kacskaringós gyalogutak között buddhista szobrok, aranyhalas medencék, egy vörös pagoda meg egy holdsarló alakú fahíd. Nincs más hang, csak madárcsicsergés meg a fényképezőgépek kattogása. Békés. Elbűvölő. De mi a legjobb benne? Az eldugott zugok, amik kiválóan alkalmasak smároláshoz. Megkeressük az éppen jó, meghitten félreeső padot, Max megfogja a tarkómat, és az ajkához vonja az enyémet. Erre vártam.

Csókjai

egyszerre

gyöngédek

és

féktelenek,

borsosmenta- és cigarettaillatúak. Egész nyáron együtt jártunk, mégsem tudtam hozzászokni. Max. A pasim. Max! Aznap este ismerkedtünk meg, amikor a szüleim először engedtek el szórakozóhelyre. Lindsey Lim kiment a mosdóba, így rövid időre egyedül maradtam, idegesen ültem a Perem rücskös betonfalánál. Egyenesen

odalépett hozzám, mintha már századszor találkoznánk. – Bocs – szólított meg. – Biztosan észrevetted, hogy végig téged stíröltelek. Igaz, ami igaz. A bámulása hízelgett nekem, bár nem lehettem biztos a dolgomban. A kis helyiség zsúfolásig megtelt, és éppúgy leshette a mellettem táncoló bármelyik kiéhezett lányt. – Hogy hívnak? – Lola Nolan – igazítottam meg a diadémomat, és fészkelődtem platformos tornacipőmben. – Lo-lo-lo-lo Lo-la - énekelte a Kinks számát Max. Mély hangja berekedt a fellépéstől. Sima fekete pólót viselt, amiről hamarosan megtudtam, hogy az egyenruhájának számít. A póló feszült széles vállán, izmos karján, és rögtön kiszúrtam azt a bal könyökhajlatában megbújó tetkót, amelyik a kedvencemmé vált. A névrokonát az Ahol a vadak várnakból. A hófehér farkasjelmezes kisfiút. Soha életemben nem állt szóba velem ilyen vonzó férfi. Félig összefüggéstelen mondatok kavarogtak a fejemben, de egyet sem bírtam annyi időre megragadni, hogy ki tudjam nyögni. – Hogy tetszett a műsor? Fel kellett emelnie a hangját, mert a hangfalakból harsogni

kezdett a Ramones. – Király volt – kiabáltam. – Most láttam először a zenekarodat. Az utóbbi mondatot igyekeztem olyan hanyagul odakenni, mintha csak az ő zenekarát láttam volna először. Nem tartozott rá, hogy ez életem legelső rockkoncertje. – Persze. Különben észrevettelek volna. Jársz valakivel, Lola? A háta mögött Joey Ramone szinte őt visszhangozta. Figyelj, kicsi lány, hadd járjak veled! A suliban a srácok sosem viselkedtek ilyen szókimondóan. Nem mintha sok tapasztalatot szereztem volna, csak hébehóba néhány hétre jöttem össze valamelyikkel. A legtöbben vagy előadtak tőlem, vagy furának találtak. – Miért érdekel? Dacosan előretoltam az államat, az önérzetem az égig ért. Édes kicsi lány, hadd járjak veled! Max tetőtől talpig végigmért, és az ajka mosolyra görbült. – Látom, már menned kell – rántotta oldalra a fejét, megfordultam, és észrevettem, hogy Lindsey Lim tátott szájjal bámul. Csak egy kamasz tud ilyen sután meglepett képet vágni. Vajon Max levette, hogy még középiskolások vagyunk? – Megadhatnád a számodat – folytatta. – Szívesen találkoznék

veled. Biztosan hallotta, hogyan kalapált a szívem, miközben föltúrtam a táskámat: görögdinnyeízű rágó, kezelt mozijegyek, vegatekercsreceptek

és

körömlakkok

egész

színskálája.

Elővettem egy alkoholos filctollat, későn kaptam észbe, hogy olyat csak dedósok és grupik hordanak magukkal. Szerencsére úgy látszott, őt nem zavarja. – Tessék! – tartotta a csuklóját Max. Lehelete melegítette a tarkómat, ahogy a bőrére nyomtam a filcet. Remegett a kezem, de valahogy sikerült határozott vonásokkal, olvashatóan odakanyarítani a számjegyeket a tetoválások alá. Azután rám mosolygott – a rá jellemző, féloldalas mosollyal –, és elballagott az izzadó testek között, a gyéren megvilágított bárpult felé. Megengedtem magamnak, hogy egy pillantást vessek a hátsójára. Telefonszám ide vagy oda, biztosra vettem, hogy soha nem fogom viszontlátni. Márpedig fölhívott. Bizony, fölhívott! Két nap múlva, amikor épp munkába buszoztam. A Haight negyedben szeretett volna ebédelni velem, és majdnem belehaltam, hogy visszautasítottam. Rákérdezett a következő napra. Akkor is dolgoznom kellett. Azután még egy nappal későbbi időpontot ajánlott, és el sem akartam hinni, hogy

tovább próbálkozik. Ekkora mázli nincs is. Azt mondtam, igen. Igen. Kötényes, rózsaszín pincérlány ruhát viseltem, és a saját – gesztenyebarna – hajamat kétoldalt kis kontyba tekertem, olyasformán, mint Miki egér füle. Falafelt ettünk, és kiderült, hogy mindketten vegák vagyunk. Elmondta, hogy nincs édesanyja, elárultam, hogy tulajdonképpen nekem sincs. Aztán, amint az utolsó morzsákat törölgettem le a számról, így szólt: – Ezt udvariasan nem lehet megkérdezni, úgyhogy belevágok. Hány éves vagy? Bizonyára

rettenetes

arcot

vághattam,

mert

mialatt

megfelelő választ próbáltam kikínlódni magamból, Max lesújtottnak látszott. – Basszus. Ennyire gáz? Úgy döntöttem, hogy a halogatás a legjobb harcmodor. – És te hány éves vagy? – Ilyet nem játszunk. Előbb te. – Szerinted mennyi vagyok? – húztam tovább az időt. – Szerintem helyes az arcod, és megtévesztően fiatalnak tűnik. És se így, se úgy nem szeretnélek megsérteni. Úgyhogy magadnak kell elárulnod. Ez igaz. Kerek az arcom, csipkedni való a pofim, és a

kelleténél jobban eláll a fülem. Sminkkel és öltözködéssel küzdök ez ellen a probléma ellen. Telt idomaim is segítenek. De már be akartam vallani az igazat, tényleg be akartam vallani, amikor találgatni kezdett: – Tizenkilenc? A fejemet ráztam. – Több vagy kevesebb? Vállat vontam, de jól tudta, mire vélje. – Tizennyolc? Légy szíves, mondd, hogy tizennyolc vagy! – Persze, hogy tizennyolc vagyok – toltam el magamtól az üres műanyag tálcát. Kívülről jégkirálynőnek mutatkoztam, de belül totál szétestem. – Máskülönben eljöttem volna? Borostyánszínű szeme hitetlenkedve szűkült össze, és kezdtem bepánikolni. – Szóval te hány is vagy? - kérdeztem ismét. – Idősebb nálad. Egyetemre jársz? – Fogok. Majd egyszer. – Szóval még nem költöztél el otthonról? – Hány éves vagy? – tettem föl a kérdést harmadszor is. Elfintorodott. – Huszonkettő, Lola. És valószínűleg el sem lett volna szabad kezdenünk ezt a beszélgetést. Elnézést, de ha tudom...

– Nagykorú vagyok. Azonnal tök hülyének éreztem magam. – Nem – felelte hosszú hallgatás után Max. – Veszélyes vagy. De mosolygott. További egyheti laza randizgatás után tudtam rávenni, hogy megcsókoljon. Egyértelműen érdekeltem, de lerítt róla, hogy ideges miattam. Ez valahogy még merészebbé tett. Úgy tetszett nekem ez a Max, mint évek óta senki más. Pontosabban két éve. Ez a központi könyvtárban történt, azért ott találkoztunk, mert Max biztonságosnak ítélte. De amikor meglátott – miniruha, csizma –, a szeme úgy kigúvadt, hogy szokatlan érzelmeket ismertem föl benne. – Bajba sodorhatnál egy tisztességes férfit – nyögte. A könyvéért

nyúltam,

ahelyett

azonban

a

farkasjelmezes

kisfiúhoz súrlódott a kezem. Elernyedt a szorítása. – Lola! – figyelmeztetett. Ártatlanul néztem rá. Na ekkor fogott kézen, vitt el az olvasótermi asztaloktól, a polcok közötti kihalt részbe. Háttal az életrajzoknak tolt. – Biztos, hogy ezt akarod? – évődött a hangja, de a tekintete komoly maradt.

Izzadt a tenyerem. – Persze. – Nem vagyok ám rendes srác – lépett közelebb. – Talán én sem vagyok rendes csaj. – De. Te nagyon rendes csaj vagy. Ezt csípem benned. És egy ujjal fölemelte az arcomat a magáéhoz. A kapcsolatunk gyorsan bontakozott ki. Én fékeztem le ismét. A szüleim kérdéseket fogalmaztak meg. Már nem hitték el, hogy azt a sok időt mind Lindsey-vel töltöm. Azt is tudtam, hogy helytelen folytatnom a hazudozást Maxnek, miközben egyre tovább jutunk, ezért bevallottam neki a tényleges életkoromat. Dühbe gurult. Egy hétre eltűnt, és már föladtam a reményt, amikor telefonált. Kijelentette, hogy szerelmes belém. Azt feleltem neki, hogy bemutatom Nathannek és Andynek. A szülők gondolata idegesítette – a saját apja alkoholista, az anyja otthagyta őket, amikor Max ötéves volt –, de beleegyezett. Azután ránk kényszerítették a korlátozásokat. A múlt héten, a tizenhetedik születésnapomon pedig Max lakásán veszítettem el a szüzességemet. Apáék azt hiszik, aznap állatkertbe mentünk. Azóta még egyszer lefeküdtem vele. És nem ejtettek a fejemre,

nem

táplálok

romantikus

téveszméket.

Eleget

olvastam róla, hogy tudjam: időbe telik, hogy a lánynak jó legyen. De remélem, hamarosan javul a helyzet. Biztosan úgy lesz, mert a csókolózás fantasztikus. Csak ma nem tudok az ajkára összpontosítani. Egész délután erre vártam, de most, hogy elérkezett, nem bírok koncentrálni. Távoli harangzúgás hallatszik. A pagodából? A kerten kívülről? Másra sem tudok gondolni, mint erre a bimbam-bim-bamra. Visszajöttek. Ma délelőtt hárman voltak: Calliope és a szülei. A lány testvéreinek semmi jele. Nem mintha Aleck viszontlátása zavarna. De a másik... – Mi az? Fölrezzenek. Max merőn néz. Mikor hagytuk abba a csókolózást? – Mi az? – kérdezi újra. – Hol jársz? A szemizmaim rángatóznak. – Bocs, a munkám jutott eszembe. Nem hisz nekem. Na, ezért gond, ha korábban már hazudtunk a fiúnknak. Max csalódottan sóhajt, föláll, és fél kezét zsebre dugja. Tudom, hogy az öngyújtójával játszik. – Bocs – mondom ismét. – Nem érdekes. – A telefonja órájára pillant. – Egyébként is ideje mennünk.

A tizenhat termes Royal Civic Center multiplexbe menet hallgatunk, csak a Clash bömböl a sztereóból. Max kiakadt, engem pedig furdal a lelkiismeretem. – Este fölhívhatlak? – kérdezem. Bólint, miközben elhúz, de tudom, hogy ettől még csávában vagyok. Hát kellett nekem még egy ok ahhoz, hogy utáljam Belléket?

3. Fejezet

A

műszakvezetőm

átrendezi

a

sótartókat.

Riasztó

gyakorisággal műveli ezt. A moziban az előadások

közötti esti szélcsend honol, és kihasználom az alkalmat, hogy ledörzsöljem az alkaromról a pattogatott kukorica vajas nyomát. – Ezzel próbáld meg! – nyom a kezembe egy babatörlőt. – Ez hatásosabb, mint a szalvéta. Őszinte hálával fogadom. Minden ideggócsága ellenére Anna a kedvenc kollégám. Nem sokkal idősebb nálam, nagyon csinos, és most kezdte el a filmművészetit. Derűs mosoly jellemzi – két középső metszőfoga között pici hézag húzódik –, és kellemes apróság a sötétbarna hajában szinte világító, széles, platinaszőke sáv. Ráadásul állandóan banán alakú üvegfüggőt visel a nyakláncán. Csodálom

azokat,

akik

valami

egyedi

kiegészítőket

hordanak. – Ez honnan a francnyavalyából került elő? – kérdezi az egyetlen személy, aki még a pult mögött tartózkodik.

Helyesebben a pult tetején, ugyanis Anna angol akcentussal beszélő, elképesztően vonzó pasija pillanatnyilag ott trónol. Ő kolléganőm másik kedvelhető kelléke. Bárhová megy a lány, ő követi. A babatörlő felé biccent. – Mi mást rejtegetsz még a zsebedben? Porrongyot? Bútorfényt? – Csak vigyázz, Étienne! – fenyegeti Anna. – Majd mindjárt a te karodat dörzsölöm le. – Ha előbb félrevonulunk, semmi akadálya – vigyorog a srác. Anna az egyetlen, aki a keresztnevén szólítja. Mi, többiek a családnevén St. Clairnek hívjuk. Nem is tudom, miért. Csak úgy. Nemrég költöztek ide, de tavaly Párizsban ismerkedtek meg egymással, ahol középiskolába jártak. Párizsban! Ölni tudnék, hogy Párizsban járhassak iskolába, különösen, ha olyan srácok akadnak ott, mint Étienne St. Clair. Nem mintha megcsalnám Maxet. Csak úgy mondom. St. Clair szívdöglesztő barna szeméhez zilált művészfrizura társul. Bár az én ízlésemhez nem elég magas, többujjnyival alacsonyabb a barátnőjénél. Diák, a Berkeley-re jár, és bár nem a mozi alkalmazottja, ugyanannyi időt tölt itt, mint az öböl túloldalán. És mivel

férfiszépség, hetyke és magabiztos, mindenki imádja. Néhány órácska alatt beférkőzött az összes személyzeti helyiségbe, és a főnökség zokszó nélkül tűrte. Imponáló az ilyen személyes varázs, de ez nem jelenti azt, hogy kíváncsi vagyok a félrevonulós dörzsiszeánszukra. – Egy fél óra múlva lejár a műszakom. Mielőtt jobban belemerültök ebbe az eszmecserébe, lécci, várjátok meg, hogy elhagyjam a fedélzetet. Anna most St. Clairre mosolyog, aki épp leveszi bordó munkamellényéről

az

Óriási

FELVILÁGOSÍTÁS

A

FILMIMÁDÓK KLUBJÁRÓL-kitűzőt. – Lola csak féltékeny. Már megint Max-gondoktól szenved. – Rám pillant, mosolya szomorkássá változik. – Mit mondtam neked a zenészekről? Az ilyen rosszfiúk csak összetörik a szívedet. – Csak annyiban rosszak, hogy bénák – dörmögi St. Clair. Fölteszi a kitűzőt a saját ruhájára, a pazar, kétsoros, fekete kabátra, amiben tényleg nagyon európainak látszik. – Pusztán az, hogy valaha problémátok volt valakivel, nem jelenti azt, hogy nekem is van – jegyzem meg. – Állj! Ne csináld ezt! – rázom a fejemet St. Clairnek. – Tönkreteszed azt a jó kabátot. –

Bocs,

talán

kéred?

Esetleg

kiegyensúlyozná

a

gyűjteményedet – int a bordó mellényemre. A Royal Multiplex Filmszínházak előírt kitűzői mellett több csillogó-villogó antik brosst viselek. Eddig mindössze egy főnök nehezményezte, neki pedig udvariasan elmagyaráztam, hogy az ékszereim csak még inkább a cég reklámjaira irányítják a figyelmet. Ezzel felülkerekedtem a vitában. És magát a mellényt hál’ istennek még senki sem kifogásolta, azt ugyanis annyira bevettem, hogy most ténylegesen testhez álló és többé-kevésbé előnyös. Na jó. Mármint egy poliésztermellényhez képest. A telefonom rezeg a zsebemben. – Szavadat ne felejtsd! – mondom St. Clairnek. SMS-em jött Lindsey Limtől:

nM hiszed L kit láttam kocogni a parkban, kapaszkodj

– Lola! - ugrik oda hozzám Anna, hogy elkapjon, pedig nem esem össze. Vagy összeesem? A keze a karomon, ő tart állva. – Mi baj, mi történt? Lindsey nyilvánvalóan Calliopét látta. Igen, a szomszédom futott a parkban, az edzésprogramja keretében. Persze, hogy Calliope! Félresöpröm a másik lehetőséget, határozottan és

messzire, de azonnal visszapattan. Élősdiként növekszik bennem. Juszt sem tűnik el, akárhányszor győzködöm magamat, hogy feledkezzek meg róla. A múlthoz tartozik, a múltat pedig senki sem tudja megváltoztatni. De ez egyre csak növekszik. Mert bármilyen rettenetes is Calliope Bellre gondolnom, semmi ahhoz a fájdalomhoz képest, ami akkor teper le, ha az ikertestvére jut eszembe. Idén tizenkettedikesek lesznek. Ez azt jelenti, hogy noha az ikertesója ma reggel nem mutatkozott, semmi sem indokolja, hogy ne legyen itt. Legfeljebb valamiféle későbbi érkezésben reménykedhetem. Szükségem van arra az időre, hogy fölkészüljek. Válaszként Könyörgöm,

egyetlen könyörgöm,

kérdőjelet

küldök

könyörgöm!

–

Lindsey-nek. kérlelem

a

világmindenséget. Csak Calliope legyen! – Max írt? – kérdezi Anna. – A szüleid? Jaj, istenem, talán az a pasas, akit tegnap rúgtunk ki a moziból? Az az elmebeteg az óriástelefonjával meg a nagy vödör rántott csirkéjével! De hát honnét tudta meg a saját számo... – Nem a pasas. – Ezt most nem bírom jobban elmagyarázni. – Minden rendben. Anna és St. Clair egyetértő hitetlenkedéssel néz egymásra. – Aztáról van szó. A kutyámról. Andy azt mondja, betegnek

látszik, de szerintem valószí... A telefonom ismét rezeg, és majdnem elejtem tébolyult igyekezetemben, hogy elolvassam az újabb SMS-t:

calliopét. kinyomoztam: új edző miatt végleg visszajött.

– Na? – kérdezi St. Clair. Calliope. Jaj, hál’ istennek CALLIOPE. – Mi van? – nézek föl a barátaimra. – Azta! – emlékeztetnek kórusban. – Ja, igen – mosolygok rájuk megkönnyebbülten. – Vaklárma. Csak kihányt egy fél pár cipőt. – Egy fél pár cipőt? – hüledezik St. Clair. – A frászt hoztad rám, csajszikám – hüledezik Anna. – Nem kell hazamenned? – Mert ha igen, mi elrendezzük a zárást – teszi hozzá St. Clair. Mintha itt dolgozna. Kétségkívül csak el akar távolítani, hogy aztán nyalhassa-falhassa a barátnőjét. Oldalra lépek, a kukoricapattogató felé, zavartan, amiért feltűnést keltettem. – Aztával semmi baj. De azért köszi! – felelem, és a mobilom ismét rezeg.

hv? smi bajom, ma de. én is láttam.

MÉ NM SZÓLTÁL??? munka után akartalak hívni, mást nM láttál?

nM. de rajta vok ned. később hívj!

Lindsey

Lim

detektívnek

képzeli

magát.

Ez

az

élethossziglani krimimániájával függ össze, ami nyolcéves koráig nyúlik vissza, amikor a születésnapjára megkapta a Nancy Drew alapkészletet (Az öreg óra titkától A vörös kapus tanya titkáig). A Ned a könyvsorozatra utal. Lindsey megpróbált Nancy kacér, boltkóros barátnője után Bessnek becézni, de nem nyerte el a tetszésemet, ugyanis Bess folyton sápítozik Nancynek, hogy hagyja abba, mert veszélyes, amit csinál. Miféle barátnő mond ilyet? Nancy másik kebelbarátnője, George meg végképp nem vagyok, mert George kisportolt, fiús lány, ráadásul pisze orrú. George soha nem venne föl a farsangi bálra Marie Antoinette-

es ruhát, még csótányroppantó surranóval sem. Így nem maradt más, csak Nancy fiúja, Ned Nickerson. Ned tulajdonképpen

hasznos,

és

gyakran

segít

Nancynek

életveszélyes helyzetekben. Ezt fel tudom vállalni. Még ha srác is. Elképzelem Lindsey-t, ahogy a számítógépe előtt tanyázik. Nyilván

egyenesen

fölment

a

műkorcsolyás

rajongói

oldalakra, onnét tud az új edzőről. Bár nála az sincs kizárva, hogy magánál Calliopénál érdeklődött. Lindsey nem ijed meg a saját árnyékától, úgyhogy egyszer kitűnő nyomozó válhat belőle. Racionális, nem köntörfalaz, és rendíthetetlenül őszinte. Ebből a szempontból jól kiegészítjük egymást. A legjobb barátnőm azóta, hogy... hát igen, azóta, hogy Bellék lecsúsztak az első helyről. Miután nagycsoportos lettem, és rájöttem, hogy már nem menő a szomszéd kislánnyal lógni, aki csak ebédig marad az oviban. De a múltunknak ez a része nem

olyan

sötét,

amilyennek

látszik.

Mert

rövidesen

megismerkedtem Lindsey-vel, és fölfedeztük a gömbászkák, a világosszürkés-kékeszöld zsírkréta és a krémmel töltött előrecsomagolt, karácsonyfa alakú piskóta iránti közös lelkesedésünket. Azon nyomban összebarátkoztunk. Később, az iskolában pedig, amikor az osztálytársaink piszkálni kezdtek, amiért balettszoknyában vagy piros cipellőben

jártam, Lindsey mordult rájuk, hogy „Tűnés, lepcses szájúak!” Persze, hogy tűzbe mennék érte. Kíváncsi vagyok, sikerül-e kiderítenie valamit a másik Bellről? – Hogyhogy? – kérdezi St. Clair. – Hm? – fordulok hátra, és látom, hogy megint nagy szemeket meresztenek rám. – Valami lepcses szájúakat emlegettél. – Anna félrebillenti a fejét. – Biztos nem érzed rosszul magad? Tényleg szétszórtnak tűnsz ma este. – Remekül vagyok! Becsszóra! Hányszor kell ma még hazudnom? Önként vállalkozom a harmadik emeleti mosdók takarítására, hogy ne ássam el még jobban magamat, de később, amikor megjelenik Andy, hogy hazavigyen – a szüleim nem szeretik, ha késő este buszozom –, ugyanolyan aggódva sandít rám. – Nem érzed rosszul magad, Lola baba? Földhöz vágom a táskámat. – Miért jön mindenki folyton ezzel? – Talán, mert úgy nézel ki... – hallgat el egy pillanatra Andy, és arckifejezése rosszul leplezetten reménykedőre vált. – Szakítottatok Maxszel? – Apu!

Vállat von, de az ádámcsutkája föl-alá ugrál, ami azonnal elárulja, mennyire szégyelli, hogy ilyet kérdezett. Talán mégis van remény Maxet és a szüleimet illetően. Vagy legalábbis Maxet és Andyt illetően. Nehéz helyzetekben mindig Andy lágyul meg elsőként. Ettől egyébként még nem ő „a lány”. Mindennél jobban dühít, ha azt hiszik az apukáimról, hogy nem eléggé apukák. Igaz, Andy sütésből él. És otthon maradt, hogy fölneveljen engem. És illedelmesen tud beszélni érzelmi kérdésekről. Ugyanakkor azonban konnektort szerel, eldugult lefolyót tisztít ki, svábbogarat tapos el, és defektes kereket cserél. Nathan pedig a házi szigorfelelős és az Amerikai Polgárjogi Egyesület kőkemény ügyvédje, de az is ő, aki régiségekkel rendezi be a házunkat, és könnyes szemmel nézi a tévésorozatok esküvői jeleneteit. Szóval egyikük sem „a lány”. Mindketten meleg férfiak. Mi nem érthető ezen? Mellesleg ezek a sztereotípiák a nőkre sem illenek. – Talán... a szomszédaink miatt? – puhatolózik Andy. Tudja, hogy ha igen, úgysem fogom elmondani. – Semmi, apu. Csak hosszú volt a nap. Némán autózunk haza. Reszketve szállok ki a kocsiból, de nem

a

hőmérséklet-csökkenés

miatt.

A

levendulakék

szomszéd házra meredek. A szobámmal szemközti ablak sötét. A jeges kéz kevésbé szorongatja a szívemet, de nem ereszti el. Muszáj benéznem abba a szobába. Zubog bennem az adrenalin, fölszaladok a lépcsőn, be a házba, és az újabb lépcsősoron az emeletre. – Halló! – szól utánam Nathan. – Meg sem öleled vén atyádat? Andy halkan magyaráz neki. Most, hogy már a szobám ajtajánál állok, félek belépni. Ami képtelenség. Elvégre bátor vagyok. Miért ijednék meg egy bizonyos ablaktól? De fülelek egy kicsit, hogy meggyőződjek róla, nem jön-e föl Nathan. Bármi

vár

rám

a

túloldalon,

nem

hiányzik,

hogy

megzavarjanak. Nem jön föl. Andy nyilván figyelmeztette, hogy hagyjon békén. Helyes. Színlelt magabiztossággal nyitok be. A villanykapcsolóhoz nyúlok, de meggondolom magam, és úgy döntök, hogy inkább Lindsey I.im stílusában hatolok be. Előrelopakodom a félhomályban. A városrész pasztellszínű házai olyan szorosan sorakoznak egymás mellett, hogy az ablakomat csak egy-két méter választja el a vele teljesen egy vonalban lévő másiktól. A sötétbe kukucskálok, lakottságra utaló jeleket keresek. Az ablakon nincs függöny. Hunyorgok, de amennyire ez

innen megállapítható, a szoba... üres. Semmi sincs benne. Jobbra, Calliope szobájába pillantok. Dobozok. Lenézek a konyhájukba. Dobozok. Megint egyenesen előre. Nincs iker. NINCS IKER. Egész testemmel föllélegzem. Fölkattintom a villanyt, azután bekapcsolom a sztereómat – természetesen Max zenekarát –, és föltekerem a hangerőt. Hadd szóljon! Kibújok a balettcipőből, belököm a többi közé, amelyek eltorlaszolják a gardróbomat, és lerántom a parókát. Kirázom a saját hajamat, ledobom a munkamellényemet. Követi a mellényt a padlóra a ronda, unalmas, fekete nadrág is, meg az a hülye rövid ujjú blúz, amit a moziban hordatnak velem. Visszaveszem a piros selyem pizsamanadrágomat és a hozzá való felsőt. Újra a saját bőrömben érzem magam. Az üres szoba ablakára pillantok. Hát igen. Kifejezetten újra a saját bőrömben érzem magam. A hangfalakból bömböl az Amfetamin, és a telefonomhoz táncolok. Először Lindsey-t fogom fölhívni. Azután Maxet, hogy bocsánatot kérjek, amiért annyira elbambultam a teakertben. Talán még rá is ér holnap délelőtt. Nekem kettőig nem

kell

dolgoznom,

úgyhogy

most

elmehetnénk

villásreggelizni a saját tetszésünk szerint. Vagy esetleg azt

mondhatnánk, hogy elmegyünk villásreggelizni, de valójában mehetünk a lakására. Becsukódik a szemem, a dobpergésre ugrálok és hányomvetem magam. Körbe-körbe forgok, nevetek, rázom a testemet. Max hangja dühös. A szövege gúnyolódó. Gitárjátéka egyre lendületesebb, és a basszus úgy lüktet bennem, mint a vér. Legyőzhetetlen vagyok. És ekkor kinyitom a szememet. Cricket Bell vigyorog rám. – Szia, Lola!

4. Fejezet

A

z ablakában ül. Szó szerint benne. A feneke az ablakpárkányon, a lába – az a képtelenül hosszú lába –

lelóg a ház oldalán, két emelet magasból. Keze pedig összekulcsolva az ölében, mintha a világ legtermészetesebb dolgának tartaná, hogy gyanútlan nőnemű szomszédja után kémkedik. Tehetetlenül és értetlenül meredek rá, ő meg hahotára fakad. A teste beleremeg, hátrahajtja a fejét, és összecsapja a kezét. Cricket Bell kiröhög engem. Sőt még tapsol is hozzá. – Szólongattalak. – Próbálja abbahagyni a mosolygást, de a szája

csak

még

szélesebbre

húzódik

derültségében.

Gyakorlatilag meg tudom számolni a fogait. – Tízszer is kimondtam a nevedet, de hangosan szólt nálad a zene, úgyhogy kivártam a soromat. Jól táncolsz. Elszörnyedésem

megfoszt

az

intelligens

társalgásba

bocsátkozás képességétől. – Bocsi! – A vigyora nem tűnt el, de szemlátomást feszeng. –

Csak be akartam köszönni. Egyetlen lendületes mozdulattal visszahúzza a lábát a szobájába, összetéveszthetetlen könnyedséggel, eleganciával áll talpra. Röstellem magam. Ismerősen sajgó érzés. Azután nyújtózkodik, és ismét megdöbbenek. – Nahát, Cricket, milyen... magas vagy. Ennél nagyobb butaságot nemigen mondhattam volna neki. Cricket Bell eleve a fiúk zöme fölé magasodott, de az elmúlt két évben még egy félfejnyit nőtt. Ha nem többet. Nyúlánk – azelőtt girhes, és kecses mozgása ellenére valahogy aránytalan – alakja szintén megváltozott. Teltebbé vált, ha csak egy kicsivel is. A szögletessége eltűnt. Na de azt hangsúlyozni, hogy valaki magas, az olyan, mint megjegyzést tenni az időjárásra, amikor esik. Mindkettő nyilvánvaló és idegesítő. – A hajam miatt – magyarázza komoly képpel. – Az mindig is dacolt a gravitációval. Fekete haja tényleg magas. Olyan, mintha... fölfelé húznák. Nem tudom, miként lehetséges ez egy nagy adag hab vagy zselé nélkül, de Cricketnek már kölyökkorában is mindig égnek állt a haja. Őrült tudós benyomását kelti, ami tulajdonképpen nincs is messze az igazságtól. A haja olyasmi, amit mindig kedveltem benne. Azaz mindaddig, amíg teljesen el nem ment a kedvem tőle.

Válaszra vár tőlem, és miután nem kap, megköszörüli a torkát. – De te is magasabb lettél. Természetesen. Úgy értem, rég nem láttuk egymást. Úgyhogy persze az vagy. Szóval magasabb. Méregetjük

egymást.

Felpörög

az

agyam,

próbálja

összekötni a jelenlegi Cricketet a múltbeli Crickettel. A srác felnőtt, belenőtt a testébe, de most is ő az. Ugyanaz a fiú, akibe kilencedikben

szerelmes

lettem.

Az

érzelmeim

gyermekkorunk óta alakulgattak bennem, de az az év, amelyben ő betöltötte a tizenhatot, az az év mindent megváltoztatott. Az egészről a nadrágjai tehetnek. Cricket Bell mindig is... kedves volt. És helyes, és értelmes, és idősebb nálam, úgyhogy igazán természetes, ha bizonyos érzéseket kezdtem táplálni iránta. A kép pontosan azon a napon állt össze, amikor fölfedeztem, hogy törődni kezdett a külsejével. Nem mintha el lett volna telve magával, csak talán úgy gondolta, a lötyögő bermuda és a bumfordi edzőcipő nem feltétlenül mutat a legelőnyösebben egy olyan srácon, mint ő. Úgyhogy elkezdte hordani azokat a nadrágokat. Csinosakat.

Nem

trendisen

különcködőket,

nem

méregdrága márkásakat, semmi ilyesmit, csak olyanokat,

amelyek arról árulkodtak, hogy odafigyel a nadrágjaira. Az alakjára illőket. Hol egyszínűeket, hol hajszálcsíkosakat, amik még jobban megnyújtották, hangsúlyozták a magasságát. És úgy párosította őket régimódi ingekkel meg szokatlan dzsekikkel, hogy hanyagul elegánsnak látszott. Úgyhogy miközben az osztályombeli fiúk arra is alig bírtak odafigyelni, hogy fölhúzzák a cipzárjukat – azok a kivételek, akik

MÉGIS

törődtek

homoszexuálisoknak tökéletesen

a

megjelenésükkel,

bizonyultak

barátságos,

bimbózó

–,

színre

lépett

egy

tökéletesen

vonzó,

tökéletesen

öltözködő heteró srác, aki egészen véletlenül a szomszéd házban lakott. Naná, hogy beleszerettem. Naná, hogy rosszul végződött. És tessék, újra itt van, az öltözködési szokásai pedig nem változtak. Legfeljebb javultak. A nadrágja és a felsője egyaránt továbbra is testhez álló, de most már a kellékekre is ügyel. Az egyik csuklóján vastag, fekete bőr óraszíj, a másikon viharvert, színes karkötők és gumipántok sokasága. Cricket Bell jól néz ki. MÉG JOBBAN néz ki. Meglepő

a

felismerés,

de

döbbenetesebb. Már nem vagyok szerelmes a srácba.

a

rákövetkező

még

Ha ránézek, nem érzek mást, csak... ürességet. – Hogy vagy mostanában? – villantok rá hűvösen barátságos mosolyt, amivel azt remélem kifejezni, hogy már nem az vagyok, aki voltam. Nem tudtál megbántani, és soha eszembe sem jutsz. – Jól. Tényleg nagyon jól. Most kezdtem a Berkeley-n, úgyhogy ott a cuccom. Tudod. A Berkeley-n. Csak benéztem, hogy segítsek a szüleimnek a kicsomagolásban – mutat a háta mögé Cricket, mintha ott állnának a dobozok. Világéletében szeretett gesztikulálni. – A Berkeley-n? – döbbenek le. – Úgy érted... Lenéz a két házat elválasztó szűk térközre. –

Ühüm,

hamarabb

érettségiztem.

Magántanulóként.

Calliope is, de ő néhány évig hanyagolja az egyetemi témát, a sportpályafutására koncentrál. – Szóval most ott laksz? – kérdezem, bár alig merem elhinni. – Koleszban? - Ja. IGEN. ÚRISTEN, IGEN! – Persze, majd áthozok pár cuccot – teszi hozzá. – Hétvégekre meg tanítási szünetekre. Meg minden. Összeszorul a mellkasom. – Hétvégekre?

– Gondolom. Asszem. – Szinte mentegetőzik. – Még új nekem ez az egész. Nálunk folyton a Calliope-műsor ment. Tudod. Tudom hát. A Bell családnál eddig minden a lány karrierje körül forgott. Ez lehet az első eset Cricket életében, hogy az időbeosztása nem a nővérééhez igazodik. – Tavaly láttam a tévében – mondom, és igyekszem leplezni, mennyire lehangol a gondolat, hogy rendszeresen fogok találkozni Crickettel. – A világbajnokságon. Második hely, ez igen! – Aha. – Az ablakkeretnek támaszkodik. Megvakargatja az orrát, így láthatóvá válik a bal kézfejére írt üzenet: FORDÍTOTT ÁRAM-KÖR. – Csak meg ne hallja, hogy ezt mondtad! – Miért ne? A

kezére

meredek.

Mindig

is

írt

oda

titokzatos

emlékeztetőket, és mindig ugyanazzal a fekete alkoholos filccel. Néha én is megtettem, csak hogy hasonlítsak hozzá. A gyomrom összerándul az emléktől. Vajon annak idején észrevette? Vajon Calliope cukkolta vele a hátam mögött? – Ismered Calt. Neki csak az első hely számít. – Fölegyenesedik, nem bír tovább veszteg maradni, és felém nyújtja két kezét. – De mi újság nálad? Bocs, teljesen

kisajátítom a társalgást. Hogy vagy? – Remekül. Remekül vagyok! Remekül vagyok? Két éve fantáziátok bosszúállásról, és ennyivel tudok előrukkolni? Persze ábrándjaimban komplett pizsamát sem szoktam viselni. Jaj, ne! Tetőtől talpig pizsamában vagyok. És a hajam! Összenyomódott a parókától. Lelapult, és csupa izzadság! Ez a helyzet egy az egyben nem stimmel. Nekem elvileg valami egyedi és lenyűgöző szerkóban kell megjelennem. Elvileg zsúfolt teremben találkozunk, és Cricketnek eláll a lélegzete, amikor meglát. Én majd nevetek, erre őt mintha delejes erő vonzaná hozzám. Meglepődöm a láttán, de közönyös maradok. És akkor odalép Max. Átkarol. Én pedig helyrezökkent méltósággal távozom, Cricket meg azon gyötrődve, hogy nem engem választott, amikor alkalma nyílt rá. Na, most ehelyett a lehető legfurább arckifejezéssel bámul. A homlokát ráncolja, az ajkát kissé szétnyitja, de a mosolya eltűnt. Olyan a képe, mintha egy nehéz egyenlet megoldásán dolgozna. Miért vág nekem ilyen egyenletmegoldós képet? – És a szüleid? – kérdezi. – Ők hogy vannak? Kiborító. Ez az arc kiborító.

– Hm, jól. – Magabiztos és boldog vagyok. És túltettem magam rajtad. Ne felejtsd el, hogy túl vagyok rajtad! – Andy saját vállalkozást indított. Isteni tortákat süt mindenféle ízben, házhoz is szállítja őket. jól megy a bolt. Nathan meg ugyanazt csinálja, amit azelőtt. Tudod. Minden rendben. – Oldalra, a sötét utcára pillantok. Bárcsak ne nézne már rám! – Na és Norah? – teszi föl óvatosan a kényes kérdést. Újabb feszült csönd. Norah-ról nem sokan tudnak, de bizonyos dolgokat a szomszédok elől nem lehet elrejteni. Például azt, hogy ki a szülőanyám. – Most jövendőmondásban utazik, tealevélből jósol. – Fölforrósodik

az

arcom.

Meddig

fogunk

még

itt

udvariaskodni? – Bérelt magának lakást. – Ez nagyszerű, Lola. Örömmel hallom. – És mivel ezt Cricket mondja, tényleg úgy is hangzik, mintha örülne. Irtó fura ez az egész. – Gyakran találkoztok? – Nem mondhatnám. Snoopyt ebben az évben még egyáltalán nem is láttam. Fogalmam sincs, hogy ezt miért teszem hozzá. – Ő még mindig... Bólintok. A férfi igazi neve Jonathan Head, de még sosem hallottam,

hogy

kamaszkorukban

valaki

így

ismerkedtek

hívta. meg.

Snoopy Két

és

Norah

alkoholista,

drogfüggő és hajléktalan csavargó talált egymásra. Miután Norah

teherbe

esett,

a

bátyjához

fordult

segítségért.

Nathanhöz. Anyám nem kívánt engem, de az abortusz sem hiányzott neki. Nathan és Andy pedig, akik akkor már hét éve éltek együtt, gyermeket akartak. Örökbe fogadtak, és Andy megváltoztatta

a

vezetéknevét

Nathanére,

hogy

mindannyiunkat ugyanúgy hívjanak. De igen. Nathan apu a vér szerinti nagybátyám. A szüleim próbáltak segíteni Norah-n. Most már évek óta nem az utcán él – a jelenlegi lakása előtt egy sor különféle lakásotthonban

fordult

meg

–,

de

még

ma

sem

a

legmegbízhatóbb ember, akit ismerek. A legjobb, amit mondhatok róla, hogy legalább józan. Snoopyt pedig nagy ritkán látom, ha épp betéved a városba. Olyankor föl szokta hívni a szüleimét, elvisszük hamburgerezni, azután megint hónapokig nem hallunk róla. Az emberek általában nem is sejtik, milyen sokat mászkálnak a hajléktalanok. A vér szerinti szüléimről nem szívesen beszélek. - Tetszik, amit a szobáddal csináltál – jegyzi meg váratlanul Cricket. – Jó a világítás – int a mennyezetre függesztett rózsaszín és fehér lámpafüzérek felé. – Meg a kirakatbabafejek. A

fal

felső

kirakatbabafejek

részén

végigfutó

sorakoznak.

A

polcokon

türkizkék

parókáimban

és

a

napszemüvegeimben

díszelegnek.

Magukat

a

falakat

kosztümös filmdrámák plakátjai és nagy színésznők jó minőségű, fekete-fehér fotói borítják. Az íróasztalom élénk rózsaszín, – a még száradó festékbe aranyport hintettem –, de maguk alá temetik a nyitott tégelyekben tárolt, csillámló arcfestékek, félig beszáradt körömlakkos üvegek, tarkabarka műanyag hajcsatok és műszempillák. A könyvespolcomon végtelen mennyiségű festékszóró flakon,

valamint

kötegelt

ragasztópisztoly-utántöltő

rúd

található, a varróasztalomra pedig magazinokból kivágott képekből japán utcadivatot ábrázoló kollázst készítettem. A tetején egymás hegyén-hátán végszámra halmozódnak a ruhaanyagok, a mellette lévő falon pedig további polcok kaptak helyet, rajtuk gombbal, cérnával, tűvel és cipzárral teli befőttesüvegek szoronganak. Az ágyam fölött indiai szárik és a kínai negyedből beszerzett papír napernyők alkotnak baldachint. Kaotikus, de én imádom. A szobám a szentélyem. Cricket szobájára pillantok. Csupasz falak, csupasz padló. Üres. Elkapja a tekintetemet. – Nem ehhez vagy szokva, igaz? – kérdezi. | Mielőtt elköltöztek, az a szoba éppolyan zsúfoltan festett, mint az enyém. Csavarokkal, csavaranyákkal, alátétekkel,

fogaskerekekkel

és

csapszegekkel

teli

kávésdobozok.

Csillagtérképek meg az elemek periódusos rendszere mellé fölcelluxozott,

összefirkált

műszaki

rajzok.

Villanyégők,

vörösréz huzalok és szétszerelt órák. És mindenütt Rube Goldberg-féle masinák. Rube Goldberg egyszerű feladatokat végrehajtó komplikált szerkezetek rajzaival vált híressé. Például meghúzunk egy madzagot, mire a bakancs belerúg a csészébe, abból kiborul egy golyó a csúszdára, onnan a mérleghintára gurul, az átbillen, elengedi a kalapácsot, ami rácsap a kapcsolóra, ezáltal eloltja a villanyt. Ilyen volt Cricket szobája. – Kissé más, CGB – felelem fáradt mosollyal. – Megjegyezted a középső nevemet? – vonja föl meglepetten a szemöldökét. – Nem mintha könnyen elfelejthető neved lenne, Cricket Graham Bell. Úgy van. A Bell család az a Bell család. A telefonos. A történelem egyik legfontosabb találmányához kapcsolódó. Megdörzsöli a homlokát. – A szüleim szerencsétlen megnevezéssel terheltek. – Hanyagoljál már! – nevetem el magam. – Azelőtt folyton hencegtél vele. – Változnak az idők.

Kék szemét tágra nyitja, mintha tréfálna, de valahogy kényszeredett az arckifejezése. Ez nyugtalanító. Cricket mindig büszkén viselte a családnevét. Nem is lehetett másképp, elvégre feltalálóként a szépapja nyomdokaiba lépett. Hirtelen hátralódul, vissza szobájának félhomályába. – El kell érnem a vonatot. Holnap tanítás. Ez a lépése meghökkent. Nahát. Azután ismét előrelendül, rózsaszín és fehér fényfüzérek világítják meg az arcát. – Látlak még? Mit mondhatok erre? Az ablakom felé intek. – Itt leszek.

5. Fejezet

M

ax fölemeli lakása padlójáról a fekete pólóját, és belebújik. Én már visszavettem a ruhámat. Ma

szamócának öltöztem. Az ötvenes évekből való, cuki piros ruhát pici fekete gyöngyökből álló, hosszú nyaklánccal és sötétzöld parókával egészítettem ki, a parókát egyenes frufrus, szigorú, rövid bubifrizurára nyírtam. A pasim pajkosan harapdálja

a

karomat,

ami

epres

testápolóval

kevert

izzadságszagú. – Jól érzed magad? – kérdezi. Persze, hogy a harapást nem gondolta komolyan. Bólintok. És tényleg jól. – Együnk burritót! Meghalok egy kis guacamoléért és tarkababért. Azt nem említem, hogy egyébként is szeretnék távozni, mielőtt hazajön a szobatársa, az Amfetamin dobosa. Johnny rendes srác, de Max barátainak társaságában néha elbizonytalanodom. Jobb szeretem, amikor kettesben vagyunk. Max fölkapja a tárcáját. – Máris, Lo-li-ta! – énekli.

Vállon puszilom, és rám ragyogtatja jellegzetes, sokat sejtető, fanyar vigyorát. Tudja, hogy herótóm van ettől a becenévtől. Senki sem hívhat Lolitának, még a saját pasim sem, még négyszemközt sem. Nem vagyok valami randa vénember rögeszméje. Max nem Humbert Humbert, én pedig nem vagyok a nimfácskája. – Utoljára figyelmeztetlek – pirítok rá. – És most vetted meg a burritómat. – Extra guacamoléval. Ígéretét hosszú csókkal pecsételi meg, amikor csöng a telefonom. Andy az. – Bocs! – pirulok el. – Semmi baj! – feleli, bár bosszúsan fordul el. Azt füllentem Andynek, hogy már a vendéglőben ülünk, előtte pedig csak sétáltunk a környéken. Egész biztos vagyok benne, hogy beveszi. A hangulatnak lőttek, Maxszel egy mindössze egysaroknyira lévő helyet választunk. A kirakatban zöld

műanyag

mennyezetről

óriáskaktuszlámpák

papírmasé

papagájok

világítanak,

csüngnek.

Max

a az

enyémmel szomszédos kerületben, a Misszióban lakik, ami nem szűkölködik bámulatos mexikói éttermekben. A pincér sós chipset és méregerős mártogatót hoz, én pedig a három nap múlva kezdődő tanításról beszélek Maxnek. Már

nagyon unom a sulit, alig várom az egyetemet, készen állok, hogy elinduljak a pályámon. Film- és színházi jelmezeket szeretnék

tervezni.

Egyszer

majd

végiglejtek

a

vörös

szőnyegen valami sosem látott öltözékben, mint Lizzy Gardiner, aki arany hitelkártyákból készült estélyiben vette át az Oscarját a Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjaiért. C'sak az enyémet valami teljesen másból, újból fogom kreálni. Mondjuk, fotóautomatás fényképcsíkokból, vagy fehér rózsagirlandokból, vagy a mexikói lotería sorsjáték rajzos kártyáiból. Vagy esetleg tollforgós kalpagot és visszahajtott szárú muskétáscsizmát öltök magamra. Szablyával az övemen és disznólábpisztollyal a tokjában illegek-billegek a színpadra, ahol

majd

köszönetet

mondok

szüleimnek,

amiért

megmutatták az Elfújta a szél című filmat, amikor másodikban influenzával nyomtam az ágyat, és abból a filmből mindent megtanultam, amit a krinolinról tudni akartam. Főleg azt, hogy nekem is kell olyan abroncsszoknya. Méghozzá nagyon. Max a Bell családról kérdez. Összerándulok. Áramütésként ér a nevük. – Egész héten nem is említetted őket. Viszontláttad… Calliopét? A lány nevénél egy pillanatra megáll. Csak a rend kedvéért

érdeklődik, de egy szédült pillanatra azt képzelem, tud Cricketről. Ami lehetetlen, minthogy nem szóltam róla neki. – Csak az ablakon át. – Végighúzom az ujjam mandarinízű Jarritos üdítőm üvegének hideg peremén. – Hál’ istennek. Kezdem azt hinni, lakhatunk egymás szomszédságában anélkül, hogy szemtől szembeni társalgásra kényszerülnénk. – Nem térhetsz ki örökké a problémáid elől – ráncolja a homlokát, és meghúzogatja az egyik fülbevalóját. – Senki sem térhet ki. – Hú – nevetek föl –, ez nagyon vicces annak a szájából, akinek a legutóbbi albumán három szám szólt a menekülésről. – Sohasem állítottam – mosolyog vissza rám derűsen Max –, hogy nem vagyok képmutató. Nem is tudom, miért nem szóltam neki Cricketről. Nem tűnt szerencsésnek az időzítés. Azóta nem láttam a srácot, de még most is zavarosak a vele kapcsolatos érzéseim. A találkozásunk rosszabbul is sikerülhetett volna, de azért… fölkavart. Fölkavart Cricket szokatlan fesztelensége az én szintén szokatlan feszélyezettségemmel, valamint azzal a tudattal ötvözve, hogy megint látni fogom. Hamarosan. Még csak szóba sem hozta a legutóbbi találkozásunkat. Mintha nem számított volna. Vagy ami még valószínűbb, hogy

őt hidegen hagyta. Én meg hány rémes éjszakát töltöttem azzal, hogy elfelejtsem őt! Nem igazság, hogy neki sikerült elfelejtenie engem. Ennyi mindent nem tudok megmagyarázni Maxnek. És nem is akarom, hogy azt higgye, Cricket Bett olyasmit jelent nekem, amit ő nem. Az életemnek az a fejezete lezárult.

Lezárult, nem úgy, mint másnapi beszélgetésem Lindseyvel, mert mostanában minden alkalommal ugyanez a témánk. – Tetszik nekem Max – jelentem ki. – Én meg őneki. Mi a gond ezzel? – A törvény – feleli. Ez a nyári szünidő utolsó péntekje, és a talpalatnyi utcai tornácunkon pusmogunk. Én egy turiból beszerzett bakancsot fújok le festékszóróval, ő meg a levendulakék szomszéd házat skubizza. Lindsey legnagyobbrészt támogatja a kapcsolatomat, de ezen az egy bökkenőn nem hajlandó felülemelkedni. – Jó srác – hangoztatom. – A kapcsolatunk meg pontosan az, ami. – Egy szóval sem állítom, hogy nem jó srác, csupán arra emlékeztetlek, hogy következményeket vonhat maga után, ha együtt jársz vele.

Higgadt és józan a hangja, miközben tekintetével fürgén végigpásztázza a környéket, majd visszatér a Bell-házhoz. Lindsey szüntelenül vizslatja a környezetét. Ez a fő elfoglaltsága. Legjobb barátnőm csinos, a szimplához közeli határon. Az öltözködése gyakorlatilag nulla, a külseje mindig tiszta. Alacsony, fogszabályzós, és amióta megismerkedtünk, mindig ugyanolyan a frizurája. Fekete, vállig ér, rendezett frufruval. Egyedül talán a jól kitaposott, hőn szeretett piros tornacipője nem illik az összképbe. Aznap viselte, amikor a Market Streeten belebotlott egy körözött gyanúsítottba, és azóta ez a lábbeli ruhatárának állandó darabjává vált. Nevetek. Lindsey néha nem hagy más választást. – Következményeket. Mint a boldogság? Vagy a szerelem? Igaz is, ugyan kinek kéne olyasmi, mint a... – Ott a srác – mondja. – Max? – lendülök oldalra festékpermetezés közben, és izgalmamban kis híján melléfújok. – Vigyázz, Ned! – húzódik félre. – Nem mindenki óhajt kanárisárga cipőt. De nem a pasimról beszél. Elszorul a szívem, amikor meglátom, hogy Cricket Bell készül átkelni az úttesten. – Na tessék! Ráment a tornácra.

– Hol? – kapom vissza a fejemet. Tényleg, a deszkák védelmében leterített újság mellett sárga folt éktelenkedik. Fölkapom a vizes ruhát, amit pontosan erre a célra hoztam ki, és súrolni kezdem a foltot. Felnyögök. – Nathan meg fog ölni. – Még nem bocsátotta meg, hogy a fürdőszobájában feketére festetted a fugákat? A folt szétkenődik, egyre nagyobbra nő. – Hármat találhatsz. Lindsey megint Cricketet bámulja. – Miért nem mondtad, hogy ez a srác ennyire... Magas? – Még bőszebben súrolok. – Nemkívánatos? ...színes. Fölnézek. Cricket határozott léptekkel jön, hosszú karját minden lépésnél meglóbálja. Szűk szárú kék csípőnadrágot visel, az oldalvarráson piros csíkkal. Egy cseppet rövid – nyilván szándékosan –, így kilátszik alóla a hozzáillő piros zokni és hegyes orrú cipő. A gyomrom ismerősen görcsöl. – Idejön – mondja Lindsey. – Mit csináljak vele? Rúgjam tökön? Úgy tökön rúgnám már. – Semmit – sziszegem vissza. – Majd én intézem. – Hogyan? Köhintéssel figyelmeztetem, ahogy a srác egy gazella

könnyedségével fölszökken a lépcsőn. – Lola! – Mosolya fültől fülig ér. – Fura, hogy itt talállak. – Tényleg fura. Hogy a tornácukon állsz, meg minden – mondja Lindsey. – Ez a ti házatok? – Cricket visszabotorkál a felső lépcsőfokokról, és színpadiasan tágra nyitja a szemét. – Mind olyan egyforma. Rámeredünk. – Jó, hogy újra látlak, Lindsey – teszi hozzá egy másodperc elteltével Cricket. Most némi őszinte zavart mutat. – Az imént jártam a szüleid vendéglőjénél, és dugig volt. Ez szuper. Lindsey hümmög. – Mit keresel itt? – bukik ki belőlem. – Itt lakom. Jó, nem itt itt, hanem ott itt – mutat a szomszéd házra. – Alkalomszerűen. A hétvégeken. A szüleim szóltak, hogy fölállították az ágyamat, és gondoltam, letesztelem. – Tényleg fölállították. Tegnap láttam, amikor bevitték – kottyintom ki önkéntelenül. - Még mindig nincs függöny az ablakon – teszem hozzá, mert nem szeretném, ha azt képzelné, hogy szándékosan lesem a szobáját. A karkötőit piszkálja. – Hát az kínos. Ígérd meg, hogy nem röhögsz ki, ha meglátsz alsóneműben!

Lindsey fölvonja a szemöldökét. – Szánalmas látványt nyújtok levetkőzve – folytatja. – Ami azt illeti, felöltözve is. Vagy félig felöltözve. Fél pár zokniban. Csak sapkában. Sapka nélkül. Tudod, bármikor leállíthatsz. Nyugodtan szólhatsz, hogy fogjam be. – Fogd be, Cricket! – mondom. – Köszi! Befestetted a hajadat? Mert a múlt hét végén nem szőke voltál. Ja, ez paróka, nem? - De... - Jé, milyen frankó bakancs. Még nem is láttam sárga bakancsot. Gumicsizmát persze már igen, de ez nem gumicsizma. – Nem... Kinyílik a bejárati ajtó, és Andy jelenik meg fehér kötényben.

Lisztes

fakanalat

tart,

mintha

a

karja

meghosszabbítása lenne. – Rábeszélhetem a hölgyeket, hogy megízleljék... Cricket újra fölpattan a tornácra, hosszú felsőtestével előrenyomakodik Lindsey meg énköztem, és kezet fog apuval. – Örülök, hogy újra látom, Mr. Nolan. Hogy van? Ez mit szívott? – formálja ajkával némán a szavakat Lindsey. – Köszönöm, jól. - Andy rám pillant, próbálja eldönteni, kidobja-e birtokunkról a fiút. Alig észrevehetően megrázom

neki a fejemet, ő pedig ismét Cricketre fordítja a figyelmét. Őszintén szólva, kénytelen is, mert a srácból csak úgy sugárzik az energia. – Hát te? Még mindig rejtélyes és csodálatos szerkentyűket találsz föl? – Á, a szerkentyűk. – Cricket habozik. – Az olyasmire manapság nem nagy kereslet. Viszont úgy hallom, jól megy a sütödéje. Apámnak láthatólag hízeleg, hogy híre terjedt a dolognak. – Épp arra akartam kérni a lányokat, hogy kóstoljanak meg egy új tortát. Kérsz egy szeletet? – De még mennyire, köszönöm szépen! Ezzel Cricket be is nyomul a házba, és Andy követi. Elcsöndesedik a tornác. – Ez most mi volt? – fordulok Lindsey-hez. Apád behívta tortázni életed egykori nagy szerelmét. – Igen, nekem is úgy tűnt. Egy pillanatig hallgatunk. Még mindig kimenthetjük magunkat – javasolja. – Nem muszáj bemennünk. – De – sóhajtom –, tényleg muszáj. – Az jó. Mert ezt a srácot megfigyelés alatt kell tartani. És bevonul. Még egy pillantást vetek a festékfoltra, és látom, hogy

megszáradt. A francba. Befújom a cipőm utolsó oldalát, félreteszem a művemet, nehogy valaki átessen rajta, és befelé indulok, bármiféle gyötrelem vár is rám. A többiek körülállják az egyik konyhai szigetet. A városi környezethez képest szokatlanul nagy a konyhánk, mivel a szüleim egybenyitották a korábbi ebédlővel, hogy több helyet biztosítsanak Andy vállalkozásának. Már mindegyikük kezében süteményestányér és egy pohár tej. – Hihetetlen! – törölgeti le hosszú ujjaival a morzsákat az ajkáról Cricket. – Eszembe sem jutott volna tortába kivit tenni. Andy észreveszi, hogy az ajtóban ácsorgok. - Jobb, ha sietsz, mielőtt ez mindet fölfalja – biccent a vendége felé. Apu fegyelmezi magát, de én látom, mennyire élvezi a számomra kínos helyzetet. Ilyen az ember. Elég egy elismerő megjegyzés,

hogy

gyorsan

szövetségeseket

cseréljen.

Mosolygok, mintha nem lenne nagy ügy az egész, de közben a sikítófrász kerülget. Cricket Bell kivitortát eszik a konyhánkban. Cricket Bell. A mi konyhánkban. És miután elfoglalom a mellette üresen hagyott helyet, ismét megdöbbenek rendkívüli magasságától. Fölém tornyosul. – Küldd le a maradékot, Cricket! – bök villájával a zöld gyümölcstortára Andy.

– Jaj, nem fér belém – tiltakozik a srác, de csillogó szeme mást sejtet. – Ne szerénykedj! – tolja felé a tálat apu. – Nathan folyton zúgolódik, hogy föl akarom hizlalni, úgyhogy jobb, ha ezt eltünteted, mielőtt hazajön. – Még egy szeletet? – fordul felém egész testével – fejével, vállával, mellkasával, karjával, lábával – Cricket. Nála nincsenek felületes gesztusok. Az előttem lévő szeletre intek, amihez még hozzá sem nyúltam. – Lindsey? – kérdezi. A barátnőm a fejét rázza. – Mivel gyakran járok ide, nem kifejezetten szenvedek piteelvonásban. Mit keres itt ez a srác? Nem valami egyetemi bulin kéne lennie? Hogy van mersze csak úgy betoppanni, és azt várni tőlem, hogy barátságosan fogadjam? Ez egyszerűen nem szokás. – Mi újság otthon? – kérdezi Andy. Cricket nyel egyet. – Minden rendben. A szüleimnél semmi változás. Apu kissé kimerültebb, anyu kissé buzgóbb a kelleténél, de jól vannak. Cal pedig természetesen szorgosan edz. Az olimpia miatt

különleges év az idei. A bátyám pedig megnősült. – Komponál még? – érdeklődik Andy. Alexander, azaz otthoni becenevén Aleck az ikrek bátyja. Már középiskolába járt, amikor Calliope komolyan edzeni kezdett, így javarészt kimaradt a családi drámából. Őt nem ismerem közelebbről, de élénken emlékszem a nehéz zongoraversenyekre,

amelyek

áthallatszottak

hozzánk.

Mindhárom Bell csodagyereknek számít a maga területén. – És tanít – bólogat Cricket. – És tavaly kisbabájuk született. – Fiú vagy lány? – tudakolja Lindsey. – Kislány. Abigail. – Cricket bácsi – csúfolódom. Lindsey és Andy önkéntelenül felhördül, de Andy azonnal elszörnyed, amiért megfeledkezett magáról. Merőn néz rám. – Lola! – Semmi baj – mondja Cricket. – Tényleg nevetséges. – Bocsánat! – szégyellem el magam. – Nem érdekes – vágja rá olyan gyorsan, hogy meglepetten nézek föl. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Fájdalmasan megvillan a szeme, és elfordul. Nem felejtette el. Cricket Bell mindent megjegyez. Ég az arcom. Gondolkodás nélkül eltolom magamtól a tányért.

Mennem kell... a munkahelyemre. – Gyere! – ragad kézen Lindsey. – Nehogy elkéss! Andy a Frida Kahló-s falinaptárra pillant, amin jelölni szoktam a műszakbeosztásomat. – Mára nem írtad be magad – ráncolja a homlokát Frida egybenőtt szemöldökére. Lindsey már fölfelé húz az emeletre. – Helyettesítek valakit! – felelem. – Érted menjek? – kurjantja utánam Andy. Áthajlok a korláton, lenézek a konyhába. Cricket résnyire nyitott szájjal, gondterhelten bámul rám. Az egyenletmegoldós ábrázatával. Mintha én jelentenék itt problémát, nem pedig ő. Elszakítom tőle a tekintetemet. – Igen, a szokott időben. Köszi, apu! Lindsey futólépésben teszi meg velem a szobámig hátralévő távolságot. Bezárja mögöttünk az ajtót. – Most mihez kezdesz? – kérdezi halk, higgadt hangon. – Crickettel? Az ágyam alá nyúl, és előhúzza a poliésztermellényt. – Nem. A munkával. Fölkutatom

egyenruhám

többi

darabját,

sírással

küszködöm. –

Elmegyek

Maxhez.

Majd

ő

kocsival

elvisz

a

munkahelyemre, mielőtt Andy odaér. – Rendben – bólint. – Ez jó terv.

A tanévkezdés előtti estén tényleg dolgozom. Annával – meg természetesen a fiújával – a pénztárban ülünk. A mozink földszinti előcsarnoka hatalmas. Nyolc pénztárgép sorakozik egymás mellett a hét és fél méteres belmagasságú helyiségben, amelynek mennyezetét faragott keresztek és csillagok mértani mintája díszíti. Óriási fehér pillérek és sötét faburkolatok fokozzák a múltidéző fényűzést, amely elárulja, hogy az épület eredetileg nem filmszínházlánc számára készült. Első életében flancos szállodaként, a másodikban elegáns autószalonként szolgált. Megint pangós estét fogtunk ki. Anna szamárfüles, balkezes spirálfüzetbe ír, mi meg St. Clairrel a pénztár két végéből vitatkozunk egymással. A lány éppen újabb ingyenes feladatot vállalt el, filmismertetőket ír az egyetemi lapba. Mivel elsőéves, csak a legtrutyibb filmeket sózzák rá, de nem bánja. – Jó buli ismertetőt írni, ha az ember utálja a filmet – magyarázta nekem korábban. – Könnyű olyasmiről beszélni, amit utálunk, azt viszont néha nehéz megfogalmazni, miért tetszik valami. – Tudom, hogy tetszik neked a srác – mondja most St. Clair,

és hátradől a székén –, de öreg hozzád. Témánál vagyunk. – Max nem öreg – hangoztatom. – Csak néhány évvel idősebb nálam. – Hát ez az. Öreg hozzád. – A kor nem számít. – Persze – horkan föl –, ha már középkorú vagy, és... – Golfozol – toldja meg segítőkészen Anna anélkül, hogy fölpillantana a spirálfüzetéből. – Jelzáloghiteit törlesztesz – folytatja a srác. – Egyterűt vásárolsz. – Oldalsó légzsákkal. – Meg extra pohártartóval. Elengedem a fülem mellett a röhögésüket. – Még nem is találkoztatok vele. – Mert soha nem jön be ide. Csak kirak téged a bejárat előtt – feleli St. Clair. Széttárom

a

kezemet,

amit

mostanáig

golyóstollal

„hennáztam”. – Fogalmad sincs, milyen nehéz ebben a városban parkolni. – Csak azt mondom, hogy ha Annáról lenne szó, én szeretném megismerni a munkatársait. Megnézni, hol tölti az idejét.

– Ez elég nyilvánvaló – meresztem rá a szememet. – Ez elég nyilvánvaló – vigyorodik el. – Miért nem keresel magadnak munkát? – nézek rá mérgesen. – Talán majd keresek. – Hiszem, ha látom – pillant föl végre Anna, de mosolyog a srácra. Ide-oda forgatja a nyakláncán függő üvegbanánt. – Most jut eszembe, anyukád telefonált. Érdeklődött, hogy akkor várhat-e bennünket a holnapi vacsi... Ezzel újra elmerülnek a saját világukba. Mintha nem látnák eleget egymást. Hét közben St. Clair alszik Anna koleszában, hétvégén meg a lány őnála. Bár el kell ismernem, hogy vonzó ez a megoldás. Remélem, egyszer majd mi is kialakítunk valami effélét Maxszel. Tulajdonképpen abban bízom, hogy egyszer majd összeköltözünk... – Figyelj! – fordul hozzám megint St. Clair. – Ma megismerkedtem a haveroddal. – Lindsey-vel? – húzom ki magam ültömben. – Nem, a régi szomszédotokkal. Crickettel. A faragott mennyezet billegni és hullámzani kezd. – Honnét tudod, hogy Cricket Bell a szomszédom? – kérdezem feszülten. St. Clair vállat von.

– Ő mondta. Rámeredek. Na és? – A kollégiumban egy emeleten lakunk. A folyosón dumáltunk, megemlítettem, hogy Annához készülök, és hol dolgozik... A barátnőm arca sugárzik, és különös irigység nyilall belém. Vajon Max szokott mesélni rólam másoknak? – ...és azt mondta, ismer valakit, aki szintén itt dolgozik. Téged. Egy hét telt el, és már nem menekülhetek a srác elől. Ilyen az én formám: Cricketnek pont az egyetlen berkeley-i ismerősöm mellett kell laknia! És honnét tudja, hol dolgozom? Említettem neki a mozit? Nem, határozottan emlékszem, hogy nem. Biztos megkérdezte Andyt, miután eljöttem otthonról. – Érdeklődött felőled – folytatja St. Clair. – Rendes tag. – Ühüm – nyögöm ki végül. – Ehhez az ühümhöz sztori tartozik – mondja Anna. – Nem tartozik hozzá sztori – intem le. – Egyáltalán NEM taritozik hozzá sztori. Anna némán morfondíroz, majd St. Clairhez fordul. – Hozol kávét? A srác fölvonja az egyik szemöldökét. – Á, kávét. Persze – válaszolja másodpercnyi késéssel.

Lendületesen lehajol, hogy puszival köszönjön el, majd Anna figyeli távolodó hátsóját, azután csalafinta mosollyal néz rám. Kifújom a levegőt. – Úgyis elmondod neki, amikor magatokban lesztek. Még szélesebben mosolyog. – El hát. – Akkor én semmi szín alatt sem. – Jaj, anyukám – csusszan a mellettem lévő ülésre Anna. – Alig várod, hogy kitálalhass. Igaza van. Kitálalok.

6. fejezet

Ö

téves

koromban

Cricket

Bell

felvonót

fabrikált.

Spárgából, egy játék dömper kerekeiből meg egy

gyerekcipő dobozából csodálatos szerkezetet készített, amivel a Barbie-jaim anélkül juthattak föl babaházuk földszintjéről az emeletre, hogy egyáltalán igénybe kellett volna venniük abnormálisan piszkafa lábikójukat. A házat a könyvszekrényemben rendeztem be, és amióta az eszemet tudom, áhítoztam egy liftre. A hivatalos Barbieálomházhoz műanyag felvonó járt, de hiába kuncsorogtam a szüleimnek, nem engedtek. Álomház nuku. Túl sokba kerül. Így hát Cricket vállalkozott rá, hogy liftet gyártson nekem, és mialatt Calliope meg én fogkrémes kupakból rögtönzött lámpaburákkal

és

padlókárpit-mintalapokból

előállított

perzsaszőnyeggel dekoráltuk a könyvszekrényemet, Cricket működőképes felvonót konstruált. Emelőcsigák, kallantyúk és fogaskerekek éppolyan maguktól értetődők voltak neki, mint a levegővétel. Lezajlott a felvonó első menete. Barbie állatorvosnő remekül

érezte magát az emeleten, és miközben Calliope leengedte a liftet, hogy Skipper is beszállhasson, lábujjhegyre álltam, csücsörítettem, és puszit nyomtam igencsak meglepett öccse szájára. Cricket Bell visszapuszilt. Olyan ízű volt, mint a frissen sült linzer, amit Andy hozott nekünk. Az ajkát ugyanis kék cukorkristályok vonták be. És miután szétválntuk, megtántorodott. Románcunk azonban éppoly gyorsan véget ért, mint a csókunk.

Calliope

„undormányos”-nak

nyilvánított

bennünket, és Cricketet magával vonszolva hazaviharzott. Én meg igazat adtam neki. Calliope ugyanis az a fajta egyéniség volt, akinek az ember a tetszését keresi, ez pedig azt jelentette, hogy mindig igaza van. Megállapítottam tehát, hogy a fiúk malackodnak, soha nem fogok járni egyikkel sem. Az öccsével pláne nem. Nem sokkal a felvonós incidens után Calliope úgy döntött, hogy én is undormányos vagyok, s az ikrekkel ápolt barátságom megszakadt. Gondolom, Cricket olyan könnyeden alkalmazkodott az új helyzethez, mint mindazok, akik erősebb személyiség befolyása alatt állnak. Évekig nem beszéltünk. Kapcsolatunk arra korlátozódott, hogy hallottam a kocsiajtajuk csapódását, és az ablakon át megpillantottam őket. Calliopéról hamar kiderült, hogy

tehetséges tornász, de miután átnyergelt a műkorcsolyára, nyomban teljesen más kategóriába került. A szülei a benne rejlő lehetőségekről dicsekedtek az enyémeknek, és az élete egyetlen hosszú edzéssé változott. Cricket pedig mindenhová elkísérte, mert zsenge korára való tekintettel nem maradhatott otthon szülői felügyelet nélkül. A ritka alkalmakkor, ha otthon tartózkodott, a szobájában foglalatoskodott,

röpködő,

csengő-bongó

és

berregő

különleges szerkentyűket épített. Néha a két házat elválasztó szűk térközben próbálta ki valamelyiket. Olyankor, de csakis olyankor titkon barátságos mosolyt váltottunk. Amikor tizenkét éves lettem, a Bell család két évre elköltözött a lányuk edzése miatt. És mire visszajöttek, az ikrek megváltoztak. Idősebbek lettek. Calliope azzá a szépséggé serdült, amilyenre a környéken eleve számítottak. Büszke tartása és minden porcikája magabiztosságot sugárzott. Áhítatos tisztelettel néztem föl rá. Megszólítani

nem

mertem,

de

Crickettel

időnként

elcsevegtem. Ő nem volt olyan szép, mint a nővére. Az egyformán vékony alkatú ikrek közül Calliope balerinának, Cricket viszont paszulykarónak hatott. Ráadásul kipattogzott a képe, és a társas élethez nem szokottak sajátos szokásait vette föl. Megállás nélkül, hadarva beszélt. Mégis élveztem a

társaságát, és a jelek szerint ő is az enyémet. Már a tulajdonképpeni barátság küszöbéhez értünk, amikor Bellék ismét elköltöztek. Csak néhány hónap múlva tértek vissza, a nyolcadik utáni nyár első napján. Abban az augusztusban töltöttem be a tizenötöt, az ikrek pedig a tizenhatot. Calliope pontosan úgy festett, mint mielőtt elmentek. Cricket azonban ismét megváltozott. Lindsey-vel a tornácunkon ültünk, tölcséres karamellameggy fagyit nyalogattunk, amikor autó állt meg a szomszéd ház előtt, és egy még soha nem látott Cricket Bell szállt ki belőle – az egyik hajszálcsíkos nadrágba bújtatott, gyönyörű, hosszú láb a másik után. A lelkem mélyén hirtelen megmozdult valami. Az a mocorgás egyszerre volt feszélyezően meghökkentő és forradalmian izgalmas. Azonnal tudtam, hogy ez a kép – az a láb abban a nadrágban – élethossziglan bele fog vésődni az elmémbe. Annyira fölkavart az a pillanat. Lindsey derűsen odaköszönt. Cricket zavartan nézett föl, és a tekintete találkozott az enyémmel. És megtörtént. Elvesztem. A rendes körülmények között elfogadhatónál hosszabban néztünk egymás szemébe, mielőtt Cricket pillantása a

barátnőmre siklott, fölemelte a kezét, és némán integetett. Családtagjai

is

kikeveredtek

a

kocsiból,

mindannyian

egyszerre beszéltek, és Cricket hirtelen megint rájuk figyelt. De azért egy gyors pillantást még küldött felém, majd még egyet, az előzőnél is gyorsabbat, azután eltűnt a levendulakék szomszéd házban. Elkaptam Lindsey kezét, és fagylalttól ragacsos ujjaimmal erősen megszorítottam. Rögtön tudta. Az, ahogy fogtam a kezét, minden szónál ékesebben beszélt. – Hűha – mosolyodott el. Még aznap este szóbeli érintkezésre is sor került. Fura, de már nem emlékszem, mit vettem föl, csak azt tudom, hogy nagy gonddal választottam ki, készültem a találkozásra. Amikor végre félrehúztam a függönyömet, nem lepődtem meg, hogy az ablakánál találtam, és az enyémet bámulta. Hát persze. A külsőmtől azonban hátrahőkölt. Még mintha a haja is jobban égnek állt volna a szokásosnál. – Egy kicsit... levegőzni akartam – kezdtem. – Én is – bólintott Cricket, és túljátszottan mély lélegzetet vett. Ma sem tudom, hogy tréfának szánta-e, de nevettem. Ideges mosollyal viszonozta, ami gyorsan ezerwattos vigyorba ment át. Ebben soha nem ismert mértéket. Egészen közelről

láthattam, hogy a pattanásai eltűntek, és az arca felnőttesebb. Csak álltunk, bárgyún vigyorogtunk. Mit mondjon az ember annak, aki nem ugyanaz, aki volt, mégis teljesen azonos a korábbi énjével? Vajon én is megváltoztam, vagy csak ő? Cricket tért ki előbb. Az anyukájára hivatkozott, akinek segítenie kellett az edények kicsomagolásában. Megfogadtam, hogy másnap igazi beszélgetést kezdeményezek, de... a közvetlen közelsége szétzilálta az agyamat, megbénította a nyelvemet. Úgyhogy csak integettünk egymásnak. Azelőtt soha nem integettünk az ablakon keresztül, de félreérthetetlenül világossá vált, hogy tisztában vagyunk egymás jelenlétével. Rákényszerültünk tehát, hogy mindennap és minden éjjel tudomásul vegyük egymást, miközben továbbra sem tudtunk mit mondani, pedig annyi mindent szerettünk volna elmesélni egymásnak. Hetekbe tellett, hogy erről a gyötrelmes holtpontról elmozduljunk. Aztával épp kiléptünk az utcára, amikor Cricket hazafelé ballagott. A hajszálcsíkos nadrágjában. A haja meg mintha az égig próbált volna nyújtózkodni. Félszegen megálltunk. – Jó, hogy látlak – mondta. – Mármint kint. Nem bent. Érted.

Mosolyogtam, ebből ő is érthette, hogy értem. – Sétáltatom a kutyát. Nincs kedved velünk... – De, van. – ...jönni? A szívem kalimpált. - Ja – sütötte le a szemét Cricket. – Megdumálhatnánk, mi minden történt, amióta nem találkoztunk. Meg is kéne. Elfordítottam

a

fejemet,

próbáltam

uralkodni

a

pirulásomon. – Ezt nem kéne leraknod? Barkácsboltos papír bevásárlózacskót tartott a kezében. – Ja, de. Csak egy pillanat – rohant föl Cricket a lépcsőn, de a közepén megtorpant. – Várj meg itt! – tette hozzá. Berontott, és alig néhány másodperc múlva már ki is jött. Két darab rágógumis nyalókát hozott. – Elég béna – magyarázkodott. – Bocs. – Dehogy, én imádom! Most tényleg elpirultam, amiért ezt az igét használtam. A zöldalmás rágótói zöldre festődött a nyelvünk, de olyan sokáig dumáltunk, hogy mire hazaértünk, visszaváltozott rózsaszínre. Az az érzés a lelkem mélyén tovább erősödött. Ettől

kezdve

délutánonként

rendszeresen

egymásba

botlottunk. Ő úgy tett, mintha valami ügyintézésen fáradozna,

én

meglepődést

színleltem,

azután

csatlakozott

a

kutyasétáltatásomhoz. Az egyik nap nem jelent meg. Csalódottan álldogáltam a házuk előtt, ide-oda nézelődtem az utcán. Azta ráncigálta a pórázát. Bellék bejárati ajtaja kivágódott, és Cricket úgy repült le a lépcsőn, hogy majdnem fölborított. – Késtél – mosolyodtam el. – De megvártál – felelte a kezét tördelve. Nem színleltünk tovább. Crickethez igazodott az időbeosztásom. Úgy húztam szét a függönyömet – pontosan akkor, amikor ő a sajátját –, hogy jó reggelt

kívánhassunk

egymásnak.

Úgy

ettem

meg

az

uzsonnámat, hogy közben láthassam, amint ő eszi a magáét. Úgy indultam kutyát sétáltatni, hogy együtt mászkálhassunk. Úgy hívtam föl Lindsey-t, hogy már kitárgyalhassam vele az együtt mászkálást. És vacsora után úgy mentem föl a szobámba, hogy még dumcsizhassunk egyet, mielőtt újra összehúztuk a függönyünket. Este lefeküdtem, és elképzeltem, hogy ő is azt teszi. Vajon ő is rám gondolt? Vajon arról ábrándozott, hogy belopózik a szobámba, miként én arról ábrándoztam, hogy belopózom az övébe? Ha fényes nappal helyett a sötétben lettünk volna együtt, összeszedte volna a bátorságát, hogy megcsókoljon?

Szerettem volna, ha megcsókol, Tudtam, hogy neki kell megtennie az első lépést, hiszen ő a fiú. Nem értettem, miért nem teszi már meg azt az első lépést. Meddig várjak még? Ezektől a lázas gondolatoktól egész nyáron nem tudtam aludni. Reggelente verítékben úszva ébredtem, egyáltalán nem emlékeztem, hánykor ragadt le végül a szemem, és nem bírtam

fölidézni,

miről

álmodtam,

csak

három

szó

visszhangzott a fejemben, az ő hangján. Szükségem van rád. Szükségem. Milyen erőteljes, ijesztő szó! A Cricket iránti saját érzéseimet jelenítette meg, de az álmaim minden éjjel az ő szájába adták. Szükségem volt rá, hogy hozzám érjen. Mániákusan érdekelt az, ahogy örökké matatott a kezével. Ahogy izgatottságában

a

tenyerét

dörzsölgette,

ahogy

néha

önkéntelenül összeütögette, mintha tapsolt volna. Ahogy titkos üzeneteket firkált a kézfejére. És az ujjai. A hosszú, szenvedélyes, vad, ugyanakkor a masinái építgetése közben megfigyeltem,

hogy

érzékeny,

gondos,

precíz

ujjai.

Fantáziáltam azokról az ujjakról. És szinte megőrjített, hogy valahányszor beszélt hozzám, úgy csillogott a szeme, mintha az lenne élete legszebb napja. Meg ahogy előrehajolt, ha én beszéltem hozzá, ezzel a

gesztussal is kimutatva, hogy figyel rám, érdeklődik irántam. Még soha senki nem mozgatta a testét, hogy így nézzen szembe velem. Peregtek a nyári napok, mindegyik gyötrőbbnek és csodásabbnak bizonyult az előzőnél. Cricket találkozgatott Lindsey-vel és a szüleimmel, még Norah-val is, ha nálunk járt. Belépett a világomba. De valahányszor én próbáltam belépni az ő világába, Calliope ellenségesen fogadott. Ridegen. Néha levegőnek nézett, néha egyenesen kiment a szobából, ha épp én beszéltem. Először fordult elő, hogy öccse előnyben részesített valakit vele szemben, és ezért neheztelt rám. Hiszen eloroztam a legjobb barátját. Fenyegetést jelentettem. Ahelyett, hogy szembeszálltunk volna vele, inkább a biztonságos megoldást választottuk: átvonultunk hozzánk. Cricket azonban továbbra sem tett semmilyen lépést. Lindsey úgy vélte, a megfelelő pillanatra, valami fontos alkalomra vár. Talán a születésnapomra. Ő pontosan egy hónappal az enyém után, szintén huszadikán ünnepelte a sajátját, tehát könnyen megjegyezhette. Aznap reggel jóleső érzéssel láttam, hogy feliratot celluxozott az ablak-üvegére: BOLDOG

SZÜLINAPOT,

VAGYUNK! Kihajoltam az ablakomon.

LOLA!

ISMÉT

EGYIDŐSEK

– Egy hónapig! – Ez egy jó kis hónap – jelent meg mosolyogva, a tenyerét dörzsölgetve. – Amint betöltőd a tizenhatot, elfelejtkezel rólam – évődtem vele. – Az lehetetlen – csuklott el a hangja, és ez megdobogtatta a szívemet. Andy átvállalta Azta délutáni sétáltatását, így teljes szabadságot élvezhettünk. Cricket a szokott időben üdvözölt, két pizzásdobozt emelt a feje fölé. Már majdnem azt mondtam, hogy ebédnél úgy jóllaktam, egy falat sem fér belém, de... – Azok üresek vagy tele vannak? – kérdeztem óvatosan, mert va-lami azt súgta, hogy ez nem a pizzázásról szól. – Üresek – nyitotta ki mosolyogva az egyik dobozt. – Évek óta nem jártam ott! – Én sem. Calliope meg én talán veled mentünk oda utoljára. Futásnak eredtünk, le a lejtőn az utcánk túlsó végén található pad felé – amelyik alig-alig számított parknak, mert zsebkendőnyi pázsitfelületét két ház közé szorították be –, majd vissza föl egy másik dombra, el a festékszóróval írt NAGYKORÚAKNAK

BELÉPÉS

CSAK

GYERMEKI

KÍSÉRETTEL! figyelmeztetés mellett, és a Seward Street-i

csúszdák tetejére. - Jaj, istenem! – rémültem meg hirtelen. – Ezek mindig ilyen meredekek voltak? Cricket széthajtogatta a dobozokat, és hosszában, zsíros oldalukkal lefelé egy-egy keskeny betoncsúszdára fektette őket. – Stoppolom a balt! – Ezt megszívtad – ültem rá a dobozomra. – A jobb oldal gyorsabb. – Kizárt dolog! Mindig a bal oldal nyer. – Mondja az a srác, aki hatéves kora óta nem járt itt. Tartsd behúzva a karodat! – Csak nem képzeled, hogy elfelejtettem azokat a karcolásokat és horzsolásokat? – vigyorgott. Egy-kettő-háromra indultunk. A csúszdák rövidek és gyorsak, jóformán lerepültünk rajtuk, közben igyekeztünk visszafogni a sikoltozást, nehogy háborgassuk a sewardi boszorkányt, az utálatos nyanyát, aki trágárságokat vágott a túlságosan lármásan szórakozók fejéhez, és ez persze csak még nagyobb mulatsággá tette a csúszdázást. Cricket lába siklott ki először a csúszdából, és a feneke hamar követte. Akkora puffanással ért földet, hogy fetrengtünk a röhögéstől. – Azt hiszem, füstöl a seggem – közölte.

Magamba fojtottam egy kézenfekvő megjegyzést, miszerint a nyári nadrágjában ez egyáltalán nem látszik, de az igen, hogy kifejezetten dögös a hátsója. Egy fél órát maradtunk, két betépett huszonévessel meg óvodások és anyukák csoportjával osztoztunk a csúszdákon. Épp az utolsó menetünknél vártunk az anyukák mögött a sorunkra, amikor vihogást hallottam. Hátrasandítottam, és láttam, hogy három lány jön a suliból. Elszorult a szívem. – Érdekes ruha – mondta Marta Velazquez. – Anyukádé? Az ötvenes évek divatja szerinti pörgős, pöttyös szoknyájú, vállpántos ruhát viseltem – két számmal nagyobbat, ezért biztosítótűkkel igazítottam méretre –, alatta hosszú ujjú, csíkos pólót, és hobósan feltűrt szárú farmert. Csinos akartam lenni a születésnapomon. Most már nem éreztem magam annak. Cricket zavartan fordult hátra, és amit ekkor tett, az teljesen megváltoztatta a helyzetet. Szándékosan eléjük állt, eltakarta a kilátást. – Ne hallgass rájuk! Nekem tetszik, ahogy öltözködsz. Tetszettem neki úgy, ahogy voltam. Csöndben leültem a pizzásdobozomra. – Mi jövünk. Pedig irtóra azt szerettem volna mondani, hogy szükségem

van rád. Hazafelé menet azokon viccelődött és nevetgélt velem, akik már évek óta szekáltak. Rádöbbentem, milyen képtelenség, hogy annyit idegeskedtem azon, mi az osztálytársaim véleménye rólam. Hiszen sosem akartam hozzájuk hasonlítani. – Cricket! – szólt neki Andy, amikor meglátott bennünket. – Ugye átjössz holnap a szülinapi vacsorára? Reménykedve néztem rá. Zsebre vágta a kezét. – Persze. Egyszerű, de nagyszerű volt. Mindössze Nathan, Andy, Lindsey és Cricket alkotta a vendégsereget. Margherita pizzát ettünk, majd különleges, korona alakú pite következett. Én ettem az első szeletet, Cricket a legnagyobbat. Utána kikísértem a vendégeket. Lindsey hátba bökött, és gyorsan lelépett. Cricket egyik lábáról a másikra állt. – Nem erősségem az ajándékozás. Megdobbant a szívem. Csók helyett azonban maroknyi óraalkatrészt Kotorászott

meg a

csokipapírt

halomban,

amíg

húzott meg

elő nem

a

zsebéből. talált

egy

metálrózsaszín üdítőskupakot. – Az első! – mutatta föl. A legtöbb lány talán csalódottan fogadta volna, de én nem a

legtöbb lány vagyok. Akkoriban láttunk egy bolt kirakatában olyan övet, ami koronakupakokból készült, és kijelentettem, hogy szeretnék hasonlót csinálni. – Megjegyezted! – Gondoltam, hogy ez jó – mosolygott megkönnyebbülten Cricket. – Színes – tette nyitott tenyerembe, és közben aznap már századszor olvastam el a kézfejére firkált üzenetet: BIZTOSÍTÉK SÜRGŐS. Most jött el a pillanat. Markomba szorítottam a koronakupakot, és előreléptem. Szaporábban vettem a levegőt. Ahogyan ő is. – Azt ígérted, itt leszel! Szétrebbentünk. Calliope a szomszéd ház tornácán állt, láthatólag a könnyeivel küszködött. – Szükségem lett volna rád, és hiába vártalak! A srác szemében félreérthetetlen rémület tükröződött. – Úristen, Cal! El sem tudom hinni, hogy elfelejtettem. Calliope finom kötött kardigánt viselt, de a mozdulat, amivel karba tette a kezét, minden volt, csak finom nem. – Mostanában sok mindenről elfelejtkezel. – Ne haragudj! Kiment a fejemből, nagyon sajnálom. A fiú megpróbálta visszarázni a zsebébe a sztaniolpapírokat és óraalkatrészeket, de szétszóródtak a tornácunkon.

– Ne kapkodj, Cricket! – A lány gúnyosan méregetett, de továbbra is az öccséhez beszélt. – Nem tudom, miért vesztegeted az idődet. – Köszi a vacsorát! – motyogta a srác, és mindent visszatuszkolt a zsebébe. – Boldog születésnapot! Úgy ment el, hogy hátra sem pillantott többé. Calliope még mindig

merőn

megszégyenítve

nézett éreztem

a

tornácukról.

magam.

Arcul

Egyáltalán

csapva,

nem

volt

szégyenkeznivalóm, de ez a lány ilyen hatást tett az emberre. El tudta érni, hogy úgy érezzem magam, ahogy ő akarta. Később Cricket elmesélte, hogy valami összejövetelre kellett volna elmennie. Elég homályosan fogalmazott. Azután mintha egy tyúklépést hátráltunk volna. Elkezdődött a tanév. Cricket velem meg Lindsey-vel töltötte az idejét, Calliope új barátságokat kötött. Néma feszültség érződött az ikrek között. A fiú nem beszélt róla, de láttam rajta a zaklatottságot. Egyik pénteken tanítás után mutatott nekem egy videót az úgynevezett svájci flippergolyóról – arról a csodagépezetről, amit egy chicagói múzeumban látott. Calliope nyár eleji fagyos viselkedése óta nem jártam a házukban. Reméltem, hogy a videó ürügyén fölvisz a szobájába, de a laptopja a nappaliban volt. Leült egy kétszemélyes pamlagra, helyet hagyott maga mellett.

Ezt

vajon

invitálásnak

szánta?

Vagy

merő

kedvességből így kínálta föl nekem a helyiségben található nagyobbik kanapét? MIÉRT TŰNT OLYAN NEHÉZNEK EZ A KÉRDÉS? Kockáztattam, leültem mellé. Cricket elindította a videót, közelebb húzódtam hozzá, színleg azért, hogy jobban lássam a képernyőt. Nem tudtam koncentrálni, de ahogy az ezüstszínű golyó alagutakon gurult át, sípokat hozott működésbe, és vasúti síneken robogott, mégis vidáman nevetgéltem. Még közelebb araszoltam, végül már az ülőpárnák közötti résbe kerültem. Megszimatoltam verítékének alig érezhető aromáját, de

nem

érintett

kellemetlenül.

Távolról

sem

érintett

kellemetlenül. Azután a kezem éle az övéhez súrlódott, és egy pillanatra megállt bennem az ütő. Cricket feltűnően hallgatott. Megköszörültem a torkomat. – Csinálsz holnap valami különöset a születésnapodon? – Nem – ejtette a kezét zavartan az ölébe. – Semmit. Nem csinálok semmit. – Értem... – bámultam a kezét. – Tulajdonképpen Calliopénak lesz valami korcsolyás programja. Megint egy délután a pálya szélén, vacak büfékaja, sportszerárus standok meg sikítozó lányok. Talán ezzel a kifogással akart lerázni? Egész idő alatt

tévedésbe ringattam magamat? Földúltan mentem haza, és telefonáltam Lindsey-nek. – Nem létezik – nyugtatott meg. – Hiszen tetszel neki. – Te nem láttad, milyen furán, óvatosan viselkedett. Másnap délelőttre azonban találkozót beszéltem meg a barátnőmmel, hogy ajándékot vegyek Cricketnek. Nem óhajtottam föladni. Nem bírtam föladni. Tudtam, hogy az egyik

szerkentyűjéhez

valami

különleges

méretű

szorítókulcsot keres, és azt is tudtam, hogy az interneten nemigen talál olyat. Egész nap a város szaküzleteit jártuk, és este, amikor szerzeményemmel büszkén ballagtam haza, újra ideges remény motoszkált bennem. És akkor megláttam. Egy javában zajló bulit. Lármás

sokadalom

ablakfülkékben

színes

töltötte

meg

fényfüzérek

a

Bell-házat,

világítottak.

Ezt

az az

összejövetelt nem az utolsó pillanatban találták ki. Előre eltervezték. Eltervezték, és engem nem hívtak meg rá. Dermedten,

lesújtva

álltam,

szorongattam

a

pici

csavarkulcsot, úgy szemléltem a látványt. Lánycsapat sietett el mellettem, majd föl a lépcsőn. Honnan szereztek az ikrek ilyen hamar ennyi barátot? A lányok bekopogtak, Calliope nyitott ajtót, és vidáman kacagva üdvözölte őket. Beengedte a társaságot a házba, és akkor vette észre, hogy az utcáról

bámulom. Megtorpant, azután elhúzta a száját. – Na mi az? Nem elég jó neked a bulink? – H… hogyhogy? – Hát tudod, azok után, amennyit az öcsémmel lógtál, az ember azt hinné, az a minimum, hogy idetolod a képed, és boldog szülinapot kívánsz neki. Elszédültem. – Nem hívtatok meg. – De hát Cricket azt mondta, nem érsz rá – vágott meglepett arcot Calliope. Bumm! Ez fájt. – Nem is... nem is kérdezte. Nem. – Hm – mustrálgatott idegesen. – Na jó. Szia! A levendulakék ajtó becsapódott. Rámeredtem, fájdalom és megalázottság izzott bennem. Miért nem hívott meg Cricket a bulijára?

Bebotorkáltam

a

házunkba,

összerántottam

a

függönyömet, és görcsös zokogásban törtem ki. Mi történt? Mi a baja velem? Miért fordít hátat nekem? Éjfélkor kigyulladt a szobájában a villany. A nevemen szólított. Próbáltam

a

mellkasomon

tátongó

borzalmas

sebre

összpontosítani. Újra a nevemen szólított. Szerettem volna

figyelmen kívül hagyni, de hogy tehettem volna? Kinyitottam az ablakot. Cricket lesütötte a szemét. – Szóval... ööö... mit csináltál ma este? – Semmit. Nem csináltam semmit – feleltem kurtán, a saját szavait vágtam a képébe. Leforrázva nézett. Ettől még inkább dühbe gurultam. Bennem próbált lelki ismeret-furdalást ébreszteni? – Jó éjszakát! – kezdtem becsukni az ablakot. – Várj! – A hajába túrt, ettől az még jobban az égnek állt. – Csak most... csak most tudtam meg, hogy elköltözünk. Úgy éreztem magam, mintha fejbe kólintottak volna. Pislogtam, meghökkenve fedeztem föl, hogy kibuggyannak a könnyeim. – Elmész? Már megint? – Hétfőn. – KÉT nap múlva? Én, hülye! Miért nem bírtam abbahagyni a sírást? – Calliope visszamegy az előző edzőjéhez – felelte gyámoltalanul. – Itt nem jött össze a dolog. – Itt semmi sem jön össze? – fakadtam ki. - Nincs valami mondanivalód, mielőtt elmész? Cricket

kinyitotta

a száját,

de

néma

maradt.

Újra

egyenletmegoldós ábrázatot öltött. Eltelt egy teljes perc, talán kettő is. – Ez legalább közös bennünk – szólaltam meg végül. – Nekem sincs mondanivalóm. Becsaptam az ablakot.

7. Fejezet

-T

eljesen nyíltan csinálta! – magyarázom. – Komolyan beszélek, Charlie a kémiaórán a hátsódat bámulta.

I.indsey legyint. – Még ha úgy tett is, bár őszintén kétlem, jól tudod, mi az

alapelvem. Nincs pasizás... – Érettségi előtt. Csak gondoltam, mivel Charlie-ról van szó... és mivel le sem vette rólad a szemét... – Nem – harap bele vadul a mandulavajas-lekváros kenyerébe, hogy véget vessen a társalgásnak. Engesztelő mozdulattal emelem föl a két kezemet. Van annyi eszem, hogy ne vitatkozzak, még ha a barátnőm némán rajong is Charlie Harrison-Mingért, amióta a srác a tavalyi műveltségi vetélkedőn kétszer annyi pontot szerzett, mint ő. Első hetünk a Harvey Milk Középiskola tizenegyedik osztályosaiként az előzetes várakozásoknak megfelelően telik. Ugyanazok

az

unalmas

órák,

ugyanazok

az

undok,

kiállhatatlan csajok és ugyanazok az agyalágyult tuskók. Még jó, hogy legalább együtt ebédelünk Lindsey-vel.

– Figyuzz, Kleopátra! Nincs kedved lemenni a Nílusomon? Tessék, kellett nekem tuskókat emlegetnem. Gregory Figson összeüti az öklét egy izompacsirta haverjával. Hosszú, fekete parókát viselek egyenes frufruval, lepedőből szabott fehér ruhát, fél kiló aranyfényű bizsut, és – természetesen – óegyiptomi módra feketével húztam ki a szememet. – Nincs – felelem közönyösen. Gregory két kézzel megmarkolja a mellét. – Szép piramisok – mondja, ezzel röhögve elvonulnak. – Én meg azt hittem, undorítóbban már nem is tud viselkedni – teszem le a vegaburgeremet, elment az étvágyam. – Újabb indok, hogy várjak – állapítja meg Lindsey. – A középiskolás fiúk debilek. – Ezért nem randizom középiskolásokkal. Én férfiakkal randizom. Barátnőm a szemét forgatja. Főként azért vár még a randizással, mert úgy véli, nem időszerű, hogy napirendre tűzze. Ez az ő megfogalmazása, nem az enyém. Szerinte a srácok elterelnék a figyelmét tanulmányi céljairól, ezért nem kíván randizni, amíg szilárdan meg nem veti a lábát a középiskola utáni életben. Tisztelem az elhatározását, még ha a magam részéről inkább jelennék is meg melegítőnadrágban a nyilvánosság előtt, semhogy lemondjak a pasimról.

Vagy lemondjak az első lehetőségről, hogy részt vegyek a farsangi bálon. A bált csak a tizenegyedik-tizenkettedik osztálynak

rendezik,

és

csupán

hónapok

múlva,

de

agyonizgatom magam a Marie Antoinette-es ruhámért, amihez már elkezdtem gyűjteni az anyagot. Selymes fényű düsesszt és ropogós taftot. Sima felületű szaténszalagot. Finom strucctollat és díszes kristály ékszert. Még soha nem fogtam bele ilyen sokrétűen összetett, nagy horderejű kreációba, és az egész őszömet rászánom a báli öltözék létrehozására. Úgy döntöttem, amint hazaérek, hozzá is kezdek. Péntek van, és kivételesen nem kell dolgoznom. Ráadásul az Amfetamin ma este olyan helyen játszik, ahová huszonegy éven aluliak nem léphetnek be. Azt pedig nem hagyom, hogy Max becsempésszen. Mindannak alapján, amit az interneten olvastam, az alsóneműtől kell elindulnom. Már

egy

tonna

kelmét

vásároltam

a

ruhához,

de

fölépítenem belülről kifelé kell, tehát a tulajdonképpeni ruha felső részéhez, a korszázshoz, azaz a ruhaderékhoz a merev fűzőről (idegen szóval korzetről vagy míderről) kell majd méretet vennem, az alsó részhez pedig az óriási krinolinról (az ovális,

abroncsos

tartószerkezetről,

udvarhölgyei viseltek).

amit

Marie

és

Órákig keresgéltem a világhálón a történelmileg hiteles krinolin előállításához szükséges útmutatás után, és nulla eredményre jutottam. Hacsak nem akarom hulahoppkarikából készíteni, márpedig nem, akkor további kutatás végett a könyvtárba kell mennem. A míder tárgyában sikeresebb a keresés. Az ábrák és leírások lehengerlők, többoldalnyit kinyomtatok, és hozzálátok méretet venni, szabásmintát készíteni. Három éve varrok, és már egész tűrhetően haladok. Apróságokkal körszoknya,

kezdtem, párnahuzat

ahogy –,

de

mindenki gyorsan

–

felszegés,

továbbléptem

komolyabb, egyre bonyolultabb vállalkozáshoz. Az egyszerű dolgok készítése nem érdekel. A szép dolgok készítése érdekel. Teljesen belemerülök a munkába: selyempapírra rajzolom a snittet, összeállítom és fölpróbálom a darabokat, újrarajzolom, újra fölpróbálom. Akik nem szoktak varrni, el sem tudják képzelni, mennyi problémamegoldással jár a ruhakészítés, a kezdők emiatt sokszor elcsüggednek, és végleg abbahagyják. Én azonban élvezem a rejtélyeket. Ha úgy tekintenék erre a ruhára, mint egyetlen hatalmas akármire, maga alá temetne. Senki sem képes ilyen ruhaköltemény megalkotására. De ha lebontom apró, egyedi lépésekre, mindjárt elérhetővé válik.

Miután végképp túlságosan elsötétül a szobám, kénytelenkelletlen

föltápászkodom

konnektorba

a

a

padlóról,

lámpafüzéreimet.

és

bedugom

a

Kinyújtóztatom

elmacskásodott izmaimat, és az ablakra meredek. Vajon ezen a hétvégén hazajön? Feszélyező a gondolat. Nem értem, minek kérdezősködött rólam Andytől és St. Clairtől. Három lehetséges megoldás kínálkozik, egyik valószínűtlenebb, mint a másik. Talán nincsenek barátai az egyetemen, és valamilyen kificamodott okból úgy döntött, hogy mégiscsak tűrhető havernak tekint. Hiszen a legutóbbi két hétvégén hazajött. Nyilvánvalóan senki sem elég érdekes a Berkeley-n, hogy ott tartsa. Vagy talán zavarja, ahogy kettőnk kapcsolata végződött, és megpróbálja jóvátenni. Megtisztítani a lelkiismeretét. Vagy... talán... tetszem neki. Mármint úgy. Jól elvoltam, mielőtt visszajött, tökéletesen elégedett voltam e nélkül a komplikáció nélkül. Jobban örültem volna, ha észre sem vesz. Calliopéval mindeddig nem beszéltem, semmi sem indokolta,

hogy

Crickettel

beszéljünk.

Az

ablakomhoz

somfordálok, és meglepetten látom, hogy csíkos függönyt raktak föl a szobájában. És ekkor felgyullad nála a villany. Összerántom a függönyömet. Kalapáló szívvel hátrálok a

falhoz. A függöny résén át árnyalakot látok, tagadhatatlanul Cricket Bellt, amint két csomagot dob a földre – egy válltáskát meg egy szennyeszsákot. Az ablakhoz lép, és rettegés fog el. Mi lesz, ha szólongat? Hirtelen világosság támad, ahogy széthúzza a függönyét. Az alakja sötét árnyból hús-vér emberré válik. Még hátrébb húzódom. Kicsit vár, majd megrezzen, amint egy másik alak lép be a szobájába. Alig hallhatóan megszólal egy lány. Calliope. Nem rejtőzködhetem örökké. Vastag a függönyöm, arra kell hagyatkoznom. Mély lélegzetet veszek, és odébb lépek, de belebotlom

a

munkámba,

és

elszakítok

egy

snittet.

Káromkodom. Nevetés hangzik föl a szomszédban, és egy pánikteli pillanatra azt hiszem, tanúivá váltak ügyetlen manőveremnek. De ez csak üldözési mánia. Bármin nevetnek is, annak semmi köze hozzám. Utálom, hogy még mindig ennyire érzékenyen tudnak érinteni. Tudom, mi kell most nekem. Fölhívom, és már majdnem bekapcsol a hangpostája, amikor fölveszi. – SZEVASZ! – mondja Max. – Szia! Milyen a hangulat? Hánykor léptek föl? – A bárban nagy a zaj, nem hallom a válaszát. – Hogy? – [RICSAJ RICSAJ] TIZENEGY UTÁN [RICSAJ],

– Aha, értem. – Nem tudok mit hozzátenni. – Hiányzol. – [RICSAJ RICSAJ RICSAJ RICSAJ], – Hogy? Bocs, nem hallak! – [RICSAJ RICSAJ] ROSSZUL ÉRZEM [RICSAJ], Gondolom, azt mondja, hogy mennie kell. – Oké! Holnap várlak! Szia! Kattanás a vonal végén, és kész. SMS-eznem kellett volna. De most nem akarok, nehogy zavarjam. Fellépés előtt nem szeret beszélgetni. A

telefonálás

inkább

elkedvetlenített,

semmint

megnyugtatott. A szomszéd házban folytatódik a nevetés, de ellenállok a kísértésnek, hogy Cricket ablakához vágjam a szabóollómat, ezzel késztessem hallgatásra őket. Cseng a telefonom, lelkesen kapom föl. – Max! – Légy szíves, szólj Nathannek, hogy jöjjön értem! Nem Max az. – Honnét hívsz? – Már robogok le a földszintre. Nathan a televízió előtt tunyul, Azta Leborult Szivarvégit társaságában félig csukott szemmel nézi az Országjáró régiségbecsüsöket. – Miért nem szólsz neki magad? – Mert bepöccenne rám, és ahhoz most nincs erőm – feleli a rekedt és kimerült hang.

Földbe gyökerezik a lábam. – Már megint? – A háziúr lecserélte a zárat, úgyhogy kénytelen voltam betörni a lakásomba. Azt mondják, ezért eljárást indíthatnak. – Eljárást? – kérdezem, és apu szeme fölpattan. Választ sem várva lököm oda neki a telefont. Undorodom. – Ki kell hozni Norah-t a rendőrségről. Nathan káromkodik, és elveszi a mobilomat. – Honnan beszélsz? Mi történt? – Miközben feleletet kap a kérdéseire, cipőt húz, és fölkapja a kocsikulcsát. – Elviszem a telefonodat, jó? – kérdezi tőlem. – Mondd meg Andynek, hová megyek – lép ki az ajtón. Nem először fordul elő, hogy a szülőanyám rendőrőrsről hív bennünket. Norah terjedelmes priusza csupa ostoba tételből, például bolti lopásból (fagyasztott biohúsostáska) vagy

közlekedési

szabálysértési

bírság

befizetésének

megtagadásából áll. Kicsi koromban rendszerint közterületen részegeskedés vagy közrend elleni vétség miatt vették őrizetbe. És hadd jegyezzem meg: ebben a városban alaposan be kell rúgni vagy jó nagyot kell véteni a közrend ellen, hogy letartóztassák az embert. Andy némán fogadja a hírt. Norah-val mindannyiunk viszonya feszült, de talán az övé a legfeszültebb. Neki se nem

a húga, se nem az anyja. Tudom, hogy a szíve mélyén azt szeretné, ha végleg megszabadulnánk tőle. A szívem mélyén én is azt szeretném. Amikor kicsi voltam, a Bell ikrek kérdezgettek, miért nincs anyukám. Azt feleltem nekik, hogy Pakisztán hercegnéje – az ország nevét a hírekben hallottam, és úgy gondoltam, jól hangzik – aki azért adott örökbe a szüleimnek, mert a palota kertészétől esett teherbe, titokban hozott világra engem, és a férje, a gonosz herceg mindannyiunkat megölne, ha tudomást szerezne a létezésemről. – Szóval hercegnő vagy? – kérdezte Calliope. – Nem. Anyukám hercegné. – Az azt jelenti, hogy hercegnő vagy – mondta elámulva Cricket. – Nem hercegnő – hunyorított a lány. – Nincs semmiféle gonosz herceg, és Pakisztán sincs. – De van! Igenis van! Aznap délután visszajöttek, és most is emlékszem, hogy az arcomba szökött a vér, amikor rájöttem, hogy lebuktam. Calliope karba tette a kezét. Tudjuk az igazságot. A szüleink elmondták. – Anyukádnak tényleg nincs lakása? – kérdezte az öccse. – Azért nem vele élsz?

Gyermekkorom egyik legszégyenletesebb mozzanata volt ez. Úgyhogy miután az osztálytársaim kérdezősködni kezdtek, leegyszerűsítettem a dolgot: – Nem tudom, kicsoda. Nem is ismerem. Szokványos, érdektelen örökbefogadási esetté változtam. Mifelénk nem nagy ügy, ha valakinek két apja van. Néhány esztendeje azonban Crickettel épp tévét néztünk, amikor váratlanul felém fordult, és megkérdezte: – Miért teszel úgy, mint akinek nincs anyukája? Zavartan fészkelődtem. – Hm? Cricket egy gemkapoccsal pepecselt, bonyolult formára hajtogatta. – Hiszen most már jól van, nem? Arra célzott, hogy józan, és anya akkor már egy éve valóban nem ivott. De attól még Norah maradt. Csak bámultam rá. Láttam rajta, hogy emlékszik a múltra. Bellék éveken át hallgatták anyám visítozását, valahányszor tök részegen, bejelentés nélkül állított be. Cricket lesütötte a szemét, és ejtette a témát. Örülök, hogy Maxet nem zavarja a származásom. Az ő apja sivár szeszkazán, Oaklandben, valami veszélyes környéken

lakik, az anyjáról meg még azt sem tudja, merre jár. Norah miatt csak még erősebb a kapcsolatom vele. Megértjük egymást. Otthagyom

Andyt,

visszamegyek

az

emeletre.

Az

ablakomból észreveszem, hogy Calliope kiment Cricket szobájából.

A

szabásmintám

srác mintha

föl-alá

mászkál.

csúfondárosan

Az

elszakított

nézne

rám.

A

varróasztalomra halmozott pazar, égszínkék anyag elveszítette a fényét. Megsimogatom. Még most is puha tapintású. Még magában hordozza valami szebb folytatás ígéretét.

Elszántam magam, hogy bepótolom a tegnap estét. – A mai nap a tündöklésről szól! Azta Leborult Szivarvégit félrebillenti fejét, figyel rám, de nem érti a szavaimat. Halvány rózsaszín parókámra strasszos hajráfot biggyesztek. Flitteres szalagavatói ruhát veszek föl, amit minivé alakítottam, hozzá Dávid Bowie-s kitűzőkkel borított

farmerdzsekit

és

csillámló

műszempillát.

Megvakargatom Azta füle tövét, azután mö- (irtilcm cammog ki a szobámból. A lépcsőn Andybe ütközünk, aki egy tiszta ruhával teli kosarat cipel föl. – Jaj, a szemem! – kiáltja. – Ez a ragyogás!

– Irtó vicces. – Úgy festesz, mint egy diszkógömb. – Ezt bóknak veszem – nyomulok le mellette mosolyogva. – Max mikor hoz haza? – Későn! Nathan a lépcső alján vár. – Mikor, Dolores? Nem ártana valami konkrét időpont. – Megint rakoncátlankodik a frizurád. Leteszem a retikülömet, hogy megigazítsam. Nathannel egyforma a hajunk – dús, gesztenyebarna, elöl egy örökké rendetlenkedő hullámmal. Soha senki nem kételkedik a rokonságunkban. Emellett ugyanolyan a tágra nyílt, barna szemünk és a gyermeteg vigyorunk is. Már ha megengedjük magunknak a vigyorgást. Andy vékonyabb, mint Nathan, és korán őszülő haját rövidre nyírja. Ősz feje és kilenc esztendővel hosszabb múltja ellenére mindenki azt hiszi, hogy ő a fiatalabb kettejük közül, mert Andy örökké mosolyog. És vicces pólókat hord. – Mikor? – ismétli Nathan. – Hm, négy óra múlva? – Az fél hat. Addigra tessék hazaérni! Sóhajtok. – Igen, apu.

– És háromszor telefonálj! – Igen, apu. Nem

tudom,

legszigorúbb

mivel

szüleit.

sikerült

Előző

kiérdemelnem

életemben

a

világ

bizonyára

totál

übergonosz lehettem. Nem mintha Norah-ra ütöttem volna. Nathan csak éjfél után jött haza. Mint kiderült, a zárat azért cserélték le, mert anyám nem fizette a lakbért, tegnap ráadásul cirkuszt rendezett, az egyik szomszédja nyugágyával betörte az utcai ablakát, hogy bejusson. Nathan ma fölkeresi a háziurat, hogy a lakbérhátralékról tárgyaljon vele. Meg az egész ablakbetörési ügyről. – Rendben – bólint. – Jó szórakozást! Ne tégy olyat, amit én nem tennék. – Édesem – hallom Andyt már kifelé menet –, meleg lévén, ezzel nem sokat mondtál. Végignevetem

a

bejárati

lépcsőt.

Ahogy

ormótlan

bakancsomban trappolok, amit a parókához illő rózsaszín csillámspirálokkal dekoráltam, csillámpornyomokat hagyok magam után. – Úgy nézel ki, mint egy üstökös – szólal meg egy hang a szomszédi ház tornácán. – Csillogsz-villogsz. Eddig tartott a jókedvem. Cricket leszökken a lépcsőjükön, odalép mellém a járdán.

– Készülsz valahová? – kérdezi. – Jól nézel ki. Csillogszvillogsz. Vagy ezt már mondtam? – Igen, kösz. Csak elmegyek néhány órára. – Se magyarázat, se a teljes igazság nem tartozik rá. Persze máris elszégyellem magam ezért a gondolatért, úgyhogy egy vállrándítással hozzáteszem: – Lehet, hogy később beugrok az Amőbába. Miért ébreszt bennem bűntudatot ez a srác? Nem követtem el semmit. Nem tartozom neki semmivel. Megcsóválom a fejemet – inkább magam miatt, mint őmiatta –, és a buszmegállóhoz indulok. – Szia! – köszönök el. A Felső Haightben fogok találkozni Maxszel. Nem tudott eljönni értem, mert előbb valami meglepetésért kell mennie. Meglepetésért. Fogalmam sincs, mi az, felőlem akár golyórágó is lehet. Megelégszem a ténnyel, hogy van egy pasim, aki meg akar lepni. Magamon érzem Cricket tekintetét. Szinte ránehezedik a tarkómra. Az az igazság, hogy csodálkozom, miért nem jön utánam. Hátrafordulok. – Mit csinálsz ma? – Nem csinálok semmit – küzdi le három lépéssel a kettőnk köríti távolságot.

– Értem – feszengek már megint. Megvakargatja az arcát, a kezén lévő felirat arra buzdítja, hogy CARPE DIEM. Ragadd meg a napot! – Illetve van egy kis leckém, de az nem tart sokáig. Csak egy óra. Legfeljebb kettő. – Ühüm. Az nem sok. – Már valami hasonlóan mély értelműt készülök mondani, amikor meghallom a közeledő autóbuszt. – Ez az enyém! – vágtázom el. Cricket kiált valamit, de nem értem a járdánál megálló busz kipufogójának durrogásától. Helyet foglalok egy csontos nő mellett, aki török mintás tunikában a Tibeti halottaskönyvet olvassa. Kipillantok az ablakon. Cricket még mindig engem néz. Találkozik a tekintetünk, és ezúttal félszeg a mosolya. Valamiért... arra késztet, hogy visszamosolyogjak rá. – Nahát – szólal meg a mellettem ülő nő. – Te aztán csillogsz-villogsz.

8. Fejezet

S

zurkolnom kellett volna a golyórágóért. – Fellépésekhez király lesz – lelkesedik a

szokottnál jobban Max. – Tudod, milyen tré volt, hogy három autóval kellett szállítanunk a cuccunkat. Kezdjük azon, hogy ebben a városban képtelenség parkolni. – Nagyszerű! Igen! Ez az! Egy furgon. Max furgont vett. Nagy, fehér. És furgon. Szóval nem hatvannégyes Chevy Impala. Szóval a pasim furgonra cserélte a kocsiját. Körbejárja, megcsodálja a... mijét is? Hatalmas kiterjedését? – Tudod, hogy végig akartuk turnézni a partvidéket. Craig ismer fickókat Portlandben, Johnny meg Los Angelesben. Ez kell hozzá. Most már megtehetjük. – Turnéztok! Hű! Zsír! TURNÉZNAK. Max huzamos ideig távol lesz tőlem. Más városokban kihívóan öltözött, buja nők kezdenek ki a pasimmal, eszébe juttatják az én tapasztalatlanságomat. – Lola! - torpan meg Max.

– Hm? – A csajos műsort adod elő. Azt állítod, örülsz, holott nem. – Karba

teszi

a

kezét.

A

könyökére

tetovált

pókháló

szemrehányóan mutat rám. – Örülök. – Bepipultál, mert azt hiszed, ha elmegyek, megismerkedem valaki mással. Idősebbel. – Nem haragszom. - Nem hát, szorongok. És iszonyúan dühít, hogy nem először beszélgetünk így, szóval pontosan tudja, mit gondolok. – Csak... meglepődtem. Egyszerűen tetszett a régi kocsid, és kész. De ez az új is jó. – Tetszett a régi kocsim? – vonja föl fél szemöldökét. – Imádtam. – Tudod... – tol neki háttal a furgon oldalának. A gerincem a hűvös fémlemezhez ér. – A furgonok másra is jók. – Másra? – Másra. Oké. Ez az egész furgonosdi talán nem kizárólag veszteség. Két kezem Max tejfölszőkére hidrogénezett hajába túr, az ajkunk egymáshoz préselődik, amikor egy nyers, harsány hang szólal meg: – Nincs apród, öreg? Szétválunk, és látjuk, hogy egy tetőtől talpig koszos,

foltmintás kordbársonyba öltözött, rasztafrizurás, sápadt képű pasas bámul bennünket. – Sajnálom – felelem. – Nem kell sajnálni – mered rám. – Csak éhen döglök, baszd meg! – SEGGFEJ! – kiáltja utána Max, ahogy a pasas elvonszolja magát. San Franciscóban kifejezetten nyüzsögnek a hajléktalanok. Otthonról a suliig nem tudok úgy eljutni, hogy tucatnyiba ne botlanék.

Feszélyez

a

látványuk,

mert

folyamatosan

emlékeztet a származásomra, de általában nem törődöm velük.

Keresztülnézek

rajtuk.

Máskülönben...

nagyon

lehangolnának. De ezek a Haight negyedbeli csőlakók passzív-agresszív rohadékok. Nem szívesen járok ide, Maxnek viszont barátai dolgoznak a

túlárazott

retró

divatbutikokban,

vízipipaboltokban,

könyvüzletekben és mexikói kajáldákban. A Haight Street – hajdan, a hatvanas években a szabad szerelem mekkája – a tudattágító falfirkák és bohémra fazonírozott kirakatok dacára tagadhatatlanul durvább és koszosabb, mint a város többi része. – Figyelj, felejtsd el azt a pasast! – javasolja Max.

Látja, mennyire rám fér némi szívderítés, úgyhogy elvisz a falafelfalodába, amely első randink színhelyéül szolgált. Azután betévedünk egy bizarrbazárba, ahol

parókákat

próbálok föl. Max nevet, ahogy egy elképesztő lila méhkasban páváskodom. Imádom a nevetését. Ritka kincs, tehát amikor hallom, tudom, hogy rászolgáltam. Még azt is megengedi, hogy a fejére tegyek egyet, egy Marilyn Monroe-s szőkét. – Várj csak, amíg Johnny és Craig meglát! – emlegetem zenésztársait. – Majd azt mondom nekik, úgy döntöttem, megnövesztem – jelenti ki. – Használt a kopaszodásgátló kencefice – próbálom utánozni Max hangját. – Ez megint valami vénemberes poén? – nevet újra, és ismét a fejembe nyomja a halvány rózsaszín parókámat. - Menjünk! Azt mondtam Johnnynak, hogy fél négykor találkozunk. – Mert otthon nem látod eleget – tűröm be a paróka alá a saját hajamat. – Te viszont alig látod – feleli Max. Johnny Ocampo – az Amfetamin dobosa, Max szobatársa – az Amőba Hanglemezáruházban dolgozik. Az Amőba az egyetlen, amit mégiscsak imádok ebben a kerületben. Bakelitritkaságok, rock-plakátok és színkódolt műfajjelző

táblákkal

ellátott,

vég

nélkül

sorakozó

CD-k

roppant

betonoázisa. Bizonyságául annak, hogy még mindig léteznek kézzelfogható hangfelvételek. – Csak cukkoltalak. Egyébként – teszem hozzá – te sem lógsz soha l.indsey-vel. – Menj már, Lo! Kotnyeles és éretlen. Köztünk szólva, eléggé elvarázsolt csaj. Igaz, amit mond, de... juj. Néha udvariasabb hazudni. – A legjobb barátnőm – ráncolom a homlokomat. – Én szívesebben töltöm veled az időmet – fogja meg a kezemet Max. – Csak veled. Szótlanul lépünk be az Amőbába. Johnnyt, a pufók, de izmos filippínót a szokott helyén, az információs pultnál találjuk, amit egy emelvényre építettek, mintha az ott ülők a zenei jó ízlés és ismeretek netovábbját birtokolnák. Johnny még végez egy vásárlóval, de addig is biccentenek egymásnak Maxszel. Intek a srácnak, és eltűnök az árutengerben. Főleg rockzenét szoktam hallgatni, de mindenfélében tallózom, mert sosem tudhatom, mikor kerül a szemem elé olyasmi, amiről nem is tudtam, hogy kedvelem. Hiphop, komolyzene, reggae, punk, opera, elektronikus. Ma semmi sem ragadja meg a figyelmemet, úgyhogy átballagok a rockhoz. Már a P és a Q tájékán böngészek, amikor bizseregni

kezd a tarkóm. Fölnézek. És kit látnak szemeim? Cricket Bell elöl, középen áll, a tekintetével keres valamit. Vagy valakit. Azután találkozik a pillantásunk, és fölragyog az arca, mint a csillagok. Mosolyog – az egész arca csupa mosoly, kedves, tiszta és reményteli. Tudom, mi következik. Izzad a tenyerem. Ki ne mondd! Úristen, nehogy kimondd! De egy áruló hang vágyakozva hajtogatja: Mondd ki! Mondd ki! Cricket olyan könnyedén kerülgeti a vásárlókat, mintha az egész üzletben csak mi ketten tartózkodnánk. A hangfalakból szóló langyos popszámot áradó szimfonikus rock váltja föl. Szívem egyre szaporábban dobog. Mennyire vágytam valaha erre a pillanatra. Mennyire szeretném most, hogy elmúljon. Mennyire szeretném most, hogy tovább tartson. A srác megáll előttem, a karkötőit piszkálja. – Reméltem, hogy... hogy itt talállak. Az arcomba szökik a vér. NEM. Ez nem valódi érzelem. Csak egy régi érzés kavarodott föl, hogy gyötörjön és összezavarjon. Utálom ezt. Utálom ezt a srácot! De olyan, mintha csak azért utálnám Cricketet, mert nem utálom. Lesütöm a szememet, a kezemben tartott Phoenixalbumot nézem.

– Mondtam, hogy idejövök. – Igen. És nem bírtam tovább várni, el kell mondanom neked... Felszínre tör bennem a pánik, és jobban megmarkolom a francia zenekart. – Cricket, légy szíves... De csak úgy ömlik belőle a szó. – Folyton csak rád gondolok, és nem az a srác vagyok, aki voltam, megváltoztam... – Cricket... – nézek föl, és ájulás kerülget. Kék szeme csillog. Őszintén. Kétségbeesetten. – Gyere el velem ma este! Holnap este, minden es... – akad a torkán a szó, ahogy meglát valamit a hátam mögött. Borsmenta- és cigarettaillat. Menten meghalok. – Ez Max, akivel járok. Max, ez Cricket Bell. Max biccentésformán rándítja meg a fejét. Mindent hallott, nyilvánvalóan mindent hallott. – Cricket a szomszédom – fordulok hátra. – A volt szomszédom. Félig-meddig megint az. A pasim alig észrevehetően hunyorog, ahogy az agya földolgozza

ezt

az

információt.

Éppen

az

ellenkezője

Cricketnek, aki teljesen képtelen palástolni az érzelmeit. Elkínzott arccal hátrál, de gyanítom, hogy föl sem fogja, mit

csinál. Max

arckifejezése

egy

kicsit

ismét

megváltozik.

Kiokoskodta, ki is a srác. Tudja, hogy Cricket Bell bizonyára Calliope Bell rokona. És tudja, hogy mindeddig szándékosan hallgattam róla. Átfogja a vállamat. Cricket szemében könnyednek tűnhet a mozdulat, de Max izmai megfeszülnek. Féltékeny. Örülhetnék ennek, de én csak Cricket zavarát látom. Bár ne érdekelne, mi jár a fejében! Vajon ez azt jelenti, hogy kvittek vagyunk? Ilyen érzés, ha az ember visszaadja a kölcsönt? Olyan sűrű köztünk a levegő, mint az öbölben a köd. Színlelnem kell, úgyhogy nyájas mosolyt villantok Cricketre. – Jó, hogy összefutottunk. Majd még találkozunk, okés? Ezzel elhúzom onnét Maxet. Látom, hogy a pasim mondani szeretne valamit, de szokás szerint magában tartja a gondolatait, amíg pontosan az általa kívánt formát nem öltik. Kéz a kézben, mereven lépkedünk, elmegyünk az információs pultban ülő barátja mellett. Nem akarok hátranézni, de nem bírom megállni. Rám mered. Illetve a semmibe. Legeslegelőször fordul elő, hogy Cricket Bell megszeppentnek látszik. A szemem előtt zsugorodik össze.

9. fejezet

R

östellem

beismerni,

de

valahányszor

Maxszel

randizom, szeretnék később hazamenni, tovább

mászkálni, hangosabban beszélni, hogy minél többen lássanak együtt

bennünket.

osztálytársamba,

aki

Szeretnék valaha

visszakunkorodó orrú manócipőt

belebotlani is

piszkált,

minden amiért

vagy gyöngyhímzéses

mokaszint vettem föl, mert világos, hogy most elég egy pillantást vetniük Max fekete szemöldökére, tetkós karjára és zord viselkedésére, rögtön tudni fogják, milyen jól teszem, amit teszek. Általában dagadni szokott a keblem a büszkeségtől. De ahogy most visszavánszorgok az új furgonhoz, észre sem veszem a szembejövők arcát. Mert Cricket Bell találkára hívott. Cricket Bell találkára hívott! Mégis mit kezdjek ezzel a ténnyel? Max kinyitja az utasoldali ajtót, és tartja nekem. Amióta kiléptünk az Amőbából, egy szót sem szóltunk. Elmotyogok egy köszönömöt, és beszállok. Ő a volánhoz ül, elfordítja a

kulcsot a kormányzárban, azután megszólal: – Nem tetszik ez a figura. Színtelen hangjától görcsbe rándul a gyomrom. – Cricket? Miért nem? – Csak. Nem bírok válaszolni. Nem tudom, mit mondjak. Max csak a házunktól néhány saroknyira, a Castro mozi híres fényreklámjánál töri meg a csendet: – Miért nem meséltél róla? Lesütöm a szememet. – Nem fontos. – Max vár, a rágóizmai kidagadnak. – Megbántott, és kész. Rég volt. Nem szívesen beszélek róla. Felém fordul, viaskodik, hogy megőrizze a nyugalmát. – Bántott téged? Összehúzom magam az ülésen, a legkevésbé sem hiányzik ez a beszélgetés. – Nem. Nem úgy. Valamikor barátkoztunk, azután összevesztünk, és most visszajött, és mindenütt belefutok... – Szóval nem most először – mered megint az útra, és megmarkolja a volánt. – Csak... a környéken. Nem fontos, érted? – Nekem nagyon is feltűnő, hogy így elhallgattad. – Esküszöm, hogy Cricket semmit sem jelent nekem –

rázom a fejemet. – Minden este találkozni akar veled, és higgyem el, hogy nincs köztetek semmi? – De hát nincs! A furgon hirtelen megáll a házunk előtt, és Max a volánra csap. – Mondj igazat, Lola! Miért nem tudsz legalább egyszer igazat mondani? Könnyek égnek a szememben. – Igazat mondok. Merőn néz. – Szeretlek. – Kezdek kétségbeesni. Muszáj hinnie nekem. – Őt nem szeretem, még csak nem is tetszik! Téged szeretlek. Max mintha egy örökkévalóságra hunyná le a szemét. A nyakán kidagadnak az erek. Végül lehiggad. Újra kinyitja a szemét. – Ne haragudj. Én is szeretlek. – És hiszel nekem? – kérdezem félénk hangon. Fölemeli magához az államat, és csókkal válaszol. Ajkát az enyémhez préseli. Én még jobban hozzápréselődöm. Amikor szétválunk, mélyen a szemembe néz. – Hiszek neked.

Max elrobog a furgonjával, a Misfits bömbölése kavar mögötte

zenei

porfelhőt.

Összegörnyedek.

Ennyit

a

szabadnapomról. – Ez ki volt? Meghökkenek a hátam mögötti éles hangtól. Azután megfordulok, és két év óta először nézek szembe a lánnyal. Fekete haját szoros lófarokba fogta, és melegítő van rajta, de így is szebb tud lenni, mint én valaha is. – Szia, Calliope! – Úgy mered rám, mintha azt firtatná: Miért nem válaszoltál a kérdésemre? – A pasim volt. Meglepett arcot vág. – Érdekes – közli másodpercnyi gondolkozás után. És látszik rajta, hogy tényleg érdekli a dolog. – Megtalált az öcsém? Azért ment el, hogy megkeressen. – Megtalált – felelem óvatosan. Többet szeretne hallani, de arra várhat. Még azt sem tudom, mi egyebet mondhatnék. – Örülök, hogy újra láttalak – indulok a lépcsőhöz. Már félúton járok fölfelé, amikor megszólal: – Megváltoztál. – Te viszont nem. Becsukom az ajtót, és a túloldalán Nathan vár. – Nem telefonáltál. Jaj, ne!

Dühös. – Egy órája kellett volna jelentkezned. Ötször hívtalak, és rögtön a hangpostád kapcsolt be. Hol mászkáltál? – Elfelejtettem. Ne haragudj, apu, elfelejtettem. – Ez Max furgonja volt? Új kocsit vett? – LESKELŐDTÉL utánam? – Aggódtam, Lola. – TEHÁT ÚGY DÖNTÖTTÉL, HOGY KÉMKEDSZ? – Tudod, minek vesznek a srácok furgont? Tudod? – HOGY BELEFÉRJENEK A GITÁROK MEG A DOB! Hogy TURNÉZNI menjenek! – viharzom el mellette, föl az emeletre, be a szobámba. Apu dübög föl mögöttem a lépcsőn. – Ezzel még nincs vége. Megállapodtunk, amikor járni kezdtél Maxszel. Hogy mindig telefonálsz. – Mit képzelsz, mi fog történni? Miért nem bírsz megbízni bennem? – tépem le a rózsaszín parókát, és elhajítom. – Nem fogok berúgni, se drogozni, se ablakot betörni. Nem az anyám vagyok. Túlfeszítettem a húrt. Nathan arca a húga említésére olyan fájdalmasan eltorzul, hogy tudom, telibe találtam. Lélekben fölkészülök rá, hogy nekem esik. Ehelyett szó nélkül kifordul. Ez valahogy még rosszabb. De ő a hibás, hogy olyasmikért

büntet, amiket nem én követtem el, hanem NORAH. Hogyan tudott ez a nap ilyen pocsékká válni? Mikor történhetett? Cricket! Úgy robban az agyamba a név, mint az ágyúdörgés. Az ablak felé nézek. Cricket függönye széthúzva. A hazahozott cuccok még a földön hevernek, de neki színét se látom. Mit mondjak neki, ha legközelebb megjelenik? Miért kell újra meg újra tönkretennie az életemet? Miért kellett pont most randira hívnia? Ráadásul Max tud róla. Ennek nem lenne szabad számítania, mégis számít. Max nem az a fajta, aki folyton fölhánytorgat

valamit,

de

az

a

fajta,

aki

megjegyzi.

Elraktározza olyankorra, ha majd szüksége lesz rá. Vajon hitt nekem, amikor azt mondtam, hogy szeretem őt? Hogy Cricket még csak nem is tetszik nekem? Igen, hitt. És tényleg szeretem Maxet. De akkor miért nem tudom, hogy a másik fele hazugság volt-e?

Nem csak én küzdők pasigondokkal. Lindsey ezen a héten feltűnően

szétszórt.

Hétfőn

nem

szúrta

ki,

hogy

a

matektanárunk rosszul alkalmazta a másodfokú egyenlet megoldóképletét. Vagy kedden, amikor a suli legnépszerűbb csaja, Marta Velazquez elfelejtette lehúzni a farmerjáról az öntapadós méretjelző matricát. A nadrágszára azt ordította: 40 40 40 40 40. Hogyhogy Lindsey nem vette észre, ha egész történelemórán mögötte ült? Csak csütörtökön jövök rá, mi újság, amikor az ebédnél Charlie Harrison-Ming elmegy mellettünk, és odaköszön: – Szia, Lindsey! – Szia, Charlie! – dadogja válaszul a barátnőm. Akkor eszmélek rá, hogy teljesen egyforma piros tornacipő van

rajtuk.

Lindsey

remekül

tudja

megoldani

mások

problémáit, de a sajátjait? Reménytelen. – Mondhattál volna valamit a cipőről - vetem föl. – Te vagy a ruhafelelős – nyökögi. – Én béna vagyok, ha ilyesmiről kell beszélni. Ma spicces keretű „macskaszemüveget” és a tavasszal varrott gepárdmintás ruhámat vettem föl. A ruha mellrészére nagy méretű, piros brossokat tűztem golyó ütötte sebek gyanánt, a karomon és a saját hajamban pedig vérvörös szalagok virítanak. Az afrikai nagyvadirtás ellen tiltakozom. – Soha nem vagy béna – felelem. – És nem én hordom a srác tornacsukáját.

– Megmondtam, hogy nem akarok randizni. De ez már nem valami meggyőzően hangzik. – Ugye tudod, hogy bármilyen döntésben támogatlak? Lindsey egy vérfagyasztó detektívregénybe temetkezik, és ezzel a beszélgetésnek vége. De nem olvas. Csak bámulja a lapokat. Ez a nézés borzongatóan ismerős – ugyanilyen képet vágott Cricket, amikor legutóbb láttam. A múlt hét végén egyáltalán nem jött haza. A függönye széthúzva maradt, a holmija továbbra is a földön. Az a válltáska furcsa módon izgat. Régi, barna bőrtáska, olyan, amilyet egyetemi tanár vagy dzsungelkutató

hordhatna.

Vajon

mi

lapulhat

benne?

Valószínűleg csak fogkefe meg váltás fehérnemű. Mégis. Magányos benyomást kelt. Még a szennyestartó necczsák is szomorú látványt nyújt, ha csak félig van tele. A telefonom rezeg a vádlimnál, a lábamhoz rakott hátizsákon keresztül, jelzi, hogy szöveges üzenetem érkezett. Hoppá! Az iskolában elvileg ki kell kapcsolni. De különben is ki SMS-ezhet most? Lehajolok érte, és a szemüvegem – régi darab, nem igazán illik rám – a betonra csörren. Közvetlenül mellettem kell lennie, mégsem látom. Semmit sem látok. Hallom, hogy egy lánycsapat csődül felénk hangos karattyolással. – Basszus, basszus, basszus...

Lindsey az utolsó pillanatban kapja föl a szemüvegemet, mielőtt a csajok átcsörtetnének rajta. Parfümillat és vihogás közepette húznak el mellettünk. – Tovább romlott a látásod? Fölteszem a szemüveget, és visszaélesedik a világ. – Ne is kérdezd! - ráncolom a homlokomat. - Évről évre rosszabb. Ha így folytatom, húszéves koromra megvakulok. – És hány van már? – int fejével a szemüveg felé Lindsey. – Csak három. Bár

ne

kerülne

olyan

sokba.

Interneten

rendelem,

kedvezményesen, de így is elmegy rá az egész fizetésem. A kontaktlencsét a szüleim fizetik, én azonban a változatosságot kedvelem. Pláne a nagyobb változatosságot. Megkukkantom a telefonomat, és izgatottan látom, hogy Maxtől jött az üzenet:

két lehullott faágat láttam szív alakban, rád gondoltam.

Vigyorgok, mint egy idióta. – Ki az? – kérdezi Lindsey. – Max! – Ám ekkor észreveszem az arckifejezését. Vállat vonok, és kikapcsolom a telefont. – Semmi. Csak látott... valamit. – Értem – nyitja ki ismét a regényét.

És akkor beugrik, mi a tökéletes megoldás a problémájára. Charlie totálisan be van indulva, a barátnőmnek csak az kell, hogy valaki átkalauzolja az első nehéz lépéseken. Rám van szüksége. Egy dupla randira! ZSENI VAGYOK! Én majd... Maxszel randizom. Aki semmi szín alatt nem egyezik bele ilyesmibe. A legjobb barátnőmre pillantok, aki megint a krimijét bámulja. Próbálja kibogozni a saját kriminális helyzetét. Szorongatom a telefonomat, és befogom a számat. És úgy érzem, rettentően hűtlenné váltam Lindsey-hez.

Szombaton a korábbi műszakban dolgozom. Tegnap én zártam. Olyan, mintha el sem mentem volna, mintha a régi Disneyhercegnős hálózsákomban a hatodik emeleti büfépult alatt éjszakáztam

volna.

Amikor

a

moziba

érkezem,

meglepetésemre St. Clairt találom a pénztárban. Anna mára nincs

is

beosztva.

Még

inkább

meglepődöm,

amikor

észreveszem, mit visel a srác. – Hogyhogy egyenruhában? – kérdezem. Vállat von. Lassan, egész testből, amitől valahogy... még európaibbnak látszik. – Az egyik főnök azt mondta, annyi időt töltök itt, hogy

azzal az erővel dolgozhatnék is. Hát dolgozom. – Várjunk csak. Állást kaptál? – Igen, de ne szólj senkinek! Titok – mereszti tágra a szemét, mert csak viccel. – Te és a munka! St. Clair nem szokott kérkedni vele, de mindenki tudja, hogy a családja ki se lát a pénzből. A srácnak nem kell dolgoznia. És ahogy elnézem, nem is nagyon akar. – Azt hiszed, nem bírom kezelni a jegyeket? – Elcsigázott lábam azt sugallja, hogy ennél kissé nagyobb az igénybevétel. St. Clair vigyorog, és egy pillanatra megáll bennem az ütő. Ez a srác TÉNYLEG vonzó. Mi ütött belém? Úgy látszik, fáradtabb vagyok, mint hittem. Nem is érdekel Anna fiúja – túlságosan alacsony és túlságosan nyegle –, de idegesít a tény, hogy egyáltalán észrevettem őt. Belevetem magam a munkába egy másik emeleten, hogy eltereljem a figyelmemet az egyre kényelmetlenebb gondolatokról. Néhány óra múlva azonban, mihelyt túljutunk egy nagy hajtáson, St. Clair odajön hozzám. – Viszket a lábam – mondja. – Mi több, azt fontolgatom, hogy tánccsoportot alakítok. Nem érdekel? – Jaj, kopj le! – Még mindig mérgelődöm. Az sem javított kifejezetten a helyzeten, hogy eddig hatan panaszkodtak

nekem a mélygarázsunkra. – Komolyan, miért vállaltál állást? – Mert úgy gondoltam, jellemformáló – pattan föl a büfépultra. – Mert az összes fogam kihullott, és nem futja protézisre. Mert... – Jó. Tök mindegy. Ha mindenáron hülye akarsz lenni. – Nem gondolod, hogy valami produktívat kellene csinálnom? – szökken le a pultról. – Oké, rendben. Kettőnk jövőjére spórolok. – Kettőnk jövőjére? – kérdezem szemérmes mosollyal. – Igazán hízelgő, de semmi szükség rá. – Megbök a söprű végével. – Na és Anna tudja, hogy a közös jövőtökre spórolsz? – Természetesen. – St. Clair a bokám körül a lehullott pattogatott kukoricát söprögeti, amíg én fölveszek egy diétás kólára és sós perecre szóló rendelést. Miután végzek, folytatja: – Gondolod, hogy ha állást vállalok, nem ő az első, akivel megbeszélem? – Hát persze. Csak azt hittem... szóval érted... – Zavarodottan néz, rákényszerülök, hogy folytassam. – Azt hittem, van pénzed. St. Clair akkorát kacag, mintha valami marhaságot mondtam volna. – Apámnak van pénze, de én szeretném őt kihagyni a

jövőmből. – Ez eléggé... vészjóslóan hangzik. Újabb európai vállrándítás. Ezúttal témaváltás céljából. – És jó lenne egy kis költőpénz, hogy elvihessem szórakozni Annát. Általában a kolesz menzáján szoktunk enni. – Összevonja a szemöldökét. – Ha jobban meggondolom, mindig is főként iskolai menzákon étkeztem. – Párizsban? – Párizsban – bólint rá. Sóhajtok. – Fogalmad sincs, milyen szerencsés vagy. – Szerintem pontosan tudom. – St. Clair a falhoz támasztja a söprűt. – Hát te miért dolgozol? Hogy támogasd egészségtelen öltözködési mániádat? És a mai frizurád mit akar ábrázolni? – Kíváncsi voltam, hogyan festene a hajam pici kontyokban. Azután kiegészítettem őket tollakkal, mert madárfészekhez hasonlítottak. Igaza van. Tényleg ezért dolgozom. Meg azért is, mert a szüleim kijelentették, ha betöltöm a tizenhatot, mellékállást kell keresnem, hogy felelősségtudatot tanuljak. Szót fogadtam. St. Clair közelebbről megszemléli a hajamat. – Látványos. Elhátrálok.

– Pontosan mennyire tervezel előre? – Messzire. A szó határozottan és jelentőségteljesen cseng. Maxszel szoktunk arról beszélni, hogy elszökünk Los Angelesbe, és ott új életet kezdünk – én nappal míves jelmezeket tervezek, ő meg este rockklubokat amortizál le –, de az az érzésem, hogy St. Clair komolyabb társalgást folytat Annával, mint én Maxszel. Feszélyező a gondolat. St. Clairre meredek. Nem is sokkal öregebb nálam. Mitől ennyire magabiztos? – Ami helyes, az egyszerű – válaszol föl sem tett kérdésemre. – Nem úgy, mint a frizurád.

10. Fejezet

K

övér a hold, de a fele hiányzik. Sötét felét nyílegyenes

Alacsonyan

függ

a

vonal

választja

nyüzsgő

Castro

el

a

világostól.

negyed

fölött,

észrevehetően hamarabb kelt föl, mint előző nap. Jön az ősz. Amióta az eszemet tudom, beszélgetek a holddal. Útmutatást szoktam kérni tőle. Valami mély szellemiséget érzek sápadt derengésében,

hol

duzzadó,

hol

fogyó,

himlőhelyes

ábrázatában. Minden este új ruhát ölt, mégis mindig önmaga. És mindig ott van. Mivel a korábbi műszakban dolgoztam, busszal és metróval jöttem haza. Nem tudom, miért könnyebbülök meg annyira, hogy visszajutok a saját környékemre. Nem mintha maga a munka olyan kemény lenne, de megnyugtat a Castro Street ismerőssége – a csillámpettyes burkolatú járdák, a Pikáns Nyalánkság cukrászdából terjengő meleg csokipehelyillat, a csoportba verődve diskuráló férfiak, a Cliff-féle háztartási bolt korai mindenszentek-dekorációja. Szerencsém, hogy olyan helyen élhetek, amelynek nem kell

titkolnia mibenlétét. A lakosság pontosan tudja, mivel foglalkozik

a

Kolbászgyár

(vendéglő),

a

Kurázsi

(fodrászszalon) vagy a Kézimunka (manikűr), de érvényesül az őszinte szeretet és a közösségi érzés. Olyan ez, mint egy család. És akárcsak a családban, mindenki ismeri mindenki vállalkozását, de nem hiszem, hogy ez baj. Tetszik, hogy Spike kávézójából integetnek a srácok, amikor arra járok. Tetszik, hogy Jefferynél tudják, Azta Leborult Szivarvégitnek nagy doboz friss, zöldséges-jamgyökeres bárány kell. Tetszik, hogy... – LOLA! Döfés a gyomromba. Rettegve fordulok meg, és látom, hogy Cricket Bell a Delano-féle élelmiszerboltból kiperdülve fürgén megkerül egy éppen belépő idős házaspárt. Mindkét kezében egy-egy nagy doboz tanyasi tojás. – Hazafelé igyekszel? Ráérsz egy percre? Nem bírok a szemébe nézni. – Ja. Ja, persze. Miközben kocog, hogy utolérjen, tovább haladok előre. Fehér ing van rajta, fekete mellény és fekete nyakkendő. Pincérnek nézné az ember, csak a színes karkötői és gumipántjai nem illenek a képbe. – Bocsánatot szeretnék kérni, Lola.

Megdermedek. – Tuskónak, totális taplónak érzem magam, mert... mert a múlt héten abba a helyzetbe hoztalak. Ne haragudj! Meg kellett volna kérdeznem, jársz-e valakivel, nem tudom, miért nem kérdeztem – mondja elkínzott hangon. - Hát persze, hogy jársz valakivel. Mindig is eszméletlenül jó csaj voltál, és ahogy viszontláttalak, egy csomó hülye érzés kavarodott föl bennem, és... nem tudom, mit mondjak, de ezt eltoltam, és nagyon sajnálom. Többé nem fog előfordulni. Döbbenten állok. Nem tudom, milyen szavakat vártam tőle, de ezeket biztosan nem. Cricket Bell szerint eszméletlenül jó csaj vagyok. Cricket Bell szerint mindig is eszméletlenül jó csaj voltam. – És remélem, hogy ezzel most nem bénázom el még jobban – folytatja. – Csak szerettem volna tisztázni a dolgokat. Szerintem bámulatos vagy, és az életem legboldogabb nyara volt, amikor a haverod lehettem, és... egyszerűen szeretnék belépni az életedbe. Újra. Nem bírok világosan gondolkozni. – Aha. – De megértem, ha nem akarsz látni... – Nem – vágom rá. – Nem? – kérdezi idegesen. Nem tudja, mire értettem a

nemet. – Mármint... ettől még lóghatunk együtt – fogalmazok óvatosan. – Nem bánnám. Cricket majdnem összecsuklik a megkönnyebbüléstől. – Tényleg? - Ja. Meglepődöm, mennyire kézenfekvő ez. Persze, hogy szeretném, hogy újra belépjen az életembe. Mindig is hozzátartozott. Még miután elment, lélekben valahogy akkor is nyomot hagyott. Éreztem a jelenlétét az ablakaink közötti térben. – Szeretném, ha tudnád, hogy megváltoztam – folytatja. – Már nem az a srác vagyok. Erélyesen szembefordul velem a teste, és a mozdulattól meghökkenek. Feléje tántorodom, a mellének ütközöm, ettől az egyik doboz tojás kiesik a kezéből, de fürgén elkapja, mielőtt a járdához csapódna. – Bocsánat! Ne haragudj! – ijedek meg. Mintha égne az a pont, ahol a mellkasa az enyémhez ért. Önálló életre kel minden porcikám, ami a testével érintkezett. Vajon mit képzel, miféle srác volt, és kicsoda most? – Minden rendben – kukkant bele a tojásdobozba. – Semmi

baj. Mind épen maradt. – Várj, megfogom – nyúlok az egyik dobozért, de a feje fölé tartja, hogy még véletlenül se érhessem el. – Semmi gond. Most már sokkal jobban kézben tartom a dolgokat – mosolyog kedvesen. A másik doboz felé nyúlok. – Igazán a legkevesebb, hogy vigyem az egyiket. Cricket azt is elkezdi fölemelni, de elkomolyodik a tekintete. Leereszti a dobozt, és odaadja nekem. A kézfején a felirat: TOJÁS. – Köszi! – mondja. Lenézek. Valaki rózsaszínű krétával ugróiskolát rajzolt a járdára. – Szívesen! – De majd kérem vissza. Anyukám eleped egy kis kaszinótojásért, és megkért, hogy vegyem meg ezt. Igen fontos küldetés. Elhallgatunk. Itt a pillanat. Amikor vagy végleg elbaltázom a dolgokat, vagy tényleg megerősítem a barátságunkat. Fölnézek – azután még följebb, amíg el nem jutok az arcáig –, és megkérdezem: – Milyen az egyetem? Cricket

behunyja

a

szemét.

Csak

egy

pillanatra,

lélegzetvételnyi időre, de ez elég, hogy megmutassa, mennyire hálás a kérdésemért. Mert részese kíván lenni az életemnek. – Jó – mondja. – Egész... jó. – Ebben bujkál egy de. Elmosolyodik. – De sokáig nem voltam diáktársaságban. Kell egy kis idő, hogy hozzászokjak. – Azt mondtad, magántanulóként érettségiztél le. Az elköltözésetek után rögtön magántanuló lettél? –

Tudod,

olyan

gyakran

költözködtünk,

hogy

így

egyszerűbbnek tűnt, mint folyton beiratkozni-kiiratkozni, mindig

ugyanazokat

a

tantárgyakat

fölvenni.

Mindig

eljátszani az új srácot a suliban. Korábban már csináltuk, és nem

akartam

újra.

Azonkívül

így

Cal

programjához

igazodhattunk. Az utolsó mondaton kellemetlen érzéssel akadok fenn. – Mi a helyzet a saját programoddal? – Á, ez nem olyan súlyos, amilyennek hangzik. Calnek nincs sok ideje. Addig kell mindent beleadnia, ameddig lehet. – Nyilván látszik rajtam, hogy nem nagyon győzött meg, mert hozzáteszi: – Még öt év, azután én jövök, hogy elfoglaljam a helyemet a családi reflektorfényben. – Miért nem jöhetsz most? Talán önző a kérdés, mert én

egyke vagyok... – Nem, nem, teljesen jogos. – Ahogy a homlokát ráncolja, először érzem rajta, hogy belefáradt. – De a mi körülményeink mások. Cal tehetséges. Nem lenne rendes dolog, ha nem tennék meg minden tőlem telhetőt, hogy támogassam. – És ő mivel támogat téged? – szalad ki a számon. – Elmosogat – feleli Cricket huncut mosollyal. – Kiviszi a szemetet. Hétvégén elöl hagyja nekem a gabonapelyhes dobozt. – Bocs – nézek másfelé. – Nem kellett volna beleütnöm az orromat. – Semmi baj, nem bánom. De a kérdésemre nem válaszol. Egy ideig némán ballagunk, azután hirtelen eszembe jut valami. – Ma van a születésnapod! – Villámgyorsan, mintegy reflexszerűen fordítja el a fejét. – Miért nem szóltál? De szinte be sem fejezem a kérdést, amikor már tudom a választ. A két évvel ezelőtti születésnapjának emlékétől azonnal feltör bennem a megalázottság érzése. – Ja – babrálja a karkötőit. – Tizennyolc lettem. – Felnőtt. Hivatalosan – folytatom a gondolatát, hogy előbbre mozdítsam a beszélgetést.

– Igaz, hihetetlenül érettnek érzem magam. Ámbár az érettség mindig is a legerősebb pontomnak számított. Szokásos öniróniájától ezúttal összerezzenek. Mindig is érettebb volt. Kivéve talán az én közelemben. – Szóval... azért jöttél, hogy meglátogasd Calliopét? – Megcsóválom a fejemet, a kínos érzés nem akar elmúlni. – Hát persze. Ő is szülinapos. Csak meglepődtem, hogy szombat este látlak itt. Azt hittem, javában bulizol a Berkeley-n, kézenállásban vedeled a sört. Megvakargatja a nyakát. – Cal sosem vallaná be, de nehezen bírja a mostani helyzetet. Hogy én elmentem, ő meg itthon maradt. Nem mintha

egyébként

nem

jöttem

volna

haza

ma

este,

természetesen hazajöttem volna. És egy percre még az egyik bulira is benéztem, hogy szívességet tegyek valakinek, de... talán nem vetted észre – igazítja meg a nyakkendőjét –, nem vagyok oda a sörvedelésért. – Én sem. Nem kell megmagyaráznom, hogy Norah miatt nem. Tudja. – Hát a fiúd? – próbál lazának tűnni, a hangja azonban elárulja. Zavarba ejt a feltételezése, de Max tagadhatatlanul olyan benyomást kelt, mint aki nem veti meg az italt.

– Ő sem partiarc. Nem kimondottan. Úgy értem, iszik és dohányzik, de tiszteli az érzéseimet. Sosem próbál buliba elcsalni vagy ilyesmi. Cricket lehajol egy rózsaszín virágos faág alatt. A környékünkön egész évben nyílik valami. Én fölegyenesedve is átférek. – Mit szólnak a szüleid, hogy ennyivel idősebb sráccal jársz? – kérdezi. Megvonaglik az arcom. – Ezt a témát már nagyon unom. – Bocs! – De mégsem állhatja meg: – Szóval... hány éves? – Huszonkettő. Valamiért feszengek attól, hogy bevallottam neki. – Hűha – hangzik hosszú szünet után lassan és nehézkesen. Elszorul a szívem. Szeretnék barátkozni vele, de hogy a csudába működhetne? A közös előéletünk hosszabbra nyúlik annál. Szótlanul kaptatunk meredeken emelkedő utcánkban, amíg a házunkhoz nem érünk. – Szia, Cricket! – Nem tudok újra a szemébe nézni. – Boldog születésnapot! – Lola! – Tessék? – A tojás – mutatja. – Nálad maradt a tojás.

Röstelkedve tartom elé a dobozt. Hosszú ujjával nyúl érte, és azon kapom magam, hogy lélekben fölkészülök a fizikai érintkezésre. Ám az elmarad. Cricket a szélénél fogva veszi el a

dobozt.

Óvatos,

megfontolt

mozdulattal,

ami

emlékeztet, hogy nem lenne szabad vele lennem. És arra emlékeztet, hogy nem mondhatom el Maxnek.

arra

11. Fejezet

M

inél többet gondolkodom a beszélgetésünkön, annál jobban elcsüggedek. Cricket azt állítja,

megváltozott, de mennyiben? Hajlandó őszintén viselkedni? Végre kimondani, hogy tetszem neki? Vagy valami más tekintetben?

A

barátságunk

vége

felé

furcsán

és

távolságtartóan kezdett bánni velem, végül teljesen elzárkózott azzal, hogy nem hívott meg arra a hülye bulira. Amiről még mindig nem akar szót ejteni. Most meg újra barátkozni szeretne, de másnap korán reggel elmegy, és KÉT HÉTIG nem jön vissza? Na mindegy. – Lola ma nem ér rá játszani. - Andy csörömpöl a lábasaival és fazekaival, emiatt nem hallottuk, hogy Cricket kopogott a nyitott bejárati ajtón. Azért hagytuk nyitva, hogy ne rekedjen bent a meleg, ugyanis az összes sütő üzemel, és ez igencsak befűti a konyhát. – Piteszolgálatba osztottam be. Reggel vészhelyzet állt elő, mert az utolsó pillanatban óriási módosítás futott be egy mai megrendeléshez.

– Apu! Cricket nem játszani jött. – Ezt hozzánk kézbesítették – mutat egy dobozt Cricket. – De ide való. Andy fölnéz. – Loláé – magyarázza a fiú. Leteszi a küldeményt a tornácon, miközben Azta körbeszaladgálja. A kutyám mindig szerette őt. – Köszi! – mondom óvatosan, Cricket kihallhatja belőle a figyelmeztetést, ha jól fülel. Leteszek egy zacskó lisztet, és indulok, hogy megszemléljem a csomagot. – Király! A merevítő a míderemhez. – Mihez? – A fűzőjéhez – veti oda szórakozottan Andy. – Lola, vonszold be a habtestedet! – Ajjaj – vörösödik el Cricket. Andynek sikerült gyors egymásutánban kétszer is leégetnie. Cricket lehajol, hogy megsimogassa Aztát, aki rögtön hanyatt dobja magát, én pedig úgy teszek, mintha nem látnám a srác zavarát. Bár nem tudom, megérdemli-e ezt a különleges szívességet. És vakargathatja-e a kutyám hasát. – Egy ruhához kell – magyarázom. Cricket bólint, de rám sem néz. – Pitevészhelyzet? – Még egy utolsó simogatás, azután

belép a konyhába, föltűri az ingujját, és leveszi a karkötőit. – Segíthetek? – Jaj, ne! – riadok meg. – Köszi, de boldogulunk. – Kapj föl egy kötényt, amott, a felső fiókban találod – mutat a konyha túloldalára Andy. – Nem kérheted, hogy segítsen – mondom. – Nem az ő dolga. – Nem kérte. – Cricket kezet mos, és hosszú, fehér kötényt köt a derekára. – Önként jelentkeztem. – Na látod? - kérdezi Andy. – A fiú normális. Nem úgy, mint egyes tinédzserek, akiket akár néven is nevezhetnék. Ráhunyorgok. Nem az én hibám, ha szívesebben tölteném az

egyetlen

hétvégi

szabadnapomat

Lindsey-vel.

Azt

terveztük, hogy szusizunk és vásárolunk a japán negyedben, de le kellett fújnom. Amikor megkérdeztem, nincs-e kedve átjönni és segíteni, azt felelte: – Kösz, Ned, nincs. Majd más programot csinálok. Megértem. Pedig ha nem velem lóg, akkor csak a szobában kuksol, és egyvégtében A helyszínelőket vagy a Veronica Marsot nézi a tévében. És persze jól ellesz a nyomozós sorozatokkal. De akkor is. – Ki kell magozni a sütőtököt, hogy bedobhassam a sütőbe. A magját meg a belső rostokat arra a kupacra tedd, ami a

komposztba megy. – A sütőtököt. Világos – ragadja meg a legnagyobbat Cricket. Folytatom a lisztmérést a huszonnégy tortához. Ha az ember nagy mennyiséget süt, mérleg kell, nem elég a mérőpohár. – Tényleg boldogulunk. Biztosan van tanulnivalód. – Semmi gáz – von vállat a fiú. – Hol a másik apukád? Andy behunyja a szemét. Cricket feszült, érzi, hogy valami rosszat mondott. – Nathan ma Norah-nál van – magyarázom. – Minden rendben? – kérdezi. – Csúcs! – feleli Andy. – Csak valami anyagi kérdés – nyomom Cricket kezébe a legnagyobb késünket a sütőtökök kettévágásához, és Andy furcsa viselkedése miatt bocsánatkérően nézek rá. Diszkréten visszamosolyog. Tudja, hogy apukám rendes körülmények között nem ilyen. A következő fél órában csak Andy hangja hallatszik, ahogy irányít

bennünket

a gyártási folyamatban.

Az

eredeti

megrendelés hat tortára szólt, most azonban fajtánként hatothatot készítünk: hagyományos sütőtököset, vegán almásmorzsásat, körtés-gyömbéreset és édesburgonyás-pekándiósat. Évek óta segédkezem a pitesütésben, úgyhogy eléggé ügyesen

mozgok a konyhában. Az viszont meglep, hogy Cricket milyen gyorsan beletanul a dologba. Andy elmagyarázza, hogy a sütés tulajdonképpen természettudomány – kelesztés, savak, fehérjék, keményítő – és Cricket veszi az adást. Hát persze, hogy őstehetség. A jó vegyészek jó cukrászok is. De miért tölti a szombatját pitesütéssel, ha nem muszáj? Ez olyan jófiús dolog? Vagy azt hiszi, netán bele fogok esni, ha velem tölti az idejét? De hát még csak meg sem próbál befűzni. Távol marad tőlem, a munkájára összpontosít. Őrjítő, hogy valakiben irtó könnyű olvasni, mégis teljes képtelenség megérteni. Délben, amikor a percjelző óra csörög, Andy viccesen meglepődött hangot hallat. – Jó időt futunk. Sikerülni fog. És végre elmosolyodik. Ma először. Crickettel a pult fölött megkönnyebbülten vigyorgunk egymásra. Andy olyan csatornára váltja a rádiót, amelyik ötvenes évekbeli örökzöldeket játszik, és a konyhában megenyhül a légkör. Cricket ritmikusan, precízen a Peggy Sue ütemére szeleteli az almát, míg mi Andyvel tökéletesen összehangolt tempóban nyújtjuk a tésztát. – Ha ezt a jégen adnánk elő, bejutnánk vele az országos bajnokságba – jegyzi meg Cricket.

Andy a jég említésekor egy pillanatra megáll. Apukám imádja a műkorcsolyát. Ez nála – és nem szoktam könnyedén dobálózni a szóval – a legmelegebb megnyilvánulás. Kicsi koromban elvitt megnézni a Sztárok a jégent. Megtapsoltuk a legszebben

piruettező

korcsolyázókat,

kék

vattacukrot

nyalogattunk az ujjainkról, és Andy megvette nekem a szebbnél szebb jelmezekbe öltözött szebbnél szebb emberek fényképeivel teli műsorfüzetet. Ez az egyik legboldogabb emlékem. Amikor Calliope elkezdett műkorcsolyázni, én is akartam. Nem voltunk barátnők, mégis úgy gondoltam rá, mint aki bámulatra méltó. Azaz utánzásra érdemes. – Ez nem rossz – mondtam az első korcsolyaórám után. – De mikor kapok jelmezt? – Egyelőre EZ a jelmezed – mutatott Andy a sima rózsaszín dresszemre –, amíg nem jutsz magasabb szintre. Mindjárt kihunyt az érdeklődésem. A szüleim fölkapták a vizet. Az órák sokba kerültek, úgyhogy végigjáratták velem az idényt. Kijelenthetem tehát, hogy a műkorcsolyázás nehéz. Tizenhárom évesen Andy még egyszer rábeszélt a Sztárok a jégenre, de a flitteres szoknyában ugrott tripla axeles ábrándjaim addigra rég szertefoszlottak. Még ma is röstellem, hogy meg sem próbáltam élvezni a műsort. Soha többé nem hívott.

Andy most Calliopéról érdeklődhetett, mert Cricket a nővére időbeosztásáról mesél. – Az idei év az olimpia miatt eléggé zsúfolt, mindenből több jut neki: több edzés, több előrehaladás a ranglistán, több stressz. – Mikor derül ki, hogy beválogatták-e az olimpiai csapatba? – kérdezi Andy. – Ha az országos bajnokságon helyezést ér el, akkor utazik. Azt januárban rendezik. Pillanatnyilag az új programjain dolgozik, amiket az első grand prix-versenyekre visz. Idén részt vesz az amerikai tornán és a kanadai tornán. Azután jön az országos bajnokság, az olimpia, a világbajnokság – számlálja a rendezvényeket az ujjain Cricket. – Te mindegyikre elmész? – kérdezem. – A legtöbbre. De a kanadaira nemigen. Az a hét az egyetemen is elég sűrű. – Rengeteg műkorcsolyát nézel. – Én, rengeteget? – húzza ki a puhára sült tököt a sütőből Cricket. – És az szokatlan? – kérdezi komoly képpel, de a szeme csillog. Ellenállok

a

kísértésnek,

hogy

hozzávágjak

egy

konyharuhát. – Szóval mi az ábra a nővéreddel meg a második

helyezéssel? Miután visszajöttetek, első este azt mondtad... – Cal évek óta a legtehetségesebb műkorcsolyázónők közé tartozik, de jelentős versenyen még sosem futott egymás után két hibátlan programot. Meggyőződése, hogy átok ül rajta. Ezért váltogatja folyton az edzőket, és ezért tűri jobban a harmadik helyet, mint a másodikat. Ha harmadikként végez, legalább örül, hogy dobogóra állhatott. De a második hely túlságosan közel van az elsőhöz. Abbahagyom a munkát. – Másodiknak lenni szívás – néz egy pillanatra a szemembe, majd lehajtja a fejét, a sütőtökre figyel. Andy lassan nyújtogatja a pitealapokat, érdeklődéssel követi társalgásunkat. Leteszi a nyújtófát, és leveregeti HÁLA LISZTEMNEK! pólójáról a lisztet. – Te minek készülsz, Cricket? Mit tanulsz a Berkeley-n? – kérdezi. – Gépészetet. Nem valami menő, igaz? – De hozzád tökéletesen illik – mondom. – Természetesen! – nevet. – Úgy értettem, azért, mert mindig is gépeket építgettél. Szerkentyűket, robotokat meg... – Automatákat – helyesbít. – Olyanok, mint a robotok, csak teljesen haszontalanok.

Nyugtalanító ez a rosszalló hangsúly. Ritkaság Cricket Bellnél. De mielőtt bármit szólhatnék, mosolyogva elhessenti. – Persze, igazad van. Illik hozzám. – Még senki mást nem láttam, aki olyasmikre képes, mint te – mondja Andy. – És milyen fiatalon. Sosem felejtem el, ahogy egy drót kabátakasztóval megreparáltad a kenyérpirítónkat... hány évesen is? Öt? A szüleid biztosan nagyon büszkék rád. – Bizonyára – von vállat zavartan a fiú. Andy oldalra billenti a fejét, és hosszasan fürkészi a srácot. Cricket közben folytatja a munkáját, és ez eszembe juttatja az enyémet. Nekilátok édesburgonyát törni. Az ismétlődő mozdulat tulajdonképpen megnyugtató. Bármennyire utálom is

elvesztegetni

szeretem.

a

szabadnapomat,

Véletlenül

botlott

apám

bele,

vállalkozását amikor

egy

vacsoravendégség kedvéért klasszikus, rácsos tetejű meggyes pitét sütött, és mindenki elájult tőle. Még sosem ettek házi gyümölcstortát. Valaki

megkérte,

hogy

készítsen

egyet

egy

másik

összejövetelre, majd az ottani résztvevők egyike többet is kért tőle egy harmadikra. Egy szempillantás alatt beindult az üzlet. Nathan viccesen elnevezte Pite Palinak, és ráragadt a név. Az emblémája egy régimódi kinézetű, bajszos, kockás kötényes férfi, aki kacsintva kínál egy gőzölgő pitét.

Ahogy közeledik a kiszállítás órája, egyre kevesebbet beszélgetünk. Mire az utolsó gyümölcstorták is kikerülnek a sütőből, majd be a dobozba, Andy újra tiszta ideg. Mindannyiunkról folyik a víz. Apu rohan, hogy kinyissa a kocsit, én meg fölkapok két dobozt, és szaladok utána. Amint szépen elhelyezzük a tortákat a kocsiban, kinyílik a bejárati ajtó. Andy hápog. Fölnézek, és látom, hogy Cricket hat dobozt tart... az egyik kezében, és ugyancsak hatot a másikban. És leszáguld a lépcsőn. – Uramisten, uramisten, uramisten – rebegi Andy. Elszörnyedve

kapaszkodom

a

karjába,

de

Cricket

könnyedén leér a kocsibehajtónkra. – Ezeket hová? – kérdezi. A dobozok tökéletesen föltornyozva maradtak a kezében. Andy egy pillanatig bámulja, azután hahotára fakad. – Be a kocsiba! – Most mi van? – fordul hozzám Cricket, ahogy apukám elballag. – Talán legközelebb egy kicsit kevesebb dobozzal kocogj le a lépcsőnkön. - Ja, vagy úgy – vigyorog.

– Kitűnő cirkuszi zsonglőr válna belőled. – Még gólyalábat sem kellene kölcsönöznöm – mutat le a tappancsaira. Itt a végszó egy kérdéshez, amit szeretnék föltenni, de habozok. – Remélem, nem veszed sértésnek... – Merthogy konkrétan az. De csak ugrat, úgyhogy folytatom. – Pontosan milyen magas is vagy? – Á, a méretkérdés – dörzsölgeti a tenyerét Cricket. Ma valami

matematikai

egyenletet

írt

a

kézfejére.

–

Százkilencvenhárom. – Megint vigyorog. – Haj nélkül. Nevetek. – És a vékonyságom még magasabbnak mutat. – Meg a feszes nacid – teszem hozzá. Cricket meghökkent hangot hallat, mint akinek elakadt a lélegzete. JESSZUSOM, EZT MOST MIÉRT MONDTAM? Andy újra megjelenik, hátba veregeti, azután belevetjük magunkat a kapóra jött figyelemelterelésbe, a megmaradt torták berakodásába. Beülök hátulra, vigyázok a dobozokra, nehogy leboruljanak. Utánam Cricket is beszáll, és bár neki nem feltétlenül kellene itt lennie, természetesnek tűnik, hogy

velünk jön a kiszállításra. A környékünkön az előzetes várakozásnak megfelelően lomha a forgalom, de azután a Russian Hillig hátralévő úton Andy rákapcsol, az Alcatraz és villamosok látványa mellett suhanunk el, a város egyik legdrágább lakónegyedébe. Az „Amerika leggirbegurbább utcájának” becézett Lombard Street híres része, a meredek domboldalon haladó éles kanyarok után leparkolunk. A vörös klinkertéglával borított, keskeny,

cikcakkos

kocsiutat

élénk

színekben

tobzódó

virágágyások szegélyezik. Fölkapjuk a tortákat – ámulva látom, hogy Andy a zömüket Cricket kezébe tornyozza, megbízik benne –, és futunk a kétsaroknyira lévő címre. – Tíz percet késett, Pite Pali – nyit ajtót egy hátranyalt hajú, nyers modorú nő. – Ott rakodjanak le! Lábat törölni! – teszi hozzá Cricketnek, aki a dobozoktól vakon lépi át a küszöböt. A fiú kihátrál, megtörli a lábát, és elindul előre. – Behordják nekem a koszt – dohog a nő. – Már megint. A szőnyegére nézek. Cricket nem hordott be koszt. Megismétli a procedúrát, majd a nő ebédlőjében metszett kristálypalackok sora mellé rakjuk le a dobozokat. Az asszonyság olyan merőn néz bennünket Crickettel, mint akinek nincs ínyére, amit lát. Elvégre tizenéveseknek semmi keresnivalójuk az ő partiján. Feszengő némaságban állunk,

amíg csekket tölt ki Andynek. Apám félbehajtja a papírt, és a farzsebébe dugja. – Köszönöm! – Felénk pillant, majd folytatja. – És ne hívjon többé! Nem fogadjuk szívesen a megrendeléseit. Ezzel távozik. A

nő

szoborrá

dermed

a

felháborodástól.

Cricket

szemöldöke fölszalad a homlokára, én meg alig bírom visszafojtani a röhögést, ahogy elvonulunk mellette, ki az ajtón. – Szipirtyó – teszi hozzá Andy, amikor utolérjük. – Emiatt téptétek szét magatokat. – Ej-ej, miért nem takartam el a bandatetkóimat? – vizsgálgatja magát Cricket. – Én ugyan be nem engednélek a házamba – jegyzi meg Andy. A hasamat fogom a nevetéstől. – Ha már a külsőnél tartunk – fordul felém Cricket. – Majdnem elfeledkeztem a kinézetedről. Torkomon akad a nevetés. Ma reggel, amikor Andy fölkeltett, nem volt idő mókázásra, úgyhogy farmerbe meg sima fekete pólóba bújtam. Max egyik pólójába. Nincs rajtam smink, a hajam kibontva lóg. Nem számítottam rá, hogy ma a szüleimen kívül bárki látni fog.

– Hát igen – teszem karba a kezemet. – Ez vagyok én. – Ritka eset, hogy természetes állapotában láthatjuk Lolát – mondja Andy. – Tudom – bólogat Cricket. – Én a visszaköltözés utáni első estém óta nem láttam az igazi Lolát. – Szeretek mindig másképp festeni. – És ez tetszik is nekem benned – mondja Cricket. – De az igazi éned tetszik a legjobban. Lányos zavaromban válaszolni sem bírok. A kocsiút hazáig elviselhetetlen. Andy és Cricket viszi a szót, én csak kibámulok az ablakon, és igyekszem nem gondolni a mellettem ülő fiúra. Teste túl sok helyet foglal. Hosszú karja, langaléta lába. Előre kell görnyednie, hogy ne verje be a fejét, bár a haja így is a kocsitetőhöz ér. Közelebb bújok az ablakhoz. Amikor

hazaérünk,

Azta

Leborult

Szivarvégit

farokcsóválása és a sütöde cukros, meleg párája fogad. Átölelem a kutyust, beszívom ismerős illatát. Biztonságosabb, ha Aztára koncentrálok. Cricket fölajánlja, hogy segít a mosogatásban, de Andy elhárítja. Már így is bőven eleget dolgoztál – nyúl a tárcájáért. – Nem ezért segítettem – lepődik meg a fiú. – Légy szíves, fogadj el valamennyit! – kínál neki néhány

húszast Andy. Cricket azonban zsebre dugja a kezét. – Ideje hazamennem. Csak a csomag miatt szaladtam át – bicceni a nekem címzett doboz felé, ami még mindig a konyhaajtó előtt pihen a földön. – Nem telefonáltál a szüleidnek? – vág riadt képet apám. – Tudják, hol vagy? – Á, semmi baj. Nagy napot terveztek Callel. Szerintem észre sem vették, hogy eljöttem. Andy azonban nem nyugszik meg ettől. Valami motoszkál a fejében. – Akkor megyek is – teszi a kilincsre a kezét Cricket. Apám előrelép. – Nincs kedved a jövő héten vasárnap velünk jönni a Muirerdőbe? Családi kirándulást szervezünk. Megtisztelnél, ha csatlakoznál hozzánk, ez a legkevesebb, amit tehetek. Családi kirándulás? A Muir-erdőbe? Miről beszél? – Hm – pillant rám idegesen a fiú. – Jó. – Szuper! – örvendezik Andy, és máris elemózsiáskosárról meg avokádós szendvicsről magyaráz, teljesen összezavarja az agyamat. Nemcsak azért, mert most említi először a kirándulást, hanem... Max miatt is. – Mi lesz a vasárnapi villásreggelivel? – szólok közbe. Azta

ficánkol, ahogy jobban magamhoz szorítom. – Be van tervezve holnapra – fordul vissza felém Andy. – Nem holnap, jövő vasárnap. – Ja, akkor – mondja Andy, mintha ez a gondolat csak most jutna eszébe. Pedig nem. – A jövő héten elmarad. Értetlenül állok, mialatt elköszönnek egymástól, és Cricket távozik.

A

szüleim

Maxet

SOHA

nem

hívták

volna

kirándulásra. Pedig Max a PASIM. Cricket pedig... nem is tudom, micsoda Cricket! Mégis hogy magyarázzam meg Maxnek, hogy ugrik a villásreggeli? Azt nem mondhatom neki, hogy Cricket Bell-lel megyek kirándulni. Fölháborodottan nyitom ki a számat, de dühömben nem találok szavakat. Andy becsukja az ajtót, és fölsóhajt. – Hát miért nem tudsz ilyen fiúval járni?

12. Fejezet

-M

it mondott Andy? – hüledezik Lindsey. – Ez beteszi a kaput.

– Be. Mintha valaha is érdekelhetne a srác azok után, hogy

az apukám akar összehozni vele. – Mintha egyáltalán valaha is érdekelhetne még a srác. – Na igen... persze. A vonal végén súlyos csönd. – Figyelj, de egész frankón: ugye nem is gondolsz úgy Cricket Bellre? – Persze, hogy nem! Nem hát. Dehogyis. – Mert egyszer már összetörte a szívedet. Jó két évünk ment el arra, hogy utáljuk. Emlékszel a tizenhat oldalas levélre, amit a kertünkben elástál? És arra, hogy ünnepélyesen a tengerbe dobtad a rózsaszínű üdítőskupakot? Ja. Emlékszem. – És a fiúdra? Maxre, a fiúdra is emlékszel? Homlokráncolva nézek az ágyam melletti képre. Max képe

ugyanúgy néz vissza rám. – Aki elhagy engem, hogy turnézni menjen. – Nem hagy el. Fejezd be a drámázást, Ned! De, elhagy. Max a mai villásreggelinél bejelentette, hogy Johnny már szervezett is egy fellépést Dél-Kaliforniában. Kész csoda, hogy jövő szombat estére, így Max egyébként sem ért volna vissza a következő villásreggelinkre. Szóval nem kellett ürügyet találnom a lemondására. – Nincs kedvem pasikról dumálni – mondom. – Szedjük inkább elő az Aliast. Egyetlen mindketten

fajta

tévéműsor

szívesen

nézünk:

létezik, az

amit

Lindsey-vel

olyan,

amelyikben

bűnügyeket oldanak meg, és közben király álruhát viselnek. Az Alias, a Halottnak a csók, A felejtés ára, a Charlie angyalai és a Bosszúállók a kedvenceink. Legjobb barátnőm örömmel ért egyet, így a következő héten SEMMIFÉLE pasiról nem ejtünk szót. De azért ők járnak az eszemben. A pasim. Cricket. A pasim. Cricket. Hogy hozhatott Andy ilyen helyzetbe? Hogy volt képes hirtelen kitalálni egy idióta családi kirándulást? És az is dühít, hogy Bellék visszaköltözése óta mintha minden fontos eseményre hétvégeken kerülne sor. A suli mindig is piszok lassan telt, de a mostani hét mindenen túltesz. Végeérhetetlen.

Na és a munka? Arról jobb nem is beszélni. Megszámolni sem tudom, hány téves jegyet nyomtatok ki, hányszor keverem össze az üdítőket, hányszor megyek söprögetni másik vetítőterembe, mint ahová kéne. Szombaton, amikor húszperces késéssel térek vissza a kajaszünetről, végül Annát is – az én utolérhetetlenül jóindulatú műszakvezetőmet, akit már kezdek csekély számú barátnőim közé sorolni – kihozom a sodrából. – Merre jártál? Teljesen elúsztam! – int fejével a pénztár előtt kígyózó sorra, miközben kiadja a visszajárót, és fölveszi a következő jegyvásárló rendelését. – Ne haragudj, elfeledkeztem az időről. A holnapi programom... – Tegnap is ezt csináltad. Cserben hagytál. Vagy hatvanan nyüzsögtek

az

előcsarnokban,

sivalkodó

kisgyerekek,

mindenki sík ideg, egy tüsszentőgép nőci telibe fröcskölte az egész ablakomat, és tiszta direkt csinálta, és... – Ne haragudj, Anna! Pánikközeli elkeseredéssel emeli föl a kezét, mint aki nem akar többet hallani, és pocsékul érzem magam. Csak a sarki török kávézóba mentem egy adag agyserkentőért, és a végén teljesen

a

gondolataimba

fölserkentve az agyam.

merültem.

Egyáltalán

nincs

Mire véget ér a műszakom, és Andy hazavisz, a Bell-ház sötétbe burkolózik. Vajon Cricket hazajött? A függönye nincs elmozdítva. Ha holnap nem jelenik meg, akkor föllélegzem? Vagy csalódott leszek? Kitervelem a szerelésemet. Ha már ez a program, szeretnék jobban kinézni, mint a legutóbbi találkozásunkkor, mégsem nagyon érdekesen, mivel nem kívánom bátorítani a srácot. Piros-fehér kockás topot választok (helyes darab) farmerrel (jellegtelen).

Reggel

azonban

úgy

látom,

hogy

ez

reménytelenül béna, és kétszer lecserélem a felsőt, háromszor a nadrágot. Szintén piros-fehér kockás, nyakpántos ruhánál kötök ki, amit a tavalyi függetlenség napjára egy pikniktakaróból varrtam. Tűzpiros ajakrúzst adok az összképhez, a stílszerűség kedvéért icipici hangya alakú fülbevalót, és mivel gyalogolni fogunk, az ormótlan, fekete, emeletes talpú, magas szárú cipőmet húzom föl. Ez a legsportosabb lábbelim. Lesimítom a ruhámat, kihúzom magam, és peckesen levonulok. Senkit sem találok a földszinten. – Hahó! Semmi válasz. Előregörnyesztem a vállamat. – Mire jó a lépcső, ha senki sem figyeli a belépőmet?

Kissé kifulladt „szia” hallatszik mögülem. Hátraperdülök, Cricket ül a konyhánkba, és a látványától valamilyen oknál fogva kissé én is kifulladok. – Nem... nem tudtam, hogy itt vagy. Föláll, a nála ritka ügyetlen mozdulattal majdnem fölborítja a székét. – Teáztam. A szüleid most rakodnak be a kocsiba. Azt mondták, még három percet kapsz. – Az órájára pillant. – Harminc másodperced maradt. – Nahát. – Tetszett a belépőd. Nathan robban be a helyiségbe. – Hát itt vagy! Húsz másodperccel a határidő előtt. – Megölelget, de hamar elenged, és tetőtől talpig végigmér. - Azt hittem, megértetted, hogy ma a természetbe megyünk. – Kac-kac. – Ilyen ruhában? Ebben a fűzős csizmában? Nem gondolod, hogy át kéne öltöznöd valami kevésbé... – Kár a gőzért! – dugja be a fejét Andy. – Gyertek, induljunk! Kimegyek

utána,

hogy

megússzam

Nathan

további

dorgatóriumát. Cricket néhány lépéssel lemaradva követ. Biztos távolságból.

Kíváncsi vagyok, a fenekemet lesi-e. HOGY A TÚRÓBA KÉPZELTEM EZT? Most aztán akkorának látszik a tomporom, MINT EGY HÁZ. Talán a lábamat nézi. Az jobb? Vagy rosszabb? Hiányzik nekem, hogy nézzen?

Lefogom

a

ruhám

alsó

szegélyét,

miközben

bemászom a hátsó ülésre, és át a túlsó oldalra. Biztos, hogy a fenekemet nézi. Persze, mi mást? Hatalmas, az orra előtt van, ráadásul még hatalmas is. Á, dehogy. Összevissza hisztizek. Cricketre pillantok, és elmosolyodik, ahogy becsatolja a biztonsági övét. Ég az arcom. MI ÜTÖTT BELÉM? Könnyedén cseveg a szüleimmel, ahogy máskor is. Minél jobban ellazulnak a többiek, én annál jobban fölidegelem magam. Már a Golden Gate hídhoz közeledünk, úgyhogy vagy negyedórája autózunk. Negyedórája? Az meg hogy lehet? – Irtó nagyokat hallgatsz, Lola – jegyzi meg Nathan. – Rosszul érzed magad? – Hányinger az autótól? – kérdezi Andy. – Már évek óta nem fordult elő. – NINCS HÁNYINGEREM! MÉG KI SEM ÉRTÜNK A VÁROSBÓL!

Döbbent csönd támad. – Talán mégis hányinger – hazudom. – Elnézést. És a... fejem is megfájdult. Nem tudom elhinni, hogy Cricket Belltől fél méterre hányingerről ordítoztam. Mély levegő. Mély lélegzetet veszünk. Megigazítom a ruhámat, de az anyag a lábamhoz tapad, és véletlenül kivillantom Cricketnek a combomat. Ezúttal elkapom a pillantását. A karkötőit és gumipántjait babrálja. Farkasszemet nézünk. Egy gumipánt elpattan, és a szélvédőhöz csapódik. Nathan és Andy ijedten kapja hátra a fejét, de amikor rájönnek, mi történt, elnevetik magukat. Cricket fülét-farkát behúzza az ülésen. – Bocsánat! Bocs! Én pedig furcsa módon megkönnyebbülök a tudattól, hogy nem csak nekem készültek ki az idegeim.

13. Fejezet

É

vek óta nem jártam itt, de a Muir-erdő most is úgy hat rám, mintha tündérmesébe lépnék. Biztosra veszem,

hogy elvarázsolták. A fák között gézengúz erdei manók és piros

alapon

fehér

pettyes

kalaposgombák

bujkálnak,

tündérek csábítják aranyló gyümölccsel a halandókat. A mamutfenyők ugyanolyan nyugtató hatást gyakorolnak rám, mint a hold. Éppolyan vénnek látszanak. Vének, szépségesek és bölcsek. Most pontosan ezt igénylem. Az autóút hátralévő részét végigidegeskedtem, de legalább hamar eltelt. A nemzeti park tőlünk csak negyven perc. Egy darabig együtt megyünk a túraösvényen, azután szétválunk. Nathan Andyvel, Cricket velem marad. Néhány óra múlva a kocsinál fogunk találkozni, és mivel ő nem Max, a szüleim nem várják, hogy telefonálgassak. Ha nem ismerném őket, esküdni mernék, hogy össze akarnak boronálni bennünket. Várjunk bennünket?

csak!

A

szüleim

össze

akarnak

boronálni

Nem, tudják, hogy Maxszel járok. És Nathan irtózik a gondolattól,

hogy

bárkivel

is

randizom.

Bizonyára

a

megbízható barátot látják a szomszéd srácban, hiszen az is, nem? – Nem bánod, ha előtted eszem meg ezt? – kérdezi tétován Cricket. A parkot átszelő patak partján ülünk, az elemózsiánk fele a pléden kirakva. Fölemeli a szendvicset, amit Andy készített neki. Füstölt lazac krémsajttal és szeletelt avokádóval. – Persze. Miért ne? A csicseriborsós-szezámos tekercsemre mutat. – Ugye még mindig vegetáriánus vagy? – Ja, igen. De az nem zavar, ha mások húst esznek, csak nekem nem veszi be a gyomrom, rágondolni sem bírok. – Egy pillanatra elhallgatok. – Köszi, hogy megkérdezted! A legtöbb embernek eszébe sem jut. Cricket a csörgedező patak felé fordul, és kinyújtóztatja a lábát. Elnyűtt, kifakult, hajszálcsíkos, alul kirojtosodott nadrágot vett föl. A ruhatárához képest megfelelő öltözék természetjáráshoz, és megint azon kapom magam, hogy csodálom a stílusát. Istenem, milyen jó ízlése van! – Csak nem szeretnélek megbántani. – Leteszi a szendvicsét,

majd csipkedni kezdi a mákszemeket a kenyérről. – Mármint még jobban, mint eddig. Gombóc nő a torkomban. – Cricket, még sosem bántottál meg. – Dehogynem – halkul el a hangja. – Bár ne tettem volna! – Nagyon közel kerültünk egymáshoz, azután egyszerűen ejtettél

–

buknak

ki

belőlem

a

szavak,

mielőtt

megakadályozhatnám. – Rettentő hülyének éreztem magam. Nem is értem, mi történhetett. Abbahagyja a mákszemcsipegetést. – Valamit el kell mondanom neked, Lola. Hirtelen fájdalmasan fölgyorsul a szívverésem. – Mi az? Teljes testével szembefordul velem. – Azon az utolsó estén, amikor az ablakban beszélgettünk – kezdi –, tudtam, hogy valami nem stimmel. Láttam rajtad, hogy megsértődtél, pedig azt hittem, nekem lenne rá okom. De annyira fölzaklatott a költözés, hogy hetekbe tellett, mire összeraktam a képet. Hátrahúzódom tőle. Miért kellett volna megsértődnie? Ő zárkózott el tőlem. Gyötrelmes csönd támad, miközben Cricket az ujjait hajlítgatja.

– A nővérem hazudott. Nem is tudtam a buliról, amíg haza nem értünk. A vendégek előugrottak, és kiabáltak, hogy „meglepetés!”

Cal

azt

mondta,

meghívott

téged,

de

elhárítottad. Hittem neki. Csak később jöttem rá, hogy azért kaptad fel a vizet, mert nem szólt neked. Fortyog bennem a harag. – Miért csinálta? – Kitért a kérdés elől, de elég nyilvánvaló, nem? – feleli szégyenkezve Cricket. – Azt állította, valami kedveset akart tenni, bulit rendezni nekem, nem magának, nem kettőnknek, hanem nekem. Otthon néha... háttérbe szorulok. De valójában félelmében tette, mert azt hitte, elveszíthet. – Szóval merő rosszindulatból, szemétségből csinálta. Meghökkenek a saját dühömön. – Tudom, hogy ez a látszat, pedig nem. Illetve igen. – Cricket a fejét ingatja. – Régóta összeszoktunk Callel. A sport miatt nem nagyon járt társaságba. Félt, hogy egyedül marad. És én is hibás vagyok; azért tűrtem el tőle ezt a viselkedést, mert nekem is ő volt a mindenem. Nem, nem ő volt. A kezére mered. Bármit írt is oda, áthúzta. Csak egy fekete sáv látszik. – Lola, aznap este egyedül téged akartalak. Bolondultam

érted,

de

nem

tudtam,

mitévő

legyek.

Megbénultam.

Annyiszor szerettem volna megfogni a kezedet, de... nem bírtam. Lehetetlennek tűnt az az apró mozdulat. Most én is a kezemre meredek. – Hagytam volna, hogy megfogd. – Tudom – csuklik el a hangja. – Vettem neked ajándékot, meg minden. – Biztosan imádtam volna. Bármi volt is az. – Olyan elkeseredett a hangja, hogy mindjárt megszakad a szívem. – Én is akartam adni neked valamit. – A saját születésnapodra? Ez

tényleg

jellemző

rá.

Újabb

fájdalom

nyilall

a

mellkasomba. – Szállítóberendezést készítettem a két ablak közé, úgy gondoltam, leveleket vagy ajándékokat küldhetünk vele egymásnak. Vagy mit tudom én. Persze most butaságnak hangzik. Dedósnak. Nem. Nem hangzik butaságnak. – A születésnapodra kellett volna elkészülnie, de tökéleteset akartam alkotni. Legalábbis ezt hajtogattam magamban. De csak húztam az időt. Elszúrtam. Mindent tönkretettem. Letépem a tekercsem végét. – Calliope tett tönkre mindent.

– Nem. Ő egyáltalán nem okozott volna gondot, ha elárultam volna neked az érzéseimet. De hallgattam róluk, még akkor is, amikor már tudtam, hogy elköltözünk... – Tudtad, hogy elköltöztök? – döbbentem meg. Ez a hír valahogy még jobban fájt, mint a testvére alattomossága. Hogy hallgathatta el előlem? – Nem bírtam elmondani – görnyed össze elkeseredetten. – Azt

hittem,

akkor

hátat

fordítanál

nekem.

És

egyre

reménykedtem, hogy végül mégsem költözünk, de aznap este biztos lett. Várja, hogy ránézzek. Valahogy sikerül is. Végtelen szomorúság fog el, minden összezavarodott. Nem bírom tovább. Szeretném, ha abbahagyná, de nem teszi. – Mondok neked valamit, de csak egyetlenegyszer. Világosan fogalmazok, nehogy félreérthető legyen. – Mélyen a szemembe néz. – Tetszel nekem. Mindig is tetszettél. Nem lenne helyes, ha úgy térnék vissza az életedbe, hogy eltitkolom ezt. Sírva fakadok. – Cricket... már járok valakivel. – Tudom. Ez szívás. Meglepődöm a kijelentéstől, szipogva el is nevetem magam. Egy papírszalvétát tol felém, hogy kifújjam az orromat.

– Ne haragudj! – mondja. – Hiba volt, hogy elmondtam? – Nem. – Biztos? – Nem. Mindketten szemfestékkel

nevetünk, összefolyt

miközben

könnyeimet,

letörölgetem

de

azután

kínos

csöndben eszegetünk tovább. A kettőnk közötti távolság túl kicsinek tűnik. Túl nagynak. Túl kicsinek. A lombok alatt nem kéne ilyen melegnek lennie. Lüktet az agyam. Mindig is tetszettem

neki.

Miként

alakult

volna

az

életem,

ha

egyértelműen tudom ezt? Ő akkor is elköltözött volna. Mindig is tetszettem neki. Mindig is tetszettem neki. Mindig is tetszettem neki. De talán tarthattuk volna a kapcsolatot. Talán most együtt is lennénk. Vagy talán elveszítettem volna az érdeklődésemet. Csak a fájó múltunk miatt kattantam rá Cricketre? Mert ő volt az első, akibe belezúgtam? Vagy van benne valami, ami túlmutat ezen? A karján fényesítgeti egy aranysárga alma héját. Tündérek. Csábítás. – Emlékszel arra a napra, amikor a babaliftet csináltam neked?

– Hogy felejthetném el? – mosolygok rá bágyadtan. – Aznap csókoltalak meg először. Lehervad az arcomról a mosoly. – Most már jobban megy – teszi le mellém az almát. – A csókolózás. Csak hogy tudd. – Cricket... Fogva tartja a tekintetemet. Szomorkás a mosolya. – Nem foglak letámadni. Bízhatsz bennem. Próbálom megállni, hogy újra elsírjam magam. – Tudom.

E bonyodalom ellenére – most már tudom, hogy annak idején tetszettem neki, tudom, hogy ma is tetszem, és tudom, hogy soha nem bántana szántszándékkal – fölszáll kettőnk között a köd, ahogy gyalogolunk az erdőben. Érzékeny a légkör, de kitisztult. Ennyire önző volnék? Csupán az hiányzott, hogy úgy érezzem, valaki vágyik rám? De ahogy hazafelé a kocsiban tanulmányozom őt... óhatatlanul feltűnik a szeme. Van valami a kék szemekben. Azokban a kékekben, amelyek meghökkentenek bennünket, valahányszor felénk fordulnak. Azokban a kékekben, amelyek

sóvárgást ébresztenek, hogy újra ránk nézzenek. Nem a zöldes- vagy szürkéskékekben, csak a simán kékekben. Cricket szeme ilyen. És a nevetése is érdekes. Már elfelejtettem, milyen könnyen nevet. Most négyesben vidulunk valami hülyeségen, olyan lükén, ahogy az emberek a kimerültségtől szoktak. Cricket viccet mesél, és felém fordul, hogy lássa, nevetek-e, mókásnak találom-e őt, én pedig tudatni szeretném vele, hogy igen, szerintem mókás, és tudatni szeretném vele, mennyire örülök, hogy a barátom, és tudatni szeretném vele, hogy soha nem ismertem még egy ilyen aranyszívű srácot, mint ő. És szeretném újra a mellére tapasztani a tenyeremet, hogy érezzem a szívdobogását, megbizonyosodjak a jelenlétéről. De nem érhetünk egymáshoz. A többiek megint nevetnek, nem is tudom, miért. Cricket ismét figyeli, hogyan reagálok, és önkéntelenül elnevetem magam. Fölcsillan a szeme. Muszáj lenéznem, mert nem bírom abbahagyni

a

mosolygást.

Meglátom

a

szüleimet

a

visszapillantó tükörben. Valahogy másképp derűs az arcuk, mintha tudnának egy titkot, amit mi nem. Pedig tévednek. Én tudom a titkot. Behunyom elnehezedő szememet. Azt álmodom, hogy átnyúlok a hátsó ülésen, és megfogom a srác kezét. Csak az

egyiket. Lassan, de határozottan megszorítja az enyémet, és döbbenetes tapintású a bőre. Még sosem éreztem hozzá hasonlót. Csak arra ébredek föl, hogy a hangját hallom. – Az ki? – kérdezi álmosan. Egyesek azt állítják, előre tudják, ha valami baj fog történni, megérzik, kérdésében

mielőtt valami

ténylegesen rettentőt

bekövetkezik.

sejtek,

bár

nem

Cricket tudom

megmagyarázni, miért. Hiszen ártatlanul cseng a hangja. Talán az elülső ülés felől érezhető csönd olyan fülsiketítő. Ahogy kinyitom a szememet, az autó a házunk előtt megáll. És rájövök, hogy az a mély, zsigeri érzés nem tévedett. Sosem téved. Mert a tornácunkon nem más hever, mint a szülőanyám.

14. Fejezet

C

sont és bőr. Hónapok óta nem láttam Norah-t. Fogalmam sincs, hogy lehet, de még jobban lefogyott.

Amióta az eszemet tudom, nagyon sovány volt. Most – ahogy a

tornác

korlátjának

támaszkodik,

a

feje

alatt

egy

összehajtogatott pulóver szolgál párnaként – úgy fest, mint egy rakás rozsé, hippis rongyokba bugyolálva. Csak alszik? Vagy megint ivott? Elönt a szégyen. Ez itt az anyám. Nem szeretném, hogy Cricket fölismerje, bár nyilvánvalóan összerakja a képet, miután

elhangzott

a

kérdés.

Nathan

mereven

ül.

A

kocsibehajtónkra kanyarodik, és leállítja a motort. Senki sem száll ki. Andy káromkodik a bajsza alatt. – Nem hagyhatjuk ott – szól egy kis idő múltán. Nathan

kikászálódik,

azután

Andy

is.

Megfordulok

ültömben, figyelem, ahogy megbökögetik, és azonnal fölriad. Kifújom a levegőt – eddig

észre

sem

vettem,

hogy

visszatartottam –, kiszállok a kocsiból, és orrfacsaró testszag csapja meg az orromat. Cricket mellettem áll, beszél hozzám,

de a szavai nem jutnak el a fülemig. Mert ez itt az anyám. Bűzlik. A tornácunkon. Eloldalgok Crickettől, fölkapaszkodom a lépcsőn, elmegyek Norah és a szüleim mellett. – Elaludtam, amíg vártam, hogy hazaérjetek – reccsen rájuk. – Nem vagyok részeg! Csak kilakoltattak. A kezemben tartott kulcsra koncentrálok, arra, ahogy bedugom a zárba, a lábamra, miközben a szobámba visz. Lerogyok az ágyra, de egy hang valami függönyről beszél, egyfolytában valami függönyről magyaráz, úgyhogy talpra vergődöm,

hogy

összehúzzam,

azután

visszadőlök.

A

nappaliból hallom őket. – Tizennyolc hónap? – kérdezi Nathan. – Azt mondtad, a legutolsó befizetésed óta tizenkettő. Azt hittem, ezt már elrendeztük. Mégis mit vársz tőlem... – NINCS SZÜKSÉGEM A SEGÍTSÉGEDRE. CSAK EGY SZAROS HELY KELL, AHOL SZUNYÁLHATOK. Az egész utca hallja. Kilenc hosszú perc telik el, mire anyám halkabbra fogja a hangját. A mobilom óráján figyeltem. Lindsey hív. A nevére meredek, de nem veszem föl. Kicsi koromban azt hittem, a szüleim csak jó barátok, akik

együtt élnek. Én is szerettem volna Lindsey-vel élni, ha majd felnövök. Időbe tellett, hogy megértsem, ennél bonyolultabb a helyzet, de amikor ez bekövetkezett, már nem számított. A szüleim a szüleim voltak. Szerették egymást, és szerettek engem. De

az

elmém

legsötétebb

zugában

mindig

kellemetlenkedett valami. Jó voltam Nathannek és Andynek, ahogy ők is jók voltak nekem. Miért nem voltam jó Norah-nak? Tudom, nem volt olyan állapotban, hogy gondoskodhatott volna rólam, de miért nem voltam elég jó neki ahhoz, hogy legalább megpróbálja? És miért nem vagyunk – mi hárman, a családja – elég jók, hogy most próbálja meg? Talán már nincs fedél nélkül, de... hát igen, ezúttal megint az utcára került. Miért olyan lehetetlen a számára, hogy normális felnőttként éljen? Berreg a telefonom. Lindsey SMS-ezett:

hallottam, mit segíthetek? puszi

A szívem nehéz, mint egy darab kő. Hallotta? Mióta hevert Norah odakint? Hányán látták? Elképzelem, mit szólnak majd az osztálytársaim, ha megtudják, hogy a génállományom felébe

kódolva

örököltem

a

lúzerséget.

Logikus.

Ez

megmagyarázza, hogy valaki ennyire lökött. Nyilván totálkáros volt az anyja, amikor a szíve alatt hordta. Pedig ez még csak nem is igaz. Nem vagyok félig lúzer. Száz százalékig az vagyok. Az utca mocskából születtem. Andy kopog az ajtómon. – Lo? Bejöhetek? Nem válaszolok. Újra megkérdezi, most sem válaszolok. – Bejövök – figyelmeztet. Nyílik az ajtóm. – Jaj, édesem! – szól megtört hangon. Az ágyam szélére ül, kezét a hátamra teszi, én meg könnyekben török ki. Fölemel, magához ölel, elveszettnek és tehetetlennek érzem magam, telesírom az ingujját. – Tiszta gáz ez a nő. Utálom. Még jobban magához szorít. – Néha én is. – Most mi lesz? – Itt marad egy ideig. Elhúzódom. – Meddig? Vörös szemfestékfoltot hagytam a vállán. Megpróbálom letörölni, de gyöngéden lefejti magáról a kezemet. Az ing nem számít.

– Csak egy-két hétig. Amíg nem találunk neki másik lakást. Vörösre maszatolódott ujjhegyemre meredek, és dühít, hogy Norah már megint megríkatott. Dühít, hogy beférkőzött az én otthonomba. – Egyáltalán nem törődik velünk. Csak azért jött ide, mert nincs senki más, akihez fordulhatna. Andy sóhajt. – Akkor pedig nincs más lehetőségünk, mint hogy segítsünk neki, nem igaz?

Odakint sötétedik. Fölhívom Lindsey-t. –

Hál’

istennek!

Cricket

két

órája

telefonált,

és

agyonaggódtam magam. Nem esett bajod? Odamenjek? Vagy akarsz inkább idejönni? Mennyire súlyos a helyzet? Szétrobban az agyam. – Cricket telefonált neked? – Aggódott. Én is aggódom. – Ő szólt neked? – Fölhívta a vendéglőt, megadta a számát a szüleimnek, és arra kérte őket, mondják meg nekem, hogy hívjam föl. Azt mondta, vészhelyzet. Jobban megmarkolom a telefont.

– Szóval te nem láttad anyámat? Nem hallottad? És mástól sem hallottál róla? Lindsey fölfogja, mire célzok. Ellágyul a hangja. – Nem. A környéken nem hallottam semmit. Nem hiszem, hogy bárki is észrevette volna anyukádat. Föloldódik bennem a görcsös félelem, és a helyére ismét benyomul a szomorúság meg a tehetetlen düh. Majdnem egy teljes percnyi hallgatás után újra megkérdezi, nem akarok-e nála aludni. – Nem – felelem. – De holnap esetleg élek a lehetőséggel. – És anyukád nincs...? Vagy igen? Nem nehéz kitalálni, mire gondol. – Nincs berúgva, nincs betépve. Csak olyan, amilyen. – Hát... ez is valami – mondja. Mégis megalázó, hogy föl kellett tennie a kérdést. Plintyeg a mobilom, másik bejövő hívást jelez. Max az. – Le kell tennem. Rettegve kapcsolom át a telefont. Az agyamba villan a kép, amint a pasim Norah-val villásreggelizik. Ez okvetlenül még jobban megterheli Max és a családom viszonyát. Mit fog szólni anyámhoz? Megváltozik emiatt a rólam alkotott véleménye? És mi lesz, ha... mi lesz, ha talál bennem valamit Norah-ból?; – Hiányoztál – mondja. – Eljössz a ma esti fellépésre?

Erről

megfeledkeztem.

Teljesen

a

tegnap

estire

összpontosítottam, és kiment a fejemből, hogy ma már megint a városban játszanak. – Hm, nem hiszem. Már gyűlnek a szememben a könnyek. Nem, nem, nem. Nem szabad sírni. Mára torkig vagyok a sírással. Szinte hallom, ahogy fölkapja a fejét. – Mi baj? – Itt van Norah. Nálunk alszik. Csönd. Azután: – Bassza meeeeg – szakad ki belőle, mint egy sóhaj. – Sajnálom. – Köszi. Hát még én – teszem hozzá. Rövid, horkantásszerű nevetést hallat, azután meglepődöm, mennyire dühbe gurul, amikor elmesélem neki az egész históriát. – Szóval azt várja, hogy ti húzzátok ki a bajból? Az oldalamra fordulok az ágyon. – Ahogy mindig. – Jól el van ez cseszve, az apukáid hagyják, hogy megint kihasználja őket. Az évek során nekem is sokszor eszembe jutott ez a gondolat, de még most sem tudom, igaz-e. Vajon a szüleim –

különösen Nathan – adják Norah alá a lovat? Vagy nélkülük még jobban elkallódna? – Nem tudom – felelem. – Nincs senki más, akihez fordulhatna. – Nem hallod saját magadat? Véded őket. A helyedben bepöccennék. Nem vagyok a helyedben, mégis bepöccentem. Haragja föltüzeli az enyémet. Most már könnyebb beszélni erről, mint bármi másról. Még egy órán át dumálunk, azután be kell rakodnia a furgonba a fellépéshez. – Elmenjek érted? – kérdezi. Igent mondok. Olyan dühödten öltözöm, ahogy évek óta nem. A gardróbom végében találok egy áttetsző, fekete ruhát, amit sosem szerettem, és egyszerűen rövidebbre tépem az alját. Sárga-narancs smink. Vörös paróka. Térdig érő fűzős csizma. Ma este tűzben égek. Leviharzom a lépcsőn. Szüleim halkan beszélgetnek a konyhában, fogalmam sincs, hol lehet Norah, és nem is érdekel. Fölrántom a bejárati ajtót. – HALLÓ! – harsan a hátam mögött, de már robogok is le az utcára. Hol van Max? Hol van már Max? – Dolores kisasszony! Nyomás vissza befelé! – szól rám az ajtóból Nathan.

– Mit képzelsz, hová mész? – jelenik meg mögötte Andy. – Max fellépésére! – ordítom vissza. – Ilyen idegállapotban és ILYEN ruhában sehová sem mész – akadékoskodik Nathan. Ismerős fehér furgon fordul be a sarkon, és föliramodik a dombunkra. Andy káromkodik, szüleim kinyomulnak az ajtón, de közben egymást akadályozzák. A furgon egy rándulással megáll. Johnny Ocampo kinyitja a tolóajtót. – Ne merészelj beszállni abba a furgonba! – kiáltja Nathan. A kezemet nyújtom Johnnynak. Behúz, és becsapja az ajtót. Ahogy

a

furgon

előrelódul,

egy

összehajtogatott

cintányérállványnak csapódom, és fölsikoltok a fájdalomtól. Max szaporán ontja magából a trágárságokat, ahogy meglátja a karomon lecsurgó vért. A furgon újabb rándulással ismét megáll, ahogy Max hátranyúl, megnézi, rendben vagyok-e. – Semmi baj, semmi baj! Indulj! Kinézek az ablakon, látom, hogy a szüleim a hitetlenségtől dermedten állnak a járdán. Mögöttük pedig, a százötven éves, levendulakék ház lépcsőjén – mintha már réges-régen ott ülnének – Cricket és Calliope Bell. A furgon eldübörög.

15. Fejezet

N

em lett volna szabad eljönnöm. A zenekar egy örökkévalóságig készülődik,

engem meg egész idő alatt magamra hagynak. Nem hoztam el a telefonomat, így nem tudom fölhívni Lindsey-t. A bár rideg és barátságtalan. A mosdóban letisztogattam a vért a karomról, de kiderült, hogy csak egy karcolás. Most nem találom a helyemet. És hülyének érzem magamat. A szüleim valószínűleg őrjöngenek, Norah így is a házunkban maradt, és az ikrek újabb ostoba cirkusz tanúivá váltak. Szinte elviselhetetlen az arckifejezésük emléke: Calliope rosszallása, Cricket fájdalma, a szüleim megdöbbenése. Iszonyú pácba keveredtem. Ahogy máskor is, gondolataim újra meg újra Cricket Bellhez kanyarodnak vissza. Mintha ezer éve jártunk volna a Muir-erdőben.

Emlékszem,

mit

éreztem,

de

már

nem

emlékszem, hogyan. – Lola? EZ MEG MI? KI A FENE? Kit küldtek a nyakamra a

szüleim? Szinte meglep, hogy nem ők maguk bukkannak föl... – Gondoltuk, hogy te vagy az. Ezt Anna mondja. – Néha nehéz megállapítani. Ezt meg St. Clair. Kéz a kézben mosolyognak, és annyira megkönnyebbülök, hogy hátrahanyatlom a bár vörös téglás falának. – Jajhálistennek, ti vagytok. – Te beszívtál? – kérdezi a lány. Kihúzom magam, és fölemelem az államat. – NEM. Mit kerestek itt? – Azért jöttünk, hogy meghallgassuk Max zenekarát – közli lassan St. Clair. – Mivel te hívtál bennünket. A múlt héten. Nem emlékszel? – tetézi zavaromat Anna. Nem emlékszem. Annyira szorongtam Max turnéja meg a Crickettel

tervezett

kirándulás

miatt,

hogy

arról

is

megfeledkeztem volna, ha a TiniVogue szerkesztőjét invitálom ide. – De, persze. Köszi, hogy eljöttetek! – felelem szórakozottan. Nem veszik be. Úgyhogy végül újabb magánügyet zúdítok rájuk: vér szerinti szüleim történetét. Anna úgy szorongatja a nyakláncán függő banánt, mintha az apró üvegtárgy talizmán

lenne. – Együttérzésem, Lola. Fogalmam sem volt róla. – Nem sokan tudják. –

Szóval

Cricket

veled

volt,

amikor

anyukádat

a

tornácotokon találtátok? – kérdezi St. Clair. A kérdés egy pillanat alatt teljesen éberré tesz. Ugyanis szándékosan kihagytam a történetből Cricketet. A fiúra hunyorítok. – Ezt honnét tudod? St. Clair vállat von, de látszik rajta, hogy le van forrázva. Mintha kikottyantott volna valamit, amit nem lett volna szabad. – Említette, hogy kirándulni megy veled. Ennyi az egész. Tudja. St. Clair tudja, hogy tetszem Cricketnek. Kíváncsi vagyok, hogy már beszéltek-e róla ma este, és hogy azt is tudja-e, mi történt anyámmal. – Nem hiszem – mondom. – Hogyhogy? – hökken meg. – Cricket elmondta neked. Mindent elmondott neked erről, anyámról. – Megint forr bennem a harag. – Ezért jöttél? Ő küldött, hogy ellenőrizz? St. Clair arca megkeményedik.

– Két napja nem beszéltem vele. Te hívtál meg bennünket Annával, úgyhogy eljöttünk. Szívesen! Igazat mond, de már fölizgattam magam. Anna karon ragad, és elindul velem. – Friss levegő kell neked – mondja. – Az jót fog tenni. Lerázom a kezét, és megbántott arckifejezése láttán iszonyúan érzem magam. – Ne haragudj! – Egyiküknek sem bírok a szemébe nézni. – Igazad van, kimegyek. Egyedül. –

Biztos?

–

kérdezi,

de

hallom

a

hangján,

hogy

megkönnyebbült. – Biztos. Visszajövök. Ne haragudj! – motyogom ismét. Nyomorúságos

negyed

órát

töltök

odakint.

Mire

visszajövök, zsúfolásig megtelt a bár. Állóhely is alig van. Anna megkaparintott egy kárpitozatlan bárszéket, a csekély számú ülőhely egyikét. St. Clair vele szemben áll, a platinaszőke sávot simogatja a hajában. A lány a farmere derekánál fogva még közelebb húzza magához, egy ujját bedugja az övrészbe. Az intim gesztustól zavarba jövök, de nem tudom levenni róluk a tekintetemet. A fiú lassan, érzékien megcsókolja. Nem érdekli őket, hogy bárki láthatja. Vagy talán meg is feledkeztek róla, hogy nincsenek egyedül. Miután szétválnak, Anna mond valamit,

amitől a fiú buta, kisfiús nevetésben tör ki. Valamiért ez a mozzanat késztet arra, hogy elforduljak. A szerelmük valahogy fájdalmas. A pulthoz lépek egy palack vízért, de Anna megint szólongat. Visszamegyek, irracionálisan idegesít a jelenlétük. – Jobban vagy? – kérdezi St. Clair, de nem utálatosan. Látszik rajta az aggódás. – Igen, köszi. Bocs az előbbiért! – Semmi gond. – Azt hiszem, ennyiben maradunk, de hozzáteszi: – Megértem, milyen az, ha az ember szégyelli a szülőjét. Apám nem jó ember. Én sem szoktam beszélni róla. Köszönöm, hogy bizalommal voltál irántunk. Komoly hangján elámulok, és meghat a ritka helyzet, hogy bepillantást enged a saját életébe. Anna megszorítja a kezét, és témát vált. – Alig várom – int fejével a színpadon álló zenekar felé. Max lelógatja a gitárját, valamit igazgat az erősítőjén. Hamarosan kezdenek. – Ugye utána bemutatsz minket a barátodnak? Max a fellépés előtt nem ért rá kijönni köszönni. Kínosan érzem magam emiatt. Ma este minden miatt kínosan érzem magam. – Persze. Megígérem.

– Elfelejtetted említeni, hogy sokkal menőbb nálunk – lopózik szorongás Anna hangjába. St. Clair közben ismét magára talált, láthatólag csípős választ tartogat, és örülök, hogy abban a másodpercben, amikor kinyitja a száját, az Amfetamin épp rázendít a műsorára. Szavait – a pasim kivételével mindenki más szavát – elnyomja a zene. A Maxből sugárzó hév azt tükrözi, ami érezhetően bennem ég. Szövegei hol gyöngéden kedvesek, hol vitriolosan kegyetlenek. Szerelemről, szakításról és menekülésről énekel, és bár nem először hallom tőle, az előadásmód más. Minden szót keserű igazság itat át. Johnny húrszaggató

meg

Craig

agresszív

vadsággal

gyilkolja

ütemet a

diktál,

gitárját.

Max

Számai

leplezetlenül rosszindulatúakká válnak, mintha még az összesereglett tömegben sem bízhatna, s amikor sort kerít az akusztikus darabra, szokásos önvizsgálata harciasságba és cinizmusba csap át. Borostyánszínű szeme megtalál a helyiségben, és telítődöm ádáz hangulatával. Tudom, hogy helytelen, de csak még jobban kívánom őt. A fölajzott tömeg magánkívül tombol. Ez Max eddigi legjobb szereplése. És nekem játszik. Miután véget ér, a barátaimhoz fordulok, figyelem, mit

szólnak hozzá. Anna és St. Clair láthatólag megdöbbent. Lenyűgözte őket az előadás, de... egyértelműen megdöbbentek tőle. – Jó a srác, Lola. Tényleg jó – mondja végül Anna. – Nem fontolgatja, hogy kezeltesse magát? – kérdezi St. Clair, mire Anna az oldalába könyököl. – Aú! – Mérgesen meregetem rá a szememet, mire vállat von. – Elképesztő volt – folytatja. – Csupán a féktelen düh jelenlétére kívántam utalni. – Hogy mered... – Ki kell mennem – közli Anna. – Légy szíves, a távollétemben ne nyírd ki a pasimat. És el ne menj, amíg nem találkozom Maxszel! Az utóbbi már közeledik is felénk a tömegben. Vállon veregetik, próbálnak szóba elegyedni vele, de Max rám szegezi a tekintetét, és nyomul előre. A szívem szaporábban ver. Hidrogénezett hajának fekete töve verítéktől csillog, fekete pólóját is átizzadta. Eszembe jut az az este, amikor megismerkedtünk, és szinte állati indulat ébred bennem. Max megdermed, ahogy magához akar ölelni. Észrevette St. Clairt. Rágóizmai megfeszülnek, miközben méregeti a srácot, de St. Clair közelebb lép, és lazán bemutatkozik. – Étienne St. Clair. Annával, a barátnőmmel – mutat a lány távolodó alakjára – együtt dolgozunk a moziban Lolával. Te

biztosan Max vagy. A pasim megenyhül. – Ja. – Megszorítja St. Clair feléje nyújtott kezét, azután már el is húz engem. – Gyere, tűnjünk innét! Maxszel akarok lenni. Igen. Maxszel. – Koszi, hogy eljöttetek! Köszönj el helyettem Annától, jó? St. Clair láthatólag baromi pipa. – Jó. Persze. Kilépünk az utcára, Max a furgonjához kísér. Kinyitja az ajtót, és meglepetten látom, hogy a raktér még üres. Beszállunk. – A következő banda Johnny dobszerkóját használja. Szóltam a srácoknak, hogy a többi cucc bepakolásával is várjanak még egy kicsit. Becsapom az ajtót, és egymásnak esünk. Szeretnék mindenről elfelejtkezni. Vadul csókolom Maxet. Ő még vadabbul viszonozza. Hamar végzünk. Elterülünk. Behunyom a szememet. Halántékom még a zene ütemére lüktet. Hallom Max öngyújtójának csettenését, de az illat, ami megüti az orromat, nem cigarettafüsté. Édeskés, tömény. Max megbök, némán kínál. Elhárítom. Az érintkezés mámora is elegendő.

Max éjjel kettő körül tesz ki. A parókámat a furgonjában felejtem. Katasztrofálisan érzem magam. Megint furdal a lelkiismeretem, mardos a düh, teljesen összezavarodtam. Bevonszolom magam. Szüleim az ajtónál várnak, mintha a távozásom óta ott dekkolnának. Valószínűleg így is volt. Fölkészülök a haragjukra. Fölöslegesen. – Hál’ istennek! – rogy a díványunkra Andy. Mindketten könnyekkel küszködnek, és a látványtól ma már századszor sírom el magam, bömbölve, görcsösen zokogok. Tiszta égő. – Bocsánat! Nathan úgy ölel át, mintha vaspánt szorítana. – Soha többé ne merj ilyet csinálni! Ráz a sírás. – Nem fogok. Bocsánat! – Erről majd holnap tárgyalunk, Dolores. – Nathan fölkísér az emeletre, Andy mögöttünk jön. Már a szobám ajtaját csukom be, amikor Nathan megjegyzi: – Fűtől bűzlesz. Holnap erről is tárgyalunk.

Kinyitom az ablakot, és az éjszakai égboltra nézek.

– Segíts! A fogyó hold már csak vékony sarló. De meghallgat. Hajnali négy óra. Nem tudok aludni, hát beszámolok neki az elmúlt huszonnégy óráról. – És nem tudom, mit csináljak – mondom. – Minden olyan hirtelen történt, és mintha mindent elrontanék. Mégis mit kéne tennem? Cricket ablaka kinyílik. A legközelebbi szemüvegemre vetem magam, hogy lássam őt. A szokásosnál is magasabb, a haja zilált az alvástól, a szeme félig csukva. – Még mindig társalogsz a holddal? – kérdezi egyáltalán nem lenézően, csak kíváncsian. – Nagy hülyeség, mi? – Dehogy. – Fölébresztettelek? Meghallottál? – Hallottam, hogy beszélsz, de nem hallottam, mit. Lassan,

megkönnyebbülten

sóhajtok.

Jobban

kéne

vigyáznom. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy jó tudni, ha valaki igazat mond. – Te mit keresel itt? – érdeklődöm. – Vasárnap este a kollégiumban a helyed. Cricket hallgat. Fontolgatja, hogyan válaszoljon. Egy autó gurul végig lépésben az utcánkon, parkolóhelyet keres,

dübögő tánczene szűrődik ki belőle. Miután a basszus elenyészik, a fiú megszólal: – Meg akartam győződni róla, hogy nem esett bajod. Vártam, hogy kigyulladjon nálad a villany. Közben elaludtam – vallja be restelkedve. – Értem. – Holnap korán indulok. – A szobájába pillant, valami órára. Sóhajt. – Pontosan két óra múlva. – Hát itt vagyok. Hazaértem. Éppen hogy. Rám mered. Szinte szó szerint átható a tekintete. Lenézek a két házat elválasztó térközre, ahol egy kóbor macska ténfereg Andy komposzthalmán. – Nem volt kötelességed, amit tettél – mondom. – Valószínűleg nem is lett volna szabad. Nem én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy beszélj velem. – Ezért telefonáltál Lindsey-nek? Feszengve vállat von. – Beszéltetek? Mielőtt elmentél? – Igen. A macska a szemetesünkre ugrik. Fölnéz, és a szeme kísértetiesen villan rám a sötétben. Megborzongok. – Te fázol – veszi észre Cricket. – Le kéne feküdnöd. – Nem tudok aludni.

– Most jobban érzed magad? – fakad ki. – Max segített? Elönt a szégyen. – Nem tudom – rebegem. Sokáig hallgatunk. Elfordítom a fejem, az utcára nézek, a holdra, megint az utcára. Érzem, hogy a srác engem figyel, a csillagokat, megint engem. Metsző szél fúj. Szeretnék ágyba bújni, de félek elveszíteni a társaságát. A barátságunk ismét a megszűnés határán ingadozik. Nem tudom, mit akarok, de azt tudom, hogy nem akarom elveszíteni őt. – Cricket! – Tessék? Elszakítom a tekintetemet, hogy őrá nézzek. – Jövő hét végén hazajössz? Behunyja a szemét. Az a rendkívül különös érzésem támad, hogy köszönetét mond valakinek. – Haza – feleli. – Természetesen.

16. Fejezet

N

athan

korán

ébreszt,

hogy

tanítás

előtt

beszélhessünk. Meg gondolom, büntetésképpen is.

Összesen három órát aludtam. Miközben öltözködöm, kilesek a függönyön, és fölfedezem, hogy Cricket a sajátját széthúzva hagyta. A megszokott bőrtáskája meg szennyestartója eltűnt. Üresség sajdul a mellkasomba. Levonszolom magam a földszintre. Andy már fölébredt – sosincs ébren ilyen korán –, és rántottát süt. Nathan az egyik legjobb öltönyében az e-mailjeit ellenőrzi. Norah-nak színét sem

látom.

Alighanem

Nathan

dolgozószobájában,

a

kihúzható rekamién alszik. – Tessék! – tol elém egy bögre kávét Andy. Általában nem helyesli, ha kávézom, úgyhogy ez komoly dolog. Nathan mellé telepszünk, ő pedig félreteszi a telefonját. – Lola, megértjük, miért mentél el tegnap este – kezdi. Megdöbbenek. Ugyanakkor meg is könnyebbülök, hogy Lolának, nem pedig Doloresnek szólít. – Ez azonban nem mentség a viselkedésedre – folytatja

Nathan. – Halálra rémítettél bennünket. Hát ez nagyjából jogosnak hangzik. Következik a fejmosás, amire számítottam. Fájdalmas, kimerítő, és azzal végződik, hogy egyhavi szobafogságot kapok. Nem hisznek nekem, amikor közlöm, hogy nem szívtam füvet, amiről tudják, hogy Maxé volt, és egyik tekintetben sem tudom jobb belátásra bírni őket. Terjedelmes kiselőadást hallgatok a kábítószer-fogyasztás veszélyeiről, amire válaszul könnyedén a dolgozószoba csukott ajtajára mutathatnék, mondván: – Aha. De nem teszem. Az iskolába vezető gyalogút hosszú, a tanítási nap még hosszabb. Lindsey igyekszik elszórakoztatni, a rángatózós emberről mesél, akit a szülei vettek föl kisegítőnek a vendéglőbe. Meggyőződése, hogy a férfi valami sötét titkot őriz, például a tényleges kilétét rejtegeti, vagy tud valamiről, amit a hatóságok megpróbálnak eltussolni. Én azonban csak a ma estére tudok gondolni. Nincs munkám. Nincs randim Maxszel, és – ha egyáltalán újra fölbukkan – a vasárnapi villásreggelin kívül egy egész hónapig nem is találkozom vele. És... Cricket sincs. A következő hónapban legalább rengeteg időm jut arra,

hogy a ruhámon dolgozzak. A gondolat nem derít jobb kedvre. A fűzővel gyorsabban haladok, mint vártam, sőt már a parókához is hozzáfogtam, de a krinolin lehangoló. Még mindig nem találok kielégítő útmutatást. A délutánomat leckeírással töltöm, az interneten csetelek Lindsey-vel, és csirkehálót erősítek a fehér parókaalap tetejére. Marie Antoinette HATALMAS parókát viselt. A drótháló kellő magasságot ad a parókának, mégsem növeli drasztikusan a súlyát. Később majd hozzáillő vendéghajjal borírom. Norah a konyhában Andyvel beszélget. Ma elhozták a holmiját, és a dobozok beborítják Nathan antik bútorait, elfoglalják a teljes nappalinkat. A kartonpapír füstölő- és szutyokszagot

áraszt.

Norah

elcsigázott

hangjától

megrezzenek, és fölhangosítom a zenét. Még mindig nem találkoztam vele. Hamarosan kénytelen leszek, de húzomhalasztom, ameddig csak lehetséges. Gondolom, vacsoráig. Fél hétkor csengetnek. Megáll a kezemben a dróthálót hajlítgató fogó, hegyezem a fülemet. Cricket? De azután meghallom Max mély, érdes hangját. Elejtem a fogót, és futok le. Ilyen nincs, ilyen nincs, ilyen nincs. Kivéve, hogy... tényleg ő az. Még a szokásos fekete pólójáról is

lemondott

egy

csíkos

ing

kedvéért.

A

tetoválásai

kikandikálnak az ing ujja alól. És természetesen a szemüvegét is fölvette. – Max – mondom. – Szia! – mosolyog rám. Andyn éppolyan meglepődés látszik, amilyet én érzek. Gőze sincs, mihez kezdjen a helyzettel. Átkarolom Maxet. Szorosan magához ölel, de egyetlen másodperc után el is húzódik. – Meg akartam győződni róla, hogy életben maradsz – súgja. Megszorítom a kezét, és nem eresztem el. Nem is sejtettem, mennyire hiányzik, hogy viszontlássam, és tudjam, hogy minden rendben van kettőnk közt. Nem tudom, miért hittem másként, talán csak tegnap este másként éreztem. Most bocsánatot kér apámtól. Tudom, hogy majdnem belehal. Higgadtan és szűkszavúan fogalmaz. – Köszönöm, hogy ezt mondod, Max. – Andy tétovázik, viszolyog attól, amiről tudja, hogy most következnie kell. – Nem maradsz vacsorára? – De, örömmel. Köszönöm szépen! Max tisztában volt vele, hogy a szüleim elő akarják keríteni, de megelőzte őket, ma este magától állított be. Irtó okos. – Szóval te vagy a barátja.

Max, Andy és én megdermedünk, Norah a nappalink meg a konyha közötti ajtó tokjának támaszkodik. Bár Nathan több esztendővel idősebb a húgánál, Norah legalább egy évtizeddel öregebbnek látszik. Gyermekkorukban ugyanolyan kerek arca volt, amilyen Nathané meg az enyém, de az idő és a szerfüggőség elnyűtte, megviselte. Petyhüdt bőre éppúgy lóg, mint gondozatlan haja. De legalább lezuhanyozott. – Max, ismerkedj meg Norah-val! – mutatom be anyámat. A srác biccent neki. Anyám kifejezéstelen arccal bámul vissza. – Ehhez aztán tényleg vastag bőr kell, hogy így beállíts. Nathan hangjára mindannyian ismét megdermedünk. Maxszel továbbra is kézen fogva fordulunk hátra. Apám a bejárati ajtó mellé teszi az aktatáskáját. A pasim kezén rángatóznak az izmok, de hangja mentes az érzelmektől, amelyekről tudom, hogy kavarognak benne. – Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Felelőtlenség volt tőlem, hogy tegnap este elvittem Lolát. Föl volt zaklatva, és segíteni akartam neki. Helytelen megoldást választottam. – Baromira helytelent. – Apu! – Nathan – szól közbe gyorsan Andy. – Szeretnék beszélni veled. A dolgozószobában.

Elviselhetetlen a várakozás, mígnem Nathan végre leveszi szúrós tekintetét Maxről, és követi Andyt. A dolgozószoba ajtaja

becsukódik.

Izzadok.

Elengedem Max

kezét, és

ráeszmélek, hogy az enyém reszket. – A legrosszabbon túl vagyunk – mondja. – Egyhavi szobafogságot kaptam. Meghökken. – A francba! A konyhaajtónál álló anyám goromba horkantást hallat, mire én kis híján elveszítem a fejemet. – Bocsesz! – Max a hangjából ítélve most csakugyan zabos. – De nem gondolnám, hogy bármi köze lenne ehhez a beszélgetéshez. – Igaza van – mosolyog kajánul Norah. – Mit tudhatok én arról, hogy egy kamaszlány elszökik, és bajba keveredik a fiújával? – Nem szöktem el – tiltakozom. – Moderálja magát! – csattan fel egyidejűleg Max. A legszívesebben meghalnék. – Bocsáss meg, borzasztóan sajnálom ezt az egészet. – Ne kérj bocsánatot! – szól rám mérgesen. – Nem miattuk jöttem. Hanem miattad. A dolgozószoba ajtaja kivágódik, és Nathan ránk sem néz,

egyenesen fölvonul az emeletre, a hálószobájukba. – Tíz perc múlva vacsora – közli kényszeredett mosollyal Andy.

Nathan átöltözött a munkaruhájából. Próbálkozik, de nem erőlteti meg magát. Nem tudtam, hogy lehetséges ilyen ellenségesen továbbadni egy tál vega lasagnét. – Szóval hogy sikerült a Los Angeles-i fellépés, Max? Nem is gondoltuk, hogy ilyen hamar visszajössz. Lehet ez még ennél rosszabb? – Santa Monicában léptünk föl, és jól ment. Lekötöttünk még két koncertet ugyanott. Igen. Lehet rosszabb. – Sok turnézást terveztek? – kérdezi Andy. Nem bírom megállapítani, hogy reménykedve vagy kétkedéssel. – Szeretnénk többet. Nem óhajtok életem végéig gázóraleolvasással foglalkozni. – Úgy gondolod, hogy ez reális pályaválasztás? – érdeklődik Nathan. – Szerinted joggal számíthatsz sikerre? – ÚRISTEN! – dühöngök. Nathan bocsánatkérően emeli föl a két tenyerét, de nem szól semmit. Max némán fortyog mellettem. Norah kibámul az

ablakon, kétségkívül elvágyódik. Bárhová, csak el innen. Ideoda tologatom a tányéromon a spenótos lasagnét, de egy falatot sem eszem. – Csak azért említettem a fellépést – mondja kisvártatva Nathan –, mert sajnálatos, hogy lemaradtál miatta a kiruccanásunkról. A Muir- erdőben jártunk, és elvittük... – A piknikkosarat! – vágok közbe. Nathan elégedetten mosolyog. Ezt próbának szánta. Engem tett próbára, hogy kiderítse, tud-e a pasim a Crickettel töltött vasárnapról. – Nem vesztettél semmit – jegyzem meg. – Kivéve persze a kaját. Max hazugságot orront, de a szüleim előtt nem meri firtatni. Érzem azonban, hogy fal emelkedik kettőnk közé. – Figyeljetek, van egy ötletem. Beszéljünk Norah-ról! – javaslom. – Lola! – utasít rendre Andy. – Mi az? – kapja föl a fejét anyám, mint aki révületből tér magához. Azután pislog. – Te meg mit vettél föl? – Hogyhogy? – Ez micsoda rajtad? Mégis mi akarsz lenni? Egybeszabott ruhám alól szivárványszínű tüll kandikál ki, a hajamat

két

hosszú copfba fontam, és csillámzselével

átkentem. – Önmagam – meredek Norah-ra mérgesen. – Ez én vagyok. Anyám rosszallóan összevonja a szemöldökét. – Elég! – fordul felé Nathan. – Szállj le róla! – Teljes joggal helyteleníti a ruhatáramat – intek Norah ezeréves, kinyúlt kardigánjára, aminek a színe a mosogatóban száradó zabkására emlékeztet. – Egyértelműen a divat élvonalában halad. Max vigyorog. – Na jó! – ugrik föl Andy. – Ki kér tortát? – Várj csak, amíg meglátod a farsangi bálra készülő ruhámat! – mondom anyámnak. – Óriási, pazar, meseszép, egyszerűen imádni fogod. Norah visszarántja a fejét az ablakhoz. Mintha még neki állna feljebb, miután belém kötött. Max ismét feszült, Nathan pedig nem bírja ki, hogy ne piszkálja. – Te mit veszel föl a bálra, Max? – Szmokingot – vágom rá. – Neki nem fogok jelmezt varrni. – Mennem kell – áll föl Max. Könnyekben török ki. Nathan mintha röstellné magát. Max kézen fog, és a bejárati ajtóhoz kísérem. Kilépünk a tornácra. Nem törődöm a szobafogsággal. – Ne ha-haragudj!

Ezúttal nem mondja, hogy ne kérjek bocsánatot. – Ez jól elcsesződött, Lola. – Ez el. – Mondd, jövendőmondó Norah „pályaválasztása” elnyerte Nathan tetszését? Mindjárt elájulok. – Vasárnap nem lesz ilyen borzasztó. – Vasárnap – vonja föl fél szemöldökét Max. – Persze, a villásreggeli. – Elenged, és zsebre vágja a kezét. – Szóval komolyan gondolod azt a bált? Megrökönyödöm. Már százszor meséltem neki a ruhámról. Puszta kézzel törölgetem a könnyeimet, bosszant, hogy nincs nálam zsebkendő. – Hogyhogy? – Lola, huszonkét éves vagyok – válaszolja elkínzott arcom láttán gyorsan. Most mindkét kezemet megfogja, és a testéhez húzza. – De ha ez neked örömet szerez, elmegyek a bálra. Ha ezeket a hülye evészeteket túléltem, egy hülye táncot is túlélek. Utálom, hogy ez úgy hangzik, mintha valami büntetést kéne elszenvednie.

17. Fejezet

-C

siribí-csiribá! – robban be az előcsarnokban St. Clair olyan látványosan, mint valami bűvész. Annának

produkálja magát, ahogy mindig. Csütörtök van, a srác mára nincs beosztva, de természetesen ettől függetlenül itt lebzsel. Bár a mai este más, mint a többi. Magával hozott valakit. Ez a helyzet Cricket Bell-lel. Nem lehet NEM észrevenni, ha belép valahová. Elsőként a magassága szúr szemet, de azután hamar

megmutatkozik

harmonikusan

mozog,

az

energikussága

mint

a

nővére,

is.

Éppolyan de

szinte

megzabolázhatatlannak tűnő lelkesedés hajtja, amitől keze, lába, teste egy pillanatra meg nem áll. A legutóbbi néhány találkozásunknál visszafogottan viselkedett, de most teljesen fölélénkült. – Anna – mondja St. Clair. – Ez itt Cricket. Eltörpül mellette. Úgy festenek, mint Rocky és Bakacsin, s kettejük közvetlen, természetes viselkedése amazokéhoz hasonlóan régi barátság benyomását kelti. Gondolom, ha egy

rendkívül

jólelkű

meg

egy

rendkívül

nyílt

egyéniség

összebarátkozik, könnyen kialakulhat ilyesmi. – A kollégiumban folyton elkerüljük egymást. Örülök, hogy végre megismerkedünk. – Nemkülönben – feleli Cricket. – Csupa jót hallok rólad. Sőt, ha nem lenne itt mellettem a pasid, kísértésbe esnék, hogy én hívjalak randira. A lány elpirul, St. Clair pedig a pénztárban terem, és átöleli. – Enyééééééééém! – kurjantja. Az éppen jegyet vásárló pár gyanakodva lesi. – Állítsd le magad! – taszítja el magától nevetve Anna. – Kiteszik a szűrödet, aztán életünk végéig eltarthatom lordságodat. Életük végéig. Miért feszélyez ez engem mindig annyira? Csak nem zavar, hogy ők boldogok? A fiú szokott ülőhelyére, a pult tetejére szökken, és máris valami máson nevetgélnek. Cricket derűs arccal várakozik az üveg túloldalán. Kiadom a párnak a visszajárót. – Téged meg mi szél hozott hétköznap a városba? – kérdezem azután Crickettől. – Egy órája összefutottam St. Clairrel, és rábeszélt, hogy tartsak vele. Azt ígérte, mozizunk – teszi hozzá hangosan.

– ÚGY VAN – feleli St. Clair. – Megtekintünk egy mozgófilmet. Semmi akadálya. De tovább társalog Annával. Cricket meg én egymásra mosolygunk. – Gyere be! – biccentek a pénztár ajtaja felé. Bolyhos sárgászöld pulóvert viselő férfi közeledik az ablakomhoz, de ez sem vonhatja el a figyelmemet az ajtóhoz induló fiúról. Azokkal a hosszú, könnyed lépteivel halad. Egyszerre repes és elszorul a szívem. Cricket benyit, és elkapom róla a tekintetemet. – Jó szórakozást! – köszönök el a pulóverestül. Cricket a hátam mögött vár, amíg még két embernek jegyet nyomtatok. Nem bírok koncentrálni, ha ott áll. Az előcsarnok ismét kiürül, Cricket helyet foglal a mellettem lévő széken. Nadrágszára följebb csúszik, kilátszik alóla a zoknija. Kék-lila csíkos. Bal kezén lista: 12. FEJ, SAMPON, DOBOZ. – Hogy vagy? – kérdezi. Nem merő udvariasságból. Egy

pillanatra

leveszem

a

szemüvegemet,

megdörzsölgetem fáradt szemem. – Még élek. – De már nem sokáig marad nálatok. – Az óráját babrálja. – Vagy igen? – A hitelkártyáját lenullázta, és minden elképzelhető lakásnál elbukott a háttérellenőrzésen.

– Más szóval nem holnap távozik – fintorog. – Az sem tesz jót az ügyének, hogy a zárcsere után megpróbált betörni a volt lakásába. – Karba teszem a kezemet. – Szeretné, ha Nathan keresetet nyújtana be, hogy ejtsék a vádat, de ő nem hajlandó rá, mert tudja, hogy Norah valóban vétkes. Cricket még jobban ráncolja a homlokát, és ráeszmélek, hogy

nem

tud

Norah

közelmúltbeli

letartóztatásáról.

Beavatom, mert... minden másról már tud. – Sajnálom – válik aggódóvá a hangja. – Segíthetek valamit? Megfeszülnek az izmai, miközben viaskodik, hogy ne nyújtsa felém a kezét. – Mi az a doboz? – bukik ki belőlem a kérdés. – Hogyhogy? – hökken meg. A kezére mutatok. – Nyilván el kell olvasnod a tizenkettedik fejezetet, és sampont kell venned. De mi az a doboz? Jobb kezével szórakozottan eltakarja a balt. – Ja, hát keresnem kellett egyet. Várom a folytatást. Elfordítja a fejét, majd a testét is. – És találtam is. Dobozt. Visszaköltöztetek pár cuccot a szüleimhez. A kollégiumi szobám zsúfolt, az otthoni meg üres.

Rengeteg benne a hely. A holmimnak. – Tényleg... tényleg sok hétvégét töltesz ott. – Meg szünetet meg nyarat meg minden – hadarja, és elkomorul az arca, mintha szégyellné a sietséget. Nincs többé ártalmatlan társalgás. – Figyuzzatok, tudtátok, hogy Cricket Bell a nagy Alexander Graham Bell rokona? – szól közbe St. Clair olyan tökéletes időzítéssel, hogy egész biztosan fülelt. – Mindenki tudja, aki csak ismeri őt – felelem. – Komolyan? – mutat őszinte érdeklődést Anna. – Ez király. – Nem – dörzsöli meg a tarkóját Cricket –, ez jelentéktelen részletkérdés, semmi egyéb. – Viccelsz? – hökken meg St. Clair. – Minden idők egyik legjelentősebb feltalálója. Világtörténelmi jelentőségű! És... – Semmiség – szakítja félbe a fiú. Hátrahőkölök, de azután eszembe jut az az első este, amikor hazajött, és megemlítettem a középső nevét, amitől zátonyra futott a beszélgetésünk. Valami történt. De mi? – Bocsásd meg a lelkesedését! Történelemmániás

–

mosolyog a barátjára Anna. Nem bírom ki hencegés nélkül. – Egyébként Cricket maga is ragyogó feltaláló! – Á, dehogy! – Fészkelődni kezd. – Csak piszmogok. Nem

nagy ügy. – Gondolj bele – vág elragadtatott képet St. Clair –, egyenes ági leszármazottja annak, aki föltalálta – húzza elő a mobilját – ezt! – Azt nem ő találta föl – javítja ki színtelen hangon a fiú. – Jó, nem ezt – helyesbít St. Clair. – De az elgondolást. Az elsőt. – Nem. – Még soha nem láttam ennyire rosszkedvűnek. – Úgy értem, nem ő találta föl a telefont, és kész. Hárman nézünk rá értetlenül. – Ez Annának magas – közli Anna. – A telefont nem Alexander Graham Bell találta föl, hanem egy Elisha Gray nevű ember. A szépapám tőle lopta el az ötletet. És még csak nem is Gray jött rá elsőként. Mások is foglalkoztak vele, mielőtt Alexander egyáltalán megszületett. Csak nem fogták föl, mi minden következik abból, amit kieszeltek. – Hogyhogy ellopta az ötletet? – Ellopta, a sajátjának tüntette föl, és hihetetlen összegű pénzt keresett vele, ami nem őt illette – bőszült föl Cricket. – A családom egész öröksége egy hazugságon alapul. Na igen, ez már megmagyarázza a változást. Úgy tűnik, St. Clair röstelli, amiért akaratlanul arra uszította

Cricketet, hogy elmesélje nekünk mindezt. Már szólna is, de a fiú a fejét rázza. – Bocs, nem kellett volna mellre szívnom. – Te mikor tudtad meg ezt? – kérdezem halkan. – Pár éve. Megjelent róla egy könyv. Nem tetszik nekem az arckifejezése. További emlékek jutnak eszembe arról, hogy vonakodott a találmányairól beszélni. – Cricket... ha ő lopta is az ötletet, abból még nem következik az, hogy amit te csinálsz... De hirtelen St. Clairhez fordul: – Mozi? Annával aggódva meredünk rá, St. Clair azonban ismét könnyedén átveszi az irányítást. – Igen, amennyiben a hölgyek már nem tartanak igényt a szolgálatainkra, azt hiszem, leléphetünk. Cricket már félúton jár az ajtó felé. A szívem meglepett fájdalommal sikolt föl. A srác megtorpan. Mintha fizikailag megállította volna valami láthatatlan akadály. – Később még itt leszel? – kérdezi tőlem. – Amikor a filmnek vége. Kiszárad a torkom.

– Itt kell lennem. Az alsó ajkába harap, azután elpályáznak. – Teljesen odavan érted – jegyzi meg Anna. Atrakosgatom

a

föltornyozott

negyeddollárosokat,

és

bármennyire kalapál a szívem, igyekszem megőrizni a nyugalmamat. Mi a csuda történik velem? – Cricket rendes srác. Mindig is így viselkedett. – Akkor mindig is odavolt érted. Anna előkapja az ablaktisztítót, és befúj valami maszatot, amit St. Clair hagyott az üvegen. Ahogy jobban eltűnődik, arcáról lehervad a mosoly. – Mi baj? – kérdezem. Rettentően szeretnék témát váltani. – Velem? Semmi, jól vagyok. – Hiszi a piszi – mondom. – Rajtad a sor. Mesélj! – Az a helyzet, hogy... a családom jön látogatóba – teszi le az ablaktisztítót, de tovább szorongatja a szórófejet. – Tavaly, a bizonyítványosztáskor már megismerkedtek Étienne-nel, és rokonszenvesnek találták, de anyukám eléggé ki van akadva attól, hogy szerinte nagyon gyorsan haladunk. Ez a látogatás iszonyú kínossá válhat. Erővel kiveszem a kezéből a tisztítószeres flakont. – Szerinted túl gyorsan haladtok? Anna

elandalodik,

újra

mosolyog,

lesír

róla,

hogy

szerelmes. – Jaj, dehogy. – Akkor probléma egy szál se. Különben is – bököm oldalba – mindenki imádja a pasidat. Talán anyukád csak elfelejtette, milyen baromira szívdöglesztő. Fölnevet.

Újabb

mozinéző

lép

az

ablakomhoz,

és

kinyomtatom a jegyét. Miután távozik, Anna visszafordul hozzám. – Hát nálad mi a helyzet? – kérdezi. – Hogy álltok mostanában Maxszel? Rettenetes felismerés kólint fejbe. – Jaj, ne. Meg akartál ismerkedni vele, mi meg elmentünk! – Zűrös estéd volt. – Vállat von. – Ne edd magad emiatt. – Jó, de... – Nyugi, becsszóra semmi gond. Mindenki követ el hibákat – emelkedik föl, és megragadja a benti kulcscsomóját. – Az a fontos, hogy ne kövessük el kétszer ugyanazt a hibát. Lelkiismeret-furdalásom tovább fokozódik. – Ne haragudj a múlt hetiért. Amikor késve jöttem vissza a kajaszünetről. – Nem erre gondoltam – rázza a fejét. – Hát akkor mire? Óvatosan kémlel.

– A hiba néha nem valami, hanem valaki. Ezzel elmegy jegyet szedni, és magamra hagy minden eddiginél ziláltabb gondolataimmal. Vajon Maxre célzott? Vagy Cricketre? Egy óra múlva Franko ballag be. Harminc körüli pasas, a haja egyenetlenül van lenyírva. Annyira, hogy összevissza kopasz foltok tarkítják. – Szióka, Lola! Nem láttad a bigyót? – Milyen bigyót? – Tudod... azt a micsodát... hogy ki mikor melózik, meg minden. – A műszakbeosztást? – Ja, azt. Nem láttad? Körülpillantok. – Sajnálom, itt nincs. – Franko azonban már a pulton fölhalmozott papírok közt turkál. Lelöki a fali telefont a kampójáról, gyorsan elkapom. – Vigyázz! – Megvan? – perdül hátra, ahogy feléje lépek. A könyöke az arcomba csapódik, és leveri a szemüvegemet a földre. – Hoppá! Megtaláltam, Lola. Műanyag idegtépő recsegése hallatszik. – FRANKO! Fények és színfoltok kavalkádjává változott a világ. – Hű, bocsesz, Lola. Igazi volt?

Anna siet be. – Mi baj? Mi történt? Jaj! – Lehajol, gondolom, hogy fölvegye a szemüvegemet. A hangja nem valami biztató. – Na, öregem. – Mi az? – kérdezem. – Nem látod? – tartja közelebb az arcomhoz. Több darabban. Sok-sok darabban. Felnyögök. – Bocsesz! – mondja ismét Franko. – Megkérhetlek, hogy fáradj vissza az első emeleti büfébe? – szól rá Anna, mire elmegy. – Van nálad másik? Kontaktlencse? Semmi? – Újra felnyögök. – Na jó, semmi gond. Már majdnem vége a műszakodnak. Apukád nemsokára jön érted. – Úgy volt, hogy ma tömegközlekedek. Hát persze, hogy a mai este az, amikor a szüleim nem érnek rá, és a városi közlekedési vállalat gondjaira hagytak. – De azért haza tudsz menni, nem? – Anna, egylépésnyire állsz tőlem, és nem tudom, hogy mosolyogsz vagy a homlokodat ráncolod. – Oké... – leül gondolkozni, de mindjárt föl is pattan. – Majd mi Étienne-nel hazaviszünk! Az csak kis kitérő a sulimtól. – De hát nincs nektek...

– Már döntöttem – vág a szavamba, és örülök, hogy ezt mondja. A műszak hátralévő részében nem veszi hasznomat. Távozáshoz készülünk, amikor a fiúk visszatérnek, és Anna a St. Clair formájú pacnihoz fordul. – Hazavisszük Lolát. – Miért? Mi történt? – kérdezi a Cricket formájú pacni. Lesütött szemmel magyarázom el a helyzetet. – Nem is látsz engem? – kérdezi St. Clair. – Fogalmad sincs, mit csinálok? – Hagyd abba! – szól rá Anna, és nevetnek. Nem tudom, mi történik. Megalázó. – Majd én hazaviszlek – szólal meg Cricket. St. Clair vitatkozik: – De hát nem kéne neked... – A szomszédban lakom. Nekem útba esik. Szégyellem saját gyámoltalanságomat. – Köszönöm! – Nincs mit. Az egyszerű kijelentés őszintesége szíven üt. Cricket nem ugrat, és nem is ébreszt bennem kellemetlen érzést, amiért rá vagyok utalva. Anna azonban aggódva adja kezembe a retikülömet. – Biztos nem lesz semmi gond? Ami lefordítva annyit tesz: Biztos, hogy nem lesz semmi

gondod Crickettel? – Köszi, biztos – felelem megnyugtató mosollyal. És ez egészen addig igaz is, amíg ki nem lépünk az utcára, mert ott azonnal megbotlom a járdán. Cricket elkap. Érintése úgy megdöbbent, hogy összecsuklom. Fölemel, és bár köztünk a kabát, a karom eszeveszetten bizsereg. – Az itteni járdák a legrémesebbek – mondja a fiú. – A földrengésektől deformálódtak, taposóaknával érnek föl. Leveszi rólam a kezét. Rápislogok, és óvatosan a karját nyújtja. Tétovázom. Azután belékarolok. Annyira közel kerülünk egymáshoz, hogy érzem az illatát. Érzem az illatát. Olyan tiszta, akár egy darab szappan, de leheletnyi műszerolajszag vegyül bele. Szótlanul kísér át az úttesten a buszmegállóhoz. Hozzásimulok. Épp csak egy kicsit. A másik karja föllendül, majd leereszkedik. Azután lassan ismét fölemeli, és keze megpihen az enyémen. Perzsel. A forróság üzenetet hordoz: Fontos vagy nekem. Hozzád akarok tartozni. Ne engedj el! De azután... ő enged el.

Leültet a buszmegálló lehajtható ülésére, és elereszt, nem néz rám. Fölajzott csöndben várakozunk. Percről percre növekszik közöttünk a távolság. Újra megfogja majd a kezemet, vagy nekem kell megfognom a kezét? Lopva rápillantok, de persze nem látom az arckifejezését. Buszunk sóhajtva megáll a járdánál, és egy szisszenéssel kinyílik az ajtaja. Cricket felém nyúl. Az égen sárgálló derengésre nézek, ami csakis a hold lehet. Köszönöm! Fölszállunk, és mire megtalálnám a bérletemet, ő már kifizeti a jegyemet. A busz üres. Nekiiramodik, nem várja meg, hogy

leüljünk,

szorosabban

megfog.

belékapaszkodnom, mégis azt

Nem

teszem, sőt

szükséges két

kézzel.

Leereszkedünk egy ülésre. Együtt. Megmarkolom az ingét, és a szíve úgy dübög, akár az üstdob. – Szia! – suttogom. Lefejti magáról a kezemet, és elfordul tőlem. – Ne nehezítsd meg még jobban! – súgja vissza. Én úgy érzem magam, mint a világ legnagyobb barma. – Rendben – húzódom el, amennyire csak lehetséges. – Bocsánat. Nem fogom. Max szelleme foglal helyet kettőnk között. Birtokló mozdulattal terpeszti szét a lábát. A busz hideg, és a

metróállomásig rövid az út. Most nekem kell megfognom Cricket karját. Gépiesen vezet. A Van Nesstől a Castróig lehangoló a zötykölődés. A szerelvény ide-oda billeg a sötét alagutakban, és minden hirtelen rántással, ahogy a vállához ütközöm, egyre megalázóbb a helyzet. Szabadulni vágyom. KI INNÉT! Kinyílik az ajtó, átrohanok az állomáson, ki a forgókeresztnél. Cricket a sarkamban lohol. Nincs szükségem rá. Nincs szükségem rá. Nincs szükségem rá. Nincs szükségem rá! Az utcán azonban ismét megbotlom, és a karja már át is fogja a derekamat, és amikor kivonnám magam a szorításából, még erősebben tart. Hangtalanul viaskodunk egymással, ahogy próbálok kivergődni. – Ahhoz képest, amilyen girnyó vagy, olyan a karod, mint az acélcsapda – sziszegem. Cricket nevetésben tör ki. Enyhül a szorítása, kitépem magam a kezéből, és előretántorodom. – Jaj, ne szórakozz, Lola! – Még mindig nevet. – Hadd segítsek! – Soha többé ki sem mozdulok otthonról tartalék látszer nélkül. – Remélem is. – És kizárólag azért fogadom el a segítségedet, mert nem

szeretnék belerohanni valamibe, és véletlenül elszakítani ezt a világszínvonalú poliészter egyenruhát. – Értem, kérem. – És – remeg a hangom – ez semmin sem változtat kettőnk között. – Ez is érthető – szól szelíden. Mély lélegzetet veszek. – Oké. Egyikünk

sem

mozdul.

Cricket

rám

hagyja

a

kezdeményezést. Óvatosan ismét feléje nyúlok. Fölkínálja a karját, én pedig elfogadom. Baráti segítő gesztus, semmi több, mert amíg Max létezik, nem lehet ennél több. És szeretem Maxet. Úgyhogy ennyi. – Na – szólal meg aztán egy néma háztömbnyivel odébb. – Mesélj arról a káprázatos ruháról! – Milyen ruháról? – Arról, amihez a „mídert” készíted. Nagyon fontosnak tűnik. Emlékezetembe ötlik a Maxszel folytatott társalgásom, és zavarba jövök. A bálozás afféle nőies ügy. Nem bírnám elviselni, hogy Cricket is leszólja. – A farsangi bálra kell – mondom. – És nem fontos.

– Azért csak mesélj róla! – Ez egy... ez egy nagy ruha. – Nagy, mint egy ejtőernyő? Nagy, mint egy cirkuszi sátor? Már megint mosolyt csal ki belőlem, holott elhatároztam, hogy nem fogok mosolyogni. – Marie Antoinette-esen nagy. Füttyent. – Az tényleg nagy. Hogy is hívták azt a cuccot? Abroncsszoknyának? – Vagy krinolinnak. Abban a korszakban egyébként paniernak nevezték. Nem szabályos körben helyezkedett el, inkább oldalra nyúlt. – Nehéz feladatnak hangzik ez a „pánjé”. – Az is. – És jó mulatságnak. – Talán az lenne, ha legalább halvány fogalmam volna arról, amit csinálok. Ezek a krinolinok óriási vázszerkezetek. Az elkészítésük

nem

is

szabás-varrás,

hanem

építkezés.

Illusztrációkat szereztem, de tisztességes útmutatást nem találtam. – Nincs kedved megmutatni nekem az illusztrációkat? – Minek? – ráncolom a homlokomat. Vállat von.

– Hátha ki tudnám okoskodni. Már a nyelvemen van, hogy nincs szükségem segítségre, amikor ráeszmélek, hogy... pontosan ő a legalkalmasabb személy erre a feladatra. – Hm. Igen, köszi, az jó lenne. – Közben elértünk a tornáclépcsőnkhöz. Finoman megszorítom a karját, azután elengedem. – Innen már hazatalálok. – Ha idáig elhoztalak – bizonytalanodik el a hangja a bejáratig is elkísérhetlek. És még egyszer, utoljára felém nyúl. Lélekben fölkészülök az érintkezésre. – Cricket! – A kiáltás a két ház közül hallatszik, és a srác karja egyből lezuhan. Calliope bizonyára épp a szemetet vitte ki. Most hátulról átöleli az öccsét, és nem látom ugyan, de olyan a hangja, mint akit a sírás kerülget. – Az edzés rémálom volt. El sem akarom hinni, hogy itt vagy, azt mondtad, nem tudsz hazajönni. Istenem, de jó, hogy látlak. Csinálok forró csokit, és elmesélem neked az egész... Jé, Lola! Cricket furcsán néma, mintha kővé vált volna. –

A

testvéred

nagyon

kedvesen

hazakísért

a

munkahelyemről – magyarázom. – Eltört a szemüvegem, és az orromig sem látok. – Hol is dolgozol? – kérdezi rövid hallgatás után a lány. – A

moziban? Meglep, hogy tudja. – Ott. – A moziba mentél? – fordul vissza az öccséhez. – Mi lesz a holnapi rettentőségesen fontos beadandóddal? Azt hittem, amiatt nem tudsz hazajönni. Igazán különös. – Cal... – kezdi Cricket. – A konyhában leszek – vonul el a lány. Megvárom, amíg beér. – Tényleg van holnapra beadandód? A válasz sokáig várat magára. – Van. – Úgy volt, hogy ma nem jössz haza? – Úgy. – Miattam jöttél? – Miattad. Megint hallgatunk. – Akkor vigyél haza! – fogom meg a karját.

18. Fejezet

M A

ég bátorítom is. És nem bírom abbahagyni.

bejárati

Miért nem bírom abbahagyni? ajtóhoz

tapasztom

a

tenyeremet,

és

a

homlokomat is nekitámasztom. Hallgatom a fiú ereszkedő lépteit a túloldalról. Lassan, sietség nélkül megy le. Én nehezítem meg az életünket. Én teszem bonyolulttá ezt a barátkozást. De ő visszajön újra meg újra. Pedig több esze van ennél. Tudhatná, hogy ideje továbblépnie és távol maradnia tőlem. Nem akarom, hogy távol maradjon. Mégis MIT akarok? A válasz zavaros, kivehetetlen, noha annyi világos, hogy nem kívánok egy újabb megszakadt szívet. Neki nem, magamnak meg pláne nem. Jobb, ha távol marad. Nem akarom, hogy távol maradjon. – Jól megnőtt ez a Bell gyerek – mondja Norah. Meghökkenek. Az utca felőli ablakfülkénél lévő türkizkék díványon posztol. Vajon mióta? Bizonyára látott bennünket.

Hallott is? A srácot lesi, feltehetőleg addig, amíg az el nem tűnik a szomszéd házban, majd rám néz. – Fáradtnak látszol, Lola. – Bagoly mondja verébnek. – Jogos. De igaza van. Kimerültem. Egymásra meredünk. Norah alakja elmosódik, de így is eleget látok. Szürke pólója éppúgy lötyög, mint vézna karján a bőr, és az Andy nagymamájától maradt egyik régi, foltvarrásos takaróba burkolózik, hogy ne fázzon. Hosszú haja tartás nélküli. Minden lóg rajta, mintha a saját teste is elutasítaná. Kíváncsi vagyok, mit lát, amikor rám néz. – Tudod, mi kell nekünk? – kérdezi. Nem tetszik, hogy egy kalap alá vesz kettőnket. – Mi? – Tea. Az kell nekünk. Sóhajtok. – Nekem ugyan nem. Le akarok feküdni. Norah föltápászkodik. Úgy nyög, mintha sajognának az ízületei, mintha azok is olyan öregek lennének, mint a vállára kanyarított takaró. Megfogja a karomat, és összerezzenek. Cricket kezének meleg, megnyugtató érintése nincs többé, az ő nyirkos, csontos keze váltotta föl. Kivezet a konyhába, és

annyira elfáradtam, hogy nincs erőm megállítani. Kihúz egy széket az asztaltól. Lerogyok rá. – Rögtön jövök! – mondja. Hallom, hogy fölkapaszkodik a lépcsőn, majd benyit a szobámba. Mielőtt fölizgathatnám magam, újra becsukódik az ajtóm. Norah visszatér, és a kezembe nyom egy másik szemüveget. Meglepődöm. – Köszi! – Mi történt azzal, amelyikben elmentél? – Ráléptek. – Valaki rálépett a szemüvegedre? – fortyan föl. – Jesszus, nem szándékosan – nézek rá bosszankodva. – Apuék még mindig nem jöttek vissza a randijukről? – Gondolom. Törődöm is én vele! Csapvízzel megtölti a vörösréz teáskannát, és a kelleténél erélyesebben teszi le. Megremegteti a tűzhelyet. – Megint veszekedtetek – állapítom meg. Norah nem válaszol, de sértődötten, mérgesen turkál a karton teásdobozban. Az ő teásdobozában. – Na nem! – ugrok föl. – Nekem nem fogsz jósolni. – Badarság. Pontosan erre van szükséged... – Fogalmad sincs, mire van valójában szükségem – buknak

ki belőlem a keserű szavak, mielőtt föl tartóztathatnám őket. Megdermed. A haja pajzsként hull az arca elé. Azután a füle mögé kanyarítja, mintha egy szót sem szóltam volna, és kivesz valamit a dobozából. – Fenghuang tancung vulung. A fenghuang azt jelenti: „főnix”. Ez a neked való. – Nem. Norah

kinyitja

azt

a

szekrényünket,

amiben

az

ivópoharakat tartjuk, és kivesz egy rózsaszín teáscsészét. Nem ismerem meg, tehát nyilván az övé. Újra fölforr a vérem. – A szekrényünkben tárolod a csészéidet? – Csak kettőt. – Kivesz egy másikat, az jádezöld. – Ez az enyém. – És hol a kristálygömböd? A televízió mellett? A turbánodat meg a mosókonyhában találom? Az üres csészék megcsörrennek a csészealjon, ahogy az asztalra teszi őket. – Tudod, hogy utálom ezt a porhintést. A jelmez tartalmatlan, nem fejez ki semmilyen élményt. Hazugság. – És amit te csinálsz, az nem hazugság? – Ülj le! – mondja higgadtan. – Még sosem hagytam, hogy tealevélből jósolj nekem. Most miért hagynám?

Egy pillanatig eltűnődik. – Picit sem vagy kíváncsi? – Nem hát – felelem, de elhamarkodottan. Norah érzékeli a tétovázást, ahogy elmém rejtett zugai másként válaszolnak. Ki nem kíváncsi egy picit sem? Tudom, hogy a jövendőmondás szemfényvesztés, de az életem annyira küzdelmessé vált, hogy óhatatlanul mégiscsak reménykedem valamiféle válaszban. Talán a jóslás elárul valamit Cricketről. Talán tud valamit, amit én nem, vagy talán eszembe juttat valamit, amire máskülönben nem jöttem volna rá. Önelégült mosoly az ajkán. Visszaülök, de elfordítom a tekintetemet, hogy kimutassam, mennyire nem szívesen maradok itt. A kanna sípol, és Norah közvetlenül beleszór egy kanál teát. A ház halkan nyikorog, mialatt a vulung ázik. Minél tovább várunk, annál idegesebb leszek. Tízszer is majdnem

fölállok,

hogy

elmenjek,

de

a

kíváncsiság

mindahányszor erőt vesz rajtam. – Igyál! – szólít fel Norah, amint a forrázási idő lejár. – Csak körülbelül fél teáskanálnyi folyadékot hagyj. Szürcsölöm a teát, mert forró. Enyhe íze őszibarackra emlékeztet, de valami sötétebb rejlik mögötte. Akár a füst. Anyámat nem zavarja a forróság. Fölhajtja a magáét, és újabb csészével tölt. Végül én is leérek az aljára. Szorongatom a

rózsaszín csészét, és homlokráncolva nézem a barnászöld leveleket. Jelképeket keresek bennük. Egy csomóba álltak össze. – Most mi jön? – Fogd a csészét a bal kezedbe! – Az a varázskezem? Ezt is elengedi a füle mellett. – Most forgasd meg háromszor, az óramutató járásával ellenkező irányban, de ennél gyorsabban. Igen, így jó. Borítsd a csészealjadra! – Nem fog az összes levél kiszóródni? – Sss! Tartsd a kezed a csésze fenekén! Hunyd be a szemed, és gondold át egy pillanatra, mit szeretnél megtudni. Hülyének érzem magam. CSAK EZ jár az eszemben. És... Cricket Bell. – Fordítsd vissza! Óvatosan! – teszi hozzá. Lehiggadok, visszafordítom

a

csészémet.

Az

utolsó

megmaradt

folyadékcseppecskék a csésze oldalához tapasztják a leveleket. – Most elveszem. – Jó sokáig hallgat. Csontos keze minden lehető

irányba

döntögeti

a

csészét,

hogy

különféle

szemszögből tekintse meg a formákat, vagy talán csak jobban lássa őket a letompított konyhai világításban. – Hát igen. – Norah leteszi a csészét, és int, hogy húzódjak közelebb. Nem

kéretem magam. – Látod itt ezt a felhőt, a fül közelében? – Nagyjából. Igen. – Ez azt jelenti, hogy zavart vagy zaklatott állapotban vagy. De amíg én itt lakom, nincs szükség tealevélre, hogy ezt kiderítsük. Ez a háromszög pedig azt jelenti, hogy természet adta alkotótehetséggel rendelkezel. De ezt is tudtuk már. Meglep a nyíltsága és a tőle ritka elismerő megjegyzés. Kicsit közelebb hajolok. – Hanem látod ezeket a pontokat, körben a csésze szélén? Bólintok. – A pontokból álló vonal utazást jelent. Ez itt több hónapig fog tartani. Ha teljesen körbeérne, akkor legalább egy évre nyúlna – magyarázza. - Ez azonban véget ér itt, ebbe az alakzatba torkollva. Szerinted mire hasonlít ez a forma? – Hm. Talán a holdra? Amiből egy... bot áll ki? – Mit szólnál cseresznyéhez? – Igen! Már látom. – A cseresznye az első szerelmet jelképezi. Más szóval, ez az út, amelyen haladsz, az első szerelemhez visz. Megingok, és a lábam az asztalhoz ütődik. Norah meg sem rezzen, emiatt azt hiszem, ilyen reagálásra számított. Vajon tudja, hogyan érzek Cricket iránt... akarom mondani, hogyan éreztem iránta a múltban? Anyám nemegyszer volt a

közelben, de mennyit figyelt meg? Csak szórakozik velem. Hallgat. – Most mondd meg, hogy te milyen formákat látsz a csészében! Sokáig bámulom a belsejét. Kutyát, cipőt vagy bármi felismerhetőt keresek, de nem látok mást, csak nedves leveleket. A szemem folyton visszatér a cseresznyéhez. Leteszem a csészét. – Nem tudom. Ezen az oldalon egy rakás pálcika van. Itt meg valami kacskaringó. – Rendben. A hurok a perem közelében helyezkedik el, ez azt jelenti, hogy hirtelen felindulásból cselekedtél, vagy fogsz hamarosan cselekedni. – Jót vagy rosszat? – kérdezem gyorsan. Vállat von. – Bármelyik lehet, de vajon hirtelen felindulásból cselekedni lehet-e valaha is igazán jó ötlet? – Ezt a terapeutádtól hallottad? – csattanok föl. – És látod, hogy kereszteződnek a pálcikák, mind egymás hegyén-hátán? – komorul el Norah hangja. – Ez viták sorozatát jelzi. Az ilyesmi rendszerint elváláshoz vezet. – Elváláshoz – állok föl. - Köszönöm szépen, ez nagyon

tanulságos volt. Viták, elválás, hirtelen felindulás. Zavar felhője. Én meg azt hittem, a jóslás arra való, hogy az ember JOBBAN érezze magát a bőrében. Azt hittem, ezért fizetnek az emberek. És utazás az első szerelembe? Csak azért, mert Max megsértette, még nem kell egy másik pasi karjába kormányoznia engem. Bár az a forma tényleg úgy nézett ki, mint egy cseresznye. Nem tudom, miért vesztegetem a gondolataimat erre a hülyeségre. Norah azt hiszi, a jelmez porhintés, tartalmatlan? Igazán tükörbe nézhetne. Az egész élete – már ami maradt belőle – tartalmatlan. Füstölögve mosok fogat és lefekvéshez készülődöm. Épp eloltom a lámpát, amikor fény gyullad a függönyöm mögött. Szóval itt éjszakázik. Vajon beszélt Calliopéval? Nem tudom, elkészül-e az egyetemi beadandójával, bármi is az. Valószínűleg nem. Forgolódom az ágyban, nem hagy aludni a Cricket miatti lelkiismeret-furdalás, a tea koffeintartalma meg az a rohadt idióta cseresznye. Talán a cseresznye nem is szerelmet jelképez. Talán azt az egyént, aki elveszi az ember szüzességét. Annak több értelme lenne, és az utam ebben az esetben Maxhez vezet. Vagyis jó úton haladok?

Hallom, hogy a srác ablaka kinyílik. Azután... semmi. Nem tudom, miért, de azt hiszem, a nevemen fog szólítani. Nem szólít. Fölkapom a szemüvegemet, és föltápászkodom az ágyból. Kikukucskálok a sötétbe. Cricket fölnéz, az eget bámulja. Némán figyelem. Nem mozdul. Önkéntelenül a függönyhöz nyúlok, és kinyitom az ablakot. – Szia! – köszönök neki. Rám néz, a tekintete olyan réveteg, mintha még mindig a csillagokat fürkészné. – A nővéreddel minden rendben! Lassan bólint. – Túléli. – Sajnálom a beadandódat. – Ne izgasd magad miatta! – Sikerül bepótolnod? – Talán. – Érdekelnek... érdekelnek azok az illusztrációk? Szelíd mosoly. – Persze. – Oké. Várj! – Föltúrom a padlón kupacokban álló holmikat, megkeresem a dossziét az internetről kinyomtatott és könyvekből fénymásolt képekkel, amiket nyár eleje óta

gyűjtögetek a ruhámhoz. Attól fogva, hogy megismerkedtem Maxszel. Visszatérek az ablakhoz, Cricket a sajátjában ül, ugyanúgy, ahogy idén legelőször láttam. Nyár végén. – Átdobjam neked? – pillantok le Andy komposzthalmára. A másodperc törtrészéig hezitál. – Rögtön jövök – feleli azután. Eltűnik, így ráérek megszemlélni a szobáját. Továbbra is kopár, de már kezdenek megjelenni benne a nyomai – az ágyánál

egy

természettudományos

magazin,

a

fiókos

szekrényén összegabalyodott gumipántok, az íróasztalán narancslével félig teli pohár, az íróasztali szék háttámláján egy szokatlan

zakó.

Cricket

kisvártatva

söprűvel

és

gyümölcsöskosárral tér vissza. A gyümölcsöt egyenként kiszedegeti a fémkosárból, és a fiókos szekrényére rakja. Megrémülök, hogy egy szem cseresznyét fog előhúzni. De nem. A kiürített kosarat a seprű fanyelére helyezi, megemeli a seprű végét, és a kosár lecsúszik a kezébe. Cricket kihajol az ablakán, és kinyújtja a seprűnyelet. A karja olyan hosszú, hogy a nyél bőven elér hozzám. – Mehet? Fölkészülök az elkapásra. – Igenis, kapitány úr!

Megbillenti a seprűt, a kosár végigszalad a boton, a kezembe. Nagyon tetszik. – Tudod, tényleg átdobhattam volna – nevetek. – Nem szívesen kockáztatok. Esetleg nem tudtam volna elkapni. – Bármit el tudsz kapni. – A kosárba dugom a dossziét. – Jó nehéz. – Sejtettem. – Cricket biztos kézzel, az én oldalamon kissé fölemelve tartja a seprűt. Lábujjhegyre állok, hogy a seprűre akasszam a kosár fülét. Elengedem. A súly lehúzza a seprűt, de ő idejében megemeli, így a kosár visszacsúszik hozzá. – HAH! Ahogy Cricket hátramozdul, az övcsatja az ablakkerethez koccan, és meghökkenve ismerek rá. Ugyanaz az öv, amit évek óta hord – fekete, repedezett bőr. Lehúzza az inge alját, ami egy kicsit fölcsúszott. A törzse olyan hosszú, hogy az ingei mindig rövidek egy kicsit. Egy újabb apróság, amiről elfeledkeztem. Megrázom

a

fejemet,

próbálom

elhessenteni

a

gondolataimból Cricket hasát. De elmosolyodom. – Ez így röhejesen egyszerű, mégis sokkal komplikáltabb a kelleténél. – Az a specialitásom – viszonozza mosolyomat.

19. Fejezet

M

ásnap reggel, amikor elhaladok Bellék háza mellett, az egyik iker letámad. Azaz a másik, nem

az, akinek örülnék. – Beszélni szeretnék veled. – Calliope karba tett kézzel áll, halványkék futóruhát visel, ugyanolyan árnyalatút, amilyen a szeme. Amilyen Cricket szeme. Az ikrek haja is egyforma, majdnem szénfekete, bár a lányé jól fésült, rendezett. A mosolyuk azonban ég és föld. Cricketé önkéntelennek, szinte visszafojthatatlannak tűnik, Calliopéé viszont begyakorlottnak. Kétségkívül az is. Tudom, mennyire komolyan veszi a gyakorlást. Nyilvánvalóan arra várt, hogy kilépjek az utcára, mielőtt megkezdi a napi futóedzését. Nem kifejezés, hogy inamba szállt a bátorságom. – Miről akarsz beszélni? – húzom a mellem elé a mai iskolatáskámat, egy régi, csillogó pévécé sportszatyrot. – Mit képzelsz, mit csinálsz? Körbepillantok az utcán.

– Szerinted? Iskolába megyek. – Az öcsémmel – válik az eddiginél is nyersebbé a hangja. – De most már fejezd be! Nem bírom nézni, hogy kihasználod. – Micsoda? – Ne tettesd magad hülyének! Pontosan tudod, miről beszélek. Mindig is a bolondját járattad vele, bármit megtesz, csak egy szavadba kerül. Úgyhogy árulj el valamit. Tegnap este szakítottál a pasiddal, mielőtt Cricket karján jöttél haza? Elvörösödöm. – Fölajánlotta a segítségét, mert eltörött a szemüvegem. Nem láttam. – És a sok kacérkodás meg hozzásimulás? Azért az jólesett, nem? A megdöbbenéstől nem találok szavakat. – Az öcsém nem olyan, mint te – folytatja. – Nincs sok tapasztalata. Eddig egyetlen barátnője volt, az sem sokáig, és alig-alig. Erősen kétlem, hogy csókolózásnál tovább jutottak volna. Még jobban az arcomba szökik a vér. Kimondatlanul is arra céloz, hogy én bezzeg tovább jutottam ezen a téren, ehhez pedig semmi köze. – Más szóval, az öcsém totál tudatlan, ha a csajokról van szó, és észre sem veszi, ha átverik. De én igen, úgyhogy most

szólok, hogy SZÁLLJ LE RÓLA! Ködbe borul előttem a világ. Még mindig nem találok szavakat. Calliope közelebb lép. – Látom a kis hazaruccanásait, hogy találkozhasson veled, a keserves csalódását, valahányszor rádöbben, hogy Maxszel mentél el. Ne rángasd ide-oda az öcsémet! NA EBBŐL ELÉG. – El vagy tájolva – egyenesítem ki csigolyáról csigolyára a gerincemet. – Cricket a barátom. Hallottál már valaha barátságról? – Egy pillanatra elhallgatok, azután megrázom a fejemet. – Nem, nem hiszem, hogy hallottál. – Van egy barátom, a

legjobb barátom. Te pedig

összezavartad az agyát. – Összezavartad... összezavartad az agyát? Te beszélsz, aki már két éve is hazudtál neki? Azt mondtad, nem akarok elmenni a szülinapi bulijára. – Ezúttal ő vörösödik el. – Egyszerűen félsz, hogy újta elveszíted őt. Most, hogy egyetemre ment, borzasztóan egyedül érezheted magad. – Továbbnyomulok mellette. – Vacak lehet, amikor a legfőbb szurkolód továbblép, és a saját életét kezdi élni. Elkapja a kabátomat, hogy megállítson. – Ez nem rólam szól.

– Mindig is rólad szólt – rázom le dühösen. – De csak hogy tudd, a testvérednek is van élete. Lehet, hogy nem lép föl tömegek előtt, de nem kevésbé tehetséges. Csak soha nem vetted észre, mert az családotok leragadt az önző Calliope világában. – Elárulom – tagolja lassan és rosszindulatúan –, hogy két tehetséges testvérem van. És Cricket tudja, hogy törődünk vele. – Tényleg tudja? Biztos vagy benne? – Különben szólna – feleli, de hirtelen elbizonytalanodik. – Szólt is – mondom fogcsikorgatva. – Nekem, az én családomnak. Most pedig, ha megengeded, nem óhajtok elkésni a suliból.

Calliope vádjai fekete felhőként terpeszkednek a fejem fölött. Kihasználod. Semmit sem szántszándékkal csináltam – soha nem bántanám szándékosan Cricketet –, de azzal magamtól is tisztában voltam, hogy ezzel az egésszel nem teszek jót neki. Borzasztóan érintett, hogy a nővére szájából hallottam ezt, és összerándulok, valahányszor eszembe jut, hogy kacérkodásról beszélt. Ennél is kínosabb a tudat, hogy már volt barátnője. Még ha

tapasztalatlan is, attól, hogy egyszer járt valakivel, nem kéne így éreznem magam. Mintha összevissza tekergőznének a zsigereim. Nekem itt van Max, úgyhogy neki is szabad volt járnia valakivel. Most is szabad. Úristen! Elájulok a gondolattól, hogy Cricket új barátnőt talál. Könyörgök, könyörgök, ne legyen barátnője, amíg egyenesbe nem jövök ezzel az egész barátkozás-dologgal. Ettől aztán még rosszabbul érzem magam, mert jesszusom, hogy lehetek ennyire önző! Tanítás után Max hív, hogy egy újabb Santa Monica-i szombat estét jelentsen be. Tudtam, hogy a zenekar már további ottani fellépéseket tervezett be, de mivel a héten eddig nem említette a dolgot, az a paranoiás érzésem, hogy ez valami más, csak azért vállalta, hogy kibújjon a villásreggeli alól. A múltkori borzalmas vacsora óta nem láttam. Mindennél jobban szeretnék a karjába bújni, és akkor tudnám, hogy még mindig minden rendben van kettőnk között. Fölajánlja, hogy a munkahelyi vacsoraszünetben elvisz kajálni. Egy vacak thai falatozóban találkozunk, és nem tudom levenni róla a kezemet. Vágyom a közelsége után. A tulaj rosszalló pillantásokat vet ránk, ahogy a sarokasztalnál enyelgünk. – Munka után eljössz hozzám? – kérdezi Max.

– Andy jön értem, és még tart a szobafogság. És holnap, mielőtt elmész? Úgy teszek, mintha beosztottak volna délutáni műszakba. – Korán indulunk. Van Los Angelesben egy lemezbolt, amit szeretnék lecsekkolni. Ne vágj ilyen képet, Lolácska! – teszi hozzá, amikor lebiggyesztem az ajkamat. Összekulcsolja a kezét az enyémmel. – Néhány nap múlva látjuk egymást.

Lassan telik a hétvége Max nélkül. És Cricket nélkül, akire csak egy jelzés emlékeztet. Nem olyan jel, mint a teáscsészében látható nyomok, hanem fekete filctollal írt, és az ablakára celluxozott üzenet: AMERIKAI TORNA. A JÖVŐ HÉT VÉGÉN TALÁLKOZUNK! Miért nem szólt előbb, hogy nem lesz a városban? Calliope elárulta neki, hogy összekaptunk. Szívesen fölhívnám, de nincs meg a száma. Lindsey-től megkérdezhetném – biztos lementette a telefonjában –, de az olyan megtévesztő benyomást keltene, mintha törném magam utána. Calliope alighanem leharapná a fejemet, ha megtudná. Úgyhogy csak leckét írok, és a feliratot bámulom. Már szerda. És még mindig ott van. És minél tovább bámulom a – nagyon szögletes, nagyon fiús – kézírását, annál inkább bizonyítani szeretném magamnak,

hogy lehetünk barátok. Kedvelem Cricketet. Ő is engem. Nem szép Calliopétól, hogy még a próbálkozástól is el akar riasztani bennünket. Gondolom, ez az oka, hogy egyszer csak a Berkeley-re tartó helyiérdekűn találom magam. A barátkozási ügy mellett mindinkább nyugtalanít a krinolinos dossziém is. El sem akarom hinni, hogy odaadtam neki. AZ EGÉSZET! Nem az odavágó öt oldalt, hanem hathavi tervezgetés és álmodozás eredményét! Mit fog gondolni, ha belenéz? Sorra fölidézek minden fodros-bodros, szertelen képet, az odarajzolt szíveket, irkafirkákat meg jegyzeteket, és a legszívesebben meghalnék. Nyilván tökkelütöttnek fog tartani. Vissza kell szereznem a dossziét. Ezen a héten egyébként is szükségem van a jegyzeteimre. Rengeteg a tennivalóm a ruhával. Úgyhogy merő gyakorlati megfontolásból fölültem a vonatra, amint véget ért a tanítás. Az elővárosi járatok szerelvényei modernebbek, mint a San Franciscóban döcögök. Átsüvítenek az állomásokon, de utasaik ugyanolyan fáradt és unott képet vágnak. Szív alakú, piros napszemüvegemet babrálom, és figyelem Oakland mellettem elsuhanó, koszos gyárnegyedét. Magányos ez az út. Csak húsz perc, de az állomáson várakozást meg az odáig metrózást is beleszámítva több mint

egy órája vonatozom. Hihetetlen, hogy St. Clair naponta végigcsinálja. Most már tudom, mikor tanulja meg a leckéjét. Egy órát – sőt, oda-vissza kettőt! – bumlizik, hogy találkozhasson

Annával.

Az

pedig

minden

hétvégén

vállalkozik erre, hogy láthassa őt. Mit fog szólni Cricket, amikor beállítok? Tudja, hogy ez nem röpke kiruccanás. Talán azt kéne mondanom neki, hogy régi ruhákat vásároltam a környéken, és gondoltam, benézek. A barátok be szoktak nézni egymáshoz, nem? Azután lazán megemlítem a dossziét, és hazaviszem. Igen, a barátság meg a dosszié miatt megyek. Csakis. Akkor meg miért nem szóltam róla Maxnek? Fészkelődöm az ülésen, és elhessentem a kérdést. A szobafogság nyilvánvalóan csak a pasimmal összefüggő dolgokra vonatkozik. Amikor ma szóltam Andynek, hogy átmegyek Lindsey-ékhez orrvérzésig Halottnak a csókot nézni, a szeme sem rebbent. Még pénzt is adott, hogy vigyek pizzát. Azt hiszem, lelkiismeretfurdalása van Norah miatt. Másfél hét telt el, de semmi jele, hogy odébbállna. Tegnap este még az egyik kuncsaftja is fölkereste, hogy jósoltasson magának. A szüleimmel már lefeküdtünk, amikor valaki úgy esett neki a csengőnek, mintha pánikgombot nyomkodna. Gyanítom, hogy amint Nathan ma este hazajön, újabb parázs vitára kerül sor.

Lefogadom, hogy Andy is inkább régi tévéműsorokat nézne és pizzázna. Nem tudom, miért nem árultam el neki, hogy Cricketet látogatom meg. Tényleg azt hiszem, hogy nem bánná. Talán attól félek, hogy a szüleim megemlítenék Maxnek. Ugyanis én akarom majd elmondani Maxnek, amikor már egészenegészen-egészen

egyértelművé

válik,

hogy

Cricket

és

énköztem ez csak barátság. Amikor már fesztelenül viselkedünk egymással. Berkeley-ben a belvárosi állomáson szállok ki, és a campushoz indulok St. Clairrel folytatott beszélgetéseim jóvoltából

tudom,

melyik

kollégiumban

lakik

Cricket.

Térképet is nyomtattam az internetről. Biztos nem nehéz megtalálni, bár rég nem jártam errefelé. Egy időben hétvégeken néha elcsaltam Lindsey-t vásárolni a Telegraph Avenue-ra, de nyár óta – és Max óta – nem hagytuk el együtt a várost. Az itteni épületek inkább Kaliforniára emlékeztetnek, mint San Franciscóra. Takarosak, de újabbak, józanabbak. Színes üvegablakú, hámló festésű, viktoriánus mézeskalács házikók helyett masszív, vörös téglás épületek. És mindenütt fák zöldellnek,

fasorok

szegélyezik

az

utcákat,

amelyek

szélesebbek, tisztábbak és csöndesebbek. Ugyanakkor eléggé

forgalmasak, és a körülöttem gyalog vagy kerékpáron járók mind egyetemista korúak. Kihúzom magam, hogy magabiztosabbnak tűnjek. Furcsa arra gondolni, hogy Cricket itt lakik. A róla őrzött emlékeim annyira a Castro negyedbeli levendulakék házhoz kötődnek, hogy nehéz bárhol másutt elképzelnem őt. De talán ebbe a patikába szokott járni. Meg ebbe a mexikói falatozóba. És talán itt szokta venni az egyetemi sportegyesület emblémájával ellátott cuccait! Á, dehogy. El sem tudom képzelni Cricketet a sulicsapat kabala figurájával díszített pólóban. Ezért vagyunk barátok. Még tizenöt perc gyaloglás a Foothill Diákszállóhoz vezető hosszú, lejtős úton. Gondolatban óhatatlanul hozzáadom ezt a negyedórát St. Clair és Anna utazási idejéhez. Eszméletlen sok időt

fordítanak

nap

mint

nap

arra,

hogy

eljussanak

egymáshoz. És még soha, egyetlenegyszer sem hallottam panaszkodni őket. Már az is hihetetlen, milyen gyakran jár haza Cricket. Ráadásul a szennyesét is cipelnie kell! Zavaró gondolat ötlik az eszembe. A szennyeszsákja. Sosincs tele. Cricketnek srác létére nagy a ruhatára, kizárt dolog, hogy az összes szennyesét hazahordja. Az pedig azt jelenti, hogy a mosást részben itt intézi. Abból

pedig... mi is következik? Az, hogy a szennyes csak ürügy a hazajárásra? De hát nem kell neki ürügy arra, hogy Calliopéval lógjon. A nővére el is várja. Az ürügyet tehát nyilván azért találta ki, hogy hangsúlyozzon egy másik okot, amiért hazajön. Testvére hangja cseng a fülembe: a kis hazaruccanásait, hogy találkozhasson veled. Gyomorszorító kérdés fészkeli magát belém. Hát én most milyen ügyben járok éppen? Egy kis kiruccanást teszek, hogy találkozhassak vele. Jaj, ne... Földbe gyökerezik a lábam. A Foothill Diákszálló valójában KÉT kollégium, az utca két oldalán. Egyetlen toronyházat vártam.

És

azt

hittem,

beszambázhatok

valamiféle...

információs pulthoz. De semmi ilyesmire emlékeztetőt sem látok, és nemcsak hogy KÉT kollégium van itt, hanem mindegyik

alpesi

vadászházhoz

hasonló

épületek

sokaságának együttese. Magas kerítéssel övezett, nyavalyás alpesi vadászházak útvesztője. MOST MI A CSUDÁT CSINÁLJAK? Oké, nyugi, Dolores. Valószínűleg létezik valami egyszerű megoldás. Mindjárt kiokoskodom. Nem nagy durranás. Eddig is eljutottam valahogy.

Megpróbálom az egyik kerítéskaput. Zárva. H OGYAZAAAAAA! Várjunk! Valaki jön! Előkapom a mobilomat, és ész nélkül nyomom a szöveget. – Jesszusom, nekem mondod? Láttad, milyen sarkantyúval villogott az az aszfaltcowboy a benzinkútnál? Úgy teszek, mintha éppen akkor nyúlnék a kapu felé, amikor lány a túloldalról kilép. Nyitva tartja nekem, én pedig köszönetet intek, és menet közben tovább szövegelek önmagamnak. Bent vagyok. BENT VAGYOK. Lindsey most büszke lenne rám! Na jó, ő mit csinálna ezután?

Megszemlélem

az

udvart,

és

elkeseredetten

tapasztalom, hogy a helyzet idebentről még kilátástalanabb – épületek, szintek, folyosók végtelen sora. Zárak mindenütt. Mindenen. Egy rohadt erődítményrendszer. Hát ez nagyon hülye ötlet volt. A leghülyébb az összes hülye ötlet közül, amit hülye fejjel valaha is kitaláltam. Haza kéne mennem. Még azt sem tudom biztosan, mit mondanék Cricketnek, ha meglátnám. Rettenetesen kár volt ilyen messzire mennem! Lerogyok padra, és fölhívom Lindsey-t. – Segítségre szorulok. – Miféle segítségre? – kérdezi gyanakvó hangon.

– Hogyan deríthetem ki, melyik Cricket kollégiumi épülete és szobaszáma? – Na és miért kellenek neked ezek az adatok? Alig merem kinyögni. – Mert Berkeley-ben vagyok... Hosszú csönd. – Jaj, Lola! – Sóhajtás. – Fölhívjam a srácot? – Ne! – Akkor csak úgy beállítasz hozzá? És ha nincs is ott? Banyek. Erre nem gondoltam. – Mindegy – mondja Lindsey. – Telefonálj annak a hogyishívjáknak St. Clairnek. – Nincs hozzá pofám. Nem tudsz rácsatlakozni az egyetemi nyilvántartásra, vagy valami? – Azt hiszed, ha tudnék, nem használnám máris? Nem, neked közvetítőt kell igénybe venned. És a közvetítőd St. Clair. – Nem lehetnél inkább te? – Csá, Lola! – Várj! Ha a szüleim keresnek, mondd nekik, hogy kimentem a mellékhelyiségbe. Pizzázunk, és a Halottnak a csókot nézzük. – Utállak.

– Szeretlek. Leteszi. – Lássuk csak! – szól hozzám egy angol akcentusú hang. (A) nem vagy a mellékhelyiségben, (B) nem pizzázol, és (C) kit szeretsz? Fölpattanok, és a srác nyakába ugrok. – Ez hihetetlen! St. Clair viszonozza az ölelést, majd lefejti magáról a kezemet. – Mit keresel a kollégiumomban? – Ezek szerint jó helyen járok? Itt laksz? Melyik épületben? – nézek körül zaklatottan, mintha ki akarna gyulladni a ház. – Nem tudom. Talán bízzak meg egy hazudós lányban, aki verőfényes időben sárga esőkabátot visel? – Miért vagy te mindig jókor jó helyen? – mosolyodom el. Vállat von. – Ez egészen sajátos tehetség. Cricketet keresed? – Megmutatnád, hol lakik? – Tudja, hogy jössz? – kérdezi. Nem válaszolok. – Aha – mondja. – Gondolod, hogy ez zavarja? St. Clair a fejét rázza. – Igazad van. Erősen kétlem. Hát akkor gyere!

Hátrakísér az udvaron egy barna zsindelytetős épülethez. Fölmegyünk a lépcsőn, kinyit egy másik ajtót, amin az első emeletre, egy csúnya, lepukkant folyosóra jutunk. Előttem lépked,

de

kitaposott

bakancsa

nehézkesen

dobog

a

padlószőnyegen. Cricket zajtalanul jár. Max vajon zajosan? – Ez a szobám – biccent St. Clair egy olcsó kinézetű deszkaajtóra, és elnevetem magam, amikor meglátom az arra celluxozott, gyűrött szélű rajzot. Őt ábrázolja Napóleonkalapban. – Ez pedig... – megyünk tovább négy ajtóval – ...Monsieur Bell szobája. Arra az ajtóra is ragasztottak valamit. Kis alakú, képes plakát, fehér tigrisen lovagoló, csatabárdját az ég felé lendítő nő. Meztelen. St. Clair vigyorog. – Biztos, hogy... ez az ő szobája? – Hát persze, egészen biztos. A tigrises pucér nőre meredek. Vékony, szőke, cseppet sem hasonIít rám. Nem mintha ez számítana. Nem mintha törődnöm kellene annak a véleményével, aki ezt az ajtajára biggyesztette. Mégis. – Nekem viszont most már el kell érnem a vonatot – közli St. Clair. – Sok szerencsét!

Ezzel kilő az épületből. Mély lélegzetet veszek. Majd még egyet. Azután bekopogok.

20. fejezet

-L

ola? – vág döbbent képet Cricket. – Mit keresel itt? – Azért jöttem... - Most, hogy itt állok a küszöbén,

az ürügyeim nevetségesen hangzanak. Szia, a környéken jártam, és gondoltam, beugrom egy percre. Ja, és szeretném visszakérni azt a kínos dossziét, amit csak azért adtam kölcsön neked, mert kedvesen fölajánlottad, hogy megcsinálsz valamit, ami lehetővé teszi, hogy elmehessek bálozni egy másik sráccal. – Azért jöttem, hogy kitaláltál-e már valamit a krinolinhoz. Kissé... időszűkébe kerültem. Időszűkébe? Soha életemben nem használtam ezt a kifejezést. Cricket még nem tért magához a megdöbbenésből. – Meg persze azért is, hogy lássalak. – Hát, megtaláltál. Szia! – Minden rendben? – dugja ki a háta mögül a fejét egy lány. Magasabb nálam, és karcsú. És természettől hullámos aranyhajú, a bőre gyaníthatóan strandon sült le, nem szoláriumosan kamubarna. És úgy tűnik, tisztára bepöccent, hogy itt lát.

Birtoklón megfogja Cricket karját. A srác ingujja föl van tűrve, így a lány keze fedetlen bőréhez ér. Görcsbe rándul a gyomrom. – Bo... bocsánat! Bunkóság volt csak így beállítanom. Majd máskor beszélünk, jó? Ezzel futólépésben elindulok a folyosón. – LOLA! Megállok. Lassan visszafordulok. – Hová mész? – néz rám értetlenül Cricket. – Nem akartalak háborgatni. A környéken jártam, ööö... vásároltam, és... és persze, hogy nem érsz rá. Fölösleges kiborulni. Azzal randizik vagy pettingel vagy... jaj, istenem... fekszik le, akivel csak akar. – Esik? – néz homlokráncolva az esőkabátomra és gumicsizmámra a lány. – Ja, nem. Csak ment a ruhámhoz – tárom szét a kabátot, hogy megmutassam az azonos árnyalatú, csinos ruhát. Cricket meghökken, mintha csak most vette volna észre a lány kezét. Kicsúszik a fogásából a folyosóra. – Ez Jessica, a haverom. A fizikaházival foglalkoztunk. Jess, ez Lola. Az, aki... akiről meséltem. A lány mintha nem örülne ennek az értesülésnek. CRICKET MESÉLT NEKI RÓLAM.

– Szólva azért jöttél, hogy a ruhán dolgozzunk? – kérdezi a fiú. – Nem fontos – lépek felé. – Később is megcsinálhatjuk. – Nem! Eljöttél. Sosem szoktál idejönni. – Jessicára pillant. – Majd holnap befejezzük, jó? – Rendben – lövell felém gyilkos pillantást a lány, majd elviharzik. Cricket nem veszi észre a dolgot. – Gyere be! – tárja ki az ajtaját. – Hogy találtál meg? – St. Cla... NAHÁT! – Mi az? Mi a baj? Két ágy. Az egyik mellett csillagtérkép, periódusos rendszer, meg papírokkal, huzalokkal és apró fémtárgyakkal telezsúfolt íróasztal. A másiknál pucér fantasypipik, egy gigantikus televízió és több játékkonzol. – Szobatársad van. – Aha – feleli értetlenül Cricket. – Az a... kép az ajtódon meglepett. – NEM. Nem. Nekem a kevésbé vérszomjas ragadozókkal mutatkozó és kevésbé fölfegyverzett nők tetszenek. – Egy pillanatra elhallgat, mosolyog. – A pucérsággal semmi bajom. Inkább golden retriever meg egy távcső kéne annak a nőnek. Akkor talán megfelelne.

Nevetek. – Mókus és lombik? – Tapsifüles nyuszi és falitábla – felelem. – Csak akkor, ha a falitáblán matematikai egyenletek vannak. – Nem bírom, nem bírom! – ájulok tréfából az ágyára. Nevet, de ahogy hánykolódásomat figyeli, elkomolyodik. – Mi baj? – A szobámban vagy – mondja halkan. – Öt perccel ezelőttig a küszöbömet sem lépted át, most meg itt vagy. Összeszedem magam, hirtelen tudatosodik bennem, hogy ez az ágya, és az orromba csap a finom műszerolajjal keveredő szappanillat. Feléje nézek, de nem egészen a szemébe. – Bocsánat, nem lett volna szabad betörnöm ide. – Örülök, hogy eljöttél. Bátorságot merítek, hogy viszonozzam a tekintetét, de már nem rám néz. Fölvesz valamit az íróasztaláról. Az asztalt elborítják a műszakirajz-kötegek és félig elkészült szerkezetek, de az egyik részről mindent eltakarított. Ott nincs más, csak a dossziém. – Ezen a hétvégén Pennsylvaniában készítettem néhány vázlatot... -Ja, tényleg. – Utánanéztem az amerikai tornának, és

megtudtam, hogy idén Readingben rendezik. – Calliope hogy szerepelt? – kérdezem udvariasságból. – Jól, jól. Első lett. – Kitört az ezüstérmes passzból? – Hogy? – pillant föl. – Ja, nem. Ezeken a szezon eleji versenyeken mindig az első helyen szokott végezni. Semmit sem enged át másoknak – teszi hozzá szórakozottan. Mivel nem zavartatja magát a nővére említésétől, úgy gondolom, nem tudja, hogy beszéltem Calliopéval. Legjobb, ha ennyiben is hagyjuk a dolgot. – Na jó – mondja. – Tessék, ezen dolgoztam. Leül mellém az ágyára. Átváltott a természettudományos feltaláló szakmai üzemmódjára, úgyhogy megfeledkezett önmagára kényszerített távolságtartási szabályáról. Előhúz néhány illusztrációt, amit a dossziéba dugott, és hosszasan magyaráz anyagokról meg körfogatokról meg egyebekről, amiket én egyáltalán nem tudok követni, mert csak azt látom, milyen vigyázva tartja az ölében a dossziémat. Mintha törékeny lenne. Mintha fontos lenne. – Na, mit szólsz? – Ez csodálatos! – felelem. – Köszönöm szépen. – Hatalmas lesz. Ilyet akartál, nem? Elég lesz hozzá a ruhaanyagod?

Hoppá!

Erre

jobban

kellett

volna

ügyelnem.

Tanulmányozom a szerkezet kiterjedését. Cricket ad egy számológépet,

hogy

beütögethessem

az

adatokat,

és

meglepetten látom, hogy minden tökéletes. – Igen. Nahát, még megfelelő mennyiségű tartalék is marad, biztos, ami biztos. – Holnap beszerzem a váz hozzávalóit, hogy a hétvégén otthon munkához láthassak. Szükségem lesz... Elpirul. – A méreteimre? – kérdezem mosolyogva. – Nem az összesre. Most már rákvörös. Leírom azt, ami kell neki. – Engem nem zavar. Nem olyan lány vagyok. – Nem is szorulsz rá. Tökéletes az alakod, gyönyörű vagy. Kimondta. Pedig nagyon vigyázott. – Ezt nem kellett volna – teszi félre Cricket a dossziémat, és fölpattan. A lehető legjobban eltávolodik, amennyire anélkül teheti, hogy átlépne a szobatársa térfelére. – Ne haragudj! – dörzsölgeti a tarkóját, és kibámul az ablakon. – Semmi gond. Köszönöm! Elhallgatunk. Odakint besötétedett. – Tudod – nyomkodom ki-be esőkabátom patentjait –, egy

csomó időt pazarolunk arra, hogy bocsánatot kérjünk egymástól.

Talán

abbahagyhatnánk.

Talán

jobban

igyekezhetnénk, hogy barátokként viselkedjünk. Normális dolog, hogy a barátok gond nélkül mondjanak ilyesmiket. Cricket visszafordul, rám néz. – Vagy bejelentés nélkül toppanjanak be. – Bár, ha megadtad volna a számodat, nem kellett volna betoppannom. Elmosolyodik, én pedig előhuzom a mobilomat, és odadobom neki. Ő meg nekem a magáét. Beütögetjük a számokat egymás telefonjába. Hivatalosnak tűnő aktus. Cricket visszadobja az enyémet. – „Meztelen tigrisnő” néven szerepelek – közli. – Komolyan? – nevetem el magam. – Mert én „Pucér tigrisnő” név alatt írtam be a számomat. – Tényleg? Még jobban nevetek. – Nem. Lola vagyok. – Az egyetlen. Odaviszem

hozzá

a

telefonját,

és

nyitott

helyezem. – Ez aztán rettentően komoly bók uraságodtól. Kérdőn fölszalad a szemöldöke.

tenyerére

És ekkor meggyullad a szobában a villany. – Hoppá! – Egy Cricketnél kétszer szélesebb és feleolyan magas srác egy zacskó kukoricachipset dob a másik ágyra. – Bocs, öreg! Cricket hátraszökken. – Ez Dustin, a szobatársam. Dustin, ez Lola. – Hú – mondja Dustin. – Azt hittem, meleg vagy. – Folyton San Franciscóban mászkálsz, és oda se bagózol Heatherre, amikor itt van. Heatherre? Van még egy nő? – Úgy látszik, tévedtem – csóválja a fejét Dustin, és lehuppan a chipse mellé. - Helyes. Akkor nem kell tovább aggódnom, hogy a csomagomat sasolod. Ideges leszek. – Miből gondolod, hogy érdekli a csomagod? Nyilván neked se tetszik az összes lány a világon. Neki miért tetszene minden fiú? – Várjunk – néz a fiúra Dustin. - Most akkor mi a pálya? Cricket kabátba bújik. – Menjünk, Lola! Azt hiszem, el kell érned a vonatot. – Nem ide jársz? – kérdezi tőlem Dustin. – San Franciscóban járok suliba – csúsztatom a táskámba a dossziét. A szobatárs végigmér.

– Művészeti akadémiára, he? – Nem. A Harvey Milkbe. – Az mi? – Középiskola – felelem. Dustin meghökkenve fordul Crickethez. – Vadászható? – vegyül elismerés és tisztelet a hangjába. – Csá, Dustin! – tartja nekem az ajtót Cricket. – VADÁSZHATÓ? – kérdezi a másik srác, miközben Cricket becsapja mögöttünk az ajtót. Behunyja a szemét. – Ne haragudj! – Vigyázat! Nem kérünk bocsánatot. Főleg nem miatta. – Kifelé indulunk, és megborzongok. Nem csoda, hogy Cricket a legtöbb hétvégén hazajön. – Egyébként is hozzászoktam – folytatom. – Lépten-nyomon kapok ilyen... A fiú megtorpan. – ...megjegyzéseket. Banyek. – Értem. Hát persze. - Emberfeletti erőfeszítéssel söpri félre Max

szellemét.

Max

szüntelenül

jelen

lévő

szellemét.

Állandóan bennünket háborgató szellemét. – Na és mit csinál ma este a pasid? – Nem tudom. Ma még nem is beszéltem vele.

– Rendszeresen beszéltek? Mindennap? – Igen – felelem feszengve. Érzem, hogy elveszítem őt. Teste fizikailag távolabb kerül tőlem, ahogy lélekben újraépíti a sorompót, hogy megóvja kettőnket. – Nincs kedved vacsizni, vagy valami? – szalad ki a számon. Nem válaszol. – Hagyjuk, biztos nem érsz rá! Vagy mit tudom én. – De! – Azután fegyelmezettebben folytatja. – Jó lenne vacsizni. Van gusztusod konkrétan valamire? – Hát... Andy pizzára adott pénzt. Cricket körbekalauzol a campusában, megmutogatja a különféle épületeket – mindegyik hatalmas, impozáns, és ilyen-olyan csarnoknak hívják –, ahová előadásokra jár. Mesél a tanárairól meg a többi diákról, és ismét eltűnődöm, milyen különös, hogy van ez a másik élete. Amelyikben nincs szerepem. Berkeley

belvárosának

legforgalmasabb

útvonalán,

a

Telegraph Avenue-n lyukadunk ki. Itt ez a hely hasonlít leginkább

San

tetoválószalonjaival, hanglemezáruházaival,

Franciscóra

üveggyöngyüzleteivel, könyvkereskedéseivel,

vízipipaboltjaival

és

nepáli

importjával. De ugyancsak elárasztják az utcai árusok is, akik igénytelen kivitelű kacatokat kínálnak – csúnya csecsebecsét, batikolt cipőfűzőt, silány műalkotásokat, és mindenen Bob

Marley

arca

díszeleg.

ujjcintányérral

Fagylaltszínű

csilingelő

krisnások

leplekben

táncoló,

csapatán

kell

átvergődnünk, és kis híján beleütközünk egy szőrmekucsmás, körgalléros férfiba, aki a nyílt utcán, bársonnyal letakart, tenyérnyi asztalkáján, tarotkártyából jósol. Megkönnyebbülök, hogy Norah jelmez-undorának köszönhetően legalább nem így néz ki, mint ez a pacák. Mindenütt hajléktalanok. Egy cserzett arcú, idősebb férfi a semmiből terem előttünk, úgy sántikál és tántorog, akár egyzombi. Ösztönösen hátralépek, el ettől az embertől. – Vigyázz! – szól rám gyöngéden Cricket, és rájövök, hogy észrevette a reakciómat. Megnyugtató a tudat, hogy az okát is érti. Hogy nem kell magyarázkodnom, és hogy nem ítél el miatta. – Megérkeztünk – mosolyodik el. A pizzázóban ragaszkodom hozzá, hogy Andy húszasával fizessek. Az utcára néző egyik pulthoz telepedve fogyasztjuk el a pizzánkat: egy szelet pestós-zöldségeset (én), illetve három szelet csípős marhaszalámisat (Cricket). Hozzá cseresznyés kólát kortyolgat. – Rendes Andytől, hogy adott nekünk vacsipénzt – mondja. – De miért pizzára? – Hát, mert a pizzéria esett útba – felelem. Értetlenül néz. – Lindsey- ék felé menet. A szüleim azt hiszik, nála vagyok.

– Mondd, hogy hülyéskedsz! – teszi le az innivalóját Cricket. – Nem. Ez egyszerűbb volt, mint elmagyarázni Andynek... – akadok el, mert magam sem tudom, mi a mondat folytatása. – Elmagyarázni, hogy velem akarsz lógni? – Nem. Illetve de. Na nem mintha a szüleimet zavarná – teszem hozzá gyorsan. Bepöccen. – Akkor miért nem árulod el nekik? Jesszus, Lola! És ha valami bajod esne? Senki sem tudná, hová mentél! – Lindsey-nek megmondtam, hogy itt vagyok. – Mármint akkor, amikor már idejöttem. Félretolom a parmezánszórót. – Tudod, kezdesz úgy beszélni, mint ők. Cricket lehorgasztja a fejét, és két kézzel fekete hajába túr. Amikor újra fölnéz, még őrültebben meredezik a haja, mint máskor. – Gyere! – áll föl. – Mi az? – Haza kell menned. – Eszem. Te is eszel. – Nem maradhatsz itt, Lola. Haza kell, hogy vigyelek. – Nem hiszek a fülemnek. Komolyan mondod? – IGEN. Nem hiányzik, hogy ezt... fölróják nekem.

– Ez meg mi a francot akar jelenteni? – Azt, hogy ha a szüleid kiderítik, hogy az engedélyük nélkül itt voltál, nem nagyon fognak kedvelni engem. Most én is fölállok. Több mint egy fejjel magasabb nálam, de igyekszem a lehető legjobban megfélemlíteni. – Ugyan miért izgatod magad annyira, hogy a szüleim kedveljenek? Muszáj ÚJRA emlékeztetnem téged, hogy járok valakivel? Kegyetlen

szavak,

és

amint

elhagyják

az

ajkamat,

elszörnyedek. Cricket kék szeme meghökkentően haragos. – Akkor miért jöttél ide? Pánikba esem. – Mert fölajánlottad, hogy segítesz. – Éppen azon dolgoztam, te meg csak beállítottál. A kollégiumi szobámba! Pedig tudtad, hogy a hét végén hazamegyek... – Az előző hét végén nem jöttél! – Most meg már az engedélyedet is kell kérnem, hogy elmehessek valahová? Örömöt lelsz a tudatban, hogy odaát vagyok... és ácsingózom utánad? Félig megevett pizzaszeletemet a szemetesbe dobom, és elmenekülök. Cricket a nyomomban van, ahogy mindig. – Várj, Lola! – ragadja meg a karomat. – Azt sem tudom, mit

beszélek, nagyon nekilódult ez a társalgás. Kezdjük újra! Kirántom a karomat a szorításából, és továbbnyargalok a vasútállomás felé. Egy pillanatra sem marad le. – Hazamegyek, Cricket. Ahogy mondtad. – Légy szíves, ne menj! – esik kétségbe. – Ne így! – Nem vágod, hogy vagy a kecske, vagy a káposzta? Olyan hirtelen torpanok meg, hogy elszédülök. Magamnak magyarázok, nem neki. – Én igyekszem – mondja. – Rettentően igyekszem. Szavaitól megszakad a szívem. – Ja. Én is. Teljes zűrzavar. Azután hirtelen... – Igyekszel? Ugyanúgy igyekszel, ahogyan én? - hadarja elfulladva. Sokkalta könnyebb lenne az élet, ha azt mondhatnám, hogy ő nem érdekel engem, semmi esélye nálam. De Cricket Bell úgy néz rám, mintha soha semmi nem számított volna neki annyit, mint az én mostani válaszom, és így nem mondhatok mást, csak az igazságot. – Nem tudom. Érted? Rád nézek, és rád gondolok, és... nem tudom. Soha senki nem tudott olyan totálisan összezavarni, mint te.

Itt az egyenletmegoldós ábrázata. – Szóval mit jelent ez? –

Azt

jelenti,

hogy

visszajutottunk

oda,

ahonnét

elindultunk. Én pedig a vasútállomásra értem. Úgyhogy most hazamegyek. – Elkísérlek... – Nem. Nem kísérsz. Cricket vitatkozna. Gondoskodni akar róla, hogy baj nélkül hazajussak. De tudja, hogy ha velem jön, akkor átlép egy határt, amit én nem akarok átlépni. És akkor elveszít engem. Így hát elköszön. Én is elköszönök. És ahogy a szerelvény kihúz az állomásról, úgy érzem, mintha mégiscsak újra elveszítettem volna őt.

21. Fejezet

I

mádom a színpadon nézni Maxet. A jelenlegi kedvenc

feldolgozását

játssza.

Amikor

először

énekelte a Láttam, hogy ott áll lány-t a Beatlestől – Tudtam, hogy csak tizenhét, / Vállaltam a balhét –, és huncut pillantást küldött felém, azt hittem, rögtön meghalok. Én is olyan lány lettem. Akiknek számokat ajánlanak. Még most is lázba hoz. Lindsey-vel eljöttünk a Frász Franciscóra, a Golden Gate Parkban mindenszentekkor rendezett, egész napos, tizenkét színpados rockfesztiválra. Szombat van, a szobafogságom még tart, de ezeket a jegyeket hónapokkal ezelőtt vettük. Azonkívül Norah kitehetetlen, Miután a város összes szociális bérlakásában nemkívánatos személlyé vált, megállapodott, hogy beköltözik Ronnie Reaganhez, a barátnőjéhez. Ronnie a Veronica becézése, és Norah barátnője hímnemű, és mindössze annyi a gond, hogy Ronnie előző lakótársa csak januárban költözik ki. A szüleim pocsékul érzik magukat, és röstellik a dolgot, így aztán ma elengedtek.

Az évenkénti hagyomány jegyében farmert, csinos blúzt, egyenes frufrus, fekete parókát és piros tornacipőt viselek. Lindsey ötvenes évekbeli háziasszonyruhát, retró kötényt, tízcentis sarkú cipőt, kifelé kunkorodó, szőke parókát és nagy, szikrázó fülklipszet vett föl. Természetesen egymásnak öltöztünk. Én nagyjából minden évben ugyanazt viselem. Ő mindig valami újat. Az Amfetamin végez a négyes színpadon, és a fiúk szétszedik a felszerelésüket, miközben a következő banda, a Bagoly Mondja Vérebnek fölkészül. Egy kísértetkastély szórólapjával legyezgetem magam, és próbálom minél kisebb feltűnéssel úgy intézni, hogy inkább a hónaljamat, semmint az arcomat levegőztessem, de nem óhajtok izzadságszagúan Max elé állni. Ma még nem látott. Perzsel a nap, és a huszonötös faktorú naptej ellenére ég az orrom. Ebben a városban ritkák a hőhullámok, de jobbára ősszel jelentkeznek. – Alig várom, hogy fölcsapj nyomozónak, és hordhassam a jelvényedet – mondom. – Baromira letartóztatnék minden lányt, aki szexis macskának öltözve jött ide. Dögunalom. – Alig várom, hogy a pedikűrösöd eltiltson a magas sarkú viselésétől. – De hát mesésen nézel ki, drágám. – Lola? – kérdi egy lány a hátunk mögül.

Megfordulunk, és Calliope áll ott félrebillentett fejjel. – Tényleg te vagy az. Igazad volt – sandít hátra, és követem a pillantását, miközben a másik Bell iker egy drabális motoros bandatag vagy motoros bandatagnak öltözött férfi – mögül előbukkan.

Az

arcomat

legyezem

a

szórólappal,

újra

kimelegedtem. Nem is tudom, melyik iker zavar jobban. – Miből jöttél rá? – folytatja Calliope. – A külseje most egészen... normális. – Ezt nekem szóló bóknak veszem – suttogja a barátnőm. – Mindenszentekkor úgy szokott kinézni, mint Lindsey – magyarázza Cricket. Az ikrek nem öltöztek jelmezbe, de a fiú kezén HUHÚ! felirat olvasható. Ez is valami. – Frankó a szerelésed, Lindsey. Tök jól mutatsz benne. Bármennyire igyekszik úgy tenni Lindsey, mintha fütyülne az egészre, láthatólag örül az elismerő megjegyzésnek. – Köszi! Cricketnek nehezére esik, hogy egyenesen rám nézzen. Vajon látta Maxéket? Mi lehet a véleménye róluk? Berkeley óta összesen

annyit

MEZTELEN

érintkeztünk,

TIGRISNŐ

hogy

aláírással

ugyanaznap

SMS-ben

este

érdeklődött,

szerencsésen hazaérkeztem-e. Veszekedés után bárki mástól tűrhetetlennek találtam volna, hogy ilyet műveljen. Cricket azonban egyszerűen képtelen másmilyen lenni, mint kedves.

Nem

bírom

megállapítani,

Calliope

tudja-e,

hogy

meglátogattam az öccsét. Feltételezem, hogy nem, hiszen szóba áll velem. Hál’ istennek, előfordulnak még kisebb csodák. – Sziasztok! – köszönök, és többé-kevésbé kerülöm Cricket tekintetét. – Mit csináltok itt? – Ugyanazt, amit ti – feleli hűvösen a nővére. – Zenét hallgatunk. Elmaradt az edzésem. Petro beteg. – Petro? – kérdezi Lindsey. – Petro Petrov, az edzőm. Lindsey-vel visszafojtjuk a nevetést. A lány nem veszi észre. Fura, de hirtelen ráeszmélek, hogy ezer éve nem láttam egymás mellett állni az ikreket. Hasonló a testfelépítésük, csak Calliope nőiesebb. Jóval magasabb a versenytársainál. Miután kamaszkorában

megnyúlt,

évekbe

tellett,

hogy

alkalmazkodjon a jéghez. Cricket egyszer elmagyarázta, hogy ha az ember magas, a súlypontja is följebb kerül, ez pedig növeli a hibázási lehetőségeket. Logikusan hangzik. Ma már azonban a lány magabiztossága és ereje olyan kockázati tényező, amivel számolni kell. Bármikor szétrúghatja a seggemet. Érzem, hogy észrevette a feszélyezett távolságtartást Cricket meg köztem, és kétségkívül eltűnődik rajta.

– Miért nem vettetek jelmezt? – kérdezi Lindsey. – Dehogynem vettünk – mosolyodik végre el Calliope. – Ikreknek öltöztünk. – Hm, már látom – villantja ki a fogsorát a barátnőm is. – Egy- vagy kétpetéjűek vagytok? – Nem is hinnéd, milyen sokan kérdezik – mondja Cricket. – És mit felelsz nekik? – tudakolja Lindsey. – Azt, hogy nekem fütyim van. Jaj, istenem. Ég az arcom, a többiek pedig nevetésben törnek ki. Gondoljunk gyorsan valami másra! BÁRMI másra. Uborka. Banán. Cukkini. ÁÁÁÁÁÁ! NEM NEM NEM NEM NEM NEM NEM! Elfordítom a fejemet, miközben Calliope utálkozást színlelő hangot hallat. – Legfőbb ideje, hogy témát váltsunk – közli. – Nem vagytok éhesek, srácok? – bukik ki belőlem. NE MÁR! Még szerencse, hogy gondolatolvasók valójában nem léteznek. – Éhen halok – feleli Cricket. – Te beszélsz, aki az előbb vágtál be három adag tacosalátát?! – méltatlankodik Calliope. – Ne irigykedj! – dörzsöli meg a hasát a srác. Karkötői és gumipántjai zörögnek. – Ez egyáltalán nem igazság. Cricket reggeltől estig tömi a

fejét, a legbotrányosabb dolgokkal... – A legfincsibbekkel – helyesbít a srác. – ...a legbotrányosabb és legfincsibb dolgokkal, de egy grammot sem hízik. Én közben folyton a kalóriákat számolom, amint lenyelek egy lucernarügyet. – Hogyhogy? – képed el Lindsey, akárcsak én. - Tökéletes az alakod. A tökéletesnél is tökéletesebb. Calliope a szemét forgatja. – Ezt közöld az edzőmmel is. Meg a kommentátorokkal. – Meg anyuval – teszi hozzá Cricket, mire Calliope mérgesen rámereszti a szemét. Öccse

ugyanúgy

tesz.

Egyforma viselkedésükkel hátborzongató látványt nyújtanak. Végül elnevetik magukat. – Én nyertem! – jelenti ki a fiú. – Hogyne. Te nevettél előbb. – Döntetlen – szólal meg ellentmondást nem tűrően Lindsey. – Figyelj! – fordul felém Calliope, és arcáról eltűnik a mosoly. – Az nem a pasid? A rohadt életbe! Az elmélyült társalgás közben elfelejtettem, hogy Max bármelyik

pillanatban

megjelenhet.

A

legszívesebben

visszalökném Cricketet a motoros bandatag mögé, és ahogy

elnézem, ő sem bánna egy eltűnős magánszámot. Max úgy lopakodik át a tömegen, mint a prédáját becserkésző farkas. Erőtlen üdvözlésre emelem a kezemet. Biccentéssel nyugtázza, de közben merőn nézi Cricketet. – Hogy szóltunk? – von tetovált karjába. – Fenomenálisan – felelem az igazsághoz híven. Szorosan magához

ölel,

rákényszerít,

hogy

a

jólöltözöttségével

környezetéből kirívó srácra mutassak. – Ez itt a szomszédom, Cricket. Emlékszel? Mintha bármelyikünk is elfelejthette volna. – Szia! – zsugorodik össze Cricket. – Szevasz! – feleli unott hangon Max. Még csak nem is a szokásosan unott hangján. Az unottság most csak álca, valójában ez rejlik mögötte: Vágod, mennyire fütyülök rád? – Ez pedig a nővére, Calliope. – Láttuk a fellépéseteket – mondja a lány. – Királyság volt. Max ránéz. – Köszi! – feleli másodpercnyi hallgatás után udvariasan, de közömbösen, olyan hűvösen, ami meghökkenti a lányt. Visszafordul hozzám, és a homlokát ráncolja. – Ez micsoda rajtad? Ezt úgy kérdezi, hogy nincs is kedvem válaszolni. – Ő vagyok én – világosítja föl helyettem Lindsey.

Max végre tudomást vesz a jelenlétéről. – Akkor nyilván te vagy Lola. Értem. Nem mondhatnám, hogy sajnálni fogom, ha véget ér ez a maskarabanzáj. Megdöbbenek. Mintha Cricket felbukkanása hozta volna ki belőle ezt a modortalanságot. – Szerintem fantasztikusan festenek. – Húzza ki magát mind a százkilencvenhárom centijével Cricket, és a pasim fölé tornyosul. – Jófejségnek tartom, hogy minden évben előadják ezt. Max közelebb hajol, és olyan halkan beszél, hogy csak én halljam. – Bepakolok valami cuccot a furgonba. – Megcsókol, előbb csak futólag, de azután valamiért meggondolja magát. Lassabbra veszi a tempót. Ez már IGAZI csók. – Majd SMSezek, ha végeztem – ígéri, és, a többiektől el sem köszönve, távozik. Megkövültén állok. – A társaság... feszélyezi. Calliope undorodva néz, és görcsbe rándul mindenem, mert tudom, most arra gondol, csak hülyítettem az öccsét, miközben tovább járok ezzel. Csakhogy ez nem az én pasim. Max valójában nem ilyen. Cricket megvető arckifejezése tovább fokozza megaláztatásomat. Elképzelem, amint a

nővérével beszélgetnek, és Calliope ezt az esetet idézi annak bizonyságául,

hogy

felszínes

vagyok,

méltatlan

öccse

barátságára. – Ne haragudj! – fordulok Lindsey-hez. – Biztosra veszem, hogy nem gondolta komolyan. – Tök mindegy – forgatja a szemét. – Tudod, hogy utálja a belemet. Én sem vagyok odáig érte. – Max nem utál téged – fogom halkabbra a hangomat. Vállat von. Nem bírom elviselni, hogy az ikrek tovább hallgassák ezt, úgyhogy kézen fogom a barátnőmet, és félrevonulok vele. – Bocs, mennünk kell! A hatos színpadon játszik egy zenekar, már majd meghalok, hogy hallhassam. – Jó, mi is megyünk – jelenti ki Calliope. – Te jobban ismered ezeket a helyi bandákat. Magamban üvöltök, miközben Lindsey síri csöndben ballag mellettem, az ikrek pedig követnek bennünket a gyepen át, csontvázak, kísértetek és kalózok között a hatos színpadhoz, ahol egy középszerű punkbanda épp Michael Jackson „Thriller”-ét gyilkolja. A dobon olvasható névre hunyorgok. A színezett kontaktlencsém már nem a legújabb. – Kisüsti Genyók? – Altesti Bunyók – igazít helyre bosszúsan Lindsey. – Milyen hülye név – mondom.

– A Genyók annál is rosszabb – véli Calliope. – Úgy tudtam, majd meghalsz, hogy hallhasd őket. – Azt hittem, valaki más fog játszani – motyogom. – Aha – szólal meg Cricket. Ez a hitetlenkedő aházás még jobban megszégyenít. Állom a sarat és megpróbálom átadni magam a műélvezetnek, de nem bírom elhinni, hogy a pasim az imént kutyába se vette Lindsey-t. És nem bírom elhinni, hogy Cricket az imént látta, amint a pasim kutyába se veszi a barátnőmet. Örülök, hogy közbelépett, mielőtt Max további kárt okozott volna. De miért neki kellett közbelépnie? Az én dolgom lett volna. A narancsszínű napkorong perzsel, újra izzadok. A parókám magába szívja a forróságot. Nem tudom, milyen borzalmas látványt nyújthat alatta a hajam, és kivitelezhető lenne-e, hogy megszabaduljak ettől a hőcsapdától. Végre-valahára felhő takarja el a napot. Megkönnyebbült kis sóhaj szakad ki belőlem. – Szívesen! – közli Cricket. Ekkor eszmélek rá, hogy a hátam mögött áll. Ő a felhő. Furcsán vigyorog rám. – Úgy láttam, kényelmetlenül érzed magad. – Ez a zene ergya, és lerohad a lábam – panaszkodik Lindsey. – Menjünk! A telefonom rezeg a zsebemben. SMS Maxtől:

marx meadow elsősegély mellett vok. te?

Úgy volt, hogy néhány órát lógok Maxszel meg Lindseyvel, és alkonyatkor hazamegyek. Imádom a mindenszenteki bulikat. A Castro negyedben régebben lezárták az utcákat a forgalom elől, és eszméletlen hepajt rendeztek, ami több mint százezer embert vonzott, de néhány éve valaki meghalt a tülekedésben. Akkor a városi önkormányzat leállította a forgalomelterelést, és arra buzdította a San Franciscóiakat, hogy ki-ki szórakozzon inkább a saját kerületében. De ami az október harmincegyedikei mulatságot illeti, változatlanul semmi sem übereli a pucckirálynős sokadalmat. Most azonban nem szeretnék Maxszel meg Lindsey-vel egyszerre lógni. A barátnőmmel kívánok maradni, viszont már két hete nem voltam kettesben a pasimmal. Nem baj. Akkor is Lindsey-vel maradok. – Max? – kérdezi. – Ja. Találkozni szeretne, de megmondom neki, hogy korán megyünk haza. – Be fog pöccenni, ha nem találkozol vele. – Nem fog bepöccenni – pillantok idegesen Cricketre, habár Lindsey-nek

igaza

van.

De

úgy

mondta,

rosszabbnak tűnt a helyzet, mint amilyen.

hogy

attól

– Az lehet, de időtlen idők óta nem láttad. Ne hagyd, hogy a szerelmi életed útjában álljak. – Rühellem, hogy így beszél Cricket előtt. – Semmi baj – folytatja. – Még egy kicsit lógok velük – int Bellékre –, azután hazabuszozom. Elfáradtam. Akaratom ellenére eltaszít magától. Képtelenség szót érteni vele, amikor ilyen, egyszerűen mindent rá kell hagyni. – Akkor... ööö... este dumálunk? – Eredj már! – sürget. Távozás előtt lopva még egy pillantást vetek Cricketre, de megbánom. Elgyötörtnek látszik, mint aki bármit megtenne, hogy marasztaljon, de visszatartják a saját láthatatlan démonai. Köszönésfélét makogok. Ahogy az SMS-ben említett rét felé gyalogolok, leveszem a parókát. Nincs nálam retikül – Lindsey soha nem hord úgyhogy egy legyezőlevelű juhar ágára akasztom. Hátha valaki megtalálja, és kiegészíti vele a jelmezét. Kirázom a hajamat, kigombolom a blúzom nyakát, és föltűröm az ujját. Így jobb, de továbbra sem hasonlítok önmagamra. Azaz

tulajdonképpen

jobban

hasonlítok

önmagamra.

Pőrének, kiszolgáltatottnak érzem magamat. Max a Marx Meadow-i elsősegélynyújtó állomásnak támaszkodik,

feltűnően

feszült,

de

amint

meglát,

észrevehetően ellazul a tartása. Örül, hogy egyedül jöttem. Ám, amikor fölemelem a fejemet, hogy megcsókoljam, újra megfeszül, és ettől végigfut a hátamon a hideg. – Most ne, Lola! Elutasítása belém mar. Vajon a külsőmmel van baja? – Még mindig együtt lógsz a sráccal – veti oda. Tehát féltékeny. Újra izzadok. – Kivel? – kérdezem, hogy időt nyerjek. – A szöcskével. A százlábúval. Az imádkozó sáskával. Megvonaglik az arcom attól, ahogy Cricketet a nevével – „Tücsök” – kigúnyolja. – Ez nem vicces. És az sem volt szép, amit Lindsey-nek mondtál. Összefonja karját a mellén. – Mióta találkozgatsz a sráccal? – Nem találkozgatok vele. Hidd el, hogy ma csak véletlenül futottunk

össze

vele

meg

a

nővérével.

–

Hallgatása

elbátortalanít, hebegek-habogok. – Becsszóra, Lindsey meg én talán

három

perccel

azelőtt

botlottunk

megjelentél. – Nem tetszik, ahogy meregeti rád a szemét. – Csak a szomszédom, Max. – Az Amőba óta hányszor láttad?

beléjük,

hogy

Némi tétovázás után úgy döntök, kissé elferdítem az igazságot. – Hétvégeken néha az ablakomból látom. – Az ablakodból? A saját szobád ablakából? Hunyorítok. – Azután összehúzom a függönyömet, és vége a mesének. – Lola, nem hiszem... – Soha nem hiszel nekem! – Mert állandóan úgy hazudsz, mintha könyvből olvasnád! Azt képzeled, nem tudom, hogy még mindig takargatsz előlem egyet-mást? Mi történt a Muir-erdőben, Lola? – Micsoda? – Jól hallottad. Nathan a vacsoránál megpróbált rávenni téged, hogy elmesélj nekem valamit. A srác is veletek volt, igaz? A szomszéd fiú. – Jézus Mária, nálad elmentek otthonról. Az egy családi piknik volt. Üldözési mániás lettél, és mindenfélét kitalálsz. Bepánikolok. Honnét tudja? – Tényleg? – TÉNYLEG! – Csak mert az egyikünk most igencsak fölhúzta magát. – Mert borzalmas dolgokkal gyanúsítasz! Elképesztő, hogy azt hiszed, hazudni tudnék neked ilyesmiről. – Úristen,

pokolra fogok jutni. Sírva fakadok. – Miért vagy meggyőződve róla, hogy így becsapnálak? – Nem tudom. Talán azért, mert még soha nem láttalak kétszer ugyanolyannak. Semmi sem valódi benned. A szavaitól eláll a szívverésem. Max látja, hogy túl messzire ment. Előrelendül, mintha hirtelen megtört volna valami gonosz varázs. – Nem úgy gondoltam. Tudod, hogy szeretem a dilis hacukákat. – Mindig azt mondod, amit gondolsz – rebegem. Hosszasan dörzsölgeti a halántékát. – Ne haragudj, sajnálom. Na gyere! – ölel át. Szorosan hozzábújok, mégis úgy érzem, mintha egyre távolodna tőlem. Szeretném elmondani neki, hogy én is sajnálom, de félek élé állni az igazsággal. Nem akarom elveszíteni őt. Ha két ember szerelmes egymásba, az működni szokott. Működnie kell. Bármennyire megnehezítik is a körülmények. A szívhez szóló számokra gondolok, amiket Max ír, amiket a lakásán, csak nekem ad elő. A jövőnkre gondolok, arra, amikor nem

függök

a

szüleimtől.

Nappal

jelmezek,

este

rockkoncertek. Mindketten sikert aratunk majd, és ezt egymásnak köszönhetjük.

A szerelmünknek sikeressé kell tennie bennünket. Megcsókolja a nyakamat. Az államat. Az ajkamat. Csókjai szomjasak és követelőek. Ő az igazi. Szeretjük egymást, tehát okvetlenül ő az igazi. Elszakad tőlem. – Nekem ez az igazi énem. Neked is? Szédülök. – Igen. De ajkamon félelemízű a szó. Olyan, mint egy újabb hazugság.

22. Fejezet

K

itárgyalom Maxet a holddal, de egyáltalán nem kielégítő a hatás. Sugarai kísérteties derengésbe

vonják Cricket ablakát. – Maxnek nem tetszik, ha szimplán öltözöm, de amikor veszekszünk, szemrehányást tesz a szokásos külsőmért. Soha nem tudok megfelelni az igényeinek. Felhőtakaró sötétíti el a holdat. – Jó, hát hazudtam neki. De láttad, milyen féltékeny tud lenni. Olyan érzést kelt bennem, hogy muszáj hazudnom. És miért kellett megvédenem azt a jogomat, hogy egy másik sráccal barátkozhassak? Várok. Az ég sötét marad. – Persze tényleg fura ez a helyzet. Tudod, kivel. Talán... Max és Calliope nem is jár olyan messze az igazságtól. De ha Max eleve sosem bízik bennem, miként várhatja, hogy viszonzásul bizalmat szavazzak neki? Érted, mire célzok? Látod, milyen zavaros ez? – Behunyom a szememet. – Légy szíves, mondd meg, mit csináljak!

A szemhéjamon túl finoman fölerősödik a fény. Kinyitom a szemem. A felhők tovaúsztak, a hold megvilágítja Cricket ablakát. – Elég beteges a humorod – jegyzem meg. A fénykéve rendületlenül az ablakra irányul. És anélkül, hogy fölfognám, mi történik velem, azon veszem észre magam,

hogy

kiveszek

egy

marék

gombostűt

az

íróasztalfiókomból. A srác ablakához hajigálom őket. Plimm! Plimm! Plimm! Plimm! Plimm! Hét gombostű múlva Cricket kinyitja az ablakot. – Cuki vagy ciki! – üdvözlöm. – Valami baj van? – kérdezi álomittasan. Nincs rajta más, csak bokszeralsó meg a karkötői és gumipántjai. ÚRISTEN! NINCS RAJTA MÁS, CSAK BOKSZERALSÓ! – Nincs. – Nincs? – dörzsölgeti a szemét. NEM KÉNE BÁMULNOM A TESTÉT. JAJ, NEM KÉNE ENNYIRE BÁMULNOM A TESTÉT! – Este elmentél valahová szórakozni? Én itthon maradtam, és édességet osztogattam. Nathan mindenféle finomságot vásárolt, márkás csokoládét, nem azokat a snassz dolgokat, amiket máskor szokott, tudod, nyalókát meg gumicukrot meg olyan pirinyó karamellát, például zöldcitromosat. Gondolom,

hozzátok is jó sok kölyök csöngetni be, nem? –

Azért

ébresztettél

föl,

hogy...

nyalánkságokról

csevegjünk? – mered rám értetlenül. – Még mindig iszonyú a hőség, nem? – bukik ki belőlem, AZUTÁN

A

LEGSZÍVESEBBEN

RÖGTÖN

SZÖRNYETHALNÉK. Cricket

ugyanis

kővé

dermedt,

mert

rájött,

hogy

gyakorlatilag meztelenül mutogatja a testét. Amit én persze egyáltalán nem bámulok. Nem, dehogyis. Méghogy én? – Menjünk sétálni! Felkiáltásomtól szinte megbénul. Kioldalaz a látótérből, próbálja lazára venni a figurát. – Most? – kérdezi a sötétből. – Éjjel két óra negyvenkét perckor? – Jó lenne, ha dumálhatnék valakivel. Ismét előbukkan. Közben meglelte a nadrágját. Már föl is húzta. Elpirulok. Egy pillanatig méreget, pólóba bújik, azután bólint. Elosonok szüleim hálószobája és Norah ideiglenes szobája mellett, le a földszintre, és észrevétlenül kijutok az utcára. Nyomott szusimintás pizsamanadrágban és vállpántos fehér alsótrikóban. Ahogy újra meglátom őt teljesen felöltözve,

kifejezetten felöltözetlennek érzem magam, s ezt tovább erősíti, amikor

észlelem,

hogy

fölfigyelt

fedetlen

bőrömre.

Fölkaptatunk a dombon az utcánk sarkához. Valahogy mindketten tudjuk, hová megyünk. Elnémult a város. A mindenszenteki viháncoló kedv nyugovóra tért. Elérkezünk a még nagyobb dombhoz, amelyik elválaszt bennünket a Dolores Parktól. Nyolcvan lépcsőfok vezet a tetejére. Megszámoltam. Cricket körülbelül húsz után megáll. – Elárulod, mit forgatsz a fejedben, vagy ki kell találnom? Mert nem erősségem a kitalálósdi. Az ember mondja ki, amit mondani akar, ne hagyja sötétben tapogatózni a többieket! – Bocsánat! Évezredek óta először mosolyodik el. – Helló, nincs bocsánatkérés. Visszamosolygok, de arcomról lehervad a mosoly. Az övéről is. Tovább ballagunk a lépcsőn. – A barátod ma mintha meglepődött volna, hogy látott engem. Ugye nem tudja, hogy együtt szoktunk lógni? Szomorú hangjától lelassulnak a lépteim. Átölelem magam. – Nem, nem tudja. – Szégyellsz? – áll meg Cricket.

– Miért szégyellnélek? Zsebre dugja a kezét. – Mert nem vagyok menő. Elképedek. Cricket olyan értelemben nem menő, ahogyan Max, de nem ismerek nála érdekesebb egyéniséget. Jólelkű, intelligens és vonzó. És jól öltözött. Cricket NAGYON jól öltözött. – Hogy jut eszedbe ilyesmi? – Ugyan már! A pasid egy szexis rockbálvány, én meg a szomszédsrác

vagyok.

A

hülye

tudósjelölt

gyík,

aki

műkorcsolyapályák szélén tölti az életét. A nővérével. – Te nem vagy... nem vagy gyík, Cricket. És még ha az volnál is, kit zavarna? És a tudósok mióta hülyék? Szokatlanul izgatottnak látszik. – Jaj, ne! – esik le. – Légy szíves, mondd, hogy nem a dédvagy ük- vagy mittudoménmilyen öregapádra gondolsz. Mert az semmit nem jelent... – Mindent jelent. Abból az örökségből futotta a házunkra, Calliope edzésére, az egyetemi tandíjamra, abból vettük az összes holmimat... abból az örökségből, ami nem is bennünket illetett. Tudod, mi történt Alexander Graham Bell-lel, miután híres lett? Élete hátralévő részében Kanada egy eldugott zugában bujkált. Amiatti szégyenében, amit tett.

– Akkor meg miért tette? Cricket fél kézzel végigszánt a haján. – Ugyanazért, amiért mások is hibáznak. Szerelmes lett. – Jaj! Ez fáj. Nem is egészen tudom, miért fáj annyira, de fáj. – A lány apja vagyonos és befolyásos volt, Alexander meg nem. Voltak ötletei a telefonnal kapcsolatban, de nem tudta használható formába önteni őket. Az apósjelölt megneszelte, hogy valaki – Elisha Gray – éppen le akarja védetni a találmányát, ezért ők is elmentek a szabadalmi hivatalba, méghozzá

ugyanaznap,

mint

Elisha,

lekoppintották

az

elgondolását, benyújtották a szabadalmi igénylést, és azt állították, hogy az övéké a korábbi. Alexander az ország leggazdagabb emberei közé emelkedett, és feleségül vehette szépanyámat. Mire Elisha rájött a turpisságra, már késő volt. – Ez rettenetes! – döbbenek meg. – A történelemkönyvek tele vannak hazugságokkal. A háború krónikáját a győztesek szokták megírni. – De Alexander akkor is okos ember volt. Mégiscsak feltaláló volt. Ezt tisztességesen örökölted tőle. Az életben nem az a fontos, amit kapsz, hanem amit KEZDESZ azzal, amit kaptál. – Olyasmiket építek, amiknek semmi hasznuk – közli

szenvtelen hangon. – Ez semmivel sem jobb. Olyasmit kéne alkotnom, ami változtat a világon, ami... jóváteszi a múltat. – Mit gondolsz, mi történne, ha azt hinném, hogy a genetika efajta szerepet játszott az életemben? – fortyanok föl. – Ha azt hinném, hogy mivel a vér szerinti szüleim bizonyos döntéseket hoztak, nekem sincs jogom az életemhez, az álmaimhoz? Tudod, hogyan hatna az rám? Van fogalmad, hogyan befolyásolt már EDDIG is? Cricket le van sújtva. – Nem gondoltam végig. Sajnálom... – Sajnálhatod is. Van tehetséged, mégis kétségbe vonod. – Megrázom a fejemet, hogy kitisztuljon az agyam. – Nem engedheted, hogy a szégyenérzet szabja meg az utadat. Nem az számít, milyen nevet viselsz. A döntéseidet magadnak kell meghoznod. Rám mered. Állom a tekintetét, és fölvillanyozódnak az érzékeim. Valósággal pattognak a szikrák kettőnk között, magam is megijedek tőlük. Nem bírok tovább farkasszemet nézni vele. A domb tetejéig vezető út végéhez érve lábunk elé terül az egész város. A kiugró háztetők, az aranyló dombok, a toronyépületek, a csilllogó öböl. Döbbenetes. Egy üres

aszfaltdarabra telepszünk, ami éppen a panoráma felé néz. Valakinek a kocsibehajtója, de most egy lélek sem lát bennünket. A fölénk nyúló eukaliptuszfa balzsamos illatát ontja az éjszakai levegőbe. Cricket hosszan, lassan szívja be, majd sóhajtva kilélegzi. – Ez hiányzott mostanában. Az otthonra emlékeztet. Átmelegszik a szívem, mert bár a Berkeley-n másik életet kezdett, továbbra is ezt tekinti otthonának. – Tudod – mesélem –, amikor kicsi voltam, a szüleim röstellték magukat az öltözködésem miatt. – Tényleg? Ez meglep. – Megijedtek, hogy az emberek azt hiszik majd, ŐK öltöztetnek így, és hogy a MELEGEK züllesztenek el műszempillával meg csillámsminkkel. Nevet. – De rájöttek, hogy ilyen az egyéniségem, és elfogadták. És a támogatásukból önbizalmat merítettem. Aztán azon a nyáron megtanítottál, hogyan fogadjam el én is saját magamat. Ne szorongjak azon, mit hisznek mások. És attól kezdve... már nem is volt olyan rossz az egész. – Én tanítottalak meg? – Igen, te. Úgyhogy most elmondom neked, hogy soha nem fogom elfelejteni azt a felhúzhatós madarat, amit csináltál. Azt,

amelyik csak akkor énekelt, ha kinyitották a kalitkája ajtaját. – Emlékszel rá? – ámul el. – És a Rube Goldberg-es masinát sem felejtem el, amelyik ötven

lépésben

hegyezett

ceruzát.

Meg

az

eszement

dominósort sem, amit két hétig tartott fölállítgatnod, de egy perc alatt ledőlt az egész. Elképesztő volt. Pusztán azért, mert valaminek nincs gyakorlati haszna, még nem feltétlenül értelmetlen a megalkotása. Néha a szépség és a valóságba csempészett varázslat is elegendő. Törökülésben szembefordulok vele. – Olyan ez, mint az én Marie Antoinette-es ruhám. Nincs semmi haszna, értelme, csak... az az egyetlen pillanat, amikor abban az aprólékos gonddal elkészített, csodaszép ruhában érkezem meg a bálba, amihez foghatót senki más nem visel, és amelyre mindenki emlékezni fog. Ez a vágyam. Cricket a város fényei fölött az öbölre néz. – Valóra válik. Megkapod. – A segítséged nélkül nem. – Szeretném barátságosan meglökni, de beérem szóbeli szurkálással. – Szóval holnap hozzákezdesz a krinolinomhoz, vagy mi a szösz? – Már hozzá is kezdtem. – Újra a tekintetemet keresi. – Este én is itthon maradtam. Nem csak édességet osztogatni. – Cricket Bell – hatódom meg. – Nincs még egy ilyen rendes

srác mint maga. – Persze – horkan föl. – Rendes srác. – Mi baj? – Erre hivatkozott az egyetlenegy barátnőm, amikor szakított velem. – Értem – hőkölök hátra. Végre terítékre került a híresnevezetes barátnő. – Hát ez... nagyon, de nagyon béna hivatkozási alap. Cricket olyan hirtelen csusszan előre, hogy majdnem egymáshoz ütközik a térdünk. Majdnem. – Nem ritkaság. A rendes srácoknak jut a legutolsó hely. Kedveszegett kijelentéséhez Maxnek is van némi köze, de erről nem veszek tudomást. – Ki volt az a lány? – Calliope egyik barátnője. Tavaly. – Műkorcsolyázó? – A társaságom nemigen terjed túl azon a körön. Elcsüggeszt a hír. A korcsolyázónők bombázók. És kiváló képességűek. Amolyan sporttehetségek. – Haza kell mennem – állok föl, és a vér zúg a fülemben. Cricket a csuklójára néz, de nincs rajta az órája. – Ja, asszem, tényleg későre jár. Vagy tényleg koránra. Leereszkedünk a nyolcvan lépcsőfokon az utcánk sarkához,

majd Cricket váratlanul megáll. – Jaj, ne. Maxről akartál beszélni. Akarod, hogy... – Azt hiszem, beszélnünk kellett ma este – szakítom félbe, és a hold felé pillantok. Egyre hízik, már majdnem teljes korong. – És azt hittem, hogy Maxről kell beszélnünk, de tévedtem. Arra volt szükségünk, hogy rólad beszéljünk – mutatok a lábam elé. A BELL szó mellett állok. A Pacific Bell telefontársaság aknafedelén olvasható. Mindenütt, minden utcában megtalálni. – Látod? – kérdezem. – Valahányszor a Dolores Streetet látom, te jutsz eszembe – ered meg a nyelve. - Dolores Park, Dolores Misszió. Mindenütt előfordulsz a környéken, te vagy ez a környék. Behunyom a szememet. Nem lenne szabad ilyeneket mondania, de nem akarom, hogy abbahagyja. Hiába tagadnám is tovább, hogy Cricket jelent nekem valamit. Hogy mit? Nincs bátorságom megnevezni. Még nincs. De létezik. Kinyitom a szememet, és... Cricket eltűnt. Fölsiet a házuk lépcsőjén. Még egy kámforrá vált szellem mindenszentek előestéjén.

23. Fejezet

M

inden újdonságot szeretek. Például azt, amikor kilencedikben átmentem vegánba. Az csak három

napig tartott, mert hiányzott a cheddar sajt, de kipróbáltam. A boltokban folyton fölpróbálok minden fejfedőt. Ez az egyetlen ruhadarab, ami nem áll jól nekem, mégis egyre próbálkozom, mert határozottan érzem, hogy egy szép napon megtalálom az igazit. Talán antik harangkalapot selyem bazsarózsákkal, vagy cowboykalapot, amihez piros kendőt kötök a nyakamba. Meg fogom találni. Csak türelmesen próbálgatni kell. Éppen ezért bosszantó, amikor Lindsey azt állítja, nem eléggé szorgalmasan keresek valamit, hogy becsavarjam a hajamat.

A

vendéghajamat.

Kémiai

egyenletekkel

zsonglőrködik, mialatt kölcsönveszem a szülei gőzölős hajformázóját, hogy a fehér műhajat megfelelő csigákba pöndörítsem. Később majd ragasztóspray-vel rögzítem a Marie Antoinette-es parókámhoz. Először azonban be kell csavarnom azokat a hülye fürtöket. – Nincs valami nagyobb? Vagy kisebb? – intek az előttem

kirakosgatott, hengeres tárgyakra: golyóstollakra, filcekre, poharakra. Még egy kis monokuláris kémtávcső is akad köztük, de egyik sem megfelelő méretű. – Most megfogtál – lapoz a tankönyvben. – A te parókád. Igyekezz jobban! Fölforgatom a szobáját, de semmit sem találok. Olyan katonás rend uralkodik nála, hogy már rég megláttam volna a keresett holmit, ha itt rejtőzne. A falat a klasszikus Nancy Drew-összes kötésének színskájának sárgájára festették. A fent nevezett regények glédában állnak a könyvszekrény felső polcain, alattuk pedig szerzők szerinti ábécé rendben olyan kötetek sorakoznak, mint A történelem legjelesebb kémei, a Nyomozásról kezdőknek és A bűnüldözés taója. Az ágya mellett kínos pontossággal rendezett újságtartókban az Eye Spy Intelligence Magazine hírszerzési szaklap négy évfolyama kapott helyet, valamim tucatnyi Kémkütyü katalógus, az áhított eszközöket jelző öntapadót cetlikkel fölcímkézve. További hengeres tárgy azonban nincs a szobában. – És a ma este legkiélezettebb küzdelmében a New York-i Joseph Wasserstein még most is harcol, hogy megőrizze szenátori székét – közli a pepivel följavított frizurájú híradós. Ma ugyanis választás volt, és mivel Liméknek nincs kábeltévéjük, minden csatorna a szavazásról szóló unalmas

tudósításokkal van tele. Csak azért kapcsoltuk be a televíziót, hogy elnyomja a Mrs. Lim által bömböltetett Neil Diamondot. Ő az az őskövület popénekes, aki flitteres ingben szokta nyomatni. Engem még a csillogással sem tud levenni a lábamról, de ezt persze a világért sem árulnám el Mrs. Limnek. Amikor Lindsey anyukája épp nem méregerős koreai rostonsültet remekel a vendéglőben, akkor a sztár második legnépszerűbb rajongói oldalán blogol. – Fogadok, hogy ez a fickó segíteni tudna nekem – mutatok bemondóra. – Vajon komolyan azt hiszi, hogy az a feje búbjára biggyesztett hajszőnyeg valódinak látszik? – Vált a kép, bejátszás

következik

Wasserstein

szenátorról,

amint

családjával a már többé-kevésbé végleges eredményekre vár. Tökéletesen frizírozott neje hatminckét fogas politikusmosolyt villant, kamaszfia azonban feszeng, nem találja a helyét. Egyébként egész helyes srác. Ezt szóvá is teszem, mire Lindsey fölpillant a képernyőre. – Úristen, hogy te milyen kiszámítható vagy. – Miért? – Ez a gyerek úgy néz ki, mint egy rakás szerencsétlenség. Te csak azokra cuppansz rá, akikről ordít, hogy ki vannak bukva. – Nem is igaz – kapcsolom ki a készüléket, és Neil

orgánuma reszketteti meg az emeletet. – Persze – nevet Lindsey –, Max is a lefegyverző mosolyáról híres. Összevonom a szemöldökömet. Két vasárnap telt el, és egyiken sem villásreggeliztünk. A mindenszentek utáni reggel a pasim telefonált, hogy nem jön – se aznap, se a következő vasárnap. Nem rovom föl neki, ha elunta az örökös faggatást. A szüleimnek azt mondtam, újabb fellépéseket vállalt, ők pedig változatlanul eléggé zaklatottak ahhoz, hogy ne feszegessék

tovább

egyszerűen

elfelejtik,

a

dolgot. hogy

a

Bevallom,

azt

villásreggeli

remélem, valaha

is

követelménynek számított. Alkalmanként azért találkoztam Maxszel – hétvégi műszak előtt a mozinál, vacsoraszünetben, egyszer még tanítás után a lakásán is. Apuék mindháromszor azt hitték, hogy Lindseyékhez mentem. Cricketet viszont rengetegszer láttam. Csak még egy este kellett neki, hogy befejezze a krinolint, továbbá egy délután nálunk az utolsó simításokhoz. Az eredmény gigantikus és elképesztő. Olyan, mintha egy vízszintesbe fordított felhőkarcoló vázát viselném. Én pedig elkészültem a fűzővel, így most már a lényegen dolgozom: magán a ruhán. Cricket segített lemérni és kiszabni az anyagot.

Kiderült, hogy nemcsak matematikai és fizikai ismeretei jönnek kapóra, hanem egy kicsit a varráshoz is konyít, mert Calliope kűrrjei állandó javítgatásra szorulnak. Csak

egyszer

keveredtem

további

összeütközésbe

a

nővérével újabb tanítás előtti csörtét vívtunk, bár erre véletlenül került sor. Szó szerint belém ütközött, amikor elindult otthonról, és nem vette észre, hogy jövök. Legalábbis azt hiszem, hogy véletlenül történt. – Te tényleg nem bírsz lekopni? – morogta, majd elkocogott. – ITT LAKOM! – feleltem sajgó karomat dörzsölgetve. Rám sem hederített. Mivel

azonban

ruhacsodámon,

Crickettel

könnyebben

szorgosan megy

a

dolgozunk

baráti

a

kapcsolat

fenntartása. Csak egy kínos pillanat adódott, amikor először jött át hozzánk. Nem ügyeltem rá, hogy előtte kitakarítsak, és a szoba közepén egy dögös lilásrózsaszín melltartó hevert a padlón. Amikor meglátta, ugyanolyan árnyalatot öltött. Hogy őszinte legyek, én is. Cricket. Várjunk csak! PONTOSAN tudom, mi kell a parókám begöndörítéséhez. – Rögtön jövök! – szólok oda Lindsey-nek, és leugrom a földszintre, ahol anyukája a családi számítógépnél ül. – Hol találom a seprűt? – harsogom túl Neilt. – Nem törtem

el semmit – teszem hozzá. – Abban, ott! – int szórakozottan az előszobai beépített szekrény felé. – Valaki trollkodik az üzenőfalon. Azt írja a fickó, hogy Wayne Newton jobb Neil Diamondnál. Most szólj hozzá! – Ez tényleg nevetséges. – Fölkapom a söprűt. Egyébként ránézésre szakasztott olyan, mint amilyennel Cricket gyűjtötte be a dossziémat. Fölrobogok az emeletre, és a barátnőm felé lódítom a nyelet. – Látod? Tökéletes az átmérője. – És bőven elfér rajta egyszerre sok tincs a gőzöléshez – mosolyodik el. – Remek. – Segítesz? – Naná! – És hál’ istennek, hogy tényleg segít, mert borzalmasan időrablónak bizonyul a feladat. – Szerencséd, hogy imádlak, Lola. Amikor újabb tincs csúszik a padlóra begöndörítés előtt, elfojtok egy visítást. Lindsey kimerült, féktelen hahotára fakad, és ezzel engem is megnevettet. – Ez tényleg az eddigi egyik legrosszabb ötletem – mondom. – Nem az egyik legrosszabb. A legeslegrosszabb. – Az ő tincse is a padlóra csúszik. – ÁÁÁ! – csattan föl, és egymásra borulunk a nevetéstől.

– Reménykedjünk, hogy igaza van Cricketnek, és „a szépségért érdemes fáradozni”. Úgy érzem magam, mintha tehervonat gázolt volna el. – Ezt mikor mondta? – Hát, ööö... – hervad le Lindsey arcáról a mosoly. – Vasárnap délután. – Vasárnap? Múlt vasárnap? Vasárnap beszéltél vele? – Igen, hát – szegezi a tekintetét egy újabb fehér hajtincsre – elvitt szórakozni. – MICSODA? – Nem úgy – magyarázza gyorsan. – Társasággal lógtunk. Mint barátok. Az agyam pattog és sistereg. – Miféle társasággal? Kivel? – Fölhívott, hogy megkérdezze, nincs-e kedvem tekézni vele meg Calliopéval. És... Charlie-val. Te dolgoztál, szóval nem értél rá. Ezért nem kérdeztünk. Elveszítettem a beszédképességemet. Lindsey fölemeli a seprű felém eső végét, és a kezembe nyomja. Zsibbadtan megfogom. – A Frász Franciscón meséltem nekik Charlie-ról, miután elmentél, hogy találkozz Maxszel – folytatja. – Nem tudom, miért, úgy kikívánkozott belőlem. Talán lelombozódtam, hogy

Max kedvéért megint egyedül hagytál. Bűntudat. Bűntudat, bűntudat, bűntudat. – Elég az hozzá, hogy Cricket úgy gondolta, jó ötlet lenne, ha először barátokként, társaságban mennék el Charlie-val. Megkönnyítené a dolgot. AZ AZ ÉN ÖTLETEM VOLT. AZ ENYÉM! – Úgyhogy elmentünk tekézni, és... jól éreztük magunkat. Nem is tudom, melyik fáj jobban: az, hogy Lindsey mostanáig nem szólt róla, az, hogy egyáltalán eltűrte Calliope társaságát, vagy pedig az, hogy Cricket előállt ugyanazzal a briliáns ötlettel, amivel én, és ő aratta le érte a babérokat. Na jó, az én elképzelésemben dupla randi szerepelt, és Cricket nyilvánvalóan nem randizott a nővérével. DE AKKOR IS! Úgy tűnik, bejött a dolog. A távollétemben. Holott én volnék Lindsey legjobb barátnője. – Nahát, Lindsey, ez... ez nagyszerű! – Ne haragudj, előbb kellett volna említenem. De nem tudtam, mit szólnál hozzá, hogy együtt lógtam az ikrekkel, és tényleg el akartam menni. Te pedig nem értél rá. Az utóbbi hónapokban gyakran nem érsz rá. Amióta megismerkedtél Maxszel. Ezzel az erővel ezt is a fejemhez vághatta volna. Ismét lenézek a munkámra. – Semmi gond, örülök, hogy elmentél. Örülök, hogy jól

érezted magad Charlie-val. Ennek legalább a fele igaz. – Az ikrekkel is jól éreztem magam – jegyzi meg óvatosan. – Amint Calliope elengedi magát, egész jó fej. Őrült nyomás nehezedik rá. – Aha. Mások szerint is. – Komolyan, Lo, szerintem nem olyan utálatos, mint volt. Csak félti az öccsét. – Az öccse egyetemista – nézek rá mérgesen. – Szerintem tud vigyázni magára. – És Cricket most már ki is mondja, amit gondol. Bármilyen furcsán veszi is ez ki magát – magyaráz tovább. –Tudod, hogy szándékosan soha nem bántana téged. És amikor nem vagy ott, száz kérdést tesz föl rólad. Meg Maxről is. Tetszel neki. Mindig is tetszettél neki, nem emlékszel? Abbahagyom a csigák gőzölését. – És nem szeretném, ha leharapnád a fejemet azért, amit most mondani fogok – hadarja –, de napnál világosabb, hogy neked is tetszik Cricket Bell. Ez mintha a torkomon akadt volna. Nyelek egyet. – Ezt miből gondolod? – Abból – veszi el tőlem a gőzölőt –, hogy akinek van szeme, láthatja, hogy még mindig bolondulsz a srácért.

Vacsorához

terítek,

amikor

fölfedezem,

hogy

egy

újságkivágást dugtak a tányéralátétem sarka alá. Andy ismét támad. Ez a cikk arról szól, hogy a tizenévesek körében egyre gyakoribbak a nemi úton terjedő betegségek. Kidobom a szemétbe. A szüleim tudnak róla, hogy nemi életet élek? Tudom, hogy Max sok lánnyal – sok nővel – feküdt le előttem. De megvizsgáltatta magát. Egészséges. Azok a titokzatos nők mégis nyugtalanítanak. Elképzelem a srácot bárok félhomályos zugaiban, a lakásán, városszerte különféle káprázatos

nőnemű

démonok

ágyában,

beszeszelve

és

begerjedve. Max győzköd, hogy az igazság sokkal kevésbé izgalmas. Már-már hiszek is neki. Nem tesz jót az ügynek, hogy az Amfetamin ma este, amikor épp nem dolgozom, a Mézesbödönben lép föl, egy erotikus varietében, ahová engem életkoromnál fogva nem engednek be. Próbálok nem rágódni ezen. Tudom, hogy az erotikus varietétánc művészet, mégis zavar. Érezteti velem, hogy fiatalkorú vagyok. Utálom ezt az érzést. Ámbár ma este sok minden idegesít. Péntek van. Vajon Cricket hazajön erre a hétvégére? Egész héten Lindsey szavai motoszkáltak a fejemben. Hogyhogy így érzek? Miért érdekel Cricket, ugyanakkor aggódom a Maxszel folytatott viszonyom miatt? Szeretném, ha

minden rendben lenne a pasimmal, tényleg szeretném. Fő az egyszerűség. Nem hiányzik nekem újabb bonyodalom. Nem akarom, hogy Cricket érdekeljen. A vacsoránál Andy és Nathan nyugtalan pillantásokat vet egymásra a zöldséges rakott tészta fölött. – Csak nincs valami baj, Lo? – kérdezi végül Andy. – Szétszórtnak látszol. Elszakítom a tekintetemet a konyhaablakunktól, amin át egyébként is alig látom a Bell család bejárati tornácát. – Hogy? Ja, nincs. Minden rendben. Szüleim kétkedőn néznek rám, miközben Norah belép, és asztalhoz ül. – Chrysanthemum Bean telefonált. Az a hápogós hangú nő. Holnap reggel feljön jósoltatni, mielőtt megveszi az e heti kaparós sorsjegyeit. Nathannek megvonaglik az arca, és tovább tekeri a borsőrlőt a rakott tésztája fölött. És tekeri. És tekeri. Andy fészkelődik a székén. Mindig panaszkodik, hogy Nathan tönkreteszi a főztjét a túlzásba vitt borsozással. – Jesszusom! Hagyd már abba! – szól a bátyjára Norah. – Fölmegy vérnyomásod. Ettől már az ÉN vérnyomásom is fölmegy. – Jól van – inti le élesen Andy, bár látom, hogy megőrül

ettől az agyonfűszerezéstől. Nincs egy nyugodt étkezésünk, amióta megjelent az anyám – és vele a kuncsaftjai, akik közül egyik sem engedhetné meg magának, hogy korlátozott pénzeszközeit akár tealevéljóslásra, akár kaparós sorsjegyre fordítsa. Épp idejében fordulok el, hogy megpillantsam a szomszéd ház lépcsőjén fölszaladó nyakigláb alakot. Olyan hirtelen húom ki magam ültömben, hogy a többiek abbahagyják egymás piszkálását, kíváncsiak, mi okozta a zavart. Cricket a lakáskulcsát keresi, megtapogatja a nadrágzsebeit. Nadrágja feszesebb a szokottnál. Abban a másodpercben, hogy a szemembe ötlik ez, mindjárt arra is rádöbbenek, miféle érzés munkál bennem. Érzéki vágy. Amint megtalálja a kulcsát, kinyílik a bejárati ajtó. Calliope beengedi. Ismét hátraereszkedem a székemre. Nem is tudatosodott bennem, hogy félig fölemelkedtem róla. Andy megköszörüli a torkát. – Jól néz ki ez a Cricket. Lángra gyúl az arcom. – Vajon van barátnője? – kérdezi. – Te nem tudod? – Nem – motyogom. – Emlékszem arra az időre – neveti el magát Nathan –, amikor ti ketten rendszeresen véletlenül összefutottatok az

utcán. Andy rávillantja a tekintetét, és Nathan befogja a száját. Norah kajánul vigyorog. Szóval igaz, a mi kínos lamúrunkat a vak is látta. Mit mondjak, király. – Megyek a szobámba – állok föl –, leckét írni. – Péntek este? – hökken meg Andy. – Első a mosogatás! – figyelmeztet egyidejűleg Nathan. A mosogatóba teszem a tányéromat. Vajon Cricket a családjával vacsorázik, vagy egyenesen fölmegy a szobájába? Olyan vehemensen sikálom az edényeket, hogy megvágom magam a hámozókéssel. Halkan fölszisszenek. – Valami baj van? – kérdezik mindhárman egyszerre. – Megvágtam magam. De semmi komoly. – Óvatosan! – int Nathan. A szülők kiválóan értenek hozzá, hogy megállapítsák a nyilvánvalót. Mindazonáltal lassítok, és további baleset nélkül fejezem be a konyhai ténykedést. Zubog a mosogatógép, miközben föliramodom az emeletre, és berobbanok a szobámba. Megroggyan a vállam. Odaát nem ég a villany. Nyugalom, ez csak Cricket. Elfoglalom

magam,

piéket

varrók

Marie

Antoinette

ruhájára. Húsz perc telik el. Harminc, negyven, ötven, hatvan. Mit csinál már?

Bellék földszintjén égnek a lámpák, tehát az is elképzelhető, hogy az egész család a televízió előtt tanyázik, nyolc órán át nézik az... akármit. Tök mindegy. Nem tudok koncentrálni, és most már dühös vagyok. Dühös Cricketre, mert nincs itt, és dühös magamra, mert törődöm vele. Lemosom a sminkemet, kiveszem a kontaktlencsémet, átvedlek pizsamába – előbb gondosan behúzom a függönyt és bedobom magam az ágyba. Az óra 21:37-et mutat. Max zenekara még el sem kezdett játszani. Én meg már azt hittem, hogy nem érezhetem magam még nagyobb lúzernek. Hánykolódom az ágyban, miközben képek villognak az agyamban: Cricket, Max, kagylófotelban ülő varietétáncosok. Végül zaklatott álomba merülnék, de ekkor halk plimm zörrenti meg az ablakomat. Fölpattan a szemem. Csak álmodtam? Plimm! – feleli az ablak. Kiugrok az ágyból, és félrehúzom a függönyt. Cricket Bell az ablakpárkányán ül, lábát lógázva. Az egyik kezében valami apróság, a másikkal céloz, eldobni készül valamit. Kinyitom az ablakomat, és ezernyi visszafojtott érzelem árad szét bennem, ahogy teljes életnagyságban láthatom a srácot. Tetszik nekem Cricket. Tetszik ez az egész.

Most is tetszik. – Kavicsot nem találtam – ereszti le a kezét. Szívem a torkomban dobog. Nyelek egyet. – Mit dobáltál? – hunyorgok, de nem tudom kivenni. – Vedd föl a szemüvegedet, akkor meglátod. Amikor visszajövök, mosolyogva mutatja föl. Elfogódottan viszonzom a mosolyát. – Mit csinálsz egy doboz fogpiszkálóval? – Vendégváró sajtfalatkákat tűzögetek föl és rakosgatok tálcára – válaszolja komoly képpel. – Miért volt leoltva nálad a villany? – Aludtam. – Még fél tizenegy sincs. – Abbahagyja a hintázást a lábával. – Nincs izgis randid? Ebbe nem óhajtok belemerülni. – Fogadok – mutatok a lábára –, hogy ha kinyújtod, elér a házunkig. Megpróbálja. Majdnem egy méter hibádzik, és újra elmosolyodom. – Pedig elég hosszúnak látszott. – Na igen. Cricket és az ő szörnyűségesen hosszú lába. Az ő szörnyűségesen hosszú teste. Nevetek, és fölcsillan a szeme.

– Kár, hogy nincs közelebb egymáshoz a két ház – tűnődöm. – Tökéletesen arányos a tested. Lelógatja a lábát, és figyelmesen fürkész. Ez olyan hosszúra nyúlik, hogy lesütöm a szememet. Cricket egyszer az én alakomra mondta, hogy tökéletes. Elpirulok az emléktől, és ezzel önkéntelenül elárulok valamit. – Ez nálam nem jön be – szólal meg végül. Behúzza az ablakon a lábát, és eltűnik a szobájában a szemem elől. – Cricket? – hökkenek meg. Hallom, hogy odabent neszez. – Öt perc, Lola. Használd ki az időt egészségügyi szünetre vagy valamire! Nem is rossz ötlet. Nem tudom, pontosan mennyit lát a sötétben, de egy kis smink sosem árt. Szempillámhoz emelem a spirált, amikor ráeszmélek, hogy ez... egyáltalán nem okos dolog. Kifestenem magamat. Olyasvalakinek, aki nem a pasim. Úgy döntök, hogy megelégszem a cseresznyeízű szájfénnyel, de amint megüti az orromat az illata, összerezzenek. Cseresznyeízű. Cseresznye. Tealevél. Első szerelem. Visszatérek a szobámba, kezemmel törölgetem le a szájfényt, amikoi valami az ablakhoz koccan. És akkor meglátom, miben mesterkedik. – Úristen! Cricket, ne csináld!

– Elbírja a súlyomat. Csak fogd meg a túlsó végét, jó? Csak a biztonság kedvéért. Megragadom a polcot – fehér műanyaggal bevont drótrács –, amit a fiú a gardróbjából vett ki, és most a két szoba közötti hídként használ. – Vigyázz! – kiáltom ijedten, ahogy a híd megremeg. De ő csak mosolyog. – Semmi gáz. Megyek már. És jön is. Egykettőre az én oldalamon terem, pontosan ott, ahol a polcot tartom. Arca éppen szembekerül az enyémmel. – Most már elengedheted – suttogja. Olyan vadul szorítottam a drótrácsot, hogy lüktet a kezem. Hátralépek, helyet adok neki, hogy beléphessen. Lecsúszik az ablakpárkányról, lábával végigsúrolja az enyémet. Megrándul a testem. Hosszú-hosszú idő óta először érünk egymáshoz. Olyan magas, hogy az arcomnál dobog a szíve. A szíve. Hátratántorodom. – Hogy képzelted ezt? – sziszegem, és a szorongás összes válfaját egyidejűleg élem át. – Leeshettél volna, kitörhetted volna a nyakadat. – Úgy gondoltam, így egyszerűbb beszélgetni – feleli fojtott hangon.

– Találkozhattunk volna a ház előtt, hogy sétáljunk, mint a múltkor. Habozik. – Visszamenjek? – Ne! Úgy értem... ha már átjöttél. Kopognak

az

ajtón.

Meghökkenünk,

még

jobban

szétrebbenünk. – Lola? – szól be Nathan. – Csattanást hallottam. Nincs semmi baj? Ijedtemben tágra mered a szemem. A szüleim KINYÍRNAK, ha váratlanul egy fiút találnak a szobámban. Még akkor is, ha Cricket az! Az ágyam mögött a földre lököm, ahol az ajtóból nem láthatják. Beugrok a takaró alá, és imádkozom, nehogy Nathan elgondolkodjon az ágyrugók nyikorgásán. – Leestem az ágyról – felelem álmosan. – Kimerültem. Rosszat álmodtam. – Rosszat álmodtál? – nyílik ki az ajtó, és Nathan bedugja a fejét – Rég nem fordult elő ilyesmi. Nem akarod elmesélni? – Nem, mert olyan... butaság. Egy farkas üldözött. Vagy farkasember, már nem emlékszem, tudod, milyenek az álmok. Most már túl vagyok rajta. Lécciiiiii menj el! Minél tovább áll ott apu, annál valószínűbb hogy meglátja a hidat.

– Biztos nincs semmi baj? A vacsoránál nagyon szótlan voltál, utána pedig, amikor megvágtad magad... – Semmi baj, apu. Jó éjszakát! Egy pillanatig még vár, azután beletörődően kezdi becsukni az ajtót. – Jó éjt! Szeretlek. – Én is téged! És már majdnem elmegy, amikor... – Miért nem vetted le a szemüvegedet az alváshoz? – Nem... nem vettem le? – Kapkodok, megtapogatom az arcomat. – Jé! Nahát. Úgy látszik, még jobban elfáradtam, mint hittem. Nathan a homlokát ráncolja. – Aggódom miattad, Lo. Lehangoltnak tűnsz mostanában. Erről tényleg nem szeretnék Cricket előtt társalogni. – Apu... – Norah az oka? Tudom, hogy nem könnyű vele, de... – Semmi bajom, apu. Jó éjt! – Vagy talán Maxszel van baj? Vagy Crickettel? Furcsán viselkedtél ma este, amikor megláttad, és nem akartalak zavarba hozni, amikor azt mondtam... – Jó éjszakát, apu! LÉGY SZÍVES, HAGYD ABBA!

– Rendben, Lola baba – sóhajtja. – De vedd le a szemüvegedet, nehogy összetörjön. Az. éjjeliszekrényre teszem a szemüveget, és apu távozik. Cricket megvárja, amíg a léptek a földszintre nem érnek. Feje az enyém mellett bukkan föl, és bár tudtam, hogy ott rejtőzik, most megijedek tőle. – Apukám arról beszélt... – próbálok kikínlódni valami nem túl ciki magyarázatot. – Láttalak hazajönni, és Norah éppen akkor mesélt valamelyik borzasztó kuncsaftjáról. Biztos rémes képet vághattam. Utálom magamat. Cricket hallgat. – Szóval... most mi legyen? – kérdezem. Elfordul tőlem. Az ágyam szélének támasztja a hátát. – Ha akarod, elmegyek. Szomorúság. Vágyakozás. Valami úgy fáj, hogy nem értem, miért hittem, hogy valaha is elmúlt. Cricket tarkóját bámulom, és mintha elillant volna az oxigén a szobámból. A szívem kikészült. Fuldoklom. – Ne! – rebegem végül. – Csak most jöttél. Szeretnék

újra

hozzáérni.

Muszáj

újra

hozzáérnem.

Belehalok, ha nem érhetek újra hozzá. A haja felé nyúlok. Észre sem fogja venni. De amint az ujjam már-már odaér,

megfordul. És hátrarándul a feje, mert nem sok híja, hogy kibökjem a szemét. – Bocsánat! Jaj, ne haragudj! – suttogom. – Mit művelsz?! – De vigyorog, és előrelendül, hogy kibökje az

enyémet.

Elkapom

az

ujját,

és

tessék,

máris

belékapaszkodom. Kezem a mutatóujjára szorul. Meglátja a szivárványszínű gyorstapaszomat. – Itt vágtad meg magad? –

Semmiség

–

engedem

el,

újra

megilletődöm.

–

Mosogattam. Figyeli, ahogy a kezemet tördelem. – Tuti a körmöd – jegyzi meg végül. Fekete, középen hosszában egy-egy rózsaszínű csíkkal. És ekkor. Rájövök, hogyan érhetek hozzá. – Figyuzz! Kilakkozom a tiédet. És már föl is kelek, hogy hozzam a kedvenc sötétkék lakkomat. Valahogy érzem, hogy nem fog ellenkezni. Lekuporodom mellé a földre. Fölül, továbbra is az ágyamnak támaszkodik. – Fájni fog? – kérdezi. – Irtózatosan – rázom föl az üveget. – De próbálj meg halkan

sikoltozni,

visszajöjjön.

–

mert Cricket

nem

hiányzik,

mosolyog,

hogy

Nathan

miközben

a

kémiakönyvemért nyúlok. – Ezt rakd az öledbe, kell alátámasztásnak. Most tedd rá a kezedet! – Egészen közel vagyunk egymáshoz, sokkal közelebb, mint amikor a ruhámon dolgoztunk. – A bal kezeddel kezdem. Nyel egyet. – Oksi. Kissé fölemeli a kezét. Ma csillagot rajzolt a kézfejére. Azon tanakodom, mit jelenthet, miközben az ujjai alá csúsztatom a kezemet. Hevesen megrándul a keze. – Ne mozgasd! – szólok rá, de mosolygok. Érintkezünk. A holdfényben éjkékre festem a körmét. Ellazulunk, ahogy a munkámra összpontosítok. Lassú, óvatos mozdulatokkal dolgozom. Nem beszélünk. Bőröm a bőrét súrolja. Csak egy könyv választja el kezemet az ölétől. Egész idő alatt érzem, hogy engem figyel – nem a kezemet, hanem az arcomat –, és a tekintete perzsel, akár az afrikai nap. Miután végzek, a szemébe nézek. Ő is az enyémbe. Az égen sikló hold sugarai a szempillájára vetülnek, és ismét tudatosodik bennem, hogy kettesben vagyok a sötétben egy fiúval, aki valaha összetörte a szívemet. Aki megcsókolna, ha nem lenne pasim. Akit megcsókolnék, ha nem lenne pasim. Akit így is meg akarok csókolni.

Az

alsó

ajkamba

harapok.

Megbabonázva

bámul.

Előrehajolok, testem domborulatai az ő karcsú árnyékához közelednek. Szó szerint fölforrósodik közöttünk a levegő, szinte fáj. Cricket pillantása végigsuhan a trikómon. Közvetlen közelből. Ajkam szétnyílik. És ekkor Cricket eltántorodik. – Kívánom – mondja rekedten. – Tudod, mennyire kívánom. Megnyomkodja a hidat, hogy elég erős-e, azután felszökken rá. Nem néz hátra, így nem látja az arcomon legördülő könnyeket. Nem hagy maga után más nyomot, csak az ablakpárkányra kenődött kék körömlakkot.

24. Fejezet

-L

oooo-laaaa! Gyönyörű Lola! Franko szeme kivörösödött, pupillája tágra nyílt.

Szokás szerint. Föltúrom a pénztár fiókjait, filctollak és poros használati utasítások repülnek a földre. – Nem láttad a nyomtatópatronokat? – Nem, viszont láttad, milyen ma a pattogatott kukorica? Tisztára... áramvonalas. Lehet, hogy ettem is belőle. Nem maradt a fogam közt? – Nem maradt – reccsenek rá. –

Szerintem

maradt.

Például

mindjárt

itt

elöl,

a

metszőfogamnál. – Föláll, és nyelvével vizsgálgatja a saját száját, visszataszító, mintha franciacsókot adna saját magának. – Ma gyönyörűek a madzagok. – Hogyne. A madzagok. – Persze egyiket sem vágnám el, de ha megtenném, azt mondanám... gyönyörű ez a madzag. Komolyan mondom, ha nem fogja be, megfojtom. A

tűrőképességem abszolút mélypontra jutott. Hadonászok St. Clairnek, aki ma este jegyszedő. Épp senki sem érkezik, úgyhogy ideballag. – Az isten szerelmére, cseréljetek posztot! – kérem. – Gyönyörű vagy, St. Clair – közli Franko. – Neked mindenki gyönyörű, ha be vagy tépve – ül a srác helyére St. Clair. – Marhaság. Franko elcammog. – Köszönöm! – mondom. – Ezt most egyszerűen nem bírom. Bemutatja az egész testből történő vállrándítást. – Csak most vagy egész novemberben? – Ne kezdd! – figyelmeztetem. De igaza van. Miután Cricket két hete teljesen és végletesen porig alázott – majd pedig eltűnt az életemből –, rettentően undokul viselkedem. Megbántódtam, és mérges vagyok. Nem, dühös, mert ez az egész az én ostoba hibám. Rátukmáltam magamat. Mit gondolhat most rólam? Nyilván nem túl szépeket. Kétszer hívtam, és három bocsánatkérő SMS-t küldtem, de egyikre sem reagált. Ennyit az úgynevezett rendes srácról. – Milyen rendes srácról? – kérdezi St. Clair. - Az ki? Jaj, ne! Már megint magamban beszélek. – Én – hazudom. – A rendes srác elment otthonról.

Sóhajt, és a faliórára néz. – Fantasztikus. – Sajnálom. – Tényleg sajnálom. A haverjaim – Lindsey, Anna és St. Clair – mind nagyon türelmesek velem. Meg sem érdemlem. Linnek elmeséltem, mi történt, de St. Clair és az ő révén Anna bizonyára Crickettől hallott valamit. – Köszönöm, hogy átvetted Franko helyét. Díjazom. Újabb európai vállrándítás. A következő egy órában némán dolgozunk. Ahogy peregnek a percek, mindinkább furdal a lelkiismeret. Ideje változtatnom

a

modoromon.

Legalábbis

a

haverjaim

irányában. – Na, mire jutottál Anna családjával? – érdeklődöm, amikor legközelebb egy időre elfogynak a jegyvásárlók. – Ugye az anyukája és a testvére meglátogatták hálaadáskor? Elmosolyodik, ma először azóta, hogy beült a pénztárba. – Pompásan sikerült a látogatás. Az ujjam köré csavartam őket. Vigyorgok, majd hivataloskodva biccentek. – Fogadja elismerésemet! – Köszönöm, kisasszony! – feleli hasonlóképpen. – Az anyukámnál aludtak. – Ez... fura.

– Nem mondhatnám. Anyu jó fej, könnyű kijönni vele. – Na és TI hol aludtatok? – vonom föl évődve fél szemöldököm. – Ahol szoktunk – néz vissza rám komolyan. – Ki-ki a maga kollégiumában. Fölhorkanok. – És nálad mi újság? – kérdezi. – A pasiddal töltötted a hálaadást? – Á, dehogy! – Átbotladozom a magyarázaton, hogy milyen nehéz Norah-val, meg Max is mennyire elfoglalt, de erőltetetten és hamisan cseng. Egy ideig hallgatunk. – És te hogy... – Kínlódva keresem a megfelelő szavakat. – Te hogy boldogulsz Annával? Egyszerűnek látszik. – Annával tényleg egyszerű. Ő az igazi. Az igazi. Megáll bennem az ütő. Azt hittem, Max az igazi, de ott az a másik. Az első. – Te hiszel benne, hogy mindenkire egyvalaki vár? – kérdezem halkan. St.

Clair

tekintete

valahogy

megváltozik.

Talán

elszomorodik. – Csak a magam nevében beszélhetek – feleli. – De énrám érvényes., Nekem Anna a nagy Ő. Ezt azonban mindenkinek

önmagában kell tisztáznia. Én nem adhatok helyetted választ a saját kérdésedre. – Senki sem adhat. Amikor megismerkedtem Annával, még valaki mással jártam. És hosszú időbe telt, hogy összeszedjem a bátorságomat, és megtegyem a legnehezebb lépést. De muszáj megtenni. Nyelek egyet. – Mi a legnehezebb lépés? – Őszintén szembenézned önmagaddal.

– Nahát, Lola. Valahogy... megváltoztál. Másnap délután Max küszöbén állok. Visszafogott szoknyát és egyszerű blúzt viselek, semmi paróka és kihívó smink, hajam kibontva omlik a vállamra. Ideges vagyok. – Nem engedsz be? – Dehogynem – húzódik félre, és belépek. – Johnny itthon van? – Nincs, egyedül vagyok. – Max egy pillanatra elhallgat. – Apukáid tudják, hogy idejöttél? – Nem muszáj mindig tudniuk, hová megyek. – Értem – csóválja meg a fejét. A kanapéjához lépek, fölveszem a dohányzóasztalról a

Noam Chomsky-könyvet, belelapozok és visszateszem. Nem tudom, hol kezdjem. Választ keresek. Azért jöttem, hogy kiderítsem, ő-e az Igazi. Max furcsán mered rám, nem csak váratan megjelenésemet találja különösnek. Ettől még inkább feszengek. – Mi az? – kérdezem. – Mit nézel? – Bocsánat. Ma egy kicsit... fiatalnak látszol. Összefacsarodik a szívem. – Az baj? – Nem. Nagyon szép vagy. – És rám villantja szívtipró, fanyar vigyorát. – Gyere! Lerogy a viharvert kanapéra, én meg a karjába mászom. Csöndben ülünk. Várja, hogy újra megszólaljak, érzékeli, hogy határozott céllal jöttem ide. De nem tudom szavakba önteni. Azt hittem, elég lesz itt lennem. Azt hittem, amint meglátom őt, tudni fogom. Miért olyan nehéz észrevenni az igazságot? Végighúzom az ujjamat Max pókhálóin. Behunyja a szemét. Megcirógatom a könyökhajlatában a farkasjelmezes kisfiút. Felnyög, az ajkunk egymásra talál. Az ölébe von. Tehetetlenül sodródom az áramlatban. – Lolita!– suttogja. Minden porcikám megdermed.

Max nem veszi észre. Fölcsúsztatja a blúzom alját, és ez elég, hogy magamhoz térjek. Visszarántom a blúzt. – Mi van? – rökönyödik meg Max. – Mi bajod? – Melyik kell, Max? – kérdezem, és erőlködnöm kell, hogy ne remegjen a hangom. – Mi az, hogy melyik kell? – Szokatlanul zavarodott. – Miről beszélsz? – Melyik Dolores Nolanbe vagy szerelmes? Belém, Lolába? Vagy pedig Lolitába? – Ez most mi a csudát akar jelenteni? – Pontosan tudod, mit jelent. Lolitának hívsz, de berágsz, ha nem öltözöm extrán, ha a koromnak megfelelően nézek ki. Szóval melyik tetszik? Az idősebb énem vagy a fiatalabb? – Még rosszabb ötlik az eszembe. – Vagy csak azért tetszem neked, mert fiatal vagyok? Max dühbe gurul. Lelök az öléből, és föláll. – Tényleg erről akarsz beszélgetni? Itt és most? – Mikor lenne alkalmasabb? Mikor, Max? Fölkapja az öngyújtóját az asztalról. – Azt hittem, ezt a korkülönbséges témát már letárgyaltuk. Azt hittem, ez csak másokat zavar. – Az igazságot szeretném hallani. Belém vagy szerelmes, vagy a koromba?

– Hogy a FRANCBA kérdezhetsz ilyet? – hajítja el az öngyújtót. – Ha elfelejtetted volna, hadd emlékeztesselek, hogy TE startoltál rám. Én nem kívántam ezt. – Hogy érted azt, hogy te nem kívántad ezt? Nem kívántál engem? – Nem ezt mondtam! – fakad ki. – Naná, hogy kívántalak. De a magamfajta srácok nem szoktak magadfajta lányok után koslatni, nem emlékszel? Nem erről beszélgettünk? Jesszusom. Nem tudom, mit akarsz hallani tőlem. Úgy tűnik, bármit mondok, az rossz válasz. Iszonyú erővel kólint fejbe az igazság. Bármit mond, az rossz válasz. – Igazad van – suttogom. – Ja, baromira igazam. – Max egy pillanatra elhallgat. – Várjunk. Miben van igazam? – Hogy nincs jó válasz. Nem létezik. Ez semmiképpen sem végződhet jól. Rám mered. Hosszú másodpercekig egyikünk sem szólal meg. – Ezt nem gondolod komolyan – mondja végül. – De, azt hiszem – vergődöm talpra. – Azt hiszed – szorítja össze a fogát. – Miután elviseltem a

szüleidet? Miután elviseltem a vasárnapi villásreggeliket? Van fogalmad, mit kellett kibírnom, hogy veled lehessek? – De hát éppen ez az! Semmit sem kellett volna „kibírnod”.., – Hagytál más választást? – lép közelebb Max. – Igen. Nem! Nem tudom... – Reszketek. – Csak őszinte akarok lenni. – Nocsak. – Az orrát két centiméter választja el az enyémtől. – Most meg őszinte akarsz lenni. Nagyot nyelek. – Őszintén nem tudom, kicsoda vagy – mondja. – Valahányszor látlak, valaki más vagy. Hazug és hamis. Bármit képzelsz is, bármit magyaráztak is neked az apukáid, nincs benned semmi különleges. Csuk egy kislány vagy mindenféle problémával. Ez a véleményem rólad. És ekkor... elsötétül a világ – Azt hittem, hogy szeretsz – bukik ki belőlem. – Azt hittem. – Én is azt hittem. Köszönöm, hogy tisztáztad a helyzetet! Elszörnyedve tántorodom hátra. Egy őrült pillanatig a legszívesebben a lába elé vetném magam, hogy bocsánatért könyörögjek. Megígérném, hogy valaki más leszek, az igazi leszek. Max karba teszi a kezét. Most pedig... szeretném megbántani.

Visszalépek hozzá, én tolom az ő orrához az enyémet. – Tudod, mit? – sziszegem. – Igazad van. Tényleg hazug vagyok. Tényleg tetszik nekem Cricket Bell. Egész idő alatt vele lógtam! Feljött a szobámba, ahogy én is jártam a szobájában. És kívánom őt, Max. Kívánom őt. Rázkódik a dühtől. – Ki-fe-lé! Fölkapom a táskámat, és kitárom a bejárati ajtót. – Látni sem akarlak többé – mondja fenyegetően. – Semmit sem jelentesz nekem. Megértetted? – Meg – felelem. – Köszönöm, hogy tisztáztad a helyzetet!

25. Fejezet

S

zédülök.

Csillagokat

látok.

Tántorgok. Gyalog

menjek vagy busszal? Gyalog menjek vagy busszal?

Gyalogolok. Igen, hazagyalogolok. De azután meglátom a buszt, és valahogy már rajta ülök, és szétzokogom az agyamat. Egy kackiás bajszú hipszter egy sorral hátrébb telepszik. Egy baseballsapkás idős férfi összevonja a szemöldökét, a steppelt kiskabátos nő pedig mintha mondani is akarna valamit. Dacosan elfordulok, és tovább bőgök. Azután meghúzom a zsinórt, hogy jelezzek a sofőrnek, leszállok a buszról, és fölvánszorgok a dombra. Haza. Úgy érzem magam, mintha valaki a hasamat, a mellemet tépdesné a karmával. Mintha kiszakítanák a belsőmet a testemből, és a bőrömre tűznék, hogy az egész világ rajtam nevessen. Hogy tehetett ilyet? Hogy mondhatott ilyeneket? Hogy változhatott meg az életem ilyen drasztikusan, ilyen hirtelen? Az egyik pillanatban még rendben voltunk. A másikban

meg…

jaj,

istenem.

Vége.

A

legszívesebben

bemásznék az ágyba, és eltűnnék. Senkit sem akarok látni.

Senkivel sem akarok beszélni. Semmire sem akarok gondolni, semmit sem akarok csinálni. Max. A mellemre tapasztom a kezemet. Nem kapok levegőt. Gyorsan be, Dolores. Már csak pár lépés. Alig kétháznyira járok, amikor meglátom őket. A Bell famíliát. Kis kocsibehajtójuk közepén heves vitába merültek. Bell papa – magas és karcsú, akár az ikrek, de kese hajú – a fejét csóválja, és az utca felé mutogat. Bell mama – alacsonyabb, de ugyanolyan fekete, mint az ikrek – a halántékát dörzsölgeti. Calliope csípőre tett kézzel, nekem háttal áll. Cricket pedig... egyenesen rám bámul. Mintha remegne, kétségkívül egyrészt váratlan megjelenésemtől, másrészt a kinézetemtől. Most a testével is szembefordul velem, és újabb meglepetés tárul föl. Kisbabát tart a karjában. Hajfüggöny mögé rejtem az arcomat, és fölszaladok a házunk lépcsőjén. Bellék közben abbahagyták a beszélgetést. Engem

figyelnek,

és

görcsös

zokogásomat

hallgatják.

Odapillantok, amíg kinyitom a bejárati ajtót. Alexander is ott van. Az ikrek bátyja. Eddig azért nem láttam, mert Cricket mögött állt, és jó néhány centiméterrel alacsonyabb. A kisbaba. Hát persze. Aleck kislánya, Abigail. Max. Ostorcsapásként sújt le ismét a név, Bellék máris

feledésbe merülnek, bevágom magam mögött az ajtót, és fölrohanok a szobámba. Nathan meghallja lábdobogásomat, és utánam szalad. – Mi az, Lola? Mi van veled, mi történt? Bezárom az ajtómat, és nekirogyok. Összeesem. Nathan dörömböl, kiabálva kérdezget, rövidesen Andy meg Norah is csatlakozik hozzá. Azta farokcsóválása szaporán püföli a falat. – SZAKÍTOTTUNK MAXSZEL, JÓ? HAGYJATOK LÓGVA! Az utolsó szó félbeszakad, mert a torkom bedagad, és nem jön ki rajta több hang. Kintről izgatott sutyorgás szűrődik be. Úgy hallatszik, mintha Norah elrángatná a szüleimét, majd Azta egymáshoz csörrenő kutyabilétáinak zaja kíséri őket vissza a földszintre. Elcsöndesedik a folyosó. Egyedül maradtam. Valóban egyedül vagyok. Cipőstül-mindenestül az ágyra vetem magam. Hogy bánhatott velem ilyen kegyetlenül Max? Hogy viszonozhattam én is ilyen kegyetlenséggel? Igaza van. Hazug vagyok, hamis vagyok, és... nem vagyok különleges. Nincs bennem semmi különleges. Buta kis fruska vagyok, aki az ágyán bőg. Miért kanyarodik vissza mindig ehhez a mozzanathoz az életem? Két évvel ezelőtt Cricket után. Csaknem két hónapja Norah után. És most Max után. Mindig ez az ágyán sírdogáló kis

fruska maradok. Ettől a gondolattól még inkább sírnom kell. – Lola? – Nem tudom, mennyi idő telt el, amikor az ablakomon át meghallom a halk szólongatást. – Lola? – Ez már hangosabb.

Egy

perc

múlva

Cricket

harmadszor

is

megpróbálkozik, de nem kelek föl. Milyen kényelmes megoldás, hogy most kerül elő, miután két hete színét sem láttam. Miután egyszer sem hívott vissza. Amikor a lelkem bánatosabb a bánatosnál, sötétebb a sötétnél. Rossz ember vagyok. Nem, Max a rossz ember. Nehéz természetű, fölényeskedő és féltékeny. De én még rosszabb vagyok. Jelmezesdit játszó gyerek, aki már önmagát sem ismeri föl a saját maskarájában.

26. Fejezet

É

nem józanabbik fele tudja, hogy szükségem van valamiféle megkönnyebbülésre. De már nem bírok

sírni. Elapadtak a könnyeim. Kiürültem. És mozdulni sem bírok. Nem mintha nem akarnék. Na pont ez a probléma a levertséggel. Amikor mélyen átérzem, nem akarom kiengedni magamból. Vigaszforrássá válik. Nehéz terhébe akarok burkolózni, tele akarom szívni vele a tüdőmet. Dédelgetni, gondozni, gyarapítani akarom. Az enyém. El akarok vonulni vele, karjába zárva álomba szenderülni, és nagyon-nagyon sokáig föl sem ébredni. Ezen a héten rengeteg időt töltök ágyban. Ha az ember alszik, senki sem kérdez tőle semmit. Senki sem vár tőle semmit. És semmilyen bajával nem kell szembenéznie. Így hát elvonszolom magam az iskolába, elvonszolom magam a munkába, egyébként meg csak alszom. Max elment. Méghozzá nemcsak úgy ment el, hogy nem a pasim többé, hanem úgy is elment, hogy elment. Megkértem

Lindsey-t, hogy hozzon el tőle egy tankönyvet, amit a lakásán hagytam, és a lakótársa azt mondta, kedden elutazott. Johnny nem árulta el, hová ment Max. Végleg elszökött. Nélkülem. Bárcsak ne fájna rágondolnom! És nem az zaklat föl, hogy vele akarok lenni, mert nem akarok, de nagyon sokáig nagyon sokat jelentett nekem. Ő volt a jövőm. Most pedig semmivé vált. Mindent odaadtam neki, és most semmivé vált. Ő volt nekem az első, amiből az következik, hogy soha nem felejthetem el, én viszont ki fogok kopni az emlékeiből. Hamarosan csak egy újabb rovás leszek az ágya sarkán. Nem tudtam, hogy lehetséges egyszerre gyűlölni valakit és epekedni utána. Azt hittem, örökre együtt maradunk Maxszel. Senki sem hitt nekem. Bebizonyítottuk volna, hogy tévednek, de mi tévedtünk. Vagy talán egyedül én tévedtem. Vajon Max is véglegesként gondolt rám? Így is, úgy is olyan fájdalmas a kérdés, hogy nem bírok töprengeni rajta. A

szüleim

aggódnak,

de

békén

hagynak,

hogy

begyógyulhassanak a sebeim. Mintha a megszakadt szív valaha is meggyógyulhatna. Éjfélre jár – nem egészen péntek, nem egészen szombat –, és ismét telihold világít. A gazdálkodók a decemberi teliholdat

hagyományosan hideg holdnak vagy a hosszú éjek holdjának hívták. Ma éjjel mindkettő találónak tűnik. Kinyitottam az ablakot, hogy jobban áthasson hidegsége és sóvárgása, hogy a magamét tápláljam vele, de ostoba hiba volt. Didergek. És újabb hosszú műszakot húztam le a moziban, kidöglöttem, és nem találok energiát, hogy feltöltődjek. Mégsem tudok aludni. A

Marie

Antoinette-es

báli

ruhám

selyemkelméje

halványkék derengéssel csillog a holdfényben. Már csak a végső simítások vannak hátra. A farsangi bálig még másfél hónap, azaz bőven van időm. De már nem számít. Nem megyek el. Sőt még csak nem is az érdekel, hogy nincs kísérőm. Az a gondolat fáj, hogy ilyen nevetséges holmiban akartam tündökölni.

Igaza

osztálytársaim

nem

volt

Maxnek.

A

elámulnának

a

bál

hülyeség.

ruhámtól,

Az

hanem

kegyetlenül kikezdenének. Gőzöm sincs, mióta bámulom a ruha redőit, amikor sárga fény villan föl az ablakom előtt. – Lola? – szólítanak az éjszakában. Behunyom a szememet. Nem bírok beszélni. – Tudom, hogy odabent vagy. Átmegyek, jó? Megmerevedek, hogy a gardróbhíd az ablakomhoz koccan. Cricket a múlt hét végén már egyszer szólongatott, de úgy

tettem, mintha nem hallottam volna. Most fülelek, amint súlya alatt megnyikordul a híd, és a következő pillanatban Cricket halkan a szobám padlójára huppan. – Lola? – Az ágyam mellett térdel. Érzem. – Itt vagyok – suttogja. – Beszélhetsz hozzám, vagy megnémulhatsz, akkor is itt vagyok. Még szorosabban behunyom a szemem. – St. Clair mondta, mi történt. Maxszel. – Cricket várja, hogy mondjak valamit. Miután nem szólok, folytatja. – Sajnálom... sajnálom, hogy nem hívtalak vissza. Haragudtam. Meséltem Calnek arról az éjszakáról a szobádban, és kiverte a balhét. Azt mondta, figyelmeztetett téged, hogy tartsd távol magad tőlem, és iszonyúan összevesztünk. Dühös voltam rá, mert a hátam mögött dumált, és rád, mert nem szóltál nekem róla. Mintha... azt hitted volna, hogy nem tudom elintézni. Riadtan kuporodom össze. Miért nem szóltam neki? Mert nem akartam, hogy rájöjjön: a nővére vádjai igazak? Mert attól féltem, hogy inkább ad hitelt az ő szavainak, mint az enyémeknek?

Mekkora

tuskó

vagyok.

Éppúgy

félek

Calliopétól, mint ő tőlem. – De... ez most a visszájára fordul. – Hallom, hogy izgatottan mocorog a térdén. – Azt akartam mondani, arra akartam

kilyukadni,

hogy

rengeteget

gondolkoztam

mindenről, és tulajdonképpen egyáltalán nem is haragszom rád. Saját magamra haragszom. Én mászom be folyton a te ablakodon. Én nem bírok távol maradni. Ez az egész bénaság az én hibám. – Cricket. Ez nem a te hibád – krákogom, mert teljesen berekedtem. Hallgat. Kinyitom a szememet, és engem figyel. Én meg őt. – Ragyogóan süt ma éjjel a hold – mondja végül. – De hideg. A könnyek újra rám találnak. Kibuggyannak. Cricket a nyakamhoz nyúl, megcirógatja. Keze fölfelé halad, megérinti az államat, majd az arcomat. Behunyom a szememet a kibírhatatlan érzéstől, ahogy hüvelykujjával letörli a könnyeimet. Gyöngéden megnyomja a bőröm. Elfordítom a fejemet, így a markába kerül. Sokáig ránehezedik. –

Bocsáss

meg,

hogy

eltitkoltam,

amit

Calliopéval

beszéltem! – suttogom. Óvatosan elhúzódik, és észreveszem, hogy megint csillagot rajzolt a kézfejére. – Csak az borít ki, hogy eleve beszélt veled. Ez egyáltalán nem tartozott rá. – Csak aggódott miattad. – Ahogy kiszakadnak belőlem a szavak, ráeszmélek, hogy hiszek bennük. – És teljes joggal

aggódott. Nem vagyok valami jó ember. – Ez nem igaz – ellenkezik. – Miért mondasz ilyet? – Maxnek rettenetes barátnője voltam. Hosszú csönd támad. – Szerelmes voltál belé? – kérdezi halkan. Nyelek egyet. – Igen. Cricket elégedetlennek látszik. – És még mindig szerelmes vagy belé? – kérdezi. De mielőtt válaszolhatnék, egy szuszra hozzáteszi: – Hagyjuk, nem akarom tudni! És Cricket Bell hirtelen az ágyamban terem, teste az enyémnek feszül, medencéje az enyémhez nyomódik, ajka az enyémhez közeledik. Érzékeim fölrobbannak. Már nagyon régen kívánom őt. És még egy kicsit várnom kell. A szánk közé csúsztatom a kezemet, épp idejében. Ajka puhán simul a tenyeremhez. Lassan, egészen lassan távolítom el. – Nem, már nem vagyok szerelmes Maxbe. De nem akarom ezt a megtört, kiürült lényemet neked adni. Azt szeretném, hogy akkor kapj meg, amikor ép leszek, amikor visszaadhatok neked valamit. Pillanatnyilag nem sokat tudok nyújtani.

Cricket tagjai mozdulatlanok, de mellkasa erélyesen dobog az enyémen. – De egyszer majd kívánni fogsz engem? Az az érzés, amit valaha tápláltál irántam... Az sem múlt el? Szívünk egyazon vad ritmusra ver. Ugyanazt a dalt játssza. – Soha nem múlt el – felelem.

Cricket nálam marad éjszakára. És bár nem beszélünk többet, és bár nem tettünk semmi egyebet, csak beszélgettünk, éppen erre van szükségem. Egy számomra megbízható test nyugalmat árasztó jelenlétére. És amikor elalszunk, mélyen alszunk el. Olyan mélyen, hogy nem látjuk a napkeltét. Nem halljuk a földszinten fortyogó kávéfőzőt. És Nathant sem halljuk, amíg fölénk nem hajol.

27. Fejezet

N

athan a vállánál fogva megragadja Cricketet, és kihajítja az ágyamból. A fiú egy sarokba nyekken,

mialatt én a legközelebbi szemüvegem után kapkodok. Lángol az arcom. – Mi az isten folyik itt? Ez besurrant, amíg... – Nathan hirtelen elhallgat, mert észreveszi a hidat. Crickethez lép, aki úgy összehúzza nugát, hogy majdnem csak olyan magas, mint apám. – Szóval mióta mászkálsz be a lányom szobájába? Napok, hetek, hónapok óta? Cricket annyira elszörnyedt, hogy megszólalni is alig bír. – Nem. Úristen, dehogyis, kérem. Elnézést kérek! Andy rohan be tébolyultan és alvástól ziláltan a szobába. – Mi folyik itt? – Meglátja a fiút Nathan alatt. – Hűha! – Csinálj már valamit! – mondom Andynek. – Mindjárt megöli! Andy arcán gyilkos indulat árnyéka suhan át, és eszembe jut, amit réges-régen Max mondott arról, mennyivel rosszabb, ha két féltő apával kell megküzdeni. De az árnyék mindjárt el

is illan, és Andy egy tétova lépést tesz Nathan felé. – Én is szívesen megölném, édesem, de előbb hagyjuk beszélni Lolát! Nathan rémisztően mozdulatlan. Annyira dühös, hogy a szája alig mozog. – Ki in-nen! Cricket az ablak felé lendül. Andy szeme majd kigúvad, amikor meglátja a hidat, de azután csak annyit mond: – A bejárati ajtón át, Cricket! A bejárati ajtón át. A fiú mindkét kezét fölemeli, és csak most, napvilágnál látom, hogy a körmén szórványosan még mindig kéklenek a lakk maradványai. – Csak szeretném, ha tudnák, hogy nem csináltunk semmit, csak beszélgettünk, és aludtunk... mármint nem együtt aludtunk, hanem külön-külön – teszi hozzá gyorsan. – Azaz behunyt szemmel, tapizás nélkül, és ártatlan álmokkal. Soha nem

tennék

semmit

a

hátuk

mögött.

Vagyis

semmi

tisztességtelent. Szóval... – Cricket! – kérlelem. Elkeseredetten néz rám. – Ne haragudj! Azután lerobog a lépcsőn, és ki a bejárati ajtón. Nathan kiviharzik a szobámból, és hangos csattanással becsapódik

szüleim hálószoba ajtaja. Andy sokáig hallgat. Végül fölsóhajt. – Nincs kedved elmagyarázni, mit keresett ma reggel az ágyadban egy fiú? – Nem csináltunk semmit. Légy szíves, higgy nekem! Azért jött át, mert tudta, hogy szomorú vagyok. Csak meg akart győződni róla, hogy nincs semmi bajom. – Dolores, így szoktak a fiúk lányokat kihasználni. Vagy más fiúkat – teszi hozzá. – Akkor támadnak, amikor nem ügyelsz a védekezésre, amikor kiszolgáltatottnak tűnsz. A célzás feldühít. – Cricket soha nem használna ki engem. Amikor bemászott az ágyadba, pontosan tudatában volt, hogy valaki más miatt bánkódsz. – Nem csináltunk semmit, csak beszélgettünk. Andy összefonja karját a mellén. – Mióta folyik ez? Megmondom az igazat. Szeretném, ha hinne nekem, és így azt is elhiggye, hogy Cricket ártatlan. – Csak még egy alkalom volt. De akkor nem maradt itt éjszakára. Behunyja a szemét. – A Maxszel való szakításod előtt vagy után?

Lehorgasztom a fejemet. – Előtte. – És elmondtad Maxnek? Még jobban lehorgasztom. – Nem. – És ez nem ejtett gondolkodóba, hogy talán valami nincs rendjén? – Barátok vagyunk, apu – sírom el magam. Andy fájdalmas arccal ül az ágyam szélére. – Nézd, Lola. Akinek van szeme, látja, hogy az a fiú szerelmes beléd. Magad is tudod, hogy így van. De bármilyen helytelen volt is itt éjszakáznia, összehasonlíthatatlanul súlyosabb hiba a részedről, hogy az orránál fogva vezetted. Miközben jártál valakivel. Hogy képzeled ezt? Így nem bánunk egy emberrel. Egyik fiúval sem lett volna szabad így bánnod. És én még azt hittem, rosszabbul már nem is érezhetem magam. – Idehallgass! – Andy arckifejezése arról árulkodik, szívesebben harapná le a nyelvét ahelyett, hogy kimondja, amire most készül. – Tudom, hogy felnőtté válsz. És bármilyen nehéz, akkor is el kell fogadnom, hogy vannak bizonyos... dolgok, amiket

megteszel. De intelligens, fiatal nő vagy, és elmondtuk neked a magunkét, és tudom, hogy ettől kezdve helyes döntéseket fogsz hozni. Úristen. Nem bírok a szemébe nézni. – Meg kell azonban értened, hogy ez nem könnyű nekünk, különösen Nathannek. Norah annyi idős volt, mint most te, amikor megszökött otthonról, és teherbe esett. De neked itt vagyok én, beszélhetsz velem, és szeretném, ha beszélnél velem. – Jó. Még ezt is alig bírom kinyögni. – És nem szeretnék még egyszer fiút találni a szobádban, hallod? – Vár, amíg bólintok, azután föláll. – Rendben. Beszélek Nathannel, és meglátom, mit tehetek. De egy másodpercig se képzeld, hogy ilyen könnyen megúszod. – Nem, apu. – Ez soha többé nem fordulhat elő – lép az ajtóhoz. – Megértetted? – És... mi lesz, ha férjhez megyek? – Majd veszünk egy kempingágyat. Azon alszik a férjed, amikor meglátogat. Nem bírom megállni, hogy egy pillanatra elkuncogjam magam, Andy visszajön és megölel.

– Nem tréfáltam – mondja.

A büntetés délután sújt le. Szobafogságomat a közelgő téli szünetig meghosszabbítják. Az még egy hónap bulimegvonás. De, őszintén szólva, ez még csak nem is érdekel. A büntetés másik, hallgatólagos fele miatt érzem pocsékul magamat. Apuék most már nem bíznak bennem. Újra ki kell érdemelnem a bizalmukat. Egész nap próbálom az ablakon át elcsípni Cricketet, de be sem teszi a lábát a szobájába. Három óra tájban látom, amint az alakja elsuhan a konyhaablak előtt, innen tudom, hogy még otthon

van.

Miért

kerül

engem?

Szégyelli

magát?

Megharagudott? A szüleim fölhívták a szüleit? Belehalok, ha telefonáltak Belléknek, de nem kérdezhetek rá, mert ha nem, még én adnék nekik ötletet. Mire Cricketnél fölgyullad a villany, már idegroncs vagyok. Épp nyolc óra múlt. Félredobom az angolházimat, az ablakhoz ugrok, és már ő is a sajátjánál áll. Egyszerre nyitjuk ki, és a betóduló

párás

esti

levegő

egy

csapásra

megtelik...

sivalkodással. Cricket megint Aleck kislányát babusgatja. – Ne haragudj! – kiabálja. – Nem hagyja, hogy letegyem!

– Semmi baj! – kiáltom vissza. Azután észbe kapok. Becsapom az ablakomat. Cricket láthatólag megrökönyödik, de fölemelem a mutatóujjamat, és ajkammal némán formálom az EGY PILLANAT szavakat. Kitépek egy lapot a spirálfüzetemből, és vastag, lila alkoholos filccel üzenetet firkantok rá, majd az ablakomhoz tartom. A SZÜLEIM!!! DUMÁLJUNK KÉSŐBB, HA NINCS BABA, JÓ? Észrevehetően megkönnyebbül. Azután pánikba esve csapja be ő is az ablakát. A következő pillanatok feszültséggel terhesek, amíg várom, hogy apuék berontsanak a szobámba. Nem rontanak be. Abigail sírása azonban még a csukott ablakokon keresztül is áthallatszik hozzám. Cricket a csípőjén lovagoltatja a picit, magyaráz neki, de a kislány arca továbbra is merő elkeseredés. Hol marad Aleck? Vagy a felesége? Nem az ő dolguk gondoskodni a gyerekről? Calliope robban be Cricket szobájába. Elveszi tőle Abigailt, mire az még kétségbeesettebben oázik. Az ikrek megrettennek, a lány visszalöki a kicsit öccse karjába. A bébi valamelyest elcsöndesedik, de azért még pityereg. Calliope felém pillant. Megdermed, én meg ki bártalanul intek neki. A homlokát ráncolja.

Cricket látja nővére arckifejezését, és mond valamit, amitől elvonul. Néhány másodperc múlva nála is felgyullad a villany. Cricket továbbra is Abigailt rázogatva fordul vissza felém, amikor Mrs. Bell lép be. Összerántom a függönyömet. Bármi folyik most odaát, nen szeretném, ha a srác anyukája azt hinné, hogy leskelődöm. Visszaülök

az

angolórára

szánt

ötbekezdésnyi

fogalmazáshoz, de nem tudok koncentrálni. Az az ismerős, gyomorszorító bűntudat ébredt föl bennem. A múlt héten, amikor a kocsibehajtójukon láttam Belléket, nyilvánvalóan fölzaklatta őket valami, de azóta sem érdeklődtem Crickettől, hogy miről van szó. Most az egész éjszakát a szobámban töltötte, és eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem. Ő pedig mindig törődik azzal, ami éppen történik velem. Borzasztóan önző vagyok. Újfajta igazság hasít belém: nem vagyok méltó rá. Elalszik nála a villany, és a váratlan sötétség mintegy félelmeim megerősítéseként hat. Cricket túl jó hozzám. Aranyos, jószívű és becsületes. Cricket Bellben van tisztesség. És nem érdemiem meg őt. De... akkor is kívánom. Vajon ki lehet érdemelni valakit? Majdnem két órán át nem tér vissza. Abban a pillanatban, amikoir megjön, kinyitom az ablakomat. Ő is a magáét.

Kimerültén ráncolja a szemöldökét, válla előregörnyed. Még egy hajtincs is belehullott a homlokába. Na, ilyet még sosem láttam nála. – Ne haragudj! – Fáradt a hangja, és halkra fogja, tudja, hogy a szülők felbukkanásának veszélye még nem múlt el. – A múlt éjszakáért. Meg a ma reggelért, meg a ma estéért. Ugye nem jöttek föl a szüleid? Én olyan idió... – Ne! Légy szíves, hagyd abba! Nem kell bocsánatot kérned. – Tudom. Megállapodtunk, hogy ez a szabály – bólogat búskomoran. – Nem úgy értettem. Nem kell bocsánatot kérned a múlt éjszakáért. Se a ma reggelért. Kívántam, hogy itt legyél. Fölemeli a fejét. Megint olyan átható a tekintete, hogy összevissza kalapál tőle a szívem. – Nekem... nekem kell bocsánatot kérnem – folytatom. – Tudtam, hogy valami történt a családodban, és nem kérdeztem rá. Még csak el sem gondolkoztam rajta. – Lola – vonja össze még jobban a szemöldökét. – Most zűrös időszakot élsz át. Egy pillanatig sem vártam, hogy ilyen körülmények között a családomon törd a fejedet. Az hülyeség lenne tőlem. Még amikor én vagyok a hibás, akkor is úgy csűri-csavarja, hogy tisztán álljak. Nem érdemlem meg ezt a srácot.

Tétovázom. Ki fogom érdemelni. – Szóval... mesélj: mi a helyzet nálatok? Kivéve, ha nem akarod az orromra kötni. Azt is megérteném. Cricket az ablakpárkányra könyököl, és fölnéz az éjszakai égboltra. Balján a csillag elhalványult a kézmosástól, de még látható. Olyan sokáig vár a válasszal, hogy nem tudom, hallott-e egyáltalán. A távolban egy hajó ködkürtje bődül fel. Pára kúszik a szobámba, eukaliptusz illatát hordozza. – A bátyám a múlt héten elhagyta a feleségét. Magával hozta Abigailt, és nálunk alszanak, amíg ki nem okoskodja, hogyan tovább. Nincs valami kirobbanó formában, úgyhogy pillanatnyilag úgyszólván mindkettőjüket pátyolgatjuk. – Hol a felesége? Miért hozta el a kisbabát? – Az asszony a lakásukban maradt. Most olyan... életformaválságon megy át. – Az meg mi? – karolom át magamat. – Leszbikus a nő? – Nem – szakítja el a tekintetét az égtől Cricket, rám pillant, látom, hogy feszeng. – Sokkal fiatalabb, mint Aleck. Összeházasodtak, teherbe esett, és most föllázadt ellene. Az új élete ellen. Késő éjszaka vetődik haza, bulikba jár. A múlt hét végén... a bátyám rájött, hogy megcsalja. – Nagyon sajnalom. – Max jut eszembe. Meg Cricket a

szobámban. – Ez borzasztó. Vállat von, elfordítja a fejét. – Tudod, végül is ezért jöttem haza. Hogy besegítsek. – Ez azt jelenti, hogy továbbra is fasírtban vagy Calliopéval? – Talán. Nem tudom – gereblyézi végig ujjával fekete haját Cricket, es a homlokába hullott tincs visszatapad. – A nővérem néha fölöslegesen komplikálja a dolgokat. De azt hiszem, most éppen én is azt csinálom. Válasz nélkül hagyom a felvetést, és eszembe jut Max. Felszínre törnek a kettőnk jövőjéről alkotott szégyenletes fantáziaképek. – Gondolod, hogy... azért viselkedett így Aleck felesége, mert túl fiatalon ment férjhez? – Nem, hanem mert rosszul választottak. A családunkban egyedül Aleck hitte, hogy tartós lesz a házasság, pedig világosan látszott, hogy nem az a nő az igazi. Az igazi. Témánál vagyunk. – Honnét tudtátok? Hogy nem az a nő az igazi neki? Kezére mered, lassan összedörzsölgeti. – Csak hiányzott az a... természetes varázs. Tudod? Sosem érződött könnyűnek a kapcsolatuk. – Szerinted könnyűnek kell lennie? – vékonyodik el a hangom. - Csak akkor működik?

Cricket fölkapja a fejét, nagy szemeket mereszt, ahogy megérti, mire célzok. – NEM. Illetve igen, de... néha adódnak... bizonyos körülmények. Amik megnehezítik. Egy időre. De azután az érintettek leküzdik azokat a... körülményeket... és... – Szóval hiszel a második esélyben? Ajkamba harapok. – Másodikban, harmadikban, negyedikben. Ahány csak kell. Ameddig csak kell. Ha a megfelelő személyről van szó – teszi hozzá. – Ha az a személy... Lola? Ezúttal fogva tartja a tekintetemet. – Csak ha a másik személy Cricket.

28. Fejezet

N

em csak Cricketet kell kiérdemelnem. A szüleim bizalmát is vissza kell szereznem.

Jó lányuk vagyok, tényleg jó. Bőven találhatnak bennem

hibát, de időben elkészülök a házi feladatokkal, elvégzem, ami az otthoni munkákból rám hárul, nem nagyon szoktam feleselni, és kedvelem őket. A korosztályomban azon kevesek közé tartozom, akiket tényleg érdekel a szülei véleménye. Tehát felelősségteljes egyén módjára öltözködöm (csupa feketébe, halálkomolyan), ész nélkül hajtok a záróvizsgáimra, és mindent megcsinálok, amire kérnek. Még akkor is, ha borzasztó. Például elviszem késő este sétálni Aztát, amikor odakint plusz öt fokra süllyed a hőmérséklet, és ezt mellesleg ezen a héten minden este megtettem. Szeretném, ha a szüleim megjegyeznék maguknak, hogy jó vagyok, így azt sem felejtenék el, hogy Cricket is jó. A jónál is jobb. Átjött, hogy szertartásosan bocsánatot kérjen tőlük, bár azt hiszem, ez nem sokat ért. A nevét továbbra is tilos kiejteni a házunkban. Még miután Mrs. Bell elmesélte Andynek, mi a

helyzet

Aleckkel,

és

szüleim

vacsora

közben

ezen

szörnyülködtek, a fiú nevét akkor is kihagyták. – Calliope és... khm – így utaltak rá. Legalább a Bell szülők nem tudják, mi történt. Apuék nem hívták fel őket. Ez valószínűleg Andynek köszönhető, sőt talán még Norahnak is, aki meglepően lazán fogja föl az egészet. – Adjatok nekik időt! – javasolta. – Semmit sem kell elsietni. Tudom, hogy egyébként is erre van szükségem. Időre. Max emléke még most is kegyetlenül erős bennem. El sem tudom képzelni, hogy ez lehetséges olyan ronda szakítás után, amit én kezdeményezek. Márpedig eléggé úgy látom, hogy én kezdeményeztem. Ő meg jól befejezte. Pocsékul érzem magam amiatt, ahogyan végződött a dolog, és pocsékul érzem magam, mert amíg együtt voltunk, nem voltam hozzá őszinte. Szeretnék bocsánatot kérni. Talán akkor megszabadulnék ezektől a pocsék érzésektől, és tovább tudnék lépni. Talán nem fájna többé, valahányszor fölidéződik az agyamban

Max

neve.

Több

üzenetet

is

hagytam

a

hangpostáján, de eddig nem hívott vissza. De továbbra sincs a városban. Még az Amőbába is elmentem, hogy megkérdezzem Johnnyt. Nincs nyugtom Max utolsó szavaitól. Semmit sem jelentek

neki? Már semmit sem? Cricketre még nem készültem föl, és egyébként ki sem lát a munkából a srác. Miután Aleck annyira a padlóra került, hogy képtelen gondoskodni Abigailről, a kislány úgy döntött, ha ló nincs, jó a szamár is. Azaz Cricket, aki most itthon van a téli szünet miatt – mindkettőnknél beköszöntött a téli szünet –, és ritkán látom úgy, hogy Abby nem lóg a nyakán, illetve csimpaszkodik a lábába. Fölismerem a kislányban az érzést, a másik iránti igényt. Bárcsak én is belecsimpaszkodhatnék valakibe! Lindsey enyhít a bajomon. Mindennap telefonál, és beszélgetünk... na nem Maxről. Nem is Cricketről. Bár röstellkedve bejelenti, hogy részt vesz a farsangi bálon. Megkérte Charlie-t, hogy kísérje el, az meg természetesen igent mondott. Együtt örülök vele! Az ember szomorkodhat és örülhet egyszerre. Áttelepítettem a Marie Antoinette-es ruhámat, parókámat és krinolinomat Nathan dolgozószobájába, alias Norah szobájába. Látni sem bírom. Talán majd később, jövő mindenszentekre befejezem! Lindsey majd fölveheti. De a bálra így sem megyek el, és legalább most már tudom, hogy ez helyes döntés. A legutóbbi néhány hét a suliban rettenetesen telt.

– Neked meg kid halt meg, hogy átmentél darkosba? – csúfolódott

Marta

az

orrát

fintorgatva

talpig

éjszínű

szerelésem láttán. Baráti körének – a Harvey Milk Középiskola legtrendibb klikkjének – több se kellett, seperc alatt mindannyian rám sütötték, hogy darkos vagyok, amit – noha távol áll az igazságtól – nem is bántam volna. Kivéve, hogy a darkos srácok meg utánozó majomnak kiáltottak ki. – Nem vagyok darkos – hajtogattam makacsul. – És nem gyászolok. Új ruhatáram legalább abban segít, hogy beleolvadjak a környezetembe. A Castro negyed telente a trendi fekete öltözködés tengerévé változik. A fekete jóvoltából eltűnhetek, és most nem is hiányzik, hogy lássanak. Elképesztő, mennyire befolyásolja a ruházat, hogyan látnak – vagy nem látnak – bennünket mások. A következő napon Malcolm mellett vártam

a

tucatszámra

buszra. adott

A

Pikáns

el

Nyalánkságban

már

nekem

M&M

dolgozik, drazsés

szivárványlinzert, és mindig Lady Gaga kontra Madonna kiválóságán szoktunk vitatkozni, most mégsem ismert meg. Azért ez fura. Itt vagyok én, igazándiból én, és mintha inkognitóban járnék-kelnék. Nem

sokan

ismernek

meg,

ők

viszont

mindjárt

érdeklődnek, nem érzem-e magam rosszul. Szó sincs róla, hogy istenien érezném magam, de miért kell mindenkinek azt hinnie, hogy valami baj van, ha nem öltök jelmezt? A szokott bankpénztárosunk

odáig

ment,

hogy

Natlhannek

is

megemlítette aggodalmát. Apu aggódva jött haza, és újra meg újra bizonygatnom kellett neki, hogy nincs semmi bajom. Nincs semmi bajom. De van. Mi a bajom? A lakóházak ablakában, a barkácsbolt, presszók, kocsmák és vendéglők kirakatában villódzó karácsonyi fények meg lobogó hanukagyertyalángok

valahogy...

hamisaknak

tűnnek.

Erőltetetteknek. És mértéktelenül tovább rontja hangulatomat a gyógyszertár bejárata előtt kampós végű, csavart, vörösfehér hosszúcukrot osztogató és jótékony célú adományokat gyűjtő, szexis télanyónak öltözött férfi. A szünetemet munkával töltöm – szabadidőm lekötése végett extra műszakokat vállalok a moziban –, és Cricket figyelésével. Naponta rendszeresen meg-megpillantom Bellék valamelyik

ablakában,

ahogy

Abigaillel

játszik.

Abby

éppolyan kese hajú, akár az apja meg a nagyapja, de van valami aranyosan ártatlan a mosolyában, ami a bácsikájára emlékeztet. Cricket mindennap bebugyolálja, és sétálni viszi.

Néha kabátot kapok magamra, és utánuk szaladok. Elmentem már velük a parkba hintázni, a könyvtárba képeskönyvekért,

valamint

Spike

kávézójába

feketéért

(Cricketnek meg nekem) és biomézesbábért (Abbynek). Igyekszem hasznossá tenni magamat. Szeretném kiérdemelni őt, megszolgálni a figyelmét. Mindig széles mosolyra fakad, mihelyt észrevesz, de azután félreérthetetlen a néma fürkészés. Mintha azon tűnődne, vajon most már rendben vagyok-e? Hogy eljött-e a nap. És – mindig szomorú, kissé zavarodott – arckifejezéséből megállapítom, hogy tudja: még nem. Bár ne nézne így rám! Most miattam ölt egyenletmegoldós ábrázatot. Esténként, miután lefekteti Abbyt, látom, hogy a szobájában bütyköl. Nem tudom eldönteni, mit alkot, bizonyosan valami kisméretűt, de az apró-cseprő gépalkatrészek – továbbá az azok végett szétszedett, kibelezett objektumok – állandóan elborítják az íróasztalát. Ez megörvendeztet.

A karácsony úgy múlik el, ahogy a hálaadás, különösebb cécó nélkül. Munkába megyek – karácsony napján mindig zsúfolásig megtelnek a mozik –, Anna és St. Clair is dolgozik. Azzal a játékkal próbálnak jobb kedvre deríteni, hogy egy-egy

pontot kapunk, valahányszor egy néző a felemelt helyárak miatt morog, vagy azért ordibál velünk, mert a kérdéses előadásra minden jegy elkelt. Aki műszak végére a legtöbb pontot gyűjti, azt illeti a bontatlan csomag licsiízű gumicukor, amit St. Clair a tizenkettes teremben talált. Nem valami pazar díj. De jól jön. Az igazgatóság mindannyiunknak Mikulás-sipkát szerzett be,

kötelező

viselnünk.

Egyedül

lilásrózsaszín.

Értékelem,

hogy

az

enyém

gondoltak

dögös

rám,

de

nevetségesnek érzem magam. Velem ordibálnak a legtöbben. Én nyerem a licsiízű gumicukrot. Újévkor hideg az idő, de előbújik a nap, úgyhogy elviszem Aztát a Dolores Parkba. Emlékhagyásra alkalmas hely után szimatolgat a domboldalon, amikor cérnahangú „Ola!” üti meg a fülemet. Abby az. Hízelgő, hogy a nevemen szólít. Másfél évesen még nem valami hatalmas a szókincse. Odaspurizik hozzám a játszótérről. Pici lila balettszoknyácskába öltöztették. Cricket hosszú léptekkel, zsebre dugott kézzel, mosolyogva halad mögötte. Letérdelek, hogy átöleljem Abbyt, és úgy borul a nyakamba, ahogy a kisgyerekek szoktak.

– Szia, maszat! - üdvözlöm. Ráveti

magát

strasszos,

türkizkék

hajráfomra,

amit

elfelejtettem levenni. Norah – éppen NORAH – biggyesztette a reggelinél a fejemre. – Itt az újév – mondta. – Ma nem halsz bele egy kis tündöklésbe. Cricket elhúzza Abbyt, mielőtt az letéphetné a hajpántomat. – Ejnye-bejnye, kisasszony, most már elég legyen! De közben a kislányra vigyorog. Az meg őrá. – Teljesen beloptad magad a szívébe – jegyzem meg. – A gyermekek ízlése eléggé kétes – változik bánatossá az arckifejezése. Elnevetem magam. Úgy emlékszem, ezen a héten először. – Ámbár haj kiegészítők terén kiváló az ízlése – folytatja. Azta hanyatt dobja magát neki, és Cricket megvakargatja a kutya hasát, szivárványszínű karkötői és gumipántjai ide-oda tolódnak a szuka fekete bundáján. A fiú egész kézfejét, még az ujjait is matematikai jelek és számítások garmadája borítja. Abby tétován odahajol, hogy megsimogassa a kutyámat. – Jó, hogy újra tündököl rajtad valami – teszi hozzá Cricket. Abbahagyom a nevetést, és elvörösödöm. – Á, tudom, hogy butaság. Újév van, és Norah úgy gondolta...

Cricket a homlokát ráncolja, újra föláll. Magas, karcsú árnyéka végtelenbe nyúlik mögötte. – Komolyan beszélek. Jó látni, hogy előcsillan egy kis Lola. – Komoly arca szelíden elmosolyodik. – Ebből reményt merítek. Nem tudom megmagyarázni, de könnyekkel küszködöm. – De hát épp mostanában vagyok önmagam. Borzasztóan igyekszem megtalálni önmagamat. A jobbik énemet. Fölvonja a szemöldökét. – Ugyan melyik bolygón nem visel Lola Nolan... színeket? – Tudod, ez megvan fehérben is – mutatok a szerelésemre. A poén nem arat sikert. Cricket kínlódik, nehogy mondjon valamit. Abby nekiszalad a bal lábának, és teljes erőből belekapaszkodik. Nagybátyja fölveszi, a csípőjére ülteti. – Ki vele! – biztatom. – Bármi is az. – Hát jó – bólint lassan. Összeszedi a gondolatait, mielőtt folytatja. Óvatosan fogalmaz. – Ha jó ember akarsz lenni, vagy jobb ember vagy bármi zavar annyira, hogy orvosolni akarod, annak nem szabad megváltoztatnia azt, aki vagy. Azt jelenti, hogy még inkább önmagaddá válsz. De... Nem tudom, Lola. Megáll bennem az ütő. Ájulás környékez. Ez pont olyan, mint, amit Max szokott hajtogatni. – Micsoda? – riad meg Cricket. – Mikor mondta?

Újra elvörösödöm, lesütöm a szememet. Bárcsak ne beszélnék önkéntelenül mindig hangosan, ha elkeserít valami. – Azóta nem találkoztam vele, ha arra gondolsz. Még korábban említette, hogy mivel jelmezbe öltözöm, nem tudja, ki vagyok valójában. Cricket behunyja a szemét. Remeg. Egy-két másodpercbe telik, míg rájövök, hogy a dühtől. Abby izeg-mozog a karjában, nyugtalanítja ez a remegés. – Emlékszel, Lola, hogy azt mondtad, van tehetségem? Nyelek egyet. – Igen. Kinyitja a szemét, és találkozik a tekintetünk. – Neked is van. És egyesek talán azt hiszik, az igazi énedet próbálod elrejteni a jelmezviseléssel, de szerintem egy jelmez őszintébb,

mint

a

szokványos

öltözködés

valaha

is.

Ténylegesen közöl valamit a viselőjéről. Én ismertem azt a Lolát, mert kifejezte a vágyait, kívánságait és álmait, hogy az egész világ láthassa. Hogy én láthassam. A fülemben, a tüdőmben, a torkomban dobog a szívem. – Hiányzik nekem az a Lola – jelenti ki Cricket. Egy lépést teszek feléje. Elakad a lélegzete. Azután ő is egy lépést tesz felém. – Ááááá! – mondja Abby.

Lenézünk, meghökkenve eszmélünk rá, hogy még mindig Cricket csípőjén lovagol, de a téliesen fehérlő égboltra mutat. San Francisco híres vadpapagájcsapatának zöld tolltömkelege zúdul át a Dolores Parkon. A levegő szárnycsapkodással és fülsiketítő rikácsolással telik meg, a parkban tartózkodók mind megtorpannak, a látványosságot figyelik. A meglepő kavargás éppolyan hamar tűnik tova az épületek fölött, ahogyan megjelent. Visszafordulok Abbyhez. Az ő kis világába váratlanul berobbanó, gyönyörűséges szín- és zajkavalkádtól tátva maradt a szája.

29. Fejezet

A

szünet utolsó vasárnap estéjén szüleim kettesben

szórakozni mentek, Norah-val lógok. Lakberendezési

műsorok végetérhetetlen folyamát nézzük, és más-más okból forgatjuk a szemünket. Anyám szerint az újradekorált lakóházak nyárspolgárias kinézetűek, ennélfogva unalmasak. Szerintem már a kinézetük is unalmas, de csak azért, mert mintha minden tervező a korszerű lakberendezés ugyanazon elhasználódott kézikönyvéből dolgozna. – Jó látni, hogy újra önmagadat adod – mondja Norah az egyik reklámszünetben. Kék parókámhoz és fidres-fodros dirndli ruhámhoz turiból zsákmányolt arany lurexpulóver ujját viselem. Levágtam a pulcsiról,

és

most

aranylurex

lábszármelegítőként

alkalmazom. – Na persze – horkanok föl –, tudom, mennyire csíped az öltözködésemet. Továbbra is a tévét nézi, de hangjába visszatér az ismerős norah-s él.

– Én nem öltöznék így, de ez nem jelenti azt, hogy nem értékelem. Nem jelenti azt, hogy nem tetszel nekem akként, aki vagy. Én is tovább nézem a televíziót, de összeszorul a mellkasom. – Na és mi a helyzet a lakással? – kérdezem néhány perc múlva, amikor épp a műsor korábban látott részét elevenítik föl. – Ronnie megadta már a beköltözés időpontját? – Meg. A hét végére itt sem vagyok. – Nahát, ez... elég hamar lesz. Fölhorkan. Pont úgy, ahogy én szoktam. – Nem elég hamar. Nathan az ideérkezésem pillanatától fojtogat. Tessék, itt a hálátlan Norah, akit ismerek. Küszöbönálló távozása egyszeriben kívánatossá vált. De csak megcsóválom a fejemet, és elégedetlen némaságban nézzük végig a műsor újabb epizódját, amit ismét reklámszünet követ. – Tudod, mi a jövendőmondás titka? – szólal meg teljesen váratlanul. A kanapé párnáiba süppedek. Témánál vagyunk. – Az a titok, hogy nem a tealevélből jósolok – fordul felém Norah. – Ahogy a tenyérjósok nem tenyérből, a kártyavetők nem a tarotkártyából jósolnak. Az emberekből jósolunk. A jó

jövendőmondó a vele szemben ülőből jósol. Tanulmányozom a tealevelekben látható jeleket, és annak tolmácsolására használom őket, amiről már tudom, hogy az illető hallani kívánja. – Közelebb hajol. – Az emberek szívesebben fizetnek, ha azt hallják, amit hallani akarnak. Összerezzenek, határozottan érzem, hogy én nem akarom hallani azt, ami most következik. – Mondjuk, bejön egy nő – folytatja. – Nincs jegygyűrűje, majd kibuggyan a cickója a testhez álló felsőből. A jövője érdekli. Ez a nő azt szeretné hallani tőlem, hogy hamarosan megismerkedik valakivel. De mit gondolsz, rendszerint mi történik, ha elég feszes az a felső, és a kedvező jóslatból nyert magabiztossággal párosul? A nő valószínűleg megismerkedik valakivel. Jó, lehet, hogy nem az igazi valakivel, de az akkor is azt jelenti, hogy a jóslat beteljesült. Még

jobban

ráncolom

a

homlokomat.

A

televízió

képernyőjét bámulom, de a villogó hirdetések megnehezítik az összpontosítást. – Szóval... amikor rám néztél, olyasvalakit láttál, aki vitákról, zavarról és elválásról akart hallani? És azt kívántad, hogy ez váljon valóra? – Nem – húzódik még közelebb Norah. – A te eseted más. Nincs sok esélyem, hogy akkor beszéljek hozzád, ha netán

tényleg a mondandómra figyelsz. A tealevéljóslás lehetőséget kínált. Nem azt mondtam, amit hallani akartál. Azt mondtam, amit hallanod kellett. – Rossz dolgokat kellett hallanom? – kérdezem értetlenül és sértődötten. Kezemre teszi a kezét. Csontos, de valahogy mégis jólesően melegít. Norah felé fordulok, és együtt érzőén néz rám. – A kapcsolatotok Maxszel már a végét járta – közli a jósnői hangján. – És láttam, hogy közvetlenül utána egy sokkal különlegesebb vár rád. – És a cseresznye? Te már akkor tényleg tudtad, mit érzek Cricket iránt. – Jesszusom – veszi le rólam a kezét –, még a postás is tudta, mit érzel iránta. És ő jó gyerek, Lola. Butaság volt tőled, amikor hagytad, hogy rajtakapjanak vele az ágyban, hiszen tudod,

milyen

baromi

szigorúak

a

szüleid

ebben

a

hülyeségben, de tudom, hogy ő jó. Majd ők is rájönnek. És tudom, hogy te is jó ember vagy. Hallgatok. Anyám jó embernek tart. – Tudod, mit bánok a legjobban? – kérdezi. – Hogy ilyen káprázatos,

gyönyörű,

izgalmas

egyéniséggé

magad... és nekem semmi részem sincs benne. Gombóc nő a torkomban.

nőtted

ki

Norah karba teszi a kezét, és elfordul. – Apáidtól hülyét kapok, de csodás szülők. Szerencsém, hogy a tiéid. – Tudod, hogy veled is törődnek. Én is törődöm veled. Némán

és

mereven

ül.

Kislánykorom

óta

először

kockáztatom meg, hogy odabújjak hozzá. Kemény válla ellágyul, ahogy hozzáérek. – Gyere vissza látogatóba! – kérem. – Miután elköltözöl. Villognak a tévéreklám fényei. És villognak. És villognak. – Jó – feleli.

Aznap késő este a szobámban teszek-veszek, amikor csöng a telefonom. Lindsey az. – Nem is tudom – kezdi –, talán nem lenne szabad elmondanom neked. – Micsodát? – Természetellenesen zaklatott hangjától azonnal végigfut a hátamon a hideg. – Mit nem lenne szabad elmondanod? Hosszú, mély lélegzetvétel. – Max visszajött.

Arcomból kifut a vér. – Hogy érted ezt? Honnét tudod? – Most láttam a srácot. Anyuval a Misszióban vásároltunk, és ott jött, a Valencián gyalogolt. – Meglátott téged? Beszéltél vele? Hogy nézett ki? – Nem látott. Beszéljen vele a hóhér. És úgy nézett ki, ahogy mindig. Fejbe vert a hír. Mikor jöhetett vissza? Miért nem hívott? Folytatólagos hallgatásából az következik, hogy nyilvánvalóan igazat mondott: már semmit sem jelentek neki. Az utóbbi időben órák teltek el úgy – egyszer egy egész nap is –, hogy nem gondoltam rá. Ez a mostani fejlemény feltépi a sebeimet, de valahogy... nem olyan megsemmisítő a csapás, amilyennek hittem volna. Talán kezdek belenyugodni, hogy semmit sem jelentek Maxnek, – Kapsz levegőt? – kérdezi Lindsey. – Lélegzel még? – Lélegzem. - És csakugyan. Gyorsan kibontakozik bennem egy gondolat. – Figyelj, le kell tennem! El kell intéznem valamit. – Műszőrme bundát kapok föl, magamhoz veszem a tárcámat, és már épp kirobognék az ajtón, amikor halk plimmet hallok. Megállok. Plimm! – mondja ismét az ablakom. Plimm! Plimm!

Szívem majd kiugrik a helyéből. Kitárom az ablakot, és Crickei leteszi a fogpiszkálós dobozát. Piros sál van rajta, meg valami kék katonai zubbonyféle. És akkor észreveszem a vállára

vetett

bőrtáskát,

s

ez

a

csapás

már

tényleg

megsemmisítő. Vége a szünetének. Visszamegy a Berkeley-re. Leejti a kezét. – Hihetetlenül nézel ki! Jé. Igaz. Már vagy egy hónapja nem látott rajtam mást, csak feketét. Bátortalanul elmosolyodom. – Köszönöm! – Készülsz valahová? – mutat a kabátomra. – Igen, épp indultam. – Találkozunk előbb odakint? A szüleid nem bánják? – Nincsenek itthon. – Jó. Egy perc múlva? Bólintok, és lesietek a földszintre. – Egy óra múlva itt vagyok – szólok Norah-nak. – El kell intéznem valamit. Még ma este. Elnémítja a televíziót, és fölvonja fél szemöldökét. – Ez a titokzatos elintéznivaló összefügg egy bizonyos sráccal? Nem tudom biztosan, melyikükre gondol, de... mindkettő stimmel.

– Össze. Néhány gyötrelmes másodpercig kémleli az arcomat. De azután visszahangosítja a tévét. – Csak érj haza a szüleid előtt! Nem hiányzik, hogy magyarázkodnom kelljen. Cricket a lépcsőnk tövében vár. Nyúlánk alakja daliásnak látszik a holdfényben. Tekintetünk egymásra szegeződik, ahogy lesietek a huszonegy lépcsőfokon az utcaszintig. – Visszamegyek a suliba – közli. – Ennyit magamtól is kitaláltam – biccentek a táskája felé. – Csak el akartam búcsúzni, mielőtt indulok. – Köszönöm! – Zavartan rázom meg a fejemet. – Úgy értem... örülök. Nem annak, hogy elmész. Hanem annak, hogy indulás előtt megkerestél. Zsebre teszi a kezét. – Tényleg? – Tényleg. Néhány pillanatig hallgatunk. Ismét orromba csap a finom műszerolajjal

keveredő

szappanillat,

és

idegesen

megborzongok. – Szóval... merre? – int jobbra-balra az utcán. – Merre mész? – Arra – mutatok az ellenkező irányba, mint amerre neki kell mennie a vonatához. – Van egy kis, hm, lezáratlan ügyem,

amit el kell intéznem. Cricket a tétovázásomból tudja, miről beszélek. Félek, hogy azt mondja, ne menjek – vagy ami még rosszabb, el akar kísérni –, de csak hallgat. – Oké – mondja azután. Bízik bennem. – Hamarosan hazajössz? – kérdezem. Megmosolyogtatja a kérdés. – Megígéred, hogy nem felejtesz el, amíg távol leszek? – Ígérem – viszonzom a mosolyát. És ahogy elmegyek, ráeszmélek, hogy fogalmam sincs, miként

tudom

majd

megállni,

hogy

ne

gondoljak

rá

egyfolytában.

Csak akkor költözik belém a rettegés, amikor Max lakásához érek, meglátom az ismerős ház barnára vakolt homlokzatát és a rózsaszín leanderbokrokat. Fölpillantok az ablakára. Ég a villany, és mozgást látok a függöny mögött. Kétely kúszik felém, mint valami mérgező köd. Rosszul tettem, hogy idejöttem? Önzés tőlem, hogy bocsánatot akarok kérni, ha nem kíváncsi rá? Fölmegyek a sötét lépcsőn, ami a lakása bejáratához vezet.

Megkönnyebbülök, amikor ő nyit ajtót, nem pedig Johnny, de megkönnyebbülésem nem tart sokáig. Borostyánszínű szeme rám mered, lehelete erősen cigarettaillatú. Ma este nincs borsosmenta. – Hallottam, hogy... visszajöttél. Max hallgat. Kényszerítem magam, hogy álljam fagyos tekintetét. – Csak elnézést akartam kérni. Sajnálom, hogy hazudtam, és sajnálom, hogy így végződött. Tisztességtelenül bántam veled. Semmi. -Jó. Hát akkor... ennyi. Szia, Max! Rálépek a legfelső lépcsőfokra, amikor utánam szól: – Lefeküdtél vele? Megállok. – Amíg együtt jártunk – teszi hozzá. Megfordulok, a szemébe nézek. – Nem. És ez az igazság. Még csak nem is csókolóztunk. – Azóta lefeküdtél vele? Elpirulok. – Úristen, Max. – Lefeküdtél? – Nem. Most pedig elmegyek. – De nem mozdulok. Ez az utolsó esélyem, hogy megtudjam. – Hol voltál az elmúlt

hónapban? Hívtalak. Beszélni szerettem volna veled. – Egy ismerősömnél aludtam. – Hol? – Santa Monicában. Van benne valami, ahogy mondja. Mintha azt akarná, hogy megkérdezzem. – Egy... lánynál? – Egy nőnél. És igen, lefeküdtem vele – csapja be az ajtaját.

30. Fejezet

M

ax mindig tudja, mit mondjon – és mikor mondja –, hogy a legpiszokabbul fájjon. Belém martak a

szavai, de egy pillanat alatt rájöttem, miért. Nem azért, mert érdekel, hogy összejött egy másik nővel. Azért, mert nem tudom elhinni, hogy valaha is szerelmes voltam belé. Szántszándékkal elvakultan tekintettem Maxre. Hogyhogy nem vettem észre bosszúálló hajlamait? Hogy bírtam odaadni magamat olyasvalakinek, aki reflexszerűen mindig dühvel és kegyetlenséggel reagál? Bocsánatot kértem tőle. A rá jellemző módon válaszolt. Feloldozásért mentem a lakására, és meg is kaptam. Eredjen isten hírével! Véget ér a téli szünet, és ezzel a szobafogságom is. Folytatódik a tanév. Az első napon meglepődöm, amikor három iskolatársam – három olyan, akit nem igazán ismerek – azzal szólít meg, hogy örül, amiért megint önmagamhoz híven öltözködöm.

Ezt valahogy elégtételnek érzem. Elismerésnek. Még Lindsey is büszkébben ül a helyén, jobban kihúzza magát, részben Charlie és a srác haverjai miatt (akik velünk ebédelnek), részben azért, hogy engem ismét színesben lát. Jó érzés, hogy többen vesznek körül. Azt már nehezebben viselem, hogy ki kell várnom a hétvégét. Hiányzik a lehetőség, hogy bármikor láthassam Cricketet. Ablakom üvegszeme lélektelenül mered a túloldalra, mert ő nincs ott.

Péntek az idők kezdete óta a legesleghosszabb tanítási nap. Bámulom a faliórát, úgy kidülled a szemem, mint két pingponglabda, az őrületbe kergetem Lindsey-t. – Türelem, Ned! – csitítgat. – Majd az is befut. De ahogy kicsengetnek az utolsó óráról, a telefonom is megszólal. SMS érkezett a MEZTELEN TIGRISNŐ-től:

a hétvégén nem megyek haza. váratlan beadandó, az első héten! szívás.

Összedől a világ. De ekkor újabb üzenet jelenik meg:

hiányzol.

Azután egy harmadik:

remélem, most már szabad ezt mondanom.

A szívem cigánykereket hány, miközben visszaírok:

te is hiányzol, ezen a hétvégén még jobban.

!!!!!!!!! = tücsökciripelés + harangzúgás

Amíg hazagyalogolok, egész úton SMS-ezünk, és a levegőben lebegek, mint egy rózsaszínű pehelyfelhő. Mondom neki, hogy most már hagyom dolgozni, ő meg több SMS-ben tiltakozik, amivel még boldogabbá tesz. Egész éjjel újabb üzenetek villannak föl a telefonomon – a szobatársa, Dustin kiborító haverjairól, a korgó gyomráról, arról, hogy képtelen elolvasni a saját

jegyzeteit. Telepötyögöm a telefonját

üzenetekkel arról, hogy Norah visszapakol a dobozaiba, hogy Andy az idényjellegű mandarintortáját süti, hogy az iskolai szekrényemben felejtettem a matekkönyvemet. Másnap a szüleim hátrahőkölnek, mert korán kelek, és megjelenek a földszinten, miközben ők még reggeliznek. Andy a naptárra pillant.

– Úgy tudtam, csak délután négykor kezdődik a műszakod. – Szeretnék elmenni Berkeley-be. Csak néhány órára munka előtt. Szüleim nyugtalanul néznek egymásra, amint a hátam mögött Norah csoszog be a helyiségbe. – Az isten szerelmére, engedjétek el! Úgyis elmegy. Engedélyt adnak. Óránként telefonálnom kell, de örömmel vállalom. Kiszökkenek az ajtón, majd a másodperc törtrésze alatt eldöntöm, hogy visszafordulok valami apróságért, amit a zoknis fiókomban dugtam el. A retikülömbe csúsztatom. A Szöuli kertvendéglőnél megállók, és Lindsey elvitelre beecsomagol egy szatyorra való kaját, amitől Berkeley-be menet

mindkét

szerelvényen

az egész kocsi

illatozik.

Elhatározom, hogy ezúttal szépen fölhívom Cricketet, amint a kollégium kapujához érek, de érkezésemkor valaki éppen távozik, így nem szükséges. A parkosított udvaron és az épület kapuján szintén minden nehézség nélkül átjutok. Azután az ő ajtajánál állok. Kopogásra emelem a kezem, amikor egy lány nevet odabent. Reszketve ütközik az ujjam a deszkához. Vajon Jessica az? Már megint? Föltárul az ajtó, és... Anna az. – Szia, űrtehenészlány!

Máris

szemrevételezte

ezüstrojtos

ruhámat

és

piros

westerncsizmámat. Egy lidércnyomásos másodpercig gyanú emészt, de továbblendül az ajtó, és St. Clair jelenik meg. Hát persze. A két fiú egymás mellett ül Cricket ágyánál. Azután pedig Cricket Bell is meglát, és fénybe borul a levegő. Válaszul a lelkem is fénybe borul. – Szia! – ugrik talpra. – Szia! – ismétli. – Aggódtam, hogy nem jut ma időd ebédelni – emelem föl a szatyrot, amikor észreveszem a kínai kajáldából való, kiürített dobozok sorát a padlón. – Jaj! – Nyugi! – villant rám hézagos metszőfogú mosolyt Anna. – Azt is megeszi, amit hoztál. – Elég nagy a gyomra – jegyzi meg St. Clair. – Mert a tiéd picurka – ugratja Anna. A fiú a padlón ülve meglöki barátnője lábát, Anna pedig a fiú hátát. Olyanok, mint a bábuk. Cricket, két kezét előrenyújtva, hív. – Gyere be, ülj le! Körülpillantok. Nincs több szabad felület. – Hű, várj! – tarolja le az ágyát, amit beborítottak a halomban álló egyetemi jegyzetek. – Tessék, ülj ide! – Mi megyünk is – mondja Anna. – Csak beugrottunk, hogy megetessük Cricketet, és kifaggassuk az olimpiáról. Tudtad,

hogy idén Franciaországban rendezik? Meghalok, hogy elmehessek – sóhajtja. Fiúja megharapja a kisujja körmét. – Én pedig igyekszem meggyőzni, hogy ha Calliopét beválogatják a csapatba, azt tekintsük jeladásnak, és utazzunk el. – Te, mázlista! – mosolygok Annára. St. Clair most Crickethez fordul, és szigorúan mutat rá az ujjával. – Számítok rá, hogy a jövő hétvégén gondoskodsz róla, hogy

a

nővéred

megnyerje

az

országos

bajnokságot,

megértetted? Önzően elszorul a szívem. A jövő hétvégén. Még többet maradok távol Crickettől. – Csak az első három hely valamelyikét kell megcsípnie – magyarázza.

–

De

ha

kell,

szétrúgom

valamelyik

vetélytársnője térdkalácsál. – Gyere már! – böki meg Anna a fiúja vállát. – Nem mutatod meg nekem azt a micsodát? – Milyen micsodát? A lány St. Clairre mered. Az vissza. Anna felénk billenti a fejét. – Ja, persze – áll föl St. Clair. – Azt a micsodát!

Kisietnek. Ahogy becsukódik az ajtó, a srác még bekiált: – Lola, Cricket is szeretné ám megmutatni neked a micsodájááát! Nevetnek, miközben lépteik visszhangot vernek a folyosón. Cricket elkapja rólam a tekintetét, és beteszi a bibimbapos dobozt a mikróba. – Jaj, neked valami marhahúsosat hoztam – szólok, mert látom, hogy előbb a vegetáriánus ételt melegíti föl. Vállat von, és mosolyog. – Tudom, láttam. Én is mosolygok, és az ágya szélére ülök. – Szóval mindhárman Franciaországba utaztok, én meg itt maradok? Micsoda igazságtalanság! Csak félig-meddig viccelek. – Neked is el kéne jönnöd. – Persze – horkanok föl a szüleim biztos simán belemennek. Cricket azonban komoly képet vág. – Tudod, Andy imádja a műkorcsolyát. Ha kapnál egy ingyenjegyet, talán ráharapna. – És mégis hol találok ingyenjegyet? Leül mellém. –

A

szépapám,

Alexander

Graham

leggazdagabb hazudósa szívességéből.

Bell,

a

világ

– Cricket – hagyom abba a mosolygást. – Ezt semmiképpen sem fogadnám el. Karlsbadi kaplis cipőorrával megböki a westerncsizmámat. – Gondold meg! Bizsereg a lábam az érintkezéstől. Visszabököm a cipőjét. Újra megböki a csizmámat. Csipog a mikró, Cricket habozik, nem tudja, fölkeljen-e. Odanyúlok, megfogom a csuklóját a karkötői és gumipántjai fölött. – Nem is vagyok olyan éhes – közlöm. Cricket lenéz a kezemre. Az egyik piros karkötő alá csúsztatom a mutatóujjamat. Amint ujjammal a csuklója belső feléhez érek, Cricket halk hangot hallat. Behunyja a szemét. A karkötői közé fonom az ujjamat, hozzákötöm magamat. Én is behunyom a szememet. Az ujjam hanyatt fordít bennünket, és percekig fekszünk egymás mellett, némán összekapcsolódva. – Hol van Dustin? – kérdezem végül. – Nemsokára visszajön. Sajnos. Kinyitom a szememet, és Cricket engem bámul. Nem tudom, mióta. – Nem baj – mondom. – Azért jöttem, hogy átadjak egy megkésett karácsonyi ajándékot. Fölvonja a szemöldökét.

Elmosolyodom. – Nem olyan karácsonyi ajándékot. – Megszabadítom az ujjamat a csuklójától, és oldalra hemperedem, hogy fölvegyem a földről a retikülömet. Kotorászom benne, amíg meg nem találom az aprócska holmit, amit a zoknis fiókomból szedtem elő. – Tulajdonképpen inkább kései születésnapi ajándék. – Hogyhogy? Kései, tőled? Visszahemperedem hozzá. – Nyújtsd ki a kezed! Mosolyog. Kinyújtja. – Te már biztos nem emlékszel, de néhány születésnappal ezelőtt szükséged volt erre. – És a tenyerébe helyezem a pici csavarkulcsot. – Lindsey-vel mindent bejártunk érte, de azután... Nem adhattam oda neked. Leesik az álla. – Lola! Az ajándékra szorítom az ujjait. – Eldobtam a koronakupakodat, mert belehaltam, ha ránéztem. Ezt azonban nem bírtam eldobni. Két és fél éve várom, hogy átadhassam neked. – Nem is tudom, mit mondjak – rebegi. – Még nem végeztem – felelem. – Köszönöm, hogy te is

megvártál.

31. Fejezet

A

következő szombat reggel csöngetnek. Mély álomból

ébreszt a zaj, de azonnal visszaalszom. Néhány

másodperc múlva meglepődöm, mert fölráznak. – A földszinten van rád szükség – mondja Andy. – Most azonnal. Felülök. – Norah? Máris kirúgták? – Calliope. Vészhelyzet. Kipattanok

az

ágyból.

A

vészhelyzet

Calliopénál

egyetlenegyet jelenthet: vészhelyzetet Cricketnél. SMS-eztünk, onnan tudom, hogy úgy tervezte, hazajön, mielőtt elutaznak az országos bajnokságra. De tegnap este, amikor megjöttem a munkából, sötét volt a szobájában. Nem tudtam megállapítani, ott van-e. Hátha megpróbált hazajönni, de útközben valami baj érte? – Úristen, úristen, úristen, úristen, úristen! – Kimonót kapok magamra, és lerohanok a földszintre, ahol a lány föl-alá járkál a nappalinkban. Máskor jól fésült haja most zsíros és

rendezetlen, az arca vörös, felpüffedt. – Mi baja? Mi történt? Hol van most? Calliope megáll. Oldalra hajtja a fejét, értetlenül és zavartan néz rám. – Kicsoda? – CRICKET! Elszontyolodik. – Nem róla van szó, hanem rólam. Illetve... erről – nyújt felém reszkető kézzel egy barna papírzsákot. Annyira megkönnyebbülök, hogy Cricketnek nincs baja – és annyira fölzaklat a gondolat, hogy valami baj mégiscsak történt –, hogy kissé türelmetlenül rántom ki a kezéből a papírzsákot. Belekukucskálok. Miszlikbe szaggatott piros fátyolszövettel van tele. – A jelmezed! – hápogok, amikor megértem. – A kűrömhöz való! – tör ki könnyekben Calliope. Óvatosan kiemelem a széttépett anyag egy csillogó foszlányát. – Mi történt? – Abby. Az ember azt hinné, nem is gyerek, hanem kutya. Amikor anyu lejött reggelit készíteni, meglátta, hogy a kislány ebben játszik. Lent hagytam a jelmezemet, hogy kimossuk. Ki gondolta volna, hogy képes szétszaggatni. – Calliope egyre

jobban elkeseredik. – Azt sem tudtam, hogy elég erős hozzá. És holnap utazunk! A varrónőm pedig vidékre ment, és tudom, hogy rám se bírsz nézni, de te vagy az egyetlen reményem. Rendbe tudod hozni? Bármennyire jólesik, hogy az egyetlen reménye vagyok, ez reménytelen. – Sajnálom – mondom –, de ezt nem lehet megjavítani, punktum. Tönkrement. – De hát MUSZÁJ csinálnod valamit. Kell, hogy legyen valami megoldás! – Ezek ahhoz is alig elég nagyok, hogy az ember kifújja beléjük az orrát – emelek föl egy marék rongyot. – Ha újra össze tudnám varrni a darabokat, bár persze nem tudom, akkor is borzalmasan mutatna. Nem versenyezhetnél benne. – Miért nem veszed föl valamelyik régi jelmezedet? – szól közbe Nathan. – Azt nem lehet – vág elszörnyedt képet Andy. – Miért nem? – kérdezi Nathan. – Nem a ruha nyeri a versenyeket. Calliope megborzong, és ez eszembe juttatja az ezüstérmes átoktól való félelmét. Nyilván amúgy is kikészültek az idegei, és most még ez is! Tényleg megsajnálom. – Nem – mondja, de ezt az egy szót is alig bírja kinyögni. –

Az nem megy. – Egész testével felém fordul, kísértetiesen ismerős a mozdulat. – Légy szíves! Tehetetlennek érzem magam. – Újat kellene varrnom, de arra nincs... – Tudnál újat varrni? – kérdezi végső kétségbeesésében. – Nem! – felelem. - Nincs elég idő. – Kérlek, Lola! Légy szíves! Mindjárt megőrülök. Szeretném meggyőzni, hogy jó ember vagyok, nem semmirekellő, hogy megérdemlem az öccsét. – Jól van, jól van – hajtogatom. Mindenki rám mered, én meg a ruhafoszlányokra. Bárcsak nagyobb darabokkal dolgozhatnék. Ezek olyan kicsik, hogy már ki sem jönne belőlük egy teljes jelmez. Hirtelen beugrik. – Azok a régi jelmezek... Calliope felnyög. – Várj, hallgass végig! Hány van belőlük? Újabb ismerős gesztust produkál: a homlokát ráncolja, és kissé szétnyitja az ajkát. Ez az egyenletmegoldós arc. – Nem tudom. Rengeteg. Legalább egy tucat. – Hozd át őket! – De valamelyik már rám sem jön. Nem vehetem fel őket, nem fogom...

–

Nem

is

kell

–

nyugtatom

meg.

–

A

részeik

felhasználásával állítunk elő valami újat. – Toldozni-foldozni akarsz, mint Frankenstein? – kerül ismét a hisztéria határára. Én azonban már lehiggadtam, megfogalmazódott bennem egy terv. – Nem toldozok-foldozok. Újjávarázsollak. Öt perc múlva visszatér, méghozzá... Crickettel. A karjuk tele föltornyozott sztreccs anyaggal és csillogó üveggyönggyel. A srác haja még mindig alvástól borzas, és nincsenek rajta a karkötői. Pőrének tetszik a csuklója. Találkozik a tekintetünk, és a gondolatai éppolyan fedetlenek: hálás, amiért segítek a nővérének, és félreérthetetlenül vágyakozik. Az utóbbi kölcsönös. Fölviszem őket a szobámba. Cricket a lépcső alján tétovázik, nem tudja, szabad-e fölmennie az emeletre. Andy ösztökélően hátba veregeti, és megkönnyebbülök. – Ebben a halomban biztosan találunk valamit – mondom Calliopénak. A lány még mindig tiszta ideg. – Nem hiszem el, hogy a kis hülye unokahúgom ezt művelte velem. Arcizmaim megrándulnak, de az ő helyében én is ugyanezt

mon-danám. – Teregessük szét őket, és meglátjuk, miből dolgozhatunk. – Hol teregessük szét őket? Majdnem kijövök a béketűrésből, de a padlómra pillantok, és ráeszmélek, hogy Calliopénak igaza van. – Ja, jó. A ledobált cipők meg ruhák kupacait a sarkokba lökdösöm, Andy és Cricket is beszáll. Nathan az ajtóban várakozik, bizalmatlanul méregeti a helyzetet – és Cricketet. Miután elegendő

helyet

teremtünk

a

padlón,

kirakosgatjuk

a

jelmezeket. Mindenki a terítékre mered. Kissé lehengerlő. – Mi a zenéd? – kérdezi Andy. Fölkapjuk a fejünket, ránézünk. – Mi bajotok? – Vállat von. – Tudnunk kell, mire korcsolyázik, miből merít ihletet, hogy Lo megtervezhesse a megfelelő jelmezt. Nathan pislog. – Igaza van – mosolyodom el. – Mire korcsolyázol, Calliope? – Egy összeállításra az 1968-as Rómeó és Júliából. – Fogalmam sincs, hogy szól. Töltsd le! – mutatok a laptopra.

– Annál jobbat is tudok – ül a székemre, és a saját nevét gépeli be a keresőmotorba. Az egyik első találat egy videó a legutóbbi versenyéről. – Ezt nézd meg! A komputerem köré gyűlünk. A zene fülbemászó és romantikus. Drámai feszültséggel terhes, szomorúságba omlik, és végül erőteljes crescendóban oldódik föl. Gyönyörű. Calliope is gyönyörű. Jó ideje nem láttam a szereplését, és nem is sejtettem, mivé fejlődött. Vagy elfelejtettem. Vagy kényszerítettem magamat, hogy elfelejtsem. Calliope szenvedélyesen, kecsesen és magabiztosan mozog. Igazi prímabalerina. És nemcsak attól, ahogyan korcsolyázik, hanem az arckifejezésétől is, amely átsugárzik a karjába, a kezébe, az ujjaiba. Megjeleníti a zene minden érzelmét. Átéli a zene minden érzelmét. Nem csoda, ha Cricket hisz a nővérében. Nem csoda, ha annyi mindent föláldozott a saját életéből, hogy láthassa a sikerét. Ez a lány rendkívüli. Véget ér a klip, és mindenki hallgat. Még Nathant is lenyűgözte a látvány. Engem pedig eltölt Calliope mindent elsöprően érzékelhető

jelenléte

–

ereje, szépsége

–

a

helyiségben. Azután... egy másik jelenlét is tudatosodik bennem. Cricket áll mögöttem. Az ujja éppen csak hozzáér a selyemkimonóm hátához. Behunyom a szemem. Megértem a

belső kényszerét, az igényét az érintésre. Amint a szüleim egy csapásra

magukhoz

térnek,

és

lelkesen

gratulálnak

Calliopénak, az egyik kezemet a hátam mögé csúsztatom. Érzem, hogy Cricket meglepetten megrándul, de megkeresem a kezét, és megfogom. És megsimogatom a tenyere közepén lévő érzékeny bőrt. Egyetlenegyszer. Némán tűri, de egészen mozdulatlanná dermed. Elengedem, és hirtelen ő fogja az én kezemet. Viszonozza az iménti gesztust. Lassan végighúzza az egyik ujját a tenyerem középvonalán. Én nem tudok csöndben maradni. Levegő után kapkodok. Ugyanebben a pillanatban Mrs. Bell robban be a szobába, és szerencsére mindenki feléje fordul, nem pedig felém. Cricketet kivéve mindenki. A fiú rám szegeződő tekintete súlyos és perzselő. – Hogy haladtok? – érdeklődik Mrs. Bell. – Még csak most kezdjük – sóhajtja Calliope. Előrelendülök, próbálom elhessenteni azt, ami négy szülőnk közül három jelenlétében a világ legkevésbé helyénvaló érzelmének tűnik. – Üdv, Mrs. Bell! – köszönök. – Rég láttam. Az asszony a füle mögé igazítja rövidre vágott haját, és élénk eszmecserébe merül Calliopéval. Mintha jelen sem

lennék, és zavarba hoz, hogy ez fáj. Szeretném, ha kedvelne. – Anyu! – Cricket csak most szólal meg azóta, hogy édesanyja belépett. – Nem szuper, hogy Lola segít nekünk? Ujjaival a gumipántok hűlt helyét tapogatja a csuklóján. Mrs. Bell fölnéz, meghökkenti fia esetlen közbeavatkozása, és szigorúan méreget engem. Feszélyezem őt. Tudja, hogyan érzek Cricket iránt, vagy hogyan érez a fia irántam. Vagy mindkettőt. Kár, hogy nem vagyok rendesen felöltözve. Az ágyból imént kikelt külsőmmel ramatyul érzem magam. Nem

így

szerettem

volna

bemutatkozni

Cricket

anyukájának. – De, az. Köszönjük! – biccent Mrs. Bell, és visszafordul Calliopéhoz. Cricket szégyenkezve pillant rám, én azonban bátorítólag visszamosolygok. Hát igen, a szüleinkkel van még tennivaló. Majd odáig is eljutunk. Elfordulok, fölkapok egy füzetet, és ekkor veszem észre, hogy Nathan és Andy egymásra néz. Nem tudom, pontosan mit jelent ez, de talán némi megbánás rejlik benne. Érzem magamban a fölébredő reményt. Erőt. Munkához látok, ám kész bolondokházában találom magam. Mindenki véleményt akar nyilvánítani, és kiderül, hogy Mrs. Bellé még a lányáénál is határozottabb. A következő

fél órában teljes zűrzavar alakul ki, kelmére tipornak, ruhadarabok reccsennek. Amikor megpróbálok méretet venni Calliopéról, Andy belém ütközik, és nekilök az íróasztalom hegyes sarkának. – ELÉG! – kurjantom el magam. – Mindenki kifelé! Megdermednek. – Komolyan mondom, mindenki menjen ki, csak Calliope maradhat. Ebben a ricsajban nem tudok dolgozni. – MENJETEK! – szólal meg a lány is, mire kiszállingóznak. Cricket még a szobában téblábol. – Te is! – mosolygok rá kacéran. Erőtlenül visszamosolyog rám. Nathan odakint megköszörüli a torkát. – Elvileg be sem léphetnél a lányom szobájába. – Bocsánatot kérek! – A fiú zsebre vágja a kezét. – Hívjatok, ha kell valami! – pillant Calliopéra, majd visszatér hozzám a pillantása. – Ha bármelyikőtöknek kell valami. Kimegy,

én

pedig

a

fejem

búbjától

a

lábkörmöm

csillámlakkjáig csupa vigyor vagyok, mialatt folytatom a méretvételt.

Calliope

fölvesz

az

íróasztalomról

egy

szempillagöndörítőt, és a tenyeréhez ütögeti. – Miért nem léphet be az öcsém a szobádba? – Hogy miért nem? Hát... mert srácokat nem engedhetek be

ide. – Ugyan már! Nathan rajtakapott valamin? NA NE! Pfuj! Ne is mondd el! A kelleténél jobban összerántom a derekán a mérőszalagot. – Juj! Nem kérek elnézést. Szótlanul befejezem a munkámat. Calliope megköszörüli a torkát, miközben feljegyzem az utolsó méretadatokat. – Ne haragudj! – nyögi ki. – Rendes tőled, hogy segítesz nekem. Tudom, hogy nem érdemlem meg. Félbehagyom a körmölést. – Igazad volt – csapja le a szempillagöndörítőt. – Azt hittem, Cricket tudja, de nem tudta. – Micsodát? – kérdezem zavartan. – Hogy fontos a családunknak. – Karba teszi a kezét. – Amikor fölvették a Berkeley-re, akkor határoztam el, hogy visszatérek a régi edzőmhöz. Azért akartam visszaköltözni ide, hogy közel lehessek hozzá. A szüleink is támogattak ebben. Úgy tűnik, Calliopénak van még mondanivalója, hát várom a folytatást. Leül az íróasztalom előtti székre. – Nézd, nem titok, hogy megnehezítettem a családom életét. Cricket miattam maradt le bizonyos dolgokról és élményekről.

Én is kihagytam ezeket, és utáltam ezt a helyzetet, de magam választottam. Cricketnek nem hagytam választást. Ő pedig mindent örömmel, jókedvűen fogadott el. A családunk nem bírta volna ki, ha az öcsém nem vállalja a nehezét, ha nem tesz mindenkinek a kedvére. – A szemembe néz. – Szeretném, ha tudnád, hogy rettenetesen érzem magam amiatt, amit vele műveltem. – Calliope... én nem hiszem, hogy... Cricket ilyesmit gondolna. Tudom, hogy nem. – Biztos vagy benne? – akad el a hangja. – Honnét tudod biztosan? – Biztosan tudom. Szeret téged. Büszke rád. Néhány pillanatig hallgat. Szívszorító látvány, ha egy ilyen erős egyéniség viaskodik, hogy tartsa magát. – Otthon gyakrabban kellene mondanunk neki, milyen remek srác. – Tényleg az. És tényleg mondhatnátok neki gyakrabban. – Téged is nagyra tart. Mindig nagyra tartott – néz rám ismét. – Sajnálom, hogy ezt fölróttam neked. Beismerése annyira megdöbbent, hogy válaszolni sem tudok. A mellette lévő fodros jelmezen pihenteti a kezét. – Hadd kérdezzek valamit. Az öcsém nem tudta túltenni

magát rajtad. Te túl tudtad tenni magad őrajta? Nyelek egyet. – Vannak emberek az életben, akiken nem tudjuk túltenni magunkat. – Akkor jó – áll föl Calliope, és komoran rám mosolyog. – De ha összetöröd a szívét, összetöröm a képedet.

Egy fél órán át dolgozunk együtt, kiválasztunk darabokat, meghányunk-vetünk ötleteket. Calliope tudja, mit akar, de örömmel fedezem föl, hogy tiszteli a véleményemet. Abban állapodunk meg, hogy csak a fekete jelmezei felhasználásával tervezek újat, a többit összeszedi, hogy hazavigye. – És hol a te ruhád? - kérdezi. Fogalmam sincs, miről beszél. – Milyen ruhám? – A Marie Antoinette-es ruhád. Láttam a dossziédat. – Micsoda? –

Cricket

hurcolta

magával

mindenhová

az

egyik

versenyemen, gyakorlatilag babusgatta azt a vackot. Persze agyoncikiztem miatta, de... érdekes volt. Rengeteg munkát fektettél azokba az oldalakba. Az öcsém azt mondta, a tényleges cuccba is. – Körülnéz. – Azt hittem, lehetetlen

elrejteni egy fardagályos báli ruhát, de nyilván tévedtem. – Jaj, nem, az nincs itt. Már nem dolgozom rajta. Nem megyek a bálba. – Hogyhogy? MIÉRT NEM? Egy fél évet áldoztál rá. – Igaz, de... bénaság, nem? Hogy menjek oda egyedül? Úgy néz rám, mintha megháborodtam volna. – Hát menj az öcsémmel! Izgat a felvetése – engedélye! –, de már megfontoltam. – A bált a jövő hétvégén rendezik. Cricket akkor még az ország túlsó felén, a bajnokságon lesz. A bajnokság egy teljes hétig tart. Edzés, a jéghez és a pályához alkalmazkodás, sajtó interjúk, rövidprogram, kűr, az éremszerzőknek még egy gálafellépés is. Egész idő alatt a nővérével marad, hogy támogassa. – Nahát – mondja Calliope. – Egyébként is hülyeség. – A kűrruhájához készült jegyzeteket bámulom, és egy hajtincsemet húzgálom. – Tudod, a báli felhajtás. A nagy ruha. Mire jó az egész? – Lola, a bálon részt venni nem hülyeség – feleli színtelen hangon. – Csinos ruhában egész este szépnek érezni magadat nem hülyeség. És ehhez még partner sem kell. Hallgatok. Megcsóválja a fejét.

– Ha nem mész el, akkor te vagy hülye. És akkor nem érdemled meg az öcsémet.

32. Fejezet

E

gész nap és éjjel Calliope jelmezén dolgozom – szétfejtem a régieket, összeöltöm az új darabokat,

díszítésekkel gazdagítom a saját készletemből –, csak éjfél körül tartok rövid szünetet az ablaknál. Cricket is az ablakánál áll. Kihajol, az ablakpárkányra könyököl. Hosszú karjával és hosszú ujjával kifejezetten rovarszerű ebben a pozícióban. Helyes srác. Nagyon helyes. – Köszönöm, hogy segítesz a nővéremnek! – mondja. Előrehajolok, a testtartását majmolom. – Örülök, hogy segíthetek. Calliope is kihajol az ablakán. – UDVARLÁST BEFEJEZNI, VISSZA A MUNKÁHOZ! Ennyit a szünetemről. – Figyelj, Cal! – szól oda neki az öccse. A lány ránéz, Cricket pedig lehúz a csuklójáról egy zöld gumipántot, és a nővére fejéhez vágja. A pánt hangos csattanással találja el Calliope orrát, majd a két ház közé esik. – Igazán érett viselkedés – csapja be az ablakát a lány.

Cricket rám vigyorog. – Ez mindig bejön. – Tudtam, hogy nem véletlenül hordod ezeket. – Milyen színűt szeretnél? – Kéket – vigyorgok vissza. - De ne próbálj az arcomra célozni! – Eszembe se jutna. És fürgén behajít egyet mellettem az ablakon. A pánt a szőnyegemen landol, fölhúzom a csuklómra. – Ügyesen tudsz bánni az ujjaiddal. És sokatmondó pillantást vetek rá, ami azt jelenti: Nem a gumipántokra gondolok. Kicsúszik alóla a könyöke. – Jó éjszakát, uram! – húzom össze mosolyogva a függönyömet. – Jó éjszakát, hölgyem! – szól át. A gumipánt még meleg a bőrétől. Végigdolgozom az éjszakát, akkor fejezem be a jelmezt, amikor lenyugszik a hold. Az ágyra dőlök, és másik kezemmel a kék gumipántot átfogva alszom el. Kék szempárról, kékre lakkozott körmökről meg kék cukorkristályokkal bevont ajakkal adott első csókról álmodom.

– Hol van? – Hm? – ébredek Calliope és anyja ágyam fölé tornyosuló, ijesztő jelenésére. MUSZÁJ mindenkinek ezt csinálnia velem? – Elkészültél? Hol van? – kérdezi újra a lány. A vekkeremre pillantok. Összesen két órát aludtam. Kihemperedem az ágyból, le a padlóra. – A gardróbban – motyogom, és a gardróbfülke ajtajához mászom. – Szépen föl kellett akasztani. Mrs. Bell ér oda elsőnek. Kitárja az ajtót, és levegő után kapkod. – Mi az? Mi van? – kérdezi Calliope. Mrs. Bell kiveszi a ruhát, és fölemeli, hogy a lánya is lássa. – Jaj, Lola, ez csodálatos! Lekapja a ruhát a vállfáról, és úgy vetkőzik le, ahogy csak a jó alakú, kisportolt lányok tudnak – egész tömeg előtt is minden szégyenlősködés nélkül. Zavartan sütöm le a szememet. – Hjaaaaj! – mondja. Újra fölnézek. Az egész alakos tükröm előtt áll. A fekete kűrru-ha hosszú, szűk, pókháló finomságú, csábítóan csillogó anyagból készült ujja szinte olyan, akár egy ujjatlan estélyi

kesztyű, mert a vállat elegánsan szabadon hagyja. A szoknya ugyanazt az anyaghatást visszhangozza, a felsőrész flitteres, szexis

nyakpántban

végződik,

amelynek

azonban

aládolgoztam még egy vékony réteget, az a szélén kikandikál, így a pánt valójában többszörös. Az összbenyomás romantikus, mégis... merész. Calliope azt sem tudja, hová legyen elragadtatásában. – Attól féltem, hogy valami eszement lolásat kapok tőled. De ez itt én vagyok. Ez az én zeném, az én kűröm. Noha közben a sértést is zsebre vágom, sugárzom a boldogságtól. – Ez jobb, mint az eredeti – mondja Mrs. Bell a lányának. – Komolyan? – kérdezem. – Persze – felelik egyszerre. Föltápászkodom a földről, és szemügyre veszem a jelmezt. – Ráférne egy kis igazítás itt meg itt – mutatok két nem eléggé feszes részre –, de... tényleg. Ez így jó lesz. Bell mama tiszta szívből és megnyugodva mosolyog. – Különleges tehetség vagy, Lola. Köszönjük! Kedvel engem! Vagy legalábbis a varrótudományomat, de azzal is beérem. Egyelőre. Kopognak az ajtón, és beengedem a szüleimet. Nem

győznek ámuldozni, és Calliopéval mindketten büszkén húzzuk

ki

magunkat.

Bejelölöm

a

jelmezen

a

gyors

igazításokat, amiket egy óra alatt meg tudok csinálni. Kénytelen is vagyok egy óra alatt végezni, mert Bellék indulnak a repülőtérre. Mindenkit kitessékelek, és varrás közben újra meg újra Cricket ablakára pillantok. Nincs ott. Fohászkodom a láthatatlan holdhoz, hogy láthassam a fiút, mielőtt elmegy.

Hatvanöt perc múlva szaladok Bellék kocsibehajtójára. Calliope meg a szülei az utolsó bőröndöket pakolják a kocsiba. Aleck

is

megjelenik

Abbyvel

a

karjában.

Éppolyan

kialvatlannak látszik, amilyennek én érzem magamat, de viccből fölajánlja, hogy majd Abby megfogja az új jelmezt. Calliope ezt nem találja humorosnak. Aleck és Abby marad, a többiek mind elmennek. Az egyedüllét remélhetőleg fölrázza, tevékenységre kényszeríti a férfit, de Andyvel titokban azt tervezzük, hogy időnként rájuk nézünk. A biztonság kedvéért. Már nyitom a számat, hogy Cricket felől érdeklődjem, amikor kirohan a házból. – Jövök! Jövök! Tizenöt centire tőlem hirtelen lefékez, amikor végre

észreveszi, hogy még valaki tartózkodik a kocsibehajtón. Fölnézek. Azután még följebb, mígnem végre találkozik a tekintetünk. – Szállj be az autóba! – szól rá Calliope. – Azonnal indulunk. – Még rajtad van a gumipánt – állapítja meg. – Még minden rajtam van, amiben legutóbb láttál. És a legszívesebben sípcsonton rúgnám magam, mert ez úgy hangzott, mintha elfelejtettem volna, hogy viselem. Holott nagyon, de nagyon tudatában vagyok Cricket gumipántjának. – CRICKET! – sürgeti ezúttal Mr. Bell. Száz dolgot szeretnék mondani neki, de tudom, hogy az egész család minket néz. Ő is tudja. – Akkor a jövő héten találkozunk? – kérdezi. – Sok szerencsét! A nővérednek. Meg neked. Meg... mit tudom én. – CRICKET! – zengi kórusban az egész autó. – Szia! – bukik ki belőlünk. Bemászik a kocsiba, Aleck lehajol, és a fülébe súg valamit. Cricket rám pillant, elvörösödik. Aleck nevet. Cricket becsapja a kocsiajtót, és Mr. Bell már gurul is. Integetek. Cricket fölemeli a kezét, integet, amíg az autó be nem fordul a sarkon. Akkor eltűnnek a szemem elől. – Szóval – rántja el a fejét Abby markolászó praclija elől

Aleck. – Te meg az öcsém, hm? Ég az arcom. – Mit mondtál neki? – kérdezem. – Azt, hogy szemlátomást mindened viszket, úgyhogy legyen férfi és hajtson rád. – Nem is ezt mondtad! – De. És ha nem mozdul, akkor azt ajánlom, te döntsd hanyatt. Ha nem vetted volna észre, az öcsém eléggé idióta ezen a téren.

Cricket új üzenetet hagyott nekem az ablakában. A szokott fekete alkoholos filcével írta, de egy kiegészítéssel – a nevemet ceruzával kopírozta a Dolores Street utcanévtáblájáról. Az üzenet így szól: MENJ EL A BÁLBA, DOLORES! Elmegyek.

– Hallottam Calliopéról – mondja Norah pénteken este. – Hatodik? – Igen – sóhajtom. A rövidprogram utáni interjúban a lány halk szavú, de összeszedett. Profi. Csalódott vagyok – nyilatkozta –, de hálás, hogy van még egy lehetőségem.

– Milyen kár! – sajnálkozik anyám. – Még nincs vége – emlékeztetem éles hangon. – Még van egy dobása. – Azt hiszed, nem tudom? – néz rám óvatosan. – Soha semminek nincs vége. A családommal meg Lindsey-vel a tévé elé telepedtünk. Mindenki a Marie Antoinette-es báli ruhámon dolgozik. Már csak az utolsó díszítő részletek maradtak hátra, és értékelem a segítségüket,

miközben

Calliope

szabadkorcsolyázásának

kezdetére várunk. A nők rövidprogramját tegnapelőtt este adták a tévében. Már az elején láttuk a végkifejletet, abban a pillanatban, ahogy a kamera Calliope kiinduló tartását mutatta. Kitetszett a tekintetéből, a mosolyából a félelem. Fölcsendült a zene, és világosan érződött, hogy valami nem stimmel. Villámgyorsan zajlott le az egész. Calliope legnehezebb technikai elemeit a gyakorlat elejére tették – ez a szokás, hogy a korcsolyázó teljes erőben mutathassa be őket –, és a kommentátorok előre izgatták magukat a tripla ugrás miatt, ami az edzésen nem sikerült neki. Most szépen megugrotta, de a kombinációban elesett. Rettenetes volt az arckifejezése, bár csak egyetlen pillanatig,

mert

azonnal

fölállt.

A

kommentátorok

sajnálkozva

hümmögtek, miközben ő derekasan siklott a jégen a pálya túlsó végéig, a nappalinkban azonban néma csönd honolt. Egy teljes szezonnyi edzés ment veszendőbe. Azután újra elesett. – A tehetség egyáltalán nem minden – magyarázta a férfi kommentátor. – Az eredmény részben fejben dől el. Bell nem tudja hozni, amit vártak tőle, és ez megbosszulja magát. – Nincs nagyobb teher, mint a versenyzőben rejlő ígéret – tette hozzá kolléganője. De mintha Calliope hallotta volna őket, mintha megelégelte volna a dolgot, mert minden izomrezdüléssel, minden korcsolyamozdulattal fokozódott az elszántsága. Beszúrt egy extra ugrást, ezzel pluszpontokat szerzett. A gyakorlata utolsó kétharmadát magabiztosan teljesítette. Nem lehetetlen, hogy bejusson az olimpiai csapatba, de ahhoz ma este hibátlan kűrt kell futnia. – Nem bírom nézni – rakja le Andy a Marie Antoinette-es ruha neki jutott csücskét. – Mi lesz, ha nem dobogón végez? Lola jelmezében. Ez engem is bosszant, de nem akarom még jobban fölidegesíteni Andyt, úgyhogy megvonom a vállamat. – Az nem az én hibám lesz. Én csak a kosztümöt

készítettem. Ő korcsolyázik benne. Most már mindannyian félretesszük a ruhát, ahogy a kamera Calliope edzőjére, Petro Petrovra vált. A fehér hajú, deres szakállú öregúr a pálya szélén beszélget a lánnyal. Ő egyre csak bólogat és bólogat. Az operatőr nem tud jó szöget találni az arcához, de... a jelmeze pazarul látszik. Szerepelek a tévében! Úgyszólván. – Egyetlen nap alatt csináltad? – hitetlenkedik Norah. Nathan odahajol hozzám, és megszorítja a karomat. – Fenomenális. Irtó büszke vagyok rád. – Talán az én ruhámat is neked kellett volna varrnod – vigyorog Lindsey. A héten mentünk bevásárolni a bálhoz. Én találtam neki ruhát. Egyszerű szabású – szépen kiemeli törékeny alakját –, és ugyanolyan piros árnyalatú, mint a tornacipője. Úgy döntöttek Charlie-val, hogy az egyforma lábbelijüket veszik föl. – Mész a bálra? – lepődik meg Norah. – Úgy tudtam, nem randizol. – Nem is – feleli Lindsey. – Charlie csak a haverom. – A helyes haverja – teszem hozzá. – Akivel rendszeresen együtt lóg. – Lazán adjuk elő – mosolyodik el. – A tanulmányi kötelezettségeim az elsők.

A

kommentátorok

Calliope

pályafutását

idézik

föl.

Sopánkodnak, milyen kár, hogy valaki ilyen vele született tehetséggel mindig elpuskázza. Kritizálják örökös edzőváltását, és merész kijelentést tesznek arról, hogy a maximalizmusával rossz irányba törekszik. Lehurrogjuk a televíziót. Megint elszomorodom Calliope miatt, hogy ilyen folytonos kritizálás közepette kell élnie. Ugyanakkor csodálom, amiért tovább küzd. Nem csoda, ha védőfalat épített maga köré. Áhítozom rá, hogy a tévések végre a családját is mutassák, amire a rövidprogram alatt EGYÁLTALÁN NEM került sor. Egy ikertestvér talán említésre sem érdemes? Tegnap telefonáltam Cricketnek, mert még mindig nincs bátorsága ahhoz,

hogy

ő

hívjon.

Érthetően

feszült

volt,

de

megnevettettem. Azután ő buzdított, hogy ma hívjam meg Norah-t. – A családodhoz tartozik – mondta. – Adj biztatást, amikor csak tudsz! Az emberek jobban igyekeznek, ha tudják, hogy valaki törődik velük. – Hogyan tett szert ekkora bölcsességre, fiatalember? mosolyogtam a telefonba. Újra elnevette magát. – Sok-sok órás családmegfigyelés útján. Mintha az operatőr meghallott volna... Ő AZ. Ő AZ! Cricket

szürke posztókabátot visel, csíkos sálját jól a nyakára tekerte. A haja hódarás, az arca kipirult, bizonyára csak most érkezett a sportcsarnokba. Maga a két lábon járó tél. A legszebb lény, akit valaha láttam. A kamera Calliopéra vált, és a nyelvembe kell harapnom, nehogy rárivalljak a tévére, hogy mars vissza Crickethez. Petro megfogja tanítványa ökölbe szorított kezét, gyöngéden megrázza, azután a lány kisiklik a jégre. A nézők ezrei fölmorajlanak,

éljeneznek,

zászlókat

lobogtatnak.

A

nappalinkban mindenki lélegzet-visszafojtva várja az első világos képet Calliope arckifejezéséről. – Most tessék idefigyelni! – vezeti föl a kűrt a férfi kommentátor. – Calliope Bell harcra kész! Ez látszik a lány tüzes tekintetében, tartásának erejében, ahogyan a zenéje felhangzására várakozik. A bőre sápadt, az ajka piros, fekete haját egyszerű kontyba csavarta. Káprázatos szépség és féktelen energia. Megszólal a muzsika, a lány beleolvad a romantikus dallamba, ő a melódia, Calliope maga Júlia. – Tripla lutzcal és dupla toelooppal kezd – mondja a nő. – A tavalyi világbajnokságon ennél bukott... Most megcsinálja. – Lássuk a tripla salchowot... nézzük, hogyan fut neki, vajon

elég magasra emelkedik-e, hogy befejezze a forgást... Sikerül. A

kommentátorok

megbabonázva

csöndesednek

el.

Calliope nem pusztán végrehajtja az ugrásokat, hanem előadja őket. A teste csupa érzelem és átélés. Elképzelem, amint kislányok Amerika-szerte arról ábrándoznak, hogy egy szép napon olyanokká válnak, mint ő. Hajdan én is erről álmodtam. Egy pompás csigavonal szemkápráztató piruettkombinációhoz vezet. És Calliope kisvártatva diadalmasan lendíti magasba a karját, vége. Hibátlan szabadprogram. A kamera az ünneplő tömeget pásztázza. A családra vált. A Bell szülők sírva-nevetve ölelkeznek össze. Mellettük a lány őrült hajú ikertesója torkaszakadtából kurjongat. Repes a szívem. A kamera visszatér Calliopéhoz, aki sikít és a keze újra meg újra a magasba lendül. Ne már! Tessék azonnal visszamenni a tesójához! A kommentátorok nevetnek. – Kitűnő – mondja a férfi. – Az ugrások, a lépéssorok. Ha Calliope Bell egyszer beindul, nincs hozzá fogható. –

Igaz,

de

vajon

ez

elegendő-e

a

katasztrofális

rövidprogramja kijavításához? – Hát, az átok nem múlt el – feleli a férfi. – Nem tudott két

hibátlan programot bemutatni, de az imént igazi jóvátételt láthattunk. Calliope emelt fővel távozhat. Pályája eddigi legjobb teljesítményét nyújtotta. A lány fölveszi az élvédőjét, és megy a lihegőbe, a találó becenevű területre, ahol a pontszámot szokták megvárni. A közönség virágot és plüssmacikat dobál, Calliope többekkel összepacsizik. Petro átfogja a vállát, és elégedetten, mégis idegesen nevetve várják az eredményt. Amint kihirdetik, a lány szeme csészealjnyira tágul. Calliope Bell a második helyezett. És magánkívül ujjong emiatt.

33. Fejezet

F

ölkerül a paróka, és... majdnem boldog vagyok. Valami hibádzik a tükörképemnél.

A jelmezzel nincs baj, arra Marie Antoinette is büszke lehetne. Az égszínkék toalett kislányos, szembeötlő és gigantikus. Szoknyák és felsőszoknyák, szalagok és fodrok, üveggyöngyök és csipkedíszek tartoznak hozzá. A ruhaderék elragadó, a fűző szépen simul alá, előnyösen formálja az alakomat – a megfelelő testrészek vagy még karcsúbbak, vagy még gömbölydedebbek. A nyakékem úgy szikrázik, mint a briliáns, a fülönfüggőm kristálycsillárt idéz. Valósággal sziporkázom. Talán a smink nem jó? Fehér arcpúdert, pirosítót és vérvörös szájfényt tettem föl. Marie Antoinette nem használt szemspirált, tehát úgy éreztem, ebben okvetlenül csalnom kell. Jókora adagot vittem föl a műszempillámra. Tekintetem most fölfelé siklik. A fehér paróka félméternyire tornyosul, és kék szalagok, rózsaszín selyemvirágok meg tollak ékesítik, valamint egyetlen kék

énekesmadár. Gyönyörű. Műremek. Tényleg rengeteg időt fordítottam az elkészítésére. És... mégsem jó. – Nem látom magamat – mondom. – Eltűntem. Andy épp kifűzi a csótányroppantó, csatos bakancsomat, előkészül, hogy segítsen belelépnem. Széttárja a kezét. – Ezt meg hogy érted? MÁST SEM látok, csak téged. – Nem. – Nyelek egyet. – Ez túlságosan Marie, nem eléggé Lola. – Azt hittem, ez a lényeg – ráncolja a homlokát. – Én is azt hittem, de... elveszek ebben a jelmezben. Eltakar. Úgy festek, mint egy mindenszenteki maskara. – Mikor nem festesz úgy, mint egy mindenszenteki maskara? – Apu! Én komolyan beszélek. – Rohamléptekben kerít hatalmába a pánik. – Így nem mehetek a bálba, ez sok. Ez túl sok. – Édesem! – kiált Nathannek. – Légy szíves, gyere! Lola új szavakat használ. Náthán megjelenik a küszöbömön, és elvigyorodik, amikor meglát. – A lányunk szerint - Andy hatásszünetet tart – „ez túl sok”. Hahotára fakadnak.

– EZ NEM VICCES! De rögtön levegő után kapkodok. A míderem összepréseli a mellkasomat, kínkeservesen megnehezíti a kirohanást. – Hohó! – terem mellettem Nathan, a tenyere a hátamon. – Lélegezz! Lélegezz! Amúgy is idegeskedtem amiatt, hogy elmegyek a bálba és találkozom az osztálytársaimmal. Legalább nem leszek egyedül – Lindsey és Charlie ott vár –, de így nem mehetek. Szégyellném magam. Lindsey kéne ide, ő átvenné az irányítást. Jelenleg azonban egy detektívtörténetes vacsoraösszejövetel közepén tart, és Charlie egyhavi ebédpénzben fogadott vele, hogy előbb fejti meg a rejtélyt, mint ő. A barátnőmnek fontos, hogy ő nyerjen. – A telefont! – zihálom. – Kérem a telefont! Andy a kezembe nyomja, és inkább Cricketet tárcsázom. Egyenesen a hangpostáján kötök ki, ahogyan egész délután. Ma reggel hívott, hogy feltétlenül menjek el a bálba, de azóta nem beszéltünk. Egyfolytában arról fantáziálok, hogy azért nem tudunk kapcsolatot létesíteni, mert repülőgépen ül, meglepetést tervez, az első számnál varázsütésre megjelenik az iskolában, de minden valószínűség szerint csak valami hóvihar teszi elérhetetlenné. Ma este tartják a bajnokok gáláját, amelyen Calliope is fellép. Cricketnek ott a helye.

De holnap... hazajön. A

gondolat

átmenetileg

megnyugtat.

Azután

ismét

meglátom a tükörképemet, és ráeszmélek, hogy a holnap mit sem segít a ma estén. – Nnnna jó – feszegeti ki a telefont görcsös szorításomból Andy. – Terv kell. – Már van tervem. – Kirángatom a hajtűket, amelyek a fejemhez rögzítik a parókát. – Ezt szétszedem. A saját hajamból elkészítem a modern újraértelmezését. Úgy hajigálom a földre a hajtűket, mint a dárdákat, és a szüleim idegesen hátrahúzódnak. – Ez első hallásra eléggé... - kezdi Nathan. – ...komplikált – fejezi be Andy. Letépem a parókát, és az íróasztalomra dobom. – Egészen biztos, hogy nem akarod... – akad el Nathan szava, ahogy lecsavarom a rózsaszín selyemvirágokat a parókáról. A fele elszakad, és Andy szájához kapja a kezét. Ezután az énekesmadarat rántom le. – Rendben – közlöm. – Ezeket a saját hajamba teszem, nagyon jó lesz. A paróka maradékát a földre lököm, fölnézek, és sikítok. A hajam

fölborzolódott,

összegubancolódott,

bozontos

és

lelapult. Mindaz a rémség egyszerre, ami történhet az ember

hajával. Andy óvatosan eltávolít még egy kósza hajtűt, amíg én kefét próbálok átcibálni a katasztrófán. – Vigyázz! – szól rám. – VIGYÁZOK! A kefe beleakad a hajamba, és könnyekben török ki. Andy hátraperdül Nathanhez. – Kit hívjunk föl? Kit ismerünk, aki ért a fodrászathoz? – Nem tudom! – Nathan olyan képet vág, mint akit hátba támadtak. – A pucckirálynőt, aki a múlt héten nagy tételt rendelt. – Nem jó, ő ilyenkor valószínűleg dolgozik. Na és Luis? – Utálod. Mi lenne... – Fölveszem a parókát! Hagyjuk, fölveszem a parókát! Érzem, hogy a fekete szempillafesték csíkot húz a fehér arcpúderomon, hátratántodorom, és a jobb lábam rátipor a parókára. A csirkehálós váz összelapul. A szüleim hüledeznek. És eltűnik az utolsó látomásom arról, hogy Marie Antoinette-ként megyek a farsangi bálra. Húzgálom a fűzőmet, erőszakosan helyet teremtek, hogy levegő jusson a mellkasomba. – Ennek vége. Puffanás hallatszik az ablaktól, ahogy valaki beugrik a

helyiségbe. – Csak a parókának van vége. Ösztönösen feléje lódulok, de a ruhám olyan nehéz, hogy hasra esem a szőnyegen. Az estélyi toalett úgy hull körém, mint egy leeresztett harmonika. Nem fogtam föl, hogy az ember meghalhat zavarában, de most úgy vélem, ez talán tényleg megtörténhet. – Nem ütötted meg magad? – esik térdre Cricket. Erős kézzel tart, ahogy segít fölülnöm. A legszívesebben a karjába omlanék, de óvatosan elenged. – Hát te... hogyhogy máris... – Korábban otthagytam a bajnokságot. Tudom, milyen fontos neked a bál, és meg akartalak lepni. Nem örültem volna, ha egyedül kell odagyalogolnod. Nem mintha nem tudnád megoldani a helyzetet – teszi hozzá, ami jelenlegi állapotomra való tekintettel igazán nagylelkű tőle –, de én sem szerettem volna elmulasztani a nagy belépődet. – A nagy belépőmet – törölgetem szempillafestéktől maszatos, szőnyegtől kidörzsölt arcomat. Szüleim

a

srác

váratlan

megjelenésétől

sóbálvánnyá

dermedten állnak. – Igénybe vehettem volna a bejárati ajtót – fordul feléjük bocsánatkérően Cricket –, de attól féltem, nem tetszenek

meghallani. Az ablak meg úgyis nyitva volt. – Te mindig... tartogatsz meglepetéseket – ocsúdik föl Andy. A fiú rámosolyog, majd visszapenderül hozzám. – Gyere, készítsünk föl téged a bálra! Elfordítom a fejemet. – Nem megyek. – Muszáj. Ne feledd: azért jöttem vissza, hogy elvigyelek! – böki meg a könyökömet. Még mindig kerülöm a tekintetét. – Hülyén nézek ki. – Jaj, dehogy – mondja szelíden. – Gyönyörű vagy. – Hazudsz – pillantok föl, de egy picit az ajkamba kell harapnom, nehogy remegjen. – Szempillaspiráltól bohócos az arcom, a hajam meg tisztára olyan, mint a mesekönyvben a gyerekfaló boszié. Cricket derűs arccal szemlélget. – Nem hazudok, de... rendbe hozhatnánk téged – teszi hozzá. Kézen fog, és hozzálát, hogy talpra segítsen. Nathan előrelép, de Andy elkapja a vállát. A szüleim figyelik, amint elrendezi a ruhám szoknyarészét, hogy baj nélkül föl tudjon állítani. Kivezet a szobámhoz tartozó fürdőszobába, a

mosdóhoz. Nathan és Andy tisztes távolságból követ bennünket. Cricket kinyitja a vízcsapot, és a pulton sorakozó flakonokat meg tubusokat fürkészi, amíg meg nem találja, amit keres. – Aha! A sminklemosót. – Calliope ugyanezt a fajtát használja – magyarázza. – Tudnivaló, hogy a különösen brutális szereplések után szorul rá. Körülbelül, hm – int úgy általában az arcom irányába – ugyanebből az okból. – Jaj, istenem! – pislogok a tükörbe. - Úgy nézek ki, mint akire ráborítottak egy üveg tust. – Egy egész kicsit – villantja ki a fogsorát. – Gyere, már meleg a víz! Nehézkesen

elhelyezkedem

a

mosdónál,

és

Cricket

törülközővel takarja le a ruhám elejét. Nem csekély erőfeszítés árán előrehajolok. Ujjai a hajamba siklanak, és hátrafogják, amíg

lecsutakolom magam. Fizikai

jelenléte,

közelsége

önmagában megnyugtató. Nyomtalanul eltűnik az arcpúder, a spirál, a műszempilla és a pirosító. Megtörülközöm, és tekintetem a tükörben találkozik a fiúéval. A bőröm fedetlen és üde rózsaszín. Cricket leplezetlen vágyakozással bámul vissza rám.

Nathan a torkát köszörüli az ajtóban, és összerezzenünk. – Na és mihez kezdünk a hajaddal? – kérdezi. Összeszorul a szívem. – Azt hiszem, fölveszek egy másik parókát. Valami egyszerűt. – Talán... talán én tudok segíteni – szólal meg a fiú. – Van némi gyakorlatom. A fésülésben. – Jaj, Cricket – ráncolom a homlokomat. – Egész életedben ugyanazzal a hajjal láttalak. Nehogy azt mondd nekem, hogy azt is magad frizírozod. – Nem arról van szó, de... – Megvakargatja a tarkóját. – Versenyek előtt néha én segítek Calnek a sajátjával. – Fölvonom a szemöldökömet. – Ha tegnap megkérdezel, én is amondó lettem volna, hogy az effajta készség nagyon gáz egy heteró srácnál. – Te vagy a csúcs – felelem. – Csak szerinted – feleli, de láthatólag elégedett. Ebben a pillanatban kapcsolok végre, hogy mit vett föl. Csinos, szűkített fazonú, selyemfényű fekete öltönyt. A nadrágszára rövid – természetesen szántszándékkal –, így kilátszik alóla a szokásos hegyes orrú cipője és a ruháméval pontosan megegyező árnyalatú, égszínkék zokni. Most már tényleg mindjárt rávetem magam.

– Tiktak! - figyelmeztet bennünket Náthán. Elsuhogok Cricket mellett, vissza a szobámba. Az íróasztali székem felé int, úgyhogy fölemelem a szoknyámat, át a háttámlán, és valahogy leülök. Azután ujjaival átfésüli a hajamat. Gyöngéd és fürge a keze, mozdulatai könnyeden magabiztosak. Behunyom a szememet. A szoba elnémul, ahogy ujjhegyei a hajtövektől a végekig kibogozzák a tincseket,

és

akadálytalanul

siklanak

a

hajamban.

Hátradöntöm hozzá a fejemet. Úgy érzem, mintha az egész testem virágba borulna. Lehajol. – Elmentek – súgja a fülembe. Fölnézek, és tényleg, a szüleim résnyire nyitva hagyták ugyan az ajtót, de elmentek. Mosolygunk. Cricket folytatja a munkáját, én pedig befészkelem magam a keze közé. Újra behunyom a szememet. Néhány perc múltán megköszörüli a torkát. – Khm, szeretnék elmondani neked valamit. Bár csukva marad a szemem, kíváncsian fölvonom a szemöldökömet. – Miféle valamit? – Egy mesét – feleli. – Hol volt, hol nem volt – válnak álmataggá, szinte

hipnotikussá a szavai, mintha önmagában már százszor is elmondta volna –, volt egyszer egy lány, aki beszélgetett a holddal. És titokzatos volt, és tökéletes, ahogyan általában azok a lányok, akik beszélgetni szoktak a holddal. A szomszéd házban pedig lakott egy fiú. És az a fiú figyelte, amint a lány minden

múló

esztendővel

egyre

tökéletesebbé,

egyre

szépségesebbé serdült. Figyelte a lányt, ahogyan az a holdat. És eltöprengett, vajon a hold nem segítene-e neki megfejteni a szépséges lány titkát. Így hát a fiú szemügyre vette az eget. De nem tudott a holdra koncentrálni, mert figyelmét elvonták a csillagok. Hallom, hogy Cricket lehúz a csuklójáról egy gumipántot, amivel összefogja az egyik hajfonatomat. – Folytasd! – unszolom. – És nem számított, hány dalt meg verset írtak már róluk – rezeg a hangjában a mosoly –, mert valahányszor a fiú a lányra gondolt, a csillagok még fényesebben ragyogtak. Mintha a lány tartotta volna őket megvilágítva. Egyszer aztán a fiúnak el kellett költöznie. A lányt nem vihette magával, hát a csillagokat vitte. Éjszakánként, amikor kinézett az ablakán, elkezdte eggyel. Egy csillaggal. És a fiú kívánt valamit a csillagtól, és a kívánság a lány neve volt. Ahogy elhangzott a név, egy második csillag tűnt föl. És a fiú ismét a lány nevét

kívánta, és a két csillag néggyé kétszereződött. A négy nyolccá, a nyolc tizenhattá, és így tovább, a világmindenség valaha látott legnagyszerűbb matematikai egyenleteként. Egy óra sem telt bele, és az égbolton úgy megsokasodtak a csillagok, hogy fölébresztették a fiú szomszédait. Azok meg álmélkodtak, hogy ki indította el ezt a fényáradatot. A fiú. Azzal, hogy a lányra gondolt. Kinyitom a szememet, és a szívem a torkomban dobog. – Cricket... én nem vagyok ilyen. Abbahagyja a hajam feltűzését. – Hogy érted ezt? – Ezt az elgondolást énrám, egy eszményképre építetted, de én nem ilyen egyéniség vagyok. Nem vagyok tökéletes. Korántsem vagyok az. Nem érek föl egy ilyen gyönyörű meséhez. – Lola. Te vagy a mesém. – De hát a mese csak az, ami. Nem az igazság. Cricket

folytatja

a

munkáját.

Fölteszi

a

rózsaszínű

selyemvirágokat. – Tudom, hogy nem vagy tökéletes. De az embert éppen a tökéletlenségei teszik valaki más szemében tökéletessé. Újabb hajtű csúszik a helyére, és megpillantom a kézfejét. Egy csillagot. Minden csillagot énmiattam rajzol a bőrére. Az

ajtónyílás felé sandítok, hogy még üres-e, és elkapom Cricket kezét. Lenéz rá. Hüvelykujjammal körberajzolom a csillagot. Cricket rám emeli a tekintetét. Szeme olyan rendkívülien kék, hogy az már fáj. És lehúzom őt magamhoz, ajkamat az ajkához érintem, ami döbbent meglepetésében szétnyílik. Megcsókolom Cricket Bellt mindazzal, ami egészen mostanáig, a visszaköltözése óta, az óta a nyár óta, a gyermekkorunk óta érlelődött bennem. Úgy csókolom, mintha még soha senkit nem csókoltam volna. Nem mozdul. Az ajka mozdulatlan. Riadtan kapom hátra a fejemet. Ezt elhamarkodtam, türelmetlenül nógattam őt... Cricket térdre rogy, és visszaránt az ajkához. A csókja még csak távolról sem ártatlan. Szenvedély izzik benne, ugyanakkor pánikkal határos sürgetés. Még közelebb von, olyan közel, amennyire a ruhám meg a székem engedi, és olyan szorosan markol, hogy úgy érzem, ujjai a fűzőm hátába préselődnek. Elhúzódom, levegő után kapkodok. Forog velem a világ. Cricket szaggatottan lélegzik, és két kezembe fogom az arcát, hogy megnyugodjon.

– Nem bánod? – suttogom. – Jól vagy? Gyötrelmesen őszinte a válasza. – Szeretlek.

34. Fejezet

A

hold besüt az ablakomon, és fölfedi Cricket elesett

állapotát.

– Nem azért mondtam, hogy visszhangozd – folytatja. –

Légy szíves, ne mondd ki, ha nem gondolod komolyan! Tudok várni. Fölállok, és leemelem a toalettemet a szék támlájáról. Azután talpra segítem Cricketet, és a derekamra helyezem a kezét. Lábujjhegyre állok, a tarkójára támasztom az ujjaimat, és megcsókolom. Gyöngéden, lassan. Nyelve rátalál az enyémre. A szívünk egyre szaporában dobog, csókjaink mind forróbbak, amíg csak szét nem robbant minket egymástól az oxigénhiány. Szédelegve mosolygok, és megtapogatom duzzadt ajkamat. Ezek nem a kedves, józan szomszéd srác csókjai. A nyakkendőjénél fogva közelebb húzom. – Egész életemben magát szerettem, fiatalember – súgom a fülébe. Nem szól semmit, de ujjai a ruhaderekam hátának feszülnek. Belém sajdul a vágy, hogy a testéhez préseljem az

enyémet, de a ruhám lehetetlenné teszi a teljes érintkezést. Valamicskét jobb pozícióba ficánkolom magam. Lepillant, meglátja, hogy még most is viselek egy bizonyos kék valamit, és ezúttal az ő mutatóujja bújik az én gumipántom alá. Megborzongok a gyönyörűségtől. – Soha nem szoktam levenni. – Amíg el nem szakad – cirógatja meg csuklóm érzékeny bőrét Cricket. – Akkor majd kérek tőled egy másikat. – Akkor majd adok neked egy másikat – mosolyodik el, és az orrát az enyémhez érinti. Azután hevesen megrázkódik, és ellök magától. Valaki jön föl a lépcsőn. Fölkapja az énekesmadarat az íróasztalomról, és épp a hajamba tűzi, amikor Andy bedugja a fejét. Apukám jól megnéz magának bennünket. – Csak azért jöttem, hogy minden rendben van-e. Későre jár, indulnotok kéne. – Egy perc múlva lent vagyunk – felelem. – Még cipő sincs rajtad. Se smink. – Akkor öt perc múlva. – Mérem az időt. – Andy eltűnik. – És legközelebb Nathan jön föl – kiáltja vissza. – Na mit szólsz? – kérdezi Cricket.

– Jól csinálod. Nagyon-nagyon jól. De hol tanultál ennyire bele? – bököm meg a mellkasát abban a szédítő tudatban, hogy most már ott nyúlok hozzá, ahol csak akarok. – Bátran állíthatom, hogy te hozod ki belőlem. – Megböki a hasamat. – De én a hajadra gondoltam. Sugárzó arccal fordulok a tükör felé, és... – HJAAAJ! - A frizura totálprofi. Magas, pompás, mesterien kidolgozott, mégsem temet maga alá. Kiteljesít. – Ez... ez... ez tökéletes! – Fejvesztés terhe mellett senkinek sem árulhatod el, hogy az én művem. De persze vigyorog. – Köszönöm! – Egy pillanatra elhallgatok, azután lenézek égszínkék körmeimre. – Emlékszel, mit mondtál arról, hogy valaki tökéletes lehet másvalaki szemében? – Igen, miért? Újra ráemelem a tekintetemet. – Szerintem te is tökéletes vagy. Nekem tökéletes. És... ma este fantasztikusan nézel ki. Ahogy mindig. Cricket pislog egyet. Majd még egyet. – Kihagyott az agyam? Mert ezerszer ábrándoztam ezekről a szavakról, de sosem hittem volna, hogy ténylegesen kimondod őket.

– HÁROM PERC! – harsogja a földszintről Andy. Ideges nevetésben törünk ki. Cricket megrázza a fejét, hogy összeszedje a gondolatait. – Bakancs! – mondja. – Zokni! Megmutatom őket, s amíg ő végez az előkészítésükkel, én kifestem a szempillámat, bepúderozom az arcomat, meg szájfényt teszek az ajkamra. A retikülömbe pottyantom a sminkkészletemet. Az az érzésem, hogy még föl kell majd frissítenem

magamat,

mielőtt

hazajövünk.

Cricket

a

derekamnál fogva fölkap, és az ágyhoz visz, én pedig fölemelem a szoknyámat, ahogy letesz a szélére. Elkerekedik a szeme, és még inkább nevet, amikor meglátja, hány réteg rejtőzik alatta. – Nemcsak abroncsok találhatók itt – vigyorgok én is. – Add hamar az egyik lábadat! – EGY PERC! – hallatszik lentről. Cricket letérdel, és megfogja a bal lábfejemet. A zokni villámgyorsan jön fel. A surranó nyiszorog, ahogy fölhúzza a lábszáramra. Óvatos, fürge ujjai szépen befűzik a térdemig, ahol egész könnyedén

elidőznek.

Behunyom

a

szememet,

azért

fohászkodom, hogy megálljon az óra. Ekkor megrántja, és szorosra húzza a csatokat. Azután a másik oldalon megismétli

a műveletsort. Valahogy ez a legszexisebb dolog, ami valaha is történt velem. – Kár, hogy nincs több lábam! - sóhajtom. – Ezt meg is ismételhetjük – húzza be az utolsó csatot. – Bármikor. Egy koppanás az ajtókereten, ahogy Azta lelkesen felénk tart. A szüleim is itt vannak. Cricket segít fölállnom. – A mindenit! – lágyul megdöbbentté Nathan arckifejezése. Elbizonytalanodom. – Jó hűha? – Mi az, hogy – mondja Cricket. – A közönség állva ünnepel. Úgy bámul mindenki, hogy újra ideges leszek. A tükör felé fordulok, és meglátok... egy tüneményes báli ruhát, csodálatos frizurát és sugárzó arcot. És a rám visszamosolygó tükörkép maga Lola.

– Még egyet! – kéri Andy. – Oldalról, hadd lássuk a madárkát a hajadban! – De ez az utolsó – fordítom el a fejemet, és modellt állok egy újabb fotóhoz.

– A bakanccsal is lefényképezted? – kérdezi Nathan. – Muti a bakancsot! – Tiktak! – emelem föl mosolyogva a szoknyám szegélyét. – Rettentően kell vigyáznom, nehogy most a „mesés” jelzőt alkalmazzam – mondja Andy. De tényleg mesésen érzem magam. A szüleim még két képet készítenek – egyet kettőnkről meg egyet csak Cricketről –, azután kiszökhetünk a ködös estébe. A járdára lejutáshoz össze kell csuknom a krinolint, fölemelnem az összes szoknyámat, majd oldalvást lépkedek le a fokokon. Gyalog megyünk az iskolához, mert nincs messze. Meg azért is, mert nincs az az autó, amibe beleférnék. – Nézd! Ott vannak! Aleck jelenik meg a szomszéd ház tornácán. Abby a derekán. Integetek, és a kislány szeme olyan HATALMASRA nyílik, mint a parkban, amikor a zöld papagájokat látta. – Juuuj! – ámul el. – Királyul néztek ki – kurjantja le Aleck. – Eszelősen, de királyul. Hálásan vigyorgunk, és elköszönünk. Nem meglepetés, hogy a ruha megnehezíti a manőverezést a járdán – sűrűn kell oldalra fordulnom, és a kézen fogva haladás sem egyszerű –, de eljutunk az első háztömb végéig.

– Még mindig figyelnek? - kérdezem. Cricket hátranéz. – Mind a négyen. A gyomrom liftezik, de ez egy elégedett és derűlátó lift. Mindketten ugyanarra a pillanatra várunk. Végül befordulunk egy sarkon, és a fiú behúz engem az első ház lilásfekete árnyékába. A szánk egymáshoz tapad. Két kézzel beletúrok a hajába, közelebb rántom magamhoz. Megpróbál a falhoz tolatni velem, de lerugózom onnét. Még összeér az ajkunk, ahogy fölnevetünk. – Várj! – kapom föl a ruhám tartóvázát, de fordítva csukom össze, mint az imént, tehát a fölemelt, lapos rész hátra kerül. – Jó. Most próbáld újra! Ezúttal lassan fog hozzá, egész alakjával nyomul felém, a csípőjével szorít a házhoz. Bármennyi ruhaanyag választ is el bennünket, testemhez támaszkodó testének szilárd ereje mintha

áramot

bocsátana

belém.

Méghozzá

magasfeszültségűt. Azután átkaroljuk egymást, ujjaink a másikba mélyednek, a szánk mohón kutat, a testünk összezárul. És ha én csillagokat jelentek, akkor Cricket Bell egész tejútrendszereket. A téli szél hidegen, metszőn kavarog körülöttünk, de a kettőnk közötti tér kellemesen forró. Cricket illata megvadít.

Lefelé haladva csókolom végig a nyakát, és nem hallok a széltől, de érzem, hogy felnyög. Keze légies könnyedséggel siklik át a fűzőm csipkeszegélyén, és talál utat az alatta lévő kombinéhoz. Csak egy icipici négyzetnyit simogat meg a hátamból, de a remegés végigfut az egész gerincemen. A szánk ismét egymásra talál. Még jobban egymáshoz préselődünk. Cricket ujjai kicsúsznak a fűzőmből. Hátulról előresiklanak, és most az egyszer sajnálom, hogy ez a ruha ilyen komplikált. A következő sokkal kisebb lesz, egyetlenegy réteg, valami vékony selyem, amin át mindent érzek majd. – Abba kell hagynunk – szakad el tőlem Cricket, a szeme izzik. – Ha most nem hagyjuk abba... – Tudom. Bár mást sem akarok, csak folytatni. De átkarol, és úgy tart, mintha máskülönben máris fölrepítene a szél. Addig tart, amíg a szívünk már nem kalapál olyan vadul. Addig tart, amíg ismét levegőt nem kapunk.

A köd még sűrű, és ellepik az utcát a járókelők, mégis mindenki látja, ahogy jövünk. Kettéválik a tapsoló, üdvrivalgó tömeg. Csordultig tele a szívünk, és fülig ér a szánk. Ahogy végigkorzózunk a Castro csillámpettyes burkolatú járdáján,

úgy érzem magam, mint egy videoklipben. Egy föltupírozva hátrafésült hajú nő öklét a magasba lendítve nyugtázza Cricket külsejét, egy Gondos bocsok-tetkós férfi – a környezetbarát ruhatisztító szalon tulajdonosa – pedig két ujját a szájába dugva mindkettőnket ejházós füttyel köszönt. Vagy talán csak a kísérőmet. Aki tutira dögös pasi. Befordulunk az iskola előtti utolsó sarkon, és Cricket megint behúz egy lakóházak közötti hézag háborítatlanságába. Félig leeresztett szempillámon át ingerkedően nézek föl rá. – Vigyázz, most frissítettem föl a szájfényemet. Csakhogy Cricket váratlanul ideges. Nagyon ideges. Arckifejezése baljós érzést ébreszt bennem. – Csak nincs... valami baj? – kérdezem. Zakója belső zsebébe nyúl. – Ezt már karácsonyra oda akartam neked adni, azután meg újévre. De nem készültem el vele időben. Később pedig úgy gondoltam, egyébként is jobb ajándék ma estére, feltéve persze, hogy eljössz velem a bálba. A szobádban viszont nem tudtam odaadni, mert ott túl erős a világítás, úgyhogy várnom kellett, amíg ki nem lépünk a házból, mert kint már besötétedett... – Cricket! Mi az? Nyel egyet.

– Szóvaltessékittvan, remélemhogytetszik. És kihúzza a kezét a zsebéből, és egy lapos, aranyszínű tárgyat csap a tenyerembe. A korong a testmelegét őrzi. Kerek, mint egy púderkompakt, de annál vastagabb, és aprócska gombbal nyitható. És a fémlemezbe csillagokat véstek. Zúg a vér a fülemben. – Olyan tökéletes, hogy szinte félek kinyitni. Cricket elveszi, és a szememhez emeli. – Nyomd meg a gombot! Kinyújtom reszkető mutatóujjamat. Katt! És ekkor... valami egészen csodálatos dolog történik. Hátrapattan a fedél, fénylő univerzum emelkedik föl és bontakozik ki. Középen kis, kerek hold világít, amelyet parányi, pislákoló csillagok vesznek körül. Levegő után kapkodok. A bonyolult mechanizmus megelevenedik. Cricket visszahelyezi

a

tenyeremre

az

automatát.

Megigézve

dédelgetem, és a csillagok lustán hunyorognak rám. – A hold tartott olyan sokáig. Nehezen tudtam jól eltalálni a ciklust. – A ciklust? – nézek föl értetlenül. Az igazi holdra mutat. Jócskán dagadozik – már csak

vékony szeletke sötét a bal szélén. Ismét lenézek. A kicsiny hold majdnem teljes korongja világít. Csak vékony szeletke sötét a bal szélén. Megnémulok a döbbenettől. – Így majd nem felejtesz el, ha elmegyek – mondja. Riadtan kapom föl a fejemet. – Nem úgy el, hogy teljesen – reagál gyorsan Cricket. – Úgy értettem, hogy hét közben, amikor az egyetemen vagyok. Nincs több költözés. Itt vagyok. Vagy ahol akarod. Megkönnyebbülten lélegzem föl, az egyik kezemet szoros fűzőmre tapasztom. – Még nem mondtál semmit – csipkedi az egyik gumipántját. – Cricket... ilyen rendkívülit még soha életemben nem láttam. Megenyhül az arca. Átkarol, és platformos lábujjhegyre állok, hogy újra elérjem az ajkát. Szeretném egészen reggelig, egészen az életünk végéig csókolni őt. Az igazit. Sós az íze, mint a tengeri köd. De édes is, mint a... – Cseresznye – mondja. Igen. Várjunk csak! Magamban beszéltem? – Olyan az ízed, mint a cseresznye. Olyan illatú a hajad, mint a cseresznye. Én mindig is olyan illatúnak éreztelek. – Ismét a fejem búbjához dugja az orrát, és szimatol. – El sem

tudom hinni, hogy most már szabad ezt tennem. Fogalmad sincs, milyen régóta kívántam. A mellkasába temetem az arcomat, és mosolygok. Egyszer majd mesélek neki a teáscsészémről. Nevetés és zeneszó száll az esti levegőben, kavarog és elillan. Hívogat bennünket. Fölemelem a fejemet, és mélyen a szemébe nézek. – Biztos, hogy hiányzik ez neked? Egy középiskolás bál? Nem gondolod, hogy... kicsit béna? – Persze, az, de hát annak is kell lennie, nem? – mosolyog Cricket. – Nem tudom. Soha egyre sem mentem el. És boldog vagyok. Most tényleg bol... Újabb önkívületbe ejtő csókkal fojtom belé a szót. – Köszönöm! – Fölkészültél? – kérdezi. – De föl ám! – Félsz? – Nem én! Megfogja

a

kezemet,

és

megszorítja.

A

másikkal

fölcsippentem a ruhám alját. A csótányroppantó surranóm visz előre. Én pedig büszkén fölemelem a fejemet a nagyszabású bevonuláshoz, kéz a kézben a sráccal, aki lehozta nekem a holdat meg a csillagokat az égről.