Gondolkodj! Ne gondolkodj! Éld az életed! Minden fejben dől el ezt te is tudod

Van egy pont, ahol a kislányból nő lesz. Egy pont, ahol legyőzöd a félelmet. Egy pont ahol kiborulsz. Egy pont, ahol már csak röhögünk mindenen. Egy pont, ahol már nem agyalsz. Egy pont, ahol erősnek kell lenned, és egy másik, ahol elgyengülhetsz. Egy pont, ahol az extázis kezdődik. Egy pont, ahol minden bölcsességedre szükség van, és egy másik, ahol újra kisgyerek lehetsz, ha arra vágysz. Mindig van egy pont…

Gondolkodj! Ne gondolkodj! Éld az életed! Minden fejben dől el – ezt te is tudod. Rosszul tűröd a kétes helyzeteket? Válassz egy vörös pöttyös könyvet!

„A Szívritmuszavar lenyűgöző és magával ragadó. Annyira mély és őszinte érzelmeket tár az olvasó elé, hogy nem egyszer – a jó értelemben vett – hideg futkosott a hátamon! Érzelmes és szívszaggató történet, mely minden pontján érdekfeszítő, az olvasó együtt izgul a szereplőkkel. Igazán lebilincselő!” (Kalivoda Lilla, 21)

„Zakály Viki könyve egy olyan szerelemről szól, mely mindannyiunk életében ott bujkál valahol. Megéljük, átéljük, beteljesítjük, de lehet, titkoljuk egy életen át. Viki különös finomsággal, és bájjal tárja fel ennek a kapcsolatnak a történetét, minden szavában szomorúságot és egyben a beteljesülésre váró izgatott örömöt hordozva. És ezzel reményt ad mindannyiunknak, hogy soha ne adjuk fel a Szerelmet, mert ez a legnagyszerűbb és legfelemelőbb érzés a Földön!” (Jász Veronika, 31)

„Már az első oldalon megfog ez a csodás történet és végig fenntartja a figyelmet egészen az utolsó oldalig. Egyszerűen letehetetlen, szóval csak akkor álljunk neki olvasni, ha nem készülünk este sehova!” (Németh Fanni, 19)

„Egyetlen nagy baja van ennek a regénynek: hogy egyszer csak elfogynak a lapok és véget ér!” (Püski Antónia, 24)

„Mindenki olyan pillanatokat szeretne átélni, mint a regény lapjain a főhősnő, mindenki szeretne úgy küzdeni a szerelemért, ahogy ő, és mindenki szeretne úgy szeretni is. Zsebkendőt készítsünk a könyv mellé, mert nem lehet kibírni száraz szemmel.” (Hejtei Panna Sára, 17)

„Megtetszik a polcon és leemeled. Belelapozol és felkelti a kíváncsiságodat. Beleolvasol, és nem tudod abbahagyni. Utána leteszed a könyvet és nem fogod elfelejteni.” (Kiss Bianka, 27)

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2012

Írta: Zakály Viktória Szerkesztette: Varga Beáta A borítót tervezte: Magocsa-Horváth Évi Copyright © Horváth Viktória, 2012

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 467 2

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2012-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Széli Katalin, Szécsényi Tibor Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható. 6

Prológus

Mind, aki él, csaló csak az álom a való. Látom, ahogy vágod a fát, a baltában meg-megakad nehéz, eres kezed, keserű sors, csokoládé szerelem.

A

LEGTÖBB EMBERNEK, HA IDEGES, IZZADNI KEZD A TENYERE; vagy éppen az ásítás tör rá, esetleg a remegés. Ő ebben is kilógott a sorból. A mosolygás jött rá, nem is akármilyen; nem vigyorgás, nem szende félmosoly, hanem a győztesek biztos, diadalittas szájmozdulata. Nem tehetett róla, de ilyenkor fölényesnek és magabiztosnak tűnt, holott ez mindig akkor kapta el, ha igazán nagy bajban volt. A természet végzi a dolgát, megóvja a gyengét, olyan fegyvert adva a kezébe, amitől hatalmasnak tűnik. Vagy legalábbis kevésbé szánandónak. Csak mosolygott, ahogy sétált az utcán. Bár a sétát már gyors, sietős léptekre váltotta, nem szeretett elkésni. Nem fog, de mégis kapkodta a lábát, talán az idegesség okozta, ami az arcizmokról a lábizmokra is átterjedt, azok is görcsbe rándultak.

7

„Mindenkinek jut egy ember, akinek a nevét elkiálthatja a halála pillanatában” (Szabó Magda: Katalin utca)

MeLindának

8

Ősz volt, az évszak, amikor minden meghal, vagy meghalni készül. Legalábbis évről évre ezt kellett írnia a kisiskoláskori fogalmazásokba, mikor még a rikító zöld padokat koptatta; tudta, ezt várják tőle, de valójában nem így gondolta. Képtelen volt elhinni, hogyan lehet ennyire színes, ami éppen a halálára készül. Sárga, vörös, narancs, zöld, barna, gyönyörű mind, és mind halott. Szeptember vége volt, de szokatlanul meleg és száraz idő. A nyár még egyszer, búcsúzóul arcon csókolta a járókelőket, hogy aztán a következő napoktól átadja ezt a szerepet a reggeli dérnek. – Viszlát, találkozzunk tavasszal – emelte meg képzeletbeli kalapját a házak mögött lassan eltűnő erőtlen napnak, miközben ment. Már majdnem elérte a könyvesbolt bejáratát, így lassított a léptein, nem láthatják, hogy rohan ide, mit gondolnak, hiszen egy költőnő nem tesz ilyet. Milyen egy költőnő? Elképzelte magában a költőnő képét: kinyúlt, kötött pulcsi, borzalmas, össze nem illő színek, egy-két lyuk a gyapjúharisnyán, és a könyvtároscipő. Az kell, feltétlenül. Mindenki tudja, hogy milyen az, magas a talpa, de nincs sarka, fekete vagy sötét színű, és kényelmes, elsősorban kényelmes. Bőr tanártáska, az is kell, igen, meg egy lehetetlen sál, egyik oldalt hosszabban lelógatva, lehetőleg kötött, a ruhától teljesen elütő színben. A haj rendezetlenül, leginkább oldalra simítva, vagy összekuszálva a feje tetején, a szemüveg pedig vékony gumipertlin a nyakba akasztva. Pont, mint az első osztályos tanító nénije, Editke néni, a félszemű. Ezen persze nevetnie kellett, csak úgy kibukott belőle, meg is ijesztve ezzel egy arra sétáló idős nénit és a pincsijét. – Elnézést – hadarta, majd a szája elé tette a kezét. Megfeledkezett az enyhén bandzsa pedagógusról, aki a fél szemét mindig a nebulókon tartotta, így a diák sosem tudta, éppen kire figyel, és az járt a fejében, milyen régóta nem nevetett már hangosan. Úgy érezte, mintha helytelen lett volna. A kezét elvette a szája elől, és csendben megdorgálta saját magát. Belenézett az egyik üresen csillogó kirakat üvegébe, ahol plüssmacik kínálták a kegyeiket jutányos áron. Keserűen tapasztalta, hogy fényévekre van attól, ahogy egy rendes bölcsészt, főleg egy költőnőt 9

elképzel magának az ember, amint délben, kávéval, a kezében bekecmereg a munkahelyére, mintha egy perce ébredt volna fel. Először is, nem iszik kávét, sohasem szerette a keserű ízét, és amúgy is korán kelő típus. Szűk, fekete ceruzaszoknya és magas sarkú cipő takarta el a lábát, de a lábujja a cipő nyitott orránál kikandikált. Napraforgóhoz hasonló sárga színű szaténblúzt hordott. A kontyba fogott kósza tincsek lesimultak, amitől szigorú kinézetet kapott az arca, pedig a csatok alatt a haja rakoncátlan loknikban várta már az estét, hogy végre kiszabaduljon. Legalább egy kis rendezetlen papírtömeg kellene a kézbe, gondolta, nem fogják elhinni, hogy én írtam azt a kötetet; vagy egy-két tincset kiszabadíthatnék a fegyelmezett kontyból, kicsit összekócolva. Pont úgy nézek ki, mint egy titkárnő. De ahhoz túlságosan precíz és összeszedett volt, hogy akár egy tincset is ne igazgasson a helyére. Egy nőnek a haja és a cipője mindig legyen rendben, hallotta magában az anyja tanácsát. Mindig legyen rendben. Most mégis szeretett volna egy kicsit szertelenebbnek tűnni. Megfelelni másoknak, az elképzeléseknek.

A könyvesbolt illata térítette magához a gondolataiból. Kinyitotta az üvegajtót, miközben halk csengettyű szólt a feje felett. Lerázta a képzelt páracseppeket magáról, ahogy az emlékeket rázza le a feledni akaró ember. Megcsapta a könyvesbolt nehéz papírillata, édes émelygést keltve a gyomrában. A könyvekről mindig az anyja jutott eszébe, aki nyomdában ragasztotta a borítókat; kemény, fizikai munkát végzett, pedig még a lányánál is kisebb volt. Bizony meghajlik az ember háta, ha tizennégy éves kora óta dolgozik. Sok időt töltött az anyja mellett gyermekkorában; szerették a nyomdászok, mert okos kislány volt, remekül tudott feleselni, ha a gépészek belecsíptek a kis arcába, vagy meghúzták a masnis copfját. Dolgozott is ott, amikor középiskolás volt; az anyja vitte be, hogy legyen egy kis zsebpénze, mert a szerény keresetből már nem futotta tinilánynak való kincsekre. Akkor megtanulta, hogy mit jelent a munka: három műszakban nyolc órán át kemény papírstócokat emelgetni fel és le, amíg az ember azt nem érzi, hogy az egész testén a hátában van a legtöbb izma. 10

„Hja, kérem, kisasszony, csak a nyomdászok tudják, hogy egy papír az pehely, de ezer az mázsa!” – hányszor hallotta ezt, és hányszor forgolódott éjszakánként, ha a fájdalomtól nem tudott aludni. Akkor fogadta meg, hogy soha nem fog ilyen munkát végezni, tanul, ha kell, bármeddig, mert nem akart ilyen életet. Olyan életet, amilyen az anyjának volt, aki korán öregedett, mert nemcsak a mosónők halnak meg korán, hanem a könyvkötők is. Erre a gondolatra összeszorult a szíve, szinte látta egy homályos gondolatüvegen át, ahogy anyja most is szomorúan ül otthon a kicsike testével, és minden gondolata a messzi gyermeke körül forog. Gyúrja a tésztának valót, de nincs, aki megegye; kiszellőztet, beágyaz, pedig már régóta nem alszik abban a barackszínű szobában senki. Gyújt cigarettáról cigarettára, amíg el nem alszik a tévé előtt. Fájt nagyon, fájt mélyen, égette a torkát a sírás, az orrát pedig a könyvek ismerős, anyai szaga. A tejet sosem itta meg, már egy-két hónapos korában igazi, bár pépes ételt kapott, hiszen elfogyott az anyja teje, talán ezért is nőtt fel előbb vagy gyorsabban, mint a többi gyerek a Lejtős utcában. Neki a tej szóról soha nem jutott eszébe, hogy anya, csak a könyvek édes, simító illatáról. Milyen furcsa az élet! Azokat a könyveket írja, amiket pár éve akár az anyja köthetett volna. Akkor együtt dolgoznak, együtt készítik el ezt a kis kék verseskötetet, ami tele van szomorú emlékekkel, tele sóhajokkal, mert mind a ketten belelehelik a maguk fájdalmát, egészen mélyre, a lapok rostjai közé. És még valaki, egy harmadik is, aki talán nem is tud róla. De rá nem akart gondolni. Persze anyja már nyugdíjas; kintről nézi a nyomda épületét, nosztalgiázva arról, ahol az életét töltötte és hagyta, megsimogatva a vaskaput, aminek annyiszor dőlt, ami majdnem rádőlt. Az ő verses köteteit sohasem fogta kezébe, soha nem látta, hogy milyen sokra vitte a lánya, nem érinthette meg a puha, kék bársonyborítást úgy, mintha a kislányát simogatná. Ő ugyanis nem küldött belőle haza egyetlen példányt sem a szüleinek, ennek nagyon egyszerű oka volt. Mindjárt kettő is. Nem akarta, hogy az anyja és az apja lássa, a benne levő verseket, a szomorúságot és szenvedést, ami szülte őket, a fájdalmat, ami üvölt a lapokról, torkaszakadtából. 11

Másrészt azt sem akarta, hogy ne lássák meg a szomorúságot és a szenvedést a versekben. Mert az anyja csak azt mondaná, hogy nem pontos az illesztés, kicsit mellényomott a gép, nem lett jól kiütve, az meg látszik, hogy az aranyozást egy szakmunkás csinálta, mert görbe a c betű. Vagy ez e? Kontármunka. Ezt pedig nem akarta hallani. Letette a könyvet, vissza arra az asztalra, ahol azok a példányok hevertek, amiket dedikáltatni lehetett, és amiket aztán megvételre a pénztárhoz kellett vinni. Még sosem dedikált. Mit kell ilyenkor írni? Sok szeretettel? Gratulálok? Használja egészséggel? Elhagyta az a kevés humorérzék is, ami ilyen ideges-vigyorgós helyzetben rátörhet az emberre, és máris görcsösen gondolt arra, hogy mi vár rá az elkövetkezendő percekben. Haza akart menni, csak éppen azt nem tudta, hogy hol az a hely. Tétován állt a nyüzsgő könyvesboltban. Úgy érezte, nem idevaló, nem találta a helyét. Nyomasztotta a sok ember, a felé forduló tekintetek. Ám a lába nem hallgatott a menekülőösztönre, inkább a földbe gyökerezett, vagyis a bolt puha szőnyegébe, és moccanni sem tudott. Pont úgy nézett ki, mint a túrázó a medve előtt, nem tudta, hogy fusson, vagy inkább ne mozduljon, és talán nem veszi észre a vadállat. Sosem gondolta magát gyávának, beszélt már ezerötszáz ember előtt is, de ennyire még nem félt, mint ezekben a percekben. Sok szempár fordult feléje a könyvesboltban, nyilván megismerték, ami, tekintve, hogy a kötet belső borítóján ott volt az arcképe, nem volt meglepő. A portrén enyhe mosoly játszott az arcán, persze, hiszen a fotós mindent megpróbált, hogy megnevettesse, de ő kényelmetlenül érezte magát a szűk kis stúdióban, ahonnan a falakról pucér kisbabák és boldog menyasszonyok néztek vissza rá. Olyan messze volt tőle ez a világ, annyira hidegnek és keménynek érezte magát azokhoz képest, akik itt a legszebb pillanataikat örökítik meg, míg ő kényszerűségből és fogszorítva próbálja tenni a kötelességét. Merthogy ezt is, mint annyi mindent az életében, kötelességnek érzett, nem gondolkozott azon, meg szeretné-e tenni, van-e hozzá kedve, csupán tudomásul vette. Merev volt, többször is mondta a fotós, de ezt már régen tudta, még az alkohol hatása alatt sem oldódott fel ez a berögzült, hideg test; olyan görcsösen szorította össze a lábát, hogy az összes vér kiszállt belőle. 12

Nem tudta elengedni magát és élvezni a pillanatot, hogy ez a kép a hamarosan megjelenő kötetét díszíti majd, már ha elkészül, mivel eddig csak olyan kép készült, amin karót nyelve, becsukott szemmel ül. – A párjának lesz a fotó? – kérdezte a fényképész tőle. – Nem, én csak, hmm, egy könyvhöz, amiben ott lesz a képem. Hát voltaképpen én írtam, igen, én – mondta zavarában, még jobban összeszorítva a lábát, sejteni lehetett, hogy lassan elszakad a nejlon a térdkalácsnál. Lazíts, lazíts már, üvöltötte magában. – Nahát, és miről szól az a könyv, ha szabad kérdeznem? – kapva kapott a beszédtémán a fotós. – Hát, ez egy olyan versféle, mármint hogy verseskötet, szóval versek vannak benne – hebegte el, ami egyébként nem volt rá jellemző, hiszen éppen hogy a kommunikáció volt az erőssége, az érvelés, a meggyőzés és a szócsaták. Persze, már ritkán csillogtatta meg ebbéli képességét, mivel nem talált hozzá méltó partnert. Ám azzal, hogy zavarba jött az objektív előtt, egyvalamit ért csak el, hogy nagyon kipirult az arca, amitől igazán kedvesen nézett ki, egészen kislányos lett tőle az amúgy sem az igazi korát mutató portréja. – Akkor ön afféle költő? – Meg sem állt a kattintásban az igazi pillanatra várva az idősebb, kopaszodó fényképész, aki egyik régi tanárára emlékeztette a nőt, és ettől máris egy kicsit szimpatikusabb lett neki. A lábak kezdték feladni a görcsös szorítást. – Á, azt nem hinném. – Félénk félmosolyra húzódott az arca, amit rögtön el is kapott a gép, így ez a fotó lett a könyv belső borítóján. Lesütött szemek, piros arc és egy félmosoly, ennyiből állt ő, akit senki sem ismert. Vagyis hát ismerték sokan, sokfélék és sokfélének, de csak hitték, hogy tudják is, milyen ember ő valójában. De addig a bizonyos napig, míg egy telefonhívás mindent meg nem változtatott, maga sem tudta, ki lakozik abban a testben, amit a tükörben lát, ha belenéz. Nem lehet olyan egyszerű tulajdonságokkal megfogalmazni, mint hogy céltudatos vagy éppen maximalista. Egy igazi mosolyában, egy merész kijelentésében, egy mérges pillantásában és egy adott pofonjában viszont érezhető volt, milyen is az ő igazi arca. Ám ezt mind csak egyvalaki kapta meg tőle, aki talán egyedüliként az összes arcát ismerte, de az biztos, hogy ő volt az egyetlen, aki az 13

igazit is. Pedig nem akarta neki se megmutatni, csak kibukott belőle az igazság. Ők ketten csak hazudni tudtak egymásnak, mégsem voltak soha olyan őszinték, mint akkor. A férfi emléke összerándította a gyomrát, majd elnyomta magában még ezt is, az édes fájdalom érzését, korholva magát, hogy ennyi év után is ilyen elevenen él benne az a húr, ami egyszer már megpendült, és azóta kifeszítve vár, míg újra közel kerül, aki játszhat rajta, talán egy egészen más dallamot, mint eddig. Voltaképpen ezért van itt, a gyötrő emlék miatt. Szinte kiokádta magából a verseket, mintha valaki vezette volna az ujját, ahogy a kockás iskolásfüzetbe jegyezte a fáradt és szakadt betűit, amik szavakká, mondatokká, versekké álltak össze, míg csak bírta. Ma már nem bírná, akkor ez terápia volt, az utolsó szalmaszál, ami életben tartotta. Ma csak egy hiba, amit felejteni akart, de a szerződés kötötte, így nyilván részt kellett vennie a könyv reklámozásában, ami sajtótájékoztatókkal, könyvklubokkal, olvasótalálkozókkal és üzleti vacsorákkal volt tele. És mindig kérdeztek, csak kérdeztek a versekről, amiket ő feledni akart; meghazudtolni mindenkit, aki azt mondja, hogy jók, és hogy ő írta. Nem, nem! Gyűlölte a kötetek minden sorát, ha egy mégis befészkelte magát a fejébe, és még álmában is zaklatta, hadarta félrészegen a párnájába hajnalokon át, akkor felkelt, fogat mosott, hogy még a keserédes ízét is elkergesse messzire. Nem akarta, felejteni akart, messzire menni. De hova? Egyelőre foglya volt Budapestnek, ennek a nagyvárosnak, ahova azért kellett költöznie, hogy könnyebben intézhesse az ügyeit, mert nyilván a kiadóval közös munka ide kötötte, de hiába kértek tőle újabb munkákat, hogy írjon még verseket, képtelen volt rá, valami meghalt benne. Vagy tán sose élt. Képtelen volt írni, és nem hitték el neki, hogy nincs semmi, ami akár egy karcolatra is megihlette volna, pedig régen, még főiskolás korában, bármiről tudott írni, szívesen is írt. Az iskolaújságban gyakran jelentek meg apró jegyzetei, glosszái a diákéletről, fanyar öniróniával, görbe tükröt tartva az olvasók elé. Szerették az írásait, szívesen olvasták, és ő is szívesen írt, persze akkor még minden más volt. Az azelőtt volt még. Azelőtt, hogy az a bizonyos öt nap megváltoztatta volna az életét. 14

Már nem tudott írni, a gondolatai mintha megálltak volna, csak a régi szavakat és mondatokat visszhangozták, mintha Tihanyban ragadt volna, és bármit mondana, csak azok a versek jönnének vissza újra és újra. Képtelen volt mást leírni. Bár a gondolataiból száműzni tudta az emlékeket, a versek kísértették őt. A milliós fővárost, zsúfolt metróaluljáróival és dugig tömött villamosaival üresnek és halottnak érezte. Nem voltak itt a barátok, a család, a munkatársak és a munka, amit feladott azért, hogy reklámozza a könyvét, hogy végre költő válhasson belőle. Nem akart költő lenni, és bántotta, hogy nem tud megfelelni az elvárásoknak sem. Azt a szót, hogy kudarc, nem ismerte. Mindig is újságíró akart lenni, ezt már akkor eldöntötte, amikor az első évét töltötte a közgazdasági szakközépben, és rájött, hogy a gazdasági világ olyan messzire van tőle, mint a könyvek nélküli élet. Magyartanári szakra adta be az egyetemi jelentkezést, hova is máshova, akkor is, ha tudta, sohasem lesz tanár. Nem a pedagóguspálya, hanem az irodalom szeretete vonzotta oda, és a könyvek, melyek azóta, hogy kitanulta a betűértés tudományát, a legjobb barátai voltak. Nem bánta, hogy nem léphetett soha a katedrára. Inkább az újságírás vonzotta, ahol az ember másokkal ismerkedhet, segíthet, történeteket mesélhet el, sorsokat irányíthat, mégpedig mindezt úgy, hogy a háttérben marad, mert az újságírók nem híres emberek, mint mondjuk az írók, a nevüket nem méltatják figyelemre az olvasók, így csendben végezheti a munkáját a tollzsonglőr. Egészen addig, míg úgy nem döntött, megmutatja valakinek a régen elfeledett verseit, hátha betehetők lesznek a Valentin-napi számba, mint afféle reménytelen szerelmes versek. Mert csak erről volt szó, egy könnyed próbálkozás, egy probléma lehetséges megoldása, egy naiv kérdés. A lapszerkesztő betette az újságba, amit meglátott az a férfi, aki aztán a kiadótól megkereste, és megkérdezte, hogy elküldené-e még pár versét. Gyomrában erős görccsel utasította vissza; feledni akarta még a versek létezését is, mintha a szöveges fájl afféle Pandora szelencéje lenne, amit ha egyszer megnyit, akkor elszabadul valami végzetes. A kiadós nem hagyta annyiban, felkereste a vidéki újságot, és beszélt a főnökséggel, ők örömmel vették az érdeklődést, és nem mellesleg a 15

remek reklámajánlatot. Szinte választási lehetőséget sem hagytak, hanem nyilvánosan gratuláltak. Onnantól nem volt megállás, azóta pedig mintha álmodna. Elismerően szóltak a kötetről több kritikai lapban, szívesen hozták fel internetes oldalakon, hatalmas reklámhadjárat zengett a Sors-örök című kötetről és a pimaszul fiatal és tehetséges szerzőjéről. Ő, pedig ha kilépett az utcára és szembetalálta magát a könyvesboltok kirakatában vigyorgó másával, szemberöhögte, majd köszönés nélkül továbbment. – Nagyszerű, megérkezett! Nem tudta, hogy illik egy kicsit azért elkésni? No, nem baj, végül is már minden kész van, akár bele is vághatunk, nem gondolja? – szólt a szerkesztője, akivel voltaképpen már házaspárnak számítanának egyes afrikai törzseknél, annyi időt töltöttek együtt az elmúlt hónapokban. A középtermetű, nagypapás kötött mellényt viselő szemüveges férfi úgy egyengette ennek a „drága kislánynak” az útját, mintha saját unokája adta volna ki a kötetét. Féltő szeretettel óvta és segítette, talán látta, hogy a szokottnál is idegenebben mozog a rengeteg ember által uralt teremben. – Ágika, széket, széket, ne a kancsót emelgesse, tegye már le! Ne azt a bárszéket, hova tette az eszét? Ha a puffot emeli fel, én esküszöm... na, ide, ide, a művésznőnek. Erre a szóra még jobban összerándult a gyomra, de szerencsére a többi ember semmit sem érzékelt ebből, mert a mosoly még mindig ott ragyogott az arcán, kétséget sem hagyva, hogy milyen tökéletesen elégedett és magabiztos emberrel van dolguk. Egy külső szemlélő nagy színésznőnek tarthatta volna. Bármit nem tudott volna hazudni, pedig az író és a színész nagyon hasonlít egymáshoz. Mindkettő történetet mesél el, néha hazudnak, néha igazat mondanak, beleélik magukat vagy elhatárolódnak tőle, sírnak vagy nevetnek, de érzéseket adnak át, és érzéseket váltanak ki. Az írónak is meg-megremeg az arca, ha új történetet vet papírra; ha gonoszokról ír, ráncos lesz a homloka, ha jókról, kisimul az arca. A színész is jegyzetel az életének margójára, írja a saját és más történetét, mozog a keze, mintha kezében tartaná a lapjait, amiken megörökíti a hangokat, a mozdulatokat. A széken helyet foglalva, a lábát végre szorosan össze tudta zárni, esélyt sem hagyva a vérnek az áramlásra, így megkönnyebbülve fújta ki a pesti levegőt, amit azóta benn tartott a tüdejében, hogy belépett a 16

boltba. Szembekerült az emberekkel, akik furcsán méregették, és összesúgtak a válluk fölött, mutogatva és jegyzetelgetve. Könnyű volt megtalálni az újságírókat: a kollégák unottan, valamelyik hátsó széken ültek, diktafonnal beélesítve, ahogy oldalra kacsintanak a fotós kollégának – „egy közeli profilt is, hátha oldalinduló lesz”. Átérezte az arcuk minden rezdülését, ezerszer láttak már bemutatkozni új arcokat, világmegváltó gondolatokat hallgattak sokadszorra, ugyanazt a száraz pogácsát és szénsavmentes ásványvizet kortyolták minden sajtótájékoztatón, tudva, hogy lapzártáig már nem sok idő van, és holnap is száraz lesz az a nyamvadt pogácsa, és meleg a víz. – Egy kis figyelmet kérek, üljenek le, köszönöm, kérem, igen. Szóval, szeretettel üdvözlök mindenkit a Sors-örök című kötet bemutatóján a Betűfaló könyvesboltban, ezúton is köszönve az itt dolgozó hölgyek segítségét a szervezésben. Köszönöm, hogy eljöttek, át is adom a szót önöknek, kérdezzenek a költőtől. Utána alá is lehet íratni a kötetet, erre egy egész órájuk lesz, úgyhogy kérem, ne tolakodjanak, mindenkinek dedikál a művésznő – mondta a szerkesztő, és leült. Már megint ez a szó! Gyomorrándulás, görcsös mosoly, képzeletbeli nejlonszakadás, aztán egy bátor pillantás az olvasók felé, hogy kérdezzenek már, belehal, ha most senki sem szólal meg. – Az Ámulat-kábulat című versről szeretnék kérdezni. Saját élményei ihlették, úgy értem, hogy drogos élmények, vagy öntudatlan állapot? Innen lehet felismerni a pletykalapos újságírót, gondolta magában, ha egyetlen félreérthető vers van a kötetben, akkor ő azt megtalálja. Milyen jól hangozna a holnapi címlapon: Nem erősítette meg, de nem is tagadta narkós múltját a költőnő! Folytatás a belső oldalon! Hiába nem volt már jó ideje újságíró, mindig is úgy fog gondolkozni. – Javaslom, hogy olvassa fel a verset, hátha nem mindenki tudja, hogy melyikre gondol a kérdező – próbálta menteni a menthetőt a szerkesztője, mert a hallgatás ugye beleegyezés. Annyira megdöbbentette a kérdés, hogy nem tudott válaszolni. – Kérem, kedves, tessék, tessék, itt egy kötet, azonnal megkeresem… – Nem kell, köszönöm, megy fejből – szólt a bátor hang, ami még saját magát is meglepte. 17

Ámulat-kábulat Tudod, Olyan, mint a drog. Elvonási tüneteim vannak, öt napig lőttem magam és most késsel vágom fel a bőröm, mert alatta mászkálnak a bogarak. Már vérzik a fal is, a szoba is magamra hagy, átjár a hideg, mert nem melegít az anyag. Nem érzem a szagát, nem érzem az ízét, nem lüktet az ereimben, nem látom a színét. Az utolsó fecskendőben még maradt egy csepp, magamba préselem, amíg megszűnik a csend. – A kérdésre válaszolva pedig nem, köze sincs a droghoz. Ez egy kép, ami végigvonul a versen, voltaképpen a szerelemről szól. Hiszen már az elején is úgy kezdődik, hogy „olyan, mint a…”, csak épp nem mondja ki, hogy mi az. – Miféle szerelem ez, ami ilyen kínokat okoz? – kérdezte a pökhendi zugfirkász, sandán rákacsintva az órájára, vajon a fél óra múlva kezdődő sajtótájékoztatóra odaér-e. – Úgy látom, olyan, amit ön még nem élt át. – Halk nevetés a sorok közt. – Olyan, ami beteljesületlen, csak a vágy szintjén megmaradó. A szerető öt napig lőtte magát a szerelmével, de most az eltűnt, így jelentkeznek az elvonási tünetek. Az emlékek jelentik az utánpótlást, azt próbálja még magába préselni, hogy megszűnjön a csend, és még egyszer utoljára hallja a hangját. – Érezte, hogy kezd felbátorodni. Újra hallotta a régi hangját, azt a hangot, amit, már azt hitte, réges-régen elveszített. Meglepte az érzés. Újra huszonhárom évesnek érezte magát, 18

és maga körül a főiskola falait látta, szemben a diáktársakat. Előadott, ahogy kellett félévenként legalább egyszer különböző stúdiumokból. Nem volt benne semmi görcs, se védekező mosolygás. Rég volt már ennyire önmaga. Persze nem volt hanyatt esve a versektől, de valahol felelősséggel tartozott szegénykék iránt, amiért olyan gonoszul elhagyta és letagadta őket, és kötelességének érezte megvédeni minden egyes porcikájukat, bele sem gondolva, hogy ezzel saját magát is védi, és még valakit, akinek a nevét már évek óta nem ejtette ki a száján. – Esetleg más valaki még kérdést? – próbálkozott a szerkesztő, már kifigyelve az első sorban fészkelődő nyugdíjast, aki nyilván már régóta készülődött a Mikor döntötte el, hogy verseket fog írni? kérdéssel, amit minden szerkesztő hallani akart, amit minden szerző meg akart válaszolni, aminek el kellett hangoznia, és ami el is fog hangzani. De nem most. – Egy pillanat, van még egy kérdésem! Az Ismerj fel című költeményben leírja, ha mondhatom annak – szemöldök felhúzása a hajhagymák kezdetéig –, hogy ön afféle őrangyala a címzettnek, és szeretné, ha végre ráismerne önre ugyebár, és itt leírja az egész életét, hogy a pólyától kezdve vigyázott rá. Fogtam a kezed az első lépésektől, a karomba zuhantál, ha megingott a Föld. Satöbbi és satöbbi. Minden pofon, minden durva szó, először engem ütött, úgy a te arcod. Blabla, na és akkor jön az a versszak, hogy:

Amikor apádat találtad, voltam ott veled, Nem emlékszel'? Együtt vágtuk a kötelet, akkor a te nyakadat is szorította, azon is gyengéden én lazítottam. – Ez úgy gondolom, hogy azt jelenti, hogy az illető apja, és az illető is öngyilkos lett, nem? Saját élményeit fűzte csokorba? Elhallgatott, és kíváncsian várta a választ. Néma csend lett a könyvesboltban. Még az a néhány bátor hallgató is letette a kezét, aki kérdezni akart. 19

A leghátsó sorból egy férfialak rajzolódott ki a tömeg egyforma sokasága közül. Előrébb lépett, talán hogy jobban hallja a választ. A nő rápillantott, majd azonnal el is kapta a tekintetét a férfi arcáról. Úgy látszik, az újságíró eldöntötte, hogy valami szaftos témát szerez, aztán lelép egy botrányhősnő könyvbemutatójára, hátha ott is csurran-cseppen valami, gondolta magában a nő. Kicsit megremegett, a pír elöntötte az arcát, és olyan gyorsan dobogott a szíve, hogy azt hitte, meghallják a teremben, pedig az olvasók több méterre ültek, mégis úgy érezte, hogy centimétereket emelkedik a szaténblúza. De nem a félelemtől remegett, hanem a bátorságtól. Belekapaszkodott a saját hangjába, abba a hangba, amit olyan sok hosszú év után újra megtalált. Persze most is libabőrös lett a karja, mint akkor, amikor ezt a verset leírta. Mert nem megírta, csak leírta, kiszakadt belőle, mint egy darab, amit már soha nem tud, és nem is akar visszailleszteni, amit letett, mint egy terhet, de amit követel vissza újra és újra a szervezete, mint azt, ami egykor a része volt. Amikor írta, libabőrös lett, midőn először hangosan felolvasta; elsírta magát, mert benne volt minden fájdalma abban az egy versszakban, minden, amit csak sorsnak nevezett, minden, ami megváltoztatta az életét, és ehhez a székhez vezette, amin végül is kényelmetlenül fészkelődött. Az újságíró bizonyára látta, hogy beletrafált a közepébe, ahogy az ő arcáról eltűnt a bájos mosoly, csak valami végtelen döbbenet és hideg maradt ott, mintha halottat látott volna. A fotós csak kattintgatott, ebből talán lesz valami, amihez már kezdte is kitalálni a képaláírást, amikor egy erős és bátor hang jött ki a résnyire nyitott szájból. – Ezek csak képek, nem szó szerint kell értelmezni őket. – Hát akkor mit jelentenek? Ki ez a férfi, aki így összetörte a szívét? Meghalt? Elhagyta? Megcsalta? Mi a düh oka? – Látszott, hogy az újságíró egyre jobban nyeregben érzi magát, hiába zúgolódtak a körülötte ülők. Úgy viselkedett, mint a rossz amerikai filmekben az ügyész, aki szóra bírja a vádlottat. – Hagyja abba! Semmit sem ért! Nem bántott, nem akart bántani. De meghalt már… – Úgy érezte, nem tudja tovább tűrni a támadást. – Nem a teste halt meg. Sokféleképpen meghalhat egy ember; testileg, erkölcsileg, a családja szemében, a társadalom szemében. Ő csak az én 20

szememben halt meg, de ezt nem én akartam, ő kérte, hogy tekintsem halottnak, pedig majdnem megöltem, hogy aztán megmenthessem az életét. Zúgolódás a tömegben, a székek nyikorogtak, mindenki a szomszédjával tárgyalta meg a hallottakat, miközben ő tudta, hogy rózsásra gyúlt arcán minden érzelem leolvasható. Érzik ők is, hogy minden szava igaz, minden pillantása, minden remegés a finom ujjain, minden ideges hajtincstűrése és akadozó hangja, ami még soha sem volt ennyire az övé. Úgy látta, az újságíró elégedetten dőlt hátra, a teljes sikert érezve a markában, majd elindította a kezében levő diktafont, olyan mozdulattal, mintha egy revolver lenne, amit éppen most sütne el. A célpont pedig nem lehetett kétséges. Úgy érezte, nincs több ereje tagadni és titkolózni, nincs ereje küzdeni az ellen, aminek meg kell történnie. Nyelt egyet, úrrá lett az idegességén, és újra megszólalt. – Ahhoz, hogy megértsék, mindez miért történt, el kell mesélnem az egészet. Minden versem, amit olvastak, értelmet fog nyerni és veszíteni, mert őt már senki és semmi nem hozhatja vissza. Elhárította a szerkesztője kézmozdulatát és figyelmeztető szavát, biccentve, hogy tudja, mit csinál, és jól van. – Egy olyan történetet mesélek, melynek minden szava igaz úgy, ahogy én most itt ülök önök előtt. Persze, csak az én oldalamat fogják látni, csak az én emlékeimet, melyek hiányosak, hiszen hosszú évek teltek el, de igyekszem úgy önök elé tárni, hogy ne csorbuljon az igazság. Túlzást és személyeskedést mellőzve mesélek most, mint egy krónikás. Krónikása egy olyan történetnek, ami talán meg sem történt volna soha, ha a véletlenek úgy nem hozzák. Helyesbítek, nem hiszek a véletlenben – javította ki magát. Elsétált az asztal mögül egészen a közönség elé. Katedra volt vagy színpad? Nem is tudta pontosan. Ahogy felállt, újra érezni kezdte a zsibbadt végtagjaiban a vér áramlását. A könyvesbolt egyszerre volt tele az új könyvekre jellemző friss illattal és az antikváriumokból ismert régi könyvek szagával, amit egyesek talán dohosnak éreztek, de ő egyformán szerette mindkettőt. A rábámuló embertömeg és az ismeretlen környezet ellenére mégis egy kicsit otthonosan érezte magát, 21

éppen a könyvek illata miatt. A lemenő nap arany fénye bekukucskált az ablakon egyenesen a nőt világítva meg ezzel, aki úgy érezte, valódi reflektorfénybe került. – Csak a sorsban hiszek, mondhatják afféle vallásnak is. Öreganyám nem mondott sok bölcsességet életében, de egyszer azt súgta nekem: valamiben hinni kell, muszáj. Hát én a sorsban hiszek. Önök hívhatják Jézusnak, Istennek, Buddhának, aminek akarják, pörgeti. Hát, az enyémet úgy pörgette, hogy amikor azt hittem, végre rendeződött az életem, és sínre kerültem, ahogy azt mondani szokták, perdült az orsó, és én egy olyan világban találtam magam, amiről azt sem tudtam, hogy létezik, olyan érzéseket tapasztaltam, melyekről még csak nem is olvastam, olyan élményekben volt részem, amikről soha sem hallottam. Arról az időről mesélek, amikor felnőtt lettem. Azt mondják, hogy az ember tizennyolc évesen lesz felnőtt, hát ez butaság, akkor lesz felnőtt, amikor úgy érzi, hogy az élete sorsszerűen alakul. Belenézett minden egyes szempárba. A teremben talán húszan ülhettek az ott dolgozókat és a kiadó munkatársait nem számolva. Hét évvel ezelőtt, a főiskolán több száz ember előtt kellett beszédet mondania, ahhoz képest ez most semmiségnek tűnhetett volna, mégis sokkal nehezebb volt. – Ezt ő mondta nekem. Mindent, amit tudok, tőle és miatta tudom, ő tett azzá, ami most vagyok, és amivé valaha is válhatok. Hívhatják szerelemnek, de ez sokkal több és szebb annál. Szeretni csak úgy lehet, ha teljesen feladod magad, ha elveszíted mindened, amit valaha is a sajátodnak hittél, amit magadról gondoltál, vagy gondoltak rólad mások. Ha feladsz mindent, amit elértél. Ha kész vagy mindent odadobni, de mégis ragaszkodni mindenhez, mindenáron, míg végre valóban önmagaddá válsz, és először meglátod az igazi arcodat a másik szemében. Gratulálok, remek cikket tud majd ebből írni, ha ügyes! De nem ígérem, hogy rövid leszek, hiszen ha az ember az életét meséli el, nem szorítkozhat tőmondatokra – mosolygott cinkosan a kollégára. Egyáltalán nem érzett félelmet, se bizonytalanságot, de még mielőtt belekezdett volna, szüksége volt egy kis támogatásra. Belenyúlt a táskája zsebébe, és egy apró gesztenyét vett elő. – Tudják, mi a legjobb? Hogy el akartam mesélni valakinek. Nem akartam megtartani magamnak a történetét, mert akartam, hogy tudják, 22

hogy emlékezzenek rá, ha én már nem leszek. Hogy az emberek ne felejtsék el a nevét és egy lehetetlen szerelem történetét, ami egy apró faluban kezdődött, és ezeken a nyomtatott lapokon ért véget. Egy szerelem, ami csak ebben a pici gesztenyében létezett valaha. Egy pillanatra lehunyta a szemét, erőt gyűjtött. Majd kinyitotta, és a könnyein át belenézett abba a zöld szempárba, amelynek tulajdonosát már akkor felismerte, amikor belépett a könyvesbolt királykék ajtaján.

1. Tartson még egy kicsit a titkos éjszaka a suttogások és a halk szavak a kitapogatott és megkeresett mosolyok a soha el nem csattant csókok

K

ORA HAJNALBAN MÁR A BUSZON ÜLTEM.

Szerettem, vagyis inkább megszoktam, hiszen már két éve jártam vele naponta a főiskolára. Az első két évet még albérletben töltöttem, kollégiumi szállást nem kaptam, mivel az csak a nagycsaládban nevelkedetteknek és az anyagilag rászorultaknak jár, az albérleti díj viszont, hiába oszlott négyfelé, sokba került. Én döntöttem úgy, hogy nem fogok tovább ott lakni, inkább bejárok, nem olyan nagy áldozat volt ez tőlem, ahhoz képest, amit a szüleim hoztak, hogy tanulhassak, mert annak ellenére, hogy nem voltunk anyagilag nehéz helyzetben, azért nem is dúskáltunk a pénzben, és így tudtam spórolni nekik egy kicsit, no meg magamnak is. Nagyrészt az ösztöndíjból éltem, ami azt jelentette, hogy nagyon jól kellett tanulnom, de te ismersz, tudod, hogy a maximalizmus nem áll messze tőlem, talán azt hitték rólam a csoporttársaink, hogy nyomulós vagyok, mert mindig elsőnek jelentkeztem, mert mindig tökéletesen felkészült és alapos voltam, vagyis inkább csak annak tűntem, mert az ötös volt az egyetlen, amit el tudtam fogadni. Nem, nem akartam én 23

eminens vagy éltanuló lenni, egyszerűen csak így tudtam elvégezni a sulit. Emiatt persze, meg azért, mert nem itt laktam, és az estéket a saját ágyamban, hatvan kilométerre a főiskolától töltöttem, nem vettem részt a főiskolások bulizós, kicsapongó életvitelében. Ezt nem bántam annyira akkor, csak a Csöngén töltött napok után. Mivel nem tudtam, hogy miből maradtam ki, nem is hiányozhatott, ugye. Barátaim voltak, nem, ez erős szó. Voltak lányok, akikkel jóban voltam, de az igazi barátaim otthon voltak, nem itt. Vagy talán sehol. De ezt még ekkor nem tudtam, sokkal később jöttem rá. Linda volt az egyik legjobb ismerősöm, itt még azt hittem, hogy egyszerű csoporttárs, nem gondoltam volna, hogy az öt nap után milyen komoly kapcsolatba kerülünk, sorstársak és elválaszthatatlan barátnők leszünk. Ő hívott el a csöngei táborba is. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna, pedig azóta sok-sok év eltelt, talán több is, mint kellett volna. A szakdolgozatvédésen voltunk a magyar tanszéken. Én szokás szerint első akartam lenni, egyrészt, hogy túl legyek a dolgon, másrészt minél korábbi busszal szerettem volna hazamenni. Nagyjából ez volt az életem, amióta bejárós lettem, futni a busz után mindig. Nem kellett különösebben izgulnom a szakdolgozat megvédése miatt. Az irodalomelmélet tanszéken a tanárom meg volt győződve róla, hogy remekmű született, és cinkos barátság köt össze: ez pedig kevés ember tulajdona. Az alkalomhoz illően fekete szoknya, pánt nélküli csipketop, és egy pici, rövid ujjú fekete blézer volt rajtam, hogy ne legyen túl kivágott a blúz. A fekete tűsarkúmban topogtam a D épület ódon falai között, tudtam, hogy ez már formalitás, valószínűleg akkor is megkaptam volna a jelest, ha egy József Attila-arcképet rajzolok ahelyett, hogy ötven oldalt írtam volna. Ezen persze nevetnem kellett megint, még jó, hogy a többiek már megszokták, hogy vizsgák előtt vigyorgóra veszem a figurát az idegeskedés miatt. Linda jött a folyosón, és mikor meglátott, megszaporázta a lépteit. – Végre találkoztam Patríciával, mondtam már neked, hogy szervezi ezt a csöngés magyartábort, nem? – kérdezte egy szuszra, miközben hátrasimította szőke tincseit az arcából. Én persze nem emlékeztem erre, mint általában semmi általam lényegtelennek ítélt dologra. Ötnapos irodalmi tábor a Vas megyei Csöngén, ahol Weöres Sándor költő nevelkedett: előadások lesznek a 24

régi és a mai magyar irodalomról, találkozhatunk kortárs költőkkel és írókkal is. Lesznek irodalmi kirándulásaink, tehát egyfajta olvasótábor, végzősöknek. Hm, én is az vagyok, gondoltam, és ízlelgettem a számban a szót. Fura, hogy hamarosan diplomás tanárnő leszek. Vagyis inkább jelölt. Valahogy nem tudtam magamra tanárként gondolni. Nem azért, mert degradálónak tartottam magamra nézve, éppen ellenkezőleg: féltem, soha nem fogok tudni felnőni azokhoz a pedagógusokhoz, akiket példaképeimnek tekintettem. – Hát nem is tudom, majd meglátom. Meddig kell jelentkezni? – kérdeztem habozva, egyáltalán nem volt kedvem, rengeteg helyre beadtam az önéletrajzomat; mi van, ha éppen akkor hívnak valahova, én meg nem tudok hazajönni. Mert persze akkor is a kötelességeken járt az eszem, föl sem merült, hogy ezeket a szórakozás után helyezzem. Sőt, maga a szórakozás sem jutott volna az eszembe. Meg kellett írnom a beszédemet is a diplomaosztóra, igen, azt a bizonyos beszédet, amit akkor mondtam, amikor ezerötszáz ember azt hitte, hogy nekik mondom, pedig én csak az üres termet láttam, és a te arcodat, neked mondtam, minden szót. De ez még messze van, most még csak állsz a folyosó másik végén, és úgy nézel rám, mint bármelyik másik lányra, talán egy kicsit jobban felhúztad a szemöldököd, amikor elmentem melletted, mert megcsapott az illatom, nem tudom. De azt észrevettem volna, ha nézel engem, és ilyenre nem emlékszem. Talán te is izgultál akkor, nem igazán figyeltél másra, pedig sok okod nem volt rá. Fazekas tanár úr minden nála szakdolgozónak kiadott egy papírt az értékelés szempontjaival, a lehetséges kérdésekkel. A te utolsó kérdésed ez volt, tudom, hiszen hangosan olvastad, és nevettél rajta: Merre tovább? Miért nevettél rajta? Tudnod kellett volna, hogy ő már akkor sejtette, hogy mi vár rád. Te persze sosem gondoltál a jövőre, csak a mának tudtál élni, minden pillanatot az utolsó leheletedig kiélveztél, ezt nagyon szerettem benned. Talán csak arra gondoltál akkor, hogy merre, merre? Hát a büfébe, és nevettél hozzá. A tanár úr szeme fénye voltál, akkor még nem értettem, hogy miért néz rád máshogy, mint a többiekre, mert nem te voltál a kedvence, de mégis úgy nézett rád, mintha téged jobban szeretne az összes hibáddal együtt, mintha a fia lennél. Tudod, mire gondolok. Akkor még nem értettem, hogyan is érthettem volna, 25

hogy Fazekas tanár úr volt az egyetlen, aki ismerte az igazi arcod, rajtam kívül. Én ekkor még nem néztem rád, erősen gondolkoztam azon, hogy mit hazudjak Lindának, aki hatalmas, kék szemét tágra meresztve nézett rám, miért nem megyek. Mert az előbbi okok is igen nyomósak voltak, de voltaképpen a párom miatt nem akartam. Az utóbbi időben viharos volt a kapcsolatunk. Amolyan se veled, se nélküled, és bár a mérleg nyelve inkább az utóbbi felé billent, képtelenek voltunk még elengedni egymást. Egyik percben szakítani akartunk, utána pedig már az összeköltözést tervezgettük. Magam sem tudtam, mit akarok, csak azt, ebben a helyzetben nem voltam igazán boldog, és nem tudtam, hogyan változtathatnék rajta. Erre a gondolatra összehúztam a szemöldököm, mintha azzal a gondolatot is kisebbíteni tudnám, mire Linda félreértette a helyzetet. – Majd én beszélek Patríciával, ne aggódj, elintézem, hogy jöhess, nyugi – mondta, és elviharzott, mielőtt még bármit is szólhattam volna. Aztán behívtak végre a terembe, így ki is ment a fejemből a dolog. Mikor kijöttem, a buszon járt az eszem, de még volt fél órám, és mivel Linda egy másik teremben szintén sorra került, gondoltam, megvárom; nincs is annál rosszabb, mint fél órát állni a zsúfolt buszmegállóban egyedül, ebben a kényelmetlen ruhában. Leültem az egyik padra, amit a teremből hoztak ki, hogy jobban elférjenek az elfordított asztalok. Mellettem álltál, talán hallottad is, ahogy sóhajtottam egyet, amikor bevágtam a sarkam a pad sarkába. Magas voltál, én meg alacsony, még a magas sarkú cipőmben is, pláne ülve, ám ahogy lenéztél rám, még kisebbnek éreztem magam. Az jutott eszembe, talán nevetsz most rajtam, mert visszafordultál a társaság felé, de előtte még láttam, ahogy elmosolyodsz. Beletúrtál a hajadba, és tovább nevettetted a többieket. Csak remélni mertem, hogy nem rajtam nevettek. De mégsem ez maradt meg bennem, hanem a szemed. Észrevetted már, hogy ezerszínű? Minden fényben másmilyennek tűnt. Zöld volt az egyik fényképen, kéknek láttam, ha énekeltél és nagyon jó kedved volt, barnás színű, mikor velem voltál és el akartad titkolni még magad elől is az érzéseidet, és sötét, nagyon sötét, amikor elkeseredtél, és nem láttad a kiutat. Mindig is népszerű voltál, tudtam azt is rólad, hogy jó humorod 26

van, na meg azt, hogy remekül tudsz parodizálni, de ennyi, és nem több. Keveset ismertem belőled, és meg tudtam volna számolni egy kezemen, hogy hányszor beszélgettünk, mégis, amikor rám néztél, és én is rád, elmosolyodtam, végül is nagyon kedves arcod volt. Láttam, hogy a bokabeütésemen mosolyogsz, de én már nem nevettem. Általában teljesen közömbös voltál velem, udvarias és segítőkész, ha kértem valamit, de ennyi, bezzeg a többi lánnyal nevetgéltetek együtt, olyan vicceket mondtatok, amiket én nem értettem, nyilván sok időt töltöttetek együtt az iskolán kívül is. Most is körbe voltál véve egy csomó emberrel, én szokás szerint egyedül ültem, a pad sarkán, mellettetek, de nem veletek, mégse bántam. Egyébként is, így legalább nézhettelek egy kicsit titeket, és azt, miből maradtam ki éveken át. Most már késő, nem lehet visszahozni a főiskolás éveket, két hét múlva záróvizsga, aztán diplomaosztó. De talán, még egyszer… – Gondoltam, hogy megvársz. Nem is volt olyan vészes – mondta Linda, ahogy kijött és kigombolta a blézerét. – Megmondtam Patinak, hogy jössz te is. Azt mondta, hogy még el lehet intézni, szóval megyünk! Láttam, hogy nagy az öröme, ismered Lindát, vagyishogy akkor még nem ismerted, előtte, mert akkor még eléggé bezárkózott, és önbizalom híján is volt, nem tudta élvezni úgy az életet, hiába, négy éve élt együtt a barátjával, ő is vágyott kiszabadulni ebből pár napra, ahogy én. Mert rájöttem, hogy igenis akarom, és nem érdekel, hogy mit kapok otthon ezért, majd hazudok valamit, megoldom, de még öt napig olyan jó lenne gondtalan főiskolásnak lenni, utána úgyis megkezdődik a kemény felnőtt élet. Hát sokat kérek én? Ennyit igazán megérdemlek! – Igen, igen, megérdemlem – mondtam egészen halkan, a fogaim közt szűrve, de szerencsére csak én hallottam. – Küldd el e-mailben a részleteket, légy szíves, jó? Aztán már a buszon ültem hazafelé, mire felfogtam a dolgokat. A páromnak azt mondtam, hogy kötelező részt venni, mert különben nem kapjuk meg a diplomát; tudom, hogy hangzik, de elhitte, magyarázkodni meg nem akartam. Szóval nyert ügyem volt, bár még az utolsó este is haboztam, amikor becipzáraztam a bőröndömet, és reggel ugyanúgy, amikor felszálltam a buszra. 27

A buszon találkoztam Esztivel; egy helyen laktunk, és ugyanarra az egyetemre utaztunk nap, mint nap, mégsem szoktunk beszélgetni, talán ő is magának való, mint én, ezért nem ült le sosem mellém, vagy talán azt hiszi, hogy beképzelt vagyok vagy barátságtalan, és ezért került. Mindenesetre nem bántam, hogy most is máshol talált helyet, mert így még egy órát szundíthattam az egyetemig. Ha tudtam volna, hogy az elkövetkezendő napokban nem lesz rendszeres alvásra lehetőségem, biztos, hogy jobban kipihenem magam, de nem sejthettem, mint ahogy alkoholt se vittem, mivel úgy gondoltam, hogy a csoporttársaim nem fognak iszogatni egy olvasótáborban. Igen, tudom, valójában igen naiv voltam. Már ott várt Linda a buszmegállóban, ha lehet, akkor az enyémnél is nagyobb bőrönddel, és optimizmussal az arcán. Pedig ez általában rám volt jellemző. Ez volt a leosztás: nálam félig tele volt a pohár, nála meg inkább üres. Most viszont igen vidám volt, láthatóan nagyon izgatottan várta ezt a pár napot; én nem igazán lelkesedtem, kezdtem megbánni, hogy eljöttem, hiszen rajta kívül nem voltam jóban a többi végzőssel, féltem, hogy rosszul fogom magam érezni. Nem vagyok az a megfutamodós típus, nálad jobban senki sem tudhatja, hogy milyen kitartó tudok lenni… és most ne mosolyogj! Talán túlságosan is? Meglehet, de akkor nagyon fel akartam adni és hazamenni, vissza a puha ágyikóba a vizsgák utáni jól megérdemelt pihenéshez, a barátaimhoz, a családomhoz, a páromhoz, már meg is bántam, hogy becsaptam, és szívtelennek éreztem magam, ahogy lassan elkezdtünk sétálni az iskola felé. Ahogy mentünk és tippelgettünk, hogy hányan leszünk, és vajon ki jött el, Linda előremutatott, mintha téged látott volna bekanyarodni az előttünk lévő utcába. Én persze mondtam, hogy nem, mert te nem vagy ilyen magas, és a járásod is más, tiszta röhej, hogy ezt mondtam, hiszen szinte csak ülve láttalak a teremben, állni és menni nagyon ritkán ahhoz, hogy ilyen messziről felismerjelek. Ahogy odaértünk a D épület elé, ahol a bölcsészszakok voltak a főiskolán belül, így a magyar irodalom és nyelvészet is, nyomodat sem találtuk. Mondtam Lindának, hogy igazam volt, hiszen ha te lettél volna, most itt várnál velünk. Nem éreztem ekkor csalódottságot, csak a 28

szemed biztató mosolygása jutott eszembe, aztán el is hessegettem, mint afféle kusza és hiábavaló gondolatot. Lassan elkezdtünk gyűlni, kezdett meglenni a létszám, amit Patrícia újra és újra megszámolt, amíg Fazekas tanár úr a buszsofőrt hívogatta, erősen késésben voltunk. Sokan voltak, akik lemondták, Pati őrült ideges volt, jogosan, hiszen ő már megrendelte a szállást, az étkezést, most mit kezd ennyi üres hellyel? Próbáltam egészen picire összehúzni magam a farmer miniruhámban, mintha meg sem fordult volna az elmúlt fél órában az út lemondása a fejemben. Aztán felbukkantál, na, nem a semmiből, csak a büféből, egy másik, idegen fiúval az oldaladon. Leültél, a többiek körbevettek, mindenki örült, hogy jössz, unatkozni biztos nem fogunk, mondták. A fiút bemutattad, annyi idős, mint mi, de még elsős, most kezdte a főiskolát. Márk kicsit megilletődve állt, egy-két embert ismert csak a társaságból, mert korábban részt vett a huszonnégy órás felolvasáson, amit Fazekas tanár úr szervezett, de azért próbált igen lazának tűnni. Zavarta talán, hogy egyidős velünk, de ő még gólya hozzánk képest, hiszen mi most végeztünk. Hosszú, enyhén hullámos haját lófarokba fogta, körszakálla volt, és még mielőtt elértük volna a buszt, megtudtuk, hogy az eredeti szakmája fodrász, ami a lányok nagy részéből üdvrivalgást váltott ki. Nagyon jóképűnek találtam már ekkor Márkot, de igazán csak akkor bizonyosodtam meg erről, amikor később Linda mutatott róla egy 18 éves kori képet, rövid hajjal és szakáll nélkül, akkor még a szavam is elállt. Most biztos húzod az orrod! Nincs okod a féltékenységre, igazán. A buszon persze Lindával egymás mellé ültünk le, mögöttünk és előttünk viháncolás, valaki málnát küldött körbe, Pati a pénzt szedte össze, a tanár úr búcsúzott, hogy ő kocsival jön utánunk, aztán valóban nekivágtunk. A sofőrünk elég veszélyesen vezetett, de kiderült, hogy ez semmi a másnapi sofőrünkhöz képest, aki kirázta belőlünk gyomrunk összegyűjtögetett javát is. Csütörtök volt, június vége. Igazi nyár, olyan nyár, amikor minden megtörténhet, és meg is történik. Az igazi élmények mindig nyáron történnek, észrevetted? Talán, mert bátrabbak, nyíltabbak vagyunk; igazán csak nyáron tud szerelembe esni az ember. Talán a napsütés okozza, vagy a rengeteg nyíló virág, a kevesebb ruha, de szinte vágyik 29

rá a test, hogy megszabaduljon a ruhától, és a napraforgók közé vesse magát. Persze, nekem nem ezen járt az eszem, próbáltam követni a dalt, amit énekeltél, mert énekeltél akkor is, egyfolytában, olyan voltál, mint egy rádió, amit nem lehet kikapcsolni, és ami egymás után önti a slágereket, jókat, rosszakat egyaránt. A többiek élvezték, kérték a dalokat, mintha kívánságműsorban lettek volna, te meg szó nélkül teljesítetted őket, minden slágert ismertél, botrányosan jó voltál. Nem, nem volt jó hangod, de hát Hofit sem ezért énekeltették az emberek, ugye? Furának tartottam, hogy ezt eddig nem tudtam rólad, talán a koliban állandóan rádiót hallgatsz, vagy kívánságműsort vezet az apád, gondoltam akkor, de voltaképpen még a mai napig sem tudom a dalszereteted okát. Ez is azokhoz a dolgokhoz tartozik, ami annyira evidens és szerethető benned, de amit nem tudok megfejteni, se figyelmen kívül hagyni. Észrevettem, hogy milyen boldog voltál; általában ott bujkált a szemedben egy kis szomorúság, akkor még nem tudtam, hogy a szerencsétlen életed miatt, de most olyan boldognak tűntél, mint még soha. A régi önmagadat a főiskola előtt hagytad talán, hogy valaki mássá válj, akit még te sem ismersz, aki nem fél boldog lenni, és élvezni azt, ami az életből még hátravan. S ki tudja, mennyi az. Próbáltam rád mosolyogni, hogy hátha visszamosolyogsz, de túlságosan lekötött az éneklés és a málna. Ekkor még nem tudtam, hogy nálad az evés nem olyan, mint a többi embernél. Nem csak egy szükséges dolog vagy kulináris élvezet, esetleg időtöltés, nálad ösztön volt az evés. Amit leraktak eléd, azt mind megetted, nem beszéltél, nem kérdeztél közben, csak szótlanul és gyorsan ettél. Mint aki fél, hogy elveszik előle, ha nem siet. Mindig éhes voltál, sosem tudtál jóllakni. De nem a gyomrod volt üres. Megérkeztünk Csöngére. Egy kis falu, akár az én lakhelyem is lehetne, kevés autó, sok gyalogos és biciklis. Egy bolt, két kocsma, egy emlékház, és ez így van rendjén. De volt valami ebben a kis faluban, ami miatt érdemes volt itt lenni, az illatok, a táj, még a nap is máshogy sütött ránk, és nem csak azért, mert a helyiek nagyon kedvesen fogadtak minket. Volt egy varázsa annak a helynek, ami nem múlt el azzal, hogy mi eljöttünk. Megállt az idő, ha most visszamennénk, hogy megnézzük, vajon az ágy aljába oda vannak-e vésve a gondolataink, megtalálnánk, 30

mint ahogy a kezed érintése is ott lenne még a gesztenyefán, és ha a konyhába pillantanánk egy percre, meglátnánk akkori önmagunkat, ahogy csöndben átöleljük egymást. De most még szó sem volt erről, csak a sofőr pakolta le a bőröndjeinket sietve, mi pedig megilletődve álltunk a ház előtt, amiben egyébként evangélikus tábor működött, de most a mi kis táborunknak adott pár napig otthont. A házat nagyon szépen felújították, látszott, hogy gondos kezek vigyáztak rá, új ablakok, új burkolat. Az előtérből két szoba nyílt, a legtöbb lány beözönlött az elsőbe. A másik szoba két helyiségből állt, a belsőbe is sokan befészkelték magukat, nyilván nekem már csak a külsőben maradt hely, ami az egyik legrosszabb választásnak tűnt, hiszen afféle átjárószoba volt. Lindával ide kvártélyoztuk be magunkat egyedül, mivel amúgy is kívülállók voltunk, nem akartuk megosztani másokkal a szobát, hátha nem látnak minket szívesen. A többi üres ágyra nem is gondoltunk a szobánkban, amikor Márkkal együtt beléptetek, és kérdeztétek, hogy lepakolhattok-e idebenn. Persze tudtuk, hogy kinn fogtok aludni sátorban, a ház mellett, de a hátizsákot, ami majdnem akkora volt, mint én, nem hagyhattátok kinn abban a pici sátorban, ezért persze rábólintottunk. Aztán elmentetek és felállítottátok a sátrat, láttam, hogy nem fűlik a fogad hozzá, de nem nyafogtál. Mi is felhúztuk az ágyneműket, és nevettünk a gondolaton, hogy mi lett volna, ha esetleg azt kérdezitek meg, hogy itt aludhattok-e velünk. Nevettem, de valójában nem is tartottam olyan elviselhetetlennek a gondolatot. A gumis lepedővel meggyűlt a bajom, Rami, az egyik csoporttársam segített felhúzni, alig bírtam cibálni egyedül, de szerencsére benne volt erő, és beerőltettük a textilt az ágy réseibe. Nem is sejtettem, hogy te mindezt hátulról élvezettel figyelted, ahogy én abban az apró szoknyában térdelek az ágyon, és cibálom a lepedőt. Néha igazán lehetetlenül tudtál viselkedni, pasi voltál a javából. Tudod, hogy értem. Fazekas tanár úr jött be, és megzavart téged a nyilvánvalóan korhatáros gondolatokban, hogy el kell menni a kis boltba, másnapra megrendelni a reggelit. Amíg a lányok megterítenek az ebédhez, a fiúk igazán ráérnek, elmehetnek. 31

Hallottam ezt, és jó alkalomnak kínálkozott arra, hogy el tudjunk menekülni a terítés és ebédfőzés kellemetlen kötelessége elől. Mondtam, hogy veled megyek én is meg Linda is, ha nem baj, hogy megússzuk a dolgot, mire te hatalmas mosollyal beleegyeztél, és szóltál Márknak, hogy indulunk. A falu egy hosszú utcából állt, és mivel mi az egyik végén laktunk, azt hittem, hogy a déli rekkenő hőségben sohasem érjük el a boltot. Egyforma házak követték egymást, de sehol még csak nyoma sem volt üzletnek. Mire végleg feladtuk volna, megleltük; nem csoda, hogy nehéz volt meglátni, úgy néz ki, mint a többi ház, csak éppen nem egy család lakik ott, hanem bolttá lett alakítva. Amikor megrendeltük a reggelihez szükséges kenyeret, elővetted a fényképezőt, és azt mondtad, hogy csináljunk egy képet. Persze, a boltost nem akartuk megkérni. Lindával kuncogtunk, hogy miféle kép lesz ez, hogy a sárgára festett helyi bolt előtt bepózolunk, de jó poénnak tűnt, úgyhogy belementünk. Fogtad a gépet, és ráállítottad egy pad támlájára, beállítottad a rögzítőt tizenöt másodpercre, és futottál hozzánk. Az addig néptelen utcán megjelent egy munkásokat szállító kisteherautó, ami meg is állt a boltnál, míg mi ott álltunk vigyorogva, egymást átölelve, egy irányba nézve, mint akik megmerevedtek. Ők lassan kiszálltak, és mivel a bokortól nem látták a fényképezőgépet, talán azt hihették, hogy valamiféle üdvözlőbizottság vagyunk, ami így fogadja a bolt vásárlóit, de aztán kattant a gép, és a vaku tudatosította bennük a merevségünk okát. Ekkor még furábban néztek ránk, hiszen nem értették, miért akartunk mi a helyi fűszeres előtt fényképezkedni. Ez a kép sokáig csak az emlékeimben élt, kerestem nálad, és kereste Linda is, de soha nem kaptam meg. Akkor jót nevettünk a dolgon, és továbbmentünk, mivel azt mondtad, hogy a kollégiumi szobatársad idevalósi, és szeretted volna megkeresni a házat, ha nem sietünk vissza. Dehogy siettünk, és jól tudtad, hogy most van lehetőséged velem lenni, később már nem lesz. Tévedtél. Megtaláltuk a falu végén a kis házat, amit egy helyes foxi próbált őrizni, de persze a te százkilencven centidnek és nyolcvanöt kilódnak nem igazán tudott ellenállni, azonnal felkaptad, és arrébb raktad az 32

utunkból. Az idős néni a szobatársad mamája volt, tőle tudtuk meg, hogy az unokája hamarosan hazaér, mert éppen focimeccsen van, és kérte, addig várjuk meg odabenn. Mi persze nem akartunk bemenni, de te suttogtad, hogy nagy sértés lenne a részünkről. Beléptünk a pici házba, ami nagyon egyszerűen, de otthonosan volt berendezve. A néni rétest és ásványvizet hozott, úgy sürgölődött körülöttünk, mintha valamiféle prominens személyiségek lennénk, nem egyszerű diákok. Hallgattuk a dicsérő szavait az unokájáról, hogy milyen rendes gyerek lett, amióta a főiskolán tanul, minden pénzt hazaad, meg segít, és hogy ez biztosan neked köszönhető. Meglepődtem ezen a kijelentésen, tudtam, hogy sokat jársz szórakozni, nem gondoltam volna, hogy emellett még nevelésre is van időd. A néni láthatóan nagyon jól ismert, nemcsak én lepődtem meg, hanem Linda és Márk is, amikor azt kérdezte, hogy ugye te vagy a Danikának az a szobatársa, aki árva. Nem tudtam, hogy nem élnek a szüleid, persze más dolgaidat sem ismertem, de valahogy nem tudtam elképzelni, hogy valakinek közülünk, akik már négy éve egy szakra jártunk, ne éljenek a szülei. Az rendellenes, nem normális. Még sosem ismertem senkit, aki árva lett volna, de nem ilyennek képzeltem el. Nem volt benned semmi Twist Olivér-es suhancság, nem néztél ki utcagyereknek, márpedig ha a szüleid meghaltak, akkor árvaházban nőttél fel, nem? Rájöttem, hogy semmit sem tudok rólad, és ez fájt. Kedves hangon feleltél, nem ütött meg a szó, hogy árva, talán már megszoktad, úgy mondtad, mintha kijelentetted volna, hogy igen, tejet és kenyeret is kérek. Mi hárman döbbenten néztünk rád, olyan fájdalommal a szemünkben, amit csak az tud produkálni, aki valaha ismert téged, csak rád lehetett így nézni. Kicsit félrefordítva a fej, a szemöldök között összeráncolva, a szem szúrósan néz, és ott a kérdés: miért pont ő? Ez lehetetlen, nem hiszem el. Bele sem gondoltam, hogy én is árva voltam, sokkal jobban, mint te, amikor találkoztunk. Az első nap ismerkedtünk Csöngével és a helyiekkel, akik nagyon szívesen fogadtak minket. Ezt bizton állíthatom, mert körbesétáltuk a falut, és végig énekeltünk; a legtöbb kapu mögött ott álltak a falubeliek, és integettek nekünk. Csak remélni tudom, hogy azért, mert üdvözöltek 33

minket, és nem azért, hogy hagyjuk már abba a kornyikálást. A tábort a polgármester úr nyitotta meg, aki szerette volna bevonni a fiatal magyar szakos végzősöket az emlékház körüli projektbe. Kora este azért már volt egy előadásunk is, Láng Gusztáv tanár úr az erdélyi magyar irodalomról beszélt nekünk. Mivel jó idő volt, a nagy gesztenyefa alá ültünk a fapadokra. Nem volt iskolai előadás jellege, hanem egy kedélyes nyáresti beszélgetés lett belőle. Este már próbáltuk oldani a hangulatot, ahogy akkor mondtuk. A Csengő kocsmából hozott szőlőlével kezdtünk, kinyújtózkodtunk a fáradt napból, bele a kényelmes és tekergős éjszakába, ami úgy ölelt körül minket, mint valami jótékony és titkos takaró, mely elfed és melegít. Velünk együtt ittál te is, de nem tudtál annyit inni, hogy berúgjál, vagy talán nem akartál. Csak hoztad nekem az újabb és újabb poharakat, s még azt is hagytad, hogy kivegyem a kezedből a tiédet, és abból igyak. Az ágyamra ültél, és hagytad, hogy alkoholtól mámorosan magyarázzak; próbáltam nagyon szépen pislogni rád, nem is tudom, miért, talán el akartalak bűvölni. Kérdezted, hogy van-e barátom, legyintettem egyet a levegőbe, tudtad, hogy ez annak a jele volt, hogy nem akartam róla beszélni. Fáradt voltam, el is nyomott a bor jócskán, alig bírtam újra kinyitni a szemem minden egyes pislogásnál. Beképzelt voltam, és megjegyeztem neked, mintha ezzel valaha is el tudtalak volna bűvölni, istenem, hogy nekem mindig azt mondták a fiúk, hogy nem lehet ellenállni a szememnek. Nevettél, és azt felelted, hogy nincs benne semmi különös, olyan, mint más lányoké, rád például semmilyen hatással nincs. Jól tudtál nekem már akkor is hazudni. Márk egész este a társaságomat kereste, de láttam a szemén, hogy ez inkább az alkohol üldözése, mintsem egy hősszerelmesé. Nem is foglalkoztam vele, csak annyira, hogy egy kicsit kipróbáljam rajtad, hogy mennyire idegesít a dolog, de a füled botját sem mozdítottad, inkább kimentél egy újabb pohárért. Úgyhogy feladtam, és elmentem fürödni, ahol kijózanodtam, sejtve, hogy lenézel engem, mert könnyűvérűnek tartasz, aki annak ellenére, hogy barátja van, más fiúkkal flörtöl. Percekig álltam a zuhany alatt, hogy lemossam magamról az összes pillantásodat, a szavaidat, amiket aznap, mint 34

valami súlyt rám helyeztél. Hiába jöttem ki tisztán a zuhany alól, még mindig koszosnak éreztem magam. Közben Linda alaposan megmosta Márk fejét, hogy mégis mit gondol magáról. „Te nemcsak szánalmas vagy, de még hülye is!” Nevetnem kell most is azon, hogy utálták egymást, teljes szívükből, de csak azért, mert még nem tudtak szeretni. Tudod, a szerelem nem úgy alakul ki egyik percről a másikra, azt meg kell, hogy előzze egy másik érzés, amiből aztán kialakul az igazi, mindent megváltoztató érzelem: félelem, düh, utálat. Ugye, milyen érdekes, hogy ezekből egyszer szerelem lehet? Náluk is így kezdődött, aztán kiderült, hogy csak azért haragudtak a másikra, mert az nem foglalkozott velük. Együtt vannak, és boldogok ma is. Velünk is így történhetett volna, csak… nem is tudom, talán az idő majd megold mindent, a sebeket nem gyógyítja, csak befedi, mint minket az éjszaka, az első estén. Hogy nálunk miből alakult ki a szerelem? Nehéz lenne megmondani, talán akkor kezdődött, amikor együtt aludtunk, mert akkor megsajnáltalak. Később felnéztem rád, aztán nem értettelek, majd meggyűlöltelek, aztán elfelejtettelek, és újra felidéztelek. Ezekből alakult ki nálam a csupa nagybetűs és egyszer beköszöntő igaz szerelem. Vagy talán álmodtam az egészet, és még most sem tudom eldönteni, hogy felébredtem-e azóta. Másnap reggel korán keltél, pedig akkor már második éjszaka csak órákat aludtál, hiszen a tábor előtti éjszakát is végigbuliztátok, és hajnalban, amikor hazaértél, már le sem feküdtél, mert indulni kellett a buszra, ezért is maradt rajtad az az undok borosta. Bejöttél a sátorból a szobánkba, és egyáltalán nem lepődtél meg, hogy ébren találtál minket, amikor még mindenki aludt. A szerelemről kérdeztél minket, hogy voltunk-e már, és hogy nekünk mit jelent. Persze tudtam, hogy a füledet csak nekem nyitottad ki. Linda felelete ködbe veszett ott reggel, s ahogy én kavargattam a teát, hogy oldódjon benne a cukor, úgy merültél el bennem, és próbáltál nem feloldani, hanem megoldani, mint egy keresztrejtvényt; mit gondolok, és mit akarok, milyen vagyok és milyenné válhatok. Tetszett, hogy egy rejtély voltam neked, amit meg kellett fejtened. Csak kérdeztél, és nem hagytad, hogy visszakérdezzek. Tudni akartad, hogy 35

kivel állsz szemben, és nem tűrtél ellentmondást, én pedig hagytam, bár a sértettségem nem hagyott nyugodni, ezért nem is néztem rád, nehogy véletlenül még egyszer megemlítsd, milyen jelentéktelenek a szemeim. Féltem, mintha vizsgáztam volna, de mégis hihetetlen biztonságban éreztem magam. – Szerinted kinek kell jobban szeretni? A nőnek vagy a férfinak? Persze Linda egyből rávágta a kérdésedre, hogy a férfinak, azonnal parázs vita kezdődött köztetek, szerinted persze a nőnek, mert a férfi mégis maradjon férfi. Nem szóltam semmit. Láttad, hogy máshol járnak a gondolataim, így amikor Linda elment megteríteni, megkérdezted. – Sosem voltam szerelmes. Azt hiszem. – Még nem voltál? És hogyhogy „azt hiszed”? – Mi a szerelem? Ha megmondod, pontosan leírva, akkor elárulom, hogy voltam-e valaha, de nem tudom, hogy milyen, tehát nem mondhatom biztosra. Mindenesetre azt, amit a regényekben a szerelem varázsáról és mindent elkábító hatalmáról írnak, olyat még nem éreztem. – Nem lebegtél még méterekkel a föld fölött? – kérdezted cinkosan mosolyogva. – Az más, az csak az első három hónap varázsa. Elmúlik, ahogy jön a megszokás, és akkor a fellángolás szeretetté alakul. De a szerelem az más, szerintem, egészen más. Az nem múlik el, nem változik át, nem csökken, nem lesz hidegebb. Ha nem látod, akkor is veled, benned van, ha nem ismered, akkor is tudod, hogy létezik, ha otthagy, akkor is tudod, hogy szeret. Pedig lehet, hogy sohasem mondta ki, soha nem ért hozzád, soha nem keresett, csak megtalált. De nem ízlik neki az étel, ha nem veled eheti, túl hangos a zene, ha nem táncolhat veled rá, és hideg a legmelegebb paplan is, ha nem te fekszel mellette. Azt hiszem, ez a szerelem, az igazi. Nevettél rajtam, különösen azon, mennyire komolyan vettem a vitát, és kortyoltad a forró teát, ami borzasztó ízű lett, mert figyelmetlen voltam és sok citromlét tettem bele. Savanyú volt, de mosolyogtál. Nem sokkal később már üvöltött is Máté Pétertől a Most élsz, Fazekas tanár úrnak egészen speciális nevelési elvei voltak, nem is lepődtünk meg, hogy így ébresztette a másnapos fiatalságot. Bejött a 36

konyhába, ivott egy teát, és te kimentél, mintha zavarban lettél volna, nem voltam biztos benne, hogy mitől. Aznap Pannonhalmára mentünk az apátságba, ismét őrült sofőrt kaptunk, aki valószínűleg valamilyen sebességrekordot akart beállítani, ráadásul az összes gödröt megtalálta, amit elég nehezen viseltünk volna a másnaposság nélkül is, de így aztán kibírhatatlan volt. A főapátság könyvtárában igazi kincsekre leltünk, egy maroknyi frissen végzett magyar szakosnak mennyországnak tűnt. A sétát követő előadás alatt meg kellett tanulnom a befelé ásítás tudományát, miközben téged próbáltalak figyelni. Olyan durvának éreztem tőled, hogy figyelsz és jegyzetelsz, nem mellém ülsz, nem is szólsz hozzám, mintha a tegnapi és a reggeli beszélgetésünk meg se történt volna; közel voltál, és mégis annyira messze. Talán én éreztem rosszul, hogy közel kerültünk egymáshoz, és annyira érdekelt minden, amit mondtam, most meg mintha már megfejtettél volna, és valami egészen más járna a fejedben. Akkor még nem tudtam, hogy szeretsz olvasni, sajnálom, de jobban nem tudom leírni a kapcsolatodat a könyvekkel és azzal, hogy téged minden érdekelt, minden könyvet elolvastál, gyermekkorodtól kezdve, ahogy megtanítottak a betűfejtés tudományára. Minden érdekelt, különösen a történelem és az orvostudomány, az első persze a szakod miatt, amit másodikban leadtál, mivel nem tudtad letenni a vizsgáid egy részét, és így kerültél hozzánk két évvel idősebben magyarosnak, jobb híján a földrajz mellett. Az orvostudomány pedig azért, mert anyukád rákban halt meg, előtte ápolónő volt. Mindig is érdekelt talán ez a világ, csak nem ismerted be, hogy köze van annak is hozzá, hogy a hasfaladon egy daganat van, ami jóindulatú, de akárhányszor hozzáértél, mindig eszedbe jutott, hogy ez végzett vele is, és egyszer talán veled is fog. Mikor megérintettem, nem tudtam elhinni, hogy ez a pici, kemény valami tudna végezni egy olyan hatalmas és erős emberrel, mint amilyen te vagy. És nem csak fizikálisan értve. Elmentünk Abdára is, ahol megnéztük a Radnóti-emlékművet, és a tanár úr édesapja, aki maga is pedagógus volt, személyes gyermekkori élményeit mesélte el nekünk az ott eltemetett költőről. Győrben folytatódott ezután a túra, ahol természetes volt, hogy megint 37

összecsapódtunk, te, Márk, Linda és én. Amíg a többiek butikokban vásároltak, mi beültünk valahova, te sört ittál, és Márk a barátnője képeit mutogatta, aztán nevettetek a mellettünk elsétáló lengén öltözött lányokon. Mi meg az égnek emeltük a szemünket, hogy „tipikus férfiak”, de nem mondtunk semmit, csak a pincérfiú feszes nadrágba bújtatott fenekét bámultuk. Hiába, tipikus lányok voltunk. Megettél egy óriási melegszendvicset, de utána még odaadtam a sült krumplim nagy részét is, mert borzasztóan éhesen néztél ki, én meg már úgyis jóllaktam a nevetéssel. Tetszett, ahogy eszel, mint aki most ízleli meg először az étel ízét. Furcsa fájdalom lett erre a gyomromban, mert arra gondoltam, hogy hol lehettél eddig, hogy most ilyen vagy. Elhessegettem a gondolatot, mert mindig mosolyogtál, nem tudtam elképzelni, hogy veled bármi rossz dolog történjen, ahhoz túl jó voltál. Márpedig a jó emberekkel nem történnek rossz dolgok. Mondd, hogy igen, kérlek, most az egyszer, adj nekem igazat. Ültünk a Duna-parton, szép volt a lemenő nap fényében. Linda még mindig rosszul volt az előző esti ivástól, sokat hallgatott, nem volt kedve beszélgetni. Valahol örültem neki, mert jó volt a csend, hallani akartam a gondolataimat, és tisztázni, hogy miért nézek mindig feléd, miért keresem a tekinteted. Szépnek tartottalak; ha göndör lett volna a hajad, és egy kicsit szőkébb, nem ilyen világosbarna, akkor talán még Dávid-szobornak is beillettél volna. Persze, csak az én szemem szépített meg téged, más nem látta, hogy ki is rejtőzik a szakadt edzőcipőben, és a háromnapos borosta alatt. De utáltam, hogy otthagytad a koliban a borotvád! Úgy néztél ki, mint egy ősember, csak a zöld szemed világított, és a fehér mosolyod.

Sokat gondolkoztam azon, ha már mindketten ennyire hiszünk a sorsban, akkor nem lehetett az sem véletlen, hogy már az első este kiderült, te halak vagy, én meg rák. A sorson kívül még mindketten hittünk a horoszkópban is, nem kellett mondanom, hogy a rák és a halak a két legösszeillőbb ember a horoszkóp szerint, te is tudtad, én is tudtam. Sosem ismertem más halak férfit rajtad kívül, de tényleg, pedig 38

figyeltem erre, például észrevettem, hogy a legjobb barátnőim skorpiók, kosok és mérlegek voltak. Az akkori párom pedig vízöntő, ami éles ellentétben áll a rákkal, nem is csodálkoztam a bajainkon. Örültem, hogy veled találkoztam, mindig kíváncsi voltam, hogy valóban annyira összeillenék-e egy halakkal. Megszólaltál, és annyit kérdeztél, hogy mi a kedvenc versem, én csak elmosolyodtam, és alig hallhatóan szűrtem ki a fogam közül, hogy az Anna örök. Elmosolyodtál, és már szavaltad is. Persze, hogy neked is ez volt a kedvenced. Este meccs volt a faluban, elmentél, mert élsz-halsz a fociért, amivel semmi baj sincs, de a nézésben jobb vagy, mint a játékban. Most persze azt mondanád, hogy miért cikizlek. Tudod, hogy csak húzlak! Jól játszol, és ami még ennél is fontosabb, szívből szereted csinálni. Aztán voltál olyan gonosz, bár utólag belegondolva, ez sem volt véletlen, hogy beengedted a szobánkba azokat a fiúkat, akikkel fociztál, és ők izzadtan és mocskosan ráültek az ágyamra, ahol én már a vékony pizsamámban ültem. Aztán biztattad őket, hogy udvaroljanak, mert nekem lehet. Ez bosszú volt azért, hogy előző nap megpróbáltalak féltékennyé tenni? Ha igen, akkor elég súlyos kudarcot vallottál, mert gyorsan kipenderítettem őket, nem tudom, hogy mit gondoltál, hogy majd szóba állok bárkivel, hogy téged idegesítselek? Hát, rosszul gondoltad. Nemcsak őket dobtam ki, de téged is, bárhogy könyörögtél, de utána még rád üvöltöttem, hogy az előző napi szerelmes éjszaka után ne akarj mást becsalogatni az ágyamba. Persze tudtad, hogy csak viccelek, és a fiúk előtt akarlak zavarba hozni ezzel. Ők meglepődve néztek rád, de közel sem annyira, mint te rám. Azt hiszem, ez volt az egyetlen alkalom, hogy meg tudtalak lepni, valójában már elég hamar megismertél. Kiismertél igazából. Én még mostanra se tudtalak. Aztán persze visszakönyörögted magad a szobánkba, merthogy hideg van kinn, és Márkkal kettőtöknek kicsi az a sátor, és előző éjjel sem aludtál jól, na persze, gondoltam magamban, de nem tudtam nemet mondani neked. Még félálomban elmotyogtam neked, hogy nem a nőnek kell jobban szeretnie a férfit, se a férfinak a nőt. Mindenki magát 39

szereti a legjobban, és a másikban is azt szereti, hogy az őt szereti és visszafelé, tehát a kör bezárul. Önző dolog a szerelem, ezt mondtam utoljára, de talán az m betűnél már aludtam, sőt álmodtam. Veled. Linda valószínűleg megszánt, és mondta, hogy keress ágyat, mert reggel már ott láttalak az emeletes ágyon, a barátnőm felett. Nem lepődtem meg, hogy éppen azt választottad, hiszen tökéletes kilátás nyílt onnan az én ágyamra, ami alul volt, veled átellenben, és nézhetted egész éjjel, hogyan álmodok rólad. Reggel korán keltem, valahogy nem esett jól az alvás, Linda már ébren volt, beszélgettünk halkan, hogy ne ébresszünk fel, kitárgyaltuk az előző napi dolgokat. Kicsit ápolgattam a lelkét, amitől ő sokkal jobban lett, én meg rosszabbul, mert ahogy kimondtam, amiket gondoltam, szinte élőnek és valóságosnak tűntek, meg is ijedtem tőlük. Arról beszéltünk, hogy vajon az ember képes-e a boldogságért küzdeni, egyáltalán fel tudjuk-e adni a biztonságos és megszokott közönyt az igazi boldogság legkisebb lehetőségéért is. Amíg kiment hajat mosni, fel akartam öltözködni, de nem akartam megvárni, amíg végez a fürdőben, úgyhogy miután megbizonyosodtam róla, hogy mélyen alszol – efelől nem hagyott kétséget a mély és mindent átható szuszogás, úgy látszik nemcsak az ágy volt kicsi, de a szoba légtere is –, elkezdtem átöltözni, közben szorosan rajtad tartva a szemem, figyelve, hogy egyenletesen lélegzel-e. Az arcod felém volt fordítva, de a szemed csukva, így megnyugodtam. Aztán a reggeli alatt valahogy elfogott az a gondolat, hogy mégsem aludhattál olyan mélyen, hiszen ahogy felöltöztem, pár percre rá már te is ébren ültél az ágyon, tehát már félálomban lehettél, amikor én lestem a szempillád minden rezdülését. A reggelinél kajánul átvigyorogtál rám a másik asztal mellől, ami csak igazolta, hogy láttál engem teljes emberi valómban és egyszerűségemben. Melegem lett, de nem a teától, amit ma jól ízesítettem, éreztem, hogy meg kell tudnom, bizonyosságot kell szereznem arról, hogy láttál-e vajon. Hiába kérdeztem, csak mosolyogtál, és nem mondtál semmit; olyan simlis mosoly volt, a mindentudó mosolya, amíg próbáltam összeszedni maradék büszkeségem. Nem adtad meg magad, azt mondtad, hogy jobb, ha nem mondasz semmit. Ehhez egészen közel hajoltál, éreztem 40

az illatodat, ami összekeveredett a tea és a kifli friss illatával, megdobbantotta a szívem, de arrébb léptem, hogy ne csiklandozza a fülemet a leheleted.

Aznap egy szélerőművet néztünk meg; őrült meleg volt, sehol egy árnyék, főtt is a fejem rendesen, pedig Fazekas tanár úr kitárta a hátunk mögött a kocsiból lopott napellenzőt, de én akkor is úgy égtem, mint a kárhozottak a pokolban, egyrészt, mert meglestél, bár ez nem jó szó, hiszen én mutattam meg magam, másrészt meg azért, mert az az önelégült mosoly nem hagyott nyugodni. Átsétáltunk aztán Kemenessömjénbe is, ahol megnéztük a Berzsenyi pincét, és te a szakdolgozatod kapcsán még egy rövid előadást is tartottál ott. Imádtam nézni, ahogy beszélsz, olyan szépen tudtál elmagyarázni mindent. Vérbeli tanár voltál, tudod? Milyen kár, hogy soha nem lettél az. Egész nap hozzám se szóltál, nem tudtam, mi lehet ennek az oka. Hiába kérdezgettem, de rám se figyeltél, csak mosolyogtál, aztán este egy kisebb csapattal, mivel mégis csak szombat este volt, felkerestük a Csengő kocsmát, hogy a nagy meleg miatt ki ne száradjunk. Tanár úr is velünk tartott, végül mindenki eljött a szálláshelyünkről, csak te maradtál el azokkal a fiúkkal, akikkel előző nap fociztál. Fura, hogy milyen jól megértetted magad velük, velünk meg alig voltál. Igaz, hogy nálunk elég kevés fiú volt, a többséget a lányok alkották, másrészt meg ezek a fiúk is falusiak voltak, ahogy te is, bár most éppen városban laksz, attól még legbelül az maradtál, és az is maradsz. Csupa jó értelemben. Később mégiscsak betoppantál, és jól érezted már magad, persze hoztad a fiúkat is. Táncos, éneklős este volt, a te specialitásod, mert olyan volt neked a zene, mint egyikünknek se. Értetted, szeretted, minden sláger ment kívülről, szépen is énekeltél, de inkább érzéssel, mint jól, élvezted, ha figyelnek, imádtad, ha megnevettethetsz másokat, sosem hagytad, hogy szomorúnak lássanak, és csak jót adtál, pedig te az élettől csak rosszat kaptál. Nem tudom, hogyan csináltad, én valószínűleg a felébe beleroppantam volna, amin te átmentél, de 41

egyszer azt hallottam, hogy Isten azokat teszi a legjobban próbára, akiket a legjobban szeret. Hát, akkor te lehettél mindegyikünk közül a kedvence, kedves. Láttam, hogy jól érzed magad, aztán végre elég közel mertél hozzám ülni, és mindenki ránk mutogatott, pedig nem csak mi beszélgettünk ilyen közel. De köztünk volt csak meg az a vibrálás, amit a nyári éjszaka kellemes hűvöse sem tudott csitítani, égtünk mindketten, de ez jófajta égés volt, nem olyan, mint amit egész nap éreztem a büszkeségem miatt, hanem kellemes, perzselő meleg, mint amikor beleül az ember a forró kádba, égeti a bőrét, de mégis jó és kell. Még egyszer, utoljára megkérdeztem, hogy mit láttál reggel. Egészen közel hajoltál, és a hajamat eltűrted a fülem mögé, amitől még a nagy forróság ellenére is lúdbőrös lettem, és fázni kezdtem. De a leheleted kellemesen meleg volt, a karodon a szőr pedig cirógatta a vállamat, szinte éreztem a fogadat a fülemen, olyan közel voltál. – Nem láttam semmit, mélyen aludtam, sajnos. Elmosolyodtam, de őszintén szólva egyáltalán nem nyugtatott meg a válaszod, sőt, még jobban izgatott lettem, főleg az utolsó szó miatt, de nem is a szón, hanem ahogy ki tudtad ejteni, azzal a szomorúsággal és cinkos hanggal, amit csak ketten ismertünk ebben a pillanatban az egész világon. Meleg volt a tested, ahogy közel jöttél, es olyan hatalmasnak tűntél, hogy elveszhettem volna az egész kezedben, széttörhettél volna, ha akartál volna, mégis védekezően vontad magadat körém, mint egy bástya. Már egyáltalán nem érdekelt, hogy miért nem vagyok szőke hajú. Sosem éreztem ennyire biztonságban magam, pedig félnem soha nem kellett semmitől. A szobatársad apja is velünk mulatott azon az estén, és adott egy műanyag poharat, melyet alá is írt dátummal, helységgel. Csönge. Micsoda apró, furcsa kis szó. A magyar irodalom egyik legnagyobb költője nem is élhetett volna szebb nevű helyen. Csönge, mint a csengő, szinte énekelni kell. Talán a bor mámora vagy az este tökéletessége okozta ezt a felhőtlen boldogságot bennem. Jó volt itt lenni, fiatalon, utoljára szabadon és felelőtlenül. Már csak a diplomaosztó van hátra, és miénk a világ, megkapjuk a jót és rosszat egyszerre. Függetlenek leszünk, de dolgoznunk és adóznunk kell, hátrahagyjuk azokat az 42

éveket, amiket a tudás, a barátságok, a szórakozások, a tanárok és utazások tettek ki, marad a bizonytalanság, álláskeresés, magány és a felnőttség nehéz érzése. Nem akartuk, egyikünk se akart felnőni és itt hagyni mindezt egy olyan életért, ami tele volt a nehezen megkeresett és gyorsan elköltött pénz ígéretével. Féltünk, hogy mi vár ránk. Úgy bújtunk egymáshoz ebben az utolsó időben, mint a madarak a hideg északi szélben, akik bár tudnak, de nem mernek repülni, inkább védik egymást minden oldalról. Jó volt, de tudtuk, nem tart már sokáig. Talán ettől voltunk most egyszerre olyan vidámak és olyan kétségbeesettek, hogy csak a bor tudta velünk feledtetni, hogy kik is vagyunk valójában. Mások mellé szegődtél, velük beszélgettél hazafelé menet a levendulaillattól nehéz éjszakában. Keserű lett a számban az édes bor íze. Miért nem jöttél közelebb hozzám azon az éjjelen, miért voltál olyan messze, ha te is rám gondoltál? Vagy akkor még mással voltál elfoglalva, valaki mással? Mindig a lelkiismeretedet rendezgeted, ez veled a legnagyobb baj, hogy nem bírsz emberi lenni, törvényt szegni, bűnös lenni, és hagyni, hogy csak úgy megtörténjenek a szép dolgok, amitől azt mondhatjuk, hogy igen, éltem az életet, és az élet is élt engem. Néha nem is tudom, ki vagy te? Valamiféle kósza angyal, akit igen magasról ejtettek le, hogy minél jobban sérüljön, minél nehezebb legyen neki újra feljutni? Talán azért mentél akkor este is olyan lassan, mert már nehezek voltak a szárnyaid, amiket sokáig kellett a porban húznod még. Reggel megint a Most élsz ébresztette a csapatunkat, mindenki nehezen kászálódott ki az ágyból, a tegnapi szórakozás alaposan elvette a kedvünket aznap mindentől. Te viszont, mint mindig, elemedben voltál, elkaptad Patríciát, aki éppen álmosan, kócosan, még szemüveg nélkül jött ki a szobájából rózsaszín pizsamájában, és megtáncoltattad. Pati jól táncolt, úgy tűnt, hogy jól megy nektek, biztos nem először táncoltatok. Persze, ahogy ő, úgy mindegyik lány egy kicsit szerelmes volt beléd, nem lehetett, hogy ne szeressen akármelyikük beléd, nem úgy igazából, de valamiféle plátói szerelem mindegyikük szemében ott volt. Neked tartogatták a legfinomabb sütit, veled akart mindenki 43

táncolni, ha fáradtak voltak, akkor te vedd őket a nyakadba, ha valahova menni kellett, akkor majd te mész velük, mindig csak te, te és te. Lehet, hogy nem is egy angyal vagy, de nem is egy hús-vér ember, hanem egy érzés. A mi utolsó érzéseinkből álltál össze, amivel szerettük egymást, és ragaszkodtunk egymáshoz, mert megtestesítetted mindazt, amit azon az utolsó pár napon éreztünk: reménytelenséget és kíváncsiságot, boldogságot és szomorúságot. Ez mind benned öltött testet, a te szomorú zöld szemedben, a többnapos borostádban, a nyakadig szőrös mellkasodban, a hatalmas és sebhelyes kezedben, és a mosolyodban. Talán csak egy érzés voltál, ami elmúlt, vagy talán sosem létezett, csak ott, akkor, amikor mind együtt voltunk, és annyira akartuk, hogy ez a pár nap örökké tartson, hogy soha ne kelljen hazamenni és felnőni. S talán ezért ragaszkodtam hozzád ennyire, mert azt az érzést akartam újra, amit benned láttam utoljára. Délelőtt átsétáltunk Ostffyasszonyfára, hogy megnézzük az általános iskolát; nem volt hosszú séta, de borzasztóan meleg volt, ezért a tanár úr csákót csináltatott velünk, hogy ne kapjunk napszúrást. El tudom képzelni, hogy mit gondolhattak rólunk az arra járók, talán hogy valamiféle szektatagok vagyunk, akik épp gyűlésre igyekeznek. Az út szélén mentünk, én Linda mellett, előttünk legelöl a tanár úr, te persze hátul, másokkal bohóckodtál, és ráírtad a csákóra, hogy korrespondáció, a szót, amit vicces kedvedben te alkottál, és rajtad kívül talán senki sem tudta, hogy mit is jelent. Megállítottunk egy jégkrémes kocsit, és kifosztottuk, alaposan összemaszatolva magunkat, de jó volt a hideg a hőségben. Körülöttünk csak pusztaság, mögöttünk messze Csönge, de előttünk még nem látszódott Ostffyasszonyfa; talán így voltunk mi is, a semmiben voltunk, se mögöttünk, se előttünk semmi, csak a hőség és a remény, hogy odaérünk, ahova akarunk. Ott az úton nem álltunk meg, de az életben néha jó lenne megállítani egy kicsit az időt, és pihenni, átgondolni, hogy hova is akarunk menni, érdemes vajon arra az ösvényre lépni, hátha másfelé könnyebb út vezet. Aztán persze az ember rájön, hogy nem a cél, hanem az út a lényeg, a szenvedés, a 44

hőség, ami ellen a csákó sem véd. Örültem, hogy ezen az úton nem voltam egyedül, velem voltatok ti mind, barátaim. Elmentünk a temetőbe is, ahol hősi halottak nyugszanak, micsoda békesség volt ott! Te nem figyeltél erre, az előadást hallgattad, mert nagyon érdekelt minden, imádtad az ismereteket, mindent, ezt is olyan csillogó szemmel figyelted, mintha elsős elemis lettél volna. Én nem figyeltem, nem érdekelt a tudás,- ahogy máskor se. Az érzést akartam megfogni, ahogy ülünk a fűben, az árnyékban, alattunk több ezer halott, de a fűszálon mászik egy katicabogár, és az egyik fán két szarvasbogár akad össze, és új élet kezdődik a holdon. Mi sem halunk meg igazán, mert születnek helyettünk újak, akik majd megteszik azt, amit mi nem. Sosem szerettem a temetőket, talán titkon féltem a halottaktól, mert borzasztó élénk a képzeletem, és ezt te tudod, de ott, akkor jó volt belefeküdni a puha földbe, hogy minden porcikámmal érezzem, ahogy ők alattam alszanak örök álmot, és én még ki tudja meddig, de élek tovább. S talán megtehetem azokat a dolgokat, amiket ők nem mertek, vagy nem volt rá idejük. Mikor visszatértünk Csöngére, még délelőtt volt. Egy kis ünnepséget rendeztek a felújított Weöres Sándor és Károlyi Amy emlékháznál, amit minden évben a költő születésnapján tartottak meg. Ezen mi is részt vettünk, verseket olvastunk fel a költőtől, a tanár úr beszédet mondott. Szerettem hallgatni, ahogy szavalsz, egyáltalán szerettem a hangodat, azt – a mély baritont. Ha valaki megkérdezte volna, mi az első, ami eszembe jut rólad, akkor a hangodat mondtam volna. A hangod, ahogy mesélsz, ahogy suttogsz, ahogy nevetsz, ahogy parodizálsz és ahogy énekelsz. Szerettem Weöres Sándor verseit mindig is, de a Bóbita miattad ragadt meg örökre a fülemben. Az ünnepség után megebédeltünk, majd két előadást hallgattunk meg a nagy gesztenyefa alatt, Bokányi tanár úrtól a történelmi regényről, Lőcsei Pétertől a Weöres Sándor-életmű kutatásáról. Nyár eleje volt, forróság, tűzött a nap, és én egyre csak a hangodra gondoltam, azt hallottam még a fák susogásában is, az előadó szavában, sőt, még a mögöttem folyó sutyorgásból is.

45

Késő délután egy kis verseny volt, irodalmi vetélkedő; te persze másik csapatban voltál, direkt, hogy velem kelljen versenyezned, ezt nagyon tudtad élvezni, nem együtt küzdeni, hanem egymás ellen, ugye? Hiszen erről szól az egész kapcsolatunk, nem? Olyan buta voltam, hogy valaha azt hittem, hogy te át akarsz kerülni az én oldalamra, mikor te csak azt élvezted, ha szemben lehettünk egymással, mert akkor tükörbe nézhettél. Persze te nagyon jó voltál ebben is, mint mindenben, mivel végig figyeltél, tudtad a válaszokat a kérdésekre, simán vertétek a többi csapatot. Márk filmezett közben, kivetted a kezéből a kamerát és a dekoltázsomra irányítottad; azt hitted, hogy nem tudom meg? Lindánál pár hónappal később megnéztem a filmet, azért mentem akkor hozzá, hogy egy kis lelkierőt öntsek belé, pedig igazából nekem volt szükségem rá. Biztos ki fogsz nevetni, de kellett, hogy valakivel találkozzak, aki ismer téged, aki előtt kimondhatom a neved, hogy az illető bólogasson, és melegség töltse el a szívét; ezt akartam, ezért mentem el hozzá, és ő tudta ezt, hiszen neki is ugyanott fájt a lelke, ahol nekem, ugyanott lyukadt ki a szíve is.

Erről jut eszembe, amikor Márkkal egyszer beszélgettünk rólad, azt mondta, hogy te vagy a legnagyszerűbb ember, akit valaha ismert. Amikor elmondtad neki a történeted, ő elsírta magát, pedig nem az a fiú, aki könnyen elengedi magát, én még csak szomorúnak se láttam soha. Akkor nem tudta ő sem elhinni, hogy ilyen emberrel ez megtörténhet, mint te, akkor ő is úgy nézett rád, mintha akkor látott volna először, azt hiszem, ezt váltod ki az emberekből. Megismernek egy jó embert, aki humoros, szereti a társaságot, mindenben benne van, aztán mesélsz a múltadról, és máris úgy néznek rád, mint aki először szólalt meg életében, de akkor olyat mondott, hogy megfordult a világ a tengelye körül. Különleges képesség ez, de te mindig kihasználtad, nem kellett volna. Valahogy úgy képzeltem el ezt mindig, mint amikor gyerekkoromban még hittanra jártam az osztálytársaimmal, és a kis, fehér könyvben Jézus képét mutatta meg nekünk Gabi néni, a hitoktató. Fehér köpenyben, hosszú szakállal és hajjal állt a tanítványok előtt, akik 46

követték, pedig nem mondott sokat, de amit mondott, az úgy hatott rájuk, mint a hipnózis. Valahogy így hatottál te is ránk. Szegény Gabi néni, biztos rosszul esne neki, ha megtudná, hogy én Jézushoz hasonlítottalak, de már sohasem tudja meg, felkötötte magát a házuk alatti pincében, a három gyereke közül az egyik ott talált rá. A versenyt megnyertétek, persze hatalmas vigyor ült a fejeden, ahogy mutogattad nekünk a jutalmadat, én meg nevettem, fáradt voltam már hadakozni veled, már akkor belefáradtam. Később elmentünk megnézni azt az evangélikus templomot a tábor mellett, ahol Petőfi Sándor állítólag érzelmes szemeket meresztett Csáfordi Tóth Rózára, titokban leste őt a kántor melletti padból, míg Róza lenn a földszinten ült egy kis fülkében. Mi is beültünk oda Lindával, te meg felmentél Petőfinek, de nem tudtam nevetni a dolgon. Olyan furcsa voltál ott, ahogy álltál magasan, hátulról megvilágított a fény, mintha láttalak volna szellemként, úgy éreztem, déjá vu-m van, ami egy pillanatra megijesztett. Felmentünk aztán mi is a karzatra, megnéztük Petőfi padba vésett sorait, Márk és Linda pedig az ősrégi orgonán kezdett játszani. Te a levegőben mutatva egy szívbe rajzoltad bele a fejüket, ahogy egymás mellett ültek; tagadhatatlanul volt valami a levegőben, de engem jobban érdekelt az, ami a mi levegőnkben történt. Pumpáltad nekik az orgonát, és próbáltam segíteni. Már senki sem volt a templomban, csak mi négyen, lassan ment le a nap, és a színes üvegek csak tompított fényt engedtek be, sötét volt, és mégis, soha nem láttam ennyire tisztán semmit. Közel húztál magadhoz, miközben nem álltál meg egy percre sem, és azt mondtad, hogy ma is benn alszol a szobánkban, de ma csak ketten leszünk. Nevettem. – Mi lesz Lindával? – kérdeztem, de te csak megrántottad a vállad és feléjük böktél, nem értettem, amit te akkor már tudtál, pedig még ők sem tudhatták. Azon az éjjelen nem álmodtam veled, hát ez történt. Veled álmodtam volna biztosan, ha lecsukom a szemem, de nem tettem. Ha lecsuktam, az csakis azért volt, hogy pislogjak, keressem a sötétet a sötétben, hogy aztán újra kinyitva megtalálja az arcod körvonalait, melyek olyan közel voltak az enyémhez. 47

Már a tábortűznél közel húzódtunk egymáshoz, a sötétség biztonságot adott, óvott minket a kíváncsi pillantásoktól, és a csípős hideg is jogos okként szolgált nekünk. Forró volt a tested, míg én jéghideg voltam, de nem akartam bemenni egy pulóverért, semmi pénzért nem mozdultam volna meg, te szorítottál, dörzsölted a karom, de nem néztél rám, azt későbbre tartogattad. Beszéltél, énekeltél, a többiek rád figyeltek, és én úgy szerettem ezt az érzést, hozzád tartozni, valakihez, aki nagy és erős, és mindenki szereti, és… aki egyszerűen te voltál. Minden, amit valaha szerettem és kerestem, itt volt egészen közel a legnagyobb izmomhoz, a bal oldalamon. Vérrel telt meg újra és újra, de már a te melegedet pumpálta ki és be, az enyém voltál, ha akartad, ha nem, legalább arra a pár percre, olyan jó volt. Te is érezted, hogy ez az est tökéletes volt? Senki sem kérdezte, miért csináljuk, mindenkinek természetes volt, hogy együtt lát minket, neked is és nekem is, a tűz elaludt, nekem pedig több melegségre volt szükségem. Linda Márk mellett aludt a sátorban azon az éjszakán; beszélgetni mentek, majd mélyen aludtak, csak élvezték, hogy együtt lehettek, egy sátorban egész éjszaka. Mi nem fürödtünk meg lefekvés előtt, sietni akartunk, nem volt idő ilyenre, csak fogat mostunk, s ahogy a belső szobában lassan elhalkultak a hangok, senki sem kérdezte, hogy mi kettesben éjszakázunk-e. Halkan beszélgettünk, hogy ne hallják meg, te lementél Linda ágyára, hogy tudjuk tartani a szemkontaktust a sötét szobában, ahová azért annyira betört a holdvilág, hogy a körvonalaidat meg tudtam volna rajzolni egy darab szénnel. Csak néztük egymást, és még fáztam, bár melegített a bor, éreztem, hogy leragad a szemem, már hajnali két óra lehetett, de nem akartam aludni. Tudtam, hogy te is azt akarod, de soha, soha nem fogod megkérdezni. Hát megtettem én. – Odamenjek melléd? Nem mondtál semmit, csak beljebb húzódtál, és felhajtottad a takaród. Csöndben osontam, nehogy valaki meghallja, ami önmagában képtelenség, de tudtam, hogy bármikor ránk nyithatnak, és akkor nem tudom, mit mondhattunk volna. Már nem fáztam, mert hihetetlen melegség áradt belőled, úgy szerettem, ahogy beterítettél, mint valami 48

takaró, elfedtél teljesen, és én boldogan bújtam hozzád. A hajamat érintetted meg finoman, nem győzted csodálni, hogy melletted vagyok, és az arcomat simogattad, a száddal apró puszikat nyomva mindenhova. A hasamra feküdtem, és te finoman végigsimítottál a fenekemen, mintha csak éppen be akarnád határolni, merre is lehet a sötétben. Nem tudom pontosan hogyan és milyen gyorsan történt, mert pillanatnak tűnt akkor is és most visszagondolva sok év távlatából. Tudtad, hogy én nem érem be ennyivel, akartalak, ahogy még soha senkit, tudtam, hogy te is szeretnéd, annyira éreztem, hogy minden egyes mozdulatodat visszafogod, hogy ne áruljanak el többet, mint amennyit mutatni akarsz. Óvatos voltál, és nem mondtál semmit. Általában tudatos vagyok, ritkán ösztönös, most viszont az voltam. Nem akartam gondolkodni, se azon, hogy ránk nyithatnak, se azon, hogy engem valaki vár otthon, se azon, hogyan tudnék másnap a te vagy a saját szemembe nézni. Nem akartam várni, nem akartam beszélgetni, csak cselekedni. Nem tudtam megszólalni. Annyira jó volt hozzád bújni, úgy öleltük egymást, mintha először tettük volna, nem számítottak a szomszéd szobában nyugodtan alvók, a sátorban egymáshoz bújók. A falu csendben aludt mellettünk, egy-egy vadászó macska nesze talán hallatszott volna, de mi semmire sem figyeltünk, csak egymásra. Hideg volt a kora nyárestékhez képest, az égen sehol egy felhő, a csillagok nekünk üzentek fentről, mintha már mindent tudnának, ami megtörtént, és ami még meg fog; csendesen csukták be szemüket, oda sem figyelve ideges és követelődző mozdulatainkra. Hogy akartalak akkor! Hogy kértem a szememmel és minden mozdulatommal, hogy igazán éljük át a pillanatot, hogy ne gondolkodjunk, csak hagyjuk, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie. Erre teremtettek minket, ezért a percért születtünk, most mindenen felülemelkedhetünk, mindenért bosszút állhatunk, és mindent megköszönhetünk, ha… Hát nem érted, hogy nem lett volna bűn? Akkor valami igazán különleges történt velünk, hogy micsoda, megmondani ezer év is kevés lenne, de egymásra találtunk a szó legegyszerűbb és legmagasztosabb értelmében, megláttam a szemedben magam, és tudtam, hogy őrületesen 49

nagy bajban vagyok. Akkor nem gondolkodtam azon, hogy mi lesz, miért történik ez, egyszerűen nem akartam gondolkodni, csak téged akartalak. Hogy is mondtad? Szögletes és bárgyú mozdulatokkal bekebelezni. Elfordítottad a fejed, de nem húzódtál hátrébb, csak a fejedet fordítottad kicsit félre, és úgy vizsgálgattál, méregettél engem. – Nem lehet. Csak ennyit mondtál, és tudtam, hogy már semmit sem tehetek, hogy meggondold magad, nem úgy jelentetted ki, hogy miattad vagy miattam nem lehet, hanem mert valami felsőbb erő akarta talán így, ami ellen mi nem tehetünk semmit. Még mindig úgy méregettél, mint a vadász a zsákmányt, láttam a szemedben és minden mozdulatodban, hogy nem sok kellene, hogy megtörd a mozdulatlanságot, és hogy többé ne is állj meg. Emberfeletti erőd volt akkor. Megtehetted volna, mert senki sem tudta volna meg, mert én is akartam, mert csodálatos, egyszeri és megismételhetetlen lett volna, és legfőképpen azért, mert megérdemeltük. De te nem akartál emberi lenni. Most nem. Tudtam, hogy mit fogsz mondani, tudtam, de nem akartam hallani, mert megtört a varázs, s mi újra két halandó lettünk egy emeletes faágyon, akik csak ki akarták elégíteni emberi vágyaikat, eltűnt minden, amiből mi álltunk. Hogyne tudtam volna, már az elején, amikor még csak egy fiú voltál az évfolyamról, és Csönge még sehol sem volt, se ez az átvirrasztott éjszaka, hogy nem vagy egyedül a világban, már három éve együtt élsz egy lánnyal. Nem véletlen, hogy eddig nem hoztam szóba őt, ezt te is tudod. Mert bár mindenki tudta a táborban, hogy van egy barátnőd, akivel együtt éltél a kollégiumban is, és a lány szüleinél is, s persze én is láttalak sokszor titeket kézen fogva a folyosón vagy az utcán sétálni még Csönge előtt, te soha egy szóval sem említetted őt. Nem meséltél róla, nem szőtted bele a beszélgetésekbe, pedig sokan jól ismerték közülünk ezt a lányt, hiszen egy évvel járt felettünk szintén magyar szakra. Úgy tettél, mintha nem is létezett volna. Nem tudom, máskor is így volt ez, vagy csak most, de én úgy gondoltam, ez annak a jele, hogy valami baj van a kapcsolatotokkal, és mint megtudtam 50

később, akkoriban nagyon sokat veszekedtetek. Az, hogy felém láthatóan közeledtél, még jobban megerősített ebben. Pedig nagyon szép, szőke hajú lány volt, sokkal csinosabb, mint én. Nem akartam bántani azt a lányt, elképzelni sem tudom, mit élhetett át akkor, amikor elmesélted neki. Ha egyáltalán elmondtad, mi történt. Azt viszont el tudom képzelni, mennyire meggyűlölhetett engem. Talán egyszer majd képes lesz megbocsátani nekem, mert én magamnak nem biztos, hogy meg tudok. Tudtam tehát, hogy van kapcsolatod, de nem érdekelt, ebben a pillanatban a saját kapcsolatom se foglalkoztatott, nem gondoltam arra, hogy most technikailag megcsalást követnénk el, vagy, hogy utána hogyan tudnék a szemébe nézni, mit mondanék. Nem akartam gondolkodni, csak téged akartalak, és fájt, hogy igazad volt. Soha többé nem tudtam volna tükörbe nézni, ha akkor megtesszük azt, amit valószínűleg mindenki más megtett volna a helyünkben. De mi nem voltunk mindenki. És ami még fontosabb, gyűlöltelek volna, hogy elvetted tőlem ezt. Így pedig csak még jobban szerettelek. – Egyszer még nagyon régen megesküdtem, hogy ilyet soha nem teszek – mondtad. – Sok mindent nem tudsz rólam. Apám betegsége… tudod, egyszerűen megőrült, és üldözési mániája lett. Egyre nehezebben tudtunk vele élni. Nem kellett folytatnod. Libabőrös lettem. Háttal voltam neked, te átölelted a nyakam alatt és a derekamnál törékeny, remegő testem, és úgy folytattad, egészen közel, szinte lehelve a fülembe, bele a sötétbe. – Sosem volt teljesen ép az idegrendszere, állandóan rettegtünk anyámmal. Volt, hogy bezárta az ablakokat, és azt mondta nekünk, hogy hasaljunk le a földre, mert lőni fognak. Féltünk, nem mertünk megmozdulni, pedig tudtuk, hogy csak képzeli. Tudod, anyát számtalanszor megcsalta. Jóvágású férfi volt, és nem tudta, mi az a hűség. Nem is érdekelte, képtelen volt szeretni bárkit is. El is hagyta, de amíg vele volt, bántotta mindig. Egyszer majdnem meg is ölte, akkor én mentettem meg mindkettőjüket. De anyám szerette őt, még akkor is szerette apámat, amikor az felakasztotta magát a padláson. Tizennyolc éves voltam, én találtam meg. Sosem éreztem ilyen gyorsnak a szívem dobogását. Még jobban szorítottál magadhoz, nem akartad, hogy féljek, de hát hogyne féltem 51

volna, ha ennyi borzalmat kellett hallgatnom pont rólad, pont most. A kezed a szívemre tetted, mintha azzal lassítani tudtad volna. Dúdoltál egy kicsit, mintha ringatnál, és még szorosabban öleltél, féltél, hogy egyszer csak felugrom, és elfutok tőled örökre azért, amit mondtál? Hogy hihetted ezt? Hiszen csak jobban szerettelek, mint eddig. – Azon, ami apámmal történt, még túl tudtam volna tenni magam. Anyám óvodáskoromban lett rákos, de akkor meggyógyult. Talán a sors adott neki még egy esélyt, talán azt akarta, hogy legyen ideje felnevelni engem. Nem tudom. Aztán nemrég megint rákot diagnosztizáltak nála, és… Hallottam, hogy egyre jobban mélyül a hangod, de nem az a fajta mély volt, amit szerettem, amit akkor vetettél be, ha tudtad, hogy ezzel levehetsz a lábamról. Ez a hang nem szándékosan volt ilyen, hanem azért, mert nagyon mélyről jött, abból a hatalmas üregből, ami már régóta benned tátongott, és sehogy sem akart beforrni. Nem tudom, hogy hol lehetett ez a luk, ami annyira fájt neked, de talán közel ahhoz a helyhez, ahol az a kis daganat volt a hasfaladon. Megsimogattam a kezed, arcomat pedig a karodhoz szorítottam, hogy érezd, legördült egy könnycsepp. – Láttam, ahogy újra reménykedik, újra próbál főzni, emeli a fazekat – a hangod egyre rekedtebb lett. – Aztán a végén már nem bírta felemelni, gyenge lett, lefogyott nagyon, és csak feküdt. Aztán meghalt. Nem tudtam szólni, csak néztem a tág pupillámmal a sötét éjszakába, kerestem bármit, aminek az alakját akár csak egy kicsit is ki tudom venni. – Megígértem már korábban magamnak, hogy ilyet nem teszek. Nem csalok, mert a szüleimet is tönkretették a megcsalások. Nem akarok bűnben élni, nem akarok emberi lenni, megértesz? Mit mondhattam volna, hallottam minden egyes szavadat, hiszen a szád közvetlenül a fülem mellett volt, de megfordultam és néztem rád, a sötétben is tudtad, hogy félreérthetetlenül. – Mit akarsz tőlem? Hát nem érted? Bármikor kiderülhet, hogy én is rákos vagyok! Egyre csak növekszik bennem, de valószínű, hogy nem élem meg, amíg legyőz. Előbb végez velem az apámtól örökölt idegbaj. A végén én is a kötélen végzem. Ezt akarod? Ezt? Velem? 52

Fáradt volt a hangod, bár suttogtál, mégis tudtam, hogy belül üvöltesz, és szabadulni akarsz. – Arra nem is gondolsz, hogy barátod van? Tőle mit várnál el, ha hasonló helyzetben lenne? Elfordultál tőlem, mert nem akartad látni az arcom homályos vonalát, ahogy grimaszba rándul a szomorúságtól és sajnálattól. Bár le akartál beszélni róla, mégsem akartad látni, hogy már nem kellesz nekem. Hiába húzódtál hátrébb, most már a bőrömön is éreztem a fanyarul édes illatodat. – Ölelj át… Nem tudtam és nem akartam mást mondani, most semmi sem számított. De a testünknek még mindig nem tudtunk parancsolni, holott megértettem, amit mondtál, és igazat is adtam neked, de nem bírtam nem hozzád érni. Gyorsult a szívverésem, éreztem, hogy a pizsama finom anyaga meg-megmozdul a bőrömön, hogy gyorsan veszed, hangosan a levegőt. A kezed egyre sürgetőbb és követelőzőbb volt, mindent akart, fogni, szorítani, érinteni, simítani, keresni, én pedig már nem láttam semmit, csak a borostádat éreztem az arcomon, ahogy a szád egyre közelebb kerül az enyémhez. Annyira akartam, annyira… – Ha most megcsókolsz, akkor meg fog történni. Felejtsd el, amit mondtam, kérlek, felejtsd el, csókolj meg… Ennyit suttogtál csak szorosan bezárt szemmel és fájdalmas arccal, és még életemben nem voltam ilyen nehéz helyzetben. Akartalak, jobban, mint bárkit valaha, soha nem éreztem még ilyen vágyat test iránt, csak téged akartalak, most azonnal, és tudtam, ha megcsókollak, nem leszel képes nem engedni és nem visszacsókolni, utána pedig semmi sem állíthatott volna meg minket. Hajnalig szerettük volna egymást, talán még utána is, amíg forog ez a nyamvadt Föld velünk, szerelmem. Mégsem csókoltalak meg, mert megijesztett, amit láttam, szinte könyörögtél a szemeddel, hogy döntsek, hogy vállaljam magamra a felelősséget, amiért te most elkárhozol, s talán én is egy kicsit benned. Vállaljam, hogy utána is bele tudjunk nézni a tükörbe és mások szemébe, hogy ez az egyetlen éjszaka pár óra alatt ne döntse el az egész életünket. Nem tudtalak megcsókolni, akkor nem, nem tudtam volna soha többé rád nézni vagy gondolni, nem, nem szabadott, hogy ilyen 53

áron történjen meg kettőnk között az, aminek a legszebbnek kellene lennie. Láttam, hogy egyre közelebb hajolsz, tudtam, hogy most nem tudsz nemet mondani, azt csinálok veled, amit akarok, valahol a legbensőmben talán még élveztem is egy kicsit, hiszen ez volt az egyetlen pillanat, amikor mindenestül az enyém voltál, bármit tehettem volna veled, bármit, érted? De még hosszú időnek kellett ahhoz eltelnie, hogy tudjalak bántani úgy, ahogy én akartam, és akkor, amikor a legjobban fájt. Sorsszerű? Meglehet, hiszen erre játszottam, édes. Ráfeküdtem a mellkasodra, te még mindig egy kicsit nyitott szájjal és vágyakozva néztél, nehéz volt visszafognod magad akkor, amikor már belenyugodtál a megváltoztathatatlanba, de talán akkor kezdtél el igazán értékelni, amikor képes voltam nemet mondani. Nem vagyok egyszerű eset, ugye? Tudom, most ezt mondanád, de most enyém a szó, te legfeljebb bólogathatsz, de már senkit sem érdekel, engem is beleértve. Feküdtem rajtad, és hallottam, ahogy a szíved lassul, a légzésed egyre halkabb és halkabb, megnyugszol, a kezed tompán puffan mellettem, elengednek az előbb még merev izmaid, ránézel a felettünk lévő ágyra, és aztán pislantasz, egyet, kettőt, és már majdnem alszunk is mindketten. Persze felébredek, és felkelek az ágyból, nem aludhatok el melletted, mert akkor meglátnak minket reggel, ahogy felkelnek. Már lassan hajnalodik, a nap első sugarai nekifeszülnek az ablaknak, pedig én azt akartam, hogy soha ne legyen reggel. Miért nem tarthat ez egyszer örökké az éjszaka? Még egy pár órát legalább, ne kelljen felkelni, nem akarok, nem akarok! A kelő nap bepislantott az ablakunk csíkjain keresztül, és kacéran megsimogatott. Kellemes meleg volt, és én tündököltem; szikrázott a bőröm, a hajam, és a langymelegben hunyorgó szemekkel próbáltam kivenni az édes vonalaidat, ahogy az ágyon, az oldaladon fekve engem nézel. Kócos voltam, és a pizsama gyűrve és megfordulva rajtam, az arcom álmos, a szemem karikás, te felkönyököltél az ágyon, rám néztél és mosolyogtál. – Gyönyörű vagy. Sosem láttam még ilyen szépet, soha. Nem hiszem el, hogy az előbb majdnem az enyém lett ennyi, ennyi… tudod? Hittem neked. Bár a külsőm nyilvánvalóan hagyott némi kívánnivalót maga után, de a szemed elárulta volna, ha így gondolod. 54

– Az csak a külcsín. Hát a belbecs? Az nem számít nálad egy kicsit se? Kár. Mert ez mind csak szövet. – A karomra, a hasamra és a hajamra mutattam. – Atomok véletlenszerű összekapcsolódása, formák találkozása, felületek váltakozása. Elmúlik, drágám, ahogy az élet. Nevettem. Nekem nem sokat számított a test, mindig is fontosabbnak tartottam, hogy a belsőm rendben legyen. Ha felvettem egy csinos ruhát vagy megcsináltam a hajamat, mindig azért tettem, hogy lélekben jobban érezzem magam. Kevéssé érdekelt, mit szólnak hozzá mások. Ettől függetlenül nem tartottam magam egy igénytelen nőnek, de nem szerettem, ha valaki csak a külsőm alapján ítélt meg. Rég megtanultam már a testemben élni, elfogadni, ha valaki irigykedve, fintorogva, vágyakozva vagy sajnálva néz rám. Nem lepődtem meg egyiken se, tudtam, hogy semmi különleges nincs a külsőmben, de azt is tudtam, hogy pont az ilyen egyszerűnek látszó dolgok tudják a legjobban megérinteni a másikat. Tudom, hogy a férfiaknak a látvány nagyon fontos, de valahogy úgy gondoltam, te ebben is különbözöl másoktól, s talán téged mégis a belsőm ragadott meg. Tévedtem? Nevettél azon, amit mondtam, ebből tudtam, hogy te is így gondolod, de az én számból az igaz dolgok mindig furán hangzottak, mintha fájt volna hallanod, hogy nem te mondtad ki. – Írjunk valamit az ágy aljába, hogy megörökítsük ezt az éjszakát – mondtad. Kerestem egy tollat, és sokáig gondolkoztál, hogy mit írjunk; próbálgattad, ízlelgetted a szavakat, nem akartál olyasmit írni, amiből ránk ismernek, azt akartad, hogy csak mi tudjuk, hogy ezt mi írtuk oda. Tudtam, miért. – Írjuk azt, hogy itt töltötte az éjszakát két összeillő ember. Elmondtad hangosan, egyszer, kétszer, próbálgattad a hangsúlyt a buta szavakon, aztán elkezdted írni, én pedig néztelek, ahogy megfeszülsz, amíg felülsz, és ahogy ott hagyod a kezed nyomát és az én szavaimat azon az ágyon, ahol majdnem egymáséi lettünk. Órákig el tudtalak volna így nézni, olyan hihetetlennek és varázslatosnak tűnt minden, a felkelő nap fénye titokzatos fátylat vont körénk, olyan takarót, mint az éjszaka még pár órája. Minden olyan hihetetlen és megmagyarázhatatlan volt, és még soha semmi nem volt ilyen természetes és magától értetődő. Azt hiszem, hogy ezt hívják boldogságnak. 55

Leültem az ágyra, és elkezdtem fésülni a hajam, aztán halk motoszkálást hallottunk, befeküdtünk mindketten a saját ágyunkba, és magunkra húztuk a takarót. Linda volt az, szokás szerint korán ébredt, hozta vissza a paplanját és álmos arcát. Nem mímeltem az alvást, felkeltem, mert beszélni akartam vele, azt mondta, hogy mindjárt visszajön, csak végez a fürdőszobában. Mondtam, hogy jó, aztán kiment. Láttam, hogy felpattan a szemed, már hét óra volt, nyolckor ébresztő. Semmit sem aludtunk. Nem bírtam ki, és visszabújtam melléd, tudtuk, hogy pár percünk még van, amíg Linda visszajön, ezért nem szóltunk semmit, csak némán öleltük egymást. Néztük a másikat tágra nyitva a szemünket, mintha utána örök vakságra lennénk ítélve. Ez az utolsó kép, amit még befogadhatunk a tudatunkba, mielőtt elsötétülne minden, meg akartam jegyezni minden ráncot és gödröcskét az arcodon, minden hajlatot kezeden és hátadon, öleltelek, szorítottalak, és hallottam, ahogy beszívod a hajam illatát, ahogy belefújod vissza a tüdőd forró leheletét, amitől megremegtek a tincsek. Egészen közel hajoltam hozzád, nem akartam az egész arcodat látni, csak a részletekre fókuszáltam, és a retinámba égettem minden egyes lefényképezett kis területet, amiből aztán újra kirakhatlak magamnak, amikor csak akarlak, ahogy csak akarlak. Olyan kapkodó és olyan heves, semmibe tűnő percek voltak ezek, amiket soha vissza nem kaphatunk. Linda gyorsan végzett a zuhannyal, ahogy nyikordult a fürdőszoba ajtaja, már vissza is ugrottam az ágyamba, te pedig alvást mímeltél, aztán már nem is kellett tettetni, hallottam, hogy elaludtál, volt még egy órád, beszélgetni nem akartál és nem is tudtál volna talán velünk. Hagytam, hogy aludj, nagyon fáradt voltál, és én vigyázni akartam az álmod. Nyolckor mindenkit ébresztett a Most élsz, de te tovább aludtál, halkan horkoltál, senki sem ébresztett, mindenki halkan lépkedett el melletted. Biztos nagyon fáradt, mondták a lányok, és nem is gondolták, hogy mi történt velünk az éjjel. Én elmentem megfürödni és hajat mosni, elvittem a samponod, mert rosszul éreztem volna magam a zuhany alatt egyedül, hogy semmi sincs ott, ami egy kicsit is a tied. Hagytam, hogy percekig folyjon a fejemre a forró víz, lemostam magamról a kezed nyomát, a szád nyomát a 56

nyakamról, a leheleted a hajamról, a gondolataidat kimostam a fejemből a samponoddal. A zuhany hangjától alig hallottam, hogy a többiek már ébredeznek, papucsot keresnek, valaki a haját fésüli dudorászva, a másik a teafiltert keresi, megint másik a ruháit készíti elő. Ketten civakodnak a konyhában a tegnapi elmaradt mosogatás és takarítás miatt, Linda Márkot szólongatja a sátor előtt, én pedig a tegnap estére gondolok, ahogy a víz végigfolyik rajtam, és becsukom a szemem. Most jó, nagyon jó, mert te bent alszol, és én őrzöm az álmod, itt legbelül. Nem történhet semmi rossz, amíg alszol, mert én itt vagyok. Aludj hát. A hajszárítót mellőztem inkább, mert nem akartalak felébreszteni, a lányok csiripelése persze nem akasztotta meg tagbaszakadt, mély álmodat, de az ismerős hang talán kibillentett volna onnan, ahonnan még nem kellett visszajönnöd. Te legalább elmenekülhettél, el innen, ahol tettetni kell, hogy idegenek vagyunk egymásnak, és hogy nem vágyunk a másik szavaira és ölelésére mind jobban és jobban, ahogy telik az idő. Kimentem a napra, szembefordultam vele, és kinevettem az égitestet, azt hitte, hogy a reggel elriaszthat minket, hogy megakaszthat bármit is, ami elkezdődött. Tudnom kellett volna, amíg a hajamat szárítottam a pingpongasztalon ülve, hogy sokkal jobban tudta a fényes kacsintó, amit én nem, hogy ő csak teszi a dolgát, minket nem ő fog szétválasztani. Linda kihozott nekem egy csésze teát, borzalmas íze volt, de ha kátrány lett volna, azt is lenyelem. Kellett a meleg, kellett valami másik íz, ami kiégeti a bőröd illatát, zamatát belőlem, egy bögre, amibe elrejthettem az arcomat, hogy ne kelljen hunyorogva az árulkodó napra néznem, ami örökre elrejtett előlem, ahelyett, hogy megvilágított volna. Fájt az ürességem, fájt az, ami nélküled voltam. Mit álmodtál akkor? Tudtál-e álmodni azon a lehetetlen reggelen, azok után, ami történt? Vagy csak mélyen magadba zuhantál, elvesztél az emlékek és gondolatok sűrű és szövevényes labirintusában, ahol a hihetetlen természetes, és a valótlan valóság? Azóta az éjjel óta nem aludtam jól, nem aludtam igazán mély, álomszerű álmot; fenn vagyok és ébren várlak azóta, hogy azt az estét együtt töltöttük. Drágám, ennek hét éve már, mikor kopsz már ki az emlékeimből? 57

Reggelire persze te is felkeltél, az éhség vagy valamilyen ködös tudatállapot csak kiűzött az ágyból, és úgy ültél ott, olyan természetesen és magától értetődően az asztalnál, a szokott helyeden, mintha semmi sem történt volna, álom lett volna az át nem aludt éjszaka, s csak engem kísértene az emléke. Nem néztél rám, nem követtél a szemeddel, csak ültél, és olyan vidáman ettél és beszélgettél, mintha kialudtad volna magad, nem csak egy óra pihenést engedélyezett volna neked a sors. Ez volt az utolsó napunk együtt Csöngén. Nem értettem, hogy miért nem nézel rám. Aztán elkezdődött az előadás a cigány irodalomról, amit már az ebédlőben hallgattunk, nem az árnyas fa alatt, és amint leültem, rájöttem, hogy rossz ötlet volt ennyire kényelembe helyezni magamat. Alig bírtam egyenesen tartani a fejem, az alváshiány feltömörült a tábor végére, és nemcsak azért, mert semmit nem aludtunk, hanem azért is, mert nagyon fárasztó volt szellemileg, teljesen kiszívta az energiámat, úgy ültem, mint egy rongybaba. De az utolsó napunk volt. Ha valaki kicsit meglökött volna, elborulok, és átadom magam a pihentető és vágyott álomnak, ahol végre megérinthetlek, lassan a pólód alá csúsztatva a kezem, amíg meg nem érzem a bőrt, ami forró, de mégis hideg a verítéktől, ahogy hűti magát a tested. Te mosollyal reagálsz, de a többiek nem látnak semmit, mert a kezem nem emelem fel, egészen finom mozdulatokat futtatok a kezemmel, játszom a bőröddel, lépegetek, futok rajta, táncolok, perdülök, te pedig csak csendesen befelé mosolyogsz, nem reagálsz, de nemet sem mondasz. Persze ezt nem álmodtam, tudod, hogy megtörtént, valóban megsimogattam a bőröd a póló alatt, de a kósza fejemmel álomnak is hihettem volna. Sosem gondoltam volna, hogy vannak szomorú ebédek. Az ebéd mindig az ünnep jele volt nálunk, akár búcsú, akár névnap vagy karácsony miatt, de a lakomázás e szertartását az ünneppel kötötte össze az elmém, akkor is, ha beleveszem ebbe a halotti tort, hiszen ott sem sírnak a zsíros cupákok fölött, hanem a megboldogultról beszélnek, ahogy élt, hogy mit csinált, milyen volt, amikor hírből sem ismerte a mindentudót. De nekünk ez egy szomorú ebéd volt. Ez volt az utolsó napunk a táborban, ilyenformán pedig ez volt az utolsó ebédünk itt. Készültünk 58

egy kis búcsúzással és köszönetmondással a tanár úr felé, aki szintén készült nekünk, bár mi erről akkor még nem tudtunk. Patrícia mondott pár szót, összefoglalta a gondolatainkat. Akkor azt hittem, hogy ez jó, hiszen aktív szervezőként ő állt a legközelebb hozzá, sok időt töltöttek együtt, sok helyre vitte a tanár úr, programokra, ahol segítségére lehetett, még a családját is bemutatta neki. Nagyon szép szavakat mondott Fazekas tanár úrnak, aztán elindultunk kezet fogni, puszit adni, ahogy haladtunk sorra, úgy mindig egyre-egyre vizesebb lett a szeme. A végén már nem tudtunk belenézni, láttam, hogy mindenki sír, vagy legalábbis könnyes a szeme, de én még tartottam magam, de már homályosult a látásom nekem is. Amikor a ködön át megláttalak téged, előre bámultál, magad elé, nem néztél fel egy pillanatra sem, a szemed sötét volt, nem zöld, hanem fekete, és a kezedre támasztottad az állad. Te voltál az utolsó, és én féltem, hogy mit mondasz. Súlyosan néztél magad elé akkor is, amikor felálltál, senki sem mert a szemedbe nézni. – Mindenki tudja, hogy nekem már nem élnek a szüleim. Nem kívánok helyettük mást, de azt elmondanám, hogy volt valaki, aki az apám helyett apám volt. Átsegített a nehézségeken, embert nevelt belőlem. Betöltötte a tátongó űrt. Valaki, akire felnézek, aki nekem több egyszerű embernél. Akire hasonlítani akarok. Ön az, tanár úr. Nem tudtunk megszólalni, már előre tudtad, hogy milyen hatást fog belőlünk kiváltani a beszéded, már előre készültél rá hosszan, azért is feketedett el a szemed magadba borulva, tudtad, hogy ezt szem nem bírja ki szárazon. Tanár úrnak folytak a könnyei, odament hozzád és átölelt, sírtatok, és csak ennyit lehetett hallani megtört és suttogó hangon: – Fiam, fiam… Percekig álltatok mozdulatlanul, mindenki sírt, zsebkendőért kotorászott, én pedig kimentem tiszta konyharuháért, hogy ne lásd, mennyire könnyes az én szemem is. Tanár úr egy tortával lepett meg minket, amit Márk vágott fel, neki is csillogott a szeme, de ő volt a legjobb érzelmi állapotban ahhoz, hogy a késsel bánni tudjon. Isteni finom volt a torta, kényeztettek minket a konyhán dolgozó nénik, de talán a könnyektől is édesebb íze lett a csavart, kétszínű édességnek. 59

Mivel sejtettem, hogy a délutáni előadás, ami a képiség és írásbeliség új szerepéről szólt a kortárs irodalomban, a nagy gesztenyefa alatt ugyanolyan álmosítóan fog rám hatni, mind a délelőtti előadás, no nem a téma miatt, hanem a kialvatlanság okán, ezért önként vállalkoztam, hogy Lindával elmosogatunk és eltakarítunk, addig is legalább mozgunk, és kisebb rá az esély, hogy elalszom. Bármi jobb volt, mint a melegben ülni és koncentrálni, hogy ne aludjak el, így legalább míg Linda mosogatott, egyedül lehettem az ebédlőben a gondolataimmal. Ahogy átölelt téged, és azt mondta, hogy „fiam”, nos, akkor tudnom kellett volna már régóta, hogy van, aki még nálam is jobban szeret és ismer téged, csak nem gondoltam volna, hogy Fazekas tanár úr az. Jó tudni, hogy van egy pótapád is, nem gondolod? Persze a takarítás nem tartott olyan sokáig, hogy ne tudtunk volna kiülni azért az előadás második felére, de én már az első percekben éreztem, hogy nehéz két óra áll előttem, mert az ebéd még jobban elálmosított, voltaképpen tarthatatlanná téve a helyzetet. Öten ültünk egymás mellett a leghátsó padon, Barbi, én, Linda, te és Márk. Nem akartam melléd ülni, mivel még mindig kerülted a tekintetem, amit nem értettem, de gondoltam, hogy csak óvatos akarsz lenni, hogy mások ne vegyenek észre semmit, úgyhogy belementem a játékba. A fejünk fölött a gesztenyefa ágait fújta a szél, édes illatot húzva a mezők virágaitól, a nap néha bekukucskált a levelek seregén át, a madarak hangja messziről hallatszott, a bogarak a fák törzsén tülekedtek felfelé, a fű nőtt a talpunk alatt. Nyár volt, az utolsó órák a szabadságból, ami egyre fogyott, egyre közelebb hozva a való életet, ami odahaza várt minket, amitől szökni akartunk, amitől úgy féltünk. A kezem lassan átemeltem Linda vállán, megpihentettem a pad háttámláján, mintha csak nyújtóznék, mint az első randis gimnazista fiú, aki ásítást mímelve nyújtja testét, hogy feltűnés nélkül átkarolhassa a moziban mellette ülő lányt. De az én karom nem pihent meg itt, felkutatta a bőröd, ami Linda mellett közvetlen a hideg, szélhűtötte póló alatt pihent, megcirógattam a nyakad. Mögöttünk senki sem volt, aki láthatta volna, de te mégis megborzongtál, semmi jelét nem adtad, hogy mit gondolsz, így kapva kaptam az alkalmon, hogy a tanár úr beküldött a tiszta poharakért a konyhába, már repültem is, mert az álmosság megint elért. 60

A konyhában kinyitottam a szekrényt, és kerestem még tiszta poharat, amikor halk lépéseket hallottam, a házban senki, mindenki kinn hallgatja az előadást, gondoltam, talán a tanár úr az. – Nem találok itt, de megnézem az ebédlőben – mondtam neki, de te néztél rám a konyhaajtóban. Nem mondtál semmit, csak szomorú arccal átöleltél, és szorítottál pár percig, amíg érezted, hogy felgyorsul a szívverésem. Szinte ki akart szakadni a mellkasomból. Gyerekkorom óta szívdobogást kapok, ha megerőltetem magam vagy hirtelen mozdulok, de soha nem fordult elő csak úgy, minden ok nélkül. Persze, most se, az ok te voltál. – Szívritmuszavarom van – mondtam alig hallhatóan a hatalmas vállaidnak. Éreztem a bőrömön, hogy mosolyogsz. Nem mondtál semmit, nem kérdeztél semmit. Én is hallgattam, csak öleltük egymást, és ez mindennél több volt. Úgy karoltál át, mintha először öleltél volna, mintha utoljára öleltél volna. Mennyire szerettelek! Lassan letérdeltél, és átkulcsoltad a derekamat, az arcodat a hasam előtti ruharedőkbe rejtetted. A fejedet simogattam, ahogy lenéztem rád, nehéz volt elhinni, hogy két fejjel magasabb vagy nálam, és most úgy térdelsz előttem, mint egy kisgyerek, aki az anyja ölében talál menedéket. Nem néztél fel, csak egyre mélyebbre fúrtad az arcodat a bőrömbe, erősen vetted a levegőt, hallottam, ahogy mozgatja rajtam a ruhát. Csak annyit tudtál kibökni, még mindig a legbensőmnek mondva, bele a szerveim legmélyébe: – Szívritmuszavar. Mintha birtokolni akartál volna, belém bújni, szétszakítani a bőröm, és berendezkedni a véredényekbe, utat fúrni a testednek a testemben, amíg eggyé nem válunk végre. Én is ezt akartam, hogy mindig együtt lehessünk, örökké. Sokáig nem lehettünk összeölelkezve, de talán még pár percet kaphattunk volna, ha Linda nem jön be a házba segíteni a poharakat kivinni. Amikor meghallottad a lépéseit a folyosón, szó nélkül álltál fel és egy pillantás nélkül hagytál ott, úgy robogtál el mellette, hogy rá se néztél, csak kisiettél a bejárati ajtón, vissza a gesztenyefa alatti padra. Elvittél magaddal mindent, amit valaha magaménak tudtam és éreztem. 61

Eljött a délután és a búcsúzás ideje, levontuk a tábori zászlót, tanár úr még mondott pár szót a lelki épülésünkre és jövőbeni terveinket illetően. – Akit az Isten büntetni akar, azt tanárrá teszi, ezt mondják. De szép büntetés, higgyék el! Majd rájönnek, ha lesz rá lehetőségük, a nemzet napszámosának lenni megtisztelő feladat. Akkor is, ha néha hálátlan. Sosem tudnám elfelejteni Fazekas tanár úr szavait, amivel utunkra bocsátott minket, ha valaha is tanár akartam lenni, akkor az őmiatta volt, diákéletem során rengeteg tanár tanított, de egy sem volt olyan pedagógus, mint ő. Nemcsak tanár volt, ember is, apa, pszichológus, bíró, de még szent is a szemünkben. Soha többé nem találtam még egy ilyen kivételes embert. Persze rajtad kívül, de ezt is tudod. Elolvasott nekünk egy verset, amit nagyon a magunkénak éreztünk, az volt a címe, hogy Jutni, amiről ez a pár nap, ez a pár év, és voltaképpen az életünk szólt. Nem tudtuk eléggé megköszönni. Megkaptuk tőle a verseskötetet, amiben ez a vers volt, egy Sport szeletet, ami egy régi kedves hagyományt elevenített fel bennünk. A tanár úr sosem szidta meg a későket vagy a házi dolgozatot később beadókat, csak egy Sport szeletet kellett az asztalára helyezni, és el volt intézve a dolog. Mondanom sem kell, hogy egy-egy óra végére tíztizenöt csokoládé is sorakozott néha az asztalon, de akkor sem lepődtünk meg igazán, amikor Tibi szeptemberben egy egész zacskónyi csokoládét tett oda a tanár úrnak, lefizetve az egész féléves mennyiséget előre. Édes íze volt az emléknek. Még szebb volt az a pár szál levendula, melyet még mellé kaptunk, bódító volt, szívtuk magunkba, régen úgy gondoltam, hogy anyukás, mert olyan megnyugtató és megbízható illatú a levendula. De azóta mindig azt gondolom, hogy igazából nyárillata van, émelyítő fiatalságszaga, keveredve egy kis szomorúsággal, ma már úgy gondolom, hogy a legbánatosabb virág a levendula. Azóta őrzöm ezeket a szálakat lepréselve a tanár úrtól kapott könyvben, az illatuk még mindig a veled töltött napokat idézi. A levendula megfakult, a könyv besárgult, és te messze jársz. Még mindig nem szóltál hozzám, és nem néztél rám, talán fáztam volna a rekkenő melegben, ha az ölelésed nem melegített volna át pár 62

órára, de már éreztem, hogyan hűl ki a testem úgy, mint még soha. Egyedül ültél a padon, háttal a többieknek és nekem, akik már a bőröndöket húztuk ki a ház elé, és vártuk a buszt. Te még mindig a padon voltál, nem mozdultál, bámultál magad elé, nem akartál elmenni; tudtad, ha most elmegyünk, akkor vége lesz valaminek, ami soha többé nem jön el. Én is ezt gondoltam, ugye tudod? Leültem melléd, nem szóltam semmit, csak én is magam elé bámultam, nem akartam megtörni a szép csendet. Kinyújtottad a kezed, és beletetted a markod az én kezembe. Majd a másikkal összezártad, aztán felálltál, és szó nélkül a hátizsákodért mentél. Akkor kinyitottam a kezem: egy aprócska, fura formájú gesztenye volt benne. Eltettem a zsebembe. A buszon énekeltünk, vagy inkább sivítottunk, Edda-számokat főleg, melyeket Márk a szép hangján igen jól tudott előadni, te elöl ültél, teljesen külön tőlünk, és nem énekeltél. Ilyennek még sosem láttalak téged, aki mindig is a társaság középpontja szoktál lenni, most félrevonultál, magadban voltál, kimaradtál a közös ünneplésből. Te nem akartad sírva búcsúztatni a napokat, te élni akartad volna még őket. Akkor értettem meg, hogy neked sokkal többet jelent ez a vég, mint nekünk. Mi hazamegyünk a családunkhoz, van, aki még tanul pár évet, mielőtt dolgozni kezd, de addig is apu és anyu eltartja, lebzselhet még, kiélvezheti az életet és a fiatalságot. De neked nincs otthonod, csak falak, amik körülvesznek, és amelyekbe beütöd a fejed, ha nyújtózni akarsz. Egy lány, aki csak magához köt, egy család, ami nem fogad be, élősködőnek tart, és megtűr. Nincs semmid, azonnal dolgoznod kell, hogy ne élj mások nyakán, akik még csak nem is a rokonaid. A te esetedben sokkal többről volt szó. Hat évig laktál a kollégiumban, család volt neked az épület és a benne lakók, a tanárok; állandó rendszert adtak az életednek az órák, a tárgyak, a könyvtáros délutánok és a kedd esti focik, de ezek megszűntek. Nem maradt neked semmi, mindent elvesztettél, amit valaha is szerettél, lógsz a hideg és sötét semmiben. Csak arra gondoltam, hogy bár új élet kezdődik nekünk, amit már nagyon vártam, de nem múlhat el az, ami történt. A csodálatos és megismételhetetlen dolgok nem tűnnek el úgy a semmibe, ahogy te tűntél el. 63

Márk az egyik dal végén felnézett a busz mennyezetére, és elkiáltotta magát: – Eddig is szép életem volt, de Csöngén jöttem rá, hogy lehet sokkal szebb is. Egyetértettünk vele mind, csak te nem. Ahogy visszaértünk a főiskola elé, leszálltunk, aztán a sofőr kiadogatta a csomagokat. Búcsúzkodtunk, ki a buszmegálló, ki a vonatállomás felé vette az irányt, te a koliba mentél, még egy hétig ott lakhattál, ki akartad használni. Nem akartam elköszönni előttük tőled, várni akartam, amíg fogy a nép, de láttam, hogy Eszter vár rám, mivel haza akart vinni kocsival, gondoltam, hogy ez már úgysem jön össze. Ezért csak két puszit nyomtam az arcodra, ahogy a többiek, de olyan finoman és olyan közel a szádhoz, hogy beleremegtem a leheletedbe, abba, ahogy rám néztél, miközben a kezem a zsebemben volt, a farmer miniszoknya pici zsebében, és a gesztenyét szorítottam erősen. A hajam kócos volt, és a samponod illatát megismerted, beletúrtál, más csak viccelődésnek látta, én tudtam csak, hogy milyen finoman fogtad meg, és húztad láthatatlanul közelebb magadhoz. De mielőtt összeért volna a szánk, elhúzódtál, nem csókoltál meg. Még nem. Elindultál a koli felé, néztem utánad, és rájöttem arra, hogy akárhogy is viselkedem ezután, bármit is teszek, vagy nem teszek, az életem örökre megváltozott egyszer és mindenkorra.

64

2. Drága kapzsiságom vagy, múló tünemény hideg és kőkemény, hagyom, haddfájjon. CSÖNGÉRŐL, azóta még a puszta lélegzetvétel is nehézségekbe ütközik, nem eszem, alig alszom, pedig voltaképpen bele kellett volna zuhannom az ágyba, de semmi, csak Te, Te és Te. Megint a buszon ülök, megyek a főiskola felé. Egy kis táncos összejövetelt szerveztek a többiek, mivel még sokan nem mentek haza a koliból, kihasználták az utolsó perceket is, az otthontól távol, és mégis otthon. Nem tudtam, hogy te jössz-e, nem kérdeztelek, valahogy úgy éreztem, hogy felesleges lenne hívni, kérdezni, keresni, mert talán te is úgy meg vagy most zavarodva, mint én. Aznap pár percre találkoztam a párommal, egy-két dolgot átvittem neki, de sietnem kellett. Feltűnt, milyen jóképű, milyen csinos még abban az otthoni kinyúlt pólóban is, ami annyira jól állt a szeméhez, mikor lejött a lépcsőház aljába elém. Tudod, nem gondoltam bele, hogy mit is teszek, és hogy ettől sok minden megváltozik. Ránéztem arra a fiúra, akivel három éve voltam együtt, akivel nagyon szép pillanataink is voltak, de nagyon rosszak is. – Találkozunk ma este? – kérdezte, de olyan közömbösen, hogy legszívesebben bőgtem volna. Én is ezt a közönyt éreztem egy ideje magamon, és ezt láttam rajta is. Meg sem kérdezte, milyen volt Csöngén, így nem kellett hazudnom vagy elterelnem a szót. – Fáradt vagyok, ma korán akarok lefeküdni. Majd hívlak, jó? – mondtam, és bele sem gondoltam, hogy hazudtam. Valahogy

K

ÉT NAPJA JÖTTEM CSAK HAZA

65

természetesnek tűnt, hogy nem mondom el neki a dolgaimat, ez már régóta így volt. Nem titkolóztam, inkább nem érdekelték a napjaim. Most nem csak elhallgattam valamit, hanem hazudtam. De már nem érdekelt. Nem érdekelt semmi. Csak te. Két órával később már a buszon voltam. Feléd. Utólag belegondolva, nem is tudom, hogy tudtam ilyen jól hazudni magamnak, miért nem álltam meg, és kérdeztem meg a tükörképemtől, amit a busz koszos ablakában láttam, hogy ugyan, mit csinálsz? Mi történt azzal a gyakorlatias, realista lánnyal, aki pár napja még voltál? Aki két héttel előbb leadta a szakdolgozatát, mint kellett volna, és már februárban elkezdte cégekhez küldözgetni az önéletrajzát? Életemben először nem akartam gondolkodni, sem ezen, sem máson. Bármilyen gondolatba kezdett az agyam, mindig nálad lyukadt ki. S ha meg is tudtam állni pár percig, hogy ne gondoljak rád, akkor is biztos, hogy ott volt bennem az az édes és hívogató érzés minden percben. Amikor elfelejtettem pár pillanatra, hogy mitől olyan édes is, és újra és újra rájöttem, hogy te vagy az, mintha újra és újra megszületett volna bennem a szerelem irántad. És ez jó volt, nagyon jó. Ezzel a busszal utazott, mivel ő is hivatalos volt a csoporttársak által szervezett buliba, és egy városban laktunk. Volt témánk bőven, persze Csönge meg a ma este, arra azonban kínosan ügyeltem, hogy téged ne hozzunk szóba, nem akartam tudni, hogy a neved puszta hallatára is milyen érzés támad bennem. Azt hittem, amikor elhagyjuk azt a bűvös szigetet, ahol megállt az idő, és visszazökkenek a régi életembe, a régi barátaimhoz, a családomhoz, akkor az emlékeim halványodni fognak, és a semmibe vesznek. Ehelyett még erősebbek lettek, úgy voltam, mint a drogos, aki öt napig lőtte magát; fel tudtam volna tépni a bőröm, mert éreztem, hogy bogarak mászkálnak alatta, hogy anyagot kell szereznem, különben megőrülök. Te voltál az az anyag, belőled kellett magam belőnöm, amíg el nem vérzek végleg. Eszter persze semmit sem vett észre a gondolataimból, továbbra is az élményeiről fecsegett, semmi jelét nem adta annak, hogy az én véleményemre is kíváncsi, csak mondta, mondta, én meg örültem, hogy nem kellett tettetnem a boldogságot és kiegyensúlyozottságot. Valójában halálra voltam rémülve, nem tőled, nem az elmúlt napoktól, hanem magamtól, hogy mi történhet velem még ma este. Nem 66

ígértettem meg magammal semmit, nem kötöttem ki szabályokat, tudtam, hogy ehhez túlságosan ösztönlény lettem pár nap alatt, teljesen a pillanatnak fogom átadni magam. Nem ismertem azt a lányt, aki akkor voltam, így nem is tudtam, mit várhatok tőle. Reálisan belegondolva, valószínűleg elmúlik a varázs, amit irántad érzek, rájövök, hogy egy futó fellángolás volt, hiszen újra itt leszünk a való világban, azokon a helyeken, ahol már korábban ezerszer találkoztam veled. Mi változhatott volna azóta, hogy ne úgy nézzek rád? Persze, a választ tudtam, de inkább a kérdésnél maradtam egyelőre. Nem tudom, hogy mi űzött, mi hajtott feléd, mi volt az a láthatatlan szál, ami tartotta bennem az irányt oda, ahol te vagy, bárhol is legyen az. Nem akartam gondolkozni, nem akartam elemezni az érzéseimet, pláne nem a tieidet, ezért nagyon jól jött, hogy Eszter is Lassan ment le a nap, rajtam egy szaténpántos felső és egy fehér halásznadrág volt, magas sarkú fehér cipővel. Tetszeni akartam neked, de ezt akkor semmi pénzért nem ismertem volna be. Elképzeltelek, ahogy majd vársz rám a Klubban, ülsz az asztalon, kicsit magadba borulva, lefelé nézve, mint amikor Fazekas tanár úrnak mondtunk köszönetet. Miközben Eszti mesélt a buszon, a levélre gondoltam. Csöngéről hazatérve hétfő este az első dolgom az volt, hogy bekapcsoljam a számítógépet, és írjak neked egy levelet. Sokat akartam írni, hosszan, mindent, ami történt, kérdéseket és válaszokat, egész éjjel írhattam volna, de az első pár mondat után megálltam, és kitöröltem az egészet. A levél közepére ugrottam a kurzorral, és csak ennyit írtam oda: „Hiányzol.” Aztán elküldtem. Lefeküdtem, és bár borzasztó mély álomba merültem a sokszoros kialvatlanság miatt, mégis álmodtam. Vagy csak hittem, hogy álmodtam? Mindegy. Egy erdő melletti kis házban voltam, gyümölcsöket tettem el befőttesüvegekbe, de nem úgy, ahogy a lekvárt szokták, ledarálva és megfőzve, hanem csak úgy, magában, minden üvegbe egy szem gyümölcsöt, majd rázártam a tetőt, és egy polcra tettem fel őket, szépen sorba. Eközben fújt a szél, tudtam, hogy a tél már közel van, sok ennivalót kell eltennem, mert hosszú és hideg lesz, 67

fel kell készülnöm, eközben végig suhogást hallottam, de nem féltem, pedig a zsalugáterek az ablakon meg-megremegtek. Egy apró gyermek volt a kezemben hirtelen, aki a hideg ellenére egy kis rongydarabba volt öltöztetve, de nem volt hideg a bőre, sőt, nagyon meleg volt, a kis haja, ami szőke volt és göndör, a tarkóján összetapadt az izzadságtól, és én letöröltem a kezemmel a nedvességet. A suhogás egyre erősödött, kinyitottam az ablakot, egy kis kertet láttam, sok-sok fával és virággal, ami érthetetlen volt a hideg idő miatt. A ház falai kövekből voltak, benőtte a moha és szulák, szinte beleolvadt a környező természetbe. Szép volt a táj, ahogy nőttek a vadvirágok, rendezetlenül és szabadon. A ház körül kerítés futott végig, léckerítés, ami nem volt olyan magas, hogy ne lássak ki mögüle. A házon túl, az erdő mellett ott álltál, és fát vágtál egy nagy fatuskón. A balta fénye meg-megcsillant, te suhintottál, aztán újabb fát tettél oda. Megláttál minket, integettél, a kisgyerek a kezemben sírni kezdett. Felébredtem. Hajnal felé járt az idő, amikor felriadtam. Az álmaim általában valamit mutatnak, csak nem egyértelműen, és éreztem, hogy nem véletlenül jelentél meg az álmomban. Bekapcsoltam a számítógépet, az e-mailjeim között megtaláltam a két leveled, az egyik csak ennyi volt: Nem kívánok felbolygatni semmit a levelemmel, különösen nem az életedet, nem is kérek különösen semmit – csak esetleg bogozd ki azt, ami velünk történt. Bogozd ki. Emlékszel'? Ezt a számot hallgattuk együtt akkor, Csöngén. Nem bánok semmit, ami történt, talán csak azt, ami nem. De azt azért le kell írnom, hogy egyszer kipróbálnám az időutazást olyanformán, hogy néhány éve a múltban csatlakozzak rá újra az életemre, és ha lehetne mennyei és büntetlen, akkor engedné a sors, hogy onnét mehessen tovább. De akkor már Veled. Jó élni, ma jó élni nekem, végre. Tudtam, arra célzói, hogy pár éve, még mielőtt mindketten egy komoly kapcsolatban lettünk volna, megvolt az esélyünk, hogy egymásra találjunk. Akkor nem vettük észre egymást, nem volt lehetőségünk közel kerülni egymáshoz. Tudtam, te is azt kívánod, hogy bárcsak akkor, akkor tettünk volna valamit, bármit. 68

A másikban pedig elküldted az összes versedet. Legalább kétszáz oldal volt, de amire felkelt a nap, én mindet elolvastam. Ezekben a napokban még nem gondoltam azt, hogy több van köztünk, mint két rokonlélek között, hogy bármi lehet, ami engem elmozdítson arról az útról, amire ráléptem, és amin végig akartam menni. Te nem lehettél ilyen erős érv bennem, gondoltam. Te mit gondoltál ezekben a napokban? Mi járt a fejedben? Persze tudom, hiszen később megírtad, hogy őrlődtél, hogy kerested a helyed, és forgolódtál alvás helyett, hogy nem lelted az arcomat se a párna nyomatában, se a faerezetben a lambérián, se a plafon foltjaiban. Tudom, hogy kerestél és hajszoltál az álmaidban, tudom, hogy zenét hallgattál, és mindegyikről én jutottam az eszedbe, tudom, hogy hallottad a hangom, akkor is, ha csend volt. Tudom és sajnálom. Eszembe jutott egy másik kép is rólad, amin még elsős lehetsz. Bulifotók közt találtam, akkor még csak egy arc voltál nekem a sok közül, akikkel együtt jártam előadásra, szemináriumra, nem több. Valamiért mégis elmentettem azt a képet a számítógépemre, valamiért mégis, még három év után is ott volt, pedig akkor csak egy helyes fiú voltál, semmi több, sosem gondoltam volna, hogy másként is fogok érezni irántad.

Aztán Eszti egyszer csak abbahagyta a beszédet, és rávágtam, ami eszembe jutott. – Igazad van. – Ugye? Na, hát én is így gondoltam… És folytatta tovább, de én már nem tudtam visszamerülni a rólad szóló gondolataimba, mert megérkeztünk a főiskolához. A buszról leszállva Linda várt rám. Eszter továbbment, még buli előtt beugrott egy ismerőséhez, így tőle elbúcsúztam, egyelőre. Linda ugyanott várt, ahol pár nappal előtte, amikor elindultunk Csöngére. Összerándult a gyomrom erre a gondolatra, nem akartam elmenni, a véletlenek, vagyis a sors játéka, hogy mégis ott voltam. Milyen kicsin múlott, hogy majdnem elmulasztottam életem legszebb napjait egypár átlustálkodott 69

délelőtt miatt. Mennyi mindent hagytam volna ki, és megdöbbentett, mennyire sejtettem ezt már akkor, induláskor. Lindával leültünk a kollégium mellett a parkban, még volt egy kis időnk addig, amíg a többiek megérkeznek. És én nem akartam sietni. Még várni akartam. Ismered azt az érzést, amikor tudod, hogy valami nagyon jó dolog fog veled történni, amit semmi sem ronthat el, ami már nem változhat, és te még egy kicsit váratod, húzod az időt, hogy fokozd a pillanat csodáját? Ülsz és vársz, tudod, hogy csak rajtad múlik, mikor kezdődik el, de nem sietsz, mert tudod, hogy megvár, hogy át fogod élni, és ez az érzés megnyugtat, boldogít, és ülsz és várod, hogy teljesen átjárjon. Hát velem ez történt, tudtam, hogy talán már ott is vagy, de olyan jó volt tudni, hogy nemsokára a karodban lehetek ismét, láthatlak, mosolyogni fogsz, és én vissza rád, akartam még ezt az érzést, sokáig, örökké. Ott kellett volna maradnom a padon mindig, akkor mindig meghagytad volna nekem ezt a pillanatot.

Linda mesélt, mesélt, hogy mennyire megváltoztatta az életét ez a pár nap, és amiket én mondtam neki egyik este, hogy nem találja a helyét. Alig várta, hogy ma megint együtt legyünk, és hogy van egy Csönge-sebe, ami nem gyógyul, csak nő és fertőződik. Tudtam, ugyanazok a tünetei, mint nekem, tudtam, hogy neki is ugyanaz fáj, mégis meglepődtem, amikor elmondta, hogy mennyire erős vonzalom alakult ki benne Márk iránt. Kicsit megkönnyebbültem, hogy nem a te nevedet mondta, bár semmi oka nem lett volna rá, hiszen nem voltatok közel egymáshoz a pár nap alatt, mégis megremegett a szívem a legkisebb esélyre is, hogy elveszíthetlek. Jó érzés volt, hogy biztonságos helyen vagy, a szívemben. Talán most mérges leszel rám, hogy nem tartottam meg az édes titkunkat. El kellett mondanom valakinek, aki átéli úgy, mint én, aki megért, és tud tanácsot adni. Linda nagyon meglepődött, mikor elmondtam neki, nem vett észre semmit, amit jó jelnek vettem, hiszen ha ő nem vett észre semmit, akkor a többiek kizárt. Örült nekünk, és boldog volt, tényleg az, irigység és kétszínűség nélkül örült a boldogságunknak, a szemében láttam, hogy komolyan 70

gondolta. Úgy tudott örülni az én boldogságomnak, mintha a sajátja lett volna az. Az egyik legönzetlenebb embert ismertem meg benne, akivel valaha is találkoztam. Sokáig beszélgettünk Lindával a padon, kiöntöttük egymásnak a szívünket, hiszen mind a négyen párkapcsolatban éltünk. Linda már négy éve együtt élt a párjával, Márk öt éve, te három, én is három, lehetetlen volt elhinni, hogy mindent felrúgjunk mi négyen ezért az őrültségért. Lindával úgy erősítettük egymást, mint két mágnes, tudtuk, hogy kapaszkodnunk kell egymásba, különben elveszünk. Hogy te miért nem kapaszkodtál Márkba, amikor tudtad, hogy ugyanabban a cipőben jár, tudom, miért volt. A te helyzeted egészen más volt, mint a miénk, másrészt te magányos farkas voltál, nem akartál sírni senki vállán, egyedül akartad megoldani. Lassan elsétáltunk a Klubba, ahol már jó hangulat volt, gyülekeztek a barátaink, akik Csöngén ott voltak, de sok új arc is felbukkant, aminek nagyon örültünk, minél többen vagyunk, annál jobb. Te sehol sem voltál, Linda látta a kétségbeesett pillantásom, ezért gyorsan rákérdezett, mire Pati megnyugtatta, hogy meglátogatott egy barátod, akivel régen csoporttársak voltatok, és aki most nagyon messze lakik innen, de egy óra múlva itt vagy. Milyen lassan telt az idő! Milyen lassan mozdult a mutató a karórámon, hiába ráztam, mintha visszafele ment volna. Szenvedtem folyamatosan, hátranézegettem, hogy mikor pillantom meg végre az arcodat a terem sötétjében. Beszélgettem a többiekkel, próbáltam figyelni arra, amit mondanak, de a fejem egészen máshol járt, szerencsére ezt csak Linda látta rajtam, mindenki másnak mosolygós, kedves arcot mutattam. Mivel én mondom majd a beszédet a diplomaosztón, nógattak a többiek, hogy olvassam fel most nekik, hiszen vannak köztünk, akik nem idén végeznek, így nem lesznek ott, nem hallhatják. Bár a beszédem ott lapult a táskám legmélyén, nem akartam felolvasni, de a nagy unszolásra elővettem. Felálltam, és a zenegép hangját próbáltam túlüvölteni, persze elég gyenge hatást értem el, de legalább pár pillanatig lekötöttem magam, nem figyeltelek téged. Alig olvastam fel az első két sorát, amikor őrült ujjongásban tört ki mindenki. Tudtam, hogy nem a beszédem váltotta ki ezt a rivalgást, nem kellett 71

megfordulnom ahhoz, hogy érezzem, alig pár méterre vagy a hátam mögött.

A barátodat is magaddal hoztad, gyorsan bemutattad, majd leültél velem szemben, hogy meghallgasd a beszédem utolsó két sorát, miközben mindenkit csöndre intettél, hogy figyeljenek rám, mert ez igazán szép és különleges. Én újra a papírba temettem az arcom, és folytattam, azt már csak Linda látta, ahogy lopva rám kacsintasz, és utána megrögzötten figyelsz engem. Hihetetlenül jóképű voltál. Egy világoskék színű farmernadrág, fehér edzőcipő és egy szintén fehér galléros póló volt rajtad, ami szépen megmutatta a felsőtested formáit. Végre megváltál attól a borzalmasan szúrós borostától, sima volt az arcod és lesült, a hajad egészen szőkének tűnt tőle. Próbáltam nem mosolyogni, de ahogy rád néztem, nem tudtam csillapodást parancsolni a szívemnek, sem az arcizmaimnak. Mintha senki sem lett volna körülöttünk, mindenki csacsogott, emelték a poharat, mocorogtak, de mi ketten mozdulatlanul ültünk, és nem hallottunk, nem láttunk semmit, csak egymást. Néztem rád, te néztél rám, a pillanat megállt, és azt akartam, hogy így maradjunk, ameddig csak lehet. Persze gyorsan táncba húzott valaki, engedelmeskedtél, de a szemedet egy percre sem vetted le rólam, mintha féltél volna, hogy akkor eltűnök, köddé válok, mint egy álom. Minden fordulónál újra és újra megkerested a szememet, minden pörgetésnél elengedted a lány kezét, és felém nyúltál akaratlanul is. De akárhányszor elindultál felém, valaki mindig elhúzott előlem. Égetett, ugye? Menynyire tudott égetni az a nyamvadt szerelem, bár te talán soha nem is tudtad pontosan, mit érzel irántam. Fura érzés volt, hogy ennyire közel vagyunk ismét egymáshoz, hogy ennyi ember vesz minket körül, miközben nem látok, nem hallok mást, csak téged. Hogy üvölt a zene, és rád mennyire nincsen hatással egy szikrája se, nekem úgy tűnt, tettetned kell, hogy szeretsz táncolni, magadra kell erőltetned a mosolyt, miközben arra gondolsz, hogy milyen messze vagy tőlem. 72

Én is bementem táncolni a többiekkel, nagyon húztak-vontak, meg egyébként is volt kedvem, látni akartalak, ahogy szenvedsz, mert nem lehetsz velem, tetszett, hogy a szemedben egyszerre láttam bocsánatkérést, vágyat és kérdéseket. Tetszett, de úgy tettem, mintha nem láttam volna semmit, és táncoltam, nem figyeltem rád feltűnően, nem akartam, hogy mások valamit is megsejtsenek belőle. Éppen Pátit forgattad, amikor megszomjazott, de nem akart otthagyni egyedül, ezért egy ügyes kézmozdulattal a forgásában megfogta a kezem, és engem dobott oda a kezedbe. Meglepődtünk volna mindketten, de annyira természetes volt számomra, hogy az a két test, amit úgy vonzott valami egész este a termen át, végre egymás mellé került és összeért. Láttam a szemedben, hogy megnyugodtál, erre vártál már régóta. Táncoltunk, nagyon jó táncos voltál, szerettem veled táncolni, úgy, ahogy mással soha. Félrehúzódtunk, hogy ne a táncparkett közepén álljunk, kimentünk a szélére, ahol már feltűnés nélkül tudtunk összesimulni, hiába nem indokolta a gyors szám. Végre bele tudtam nézni a szemedbe, amit újra és újra megkerestem minden forgás után, és csak mosolyogtam. Tudtam, hogy hiába táncolunk lassabban, gyorsabban ver a szíved, minden mozdulatot megfontolsz, és lassan mozdulsz, mert nem akarsz elveszíteni egy pillanatot sem. Éreztem, hogy milyen forró a kezed, hogy milyen erő van benned, és hogy mennyire vágysz rám. De még nem volt itt az idő, hogy kettesben legyünk, még nem. Éjfél körül zárt a Klub, de mi ekkor kezdtünk csak bemelegedni, egy szám után átengedtelek másnak, nem akartam feltűnő lenni. Felkapcsolták a villanyokat, és mi továbbálltunk. Átvágtunk a parkon, lassan mentünk, próbáltam veled lassan hátramaradni, de valaki mindig hátranézett, nem volt esélyünk rá, hogy tudjunk akár egy szót is beszélni, vagy egy lopott érintést váltani. De kivártuk az időnket, nem sürgetett minket senki, akkor még azt hittük, hogy előttünk az egész élet. Vagy te már akkor tudtad? A kis kocsma, ahova igyekeztünk, szépen lassan megtelt a társaink hangjával és melegével, betöltötték minden zegzugát, a fiatalság gondtalan leheletét lopva a terembe. Jó volt látni őket kívülről, az utcáról, ahol megálltunk egy-két emberrel beszélgetni. Kinn éjszaka volt, fekete, és az eső miatt sötét, nedves, bár hideg nem volt. De benn a 73

meleg színek keltek életre, pirosas-sárgás lámpák fényénél ültek, emlékszel, olyan meghitt volt, olyan hívogató, ahogy egymást hátba verték, lelökték a székről, ahogy integettek a pincérlánynak, mindenki hozzájuk akart tartozni. Mi nem, alig vártam, hogy kettesben legyünk, de nem mondtam ki, csak álltunk ott, és hallottuk, ahogy benn egyre erősebben követelnek minket, tudtam, most vagy soha. Elindultál a Fő tér felé, mentem utánad, mintha csak éppen keresnénk valamit, de gyorsan mentünk, folyamatosan hátrapislantva, mintha attól félnénk, hogy követnek minket. Amikor már elég messzire kerültünk, kiválasztottam egy padot, de mivel egy kicsit még vizes volt, nem akartam ráülni, de természetes mozdulattal az öledbe vontál. Milyen fura, hogy eddig nem szóltunk egymáshoz, mert nem akartuk, hogy más is hallja, most, amikor teljes csönd volt, és beszélhettünk volna, nem tudtunk megszólalni. Csak néztük egymást, és mosolyogtunk. Persze megszólaltál aztán, én is, de csak halkan, suttogva mertünk beszélgetni. Pedig nem hallhatott minket senki, üres volt az egész tér. Átöleltél, én pedig a füledbe pusziltam, nevettél, már nem is tudom pontosan, min. Ámde a magányunk nem tartott sokáig. Felbukkant egy kedves csoporttársunk, biciklijét tolva, hogy nem igazán találta helyét a társaságban, ezért gondolta, hogy hazakerekezik, de minket meglátva megállt, mert mi úgy tűntünk, mint akik vágynak egy kis beszélgetésre. Rosszul gondolta, én csak rád vágytam, senki másra, de ha már sors, hát nyilván ez sem véletlen volt, hogy pár percig tudtunk csak együtt lenni. De az is olyan jó volt veled. Elkezdtetek beszélgetni, én hallgattam, nem akartam belefolyni semmibe, nem akartam mással vagy másról beszélni, csak te jártál a fejemben. Nem értettem, miért nem akarsz velem kettesben maradni, miért nem mentünk el, ahol nem zavart volna minket semmi más, csak a fejünk fölött játszadozó szél. Talán örültél neki, hogy jött, mert így nem tudtunk elmenni a határokig, amiket már így is feszegettünk? Engem a vendég sem fogott vissza abban, hogy a kezeim ne induljanak felfedező útjukra. Kicsit megkönnyebbültél a jelenlététől, mert nem akartad, hogy megtörténjen, amit csak késleltetni lehetett, megakadályozni nem. Közben pedig mégis feszélyezett a társasága, visszafogottabb lettél, de 74

engem mégsem fogtál vissza. Igen, tudta a srác, hogy mindkettőnknek van párja, de nem kérdezősködött, látott már nem egy hasonló esetet. A főiskolának vége volt, s mintha ezzel a szabályok is megszűntek volna. Minden szabály. A srác sem zavartatta magát, mi sem, bár nyilván jobban örültem volna, ha csak kettesben vagyunk, de rajtad azt láttam, zavarban vagy, és félsz attól, kinek meséli el majd, amit látott. A nagy sztorizgatások közben szóba került egy srác, akit te csak kevésbé ismertél, én jobban, barátunk pedig elárulta róla, hogy éveken át mennyire odavolt értem, hogy mennyit hangoztatta, és mennyit járt utánam, de én soha nem néztem rá. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen féltékeny is tudsz lenni, egyből kipenderítettél az öledből, és kérdőre vontál, hogy hát erről te miért nem tudtál? Ez mikor volt? Miért nem kellett az a fiú, és egyáltalán mi történt kettőnk között? Mulattatott a helyzet, hiszen szinte semmit sem tudtál rólam, miért tudtad volna ezt, másrészt meg az nem zavart, hogy engem valaki otthon vár, akivel közös jövőt tervezek, de egy fiú, aki odavan értem, és akivel talán egyszer vagy kétszer voltam kettesben, az téged megőrjít. Úgy tűnt, nem csak mímelted az egészet, és tényleg féltékeny vagy, és ha itt lenne az a bizonyos, minimum kettétépnéd. Vagy csak bohóckodni akartál, mert zavarban voltál, hogy együtt találtak minket? Sose tudom meg. Néha egészen fura dolgaid voltak, tudod? Csak nevettem, nem mondtam semmit, elkezdtem sétálni a Fő téren, tudtam, hogy bámulsz, ahogy táncolok, lépegetek egyik kőről a másikra, tudtam, hogy sokkal jobban vágysz már arra, hogy elzsibbasszam a lábaidat, ahogy az előbb, és már nem is haragszol rám. Igazán sohasem haragudtál rám. Képtelen voltál. Néha eszembe jut, hogy azt mondtad, rád nem lehet haragudni, téged csak szeretni lehet. Hazug. Tetszett, hogy feldühítettelek, és az is, hogy most magadra vagy dühös, mert az előbb úgy kidobtál a karjaidból. Nagyon mulattatott. Aztán persze visszahízelegtél, nem törődve még mindig a hívatlan vendégünkkel, úgy öleltél, hogy a barátságot már nehéz volt színlelni. Te felnéztél az égre, és elkiáltottad magad: – Hát mi van itt ma este? Én is felnéztem, valahol reménykedtem, hogy az én néma kérdéseimre is megkapom onnan a feleletet, de mindketten tudtuk, hogy 75

azok a csillagok ott fönn közeli barátaink, segíteni azonban még ők sem tudtak rajtunk. Csörgött a telefon, a többiek már egy másik szórakozóhelyen voltak, hívtak minket oda, hogy elrepült az idő! Már órák óta ültünk a padon, perceknek tűntek csak. Elindultunk hárman, biciklis barátunk egy keskenyebb járdán előrement, és gyorsan kihasználtuk a perc szépségét, behúztál egy kapualjba, átöleltél, és belefúrtad a fejed a hajamba, egy percünk volt, hatvan másodpercünk, de olyan jó volt még ez a lopott ölelés is. A szórakozóhelyen előálltunk valamiféle mesével, hogy elmentünk italt venni, de összefutottunk az ismerőssel, aki nem köpött be minket, legalábbis én nem hallottam vissza semmit, hát te? Elkezdtünk egy körben táncolni a többiekkel, senki sem gondolt ekkor még arra, hogy ne a három embert lássák, hanem csak a kettőt. Jó kis alibi volt. Próbáltam messze maradni tőled, mások mellé álltam, nem akartam, hogy megint eltűnjünk, mert azt már tényleg elég nehéz lett volna megmagyarázni. Nagyon sokan ismertek téged a kollégiumból, és tudták azt is, van barátnőd, akivel korábban egy szobában laktál. Kis főiskola volt a miénk, mindenki ismert mindenkit. Nem akartam kérdő pillantásokat, se pletykákat, amíg nem tisztázom magamban, mit is akarok tőled. Mert, hogy akarok valamit, abban egészen biztos voltam. De jött egy jó zene, a Superior, ami egyáltalán nem egy melankolikus szerelmes szám, de nekünk megfelelt. Megfogtál, és tudtam, hogy eddig bírtuk, ennyi tellett az erőnkből, most minden izmunk elenged, és hagyjuk, hogy sodorjon minket az ár. Átöleltél, átkaroltad a derekam, a nyakamba bújtattad az arcod, és a száddal simogattad a bőröm, miközben a másik kezeddel lassan félrehúztad a hajam, amitől libabőrös lettem; meleg volt, mindketten nedvesek voltunk a nyári édes izzadságtól, összetapadtunk, olyan szorosan álltunk egymáshoz. A hátadat érintettem meg, először félve, nem akartam, hogy feltűnőek legyünk, de a zene, és ahogy a fülembe suttogtál, úgy elkapott, hogy elfelejtettem, hogy rajtunk kívül mások is vannak a teremben. Csak ketten voltunk, csak mi ketten, és a zene, éreztem a leheleted a fülemben, nem tudom, hogy mit mondtál, de nem pörgettél meg, ez most nem olyan tánc volt, nem akartad, hogy arra a kis időre is távol legyen a testem a testedtől, amíg a forgás tart. Nem 76

tudtuk szétválasztani őket egymástól, úgy tűnt, örökre egybeforrtak, és ez jó volt, nagyon jó. Hallani, ahogy szuszogsz, ahogy lassan megszűnik minden ellenállásod, és végre teljesen az enyém leszel. Akkor azt hittem. Lassan felkapcsolták a villanyt, 5 óra volt, zárás, mi próbáltunk nem a többiek szemébe nézni, és meglátni azt, ami elég nyilvánvaló volt. Kifele menet elengedtük egymást, nem akartuk tetézni a helyzetet. Kinn megálltatok, Barbi egy lángost evett, de nem bírt vele, besegítettél, fülig maszatosak voltatok mindketten. Volt ebben valami abszurd, hogy az a buszmegálló, amit szenvedésem színhelyeként tartok számon a rengeteg és utált utazás miatt, most idilli fényt kapott. Reggel öt, lángos, izzadt fiatalok, és szerelem. Majdnem elnevettem magam hangosan. Lassan mindenki elment, ki a vonatra, ki a szállására, ki a koliba, mi maradtunk csak ott, várva, hogy végre kettesben lehessünk. Linda még rám nézett utoljára, és odahajolt, hogy egy puszit adjon. Azt súgta a fülembe, annyira örül, hogy boldog vagyok. Talán ez volt az utolsó alkalom, hogy ezt mondhatta nekem. A koliba mentünk, még egy órám volt a busz indulásáig, reggel volt, mindenki aludt, csak a portás bólogatott a fülkéjében, nem odapislantva, hogy épp a tévészoba felé igyekszünk, ő is volt fiatal, egy mosolyt elnyomott a bajsza alatt, és becsukta újra a szemét. Nem akarta, hogy megzavarja a boldogságunkat a pillantásával, pedig mi nem törődtünk volna azzal sem. Egymás mellé húztunk két széket, láttam a kétséget és a kérdést a szemedben, de megvártam, amíg kimondod. – Mi lesz most velünk? Bennem is felmerült az éjszaka folyamán. Nem is gondolkoztam, csak mondtam azt, ami magától értetődő volt. Rád néztem. Az arcod egyszerre volt fürkésző és kétségbeesett. Megnyaltad a szádat, mintha kiszáradt volna, de a szememet nem engedted el a szemeddel. Tőlem vártad a feloldozást. Csak azt nem tudtad, melyik válaszban is rejlik az. – Semmi, te is hazamész, és én is, mind a ketten máshoz tartozunk. Elfelejtjük ezt a ma estét, vagy ha ez lehetetlen, akkor elraktározzuk egy olyan helyre, ahol nem jut mindennap az eszünkbe. – Képtelen vagyok rá. 77

Pár percig egyikünk sem szólalt meg. Nem tudtunk mit mondani. A kezemet simogattad, mindketten lefelé néztünk, nem kerestük a másik tekintetét. – De szereted őt, vagy nem? – Nem tudtam kimondani a barátnőd nevét. Csak bólintottál. Én pedig hallgattam. – Akkor nincs több kérdés – feleltem végül halkan. Átöleltelek, még egyszer utoljára, tudtam, hogy vége. Az ész győzedelmeskedett a szív felett. Akkor, ott a napfényben tisztán láttam, hogy nem működhet a dolog, egyáltalán mi is lenne ez? Kapcsolat? Viszony? Őrültség? Nem akartam megnevezni, nem akartam elképzelni, csak tudtam, hogy lehetetlen. – Most mit gondolsz, a férfinak vagy a nőnek kell jobban szeretnie? Csak nevettél a kérdésemen, a válaszod nem változott, csak az érzéseid. – Olyan boszorkányos a hangod. Imádom. Ezen meg nekem kellett mosolyognom. Boszorkány? Én? Inkább egy angyal vagyok, akkor sem láttad, most se látod. Hát még mindig nem érted, hogy csak én menthettelek volna meg? Ha nekem nem sikerült volna, akkor senkinek sem. Magadhoz húztál, és a száddal lassan simogattad az arcom, a szemhéjamat is megérintetted, hogy csukjam be, elindultál a homlokomtól, az ajkaddal simítva ki a gondolkodás okozta ráncokat, lassan, centiről centire, amíg el nem érted a szám. Megígérted, hogy nem csalod meg, talán a csók nem számít annak, hiszen ez egy búcsúcsók volt, ami felülír minden szabályt, rendelkezést, emberi erőt és méltóságot. Mi mindent hagytunk ott a koliban, a tévészobában. De soha nem bántam meg. Pedig csak egy csók volt, semmi más. Kikísértél a buszmegállóba, fel sem tűnt egyikünknek se, hogy végig fogtuk egymás kezét, mint egy pár, holott bárki megláthatott volna. Kikísértél, még egy futó csók, előtte gondos körülnézés, aztán már a buszon is voltam. Néztelek, ahogy mentél vissza a koliba, összefutottál egy ismerőssel, láttam, ahogy beszélgetni kezdtek, nyilván valamiféle kifogást találtál, hogy mit kerestél itt ilyenkor; nem néztél hátra, talán féltél, hogy integetek, és akkor kiderül minden. Csak beszélgettél, én 78

pedig lyukat égettem a hátadba a pillantásommal, míg a busz elindult, és lassan kifordult az állomásról. Otthon egy levél várt tőled, addig írhattad, amíg én a buszon magamba merülve zötykölődtem, és próbáltam megfejteni, hogy mi történt velem az elmúlt pár órában. Neked már biztos nincs meg ez a levél, hiszen mindent kitöröltél, hogy ő ne lássa meg. Azért gondoltam, szeretnéd tudni, hogy akkor mit írtál. „Írok Neked – hiszen csak írnom lehet, minden más tiltott. Remélem nem bánod, hogy a levélformát választottam, ahelyett, hogy felhívtalak volna. Most tisztán szeretnék fogalmazni, anélkül, hogy hallanám a hangod, mert így talán tiszta fejjel tudok gondolkodni. Nem mintha nem tudnék verset írni Hozzád, vagy nem lenne az elég kifejező, de nem csak érzelmeket szeretnék nyújtani most Neked. Hanem inkább válaszokat a fel nem tett kérdéseidre. Kérlek, nézd el nekem, hogy ez a levél teljes egészében zavaros, nem higgadt és összeszedett, de így mutathatom magam csak olyannak, amilyen valójában vagyok. Mert most minden vagyok, csak ez a kettő nem. Ahogy én is alig vártam már egy üzenetet Tőled az után a bizonyos öt nap után, és elég volt egy sor is („Hiányzol.”), melyet ötször visszaolvastam, úgy talán gyorsan átfutsz Te is a lényegtelen sorokon, és megtalálod a Neked valókat. A többi csak csomagolás. Hát akkor legyen ez egy posztmodern szerelmes levél… Azt olvastam, egy ember életében összesen két-három nagy szerelem létezhet, és figyelembe véve, hogy itt esélyünk sincs elrontani ezt egy párkapcsolattal és annak bajaival, lehet, hogy számomra Te vagy az egyik, vagy még inkább az egyetlen… Hogy igaz szerelem? Van olyan? Nemrég azt mondtad, hogy nem tudod, mi a szerelem. Én már tudom. Megint kapkodok… a gondolataim az elmúlt napok körül cikáznak. Linda készített az arcodról egy közeli képet, azt nézegetem most. Hunyorogsz, mert a szemedbe süt a nap, és a hajadat az arcodba fújja a szél. Mindig is azt gondoltam Rólad, hogy gyönyörű vagy, de amióta megismertelek közelebbről, tudom, hogy nem az arcod vonalai szépek, hanem a mosolyod és a pillantásod teszi sugárzóvá. Még ez a kép is, ami csak halvány visszfénye az igazinak, teljesen megőrjít.

79

Miért van ilyen érzés a világon? Főleg ilyen tehetetlen? Vagy ez az igazi csoda? Hogy egy félénk, visszafogott, kitörni akaró, apró csókot leszámítva nem történt semmi, mégis szárnyakat ad? De a valóság a földre ránt. Ez még az egyoldalú szerelemnél is rosszabb, hiszen tudom, mindketten többet akarunk. Sokkal többet… Mohón faltalak volna, a szerelem bárgyú, szögletes mozdulataival bekebeleztelek volna – de nem tettem. Megesküdtem, hogy ilyesmit nem teszek, bármi történjen is. Mégis… valamennyit kellett adnom Neked is, csak egy csókot, amit majd nem felejtesz el soha. Úgy érzem, bocsánatos bűn, de csak Isten és magunk előtt, ezért titokban hagyom, nem szólok róla senkinek. Mert a párom ezt érdemli. Hogy ne viselkedjek gyarló módjára. Ne haragudj ezért, Neked is megadnám, ha fordított helyzetben lennétek. Talán szüleim lelkei viaskodnak most bennem, Anyu volt az igaz ember, Apu volt a valódi ember. Sohasem voltam ilyen helyzetben, hogy két lány között kelljen döntenem. Mit tegyek, hogy mindkettőtöknek jó legyen? Nekem csak ez számít, nem önmagam. Talán nem kellett volna közelednem feléd, de túl régóta tetszettél, és nem úgy, mint csak egy szép lány, akit megnéznek a fiúk az utcán. Persze az vagy, sőt. Itt volt a négy év, és én nem léptem soha feléd. Azt gondoltam, egy ilyen lánynál esélyem se lehet. Vajon lett volna? Mindegy már. Most is éppen neki kéne írnom, mert már napok óta nem adtam hírt magamról, de képtelen vagyok rá. Csak Te jársz már napok óta az eszemben, és senkivel sem tudom, nem is szabad megbeszélnem ezt. Még magamnak sem merem bevallani, hogy beléd szerettem, másnak hogy merném? Szerintem akkortól felnőtt az ember, amikortól azt érzi, hogy olyan sorsszerűen történtek a dolgai. Talán most kinevetsz, de mindig az volt a célom, hogy kiérdemeljem, hogy valaki engem örökre tudjon szeretni. Különben elveszek. Úgy érzem, ő képes elviselni a rossz oldalamat. Lehet, hogy Te erre képtelen lennél. Nem bírnám ki, hogy miattam szenvedj! Hiszen itt én Neked csak a fényeset, a kirakatot mutattam. Nehéz velem együtt élni. Lehet, nem is becsülöm meg eléggé őt, aki odavan értem. Azt is olvastam valahol, hogy csak akkor élünk teljes életet, ha a bizonytalan szerelemért kockáztatunk. De arról persze nem szólnak, 80

hogy mit kockáztatunk: a saját életünket vagy a szeretett nőét. Nem mindegy. Egy a lényeg, hogy Neked a szerelmen kívül valószínűleg nem tudnék mit adni… Remélem, nem túl vontatott a levelem. Sajnálom, hogy csalódsz bennem. Bár lehet, jobb is. Annyi mindent szeretnék még mondani Neked, beszélgetni Veled. De talán tényleg az idő oldja meg ezt a helyzetet. Búcsúzom tőled, jó volt ez a pár nap a boldogság szigetén. Tudod, másodszor érzem az életemben, hogy most már felnőttem, talán már nem lesz több ilyen. Már érzem, nagyon is érzem az élet ízét. Azért… jó élni. Olvasd kérlek Reményik Sándor Mi mindig búcsúzunk című versét. Még egyszer: ég veled! És bocsáss meg… Elolvastam a leveled, aztán a verset is. Legszívesebben megfogtam volna egy benzineskannát, lelocsoltam volna a tetőt, és meggyújtottam volna.

81

3. Látod? Most már a Göncölszekéren, mint valami úri fogaton, utazunk, csapj a csillagok közé, mert most száguldani akarok!

A

DIPLOMAOSZTÓNK EGY JÚNIUSI PÉNTEK DÉLELŐTTJÉRE ESETT,

túl akartam rajta lenni minél előbb, nemcsak azért, mert én mondtam a végzősök hagyományos búcsúbeszédét, hanem azért is, mert tudtam, hogy ott leszel. Nem egyedül. Csak meg akartalak keresni a tömegben, megpillantani egy percre, hogy kiolvashassam a szemedből azt, amit talán már régóta tudtam és éreztem, hogy bármiről is beszéltünk a tévészobában, az hiába tűnt igaznak és egyedül megvalósíthatónak, képtelen leszek betartani. A párommal és a szüleimmel mentem a diplomaosztó helyszínére, ami egy sportcsarnok volt. A kocsiban meztelen lábamat bökte a rózsacsokor tüskéje, amit még otthon kaptam a páromtól, de még jobban belenyomtam a húsba, azt akartam, hogy fájjon, érezni akartam, hogy érzek még, hogy képes vagyok végre kiszakadni abból az álomvilágból, ami egyfolytában fogva tart, amióta nem láttalak. Minden jobb a közönynél, még a fájdalom is. Jó volt érezni, ahogy felsérti a bőröm, kibuggyan a vér apró cseppje, és beleakad a tüskés levelekbe, szétmaszatolódik a nejloncsomagoláson. Csak te jártál az eszemben, te és az, hogyan fogok majd figyelni, hogyan tudok majd bárki másra nézni, amíg mondom a beszédem. Korán érkeztünk, így legalább könnyen találtunk parkolóhelyet, még egy jó óra volt a kezdésig, de már aggódva járkáltam fel és alá, téged kerestelek. Gyülekeztek a csoporttársak, évfolyamtársak, és nekem erőltetni kellett minden mosolyt, minden ölelést azon a délelőttön, minden pillantásomat visszafogtam, minden kérdésemet 82

magamban tartottam. Tudod, hogy mit éltem át? Sejtésed sincs róla. Még annyi se. Lindát láttam közeledni, megörültem az ismerős arcnak, végre valaki, aki előtt nem kell titkolóznom, aki előtt nem kell másik arcot mutatni, mint amilyet szeretnék. Jó volt őszintének lenni, átölelni, és végre sóhajtani egy igazit, úgy, hogy ne azt mondják, miért kell ennyire izgulnom. Persze, hiszen mások nem tudhatták, hogy miért is aggódok én. Ő megértett, egy pillantásomból megértett mindent, szorított, és azt súgta a fülembe, hogy nyugi, nagyon látszik rajtad, ne aggódj annyira, itt lesz, tudsz majd vele beszélni. Nekem zsibbadt az agyam, egész délelőtt csak szőlőcukrot ettem, nehogy elájuljak, gyűrögettem a beszédemet; felkaptam magamra a rémes és nehéz talárt, ami borzasztóan meleg volt, ezért egyelőre nem gomboltam be. Alóla kilógott az a barna, rövid ruha, ami az egyik kedvencem volt. A hajamat lófarokba kötöttem a nagy meleg miatt, és egy aranyszínű karikát tettem a fülemben. Bementem a még üres sportcsarnokba, és megkerestem a rendezőt, aki adott egy szép, díszes mappát, és elmondta, hogy mikor következek én a műsorban. Leültem, és próbáltam összeszedni magam. A nevemet megtaláltam egy széken, körbejártam hát a körülöttem ülőket, csupa ismerős név, mind magyar szakos, de a tiédet sehol sem láttam, igaz, rengeteg szék volt, nem tudtam mindet megnézni, de az a gyanúm támadt, hogy nem leszel itt, mégsem jössz el. Becsapva és elárulva éreztem magam, fájt a csend, ami a teljesen üres csarnokot betöltötte a legapróbb zugig, fájt az egyedüllét, holott nem sokkal később a tömegben is ugyanolyan egyedül voltam. Te is ezt érezted? Nem sokkal később elkezdték beengedni az embereket, először a végzősöket, mindenki a helyét kereste, közben persze kezet rázott, puszilkodott a régen látott csoporttársakkal, üdvözölték a nagy eseményt és egymást, hiszen sokakkal most találkoztak utoljára. Kettővel ült mellettem Linda, láttam, hogy az ő feje is forog, de nem mertem megkérdezni tőle, hogy ő is téged keres-e. Mellé ültem, hogy ne kelljen kiabálnom, amikor valaki gyengéden megérintette a vállam. Persze hogy te voltál. 83

– Sziasztok – és mentél is tovább, mintha csak a nevedet keresnéd, legalábbis úgy tűnt, bár sejtettem, hogy a terem másik végében már megtaláltad a helyed, csak mentél még egy kört, hogy legyen indokod odajönni hozzánk; láttam, ahogy mosolyogsz, láttam, hogy ez nem több, mint amit másnak mutatnál, de én mégis beleéreztem mindent. Tudtam, hogy ez a mosoly más, mert ez most másoknak szól. A nővérednek és a férjének, no meg a barátnődnek, aki – nem kellett hátranéznem, hogy tudjam – mögöttem áll, és minden mozdulatod figyeli. Nem akartam őt látni, azt, akié igazából vagy, akitől el kellene, hogy raboljalak. Nem akartam gondolkodni. Lassan elkezdődött az ünnepség, idegesen fészkelődtem, kezdtem átérezni a pillanatot, ahogy ott ültünk, és hirtelen a beszédem minden pontja igaznak kezdett tűnni: búcsú, örökké, felejteni, emlékül hagyni. Amikor írtam, még csak egy sablon volt, nem éreztem, hogy nekem fájni fog bármi is, amit itt kell hagynom, akkor csak egy munka volt a beszédírás, olyan, mint a többi házi dolgozat. Most már több volt, mindennél több. Kerestem a szüleimet és a páromat a szememmel, látni akartam őket, hogy visszarángassanak a való életbe, ahol te csak egy emlék vagy, semmi más, álom, amiből ébredni akarok. Most. Hosszú beszédet mondott a rektor, ahogy a párom felém irányította a kamerát, még mosolyogni is tudtam, noha meg vagyok a mai napig győződve arról, hogy amit produkáltam, az inkább vicsorgás volt. Elkezdett szúrni a szívem, minden egyes dobbanásnál, ahogy a vért pumpálta elzsibbadt tagjaimba, éreztem, hogyan áramlik a sok vörös cseppem, szét, szét, szét. Éreztem, hogy dobol a fülem, hogy sikítani akarok, hogy csináljanak valamit, nem igaz, hogy nem veszik észre, hogy min megyek keresztül, hát senki sem látja, hogy szenvedek, haldoklom? – A végzősök hagyományos búcsúbeszédét hallhatjuk most… Alig ismertem meg a kedvenc tanárnőm hangját, valahogy elkezdtem járni, bár nem tudom, hogyan keltem fel, tapsvihar hangzott a nevem végén, aztán csak mentem, és úgy tűnt, hogy a porond, ahol meg kell halnom, kilométerekre van. Az utolsó métereknél már elhalkult a taps, és én csak a lépéseket hallottam, ahogy kopog a körömcipő sarka a kövön. Mintha a szívemet hallottam volna, gyors volt és hangos. Úgy fájt! 84

A deszkákon megálltam a mikrofon előtt, nem láttam a milliónak tűnő embertömeget, csak a zsibbadást láttam a szemem előtt, az apró pöttyöket, és éreztem, hogy remeg a térdem, hogy elhagy minden erőm, és elájulok. Hátranéztem a színfalak mögé, ahol a tanárnő kedvesen mosolygott rám, annyi bizalom és büszkeség volt a szemében, hogy erőre kaptam, és hosszas remegést produkálva kinyitottam a mappát. És elkezdtem, emlékszel, hogy miket mondtam, kedves? – Kedves Diáktársaim! Emlékeztek, mikor voltunk itt ennyien együtt utoljára? Majdnem négy éve, az évnyitón. Akkor persze még nem éreztük át, mit is jelent mindez. Mindannyian együtt akkor voltunk először, ma pedig utoljára. Találkoztunk persze év közben: sorban állva a kávéautomata előtt, a folyosón jegyzeteket cserélve, a kolibulin egymásba merülve, előadások után lemerülve, vizsgák után elterülve. Ezek azok az emlékek, amelyeket magaddal viszel most, ahogy elhagyod az iskola falait. Az elején még remegett a hangom, de lassan uralni kezdtem. Már nem féltem, élveztem, hogy kinn állok, bár nem láttalak téged, de tudtam, te nézel engem, és ez boldogsággal töltött el. Kerestelek a tömegben, de a több száz arc közül nem láttam a tiédet. – Nézz a társaidra, akikkel együtt töltötted az elmúlt évek nappalait és éjszakáit, teleket és nyarakat, órákat és szüneteket. Mennyi ismerős arc, mennyi kedves emlék! Vésd őket jól az eszedbe, később nehéz lesz egy-egy részletet, egy-egy emlékfoszlányt felidézni belőlük. Most még elmondhatod nekik, mit jelentett neked a barátságuk, a segítségük, a támogatásuk. Aztán mind hazamegyünk, ahányan vagyunk, annyifelé. Mégis, az itt kötött barátságokat és szerelmeket… Megláttalak! Ott ültél jobbra, majdnem leghátul, és világosan láttam az arcodat, a szőkésbarna hajadat, a zöld szemedet, és benne azt a fájdalmat, amit még emberi arcon soha addig, és azóta se. Úgy fájt neked a létezés abban a pár percben, amíg engem néztél és hallgattál, úgy fájt neked a pillanat, amit nem tölthettél mellettem! Csak egymáséi lehetnénk, de tudtad, hogy nem lesz ez így soha. Azt a vívódást, amit mosoly mögé rejtettél, amikor találkoztunk, azt most nem kellett takargatnod, mert mindenki engem nézett, mindenki a szavaimat figyelte, és te végre önmagad lehettél, az arcod könnyes volt. 85

Nem kellett belenéznem a papírba, fejből mondtam őket, egyenesen a szemedbe, akartam, hogy tudd, csak neked szól: – ...a távolság nem szakíthatja el, mert azokat mindennél erősebb anyag köti össze, amit az itt szerzett emlékekből és álmokból szőttek. Ahogy Reményik Sándor mondta, „mi mindig búcsúzunk / az éjtől reggel, a nappaltól este”, de mindig megmaradunk egymásnak. És ha még egyszer újra találkozunk, lesz bennünk valami közös, amit kimondani nem, csak érezni lehet. Elfordítottam tőled az arcom, tudtad, hogy ezt mind neked mondtam, de nem akartam feltűnő lenni, nem akartam, hogy megint színlelned kelljen a boldogságot, azt akartam, hogy senki se nézzen rád, mindenki engem nézzen, ahogy mosolygok, és tettetem, hogy ez életünk legszebb pillanata, ami megismételhetetlen. Hiszen az is volt. – Amikor megkértek, hogy mondjak itt búcsúbeszédet, egy Ákos szám címe jutott az eszembe először: Valami véget ért. Aztán elhessegettem magamtól a gondolatot, és találtam egy sokkal jobb dalcímet: Minden most kezdődik el. És tényleg így van! Minden most kezdődik csak el. A tudást átadták, gazdálkodjatok vele jól! A vizsga gyakorlati jellegű lesz, a vizsgáztató pedig maga az Élet. Végezetül az egyik legnagyobb tanárt, Németh Lászlót idézem: „Aki emberek közt él, olyan legyen, mint az aranymosó: egy gramm aranyért egy mázsa iszap – ez legyen számítása!” Remélem, lesz kitartásotok hozzá! Köszönöm szépen a figyelmeteket! Lekecmeregtem a színpadról, mindenki gratulált, és hosszan hallatszódott még a taps, de én a fájó arcodat láttam mindenhol, mindenkiben. Az ünnepség végén felálltunk, és egy közös fotózásra gyűltünk össze, mindenki izgett-mozgott, sokan voltunk, de én hátrapillantottam mindig, téged kerestelek, aztán megláttalak, nem tudtam nem odasúgni. – Hallottad? – Hát persze. Egy baráti mosoly. Ennyi, és nem több, még a szám is nyitva maradt, ahogy néztem utánad, ahogy a fényképezőgép felé mosolyogsz, mintha semmit sem jelentenék neked, mintha senki lennék. A kép elkészült, mosolygunk rajta mindketten, közel állunk egymáshoz, de még sosem voltunk ilyen távol. 86

A kép után elvesztettelek a szememmel, annyi ember volt ott, tülekedés, nekem is integettek a szüleim, hogy majd a kocsinál találkozunk, láttam őket, de nem akartam figyelni rájuk. Kifutottam az épületből, a talár lobogott utánam, a kezemben még mindig a mappa, a beszéddel. Vakított a nap, ahogy kiléptem a teremből, sokan voltak kinn az utcán, de egyből megismertelek a jellegzetes járásodról. A barátnőd kezét fogtad, aztán magadhoz húztad, és átölelted. Milyen ismerős volt a mozdulat… aztán megfogtad a kezét, és játékosan megpörgetted, mintha táncolnátok. Olyan boldogok voltatok, fiatalok és szerelmesek. Akkor egy darab letörött a szívemről. Ha nem fájt volna olyan lehetetlenül nagyon, talán el is sírtam volna magam ott a parkolóban, de a könnyeket visszatartotta a fájdalom, ami mélyebb volt, mint bármi más, amit addig éreztem. Nemcsak azért, mert tudtam, hogy nem vagy az enyém, hanem azért is, mert tudtam, ha ez mégis megváltozna, akkor ezt a boldogságot kellene tönkretennem hozzá. Erre pedig képtelen voltam, képtelen! Megtaláltak a szüleim, de nem tudták mire vélni, hogy így eltűntem, aztán az autóba ültünk, és egy közeli étterembe mentünk. Nagyon szép hely volt, örültem, hogy boldognak látom őket, mert ők is úgy megérdemelték ezt a napot, mint én, hiszen velem együtt szenvedtek a négy éven át, anyagilag, lelkileg, néha testileg is, hogy épségben hazaérek, egy-egy hófúvásos napon. Láttam, hogy boldogok, megpróbáltam örülni velük, de csak ürességet éreztem magamban. Láttam, hogy a párom, aki mellettem ült, meglepődött, amiért látta, hogy ekkora sikerem volt, hogy ennyien szeretnek, ezt az arcomat nem ismerte otthon, nem tudott semmit az itteni életemről, és én nem akartam soha beavatni. Most egészen máshogy nézett rám, jól kellett volna, hogy essen, de nem érdekelt, úgy néztem rá, mint egy idegenre, és erőltetnem kellett, hogy a kezem a kezébe tegyem. De beletettem, mert bár nem láttad, úgy éreztem, hogy te valahol titkon a bensőd legmélyén megérzed ezt, és fáj neked, és azt akartam, hogy úgy szenvedj, mint én, amikor megláttalak titeket. Ott ültünk az asztalnál, ebédeltünk, fecsegtek, és én úgy éreztem, hogy fényévekre vagyok tőlük. Kik vagytok ti? Nem is ismerlek titeket, és ti sem engem, mert akkor tudnátok, hogy egyedül vagyok, még soha 87

ilyen egyedül nem voltam. Tudnátok, hogy szenvedek, hogy legszívesebben felállnék és elindulnék utána, az egyetlen után, aki valaha is belém látott, aki az egyetlen volt, aki meg tudott érinteni, aki tényleg szeretett. De nem mondtam semmit, csak abba az irányba fordítottam a fejem, mielőtt beszálltam volna a kocsiba, amerre téged sejtettelek. Napokig próbáltam visszazökkenni a régi életembe, rendezni a gondolataimat, keresni a megfelelő szavakat. Gondolhatod, hogy menynyire jött össze. Kerestem valamit, vártam valamire, nem tudom, mire, hiszen biztos voltam benne, hogy többet nem hallok felőled, mégis ennek a lehetőségnek a legkisebb igazságtartalma is megrémített. Nem csak te hiányoztál persze, átmentem azon a hangulatváltozáson, ami minden végzőst érint. Bár négy évig arra tanítanak minket, hogyan készüljünk fel a valós életre, hogyan szerezzünk munkát, hogyan éljünk, mégis, amikor odakerülünk, megijedünk, és széttárt kezekkel nézünk az égre, hogy miért, istenem? Nem tudjuk elképzelni, hogy dolgozni fogunk, hogy egyáltalán munkát kapunk, nemhogy olyat, amilyet szeretnénk, ott, ahol szeretnénk. Ha ez a felnőtté válás része, akkor nem kérek belőle. Ilyenkor érti meg az ember a szülei homlokán azt a harmadik ráncot, amit a munka vésett oda az évek alatt. Az én arcomon eddig csak mosolyráncok voltak, de már évek óta érzem, hogy a két szemöldököm között egy V ránc kezd előbújni, a sok szemöldökráncolás miatt. Jogos persze, hiszen aki dolgozik, annak sok a nehézsége, fáradsága. Főleg az első időkben, amikor úgy érzi, hogy a nyolc óra után semmire sem marad ideje, és mindent elhanyagol, barátokat, rendrakást, hobbit; kikapcsolódásnak marad a tévé, ami egy passzív időtöltés ugyebár. Erre van ereje, azt mondja. És igaz is, mindenkinek ahhoz van ereje, amihez akarja, hogy legyen. Később lassan rendeződik az élet, beállnak a megszokott ritmusok, melyek aztán a leghiggadtabb embert is kikészítik és tömeggyilkossá teszik. Ugyanazon az úton mindennap a munkahelyre, ahol ugyanazokkal vagy, ugyanazt csinálod, ugyanúgy, míg végül hazajössz ugyanarra. Amíg főiskolás az ember, nincs két hasonló nap. Mindig érheti meglepetés; elmarad az óra, nem megy be rá, teremcsere, 88

tanárhelyettesítés, vagy egy eltévedt, esetleg elkésett csoporttárs. A rengeteg szórakozás, esemény, új ismeretek, utazások, váratlan fordulatok, új ismerősök, ezek azok, amik miatt az ember szeretne örökre diák maradni. De nem lehet, pedig jó lett volna. A diplomaosztó másnapján elmentem a barátnőimmel szórakozni, jó volt egyet táncolni a szabad ég alatt, nyár volt, majdnem az a nyár, amilyen veled volt, nem is olyan rég egy pici faluban, de mégsem ugyanaz. Hátradőltem a korlátnak, hagytam, hogy a hideg magamhoz térítsen, és a csillagokat kerestem, hogy vajon itt is ugyanazok vagy sem, mint veled. Nem tudtam elképzelni, hogy ezek hasonlíthatnak a te csillagaidra, azok sokkal fényesebbek voltak, és közelibbek. Jobbra néztem, és megláttalak, ahogy ott álltál a pultnál, és egy lány hátát simogattad. Aztán megláttalak egy kicsit balra is, ahogy a pulcsidat igazítottad, aztán előttem, ahogy táncolsz és énekelsz. Mind te voltál, és egyik sem voltál te. Az egyiknek a mozdulata, a másiknak a magassága, a harmadiknak a mozgása volt olyan, bárcsak össze tudtalak volna rakni belőlük! Kerestem mindenkiben azt a pici dolgot, ami rád hasonlít, egy részletet belőled, és mindenhol te voltál, bármerre néztem. Jó volt ez az érzés, ízlelgettem, ahogy nekidőltem a korlátnak. Igen, szeretlek. És nem kell más soha, csak te. De abban nem voltam biztos, hogy te mit érzel irántam. Nem adtál egyértelmű jeleket, összezavartál, nem tudtam, te is akarsz engem vagy sem. Nem akartam szétzúzni a kapcsolatodat, de nem adhattam fel a reményt sem, hogy te is érzel valamit irántam, és ha tisztában lennél az én érzéseimmel, máshogy döntenél. Tudtodra kellett adnom, mi játszódik le bennem, hogy aztán te dönthess: melyik lányt akarod választani? Úgy gondoltam, ehhez jogod van. Bárhogy is próbáltam visszahozni a Csönge-érzést, nem sikerült. Mivel munkám nem volt, más dolgom se, egész nap feküdtem az ágyban, vagy az e-mailjeimet lestem, mikor írsz már végre. Aztán egyszer, amikor a legkevésbé számítottam rá, ennyi jött tőled: Azért jó, önző és igazán emberi dolog, hogy valaki csakis jónak ismer, és ezt még én se ronthatom el. Mindennap eszembe jutsz! Napokon át veled álmodtam, majd megőrültem. 89

De életemben először hazudtam… Pedig nem követtem el bűnt, csak érzek. Az életben nem felejtem el. De lehet máshol sem… Ne haragudj. Soha nem tudtak más szavai úgy ütni, mint a te szavaid. Hogy tudott fájni minden ékezet és magánhangzó, mind megütött és bántott, és mégis, úgy szerettem őket, annyira, ahogy téged. Épp egy kerti partira mentünk a szüleimmel, ahol megünnepeltük, hogy az unokatestvéremnek kisbabája fog születni, szóval olyan babaváró parti volt. Láttam őket, boldogan, megharcolt boldogsággal, és a hátuk mögött rengeteg átszenvedett éjszakával, de itt voltak, túl a harmincon, és úgy várták ezt a kis vendéget, mint még soha senkit. Láttam azt a szemükben, amit én is át akartam élni, egy titkot rejtegetni, dugdosni hónapokon át, ami belőlem fakad, ami csak a miénk, senkivel sem kell megosztani, csak látni, ahogy egyre nagyobb lesz, és egyre jobban fog hasonlítani arra az arcra, amit a világon mindennél jobban ismertem és szerettem. A tiédre. Ültem a hintaszékben, és viaskodtam magammal, hogy felhívjalake, el kellett mondanom, hogy szeretlek, hogy akarlak. Nem érdekelt, hogy mit kezdesz vele, hogy esetleg tönkreteszlek, nem érdekelt semmi, el kellett mondanom, különben felrobbanok, ki kellett adnom magamból. Linda aznap repült Oroszországba egy hónapra nyelvet tanulni, összeugrott a gyomrom a gondolatra, hogy messze lesz, nehezen tudunk majd beszélgetni, nem lesz, akinek éjszakákon és hajnalokon át meséljek rólad, kényszeresen, hogy életben tartsam azokat az egészen apró dolgokat is, amiket rólad tudok, amikért élek. Küldött egy SMS-t, hogy lassan felszáll a gépe, ha odaért, majd újra üzen, felnéztem az égre, bár képtelenség volt a gondolat, hogy innen láthatom, de nem adtam fel a reményt, hogy egy kis erőt meríthetek a pillanatból. Kiosontam a kertből, és elbújtam egy buszmegállóban. Aztán felhívtalak. Tudtam, hogy nem szabadna, tudtam, hogy bajba kerülhetsz, és gőzöm sincs, hogy mit fogok mondani, egészen addig a percig, amíg meg nem hallom a hangodat. 90

Persze a barátnőd vette fel, mintha csak a lelkiismeretemre hatnának azok, akik az életem orsóját pengetik. Kérdezte, hogy ki vagyok, és mit akarok, mert fürdesz, majd visszahívsz. Hebegtem valamit, borzalmasan tudok ilyenkor hazudni; láttalak magam előtt, amint te zuhanyozol, ő vár rád, aztán együtt mentek aludni… Elköszöntem, és letettem a telefont. A fejemet legszívesebben a buszmegálló esővédőjének a falába vertem volna. Ekkor megcsörrent a telefon. Te voltál az. Bocsánatot kértem, de a hangod nem volt meglepett, szinte láttam, ahogy egy törülközőben állva, vizesen visszasomfordálsz a fürdőszobába, hogy ne hallja, mit mondasz nekem. Mosolyogtál, mondtad, hogy nem zavarlak, holott nyilvánvaló volt. Elmondtam, egy szuszra, mert tudtam, ha még egy percet várok, akkor nem fogom többé kinyitni a számat soha. Hallgattál, talán egy percig is, nem hallottam semmit, csak ahogy nő a fű mellettem, és ahogy szaladnak a felhők. – Erre most nem tudok mit mondani. Ennyit mondtál. Elköszöntél, és leraktad a telefont. Én pedig leültem a buszmegálló padjára, és belemerültem a hangodba, a szavaidba, és percekig némán bámultam magam elé a betonra, ahol az arcod vonalait kerestem a repedésekben. Nem tudtam, hogy mit fogsz mondani, nem is vártam különösen semmit, mégis meglepett, hogy ezt mondtad. Sokáig ültem ott, és gondolkodtam, nem, nem rajtad, magamon, hogy hogyan jutottam el idáig. Én, a mindig megfontolt, céltudatos lány, hogyan kerülhettem ebbe a helyzetbe. Nem szoktam kockáztatni, mindig biztosra mentem. Veled először vállaltam kockázatot. A szívemet tettem rád. Egyszerre kezdtem el látni a babát váró unokatestvéreméket, téged a pároddal, és engem, egyedül. Hiába volt meg a barátom, nem véletlenül nem hoztam el a családi banzájra, nem akartam látni, nem akartam hallani a hangját, látni az arcát, mert minden percben közelebb hozta azt a gondolatot, hogy nem vele kellene lennem. Miért hazudok magamnak? Miért futok utánad, miért nem elégszem meg azzal, amit kaptam, miért kell a másé?

91

Pár nappal később volt a huszonharmadik születésnapom. Azt kívántam, bárcsak ezt az évet kitörölhetném az életemből, bárcsak elfelejthetném, és a huszonkettő után a huszonnégy jönne. Egész este mosolyognom kellett a sok barátra, és senkinek sem mondtam el, hogy milyen nehéz napokat élek át, pedig ott voltak azok, akik évek óta jól ismernek, mindent tudnak rólam, és ott volt a fiú, akivel együtt alszom már három éve, immáron rettegve azon, hogy el ne szóljam magam álmomban. Mindenki másért imádkozik lefekvés előtt az Istenhez, én azért, hogy ne rólad álmodjak. Eljött az egyik kedves barátom is, aki már óvodáskorom óta ismer, bár régóta nem tartottunk szoros kapcsolatot, de beleláthatott a lelkembe, mert félrehúzott, és megkérdezte, hogy mi bajom van. Nem értettem, hogy miről beszél, hiszen egyfolytában mosolyogtam, vicceltem, remek házigazda voltam. Mondtam, hogy semmi, miközben megpróbáltam egészen mélyen elnyomni magamban az emlékedet, és kisebbeket pislogni az előbuggyanni készülő könnycseppektől. Anyám reggel azt mesélte, hogy mielőtt elment volna ez a barátom, megkérdezte tőle, hogy érezte magát az este. Ő lehajtotta a fejét, és szomorúan mondta, itt ma mindenki boldog volt és jót bulizott, csak éppen az ünnepelt nem. – Higgye el, akármit is látott ma este itt, az mind hazugság volt. A lánya már nem szerelmes ebbe a fiúba. Hihetetlen, hogy két óra után belelátott a lelkembe, másoknak huszonhárom év is kevés volt.

92

4. Testem, mint kincsem, eléd terítem, míg a szerelem bárgyú és szögletes mozdulataival be nem kebelezel.

ORS, EZ LEHETNE A KÖZÉPSŐ NEVEM.

Miért is jut mindig eszembe ez a szó, ha rád gondolok? Maga a sors vezetett az életembe, nem lehetett másképp, nem is tudom, hogy miért lepődtem meg azon, ami Csöngén történt. Minden, ami ott volt, amit ott éreztem, valami felsőbb erő őrült játéka volt velem. És én hagytam magam. Nem akartam gondolkozni a jó és rossz dolgokon, a helyes döntéseken, életemben először egyszerűen hagytam, hogy vigyen az ár. De borzalmasan lassan vánszorogtak a napok nélküled, miközben olyan csordultig voltam az irántad való szerelemmel, hogy néha nem is értettem, honnan jöhet belőlem ennyi érzelem. Nem hittem volna korábban, hogy ilyen hevesen, ilyen mindent felőrlően is lehet szeretni. Pedig lehet. Ha mást nem is, ezt mindenképpen köszönöm neked. Eldöntöttem magamban, hogy bármi is történjen, bárhogy is folytatódjon az életünk, jár nekünk még egy nap! Nem tudok tovább így élni, hogy még egyszer ne lássalak, hogy ne halljam a hangod, hogy ne érintsem meg utoljára azt, akit soha nem mondhatok az enyémnek, és mégis örökre az enyém lesz, senki másé. Napokig forgolódtam ezzel a tudattal az ágyamban, újra és újra átgondolva a dolog jó és rossz részét, és gyakran veled álmodtam.

S

93

Elringattam magam egy másik világba, egy tökéletes világba, ahol a szüleid még élnek, az apád egészséges, az elméjével minden rendben, már a második kiállítását rendezik a fővárosban, anyád, aki támogatja, boldogok együtt, és elköltöznek abból a városból, ahol megállt az idő és az élet. Befejeznéd az iskolát, és íróként az első könyvedet jelentetnéd meg, és én állok az oldaladon, mosolyogva és büszkén, s te is, aki tudod, hogy milyen kincset tartasz a karjaidban. Egy kis ház, ahol – amíg írod a regényeket – a kutya a kandalló tüze előtt fekszik, én pedig hintáztatom a gyerekeinket az udvaron… ...Aztán látom, ahogy a kutya megdöglik, a tűz elterjed az egész házban, sikítanak a gyerekek, a hinta már üresen leng tovább, én kapaszkodok beléd, de nem tudsz átölelni, mert a kezeddel a kötelet próbálod lefeszíteni a nyakadról… Miután eldöntöttem magamban, hogy újra látni foglak, visszafogottabbak lettek az álmok, kevesebb volt és rövidebb, minden második éjszaka ébredtem csak verítékben fürödve, a nevedet kiabálva a párnába. Látni akartalak, nem kérés volt ez vagy sóhajtás, hanem a lehető legerősebb és legsürgetőbb emberi vágy: a szerelem. Nem voltam elég erős ahhoz, hogy távol maradjak tőled, nem akartam emberi lenni, és hagyni, hogy az érzéseim irányítsanak egyenesen a vesztembe, de nem tudtam mit tenni. Hagytam hát, hadd sodorjon az ár. Jó volt hagyni, égetett, de jó volt égni. Érted. Veled. Felhívtalak telefonon, és elmondtam neked, hogy szeretnélek látni, találkozzunk szerdán. Meglepődtél, de próbáltad palástolni, pedig úgy remegett a hangod, hogy a kezemből majdnem kicsúszott a telefon. Mély és férfias hangod volt, próbáltam ebből erőt meríteni. Hallottam, ahogy járkálsz közben a szobában, és elképzeltem, ahogy lábujjhegyen mész, hogy még a lépéseid hangja se árulhasson el téged, miközben valószínűleg a szomszéd szobában ott várt a párod. Nem gondolkodtál. Nem haboztál, akartad, titokban és minél előbb. Úgy éreztem, mégiscsak érezned kell valamit irántam. Szeretsz? Mikor reggel kimentem a vasútállomásra, felnéztem a még sötét égboltra, és Istent kerestem, vagy legalábbis valami jelét annak, hogy ő ott van, és hogy létezik. Mert ha létezik, akkor most lát engem, tudja, 94

hogy milyen nehéz döntés vár rám, hogy miért kell mégis megtennem ezt. És ha létezik odafönt, akkor hagyja, hogy ez a nap csak a miénk legyen, bűntelen és boldog, egyszeri mennyország a karjaidban, örök pokol utána. Ha létezik, akkor most elbújik egy felhő mögé, vagy becsukja a szemét, és nem figyel oda, amíg mi pár óráig szeretjük egymást. Úgy gondolom, hogy nem kértem sokat, azok után, hogy tökéletesen tisztában voltam vele, hogy mi vár rám, vállaltam is a sorsom, de ennyi engedményt, ezt a kicsi dolgot igazán nem tagadhatja meg tőlem az élet. Minthogy én sem tagadom meg a sorsom. A vasútállomáson vártam, tudtam, erre jössz a vonattal, éppen itt fog megállni, és innentől együtt megyünk tovább. Vártam a percet, amikor először megpillantalak, és a félelem és a türelmetlenség érzése egyszerre kavargott bennem, miközben a szerelem is szorította a torkomat. Tág szemekkel néztem a tájat, ami nélküled olyan üresnek és hiábavalónak tetszett, mint még soha korábban. Éreztem, hogy lassan vánszorognak a percek, míg te hozzám utazol. Miért vannak olyan percek a világon, amelyeket nem együtt töltünk? Láttalak magam előtt, amikor egy pillanatra becsuktam a szememet. Láttam, ahogy ülsz a kabinban, olvasol, vagyis csak próbálsz, hiszen egyre gyakrabban ejted az öledbe a könyvet, és egyre többször kalandozik el a tekinteted abba a tájba, ami nemsokára már engem rejt, majd féltőn nyújt feléd. Álltam a peronon, miközben lassan begördült a szerelvény. Olyan lassan, mintha soha nem akarna megérkezni a végtelen hosszúságúnak tetsző vonat. Nem tudtam, melyikben ülsz, de a vonat zakatolása lassan elnyomta a szívem lüktetését, és már csak arra lettem figyelmes, hogy kinyitod az egyik ajtót, rám mosolyogsz és intesz felém. Meglátni téged, még most is olyan volt, mintha először látnálak: ugyanúgy rácsodálkoztam az arcodra, a mosolyodra, a szemed színére, és amikor már felléptem a lépcsőn, az illatod is megcsapott. Nem törődtem már semmivel, nem is kellett. Veled voltam. Veled. Felszálltam a vonatra, és együtt mentünk tovább a városba. Finoman megfogtad a vállamat, éreztem a bőrödet a bőrömön. Pánt nélküli fekete felső volt rajtam, a hajam pedig, ami ekkor már a derekamig ért, a másik vállamon volt átvetve. Tudom, hogy az eltűrt hajam láttatni engedte azt a kis göndör tincset, ami talán a legjobban 95

jellemzett engem, de amit pont azért, mert úgy el volt rejtve, csak nagyon kevesen láthattak. Tudom, hogy te észrevetted, és azt is, hogy megérintetted, kihúztad egyenesre, majd elengedted, hogy újra begöndörödjön. Talán még akkor sem értetted meg, milyen is vagyok én, és miért jelképez engem ez a tincs. Elnyomtam az igazi, bohó, művészi énem, a szertelen és rendetlen nőét, aki éli az életét, és nem törődik a holnappal, aki nem gondolkodik, csak érez és belevág bármibe, amit a szíve súg neki. Ehelyett ragaszkodtam az erős, tiszta, egyenes jellemhez, aki töretlenül kitart amellett, amit véghezvitt, amit kitalált magának, azt a lányt, aki nem inog meg, nem törik meg. Ez a lány csak egyenes hajat viselhetett. S hát most ez a lány állt előtted. Legalábbis akkor azt hittem. De a kis tincs elárulta, milyen is voltam aznap veled. A hátamat figyelted, ahogy megfeszült az érintésedre, noha próbáltam magam lazának, könnyednek mutatni, de talán tudtad, hogy valójában úgy dörömböl a szívem, hogy azonkívül mást nem is hallok. Tudnod kellett, és. szeretted is talán ezt bennem, hogy ilyen hatással vagy rám. Elengedtük egymást. Leültél velem szemben a kabinban. Néztelek, és te is néztél, még mindig nem tudtunk megszólalni, csak próbáltam felfogni a látványt és a pillanatot, ami soha nem jön többé el. Akkor éreztem meg igazán, először életem során, hogy mit jelent szenvedni. A fekete pánt nélküli top alatt egy farmer miniszoknya volt és egy magas talpú papucs, amitől talán magasnak és vékonynak tűnhettem, hogy már-már idegennek éreztem a saját tükörképem is a kabin üvegajtajában meglátva. Sokat fogytam, amióta nem láttál, egészen vékony lett az arcom, szinte légiesen könnyű az alakom. Észrevetted egyáltalán, hogy változtam? Vagy nem is érdekeltelek? Elővettem egy újságot, amit otthonról hoztam, hogy van állás nem messze onnan, ahol lakom, magyartanári, tudnék szólni az érdekedben, milyen jó lenne, ha… nem tudtam folytatni, és jobbnak láttam, ha nem mondok semmit. Nem akartam, hogy megmondd az igazat, nem akartam, hogy tudjam, téged nem érdekel semmilyen állás. Semmi, ami velünk kapcsolatos. Kitérő választ adtál. Nem faggattalak tovább. Inkább hazudtam magamnak. Jobb volt nem hallani az igazat. 96

Aztán persze rákérdeztem a könyvre az öledben, úgy tűnt, mintha már el is felejtkeztél volna róla és az olvasásról, ahogy automatikusan odatetted az öledbe. Elkezdtem kérdezgetni róla, válaszoltál nekem, de alig jöttek ki a hangok a torkodon. Úgy néztél rám, mint aki tündért lát és nem hisz a szemének, mintha annyira be akarnád szívni minden mozdulatomat és pillantásomat. Kiélvezni a pillanatot, hogy majd később, ha messze leszel tőlem, újra átélhesd az egészet. Végre itt ültél előttem, és nem érinthettelek meg, itt voltál egy karnyújtásnyira, csak fel kellene emelnem a kezem, és már emelnéd a tiéd, annyira akartam, hogy csak egy percre, egy pillanatra megfoghassalak, de nem tehettem, nem akartam még nagyobb szenvedést okozni. Csak ültem, és a körmömet az ülésbe mélyesztettem. Tudtam, hogy a vonaton még nem akarsz beszélni komoly dolgokról, és mivel jó egy óra volt a végállomásig, csacsogtam mindenféléről. Hogy eddig mit csináltam Csönge óta, mi van Lindával, meg hogy hallottad-e, hogy Pati milyen állást kapott, és csak mondtam és mondtam. Te meg csak merev arccal néztél engem; tudtam, az arcom életre kelt, mintha táncot járt volna, emeltem a szemöldököm, aztán a számat csücsörítettem, ráncoltam a homlokom, felhúztam az orrom, és végül mosolyogtam rád, mert azt vettem észre, hogy csak én beszélek, de a te merev arcod pontos tükörképe lett az enyémnek, és pontosan azok az izmok mozdulnak meg arcodon, mint az enyémen. A kezem is folyamatosan járt, erősen gesztikuláltam, bár ezt csak most vettem észre, vagy az is lehet, hogy ez a játék neked szólt, mert ideges voltam, mert tudtam, talán éreztem legbelül, hogy minden most dől el. Pedig már régen eldőlt. Te döntötted el. A lábamat is hintáztattam, majd egyiket a másikra raktam, aztán újra vissza, mindig gondosan ügyelve arra, hogy a szoknya alatt minden rejtve maradjon. Nagyon finoman cseréltem meg a combomat, de mégis, láttam, hogy lenézel rá, és egészen más jut eszedbe, mint az idegesség, bár ez is egy felfokozott érzelem volt, az biztos. – Szeretem a vonatot – mondtam hirtelen, hogy végre ne a lábamat bámuld, hanem nézz a szemembe. – Igen? Pedig azt hittem, hogy te mindig busszal jártál iskolába. 97

– Felkaptad a tekintetedet az arcomra, és újra belém szúrt a zöld szemed. – Igen. Pont azért, mert sosem szerettem buszozni, és hajnalban bejárni sem, így legalább nem rontottam a vonatozással kapcsolatos szép élményeimet. Megmaradnak különlegesnek, mivel csak ritkán ülök vonaton. Teljesen logikus érvelésnek tűnt, de csak mosolyogtál. – Akkor örülsz, hogy vonattal megyünk. – Másképp nem is alakulhatott volna – mosolyogtam vissza rád. – Tudod, a vonatozás olyan, mint az élet. Egy utazás; felszállsz, és rajtad múlik, hogy érzed magad, amíg megérkezel. Bosszankodhatsz sok minden miatt, de ha élvezed a kilátást, és új ismeretségeket kötsz, akkor később nem a cél fog számítani, hanem az út. Az igazán fontos dolgok mindig egy vonatúttal kezdődnek és fejeződnek be. Nem kérdeztem vagy felvetettem ezeket, hanem tisztán állítottam, és lehetetlen volt nem hinni nekem, annyira biztosan mondtam, és magam is hittem benne a végtelenségig. – Tehát akkor ez most a kezdet, mivel még nem ültünk együtt vonaton – mondtad szárazon, és én tudtam, hogy hazudsz, mert már nem mosolyogtál rám. – Remélem – hazudtam vissza már én is mosolytalanul. – Na és milyen elméleteid vannak még? Hadd halljam! – Ki fogsz nevetni. Újra mosolyogtunk egymásra, és hirtelen éreztem, hogy vörös lett az arcom. – Dehogy foglak! Érdekel. Azt már tudom, hogy mit gondolsz a szerelemről és arról, hogy a férfi vagy a nő szeressen jobban. Tudni akarom, hogy mit gondolsz. Mindenről. Úgy mondtad ki ezt az utolsó szót, hogy lehetetlen volt nem arra gondolnom, hogy szeretsz engem. Rám mosolyogtál, és akárhányszor ezt tetted, egy kis részem meghalt, miközben egy másik részem új életet kapott. Nem tudtam kivonni magam a hatásod alól. – Nos, van egy elméletem, az a neve, hogy a nyolcvanszázalékos pasi elmélet. Ez már ígéretesen hangzott, ugye? Felkeltettem a figyelmedet azzal, hogy mindig másként láttam mindent, mint a hasonló korú lányok. 98

Talán csak testben voltam egykorú velük, és a lelkem már több száz éves volt. Eltöprengtem ezen. Korábban már gondoltam arra, ha te egy érzés vagy, akkor én egy angyal; aki már régóta veled van, hogy vigyázzon rád, és még a gondolatra is nevethetnékem támadt, mert ha tényleg ez a feladatom, akkor nem végeztem túl jól a munkát, visszagondolva eddigi életedre. – A szerelem sosem lehet százszázalékos – folytattam. – Mert mindig találunk a másikban valami olyat, amit nem szeretünk vagy nem értünk, és ezért nehezen fogadunk el. Ezért ha a boldogságunkat mérni lehetne, csak hetven vagy nyolcvan százalékban lennénk azok. De a legtöbben ezzel megelégszenek, mert azért mégiscsak boldognak érzik magukat. Nem mernek mást keresni, mert félnek, hogy nem találnak olyat, akivel kilencven vagy kilencvenöt százalékban boldogok lesznek. Az emberek alapvetően képtelenek elhinni, hogy képesek a boldogságra. Úgy tűnt, értetted, mire gondolok. – A kérdés mindig az, elégedjek meg azzal, amim van, és ne keressem a tökéletest, vagy vágyjak az igazi boldogságra, mert elérhető, és nem csak a filmekben. Talán érezted a szavaim igazságát, és utalását is; sejtetted, hogy mit akarok mondani, miközben biztos lehettél abban is, hogy nem ezzel akarlak meggyőzni. – Mondj egy másikat – terelted el a szót újra mosolytalanul. – Háromféle szót használok a hímnemű egyedekre – egy édes mosollyal próbáltam újra felvidítani a helyzetet. – Fasziknak azokat mondom, akik nem méltók a női nem megbecsülésére. Fiúk azok a barátok, akikre nem tudunk úgy tekinteni, mint az ellenkező nem egyik példányára, ők mindig semleges neműek maradnak. A férfiak pedig… nos, igen, a férfiak azok, akiket azért mégiscsak megpróbálnánk eltűrni. Nagy nehezen… Nevettél azon, amit mondtam, noha megígérted nekem, hogy nem teszed. De nem is kinevettél, hanem inkább elcsodálkoztál azon, hogy ilyen egyszerűen le tudom fordítani a magam nyelvére a másik nem képviselőinek fajtáit. Nekem még ezekre is külön szavam van. 99

Megállt a vonat, észre sem vettük, hogy már meg is érkeztünk. Lassan felvetted a hátizsákomat, és a karodat a vállamon tartva előre engedtél, nehogy fellökjenek a sietős utasok, vagy elveszítsük egymást a sok ember között, de az igazság persze az volt, hogy én érezni akartam a kezedet a bőrömön, és ezért egy kicsit esetlennek tettettem magam. Megint itt voltunk, újra itt, ahol négy évemet töltöttem, a városban, ahol annyi emléket átéltem, ahol annyi boldog pillanatot szereztem. Ahol mindig el tudtam felejteni, hogy mennyire igazságtalan és nehéz néha az élet. Itt még a nap is máshogy járt, mindig nyár volt, még télen is, hiába fújt a szél folyton, jellegzetes módon, nekem nem csípte, hanem simította az arcomat. Ha nem élted volna itt fiatalságod legszebb éveit, engem sem ismernél, most nem sétálnék melletted, és tudom, hogy te is hasonlót gondoltál abban a fejben, ahova soha nem tudtam belelátni, csak éreztem a pillantásodon, hogy egy kicsit most te is hazajöttél. Négy évet pazaroltunk el azzal, hogy amikor bejöttem az első előadásra sietve, kicsit elkésve, nem szólítottál meg, és nem hívtalak el egy kávéra vagy bármire, vagy hazakísérhettél volna, talán akkor egyszer elcsattant volna az első csókunk egy kapualjban, ahova az eső miatt húzódtunk, és nem egy tévészobában lopva, csalva, rejtegetve. Mi történne akkor, ha most a Fő téren szembetalálkoznánk önmagunkkal? Méghozzá egyszerre több önmagunkkal. Ahogy ülünk a padon, mert meglógtunk a többiek elől, vagy ahogy megyek itt haza, mert a régi albérletem a Fő tér végén volt, te meg utánam, lassan, követnél hazáig, hogy nehogy bajom essen, lesnéd minden léptemet, miért is maradtam ilyen sokáig abban a moziban? Minden férfi az utcán csak az én cipőkopogásomat hallgatja, még jó, hogy észrevettél, és haza tudsz így kísérni, biztos nem lesz bajom, mert ha meglátod, hogy valaki akárcsak közeledik is felém, azt széttéped. Bárcsak tudnám, hogy mire gondoltál akkor! Hiába is képzelem el, valószínűleg még megsejteni sem tudom, mi járt akkor a fejedben. Ha látnám magunkat, akkor odamennék hozzájuk, és megmondanám nekik, hogy ritka bolondok, hogy nem néznek soha egymás szemébe, és nem mondják el, hogy mit gondolnak, mert elveszítik az időt, az időt, ami 100

nem jön vissza, ha egyszer elmúlik. Semmi sem jön vissza. Az idő az igazi úr, cinkostársa a kíméletlen Sorsnak. Persze most is az idő szabja meg a terveinket, hiszen pár óránk van, aztán megy tovább a vonatod oda, ahol egy másik család és egy másik lány vár. Nem tudom, hogyan fogsz a szemébe nézni, nem tudom, hogyan fogsz megint hazudni neki, de még nem gondoltál erre te magad se, majd a vonaton ráérsz ezen rágódni. Most ki akarom élvezni az összes percet veled. Mivel kellett valami ürügy is, amit aztán később mondhatsz otthon, elmentél egy állásinterjúra, ami egy nevelőtanári állás volt egy fiúkollégiumban. Persze elkísértelek, körbenéztem addig, amíg az igazgatóval beszéltél, és úgy méregettem a helyet, mintha azt nézném, hogy vajon elég jó lesz-e neked. – Ugye tudod, hogy ha itt lesz munkád, és itt fogsz lakni, akkor lényegesen közelebb leszel hozzám, mint… – nem mondtam ki a nevét, sosem mondtam ki a nevét, mintha azzal, hogy nem mondom ki, egyszersmind nemlétezőnek nyilvánítanám a barátnődet, olyanná, aki megszüntethető, valótlan szereplője ennek a történetnek. – Igen, tudom. Megborzongtál. Nem tudom, hogy kellemesen vagy inkább mintegy megijedve saját magadtól és a lehetőségtől, hogy én elérhető közelségben leszek. De vannak olyan evidens dolgok a világon, amiket nem mi alkotunk, egyszerűen csak olyanok, amilyenek, és mégis tudom, hogy a nap végén, amikor felszállsz a vonatra, és magad mögött hagyod ezt a várost, és ezt az arcot, amit utána csak az emlékeidben őrzöl tovább, akkor egy egészen új ember fog majd leszállni az állomáson. Annak az embernek nem lesznek érzései, annak az embernek nem lesznek szép gondolatai, boldog pillanatai, az az ember csak élni fog, már ha ez a jó szó rá, addig, amíg el nem jön végre a végzete, amit már úgy várt. Az, ami már gyerekkora óta, mint egy kaszás, lengeti a fényes acélt a bölcsője felett. Tudtam, éreztem akkor, hogy te nem lehetsz soha boldog a világon. Csak velem. Hát ettől akartalak én mindennél jobban megkímélni. Mondhatja rám bárki, hogy önző és akaratos vagyok, amiért csak magamnak akartalak, s azt feltételeztem, csak én adhatom meg azt, 101

amire vágysz. S valójában én sem tudtalak volna soha boldoggá tenni. Ez talán mind igaz is, de azt senki sem mondhatja, hogy mindezek ellenére nem szerettelek úgy, hogy még képes voltam arra is, hogy hagyjalak elmenni. A kollégiumból kijövet elkezdtünk azon gondolkozni, hogy hova is mehetnénk beszélgetni, amíg jön a vonat, vágytam rá én is, és te is, hogy magány vegyen minket körül, csend és béke. De mégsem volt jó hely ehhez egy cukrászda vagy kávézó, ahol a félrelépők szoktak találkozni, egy tér, ahol járnak az emberek, és beleshetnek a pillanatainkba, amit csak egymásnak tartogattunk, és egymásnak akartunk mindörökre megőrizni. Jó döntés volt a csónakázótó, kinn van a város szélén, de mégis elérhető távolságban, hogy gyalog elinduljunk. Meleg délután van, a nap magasan jár, vannak az utcán emberek, de csak kevesen, a tó mellett csak egy-két horgász, néhány futó, itt igazán magunk lehetünk, nem kell attól félnünk, hogy a víz fodrain kívül bárki is meghallja a szavainkat. Leültem melléd egy padra, nem tudtam, hogyan mondjam el neked, amit érzek, féltem. Pedig mindennél fontosabb voltál nekem. Ma még elmondhatnám, ma még belesúghatnám a füledbe minden vágyott, forró érzésemet, ma még hazudhatnék magamnak és neked, hogy van holnap nekünk, szép és fényes nap, hogy mindent meg tudunk oldani, mert… Igen, együtt fogunk élni, a férjem leszel, én a feleséged, lesz egy kertes házunk, és a kezünket majd egy kisgyermek két kis keze köti össze, ha a sors is úgy akarja. – Mi lesz velünk? Láttam az arcodon, hogy már vártad a kérdést, tudtad, hogy meg fogom kérdezni azt, amit még a táncos estén a tévészobában, amikor annyira elgyengültünk a szerelem ellen vívott harcunkban. Tudtam, most gyenge vagy, hagyod, hogy az érzelmeid vezessenek. Holnap és holnapután, s utána már mindig elég erős leszel, hogy az eszedre hallgass, és ne engem válassz. De ma nem. Ma én parancsoltam neked. – Semmi. Most neked kellett volna barna szemembe mondani az igazságot, de ehelyett ennyit szóltál: – Nem tudom, nem tudom. 102

Képtelen voltál megmondani az igazat. – Sosem voltam még ilyen helyzetben. Nem is tudtam, hogyan kerülhet valaki ilyen szituációba. Azt hittem, hogy én… Száraz volt a hangod, égette a torkodat az igazság, keserű volt, mint a méreg. – Ez a család engem befogadott, mint a fiukat. Ott lakom, etetnek, itatnak, még az utazásomat is fizették, hogy haza tudjak menni, és utánanézni a régi házunk ügyeinek. Tartozom nekik, nem hagyhatom csak úgy ott őket! Nem lehetek becstelen, te megérted ezt. Nem mondtam semmit, vártam, hogy újra megszólalj, de ahogy végre fel tudtam emelni a fejem, csak az arcod láttam, amin egy kedves mosoly ült. Visszamosolyogtam rád. – Ha becstelen lennél, nem tudnálak szeretni, tudod, így viszont még jobban szeretlek. Ha nem az lennél, aki vagy, akkor egész Csönge nem ért még egy sóhajtást sem – mondtam egészen halkan, szinte belelehelve a füledbe. – Nincs semmim, és ezzel akárhogy is, de nehéz boldogulni. Nem tudok neked semmilyen egzisztenciát nyújtani, se pénzem, se állásom, összesen pár ezer forint van a zsebemben. Csak mentegetted magad, pedig tudnod kellet, hogy nincs mentség arra, amit velem teszel. – Ezért reménytelen? – Nem reménytelen, csak értelmetlen, ahogy az élet. Kemények voltak a szavaid, de még soha nem fájt ennyire talán, hogy ilyen szerencsétlenül alakult az életed. Mindig megbékéltél a sorsoddal, de most nem tudtál. – Tudod, hogy pont úgy nézel ki, mint anyám? – folytattad. – Ugyanilyen barna szeme és barna haja volt, de te sokkal szebb vagy. Olyan déjá vu érzésem van! Mintha ez egyszer már megtörtént volna velünk. Mintha már ültünk volna itt, mintha már láttam volna ezeket a fényeket a hajadban, ezt a mosolyt az arcodon. Talán már megéltem egyszer ezt az életet, és most csak álmodom, hogy élek. Csak mondtad, ami eszedbe jutott, nem akartad a csöndet, féltél talán tőle, tudtad, hogy akkor kifakadsz, és talán mégsem tudsz ellenkezni. Ha megfogtad volna a kezem, és a vízbe húztál volna, hogy 103

együtt merüljünk el, veled mentem volna, erőltetnem se kellett volna magam, mert nem tudok úszni. De az sem lett volna megoldás semmire. – Egyszer azt kérdezted tőlem, hogy szerintem mi a szerelem, emlékszel? Felejtsd el, amit mondtam, hogy nincs szerelem, tévedtem. Tévedtem. Egészen közel jöttem hozzád, a tenyerembe fogtam az arcodat, és az arcom hozzásimítottam. Olyan finom és meleg volt a bőröd, olyan igaz volt, amit mondtam, nem bírtad megszakítani a pillanatot. – Nem mondtad meg, hogy én pasi, fiú vagy férfi vagyok – szólaltál meg végre, ezzel megbontva a pillanat varázsát. – Szerinted? – édesen kérdő volt a tekintetem, megfogtam a kezedet, felfelé fordítottam a tenyeredet, és belecsókoltam. Ott tartottam a számat pár pillanatig, és ahogy felnéztem, láttam, hogy elhomályosul a tekinteted. – Mi ez a seb? – kérdeztem hirtelen, amikor a szemed helyett a tenyeredbe néztem. – Fát vágtam még pár éve, és nem figyeltem, belevágtam a baltát. Nem varrták össze, ezért ilyen furán forrt össze. Krumplit tettünk rá, mert az kiszívja, azt mondják. Megborzongtam, mintha nekem is déjá vu-m lett volna. Megérintetted a hajam, hogy megnyugtass, nem vagy álom. Még nem. – Atomok véletlenszerű összekapcsolódása? – suttogtad. Cinkos mosolyt villantottál rám, tiszta biológia ez, nem szépség szerintem, egyszerűen a fizika törvénye a vonzódás. De nézve téged, ahogy rád sütött a fény és szikrázott a szemed, nem tudtam elhinni, hogy ez képletekkel és törvényekkel leírható lenne. Ahhoz túl bonyolult. – Igen, talán, vagy csak káprázat. – Csak a fél számat húztam mosolyra, szeretted, ha így mosolyogtam, ettől olyan félszegnek és visszafogottnak tűntem szerinted, mint egy szűzlány, aki még a férfitestre sem mer nézni, nemhogy megérinteni. Talán beléd vágott a felismerés, hogy tényleg tönkreteszel, hiszen még ebben a percben is annyira várok rád, annyira szeretlek, te meg becsapsz, legalábbis ezt véltem kiolvasni a tekintetedből. – A jó emberekkel jó dolgok történnek – mondtam. 104

Nekem máson járt az eszem. Tudtad talán, hogy mit akarok ezzel mondani, tudtad talán azt is, hogy nem akarok választ, most nem. Bíztam benned, hogy meg fogod oldani a helyzetet, úgy, ahogy tudod. Nem fogsz hazudni és csalni, de ha tudod, akkor elhagyod azt a másik lányt egy igaz szerelemért. Tudtam, ha mégsem tudod megtenni, akkor a becsület az, ami visszatart. Soha nem fogok haragudni rád, sőt talán még jobban foglak szeretni, mert nem voltál képes megbántani azt a másik lányt. Míg engem igen. Olyan kevés rossz dologgal találkoztam az életben, olyan szépen teltek a napjaim, éveim boldogságban és szeretetben, annyira tiszta volt a szívem, mentes mindenféle rosszindulattól és pesszimizmustól, hogy el sem tudtam képzelni az állítás ellentétét. Pedig te voltál a megtestesítője ennek, mert a jó emberekkel igenis történnek rossz dolgok, nagyon rosszak, és néha csak tűrni kell, amikor az ember már nem bír harcolni, szólni se, csak hagyja, hogy vigye az ár. De nem mondtad meg nekem az igazat, azt akartad, hogy higgyem továbbra is ezt, hogy boldogan nézzek a jövőbe. És hogy felejtselek el örökre. Lassan kibontakoztam az ölelő és forró karjaidból, pedig már szinte hagytam átengedni a testemnek a jóleső és kellemes érzést, hogy birtoklom a bőröd, az érintésed, testednek minden apró kincsét. Eljátszottam a gondolattal, hogy nem törődve a csónakázótó horgászaival, megcsókollak, és szerelmeskedünk, felrúgva mindent, amit valaha is gondoltam a világról, mindent, amiből valaha is álltam. A pár percnyi gyönyörért, tested öleléséért és a képzelt sikolyokért, sóhajtásaidért megérte volna, még a pokolra is mentem volna érte. Megfogtad a csuklómat. Egy roppantással össze tudtad volna törni a vékony bőr alatti apró csontokat, annyira akartál talán bántani, mint amennyire megvédeni. Úgy éreztem, hogy teljesen megőrültél. Megőrjítettelek. Arrébb hajtottad a fejed, hogy ne érezd az illatomat, és ne égesse a bőrödet a forró leheletem, messze akartál tőlem kerülni, hogy ember maradhass, ha már csak ez maradt neked az életben. De a képeket a fejemben nem tudtam elhessegetni, ahogy láttam meztelen hátad vonalát, amint megfeszül, majd rád omlik a hosszú, dús hajam, a kezem 105

végigsiklik a mellkasodon, le egészen az öledig. A hajammal betakarom magunkat, eggyé válunk az aljnövényzettel, és eltűnünk… Lassan indulni kellett, mert a vonat várt rád. Várt, hogy elvigyen egy másik lányhoz, akinek sejtelme sincs róla, hogy mit tagadtál meg őérte néhány perccel ezelőtt, és aki ha tudná, hogy mit érzel irántam, akkor is visszafogadna, annyira görcsösen és féltékenyen ragaszkodik hozzád. De még nem akartam erre gondolni, kellett még pár perc a boldogság apró szigetén. Ahogy sétáltunk visszafelé, és a kezem minduntalan a derekadra tévedt, amit próbáltál óvatosan lefejteni magadról, nem állhattad meg, hogy ne tedd fel a kérdést: – Ha most arra kérnélek, hogy… hogy is fogalmazzak, legyél a szeretőm, megtennéd? Titokban találkozhatnánk, nem mondanánk el senkinek. Vártad, hogy megdöbbenek, de olyan természetességgel szólaltam meg, hogy tudhattad, ezen már én is gondolkoztam. – Hogy második legyek? Hogy lealacsonyodjak a lehető legmélyebbre, és eláruljak egy másik nőt, aki mit sem sejt, miközben neked csak a testem kellene, amit kihasználnál, majd ha megunnál, eldobnál, és új ágyast keresnél? Ezt akarod, hogy ez legyen belőlem? Érzelmek nélküli test? Tudod… igen, igen, azt hiszem, hogy megtenném, ha így nem veszíthetnélek el még egy kis ideig. Tudtad, hogy igazat mondok, szemernyi kétséged sem lehetett afelől, hogy ha kérnéd, tönkretenném magam a kedvedért. Az arcodon látszott, hogy ezt már végképp nem bírtad tovább. Igen, hagynám, hogy kitipord belőlem azt a gyönyörű szikrát, amit úgy szerettél bennem. Hogy egy olcsó nőt csinálj belőlem, akit használnak és eldobnak, mint a gyufát, ha kialudt. Elbúcsúztál tőlem a buszállomáson. Busszal mentem inkább haza, nem vonattal, kísértve a sorsot, hogy vége lehet valaminek. – Ugye nem most látlak utoljára? – kérdeztem, és reménykedtem benne, hogy talán mégis megcsókolsz. Még egyszer. Utoljára talán. – Hát persze hogy nem – hazudtad, és elmentél a vonat felé, nem néztél hátra egyszer sem, tudtad, ha megfordulsz, soha többé nem leszel képes elindulni. 106

Egy óra múlva, amikor talán éppen hazaérhettél, küldtél nekem egy levelet, amiben ez volt: Tudod, ami velünk történt, visszaadja a reményt, hogy az igazi, a szó nemes értelmében vett emberiesség mégis létezik, hiszen erősek maradtunk, ha ezt utólag elrontom, minden hiába volt. Nekem is hiányoztál, és jó volt veled együtt, még így is. De ez még magamnak is titok, ne haragudj érte.

107

5. És mégis… kerülöm a nevedet. Mert fáj az a szó, fáj minden ékezet és magánhangzó, fáj, ahogy a számhoz ér, égeti és dörzsöli, de én mégis… még mindig, mohón fújom ki minden tagjait.

DEPRESSZIÓ EGY MAKACS DOLOG, te tudod a legjobban, te már megjártad ennek poklát, nem is egyszer. Ironikus, hogy pont te vittél bele. Vagy én magamat? Nehéz megmondani már ilyen sok év távlatából az igazat, bármi legyen is az, néha csak úgy gondolok ezekre a napokra, hetekre és évekre, mintha álom lett volna, sok kis szakadásszerű álom. Mint amikor alszol, és a fejedben számtalan esemény és cselekmény, kép és érzés váltja egymást, míg valójában nem történik veled semmi, de a világ addig is halad, míg te alszol, és mindenről lemaradsz. Vagy olyan, mint amikor olvas az ember: megvilágosodsz, ledöbbensz, elgondolkodsz és letörsz, míg körülötted mindenki éli az életet, te pedig mások képzelt életét éled meg, de azt is csak fejben. Hát ilyen álomszerű lét szabadult rám, amikor végleg elengedtem a kezedet. Alváskor az ember nem bír felébredni, végre kikeveredni a mókuskerékből és vállalni az igazi élet fáradt perceit. Az álmodozás egy következő szint: nem is akar felébredni. Élvezi a lebegésszerű létet, az elszalasztott pillanatokat, hogy minden szabad percében elmenekülhet

A

108

egy másik világba, amit ismer és szeret. És gyűlöl mindent, ami messze van ettől a világtól, ami normális és emberi. Bár te mindig azt mondtad, hogy nem akarsz emberi lenni. Hát azt biztosan elérted, hogy én nem lettem az. Amikor utánad néztem az állomáson, görcsbe rándult a gyomrom, éreztem, hogy most látlak utoljára, talán a sors hirtelen bepillantást engedett régóta szövögetett tervébe, nem tudom, de mégis éreztem, hogy csak perceim vannak, hogy bevéssem még egyszer, utoljára az arcodat, az illatodat, a ruhád anyagát az emlékezetembe. Vártam, hogy megfordulsz és rám mosolyogsz, akkor tudtam volna, hogy van még esély kettőnknek, hogy tényleg te is akarod, és igaz lehet egyszer az, amit úgy vártam. Csak néztem mereven a hátad, és akartam, hogy megfordulj, bűvöltelek minden erőmmel, ahogy csak tudtam, de nem fordultál meg. Görcsösen kapaszkodtam a telefonba, a buszon még nem akartam elhagyni magam, hazáig kibírtam, hogy ne hívjalak fel, aztán kinyomtad a telefont, és tudtam, hogy azért, mert már vele vagy. Nem tudsz beszélni, mert én már nem számítok neked, ha ő ott van. Az állomásról egyből a páromhoz mentem, felcsöngettem hozzá, és ő nem volt meglepve, gyakran mentem át hozzá hívatlanul, igazából már családtagnak számítottam, nem néztek rám vendégként. Bementem a szobájába, nem néztem körbe, nem szóltam a szokásos rendetlenség miatt se, talán még köszönni is elfelejtettem. Leültem az ágyra mellé, képtelen voltam ránézni, féltem, hogy megérzi az illatodat rajtam, féltem, hogy meglátja a szememben az igazat. Becsuktam hát szemem, és megcsókoltam, átöleltem, és ő nem ellenkezett, hagyta, hogy megtörténjen, olyan szépen és finoman, ahogy már régóta nem. Órákig szerettük egymást akkor, ott, és utána sokáig tartott még a karjában, mielőtt elaludt volna. Én pedig ott feküdtem a mellkasán, és hallgattam, hogyan lélegzik egyre mélyebbeket, hogyan emelkedik a mellkasa fel és le a fejemmel együtt. Még sosem szerettelek ennyire téged, mint ebben a pár órában. Mikor felébredt, én már rég felöltözve vártam, mondtam neki, hogy részemről vége a dolognak, ne haragudjon, és ne is kérdezzen semmit, mert nem tudom megmagyarázni, de még csak megérteni se, ami 109

történt. Kértem, hogy másnap hozza el a dolgaimat, melyek még nála voltak. Most persze biztos felmerül benned a kérdés, ő vajon mit szólt az egészhez. Meg fogsz lepődni, nem mondott semmit, hosszan nézett, majd csak bólintott némán. Na, látod, innen tudtam, hogy akkor vele kapcsolatban jól döntöttem. Ha úgy szeretett volna még akkor, ahogy a kapcsolatunk elején, küzdött volna értem, értünk. De már ő is belátta, hogy el kell engednünk egymást, mielőtt meggyűlöljük a másikat. Kiértem a lépcsőházból, és kellemesen szitált az eső. Olyan jó volt érezni a hideget az arcomon, érezni, hogy érzek, még így is, ennyi szívtelen mozdulattal a torkomban és görccsel a fejemben. Most igazán emberi voltam, ahogy mondanád, és talán gyűlölnél is érte, most már tudod, hát már gyűlölhetsz érte. De én szerettem emberi lenni, szerettem bűnt elkövetni és megbántani másokat, fájdalmat és csalódást okozni, mert legalább nem a közöny falaiba kellett ütköznöm. Írtam neked, hogy tudd, szakítottam, nem azért, mert ettől azt vártam, hogy újra vonatra szállsz, és meg sem állsz az ajtómig, nem azért, hogy bizonygassam, hogy milyen komolyan gondoltam, hanem mert egyszerűen akartam, hogy tudd, hogy tudjál mindenről, ami hozzám tartozik, mindenről, ami a részem, vagy valaha is az lesz. Tudnod kellett, hogy már egyedül vagyok. Otthon Linda levele várt, Márkkal próbált zöld ágra vergődni. A vonzalom kölcsönös volt, ez nyilvánvalónak tűnt már az elejétől, ám hogy ki, mit és hogyan akar, már kevésbé. Márk az elején hangsúlyozta, hogy ő nem lesz szerelmes, mert a szerelem vakká és süketté teszi az embert, és hogy ő erre képtelen. Linda pedig annyira szerette, hogy vállalta volna még a második helyet is a szívében, csak hogy együtt lehessenek. Semmi jogom nem volt ítéletet mondani egyikőjük felett sem, hiszen én is azt mondtam neked még pár órája, hogy lennék pénz nélküli kitartott barátnőd, ha csak így kaphatnálak meg. Linda írt rólad is, érdekel, hogy mit? Ti mások vagytok, mint mi. Őt terelgetni kell, és neked pont rá van szükséged, neki meg rád. Tanítjátok egymást valamire, és ez így jó.

110

Azt tervezte ebben a levélben, hogy bérelhetnénk négyen egy lakást a régi főiskolás városunkban a Fő téren, ahol egyszer egy padon kedves órákat töltöttem veled. Elmennénk hárman dolgozni, Márk meg befejezné a sulit. Minden este énekelnénk és zenélnénk, mozimaratonokat tartanánk és… boldogok lennénk. Aztán később Csöngére költöznénk, vissza oda, ahol az egész elkezdődött, egy régi tornácos parasztházba, tudod, léckerítés meg favágás, és ott élnénk, nem foglalkoznánk a világ bajával, csak egymással. Gyerekeink születnének, és továbbadnánk nekik Bóbita és Anna titkát, mesélnénk nekik sosem látott tájakról és történetekről, nem fedve fel, hogy a főszereplők mi voltunk. Aztán, ha felnőnek, összeházasodnak majd, és nekik is gyerekeik lesznek, mi pedig megöregszünk. Nem tudtam neki mit felelni, irreális álom volt. Bevillant ettől egy furcsa balsejtelem, a vágás a bal kezeden, amit a balta hagyott. Pont az életvonaladba vágott bele… Linda azt mondta, hogy ne csüggedjek, legyek erős, várjam ki, hogyan fogsz dönteni. Biztatott, és ezért igazán nem hibáztathatom, hiszen jó embernek ismert téged, őszinte és egyenes embernek, ahogy Márk is. Ők is hittek benned, őket is becsaptad. Aztán mondott még valamit Linda, ami még erőt adott nekem pár hétre, hogy várjak rád, és higgyek benne, hogy minden jóra fordulhat: Nem az a fontos, hogy ki mellett alszik, hanem hogy kivel álmodik. Ekkor történt, hogy elkezdtem verseket írni. De nem úgy, ahogy mások, hogy ha jött az ihlet, leültem és írtam, hanem én egyfolytában írtam és írtam. Néha még séta közben is megálltam, mert eszembe jutott valami, és percekig álltam a járdán, amíg ki nem szakadt belőlem az a pár sor. Ugyanis ha valami eszembe jutott, azt nem tudtam magamban tartani, elkezdett égetni, marni belülről, tépni, és kínkeserves perceket okozott, amíg meg nem szabadultam tőle. Ledobtam magamról, mint valami terhet, egy tiszta, fehér papírra, és úgy néztem rá, mint valami ördögi teremtményre, ahogy ott fénylett, minden mocsokságában és gyönyörűségében. Állandóan nálam volt egy jegyzetfüzet, abba írogattam ezeket a szenvedéseket, nem volt bennük se rím, se asszonánc, még néha ékezet se, de mégis versek voltak, versek a javából. 111

Gyűltek már egy ideje, ahogy vártam a válaszodra, talán titkon abban reménykedtem, hogy ezzel is életben tartom a reményt, hogy válaszolsz, és olyat, amivel nem tagadod meg sem magad, sem engem. Aztán elkezdtem küldözgetni neked ezeket a verseket, mindennap egyet. Nem vártam választ, nem vártam dicséretet vagy bókot, semmit nem akartam, csak úgy éreztem, hogy el kell érniük hozzád, noha tudtam, hogy nem ezek fognak segíteni a döntésben, mégis újra és újra, nap nap után küldtem a verseket. Linda el akarta tőled kérni azt a képet, amin négyen vagyunk egymás mellett. Ez az a kép, amit még Csöngén a vegyesbolt előtt készítettél. Akkor állítottad be a vakut önkioldóra, és ekkor néztek minket valószínűleg őrültnek az éppen érkező munkások. Ezt a képet szerette volna tőled Linda megkapni, de te nem válaszoltál neki, talán sejtetted, hogy bár a kép nagyon fontos volt neki, hiszen ez volt az egyetlen, amin mind a négyen szerepeltünk, volt más oka is annak, hogy megkeresett. Persze hogy beszélni akart veled, elmondani, hogy ő szívesen meghallgatna téged, hogy segítene neked, bárhogy, hiszen ő is hasonló cipőben jár, és talán beszélhettetek volna rólam is, ha esetleg nem lettél volna biztos az érzéseimben. De te nem kértél ebből, talán nem volt véletlen, tudtad, hogy Linda meggyőzően érvelt volna, és te nem tudtad volna megmondani a nagy kék szemeibe, hogy te már döntöttél, a gyávábbik utat választod, és nincs erőd beismerni, hogy vége, vagyis hogy sose volt, mert el sem kezdődött. Nehéz volt várni rád, de úgy éreztem, hogy megéri, biztos voltam az érzéseidben, hiszen láttam a szemedben, hogy mit akarsz, nem volt kétségem felőle, mégis… Olyan balsejtelem kínzott, mint még soha. Nem akartam, nem tudtam feladni. A levelek, amiket küldtem neked, tudva, hogy talán soha nem olvasod el őket, egyre hosszabbak lettek, ebbe kapaszkodtam, mint valami könnyű reményben, hogy nem felejtesz így el, és tudod, hogy várok rád, bármeddig. Az egyikben ezt írtam, leírom, hátha nem olvastad, mielőtt kitörölted: Mi már nem lehetünk barátok többé, ezt tudnod kell. Sok minden lehetsz még, fáradt és keserű, őrült és meggondolatlan, szabad és 112

felelőtlen, csendes és visszahúzódó, ahogy én is lehetek kétségbeesett és félénk, reménykedő és csüggedő, hisztérikus és higgadt, de azt is tudnod kell, hogy most nem kevesebbet kell eldöntened, csak azt, hogy a világ legboldogtalanabb vagy legboldogabb emberei leszünk-e. Nem többet, csak ezt… Én várok rád, mert tudom, hogy nincs ennél érdemesebb dolog a világon, amire várhatnék. Te vagy a minden és még több. Egyikre sem válaszoltál, és nem írtál egy sort sem, nem hívtál, nem kerestél, én pedig szépen lassan kezdtem megőrülni, próbáltalak mindenben keresni, egész nap, mint a lázas beteg járkáltam, ha elfáradtam, lefeküdtem, hogy egy perc múlva újra felkelhessek, és tovább kutathassalak. Újrapörgettem ezerszer és ezerszer a pillanatokat, amiket együtt töltöttünk, elolvastam a leveleidet, ízlelgettem a szavakat, elemeztem a mondatokat, ízekre szedtem, majd újra felépítettem őket. Addig-addig, amíg végül betéve tudtam minden szavadat. Újranéztem a fényképeket, és próbáltam a háta mögé látni a fotópapírnak, de akárhányszor megfordítottam, te már nem voltál mögötte. Széttéptem, és a szemétbe dobtam, hogy aztán pár perc múlva őrült módjára előszedjem onnan, kiborítva a hulladékot, és egyenként, darabonként újra és újra megteremtsem azt az arcot, amit egész nap kutattam. Kutattam a fák erezeteiben, az út porában, a kék égen, a felhők formáján, a kezem kusza vonalaiban, a hajam minden egyes tincsében és a szemfehérjémben lévő vérágakban. Éjjel nem nagyon aludtam, ha igen, veled álmodtam, hogyha felébredek, akkor ne érezzem, hogy egy percet is nélküled töltöttem. Meglátogattam Lindát, aki megmutatta azt a felvételt, amit ő rögzített még ott, Csöngén, mintha évekkel ezelőtt lett volna, nem csak pár hete. Néztem a felvételt, néztem az arcodat, minden mosolyod, minden pillantásod, és jó volt látni, hogy akkor milyen boldog is voltál. Velem. Van egy rész, ahol éppen parodizálsz, csak te látszódsz a kép közepén, aztán elneveted magad, kiesel a szerepből, és ezt senki sem tudja, hogy miért, de kinézel jobbra, a kamerázó Linda mögé, és úgy mosolyogsz, ahogy én szerettem. Én voltam ott, Linda mellett, rám mosolyogtál úgy, hogy abba bele kellett halni. Együtt sírtunk összeölelkezve a bánatunkban Lindával a kanapén, a film pedig csak forgott tovább. 113

Sok időt töltöttem a főiskolás életünk színhelyein, kerestelek, kutattalak mindig, mindenkiben, összegyűjtöttem a beszélgetéseket, emlékezéseket rólad, mindent tudni akartam, de nem idegenektől, akik csak hallottak rólad, hanem a legjobb barátaidtól, akik ismertek jól. Meséltek rólad rengeteget, mindegyikbe beleéltem magam, és ott, a füstös kiskocsmákban két vadász, azaz boros kóla között életre keltél, és ott ültél közöttünk, nevettél azon, hogy miket mondanak rólad, és elővetted egy új műsorszámodat, én pedig hagytam, hogy a fülembe fújj, ha mások nem látják. Cinkosul kacsintottunk össze, csak én láttalak, csak én. Szerettem a többieket, nagyon szerettem, mert ők ismertek téged. Nehéz volt arra gondolni, hogy valójában nem haltál meg, el sem tűntél, hanem vele vagy, és boldog vagy, miközben én vártalak, és még azt is bűnnek gondoltam, ha evés közben a rágásra figyeltem, és pár percig nem te jártál a fejemben. Nem hívtál, nem írtál, nem kerestél, akár halott is lehettél volna. Aztán az érzés lassan megszűnt, és átengedtem magam, mintegy védekezésképpen, a csendes lemondásnak, ami persze csak álca volt, valójában mögötte még soha nem látott erejében ott volt a szerelmem, de próbáltam magamnak bemagyarázni, hogy azzal teszek jót neked, ha elengedlek. Ha igazán szeretlek, képes leszek elengedni téged. Milyen könnyű volt kimondani, és aztán napokig újra jól aludni, nappal kedvesen mosolyogni, nem úgy járni, mint egy őrült, és közben tudtam, hogy mindez hazugság, mert éjszakánként még mindig a nevedet hallottam álmomban. Hogy szerelem volt-e? Nehéz megmondani, mit is éreztem irántad akkor; talán egy kicsit beleőrültem, talán egy kicsit birtokolni akartalak, győzni, ahogy mindig, nem tudtam elhinni, hogy a szerelem nem győzelem, ahol megnyered magadnak azt, akit szeretsz. A szerelem igazából kőkemény vereség. Le kell győzzenek ahhoz, hogy tiszteld, és igazán értékelni tudd a másikat. De ezt akkor még nem tudtam. Legalább azt az elégtételt adtad volna meg nekem, hogy gyűlöljelek! Mennyivel könnyebb lett volna! Miért nem bántottál meg? Miért nem tapostál bele két lábbal az érzéseimbe, miért nem? Sokkal jobb lett volna, ha rád sem bírok nézni, ha felfordul a gyomrom a 114

nevedtől, ha émelygés kap el a gondolatra, hogy hozzám érsz. De persze te nem ezt tetted, hagytad, hogy szenvedjek, hogy őrlődjek. Naponta kérdéseket tegyek fel magamnak, hogy miben hibáztam, bennem van a baj? Hogy teljesen elveszítsem az önbizalmam, meggyűlöljem helyetted magamat, amiért nem tudlak elfelejteni, amiért még mindig akarlak, és amiért nem tudlak gyűlölni. Nem tudtalak gyűlölni, akármennyire is akartalak. Még akkor sem, amikor végtelennek tűnő nappalok és éjszakák után egy rövid üzeneted várt rám, amiben megmenthettél volna, és én is téged, de te nem úgy döntöttél. Talán megrettentél saját magadtól, és a ténytől, amit tenni készültél velem, és a lelkiismereteden könnyítendő, kiírtad magadból a fájdalmat. Köszönök mindent, amit tőled kaptam, a szavakat, az érzéseket, a szép emlékeket, ilyenben még nem részesültem. Nem akarlak konzervdobozba zárni, hogy várj rám örökké, azt sosem tudnám kiérdemelni, inkább kezelj eltűntnek nyilvánítottként, aki valaha még visszatérhet hozzád, de az is lehet, hogy örökre elveszett. Értem nem szenvedhet senki. Ismered azt a dalt, hogy A boldogság egyszerű? Ebben van az a sor: „ vége van, vagy csak most kezdődik el?” Hallgasd meg, és emlékezz rám! Ha biztosra akarsz menni, ne várj rám, akkor nem fogsz csalódni. Mindig azt mondtad, hogy te nem akarsz emberi lenni, hát gratulálok, mert sikerült! Embertelenül kemény és hideg voltál velem, úgy döntöttél romba, ahogy még soha senki. Mert ebben a levélben megírhattad volna, hogy vége, kész, ennyi, de még itt is azt írod nekem, hogy visszatérhetsz. Hát mit akartál tőlem? Hogy egy életen át várjak rád? A legkisebb remény nélkül? Hogy feladjak mindent, és neked szenteljem minden napomat, órámat, percemet, amíg a vér pumpál az ereimben, és a szívem zavarosan újra- és újratölt? Azt akartad elérni, hogy szenvedjek? Miért? Emlékszel, amikor tanultuk Szabó Lőrinc versét, a Semmiért egészent? Arra kéri a szeretőjét, hogy ne várjon el és ne kérjen semmit, de adja magát mégis teljesen oda neki feltételek és megkötések nélkül. Legyen olyan, mint egy villanykörte, ha a szerelme 115

kicsavarja a foglalatból, ne is éljen, csak akkor, mikor ő akarja. Neki legyen szép és kedves, senki másnak. Ezt kéred tőlem te is. Talán arra is emlékszel, hogy a vers utolsó sora mégis tartalmazza a feloldást: a költő biztos benne, hogy meg fogja mindezt bocsátani neki a szerelme. Én viszont nem voltam ebben olyan biztos. Tudom, hogy nem vagy vallásos, mert ha az lennél, akkor tudnád, hogy a keresztény felajánlhatja a szenvedését egy másik keresztény lelki üdvéért. Ha tudom, hogy téged megmentelek ezzel a pokoltól, ahova már olyan nagyon és eltökélten tartasz, akkor vártam volna rád életem végéig, szenvedtem volna, hogy az öröklétben talán találkozzunk. Felhívtalak telefonon, emlékszel? Hosszú hetek után. Felvetted, és a madárcsicsergésből rájöttem, hogy most otthon vagy, nem vele, egészen közel hozzám, akár le is szállhattál volna a vonatról ott, ahol én lakom, hogy elmondd, amit pár sorban firkantottál le. De te inkább gyáván leírtad, hogy vakítson, ahányszor csak újra- és újraolvasom. Rekedt volt a hangod, mint aki mély álomból ébred, és hirtelen még azt sem tudja, hogy kell felvenni a telefont. Ismeretlen volt a hangod színe, nem találtalak benne, bárhogy kerestelek. Úgy beszéltél velem, mintha nem történt volna meg az, ami miatt értelme lett az életemnek, mintha az egész egy régi és izzadt álom lett volna, amire már senki sem emlékszik, kikopott a tudatból. A munkalehetőségekről kérdeztél, és újságoltad, hogy bejelentkeztél a munkaügyi központba, közben hallottam, hogy mész, teszel-veszel, mint akinek millió és egy fontos dolga van azon kívül, hogy velem beszélget. Nem volt meglepett a hangod, talán valahol már vártad a hívásom, túl akartál lenni rajtam, mint amikor az ember letépi a sebtapaszt, és nem sziszeg, csak összeszorítja a száját, és csendben dörzsöli a friss bőrt, ami még nem egészen a teste része. Vagy az egész csak színjáték volt, és belül még jobban szenvedtél, mint én. Ez voltam neked? Egy seb, ami újra vérzett? Fájt hallanom, menynyire hideg és távoli voltál, mennyire nem ismertelek, és nem ismertél azokban a percekben. Nem mondtál semmit, semmi olyat, hogy mi volt velünk, hogy döntöttél-e, gondolkoztál-e, csak éreztem, hogy te 116

már nem gondolsz rám, nem álmodsz rólam, nem hallod a nevem minden másik névben. Tudtam, hogy vége, éreztem. Nehéz megmagyarázni, miből tudtam, amikor egy szót sem szóltál rólunk. Talán az volt az a pont, amikor megemlítetted, hogy a pároddal mennyit kirándultatok az elmúlt hetekben a közeli erdőben, és mennyire sokat gyalogoltatok, de nem fáradtatok el, meg jó volt egyébként is a sok lustálkodás után a friss levegő, még az étel is jobban esett, amit ő készített, persze, neked. Senki más nem hallott volna bele rejtett utalást, csak én, én hallottam, mit akarsz ezzel mondani, hogy tudatni akarod velem, hogy őt választottad, a lányt, aki főz neked, aki elmegy veled túrázni, aki otthont ad neked, aki ott van veled. Akivel talán, ha egy másik időpontban és helyzetben találkoztam volna, még barátnők is lehetnénk, de ezekben a percekben mégis azt kívántam, hogy bárcsak meghalna… Beleharaptam a számba, és remegni kezdett a kezem, tudtam, hogy már nem bírom sokáig, ezért gyorsan beleszóltam a telefonba, belevágva a mondandódba, hogy mennem kell, ne haragudj, akkor szia! Ezek voltak az utolsó szavaim, melyeket mondtam neked. Talán nem is hallottad, mert még mindig magaddal voltál elfoglalva, és azzal, amit mondtál, bele sem gondolva, hogy én mit érezhetek. Összeestem a padlón, a telefon még egy darabig világított és remegett az erőtlen kezemben, de nem tudtam elengedni, kiejteni a kezemből, így csak mereven bámultam a kijelzőjét, ahol még mindig a te neved volt látható, mint utoljára hívotté. Nem tudom, hogy meddig feküdtem ott, lassan nedves lett a fejem alatt a padlószőnyeg, és lassan lement a nap is. Jobb volt az éjszaka és a csend, ami magához ölelt; nem voltam magányos, a fülemben csengett az összes szavad, visszhangozta a szoba a rekedt történeteidet, melyekkel megkínoztál engem. Hideg volt a szobában, lecsökkent a hőmérséklet éjszaka, de én már nem tudtam jobban fázni a gyenge testemben, mint amennyire a törött lelkemben fáztam az emléked miatt. Két dolgot mindenképpen tudnod kell rólam, kedves, bár azt hitted, hogy ismersz. Hát tévedsz. Még én sem ismertem magamat. 117

Az első dolog az, bármennyire is hihetetlen, hogy azon az estén, ahogy ott feküdtem a könnyeimmel áztatott szőnyegen, egy kicsit meghaltam. Sokféle halál van, vannak előhalálok, melyek erősítik az embert azért, hogy keményebbé váljon. Neked sok ilyen előhalálod volt, szükséged nem volt rájuk, mert téged eleve kemény testtel és lélekkel áldottak meg, de a sok próba még erősebbé tett. Én viszont mindig is gyenge voltam, soha nem haltam meg egy kicsit se, nem volt rá szükségem, azt hittem. De ott, akkor, a földön fekve leszámoltam a korábbi életemmel, és rájöttem, hogy mennyi mindent rosszul csináltam. Volt időm gondolkodni, és tudtam ezt, előttem volt az egész élet, nélküled, bőven volt időm mindenre, és ez a szó – nélküled – beleégette magát a lelkembe. Meghalni, ez volt minden vágyam. Nem akartam felkelni, nem akartam élni, semmit sem akartam nélküled. Persze nem testileg haltam meg, ahhoz talán túl gyáva vagy túl bátor voltam, de lelkileg is meghalhat egy ember anélkül, hogy a testi létét feladná. Eltörli az addigi szabályokat, melyeket alkotott, az elveket, amik szerint sok évig élt, az emlékeket, melyek sajognak. Nem fájt meghalni, mivel ez egyúttal egy újjászületést is jelentett, egészen új ember kelt fel az éjszaka közepén a padlóról. Más gondolatai, más érzései voltak, és már csak a tükörképe hasonlított a halott arcára. Ezen a napon egy életre leszámoltam veled. Tudom, hogy talán most nem érted, hogy egy ilyen nagy szerelem, egy ilyen erős és lángoló vágy hogyan csaphat át egyik percről a másikra semleges érzéssé. Végletes ember vagyok, nálam nincsen átmenet. Végeztem veled egy életre, egy perc alatt eldöntöttem, hogy se verset, se levelet nem írok neked, a képeidet széttépem, a nevedet és a veled töltött perceket egy apró dobozba zárom a fejemben, és eldugom a legmélyebb sarokba. Jó volt ez az érzés, de ugyanakkor izgató is, hiszen fel kellett építenem az életemet, újra, nélküled. Hogy gyűlöltelek-e? Nem, nem gyűlöltelek. Azt hiszem, hogy arra mindig is képtelen leszek, ahhoz túlságosan erős érzelem és szánalom élt bennem irántad, hogy valaha is így nézzek rád. Egyszerűen átvettem 118

azt az érzést, ami már régóta szöget vert a fejembe, és amit te mondtál még nekem: kezeljelek eltűntként. Hát, így tekintettem rád, mint aki talán meghalt, talán nem, de mindenesetre soha többé nem találkozom veled, nem kell várnom rád, várni a válaszodra, féltékenynek lenni rád, egyszerűen egy léten kívüli világba kerültél, ahol nekem már nem volt dolgom veled. És ez jó volt. Még a gyűlöletemre sem voltál érdemes. Többet nem gondoltam rád, nem jártál a fejemben naphosszat, nem álmodtam veled, igen, drágám, még az álmaimból is eltüntettelek, gondolhatod, hogy milyen mélyre száműztelek a tudatomban, ha azt is elértem, hogy az ágyamban pihenve ne te bontsd meg a békémet. Nem beszéltem rólad senkivel, ha a nevedet hallottam valahol, akkor elkezdtem hangosan sikítani a fejemben, hogy ne halljam meg, mit mondanak, a naptáramból kitéptem a névnapod lapját és a Csöngén töltött idő napjait, mintha meg se történtek volna, és ezek a napok többet meg sem történhetnek, egyszerűen átugrottam őket, feledve, hogy valaha is voltak. Hát ez történt velem, amikor felkeltem a padlóról, és kitöröltem a neved a telefonomból, aztán beleültem a kádba, és addig engedtem a forró vizet magamra, amíg ki nem folyt a peremén. Hagytam, hogy kifolyjon, aztán újraengedtem és újra, amíg el nem ázott az egész fürdőszoba. Másnap úgy keltem fel, hogy senki sem mondhatta meg, hogy mi történt velem az éjszaka. Egészen más ember lett belőlem, kicsit hasonlított ahhoz, aki még Csönge előtt voltam, de valójában már sohasem lehetek olyan, ezt én is tudtam, de nem bántam, mert tudtam, hogy erősebb lettem. A régi énem egy ilyenbe belerokkant volna, érzelmi nyomorékként tengette volna az életét, ám a mostaninak már nem volt gondja, nem törődött semmivel és senkivel. Mondhatnám azt is, hogy kíméletlen lettem. A barátokat elhagytam, egy darabig kerestek, próbálkoztak, aztán szépen lassan megunták, és békén hagytak. A családom először a főiskolás lét megszakadásának és a munkanélküliségnek tudta be a változást, először megértően és segítőkészen fordultak felém, de aztán ők is feladták, látva, hogy a változás nem ideiglenes, hanem tartós. 119

Karrierista? Így mondják ezt manapság, talán az lettem, nem tudom. Találtam munkát egy újságnál, először afféle lóti-futinak vettek fel, fénymásolni meg gépelni, de én mániákusan vetettem bele magam, élveztem a kihívásokat, és nem zavart a kevés fizetés, hiszen nem volt igazán mire költenem vagy gyűjtenem. Sok munkát nem adtak, hiszen kezdő voltam, én mégis minden este bent maradtam, néha tízig is, mert féltem hazamenni. Féltem attól, hogy unatkozni fogok, hogy nem tudok mit kezdeni az időmmel. Ha mégis előbb hazajöttem, akkor belevetettem magam valami másba, ami leköt, amivel érzem, hogy telik az idő. Talán most sajnálsz, és azt hiszed, hogy nehéz volt. De nem igaz, sohasem voltam ilyen boldog. Éreztem, hogy értelme van az életemnek, ezt kevés ember mondhatja el magáról. Mivel szorgalmas voltam, nagyon megbecsültek a munkatársaim, kivívtam az elismerésüket, mert elvállaltam sok olyan munkát, amit ők nem. Látták, hogy este is sokáig bent maradok, szívesen beszélgettek velem, annak ellenére, hogy nyilván már az elején elkönyveltek egy kevéssé barátkozó típusnak, mivel nem vettem részt névnapi köszöntésekben és szilveszteri bulikban. De mint dolgozót, valóban megbecsültek, és úgy éreztem, hogy jó helyen vagyok, hogy megtaláltam, amit kerestem. Kihívás, sok munka és az írás, ami nélkül egy fikarcnyit sem élveztem volna a dolgot. Közben nekifogtam az egyetem elvégzésének, mivel magyarból csak a főiskolás szintű diplomát szereztem meg korábban, tudtam, hogy ez is lefoglal, ez is az időmet tölti, tehát jó ötletnek tűnt. Ráadásul a magyar szakon sokat kellett olvasnom, ami elrepített más világokba, hátrahagyhattam a régit, és ez tetszett. De nem csak ez foglalta le a szabad perceimet, mániákusan kezdtem odafigyelni az egészségemre, afféle hobbinak is tekinthető ez, ám én nem csak a szabadidőmben, hanem minden percben ezzel foglalkoztam. Kilométereket futottam megállás nélkül, állandóan figyelve a pulzusomat, hogy mennyivel ment lejjebb. Egyre inkább finnyás lettem a különböző ételekre, csak azt ettem meg, amit én készítettem, csak azokból az alapanyagokból, melyeket én vásároltam, ott, ahol tudtam, hogy nem raknak bele mindenféle módosító vegyszert. Nem ittam csapvizet, csak szűrtet, palackozottat, nem napoztam, mert féltem, hogy 120

bőrrákom lesz, nem figyeltem a külsőmre, nem sminkeltem magam mindennap, ha nem volt muszáj. Talán azt hiszed, hogy egy kicsit megőrültem, hogy elborult az elmém, merthogy ilyen változás nem megy végbe az emberen pár hét alatt. Ám ez velem nem pár hét alatt történt, hanem évek alatt. Évek teltek el közben, de nekem pillanatnak tűntek, és jó volt így gondolni az életemre, mint pillanatra, hiszen már túl akartam lenni rajta, vártam valamire, magam se tudom, hogy mire, de csak nem jött el semmi. Az évek alatt feljebb léptem a ranglétrán, ami a szorgalmamnak volt köszönhető. Újságíró, majd rovatvezető lettem, a legfiatalabb valószínűleg, akit ennél a lapnál láttak, de nekem tetszett ez, vártam és kerestem a kihívásokat. Most persze biztos azt kérdezed magadban, hogy ennyi év alatt, ennyi küzdelem után, amit a percek ösztönös legyőzése okozott, volt-e időm túllépni rajtad, és mással vigasztalódni. A kérdés nehéz, hiszen ha azt kérdezed, hogy voltam-e mással, és élveztem-e, hát igen, nem tagadom, sok férfi megfordult mellettem, a legtöbbjükkel még jól is éreztem magam, egy ideig maradtak is, de nem csodálkoztam vagy bánkódtam, amikor továbbálltak. Családot és gyereket akartak, én nem. Én már régen nem mertem álmodozni léckerítéses kis kőházról, fürtös gyermekről a karomban. Elhessegettem, és beletettem abba a kis dobozba, ahova a rólad szóló emlékeket, illatokat és érzéseket is. Nem tudtam többé szerelmes lenni, nem tudtam úgy nézni egy férfira, ahogy rád. Mindegyiket hozzád hasonlítottam, mindegyiket bíráltam és zsűriztem, aztán persze mind megbuktak, és én úgy gondoltam, hogy ez így jó. Nem gondoltam már rád, de másra se, a szerelem, mint olyan, véget ért az életemben akkor, amikor felkeltem a padlóról annak az éjszakának a közepén. Nem állt meg az életem, nem lett vége neki, csak egészen máshogy folytatódott, mint eddig, egészen más értelmet kapott. Ebben az új életben nem volt helye a szerelemnek, nem volt helye szépségnek, verseknek és boldogságnak, csak munkának és győzni akarásnak. Talán még most is itt tartanék, ha egy péntek délután, amikor már előre rettegtem az előttem álló hétvégétől, a munkába temetkezve 121

nyitott rám a titkárnő, aki vagy húsz évvel idősebb volt nálam, hogy keres valaki telefonon. Nagyon meglepődtem, mert volt céges mobilom, a legtöbben azon hívtak, régóta megvolt ez a telefonszám, és akit a munkám révén az utóbbi években megismertem, mind tudta. El nem tudtam képzelni, hogy ki kereshet. A titkárnő bekapcsolta, és én felvettem a kagylót. Bár ne tettem volna. Linda hívott, elnézést kért, hogy a kiadónál keres, de tudja, hogy itt dolgozom, és sürgősen beszélnie kell velem. Furán éreztem magam, igazán zavarban, mert azóta, hogy leszámoltam a régi életemmel, nyilván neki sem volt már helye benne, ezért megszakítottam vele minden kapcsolatot, amit ő értetlenül szemlélt, de aztán rám hagyott. De nem azért hívott, hogy újraélessze a régi barátságot. Fura az élet, hogy milyen erősnek és keménynek hittem magam, akit senki és semmi nem rendíthet meg, ám azt hiszem, hogy azonnal elájultam mégis, amikor azt suttogta a telefonba, hogy felakasztottad magad.

122

6. Egyedül vagyok a szép szirmos házban Puszta kézzel töröm a fát télire Elteszem a gyümölcsöket hidegre Hogy újra nyár legyen a régi léckerítéses házban.

jólesett, mert előtte pár órán át csupa kapkodás és rohanás volt az életem, rám fért, hogy egy kicsit rendezzem a körülöttem lévő összevisszaságot. Nem vezettem gyorsan annak ellenére, hogy nagyon siettem, mert kellett egy kis idő átgondolni, mit is keresek ebben az autóban, és miért is megyek oda, ahol te vagy. Bekapcsoltam, majd lekapcsoltam a rádiót, először zavart a csend, aztán zavart a zene, rád emlékeztetett, és már olyan régóta nem gondoltam rád; olyan régen volt, hogy kiűztelek a fejemből, hogy valahogy úgy gondoltam, már soha többé nem fészkeled oda be magad. Aztán egy hívás, a neved, és én újra visszakerültem abba az őrült mókuskerékbe, ahonnan annyira ki akartam szabadulni… Egyszer már sikerült, még egyszer sikerülhet? Lehúztam az ablakot, kellett a levegő, mert újraidézve a telefonbeszélgetést, úgy éreztem, hogy megint elájulok. Pedig te tudod jól, hogy nem vagyok az a könnyen ájulós típus, de mégis éreztem, hogy az emlékek hatására remegni kezd a lábam a gázpedálon. Figyeltem a táblákat, számoltam a megtett és még rám váró kilométereket. Mintha csak az életem útján járnék, amit azonnal magam mögött hagytam, mindennel együtt, amit eddig felépítettem, hogy érted menjek.

V

OLT IDŐM GONDOLKODNI A KOCSIBAN,

123

Túlélted. De a gondolat, hogy meg akartál halni, csomót kötött a gyomromra, és mélyen égette megfáradt lelkemet. Nem tudtam már többé sírni, attól a naptól kezdve, hogy utoljára beszéltem veled, mégis úgy éreztem, hogy folynak a könnyeim, csak befelé, egészen mélyen és sötéten. Miután az irodában magamhoz tértem az ájulás után, és megnyugtattam mindenkit, hogy jól vagyok, arra hivatkoztam, hogy egy közeli rokonom hirtelen meghalt, mutattam bizonyítékként a telefonra, ami a földre esett velem együtt, és hogy azonnal oda kell utaznom, mert intéznem kell az ügyeit. Nagyon megértő volt minden munkatárs, részvétet nyilvánítottak, és együtt érzően simogatták meg a hátamat, aztán biztosítottak róla, hogy addig leszek, amíg akarok. Hát persze, évek óta dolgozom itt, de akárhányszor kivettem a szabimat, mindig bejöttem dolgozni. De most nem érdekelt az újság, hogy mi lesz a rovatomhoz tartozó újságírókkal, semmi, mennem kellett, és nem volt egy perc vesztegetni való időm se. Otthon csak a legszükségesebbeket kaptam össze és csaptam bele egy bőröndbe, majd kocsiba szálltam, és csak tankolni álltam meg. Újra előtörtek a régi emlékek, ahogy szeltem az utakat. Csönge, az együtt töltött táncos este a tér padján, séta a csónakázótónál, aztán a leveled, a várakozás, és a félelem, hogy elveszíthetlek. Meg kellett állnom. Lehúzódtam az út szélére, jó volt egy kicsit pihenni, Valószínűleg hirtelen felment a vérnyomásom vagy megszédültem. Kiszálltam a kocsiból, és hagytam, hogy elhúzzanak mellettem dudálva a jókedvű kamionosok, miközben leguggoltam a kocsi mellé és a hátamat a hideg ajtónak szorítottam. Jólesett a hideg, lassan magamhoz tértem, ahogy a fejemet a térdemre szorítottam, de még mindig remegett a kezem, ahogy magam elé tartottam. Ijesztő volt, hogy milyen hatással van még mindig rám, ami akkor történt. Lassan elmúlt a zsibbadás érzése, beszívtam a korai nyár friss fűillatát, és újra beszálltam a kocsiba. Bekapcsoltam a rádiót, és elterveztem, hogy a lehető legkönnyedebben fogok viselkedni. Már amennyire lehet egy ilyen helyzetben. 124

Belenyúltam a táskámba, hogy megkeressem a telefonomat, lehalkítottam, hogy ne zavarjanak, pár napig nem akartam senkivel beszélni az igazi életemből. Most pár napig egy álomvilágban fogok élni, egy világban, ahonnan aztán vissza kell mennem, de addig nem bírnám ki, ha a másik életemből hívogatnának, mert ki kell élveznem vagy szenvednem ezeket a napokat. Találtam pár cetlit a táskámban, ahogy kivettem a telefont, a sok sárga ragasztós cetli a földre hullott, de nem szedtem össze őket, most hirtelen értelmüket vesztették azok a dolgok, melyeket olyan fontosnak tartottam. Állandóan voltak nálam ilyen tömbök, és ha eszembe jutott valami – egy jó cím, egy fontos telefonszám vagy téma –, lejegyeztem, de azt is, ha valamit nem akartam elfelejteni, gyógyszert bevenni, bevásárolni. Mindig feljegyeztem a dolgokat, aztán eltettem a táskámba, így ha valamit kerestem, az egészet át kellett néznem egy darabért. De nem volt baj, mert az egész életemet nyomon tudtam követni ezeken a cetliken. Most jöttem csak rá, hogy ha összeraknám ezeket a kis papírokat, egymás mellé, szorosan, akkor a te arcod képét adná ki az egész. Megérkeztem a városba, ahova tartottam; csendes és nyugodt hely, a késő péntek délutánon az emberek már mind a hétvégének örültek, pihentek, otthon vacsoráztak a családdal, míg én életem legnehezebb találkozására készültem. Könnyen megtaláltam a kórházat, a táblák jól eligazítottak, leparkoltam a kocsit, vagy háromszor is visszamentem, hogy ellenőrizzem, becsuktam-e, de igazából időt akartam nyerni, kellett az az idő, nagyon kellett. A kórházban kevesen jöttek-mentek a folyosón, egy ásító ápolónőt kaptam el, és megérdeklődtem, hova kell mennem. Egy elkülönített épületre mutatott, a kórház területének végébe, elindultam arra. A vörös téglás épület nem volt túl bizalomgerjesztő berácsozott ablakaival és virágok nélküli kertjével, közelebb érve már az üvöltéseket is hallottam, de ez nem riasztott meg egyáltalán, sőt, talán egy kis bátorságot is merítettem belőle. A portán megkérdezték, hogy rokonod vagyok-e, pofátlanul hazudtam, hogy a húgod vagyok, és mivel nekem és a féltestvérednek ugyanaz a vezetéknevünk, és ő már igazolta magát, tőlem nem is kért 125

semmilyen iratot a portásnővér. Megmutatta az ajtót, majd magamra hagyott, mert az egyik beteg rettenetes hangzavart csapott az ágytállal. Elindultam lassan a hosszú folyosón, már sötétedett, bár nyár volt, de mégis furán sötét volt az épületben. Villanyt még nem kapcsoltak, a szűk és sötét folyosó csak a nyitott ajtókból kapott némi fényt, a mögöttük rejlő szobák akaratlanul is vonzották a szememet. Kikötözött betegek, akik hánykolódtak, az egyik ütemesen ringatta magát az ágyon, valaki kártyákat dobált a magasba újra és újra, egy férfi ment el mellettem, a tekintete üres és kifejezéstelen volt, a pelenkája a térdénél lógott már. Mégsem borzongtam meg, most nem volt időm ilyenekre gondolni. Az ajtód előtt megálltam, és próbáltam megnyugodni, összeszedni a gondolataimat, majd sűrű szívdobogás mellett csendesen benyitottam. Három ágy volt egymás mellett a szobában, ugyanolyan fehér mindegyik, fémrácsokkal és infúziós állvánnyal. Csak az egyik különbözött a többitől, mert benne feküdtél, mind a kilencven kilóddal és százkilencven centiddel. Első látásra alig ismertelek meg, hosszú szakállad volt, szökés, mint a hajad, ami szintén hosszú és elhanyagolt volt, az arcod puffadt, a szemed alatt fekete karikákkal. Öregedtél, többet, mint amennyit hét év alatt kellett volna. Kinéztél úgy negyvenévesnek. De a legijesztőbb és minden bizonnyal a legvalóságosabb a nyakad volt, ami meg volt dagadva, és kék-zöld foltok borították. Mélyen aludtál. Melléd léptem lassan, félve attól, hogy felébresztelek, félve, hogy amit látok, hirtelen megtörik és odavész, próbáltam megsejteni a csukott szemhéjad mögötti valóságot, ami egyre gyorsabban akart kicsúszni a kezeim közül. Meg akartalak érinteni, fogni és magamhoz szorítani, érezni, hogy valóság vagy, hogy nem vagy eltűntnek nyilvánítva, hanem élsz, élsz, mert túlélted, itt vagy még velem, akármilyen messzire is vagyok tőled. Nem akartam veled beszélni, sem tudni, hogy mi történt veled, csak látni, hogy élsz, a saját szememmel látni. Aztán elmenni, és folytatni ott és úgy, ahogy abbahagytam az életemet pár órával ezelőtt. A kezed a takarón pihent, erősen megkérgesedett és koszos volt, az egész tested éppen olyan elhanyagolt volt, mint a lelked. 126

Nem bírtam ki, és megfogtam a kezed, érezni akartam, hogy valóság vagy, hogy pulzál még a vér az ereidben, hogy dobog még a szíved, hogy nyugodtan mehessek el. Forró volt a kezed, nem lehet ilyen meleg egy halott keze, kell, muszáj, hogy élj! Olyan jó volt ez a pillanat veled együtt, úgy, hogy te nem is tudtál róla. Vagy mégis? Megérezted? Nem nyitottad ki a szemed, csak halkan motyogtad, alig érthetően: – Nem is fájt, nagyon gyors volt, nem fájt. Megijedtem, hogy felébredtél az érintésre, próbáltam kihúzni a kezem, de te megszorítottad, hiába álltam fel az ágy széléről, a kezemet nem engedted. – Itt vagy, milyen gyors, milyen gyorsan… Forgattam a fejem, hogy miben kapaszkodhatnék meg, amíg lassan kihúzom a kezem a kezedből. – Vége, vége, te itt vagy. Ezért kellett minden. Ezért. Hol vagyunk? Te nem lehetsz ott lenn, de még fenn sem, hol vagyunk… Kinyílt a szemed, rám néztél homályosan és üveges szemekkel, megijedtem, próbáltam elfordítani a fejem, de már késő volt, megláttál, és magadhoz húztál. – Maradj itt, ne menj el, még ne, csak pár percig, amíg odaérek, akkor már nem számít semmi. Megfogtál, és átöleltél, szorítottál, éreztem, hogy milyen erős vagy és izzadt, hogy milyen hevesen dobog a szíved. Pár percig átadtam magam a pillanatnak, tudva, hogy semmire sem fogsz emlékezni, annyira tele vagy nyomva nyugtatókkal. Ezért gondoltad azt az előbb, hogy már meghaltál, és a túlvilágon találkozol velem. Hát ezért akartál meghalni, hogy újra láthass? Nem, ez lehetetlen! Lassan engedett a szorításod, a karod leesett a paplanra újra, és én kiszabadultam. Mélyen aludtál, a szemed csukva volt. Hogy néztem ezt a csukott szemet még Csöngén, amikor előtted öltöztem át a szobában. Megráztam a fejem, hogy még a gondolat is kihulljon belőle, az az időszak már véget ért. Kinyílt az ajtó, egy fiatal nő nézett be rajta, sötét szem és sötét haj, alacsony volt és vékony, semmiben sem hasonlított rád, de egyből tudtam, hogy ő a nővéred, aki csak a féltestvéred. Intett a fejével, hogy menjek ki vele beszélni, mert te alszol, nem akar felébreszteni. Felkeltem az ágyról, lassan és csendben elindultam kifelé, és bezártam a régi nyikorgó ajtót, egy régen elfeledett álmot zárva mögé. 127

Csendben álltunk egymással szemben pár pillanatig, méregettük egymást, még sohasem találkoztunk, érthető volt, ha kíváncsi pillantásokkal figyeltük a másikat. Nehéz volt megszólalni. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan el tudsz jönni. Remélem, hogy most már jobban lesz, hogy végre itt vagy. Már napok óta a nevedet kiabálja. – Mi történt? – szakadtak ki belőlem végre a szavak, de az előbb hallottaktól csak rekedten tudtam beszélni. – Azt neki kellene elmesélnie, de még pár napig nem tudja, mivel erősen be lesz gyógyszerezve. Így gyorsabban gyógyul az orvos szerint. Csend volt megint, hallgattunk, jó volt ez így, lassan elértük a virágok nélküli kertet, ahol egy csíkos fapadra ültünk. Könnyű nyári este volt, jólesett a kellemes hideg és a szél. Próbáltam feldolgozni, amit az előbb átéltem. A nővéred megtört volt, nehezen vette a levegőt, láthatóan megviselte az, ami veled történt. Úgy szerettem volna átölelni, de tudtam, hogy most neki is kérges a szíve, csak ellökne magától. – Kedd éjszaka találtam meg, meglátogattam, és nem volt sehol a házban. Pedig általában ki sem mozdult, még a boltba is én mentem el helyette, ha hetente párszor ránéztem. Valahogy az az érzés kerített hatalmába, hogy a padláson van, ahol apa is meghalt. Előtte tett olyan kijelentéseket, hogy mindenki a padláson végzi, meg hogy neki a világ kötele sem lesz elég, olyan nehéz a sok lelki tehertől, amit hordoz. Igaza lett, mert amikor megtaláltam, a földön feküdt, eltörött a gerenda a súlya alatt, amire kötötte magát. Nem tudom, hogy meddig feküdt ott. A mentősök szerint fél napig is. Azóta itt van, nem beszél senkivel, motyog a kötélről, néha arról, hogy a padláson titkok vannak és kincsek, de csak egy nevet kiabál minden áldott éjszaka, a tiédet, újra és újra. Ott feküdtél a földön vagy fél napig. Akaratlanul is eszembe ötlött, hogy ez idő alatt talán értekezletem volt, és nem tudtam róla, hogy szenvedsz, másrészt meg az, hogy én is ugyanígy feküdtem a padlón miattad jó pár óráig. – Megnéztem a telefonját, de nem találtam ilyen nevű ismerőst, a régi munkahelyén se tudták. Aztán felhívtam a tanárát a főiskolán, aki nagyon sokáig kapcsolatban volt vele, hátha tudja, kit takar ez a név. Fazekas tanár úr segítségével elértem azt a kedves lányt, Lindát, aki 128

végre meg tudta mondani, hogy hol vagy. Kértem, mondja meg neked, hogy gyere el, ha tudsz. Ne haragudj, hogy erre kértelek, de már nem bírtam hallgatni, ahogy szenved. Miattam nem szenvedhet senki, csak én mások miatt… Egyszer ezt mondtad nekem, emlékszel? Hát most miattam szenvedsz? Bűntudat gyötör az évekkel ezelőtti dolgokért?

Nem tudtam kirakni a képet, bárhogy is próbáltam, nem illettek össze a darabok. Egy dologban viszont biztos voltam: nem tudok sem ma, sem holnap hazamenni úgy, mintha semmi sem történt volna. Tudtam, hogy nem hagyhatlak itt; a nővéred szeret, de megvan a maga baja a saját életével, nem tud már megbirkózni a te életeddel is. Pár nappal később, amikor felébredtem a panzióban, ahol szobát vettem ki, már csörgött is a telefonom. A lányok útban voltak, kicsit felvidítottak, elfelejtve a tényt, hogy már évek óta önző módon hanyagoltam őket, most meg a segítségüket kérve egyből jönnek, noha nem is nekem kellett a segítség igazából, hanem neked. Sok munka volt még veled, de tudtam, hogy egyedül nem birkózom meg ezzel, ahhoz túl gyenge vagyok, túlságosan közel van még az az idő, amikor engem is elemésztett a depresszió súlyos mocsara, ha egyedül vágok neki, akkor biztos, hogy belebukom, és velem együtt te is. Hát ezért hívtam el a főiskolai barátokat. Linda, Patrícia és Barbi az ország különböző részein éltek, mind dolgoztak már, komoly kapcsolatuk volt, vagy házasok voltak, mégis, amikor az idegen, sok éve nem hallott hangom megcsendült a telefonban, egyből megdobbant a mellkasuk mélyén a Csönge-érzés, és szabadságra mentek pár napra. Látod? Ezt teszed az emberekkel. Másért nem tették volna meg ugyanezt. Még a negyedét sem. A kórház előtt találkoztam velük, jó volt újra látni őket, észrevéve, hogy semmit sem változtak, kicsit híztak vagy fogytak, más lett a hajszínük, de a mosolyukban még ott őrizték a Bóbita dallamát. Fura volt őket itt és így együtt látni, mint valami elit különítmény, 129

szuperhőscsapat, akiknek a lehetetlennel kell megbirkózniuk: vissza kell hozniuk téged az életbe. Ugye, hogy még te is elneveted magad ezen a képtelenségen? Mert tényleg az volt, de amikor az orvos azt mondta, hogy a depressziód a legnagyobb baj, azt kellene kezelni, kénytelen voltam elgondolkozni, hogy mit is tehetnék én érted. A tudat, hogy akkor voltál a legboldogabb, amikor főiskolás voltál, nem volt új, ám nyilván nem írathattalak újra iskolába. A régi barátok kellettek, a régi arcok, a zene, az éneklés, a versek, és te, ahogy újra parodizálsz, énekelsz, táncolsz és mosolyogsz. Hát, ezért voltak itt a lányok. Amikor kiengedtek a kórházból, akkor kisétáltál a kapun egy lehetetlen kockás flanelingbe burkolva, mint aki fázik július közepén, koszos melegítőnadrágban és papucsban, a szakálladat nem engedted lenyírni, és védőpajzsként szorítottad magadhoz a törülköződet. Nem volt rajtad jegygyűrű, csak innen sejthettem, hogy nincs feleséged. A három lány elképedve nézett rád, te talán fel sem ismerted őket, üveges tekintettel bámultál magad elé, és aki hozzád ért, attól elhúzódtál. Csak tőlem nem, hagytad, hogy óvatosan betegyelek a kocsiba. És elindultunk hozzád, haza. A kocsiúton végig csend volt, a lányokkal már kibeszéltük, kicsacsogtuk magunkat, és mivel az a személy, aki kilépett a kórházból nem volt ismerős a számukra, így nem tudtak hozzád szólni. Ne haragudj rájuk! Én megértem őket, a látvány, amit akkor nyújtottál, megdöbbentette őket, nem csodálom, hogy meg sem tudtak szólalni. Abban a szőrös, ápolatlan testben és a nem egészen tiszta elmében nem tudtak felismerni téged. Nekem volt rá időm, hogy megszokjam a külsődet és az új, hallgatag, kábult énedet; nekem akkor is ugyanaz voltál, mint addig, semmit sem változtál a szememben, túlláttam a földi dolgokon, és megkerestelek a mélyén. Persze nem ismertél meg, vagy legalábbis a pár napban, amit veled töltöttem a kórházban, nem tűnt úgy, hogy tökéletesen tisztában vagy azzal, hogy ki ül minden reggel és este az ágyad szélén, amikor néha magadhoz tértél a gyógyszerek okozta mély és szaggatott álomból. Talán nem is tudtad sokszor, hogy ébren vagy, álomnak hittél engem is, a kórházi csíkos pizsamát, a vaságyat és a bélyeggel megjelölt fehér ágyneműt. 130

Talán azt is álomnak gondoltad, amikor végső elkeseredésedben a padlás gerendájához kötötted a szívedet, hogy azon az egy fonalon lengj, ám a sors, aki még mindig az orsódat pergeti, úgy döntött, hogy ez a fonál, ami vasmarokként szorult a nyakadra, ne az utolsó szoros kapcsolatodat jelentse az életben. A nővérednek vissza kellett mennie dolgozni, és nyugodt szívvel hagyott rám, bár nem tudta a kettőnk történetét, de sejtette, hogy mélyebb és fájdalmasabb annál, hogy azt én most el tudnám mesélni, így megelégedett azzal, hogy te biztonságban vagy, van, aki vigyáz rád. Napok alatt hozzászoktál a jelenlétemhez, ha köhögtél a fájó torkod miatt, zsebkendőt tettem a szád elé, ha a mosdóba kellett kimenni, én segítettelek el az ajtóig, mert még botladozva jártál, bizonytalan léptekkel. A három lány idegennek tűnt neked, de nem firtattad, hogy kik ezek, és hogy miért kell beszállnod az idegen autóba, miért megyünk és hova, úgy látszott, hogy megnyugtat a jelenlétem és az erősen magadhoz szorított törülköző, amibe úgy kapaszkodtál. Sok-sok kérdezősködés után megtaláltam a házatokat a falu szélén. Nem volt olyan régi ház, egészen újnak látszott a mellette levőkhöz képest, mégis csak a kocsiból bepillantva az udvarra láttam, hogy nagyon el van hanyagolva, amin – rád pillantva – nem is csodálkoztam. Belöktem a kocsifelhajtó kapuját, lassan, nyikorogva nyílt ki, ezt már évek óta nem használták, gondoltam, az udvar nagyon gazos volt, a vaskapu meg-megakadt a belékapaszkodó zöld karokban, de végül engedett. Behajtottam az udvarba, csoda volt, hogy ki tudtunk szállni a körülöttünk lévő térdig érő, elszabadult növényzettől. A ház a szüléidé volt, miután meghaltak, te és a nővéred örököltétek, de a testvéred lakott itt nagyon sokáig, te ezért sem akartál hazaköltözni, hogy ne zavard őket. Pár éve munkahelyváltás miatt másik városba költöztek, azóta állt üresen a régi ház. Még jó, hogy ezeket a nővéred elmesélte nekem, mivel így legalább kicsit fel is készített a látványra. Mi, négyen csodálkozva néztünk szét, próbáltuk befogadni a látványt, amit a hely adott, te nyugodtan ültél a kocsiban, nem is tudtad, hogy hol vagy. A ház ablakai olyan koszosak voltak, hogy nem nagyon lehetett belátni, az udvaron kupacokban szeméthalmok, szerszámok 131

szétdobálva. Hogy mégis ez a házatok, azt onnan tudtam, hogy megláttam az ajtófélfán azt a cifra díszítést, amit tudtam, hogy csak az apád csinálhatott. Az ajtó nyitva volt, benn borzasztó áporodott szag és sötétség fogadott minket, pedig egy függöny sem volt elhúzva. A földön mindenhol szemét és eltologatott bútorok. A szobában széttépett papírlapok, mosatlan edények és ruhák kupacokban, és az egész káoszon egy kölyökmacska futott át, mit sem törődve velünk. Rosszabb, mint amire számítottam, azt hiszem, hogy ez volt az első pillanat, hogy Linda szemében biztosan megláttam a kétségbeesést, tudtam, hogy rájött, mivel is állunk szemben, és hogy milyen nehéz dolgunk lesz. Elaludtál a kocsiban, nem akartunk még behozni a házba, hátha felébresztünk a rendrakással, meleg délután volt, hagytunk az ülésen szundítani. Kinyitottuk az ablakokat, a kellemes nyári meleg és a lucerna illata egyszerre szállt be. Legelőször is kivittük a szemetet a házból, szép kis rakást csináltunk belőle a ház előtt, majd az udvarról is összeszedtük a kidobált hulladékot. Eltologattuk a bútorokat, hogy legalább mozogni tudjunk. Mivel már lassan esteledett, úgy döntöttünk, hogy a szobákat kellene legalább annyira rendbe hozni, hogy aludni tudjunk mind az öten. Kiderült, hogy nincs elég ágy a házban, így Barbi azt mondta, hogy inkább kivesznek egy szobát abban a panzióban, ahol én is aludtam pár napot. Valakinek azonban veled kellett maradnia éjszakára, persze én maradtam, ott aludtam melletted egy régi karosszékben. Már ha tudtam volna aludni… mert egész éjjel figyeltelek, ha megmozdultál, felugrottam, hogy betakarjalak, ha kiabáltál, akkor simogattam a fejed, és dúdoltam, amíg újra el nem aludtál. Reggelig virrasztottam melletted, nem először, és nem is utoljára. Másnap reggel körbejártam a házat, még korán volt ahhoz, hogy a lányok megérkezzenek, talán egy kicsit szükségem is volt arra, hogy újra belekerüljek a véráramodba, ez pedig csak úgy lehetséges, ha magamba szívok ismét mindent, ami te vagy. A falakon focis poszterek, egy Magyarország-térkép, rengeteg könyv, nagyon régi és egészen új is. Az ágy, ahol alszol, már évekkel ezelőtt kicsi lehetett neked, most már lelógott róla a fejed és a lábad is. Fura volt téged nézni így, egészen úgy 132

tűntél, mint egy gyerek, aki egy felnőtt testébe szorult, és reggel döbbenten veszi észre, hogy egy éjszaka alatt éveket öregedett. A ruhák behajigálva a szekrénybe, kitaposott cipők egymás hegyénhátán. És igazából ez a rendetlenség uralta az egész házat még mindig, kivéve egy szobát. Ebben a szobában le volt húzva a régi fa-redőny, az ágy le volt takarva egy hímzett takaróval, a fotelban egy ruha arra várt, hogy felvegyék, a szekrényben is sok társa ugyanígy csendesen figyelt, de nincs már, aki felvegye őket. A szekrény polcain gondosan rakosgatott képek rólad és a nővéredről, mosolyogsz, maszatosak vagytok mindketten, még a füled is tortás, de már ezeket a képeket sem simogatja meg szeretettel senki. Még a szék is ott volt, amin addig ültél, amíg az édesanyád le nem csukta örökre a szemét. Megérintettem az ülését, szinte még meleg volt, és éreztem minden fájdalmat, amiért ezt a szobát azóta nem nyitottad ki. Láttam, hogy Patrícia bekanyarodik az utcába, szerencsére hoztak reggelit is, sejtve, hogy ebben a konyhában ma még nem tudunk főzni. Bejöttek, és a dobozokon ülve megreggeliztünk, beszélgetve közben a teendőkről. Aztán hirtelen mind az ajtó irányába fordultunk, ahonnan egy kis zaj hallatszódott. Felébredtél, és éhes voltál, hát persze, tegnap egyáltalán nem tudtál enni semmit, annyit aludtál. Úgy, az ajtóban állva etted meg a három zsemlét, amit a kezedbe nyomott Linda, nem néztél rá, csak tömted magadba kérdés nélkül, lehörpintve az ásványvízzel szinte egy kortyra. Legalább az étkezési szokásaid a régiek, gondoltam. Szó nélkül visszafeküdtél az ágyadba, és az egész napot végigaludtad. Mi nekiálltunk kitakarítani a lakást, elmostuk az edényeket, kiszellőztettünk, lemostuk az ablakokat, felmostuk a padlót, s a nap végére egészen emberi helynek tűnt a ház. Rengeteg üres sörösdobozt és borosüveget találtunk, eszembe jutottak azok a napok, amikor még mértékkel ittál, velünk is. Mi szakadhatott el benned, hogy most mégis az alkohol rabja lettél? Kerested azt a bódult állapotot, ami már oly sok embert, igen, téged is, engem is, sokszor óvott meg a valóság hideg pillantásától, és az álom édes ölébe ringatott. Talán másnak furcsa lehet, hogy ennyit sürgölődtünk és segítettünk neked. De négy évig voltunk csoporttársak és persze barátok is egyben, természetes volt, ha kellettünk, jöttünk. Számomra pedig még ennél is egyértelműbb volt, bár magam sem értettem, miért. Mivel elköltöztél 133

otthonról, és már a régi, főiskolás ismerősökkel sem tartottad a kapcsolatot, a barátok lassan eltűntek mellőled, ezt is a nővéredtől tudtam meg még a kórház udvarán. Mintha azt a régi, bulizós, társas lényedet is leadtad volna, amikor végeztél a főiskolán. Egyedül maradtál. Eltüntettem az összes alkoholt, amit találtam, erre sokáig, nagyon sokáig nem lesz szükséged. Az udvart másnapra hagytuk, így is majd összeestünk a fáradtságtól. Pihenésképpen leültünk a kertben, és a kellemes nyári meleg éjszakában beszélgettünk, ciripeltek a tücskök, szúnyogokat csaptunk agyon a karunkon, és számoltuk a csillagokat. Azt az éjszakát juttatta eszembe, amikor még fiatal végzősök voltunk, tele reményekkel, álmokkal és szerelemmel. Csillogott a szemünk, és azt hittük, hogy megváltoztatjuk a világot, hogy mi másképp csináljuk majd, mint a szüleink. De aztán mi is szépen beálltunk a sorba, és ránk zárultak a falak, körbevettek minket. Jó volt a csend, jó volt aztán énekelni velük, Patrícia volt a leginkább jókedélyű közülünk, és neki volt a legrosszabb hangja, de ez senkit sem zavart.

Másnap reggel felhívtam az orvosodat, hogy mennyi ideig normális, hogy te így alszol, és hogy mit tudnánk veled csinálni, amitől kimozdulsz az ágyból. Igazából már régen fel kellett volna kelned, a sok alvás csak mélyítette a depressziódat. Bementem a szobádba, még mielőtt a kocsival megérkeztek volna a lányok, és az arcodat fürkésztem a sötétben; láttam, hogy nyitva van a szemed, és a falat bámulod merev tekintettel. Sóhajtottam egy nagyot, és egyetlen rántással felhúztam a régi faredőnyt, ami csak úgy árasztotta be a napfényt. Hunyorogtál, és magadra húztad a paplant, de én lehúztam rólad, és gyenge voltál, hogy védekezz ellene. – Jó reggelt! Kelj fel! Jaj, segíts már, olyan nehéz vagy! Alig bírtalak felültetni az ágyban. – Figyelj, ennek vége! Eddig hagytam, hogy elhagyd magad, de ezután nem engedem. Mától minden más lesz, csak figyeld meg. 134

Felállítottalak az ágy mellé, nyakamba kaptam a legtisztábbnak látszó törülközőt, és a fürdőszoba felé vittelek, megvártam kinn, amíg elvégezted a dolgod, majd megengedtem a fürdővizet, és mivel sehol sem találtam tusfürdőt meg szivacsot, azt a saját bőröndömből vettem ki. A fürdőben levetkőztettelek, úgy hagytad magad, mint egy álmos kisgyerek, aki nem akar iskolába menni, de duzzogva engedi, hogy azért megmosdassa az anyja. Besegítettelek a kádba, és lemostalak. Nem így képzeltem el azt a pillanatot, amikor először látlak meztelenül, hiszen még a pólódat se vetted le soha előttem, mégsem zavart a meztelenség, mert te most még nem te voltál, ez csak a tested volt, a szellemed még mindig abban a ködös álomvilágban élt. Megtöröltelek fürdés után, és azt a ruhát adtam rád, amit még pár napja vettem a kórház melletti boltban, számítva arra, hogy itthon nem lesz egy normális darabod se. Leültettelek a konyhaszékre, és vagy tízperces keresgélés után találtam egy nem csorba ollót. Egy rossz lepedőt terítettem a nyakadba, és levágtam a szakálladat, majd megborotváltalak. Persze hagyott némi kívánnivalót maga után a dolog, de határozottan jó munkát végeztem, úgy éreztem. Aztán elkezdtem vágni a hajadat is, sorra hulltak a padlóra a szökés tincsek a kezemből. Megfogtál egyet, ami a térdedre esett, sokáig tanulmányoztad, majd elkezdtél halkan pityeregni, nehezen bírtam ki, hogy ne sírjak veled együtt én is. Aztán megelégeltem a nyafogásodat, próbáltam erős maradni, ahogy ezt megígértem magamnak még a kocsiban, amikor jöttem feléd. Letérdeltem eléd, a kezemmel megfogtam az arcod, hogy rám nézz, és ne a földre. – Hagyd abba az istenért! Itt vagyok veled, nem lesz már semmi soha többé rossz, szedd össze magad, kérlek! Segíts nekem! Abbahagytad a sírást, így mire megjöttek a lányok, már a korábbi formádhoz képest ragyogtál, alig ismertek meg, rövid hajjal és szakáll nélkül egészen előbújt a régi arcod, noha még mindig fényévekre voltál hajdani önmagadtól, attól a jóképű, huszonöt éves fiútól, aki azt mondta nekem, hogy gyere, táncoljuk végig az éjszakát. A reggeli után kivittelek a kertbe, gondoltam, a napsugarak talán jó hatással lesznek rád, mi úgyis a kertben dolgoztunk egész nap, tudtuk, hogy így szemmel tudunk tartani, nehogy valami hülyeséget csinálj 135

megint. A kismacska újra felbukkant, dörgölőzött a lábadhoz egy kis tejet vagy simogatást remélve, tőlünk biztonságos távolságot tartva, de te csak az öledbe bámultál, nem néztél egyszer sem rá vagy ránk, még egészen máshol voltál. Aztán láttam, hogy bár még mindig nem nézel oda, de felemeled a kezed, hogy a kis fejét oda tudja dörgölni, nem simogattad, de hagytad, hogy ő simogasson. Tudtam, hogy jobban vagy már. A ház végében orgonabokor volt, szinte láttalak magam előtt, valahogy mindig is így képzeltem, hogy májusban a fiúkkal a faluban orgonát mentetek lopni, nem azért, mert otthon nem lett volna, hanem azért, mert így izgalmasabb volt. Szinte láttalak, ahogy kidugott nyelvvel, lábujjhegyen állva ügyeskedsz elérni a legfelső ágakat is, gondosan ügyelve arra, hogy ne tégy kárt az ágakban. Aztán elmentél gyöngyvirágot vadászni, mert kihívás volt a kis, lapuló levelek között megpillantani a fehéren csillogó apró kincset, szálanként gyűjteni, ahogy a méh a mézet, amíg lassan csokorrá gyűlik a kezedben. Aztán egy kislánynak elvinni, nem többért, csak egy mosolyért, neked akkor még nem is kellett más. Éjjel nagy titokban májusfát állítani, újabb szakadások keletkeznek az amúgy is kopott nadrágon, ahogy újra és újra elesel a sötét erdőben, ahonnan a fát hozzátok, a törött üvegek megvágják a kezedet, de hajnalra áll a fa, és te boldog vagy. Nyáron ülsz a Dráva-parton, és hallgatod a víz selymesen simuló hangját a természet zajában, ami maga a csend. A beszélő kövek folyója tudja csak begyógyítani a sebed, senki más nem képes erre, ő szült talán meg mégis téged titokban, és ő is nevelt fel, ezért lehettél te a természet gyermeke. Idelátszik a hegy, hányszor másztad már meg? Minden kövén ott találnám ma is a lábad nyomát. Már értettem, hogy miért választottad a földrajz szakot, miért akartad tanítani és átadni a gyerekeknek azt, amit neked nem az iskola, hanem az élet adott. Persze ezeket én nem tudhattam rólad, de mint a legtöbb dolgot veled kapcsolatban, ezt is elképzeltem. Most láthatóan nincs melletted senki, miért nem kerestél meg? Délután leültünk Patríciával beszélni, amíg Barbi és Linda elment a boltba. Azt mondta, hogy nem maradhatunk itt örökre, ki kell találnunk valamit, ami miatt érdemes lesz neked élned, különben pár hónap múlva 136

megint megpróbálod. Eszébe jutott Fazekas tanár úr, aki talán tudna segíteni, hiszen ha állást tudna szerezni neked, akkor rendbe jönne az életed, lenne miért felkelned minden reggel. Bementem a szobádba, és az iskolás íróasztalodon kezdtem kutatni a tanár úr telefonszáma után, tudtam, hogy rendrakás közben valahol láttam a névjegykártyáját. Keresés közben találtam egy régi iskolásfüzetet, vagyis inkább egy csomagot, olyan kisméretűt, aminek kék a színe és vonalas a mintája, mind tele volt írva a gyöngybetűiddel. Belenéztem és megdöbbentem. Naplók voltak, melyeket te írtál, egészen kiskorodtól kezdve az utolsó időkig. Ez az, amit ki akartál adatni: az életed története. A kerekek csikorogva mozdultak a fejemben, főleg amikor megleltem a kártyát. Nem beszéltem meg a lányokkal a dolgot, tudtam, hogy ebben az egyben igazán biztos vagyok, és felhívtam Fazekas tanár urat. Elmondtam neki röviden, hogy mi történt veled, hogy most milyen az állapotod, és hogy mivel lehetne esetleg segíteni rajtad: minél előbb innen távol, munkát kapni és lakást, hogy kikerülj ebből a nyavalyás depresszióból. Te persze ebből semmit sem sejtettél, kinn a kertben ülve, a tanár úr azt mondta, hogy lenne egy szerkesztői állás talán, még meg kell érdeklődnie, de ha az nem is jön össze, akkor is talál neked valami kisebb munkát, ez a legkevesebb, amit megtehet érted. Mondtam, hogy lenne még valami, tudtam, hogy a tanár úrnak már sok könyvét kiadták, meséltem neki arról, hogy milyen felfedezést tettem, és hogy azt ki lehetne adni egy könyvben. Akkor talán meggyógyulnál, ha teljesülne az életed álma. Kérte, hogy gépeljük be számítógépbe, és küldjem el neki emailben, ha kész, ő mindent meg fog tenni azért, hogy sikerüljön. Megkönnyebbülten tettem le a telefont, egy hatalmas súly mozdult el a szívemről, éreztem, hogy könnyebben lélegzem, és gyorsabban is, hiszen rengeteg tennivalóm akadt. Linda magával hozta a laptopját, hogy tudja tartani a kapcsolatot a szeretteivel, így amikor leültem a kertben, ahol mind dolgoztak, és elmondtam, mit terveztem, akkor a döbbent csend után mind egyetértettek, és neki is láttunk. Mivel én és Linda tudtunk gépelni, ezért felváltva ültünk a laptop előtt, és erélyesen 137

vertük a billentyűzetet, míg Barbi vagy Pati felváltva olvasta fel a vonalas füzetek sorait. Ott ültél mellettünk a konyhában, hallgattad a saját régi szavaidat; az életed történetét, és minden soránál sötétebb lett a tekinteted. Nem tudtam, hogy azzal, hogy hallod, ártunk neked vagy használunk inkább, hiszen olyan kiszámíthatatlan volt az állapotod. – A liliomot, anyám a liliomot szerette, azt ültettem a sírjára is. Ezt suttogtad, amikor Pati édesanyádról olvasott fel. Láttam, hogy egyre tisztább az elméd, egyre jobban felfogod a körülötted lévő valóságot, bár hozzánk csak nagyon röviden és keveset szóltál.

Este, amikor a lányok elmentek, kimentem a műhelybe, hogy keressek egy baltát a kis cserjéhez, amit ki akartam vágni. Meg is találtam, és hirtelen belém nyilallt a felismerés, hogy talán ez az a balta, amit belevágtál a kezedbe. Megérintettem a hegyét, lassan húztam végig rajta az ujjam, érezve, hogy milyen hideg, talán itt ért hozzá a véred. Észre sem vettem, hogy kijöttél utánam a házból. Megrezzentem, amikor behúztad magad mögött a műhely ajtaját, sötét volt kinn, itt csak egy kis izzó égett, magányosan lógott le a plafonról, és a huzat miatt lassan lengett, egyszer megvilágítva engem, majd téged. Bár félhomály volt, de jól láttam, hogy rám nézel, és hogy a szemedben már nincs meg az a ködös semmibe nézés, hanem igazából látsz, tudod, hogy ki áll előtted, és hogy éppen mit csináltam. Odajöttél hozzám, és kivetted a kezemből a baltát, majd belevágtad a tuskóba, ahonnan én kivettem. Odaballagtál az egyik félig kész faragáshoz, és megsimogattad: – Be akartam fejezni, akkor sérült meg a kezem. Ezt hagyta abba apám még akkor. Fogtam a szerszámait, és nekiálltam, tudtam, hogy be kell fejeznem, mert az embernek ez a sorsa, befejezni, amit az apja megkezdett. Odajöttél hozzám, és megfogtad a kezem, majd a fára tetted, hogy én is érezzem, milyen finom az erezete. 138

– Nem tudtam munkát szerezni. Olyan helyre tudtak volna felvenni, ahol autóalkatrészeket kellett volna összeszerelnem, állandóan porban, gőzben, piszokban. Három műszakban, kicsi pénzért. Nem bírtam egy hétnél tovább. Ő meg gyereket akart, és építkezni. Tudtam, hogy én erre képtelen vagyok, nem tudok így élni. Megtagadnám saját magam. Megmondtam neki, és hazajöttem. Próbáltam munkát keresni újságoknál, szerkesztőségnél, de sehol semmi, se gyakorlatom, se kapcsolatom nem volt hozzá. Szépen lassan feladtam. Egyre nagyobb lett a sötétség, arra már nem emlékszem, hogy kerültem a padlásra, csak arra, hogy a földön fekszem, és levágják a nyakamról a kötelet. Rám néztél, szúrós és fájdalmas volt a tekinteted. Megtörölted a homlokodat, és elindultál a létrán, fel a padlásra, és én magam sem tudom, miért, de követtelek. Ott álltunk, ahol majdnem véget ért az életed. Olyan nyugodtan simogattad meg az eltört gerendát, ami megmentett, mintha csak apró mementója lenne a történetednek. Lassan lépkedtél a fonott kosarak és ládák között, végül megtaláltad, amit kerestél. Leguggoltam melléd, és megfogtam a kötél másik végét, remegett a kezem, felidéztem az érzést, amikor azt hittem, hogy végleg elveszítettelek, tudod, eltűntnek nyilvánítva lenni nem ugyanaz, mint halottnak, mert aki eltűnt, az még boldogan élhet valahol, de a halott az már nem él sehol és sehogy. Szerintem mindenkinek van egy életkönyve, ahol a sors rója egymás után a sorokat, és más embereket is beleír a sorsunkba, egy-egy oldalt szentelve nekik. Az én könyvemben még a margóra is a te nevedet írta. Soha jobban nem tudtam ezt, mint akkor, ott a padláson, ahol meg akartad ölni magad. – Azt hittem, hogy újra együtt lehetünk, ha meghalok. Másképp nem. Én nem tudok nélküled élni, se meghalni… – Menjünk aludni, már késő van. Majd holnap megbeszéljük – mondtam halkan. – Ma akarom. Végre tisztán látok mindent! Tudom, hogy napok óta ápolsz. Tudom, hogy mennyi mindent tettél értem, tudom, hidd el, tudom! És nem bírom elviselni a gondolatot, hogy szenvedsz értem! Már megint, holott én ezt nem érdemlem meg. El kéne, hogy küldjelek, 139

hogy minél távolabb legyél tőlem. Nem kéne soha többé, hogy beleavatkozzak az életedbe. De nincs erőm, nincs… Átöleltél, szorosan tartottál, úgy, ahogy régen, éreztem a régi illatod, hallottam a régi hangod, a szemed úgy fénylett, olyan zölden, ahogy rég, és nem akartam, hogy elengedj, de mégis képtelen voltam, hogy én is átöleljelek. Lelógó karjaim olyan erőtlenek voltak a közeledben, hogy ha elengedsz, akkor összeesem, mert kiszállt még a lábamból is minden erő. Védekeznem kellett volna, de képtelen voltam, hagytam, hogy pár percig átjárjon a boldogság, amiben már olyan régóta nem volt részem. Mindig a munka, a kötelesség, a feladatok, valahogy most még téged is annak tekintettelek, elfelejtve, hogy ki is vagy nekem. Most azonban felrúgtam mindent, amit valaha is szabályként hoztam magamnak, és hagytam, hogy pár pillanatig a legboldogabb ember legyek a világon. Együtt aludtunk azon az éjszakán, de nem, mint szerelmesek, nem, mint régi barátok, hanem mint két rokonlélek. A fejed a mellkasomra hajtottad, hallgattad, ahogy dobog a szívem, dúdoltam halkan, és lassan gyengébb lett a szorítás, és elaludtál. Egyenletesen lélegeztél, és én beszívtam az illatodat, aztán én is elaludtam, és rólad álmodtam, sok év után először. Másnap a vége felé jártunk a füzeteknek, már nem zavart minket az intimitás, az, hogy egy ember bensőjét látjuk, csak gépeltünk szeretettel, és tisztelve azt a mélyről jövő őszinteséget, mely benned volt. Éppen én ültem a laptop mellett, amikor Barbi nem tudta folytatni az olvasást, mert a füzetnek ki volt tépve legalább a fele. Nem értettük; körülbelül a főiskolás évek végétől hiányoztak a lapok. Hirtelen bevillant, hogy miért, láttam a szemedből a bocsánatkérő pillantást, gyorsan elkaptam a tekintetem, és a monitorra szegeztem, hogy ne kelljen rád néznem. Barbi javasolta, hogy ha már úgyis jobban vagy, akkor miért nem diktálod te le, hiszen Csöngéről van szó, erről biztos sokat tudsz mesélni, majd ő is segít neked emlékezni, jó lesz együtt felidézni azokat a napokat. Mondtam, hogy akkor én most szünetet tartanék, de Linda még nem végzett a mosogatással, kérte, hogy addig még tartsak ki, 140

utána meg felmos, aztán egész estig nem kell odaülnöm a billentyűk elé. Gyötrődtem, de nem mutattam, csak írtam, mint egy gép, fel sem nézve, meg sem rezdítve egyetlen arcizmomat a szavaidra. És akkor elkezdted. Elmondtad, hogyan készültél az utolsó főiskolás napjaidra, milyen jelentőséggel bírtak, milyen jól érezted magad, aztán megbicsaklott a hangod. Azt hittem, képtelen leszel elmesélni a történetünket. Tévedtem. – Ami Csöngén történt… Még mindig érzem a bőrömön a finom érintését. A hosszú szempillákat az arcomon, a leheletét a nyakamon. Mennyi idő eltelt, és még mindig nem tudom feledni egy percre se. Hogy szerelmes vagyok-e? Micsoda buta, elcsépelt közhely arra, amit iránta érzek. Mert szeretem, jobb szó híján ezt mondom, de sokkal több és másabb a mi kapcsolatunk ennél. Felnéztél. Most először, amióta megszólaltál. Nem Lindára néztél, nem Patira vagy Barbira. Rám néztél. Nem kellett kimondanod a nevemet, tudták, kiről van szó. – Ezért is kérdezgettem őt annyira a táborban, mert meg akartam ismerni, kicsoda. Egyszerűen beleőrültem a tudatba, hogy ott ül mellettem ez a lány, és sejtelmem sincs, hogy mire gondol! A legtöbb lányt, akivel találkoztam, és nem kevéssel volt már dolgom, pár perc alatt kiismertem. Ugyanazok a buta, egyszerű gondolatok, amiket már unos-untalan hallottam. Voltak szépek, kevésbé szépek, feltűnőek és egyszerűek, magasak és aprók, kis és nagy mellűek, de mind szőkék, nem is tudom, hogy ez tudatos vagy tudat alatti nálam. Az ő fejében viszont minden egyes gondolat úgy vonzott. Olyan dolgokat tudott mondani, amitől elállt a szavam. Elhallgattam volna bármeddig. Mindig is azt hittem, hogy egyedül fogok meghalni, de vele érdemes lett volna élni. Érte. Nagyot nyeltél, a lányok egyszer rám néztek, majd rád, aztán vissza rám. Linda a kezébe temette az arcát. – Megláttam a magam szedett-vedett külsejét a csillogó szemében, melyről azt hazudtam, hogy semmi különleges nincs benne. Képtelen voltam azt mondani, hogy tartsa magát távol tőlem. Pedig próbáltam, néha egészen hideg tudtam lenni, és előadások alkalmával teljesen másra összpontosítani ahelyett, hogy azt bámultam volna, hogyan fújja 141

a haját a szél. Másokkal beszélni, táncolni és aludni, miközben az álmait próbáltam meghallani a csendes éjszakában. Aztán belefáradtam, hogy hadakozzak a sors ellen, hogy küzdjek és próbáljak erősnek látszani. Azt hittem, ellök, ha megtudja a történetemet. Sohasem gondoltam volna, hogy még jobban fog ölelni, és még jobban fog… Nos, azt hiszem, szeretni. A kezem remegett a billentyűzeten, de megpróbáltam hibátlanul leírni, amit diktálsz. Nem néztem rád a monitorról, de a szemem sarkából még mindig láttam, hogy engem nézel. – Minden normális lány felkelt volna az ágyról, és azonnal ott hagyott volna, legtöbben a gazdag, jóképű férfiakat szeretik. Ő meg is kaphatná bármelyiket, de neki pont én kellettem. Szerette a kihívásokat? Vagy törlesztenie kellett az előző életében elkövetett bűnökért? Nem tudtam, nem is érdekelt, olyan jó volt elhinni abban a pár napban, hogy ő az enyém. Igazából az enyém lehetne, ha… ha léptem volna, akkor, amikor még lehetett volna. Ha nem féltem volna. Nyeltem egyet. – Hogy is kezdődött? Már második éve jártam a főiskolára, amikor le kellett adnom a történelmet. Nem sikerültek a vizsgák. Tudtam, hogy így nagy baj lesz, pedig szerettem a történelmet, igazán a magaménak éreztem. Nagyon bántam, amikor aztán meg kellett válnom tőle. Szinte evidensnek tűnt, hogy felvegyem a földrajz mellett a magyart, ez volt a másik kedvenc tantárgyam még a gimnáziumban. Az akkori irodalomtanárom mindig azt mondta, hogy menjek újságírónak, mert jól tudok írni. Sokáig gondolkodtam is rajta. Mi a nekem való munka? Nem érzem egyik munkát sem a magaménak. Apámhoz hasonlítok ebben, akit ha megszállt az ihlet, napokon át nem is láttuk. Véres volt a keze a sebektől, amit a fafaragás során szerzett. Mikor hazahozta a cifra kaput, nem tudtam tiszta érzésekkel ránézni, mert ilyenkor annyira más volt, nem olyan, mint mi. Elfordítottad a tekintetedet rólam. A falra néztél, a semmibe. Megköszörülted a torkod, és folytattad. – Sosem felejtem el az első irodalom-előadásunkat a D épületben. Maros tanárnő tartotta. Nekem is eszembe jutott a tanárnő. Nem túl magas, gömbölyű, anyás alakkal megáldott édes nő volt, szőke, örökké kócos hajjal, ami 142

mégis rendezettnek tűnt nekünk. Az orra végére csúsztatva az aranyszínű szemüveg, nyakában sál, hóna alatt legalább egytucatnyi dosszié és mappa, amiből itt-ott cetlik lógtak ki. Mindig teljesen szétszórt volt, és kapkodott, olyan volt, mint egy klasszikus színházi színésznő, és mivel beszédművelést tanított, elő is adta magát nekünk, amit mi nagyon élveztünk, és nagyon szerettük őt. – Már ott ültem a teremben, mivel az előző órámat is ott tartották. Szeptember volt, még egészen meleg idő. Figyeltem, ahogy a sok elsős csoporttársam beözönlik a terembe. Voltak, akiket már ismertem a kollégiumból, hiszen a gólyatáborban megittuk a pertut. Nem volt ekkor még barátnőm, és élénk érdeklődéssel fordultam a hölgyek felé, hátha valaki megragadja a szívemet. Ám semmi ilyen nem történt. Az óra elkezdődött, a tanárnő bejött, és a táblához ment, hogy felírja a nevét. Ekkor kinyílt az ajtó, és mindenki odafigyelt, hogy ki az, aki már az első napon elkésik. De talán senki sem bánta meg, hogy elkésett az a hosszú, fekete hajú lány, aki olyan piros volt a zavartól, hogy lehetetlen volt haragudni rá, amiért megszakította az órát. Gyorsan leült a hátsó sorban, mindenkitől távol, és még erősebben elpirulva. Már megbántam, hogy az első sorban foglaltam helyet, mert az egész törzsemet ki kellett forgatnom, hogy láthassam. Vissza kellett fordulnom, de folyton ürügyet kerestem, hogy mégis hátra tudjak nézni, kérdezgettem a mögöttem ülőket, hogy mit is írtak fel, mert fénylik a tábla, nem látom. Ekkor még nem volt szemüvegem, nem is lódítottam. Ő pedig hatalmas szemekkel bámult a táblára, és folyamatosan jegyzetelt. Nem tudtam elvenni a tekintetem róla. Nekem is eszembe jutott az a nap és a kínos késés. – Nem tudom megmondani, hogy pontosan mi tetszett benne. Nem volt szebb vagy feltűnőbb, mint a többi lány, de mégis volt benne valami. Lehetetlen volt nem ránézni és elcsodálkozni. Finom, vékony ujjai voltak, borzasztóan hosszúak, a haja is hosszú volt, dús és fekete, olyan volt, mint aki másik világból jött azzal a sápadt arcával és hatalmas barna szemével. Akkor még fekete volt a haja, később lett csak barna. Ekkor még nem mertem megszólítani. Mit is lehet mondani egy ilyen lánynak, aki ennyire különbözik a többitől? Az első közös szemináriumi óránkon már ott ült a teremben, amikor én bementem. 143

Gergely tanár úr tartotta az órát, aki a dialektusokat és a tájnyelveket tanította. Magas, szikár, idős férfi volt már akkor, erősen vasi kiejtéssel, amit szívesen parodizáltam olykor, amin ő talán néha meg is sértődött, pedig a tisztelet jele volt az, nem más. Ha most belegondolok, el sem hiszem, hogy milyen jó tanáraink voltak, mind megszállottjai a munkájuknak és a tanításnak, úgy adtak át minket az életnek, mint legféltettebb kincseiket, vigyáztak ránk, és csiszolgattak minket. Mivel kis főiskola volt, nem vesztünk el az egyetem több ezer arcának rengetegében, mindenki tudta a másik nevét. Gergely tanár úr a nevekkel gondban volt, többször is hangoztatta, de mindegyik tanítványáról tudta, melyik városból vagy faluból jött. Ezért gyakran, ha megszólította valamelyikünket a folyosón, az úgy hangzott, mint egy földrajzi atlasz: no, itt van a soproni kislány meg a horvátzsidányi kislány. Mi újság Molnáriban? Egyszer azt is elmesélte nekünk, hogy unokájával utazott vonaton elég hosszú távon, és hangosan fel kellett olvasnia minden egyes állomáson a helység nevét a kíváncsi gyereknek, ekkor jött rá, négy és fél órás út során, nem tudott olyan helyen megállni a mozdony, ahol neki ne lett volna a tanítással töltött évei alatt egy-egy tanítványa. Elkaptad a szemed rólam, majd újra rám néztél, megborzongtam. Nem tudtam megállni, hogy egy pillanatra ne emeljem fel a szememet a monitorról. – Kettővel mellette ültem le, mégse mellé, de így legalább elég közel ahhoz, hogy halljam a hangját. Mit mond, hogy ki ő, hogy hívják, és egyáltalán bármit. Az előttem lévővel beszélgettem, de végig őt próbáltam feltűnésmentesen figyelni, bár úgy láttam, hogy az is, akivel beszélgettem, így legalább ebben nem volt vita köztünk. Ő leginkább csöndben ült, de főleg csak rajzolgatott a füzetébe. Bárcsak tudtam volna, hogy mire gondol! Próbáltam feltűnően beszélni és mozdulni, hogy magamra hívjam a figyelmét, de csak párszor nézett rám, alig tudtam elkapni a pillantását. Keveset tudtam meg róla abban a pár évben, amíg egy évfolyamra jártunk, hiszen nem találkoztam vele buliban, nem voltak közös barátaink, hiába kerestem őt, soha nem találtam. Csak órán láttam, ahogy figyelmesen jegyzetel, vagy nagyon maximalistán előad. Imádtam őt hallgatni és nézni. De a legjobban az utolsó félévben 144

szerettem magyar szakos lenni, egy szemináriumra jártunk ugyanis, a XX. század magyar irodalmára, ahol imádtam vele vitatkozni. A legtöbb csoporttársunk már rég az ebédre gondolt, vagy nyálbuborékokat fújt unalmában, mi ketten viszont Szerb Antal Utas és holdvilágán civakodtunk a gyermekkori szerelemről, ami egy életen át tarthat. Ő azt mondta, hogy bibliai utalásokat talál benne, én erre reagálva már soroltam is a történelmi megfeleléseket, tökéletesen kiegészítettük egymást. Együtt nagyon jók voltunk. Milyen jó ezt így most utólag kimondani. Az utolsó mondatot talán nem is mondtad, hanem inkább lehelted, olyan halk volt. – Aztán a szakdolgozatvédésre várva a folyosón egészen közel ült le mellém, láttam, ahogy bevágta a lábát, és megpróbálta elfojtani a sziszegését. Annyira aranyos volt, hogy próbált mindig ilyen tökéletesnek látszani, holott annyira esendő volt, pont azért, mert nem akart annak tűnni. Mikor megláttam a nevét a Csöngére jelentkezők között, tudtam, hogy nekem is el kell mennem, lehetetlen volt kihagyni azt a pár napot, amit vele tölthetek. Ekkor még remélni sem mertem persze, hogy ilyen közel kerülhetek hozzá. A karjaimban tarthatom, beszívva a hajának édes illatát, érezve a teste súlyát, az összes őrült és fájdalmasan gyors szívdobbanását. Miattam vert olyan gyorsan, miattam fájt neki, miattam zsibbadt el a karja. Olyan fájdalmasan gyönyörű volt mellettem. Pati leült, pontosabban lerogyott a konyhaszékre, Barbi a falnak támaszkodott, és a szája elé kapta a kezét. Nem tudom, mit akart kimondani. – Persze már akkor tudtam, hogy lehetetlen, képtelenség, hogy hátat fordítsak annak a nőnek, aki kitartott mellettem a legnehezebb időkben, és a családnak, ami befogadott, még akkor is, ha másba lettem szerelmes. Az elveimhez hű akarok maradni, úgy is, ha tudom, hogy ezzel tönkreteszem őt is, magamat is, mert nekem már csak ez maradt. Becsület. Megpróbálom nem képen röhögni magam. Féltem attól, hogy belém fog szeretni. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha csak játéknak tekint, és rám se hederít! Megkönnyítette volna, hogy kiszeressek belőle, de ott, a diplomaosztón, amikor megtalált a szemével, tudtam, hogy ez nem múlik el. Hiába akartuk mindketten, 145

hiába próbáltam hátat fordítani neki, és minden figyelmem a páromra összpontosítani. A szavai üvöltöttek a fejemben, újra és újra, a szeme lyukat égetett az ingemen, és dörzsölte egész hazaúton a mellkasomat. Odatettem a kezem, és melegebb volt a bőr, mint bárhol, olyan forró, mint ő, akkor éjjel. Azt hittem, hogy többet nem látom, és elfelejthetem, de minél jobban próbáltam nappal kiűzni az arcát a fejemből, éjjel annál jobban visszatért. Mindig más alakban és mindig máshogy, de láttam a jellegzetes mozdulatait, vagy, ahogy a beszédét olvassa. Ahogy a Fő téren ugrálva lépked egyik kőről a másikra, ahogy átölel a konyhában, ahogy elmagyarázza, hogy mi a szerelem, ahogy leül mellém szemináriumon, és azt, ahogy először megláttam, kipirult arccal, befutva a terembe. Minden arcát, mozdulatát, hangját és mimikáját őriztem, fogtam és görcsösen kapaszkodtam belé a tudatalattim legmélyével, képtelen voltam őt elengedni éjszakáról éjszakára, nehogy akár egy hajszálát is elveszítsem annak a képnek, ami bennem élt róla. Mélyen volt bennem ez a kép, egyre mélyebbre kellett temetnem, egészen mélyre, valahova a szüleim képe mellé, ahol minden fájt és égetett. Elkezdett ő is égetni, a gondolata is, hogy minden éjjel vele fogok álmodni a halálom napjáig. Ez olyan természetes volt, mint a levegővétel, amit ezentúl már csak ösztönszerűen, szükségből végeztem. Tudtam, hogy meg vannak számlálva a napjaim, nem akartam sokáig élni, nélküle talán nem is lett volna értelme. Pati rátette a kezét a válladra. De te még mindig engem néztél. – Ahogy képtelen voltam vele lenni, úgy képtelen voltam nélküle is. Örök dilemma ez. De így neki esélye lett nélkülem egy igazi jövőre, ahol férjhez mehet, léckerítéses háza és kisbabája lehet. Tudtam, hogy ő ezeket megérdemli, mindenkinél jobban, és tudtam azt is, hogy ezeket én soha nem fogom tudni neki megadni. Meghalni a szerelemért? Nem nagy dolog, könnyű feladni, és a könnyebb utat választani, de élni a szerelemért, vagy anélkül, ez az igazi küzdelem. Fájón hallgattam. Elmondtál mindent: Csönge után hogyan töltöttél álmatlan napokat a kollégiumban, rám vágyva egész nap; milyen érzés volt velem táncolni, és nem törődni senkivel és semmivel, csak forogni és forogni; milyen volt a diplomaosztón meghallani a csak neked címzett sorokat, hogyan égette a belsődet, hogy olyan közel vagyok hozzád, de még csak meg sem érinthetsz. Elmesélted, mennyire fájtak a 146

verseim, és azt, hogyan döntötted el magadban, hogy többet nem találkozol velem, mert tudtad, hogy úgyis csak tönkretennéd az életemet. Miközben ezeket a szavakat mondtad, nem vetted le a szemed rólam, de a lányok sem. Akkor hagytam csak abba a gépies írást, amikor Pati egy zsebkendőt nyújtott felém. Ugyanis potyogtak a könnyeim, nem vettem észre, de már percek óta sírtam, és csak akkor hagytam abba, amikor már nem láttam a monitoron a betűket. Csend volt, néma csend, mind engem néztetek, és én nem tudtam szólni. Rájöttem, hogy már soha többé nem lehet semmi olyan, mint régen lehetett volna; hiába tudom az igazat, hogy azért hagytál el, mert védeni akartál, hiába vagyok itt már hetek óta és ápollak, semmi sem változtat azon, hogy a múltat már nem lehet rendbe hozni, nem lehet mindent megváltoztatni, ahhoz már túl késő, túl késő. Hirtelen újraéledt az a fájdalom, melyet ott éreztem, amikor feküdtem a padlón arccal lefelé, és amikor megesküdtem, hogy többet nem ejtem ki a neved, nem látom az arcod, nem álmodom veled, nem írok hozzád verset. Nagyon fájt. Nem bírtam ki még egyszer azt a kínt. Olyan nehezen álltam talpra. Nem, erre képtelen vagyok! A szorosan összezárt számból hirtelen hangok törtek elő, hallottam, hogy beszélek, de mintha nem is az én hangom lett volna, olyan messziről csengett: – Az is hazugság, ha nem mondod el az igazat. Hazudtál nekem, pont te, akiben mindennél és mindenkinél jobban bíztam. Felugrottam és kifutottam, miközben a többiek meglepődve néztek rám. Te ott maradtál, te is ugyanazt a fájdalmat érezted, mint én, csak ami engem menésre bírt, az téged maradásra. Linda futott utánam, átölelt, és mondta, hogy tudja, hogy mit érzek, nála senki sem tudhatja jobban. Arra gondoltam, hogy még a halvány árnyékát sem tudhatja annak, amit én érzek, de azért bólogattam a vállán. Mondta, hogy ha úgy érzem, menjek haza, ők majd befejezik itt veled a könyvet, aztán azt is elintézik, hogy kiadóhoz kerüljön. Ne aggódjak miattad, ők gondoskodnak rólad. De jobb lesz, ha én elmegyek, mielőtt még én is a padláson találom magam. Bevágódtam a kocsiba, és meg sem álltam hazáig. 147

Az elmúlt négy hetet, úgy ahogy volt, megpróbáltam kitörölni az emlékezetemből, mint egy álmot, amiben szép és rossz részek is voltak, de ami nem hathat ki az életemre, hiszen már felébredtem. Ugyanúgy éltem a napjaimat, mint előtte, felkeltem, dolgoztam, hazajöttem és lefeküdtem. Talán egy kicsit többet jártam össze a barátaimmal, és újra többet jártam a családomhoz is, ahol meglepődve és örömmel tapasztalták, hogy mennyivel másabb vagyok, és milyen jó látni, hogy végre a régi vagyok. Nem a munka volt már a legfontosabb az életemben, bár még mindig sok időt töltöttem a szerkesztőségben, de inkább a munkatársakkal, akikkel remekül kijöttem, sokat jártunk el vacsorázni vagy szórakozni egy-egy nehéz nap után. A cikkeimben sem lelepleztem vagy megbotránkoztattam az embereket, hanem inkább az egyszerű emberek problémájáról írtam, bele akartam látni az életükbe, és segíteni nekik. Nem interjúra mentem, ahol a szigorúan összeírt kérdéseket tettem fel, hanem egy kávé mellett elbeszélgettem velük, és élveztem, hogy minél többet tudok meg róluk. Már csak akkor jártam kocogni, ha kedvem volt hozzá, és újra jártam gyorsétterembe, sok időt töltöttem a szabad levegőn, alig vártam, hogy hétvége legyen, és kimehessek sétálni az erdőbe. Egy napon csomagot kaptam a szerkesztőségbe, ez nem volt újdonság, sok interjúalanyom lepett meg így, ribizlibort vagy házi süteményt küldve egy-egy jó cikkért, esetleg egy könyvet valamelyik írótól, akivel jól el tudtam beszélgetni, és szerette volna, ha írok róla. Ebben is egy könyv volt, de még nagyon új lehetett, mert nem hallottam róla, a címe után, Csillagok felé, sem rémlett semmi, egészen odáig, amíg meg nem pillantottam a neved a borítón. Hát megjelent a könyved, láttam, hogy a csomagot Linda címezte, örültem, hogy neked semmi közöd hozzá, aztán megláttam, hogy az első oldalra írtál néhány szót nekem. A lap teljesen üres volt, csak a jobb felső sarokban volt szedve egy rövid sor: Annak, akiért érdemes volt élnem, A lap közepén pedig tollal a te lendületes és szép írásoddal csak egy szó: 148

Hiányzol. Betettem a könyvet a többi közé a szekrénybe, tudtam, hogy soha nem fogom elolvasni. Nem szabad elolvasnom, minthogy rád gondolnom se szabad. Később hallottam rólad, hogy híres író lettél, nagy siker lett a könyved, mindenki ódákat zengett a remek megfogalmazásért és kitűnő nyelvezetért, jó állást kaptál a fővárosban, és sorra írtad a regényeket, amivel aztán a legjobb kezdő írónak járó elismerést is elnyerted. Nem szándékosan figyeltem persze ezeket a híreket, egyszerűen mindennap végigolvastam az aznapi országos sajtót és figyeltem az MTI híreit, így néha akaratlanul is belefutottam a nevedbe. Aztán pár év múlva kiadták a verseskötetemet, amit nem akartam, de valamilyen szerkesztő nagyon felkarolta, és sokat reklámozták az országban, és engem is hívtak állandóan bemutatókra és olvasótalálkozókra, így lassan fel kellett adnom a munkámat vidéken, és a fővárosba költöztem. Most pedig itt állok egy pici könyvesboltban, mesélem az életemet, ami veled lett teljes és értelmetlen. És te azt hiszed, hogy nem láttam már meg az első percben, ahogy beléptem a boltba remegve és mosolyogva, hogy ott állsz leghátul, és le nem veszed rólam a szemed?

149

Epilógus Már nem Rád, csak emlékedre emlékezem, s ma saját kedvem szüli az éjszakát, a Sors kezdi veled féktelen rohamát.

KÉRDÉSEK VÉGÉN a költőnőnek még jó pár könyvet kellett dedikálnia, szinte fel sem pillantott, csak automatikusan írta a megadott nevet, és a sok szeretettel szót az első oldalra. Fáradt volt már, és nyomasztotta, hogy az előbb úgy kiadta magát, és elmesélte azt a történetet, amit úgy gondolt, hogy soha nem lesz képes elmondani senkinek. Bár nyilván nem volt egészen új, hiszen ő maga volt az, aki legépelte a sorokat, amiből aztán könyv lett, és amit aztán kiadtak. Bár azóta sem olvasta a könyvet, azért tudta, hogy a neve nem szerepelt benne, csak úgy hívták minden oldalon, a barna lány. Furának is tartotta, hogy a haja alapján különítsék el a többiektől, bár a korábbi lányok mind szőkék voltak, de valahogy úgy gondolta, mégsem igazságos ez így. Arra nem is gondolt, hogy a szeme miatt nevezte el így a könyv írója. A könyvesbolt eladói furcsán néztek rá. A nő úgy gondolta, most az járhat a fejükben: sok író-olvasó találkozót megszerveztek, de ilyet soha, ahol a költő még egy komplett sztorit is kerekít a kötet köré, és még egy gesztenyét is elővesz a zsebéből, mintegy igazolva az egészet. Megdöbbentek, és úgy gondolták, hogy így próbálta meg felhívni 150

A

magára a figyelmet, hogy jobban fogyjon a kék bársonykötéses kis könyve. Aztán a provokatív újságíróra pillantott, aki a sarokban mosoly nélkül nevetett befelé, hitte is meg nem is talán, amit hallott, de a nő szerint nem akarta kockáztatni a helyét a lapnál egy ilyen fura történettel. A könyv írója régóta ott állt hátul a könyvesbolt legvégében, és figyelte őt. A szeme sem rebbent egész idő alatt, pedig ő is végighallgatta a történetet, végignézte, ahogy a nő, akivel együtt élték át Csöngén azt a bizonyos öt napot, szintén észreveszi, de a szemében nem tükröződik a felismerés látszata. A nő nem tudta, mit keres itt a férfi, hogy véletlenül futott-e belé, vagy kereste az alkalmat a találkozásra. Nem tudta azt sem, miért nem szólalt meg egész idő alatt, amikor minden mondatot neki címzett. Provokálta, de a férfi nem reagált. Mintha egy vastag páncél óvná, ami az évek alatt összegyűlt fájdalmakból kovácsolódott volna. Másrészt talán ő is úgy gondolta, hogy jár az elégtétel, és még valami más is. A nő újra lopva a férfira nézett, majd elkapta a tekintetét, amikor farkasszemet néztek. Olvashatta a verseket? Mit gondolhatott rólunk? Talán amikor először elolvasta a verssorokat, furcsa görcs szaladt át a gyomrán, eszébe jutott, hogy ezek voltak azok, amiket minden nap emailben megkapott, és ő gondolkodás nélkül kidobta anélkül, hogy elolvasta volna. Vagy már akkor elolvashatta őket? A költőnő vállat vont. Végignézett a férfin, aki nagy utat tett meg idáig, hogy itt áll egy könyvesbolt hátuljában, öltönyben, egy drága aktatáskával a kezében, pár éve még az sem volt biztos, hogy tud élni ebben a világban. Lefogyott, nagyon vékony lett az arca, jóképűbb volt, mint főiskolás korában. Érett férfi lett. Azóta persze, hogy kiadta az első könyvét, azonnal szárnyára kapta a hírnév, sokan, keresték meg, hogy tartson előadást, mutassa be a könyvét, az egyik főiskola még tanárának is meghívta, bedolgozott egy újságnál, mint szerkesztő és kolumnista, ezeket mind tudta a nő, ha akarta volna sem tudta volna elkerülni a férfi nevét az újságokban vagy éppen a televízióban. Mintha csak direkt neki akart volna üzenni: rendbe jöttem, rendbe jött az életem, boldog vagyok és sikeres. Nézd 151

meg, micsoda nagy ember lett belőlem. Persze, a nő sejtette, nem azért akarta tudatni vele ezeket a férfi, hogy jelezze, most már készen áll egy kapcsolatra, érzelmileg és anyagilag is rendbe jött, hanem inkább éppen ellenkezőleg: nincs szüksége a nőre. Biztosra vette, barátnő várja otthon, és már rég nem gondol őrá. Beállt a férfi is a sorba, hogy dedikáltassa a kötetét, a nő persze azonnal észrevette, hiába álltak előtte néhányan. Érezte, hogy izzadni kezd a tenyere. Nagyot sóhajtott, meg kell őriznie a hidegvérét. Nem láthatja rajta, mennyire feldúlta ez a találkozás. – Kinek dedikálhatom? – kérdezte a nő, amikor odaért elé a férfi, fel sem pillantva a könyvből. – Egy halottnak, aki feltámadt. Megremegett a férfi arca, ahogy meglepetten felnézett rá a költőnő. A lány kezében megállt a toll, és nem tudta levenni a szemét a férfiról, úgy érezte, hogy ezzel nem tud most megbirkózni. Mit tud erre mondani? Igen, látta, hogy itt van a teremben, azt is, hogy végighallgat mindent, amit mond, de arra nem számított, hogy oda is jön hozzá és megszólítja. Valahogy úgy érezte, hogy köztük van egy kimondatlan megállapodás, ami tiltja, hogy valaha is beszéljenek újra egymással, noha most már egy városban éltek. Nem volt erre felkészülve. – Mégis mit írjak bele? – kérdezte tanácstalanul. – Amit szeretne, úgy gondolom, hogy ez az ön kötete, azt ír bele, amit ön jónak gondol – mondta a férfi magabiztosan. Most meg ez a magázódás! Tényleg mindenáron zavarba akarja hozni. Ránézett az üres lapra, és beleírta az egyetlen szót, ami eszébe jutott: Sors. A férfi látta, hogy mit írt bele, de nem szólt semmit, csak mosolygott, majd arrébb állt. A dedikálásnak lassan vége volt, már kezdtek fogyni az emberek a boltban, a nő is felállt végre, beszélt még pár szót a szerkesztőjével, aki mögötte állt végig, és óvón leste minden mozdulatát, hiszen sok munkája volt benne, nagyon igyekezett, hogy még jól megcsinálja nyugdíj előtt ezt a napot. Az arcán látszott, őt is meglepte ezzel az utolsó történettel, amit elmesélt, talán sosem gondolta volna, hogy ennek a pici bársonykötetes könyvecskének ilyen története van. 152

A nő összeszedte a tollait és a kulcscsomóját, amit az asztalra tett ki, bepakolta a táskájába, és a kijárat felé vette az irányt. Késő délután volt, kezdett lemenni a nap, a könyvesboltban már csak a személyzet volt, az is pakolt, készült a zárásra. Korábban sötétedett, esőfelhők lepték el az eget, beborult, már csöpögött is, a nőnél nem volt esernyő, ezért odafutott a kocsihoz, és sokáig babrált a kulccsal, amíg végre ki tudta nyitni a zárat, de észrevette, hogy már nem érik az esőcseppek az arcát. Valaki esernyőt tartott föléje. Ismerős hang és illat csapta meg hátulról, nem kellett gondolkoznia sokáig azon, hogy ki lehet az esernyő gazdája, szó nélkül beült a kocsiba. A férfi beült a másik oldalra, és mindketten mereven bámultak kifelé az esőbe, nézték az ablakon aláfolyó csapadékot, az utcán futó embereket, a tócsában ugráló gyerekeket, és nem tudtak megszólalni. – Hoztam neked valamit – mondta a férfi hosszú idő után, rekedt hangon, és elővett a zsebéből egy képet, amit odatett a nő elé a műszerfalra. A nő várt egy kicsit, majd a kép felé nyúlt. A képen négy fiatal volt, vidáman és hunyorogva a napsütésben, Csöngén, a kis bolt előtt, amikor önkioldóra állították a gépet, és közben a kihalt utcán megjelent egy autó tele munkásokkal, hogy vegyenek maguknak enni a boltban, és nem tudták, hogy miért állnak a fiatalok összeölelkezve, szemben az úttal, vigyorogva, mert a bokortól nem látták a padon a fényképezőgépet. A nő elmosolyogta magát az emlékre, a férfi pedig talán azon mosolygott, hogy a nő mosolyog. – Azt hittem, hogy sosem telik el az a tíz másodperc, életem leghosszabb tíz másodperce volt – mondta a nő, majd visszanyújtotta a fényképet a férfinak, de az nemet intett a kezével. – Ezt neked hoztam, a tiéd. Automatikusan megfordította a képet, és rajta egy írást talált: „Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban és minden eltévesztett köszönésben, és egész életemben élsz és uralkodol örökké.”

153

– Az Anna örök versből – bólintott a nő. – Mindig is úgy gondoltam, hogy ez nem azt jelenti, hogy Anna, mint nő örök, hanem mintha Anna öröke, azaz öröksége lenne… – Nem, te vagy örök, mindig is az voltál, és az is leszel nekem. – A férfi megfogta a nő kezét, szorította, mintha nem akarná többé elengedni. A nő nem nézett fel, csak az írást bámulta. – Miért csinálod ezt? – kérdezte rekedten. – Nem tudom, semmit sem tudok kontrollálni, ha te a közelemben vagy. Azt hittem, hogy talán, lehet még… – csak ezt tudta hebegni a férfi. A nő kibámult az ablakon, és sóhajtott egyet, nem régóta voltak a kocsiban, de úgy lehűlt kinn a levegő, hogy bepárásodott az ablak. Gyakori ősszel az ilyen futó zápor, de a hidegre nem volt felkészülve, didergett, ráadásul a lyukas orrú cipőjén is befolyt a víz. Meg akarta mindenképpen kérdezni a férfitól, tudta, hogy meg fogja kérdezni, de akárhányszor kinyitotta a száját, mindig úgy érezte, hogy képtelen egy hangot is kinyögni. Mintha megnémult volna, félt attól, amit ki akart mondani, és félt attól, amit esetleg válaszolni fog majd a férfi. Odahajolt, egészen közel a férfihoz, szinte összeért az arcuk, belenézett a szemébe, látni akarta, hogy igaz-e az arca, hogy nincsen rajta nyoma kétségnek vagy bizonytalanságnak, homálynak vagy hazugságnak. Látta, hogy őszinte a tekintete és kíváncsi, elfordította tőle egy picit a fejét, és a mellette lévő ablakot figyelte, felemelte a mutatóujját, és beleírt az ablak párájába. Szeretsz? A férfi végig a nő arcát nézte, miközben az írt, láthatta, hogy mennyire nehéz most neki, mennyire sok minden jár a fejében, de tudni akarja az igazat. A nő befejezte az írást, a férfi még mindig nem nézte meg az ablakot, megvárta, amíg a nő visszaül a helyére, és nyugodttá válik a tekintete, kibámul az ablakon mereven, és várja a választ. Odafordult, és elolvasta a lecsúszó páracseppektől még olvasható kérdést, és gondolkodás nélkül alá írta: Gesztenye. 154

A férfi még Csöngén mesélte el a nőnek, hogy utálta azt a szót, hogy szerelem, mert nem jelentett neki semmit, egy szó volt csak, amit már agyonkoptattak mások, és értéktelenné tettek, hideg volt és idegen. De a gesztenye… Nem csak a csöngei emlék miatt, hanem mert minden egyes földre hullott gesztenyének, ami az út szélén hevert, belebeleütődve a cipőjébe, mindnek olyan színe volt, mint a nő szemének. A nő nem nézett oda, tudta, hogy még várnia kell egy percet, amíg lenyugszik annyira a szíve dobogása, hogy oda tudjon nézni. Végül megpillantotta azt az egy szót, de nem szólt semmit, csak bólintott, és elindította a kocsit. A második kanyarig meg sem szólalt, akkor is csak annyit kérdezett, hogy merre laksz? Érezte, hogy nedvessé válik a keze alatt a kormány, érezte, hogy egyre inkább összefolynak az utak és a járókelők a szemében, nem, nem azért, mert sírt, nem is azért, mert elfelejtette volna elindítani az ablaktörlőt, ami még mindig a könnyű zápor könnyeit törölte le a szélvédőről. Megint azt érezte, hogy álmodik, mint amikor megtudta, hogy köztük már soha semmi nem lesz, ugyanaz az álomszerű lebegő érzés fogta el most is, az az érzés, hogy az ember nem csinál semmit, mégis halad a világ, és ő mindenről lemarad. Milyen ironikus, hogy ezt akkor érzi ismét, amikor végre megkaphatja őt. Erősebben kezdte el szorítani a kormányt, ezzel is erőltetve magát a figyelésre, hiszen a fővárosi forgalmat még mindig nem szokta meg, a kisvárosban, ahonnét jött, soha nem léptek le a gyalogosok kedvük szerint a járdáról, az autósok betartották a lámpa jelzéseit, és a táblákat is volt értelme felszerelni, de itt, itt semmi sem számított. Voltaképpen neki sem számított már semmi, eljátszott a gondolattal, hogy fogja a kormányt, és belehúzza magukat a folyóba, aztán figyeli lassan, ahogy elmerülnek. Tudta, hogy az utasa nem tiltakozna, nem kiabálna rémülten, nem próbálna kiszabadulni. Tudta, és ez dühítette nagyon. A férfi eközben talán nem is sejtette, hogy milyen őrült gondolatok vannak a-fejében. Kifelé bámult az ablakon, nem kereste a nő tekintetét, nem erőltette a beszélgetést sem. Mindketten úgy gondolták talán, most nincs helye a beszédnek. 155

Odaértek a címre, a nő is kiszállt az autóból, és a férfi után ment, aki mutatta az utat. – Nem olyan egyszerű a járás – mondta, és mutatta is, egészen meg kellett kerülni az épületet, amíg be tudtak jutni. A ház nagyon régi volt, omladozott már mindenhol, talán csak a benne lakók tartották össze az épületet úgy-ahogy. Volt egy belső udvara, mint a legtöbb régi bérháznak, és a lépcsőház is a szabad levegőn volt, az ajtók is ide nyíltak. Egészen magasan volt a lakás, a szűk lépcsőn, amin felmentek, csak sorakoztak egymás után engedelmesen a lépcsőfokok, utat adva és reményt vesztve. A nő szinte beleszédült, ahogy folyamatosan az egyforma fokokat nézte, nem mert felnézni, nehogy eltévessze, hiszen jelentős részük le volt törve, nehéz volt megtalálni rajta, hova simuljon a láb. Végül felértek a legfelső emeletre, még két vasajtó következett, szorosan bezárva, hiába, ez egy más világ, falun az ember felteszi a levest, nem zárja be a házat, amíg átmegy a szomszédba egy kis pletykáért. Milyen hideg világ ez, gondolta a nő. A lakásba beérve kellemes hűvös fogadta, északi fekvésű volt, még nyáron se melegedett be. Az esőcseppek, amik még az utcán kerültek a kabátjára, már engedelmesen elaludtak a szövet puha rostjai közt, nem látszódott a nyomuk se. A lakás belmagassága hatalmas volt, de az alapterülete kicsiny, már az előszobában elkezdődött a konyha, és annak végén az egyetlen szoba állt. A szobát egy papírfecnikkel teleszórt íróasztal és egy kinyitott ágy uralta, mégsem volt rendetlenség, sőt, meglepően otthonos volt. Az ágy olyan volt, mintha most kelt volna ki belőle az, aki nagyon fáradt, mert éjjel ír, nem alszik, és csak nappal dől le szundítani, de éppen ezért nem csukja össze a heverőt, mert bármikor szüksége lehet rá. Meglátta a férfi könyvét a konyhapulton. – Teljesült az álmod – jegyezte meg, és most nézett rá először, hogy kiszálltak az autóból. – Az én álmom te voltál mindig, nem a könyv. A nő nem akarta hallani, ezért továbbment, és megérintette a virágot, ami az egyetlen élő dolognak mutatkozott a konyhában. – Utálom a virágokat, nem értek hozzájuk, de Pati hozott nekem egyet. Azóta is jár ide rendszeresen, mert tudja, hogy én nem locsolnám 156

– mondta a férfi. Mindketten tisztába voltak vele, hogy a virág csak ürügy, hogy néha-néha megjelenhessen a régi barát. A nő nem lepődött meg, ő is találkozott Patival nemrég az egyik belvárosi üzletben, ugyanolyan jól elbeszélgettek, mint régen, és a lány eldicsekedett a remek állásával meg a vadonatúj férjével is, ám amikor már a régi közös ismerősükre terelte a szót, akit éppen készül meglátogatni, a nő kihúzta magát a meghívás alól. Patrícia nem is erőltette, emlékezett rá, hogy mennyire megviselte akkor is, amikor a közös gépelés után elmenekült. A virág mindenesetre jól nézett ki, és a nő örült, hogy ott van Pati, akivel beszélgethet a férfi, aki néha rányitja az ajtót, és aki meghallgatja. – Sajnos nincs itthon semmi, amivel megkínálhatnálak. Nem főzök, egy közeli étteremben szoktam enni. Igazából a konyhát csak a pakolásra használom – mondta a férfi, megengedve egy mosolyt a kínos csendben. – Semmi baj, nem vagyok éhes, se szomjas. A nő próbált fesztelennek tűnni, de igazából görcsök minden izma, és tiltakozott az elméje, hogy ő most itt legyen, és ilyen nyugodt legyen. Itt álltak egymással szemben annyi év után, kicsit talán megváltoztak mindketten, és most egymást méregették, furán, szinte álomszerűen keresték a régi arcot. Hét év telt el azóta, hogy a főiskola előtt a busz indulására vártak, hogy Csöngére mehessenek. Azóta már lett pár ránc az arcukon, de sokkal mélyebbek voltak a ráncok a szívükön. A testük még mindig fiatal, és ruganyos a bőrük, a gyötrelmek jelei elmúltak, a fiatal test olyan könnyen tud újjászületni. Bárcsak a lélek is képes lenne rá ilyen könnyen! Bármilyen hideg is volt a szobában, a nő nagyon melegnek érezte, úgy tűnt, hogy a szűk kis szaténblúz szinte ráfeszül, és megmutatja minden egyes lélegzetvételét, ezért a haját átdobta a vállán, hogy a hátát szabadon hagyja, hadd hűljön egy kicsit. A kis tincs, amit a férfi annyira szeretett a hajában, persze előbukkant a füle mögül, most is ugyanolyan édesen és kacéran göndörödött, mint azon a meleg nyári délutánon, amikor a vonaton egymás mellett álltak szorosan. Most is pont így álltak a szűk konyhában, egymással szemben, és a nő is rájött, hogy ez már több mint déjá vu, az élet ironikusan ismétli önmagát. 157

A nő elindult a szoba felé, hogy feloldja ezt a lehetetlen helyzetet, ám a férfi hátulról átölelte, és szorosan fogta. Annyi gyengédség és olyan finomság volt azokban a hatalmas és erős karokban, annyi szeretet, csodálat és őrizni akarás, hogy a nő úgy érezte, ezt már nem bírja tovább. Szabadulni akart az ölelésből, vergődött, és próbálta kirántani a karját és törzsét, ám a férfi meg sem érezte a csapkodó karokat, Nem mozdult, a fejét belefúrta a nő hajába, és csendben várt. A nő megfordult, és teljes erejéből ütötte a férfi mellkasát, az felnézett, és hagyta, hogy többször is arcon üsse, meg sem rezzent még a szemhéja sem. Nem érzett fájdalmat, már régóta nem. A fizikai fájdalom egyébként is nevetségesen könnyű volt ahhoz képest, ami a belsejét mardosta már évek óta, amióta nem látta azt a kis barna szemű lányt, aki annyira emlékeztette az anyjára és a legboldogabb napjaira. – Gyűlöllek! Gyűlöllek! – sírt, majd alig hallható elfúló hangon motyogta. – Nem, nem. A nő abbahagyta a pofonokat, nem volt már ereje ütni, testileg gyenge volt, ha a férfi nem tartja szorosan a karjaiban, össze is csuklott volna, ám lelkileg sokkal erősebb volt, mint azt valaha gondolta volná a férfi vagy ő. Elkezdett zokogni tehetetlen dühében, rázkódott a válla, belerázkódott az egész teste a fájdalomba, ami most átjárta. Sok szenvedést kellett most kiadnia, utoljára akkor sírt, amikor elhagyta a férfit, akkor egészen hazáig zokogott, hagyta, hogy kitörjön belőle, nem tartóztatta, de utána felakasztotta a fogasra, mint valami régi és már nem használható kabátot, és elfelejtette, hogy valaha is tudott sírni. Ezután magában tartotta, ha kisebb fájdalom érte, tudta, hogy olyan nem történhet vele, mint akkor, amikor utoljára sírt. Kivéve most, amikor itt volt, újra az ő karjaiban, és nem tudta, hogy mitévő legyen. Hiszen tudta, hogy rendbe jöhet minden, nincs már, ami szétválassza őket, de azt is tudta, hogy már semmit sem lehet rendbe hozni, mert ami egyszer eltörött, akár egy váza, azt hiába ragasztják meg, a víz kiszivárog egy idő után, és a virág elhervad idő előtt. De most nem akart gondolkozni, nem akart a múltra emlékezni, csak érezni akart, hagyni, hogy megtörténjen minden, aminek meg kellett történnie. El akarta hinni, hogy az élet szép, hogy még nyílnak 158

nárciszok, születnek még kiscicák, hogy nem kell félni a holnaptól, hogy lesznek még pillangók a gyomrában, melyek egész éjjel szállnak, és csak nappalra fáradnak el teljesen, akkor alszanak majd el, lesz még nyár és lesz még szerelem a világon. A férfi gyengéden csókolta meg, mintha először csókolt volna, úgy ölelte, mint aki először ölelt oly sok ölelés után, és nem kérdezett semmit, nem volt itt helye a szavaknak. Felkapta a karjába a nőt, aki ezután már nem próbált kiszabadulni az ölelő karokból. A szétnyitott ágy a férfi illatától üvöltött, teljesen elkábította a nőt, aki próbált kapaszkodni a saját ruhadarabjaiba, mint utolsó lehetőségbe, mielőtt végleg elvész. A férfi kioldotta az övét, lehúzta a nadrágját, és a nőre feküdt. Szépen, óvatosan, de mégis kapkodva oldotta le a nőről a ruhadarabokat. A hatalmas test, ami ráborult és körbeölelte, majd megfojtotta, annyira gyönyörűen súlyos és mégis könnyű volt. Imádta magán érezni minden egyes apró porcikáját a férfinak, imádta az izmok játékát a karján és a hátán, belemélyesztette a körmét, és szántásokat húzott vele a forró bőrébe, édes fájdalom volt. Nem tudtak egymás szemébe nézni, csukva volt a szemük, csak érezni akarták a másikat, érezni hosszú ideig, ameddig csak lehet, nem törődni azzal, hogy mi volt, mi van vagy mi lesz. Ugyanolyan kapkodok voltak a mozdulataik, mint abban a néhány percben, amikor az együtt töltött éjszakájuk hajnalán Linda kiment zuhanyozni. Ugyanúgy próbáltak percek alatt minél többet érinteni és megőrizni a másikból. Hétévnyi visszafojtott vágy és szenvedély tört most ki belőlük: olyan heves érzések, mint azon a bizonyos csöngei éjszakán. Csak most mindketten tudták, nem kell megállniuk. A férfi, mint egy könnyű pihét, úgy kapta fel a nőt a derekánál fogva, és szorította magához, miközben a hajába túrt, abba az édes illatú hajba. A szájával megkereste a nő száját, és nem engedte, erőszakosan követelte magának azokat a csókokat, melyeket a hosszú évek alatt nem csókolt el senki. A nő karja erőtlenül csúszott le a férfi válláról, a lábaival átölelte a férfi derekát, és még szorosabban odaszorította csípőjét a férfiéhoz. Hagyta, hogy megközelítse az érzés, a birtoklás édes érzése, hátrahajtotta a fejét, érezte a haját a hátán, úgy cirógatta, mint egy selymes köpeny, és követte a férfi ütemes mozgását az ölében. Most egy magasságban voltak, s végre egymás szemébe tudtak nézni, 159

ami csak még jobban feltüzelte a vágyaikat. Belenézett abba a zöld szembe, amit már annyi férfi arcán keresett, majd a kezével átölelte a nyakát, s abban kapaszkodott, minden egyes mozdulatnál. Csodálatos örvényt indított el benne minden érintés, ahogy egy őrült ütem szerint mozogtak. Nem számolta a perceket, amik elmúltak, se a csókokat, amelyek adtak vagy kaptak. Addig suttogott a fülébe, amíg el nem ment a hangja, míg a férfi erőtlenül el nem terült a fáradtságtól a nő hasán. Lassan hajnalodott. Mélyen aludt, nem álmodott semmit, napok óta nem aludt, és már ráfért, hogy kialudja magát. A szeretett nő közelsége megnyugtatta és elaltatta, mozdulatlanul feküdt az ágyon, csak a hasán lehetett látni, hogy lélegzik. A nő csendben öltözködött, rutinja volt ebben, sokszor osont már ki hasonlóan, alig ismert férfiak lakásából, ez most mégis más volt, csak a technika volt ugyanaz, az érzés nem. Félig felöltözve ült le a férfi mellé az ágyra, és nézte, ahogy alszik, voltaképpen el tudta képzelni, hogy melléfekszik, és ő is elalszik, de már Csöngén is hasonlóan történt, a férfi aludt, amíg ő elment hajat mosni, akkor se, és most se tudott aludni a történtek miatt. Mert megtörtént, ezt kár lett volna tagadni. Nem is akarta, örült neki, hiszen ezzel a feltett szándékkal jött ide, és ami azt illeti, pont ilyennek képzelte; ilyen emberinek. Mosolygott ezen a szón, tudta, hogy a férfi soha nem akart emberi lenni, nem akart azonosulni az emberiséggel, most mégis gyenge volt és esendő, bűnös, és ez tetszett a nőnek. Nem úgy gondolt magára, mint afféle kísértőre, akinek a célja, hogy a rosszba vigye a jókat, egyszerűen csak ember akart lenni, és ehhez egy másik emberre volt szüksége. De tudta, hogy aki mellette csendben és nyugalmasan fekszik, minden, csak nem ember. Lassan felhúzta a szoknyáját és begombolta a blúzát, a cipőt majd csak odakinn veszi fel, nem akar zajt csapni idő előtt, inkább kivárt. Még egyszer utoljára ránézett a férfira, eszébe jutott az is, hogy hány éjszakán át őrizte az álmát, amikor az beteg volt, tudta, hogy többé nem fogja már látni ezt a békésen nyugodt, alvó arcot. Jól az emlékezetébe véste, és elraktározta egy igen mély helyre a tudatában, ahova majd néha, ha majd nagyon egyedül lesz, nyúlni fog, és előveszi. 160

Még nem végzett mindennel. Elővett egy DVD-t a táskájából, a kocsiban szokta hallgatni, régi számok voltak rajta, melyeket még jó pár évvel ezelőtt vett fel, és nemrég talált meg a kesztyűtartó legmélyén. Betette a lejátszóba, és beállította Koncz Zsuzsától a Zöld szemű srácot. Tudta, ha felébred és meghallgatja, meg fogja érteni, hogy mit is akart üzenni, amit nem tudott lefirkantani egy cetlire remegő kézzel, de amit muszáj volt elmondania. Tudnod kell, mit érzek, hiszen köztünk mindig ott voltak a dalok, a dalaink, gondolta, de csendben maradt, nem mondta ki hangosan. Nem fordult már meg, nem nézett hátra, képtelen volt rá, csak ment ki egyenesen a lakásból, le a hosszú lépcsőkön, mindig csak a lába elé nézve, aztán be a kocsiba, és csak ment és ment, amíg a Lánchíd közelébe nem ért. Letette az autót a közelben, talán éppen tilosban, de már nem érdekelte semmi, és sétált tovább, nem is figyelt az autókra, amik dudáltak rá, amikor körbenézés nélkül gyalogolt át az úttesten, nem törődve sem lámpával, sem útra festett jelekkel. Lassan elérte a Lánchidat, megállt a szélén, és belenézett a fekete Dunába. Olyan fekete volt a víz, mint a férfi szeme, ó, hányszor látta ilyen feketének azokat a zöld szemeket, dühös lett, hogy még a vízben is őt látja. Arra gondolt, hogy talán ha sikerült neki akkor, Csöngén öt nap alatt újjászületnie, akkor most pár óra után is sikerülhetett, egészen más embernek érezte magát, ahogy ott állt a hídon, és a hajába csapott a szél. Tudta, hogy a férfi szenvedni fog, tudta, és örült ennek, azt akarta, hogy ugyanúgy szenvedjen, mint ő, ne napokig vagy hetekig, hanem évekig, töprengjen, hogy mit jelenthet az a zeneszám, és éljen azzal a tudattal, hogy bár egy városban vannak, soha nem fognak találkozni, soha nem fognak együtt lenni, mert már elromlott minden. Ő már nem az a csillogó szemű kislány, aki bele tudott szeretni ártatlanul és naivan. Azóta már sok víz lefolyt a fekete Dunán, a szelek is minden irányból fújtak, ő már nem ugyanaz volt, aki akkor. Képtelen lett volna újra, és olyan tisztán és őszintén szeretni, ahogy akkor. Piszkos, ócska szerelmük lett volna most már, használt, kiüresedett és emberi, amit a férfi sem akart. Csak azért kapaszkodtak volna egymásba, mert már nem volt senkijük, már mindenkit elüldöztek maguk mellől az évek során. Két megkeseredett, álmoktól fosztott ember nem tudott volna boldogságot adni egymásnak. 161

Belenézett a táskájába, ami már húzta a vállát. Elővette az Utas és holdvilágot, és az utolsó oldalra lapozott: „Mert amíg él az ember, még mindig történhetik valami. „Igaznak érezte, de teljesen értelmetlennek, ráadásul a férfit jutatta az eszébe, amikor még együtt tanulták a főiskolán sok éve. A folyóba dobta. Elővette azt a képet is, amit pár órája tőle kapott, amin még négyen mosolyogtak egy boldog jövőbe, nem is sejtve, hogy mi történik velük majd, hogy évek múlva is ugyanolyan boldogtalanok lesznek. Ránézett arra a boldog és fiatal lányarcra a képen, de nem tudta elképzelni, hogy azonos lehetett valaha is vele, idegennek érezte magától. A fényképet is a Dunába dobta. Most már nem húzta a vállát semmilyen teher, könnyűnek és szabadnak érezte magát. Át akart mászni a híd korlátján, már csak az egyik kezével kapaszkodott, ki akarta engedni magát egészen a szélére, hagyni, hogy az őrült félelem elvegye az eszét. Nem, nem akarta eldobni az életét, ahhoz túlságosan is ragaszkodott hozzá, még ilyen reménytelen helyzetben is, egyszerűen csak érezni akarta azt az iszonyatos félelmet, azt a halálközeli élményt, amit a férfi is átélt. Érezni akarta, amit ő, arra gondolni, amire ő, hogy egy kicsit is megértse, hogy mi történt akkor vele. Tudta, hogy csak így tudja örökre elfelejteni és túllépni rajta, ha ő is át tud lendülni azon a holtponton, ahonnan már nincs visszaút, neki sikerült, nekem miért ne sikerülne, gondolta magában. A szél most még jobban érte, egészen közel süvített el az arca előtt, ahogy az egyik lábát a híd korlátjának küszöbére tette, mintha hívogatta volna még ő is, le a fekete magányba. A szabad kezével belenyúlt a zsebébe, és sokáig kereste, amíg megtalálta. Elővette, és a víz fölött tartotta óvatosan, nehogy a szél fújja ki a kezei közül. Ő maga akarta beleejteni azt a kis gesztenyét, amit még tőle kapott, az egyetlen dolgot, ami még hozzá kötötte, és amit azóta magával hordott. Beleejtette a vízbe, és az apró kis gesztenye hatalmasat csobbant, legalábbis felülről úgy tűnt. Magányosnak érezte magát egyedül, a gesztenye nélkül, és persze a férfi nélkül, de ezt sohasem vallotta volna be, erősen eluralkodott rajta az érzés, hogy utána vesse magát, annyira akarta, hogy ne legyen egyedül, hogy valaki átölelje. Arra gondolt, hogy nincs itt senki, aki 162

megtehetné, ezért átölelhetné saját magát, de akkor mindkét kezével el kellene engednie a korlátot, amibe eddig görcsösen kapaszkodott, s mivel már csak egy lábon egyensúlyozott, megbillenne, és a korláton át belezuhanna oda, ahonnan már nem tudna soha visszajönni. De ekkor egy határozott kar hátulról átölelte. Szorította, nem engedte el, majd finoman elhúzta a korláttól. Nem mert megfordulni, tudta ki áll mögötte, érezte az ismerős illatát, és fogta azokat a kezeket, melyeknek az öleléséből nemrég szabadult ki. – Ne tégy őrültséget! Nem csak magadat pusztítanád el – hallotta maga mögül. Pár percig egyikük sem szólalt meg. – Valamit el kell mondanom. Muszáj. Ennyivel még tartozol, hogy meghallgatod, aztán elmehetsz. Ha akarsz – súgta a fülébe rekedten a férfi. – Tévedtél, mert szeretni nem csak úgy lehet, ha teljesen feladod magad, és elveszíted mindened. Szeretni úgy is lehet, hogy ezerszer és ezerszer pörgeted újra le magadban azt, ami történt, és mindennap ennyiszer bánod is meg a döntéseidet. Már réges-régen elveszítettem mindent, pedig semmim sem volt, csak az az öt nap. Szeretni úgy is lehet, ahogy én szeretlek, ahogy én kívánlak téged. A nő szája gúnyos fintorra húzódott. Azt hitte, a férfinak csak az kellett belőle, amit évekkel ezelőtt ottfelejtettek a csöngei tábor ágyán, s amit nemrég megkapott. A férfi megsejthette a fintort, megfogta a nő vállát, és maga felé fordította az arcát. – Kívánlak, igen. De máshogy. Kívánom a szemed pillantását, azt a szelíd, tiszta tükröt. Kívánom a hangod selymét, mint egy kis csengettyűt hallani, mely mély megnyugvást hoz. Kívánom a mosolyod, a félszavas megértéseidet, a közelséged. A titkodat, a lelked ajtaját… Hihetsz bármit az érzelmeimről, és lehet, félelmemben nem hagytam kiforrni ezt az érzést, ami történhetett, de azt ne hidd, kérlek, hogy én csak kápráztam, s ne hidd, hogy nem szerettelek. Finoman megfogta a nő állát, hogy arra kényszerítse, hogy a szemébe nézzen, de a lány pár pillanat után elkapta a tekintetét a zöld szempárról. – Nem vagyok hajlandó elköszönni tőled. Sohasem. 163

Átölelte a nőt, akinek az ernyedt karjai zsibbadtan lógtak a teste mellett. – Egy másik világban talán már a kezdetektől fogva boldogok lehettünk volna, de nekünk ebben a világban kell élnünk. A nő odafordította az arcát, és megcsókolta a férfit. Már nem követelőzően, hanem egészen finoman, alig érintve az ajkát, majd a szemébe nézett, s ezúttal nem is kapta el a pillantását. A zsibbadt karjaiban újra áramlani kezdett a vér, és szorosan ölelte magához az előtte álló hatalmas testet. Az erős szélben újra hallani kezdte a szívük dobbanását.

164

165