Gondolkodj! Ne gondolkodj! Éld az életed! Minden fejben dől el - ezt te is tudod

Van egy pont, ahol a kislányból nő lesz. Egy pont, ahol legyőzöd a félelmet. Egy pont, ahol kiborulsz. Egy pont, ahol már csak röhögünk mindenen. Egy pont, ahol már nem agyalsz. Egy pont, ahol erősnek kell lenned, és egy másik, ahol elgyengülhetsz. Egy pont, ahol az eksztázis kezdődik. Egy pont, ahol minden bölcsességedre szükség van, és egy másik, ahol újra kisgyerek lehetsz, ha arra vágysz

Mindig van egy pont...

Gondolkodj! Ne gondolkodj! Éld az életed! Minden fejben dől el - ezt te is tudod.

Rosszul tűröd a kétes helyzeteket? Válassz egy vörös pöttyös könyvet!

Z A K A L Y

V I K T O R I A

Hanna örök

Szívritmuszavar 2.

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2013

In.i: I lorváih Vikrória Nzcrltosziei ic: Moskát Anita

A borítót tervezte: Németh Halázs és Egyed Regina Copyright © Horváth Viktória, 2013

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 540 4

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó irin agyar

ny o md ate rm é k

Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Korom Pál, Tóth Eszter Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában — akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a lénymásolást és bármilyen adattárolást — nem sokszorosítható. „A boldogság csak egy-egy rendkívüli pillanat, legfeljebb perc. A többi csak a rá való emlékezés. ” DALLOS SÁNDOR

C/3 Anya, köszönöm a hosszú sétákat, Apa, neked pedig, hogy mindig visszahoztad az elveszett sapkámat

1

A kórházi folyosón lassan csend lett, mindenki elaludt, csak az ügyeletes nővér egyenletes cipőkopogása hallatszódott a kövön, ő mégsem tudott aludni. Nem csak a mellkasi fájdalmak miatt, vagy azért, mert félóránként jött be valaki ellenőrizni a szívfrekvenciáját. Valójában azért, mert nem tudott és nem is mert elaludni, félt, hogy soha nem ébred fel. Az álom, ami ez idáig egy jó barát volt, menekülés a sivár hétköznapokból, hirtelen ellensége lett. Inkább gondolkozott, próbálta megtalálni az éjjel történteknek a helyét a fejében és a sorsában. Miért történt ez velem? Meg kell halnom, lejárt az időm? De akkor miért maradtam életben? Milyen figyelmeztetésnek szánta ezt a Sors? Nem sokáig tudott gondolkodni ezen, mert nyílt az ajtó ismét, ám ezúttal az esti orvos nyitott be rajta. Idősebb férfi volt, kerek szemüveggel az orra hegyén, ősz hajjal, de ruganyos léptei alapján akár évtizedekkel fiatalabbnak is gondolhatták volna. A nap már lassan felkelt és aranyló köddel vonta be a szobát, a nyári álmos sugarak nyújtózkodásában a nő most jobban szemügyre vehette azt az orvost, aki az éjjel megmentette. —

Nem aludt az éjszaka? Pedig jobb lett volna pihenni. Sok mindent kell

megbeszélnünk. —

Nyugodtan mondhatja, figyelek, doktor úr.

—

Hol is kezdjem... Ügy látom, már több éve folyamatosan gondok vannak a

szívével, több vizsgálati eredményt is találtam, gyógyszereket is. Szedte ezeket? —

Nagyjából — mondta félvállról a beteg.

—

Hát az nem elég, ha nem szedi rendszeresen őket, akkor nem tudunk segíteni.

Milyen gyakoriak ezek a szívritmuszavarok az utóbbi időben? —

Napi rendszerességgel jönnek, néha már hiányoznának is, ha nem lennének.

—

Megértem — mosolygott zavarában az orvos. — Nos, a vizsgálatok is azt

támasztják alá, hogy a tachycardiája visszatérő tünet. Az eddigi tünetek alapján már valószínűsíthető, noha még nem biztos, de a korábbi vizsgálatok eredményeit is újra megnézzük... —

Mondja már! Kérem — türelmetlenkedett a beteg. Az eddigi látszólagos

nyugalma egy csapásra eltűnt.

—

Szívelégtelensége van. A szívizom károsodhatott, így a szívének nagy erőfeszítést

kell tennie, hogy ki tudja préselni a vért, emiatt vannak a rosszullétek és ájulások. A gyógyszeres kezelés kevéssé tűnt hatékonynak, ezért el kell gondolkoznunk egy pacemaker beültetésén. —

Az az elektromos készülék, amit a szívbe építenek?

—

Igen, kordában tartja a szívfrekvenciát.

—

Meg fognak műteni? Mikor? — Nem tudta letagadni, hogy felzaklatták a

hallottak. —

Erről még a további vizsgálatok fognak dönteni. Viszont még a legrosszabb sincs

kizárva. —

Meg fogok halni? — A hangja alig hallható volt.

—

Azt azért még nem, nem adjuk fel olyan könnyen. Mondjuk akkor úgy, hogy a

második legrosszabb dolog: ha az infarktus során valóban olyan mértékben károsodtak a szívizmok, hogy képtelenek lesznek ellátni a feladatukat, akkor az is előfordulhat, hogy szívtranszplantációra lesz szüksége. —

Kiveszik a szívemet?

—

Igen, és beültetjük egy másik ember szívét a mellkasába, aki balesetben halt meg

és felajánlotta a szerveit. Erre a lehetőségre is fel kell készülnie. —

Erről szó sem lehet! Felejtse el! Nem veheti ki a szívemet! — kiabálta a tőle

szokatlan hangerővel és izgatottsággal. Hirtelen eleredt a könnye, maga sem tudta megmondani, hogy miért vagy hogyan, de patakokban folyt végig az arcán, és már nem tudta megállítani. Amit hallott, túl sok volt egyszerre. Szívelégtelenség, gyógyszerek, műtét, új szív, nem, nem, ezt már nem bírta felfogni! —

Kérem, nyugodjon meg! Tudom, ez most így egyszerre sok önnek, de szerettem

volna, ha tisztában van minden részlettel... —

8 HÍ. Értse meg! Én nem akarok új szívet!<:i-Én ezzel éltem az életemet, annyi mindenen

túlestem már. Velem volt a legszebb és a legnehezebb percekben is, mindig számíthattam rá, akkor is, amikor mindenki elhagyott, vagy legalábbis úgy éreztem, hogy egyedül maradtam. Mindig tudtam, ha máshogy vert, gyorsabban vagy lassabban, hogy jelezni akar nekem, és életem minden egyes percére úgy emlékszem vissza, hogy visszatér az a szívdobogás is, amit abban a pillanatban éreztem. Mint egy édes dallam, ami csupa-csupa kedves ütemből áll és semmihez nem fogható otthonosság érzését kelti a fülemben, nincs ennél szebb dal a számomra, nincs ennél lágyabb dallam. Hozzám tartozik, ahogy a vér

is, ami újra és újra elönti az arcomat, ha boldog vagyok vagy éppen szomorú. Maga ezt nem érti, magának csak egy alkatrész a gépezetben, amit cserélni kell, és azt hiszi, bolond vagyok, amiért egy buta érzelmes dolog miatt ragaszkodom hozzá. Értse meg, képtelen lennék más szívével élni tovább, akkor inkább befejezem a játékot most és felállók az asztaltól, átengedem a helyet másnak. Az orvos nem tudott megszólalni, csak némán figyelte a feldúlt arcot. —

Köze van a régi szívnek ahhoz a fiatalemberhez, aki azóta kinn vár a folyosón,

hogy magát ideszállították és eddig a percig el sem mozdult? A nő arca megremegett. A száját szóra nyitotta, de nem jött ki hang a torkán. Szóval itt van. Alig néhány méterre az ajtótól. Szívverése az előbb őrült ütemről most lassabbra váltott, a keze lassan lehuppant az ágyneműre, majd a feje a párnára, és elfordította a fejét az orvostól. Kibámult az ablakon. Összeszorította a száját. —

Egész éjjel itt várt?

—

Igen. Kérdeztük, hogy be akar-e jönni, de csak annyit mondott, a világért sem.

Csak tudni akar az állapotáról. Nagyon szerethe... —

Kérem, most hagyjon magamra! — vágott bele az orvos szavába szárazon.

—

Nem tudok magán segíteni addig, amíg maga nem hagyja. Mondja el, ki ez a

férfi, aki kinn vár? Maga segíthet, hogy megértsem. Akkor talán tudok segíteni magának, mert nekem meg ez a feladatom. —

Menjen inkább doktor úr és mentsen meg néhány életet, mert az enyémet már

úgysem tudja. Az én életem már régen véget ért, néhány éve, amikor ott álltam a Lánchíd szélén és gyáva voltam leugrani. Ha akkor leugrom, nem élek át akkora szenvedést, mint amilyent a hiánya okozott. Megtapasztaltam mellette, hogy milyen az élet, milyen az igazi boldogság és szerelem, aztán minden véget ért. Ha már megízlelte a manna ízét az ember, nem éri be az eperfagyival. —

Tudom az okát, hogy miért nem adta fel a küzdelmet, amikor tegnap éjjel síi9 ?ií

újraélesztettem. A maga élni akarását Ádámnak hívják, igaz? Megütötte a nőt a szó. Igaza volt persze az orvosnak, és az igazság fáj az olyan embernek, aki álomvilágban akar élni örökre. Talán más nem tud róla, meg akarta őrizni ezt a kis titkot magának, vigyázni akart rá, mint még soha semmire az életben. De úgy látszik, az orvost most be kell avatnia ebbe a kis titokba. —

Legyen. Rendben — mondta és felült az ágyban. A haját hátrasimította és

belenézett az orvos szemébe. — Remélem, valóban ráér, doktor úr. A történetem nem

lesz rövid, talán valóban csak mesét mondok, nem is az életemet, mert néha jó lenne azt hinni, az egészet kitaláltam csak. De talán, ha végére értem, maga is belátja majd, miért lennék én képtelen más szívével élni.

<:i- 10 HÍ.

2. A z erős szélben újra hallani kezdtem a

szívünk dobbanását. Tele voltam kétséggel

és félelemmel, hiszen alig néhány perccel ezelőtt még a Duna felett álltam és úgy éreztem, nem tudok már sokáig a korlátba kapaszkodni. De te megmentettél. Megtaláltál, fogalmam sincs, hogyan, és ahelyett hogy velem együtt ugrottál volna a mélybe, nem engedted el a derekamat, és áthúztál a korláton. Az életet választottad és engem. Ahogy láttam a régi, csibészes mosolyodat és belenéztem abba az ezerszínű szemedbe, valahogyan elszállt az aggodalmam. Pedig elfutottam előled, ami azt illeti, többször is. De nem azért, mert nem szerettelek. Azért, mert féltem. Féltem attól az érzéstől, ami bennem volt, akárhányszor a közelemben voltál. Mert túl erős volt, nálam is erősebb, és ez megrémített. Tartottam attól is, hogy megint megbántasz. Azt pedig nem élném túl még egyszer. Legalábbis akkor ezt hittem. De ott, a hídon minden megváltozott. Bíztam benned, mint régen, attól a perctől fogva, hogy akkor átöleltél, és bármennyire is nehezemre esett, elfelejtettem a múltat. Új lapot akartál kezdeni az életünk könyvében, ahol már csak mi ketten leszünk és minden szót együtt írunk meg. Kezembe adtad a tollat és vártál rám. Én pedig leírtam az első szót: gesztenye. Hogy milyen volt az első néhány nap? Egy igazi hullámvasút vég nélkül, és én nem akartam leszállni. Hol a te lakásodban voltunk, hol az én albérletemben, csak meséltünk egymásnak, beszélgettünk sok mindenről, ami az évek alatt történt. Lassan kezdtük, szoktuk a helyzetet. Szoktuk a boldogságot. Ez a fajta ugyanis mindkettőnknek ismeretlen volt idáig. síiOlvastunk, verset szavaltunk, fényképeket néztünk, popcornt készítettünk, sétáltunk, 11 ?ií

együtt fürödtünk, eldugott romkocsmákba jártunk borozni, sikítottunk a moziban, pedig nem is féltünk, és nagyokat nevettünk, pedig nem is mondtunk vicceset. Néztük, ahogy a házak felett felkel vagy lemegy a Nap. Vagy csak szó nélkül átöleltél, és hagytad, hogy az én apró vállam tartsa meg a fejedet. Vagy aludtunk, annyira egymásba bújva és ölelkezve, mintha még álmunkban is attól féltünk volna, hogy ellopják a másikat, mire megvirrad. Ha felébredtem, úgy néztem körbe, mintha azt hinném, álmodok. Aztán még jobban és szorosabban öleltelek, amíg ki nem ment a vér a tagjaimból.

Nem gondoltam volna korábban soha, hogy létezik ilyen boldogság, amit veled abban a néhány hétben éltem át. Minden perc új erővel töltött fel, minden pillanat új izgalmat hozott. Nem akartam mást látni, mást hallgatni vagy mással lenni, csak veled. - Mit gondolsz, kinek kell jobban szeretni? A nőnek vagy a férfinak? — kérdeztem és megcsiklandoztalak az ágyban. Nevettél és hagytad magad, beleharaptál a szádba, hogy jobban bírd a kínzást. - Nem hallottam a választ! Mit mondtál? —

A férfinak, a férfinak - kiabáltad egyre hangosabban és nevettél. Abbahagytam.

Komolyan néztem rád. —

Tényleg ezt gondolod?

—

Nem tudom, más férfi hogyan szeret egy nőt. Nem is érdekel. Nem érdekelnek a

régi elméleteim és teóriáim. Csak te érdekelsz. Es azt tudom, hogy bármennyire is szeretsz, nem érhet fel azzal az érzéssel, ami itt lakozik. A szívedre tetted a kezemet. Ugyanolyan gyorsan vert, ahogy az enyém szokott. Mosolyogtam. —

Neked is szívritmuszavarod van? — próbáltam elviccelni a helyzetet, mert a

játékból túlságosan komoly téma lett. De nem tudtam visszahozni már a korábbi hangulatot. —

Ha velem vagy, nem fáj semmi — mondtad szárazon, és felálltál az ágyról.

Kimentéi az erkélyre, és leültél. A lábad alatt dübörgött a négyórás csúcsforgalom. A vaskorlátra tetted fel a lábad, és a hátadat a rattan szék támlájának támasztottad. Az eget bámultad. Leültem a melletted levő székre. —

Ezzel most mit akartál mondani?

—

Semmit. Felejtsd el! Jó? — Bementéi a lakásba és hallottam, ahogy becsaptad

magad után a fürdőajtót. Majd azt is, hogy megengedted a kádba a vizet. Tudtam, hogy nem fürdeni akarsz. Nem akartad, hogy halljam, ahogy sírsz. Talán ez volt az első furcsa eset, amikor gyanakodnom kellett volna. De a rovar akkor <:i- 12 HÍ.

kábul el legjobban a húsevő virág illatától, mielőtt az összezárul és megöli. Boldog voltam, és az agyam leghátsó zugába űztem minden olyan gondolatot és sejtést, ami akár egy hajszálnyira is beárnyékolhatta volna ezt. Néztelek reggelenként az ágyban, ahogy alszol, de nem tudtam elképzelni, hogy miért ne működhetne kettőnk között ez a dolog. Szerettük egymást, és végre mind a ketten szabadok voltunk. Nem kellett senkinek sem számot adnunk az életünkről, csak egymásnak. Ha a múltat le tudtuk zárni és tiszta lappal újrakezdtük a kettőnk kapcsolatát, akkor nem tudtam elképzelni olyan problémát, ami

kettőnk közé állhatna. Valójában igen naiv voltam. Pontosan emlékszem arra a pillanatra, ami mindent megváltoztatott. Egyik délután felmentem hozzád, egy kis papírfecnit láttam kilógni a kabátodból. Nem kenyerem a leskelődés és a szaglászás, de annyira hívogatóan fehérlett ott a fekete zsebben, hogy önkéntelenül is felé nyúltam. —

Hagyd békén! — kiáltottál rám a lakás másik végéből. Úgy látszik, előbb

megjöttél a dedikálásról, mint gondoltam. De nem ezen lepődtem meg, hanem a hangodon. Így még soha nem beszéltél velem. A kis cetlit megfogtad és bevitted magaddal a szobába, majd az éjjeliszekrényedbe rejtetted el. Kérdőn néztem rád. Eddig nem volt titkunk egymás előtt. —

Ne haragudj, én csak...

—

Ne haragudj! Te mást nem is tudsz mondani! Ne nyúlj a holmimhoz, és akkor

nem kell bocsánatot kérned — sziszegted. Még mindig az ajtóban álltam, még mindig kabátban. Mintha leforráztak volna. Ennyire nem bánthattalak meg. —

Mi a baj? — kérdeztem finoman, de ez csak olaj volt a tűzre.

—

Elegem van belőle, hogy állandóan itt vagy, hogy nem tudok lépni sem anélkül,

hogy ne beléd ütköznék. Itt vannak a cuccaid, amiből mindennap csak egyre több van, és ezért azt hiszed, már a lakás is a tied. Hát, közlöm veled: NEM! Ez a lakás még az enyém, és nem szeretném, ha hozzányúlná] a dolgaimhoz még egyszer! — A szemedben hihetetlenül erős dühöt láttam, hadonásztál, és leborítottad az íróasztalon levő könyveket a földre. Sosem láttalak még ilyen idegesnek. — Kérlek, ne kiabálj velem! — Ereztem, hogy folyik a könny az arcomon. Nem akartam sírni, de már nem tudtam megállítani. Leakasztottam a táskámat a fogasról, és kirohantam a lakásból. Egész éjjel sírtam aztán az albérletben is. Le sem tudtam hunyni a szememet. Rád síi- 13 ?ií

gondoltam és arra, valóban az a kis papír hozott-e ki ennyire a sodrodból. Nem éreztem, hogy rosszat tettem volna, bár való igaz, sokat voltam nálad, és nem kellett volna megnéznem, amíg nem adsz rá engedélyt. De az önérzetem sem hagyott nyugodni: nem érdemeltem meg, hogy így beszélj velem. Pár napig nem kerestelek, de valójában arra vártam, hogy felhívj és bocsánatot kérj a viselkedésedért. De hiába vártam, nem szólalt meg a telefon. Fel-alá járkáltam a lakásban, hol a telefont néztem, hol az ablakon át lestem ki az

utcára. Nem jöttél, nem kerestél. Két-három nap telhetett el, amikor már nem bírtam tovább, és átmentem hozzád. Este volt, hideg őszi idő, érezni lehetett már a tél csúszós leheletét a járdákon. Hangosan nyikorgott a bejárati ajtó, amikor kinyitottam. A lakásban porszag és dohosság érződött. Mintha napok óta nem járt volna ott senki. Letettem a kulcsot a kis asztalra, és ablakot nyitottam, hogy kicserélődjön a levegő. Az ágyad érintetlenül bevetve, néhány ruhádon kívül semmi sem hiányzott. Nem értettem az egészet. Azt mondtad, nem lesz semmilyen munkával kapcsolatos utazásod a közeljövőben. Talán meglátogattad volna a nővéredet? Kétlem, arról tudtam volna. Kinyitottam a konyhaszekrényt, majd a hűtőt is. Teljesen üres volt. Tehát nem is rövid időre mentél. Becsuktam az ablakokat, és beleültem a kedvenc fotelodba, amit csak Gondolkodónak neveztél. Nem kapcsoltam se villanyt, se tévét. Jó volt ülni a sötétben és elmélkedni az elmúlt néhány napon. De a kialvatlan éjszakák megtették a hatásukat, és elnyomott az álom. Reggel ugyanott és ugyanúgy ébredtem, ahogy lefeküdtem. Csikordult a kulcs a zárban. Megjöttél. —

Mit keresel itt? — kérdezted szárazon, mímelve, hogy egyáltalán nem lepett meg,

hogy itt találsz. A táskádat a sarokba dobtad a kabátok alá, mintha el akarnád titkolni, hogy hol voltál. Nem is kérdeztem inkább semmit. —

Beszélni akartam veled. És tudni, hogy minden rendben van-e.

—

Nem szeretném, ha itt aludnál a lakásomban.

—

Ezt megértem. Ne haragudj, ígérem, legközelebb szólni fogok, mielőtt feljövök

és... —

Nem így értettem. Egyáltalán. Soha többet. — Elfordítottad a tekintetedet, és az

ajtó felé néztél. Nem ültél le, idegesnek tűntél, de ezt próbáltad titkolni. Nem tudtam megszólalni. Csak mereven néztelek, és próbáltam kitalálni a gondolataidat. Nem akarod, hogy itt aludjak. Miért? Mit csináltam? —

<:i- 14 HÍ. Vége, ha eddig még nem jöttél volna rá. Sőt, igazából el sem kezdődött semmi

sem köztünk. Azt a lányt akartam megkapni, akit régen megismertem. De te már nem az vagy, és én sem vagyok az a fiú. Felnőttünk, megváltoztunk. Másra van szükségem. Nem rád. Körmömet a bőrszék karfájába mélyesztettem, amíg el nem fehéreden az ujjbegyem. Úgy markoltam, mintha attól félnék, hogy zuhanni kezelek,ha elengedem. Pedig akkor én már elkezdtem zuhanni. -

Mi történt? Mi változott meg benned? Hiszen olyan jól...

-

Lehet, hogy neked úgy tűnt, hogy mindketten boldogok vagyunk, de valójában

csak te voltál az végig. Ez is jól mutatja, hogy mennyire önző vagy, még azt sem vetted észre, hogy velem mi van. Leültél az ágy szélére és láttam, hogy könnyes a szemed. -

Ne haragudj! De ez nem fog menni. így nem.

Felugrottam a székről és átöleltem a válladat, a fejedet a nyakamhoz szorítottam. Meg tudjuk beszélni, nem lehet olyan akadály, amit ne tudnánk leküzdeni, ismételgettem magamban. -

Engedj el! - mondtad, és lefejtetted magadról a kezemet. Összeráncoltad a

homlokodat, és ellöktél magadtól. — Értsd meg, máshogy nem lehet, csak így. Feltűrted az ingujjadat, és csípőre tett kézzel álltái az ablak elé, minél messzebb tőlem. Megfogtam a válladat, és kényszerítettelek arra, hogy megfordulj és a szemembe nézz. -

Nekem ez nem magyarázat! Mondd el, mi történt benned ebben a néhány napban,

ami miatt nem lehetünk együtt, mert nekem ne akard beadni azt, hogy ez már hetek óta érik benned, mert annyira nem vagy jó színész ehhez! - kiabáltam vele. Úgy éreztem, hogy összeomlik a világom. — Hét évet vártunk arra, hogy újra együtt legyünk, és most itt vagyunk végre! Én képtelen vagyok így elengedni téged, képtelen! -

Értsd meg! Nem szeretlek!

Jobban megütöttél azzal a néhány szóval, mintha az öklödet csaptad volna az arcomnak. És sokkal jobban is fájt. Csend lett. Elengedtem a karodat. De a szememet nem tudtam levenni róla. A feltűrt ing alatt a könyökhajlatod be volt vérezve. Verekedtél? Vagy valamilyen szert használtál? Teljesen összezavarodtam. Nem ismertem ezt az embert. —

Mi az ott a kezeden? — próbáltam terelni a szót, mintha azzal elhessegetném az

előbb kimondott szavaidat, amelyek még mindig ott lebegtek kettőnk között, mint a keselyűk egy döglött kapcsolat fölött. Odanéztél, és idegesen lehúztad az inged ujját, hogy takarja azt, amit nyilvánvalóan szégyelltél vagy legalábbis titkoltál előlem. —

síiUgye hallottad, amit az előbb mondtam? Komolyan mondtam.

—

Hallottam — ismertem be.

—

En most kinyitom az ajtót, te pedig kisétálsz rajta. Nem foglak keresni, nem

15 ?ií

foglak emlékeztetni magamra és az együtt töltött időre. Megpróbállak elfelejteni, és tőled is ezt kérem. Szédültem és iszonyatos fájdalom hasított a fejembe. A levegőt olyan gyorsan vettem, mintha futnék, és vibrált körülöttem minden. Nem ájulhatok el! Megkapaszkodtam a fotel támlájában. Felnéztem rád. Az arcod fájdalmas volt, de kétségkívül őszinte. Újra és újra

pörgettem magamban a mondataidat, de nem jutottam semerre. Egy erdőben éreztem magam, ahol a fák nemhogy utat mutatnának, hanem még nekem is ütköznek és eltörik a csontjaimat. —

ígérd meg, hogy nem teszel kárt magadban!

—

Neked én már nem tartozom semmivel — mondtam, és magam sem tudom,

hogyan, de elindultam. Megfogtam a kabátomat, de nem vettem fel. A kezem ösztönösen nyúlt a kis asztalon hagyott kulcsért, felemeltem, majd ugyanilyen gyorsan le is tettem. Szinte eldobtam magamtól, mintha tüzes vashoz nyúltam volna. Égette a kezem. Ahogy te a szívemet. —

Mondd, hogy megértesz és nem haragszol rám! Nem akarom, hogy gyűlölj. Hidd

el, ezt mind érted teszem! - mondtad még az ajtóban, mielőtt behúztam volna magam után. —

- Egyszer meg fogod érteni ezt az egészet.

— Lehet, de ez már ne legyen a te gondod! - mondtam szinte résnyire szűkült szájjal. A lépcsőház aljáig kibírtam, hogy ne sírjak. Akkor sem zokogtam azonnal, csak csendesen folytak a könnyeim, aztán az úttesten átsietve kezdte el a vállamat is rázni a sírás. De nem kaptam oda a kezem, mert tudtam, az ablakból még láthatsz. Nem akartam megfordulni. Nem tudtam, melyik fájna jobban, ha nem látnálak, vagy ha ott látnálak.

<:i- 16 HÍ.

3.

Képzeld el, hogy éjjel van és álmodsz! A fejedet leteszed a puha párnára, betakarózol alaposan, és résnyire nyitva hagyod az ablakot. Csend van, és téged gyorsan elrepít az álom ölelése ismeretlen tájak felé. Miközben álmodsz, sokszor tudod, hogy álmodsz, van olyan is persze, még ha hihetetlen is, de valóságnak tűnik minden. És most képzeld azt, hogy ebből az álomból nem tudsz felébredni, mert amikor ébren vagy, akkor is álmodsz, és minden összefolyik előtted. Hiába csipkeded a karod, mindig fáj, hiába próbálsz visszaemlékezni dolgokra, ha nem tudod, álomra vagy valóságra emlékezel-e. Éppen ilyen különös álom és éberlét szállt rám, miután elhagytál. Mindig szerettem álmodni, de csak azért, mert tudtam, bármikor felébredhetek belőle. Kisgyerekként gyakran, ha rosszat álmodtam, sikítottam, és akkor azonnal felébredtem a saját hangomra. Persze ezek a rossz álmok általában arról szóltak, hogy pizsamában indultam el az iskolába és hasonlók. Felnőttként már rosszabb álmok vártak, például az, hogy kiesik az összes fogam, ahogy beszélek, vagy hogy nem tudom kinyitni a szemem, mintha összeragadt volna. Nem is olyan régen pedig azt álmodtam, hogy egy satu össze akar nyomni, és én sikítottam álmomban, hogy végre felébredjek. Aztán rájöttem, nem álmodok... A kar, amely szorított, egy erős férfihoz tartozott. Finoman felemelt a földről, és még utána sem engedett el. Nem nyitottam ki a szemem, csak sikítottam, ahogy a torkomból kifért, de nem tudtam felébredni. Hiszen ébren voltam. Talán elájulhattam, nem is tudom biztosan, most már nem is fogom, és éreztem, hogy ágyba tesznek. Itt is maradtam, jó pár napon át. Csakhogy' ez nem a saját ágyam volt.ÍJS- 76 io De legalább a saját álmaim, mert jó pár napig csak órákra tudtam ébren lenni, akkor is azt hittem, álmodok. Felpillantottam, és a szoba forgott, ismeretlen tárgyak jöttek egészen közel az arcomhoz, én pedig eltoltam őket magamtól. A csörömpölésre fény gyúlt, bejött valaki és megtörölte a homlokomat, és én újra becsuktam a szemem. Hazudnék, ha azt mondanám, nem láttalak magam előtt sokszor, hogy az álomvárosban töltött óráimat nem te töltötted volna ki. Újraéltem a közös éjszakáinkat az elsőtől a legutolsóig, és a vége mindig ugyanaz volt, ami az életben, állok a hídon, de ezúttal

beleugrom és merülök. Nem kapok levegőt, csak próbálok, csapdosok a kezemmel, és valami fogódzót keresek. Aztán a víz körülöttem virágporrá változik, és én már attól prüszkölök. Egy kertben találom magam hirtelen, ahol virágokat szedek. A madarak csiripelnek, a szél a füvön játssza a legszebb muzsikáját. A házból frissen sült kenyér illata száll ki, egy cica felmászik a léckerítés tetejére és gondos mosakodásba kezd, míg a puli minden figyelmét egy piros labda köti le, azt hurcolja büszkén körbe és körbe az udvaron. A világokból lassan koszorút fonok, a levendulák szépen hajlanak a jó szóra, és engedelmesen hagyják egymásba karoltatni magukat, míg egy szép és illatozó koronát adnak ki. Fel akarom tenni a fejemre, .miikor rájövök, már van egy a hajamban. De akkor miért kötöttem másikat? Kinek? Flirtelen sírást hallok a mező végéből, és látok egy arcot, amit már soha nem tudok kitörölni a szívemből. És csak futok, csak futok, ahogy a lábam bírja a mező végtelennek tűnő vége leié. A szívverésem egyre gyorsabb lesz, úgy érzem, hogy nem kapok levegőt, mint akinek a víz alá nyomják a fejét. Éreztem, már nem kell sokat futnom, és végre elérem azt, amiről még magam sem tudom pontosan, hogy mi. Falán a nagy futásban leeshettem az ágyról, mert a padló keménysége ébresztett fel, az álomvilágból pedig egy férfiarc. Nem te voltál az. — Jól van? Nagyon hadakozhatott valamivel, ha még a padlóval is szembe akart szállni! A hangja kellemes és megnyugtató volt, ahogy teste melege is, ahogy karjába vett és visszatett az ágyba. Ahogy végignéztem magamon, nem kellett szégyenkeznem a ruháim esetleges gyűrődései miatt, ugyanis azok összehajtva hevertek az ágy melletti széken. Egy régi típusú csíkos férfipizsamát viseltem, a hajam pedig gondosan befonva omlott alá a hátam közepéig. Azt hittem, még mindig álmodok, nem tudtam szóhoz jutni, csak egy villantásnyira ütött fejemben szöget a gondolat, hogy ez az ismeretlen férfi meztelenül látott, injekciós tűt bökött belém, és ki tudja, mit csinált még velem. De 77 ÍÜ képtelen voltam ellenkezni, újra álomba merültem.

Pár óra múlva ébredtem és lassan próbáltam felülni, mert tagjaim elgémberedtek. Egyébként is nehezen kelek, tudod, órák kellenek, amíg megbarátkozom a fénnyel és az új nappal. Körbenéztem és próbáltam kitalálni, hol lehetek. Talán azért, mert még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mit álmodtam és mi volt valóság, nem is éreztem magam veszélyben. így utólag belegondolva sikítanom és kiabálnom kellett volna, de akkor valamilyen egészen különleges biztonságérzet volt bennem. Hiszek az emberi

megérzésekben. Én már akkor tudtam, hogy jó helyen vagyok. Az ágy mellett, az asztalon, egy tálcán briós, sajt és egy alma volt, mellette langyos tea és egy cetli szép, lendületes kézírással: Ennie kell! Egy órán belül jövök. Engedelmeskedtem, bár először úgy éreztem, egy falat sem menne le a torkomon, később már habzsoltam az ételt, és úgy éreztem, életemben nem voltam még ilyen éhes. Felesleges volt úgy kapkodni, mert pár perccel később úgyis az egész a WC-kagylóban kötött ki, úgy látszik, nem volt elég erős még a gyomrom ilyen terheléshez. Ha már kijöttem a szobából, úgy gondoltam, felfedezem a lakás többi részét is. Persze először a bejárati ajtót kerestem meg, meglepődve vettem észre, hogy bár kívülről bezárták, a belső zárral könnyedén ki tudnék jutni. Ha akarnék, de nem akartam. A nappali alapján a lakás jól szituált tulajdonosé lehetett, a finom anyagokon a gondos választás érződött. Kissé puritán volt, sehol egy fénykép, egy jegyzettömb: steril, mint egy múzeum előcsarnoka. A nagyobbik szobában töltöttem az elmúlt időszakot, berendezése és a ruhák alapján arra következtettem, hogy egyedül lakott itt egy férfi. A másik szobát nemrég tapétázhatták, a tapétán mackók ültek a nagy fűben, és elmélyülten lapozgattak egy mesekönyvet. Nem volt benn bútor, csak egy méteres magasságú plüssmackó. Tökéletesen meg voltam arról győződve, hogy ez egy gyerekszoba, ahogy arról is, olyan gyerekszoba, ami még nem látott gyereket. Megint elkapott a hányinger. Persze nem a gyerekszoba miatt. Ittam egy pohár vizet, hogy megnyugodjak és jobban legyek. Még a kósza fejemmel is könnyedén megláttam, hogy a lakás pontos tükörképe az enyémnek. Tehát valamelyik szomszédnál voltam. Ekkor fordult meg a kulcs a zárban. Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy a kulcs közel áll ahhoz a kézhez, amely úgy szorított. Még jóképűbbnek tűnt a férfi, mint amire emlékeztem. Magas, kisportolt alkatú volt, barna hajjal és kék szemekkel. Még nem lehetett negyven, de már harminc sem. Mindenesetre a legkevésbé a külseje izgatott, amikor először álltunk szemtől szembe 78 egymással, ezeket jóval később tudtam csak megfigyelni. Ugyanis én ekkor még mindig íjí-

nem tudtam, ki ez a férfi, miért hozott fel a lakására, mióta vagyok itt, és egyáltalán, mit akar tőlem. Hazudnék, ha azt mondanám, nem jutott eszembe, hogy akár bánthat is. Valami azt súgta, ha bántani akart volna, már megtehette volna. De bármilyen dőreség is a részemről bevallani, az futott át legelőször a fejemen, hogy milyen szörnyen nézhetek ki, és hogy mit gondol rólam ezek után. Ő talán nem erre gondolt. Amikor megpillantott a konyhában, láthatóan meglepődött, de

ez csak pár másodpercig tartott. Bejött, tettetve, hogy ennél mi sem természetesebb, de láthatóan zavarban volt, mert nem szólt semmit sokáig. Később, mikor már sokkal jobban megismertem őt, megtudtam róla, általában zavarban volt, ha nem tudott semmi odavágót mondani, ilyenkor elhagyta az amúgy nagy magabiztossága. Odament a pulthoz és kipakolta a táskát: néhány kifli, két paradicsom és egy kis felvágott. A csaphoz lépett, engedett magának egy kis vizet, megitta, még mindig nem nézett rám. A mosogatótálcát bámulta, majd nyelt egyet és letette a poharat. —

Jobban van?

—

Igen. - Mintha nem is a saját hangomat hallottam volna.

Nem is kezdődhetett volna bugyutábban a beszélgetésünk. Rosszul éreztem magam, tudtam, semmi keresnivalóm itt, sosem szerettem mások törődésére rászorulni. Nem is tudom, kettőnk közül melyikünk érezte furcsábbnak a helyzetet. —

Elmegyek. Most.

Elindultam a bejárati ajtó felé, nem is gondoltam arra, hogy egy csíkos férfipizsama van rajtam, és mezítláb vagyok. —

Várjon! Maradjon még! Nem is kíváncsi arra, mi történt?

Megtorpantam. Hiszen még azt sem tudom, hogyan kerültem ide és mióta vagyok itt. Azt meg különösen nem, hogy ki ez a férfi és mit csinált velem. De alig tudtam pár szót kinyögni. —

Jól vagyok. Köszönöm, amit értem tett!

Bár még mindig nem tudtam, mi is volt az pontosan, de éreztem, nem kell félnem, itt nem bántanak. Milyen nehéz volt kimondanom akkor, hogy köszönöm! Pedig ezúttal egy idegennek kellett, akit valószínűleg többet sosem látok, de mégis mintha kiszakadt volna a lelkem, ahogy megmozdult a szám. Ha tudtam volna, milyen fontos szerepe lesz később ennek a férfinak az életemben, és annak, amit tett, talán a nyakába ugrok, és a fülébe ordítom, hogy köszönöm, köszönöm, köszönöm! De akkor mennem kellett. Hogy hova akartam menni? Magam sem tudom79 ÍÜAbba a sivár albérletbe, amit kénytelenkelletlen egy ideje már az otthonomnak neveztem. Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy nincs otthonom, nincsen nekem a világon semmi egyebem, csak a hatalmas magányom és a boldogtalanságom. Mire várjak még? Egy verseskötet, ami hiába sikeres, csak a múlt fájdalmára emlékeztet. Egy céltalan élet, amelyben nincs jel a boldogságra. Se család, se barátok, se szerelem, se munka, de még egy otthon se, ahova az ember elbújhatna a világ minden fájdalma és hántása elől, egy csendes zúg, ahova bevackolhatom szomorúságom. Nincsen nekem semmim, még ez a

pizsama sem az enyém, de még a szavaimat és a viselkedésemet is másénak érzem. Mi történik velem? Az utolsó emlékeim alapján még csoda, hogy itt vagyok és élek. Miért nem vagyok képes megköszönni az életemet ennek a férfinak? Mert már semmit sem jelent nekem? Neki miért jelentett valamit? Tudod, édesem, sosem gondoltam volna, hogy egyszer még így kiborulok. Te tudod a legjobban, nem vagyok hisztis típus, aki azért sír, hogy a világ odafigyeljen a bajára és megvigasztalják. Én inkább az a csendben szenvedő alkat vagyok. A gondolataimba temetkeztem, el is felejtettem, hogy más is van a lakásban rajtam kívül, csak összecsuklottam a bejárati ajtó előtt. Ismét felvett a karjába, csitított csendesen, ahogy a nyűgös kisgyermekeket szokás, és bevitt a szobába. Betakart jó szorosan és égve hagyta a kislámpát, amikor kiment a szobából. Tudom, mi járhat a fejedben. Ez nem nagy titok, általában kitaláltam, hogy mire gondolsz, persze, maga a gondolat nem nagy dolog, az oka viszont annál inkább. Ezúttal azonban még az okot is tudom. Szerinted történt köztünk valami ezzel a férfival. Jól sejtettem, ugye? Hmm, ezek szerint nem ismersz engem, őt pedig nem is fogod soha. Azon az éjszakán nem történt semmi, ahogy addig sem. Kihasználhatta volna a helyzetet, de nem tette. Ekkor még nem sejtettem, hogy miféle ember lakozik Andrejben. Ekkor még nem is sejtettem, milyen tragédia lehet az, ami képes minket összekötni. Néhány nappal később már pontosan emlékeztem arra, hogy milyen legyengült állapotban próbáltam elindulni otthonról, és hogy Andrej talált meg az ajtóm előtt, nem sokkal utána pedig elájulhattam, mert innen, mintha elvágták volna. De erről nem nagyon akart beszélni, mintha felejteni és feledtetni szeretné azt a helyzetet, amiben először találkoztunk. Másról viszont tudtunk beszélni. Egyik este, néhány héttel a találkozásunk után nagyon őszintén megnyílt nekem, mesélt az apjáról, magáról, de élete legnagyobb tragédiáját mégsem tőle tudtam meg. A lakásomon találkoztunk legtöbbször, szokás 80

szerint nem jött üres kézzel, bolti süteményt és egy üveg gyermekpezsgőt hozott. Zenét íjí-

hallgattunk, s miközben kinyitotta a pezsgőt, hozzátette, orvosi utasításra, én pedig sok hét után először, ha nem is nevettem, de elmosolyodtam. Szépen elosztottuk a süteményt, láttam, nagy nehezére esik megenni, mivel nagyon egészségesen élt, nem evett édességet, vörös húst, készételt, és általában is kényes volt a minőségre, amit egy bolti kész sütemény nem biztos, hogy garantált. De a múltkor a boltban sokáig szemezgettem vele, amit ő észrevett, ezért gondolta, meglep vele. Jól tette, úgy kellett a testemnek az

édesség, mint még soha. Talán az a néhány nap rendes és tápláló étel nélkül ennyire kiszárította a testem, és most próbálom visszaszedni az elvesztett kalóriákat. Amúgy is fogytam pár kilót, amin a napi néhány rosszullét sem segített. Reméltem, ha lelkileg összeszedem magam, testileg is rendbe jövök. Előbbiben és utóbbiban is Andrej segített nekem. Úgyhogy, ha szeretsz még egy egészen kicsikét vagy szerettél is engem egyáltalán valaha az életben, kedvesem, akkor nincs még egy ember a Földön, akinek nagyobb hálával tartozhatnál, mint Andrejnek. Persze most egy kicsit mesélnem kellene róla, nem? Tudom, nem szívesen hallasz róla, de meg kell ismerned azt a személyt, aki, akárhogyan is nézzük, megmentette az életemet. És nemcsak az enyémet... Andrej Patocs vagy Patócs András, mindegy hogyan hívom, magyar apától és orosz anyától született. A szülők kapcsolata később megromlott, ezért anyja visszament orosz földre az iskolás fiúval, aki csak felnőttként tért haza két okból: egyrészt, mert itt akarta letenni a szakvizsgáit, másrészt, mert az anyja meghalt, s utolsó kívánsága az volt, rendezze kapcsolatát Magyarországon maradt apjával. Andrejt szerette az apja, de képtelen volt kimutatni az érzéseit, mint szülő, csak a kritikákat nem sajnálta, illetve a rágalmakat az anyja felé, aki elszökött előle. Nehéz évek voltak ezek. A fiú lassan a saját lábára állt, elköltözött az apjától. Ma már ritkán találkoznak, de akkor igen hevesre sikerednek a találkozások, a múltbeli sérelmeket mind a mai napig egyikük sem tudja feledni. Andrej egyébként traumatológus, egy budapesti kórházban dolgozott, amíg össze nem omlott az élete, de ennek okairól majd később. Jó szakember, egyik délután megmutatta az összegyűjtött külföldi szakújságokat, amelyekben megjelentek a kutatásai. Hívták Brüsszelbe, Londonba, még Tokióba is, de nem akart, vagyis inkább nem tudott menni. Valami mindig visszahúzta. Ha néhány nappal később nem kap csomagot Andrej, amit a házmester hozott fel, és 81 ÍÜ nem elegyedünk szóba, soha sem tudom meg, hogy milyen terhet hordozott magában a megmentőm. Néhány éve megismerkedett egy fiatal francia kutatóorvosnővel, aki a pesti kórházakban is vizsgálatokat végzett. Szerelem volt első látásra, ezt a házmester mondta így nekem, amikor ezt mesélte, el is csuklott a hangja. Néhány évet kinn éltek Franciaországban, majd amikor terhes lett a felesége, hazajöttek Budapestre, és Andrej ismét munkába állt a régi kedves kórházában. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy tervezte, se a kapcsolatban, se a munkában, az apjával pedig még mindig képtelen volt

rendezni a kapcsolatát, holott az unoka már úton volt. Andrej félt, hogy ót is gyűlölni fogja majd a gyereke, ahogy ő az apját. Inni kezdett. A felesége féltette, kérte, hagyja abba. Ezután már nemcsak ivott, mivel orvosként könnyedén hozzájutott a nyugtátokhoz, már hódította is magát. Éppen az egyik bárban volt, amikor a feleségénél idő előtt beindult a szülés. Mivel Andrejt nem érte el, egyedül indult a kórházba. Mire beért, olyan sok vért veszített, hogy már nem tudták megmenteni az életét. A kisbabát időben kivették, de még annyira kicsi volt, hogy négy napot élt utána: túl gyenge volt még a szervezete az élethez. Andrej is ugyanezt érezte saját magán, miután a kis fehér koporsót kiválasztotta a temetkezési vállalkozónál. Önként ment az elvonóra, egy időre fel is függesztette a gyógyítást. Azt mondta, nem is tudott volna gyógyítani azok mán, ami vele történt. Hibásnak érezte magát, és az ellenkezőjéről senki sem tudta meggyőzni. Addig hitt abban, hogy a halál fölött áll, noha voltak esetek, amiket még ő sem tudott visszafordítani, de mégis úgy érezte, több erő van benne, mint másokban. Ez az erő azon a napon elhagyta, mikor a legjobban szüksége lett volna rá. Halott kislányával a kezében az újszülött osztály sötét folyosóján még csalt sírni sem tudott, és ezt soha nem tudta majd később megbocsátani magának.

*

Bár ő minden titkát szép apránként megosztotta velem, tőlem nem kérdezett semmit. Ahogy ő mondta, talán én vagyok az első ember, akivel azóta szóba állt. Egy év telt el, ő kirekesztettként tengett-lengett a társadalomban, nem érdekelte már az élet. Hívták vissza gyógyítani, de még egy kis időt kért, maga sem tudta, miért. Bizonyukul volt. Egészen addig, amíg velem nem találkozott, legalábbis nekem azt mondta. Most biztosan azt kérdezed magadtól, hogyan is kerültem Andrej lakásába olyan 82 sem, hogy az életemet ugyanott és állapotban? Ugye, te sem gondoltad egy percig íjí-

ugyanúgy folytattam, mielőtt beléptem a könyvesboltba és megláttalak a leghátsó sorban? Számomra minden megváltozott, amikor kimondtad, hogy nem szeretsz. Nem tudtam, hogyan éljek ezután. Nem akartam megölni magam, ne értsd félre! Ismersz, és tudod jól, sosem lennék képes olyant elkövetni magam ellen, amit te... Ne haragudj, csak azt akartam mondani, hogy én más vagyok, mint te. Nem, nem

vagyok erősebb, nem fűz semmi az élethez jobban, mint téged. Gyáva sem vagyok, egyszer te mondtad, nálam nem ismersz bátrabb embert, mert ha kellően felszívom magam, akkor még a Himalájának is nekimegyek nyári szandálban. Te mindig is tudtad, mivel lehet engem heccelni, és hogy kevés kitartóbb ember van nálam a Földön, mert ha elég motivációm van, senki sem tud megállítani. Úgysem tudod megcsinálni, nem bírnád! Hányszor hallottam ezt, s hányszor nem bírta a büszkeségem ezeket a szavakat, azonnal megembereltem magam, és újult erővel indultam neki a feladatnak. Valójában a büszkeség, igen, a büszkeség volt az, ami nem engedte akkor eldobni az életemet. Nem akartam a hídon sem meghalni, csak érezni pár percet, azt a fájdalmat és bizonytalanságot, amit te érezhettél, tudni, hogy egyedül vagy, senki nincs melletted, és most te, csak te dönthetsz az életedtől. De ha meg is őrültem volna egy pillanatra, és mégis nekiindultam volna a folyónak, a büszkeségem visszatartott volna, hogy ne úgy emlékezzenek rám, mint arra a nőre, aki nem bírta feldolgozni, hogy elhagyta élete szerelmét. De más is visszatartott, egy ölelő kar... Átöleltél és hagytam, hogy megcsókolj, elhittem, amiket mondtál. Nem akartam gondolkodni, csak fürödni abban az érzésben, hogy szeretsz, még mindig szeretsz. Láttam a szemedben, ami már nem egy kisfiú, hanem egy érett férfi szeme volt, hogy csak én vagyok a szívedben, nem is lesz más soha. De ez nem így van. Azt gondoltad, amikor ott álltái a könyvesboltban és hallgattad, ahogy az elmúlt évekről beszélek, hogy bennem már nincsenek meg ezeknek az időknek a fájdalmai. Hogy is gondolhattad, hogy az a szerelem, amely megváltoztatta az életemet, majd tönkretette a legszebb álmaimat és reményeimet, maradandó és látható nyom nélkül helyrehozható? A sebek begyógyulnak, de a heg mindig ott marad. Amikor átöleltél a hídon, úgy éreztem, a heg lassan kezd kisimulni és eltűnni. Megváltoztam miattad. Adtam egy újabb esélyt, vállalva azt, hogy újra csalódom. És ez így is történt. Most viszont még azt sem adtad meg nekem, hogy ellenkezzek vagy kérleljelek, hiszen itt nem arról volt szó, hogy a becsületed tartott egy másik lány mellett, hanem arról, hogy 83 ÍÜ másnak képzelted el a kettőnk kapcsolatát, és kiábrándultál belőlem. Hogy nem szeretsz, Ezzel pedig nem tudok mit kezdeni. Nem tudtam, hogyan folytassam az életemet. Meg kellett állnom a járt utamon, és leülni az út szélen fűre- Már nem tudtam, hova tartok.

Eszembe jutott, hogy mit mondtam neked Csöngén, szerintem az a szerelem, amikor még idősen is azért fogjuk meg a másik kezét, mert érezni akarjuk a bőrének melegét,

nem csak azért, mert már imbolyogva járunk és kapaszkodunk belé. Te azt mondtad, szerinted a nőnek kell jobban szeretnie, nem a férfinak. Aztán, amikor azt hittem, hogy szerelmes vagy belém és végre boldogok vagyunk, akkor azt, hogy a férfi szeret jobban. Vajon most is így gondolod? Vagy az egész csak színjáték volt. Ezek a gondolatok jártak a fejemben, meg az egész, ami Csöngén történt, hogy honnan jutottunk el idáig. Biztosan azt gondolod most, hogy az egészet túlagyalom. Talán igazad is van. De nem tudtuk megbeszélni veled a régi dolgokat, amik kettőnkkel történtek, miután azt mondtad, nem szeretsz. Továbblépni máshogyan viszont nem tudtam volna. így maradt a hosszan tartó fájdalom és önmarcangolás. A szívem megkérgesedett, miután másodszorra is elszakadtunk egymástól, és úgy érzem, már képtelen lennék szeretni, nemcsak téged, bárkit is, ezért felesleges lenne azt kívánnod, hogy legyek mással boldog, mert ez úgysem menne. Persze ekkor még nem tudtam, mit tartogat számomra a Sors, milyen emberek térnek a választott utamba, azt se, hogy majd egy külföldi férfi hozza vissza az életbe vetett hitemet. Egy férfi, akinek még a nevét sem tudom. A szakításunk után a lakásomba zárkóztam, és magamba is. Nem mentem sehova, nem vettem fel a telefont, és úgy egyáltalán, minden kapcsolatot megszakítottam a külvilággal. Időre volt szükségem. Időre, hogy fel tudjam dolgozni azt, ami történt. Nem gondoltam volna, hogy meg egyszer túl tudom élni, ha elhagysz. De kénytelen voltam. Ha aludtam, márpedig nagyon sokat aludtam, vagy legalábbis úgy rémlenek ezek a napok, mintha csak percekre hagytam volna el az ágy biztos menedékét, mindig álmodtam. Méghozzá rosszakat, nagyon rosszakat. Hullámokat, amik elnyelnek engem, míg te tétlenül állsz a hajó fedélzetén. Először csak lassan gyűlnek körülöttem, mintha örvények lennének, aztán egyre haragosabbak, egyre magasabbak, és én már csak ritkán tudok föléjük kerekedni. Egyre kevesebb pillanat az, amíg látlak, és már csak azért akarok a víz felett maradni, hogy minél tovább lássalak, és nem azért, hogy levegőt 84

vegyek. Minden éjjel megfulladtam. Aztán úgy ébredtem fel, hogy kapkodom a levegőt. íjí-

És rájövök, hogy nappal van, a szemembe süt a nap. Aztán visszaalszom, és újra a vízben vagyok. Étvágyam nem volt, alig ettem valamit, szédülve jártam a lakásban. A házmester néha rám nézett, bekopogott, a harmadik „jól vagyok”-nál általában el is ment. Egyedül kellett lennem ahhoz, hogy újra és újra lepörgessem magamban az elmúlt néhány hetünket, amiben olyan boldog voltam, és szembeállítsam azzal, amit te állítottál, hogy az egész

csak nekem volt öröm és szerelem. Nem lehettem ennyire vak - egyre csak ezt ismételgettem magamban. A szerelmet nem lehet megjátszani, ezt a fajta szeleimet biztosan nem. De mivel más okot nem találtam, ami miatt elszakítottad volna magadat tőlem, ezért a gondolataim újra és újra zsákutcába futottak, majd végül ott is maradtak. Néhány nap után, amikor már olyan gyenge voltam, hogy alig tudtam felkelni, tudtam, muszáj elmennem valami élelemért, mert később már képtelen leszek felkelni. Remegő kézzel dugtam a kulcsot zárba, hogy bezárjam az ajtót, de minduntalan félrecsúszott. Végül már a lábam nem bírt el, és összerogytam. Szédültem, fájt a fejem, és émelyegtem az éhségtől. Én nem nagyon emlékszem arra a hajnalra, amikor Andrej megtalált. Mivel nagyon korán volt még, kevesen jártak az utcán, különösen azon a külvárosi részen, ahol Andrej és én lakom. Az utcákat járta, mert nem tudott aludni, éppen bement a kapun, amikor összecsuklottam az ajtó előtt. Hogy először vagy sokadszorra, ki tudja. Megvizsgált, de nem mert mentőt hívni, félt, hogy megbüntetik, amiért ellátott. Könnyű voltál és olyan törékeny. Hazavittelek és ápoltalak, jó érzés volt minden

—

reggel felkelni valamiért. Valakiért. A kemény kanapén aludni valakinek a kedvéért, látni, ahogy egyre jobban leszel. Soha nem kell megköszönnöd nekem, hogy megmentettelek, mert te voltál az, aki megmentett engem. Talán nem mondtam még el neked, de azon a reggelen mindennél jobban foglalkoztatott a halál gondolata, mert céltalan volt az életem. Halni készültünk mindketten, és az életet találtuk meg egymásban. Andrej ekkor még nem sejtette, amit pár nap múlva már tudtunk, hogy ennél nagyobb igazságot nem is mondhatott volna. —

Lassan fogjuk kezdeni — mondta, amikor először kiléptünk együtt a lakásából.

-

Nem fog menni, még nem. Egy kicsit még maradjunk itt, majd holnap

megpróbáljuk - nyafogtam. Hihetetlenül agorafóbiás lettem ez alatt a rövid idő alatt. 85 ÍÜ Először csak megérintjük az ajtót.

-

Meg is volt, mehetek vissza?

-

Nem - mosolygott Andrej. — Egy kicsit többre lesz szükség most. Együtt fogjuk

csinálni, ne félj, itt leszek veled. Olyan megnyugtató volt a hangja, olyan kellemes az érintése a vállamon, hogy bízni kezdtem benne, és éreztem az erőt is magamban. Megfogtam a kilincset.

—

Lassan. Elég lesz az is, ha csak kinyitjuk az ajtót.

—

Miért vagy velem ilyen türelmes? — böktem ki, ami eszembe jutott. Aztán

gyorsan meg is bántam. Féltem a választól. —

Mert megérdemled. Te egy csodálatos ember vagy, akinek segítségre van

szüksége. Én pedig tudok neked segíteni, ha hagyod — mondta, és elsimított egy kósza tincset az arcomból, és közben olyan szeretettel nézett rám, ahogy régóta senki. Jólesően megborzongtam. —

Hagyom — és kinyitottam az ajtót.

Megismerkedésünk után szinte minden napot együtt töltöttünk, elmentünk sétálni, vagy valamelyikünknél találkoztunk. Ha éjszakába nyúltak a beszélgetések, egymásnál aludtunk, külön ágyon, de mégis együtt. Különleges kapcsolat lett kettőnk között, meséltem a gyermekkoromról, a kötetemről, az újságírói múltamról, mindenről, kivéve rólad, rólunk. Tapintatos volt, és nem kérdezett semmit. Tudta, majd megnyílók, ha úgy látom jónak. Minden éjjel jobban és egyre jobban aludtam, amikor együtt aludtunk. Biztonságban éreztem magam és olyan természetesnek az egészet, mintha mindig is így éltünk volna. Együtt bevásároltunk, Andrej főzött, én elmosogattam. Kiültünk a háztetőre, és etettük a galambokat, vagy éppen csak nagyokat hallgattunk együtt. Még arra is rávett, hogy elmenjek néhány olvasótalálkozóra. Nem hittem volna, hogy egyszer elmondom neki, ami köztünk történt, de a Sors ismét beleszólt az életembe. Egyik délután benyitott az ajtón, de szokásától eltérően nem szólt semmit, csak leült és maga elé meredt. Furcsállottam, de nem szóltam semmit, tudtam, nem sokáig lesz csendben. -

Az előbb keresett a múltad.

-

Tessék?

-

A múltad. Egy kilencven magas, világosbarna hajú férfi. De elment már. íjí-

86

Éreztem, hogy a szívem a torkomban ver, mit ver, kiszakad a bőrömön át! Meg kellett kapaszkodnom a polcban. -

Be... beszéltél vele?

-

A kaputelefont nézte, amikor a kapuhoz érkeztem, és megkérdeztem, segíthetek-

e. Közben megnyomtam a gombot a neved mellett, és te beleszóltál, kinyitottad az ajtót. Elsápadt, de nem szólt semmit, csak beledobott egy levelet a postaládádba. Mikor megkérdeztem, hogy kicsoda és akar-e esetleg üzenni valami, csak annyit mondott: nem

vagyok én senki, csak a múltja. Emlékszem, hogy azt mondtad nekem, szeretnéd, ha tudhatnál rólam. De én képtelen voltam arra, hogy felhívjalak és kedélyesen elcsevegjünk, mintha mi sem történt volna. Arról meg szó sem lehetett, hogy találkozzunk személyesen. Éppen hogy csak kezdtem jobban lenni lelkileg, és te megint képes voltál mindent romba dönteni egyetlen mozdulatoddal. A borítékon nem volt semmilyen címzés, se feladó. Felnyitottam, bár úgy remegett a kezem, hogy alig bírtam a papírral, még a bőrömet is elvágta, úgyhogy néhány csepp vér is került a szavaid mellé. Tudom, hogy nem kéne írnom, tudom, mi már sosem leszünk barátok. Nem kérhetem, hogy megbocsáss. Nem kérhetek én már tőled semmit. Egyet mégis: ne gondolj rosszként rám! Kérlek, valahogyan hadd tudjak rólad még... Mondd, miért ne gondolnék rád ezután? Nehezen jöttek ki a hangok a torkomon. —

Semmiség. Ez semmi — nyugtatgattam magam nem túl meggyőzően.

—

Miatta fordultál magadba? Miatta kerültél olyan állapotba. - Utóbbi már nem is

kérdés volt, hanem kijelentés. Nem tudtam titkolni. —

Most már teljesen mindegy. — Rövidre akartam zárni.

—

Nem úgy látom - felelte Andrej kurtán.

—

Ezt te nem értheted...

—

Valóban nem, de nem is akarok arról tudni, ami idejuttatott téged.

—

Nem tudom elmondani, sajnálom. Még túl közeli, még túl fájdalmas. De azt

akarom, hogy tudjál róla. Odasétáltam a könyvespolchoz, és levettem róla a könyvedet. A könyvedet, amit az életedről írtál, amelynek sorait én is gépeltem. Talán még emlékszel rá, hogy kikészített az, amiket akkor írtál rólam, rólunk, milyen régen is volt az, kedves, és milyen mások lettünk mára, ugye?

87 ÍÜ

A kezébe nyomtam a könyvet, majd kinyittattam vele a ránk vonatkozó résznél, és csendben maradtam. Beült a kedvenc fotelembe, és nekiállt csendben olvasni. En figyeltem őt, de nem szóltam semmit, néztem a szeme ideges és kapkodó mozgását, ujjai gyors lapozását, és bár majdnem belepusztultam, hogy tudjam, mit érez, mit gondol, nem szóltam semmit. Az óramutató lassan járt, ütemesen mozgott, ahogy a szívem is verte a maga szólóját, és én tudtam, most dől el minden Andrejjel kettőnk között. Jó érzés volt

tudni, hogy most már ő is része az életemnek, így vagy úgy. Amikor végzett, az ölébe ejtette a könyvet. Lassan már besötétedett kinn, a szobában alig láttuk egymás körvonalait. —

Én ebben nem akarok részt venni — mondta, és felállt.

—

Várj, hallgass meg...

—

Ne mondj semmit most, el kell mennem. — Kiment az előszobába, és magára

kanyarította a sálját. Ahogy elment mellettem, megcsapott az illata. Összeszorult a szívem. Ez az illat jelentette nekem őt és mindent, ami segített visszahozni a való életbe. De nem tudtam megszólalni. Mit is mondhattam volna? Kifelé indult, de megfordult az ajtó előtt. Az ajtóra nézett, amit résnyire már kinyitott, és amin fújt be a téli hideg szél. —

Át kell gondolnom néhány dolgot. Majd jövök.

Utána futottam, de már későn, becsukta az ajtót és elment. De nem örökre. Két-három napig nem hallottam hírt felőle, fel akartam hívni, többször is a telefon felé nyúltam, de mindig meggondoltam magam. Aztán átmentem a lakása ajtajához, de nem kopogtam be. Időre van szüksége. Én viszont türelmetlen voltam, nem tudtam várni, azonnal akartam tudni a választ. Talán most azt gondolod, hogy rád már többé nem is gondoltam, hogy nem kavart fel a látogatásod sem. Pedig igen. Emlékszel? Egyszer azt kérted tőlem, tekintsek úgy rád, mint egy eltűntnek nyilvánítottra, aki lehet, hogy halott, de bármikor visszatérhet. Aztán másodszorra is elszakítottad magad tőlem. Az elsőt alig éltem túl, a második után a maradék erőmet is elvesztettem. Gondoltam rád, de csak úgy, mint valami nagyon fájdalmas és nehezen gyógyuló sebre, amit szeretnék mielőbb elfelejteni. De elfojtottam magamban azt az édesen fájó érzést, amit te jelentesz nekem azóta a nap óta, amióta beléptél az életembe. Arra koncentráltam, hogy az a valami, amiért mostanában volt célom felkelni, ne veszítsem el, ne tűnjön el az életemből, mert abba már 88

tényleg belepusztulok. Egy ember, aki törődött velem, akinek megváltoztattam talán az íjí-

életét, akivel jó volt lenni, és aki mosolyt tudott csalni az arcomra. Ekkor még nem is sejtettem, hogy úton volt már valaki felém, aki megváltoztatta az életemet. Úgy, mint egyszer régen te. Felhívtam, és hazudtam neki. -

Nem érzem jól magam, de nem akarok kórházba menni. Megnéznél?

-

Persze. Átmegyek — hallottam meg a jól ismert mély hangját a vonal túlsó

végén. Annyira jó volt hallani, és teljesen meg is nyugtatott. Tudtam, hogy nem veszítettem el. Úgy izgultam, mint egy gyerek az első napján az iskolában: háromszor megfésülködtem egymás után, és kétszer igazítottam meg a díszpárnákat és a függönyt. Fel-alá járkáltam a lakásban, amíg végre csengetett. -

Pulzus kicsit szapora, hmm. hadd tapogassam meg a hasad.

Lefeküdtem az ágyra, finoman rányomott a hasfalamra. -

Van gyomorégésed mostanában? Jobban érzed a szagokat?

-

Igen, ég a gyomrom sokszor, és talán a szagokra is érzékenyebb vagyok,

nem tudom biztosan, de... -

Fáradékonyság?

-

Ritkán, néha, gondolom a kevés bevitt tápanyag miatt..

Elengedte a hasamat, és lehúzta a pólómat rá. Nekidőlt a falnak, és rám bámult. Azt hiszem, egy kicsit nedvesnek tűnt akkor a szeme. -

Remélem, hogy a nyugtátokkal nem ártottam a kisbabádnak!

4

Mindig szemüveget akartam, amióta csak az eszemet tudom. Nemcsak azért, mert majdnem minden általam becsült ember hordott, gondolok itt írókra, művészekre, így valahol az intelligencia egyik jelének is tekintettem. Ügy gondoltam, akinek szemüvege van, az rendelkezik azzal a különleges képességgel, hogy eldöntheti, akarja-e látni a valóságot vagy nem, felveszi-e vagy leveszi-e a szemüvegét. 89 ÍÜ

Felnőve teljesült a kívánságom, mert a sok szerkesztői munkának köszönhetően romlott a szemem, mégpedig a sok számítógépezés miatt rövidlátó lettem. Arra persze soha nem gondoltam még korábban, hogy így volt ez az életemben is, közeire jól látok mind a mai napig, de távolra nem, és legtöbbször inkább levettem a szemüvegem, hogy ne lássam jól azt a világot, ami nekem nem tetszett. *

A nőgyógyászati szakrendelés előtti folyosón már sorakoztak a kismamák, ugyanis hiába próbáltam meg minél előbbi időpontot kicsikarni a kartonozóban dolgozó asszisztenstől, aki komótosan tolta az orra végére a szemüvegét, csak egy héttel későbbre tudott volna adni a rendelőintézet részleges felújítása miatt. De én türelmetlen voltam. Nem akartam várni. Ezért a kismamák vizsgálójába kaptam időpontot, amely sok szempontból rosszabb volt, mint egy hetet várni még. Érdekes módon nem izgultam, csak a szokásos mosolygás vett erőt rajtam, nem is tudtam elnyomni egy kicsit se. A sok kismama meg azt hitte, rájuk mosolygok, volt, aki visszamosolygott, volt, aki elfordult. Két napja nem beszéltem Andrejjel, és emiatt feszültnek éreztem magam, s a tényt, ami miatt a rendelő folyosóján ültem, egyelőre hanyagoltam, bár néha fel-felvillant előttem, mint kósza gondolat, és akkor mindig rándult egyet a gyomrom. Vagy a méhem? Nem is tudom. De most fontosabb volt Andrej. Be kell vallanom, kedves, te ezekben az embert próbáló percekben egyáltalán nem jutottál eszembe. Lassan fogyott a sor, és én egyáltalán nem siettettem, tudtam, most még van időm, hogy átgondoljam a dolgokat, mert az elmúlt két napban, amikor Andrej kiment az ajtón, valami megszakadt az életemben. Nem tudom, hogy mi az és miért, de már nem tudtam másra gondolni. Aztán mégis. Pár napja ugyanis e-mailt kaptam az új szerkesztőmtől. Drága jó papikám, aki az első kötetemet gondozta nagy odafigyeléssel, nyugdíjba ment, és a helyét egy friss fiatalember vette át, akit a kiadó új vezetése ültetett a székbe alig néhány hete. Zöldfülű, gondoltam magamban, de igazából már nem akartam foglalkozni a kötetemmel, se további versekkel, ezért nem is válaszoltam a leveleire. Andrej kedvéért ugyan elmentem egy-két olvasótalálkozóra vagy szavalóversenyre zsűribe, de ennél többre nem voltam képes, és nem is vágytam a felhajtásra, ahogy eddig se. A kötet, annak ellenére, hogy saját szülőanyja is megtagadta, remekül fogyott, hívtak iskolákba és felolvasóestekre, újságírók is interjúra, de elutasítottam mindegyiket, ez utóbbit főleg a „hóhért akasztják” íjí-

90

érzés miatt. Az emberek lassan belenyugodtak, hogy engem kár hívogatni, hiszen én afféle földtől elrugaszkodott művészlélek vagyok, aki nem foglalkozik a pórnép véleményével és kívánságaival. Nekem megfelelt, hogy ezt gondolták. Mindenki feladta és eltűnt, kivéve ezt a makacs kis szerkesztőt. Végül már untam a napi két e-mailt, ezért válaszoltam neki.

Tisztelt Szerkesztő Ur! Bár megtisztelő számomra, hogy napi két e-mailt, s nem is akármilyen kószán összecsapott levelet küld nekem, melyben azt óhajtja tudomásomra hozni, hogy mennyire várja már a velem való közös munkát, sajnos, ki kell, hogy ábrándítsam. Nem tervezek még egy kötetet, a régi sem érdekel már, s ha mégis írásra adnám a fejem valamilyen őrült pillanatomban, valószínűleg egy jégcsákánnyal hűteném le magam. Üdvözlettel: Aki már nem tud verset írni. A szemtelennek pedig volt képe erre a klassz lerázó e-mailre visszaírni. Sajnálattal vettem tudomásul, hogy nem kér a velem való közös munkából. Azért én nem adom fel. Nem arról vagyok híres. Úgy gondolom, ahonnan kibújtak ezek a versek (nézzen most bele a tükörbe, és ott találja a két válla között, ügyes, látom, nem is olyan egyszerű gondolkozású lány), ott lennie kell még. Miért ne tudna írni már, kérdezem tisztelettel. Ui.: Ha bármiben tudok segíteni mégis, legyen az egy jégcsákány beszerzése, ne legyen szégyenlős! Szóljon bátran! Persze hogy majd szétvetett a méreg. Andrejnek nem szóltam ezekről, nem akartam, hogy mérgesnek vagy idegesnek lásson, hiszen hiába tagadta mindig, aggódott értem. Sokszor. Azonkívül meg talán félre is értette volna ezeket a leveleket és a hangulatomat, valójában nem bosszantott a dolog annyira, mint vártam. Sőt, meglepően jól szórakoztam azon, ahogy valaki ilyen csípősen tud fogalmazni, egyszerűen, de frappánsan, üt minden szava. Pedig a szerkesztők nem erről híresek, mivel egész nap olvasnak, és a szavakon rágják át magukat, ők már kevés energiát fektetnek bele egy-egy saját mondatukba. Legalábbis én ezt tapasztaltam, hiszen nem is olyan régen még én is az voltam.

91 ÍÜ

De ez a férfi más volt, amikor utánanéztem az interneten, nem találtam róla se fényképet, se bármilyen más adatot, amibe kapaszkodhattam volna a kölcsönös csipkelődések során. Előtte viszont nyitott könyv volt az életem, ezért többlépésnyi előnnyel rendelkezett. Én pedig gyűlöltem veszíteni. Ez volt az én legnagyobb hibám, hogy az élet minden apró momentumát Karcnak és versenynek éreztem, nem volt számomra olyan, hogy feladni vagy győzni hagyni. Tudom, néha ez a tulajdonság

igencsak szerencsés, de sokszor meg baromi aggasztó volt. Amennyire bosszantottak a levelei, annyira fel is villanyoztak, és hosszú idő után először, kedvesem, az olvasásuk közben éreztem azt, amiben már oly régóta nem volt részem: nevetésben. Bár ezt csak a sokadik levél után vettem észre, éppen fogalmaztam és kajánul vigyorogva ütöttem le az entert, hogy na, erre mit lépsz, te szemét, mikor a macska egy hatalmasat nyávogott a folyosón, és én egyből a tükörbe néztem. Ekkor láttam magam hosszú idő óta először nevetni. S tetszett, nagyon tetszett. Persze, ekkor még nem is sejthettem, hogy milyen hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, istenem, több évnek, és hány ezer kilométert kell megtennem, hogy igazából, felhőtlenül, gyomorfájdítóan és könnyfakasztóan tudjak újra nevetni. Szívből, ahogyan régen. Mielőtt a szívembe vésted volna a nevedet. A legutóbbi levelére gondoltam aztán a folyosón ülve, arra, hogy mennyire megnyugtattak a szavai. (...) Fojtsa inkább tollba a bánatát! Nincs olyan, amit ne lehetne helyrehozni. Döntés, amit ne lehetne újra átgondolni. Szavak, amiket nem lehetne jóvátenni. Az élet, bár kevés tapasztalatom van még e téren, rövid. Es mint ilyennek általában meg kell adni a módját, mégpedig olyan dolgokkal, ami az embert élteti. Ha boldog akar lenni, legyen az! Ne hagyja, hogy valamilyen buta érv vagy gondolat elvegye ezt magától! Ha pedig hagyja a boldogságot a karjaiba zuhanni, az ihlet is megjön. Én ezt szeretném már látni. Nem csak magának vannak nehéz szívügyei. Ha nem sértem meg persze ezzel a kijelentéssel. Elszalasztottam életem nem nagy, hanem egyetlen szerelmét, egy buta félreértés miatt. Fiatalok voltunk mindketten. Én rossz utat választottam. Úgy nehéz dönteni, utólag már ezt kell, hogy mondjam, hogy senki sincs tisztában a várható eredménnyel. Magam sem tudok úgy dönteni, hogy min dent tudjak, mit teszek kockára. Lavina lett volna és megnyugvás is, ha arra az92 útra lépek, ahol az a lány várt rám. íjí-

Meggondolni lan is lehettem volna olyannyira, amennyire gyávának tűnök neki talán utólag. De sohasem játszottam az érzéseivel. Mert akkor a magaméval is játszottam volna. Sosem ígértem semmit neki, és nem biztattam. Biztatni csak úgy lehet, ha te magad is teljesen hiszel benne. Elmondok magának egy örök igazságot, jól jegyezze fel ha akarja: a szívünk rossz, javíthatatlanul. Ami nincs az emberben, azt nem lehet előhozni. Ami előjön, az benne

volt, azt nem a helyzet okozta, az csak előhívta azt, ami már ott volt. A szívünk diktálja a jót és a rosszat is, és mi akképp cselekszünk. Sokszor utóbbiként. Talán segítettem valamit, ha csak egy kicsit is. Amennyiben még mindig nemet mond a további versekre, akkor kérem, keressen fel majd üres óráiban az egyik budapesti kórház pszichiátriáján! Üdvözlettel: Még mindig Beck Illír Persze a válasz nem sokáig váratott magára. Kedves Illár! A sós vagy inkább a csípős levest szereti-e jobban, mert szívesen főzök magának, és be is vinném a megadott kórházi címre. Továbbá jelentem, lassan nekiállok egy vastag zokni kötésének is, már meg is van hozzá a gombolyagom. Ügy sejtem, fázni fog a lába a gumiszobában. Szakmázzunk egy kicsit, ha már itt vagyunk! Nem vagyok igazán megelégedve a mai könyvekkel, és nem gondolom, hogy a verseim olyan Ady-szintü aranybevonatú karcok lennének, melyeket nem megírva az utókor szegényebb lesz. Ilyen könyveket adnak az olvasók kezébe, amilyeneket sokszor a kirakatban látok? Akkor köszönöm, inkább elfelejtek olvasni. Hogy miért nem tudok írni? Az ok ugyanaz, amiért nem tudok szeretni sem, mert képtelen vagyok már szeretetet adni, sőt, kapni is. Érzések és élmények nélkül pedig az ember képtelen a papírt megtölteni szavakkal. Pedig mindig szerettem őt. Még akkor is, amikor bántottam, sőt, akkor szerettem a legjobban. Mert azt akartam, hogy fájjon neki, nagyon fájjon neki minden, ami én vagyok. Aki nem szeret mást, és már magát sem, az képtelen írni, mert még a keservét sem tudja szavakba fojtani. Ugyanis már nem tudom, hol kezdődik ö, s hol végződöm én, minden ÍÜ szavam az övé, a gondolataim azokból az 93álmokból intenek vissza, nekem, amiket vele

álmodtam meg. En már nem akarok sok mindent ettől a világtól, csak nyugalmat és békességet, túlélni a napokat újra és újra, amíg az örök kéz végleg le nem zárja a szememet. Nem keresem a boldogságot, az sem engem, és én már megtanultam a Sors mozdulataira várni mert a terveimet mindig elfújta a szél. Lesz, ami lesz, én a víz felett maradok. Ja, és ha egy mód van rá, szeretnék a mennyországba jutni.

Baráti (?) üdvözlettel: Aki már nem vár a csodákra Ui.: Érzett már valaha olyant, hogy egyszerre akar megölelni és megütni valakit? Ígérem, ha egyszer személyesen is találkozunk majd, azért visszafogom magam. Jó volt ezeken a leveleken gondolkodni, addig se kellett arra figyelnem, hogy az egy négyzetméterre jutó óriási hasak száma folyamatosan nő. Végre én következtem, mielőtt bementem, még ránéztem a telefonomra. Andrej még mindig nem keresett. —

Miben segíthetek?

Barátságosan kérdezte az orvos, és a legtöbb utálatos külsejű és hangú nőgyógyásznál egy fokkal jobb volt, tehát a borzasztó és az elviselhető között félúton. Az idegesség miatt előjött a mosolygásom és humorérzékem is. —

Doktor úr, ha azt én mind felsorolnám... Mindenesetre most elég lesz, ha

megnézi, hogy terhes vagyok-e. —

Mikor volt utoljára menzesze?

—

Maradjunk annyiban, hogy mostanában elég zűrös volt az életem,

bizonyos szerek miatt is kimaradhatott akár. —

Kábítószer?

—

Nyugtató. Receptre. Azon kívül mostanában az étkezés sem tartozott a

mindennapi programjaim közé, helyette inkább a depressziót részesítettem előnyben. —

Miből gondolja, hogy terhes?

Nem akartam neki Andrejről beszélni, sőt, semmiről, én csak választ akartam kapni a kérdésemre, úgy éreztem, elveszítem a türelmem. -

Hogyhogy honnan? A Szentlélek üzente meg álmomban. Nem hallott még a

méhecskékről és a madarakról?

íjí-

94

Felfeküdtem az ágyra, miközben az asszisztens a megdöbbenéstől még a tollat is kiejtette a kezéből. Láthatóan az orvos nem esett zavarba, kesztyűt húzott és megvizsgált. -

Mindig ilyen harapós?

-

Csak ha terhes vagyok, akkor.

Nevetett. Ezt a pofátlanságot! Mikor direkt próbálok kellően bunkó lenni, ami nem is csoda a folyosón eltöltött borzasztó várakozás után.

-

Ritka, hogy valakinek ilyen éles legyen a nyelve, de nekem tetszik. Egészen

feldobta a napomat, remélem, a gyermeke is örökli majd öntől. -

Tehát... — ültem fel döbbenten. Meg is szédültem, bár azt nem tudtam pontosan,

mitől. -

Igen, úgy nyolc-kilenc hetesre tippelem. De készítünk ultrahangot és még néhány

vizsgálatot, akkor okosabbak leszünk. Nem tudtam megszólalni, azt hiszem, hirtelen kiment minden vér az arcomból, mert a doki egyből aggódóan fordult hozzám. -

Jól van, kér egy kis vizet? Hajtsa hátra a fejét, tegye fel a lábát magasabbra!

Ledöntötte az ágy támláját, miután egy kis vér került a fejembe, jobban lettem. -

Mi lesz most velem, mondja meg! — Bevallom, elég gyorsan elszállt a

humorérzékem. Csoda, hogy meg tudtam szólalni. -

Nem szeretné a gyermeket?

—

Ez annál sokkal bonyolultabb helyzet, hogy igennel vagy nemmel tudnék

válaszolni. —

Pedig nem sok ideje van már a döntésre — húzta le a doki a gumikesztyűt a

kezéről, és dobta a szemetesbe. — Azoknak, akik nehéz helyzetben vannak, általában azt szoktam javasolni, hogy menjenek el egy nyugodt helyre, ahol egyedül tudnak lenni, legyen az bármi, akár egy park vagy egy üres szoba. Gondolják át, hogy milyen irányt akarnak az életüknek, már ami a gyermekvállalást illeti. Ezután pedig menjenek haza a családjukhoz, és velük is beszéljék meg a dolgot, majd utána jöjjenek vissza. Bárhogy is dönt, itt segíteni tudunk önnek. Ne csináljon semmi butaságot! —

Azon már túl vagyok. Igaza lesz, attól félek. Köszönöm, hogy igazolta a sejtést és

tönkretette a napomat! — mosolyodtam el cseppet sem jókedvemben. —

De ugye van, akivel meg tudja beszélni ezeket a dolgokat? - Az orvos arcán

látszott, hogy aggódik miattam. Ez már nem tartozott a munkájához, mégis megkérdezte. —

Hát persze — hazudtam neki.

95 ÍÜ

Talán sejted, hogy hova mentem. Nem nehéz kitalálni, egyszer veled is voltam könyvtárban. A pannonhalmi apátságéban mégpedig. Milyen réginek is tűnik az emlék, pedig alig hét éve volt csupán. Nagyon igyekeztem, így már utólag bevallhatom, hogy magamra vonjam a figyelmedet, de te teljesen bele voltál bolondulva a látványba. Én pedig beléd. Akárhogy is igyekeztem, téged az előadó szavai kötöttek le, ezért a büszkeségem győzött, és hagytam is a csudába a dolgot.

Belemélyedtem a látványba, magamba szívtam a poros könyvek édes anyai illatát, és soha nem érzett boldogság kerített hatalmába, nemcsak azért, mert már tudtam, hogy egy csodálatos érzés költözött a szívembe, vagy mert Csöngéből még napok voltak hátra, nem kellett sietnünk. Tudtam, hogy várnak még ránk mennyei érzések és édes esték. Ehhez társult a könyvek birodalma, amelyekért kisgyermekkorom óta mindig rajongtam. A pillanat varázsától elbűvölve jártam körbe a folyosókat, élveztem a különös és regényes hangulatát a helynek, kicsit le is maradtam a csoporttól, de nem bántam, mert addig is vérbeli várkisasszonynak képzelhettem magam. Az oszlopok közt bújócskáztam magammal, amikor az egyik mögül előbukkantál. Szinte most is látom az arcodat, hallom a hangodat, érzem a bőrödet, ahogy a kezed véletlenül a kezemhez ért a lépcsőfordulóban. Véletlenül? Hirtelen tértem vissza az álomvilágból, és boldog voltam, hogy a te arcod ébresztett fel. Együtt mentünk vissza a többiekhez, de lassan, csak nagyon lassan. Már akkor is értetted, hogy miért szeretem annyira a könyveket, hiszen te is különleges kapcsolatban álltái minden lappal és minden borítóval. Hiába volt már otthon sok könyvetek, mindig az a különleges és meg nem ismételhető érzés fogott el, ha egy újat vettél a kezedbe, mintha legalábbis kincs lenne a markodban. Ha egy biztonságos és nyugodt helyet keresel ebben a zajos és durva világban, menj el egy könyvtárba, és érezni fogod a könyvek adta különleges magányt és biztonságot. Ugyan nem a pannonhalmi könyvtárba mentem, de mégis úgy éreztem, hogy ott vagyok, hogy veled vagyok, mint akkor régen. Fel-alá sétáltam a könyvtárban. Ahogy az orvos javasolta, próbáltam megnyugodni. Egyébként nem éreztem magam idegesnek vagy feszültnek, de valamilyen probléma mégis lehetett velem, mert egy Nabokov-kötetet csak a harmadszori nekifutásra sikerült leemelnem remegő kezem miatt. Leültem az olvasóteremben és a lapokba bámultam, valójában persze nem olvastam, csak néztem a betűket, amelyek lassan összefolytak előttem. íjí-

96

Kavarogtak a fejemben a gondolatok. Hogyhogy nem gondoltam erre? Hogyhogy nem jutott eszembe, hogy talán nem védekeztünk megfelelően? Persze, most biztosan azt mondod, hogy hát a pillanat heve meg blabla. Én nem ilyen vagyok. Megfontolt és racionális, mindent előre megtervezek, nem szoktam elveszíteni a fejem, te tudod a legjobban, hogy nem bírom elviselni, ha a dolgok rajtam kívülálló okok miatt történnek így vagy éppen úgy. Ezért nem bírom ezt a sorsszerűséget sem az életünkben. És ezért nem bírom elviselni a tudatot, hogy gyerekem lesz.

Egy gyerek? Még nem akarok anya lenni. Egyszer, majd, sokára, talán, lehet. Most nem. Nem is tudok úgy gondolni magamra, mint anyára. Hiszen nem is olyan régen még egy híd tetején álltam és teljesen kilátástalannak éreztem az életemet, ahogy a lakásom foglyaként is. Ha belegondolok, ő már akkor velem volt. O. Fura volt a hasamban növő kis életre úgy gondolni, mint egy személyre. Valakire, aki él, bennem él. A könyvek borítóját kicsit megemelve lenéztem a hasamra. Láthatóan normálisan ott bújt meg a pulóver alatt, semmi változást nem észleltem. Talán nincs is miért aggódnom. Ezen a gondolaton persze azonnal jobb kedvem lett, még a Nabokovot is vidámabban fogtam, s kedvesen mosolyogtam a mellettem elhaladó könyvtárosnőre is. Hirtelen megszólalt a telefonon, Andrej hívott. A könyvtárosnő visszajött és rám pisszegett, én meg vissza rá. Fogtam a Nabokov Lolitáját, a mobilt, a bizonytalan állapotú hasamat, és bebújtam a gyermekirodalomhoz, Lázár Ervin és Szabó Magda közé. —

Csak azért kereslek, mert nálam hagytál egy kabátot.

—

Milyen kabátot? — kérdeztem vissza száraz hangon, valójában viszont majd

kiugrottam a bőrömből. —

Nem tudom, valamilyen színű és itt van. Gondolom, a tiéd. Gyere majd fel és

vidd el! —

Jó, majd felmegyek — igyekeztem nyugodtan válaszolni.

—

Mikor? Csak azért, mert hátha nem leszek itthon vagy ilyesmi. — Ő viszont már

nem tudta leplezni az izgalmát. —

Most jöttem el a nőgyógyásztól. Igazad volt. — Olyan félve ejtettem ki a

szavakat, mintha azok bombák lennének, Andrej pedig egy porcelánbolt. Néma csend sokáig, nagyon sokáig a telefon másik végéről. Végre megkérdezte, amiért felhívott. —

Tőle vagy terhes?

—

ÍÜ Gyűlölsz? — kérdeztem remegve. 97Pofára esett Nabokov, legalábbis arcképpel

lefelé. Soha nem féltem még így feltenni egy kérdést. Soha nem féltem még így egy választól. —

Nem most kellene a kapcsolatát rendeznie a párjával, ahhoz ott vannak a

kávéházak, kérem szépen. Ez egy könyvtár, itt nem lehet telefonálni... A könyvtárosnő már roppant ideges volt, feszülten rávigyorogtam és felálltam a földről. Kifelé menet még felkaptam az első utamba akadó könyvet, csakhogy ne tűnjek

teljesen dilisnek, amiért három órát töltök a könyvtárban, de semmit sem veszek ki. Mondjuk szerencsésebb lett volna, ha nem a Kamaszfiúk kézikönyvét választom, de ki törődött ilyen apróságokkal akkor? Hát én, mivel az én kis apróságom még nem volt megoldva. Nem is tudtam, hogy viszonyuljak hozzá, ezért egy kicsit elhessegettem magamtól még a gondolatát is. Először Andrejjel kell beszélnem. Szükségem van rá, egyedül nem tudok dönteni. Egy új élet kezdődött bennem, miközben a sajátom összeomlani látszik. A lakásba lépve egyből megütött a cigiszag. Ahogy látta, hogy belépek, persze gyorsan elnyomta, de fél perc múlva rágyújtott megint. Ideges volt, én is az lettem, amikor azt mondta, ne gyere közelebb, mert akkor beszívod a füstöt. Basszus. Tudom, hogy neked fáj, hogy ennyire közel kerültem ehhez a férfihoz. Tudom azt is, valahol pedig nyilván megnyugtat téged a tudat, vele voltam és vigyázott rám, amikor te nem. És legvégül azt is tudom, hogy bármennyire is jó volt Andrejjel és bármennyire is ragaszkodtam hozzá teljes szívemből és minden erőmből, soha, soha nem tudott egy percre sem pótolni téged. Egyszer azt írtam neked, hogy örökké szeretni foglak. Te meg majdnem lebuktál az SMS-sel, mert a párod éppen melletted ült, amikor megnézted. Nem is tudtad palástolni, mennyire megdöbbentett, amit olvasol, és a barátnőd talán látta rajtad, hogy elfehéredsz, és szokatlanul komoly leszel. Ha abban a pillanatban láttalak volna, azt gondoltam volna, hogy azért vagy ilyen, mert nem örülsz annak, amit írtam, és inkább el akarod felejteni még a nevemet is, vagy azt, hogy valaha találkoztunk. Pedig ez nem igaz. Egyszerűen csak nem tudtad elhinni, hogy téged valaki örökké szerethet. Ügy érezted, és talán érzed mind a mai napig, hogy te ezt nem érdemled meg. Nem mintha rossz lennél vagy kevéssé szerethető, csupán azt érezted hibának, hogy képtelen vagy szeretetet adni, nem tudod úgy kimutatni a ragaszkodásod és a szeretetedet, mint mások. Ezért a nővéred is és a íjí-

98

párod is sokszor megrótt, mert ők mindig igyekeztek a kedvedben járni, kényeztetni, figyelni rád és gondoskodni rólad. Ezért cserébe azt várták, hogy mutasd ki, ők mennyire fontosak neked az életben. Én soha nem kértem tőled ilyet, sőt, egyáltalán semmit nem kértem tőled, néhány emléktől eltekintve nem is kaptam semmit. Én mégis mindennél jobban szerettelek már akkor, mikor a Csónakázó-tónál tett sétánk után azt az SMS-t küldtem neked. Te pedig ezt sokáig nem is sejtetted, amikor pedig végre leírtam, akkor nem hitted. „Örökké szeretni foglak, és várni fogok rád.”

Talán kár volt ezt akkor leírnom, kár volt ezt beismernem magam előtt is, hiszen akkor most tudnék nyitni Andrej felé, és nem ülnék ilyen bután a háromlábú konyhai széken hasamban a gyerekeddel. A körmömmel a márvány munkalap szélét kapargattam. Bárcsak szeretni tudnám őt! Tudom, hogy Andrej szeret, sosem mondta, de érzem, minden szavából, minden gondoskodó kézmozdulatából. Én pedig képtelen vagyok őt úgy szeretni, mint egy férfit. Csak úgy tudom, mint egy barátot, pedig elhiheted, kedves, ebben a percben azt kértem, hogy bárcsak tudnám. Talán Andrej megérezte, hogy mire gondolok, mert megfogta a kezem. Bátortalanul és nagyon finoman, óvatosan, alig érintve a bőrömet. Én pedig lassan, de határozottan belecsúsztattam a kezem az övébe és megszorítottam. Rám mosolygott, és én is rá. Olyan jó volt minden. Elmegyek egy időre.

—

Nem is lepődhettem volna meg jobban attól, amit mondott. -

Ne! Kérlek!

—

Az a francia kutatókórház, amelyikben korábban dolgoztam, visszahív. Hat

hónapos próbaidő után eldöntik, megtartanak-e vagy sem. Már régóta itt volt az ajánlatuk az asztalomon, de vártam egy jelet, hogy tudjak dönteni. Nehezen tudtam megszólalni. Elmegy. Itt hagy. Mi lesz most? - kérdeztem tőle, holott ez volt az a kérdés, amire magam sem

—

tudtam a választ, de a tény, hogy elveszíthetem, még fontosabbá tette őt a számomra. Arra várok már napok óta, hogy ezt megkérdezd. — Elnyomta .1 második cigit is

—

a hamutartóban, pedig még a felénél sem tartott. Megkocogtatta az üveget, kinyitotta az ablakot, és kitette a párkányra, majd nyikorogva visszacsukta. Én pedig arra, hogy megmond. Egy kicsit változott a helyzet.

—

A hasam felé böktem, Andrej látta a szeme sarkából, de nem nézett rám. Jó lenne, ha egy kis időt külön töltenénk, nekem is kell, és neked is. Szeretném,

—

ha eldöntenéd, hogy mit akarsz az élettől. Én pedig rendbe akarok jönni teljesen lelkileg 99 ÍÜ és anyagilag is, mert teljesen új életet akarok. De végre van egy célom, és az te vagy. És a baba. Megütött a szóval. És a baba. Tehát akar minket, kettőnket. Szerettem Andrejt és akartam őt, de csak mint barátot és nem társat. -

Talán kinevetsz, vagy azt gondolod, túlságosan érzelgős vagyok, de valahol úgy

érzem, téged valaki nekem küldött a halott feleségem és kislányom helyett. Hogy rendbe hozzam, hogy vezekeljek, mert neked szükséged van rám, és nekem mindennél jobban

rád. - És mi van akkor, ha én már tudom, mit akarok? —

És mi az, amit akarsz? — Láttam, hogy jobban fél a választól, mint eddig

bármitől. —

Azt, hogy ne menj el.

Átöleltem, édes illata volt még a dohányfüst ellenére is. A nyakához szorítottam az arcomat és éreztem, ahogy az ér egyre gyorsabban és gyorsabban veri a maga őrült ritmusát. Nem mondtam ki, de csak arra tudtam gondolni, mindig elveszítem azt, akit megszeretek. Miért veszi el tőlem a Sors az egyetlen jót az életemből, ami segített talpra állni? Ha megszeretem a gyerekemet, biztos őt is elveszi tőlem. Kavarogtak bennem a gondolatok, végül csak annyit mondtam: — Nem veszíthetlek el. Ahhoz túlságosan is szükségünk van egymásra. Talán azt hitte, hogy a boldogság miatt remegett meg a testem a szavaira, pedig csak egy kósza emlék furakodott be a fejembe. De ki is ráztam onnan. Felnéztem rá. Megcsókolta a homlokomat, aztán lejjebb ment, az orrom következett, de amikor a számhoz ért, elhúztam onnan a fejemet. Felszisszent. Megcsóválta a fejét lemondóan. Hát ennyi volt. Nem is néztem hátra. Csak reméltem azt, amit a te esetedben is, hogy nem most látom őt utoljára. Elindultam az ajtó felé, lassan lenyomtam a kilincset, de ekkor éreztem, hogy átöleli a derekamat. Nem kellett semmit mondania, én sem szólaltam meg. Tudtam, hogy a francia kórház orvos nélkül marad. Együtt aludtunk összebújva, néztem, hogyan alszik, és figyeltem az arcát. Az enyém, az enyém lehet, ha akarom. Ez a csodálatos férfi, aki megmentette az életünket. És nemcsak engem akar, hanem a gyerekemet is. Boldognak kéne lennem, de úgy éreztem, inkább össze vagyok zavarodva, és féltem. Másnap reggel hazamentem, és bebújtam a paplan alá. A fejemre húztam a takarót, és ott maradtam néhány órán át. Sok mindent kellett átgondolnom, sok ember érzéseit 100 mindig nem tartoztál. kellett figyelembe vennem. Édes, te ezek közé még íjí-

Valamilyen furcsa oknál fogva magányosnak éreztem magam, és fáradtnak, aludni akartam, de nem jött álom a szememre, csak az émelygés tért vissza, és a szívritmuszavar. Megcsörrent a telefon. Észrevetted már, hogy a legváratlanabb dolgok mindig akkor történnek, amikor úgy érzed, hogy az élet kiszámítható, és biztos vagy abban, mi vár rád holnap és azután? Én tudtam, hogy nehéz döntések várnak rám az elkövetkezendő időkben, s egy új helyzet,

amivel meg kell birkóznom. De úgy éreztem, hogy meg tudok vele birkózni, hogy erős vagyok hozzá. De amikor anyám felhívott, hogy mikor látogatok végre haza, bevallom, elég idegesen válaszoltam: majd egyszer. Kérdezte, hogy a jövő péntek az akkor lesz-e, mivel azon a napon lesz apám temetése, és szeretné, ha ott lennék.

9

VAN VALAMI, AMIT MEG NEM MESÉLTEM EL NEKED. Na, jó, igazából még nagyon sok ilyen van, de ez biztosan új lesz a számodra. Tudod, a nagyapámnak jobboldalt volt a szíve. Talán nem is tűnik olyan fontosnak ez a kicsike apróság, hiszen a szívünk majdnem középen helyezkedik el, és csupán egy hajszálnyival inkább balra, mint jobbra. Nem tudom, hogy nála miért fejlődött ki ez a rendellenesség, már ha annak lehet hívni, és miért nem örökölte senki a családból. Amikor már idős korában többször baj volt a szívével, mindig figyelmeztetni kellett azt, aki éppen kezelte, hogy a másik oldalon mérje a vérnyomását. Így utólag belegondolva, boldog vagyok, hogy tudom, a nagyapám szíve különleges helyen volt. Már csak azt kéne tudnom, az enyém hol van. Andrejnek nem tudtam hazudni, nem mondtam neki azt, hogy szeretem, hogy szerelmes vagyok belé, és hogy senki más nem jár a fejemben. De azt elmondhattam neki, hogy akarom a kettőnk kapcsolatát, és adjon időt nekem, mert érdemes rám várni. Szerettem egy férfit, egy másikat pedig mindennél jobban akartam. Egyet pedig éppen elveszítettem. 101 ÍÜ

Nem kérlek, nem kérhetlek arra, hogy megbocsáss. Tudom, hogy még mentegetőzni sincs jogom. Amit tettem, megbocsáthatatlan és embertelen. Mégis szeretném, ha megértenéd, miért döntöttem úgy, ahogy. Hogy miért nem hívtalak fel azzal, hogy gyermeket várok tőled. És hogy úgy döntöttem, megtartom. Anyám hívása után három órával már a vonaton ültem. Nem is tudom mind a mai napig, hogyan sikerült összepakolnom és fel- szállnom olyan gyorsan és könnyek nélkül. Talán, mert már elsírtam minden könnyemet. Utólag lázálomnak tűnik minden pillanat.

Álltam a peron mellett, és a begördülő szerelvényre vártam, az emberek lassított mozgással mentek el mellettem, és a hangjuk elmosódott. Még sohasem voltam ennyire magányos, pedig nem voltam egyedül. Felszálltam, és a kabinok között keresgéltem, hova üljek. Próbáltam olyat találni, ahol nincs senki, de mivel már mind foglalt volt, azt kellett eldöntenem, hogy ki mellett akarom végigülni az elkövetkezendő négy órát. Mindig azt mondtam neked, az utazás maga az élet, és a vonat a mi életutunk, emlékszel? A kabinok pedig emberek és sorsok, amelyekkel találkoznunk kell, van, hogy mi választjuk ki, ki mellé ülünk be, van, hogy minket választanak ki mások. Néha rövidebb ideig tart, máskor pedig végtelennek tűnik, de soha nem úgy jössz egy fülkéből, ahogy beléptél oda. Ha innen nézzük a dolgokat, akkor Csönge is egy megálló volt az életemben, te pedig egy útitárs, akihez én ültem be a kabinba. A baj csak az, hogy te nagyon gyorsan kiszálltál, és még csak nem is szóltál, hogy miért ülsz át máshova. A kezemet a hasamra szorítottam. Amióta benn volt az a pici kis gond, mintha onnan hallottam volna a szívverésemet. S most hazaviszem ezt a gondot, amivel még mindig nem döntöttem el, hogy mit kezdek. Egy középkorú csinos nőt engedtem magam elé, majdnem rácsukódott az automata ajtó, de az utolsó percben visszahúztam, megköszönte, és tovább keresgéltünk mindketten. A kabinok lassan megteltek, mivel olasz járat volt, sokan használták országok közti utazásra is. Már úgy tűnt, hogy a folyosón fogok leülni a bőröndömre, de ekkor az előbbi nő behívott a kabinjába. Mellette még egy fiatal pár ült benn, a fiatal szőke lány aludt, a barátja ébren volt, féltőn ölelte a lányt. Összeszorult a szívem. A középkorú nő bemutatkozott, Mártinak hívták. Túl van már egy borzasztó házasságon és négy-öt költözésen is. Van két nagy gyereke, és nemrég az interneten elkezdett társalogni egy gavallérral. O hívta így, becsszó. Lassan már hat hónapja üzengetnek egymásnak, beszélnek telefonon, de még nem találkoztak egyszer sem. Egészen mostanáig. Hozzá indult ugyanis Márti, de 102 az önbizalom mögött megláttam az igazi íjí-

nőt is. Mint elmondta, azért megnézte, délután négykor jön vissza egy vonat, de abban jobban bízik, hogy a holnapi délelőttit éri csak el. Kedves és derűs személyiség volt, pont az ellentétem, ahogy belenéztem az üvegajtóba és megláttam a fancsali képem. Régen én is ilyen voltam. Régen én is így tudtam örülni az apró dolgoknak, és tudtam bízni a holnapban. Hova tűnt mindez? S ki az a szomorú nő, aki rám néz a tükörből? Elfelejtettem bízni, bízni magamban és az életben. Hinni, hogy mindig lehet jobb, hogy mindig van más, ha valami nem sikerül. S hinni abban, hogy az ember nemcsak

egyféleképpen lehet boldog, és néha az egészen jelentéktelen dolgok jelentik a legtöbbet. A gyermekünkre gondoltam és arra, miért nem mondtam el neked. Miért nem hívtalak fel, hogy azoknak az átszerelmeskedett éjszakáinknak nem múlt el a hatása azóta sem, és a testem még jobban kíván téged, mint valaha. Eddig csak sejthettem, milyen a karjaidba temetkezni, most már tudtam, és újra akartam. S bármilyen megdöbbentő is, erre akkor jöttem rá, amikor magamban hordoztam egy darabot belőled, akiről csak annyit tudtam, hogy élni akar. Nagyon. Akkor nekem mi jogom elvenni tőle ezt az életet? S miért nem kérdezlek meg erről? Tudod, egyvalamiben biztos voltam már régóta. Nem akartam a szerelem kegyelemkenyerét. Én igazi, őrülten lángoló és szenvedélyes érzéseket akartam, amilyen akkor volt, ott, Csöngén, a gesztenyefa alatt. Egyetlen mozdulatodba is beleremegtem, te pedig még a nevemet is olyan forrón mondtad ki. Ezt akartam újra. Nem akartam, hogy lássam azt, ahogy megváltozik az arcod, mikor rám nézel, mert azt hiszed, direkt ejtettem teherbe magam, hogy végre megszerezzelek. Tudtad volna a kötelességed és elvettél volna, gondoskodtál volna mindkettőnkről. De ez nem kellett. Ilyen áron nem. Inkább nem mondtam el a dolgot, hallgattam. Minthogy még azt sem döntöttem el akkor a vonaton, akarom-e a gyerekedet. Egy kislányt vagy kisfiút, aki a te arcodat viseli, egy mosolyt a te nevetéseddel, hogy életem végéig kísértsen az, amitől egész életemben próbáltam megszökni. Holott bennem volt az az érzés is, hogy még soha nem vágytam ennyire egy kis emberre, aki teljes mértékben az enyém lesz, akit önző módon kisajátíthatok, és kényem-kedvem szerint formálhatok. Tudom, hogy önző dolognak hangzik, és talán megütközöl a szavaimon, de én azt a szeretetet is neki akartam adni, amit neked tartogattam. Amit te soha nem fogadtál el, az talán mást boldoggá tehet. Hát, ennyire vágytam én csupán. Az emberek ilyenek, kedves, önzőek, mert ki akarják sajátítani maguknak a másikat, a másik érzéseit. Ügy éreztem, hogy örökre az enyém lehetsz, nem veszítelek el soha többé, ha megtartom a gyereket. Vele nem lesznek rossz emlékek, mert mindent újrakezdünk, amire veled nem voltam képes. 103 ÍÜ Talán egy kicsit az is bennem volt, hogy így foglak téged büntetni, hogy nem láthatod a gyereked. De aztán ezt ki is ráztam a fejemből, mintha csak esőcseppek lennének egy kabáton. A vonatról persze más is eszembe jutott: Linda és Csönge. A főiskolás tábor alatt lettünk vele igazi barátnők és sorstársak is. Csak míg ő megtalálta ott a boldogságot és meg is tudta tartani, addig én azóta is szenvedtem a hiányodtól. Amikor Linda elment Csöngére, néhány évvel ezelőtt, de már sok évvel azután, miután mi ketten öt

feledhetetlen napot töltöttünk ott el, sokáig hívott magával, menjek el vele, jó kis muri lesz, és végre tisztázhatom az érzéseimet veled kapcsolatban, hiszen te is ott leszel. Szeretem azt a helyet, és szeretnék majd egyszer visszatérni oda, de úgy érzem, most még képtelen lennék. Túlságosan sok élő emlékem köt oda. De megkértem Lindát, ha ott leszel, adjon át neked két üzenetet. Az egyik egy hatalmas pofon legyen, akkora, amekkorát csak a pici keze tud ütni, hogy nagyon fájjon neked, hogy remegjél bele, hogy reszkessen bele az egész tested, a fejed és az agyad is, hogy csak apró szeletét megérezhesd annak, mennyire gyűlöllek. Aztán pedig lépjen oda hozzád egészen szorosan, simogassa meg ezt a megütött arcot és öleljen át, de úgy öleljen, mint aki először teszi ezt, mint aki utoljára teheti. Ügy szorítson, mintha soha nem akarna elengedni, úgy bújjon hozzád, mintha nem lenne más menedék a Földön, csak a te ölelő karjaid, és végül ne engedjen el, akkor sem, ha már egészen elgémberednek a tagjaitok. Linda mosolygott, de azt mondta, ha mégis eljönnél a régi csoporttársakkal egyet újra táborozni, akkor megteszi ezt nekem, ám azt nem tudta, miért. Azért, hogy érezd, hogy tudd, vagy akár csak egy kicsit is megsejtsd, mennyire szerettelek. De te sem mentél el. Csönge nélkülem számodra is csak egy falu volt csupán. Láttam, Mártinak is máshol jár az esze, a boldogságát kergeti, én is csöndben voltam, ránk gondoltam, hogy hogyan ronthattuk el így, s van-e még esélyem a boldogságra. Andrej elfogadna még a babával is. Fel kell hívnom, el kell mondanom neki, mi történt és hogy ne keressen a lakásban. De képtelen voltam kimondani azt a három szót: meghalt az apám. Ha kimondom, valósággá válik. így pedig az egész csak egy kósza álom, és ha belépek otthon a kertkapun, meglátom őt, ahogy vágja a rönköket az udvaron tüzelőnek. Csengett a telefonom, SMS-t kaptam. Andrej üzent. Akaratlanul is elmosolyodtam rajta. Tudom, hogy időre van szükséged és hogy türelmesnek kell lennem. Tudom, hogy még nem szeretsz úgy engem, ahogy én téged. En várok rád. Bármeddig. 104

Déjà vu-m volt. Én is írtam már ezt egyszer valakinek. Tudom, mit érezhet most íjí-

Andrej: ugyanazt, amit én éreztem veled kapcsolatban. Megborzongtam a helyzet iróniájától. Valaki úgy szeret engem, ahogy régen én téged. Eltettem a telefont, és kibámultam a párás ablakon. Egyszerre volt édes és keserű annyi figyelmet és törődést kapni valakitől, aki alig-alig ismer, s akinek megváltoztattam az életét, még ha nem is tudatos volt a dolog. Talán ez az utolsó esélyem a boldogságra, talán több már nem jár nekem az élettől. Talán ennyi

volt. A fiatal pár összebújt szorosan, a lány álmában is a fiúhoz fordult, aki gondosan ölelgette, takargatta a pulóverével. Édesek voltak együtt. Magunkat juttatta eszembe, amilyenek lehettünk volna, ha... Talán feleslegesen az elmúlt vagy soha el nem jött álmokon gondolkodni, s helyette olyanokat kell beengedni, amik valósággá is válhatnak. Hirtelen már Andrejt képzeltem oda helyetted. A kép egyre kontúrosabbá kezdett válni, egyre jobban kivehetők voltak a körvonalai, míg végül már úgy láttam magam előtt, mintha valóság lett volna. Andrej és én. —

Milyen érzés anyának lenni? — tettem fel hirtelen a kérdést Mártinak.

—

Miért kérdezed? Csak nem tervezed már?

—

Valami olyasmi — zártam rövidre.

—

Én nagyon fiatalon lettem az, nem is tudtam, mit vállalok, csak jöttek a srácok.

Amikor a férjemről kiderült, hogy éjszaka maffiózó — amikor azt mondta, hogy esti műszakba megy, kurvákat futtatott és csempészárukkal üzletelt —, tudtam, el kell válnom. De a gyerekkel más, ha valakitől gyereked van, nincs már, ami elszakítson tőle. Még a válás sem. Mert örökké összekötnek titeket a csokis szájú pici vagy éppen langaléta és kócos kamasz fiaid. Pedig én már évek óta nem láttam az apjukat, de ha a fiúkra nézek, azonnal eszembe jut, ahogy a közös emlékek is, nyaralások, karácsonyok még a szép időkből. Mert azok is voltak. —

Nem bántad meg a fiúkat?

—

Nem. Soha. Bár volt idő, amikor még mást mondtam volna, mert függetlenségre

vágytam, de nincs annál jobb érzés, mint amikor valaki csak rád számíthat, amikor téged szeret, és te őt a mindennél jobban. Akkor is, ha pimaszok és feleselnek. De ha egy lány becsapja őket, hozzám jönnek sírni. Nincs ennél jobb érzés. Belőled jó anya lesz, ne félj! Látom, hogy ez foglalkoztat, mindenki ettől fél - mutatott rá a mellettünk alvókra a hosszú, kék színű körmével, amit, ha nem beszélt, állandóan rágott. — Én is féltem. A titok nem ott rejtőzik, hogy mit ronthatsz el,105hanem, hogy mit tehetsz jóvá. Sokszor fogsz ÍÜ tévedni és rosszul dönteni, úgy viselkedni, hogy utána szégyelled magad, de a gyerekednek majd nem a tökéletes, hanem a sebezhető anyát kell meglátniuk, hiszen te sem vagy tévedhetetlenül tökéletes. Tanulhatnak majd a hibáidból. Értettem, hogy mire gondol, s azt is tudtam, ha úgy döntök, hogy megtartom ezt a gyereket, akkor lesz egy mindennél fontosabb tennivalóm. Rendbe kell hoznom a kapcsolatomat az anyámmal. Ehhez persze néhány dolgot el kell mesélnem neked vele kapcsolatban. Hogy megértsd

azt az ambivalens viszonyt, ami a szüléimhez fűzött. Nem mintha valaha is összevesztünk volna anyával, nem mintha rondán beszéltünk volna egymással, nem mintha nem szerettem volna. Egyszerűen csak képtelen voltam őszinte lenni hozzá, s ez még a legerősebb kapcsolatot is tönkreteszi. Eta az ember nem tud megnyílni és takargatja a sebeit, az végül felemészti, és nemcsak magát az embert, de a körülötte lévőket is. Helyre kell hoznom ezt a régi hibát. Meg kell tanulnom újra élni. Újra élni most, hogy apám meghalt. Elbúcsúztam Mártitól és a fiatal pártól. Remélem, Márti csak délelőtt utazott haza, és a fiatalok megérkeztek oda, ahova szerettek volna. Az állomás olajos és dohos szaga után a kijárat felé közeledve ismerős érzések kerítettek hatalmába. A nap a látóhatár alá bukott lassan, hideg volt, csak a kányák hangját hallottam valahonnan a távolból. Itthon vagyok. Végre. Képtelen voltam még arra gondolni, hogy mi is hozott ide vagy hogy mi vár rám otthon. Végignéztem az úton, ami hazáig vezetett. Hányszor tettem meg! És hányszor várt rám apám a régi családi autóval itt, az állomás előtt, hogy a nagy hóban ne kelljen két kilométert gyalogolnom a hosszú nap után. Pedig ő is fáradt volt. De tizenkét órás műszak után nem volt rest értem jönni. Azzal, hogy nem állt most itt az állomás előtt, mintha igazolni akarta volna nekem az élet, hogy meghalt. De valaki más él, nem vagyok mégsem egyedül az úton. Valami egyszeri és különleges, hogy egy élet fogant meg bennem, és hogy én újra azzal leszek, aki nekem adott életet. Egyszerre volt különleges és fájó. Belenéztem az állomás üvegablakába, és megpróbáltam mosolyogni. Elég gyatrán sikerült, de legalább nem sírtam el magam a látványtól. Megpaskoltam a hasamat, és elindultam haza. Félórányira laktunk a vasútállomástól. El kell mesélnem, hogy merre lakom, hogy minél jobban el tudd majd képzelni, milyen az otthonom, kedves. Egyszer talán majd eljössz hozzám, és te is ott lépdelsz a köveken, ahol én ugróiskolát játszottam, ott állsz majd, ahol én vártam mindig a fagyis autót, és106az alá a fa alá ülsz majd, amelynek az íjí-

ágán hintázni szoktam. Pontosabban nem is én, hanem egy rám kísértetiesen hasonlító barna hajú és szemű kislány. De ez az idő még messze van, sok víznek kell addig lefolynia az életünk folyóján. Egyelőre még csak én megyek haza, s te messze jársz. A házat már messziről lehet látni, mielőtt odaérnél. Talán emiatt is szerettem bárhonnan hazamenni. Mert már akkor éreztem az otthon melegét, amikor még a közelében sem voltam. Láttam a füstölgő kéményt és az ablakok mögött a hívogató fényt, és máris jobban szedtem a lábamat, pláne, ha közelebb érve megcsapott a kalács

illata. Most nem égett a fény, nem füstölt a kémény, a kalácsillat sem lengedezett a levegőben. Úgy éreztem, nem is várnak haza, ez nem is az otthonom. A régi focipálya mellett mentem el, lassítottam, beszívtam a hideg levegőt. Már dermesztő tél volt, a fiúk vastag dzsekiben fociztak. Öt-hat évesek lehettek, némelyik akkora volt, hogy majd megbotlott a labdában. Valaha én is itt fociztam, valaha én is kisgyerek voltam. Valami vita támadhatott közöttük, mert a többiek elkezdték üldözni az egyik csenevész kis gazembert, aki előbb körbe-körbe futott a pályán előlük, majd felém. Egyenesen nekem rohant, majdnem feldöntött és a hátam mögé bújt, miközben mindkét kezével szorosan ölelt. Hirtelen olyan édes érzés öntött el, amilyent még soha nem éreztem. Meg akartam védeni ezt a kisfiút mindenkitől, akár magától a világtól is, ha az szembe merne szállni velem. Az ölelése és a remegő kis teste olyan erőket mozdított meg bennem, amiről nem gondoltam volna, hogy léteznek. Én, aki az utóbbi években, igen, kedvesem, attól a bizonyos délutántól fogva, csak gyatra mása voltam magamnak. Rájöttem, anya vagyok, anya voltam már akkor is, amikor még nem voltam terhes, mindig is bennem volt ez az érzés, ez a különleges ösztön és erő, csak nem tudott előbújni gubójából. Most, hogy már ketten vagyunk, végre itt az idő. Talán azzal, hogy életet adok a gyerekünknek, megmentem a magamét is. -

Te bénaság! Bújj elő, ha mersz! - üvöltötték egymást túllicitálva a fiúk.

A mögöttem levő kisfiú még mindig remegett, arcát belerejtette a kabátomba. -

Mi a probléma, srácok? - Gondoltam, oldom a feszültséget.

-

Semmi, néni, csak ez a beszari nem akar tovább focizni velünk, mert haza kell

mennie a mamájához — vágta vissza az egyik gyerek. Nem akartam okoskodni, se megoldani egy helyzetet, ami nem tartozik rám, de elkezdtem felelősséget érezni a még mindig ijedt kis emberért. —

És ha haza kell mennie? Nem vagytok elegen, hogy focizzatok?

—

Akkor már nem lesz meg a csapat! Eggyel kevesebben már nem jó! — kiabálták 107 ÍÜ

kórusban a fiúk. —

Menj haza, nyugodtan! - súgtam oda a kisfiúnak, aki egyik kezét még mindig a

lábamon tartotta. — Majd én beállók helyetted. Te meg holnap tovább kéredzkedsz el az anyutól, jó lesz így? A helyzet láthatólag mindenkit megnyugtatott, én pedig beálltam a fiúkhoz, akik először megrökönyödve vették tudomásul, hogy egy lányt engedtek a pályára, de miután egy-két gyenge cselezést bemutattam, már engem akart mindkét csapat elsőként bevenni.

Észre se vettem, de lassan besötétedett. A fiúk lassan szedelőzködtek, én is felvettem a táskámat és a kabátomat. Fel sem tűnt, hogy a pálya szélén már régóta ott áll anyám és engem néz. A házunk ablakából láthatott meg, és kijött elém. Talán emlékszel arra, amikor nem sokkal Csönge után ketten a Csónakázó-tónál ültünk, azt mondtad nekem, hogy nagyon emlékeztetlek anyádra, ahogy előtte nem sokkal a leveledben is ezt írtad. Egyszerre örültem neki és bántott ez. Akkor talán nem értetted a pillantásomat, amivel a távolba révedtem. Pedig nem a tavat vagy a fákat néztem, hanem arra a nőre gondoltam, akire megszólalásig hasonlítok. Anyámra. Te persze nem értetted akkor, hogy is érthetted volna, hogy nekem mennyire fájt az arcom. Fajt, hogy úgy nézett ki, ahogy. Egyedül talán akkor voltam boldog, amikor neked tetszett és azt mondtad, még soha nem láttál ilyen gyönyörűt. Akkor szerettem. De akárhányszor a tükörbe néztem, gyűlöltem. Mert az anyám nézett vissza rám. És ő emlékeztetett a butaságomra, amit el akartam felejteni. Tudod, nincsen nálam a lakásban tükör, egy se. A ruhámat az üveges ajtó zavart tükörképében szoktam ellenőrizni, de az arcomra nem nézek rá. Soha. Van egy kis zsebtükör a táskámban, így ha kisminkeltem magam néha, azzal ellenőriztem a végeredményt. így csak az arcom egy-egy részletét láttam, néhány apró darabkáját, de az egészet egyben nem. S ez megnyugtató volt. Egy arc, amely üldözött, amitől nem szabadultam. Ahogy a gondolattól sem, én rontottam el anyámmal a kapcsolatomat. Nekem is kell helyrehoznom. Ha még nem késő. —

Hát, megjöttél — szólt csendesen a jól ismert hang. A kendőt szorosabbra húzta

az álla alatt. Hideg szél fújt. —

Meg - válaszoltam félszegen. Kisgyereknek éreztem magam, akit csínytevésen

kaptak. —

Azt hittem, késik a vonat. Elébed indultam.

—

A fiúkkal játszottam egy kicsit.

Megpróbált átölelni, de én kitértem előle, ezért108úgy tett, mintha a csomagjaimat akarná íjí-

felvenni. Nem hagytam neki, egy fejjel kisebb volt nálam, sokkal gyengébbnek tűnt, mint mikor utoljára láttam. Összement, a háta meghajlott, vékonyabb lett a teste, kevésbé volt asszonyos, inkább öreganyós. Az arcán is több volt a ránc, és a hajában az ősz szál. Egészen öreg lett. Elindultunk lassan a ház felé, nem szóltunk egymáshoz, csak lassan lépdeltünk egymás mellett. Valamit tudnod kell anyámról. Ekkoriban már közel járt a hetvenhez. Késői gyermek voltam. Anyám fiatalon ment férjhez apámhoz, fiatalon lett anya is. Fiút szült. Nem

akartak több gyereket, nem tudták volna felnevelni tisztességben, kevés volt a keresetük. Mégis mindent megadtak neki, taníttatták, nevelték. A tizennyolcadik születésnapjára egy kis autót is vettek neki. Használt, öreg csotrogány volt, de gondolták, jó lesz a gyereknek, amíg rutint nem szerez. A bátyámnak, akit én soha nem ismerhettem meg, erre már nem volt ideje. A születésnapja után egy héttel árokba hajtott az ajándék autójával és meghalt. A szüleim nem tudták feldolgozni a halálát. Hibásnak érezték magukat. Utána akartak halni mindketten és kérték Istent, hadd tegyék jóvá, hogy nem vigyáztak eléggé a gyermekükre. Ekkor anyám váratlanul újra teherbe esett. Negyvenévesen. Velem. Nem terveztek engem soha, nem is akartak. Égi jelnek gondolták, bár nem hittek a buddhizmusban, sőt, megkockáztatom, nem is hallották még ezt a szót, s ha mégis hallották volna, azt hitték volna, valami súlyos betegségről van szó. De talán mégis úgy sejtették, halott gyermekük tér vissza az új kisbabában. Talán még nem meséltem neked erről, de én mindig is úgy éreztem, hogy öreg a lelkem. Hogy ez azért van, mert esetleg a halott bátyám lelke mégiscsak valahogy visszatért a testemben, nem tudom. Talán mert a szüleim nem engem vártak. Hanem őt. Ugyanolyan életerős és tettrekész fiatalembert. Helyette jött egy vékonyka, könyvmoly kislány. És te is tudod, hogy van az ember, ha olyan helyen van, ahol nem látják szívesen. Továbbáll. Nem mondom, hogy nem szerettek. Egyszerűen csak nem tudták, hogyan szeressenek. És az talán még rosszabb annál. A testvéremet süteményekkel és meccsjegyekkel lepték meg, együtt dolgoztak a kertben, segített a ház körül. Rólam tudták, hogy olvasok, de nem értettek ők a könyvekhez, hogy meglepjenek eggyel. Nemigen olvastak regényt vagy verseskötetet iskoláskoruk óta. Egyáltalában nem értettek engem. Mintha egy kutyacsaládba a négy eb mellé egy kiscica is születne. Felnevelik, de nem tudják, mit kezdjenek azzal, ha nem védi a házat, inkább elmegy egerészni. A családunkra örökké rányomta a bélyegét ez a haláleset, és talán valahol egy láthatatlan falként állt közöttünk. Ezért nem tudtam soha elmondani anyámnak, mi 109 ÍÜ történt velem akkor, mikor veled találkoztam. Nem azért, mert nem akartam, vagy mert nem tudtam volna elmagyarázni az érzéseimet. Az ő életében minden fekete vagy fehér. Valaki vagy szeret, vagy nem, noha ő már talán a szerelem létezését is tagadta volna. Hogy érthette volna meg a mi lehetetlen szerelmünket? Hogy érthette volna meg az én kegyetlen verseimet? A szüleim egyszerű emberek voltak, a szó legszebb értelmében. Nem törődtek olyan dolgokkal, mint az irodalom és a versek. A házba érve jóleső meleg fogadott. A bejárati ajtó ugyanúgy nyikorgott, mint régen,

és a kilincs ugyanúgy be volt ragadva. A bőröndöt letettem az előszobában, ahogy a cipőmet is. Kár volt lehajolni, mert Szepi egyből rám ugrott. Hiába volt már túl a tízedik életévén is, tacskóhoz képest szokatlanul magasra tudott ugrani. Marcipán pedig a cserépkályha zugában dorombolt. Anyu mézillatú, túlcukrozott teát főzött, és éjszakára becsukta a kertkaput. Itthon voltam. Mivel fáradt voltam, elindultam a szobámban. Ma még nem akart egyikünk sem beszélni. A csend szokatlan kapocs volt köztünk. Beléptem a szobámba, és levettem a ruháimat. Nem kellett felkapcsolnom a villanyt, sötétben is tudtam pontosan, mi hol van. Az ajtó mellett egy könyvespolc, tele olvasmányokkal, mellette egy régimódi ruhásszekrény. Az ablak alatt íróasztal, műszaki rajzokhoz való dönthető táblával és hatalmas asztali lámpával, a bátyám hagyatéka. Rajta a József Attila összes, talán még ugyanannál az oldalnál kinyitva, amit utoljára olvastam. Végül egy heverő tele plüssállatokkal és hímzett díszpárnákkal. Lerogytam rá. Nem volt erőm megágyazni se. Elaludtam. Éjjel aztán a gyerekünkről álmodtam. Ügy kapaszkodott belém, mint az a kisfiú a focipálya mellett. Kapaszkodott, én pedig toltam el magamtól, újra és újra lefejtettem a kezecskéit a nyakamról. És ahogy belenéztem az ijedt kis arcocskájába, már te néztél vissza rám, a te kezedet toltam el magamtól. Felriadtam. Éjszaka volt még. Nem tudtam visszaaludni. Na jó, most hazudtam. Nem mertem elaludni. Hiába volt az ismerős környezet, még soha nem voltam ennyire nyugtalan. Hajnali három óra. Anya mindig négy órakor kel. Tudom, hogy ez furcsa, ne is kérdezd. Ilyen a biológiai órája. Pár óra alvással is kibírja. Amikor a csöngei öt napot szinte átvirrasztottam, mindig csodálkoztál, hogy bírom ilyen sokáig kevés alvással, és hogy minden reggel már hajnalban ugrottam ki az ágyból. Akkor nem mondtam neked, de én ehhez már gyermekkoromban hozzászoktam. A hajnali kelésekhez a korai busz miatt, de egyébként sem tudtam volna aludni, mert anyuék már reggel etették az állatokat, söpörték az udvart, mielőtt elmentek volna a reggeli műszakban. Vagy éppen azért, mert az 110 íjí-

éjszakásból jöttek haza. Néha úgy éreztem, egy olyan világban éltem, ahol nem volt idő, vagy legalábbis eltűnt. És azt az elveszett időt azóta se találom, amióta te vagy nekem. Bekapcsoltam a laptopot. Gondoltam, jobb, mint nyitott szemmel ülni az ágyban és a sötétséget bámulni. Nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal. Jó, hogy felkeltem és megnéztem az e-mailjeimet, mert a szerkesztőm nemrég írt nekem. Hova tűnt? Nem írt már egy hete. Minden rendben, ugye? Itt mindenki tudja, nem

egyszerű magával együtt dolgozni. De én szeretem a kihívásokat. Talán még mindig bánatos? Megértem. De a múlton ne rágódjon. Inkább tekintsen a jövőbe, az jól szokott elsülni. Addig is elmesélem, hogy mennyire szánalmas alak vagyok, hátha megszán annyira, hogy hajlandó lesz válaszolni a levelemre. Az a lány, mit lány, inkább nő, aki nekem többet jelent bárminél, nem akar tudni rólam. Nem hibáztatom, csak magamat. Tudom, neki még van esélye a boldogságra. Talán mással, velem már bajosan. De mégis, képtelen vagyok nélküle élni. Látnom kell, tudnom, hogy mit csinál. Tegnapelőtt délelőtt meglestem. Még bevallani is szégyellem magának, hogy erre vetemedtem. Odamentem a lakása elé és vártam. Órákig, esőben, a háza előtt. Amikor végre megpillantottam, úgy kezdett el verni a szívem, hogy csendre kellett intenem. Utána mentem és követtem egy darabig. Talán kinevet, hogy egy értelmiségi, biztos munkahellyel rendelkező férfi miért leli örömét abban, ahogy hallotta kopogni a cipőjét, látta azt, ahogy másokra mosolyog. Nem tudtam tovább olvasni Illár levelét. Elszomorodtam. Reménytelen szerelmesek vagyunk mindketten, ő talán annyival rosszabb helyzetben van, hogy még nem adta fel. Én már igen. Most nem tudtam neki válaszolni, lekapcsoltam a laptopot, majd holnap, vagyis hogy ma válaszolok neki. De később. Hallottam, hogy anya mozgolódik már a konyhában, nem akartam, hogy tudja, már ébren vagyok. Visszafeküdtem az ágyba, és a falon figyeltem a nap játékos sugarait, ahogy a redőny résein át belopóztak a szobába. Hogy szerettem az unalmas vasárnap reggeleket régebben! Amikor még tudtad, a mai nap is rád vár, és csak holnap kezdődik az iskola. A szüleim korán keltek és dolgoztak a ház körül, de engem nem ébresztettek fel, gondolták, hadd aludjon, legalább ő jól tud. Pedig én nem aludtam, nem tudtam. De még az alvásnál is sokkal jobb érzés volt, hogy én fekszem a paplan alatt, ami puha és ölelő karként vesz körbe, kicsi vagyok, és senki nem tudja, hogy már nem alszom, de még sincs gondom a világgal. Anya és apa 111 ÍÜ mozgatja, ők minden bajt megoldanak, mindenre van gondjuk, én pedig nyugodtan

pihenhetek. Jó volt ez az érzés. De már régen nem éreztem. Gyerekkor után talán még egyszer. Amikor először aludtál a szobánkban Csöngén. Tudtam, úgy alhatok el, hogy te ott vagy, s nincs félnivalóm semmitől és senkitől, mert te megvédesz. Évek óta nem aludtam olyan jól, és mivel te messze jársz, ki tudja, kinek az álmát őrződ, valószínűleg többet már nem is fogok.

A főiskolán, mikor pedagógiából a gyermekfejlődéstant tanultuk, azt mondták, az embrió ideje nagy részét alvással tölti. A kisbabánkra gondoltam, hogy vajon ő most azt érzi, amit én régen, hogy mennyire jó és megnyugtató, hogy valaki fenn van és megy, csinálja a dolgát, amíg én a hasában alszom. Rájöttem, ennek a kicsinek ugyanaz vagyok, mint korábban nekem az anyám, és később, mint te. Az egyetlen biztos és szilárd hely ebben a borzasztó változó világban. Fel kellett kelnem. Nem érezheti, hogy valami baj van, éreznie kell, hogy idekinn minden rendben, hogy felkelek és teszem a dolgom. Ahogy ő is, nő és gyarapszik napról napra. Ehhez persze némi segítséget tudok nyújtani, például azzal, hogy megreggelizem. Gondolom, ezt így utólag te is jó ötletnek tartod. Kimentem a konyhába, anya fel sem nézet t a munkából. Szokatlanul nagy csend volt, nem tudom, miért. Szepi az udvaron mászkált fel-alá, de szokásától eltérően nem ugatott meg minden levelet és bokrot, csak rozogán tolta maga előtt a kis labdáját. Még csak bele sem harapott. Anya valami tésztát gyúrt a deszkán, talán szilvás gombóc lesz ebédre. De még a rádió sem szólt. A függönyök be voltak húzva. Apa hiánya fájdalmasan tapintható volt. Tudtam, hogy nem dolgozni van el. -

Hol van Marcipán? - kérdeztem szárazon. Először apát akartam mondani.

Hirtelen hasított belém az emlék és a keserű valóság. Szíven ütött. -

Itt somfordált az előbb még. Most etettem meg másodszorra. Ne törődj most a

macskával, gyere be, beszélnünk kell! - Anyám mindig nagyon gyakorlatias asszony volt. Ez nem azt jelenti, hogy érzelemmentes, csupán azt, őt úgy nevelték, hogy egy nőnek mindent ki kell bírnia. Minden munkát, minden fájdalmat. -

Sehol sem látom, pedig itt szokott ülni a kályhán.

-

Majd megkeressük később. Ülj le most egy kicsit...

Észre se vettem, hogy már sírtam pár perce, mikor megpillantottam a család kedvencét. Az előszobában ült, de nem a hideg kövön, hanem egy puha posztópapucsban pihentette a lábait. Halkan dorombolt és szemét résnyire 112 nyitva pislogott rám. Dagasztotta a paíjí-

pucsot. Örült, hogy hazatért a gazdája, hiszen Marcipánt még én kaptam apámtól egy viharos őszi délutánon, amikor a munkahelyről hazafelé jövet keserves nyivákolásra lett figyelmes. A maradék szendvicséből kivette a párizsi szeletet, és megosztotta igazságosan a kölyökmacskával, majd a hatalmas kezével megfogta és beletette a zsebébe. Marcipán nem is mozdult onnan, jól érezte ott magát. Hazahozta, és mindenféle magyarázat nélkül a kezembe rakta. Innentől a te felelősséged, vigyázz rá, mondta szűkszavúan. Anyám nem örült neki, hogy még egy szájjal több van a háznál, de nem

morgóit, mert apám ritkán tett önállóan dolgokat, és azokat illett elfogadnia. S apám úgy gondolta, ahol ennyi éhes szájnak jut, ott még egynek is akad. Marcipán, aki a nevét már ki emlékszik, honnan kapta, tovább dagasztotta a papucsot. Ezt a papucsot még én vettem apának pár éve. Nem jöttem el karácsonykor, csak összeállítottam nekik egy csomagot és elküldtem. Arra gondoltam, hogy milyen jó kis ajándék lesz neki, nem fog fázni a lába, ha reggel kimegy a kutyát megsimogatni. Annyira szerettem az apámat. De kimutatni képtelen voltam. Csak sírtam, nem tudtam abbahagyni. Egész testemben remegtem. Még észre se vettem, hogy anyám ölel, amikor már én is kapaszkodtam belé. Együtt sírtunk csendesen. Megvan annak is az oka, hogy miért nem beszéltem neked soha korábban az apámról. Anyám és én túlságosan hasonlók voltunk, szinte ugyanolyanok az alaptermészetünket illetően, ezért sokszor volt hangos szó vagy veszekedés köztünk, de apámmal ellentétek voltuk, s ezért remekül kijött vele anyám is és én is. Apám a világ legnyugodtabb embere volt. Nem izgatta soha semmi a világon, és az érzéseit sem tudta kimutatni, pedig nem volt nála érzőbb ember a földön. Legalább ezt biztosan tőle örököltem. Hiába volt vezető a kertészetben, ahol dolgozott, több munkája volt mindenkinél, mert úgy gondolta, más úgysem tudná jól megcsinálni. Nem dühöngött, nem szitkozódott, nyolc óra helyett tizennégyet is dolgozott. Ritkán jött időben haza, ha mégis, akkor is fáradt volt. Mindig fáradt volt, bár soha nem panaszkodott, hanem kiment és megetette az állatokat. Néha hazahozott nekem egy-egy hajtást valamelyik különleges virágáról, s durva fekete kezével a földbe dugta. En bárhogyan is próbáltam nevelgetni, locsolni és babusgatni, sosem bírta ki egyik sem a virágzásig. Apámnak ehhez különleges érzéke volt, holott ő

113 ÍÜ

maga sosem volt egy érzelmes, finom ember, de mégis értett a virágok nyelvén, és aki szót ért bármelyik hajtással, annak a lelke is virágokból van. Tudod, én olyan családban nőttem fel, ahol sosem volt szokás, hogy az apám megöleljen vagy megpusziljon. Sosem mondta nekem, hogy szeretlek, egyszer sem mosolygott rám csak úgy. Mégis tudtam, hogy mindennél jobban szeret, de képtelen volt ezt nekem kimutatni. Nem ismertem nála jobb embert. Pár hónappal később, mikor már rendbe jött a kapcsolatom anyámmal, azt mondta, apám attól félt, hogy úgy a szívéhez növök, és úgy elkényeztet majd, mint a fiát. S akkor engem is elvesz tőle az Isten. Pedig, ha ez lehetséges egyáltalán, engem még jobban szeretett a bátyámnál. Sosem kellett kérnem tőle semmit, ha sírva mentem haza, hogy az iskolából hazajövet valahol elvesztettem a sapkámat, mivel az enyhe időre való tekintettel a dzsekim ujjában vittem hazáig, meg, sem várta, amíg befejezem a történetet, szó nélkül vette a kabátját, és estig végigjárta az utat, amit én is mindennap az iskolából. Mi kor megjött, nem szidott le, nem is szólt nekem, és nem azért, mert én akkorra már aludtam. Benyitott a szobámba, de nem kapcsolt villanyt, csak odatette a kályha mellé a bojtos sapkát, hogy megszáradjon reggelig. Soha nem dicséri meg, hiába hoztam haza színötös bizonyítványt, első helyezéseket a szavalóversenyekről. Megnézte az oklevelet, megpödörte a bajszát, aztán visszaadta a lapot. Ilyenkor mérges voltam rá, hogy miért nem becsül engem semmire, miért nem tud legalább egy jó szót szólni. Mikor halála után kiürítettem a szekrényét, és néhány kedves darab kivételével az összest a szeretetszolgálatnak adtam, megtaláltam az óvodáskori rajzaimtól, a gyerekkorban írt csacska versektől át az összes bizonyítványomig mindent. Ide rejtette őket. Ha magányos volt és hiányoztam neki, megnézte őket, és úgy simogatta ezeket, mintha a kislányát simogatta volna. Anyám mondta el ezeket, ahogy azt is, hogy neki mennyit beszélt rólam és mennyire bántotta, hogy elköltöztem. Az első naptól vágta ki a cikkeimet az újságból, később ezeket is megtaláltam a padláson egy nagy papírdobozban. A dobozra ez volt ráírva: újságíró virágszálam. Mert ez voltam neki, a legkedvesebb kis virága, amit gondosan nevelgetett a nagy, földtől koszos kezével. Simogatni nem, csak öntözni tudta. Azt is elmesélte anyám, hogy amikor apám a szülőszobában meghallotta, hogy végül is lánya lett, életében először és talán utoljára is nekiállt zokogni, mert még a bátyám temetésén sem folytak a könnyei, csak befelé. A nővérek sehogy sem tudták megvigasztalni, hogy a következő talán fiú lesz, mikor apám felnézett és csak motyogni

tudott. Csak ő tudta, hogy ennél szebb ajándékot nem is kaphatott volna az élettől. Igazi lányos apuka lett. Amennyire csak tőle tellett. Sosem tudtam elmondani apámnak, hogy szeretem. Késő már. Elmúlt az idő, amikor lehetett, most már az unokáját sem láthatja. Sem azt, hogy a lánya rendbe teszi az életét. Borzasztó, de apám halála ébresztett rá arra, hogy vannak dolgok, amelyekre nem szabad várni. Meg kell tenni, amíg meg lehet, mert ha elmúlt már az idő, visszahozni nem lehet. Tudom, hogy ő bízott bennem, hogy valaki lesz belőlem, akkor is, ha soha nem vette kezébe a kötetemet, vagy soha nem olvasta el egy cikkemet se, csak kigyűjtötte őket. Apám szavak és ölelések nélkül szeretett engem. Jobban bárkinél. Ahogy jobban megnéztem anyám arcát a konyha reggeli fényében, sokat öregedett, és nem csak a fekete ruha miatt tűnt annak. Nem tudom, hogyan tud apám nélkül élni. Úgy éltek egymás mellett, mint két fa az erdőben. Az egyik kidől, gyökerével magával húzza a másikat is. Nem bírtam volna ki, ha elveszítem anyámat, mielőtt megbocsátana nekem. -

A kertbe indult ki reggel, kiengedni a tyúkokat és összeszedni a tojásokat. De

nem jött vissza. Sokáig. Utána szóltam. Egyszer. Kétszer. Semmi válasz. Gondoltam, a szomszéddal tárgyal valamit, abba feledkezett bele. Ott feküdt a szénán, nem volt más az arca, inkább olyan, mint aki meglepődött. Nyitva volt a szeme és a szája, a kezében a tojásos kosár. Nem volt benne semmi, arra már nem volt ideje, hogy összeszedje. Nem rohantam mentőért, nem kiabáltam a szomszédba se. Tudtam, hogy meghalt, hogy többé már nincs. Ne kérdezd honnan, korábban nem láttam még halottat soha. És bár ez nem sokat számított, de becsuktam a szemét és a száját, ő sem akarta volna, hogy más így lássa - mondta anyám és eltakarta a szemét, csak a válla rázkódásából láttam, hogy sír. Olyan csendben tudott sírni, mint senki más a világon. Öt úgy tanították, hogy az érzelmeket titkolni kell, különösen, ami gyengévé tesz. A konyhából visszamentem a szobámba, mert eszembe jutott egy fontos tennivaló. Tudtam, hogy fel kell hívnom Andrejt, de halogattam a dolgot, aztán végül is ő hívott fel, megunva a várakozást. -

Nagyon sajnálom. Én... nem is tudom, mit mondjak. Ne haragudj, hogy nem

hívtalak előbb. Azt hittem, szükséged van pár napra egyedül. - Hallottam, hogy borzasztóan zavarban van, és a zajokból ítélve fel-alá járkál a szobában és idegesen kap bele mindenbe, ami az útjába kerül. Jó volt hallani a hangját. Megnyugtatott. — Jól vagy? -

Nem. De majd leszek.

-

Szeretnéd, ha...

-

Nem, ezt egyedül kell végigcsinálnom. De utána feltétlenül találkoznunk kell.

Szeretnélek látni - mondtam, és még magam is meglepődtem azon, hogy így éreztem. Hiányzol. Néhány pillanatig csend volt a vonal másik végén. Nyilván meglepődött azon amit hallott, de hogy jólesett, azt nem kétlem, mert ezt válaszolta: —

Visszamentem a kórházba dolgozni. Ezen a héten kezdtem. Egyelőre még csak

hetente egy-két napot, hogy szokjam a helyzetet, de nem számít semmi, ez sem, csak te. Azonnal indulok, ahogy szólsz. Ügy kapaszkodtam a hangjába, hogy alig tudtam letenni a telefont. Legszívesebben órákig beszéltem volna vele, hogy addig is abban a varázsos kis világban éljek, ahol csak vele tudok lenni. Nem akartam visszatérni a valóságba, és Andrejjel minden olyan szép és jó volt. Elköszöntem, és szétkapcsolt a vonal. Sokáig néztem még a telefont utána is. A temetés pénteken volt. Nem voltak sokan a sír körül, csupán a közelebbi családtagok és néhány régi munkatárs, meg a falubeliek. Csöndben álltunk anyámmal, nem szóltunk egymáshoz, nem is néztünk egymásra. Megszólalt a Fényév távolság, apám kedvence, anyám kérte, ezt játsszák el a temetésén. Eszembe jutott, amikor először hallottam vele. A nyári színházban ültünk ketten, mert bár anyámmal vették a jegyet, ő lemondta hátgörcsei miatt. Engem vitt hát el. —

Hallgasd csak, ez nagyon szép lesz - mondta, amikor a Padlásban a színész

elkezdte énekelni a Fényév távolságot. Becsukta a szemét, és együtt énekelte vele, halkan. Szinte beleremegett, annyira szerette. Látta, hogy fázik a kezem, csípős lett hirtelen a levegő, a nagy, vastag kezébe fogta az én apró kezemet. Szinte teljesen elveszett benne. Lassan folytak a könnyeim, ahogy meghallottam újra a dalt, anyám megfogta a kezemet, és én megszorítottam az övét. —

Boldog lenne, ha hallaná — suttogtam.

—

O már örökké boldog lesz — válaszolta.

Egy marék földet szórtam rá. Anyám is a kezébe fogta a földet, sokáig állt a sír fölött a kezében a hideg földdel, szorította, morzsolta, de nem merte elengedni, mintha azzal örökre búcsút intene. A képzeletbeli zenekar már az utolsó dallamokat játszotta, és anyám keze végül feladta a küzdelmet. Rászórta. Azt a földet, amivel apám annyit dolgozott, amit nap mint nap megérintett és elejtett ő is. Igaz, ő az életet adta így a virágoknak, mi pedig a halálnak adtuk át őt. A temetőből kifelé elcsúsztam a vizes leveleken. Egy hete már esett az eső, javában ősz

volt, nem akart elállni. Sejthettem volna, hogy csúszós az út, de a gondolataimba merültem. Nem éreztem, hogy nagyon megütöttem volna magam. Nem tudtam felkelni sehogy se. Elfehéredtem, rosszul lettem nagyon. Az orvosért indultak néhányan, addig is a ravatalozóba vittek és felfektettek oda, ahova a halottakat szokás. Ettől az érzéstől nem lettem jobban, sőt, elájultam. Az orvos ébresztgetett. A vérnyomásomról hadováit, meg arról, hogy kivizsgálás kellene, mert nem múló rosszullétről van szó. Legyintettem és megpróbáltam egyedül felállni. Rossz ötlet volt. Újra összeszedtek, ezúttal már maradtam ott. Láttam anyám szemében a rémületet, hogy engem is elveszíthet, és bár irtóztam a kórházaktól, megengedtem neki, hogy elkísérjen valamelyik nap a rendelőbe. A házhoz visszaérve azonban már Andrej várt. Mikor megláttam, bármilyen rosszul is voltam előtte nem sokkal, elkezdtem futni és a karjába ugrottam. Belefúrtam a fejem a kabátja redői közé, hogy ne kelljen látnia a könnyes szememet. Ügy örült nekem, hogy el sem engedett néhány pillanatig. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire hiányzik, amíg meg nem láttam, hiába tudtam csak nehezen letenni a telefon. Anyám lassan beért minket, de nem mondott semmit, nem kérdezett semmit, csak bemutatkozott és beinvitált minket a házba. Andrej fesztelenül mozgott a szerény kis otthonunkban, ő ennél sokkal szebb és gazdagabb környezetben nőtt fel, de ha úgy is gondolta, nem érzékeltette velünk. Leült a sarokülőre, és a kezébe fogta Marcipánt. Mindkettőnknek újra részvétet kívánt, ezután egy kicsit csönd lett, egyikünk sem tudott megszólalni. A fekete ruhánk és az apám hiánya kitörölhetetlenül ott volt közöttünk. —

Azt hittem, később jössz — törtem meg a csendet.

—

Csak látni akartalak, hogy jól vagy-e. Megint nem jó a színed — mondta, és

finoman megfogta a kezemet, és egy puszit nyomot rá. —

Volt már több rosszulléte is a lányomnak? — kérdezte anyám a terítő leszedése

közben. Persze azonnal elmondta Andrejnek, mi történt a temetőben, és hogy biztosan a temetés miatt lettem rosszul, de azért ki kell vizsgáltatni. Andrej rám nézett és látta a szememből, hogy nem ez a pillanat a megfelelő, ezért csendben bólintott, majd hozzátette, valóban, egy kivizsgálás nem árthat. Anyám gyertyát gyújtott, a függönyöket sem húzta el, apám képét, amit már egy fekete szalag keretezett, az asztal közepére tette. Andrej átölelt és a fülembe suttogta: nem lesz semmi baj, majd elmúlik a fájdalom. Mindannyian a képet néztük, Szepi pedig elkezdte a holdat ugatni az udvaron.

Kikísértem a kapuig, amikor indult. Hosszan fogta a kilincset, mintha mondani akarna valamit, de nem merne. Nem akartam, hogy elmenjen, mert akkor magamra maradok a gyászommal. Önzés volt ezt gondolni, de ebben a pillanatban önzőén akartam viselkedni. Szükségem volt Andrejre és arra az erőre, ami belőle jött. Kipróbálhatok valamit? — szólalt meg hirtelen. Majd meg sem várva a választ,

-

megfogta a kisujjamat. Fájt? - kérdezte. Azt hittem, viccel, nem értettem, mit akar ezzel. Megfogta

-

három ujjamat. És ez? - Nemet intettem a fejemmel és úgy néztem rá, mint egy holdkórosra

-

szokás. -

Talán ez sem. - Megfogta a kezemet. Az ujjait belefűzte az ujjaim közé, úgy

fogta, ahogy a szerelmesek szokták, hogy minél nagyobb bőrfelületet érintsen meg. Már értettem, mit csinál. Ugyanúgy, ahogy az ajtóval. Először csak érintsd meg a fát, aztán a kulcsot, aztán a kilincset, végül nyisd ki. Nyissam ki a szívemet. -

Nem fáj - mondtam, és mosolyogtam. Megszorítottam az ujjaimmal a kezét. Akkor jó, legközelebb tovább megyünk. - Az egyik ujjával finoman megsimította

az alkarom érzékeny bőrét a csuklóm felett, ahol olyan vékony a bőr, és az erek a lehető legközelebb pulzálnak a bőrhöz. Bólintottam, de nem szóltam semmit. Beszállt az autóba, én pedig még sokáig néztem utána, és próbáltam tisztázni, mit is éreztem az elmúlt percekben. Sokáig vártunk kinn a folyosón, míg behívtak engem a rendelőintézetbe. Aztán elküldték máshova. Vért is vettek, méregették a pulzusomat. EKG-ra tettek. Andrej ekkor már a fővárosban volt, vissza kellett mennie dolgozni, de ígérte, néhány nap múlva újra jön, addig is pihenjek sokat, óránként egyszer hívjam fel telefonon, és minden egyes hívás tartson hatvan percig. Mosolyogtam rajta. Annyira édes volt. Ha nem beszéltünk telefonon, minden szabad percében SMS-t írt nekem. Reggel, mikor bezuhantam az ágyba, kivételesen jól I nr/lam aludni egész délutánig. Tudod, mi érti Mert a te párnádon tt lu diám és végig éreztem az illatodat. Eszeveszettül hiányzol! Ezt már nem lehet bírni! Anyám szó nélkül kísért mindenhová. Nem is kérdezett soha, egyszer sem. Többször megjártuk mi már ezeket a helyeket, amikor gyerekként először jött ki a szívritmuszavarom, ezért nem volt újdonság. Egyikünk sem lepődött meg azon, hogy egy olyan megterhelő lelki dolog, mint apám temetése, újult erővel tépi fel a mellkasomat és ad utat ennek a furcsa betegségnek. Végül a nőgyógyászatra küldtek. Én nem lepődtem meg, anyám annál inkább. Az

orvos azt mondta, nem a temetés és a szerettem elvesztése okozta fájdalom, hanem a bennem növekvő új élet okozta a problémákat. Ugyan még csak kilenc hetes terhes vagyok, de érezhető, hogy több munkája van a szívemnek. Eddig még jól bírta az ájulást leszámítva, de ahogy a magzat nőni fog, egyre nehezebb lesz, különösen a harmadik trimeszterben. Kihagy néhány ütemet, amitől kevesebb vér kerül az agyamba, ettől ájultam el. Szóval a gyerekem miatt akár meg is halhatok. Minél nagyobb lesz, annál több ütemet hagyhat ki. Nagyot sóhajtottam. -

Gyógyszer? - kérdeztem halkan.

-

Azzal megölné az embriót. El kellene gondolkodnia az abortuszon. Vagy

mindketten belehalhatnak. -

Nincs más megoldás? - nem mertem az orvos szemébe nézni, féltem, hogy

kiolvasom belőle a választ. -

Megpróbálhatja kihordani, de természetes úton akkor sem szülheti meg, az

erőlködést nem bírná ki. Nyugalomra és pihenésre van szüksége, semmi izgalomra. így is csak harminc százalékot adok, hogy sikerül megszülnie. Van, aki vigyázzon magára? Érdekes módon nem Andrej jutott eszembe, aki ebben a percben is munkahelyén azon agyai, hogy mikor hívom már fel az ered menyekkel. Én rád gondoltam helyette. Mintha fejbe vertek volna. Elveszthetem a babát. Baba. Ez a szó visszhangzott a fejemben. Talán megint a Sors játszik velünk végtelennek tűnő játékot, és elveszi tőlem azt, ami még csak nem is az enyém, s amit eddig a percig magam sem tudtam, hogy mennyire akarok. Voltál már úgy, hogy amit könnyen kaptál, arról könnyen le is tudtál mondani, de ami ért küzdeni kellett, azt mindennél többre becsülted? Hát, persze, én voltam az, kedves. Nekem ettől a perctől a gyerekem, a gyerekünk lett az új célom. Jobban akartam bárminél. Az orvos felírt néhány szívritmus-szabályozó gyengébb gyógyszert, ami kordában tartja bajok forrását, de nem árt a legdrágább kincsemnek sem. Megígértem, hogy hetente járok EKG-ra, és benézek hozzá is mindig is új eredményekkel. Nem akartam ezúttal kockáztatni, tudtam, csak egy esélyem van, nem ronthatom el. Kimentem a folyosóra, anyám már türelmetlenül várt. De még, mindig nem kérdezett semmit. Mondtam neki, hogy sétáljunk egyet. Elmentünk a park felé, ahol egyszer egy szép délutánt töltöttünk együtt még hárman. Talán május elseje volt vagy gyereknap, de az egész parkot feldíszítették lufikkal és füzérekkel, én pedig hatalmas fagyit nyaltam, ami a kép elkészülte előtti utolsó másodpercekben a ruhámon landolt, így a mosolygás helyett egy elkámpicsorodott gyermekszáj maradt meg a felvételen. Anyám nem erre gondolt, szótlanul lépdelt utánam, észre se vettem, hogy lehagytam.

Azért mentem olyan gyorsan, hogy utolérjem a gondolataimat, amelyek gőzerővel száguldottak a fejemben. Eszembe jutott, hogy kímélnem kell magam, nem szabad erőltetni a szívemet, különben a baba... Bele sem mertem gondolni. A kezemet a hasamra szorítottam, mintha ezzel is benn tudnám tartani, vagy meg tudnám védeni. Öt. Anyámra néztem. El kell neki mondanom, muszáj megtudnia. Segítenie kell nekem és mellettem lennie, mert egyedül ez nem fog menni. De akkor mindent el kell mondanom neki, rólad és rólam, az elejétől kezdve, az összes apró szálát. Csöngét is, a találkánkat is, a szakításunkat is, a magamba fordulást is, az öngyilkossági kísérletedet is, a megfutamodásomat is, a verseskötetemet is, az együtt töltött éjszakánkat is, a hídon való találkozásomat is, Andrejt is, az egyelőre még épülő kapcsolatunkat, mindent. Tudtam, órákig kell majd mesélnem neki, s sokszor magam sem tudom majd megmagyarázni, miért tettem, amit tettem, de talán megérti egy részét, vagy ha nem is, legalább elfogadja. Olyan sok mindent kellet mondanom, hogy végül nem is tudtam megszólalni, csak annyit nyögtem ki alig hallhatóan: — Gyereket várok.

6.

S OSEM VOLTAM ANNAK A KÉPESSÉGNEK A BIRTOKÁBAN, Hogy meg tudtam volna állítani vagy akárcsak néhány pillanatig fogni az időt. Mindig kicsúszott a kezem közül, pedig próbálkoztam erősen. Mindig is úgy gondoltam, ha az ember igazán akar valamit, akkor az nem elérhetetlen a számára, én mégsem tudtam megállítani az időt, pedig ha valamikor szükségem lett volna rá, hát ezekben a hónapokban biztos. A testnek mindig idő kell a gyógyuláshoz, de a léleknek néha elég egyetlen perc is. Talán te is ismered ezt az érzést, amikor egy mosoly, egy ölelő kar vagy egy apró szó meggyógyít, és utána már nem tűnik borúsnak sem, ami addig megoldhatatlan volt. Mikor még fiatalok voltunk, de régen volt, ne nevess ki, és én felhívtalak telefonon, hogy megtudjam, ki mellett döntöttél, bár te egy szóval sem mondtál se igent, se nemet, én mégis tudtam, hogy elveszítettelek. Egy pillanat alatt összeomlott az életem, ahogy megpróbáltam felkaparni magamat padlóról, már egy másik ember állt fel onnan, aki

meg sem ismerte volna azt a régi lányt, akibe te beleszerettél. Más ember lettem, gyakorlatiasabb, érzelmeket nélkülöző nő. A veled töltött néhány hét során megint visszatért a régi énem, de ahogy újra eltaszítottál magadtól, az a régi kislány is újra eltűnt, és én megint csak bezárkóztam a magam kis világába. Ám most már ezt nem tehettem. Nemcsak azért, mert végre nem voltam egyedül, és nem is azért, mert anyámmal sikerült rendbe hozni a kapcsolatomat. Hanem a gyerekünk miatt. Nem lehettem már önző, nem lehettem csak a magam bajával és sérüléseivel elfoglalva. Visszatért végre az a régi kislány, aki egyszer azt mondta neked, gyere, táncoljuk át az éjszakát. Újra bele tudtam nézni a tükörbe, nem zavart már az arcképem, elővettem a régi naplóimat és kutattam, ki voltam és honnan jöttem. Gyermekkori képeket néztem át újra és újra, hogy megleljem magam, felkerestem a régi barátaimat, akikkel újra megtaláltam a régi hangot. Hogy ehhez mi kellett? Az annál sokkal bonyolultabb, hogy azt pár szóban el tudnám neked mondani, kedves. De talán most nem is annyira fontos minden apró részletre kitértem, hiszen eljön még az az idő, hogy újra szemtől szembe állunk egymással, s mikor mindent el akarok mondani neked, te csöndre intesz és azt mondod, felejtsük el, ami volt, törődjünk a jelennel. Legalábbis a tudatom legmélyén ezt így képzeltem. A szívpanaszok miatt kevés esélyem volt arra, hogy épségben kihordjam a babát, de nem adtam fel, ahogy eddigi életem során bármikor máskor tettem volna, küzdeni akartam. A legnagyobb hatással az otthonom volt rám ezekben a hónapokban. Jól éreztem magam, és a gyermekkoromat összekötöttem azzal az érzéssel, ami bennem is lassan-lassan elkezdődött: az odaadó szeretet, a biztonság és a védeni akarás érzése. Ezért úgy döntöttem, nem megyek vissza a fővárosba, akármilyen nehéz döntés is volt ez Andrej miatt. Persze te ezt nehezen érthetted, hiszen v:az121állandó költözések, a kollégium és a szüleid ÍÍ% korai halála miatt te mindig is otthontalannak érezted magad, ahol voltál, ott éppen csak megtűrtek, és ennek nyoma minden emberi kapcsolatodon is kísértett. De én nem így nőttem fel. Nekem mindig volt hova hazamenni, ahol ropogott a tűz a kályhában, édes illatok töltötték meg a levegőt, és volt két ember, akire bármikor számíthattam. Ám ezeket elvesztettem veled, bár ez nyilván nem miattad volt. Én voltam az, aki képtelen volt otthon megnyílni és felfedni az érzéseit és a csalódását. Nem volt könnyű anyámnak elmondani a történetünket. De még magam is

meglepődtem, milyen összeszedetten és tárgyilagosam sírás és kifakadás nélkül tudtam mesélni. A végéig meg sem szólalt, nem kérdezett közbe, nem tudálékoskodott, nem ítélkezett. Amikor végeztem a meséléssel, megkérdeztem, van-e kérdése. Először nemet intett, aztán nagyon megráncolta a homlokát és csak annyit kérdezett: ezt miért nem mondtad el korábban nekem? Elnevettem magam, úgy, ahogy apám halála óta egyszer sem, és valami olyan végtelen hálát és megkönnyebbülést éreztem, hogy szegény anyám azt sem tudta, miért ölelgetem meg. Ezután már minden úgy volt, mintha azok az évek nem maradtak volna ki a kettőnk kapcsolatából. Apa hiánya ugyanúgy összekötött minket, mint a baba érkezése. Anyám féltő gondoskodással vett körül és apránként vette a kis holmikat is, és titokban tervezte már a gyermekszoba helyét is. Végre boldog voltam. Újra.

?)i- 122 -ï;>

Nem hazudok. Nem lenne értelme. Sokszor gondoltam rád ezekben a hónapokban. Sokszor álmodtam veled és eszembe jutott az is, hogy megmakacsolom magam és felhívlak. De képtelen voltam újra beszélni veled. Nem tudtam volna mit és hogyan mondani. Féltem felutazni a fővárosba is, hátha valahol meglátsz, és a hasamon már tagadhatadanul látszottak az elmúlt hónapok nyomai. Szépen fejlődött a kisbabánk. De rajtad kívül volt még valaki, aki ezekben a hónapokban sokkal fontosabb lett a számomra, és akivel minden percemet együtt töltöttem. Akit már mindenkinél jobban szerettem volna megismerni. Sokszor meséltem neki rólad. Kimentem a kertbe, leültem a pádra és simogattam a hasamat, s közben a te könyvedből olvastam fel neki, vagy a leveleidből, amiket nekem írtál. Bár anyám aggódott, hogy nem használ a szívemnek, de valójában ennél megnyugtatóbb dolog, ennél csodásabb pillanat nem létezett a számomra azokban az időkben. Talán a kicsinek sem. Az orvos meg volt elégedve az eredményeimmel, bár egyre több gyógyszert írt fel, aminek csak egy részét szedtem be, nem akartam ártani a babának. Persze tudtam, ezzel viszont magamnak ártok, de az nem érdekelt. Már értettem, miért hívják ezt áldott állapotnak, miért száll az emberre valamilyen hihetetlen béke, amilyet még soha nem tapasztalt. Olyan boldog voltam ezekben a hónapokban, mint azon a nyáron, amikor azt hittem, én már örökre a tiéd leszek. Illár is gyakran írt, kellemes volt a virtuális társasága, kiönthettem neki úgy a szívemet, hogy még csak nem is találkoztunk soha. Kitart mellettem, még ha csak levélben is, nem hús-vér emberi valójában. Talán azért is éleztem egyre közelebb magamhoz a személyiségét, mert ő is egy szerelmi csalódáson volt túl, jó volt valaki olyannal beszélni, aki hasonlót élt át, mint én. Nem akartam keseregni, annak már vége volt, csak egy férfi szemén keresztül próbáltalak megérteni téged. Elvégre minden ;i! 123 iá

egyes mozdulatom, szavam vagy gondolatom miattad, érted volt, kedves. Megbocsátod vagy sem, már nagyon mindegy. (...) Ha vele akart lenni, akkor vele kellett volna lennie. Ha kellett volna az a mélyen emberi és különleges, akkor kockáztatnia kellett volna. Biztos vagyok benne, hogy kellett neki, úgy ahogy volt, s talán éppolyan szívszorító álmai voltak kettejükről, mint Önnek. Nem lehet mindenkivel jó, de törekedjen arra, hogy ne legyen rossz senkivel!

Ha őszinte lenne azzal a nővel, ha elmondaná neki a valódi érzéseit, lehet, hogy megértené, miért döntött rosszul. De így sosem értheti meg magát, úgy pedig nehéz szeretnie. Sosincs késő egy kapcsolatnak, nincs olyan, hogy elmúlt, elhalványodott, az érzések mindig ott lesznek az ember lelkének legmélyén, s ez így van jól. S talán csak egy megfelelő szikra, egy tökéletes pillanat kell, hogy felkeljenek tetszhalott állapotukból, s ekkorra talán már sokkal erősebbek is lesznek, mint valaha voltak. A bátorság nem a fegyvere, azt már látom, holott a nyelve éles, ha velem beszél, vagyis a klaviatúrával. Talán ezt a vehemens természetet kéne áttennie a mindennapjaiba... Miért nem tud ilyen nyíltan és őszintén beszélni azzal a nővel? Velem is szót értett, pedig én aztán a nem könnyű esetek csapatát erősítem már egy ideje. Hallgasson rám, s keresse meg azt a nőt és mondja el, mit érez! Legfeljebb az orrára vágja az ajtót, amit valljuk be, meg is érdemelne. De egyébként nem veszthet semmit, hiszen már elvesztette azt, aki a legfontosabb volt magának. Higgyen nekem, hiszen szerelmi kérdésekben teljesen analfabéta vagyok... Majd írja meg, hogy döntött... Pár nap múlva jött is a válasz. Talán igaza van. A bátorság hiánya az, ami elválaszt minket. Csak kapnék egy jelet, egy pozitív megerősítést, már rohannék is hozzá. Álmodom vele és sokat gondolok rá, mindennap. Tudnom kell, kivel él, mivel telnek, egyáltalán szépek-e a hétköznapjai? Beleőrülök a hiányába. Reggel felkelek és este lefekszem, és gyűlölöm a nappalokat, mert nincs velem. Ha az éjszakák nem lennének, valószínűleg már megbolondultam volna. De így legalább van, ami éltet. Hogy egy-egy őrült és szakadozott álomban újra hallhatom a nevetését, megérinthetem a haját. Elhihetem, hogy mi együtt vagyunk és boldogok vagyunk. Hogy nincs múlt. Meg sem történt az egész, ami szétválaszt minket. Aztán felébredek, és mindennek vége. Tudom, néha gyerekes vagyok, de ez nem baj. Teljesen sosem szabad felnőni, és azt sem szeretném, ha megállna az idő. Hiszen ha akkor történhettek csodák, akkor máskor is. Ha majd egyszer meghalunk, talán mégsem hagyunk itt mindent teljesen. Talán az emlékeinket magunkkal visszük. Senkinek nem lesznek olyan édes emlékei, mint

nekünk. Mi kettcn felfogtuk azt, ami fájdalmasan jó volt, és nem mentünk el mellette. Ezeket az emlékeket már nem veheti el senki tőlünk, mert a miénk. A miénk örökre. Volt pár nap az életemben, először és utoljára vele, amikor nem számított, hogy hol vagyok, mégsem akartam máshol lenni. Nem számított a jövő, és mégsem tudtam másra gondolni, csak a napokra, amiket még vele tölthetek. Nem vagyok boldogtalan, mert elmúlt. Boldog vagyok, mert megtörtént. Ha az életem további részét úgy élem, hogy a pokol kénköves bugyrai egy vidámparkhoz hasonlítanak majd az én szenvedéseim mellett, akkor is megérte. Akkor is kellett. Jó volt olvasni Illár szavait, mintha nem veszett volna el minden, úgy írt a szerelméről. Az élet úgy hozta, drágám, hogy nekünk nem szabad együtt lennünk, csak kínszenvedést hozunk a másikra. Bárhogyan fáj is, így van ez. Sokszor megkérdezte anyám ezekben a hónapokban, hogy lia u- hetném, visszaforgatnám-e az idő kerekét, hogy ne szeressek beléd, ne csalódjak és ne legyen gyerekem se. A válaszom mindig ugyanaz volt. Semmi pénzért. Ezek szerint próbáltam élni az életemet, az új életemet, amiben már a megnyugvás próbált uralkodni. Nemcsak a baba vagy az én érdekemben, hanem miattad is, bármilyen hihetetlenül is hangzik. Andrej minden héten meglátogatott. Néha egy napra jött, néha több napig maradt. Először szigorúan orvos bácsi volt, vizsgált és érdeklődött az állapotomról, felügyelte, mit és mennyit eszem. Aztán szerelmes férfi volt: a kanapén úgy aludt el, hogy a feje az ölemben volt és simogatta a hasamat. Aztán kisfiú, és éjszakákon át játszottunk Gazdálkodj okosad-x vele és anyámmal. Nem is tudom, hogyan bírtam volna ki ezt az időszakot az ő támogatása és szeretete nélkül. -

Felteszed a nikotintapaszom? - kérdezte egyik délután. A kedvemért abbahagyta

dohányzást. Nekem ez nagyon sokat jelentett, különösen, hogy nem kértem rá, magától kezdett leszokni. Bólintottam, erre ő levette a pólóját. Tudom, hogy hihetetlenül 125 !!>,

hangzik, de én idáig, hiába töltöttünk együtt sok időt, még nem láttam And- rejt meztelen felsőtesttel. És a hír igaz arról, hogy a kismamáknak nem lesz kisebb a libidójuk azért, mert babát várnak, sőt... Bronzszínű bőre volt, makulátlan, sehol egy anyajegy vagy szeplő. A háta széles, különösen a vállaknái, és a karja szépen kidolgozott. Eddig észre se vettem, hogy ilyen izmos. Vagy talán mindig a barátot, a segítséget láttam benne és nem a férfit. Ebből a szögből viszont egészen biztosan az volt, igazi férfi. Nagyot nyeltem.

-

Mindegy, hova teszed. — Habozásnak vélte a várakozásomat. Gyorsan

kapcsoltam, és ráragasztottam a jobb lapockájára. A bőre forró volt. Ügy kaptam el a kezem, mintha égetne. Megfordult, és lassan vette fel a pólóját. -

Nagyon jól nézel ki - csúszott ki a számon az őszinte gondolat. — Mármint egy

pasihoz, egy átlag pasihoz képest. Egész jól. Nem akartam, hogy félreértse, nem udvarolok neki, egyszerűen csak megdöbbentően jól néz ki. Nem is értem, miért pazarolja az idejét rám? -

Köszönöm! - Látszódott rajta, hogy meglepődött, de jól is esett neki.

Nem vagyok hülye, tudom, hogy szerelmes volt belém. Még a vak is láthatta rajta, úgy nézett rám, úgy ért hozzám, mintha valamilyen törékeny kincs lennék. Ha jött és hozott valami apróságot ajándékba, tudtam, hogy órákig választhatta ki valamelyik ajándékboltban, és hogy a csomagolásra is rengeteg időt szánt. Minden gondolata, minden pillanata én voltam. Én pedig lassan, de biztosan egyre többet és többet kezdtem el érezni iránta. Nem, nem lángoltam úgy érte, ahogy egykor érted, de úgy gondoltam, nem is szabad összehasonlítanom a kettőtök iránti érzéseimet. Amikor veled találkoztam, fiatal voltam és naiv, vele már, mint sokszorosan csalódott szerelmes és állapotos nő. Nem lehet összehasonlítani. Minden annyival egyszerűbb volna, ha úgy tudtam volna őt szeretni, mint téged! Egyik éjjel együtt aludtunk a szobámban, amikor rosszat álmodtam és a baba is nagyon rugdosott, felébredtem. Egyből ugrott a mozdulatomra, és féltőn betakart. -

Ugye, tudod, hogy mindennél jobban szeretlek? - suttogta és megcsókolta a

fejem búbját. -

Igen — válaszoltam.

-

És hogy egész nap te jársz a fejemben? - kérdezte és átölelt.

-

Akkor azért vagyok olyan fáradt estére — mondtam, de nem bírtam ki, és

elnevettem magam. O is nevetett és még szorosabban ölelt. A fejemet megpihentettem a mellkasán, ő pedig simogatta a hátamat és halkan dudorászott nekem, mint egy kisgyereknek, hogy könnyebben elaludjon. -

Mit szólnál a Mártonhoz? — kérdezte hirtelen.

-

Mármint milyen Mártonhoz? - kaptam fel a fejem.

-

A baba nevére gondoltam. Lehetne Márton, ha fiú, és Boglárka, ha lány.

-

Nem gondolkodtam még a baba nevén - hazudtam, pedig valójában csak egyik

név sem tetszett. -

De a vezetéknevét csak tudod már. Patócs, nem? - Olyan természetességgel

kérdezte, hogy egy pillanatig még levegőt is elfelejtettem venni. Érkezett is a dühös válasz rúgás formájában a hasam tájékáról. Ezen sem gondolkoztam még. Majd megbeszéljük, jó? – tértem ki a válasz elöl, Andrej pedig nem sokáig firtatta tovább a kérdést, hanem elaludt. Nem is tudtam magamban eldönteni, örülnöm kéne-e ennek, vagy inkább mélységesen felháborodni. Ránéztem a sötétben. Nyugodt volt az arca, hosszú szempillái megpihentek az arccsontján, csak az orra mozgott egy kicsit a beszívott, majd kifújt levegőtől. A haja belelógott az arcába, a kezemmel félresimítottam. Meg sem érdemlem, hogy engem valaki ennyire szeressen, miközben én valaki mást szeretek. Már elmúlt tél, amikor levelet kaptam Patríciától. Régi, kedves barátnőm a főiskoláról, és Csöngéről időről időre megkeresett e-mail-ben. Amióta ugyanis felhívott néhány évvel ezelőtt és együtt vigyáztunk rád az öngyilkossági kísérleted után, tartottuk a kapcsolatot, és bár nem számoltam be neki életem minden apró rezdüléséről, vagyis Illárról, a babáról vagy Andrejről, mindig tudni akarta, jól vagyok-e. Igazából azért írt, hogy elújságolja, nemrég kinevezték az egyik budapesti múzeum művészettörténeti vezetőjének. Nagyon megörültem a hírnek, és gratuláltam nekik. Hallottam a hangján, hogy boldog, nagyon boldog, és be kell vallanom neked, kicsit irigyeltem is. Hiába hordoztam a legnagyobb kincset szívem alatt, hiába rendeződött a kapcsolatom anyámmal és találtam meg újra az otthonomat és a lelki békémet, a munka és a karrier hiányzott az életemből. De nem csak ezért szerettem, ha Patrícia írt nekem. Végre volt valaki, akitől információkat tudhattam meg rólad, gondosan ügyelve arra, hogy visszafelé ez már ne így legyen. Azt mondta, jól vagy, sokat írsz, rendeződött az életed, találtál magadnak valakit végre. Ereztem, hogy felgyorsul a szívverésem. Legalábbis arra következtet abból, hogy sokat írsz róla. Egyébként Nórának hívják. Elkezdtem 127 !!>,

szédülni. Valószínűleg nagyon közel álltok egymáshoz, mert még a londoni könyvbemutatóra is magaddal vitted. Csak őt egyedül, senki mást. A kezem leesett a billentyűkről. Patrícia reméli, minél előbb elveszed, hiszen már céloztál rá, ennyi idősen már a legtöbb férfi az apaszerepet gyakorolja... Becsuktam a laptopot. Olyan hirtelen, hogy leesett az íróasztalról. Fel akartam állni, de megremegett a lábam, gyenge és erőtlen volt. Összerogytam. Úgy éreztem, mintha egy satu szorítaná a szívemet, egyre összébb, míg már úgy éreztem, széthasad. Kiáltani

akartam, de nem tudtam, nem jött ki hang a torkomon. A tüdőmből mintha kiszorult volna az oxigén, levegő után kapkodtam és a lábammal a földön doboltam, hátha anyám meghallja, és bejön segíteni... Bejött és segített felülni, odatámasztott a falhoz, kitapintotta a pulzusomat, de teljesen felesleges volt, látszódott, hogy nem vagyok jól, de ekkor még nem gondoltam volna arra, hogy kisebb szívinfarktusom van. Zsibbadt a bal kezem, és lassan már az egész oldalam, a fájdalomtól alig bírtam mozdulni vagy szólni. Ekkor még nem tudtam, nem most találkozók utoljára a halál érzésével, mielőtt eljönne még az utolsó órám. Mentőt hívott, közben összekészítette a gyógyszereimet, mert azokat biztosan elkéri az orvos. A mentős ápolók gyorsan odaértek, nem nagyon tudtam figyelni anyám szavaira, ahogy elmondja, mi történt, alig bírtam nyitva tartani a szemem. Felsegítettek és ráültettek a hordágyra. Akkor láttuk meg, hogy egy hatalmas vértócsa van alattam. Csak a babára tudtam gondolni. Miért nem vigyáztam magamra? Miért nem tudtam, mikor megmondta az orvos, hogy nem szabad erőltetni vagy izgatni magamat? Patrícia nem tehet rőla, hiszen még azt sem tudja, hogy érzek valamit irántad, azt meg pláne nem, hogy a gyerekedet várom, és veszélyeztetett terhes vagyok. Nem bírom ki, ha elveszik még ezt is tőlem. A gyerekemet akarom, kérem, mentsék meg! Én nem számítok, de a baba... - súgtam oda a mentősnek, miután a nyakánál megragadtam az ingjét és magamhoz húztam. -

Ne aggódjon, már hívtam telefonon a kezelőorvosát, van még esélye, hogy

mindkettőjüket meg tudjuk menteni. Most nyugodjon meg! Szedte rendesen a gyógyszereket? -

Nem.

-

Meglátjuk, mit tehetünk. Maga is velünk jön?

Anyám is beszállt a mentőautóba. Mindig nagyon gondos, fegyelmezett embernek ismertem, de most még az ajtót is elfelejtette becsukni, és a fagy ellenére papucsban és otthonkában ült be mellém. Megtört kis arcával nagyon riadtan nézett rám, folyamatosan csitítgatott és biztatott, nem lesz semmi baj. Tudtam, valójában magát akarta megnyugtatni, nem engem. A két ember, aki maradt neki ezen a világon, nagy veszélyben volt. Végre beértünk a kórházba, ahol a kezelőorvosom már várt. Melegítőben volt, gondolom, otthonról riasztották be sürgősen. -

Megígérte nekem. Tudja, hogy csak jót akarok - mondta cseppet sem

szemrehányóan, inkább aggódva. -

Néha nem úgy jönnek ki a dolgok, ahogy terveztük őket. Ugye, azért nem

haragszik rám? -

Magára egyszerűen képtelenség haragudni — mondta gyengéd mosollyal. —

De megdicsérni sem fogom. -

Megmenti a babát?

—

Mindkettejüket, de előbb látnom kell, mi újság. Kérem, szóljanak a kardiológus

kollégának is! Átfektettek a kezelőágyra, és rám tették a tapadókorongokat és vezetékeket. Több mint egy órán át figyelték a szívverésemet, ekkor mondták meg, hogy egy kisebb kamrai leállás volt, enyhébb lefolyású, de a baba szempontjából ugyanolyan ártalmas. Több injekciót is adtak, ettől egy kicsit lejjebb ment a szívverésem. De a babáé nem. —

Nincs mit tenni. Császározni kell.

—

Micsoda? Ezt nem mondhatja komolyan! — Egyszerre sírtam és kiabáltam.

Egyfolytában a fejemet ráztam, mintha attól bármit is újragondolnának körülöttem az orvosok. —

Nyugodjon meg, ne izgassa fel magát! Muszáj, értse meg, muszáj, különben

elveszti a magzatot. Sikerült stabilizálnunk a maga állapotát, de a magzatét nem, szabálytalan a szívverése, gyorsul, ha nem vesszük ki, meghalhat. —

De még a nyolcadik hónapban sem vagyok!

—

Tudom, koraszülött lesz, de nyugodjon meg, ha kivesszük időben, akkor

inkubátorba rakjuk. De ha most nem vesszük ki, akkor alig van esélye a túlélésre. Értse meg, ez a legjobb döntés, amit most hozhatunk! Bízik bennem? —

Bízom — mondtam remegve. — Bátor vagyok — hazudtam, valójában még

soha nem féltem semmitől ennyire, mint most. De visszaszorítottam az újra és újra kibuggyanni készülő könnyeimet. —

Bevisszük a műtőbe, kap érzéstelenítőt, gyorsan kivesszük a magzatot, magát 129 !!>,

pedig ellátjuk. A császármetszés után pár órával már láthatja is a gyermekét. Gondoljon erre, ez tartsa az erőt magában! * Nem tudtam most annak örülni, hogy pár óra múlva, ha csak üvegen keresztül is, de láthatom a gyerekemet. Arra gondoltam, hogy baj lesz, valami nem sikerül, és az aggódásomat tetézte az orvos ideges pillantása és kapkodó mozdulatai. Mikor behívták az osztályvezető főorvost, már tudtam, nem rutinműtét következik.

Elbúcsúzhattam még anyámtól a folyosón. -

Ne sírj, kérlek!

-

Aggódom miattad - zokogta a vállamba.

-

Nagyon félek, de te ne tedd! Anyu, menj haza, hozzál be pár ruhácskát a

babának, jó? Meg nekem is. Mire visszaérsz, már ketten fogunk itt várni téged. És hívd fel Andrejt, kérlek! Lassan megnyugodott, de nem mozdult. Inkább kiül a váróba, mondta és el is indult. Az orvos viszont bejött. -

Felkészült?

-

Erre fel lehet készülni?

Megkaptam az érzéstelenítést, és lassan nekiálltak a négy fő orvosból és vagy tucatnyi nővérből álló csapat dolgozni a hasamon. Mivel kendővel eltakarták előlem a hasamat, és érezni sem éreztem semmit, így nem tudtam, hogy éppen hol tartanak. Idegen szavakat mondtak, néha megtörölték az orvosom homlokát, de mást nem láttam. Próbált néha rám mosolyogni, de a maszktól csak annyit láttam, hogy feljebb emelkedett a füle és ráncosabb lett a szeme, de tudtam, biztatni akar. Kérdezni nem mertem, féltem, megzavarom őket, ráadásul úgy éreztem, hang se jönne ki a torkomon. A hangot hallgattam, a gép pityegését, furcsamód megnyugtatott a kettőnk szívének cseppet sem hasonló, de mégis ugyanolyan szívdobogása. Az enyém lassabban, az övé gyorsabban. De együtt dobogott a két szív.

Aztán hirtelen az egyik felgyorsult. —

Gyorsan, nincs már időnk, vegyük ki a babát!

—

Kinn van már?

—

Megvan. Emeld ki!

Próbáltam arrafelé nézni, ahol a gyermekemet gondoltam, de egy ápolónő hátát láttam már csak, amint visz valami apró dolgot bebugyolálva a kezében. Nem lehetett nagyobb egy kiflinél. Istenem, milyen kicsi! —

Jól van? Miért nem sír?

—

Ez természetes a koraszülött babáknál, ne aggódjon, egészséges, adunk neki egy

kis oxigént — hangzott a cseppet sem megnyugtató válasz a szülésznőtől. —

Miért? Mi történt?

Már nem hallotta meg a hangomat, sietősen kiment a műtőből, még három nővér utána. Én a többieket próbáltam faggatni. —

Mi történt?

—

Kicsit későn vettük ki a babát, kevés oxigént kapott, de életképes, minden

rendben lesz. Hirtelen elsötétedett minden. —

Honnan jön a vérzés? El kell fognunk azt az eret! Nem látok semmit, törlést

kérek! — A hangja egyre idegesebb volt, éreztem, hogy elveszti a türelmét. És meglepő módon láttam is. Mindent. Tisztán. Az orvosok a hasam körül próbálták elállítani a vérzést, ami nem látni honnan, de folyamatosan folyt. A nővérek újabb és újabb törlőruhákat hoztak. A hasamon nem volt nagy vágás, az orvos pedig egymás után próbálta lefogni az ereket és felkutatni a vérzés helyét. Bár mindig is undorodtama vértől, mégsem lettem rosszul. Ájultan feküdtem az fi! 131 !!>

asztalon, mégis mindent láttam magam körül. Hallottam a gép őrült zakatolását, amely a szívemre volt kötve, láttam a gyors igyekezetét, a kapkodást. Sőt, még anyámat is láttam, ahogy a kezébe temetkezve sír a váróban. Mindent láttam, sokkal élesebben, mint a valóságban, nem fájt semmim, és furcsamód nem is zavart semmi. Az életem már a legkevésbé sem. De valakit azonnal látni akartam. Nem kellett messze mennem. Könnyedén megtaláltam a koraszülött szobát a sok kis inkubátorral. És azt sem kellett sokáig találgatnom, melyikben van az én babám. A

pelenka szinte a nyakáig ért, tényleg nem tűnt nagyobbnak egy kiflinél. A szeme csukva volt, talán aludt, de a keze idegesen járt fel és alá. A nagyapám jutott róla eszembe, ő is éppen így mozgatta öntudatlanul a végtagjait, mielőtt. .. Ebbe bele sem mertem gondolni. —

Ugye, milyen szép a kisfiúnk?

Nem hittem a szememnek, ott álltái mellettem. Semmit sem változtál, ugyanúgy néztél ki, mint amikor Csöngén beléd szerettem. Magamra néztem, a kórházi hálóinget húztam szorosabbra magamon, mintha takargatnivalóm lenne. Volt is. —

Hogy kerülsz ide?

—

Csak nem gondolod, hogy ezt a nagy napot kihagytam volna?

—

Nem kéne itt lenned - mondtam szenvtelenül.

—

Ezt csak te gondolod. Eldöntötted már, hogy mi lesz a neve?

—

Még nem, rossz ómennek gondoltam.

—

Butaság volt, most itt van szegény gyerek, apa és név nélkül.

—

Majd apám nevét kapja.

-

Jó döntés. Gyönyörű baba, köszönöm!

—

Felesleges megköszönnöd, tudod, hogy nem akartam.

—

Tudom, ahogy én se terveztem. De a te érdemed, hogy mégis itt van. Jobb lett

volna, ha elmondod nekem még időben, hogy terhes vagy. Tudtam volna segíteni. —

Nem kell a segítséged, se a szánalmad. Jól megleszünk majd mi ketten -

mondtam magabiztosan, pedig belül remegtem a holnapot. —

Azt nem kétlem. De egyet tegyél meg nekem, jó? ígérd meg!

—

ígérem — egyeztem bele az unszolására. — De mit?

—

Ne hagyd el soha, nevelj belőle tisztességes embert, és ha majd egy nap

megkérdezi, hogy ki az apja, mondd azt, hogy egy jó ember volt! —

így lesz - mondtam, és próbáltam a könnyeimet visszatartani.

—

Mennem kell. Nincs már sok időm.

—

Ne menj még, egy kicsit maradj, ha már itt vagy.

—

Majd legközelebb.

Megcsókoltad a fejem búbját, majd egy puszit nyomtál a kezedre, és odaszorítottad az üveg falára. Miután elmentél, még sokáig látszott a lenyomata. Felébredtem. Egy kórházi ágyon feküdtem, és anyám a mellettem levő széken ült. Még mindig fehér volt az arca a műtétem miatti aggodalomtól, de már kevésbé gondterhelt,

mint eddig. Látom, már ébredezik. Gratulálok, édesanya lett. A csomagocskája, amit eddig

—

cipelt, ugyan még csak alig 1900 gramm, de az állapota kielégítő, ahogy az öné is. Pár hét múlva már mindketten távozhatnak egészségesen, és erre a kellemetlen eseményre majd úgy fog visszaemlékezni, mint élete legszebb és persze legkimerítőbb napjára. —

Biztos ebben, doktor úr?

—

- Higgye el!

—

-Várjon, szeretném megköszönni a munkáját, hogy megmentette a fiam és a HANNA ÖRÖK

magam életét. -

Honnan tudja, hogy kisfia lett? Még nem is említettem.

-

Megérzés — hazudtam.

Anya szótlanul ült mellettem. Rám nézett és megfogta a kezemet, nem kellett semmit mondania, nekem sem kellett, szavak nélkül is értettük egymást. Egy nappal később már megerősödtem annyira, hogy felkeljek és megnézzem a babát. Jó színben volt, ásított egy hatalmasat, nem győztem csodálni minden mozdulatát. Sosem gondoltam volna, hogy lesz még valaki az életben, akit még nálad is jobban szeretek. Anya behozta neki a ruhákat, amelyek nevetségesen nagyok voltak rajta, de még így is angyalian gyönyörű volt. Nem találtam rá szavakat. -

Mi a neve? — kérdezte a nővér, felébresztve az ámulatomból.

-

A neve? Azt hiszem, az apám nevét kapja.

-

És az mi? — Már vette is elő a matricát és a filctollat.

-

Győző.

-

Nagyon szép név. Győ-ző. - Felírta és ráragasztotta az üvegre.

-

Szép dolog, hogy apádról nevezted el a kisfiad, de talán kellene neki egy másik

nevet is adnod, ami modernebb, szebb, mert a Győző olyan régies - mondta mellettem anyám. Meglepődtem ezen, hogy ilyen 133fiatalosan gondolkodik. Jót tett neki a velem töltött idő. -

Nem is tudom, nem gondolkoztam a nevekről, azt hittem, lesz még időm

eldönteni. -

Hát, pedig név nélkül nem lehet, épp elég, hogy apja nincs szegénynek.

S ekkor eszembe jutott. Tudtam, milyen nevet adok a fiamnak. Azt a nevet, amit már évek óta nem ejtettem ki a számon, azt a nevet, amely mindennél szebb volt a számomra, s amit nem tudtam kiverni a fejemből. A tiédet.

-

Add ide a filctollat, kérlek! - Megfogtam és felírtam a Győző fölé. Ádám Győző.

Úgy lett, ahogy az orvos mondta, pár hét múlva hazamehettünk. Bár Ádám még mindig nagyon apró volt, de a gyermekorvos szerint behozza majd a lemaradást. Én további szívgyógyszereket kaptam azzal az utasítással, hogy ezeket feltétlenül vegyem be. Megígértem, mert fel akartam nevelni a fiamat. Az egyik első telefonhívásom Lindának ment. A szülés előtt néhány héttel hívott fel, hogy nagyon eltűntem, nem kerestem telefonon, nem válaszoltam az e-mailjeire sem. Amióta külföldön éltek Márkkal, nem tudtunk találkozni olyan gyakran, évente egyszer talán. Tudtam, hogy el kell mondanom neki, hogy a te gyerekedet várom, de nagyon nehéz volt, hiszen az utolsó levelemben még azt írtam neki, hogy összejöttünk és nagyon boldogok vagyunk. Képtelen voltam megírni neki azt, hogy mi történt. De amikor felhívott, éppen a kertben sétáltam, a nap lebukni készült a dombok mögött, és tudtam, mikor, ha nem most, ebben a szép esti órában nyíljak meg neki. Azonnal haza akart utazni, hogy meglátogasson, úgy érezte, egy ölelés rám férne, de elmondtam neki, hogy van, aki vigyázzon rám. Meglepődött, de nem szólt semmit, csak ezután sokkal gyakrabban keresett és nagyon aggódott. Most pedig azért hívtam fel, hogy előbbre is foglalhatja a repülőjegyét, mert a keresztanyjával szeretném megismertetni a kisfiamat. Belekiabált a telefonba, én pedig hagytam, hadd tombolja ki magát az örömhírre. Andrej természetesen már a kórházban meglátogatott minket. Magánkívül volt az örömtől, és mindenkinek úgy mutatta be Ádámot, mint a saját fiát. Dicsekedett a nővéreknek és az orvosoknak, engem pedig mindenféle földi jóval elárasztott. —

A lufi túlzás volt — mondtam, de valójában nagyon tetszett, odatettem a

plüssmacik és a virágok mellé az asztalra. —

Nagyon ügyes voltál, megérdemelted — mondta és egy puszit nyomot a

homlokomra. Olyan jó volt, hogy mellettem volt, hogy elsírtam magam a boldogságtól. —

Ne sírj, kicsim! Most már minden rendben lesz, nyugodj meg! Egészséges vagy,

a baba is, nem történhet semmi rossz már. Várj, abbahagyod a sírást, ha megtudod, milyen meglepetést készítettem elő a számodra. Nagyon titokzatos volt, felállt és odament a táskájához. Kivett egy újságot és elém tette. Egy külvárosi családi ház képe volt benne, nem messze a fővárostól. —

Megnéztem, ugyanolyan gyönyörű, mint a képeken! Meg tudnánk venni a

lakásom árából. Ha akarod, anyukádat is oda tudnánk költöztetni, mert van elég hely, még külön lakrészt is építhetnénk neki. Látod, van hinta a kertben, és lehetne kutyánk

is! Ránéztem Andrejre, és nem tudtam megszólalni. Boldog volt, hihetetlenül boldog. Én még azt sem mertem elmondani neki, hogy végül is a gyerek nem az ő nevét kapta, hogyan mondjam meg neki azt, hogy ez nekem most túl gyors és túl sok egyszerre? Csak sírtam tovább, de most már azért, mert hálátlan vagyok és nem tudok örülni annak, aminek a helyemben minden más rendes ember örülne. Én meg csak hadakozok szokás szerint magammal. Látta, hogy most nem tud felvidítani ezzel, ezért egy későbbi időpontra halasztotta a beszélgetést.

HANNA ÖRÖK

Hazamentünk a babával. Az első pár napunk otthon csodálatos volt, nem tudtam betelni vele. Sajnálom, hogy ezektől a csodás percektől megfosztottalak téged, sohasem bocsátód ezt meg talán nekem, és én sem magamnak. Ha Ádám majd felnő, eldöntheti, hogy a szemembe tud-e azok után nézni, hogy elszakítottam az apjától, de engem némileg, ha nem is megnyugtatott a tudat, de elcsendesítette az aggályaimat, hogy már van új párod. Nóra. Úgyis csak szétrombolnám a kapcsolatotokat, ha beállítanék hozzád a babával. Jó volt minden így, nem akartam, hogy máshogy legyen. Hogy sértett voltam és büszke? Meglehet. De úgy gondolom, jogosan. Persze, butaság volt azt remélni, hogy te gondolsz rám még azután is, hogy otthagytál, és hogy láttad, van más férfi az életemben, de mégis. Mégis ezt hittem. Sajnálom, kedvesem. Ugorjunk egy kicsit az időben. Elmúlt a nyár, és Ádám már lassan öt hónapos volt. Andrej nem hozta fel többet a házkérdést, a belső hangja azt súgta, várnia kell még. Sok időt töltöttünk együtt, elmentünk kirándulni is, bejártuk a Balatont. Minden szabadidejét velünk töltötte, hol Ádámra vigyázott, hol anyám házát újítgatta fel. Talán azt gondolta, hogy miatta nem akarok elköltözni, ezért inkább várta, hogy felajánljam neki, jöjjön ő ide. De ekkora áldozatot nem kérhettem tőle. — Miatta nem, ugye? Még mindig rá gondolsz. — Az utóbbi kijelentés volt, nem kérdés, ahogy talán az első sem. Azóta a délután óta nem beszéltünk rólad. 135 Egyezményes hallgatás volt. Pedig sejtette, hogy miattad nem akarom Andrej nevét a gyereknek, miattad nem akarok elköltözni a szép kertes házba. Miattad nem tudok még mindig végérvényesen Andrej mellett dönteni. Nem tudtam, mit mondani. Bármit mondtam volna, azt hazugságnak ereztem volna. - Emlékszel még, milyen nehezen fogtad meg a kilincset? - Hirtelen váltott témát, alig bírtam követni a gondolatmenetét, annyira belefeledkeztem a saját gondolataimba. —

Hogyne.

—

Azt hitted, soha nem leszel képes rá, hogy kimenj a lakásból. Mindig csak

hátrafelé néztél, kerested az ágyat és vissza akartál bújni a magányodba. Nem hagytam, nem hagyhattam, hogy ezt csináld magaddal. Most sem fogom hagyni. Felállt és letette a babát az ágyába, addig ringatta, amíg elaludt. Gondosan betakargatta és eligazította a baldachint is, majd egy macit is berakott a rácsos ágyba. Még mindig a kicsit nézte, de közben hozzám beszélt, egészen halkan. —

Már ott állsz a küszöbön, kinyitottad az ajtót. Csak ki kell lépned, és most már

nem tudok segíteni neked, egyedül kell megtenned ezt a lépést. Hallgattam. Tökéletesen igaza volt, mint mindig. Hogyan mondjam el neki azt, ami a szívemben van, anélkül hogy kiejteném a nevedet? —

Én mindig itt leszek neked. Nem lóglak elhagyni, rám bármikor számíthatsz.

Azt hiszem, ez volt a döntő pont. Kiszakadt belőlem a sírás. And rej már ott is termett mellettem a kanapén és átölelt. Lágyan ringatott és csitítgatott, mint az előbb a babát. Nem akartam sírni, de hirtelen rájöttem, azért lélek közel engedni magamhoz őt, mert attól tartok, hogy ő is elhagy. Ahogy te. Nem élném túl, ha Andrej is elhagyna. Önző dolog, de szükségem van rá. És ez azért önző, mert tudom, hogy azzal, hogy magamhoz láncolom egy jövőbeli szerelem ígéretével, ő lemond talán a valódi érzésekről valaki mással. Tudtam ezt, de mégis képtelen voltam elengedni. Ettől függetlenül, boldogan éltük az életünket, és próbáltam kerülni ezt a témát, bár sokszor gondoltam rád és a közös életünkre. Persze Patrícia levelei mindig kijózanítottak. Ám ekkor jött egy másik levél is, ami viszont kellemes érzésekkel töltött el. A régi főiskolai tanárunk írt, Gergely tanár úr, biztos, emlékszel rá. Különleges egyéniség volt, akit mindannyian nagyon szerettünk, te pedig még jobban, mert a tájnyelvi kiejtése miatt remekül tudtad parodizálni, aki persze sosem sértődött meg ezen. Azt kérte, hogy menjek el egy könyvesboltba a verseskötetemmel író-olvasó találkozóra. Szeretne eldicsekedni a régi tanítványával a diákoknak. Nem tudtam nemet mondani. Mivel először hagytam otthon egyedül Ádámot, nagyon izgultam, nem is nagyon tudtam az útra figyelni, csak rajta járt az eszem. De nem akartam minden percben felhívni anyámat, úgyhogy próbáltam elterelni a figyelmemet. Később már nem volt nehéz, hiszen ott jártam abban a városban, ahova főiskolára jártunk. Ahogy kiszálltam az autóból, megérintett a város levegője és egyedi lüktetése. Szerettem idejárni, nem csak

miattad. De azt is éreztem, hogy milyen rég volt már, és hogy mennyire elmúlt. A könyvesboltban nem főiskolások vártak, hanem középiskolások. Gergely tanár urat pedig nem találtam sehol. Gondoltam, a főiskola mellett besegít valamelyik gimnáziumban is, vagy talán előkészítősök. Az író-olvasó találkozó jól sikerült annak ellenére, hogy a szerkesztőmnek, Illárnak nem is szóltam, hogy megyek, pedig a kiadó részéről elvileg ő rendezte le ezeket. Ezt most én, egyedül. Mintán vége lett a diákok kérdéseinek is, a velük levő pedagógust kérdeztem meg, hol találom Gergely tanár urat. Bár valójában sejtettem.

HANNA ÖRÖK

Ismét a magyar tanszéken voltam. Még a nyári szünet utolsó napjai voltak, mégis üresnek és elhagyatottnak tűnt az épület. A portás sem volt a helyén, egyedül sétálgattam az épületben. Először az irodalom tanszéket jártam végig, megnézve azt a vitrint, ahova mi gyűjtöttük az irodalommal kapcsolatos kincseinket, aztán az egyik elhunyt tanárunk tiszteletére állított emléksarkot. Benyitottam egy terembe, nyitva volt az ajtó, idejártunk verstanra, istenem, hogy megszenvedtük azokat a nyavalyás verslábakat! Felmentem a harmadikra, a nyelvtan tanszékre. Üres volt ez is. Egy kirándulásra hívó plakát lógott le a faliújságról. Benyitottam abba a terembe, ahol először ültünk együtt. Talán kettővel mellettem ülhettél, Gergely tanár úr óráján. Már akkor is felfigyeltem rád, hogy milyen jóképű vagy, te talán észre se vettél engem. Ugyanezek a padok voltak itt már akkor, csak az változott, aki benne ül. Vajon, merre jársz most? -

Van itt valaki?

-

Én vagyok az, tanár úr. Éppen önt kerestem.

-

Hát itt van? Későn értem már a könyvesboltba, azt mondták, elment már.

Örülök, hogy mégis sikerült találkoznunk. -

Én is. Miért nem maga kísérte cl 137 az osztályát?

-O, az nem az én osztályom. Fái már nem tanítok. Sehol. -

Nyugdíjba ment?

-

Mind nyugdíjba mentünk, már aki tudott, aki nem, azt elbocsátották.

-

De hát miért? - Leültem az egyik bársonyhuzatú zöld fotelra.

-

Megszűnt a magyar szak. Jövőre vagy az utána lévő évben talán az egész

főiskolát is bezárják. Nincsen már helyük a kis vidéki kampuszoknak a nagy egyetemek mellett.

Ezt nem tudom elhinni. Mondja, hogy nem igaz! — Nem hittem a fülemnek,

-

nem tudtam felfogni, amit az imént mondott. Sajnos, igaz. Néhány holmim maradt még itt, azokért jöttem. Valószínűleg

-

nyelvtanfolyamokat tartanak itt, vagy irodának adják ki az épületet. Körbenéztem az ismerős falakon és a folyosókon, láttam a tanár úr dobozokba rakott könyveit, amelyeket egykor nekünk is körbe- adogatott. Képtelen voltam elhinni. Tudja, mindennek lejár egyszer az ideje, felettünk is elmúlt az idő. Csak azt

-

remélem, hogy olyan tudást adtunk át a fiataloknak, akik ide jártak, ami talán mindig emlékezteti majd őket a régi iskolájukra. Elérzékenyültem, nem mertem ránézni, féltem, hogy meglátja a könnyeket a szememben. Hát, hogyne hagyott volna ránk valamit. .. mindent, amiből állunk. Nem gondoltam, hogy ilyen méltatlanul lesz vége a magyar oktatásnak - mondta

-

hirtelen. Nem tudjuk befolyásolni a sorsunkat, még a jelenünket sem, nemhogy a

-

jövőnket. Miért ilyen keserű? Hiszen maga olyan csodálatosan szép és még tehetséges is.

-

Biztosan megtalálta, amit keresett az életben és boldog. Jól gondolom? Nem akartam megmondani az igazat, könnyebb volt hazudni. -

Igen Ígérjen meg nekem valamit! Mindig nézzen derűsen a jövőbe, és ne adja fel,

hogy tanár lesz magából még valaha! Sosem tudhatja, mit tervez önnel a sorsa. Kiindult az ajtó felé, én még egy kicsit maradni akartam. Szükségem volt még néhány percre itt, a főiskola egykori falai között, hogy újra át tudjam élni az emlékeimet. Megállt egy pillanatra és visszafordult. — Egyet ígérjen meg nekem, kislány! Ne kallódjon el! Némán bólintottam. Soha többet nem találkoztam Gergely tanár úrral. Lassan hajtottam haza, kellett még egy kis idő, hogy újra átgondoljam, amiket a délután hallottam, és amiket éreztem. Ádám a kiságyban aludt mélyen, még a puszira se ébredt fel, anyám pedig a kertben teregetett. Megnéztem az e-mailjeimet, láttam, megint írt a szerkesztőm, jó volt újra a sorait olvasni. Megnyugtató és édes érzés. Jó volt Illárral levelezni, nem is akartam sokáig abbahagyni, egészen addig, amíg nem küldte el az egyik költőjének a versét. Mint mondta, nem kezdő már, de eddig főleg prózát írt, újabban nyargalt át a költészetre, s

úgy gondolta, hogy ezt feltétlenül el kell olvasnom. Bár eddig sok mindenben megegyezett a véleményük, ezúttal Illár tévedett. Nem arról volt szó, hogy nem tetszett volna, vagy nem érintett volna meg. Az a baj, hogy túlságosan is. Az elolvasása után kitöröltem a levelet a verssel együtt, de úgy döntöttem: most fogom és beleteszem ezt a verset a zsebembe, kellően messze a fejemtől, de közel a szívemhez, ahonnan bármikor elővehetem.

HANNA ÖRÖK HANNA ÖRÖK Úgy éreztem, hogy évek jöttek-mentek, Pedig csak napok vánszorogtak dölyfösen, Mióta csókkal bántottál és öleléssel öltelek. Az emléked nem fakul, kedvesem, Végre kimondom: szeretlek, Ahogy kiabálok, a füledbe harsog: hisz oly régóta itt vagyok! De nem fakul az arcod képe, De nem mosódik el vállad íve, Megtagadod magad, s engem is megtagadsz, Hazudsz, mert szeretni gyáva vagy. Súgta egy lehetetlen levélke, Hogy az él teljes életet, Ki feláldoz mindent, Ha jön egy bizonytalan szerelem. En már mindent feláldoztam, Amíg éjszakánként rólad álmodoztam. A nevedre még ma is reszketek, Hinni akarom, hogy egy voltál a sokból, Hogy csupán öt napnyi bolondság jutott, Mégsem hiszem, hogy minden hiába volt. Mert benne élsz a teljes életemben, Minden bizonytalanságomban,

139

Es írni akarásomban, És minden szívdobbanásban, És minden csókban, ami forró, És minden szúrós, neked szóló, Hangok nélkül is beszédes pillantásomban. És legyen meg a mi akaratunk, És bocsásd meg a vétkemet, Hogy szeretlek, Miképpen én is megbocsátok a Sorsnak mindent Mert tiéd a lelkem, a hatalmam, Minden dicsőségem, Most és mindörökké, Adám. Szemernyi kétségem sem volt felőle, hogy ki és kihez írta ezt a verset. Hiszen még a nevemet is beletetted a címbe, Adám.

7.

T ÍZÉVES LEHETTEM TALÁN, amikor először láttam a tengert. Sosem felejtem azt a pillanatot. Észak-Olaszországban voltunk a keresztszüleimmel, és mivel egész éjjel utaztunk autóval, sötétben, én semmit sem láttam a körülöttem változó világból. Nagyjából át is aludtam az út legnagyobb részét. Aztán emlékszem, kiemeltek az autóból és a parkoló széléhez vezettek. Én semmit sem láttam, csak a ködöt magam előtt, hiába kelt fel a nap, világosodott is már, a tejszerű köd miatt nem láttam semmit, hiába mutogattak nekem a messzi távolba. Hideg volt, a hajam pedig vizes a ráhulló szitáló ködtől. Aztán kisütött a nap és a köd lassan eltűnt, és én megláttam, hogy egy hatalmas hegy tetején állunk, egészen a szélén, a korláton túl ott terül a lábaimnál Trieszt varázslatos öble és a tenger. A kékség, aminek nem volt vége sehol, ami egybefolyt az éggel. Megborzongtam. Sokszor voltam úgy vele az életemben, hogy a köd miatt nem láttam a lényeget. Azt hittem, hogy egy szakadék szélén állok, és ha lépék egyet, ott már nincs semmi, csak az űr, pedig valójában mindig ott volt a tenger, amit annyira vágytam látni. A repülőgépen ülve is köd vett körül, bár ez inkább felhő volt, de kinézve a gép ablakán akár ködnek is tűnhetett. Hatalmasakat nyeltem, borzasztóan eldugult a fülem. Körbenéztem, mások talán nem először repültek életükben, mert nyugodtak voltak, sokan aludtak is. Akárhányszor légörvénybe kerültünk, vagy bemondtak valamit angolul a hangszóróba, mindig az utastársaimra néztem, hátha az ő arcukról le tudom olvasni, hogy ez normális helyzet, vagy van okom az aggodalomra. Hmm... Nem mindig jártam sikerrel. Mikor szállunk már le? Görcsösen szorítottam össze a lábamat és idegesen mosolyogtam: van olyan szokása /.,! 141 ÍR az embernek, amihez kevés egy élet is, hogy leküzdje. Aztán megpróbáltam a pozitívumokra koncentrálni: világot látok, új emberekkel ismerkedek meg, találkozom egy régi ismerőssel és kikapcsolódok. Az érzések erősek és megnyugtatóak voltak, de a háttérben ott volt egy fájdalmas pont is. Ádámot és Andrejt otthon hagytam. Voltaképpen az egészet miattuk akartam visszamondani, nem akartam egyedül hagyni őket, de magammal nem hozhattam a babát, ahhoz túl szoros lett volna a program, nem lett volna időm rá. Andrej pedig ilyen hosszú időre nem tudott elszabadulni a

kórházból. Ügy beszéltük meg, majd utánam jön néhány napra. Amióta megszületett a kicsi, háttérbe szorult a munkám. Nem bántam, imádtam vele lenni, egész nap elgyönyörködtem volna az arcocskájában és a kis kezei játékában. Jó érzés volt úgy felkelni, hogy szüksége van rám, és úgy lefeküdni, hogy nekem is rá. Megtaláltam azt a fajta megnyugvást, amióta ő az anyjának kiválasztott, amire már régóta vártam. Sosem voltam még ilyen boldog. Igen, drágám, még veled se. Mert azt beárnyékolta valami, ezt a kapcsolatot viszont semmi. Tökéletes volt az első perctől fogva. Ő az enyém volt, senki nem vehette el tőlem. Elővettem a fényképét a táskámból. Talán három-négy hónapos lehet a képen, a lepedőn hasal és kalimpál a lábaival. Forróbb lett a szívemben a vér. Kellett volna egy frissebbet csinálni, mielőtt eljöttem. Most már egyéves lesz. Nem is hívhatom már babának, sőt, hamarosan már magáznom is kell, olyan gyorsan nő. Egyszerre volt jó és nehéz érzés. Azt, hogy most mégis Barcelonába megyek, miatta is teszem. Tudtam, hamarosan vissza kell mennem dolgozni, ha el akarom őt tartani. Tanári állást nem találtam, ahogy újságíróit sem, ahhoz vissza kéne mennem a fővárosba, azt meg nem akartam. Tudtam, több verseskötetet már nem tudok kiadni, de az egyik kiadó megkeresett az ajánlatával. Méghozzá egy spanyol kiadó. Lefordítanák a verseimet és kiadnák a hazájukban. Viccnek gondoltam az egészet. Egészen addig, amíg nem kaptam egy újabb levelet. Gyermekkori barátnőm írt, akivel a főiskola után elvesztettük egymást, mivel ő külföldön próbált szerencsét, én pedig itthon maradtam. Mint kiderült, ő ajánlotta be a kiadónak a kötetemet, mivel PR-os náluk és hallotta, hogy nálunk milyen sikeres lett. Mivel a külföldi jogokat nem a kiadóm intézte, csak a magyarországi jogokról írtunk alá szerződést, igaz, a szerkesztő folyamatosan írta a leveleit, gondoltam, megpróbálhatnám. Persze az is igaz, szükségem volt egy kis levegőváltozásra. Andrej nyilvánvalóan egyre többet szeretett volna tőlem, én viszont képtelen voltam megadni neki azt, amire vágyott. Egy szavam sem lehetett, mert türelmes és nagyon odaadó volt, nekem mégsem ment ez visszafelé. Összezavarodtam. Mindennél jobbat akartam őt, de nem tudtam neki többet adni, annál, amit eddig kapott tőlem. Féltem, hogy az viszont már nem lesz elég. Semmi sem úgy alakult, ahogy elterveztem. És én olyan vagyok, hogy ha érzem, valami nem stimmel az életemben, szeretek elmenekülni, messzire. Ilyen távolra még sosem mentem, de úgy gondoltam, ha hazamegyek pár hét után, sokkal szebben látom majd a világot. Ahogy közeledett a repülőgép a célállomáshoz, kinéztem az ablakon, és a felhők alatt már látszódott a tenger tiszta kékje és a spanyol partok is. Hamarosan leszállunk. A folyosón már kicsit zavarba jöttem, nem tudtam, vár-e valaki, fogadnak-e, sőt, igazából

azt sem tudtam, felhívhatok-e valakit. Megijedtem, egyedül éreztem magam és elveszettnek. így jár, aki menekül valahonnan. De aztán megláttam Szilvit, és minden gondom elillant. Ugyanolyan mosolygós és kedves volt, mint régen, semmit sem változott. Talán a haja egy kicsit hosszabb volt és a bőre barnább, de minden kétséget kizáróan ő volt az. Megöleltük egymást és egy hatalmasat nevettünk azon, hogy a háta mögül előkapott egy kartonpapírt a következő felirattal: h Anna Solmossi Donna. Sosem bírta ki viccelődés nélkül, de ez most nagyon tetszett, oldotta a feszültségemet. A repülőtérről a lakásába mentünk, ugyanis felajánlotta, hogy átadja nekem, HANNA ÖRÖK

arra a pár hétre, míg ott leszek, ő úgyis nagyjából már együtt él a párjával, a lakást csak a feminista énje miatt tartotta meg. Egy kis garzonszerű lakás volt ez Barcelona egyik külvárosában. Csodálatos kilátás nyílt az apró balkonról, elláttam több utcányira is, de mégsem ez fogott meg, hanem a nyüzsgő város édes forgataga, ami alattam terült el. Annyira más volt, mint az otthoni kis falum, és kellett is ez a másság, kellett a változás. Ahogy ez eszembe jutott, már éreztem is némi bűntudatot, hogy a baba és anyám otthon van, és biztos minden gondolatuk én vagyok. Kértem egy percet Szilvitől, és felhívtam őket. A második hívás Andrejé volt, aki nagyjából végigkérdezte az utat onnantól kezdve, hogy kiszálltam a kocsijából a repülőtéren. Nagyon aggódott értem. Nem tudtam, hogy ez most a szokásos utazás miatti aggodalom volt, vagy valami egészen más. Talán sejtette, hogy az érzéseimmel viaskodom. Délelőtt elindultunk felfedezni a várost, Szilvi megmutatta a nagyobb nevezetességeket, voltunk a Güell-parkban, a La Rambla bevásárlóutcában, ahol mindig hatalmas volt a turisták részére kipakolt áruhalmaz, és persze elmentünk megnézni a csodálatos kilátást is a városra. Ugyanazt éreztem, mint gyerekként Olaszországban, csak most nem kellett beérnem néhány pillanattal, hiszen tudtam, az elkövetkezendő napokban bármikor visszajöhetek ide, ha még többet akarnék látni a városból. Az erkélyen állva, a várost figyelve jutottál eszembe először, szerelmem. Néztem a nyüzsgés, a város élt, tele volt fiatalokkal, és arra gondoltam, ha most fii- 143 !R

itt lehetnél... Annyira szeretném megmutatni ezt neked, beléd karolni és átölelni téged egy kis kapualjban hirtelen. Megcsókolni úgy, mintha még fiatal szerelmesek lennénk, az első csók varázsával és felfedezetlenségével. Sután és ügyetlenül. Aztán beletemetkezni a mellkasodba, belefúrni az arcomat a tested édes illatába és nem mozdulni onnan, mígcsak lámpát nem gyújtanak kinn az utcán. Hiányzott minden percben az az édes fájdalom, amit a szívemben hagytál. Utána persze bűntudatom volt Andrej miatt. Képzeletemben meg is csapkodtam magamat érte, de tenni ellene nem tudtam. Este Szilvivel borozgattunk és kibeszéltük a lelki bajainkat. Persze csak finoman, a lényeget

érintve, de ekkor még igazán nem tudtunk megynílni egymásnak. Arra majd később egy flamencos estén került sor, de erről majd később mesélek. Két napot töltöttem a kiadónál, akik először körbevittek az épületben, mindent megmutattak, majd leültek velem tárgyalni. A második nap már komoly szakmai munka folyt egy szerkesztővel, amihez Szilvi tolmácsolt. A második nap végére kiderült, létrejöhet köztünk a szerződés, jónak látták a munkáimat, amit már lassan teljesen le is fordítottak spanyolra. Én ugyan egy kukkot sem értettem belőle, de azt nem tagadom, jól hangzott. Mielőtt még aláírták volna a szerződésemet, ahogy az a mediterrán népekre, s különösen a katalánokra jellemző, Manana felkiáltással, azaz majd holnap, elküldték a tengerpartra pihenni. Persze náluk a holnap az nem pontosan a következő napot jelentette, hanem általában azt, hogy majd. Egyszer, pár nap vagy hét múlva. Nem bántam, mert én sem sürgettem a dolgot, kíváncsi voltam az országra, s tudtam, ha meglesz az első felolvasóestem a kiadó szervezésében, akkor fognak majd dönteni rólam végérvényesen. Szilvi ezért feltett a vonatra és leutaztatott a nem messze levő Costa Brava egyik híres üdülőhelyére, Lloret de Marba a párja családjához és megígérte, hogy hétvégén majd ő is csatlakozik. Csodálatos kis halászfalu lehetett korábban, de mára már nyüzsgő üdülőközponttá nőtte ki magát. Az anyósát Marianak hívták, ahogy az én anyámat is, egyből megkedveltem a kedves asszonyt, ő pedig úgy látott vendégül, mintha valami királyi fenség lettem volna. Idős, testes nő volt, hatalmas fekete konttyal a tarkóján. A bőre barna volt, de mégis pirospozsgás. A háza kicsi és szerény, de a lehető legotthonosabb. Nyilván egy szót sem értettünk egymás nyelvéből, de ez nem is kellett. Egy igazi anyatípusnak arra nincs szüksége. Irigyeltem ezt a nőt, ahogy a gyerekeit is, féltem attól, soha nem le szék ilyen jó anya. Megmutattam neki Adám képét, miközben vacsoráztunk és nem nagyon tudtunk beszélgetni: ha lehetséges, még figyelmesebb és gondoskodóbb lett utána. Aztán láttam, elveszi a fényképet a kis éjjeliszekrényről, s körbemutogatja a szomszéd özvegyasszonyoknak. Másnap pedig a kis házi oltárra tette a képei és érte imádkozott, hogy a Szűz Anya vigyázzon rá, amíg az anyja ezt nem teheti. Mindhárom nap ugyanaz volt a programom: délelőtt a városi jártam, délután fürödtem a tengerben, este pedig sétáltam a tengetpar ton. Egyik városi sétám során a bazársoron nézelődtem. A sok turista egyre-másra vette a kacatokat, én valami olyant kerestem, ami majd mindig eszembe juttatja ezeket a napokat. Az egyik árusnál kagylókat láttam, mindig is tetszettek, elvarázsoltak a kinézetükkel, kecses fehér kacskaringóikkal. —

Tessék — szólalt meg az árus magyarul, én már meg sem lepődtem, milyen jól

értettek az arabok a különböző nyelvek elsajátításához. Megfogtam egy kagylót és megkérdeztem, mennyi. -

Nem sok, nem sok, olcsó. — És a kagylót odaszorította a fülemhez. - Hallgat, hallgat.

Nevettem, ahogy odaérintette a kagylót és imitálta, hogy csendben legyek és hallgassam. Becsuktam a szemem és hallgattam a morajlást. Megnyugtató volt, kellemesen bizsergetett. Végre hazavihetem a tengert emlékbe, még ha csak a hangját is. —

A tenger hangja — mondtam. De az öreg nemet intett a fejével.

-

Nem, nem - szólt rám. Majd elmutogatta, hogy amit én hallottam a kagylóban és a HANNA ÖRÖK

tenger hangjának véltem, és az elérhetetlen utáni vágyódás dallamának, az valójában a saját szívverésem hangja, a vér pulzálása az erekben, a fülben, az visszhangzik, az erősödik fel a kagyló által. A szívem zúgását hallottam a tengeré helyett. Mindig is azt hittem, ha elérem az álmaimat, abbahagyom az örökös menekülést és boldog leszek. Ám amikor ott álltam a szakadék szélén és a köd eltűnt, hiába láttam meg a végtelen tengert, ha valójában nem annak a morajlása után kellett volna soha mennem. Hanem a szívem zúgása felé. A szívemet kutattam, a szívemet kerestem mindig is, pedig már réges-rég ott volt bennem, a részem volt. Megvettem a kagylót. Sokat töprengtem még akkor is ezen, amikor már visszamentem Maria asszonyhoz. Szokatlanul csöndesnek talált ebédkor, és délután sem mentem ki fürödni a partra. Összeráncolta a homlokát, hogy kifejezze nemtetszését. Aztán meglátta a kagylót a táskámban és arra gondolt, hogy a szuvenír előhozta a szeretteim utáni vágyat, és ez vette el a kedvem. Ö, aki mindig is úgy tudta elképzelni az életét, mint anya, hiába repültek ki a gyerekei az otthonából és hunyt el a férje, nem gondolt arra, hogy nő lehet boldogtalan, ha gyermeke van. Egy nő nem törődhet az érzéseivel, a fájdalmával, nem mutathatja magát gyengének, hiszen már édesanya, és az érzéseit a családja mögé kell helyezni. Este mégis elmentem sétálni, bár nem volt kedvem. Ezért nem is a zsúfolt sétálóutcák és a kikötő felé vettem az irányt, hanem a város belsejébe. Este volt már, kellemesen hűvös az idő. fii- 145 !R

Mielőtt elindultam, még elolvastam az e-mailjeimet. Illár írt ismét, régóta nem kaptam már levelet tőle. (...) Nemrég rájöttem valamire, Hanna. Nincs olyan, hogy tökéletes időpont és tökéletes hely. Nem is lehetne. Csak helyszínek vannak és pillanatok. így jön el az igaz szerelem, amikor nem számítunk rá, és úgy érezzük, jogos a panasz: mién pont most? Pedig sosincs jobb idő a mostnál, s nincs jobb helyszín az ittnél. A szerelem olyan véletlenül és hirtelen történik meg egyik rezdülésünk után a másikig,

hogy bele sem gondolunk, és már szerelmesek is vagyunk. Bár ez az állapot csak egyetlen pillanat óta tart, mégsem tudjuk elhinni, előtte is éltünk. Hiszen e nélkül az érzés nélkül hogyan lehettünk volna boldogok? Néha csak hagynunk kéne, hogy elragadjon minket ez az érzés. Es nem tenni mást, csak hallgatni a szívünk zúgását... Megborzongtam az utolsó mondatától, sétám közben is egyre csak ez járt a fejemben. A szívünk zúgását követni. Én most mindenesetre nem azt hallottam, hanem a harangok zúgását, biztos mise lesz. A domb tetején egy gyönyörű kis kápolnát láttam, gondoltam, már csak a látvány miatt megéri, felmentem hát oda. A mise nemrég kezdődhetett, az emberek már benn voltak, a liturgia szavait követtem kintről, noha még mindig egy kukkot sem tudtam spanyolul. De a gyerekkorban belém nevelt szavak és szertartások ugyanúgy bennem éltek. Régóta nem voltam templomban, pedig, amikor még fiatal lány voltam, sokszor találtam ott megnyugvást, ahogy a Bibliában is. Most nem akartam bemenni, féltem, kinéznek onnan, vagy esetleg látják rajtam, hogy nem tiszta a lelkiismeretem. Persze, ez butaság volt, de akkor nagyon is valós indoknak tűnt. Ám ahogy körülsétáltam a kápolnát, egy gyönyörű női hang ütötte meg a fülem. Csodálatos lágy dallamokat énekelt, lehetetlen volt nem odafigyelni rá. Ahogy egyre közelebb értem az ajtóhoz, egyre biztosabb voltam benne, magyarul énekel! Tisztán kivehető volt a magyar szó, és én még jobban tapasztottam a fülem a kápolna ajtajára. Amikor véget ért a mise, és az emberek elkezdtek szálingózni kifelé, megálltam a kapu előtt. Nem is tudtam volna eltéveszteni az énekesnőt, hiszen gitárral a kezében állt az oltárnál a pappal. Nem akartam megzavarni a beszélgetésüket, de ahogy beléptem a templomba, mindketten rám néztek. -

Elnézést, hogy megzavarom a beszélgetést, de ha jól hallottam, maga magyarul

énekelt - mondtam félszegen. Egymásra néztek és felnevettek. —

Joanna nem hitte el nekem, hogy ha elénekel egy-két dalt magyarul, akkor előbb-

utóbb magyar közönsége is lesz - mondta az atya tiszta magyarsággal. Mint kiderült a szavaiból, magyarok mindketten. János atya a felszentelése utána Ausztráliába ment, hogy az ottani magyar templomot vezesse, ahol megismerte Joannát, aki valójában Johanna. Bár Joanna beszédén érezni lehetett, hogy a déli kontinensen nőtt fel, ő is kiválóan beszélte a szülei nyelvét. Jó kapcsolatot alakítottak ki, és mikor az atya spanyol földre váltott, Joanna is meglátogatta egy-két hétre minden nyáron. Magyarok a nagyvilágban egy kicsike templomban a domb tetején.

—

Magát hogy fújta ide a szél? — kérdezte már kettesben az atya, mikor leültünk

beszélgetni a kertben. Joanna sietett vissza a diákszállóra, estére egy összejövetelre volt hivatalos. Magam sem értettem, miért, de tetszett a helyzet, hogy több ezer kilométerre az otthonomtól egy magyar pappal beszélgetek a templom kertjében. Egyszerre volt sorsszerű és meglepő. De te tudod, hogy az ilyen helyzetekből születnek a legigazabb találkozások. Ahogy egyszer régen a miénk is. -

A kötetemet tervezik kiadni itt, Spanyolországban. A kiadó a napokban bírálja el. HANNA ÖRÖK

fii- 147 !R

-

De miért jött ide valójában? - nézett rám a pap úgy, mintha olvasna a lelkemben.

Megfagyott bennem a szó. Mivel korábban újságíróként dolgoztam, megszoktam, hogy csak én kérdezek, én irányítok. Mindig is utáltam, ha kérdeznek és választ várnak. Különösen, ha magam sem tudtam a választ. -

Ennyire nyitott könyv lennék az ön számára? — kérdeztem pirulva.

-

Látom, hogy menekül valami elől, keres valamit — mondta, és a szemét nem vette le

rólam. Zavarba jöttem, úgy éreztem, gyóntatnak. -

Magam sem tudom a választ egyikre se. Csak kérdések vannak, de válaszok

nincsenek. -

Hogyne lennének — nevetett fel egészen könnyedén, és elfordította végre rólam a

tekintetét. — Csak nem őszinte magával. Nem hiszek a véletlenekben, önt Isten vezette ide, hogy tanácsot és útmutatást kapjon. De én nem szoktam megmondani az embereknek, hogy mit csináljanak, ahhoz nem tartom magam elég nagynak. De úgy gondolom, elhagyta a hite, talán ha megtalálja, akkor választ kap a kérdéseire is. -

Engem Isten már régóta magára hagyott — mondtam csalódottan, tudva, hogy hithű

katolikus ember ilyet soha nem mond, ez a Biblia tanítása szerint sosem lehet így. -

Azt nem hinném - mondta nyugodtan, mint akit nem ütöttek meg a szavak, pedig az

volt a célom. — De tudja mit, megfelelek az első kérdésre, hátha így segítek magának valamennyit. Aki elől menekül, az nem más, mint saját maga. De azért lehetetlen ez a küldetés, mert az ember saját maga elől nem tud elbújni. Békéljen meg a sorsával és az életével, de mindenekelőtt saját magával. Azt pedig, hogy mit keres, már csak maga találhatja ki, bár ha jó a sejtésem, már tudja is. Nézzen bele mélyen a lelkébe, és olvassa ki a válaszokat! Bocsásson meg magának, békéljen meg a múlttal, fogadja el a jelent, és tervezze a jövőt! Elbúcsúztunk egymástól, talán tényleg nem volt véletlen, hogy pont akkor és ott voltam, ahogy Illár írta, nincs jobb a mostnál és az ittnél. Fáradt voltam továbbgondolni az atya szavait, ezért le is feküdtem, amikor visszaértem a szobámban. Álmodtam, azt, amit már régóta nem. Ismét a mezőn voltam, koszorút fontam a virágokból, s az újat már nem tudtam a fejemre tenni, mert ott már volt egy. Felriadtam, tudtam, bár soha nem mondtam volna ki és még magam előtt is letagadtam, de tudtam, kinek szánom a koszorút, kit keresek, miközben menekülök önmagam elől. Nagyon buta vagy, drágám, ha még nem jöttél rá, hogy már milyen régóta rólad beszélek. Látod, még az atya is tudta, anélkül hogy ismert volna, anélkül hogy egy szót is szóltam volna rólad. Mindig is te voltál, akit kerestem és kutattam, te voltál az első és egyetlen, a végső. A pont az i-n, a válasz a kérdésekre, a szívem zakatolása. Minden te vagy és leszel is örökké.

Szilvi a hétvégére utánam utazott, és együtt pihentünk a tengerparton. Még mindig nem tudtam

beszélni

neki

az

engem

körülvevő

dolgokról,

és

az

emlékeimről,

a

döntésképtelenségemről sem. Talán érezte, talán nem, nem mondta mindenesetre, tapintatosan hallgatott, csupán az volt a baj, hogy hétfő reggel már vártak minket egy kötetbemutatóra. De előtte még volt egy hosszú hétvégénk, amíg kiszórakozhattuk magunkat. Újra fiatal lánynak éreztem magamat, főleg, hogy a gyermekkori barátnőmmel voltam, akivel annak idején minden őrültségben benne voltunk. Szombat este elkezdtünk sangriázni Szilvivel és Mariaval, felelevenítettük a régi HANNA ÖRÖK

emlékeket, például, amikor egy nyarat a Balatonnál töltöttünk és egyik éjjel sokáig kimaradtunk. Olaszok szólítottak le minket egy lesötétített autóból, mi azt hittük, hogy örömlánynak néznek minket, pedig csak egy hotelt szerettek volna találni fáradt utazók. Ennyi évvel később és ilyen messze a Balatontól már nagyon jókat tudtunk nevetni rajta Szilvivel, igaz, akkor inkább ijesztőnek lőni. Marianak gőze sem volt arról, mi az a Balaton, se arról, bogy akko riban milyen ijesztő lehetett két fiatal lánynak az éjszaka közepén egy sötétített luxusautóval találkoznia, de velünk együtt nevetett, nem értette, hiába fordítgatta Szilvi, de láthatóan örült neki, hogy jó kedvünk van. Mi is. Mikor Maria bement a házba lefeküdni, mi még kinn maradtunk. Az alkoholtól megeredt a nyelvem, és elmeséltem Szilvinek a történetemet. Nem részletesen, de azt hiszem, mindent. Rólad és tó lám, a fájdalomról, a lehetetlenségéről a kapcsolatunknak, Ádámról és arról, hogy neked már van más. S arról is, nekem is van, mégsem vagyok boldog. Szilvi megértőén hallgatott és úgy gondolta, jár ne kém ez az este mindenképpen. A sangria lassan elfogyott, jött a második üveg, és határozottan jó kedvünk lett. Elindultunk hát az éjszakába, és mint általában, ha sokat iszom, énekelni kezdtem. Volt abban valami báj és megkapó, hogy az összes mulatós dalt elkornyikáltam, miközben körülöttem furcsán néztek az orosz és német turisták. Már minálunk babám, már minálunk babám, az jött a szokás ba... — visítottuk

-

Szilvivel. -

fii- 149 !R

Na, de kérem! — úgy látszik, nem mi voltunk az egyetlen magyarok az

üdülővárosban -

Miért, maguknál más jött a szokásba? Csókolom!

Szilvi szerint még nem éltem igazán semmit sem át Spanyolországból, amíg el nem mentem egy flamencoestre. Helyeseltem és továbbindultunk egy kedvelt és jó nevű szórakozóhelyre, az Haciendába. Ott már javában állt a mulatság, gyönyörűen táncolták a helyiek ezt a csodás táncot, és próbálták megtanítani rá több-kevesebb sikerrel a külföldieket is. Mivel elég

feltűnő jelenségek voltunk mindketten, és itt sem vontuk meg magunktól a bort, ezért komoly rajongótáborunk lett, mindenki velünk akart táncolni. Talán a spanyol bornak köszönhető, de hihetetlen sebességgel sajátítottam el a tánclépéseket, az egyik legnagyobb rajongóm, lehetett vagy hetven, és volt vagy két foga összesen, a lábaim elé térdelt és úgy ölelgetett. — Me amore - mondta, és egész este nem akart átengedni másnak. Jesus, merthogy így hívták, valóban nagyon jó táncos volt, és egy bizonyos ok miatt tetszett, hogy vele táncolhattam. Mert más így láthatta, hogy táncolok. Ugyanis volt egy pincér a klubban, akit már az első percben kinéztem magamnak. Nem tudom, miért, sosem szoktam ilyet csinálni. A fejemben elneveztem őt Jüannak, bár gőzöm sem volt róla, így hívják-e vagy máshogy. Egész este néztük egymást, flörtöltünk, ha kimentem a mosdóba és ő szedte le az asztalokat, mindig úgy ment el mellettem, hogy összeérjen a kezünk. Tetszett ez a játék, jól éreztem magam, és eszem ágában sem volt abbahagyni. Szinte érzem, hogy emelkedik a pulzusszámod, kedves. Ne ráncold a szemöldököd, csak figyelj, hogyan folytatódik a történet! Szilvivel elfáradtunk és leültünk egy asztalhoz, megmutattam neki óvatosan a pincért, majd kérdeztem, mit szól hozzá. Kacéran felhúzta a szemöldökét, csettintett egyet a nyelvével és azzal a pajkossággal nézett rám, amivel még középiskolás korunkban szokott. —

Nem dobnám ki az ágyamból.

—

Tudod, mit, én sem! Legszívesebben bevinném hátra a zöldségraktárba, a falhoz

szorítanám és azt mondanám neki, szólíthatlak Deák Adámnak? - kérdeztem felvont szemöldökkel. És készek voltunk, valószínűleg már ittunk annyit, hogy bármi vicces lett volna, de ez hatalmasat szólt. Nem bírtuk abbahagyni a nevetést, és úgy éreztem már, hogy percek óta nevetünk, és nekem fáj már a hasam és folyik a könnyem. A pincérünk is felénk nézett, de csak mosolygott rajtunk. Gondolta, őrült magyar lányok! Mennyire igaza volt. Rájöttem arra, hogy majdnem tíz éve annak, hogy utoljára így nevettem. Egy évtized elmúlt anélkül, hogy szívből és tisztán tudjak nevetni, úgy, hogy utána még hasizomlázam is lesz. Régen ez nem volt így, mindig valami hülyeségen törtük a fejünket és sokat jártam barátokkal ide-oda. De ahogy találkoztam veled és jött a munka világa, majd a csalódás, már nem tudtam soha ilyen őszintén és tisztán nevetni. Nem tudom, hogy most mi hozta ki belőlem ezt a hatást, de örültem neki és boldog voltam. Soha többé nem leszek búskomor, se reménytelen helyzetű, mert én igenis szeretek élni, és most már van is kiért. A szívem elkezdett bizseregni, ahogy a kisfiámra gondoltam, aki most már az igazak álmát aludta a kedvenc nyuszijával. Pici kék takaró alatt, ahogy körbeforog a figurás éjszakai fény, és Marcipán ott alszik az ágya alatt. Miatta érdemes újra élnem, miatta.

Hajnal volt és lassan zártak már, kifelé terelték a gőzölgő és nevető tömeget. Szilvi is elkezdett szedelőzködni, én viszont maradtam a helyemen. Intett a fejével, majd értetlenül nézett rám. -

Én meg várok valakit.Otthon találkozunk — mondtam. Rám nézett és megértőén bólintott. Juan leszedte az utolsó két asztalt is, az egyiken én

ültem. Láthatóan zavarban volt és alig mert rám nézni, nekem ez tetszett. Felvettem a táskámat és gondoltam, most vagy soha. Elindultam a kijárat felé, de még át sem léptem a küszöböt, már futott is felém. Mondott valamit spanyolul, és még soha életemben nem HANNA ÖRÖK

bántam semmit annyira, mint akkor, abban a percben, hogy előtte legalább egy évig miért nem tanultam ezt a nyelvet. — Sajnos, egy kukkot sem értek abból, amit mondasz. De tetszel, és ma nem akarok egyedül aludni. — Rám mosolygott, láthatóan nem értette, amit mondok, de sejtette. Ezután már nem volt szükségünk a szavakra. Dél körül ébredtem, mellettem ott szuszogott Juan, akinek még mindig nem tudtam az igazi nevét, de nem is nagyon akartam. Fantasztikus volt vele és nem kérdezett, nem magyarázkodott, nem csacsogott. Csendben voltunk és mégis úgy éreztem, teleüvöltöttük a hajnali órákat párás leheletünkkel. Sötét bőre, fekete szeme és haja volt, legalábbis azt hiszem, mert így utólag belegondolva csak sötétben láttam. Hozzábújtam, és ő átölelt. Elmondhatatlanul jó érzés volt ennyi idő után egy férfi karjaiban feküdni. Nem akartam hazamenni, és még soha nem akartam ennyire otthon lenni. Hogy gondoltam-e Andrejre vagy rád? Azon az éjszakán egyikőtökre sem. Csak újra fiatal lány akartam lenni, újra szerelmes és újra boldog. Nagyon különös dolog, de le kellett feküdnöm egy idegen férfival ahhoz, hogy rájöjjek, mit érzek Andrej iránt. Ahogy feküdtem mellette az ágyban, tökéletesen tisztában voltam a válasszal. Felkeltünk és reggelit csinált nekem, mindezt szavak nélkül, csupa hatalmas mosollyal. Én is csak mosolyogni tudtam, és úgy éreztem, mintha ma szebben sütne a nap is. Szegény, ha fii- 151 !R

sejtette volna, hogy én milyen sokat kaptam attól az estétől, bizony meglepődött volna. Nem is értette, miért súgtam a fülébe azt a különös magyar szót, hogy köszönöm. Elbúcsúztunk egymástól és még sokáig integetett nekem, ahogy távolodtam a lakásától. Az ember néha nem is sejtené, hogy milyen dolgok gyógyítják meg, egy nagy nevetés, egy őszinte szó és egy idegen erős ölelése. Nehéz szívvel hagytam ott a Lloret de Mar-t, de Barcelonába már annál nagyobb örömmel mentem vissza. A bemutatóra néhány munkatársat hívtak be, majd kérték, kezdjek neki, Szilvi pedig fordított.

— Ez a kötet egy reménytelen és lehetetlen szerelem darabjait gyűjtötte össze. Apró mozaikokat az életemből, melyeket ha összerakunk és eggyé olvasztunk a szemünkkel, egy csodálatos kapcsolat képét kapjuk. Nem akarok hazudni önöknek és azt állítani, boldog volt ez a kapcsolat és tiszta mindig, csupán olyan volt, mint amilyenek mi, emberek vagyunk. Egyszeri és megismételhetetlen. Nem tudnám elmesélni önöknek szebben és jobban ezt a történetet, csak úgy, ha a verseimet mondom el, amelyek ugyan most más nyelven, de ugyanazt mesélik el. Hadd kezdjem a Eltűntnek nyilvánítva című verssel! ELTŰNTNEK NYILVÁNÍTVA Hív, repít a bolondok hajója, nem áll meg, ha sziklába ütközik. Tatján őrült kapitány áll, őrült és féktelen. Hát nem élvezed az utazást? Csak a szemem kékjébe nézz, felejtsd el az óceán színét, ölelj, mintha most ölelnél, először és igazán. Vitorla kapaszkodik, repülünk egy hullámon, árboc felhőkhöz súrlódik, élem ezt vagy álmodom? Csak az esőkabátod alatt verhet a szívem, miért nem szorítasz, miért engedsz el? Matrózom, a vízben miért veszel el? Hajótöröttként a tengerben, majd eltűntnek nyilvánítva, talán többet sose látlak, egyedül vagyok a kabátban. De maradok az, aki voltam, én és a bolondok hajója. S az álmodozó már nem álmodik tovább, légvárát lerombolta egy átlátszó hullám.

Ezernyi gazdag árnyalata bódult szerelmemnek most kidobva, tétován leng a semmi tengerében. Először magyarul elmondtam, utána pedig Szilvi felolvasta a kéziratból spanyolul is. Láttam, hogy tetszett nekik, így hát folytattam az előadást. A vége felé már egész sokan lettünk, mivel ebédszünet volt, a kiadó több munkatársa is bekéredzkedett, és hallgatta a szavaimat. Tetszett nekik a magyar beszéd és a spanyol fordítás is, az utolsó versnél már mindenki felállva tapsolt és fütyült. Nagyon meghatódtam, talán még soha nem volt ekkora HANNA ÖRÖK sikerem, és ha hozzáteszem azt, hogy mennyire kivirultam, amióta itt vagyok, igazán

sikeresnek fogtam fel ezt az utat és a bemutatót is. Döntöttem az életemet illetően. Ezután a kérdések jöttek, amelyeket sorra megválaszoltam. Szilvi fordított persze, én pedig próbáltam minél többet elárulni magamról. Az utolsó kérdést egy sötét hajú öltönyös férfi tette fel, de nem láttam az arcát, mert a tömeg mögött volt. Azt kérdezte, mikor térek vissza Magyarországra, fordította Szilvi. —

Még az is lehet, hogy haza sem térek, nagyon megkedveltem ezt az országot. De

kérem, lépjen előrébb, mert nem látom az arcát! — mondtam, és fordították is spanyolra. De teljesen felesleges volt, mert a férfi, aki kérdezett, nem volt spanyol, csak igen jól beszélte a nyelvet. —

Csak azért kérdeztem, mert lehet, hogy valaki már várja magát otthon - mondta most

már magyarul Andrej és rám mosolygott. Én pedig vissza rá, de nem örömömben, hanem zavaromban. Ügy éreztem magam, mint aki lebukott. Nem tudtam a szemébe nézni. -

Hogy kerülsz te ide? - kérdeztem tőle, miután feloszlott a tömeg nagy része és

átöleltem. Próbáltam kerülni a tekintetét és szavakkal kifejezni az örömömet, de a mimikám mindent elárult. -

Az egyik kollégám előbb jött vissza a körútjáról, ezért be tudott ugrani helyettesíteni

engem. Gondoltam, megleplek. Az arcodból ítélve sikerült is, ugye? - kérdezte kétkedéssel a hangjában. — Nem örülsz nekem?

fii- 153 !R

Újra átöleltem és megszorítottam, gondoltam, ez még mindig jobb, mint most bármit mondani. De beszélnem kellett vele azonnal. —

Jó, hogy itt vagy. - Ezt már egy belvárosi kávézóban mondtam neki. Valóban így

gondoltam, nem számítottam rá, de mégsem alakulhatott volna szerencsésebben. — Tudod, igazad volt azzal kapcsolatban, hogy időt kellett hagynunk egymásnak. Nem tudom, te hogy látod, de én sokat változtam, amióta nem találkoztunk. Apró és pici változások voltak először ezek, de egyre jobban felerősödtek, és most már teljesen más ember vagyok. Újra

megtaláltam a régi önmagamat, pedig, amikor te ezt jósoltad, még cseppet sem hittem benne. —

Látom, teljesen kicseréltek. Mosolyogsz és vidám vagy, fülig ér a szád. Én is sokat

változtam, magam mögött hagyom a múltat végleg, és kész vagyok egy új életre. Veled. —

Andrej, mondanom kell valamit. — Láttam, hogy egész testében megfeszül és a

tekintetét egy pillanatra sem veszi le rólam. - Mindig őszinte voltam veled, és azt hiszem, te is. Soha nem hazudtam az érzéseimet illetően. Tudtad, hogy egy elég bonyolult kapcsolatból lábaltam ki, amikor találkoztunk. Időt adtál nekem és teret, nem erőltetted magad rám, amiért örökké hálás leszek. A házunkat a házadnak, a gyerekemet a sajátodnak tekintetted. Ennél egy nő sem vágyhatna többre... —

De képtelen voltál belém szeretni - mondta ki hirtelen. Tudta, mindig is tudta. Végig.

—

Miért nem mondtad el, hogy tudod, ha láttad rajtam? — kérdeztem egy kis csend

után. —

Mert reménykedtem az utolsó percig. Még akkor is, amikor felültem a repülőre. De

amikor ma megláttam az arcodat a teremben, tudtam, hogy már te is tudod, hogy köztünk nem lesz soha igazi férfi-nő kapcsolat. —

Gyűlölsz? - Igazából nem vártam rá választ, sejtettem, mit gondol.

—

Nem, mert tudom, hogy nagyon akartad. Azt bánom csak, hogy ilyen sok idő kellett,

hogy rájöjj erre. De én is lehettem volna határozottabb, előbb kellett volna rákérdeznem — mondta és az üveg kupakjával játszott az asztalon. Pattogtatta, majd egyszer csak abbahagyta és letette. - Borzasztóan sajnálom, de egy ideje már beletörődtem ebbe, csak a végső szóra vártam, hogy kimond. —

Köszönöm, hogy megértesz!

—

De ugye, nem miatta? Nem abban reménykedsz még mindig, hogy visszajön hozzád,

azok után, amit tett veled? — Dühösen csapott egyet az asztalra. Láttam, hogy nagyon bántja. Nem, nem azért, mert képtelen voltam úgy szeretni, hanem azért, mert tudta, valaki más miatt nem tudtam beleszeretni. Kinyitotta a száját és nagy levegőt vett, mintha mondani akarna valamit. Aztán mégsem. Megrázta a fejét, mintha még maga előtt is titkolni akarná vagy legalábbis semmibe venni a gondolatot. Végül aztán kibökte. —

Én senki mással nem tudom elképzelni a jövőmet, csak veled.

Csend telepedett közénk. Nem tudtam elmondani neki, hogy nincs, aki közelebb állna hozzám, mint ő. Se azt, hogy csodálatos ember, aki mindent megtesz értem, értünk. Hogy ha szemernyi lehetőségét is látnám, hogy bele tudnék szeretni néhány év múlva, vele maradnék. Hogy annyira szeretem és tisztelem, hogy inkább elengedem.

—

Te egy fantasztikus ember vagy, olyan párt érdemelsz, aki szívből szeret téged. Én

soha nem tudnálak... —

Azért lehetünk még barátok? - Megtisztelnél vele - mondtam megkönnyebbülten és tiszta szívemből. - Gyere szépen, hazaviszlek a kisfiadhoz - mondta egy nagy sóhajtás közepette, majd

letette a pénzt az asztalra és a kezét nyújtotta felém.

HANNA ÖRÖK

fii- 155 !R

8.

VANNAK DOLGOK, amiket sosem tudsz már meg rólam, kedvesem. Például azt, hogy milyen szeszélyes vagyok, néha egyik percről a másikra változik a véleményem, és még magam sem tudom az okát. Azt, hogy büszke vagyok és soha, de soha nem ismerném be, ha mégis úgy állna a dolog, hogy nekem nincs igazam. Azt, hogy nagyon vágyom a szeretetre és a gondoskodásra, de ha ezt megkapom, akkor egy életre képes vagyok elkötelezni magam. Azt sem tudod rólam, hogy reggelente nehezen kelek akkor, ha nem magamtól ébredek, hanem az óra vagy valaminek a hangja ébreszt. Ilyenkor jobb nem hozzám szólni egy órán át, nagyjából ennyi idő kell, hogy megbarátkozzam a világgal és a benne élőkkel. Ahogy azt sem tudod, hogy mindig hason alszom, és mivel álmodok, sokszor beszélek vagy mozgok is ilyenkor. Talán azt sem tudod, hogy semmit sem szeretek jobban a gyöngyvirág illatánál, vagy hogy tízévesen eltörtem a kezem, vagy hogy soha nem tanultam meg rendesen biciklizni, és hogy félek a békáktól. Ezeket mind már nem is fogod megtudni rólam, talán nem is akarod, de az biztos, hogy én már nem tartom fontosnak, hogy ismerd minden egyes részemet és pillanatomat. Egyet viszont mégiscsak tudnod kell rólam, ha ígértem valamit, azt soha nem szegem meg. Amikor kislány voltam, minden nap egy mesével ért véget. Talán ezért is szerettem meg ennyire olvasni és újabb könyveket, és persze történeteket keresni, mert gyerekkoromban belém nevelték. Minden este ugyanaz volt a rutin, játék, fürdés, egy kis tévénézés, majd szigorúan nyolc órakor irány 156 -!az ágy. S ilyenkor anyám azokat a í;[-

meséket mesélte nekem, amiket ő maga is hallott az anyjától kisgyermekként. Csakhogy ebből nekem egy idő után elegem lett, új meséket követeltem, de többet nem ismert, kénytelen volt hát kitalálni. Azonos volt a meséiben, hogy mindig egy Anna nevű hercegnő volt a főszereplőjük, aki bár csintalan volt és néha rendetlen, de a bölcs királyapja és jóságos királyanyja, no meg néhány varázslatos állat segítségével mindig megmenekült a bajból. Akkor még gyermekfejjel nem értettem, de mindegyik mesének tanulsága volt: ne bántsuk, ami a másé, becsüljük meg a

szüleinket, viselkedjünk úgy, ahogy azt másoktól is elvárnánk és végül: az adott szó szent. — Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó — nevelte belém anyám, s úgy látszik, bennem is maradt ez annyira, hogy később sem tudtam megválni tőle. Én két férfinak is ígértem valamit, és igyekeztem mindkettőt betartani. A gépen gyorsan ment el az idő, szinte szárnyaltam haza. Andrej csöndben ült mellettem a repülőgépen, nem akartam felesleges fecsegéssel zavarni, láttam rajta, ÖRÖK hogy nagyon fáradt, ezért hagytamHANNA aludni. Volt egy kis időm átgondolni az elmúlt

napokat. Sok minden történt velem, sokat láttam, hallottam és mondtam. Megváltozott az életem, más vagyok most, mint amikor idefele utaztam, l /t te talán most nem értheted meg, mert te más vagy, mim én. Mindig, hirtelen természetű voltam, és itt nem csak arra kell gondolni, hogy sosem gondolkoztam, mielőtt cselekedtem volna. Az érzéseim döntöttek és nyitottak vagy éppen csuktak be előttem ajtókat. Az érzelmeim pedig hirtelen változtak sokszor. Egyik pillanatban imádtam valakit, másik pillanatban gyűlöltem. Veled is így volt ez régen, és azóta megkeményedett a szívem. A harag, a gyűlölet és a fájdalom a lehető legrosszabb tanácsadók. Én mégis évekig hallgattam tájuk. Hányszor feküdtem le görcsös gyomorral, sírtam a párnába vagy a/ öklömmel vertem a falat! Lehetetlen természetem volt, tudom, talán van is még mindig. Képtelen voltam megbocsátani annak, vagy azoknak, akik elárultak. Pedig a megbocsátás nemes etem 1, ahogy a dolgok elfogadása is, de én soha nem rendelkeztem ilyen nemes érzelmekkel. Hogy szerettem volna-e szelíd lenni és ártatlan:’ Néha igen. Talán. Volt egy kis barátnőm gyerekkoromban. Talán azért szerettem annyira vele barátkozni, mert tökéletes ellentétei voltunk egymásnak, Ő szőke, kék szemű, porcelán bőrű és nagyon törékeny, mint a víz, elfolyt a kezed között. Én viszont tüzes -ííí voltam, vad és makacs. Rájöttem később,157mikor felnőttként egy buszon utaztunk, és ő IS',

úgy tett, mintha nem látna, vagy legalábbis nem ismerne meg, hogy so sem voltunk mi barátnők. O képtelen volt a haragra, a hazugságul vagy a féltékenységre. Nem is érdekelték a fiúk felnőtt koráig. Mindig jól tanult, és egyáltalán, mindent jól tett az életben. És én valójában gyűlöltem őt ezért. Vagy talán csak féltem tőle. Olyan nem emberinek tűnt emiatt. Ezért szerettem a macskákat is jobban a kutyáknál, mert a kutyáknál olyan természetellenes a hűségük, míg a macska emberi, lusta és nem kötődik igazán senkihez. Csak saját maga foglalkoztatja.

Több volt ez, mint féltékenység, mert mi szegények voltunk, vagy mert értem nem volt oda annyi fiú, mint érte. Mert neki élt a bátyja, és mégis őt szerették jobban a szülei. Nem akartam az ő életét a magaménak, de kívántam, hogy ne legyen boldog ennyire. Ne legyen ilyen tökéletes, és talán ezért barátkoztam vele tudat alatt. Sok-sok év múlva, mikor már elveszítettük egymást szem elől, ismerősöm mesélte, hogy egyik magántanítványa ki akar kezdeni vele, pedig élettársa van. Nevettünk is rajta, szegény nő, ha tudná. A barátnőm volt az. Azt hittem, hogy majd diadalt érzek és elégedettséget. De nem. Sajnáltam őt, sajnáltam, mert már egy évtizede ezzel a férfival volt együtt, aki a jelleméből adódóan nem érdemelte meg. De mégis rájöttem arra, hogy ő azzal a közönnyel élte az életét, hogy nem tudta, milyen tökéletes és csodálatos élete van, nem érdekelte őket az érte ácsingózó fiúk hada. Nem élvezte, zavarta. Egész életében semmit sem tudott élvezni, erőtlen és gyenge volt a boldogsághoz. De ezt a férfit megtalálta és kapaszkodott belé, mert nem volt semmi mása az életben, már a szépsége és a finomsága is odalett. És ez a férfi sem szereti őt. Többé már soha nem akartam olyan lenni, mint ő. Mindenkinek jár a szerelem, neki is járt volna. Akkor is hirtelen változott meg bennem valami, egyik percről a másikra a féltékenységből szánalom lett. Eddigi búskomorságomból pedig az élet élvezete. Hazamentem. Végre. Ahogy már lassan fordultam be a kis utcánkba, hevesen kezdett a szívem dobogni, tudtam, hogy nemsokára meglátom a kis arcocskáját, és már előre remegtem a gondolattól, ahogy a pici kezeivel magához szorít. Napok óta nem láttam, majd beleszakadt a szívem. Anyának lenni a legszebb dolog a világon, és a legfájóbb, amikor távol kell lenned a gyermekedtől. Most már tudom, mi az igazi fájdalom. —

Nézd, ki jön ott — mutatta anyám a közeledő autót Adámnak, aki boldogan

sikítozott a kezében. Megismerte az autó motorját, és tudta, ez a hang egyenlő anyával. Kiszálltam és egyszerre zártam a karomba mindkettőjüket. Sokáig álltunk még így összeborulva, talán a két idősebb még egy-két könnycseppet is elmorzsolt. Aki soha nem tapasztalta az otthon érzését, az többet veszített el, mint gondolná. —

Úgy várt már haza. Megérezte, hogy ma jössz, mert egész éjjel nyűgösködött,

mintha nem tudná kivárni a reggelt, alig evett valamit reggelire, egyfolytában az előszobában játszott, mintha várná, hogy mikor nyitsz be — mondta anya, és én megöleltem a már egyéves apróságot. Sokat nőtt, mióta nem láttam, egészen felnőttes kifejezést kapott az arca, és csak most jöttem rá arra, amit eddig még magam előtt is

titkoltam. A pontos másod volt. Kis kerek feje volt és szőke haja, örökké mosolygós pirospozsgás arca és zöld szeme. Egyre jobban hasonlított rád, és nekem egyre jobban fájdította a szívemet. Nemsokára már úgy beszél és jár, mint te, s akkor mindennap újra és újra eszembe jutsz majd. Egyszerre volt édes és keserű az érzés, hát, ha máshogy nem is, így megkaphatlak. Örökre. Csak magamnak. —

Milyen volt Barcelona? - érdeklődött anyám, miközben már cipzározta is ki a

bőröndömet. —

HANNA ÖRÖK

Jól sikerült, úgy néz ki, kiadják a kötetet - mondtam. Megállt a keze a

pakolásban és sikított egyet, tőle ez az örömnyilvánítási mód nagyon furcsa volt. Adám mintha csak megérezte volna az öröm okát, kinyitotta a száját. —

Hoppá — mondta.

Mi ketten egyszerre sikítottunk fel, amitől szegény kincsem nagyon megijedt. Hát, mit csinált ő, hogy így meg kell ijeszteni? —

A múlt héten szólalt meg először, fel akartalak hívni, de gondoltam, sokkal

jobb lesz, ha majd te hallod először itthon. Tanítgattam járni, és mindig, ha popsira ült, azt mondtam neki, hoppá, és úgy látszik megmaradt ez a szó - magyarázkodott anyám. —

HOPPÁ! - kiabáltuk most már mind együtt, és Ádám furán nézett ránk.

Micsoda lökött nőszemélyek! —

Találkoztam Andrejjel Barcelonában. Utánam jött.

—

Nem is mondtad a telefonban - kerekedett el anyám szeme. Nagyon sejtelmes

volt, de nem mondott semmit. —

Tudom, azért, mert nem is tudom még, hogy hova tegyem ezt az érzést

magamban. —

Mi történt? — hagyta abba egy percre a csomagolást. IS',

159 -ííí

—

Megbeszéltük a dolgokat. Barátok maradunk.

—

Ti tudjátok, fiatalok. Csak nehogy megbánd később - tette hozzá, amivel

mintha azt akarta volna jelezni, hogy ha később mégis rájövök, hogy rosszul döntöttem, ő mossa kezeit, mert előre szólt. Megrántottam a vállam és megnyugtattam magam azzal, hogy ezt Andrej érdekében tettem. Olyan jó volt hozzám, nem érdemelte meg, hogy csak egy kicsit szeressem. Egy teljes szívet érdemelt volna.

* Kiültem a kertbe a fák alá, a kedvenc helyemre. Nagy fordulatot vett az életem. Végzetszerű az egész, és mégis olyan hihetetlen. De talán jobb is, ha változnak a dolgok, nem szeretem az egyhangúságot. Most már nem tarthatom csak a saját magam érdekeit a szemem előtt, Adámra is tekintettel kell lennem. Azt is látnom kell, neki mi a legjobb. Egyszerűen képtelen voltam Andrej mellett dönteni, mert még mindig bizonytalan voltam vele kapcsolatban. Mi van, ha anyámnak van igaza és meg fogom bánni? Mi lesz, ha már soha többé nem találok senkit és egyedül maradok? Sokat gondolkoztam azon, felhívjalak-e. Valamiért azt gondoltam, ha hallanám a hangodat, tisztábban látnék. Mindig megfogtam a telefont, és visszatettem a helyére. Aztán újra felvettem. Letettem. Egyre csak az a régi mondatod visszhangzott a fülemben: tekints rám úgy, mint egy eltűntnek nyilvánítottra, aki lehet, hogy meghalt, de bármikor visszatérhet az életedbe. Felbosszantott ez a mondái. Hogy te örökké jogot formálnál arra, hogy az életembe bármikor visszajöhess. Mintha az én egész életem azért lenne csak, hogy rád várjak, s a kényed-kedved szerint ugráljak. Te majd gondolsz egyel, bekopogsz, és én legyek majd egyedül, tárt karokkal és szívvel fogadjalak, mint egy hajótöröttet. Csakhogy te nem vagy hajótörött, drágám, bár felszálltunk a bolondok hajójára, te nem leestél róla, hanem kiugrottál. Én már nem tudok mit kezdeni egyedül a hajón, képtelen vagyok egyedül irányítani. Hogyne szerettelek volna. Sosem szűntelek meg szeretni. Akkor sem, amikor elüldöztél magad mellől. Te soha nem fogsz megérteni engem, se azt, amit irántad érzek. Ez nem egy érzés, nem egy vágy a szívemben. Az, hogy szeretlek, én magam vagyok, nem tudom megtagadni, ahogy saját magamat sem tagadhatom meg. Úgy beleittad magad a bőrömbe, belegyökereztél a szívembe, hogy nem tudlak onnan már soha eltüntetni. Nem is tudtam volna másnak gyereket szülni soha úgy, hogy te ennyire élőként élsz bennem, a legmélyén mindennek. A szeretlek csak másoknak jelenthet valamit, nekünk már szavak sem kellenek, kedvesem. Belefeküdtem a fűbe és hallgattam, hogy izeg-mozog alattam a föld. Ádám mellettem játszott, az egyik szememmel követtem minden mozdulatát, de igyekeztem nem görcsösen figyelni. Egy nap majd odajön hozzám és megkérdezi, nekem ki az apám? És akkor nem tudom, hogy mit mondjak. Egy csodálatos ember, aki tönkretette anyádat? Hazudni nem akartam, de az igazsággal sem voltam tökéletesen tisztában. Kell mellém valaki, aki apaként neveli a fiamat, akire felnézhet. Talán

addig én is összeszedem magam annyira, hogy mit mondjak neki rólad. Vagy majd meg akar keresni, nem lesz nehéz dolga, hiszen ismert író vagy. S te majd csak kinyitod az ajtót, és ő ott áll. Nem kell semmit mondania, elég lesz, ha ránézel, és tudni fogod. A te fiad, az én fiam. És mögötted meg ott áll majd a családod, lányaid és fiaid meg a feleséged. Kíváncsi vagyok, milyen lenne, ha mi is találkoznánk, mikor a fiunk már felnőtt. Mit mondanál nekem? Hogy néznél rám? Teltek-múltak a hetek. Elkészült az esküvői meghívó, szét lett osztva az egész HANNA ÖRÖK országban, hiszen sok helyről jöttek a rokonok barátok. A kis esküvőknek megvan az

a varázsuk, hogy az ember tényleg csak azokat tudja maga mellett, akiket szeret, míg a nagynak a hangulat a legnagyobb erénye. De ha a szertartás néhány fővel zajlik csak, és utána csak egy szerény nászebéd lesz, az úgy tökéletes. Nehezen választottam ki a ruhámat, nemcsak azért, mert nem szeretem a habosbabos darabokat, hanem azért is, mert valamilyen oknál fogva mégiscsak szép akartam lenni. Sőt, gyönyörű, egyszer az életben. A ruha már régóta ott lóghatott az üzlet egyik hátulsó fogasán elrejtve. Látszólag semmi különleges nem volt benne, amit egy ilyen napra elképzel magának az ember, de én mégis láttam benne valamit. Magamhoz próbáltam, láttam magam benne, ahogy csinosan végigvonulok a széksorok között. Tetszettem magamnak. Most biztos arra gondolsz, hogy én mindenben csinos vagyok, nekem minden jól áll. De tévedsz. Ügy gondolom, hogy nem a ruha visel minket, hanem mi a ruhát, és én régóta először vettem fel boldogan egy ruhát, régóta először készülődtem teljes szívemből úgy, hogy szinte beleremegtem. Az elmúlt években nem érdekelt a külsőm, a csinos ruha csak egy szükséges rossz volt, nem a mindennapi öröm része. De ez most megváltozott. Megvettem. Elvittem egy varrónőhöz és elmondtam, mit képzeltem el: a derekát karcsúsítsuk be, az alját engedjük le a lóidig, és az ujját vágjuk le, legyen nyakba 161 -ííí akasztós, az az én fazonom. Amikor elkészült, belenéztem a tükörbe, és meg voltam IS',

elégedve a végeredménnyel. Vékony voltam, és a karcsúsított vonal ezt még jobban kiemelte. Már nem volt olyan könnyű az alakom és finom, mint a kisfiam születése előtt, de még mindig jó pár évet letagadhattam a koromból. Újra fiatal lánynak éreztem magam. A nyakkivágás is szép dekoltázst csinált, a krémszín pedig remekül illett a sápadt bőrömhöz. Az a lány nézett rám vissza a tükörből, akit egykor Csöngén otthagytam, akkor azt hittem, örökké.

Elégedett voltam vele, így már meg tudok jelenni a városházán. A győri szállodában már órák óta lázasan folytak az előkészületek. Nagyon izgultam. Magam sem értem, miért, ne is kérdezd! Felvettem a ruhát, megcsináltam a hajamat is, és sokáig néztem magam a tükörben mozdulatlanul. Régen gyűlöltem az arcom, összetörtem volna legszívesebben az összes tükröt, amit csak találok. Te találtad egyedül szépnek, én semmilyennek láttam, nem volt két fényképem, amin ugyanolyan lett volna. Most láttam először szépnek, vagy legalábbis annak akartam látni, mert talán titkon tetszeni akartam HANNA ÖRÖK

valakinek. A szépség olyan váratlanul éri az embert, és akiknek igazán szép arcuk van, sokszor nincsenek is ennek tudatában. Ha mások rácsodálkoznak mégis, ők üres bóknak veszik. Sosem tudtam eldönteni, hogy szép vagyok-e vagy sem. Tudtam, te szépnek látsz, de az talán csak egy ködkép, amin keresztül láttál. Talán mégiscsak igaz lehetett, szép voltam, miattad és neked. Készen álltam indulni. Bejött az egyik koszorúslány a habos ruhájában, és a menyasszonyi fátylat a kezembe tette. -

Ez rád vár, ugye, tudod? - kérdezte és rám nevetett. Igen, tudtam és nagyon

boldog lettem tőle. Bementem a szomszéd szobába, és ott állt előttem Linda a hófehér ruhájában a tükör előtt. Nem is látszott meg rajta, hogy alig pár napja érkeztek meg Magyarországra, hogy összeadják őket a családjuk és a barátaik körében, pedig pihenni aztán tényleg nem volt ideje a nagy nap előtt. -

Mondd, hogy nem vagyok habcsók, mondd! — Láttam, hogy a

magabiztossága elhagyta, és most borzasztó rettegést él át. -

Nem vagy habcsók. Inkább muffin - mondtam, majd átöleltem a vállát és

együtt nevettünk. Feltettem a fátylat a kontya fölé, és

r-ij

14«

eligazítottam a tüllrétegeket. Csodálatosan nézett ki. Olyan büszke voltam rá. A fátyoltól valahogy olyan igazi menyasszonynak tűnt, ami elszorította a szívemet, és kitörtek belőlem a könnyek. —

Hé, hé! Itt ma csak én sírhatok. — Átölelt, és az arcomat a vál lába rejtettem.

- Ugye, tudod, hogy milyen sokat jeleni nekem ma, hogy itt vagy és te leszel a tanúm? Szó nélkül bólogattam, és próbáltam abbahagyni a sírást. Máik átkopogott a falon, tudtam, itt a jel, indulnunk kell. —

Ha elcsúszok a könnyeimen, akkor is férjhez adlak ma mond tam és

előreengedtem, hogy meg tudjam fogni hátul a hosszú uszályát. Időben elindultunk a városházára. A házak egymás után mentek el mellettem, a fákkal együtt táncoltak tovább, én pedig csak üres tekintettel bámultam ki az ablakon. Itt vannak a barátaim, akik ma örök hűséget esküsznek egymásnak. Ott voltam, amikor megismerkedtek, akkor is, amikor nagy nehézségek árán, de összejöttek. Akkor is, amikor egy külföldi munka, majd egy ösztöndíj miatt évekre távkapcsolatban kellett élniük. Mindent kibírt a szerelmük. Tíz évvel a megismerkedésük után végre egymáséi lesznek. Márk még mindig ugyanúgy néz Lindára, és csak úgy forr körülöttük a levegő. Én is ezt akarom. Ezt a boldogságot, amit az ő szemükben látok. Ha nem születik meg a baba, ha nem engedem, hogy elhagyj, ha nem találkozók Andrejjel. Túl sok a ha. Most már késő. Nekünk. De nekem még nem. Miért ne találhatnám meg a boldogságot? Miért kellene feladnom. Nincs több ha. A jelenben kell élni. A mostban és az ittben. Ha az ember mindig azon gondolkodna, mi lett volna, ha, beleőrülne. Egy anyának nem szabad álomvilágban élnie, a jövőmre, a jövőnkre kell gondolnom. Nem csak magamért vagyok felelős. A szertartás gyönyörű volt, nem túl hosszú, nem túl rövid. A menyasszonyon és a vőlegényen kívül csak a tanúk és néhány vendég volt ott. Jó volt így, csendesen és 14« a nagy napnak. Sosem felejtem el, visszafogottan, hogy csak néhányan lehettek tanúi r-ij

ahogy kifelé menet arra gondoltam, milyen csodálatos ez a nap, kisütött az égi fényes, és ránk sugározta minden mosolyát. Jó volt ott állni és élvezni a pillanat varázsát. Az étteremben nagy volt a hangzavar, a pincérek csörögtek a tányérokkal, mindenki fészkelődött, beszélgetett, alig hallottam meg, hogy csörög a telefonom. Andrej volt az, megérkezett. —

Ne haragudj, hogy lemaradtam a szertartásról — mondta, mikor kiszállt az

autóból az étterem előtti parkolóban. Átöleltem. Az ismerős illat újra előhozta a szép

emlékeket. — Későn indultam, azt hittem, be tudom hozni, de az autópályáról rossz helyen hajtottam le. —

Semmi gond, majd megmutatom videón.

—

Dehogyisnem gond! Megígértem, hogy nem fogsz szégyenszemre egyedül

bevonulni, erre tessék, máris megszegtem baráti eskümet. Azért még szóba állsz velem, ugye? —

Hogyne. De most gyere be, mert mindjárt jön az első fogás. — Lehetetlen volt

rá haragudni. Nagyon kedves volt tőle, hogy elkísért az esküvőre, pedig tudom, előtte HANNA ÖRÖK

jó néhány napot ügyelt, leginkább valószínűleg arra vágyott volna, hogy lefeküdjön aludni. —

Megérkezett a férje is, kedveském, no, ültesse le azt a jó embert — mondta a

szomszéd asztalnál Linda mamája. —

Ami azt illeti... Nem kell engem leültetni, csókolom, megtalálom én a helyemet magam is a

kis feleségem mellett — válaszolta Andrej, majd megfogta a kezemet, és a székünkig el sem engedte. -

Ez olyan furcsa, hogy azt hiszi, hogy te meg én - motyogtam Andrejnek, hogy

mások ne hallják meg. -

Tényleg olyan elképzelhetetlen? - kérdezte és megemelte a szemöldökét egy

kicsit. Nem tudtam erre mit mondani, inkább egy nagyot nyeltem a kikészített pezsgőből. És azon az estén még sokat. Magam sem tudom, miért, de zavart a helyzet, pontosabban az, hogy Andrejt ez nem zavarta. O ajánlotta fel, hogy elkísér. Őszerinte nem lenne furcsa, ha mi ketten összeházasodnánk. Hoztam magamnak még egy pohárral. Nagyon megszédültem, kimentem egyet levegőzni, amíg a többiek már ;;í 151 -| > (

javában táncoltak. -

Minden oké? - kérdezte Andrej.

—

Meleg volt benn, kellett egy kis friss levegő — hazudtam, /avat ban voltam,

magam sem tudom, mitől. —

Nem válaszoltál. Tényleg olyan lehetetlen elképzelni, hogy te meg én egyszer

mégis együtt leszünk? — Odalépett hozzám, és a két kezébe fogta az arcomat. Egészen közelhajolt hozzám, éreztem a leheletét a számon. Már tudtam, mi zavar. A testének közelsége: ahogy kiért a hideg levegőre, a forró bőre párafelhőbe burkolózott. Hívogatóan ki volt gombolva az ingjének felső két gombja, láttam a

meztelen mellkasának egy aprócska darabját. — Soha nem fogom feladni teljesen, ezt te is tudod. —

De én nem, én képtelen - mondtam ki, és ahogy egyre közeledett a számhoz,

már nem is voltam olyan biztos benne. A keze meleg volt, az illata kellemesen ismerős, én pedig sokat ittam. Veszélyes kombináció. A térdem elgyengült, és nagyon közel álltam ahhoz, hogy igent mondjak. Miért ne próbálhatnánk meg még egyszer? Miért ne adnék még egy esélyt magunknak? Ott álltam újra a képzeletbeli ajtó előtt, és még mindig képtelen voltam kinyitni. Csak szorítottam a kilincset, de képtelen voltam lenyomni. Ki kell nyitnom az ajtót, ki kell lépnem egy új életbe! És akkor, nem tudom, honnan, de még mielőtt a szánk összeért volna, megláttalak magam előtt. Mint egy intő jel, úgy tűntél fel a gondolataimban és kérleltél, hogy ne tegyem meg. Elkaptam a fejem Andrej kezéből. Soha nem fog ez működni vele, hiszen én még mindig csak rád gondolok, akármi is történt a múltban, nem tudlak kiverni a fejemből. Akárhogyan is ráztam a fejemet, még mindig magam előtt láttalak. Aztán rá kellett jönnöm, hogy a hallucinációt nem a pezsgő okozza. Ott álltái a parkoló végében. A kezedben a fiammal. A szívemben még soha nem tapasztalt erősségű szúrást éreztem, aztán elsötétült a világ.

r-ij

14«

9. É rdekes dolog, hogy férfi és nő nem

ugyanúgy viseli, ha a szerelemnek vége

szakad. A nő gyorsan vigasztalódik, keres és talál mást, éli tovább az életét, feledve azt, akit egykor mindennél job ban szeretett. Míg a férfi magában hordozza a szakítás fájdalmai, és ÖRÖK sokáig még mindig csak az az egy nő járHANNA a fejében, hiába veszi kői be ezer másik. Neki

továbbra is csak ő kell, senki más. Néha évek, évtizedek telnek el úgy, hogy másra nézne. Legalábbis Ádám ezt így gondolta. Hannán járt az esze, mint mindig, ha nem dolgozott vagy aludt éppen. Amikor még főiskolások voltak, a XX. század külföldi irodalma című órán vették Gabriel Garcia Marquez Szerelem a kolera idején című regényét. Akkor nem értette, hogy a férfi főhős hogyan szerethette azt a nőt, aki becsapta, máshoz ment feleségül, másnak szüli gyereket. Nem egy-két évig szerette, hanem ötven éven át, és kiérdemelte, hogy végül megkapja a nőt. Vitatkozott, mint mindig, felült

;;í 153 -|(>

a pad tetejére, és még mielőtt bejött volna a tanárnő, adta a flegmát, akii még nem érintett meg a szerelem halvány sugara sem, és a fiúk láthatóan egyetértettek vele. Örök szerelem? Ugyan már. A lányok meg csak nevettek rajta és legyintettek. De Hanna más volt, mint a többi lány, akit ismert. Megvédte az írót és a szerelmeseket is, jobban beleélte magát, mint Ádám vagy bárki más a teremben. Azt mondta, létezik örök szerelem, akkor is, ha nem pont olyan formában, mint a regényben, ami nyilván egyfajta túlzás, hiszen ettől lesz olvasmányos, de igenis, szeretheti egymást két ember örökké annyira, hogy várnak egymásra. Erre ő azt mondta, hogy itt csak a férfi várt a nőre, aki boldogan élte az életét. A lány azt felelte, ne gondold, hogy Fermina olyan boldog volt a férjével, a látszat sokszor csal. Mosolygott rá édesen és hátradobta a haját, jelezve, hogy a tanárnő már bejött, ő meg leszállt a pádról és a fellegekből is. Mindig el tudta bűvölni ez a lány. Ki gondolta volna akkor, hogy pár hónap múlva egy Csönge nevű apró faluban majd Ádám okítja ki őt arról, hogy mi is a szerelem. Szóban is és máshogyan is. Persze nem azért, mintha ő olyan nagyon tudta volna. Vele tanulta meg, mit jelent. Hogy szerette-e a lány? Sokszor feltette ezt a kérdést magának, azok után, ahogy akkor viselkedett vele. Mert ő szerette, annak ellenére is kétszer elhagyta. Nem akart neki soha fájdalmat okozni, ez volt az utolsó, amire vágyott. Ahogy azt sem gondolta volna, hogy ő ennyire szerelmes belé. Mivel nem sokkal a csöngői tábor utáni telefonhívásuk végeztével többet nem jelentkezel t, úgy gondolta, részéről ennyi volt a

r-ij

14«

nagybetűs szerelem, és már mással vigasztalódik. Talán visszament a párjához. Belenyugodott, hogy ennek így kell lennie, és maradt a párja mellett. De ez nem jelentette azt, hogy nem gondolt rá. Sőt, mindennap eszébe jutott, rengeteget álmodott róla, és marcangolta a tudat, talán rosszul döntött. Ez igazából nem is helyes fogalmazás. Nem volt döntési lehetősége. Nem dönthetett mellette, képtelenség lett volna. Élt egy nő mellett, akit nem szeretett, legalábbis nem úgy, ahogy megérdemelte volna, és gondolt egy nőre, akit még az életénél is jobban. Ölelte az egyiket, és szerette a másikat. Igazából sosem vesztette el teljesen a reményt, hogy még egyszer, nekik lehet közös jövőjük. Tudta, őrültség, de bízott benne, mindvégig. Talán a Sorsra hagyta a dolgot, de mindenképpen segített neki maga is. Aztán mégis mindennap feladta újra meg újra. Tönkretette volna az életünket, vigasztalta magát. Férjnek és apának akarták, de nem akarta egyiket sem, se munkás embernek, semminek nem érezte magát elég jónak. Úgy gondolkodott, mint Florentino Ariza, ki kell, hogy érdemelje őt. Ha elég hatalma, pénze és anyagi biztonsága lesz, akkor már meghódíthatja újra. Mikor rendeződtek az anyagi dolgai, sikeres lett a könyve és testileg-lelkileg rendbe jött, elment a bemutatójára, látni akarta, nem bírta tovább. Ott volt és szebb volt, mint amire csak emlékezni bírt. Legszívesebben ott leteperte volna mindenki szeme láttára az asztalon, de mikor beszállt a kocsijába, már tudta, ő is akarja. Nem kellett mondania, neki sem kellett szólnia semmit. Megtörtént. Olyan természetes volt, mint a levegővétel, és éppolyan könnyű is. A férfi el sem hitte, hogy megbocsátott neki és újrakezdhették az életüket, immár együtt. Csodás napokat töltöttek együtt, a gondolatába még most is beleborzongott, hogy éjszakánként ölelte magához a szerelmét. De el kellett engednie. Nem volt más választása. Amit megtudott, nem hagyta nyugodni. Sokat őrlődött magában, hogy mitévő legyen, színt valljon, vagy inkább tegyen úgy, mintha mi 155 sem történt volna. Rájött, ez utóbbiról szó sem ÍR lehet, az előbbiben pedig a nő szenvedett volna. Nem akarta Hannát ilyen helyzetbe hozni. Inkább hazudott. Azt hazudta, hogy nem szereti, csak hogy elkergesse magam mellől. Még akkor is, ha közben majdnem belehalt a fájdalomba. Eközben persze képtelen volt lemondani róla, kereste, kutatta minden percben, minden arcban és mozdulatban. Nem találta egy nő karjaiban sem. Mind idegen és léha volt. Az ölelésük meg hideg, mint a márvány. Őt kereste mindenkiben. Ha az egyiknek hosszú selymes barna haja volt vagy édes mosolya, esetleg gyönyörű szeme, amik eszembe jutatták

őt, azonnal felhívta magához. De ahogy reggelre kijózanodott, és világos lett a szobában, mindegyiket elhajtotta. Már nem kell soha más nő, csak Hanna. Mikor végre összeszedte a maradék bátorságát és odament a lakására, hogy legalább néhány szót tudjon vele beszélni, és látta, már egy másik férfi megy hozzá, tudta, túllépett rajta. Hiába jelentette meg több lapban is a Hanna örök versét, még csak egy sort sem írt neki. Úgy érezte, hogy menekül, most is menekül. Az egész élete erről szól, amióta ismeri őt. Túlélni a napokat, de mindig jön egy újabb és újabb. Ilyenkor beül a kocsiba, és csak megy az orra után. Ahogy most is. De bárhova, bármerre is menekült előle, mindig maga előtt látta a szép arcát, azt az angyalarcú lányt. Már egy órája elhagyta Budapestet, de még hosszú vezetés várt rá. Mit csinál egy férfi, ha a szerelmi élete nem megfelelően alakul? Munkába temetkezik. Még mindig jobb volt így, mintha... De ezt hagyjuk is inkább. A könyvet, amely az életéről szólt, egy jó nevű producer is elolvasta, és látott benne némi fantáziát, mert megvette a jogokat, filmet akart készíteni belőle. Már régóta húzódozott Ádám a válasszal, mikor megmutatta neki néhány lány képét, akik a főhős szerelmét játszanák majd. Meglátott egy arcot, egy gyönyörű arcot, és egyből rábökött arra a fényképre. A producer tudta, innentől nyert ügye van, igaza lett, aláírta a szerződést. Nem tudta korábban elképzelni, hogy a könyvet megfilmesítik, mert bármennyire is jól fogyott, és egyre feljebb kúszott a bestsellerlistán, ez az élete volt, és nem gondolta, hogy ez érdekelheti az embereket. A forgatás már néhány hete elkezdődött, több helyszínen is folytak a munkák, be-benézett egy-egy helyre, érdekelte, hogyan is képzelik el az életét. A gyermekévek és a gyermekszereplő, aki őt alakította, például meglepően hiteles lett. Bár senkinek sem kívánta azt az érzést, amikor élete legnehezebb időszakát kell újra élnie, még ha csak a rendezői szék mellől nézve is. Kíváncsiak voltak a véleményére, mennyire hiteles, mennyire hasonlít, nyilván szóról szóra r-ij

14«

vissza akarták adni a regény hangját és stílusát. Ádám pedig szívesen segített. Kivéve egy résznél. *

Képtelen volt elmondani, hogy Csönge milyen volt, ahogy képtelen arra is, hogy lemenjen a helyszínre és megnézze a forgatást. Négy napot forgattak ott, és tudta, arra a napra nagyon sok elfoglaltságot tervez majd, hogy biztosan ne kelljen lemennie. Persze nem tudta megállni. Tegnap már összeállították a díszleteket, és ma reggel el is kezdődött a forgatás. A rendező szerint fontos a segítsége ennél a résznél, mert ez az egyik kulcsjelenete az egész filmnek. Itt lehet a legnehezebben megérteni a főszereplő döntését. Ezzel egyébként maga is így volt, de inkább nem szólt semmit. ÖRÖK Sorsszerűnek érezte, ahogy ült az autóban,HANNA miközben odautazott a múltjába, hogy meglássa,

miért rontotta el, amit, és talán akkor arra is rájön, hogyan hozhatná rendbe. Egyszer régen azt mondta Hannának, akkortól lesz az ember felnőtt, mikor úgy érzi, sorsszerűén alakulnak a dolgai. Már másként gondolta. Akkor leszel felnőtt, amikor az Igazi eljön, az egyetlen szerelem. Nem, nem a nőkre gondolt, akik voltak jócskán az életében, nem is a házasságra meg a gyerekekre, hanem arra a szerelemre, amit mindenki csak egyetlenegyszer érezhet az életében. Ami megváltoztat kívül-belül, felforgat, hevít és hűt egyszerre, csordultig vagy, és még soha nem voltál olyan éhes. Tudod, amikor találkozol vele, ez a hátralevő életed első napja, s mától már semmi sem lesz ugyanaz. Kevesen tudják meg akkor, hogy ez az a szerelem, sokan csak évek múltán jönnek rá. Ö tudta már akkor, hogy ő az. Mégis elrontotta. Lekanyarodott a főútvonalról, és megérkezett egy aprócska faluba, ami ugyan nem Csönge volt, de megszólalásig hasonlított rá. Csöngét persze nem pótolhatja vagy utánozhatja semmi sem, mégis az volt az érzése, hogy visszautazott az időben. A forgatási helyszín le volt zárva, a sok autó és tehergépkocsi már messziről mutatta, merre kell mennie. -

A, megjött a mi remek írónk! — üvöltötte már messziről a producer. — A rendezővel

már biztosan ismerik egymást, de ha mégsem, ezt itt Deák Ádám, a Csillagok felé szerzője. -

Találkoztunk már — mondta halkan, és kezet fogott a direktorral.

-

így van, így van, de azért remélem, hogy ezúttal is tudok újat mutatni, már ami a

filmen való munkát illeti, és persze azt is remélem, hogy ismét a segítségünkre leszel. A legnehezebb jelenetek várnak ma és holnap ránk. -

Hol tartotok a munkával? — kérdezte Ádám.

-

A csöngés részek nagyobb részét már felvettük, a mulatozást a kocsmában, amikor

elmentek a szobatárshoz, a tábortüzet, az előadásokat. A neheze viszont most jön, szükségünk lenne a segítségedre.

Intett, hogy menjen utána, és ő követte is. Egy kis faluházszerűség- bevitte be, ahol jobbról és balról tucatnyi lámpa világosította meg az apró szobát. A sminkesek és a díszletért felelősök már ugrásra készen álltak, ahogy a két főszereplő is, az ágyon. Bár úgy gondolta korábban, nehéz volt meglepni őt bármivel, mert ha még olyat is látott vagy hallott, amire nem számítottam, igyekezett közömbösséget erőltetni az arcára. Egyfajta védekezés volt ez. De most elállt a szava, és tátva maradt a szája is. A szoba hajszálpontosan úgy nézett ki, mint a csöngei kis szobájuk, ahol együtt aludtak egy éjszakát. Három darab emeletes ágy volt, az ajtóval szemben az ablak, az ágyakon hátizsák és ruhák halmaza, a két szemben levő ágyon pedig két meztelen lelkű ember. -

Na, mit szólsz? Nem tetszik, talán valami baj van? Igen elnémultál.

-

Tökéletes. Jobb nem is lehetne. - Végre visszajött a hangja.

—

Ennek örülök, most még csak a fényeket állítjuk be, a forgatás este lesz, de addig

szeretném, ha kicsit mesélnél nekem erről az éjszakáról, nemcsak nekem, hanem a színészeknek is, hogy ők is jobban átéljék ezt az egészet, ami akkor történt. Belépett a szobába és megérintette az ágyakat, az egész olyan hihetetlenül valóságosnak tűnt, hogy ha nem nézett a világosítókra, azt hihette volna, ismét ott van. S ő újra vele van. Mindent újrakezdhetnének, mindent újraélhetnének: még egy esély. Az emeletes ágy aljára oda volt vésve: itt töltötte az éjszakát két összeillő ember, megérintette, mintha nem hinné el, hogy ez a valóság. —

Nem is összeillő, inkább végzetszerűen összetartozó — hallott egy csilingelő hangot

maga mellől. Amikor a hang irányába fordította a fejét, ha lehet, még az előbbinél is jobban elállt a szava. Hanna ült mellette az ágyon. A hosszú barna haja kibontva lógott a háta közepét súrolva, és az a kicsi rózsaszín hálóruha volt rajta, mint azon az éjszakán. Ugyanolyan fiatal, szeplős és édes volt, mint azon az estén. Mezítláb volt, felhúzta az ágyra a lábait, és r-ij

14«

ugyanolyan szemmel nézett rá, mint akkor éjjel. Bár lehetetlenség, de úgy érezte, eddig csak állt a szíve, és újra dobogni csak ezekben a percekben kezdett, hogy ő ismét itt volt vele.

—

Legalábbis szerintem. Hiszen, ha ők ketten annyira összeillettek volna, akkor történt

is volna valami azon az éjszakán, nem? - hallotta újra azt a hangot, amit a világon a legjobban szeretett. —

Látom, már találkoztál Valentinával. O játssza a barna szemű titokzatos kedvest.

Hasonlít valamennyire ahhoz a bizonyos lányhoz? — kérdezte a rendező. Felébredt az álomból, Hanna helyett egy rá megszólalásig hasonlító, de mégis teljesen más lány ült mellette. Gyönyörű volt és volt talán olyan férfi a közelében, aki szebbnek ítélte volna őt, mint azt, akit már soha többé nem tud kitörölni a fejéből, de ő nem tartozott közéjük. —

Valóban, nagyon hasonlít. Jó választás volt.

—

Miről beszélsz? Hiszen te választottad ki a rengeteg fénykép közül, nem emlékszel?

—

Valóban? — kérdezte a kis színésznő, és már rohant is utána, mert az író

idegességében felállt és kiment a szobából. Ügy érezte, magára döntené az egész szobát egy perc múlva. —

Maga választott ki engem? Hát, akkor magának tartozom köszönettel, ugye? Találja

ki, hogyan köszönhetném meg! Annyira hálás vagyok! — A szeme úgy égett, mint a legerősebb villanykörte, de benne mégsem mozdított meg semmit. Látta rajta, mit akar tőle, és mikor megfogta a karját, hogy szavainak még nagyobb nyomatékot adjon, már szemernyi kétsége sem volt felőle. De ez most teljesen hidegen hagyta. —

Nem tartozol köszönettel. Csupán csak annyival, hogy a lehető legjobban

megpróbálod eljátszani a szerepedet. Nem lesz könnyű, nagyon bonyolult ez a lány, akit játszol — figyelmeztette. —

Dehogy bonyolult. Csak buta. Pasija van, aztán jön egy másik, akire ráugrana, de

aztán mégis megfutamodik, utána meg lohol a fiú után. Mindezek után még évekkel később is visszamegy hozzá és megmenti az életét. Ez a lány nagyon buta — zárta rövidre Valentina. SÍI- 1 59

Felidegesítette magát Ádám, és már közel sem látta olyan szépnek a lányt, mint az előbb. Megfordult és megragadta a kezét, nem durván, csak hogy érezze, komolyan beszél. —

Amit nem értesz, azt ne becsméreld, inkább próbáld meg megérteni!

-

Sajnálom, úgy látszik, rosszul értelmeztem a helyzetet - mondta, és kihúzta a kezét a

kezéből. A tekintete ijedt és meglepett volt. Közben bejött a rendező és a férfi főszereplő is: Gábor őt alakította a filmben. Már látta a gyerekkori részeket, de a felnőtt énjével most találkozott először. Megdöbbentő volt a hasonlóság ismét csak, de hiányolta a tüzet ebből a fiatalemberből. —

Elmegyünk enni valamit, te pedig közben mesélj nekünk arról az éjszakáról!

Tudnunk kell minden egyes momentumát, minden egyes okát. -

Igen, meséljen nekünk! - kérlelte Gábor is most már. Mindketten szemtelenül fiatalok

voltak, egy olyan korban élhetnek majd, ahol a szerelem megmarad az olcsó romantikus filmek kiváltságának, és ahol a szép szavak helyét a könyvek helyett az internet veszi át. Sosem fogják átélni azt, amit Ádám élt át, ez nemcsak az ő hibájuk. Mégis el kellett nekik mondania, valahogy. — Akiket játszotok most, az két egyszerű fiatal. Próbáljunk most nem foglalkozni a múltjukkal vagy a jövőjükkel. Koncentráljunk a jelenre, hiszen ők is ezt tették. Tudnotok kell, hogy ez az éjszaka változtatott meg mindent, mindent, ami kettejük között történhetett, mindent, amit addig magukról hittek és mindent, amit a körülöttük levő világról csak tudni véltek. Az az éjszaka volt az azutáni életük első napja. Nem készültek rá, nem tervezték, csak úgy megtörtént, egyik pillanatról a másikra, ahogy a virág elveszíti a szirmát a nyár utolsó napjaiban. Birtokolhattak ők azon az estén mindent, egymás testét, lelkét, gondolatait, de az időt nem. Mégis, semmit sem akartak jobban, mint azt, hogy ez az éjszaka örökké tartson, hogy soha többé ne legyen reggel. Hogy féltek-e a lebukástól? Azt hiszem, életünk legboldogabb pillanataiban egyikünk sem fél ettől, olyankor nem számít más, azért azok a legszebb percek és órák. Ritka az, amikor úgy telik el egy éjszaka, hogy nem érzed a nappal súlyát és a reggel közeledő terhét, hanem csak a másik rezdüléseit vadászod az éj jótékony paplanja alatt. Tudtak arról is, bűnt követnének el, ha megtennék, és ez volt az egyetlen, ami visszatartotta őket. De azt is tudnotok kell, a testi szerelem csak egy része az egyesülésnek, néha éppen elég egy pillantás is, hogy két ember örökre összeforrjon. Fizikailag nem lettek egymáséi akkor, de a testük ezután mindig úgy kívánta a másik testét, mintha az ősidők alkonyán egy anyagból formázták volna ki őket, s azóta mindkettő a másikért kiáltana, míg csak el nem jön az a perc, hogy ismét egyesülhetnek. Ha voltatok már valaha szerelmesek, vagy éreztetek hasonlóan erős érzést valaha az életetekben, akkor azt felejtsétek el. Mert ez több volt, mindennél több és semmi mással össze nem hasonlítható, mert minden szerelem különleges és egyedi a maga módján, azt nem lehet a saját érzé160

seinkből összeállítani vagy kikeverni. Mások érzéseit mi nem tudjuk reprodukálni, de még megérteni se. Ami akkor azzal a két emberrel történt, különleges és egyedi volt, többször nem történhet meg, soha, senkivel, ahogy ti sem tudjátok visszaadni most még a halvány visszhangját sem, de én mégis arra kérlek titeket, hogy bármennyire is lehetetlen, próbáljátok meg és úgy nézzetek egymásra mostantól,

mintha a másikban azt látnátok, amit az előbb elmeséltem nektek. Ha ezt megpróbáljátok, a nézők is elégedettek lesznek. Nem tudtak megszólalni, némán meredtek rá mind a hárman. Aztán csendben elkezdték, majd befejezték az evést és elmentek pihenni az esti forgatás előtt. Ádám körbejárta a díszletet. Látott mindenkit, Patríciát, Barbit, Lindát és Márkot, sőt, még Fazekas tanár úr is szembe jött vele az egyik szobában. Otthon érezte magát, sok év után először, volt pár óra az életében végre, amikor nem akart máshol lenni, mint ahol éppen volt. Csak Csöngén maradni, amíg csak dobog a keserű szíve. Persze tisztában volt vele, ezek nem a barátai, tanárai, ez nem Csönge, ezek csak díszletek és színészek. Az egész olyan groteszk és valószerűtlen volt, de nem ők, hanem Ádám, ahogy itt úgy lépdel, mintha visszarepült volna az időben, és újra azokat a napokat élné. Van, amit már nem lehet visszahozni, van, ami már sosem jöhet vissza. Most mégis olyan jó volt hazudnia magának, most mégis olyan jó volt hinni a semmit és bízni a mindent. Este folytatódott a forgatás, a fényeket már beállították, a két színész elhelyezkedett az egymással szemközti ágyon. A kamera forgott, a csapó csapott. —

Odamenjek hozzád? — kérdezte a lány.

A fiú nem szólt semmit, csak felhajtotta a takarót és a fal felé húzódott. A lány felállt és átsietett hozzá. Bebújt a takaró alá, és onnan nézte szemérmesen a fiút. Egyre közelebb bújtak egymáshoz. —

Nem lehet.

—

Tudom, hogy te is akarod — mondta remegve a lány.

—

Tudod, miért nem lehet.

—

Igazad van.

A fiú közel hajolt a lányhoz és beszívta az édes illatát, már ő is remegett minden ízében. —

Felejtsd el, amit mondtam, csókolj meg, kérlek, s akkor az lesz, amit akarsz, akkor

már nem tudok nemet mondani. Csókolj meg, könyörgöm... ;ÍF- 161 -íí A lány tétovázott, majd nemet intett a fejével. —

Képtelen vagyok rá.

A lány felállt és megpördült a félhomályban. —

Gyönyörű vagy, el sem hiszem, hogy az előbb majdnem az enyém lettél.

—

Atomok véletlenszerű összekapcsolódása ez csupán, elmúlik, drágám, ahogy az élet,

ne ezért találj gyönyörűnek! — felelte hetykén. Majd a lépések hangjára gyorsan visszabújt a saját ágyába. Miután „Linda” kiment, a fiú lehúzta a fejéről a takarót. A lány átpislantott.

—

Visszabújjak még egy percre? — kérdezte édesen.

—

Gyere! - mondta a fiú és újra ölelték egymást. De ezúttal úgy, mintha már csak

perceik lennének a világból és tudnák, amit most nem nézhetnek meg a másik arcából, az örökre elveszik, elviszi az idő, s utána már csak apró mozaikok maradnak, amit többé már nem tudnak összeállítani. Hozzábújt a fiúhoz, és a fény felgyúlt. —

Köszönöm szépen, szép munka volt! Mindenki tapsolja meg Valentinát és Gábort! Ez

nem semmi volt - visszhangozta a rendező az apró szobában. Valentina mosolygott, és könnyű meghajlással köszönte meg a tapsot. Ugyanilyen könnyed volt néhány órával később Ádám ágyában. Sötét volt kinn és a szobában is, a hosszú haja ugyanolyan rakoncátlanul göndörödött a tarkóján, a kis rózsaszín hálóruha pedig ugyanúgy simította végig a kezét, mint azon a régi estén. Átölelte és reggelig nem is engedte el. Nem zavarta, ha Hannának hívta, az sem, hogy reggel mindenféle szó nélkül csak úgy kidobta. Napfényben már cseppet sem hasonlított ahhoz a nőhöz, akit szeretett. Még megvárta, amíg másnap egy másik városban leforgatták a tó melletti találkozót és az áttáncolt éjszaka jeleneteit. Azt a katarzist többé már nem érezte, amit a csöngei jelenetek forgatásakor. A rendező megkérte, hogy a további jelenetek előkészítésében is vegyen részt, hiszen jól látszik, milyen jó hatással van a színészekre és az egész stábra. Nem ez volt az első, hogy a körülötte levő embereket megnyugtatta a jelenléte, őt viszont összezavarták a látottak. Nehéz volt eddig is itt maradnia, de többet már nem bírt volna ki. Különösen azt nem, ahogy gondozza Valentina Gábort a házukat mintázó díszletek között, miután öngyilkosságot kísérelt meg. Azazhogy ő, ő kísérelt meg. Ismét úton volt, autóval szelte az utakat, megint nem tudtam, hova is megy. Haza, azazhogy abba az albérletbe, amit Pesten tartott fönn. A régi családi házban már régen nem volt, eladni nem volt szíve, de ott lakni se tudott volna. Felajánlotta a nővérének, de ő hallani sem akart 162 róla. Megértette, miért. Csörgött a telefon, Nóra hívta. Nem vette fel, most nem akart vele beszélni. Általában megnyugtatta a kellemes hangja, és tudta, most is azért hívja, mert aggódik miatta. Nem volt kedve magyarázkodni neki, ezért kikapcsolta a telefont. Megállt egy autós pihenőnél. Amíg megtankolták az autót, bement a shopba újságokat nézegetni, majd fizetett a kasszánál.

A pénztárcát, ahogy kinyitotta, kiesett egy fénykép belőle. A képen Hanna volt. Ez volt a kedvenc képe róla. Az ostffyasszonyfai temetőben készült a kép, de igazából mindegy is volt, hol, mert a táj nem látszódott mögötte, az egész képet betöltötte az arca. Mosolygott és hunyorgott a szemével, mert erősen sütött a Nap. Az arca barna volt, pedig általában nagyon sápadt, de az ott töltött pár napban lesült egy kicsit. Előjöttek a szeplői is, amit ő utált, de Adám imádon. Alig lehetett látni őket, és ugyanolyan gesztenyebarnák voltak, mim a szeme és a haja. Nézte a képét és biztos volt benne, hogy szereli, biztosabb, mint abban, hogy egy napon majd, nem is sokára, meg log, halni. És abban, hogy tudta, az utolsó napokat kivel akarja tölteni. -

Bocsásd meg a vétkeimet, ahogy én is megbocsátok neked... — mormolta.

-

Parancsol? — kérdezett vissza meglepetten a benzinkutas eladó.

-

Semmi, semmi - szabadkozott, fizetett, majd a kocsiba ült. Mái nem menekült, tudta,

hogy hova tart. Néhány óra múlva már Pesten is volt, nem hazament, mim eredetileg tervezte. Nem akart egy percet sem veszíteni. Az, amit látott, ahogy újra átélte az együtt töltött pillanataikat, biztossá tette abban, hogy nem veszett el még minden, nem veszhetett el. Tudta, gyorsan kell cselekednie, lehet, hogy már késő lesz. Könnyen megtalálta a régi bérházat, szerencsére nyitva volt a kapu is, nem kellett felcsengetnie. Bekopogott az ajtón és várta, hogy eldőljön a sorsa. Egy idős nő nyitotta ki az ajtót. -

Novák úr?

—

Nem, én Deák Ádám vagyok és keresek valakit.

—

Elnézést, azt hittem, hogy a hirdetés miatt jött.

—

Milyen hirdetés?

—

Hát, a kiadó lakás miatt. Én vagyok a tulaj, mára vártam az egyik érdeklődőt.

—

Én Hannát keresem, korábban itt lakott — mondta csalódottan.

—

163 éve elköltözött innen, és úgy egy éve fel is Igen, a Solymosi kisasszony. Már másfél íjí-

mondta az albérletet. —

Nem tudja, hol van? Beszélnem kell vele.

—

Sajnálom, ilyen információkat nem adhatok ki, de egyébként sem kötötte az orromra.

—

Kérem — fogta meg az ajtót, mielőtt a nő betette volna az orra előtt. — Tíz éve, tíz

éve annak, hogy szeretem őt, s tíz éve annak is, hogy elhagytam, amit azóta is bánok. Kérem, könyörüljön meg rajtam, nem tudok nélküle élni, sem meghalni én már.

A nő elgondolkodott, talán megszánta az előtte álló kétségbeesett férfit. —

Nem lenne szabad semmit sem mondanom.

—

Tudom, én mégis erre kérem — remegett a hangja. — Nem vagyok egy pszichopata

őrült, egyszerűen csak szerelmes... Volt már valaha szerelmes? Akkor tudja, mit érzek. A nő végigmérte szúrós szemekkel, megigazította az orrán a szemüveget, majd nagyot sóhajtott, mintha azt mondaná, ej, fiam, mibe keveredtél, tudhattad volna, a szerelem veszélyes játék. —

Az édesanyja házában van, azt nem tudom, hogy hol, melyik városban vagy faluban,

de ha valóban ismeri őt, akkor tudnia kell, hol találja. Meg sem várta az utolsó szavakat, már rohant is le a lépcsőn. Tudta, hova kell mennie, ha látni akarja őt. Hazament és bepakolt néhány ruhát, megírt néhány rövid e-mailt, hogy ne zavarják, amíg távol lesz, és elindult. Hogyne tudta volna, hogy hova kell mennie, hiszen már évek óta azon gondolkodott, mikor még Csönge sem egy ködös emlék volt és még mindketten fiatalok voltak, hogy odamegy hozzá, és a karjaiba szorítja. Tudni akartam, honnan jött, hol élt, mielőtt vele találkozott, kik a szülei és milyen a szobája, milyen könyvek vannak a polcán, és merre néz az ablaka. Tudni akart mindent, mindent, ami vele kapcsolatos, mindent, ami körülveszi. Hiszen minden, ami ő volt, az volt a férfi is. Tudta, merre kell mennie, gondolatban már ezerszer végigvezetett ezen az úton. Most az egyszer végre nem úgy ült autóba, hogy menekülnie kellett, hanem úgy, hogy élvezte az utazást, mert tudta, a végén ő vár rá. Alig várta, hogy megérkezzen és lássa a mosolyát. Már ha egyáltalán mosolyogni fog rá még valaha. Arra is felkészült persze, hogy kidobja vagy elküldi, ahogy arra is, hogy más férfival találja, azzal, akit egyszer a kapujánál látott. De erre most nem mert gondolni, mert ha egyszer is komolyan elgondolkodott volna rajta, még az autó kormányát is belehúzta volna az árok irányába.

164 ;i

A faluba érve nem sokáig kellett kérdezősködnie, merre találja a Solymosi házat. A falu végén, nem messze a focipályától magaslott egy aprócska, de annál takarosabb házacska. Már messziről lehetett látni, s bár csak sejtette, hogy az, de minél közelebb ért hozzá, annál biztosabb volt benne, nem is élhetne máshol az a lány, akit egyszer még régen megszeretett. Kék teteje volt és fehér falai, hosszan nyúlt hátra az udvarban. Fehér fakerítés volt előtte, és egy gondozott

kis élőkért. A postaládára ez volt írva: Solymosi Győző, Mária és Hanna. Mellé pedig egy tejfölős pofit nyalogató cicás matrica volt ragasztva. A kertben hátul egy nagy meggyfa volt, aminek az egyik ágán egy hinta lengedezett a szélben. A kerti pádon egy szürke csíkos cirmos nyújtózott álmosan, elé pedig egy apró fekete tacskó jött sietve. —

Megyek már, mindjárt, Szepi! Nyughass! Sajnálom, hogy ilyen hangos, de hát a jó

házőrző kutya ismérve a jeladás, nem igaz? — lépett elő a házból egy idős ősz hajú néni. A haja már majdnem teljesen fehér volt, a termete pedig kicsi és megtört. Kék otthonkaszerűség volt rajta, a lábán posztópapucs. De talán mindezt meg sem tudta volna figyelni ilyen pontosan, ha eddig a pillanatig nem tartja a szemét szorosan a földön, vagyis a láb alatt levő kutyán. Ám a mondat végén felnézett, mégpedig egyenesen a férfira. Tudta, jó helyen jár. Hanna arca nézett vissza rá. Az ő szeme, az ő mosolya és az ő hangját is hallotta, negyven évvel idősebben. A felkontyolt ezüst haj alatt ugyanúgy kibújt a kis göndör tincs, hihetetlen hasonlóság volt kettejük között. Hanna állt előtte hetvenévesen. Az ő Hannája. Nem tudott megszólalni. —

Miben segíthetek? Parancsoljon!

—

Solymosi Hannát keresem — mondta, de alig jött ki a hang a torkán. Megköszörülte,

de csak rosszabb lett. — Itt lakik? — Mintha nem tudta volna. —

Igen, ki keresi? — Az idős néni gyanakvóan nézett rá, mintha már látta volna

korábban vagy ismerte volna. —

A szerkesztője vagyok — hazudta első pánikjában. — Egy-két szerződést kellene

aláírnia, azért vagyok itt. —

O, az más, persze, jöjjön be! - nyitotta ki a kaput, és ő belépett. A házat nagyon

otthonosan rendezték be, értette már, mit értett azon Hanna, amikor az otthonában járt, hogy innen hiányzik az asszonyi kéz. Tőlük nem hiányzott. Rend és tisztaság uralkodott minden helyiségen, és az egészet valami olyan otthonos érzés vette körül, hogy nem lehetett nem szeretni itt lenni. Már értette, hogy honnan jött, és ki volt ez a lány. 165

—

Hanna nincs itthon, de leteheti a szerződéseket a szobájában, aztán, ha hazajött, majd

aláírja őket és visszaküldi — mondta Mária. —

Merre van a szobája? — kérdezte.

—

Ott szemben, tegye csak le az asztalára, addig én kiviszem a kutyát — mondta és már

terelte is ki az ugató Szepit. A szobája igazi lánybirodalom volt. A falakat barackszínűre festették, és kék volt a szőnyegpadló. A heverőn plüssállatok hevertek, az íróasztala oldalára pedig régi fiú

együttesek képeit ragasztották. A szekrények tetején halomban álltak a könyvek, mindenféle olvasmány volt: gyermekirodalom, ifjúsági, szerelmes és persze irodalmi szakkönyvek is. A polcokon pedig néhány kép. Az egyiken még egészen kisgyerek lehetett, mert alig látszik ki a szülei mögül, egy parkban állnak, a kezében egy tölcsér, de a fagyit nem látta benne, csak a szomorú, sírásra görbült száját. A másikon meg átveszi a diplomáját, igen, azon a diplomaosztón, ahol ő is ott volt. Az utolsón pedig a Lindával volt közösen. Mosolyogtak és egymást ölelték a talárban. Megfogta a keretet, hogy közelebbről is megnézhesse. Amikor felemelte, kiesett mögüle egy másik fénykép: ezen a képen a csöngei kocsmában mulatozókat látta, harsány jókedv és nevetés minden arcon. Ám kettőn csak visszafogott és boldog mosolygás látható. Az ő kettejük arcán. —

Maga nem is szerkesztő, ugye jól sejtem? — jött vissza az anyja a szobába. - Maga,

ha nem tévedek, kicsit messzebbről jött, mint a fővárosból. Mondjuk úgy, hogy a múltból. Néhány percre csend lett a szobában, de ez sokkal beszédesebb csend volt, mint bármilyen hosszas magyarázkodás. -

Honnan tudta? — kérdezte Ádám, és próbálta eltakarni a kézfejével a könnyeit.

-

Nem volt nehéz kitalálni - mondta, és kivette a kezéből a képeket és visszatette a

polcra. — De nem gondolja, hogy egy kicsit elkésett? Úgy tíz évvel ezelőttre vártuk ide. —

Igaza van. Talán már elkéstem. De rájöttem, hogy én már semmi örömöt sem várok

az élettől, de ha Hanna még meg tudna nekem bocsátani és elérhetném, hogy újra szeressen, akkor... -

Ez nem ilyen egyszerű, ezt maga is tudja. Mit akart most tenni? Idejön, és azt mondja

a lányomnak, bocsáss meg, szeretlek, nem kezdhetnénk újra? Ez egy kicsit kevés. És már nagyon elkésett. — Az anyja hangja nyugodt volt, nem lepődött meg különösebben a felbukkanásán, amit Ádám furcsáik. Talán már várta is. Anyai megérzés vagy ilyesmi. Anyjára gondolt, hogy nem érhette meg, hogy a fia felnőtté váljon. Vajon ha anyja még élt volna, amikor őt megismerte, ma is együtt lennének? Anyu tudott volna nekem mindig segíteni, gondolta. Annyira hiányzik. Nem veszíthetek mindent el! íif 166 - ÍR

—

Ha a szemembe mondja, itt és most, hogy Hanna már nem érez irántam semmit, akkor

fogom magam és elmegyek, mielőtt hazaér, és soha többet nem jövök ide, és nem keresem őt — bökte ki végül. Ránézett és lágyan elmosolyodott. Olyan volt most, mint a lánya, nem tűnt öregebbnek egyetlen évvel sem. —

Hanna ma már nem jön haza, van hol aludnia?

—

Még nincs, keresek szállást a közelben — mormogta maga elé, miközben a macskát

simogatta meg, aki boldogan törleszkedett oda a lábához a legnagyobb muzsikája kíséretében. —

Felesleges. Megágyazok magának itt, Hanna ágyában, persze, ha megfelel. - Már

indult is friss ágyneműért. Alig hitte el, hogy mi történik vele. Itt van, az ő szobájában és az ő ágyában. Hiába volt frissen mosva az ágynemű, érezte az illatát és a jelenlétét. O is ezeket az árnyakat figyelte éjjelenként, ő is ezeket a fényeket látta reggel a szobájában, amiket most Adám. Ha hazajön, muszáj lesz meghallgatnia, gondolta, mielőtt elnyomta volna az álom. HANNA ÖRÖK

Reggel korán kelt és felöltözött. Az anyja már a konyhában főzött, Szepi úgy látszik megbarátkozott a jelenlétével, mert nem ugatta meg, csak egy kicsit rá morgott a mihez tartás végett. A konyhában leült a sarokülő legbelső sarkára. —

Az Hanna helye - mosolygott rá. - Azért szeretett odaülni, mert onnan az egész

konyhát és az udvart is be lehet látni. Mintha csak érezte volna. Ügy tűnt, mintha járt volna már itt korábban, az egész, minden zug olyan ismerősnek tetszett, mintha nem most lenne itt először. Otthon érezte magát, először azóta, hogy az anyja meghalt. De valaki, valaki nagyon hiányzott még neki. —

Hol van Hanna és mikor jön meg? — tudakolta sürgetve.

—

Győrben van. A barátnője esküvőjére utazott oda. O lesz a tanúja. Jaj, hogy is

hívják... — —

Lindának. Ismerem őt. Aztán, gondolom, majd holnap este érkezik meg Andrejjel. Ez nem lehet. Nem! Nem lehet vele! — kiáltotta magából kikelve, és kirohant a

konyhából. A nő utána rohant. —

Mi történt magával?

És ebben a pillanatban, mintha jelezni akarná a voltát, megszólalt a kisbaba síró hangja az egyik szobából. Ádám értetlenül követte a nőt a hang irányába. A kék-sárga gyerekszoba lakója sírástól maszatos arccal és kinyújtott kezecskéjével kérte, hogy vegye fel már valaki. —

Hannának gyereke van? — kérdezte rekedten. Örült módjára kattogott az agya, a

fogaskerekek úgy nyikorogtak benne, mintha újra és újra meg akarnák őrölni az információt. Nem, nem lehet igaz! -

Igen. Egy kisfiú - mondta magától értetődően, miután rájött, kár tagadnia a

nyilvánvalót. —

Ki az apja? — tette fel a kérdést a férfi, miközben egyre jobban sejtette a választ

maga is. -

Kicsikém, hadd mutassam be neked az apádat. Itt az ideje, hogy végre találkozzatok

— mondta az idős nő, és a szipogó gyermeket a még mindig leforrázott férfi kezébe tette. Ránézett a babára és kétség sem fért hozzá, hogy a nő nem viccel, a kisgyerek pontosan úgy nézett ki, mint ő a gyermekkori képein. Nekidöntötte a hátát a falnak, hogy nehogy elszédüljön a hirtelen jött információtól. -

A fiam, a fiam — mondta még mindig nem értve az egészet.

-

Na, ennyit már talán Ádámka is tud mondani. Most pedig, fiam, szedje össze magát,

aztán mondja el a lányomnak, mit érez iránta, és hozza haza azt a világcsavargót!

10.

M INDENKINEK VAN EGY TÖRTÉNETE. Ettől vagyunk különlegesek és mások. Mindenki a saját történetét tartja a legszebbnek vagy éppen a legtragikusabbnak, de lényeg, hogy a leginkább fontosnak. A saját történetünk több, mint egy mese vagy egy novella, ez egy igazi regény, amit sokan magukban tartanak, és csak kevesen mondanak el. Pedig néha jobb elmondani, túllenni rajta, nem mintha attól változna valami. Vagyis mégis. Hiszen ahogy meséljük a saját mesénket, úgy jövünk rá néha egészen egyértelmű evidenciákra, amik addig fel sem tűntek nekünk. Minden történetnek megvan a maga tanulsága és fordulata, ahogy szereplői és olvasói is, és egyikük sem irányítja a történetet. Talán ettől szép az egész, hogy nem tudjuk befolyásolni és nem is látjuk előre a végét. Elgondolkodtató a tény, ha vajon lehetőséget kapnánk arra, hogy egy pillanatra is belepillanthassunk életünk könyvébe, vajon megtennénk? Vagy jobb az áldott tudatlanság? S ha tudnánk, mi vár ránk, lennének-e olyan döntéseink, amelyeket megváltoztatnánk? Ha látnánk a következményeket, belátnánk-e a hibáinkat is? így volt ezzel a fiatal nő is. Újra mesélve az elmúlt időszakot, rájött arra, hogy minden lépése a szerelme felé vezette. Nem akarta, nem tervezte így, mégis. És most itt van a kórházban, nemrég még az életéért harcolt, és most új szívet akarnak neki adni. Szorosabbra húzta magán a hálóinget, megsimogatta a haját, eligazítva minden kósza tincset. A lepedőt bámulva halkan szólalt meg ismét. —

Érti már, miért nem akarok én új szívet? - kérdezte az orvostól, miközben tekintetét

nem fordította el az ágyneműről. Az orvos megértőén bólintott. 169

—

Mindent megteszek azért, hogy ne úgy legyen, de akkor Önnek is meg kell tennie

mindent a felépülésért. A kisfia miatt. A nőt szíven találta ismét a szó. Ádám. Utoljára még az apja kezében látta. Vele van most is. Örült, hogy legalább a kisfiának nem kellett látnia, hogyan áll meg a szíve. Úgy érezte, hogy erre a gondolatra erősebben ver a szíve. Miatta. Nem gyorsabban, nem rakoncátlanabbul, hanem magabiztosabban jelezte most, igen, élni akarunk. —

Mit kell tennem, hogy meggyógyuljak?

—

Legelőször is, szedje a gyógyszereket! Pontosan — hangsúlyozta ki az orvos. — A

pacemaker beültetésre valószínűleg még így is szükség lesz, ezt a napokban megcsináljuk. Gyorsan túllesz rajta, utána pedig lábadozhat pár napig és hazamehet. Először havonta kontroll, aztán félévente és évente. —

Mindent így fogok tenni. ígérem - nézett bele először az orvos szemébe, hogy tudja,

most valóban így gondolja. —

De legelőször is: hívja be azt a fiatalembert, aki egész éjjel arra várt, hogy maga

felébredjen. Már legalább három műanyag poharat összemorzsolt a folyosón. Szánja meg! — Az orvos tekintete egyszerre volt a sorstársát sajnáló férfié és a megértő baráté is. A nő nagyot sóhajtott. —

Kérem, hívja be! — remegte a nő. Tudta, előbb-utóbb túl kell ezen esnie, most még

képes rá, később már nem biztos, hogy az lesz. A doktor kiment, és pár perc múlva egy nagyon bizonytalan és finom kopogás hallatszott. A jelzést meg sem várva belépett a férfi. Bár Hanna szerette volna titkolni, mennyire feldúlja, hogy újra látja, de a szívére kötött műszer csipogása egyértelműen jelezte a belépő személy kiváltotta hatást. Mindketten a gépre néztek, ami lassan felvette a lassabb ritmusát. Ennyi év után is, ennyi idő elteltével is képtelen volt kivonni magát a férfi hatása alól. —

Miért vagy itt? — kérdezte a nő.

—

Nem bírtam elviselni a gondolatát sem, hogy esetleg... miattam.

—

Már jól vagyok — a nő igyekezett könyörtelen lenni. Csak így tudta fenntartani a

közömbösség látszatát. Majd hirtelen egy gondolat futott át a fején. — Adámot hol hagytad? —

Miatta ne aggódj, elaludt, ezért letettem a nővérszobában, vigyáznak rá. Anyukád

pedig szállást keres, hogy itt maradhasson veled - mosolyodott el pár pillanatra a férfi, majd újra komollyá vált az arca. - Tudom, hogy műtét vár rád. Hogy a szíved... —

Semmiség. Rendbe jövök. Miattam te sose aggódj! — A nő elfordította a fejét a

férfiról, hogy ne lássa a könnyeit. —

Sajnálom, hogy csak úgy megjelentem hívatlanul. Azonnal látni akartalak. De arra

nem számítottam, hogy éppen egy másik férfi karjaiban talállak erősen bódult állapotban.

-

Te üldöztél el magadtól. Te mondtad, hogy nem szeretsz.

-

Igen, ez így volt. Ezt mondtam - ismerte be. — De nem is sokáig maradtál egyedül.

-

Andrej elkísért az esküvőre, mint a barátom. Nem történt köztünk semmi. Sőt, azok

után, amit tegnap látott, nem hiszem, hogy még valaha is akarna tőlem valamit — mondta a nő és érezhető volt a hangjában, hogy legszívesebben elfelejtené az egész kínos szituációt. -

Szép kis barát. Gondolom, nagyon közeli - mondta némi iróniával a hangjában.

Hanna nem válaszolt, beleharapott az ajkába, nem tudta, mit mondjon. -

Szereted? - kérdezte Ádám a lehető legnagyobb megvetéssel.

-

Szerettem őt, azt hiszem, igen. De nem voltam képes úgy szeretni őt, ahogy

HANNA ÖRÖK

megérdemelte volna. Márpedig ő ennél sokkal többet kaphatna, nem csak félérzéseket. Ezért elbúcsúztunk egymástól. Csalódást okoztam neki. — Hanna megharapta az alsó ajkát. Tudott volna még sok mást is mondani, de nem akart. Nem tudott. Félt, hogy újra sírni fog. -

Te semmiben sem vagy hibás. Tudod...

-

Nem akarok erről beszélni. Te se hozd szóba!

-

Most viszont neked kell. Miért nem mondtad el, hogy van egy fiam? — váltott

hirtelen témát Ádám. -

Miből gondolod, hogy a tiéd? - kérdezte pimaszul a nő.

-

Hanna, ne csináld ezt, kérlek!

-

Nem is értem meg anyámat, hogyan adhatta oda neked. - Hanna mérgesen nézett az

ölébe, hogy elrejtse a tekintetét az előtte álló elől. Az anyai gondoskodás újult erővel tépte tel a sebeket az éppen csak meggyógyult szívén.

i! 17«

—

Tudom, hogy rólam nevezted el. Voltam nálatok, beszéltem anyáddal. Együtt jöttünk

el érted. Azért adta nekem a kicsit, mert az apja vagyok és azt akarta, hogy menjél haza. Hogy menjünk haza. Együtt. Hanna nem is tagadta, most még jobban megijedt. Kár is megjátszania a dühöset, valójában boldog volt, hogy láthatta. De zavarban volt. Nem tudta, mit mondjon, nem tudta, milyen érzéseket közvetít most az arca. Nem akart hazudni, de igazat sem tudott mondani. Remélte, hogy nem jön el ez a perc, amikor magyarázkodnia kell. —

Nem akartam, hogy tudd. Féltem, hogy emiatt akarnál csak tőlem valamit. Tudtam,

hogy van új párod, és nem akartam szétrombolni az életedet. - Az utolsó szavakat már szinte lehelte, olyan halkan mondta. —

Milyen új párom? Te kitől tudsz erről? — Felugrott és elkezdett fel-alá járkálni a

szobában. Hanna számára úgy tűnt, a gondolatai csak úgy repkednek a fejében, legalábbis a szeme gyors ide-oda mozgásából erre következtetett. Kinyitotta az ablakot, az utca zaja behallatszott a szobába. —

Patrícia mesélt nekem Nóráról. — Hanna félve pillantott fel. Remélte, hogy

megcáfolják. —

Ja, értem. Az más - mondta a férfi és megigazította a baseballsapkát a fején, mintha el

akarná rejteni mögé az arcát és a gondolatait is. — Ettől függetlenül el kellett volna mondanod, jogom van tudni. Szeretnék vele többször találkozni. —

Miért?

—

Hogyhogy miért? Mert van egy fiam, és szeretném megismerni! - Adám felemelte a

hangját, de ahogy meghallotta magát, lejjebb vitte. Eljött az ablaktól, de nem csukta be. — Ne haragudj! Nem sajátíthatod ki magadnak őt, akármi is történt közöttünk. -

Semmi közöd hozzánk. Te engem már korábban elutasítottál, és azt is tudom, nem

akartál gyereket az előző párodtól sem, akkor tőlem miért akartál volna? Én úgy látom, ez így jó, ahogy van. A férfi nem szólt semmit. Leült az egyik székbe, és az éjjeliszekrényre tévedt a szeme. A vázában egy csokor levendula volt. Édes illata belengte az egész szobát. Talán a levendula neki is azokat a szép napokat idézte fel az emlékeiben. Ahogy Hanna beletette a verseskönyvébe, hogy lepréselje őket, az egész busz hazafelé illatozott a virágtól. Egy-két szálat még a hajába is tett. -

Emlékszel még a levendulákra? Csöngére? — Kis szünetet tartott. — Hol rontottuk

el? — sóhajtott fel. -

Én sehol, esélyt sem kaptam, hogy elrontsam — vágta rá hirtelen a nő, majd

finomított az érdes hangján. — Felesleges a múltról beszélni, azon már úgysem tudunk változtatni. Hogy emlékszem-e a levendulákra? Hát, persze. Mindig az az édes nyár jut róla eszembe, a gondtalan fiatalság, az, hogy mennyire tudtunk szeretni. Megvannak még azok a levendulák, amelyeket akkor kaptam, lepréseltem őket, és ott vannak az egyik könyvemben. De ha kinyitom ma azt a könyvet, kihullnak belőle, és se illatuk, se színük. Ez lett velünk is. -

De Csöngén nyílnak még új és szép levendulák, együtt újra megtalálhatnánk őket.

-

Azok már nem lesznek ugyanolyanok. Azt más fiataloknak kell leszedniük, azok már

nem a mi levenduláink. A magunk idejében mi is megkaptuk a sajátunkat, de mi nem HANNA ÖRÖK

érdemeltük meg, ezért már csak a leszáradt virágát nézhetjük, s csak az emlékeinkben idézhetjük fel a régit. Ádám nem válaszok. Megigazította a sapkát a fején, hogy az még jobban eltakarja az arcát. Szorosabbra húzta magán a zakót is, mintha el akarna tűnni a kíváncsi szemek elől. Hannának úgy tűnt, most még nem tudott mit mondani, pedig lett volna mondanivalója. Ahogy nézte őt, azt látta, hogy belefáradt már az életbe és az örökös küzdésbe, fiatal életében talán először érezhette öregnek és fáradtnak magát. Ha az ember nem szeretheti tiszta szívvel és szabadon, akit akar, akkor minden, ami addig valamennyire is szép és kedves volt, fekete és undok lesz. Ez lenne a szerelem? Valami fáj és hidegen éget belülről, a feje tüzel, keze remegve keresi a kapaszkodót. Nem lát, nem hall, egy sötét univerzumban lebeg, s csupán bolygójának egy aprócska holdja. Beleszorult a szíve a fájdalomba, ahogy a gondterhelt arcú férfit nézte, át akarta ölelni és többé nem elengedni, de az ölelés a legfájóbb dolog a világon, ha nem viszonozzák. Szeretni sokféleképpen lehet, első látásra, egy pillanat alatt vagy lassan és mélyen, de nincs annál erősebb szerelem, amelyet nem adnak könnyen, amiért nap mint nap harcolni kell. S a fáradtság a tagjaidban és a fejedben jelzi, s emlékeztet rá majd mindennap, ameddig csak élsz, érte tetted. A kezébe adná legszívesebben a szívét, hogy tegye a rossz szíve helyére, s gyógyuljon meg.

I 80

—

Most elmegyek — mondta hirtelen Ádám.

—

Rendben. - Még Hanna is meglepődött, milyen nyugodt és természetes volt a hangja,

pedig belül üvöltött. —

De nem most láttál utoljára.

—

Tudom, mindig ezt ígéred. De minek? — A nő próbált gunyoros lenni.

—

Te pedig azt ígérted nekem egyszer, hogy örökké várni fogsz rám. — A férfi viszont

komoly volt.

Hannának elállt a szava. Már nehezen leplezte az érzéseit és alig tudta tartani a semleges arckifejezést. Hogyne emlékezne és miért is ígérte meg, hiszen tudta, amit megígér, azt tartja is. Bármi áron. —

Ezen gondolkodj el! Azon is, hogy Adámot elhozd hozzám. Tudod, hol találsz meg.

A férfi kiment a kórteremből és becsukta maga mögött az ajtót. A nő egyedül maradt, csönd telepedett a szobára, és végül nagy nehezen elengedte magát és elkezdett sírni. Hiába szerette a férfit, ha az most is csak játszott vele és nem tagadta, hogy létezik az a Nóra, és egy szóval sem mondta, hogy akarna bármit is a régi szerelmétől, csak a gyerekét akarta látni. A kisfiára gondolt, és erre a gondolatra még jobban belefacsarodott a szíve. Adám nem érdemli meg, hogy apa nélkül nőjön fel, nem hibáztatja őt a saját maga által elkövetett hibákért. Gondolatban már régóta elbúcsúzott a férfitól, s hiába látta azóta álmaiban többször is, mindig újra és újra új sebeket vésett a szívébe a találkozásuk. Tagadni is kár volt, szerette, ahogy azt is, talán csak a büszkeség tartja vissza attól, hogy elmondja neki a dolgokat, amelyek a lelkét nyomják. Az elkövetkezendő napok gyorsan elteltek. Az anyja Győrben maradt, és vigyázott addig a kisfiúra, amíg a nő pihent. Nappal a kisfiával játszott a kórház kertjében, éjjel pedig felkészült a műtétre. Nem akarta még mindig az új szívet, ezért nagyon remélte, hogy a pacemaker majd segíti a szívműködését. Végül eljött a műtét napja, hiába tudta, hogy biztonságban van és vigyáznak rá, mégis elbúcsúzott a szeretteitől, mielőtt betolták a műtőbe. —

Ha nem jönnék ki többet...

—

Ilyet ne is mondj! - vágta rá az anyja.

-

Ha mégis, kérlek, vidd el Ádámot az apjához, látnia kell a fiát. Mondd meg neki azt

is, hogy szerettem, és mindig is szeretni fogom. És hogy bocsásson meg! -

Majd te megmondod neki, ha kijössz onnan épen és egészségesen - kiabálta még az

anyja a becsapódó műtőajtónak. Altatáskor sem múlt el a félelme. A férfi arcát látta maga előtt, mielőtt elaludt volna, csak ő járt a fejében, és a kisfia, a kettejük arca összemosódott a ködös tudatállapotában. A bódító SÍÍ

182 -iá

okozta kábulat eltompította az agyát, de cseppet sem altatta el. Ébren volt, legalábbis annak érezte magát, és mégis álmodott. De ez az álom most más volt, tudta, hogy most nem tud akkor felébredni, amikor csak akar, ez az álom mesterséges volt, ahogy az altatás maga is. Látta magát álmában, ahogy egy réten fut, aztán egy napraforgókkal teli földön tűnik el, kiér egy tisztásra, ahol egy jóképű, de ismeretlen fiú várja, beülteti a hintába és löki. Aztán rájött, hogy az a lány nem saját maga, hanem a lánya, a soha meg nem született gyermeke. És a fiú a már felnőtt Ádám. És már látta is saját magát egy karosszékben, ahogy a

tornácon ül. Egyedül. Ez vár rá, ez lesz az élete. Lassan ébredt fel, sokáig volt még kótyagos. Az anyja a kisfiával csak délután jött be, mikor már nagyjából tudta, melyik a jobb és melyik a bal keze. A kisfiú ráugrott az ágyra, a nagymamája figyelmeztetése ellenére, és hevesen átölelte az anyját. Még csak egyéves volt, de már sokkal nagyobbnak tűnt magassága és az érettsége alapján is. Hanna erősen szorította magához a kicsi testet, úgy ölelte, mintha már nem akarná elengedni soha többé. Ez az egyetlen dolog, ami az élethez kötötte. És talán még valami... Tudta, el kell mennie Ádámhoz és megbeszélnie vele néhány dolgot. Ha az ember új esélyt HANNA ÖRÖK

kap a Sorstól az életre, azt mindig illően

íif- 183 -ÍR

meg kell hálálnia. Néha éppen azzal, hogy tesszük a dolgunkat. És neki most ennek a kapcsolatnak a rendezése volt a dolga. Két hétig regenerálódott otthon. A jó levegő, a sok napsütés és az együttlét a fiával jó hatással volt rá. Szinte kivirult. A kisfia minden percét lekötötte, így nem volt ideje arra, hogy sajnálja és betegnek érezze magát. Megkapta a szerződést Barcelonából, ezért úgy döntött, hogy felkeresi személyesen a kiadóját, hogy elmondja, a továbbiakban számítanak-e rá. A felkeresés oka persze titkon az is volt, hogy végre találkozhasson az új szerkesztőjével, aki már egy ideje nem írt neki levelet. Felutazott Budapestre, a kisfiát otthon hagyta erre a pár napra, tudta, neki most még sok lenne ennyi utazás. A kiadó máshova költözött, ezen nem is csodálkozott, tudta, új tulajdonosa van. A régi épület helyett most egy megújult irodaparkban kapott helyett, modern irodasoron. Belépett az épületbe, a portásnőhöz fordult. —

Elnézést, Beck Illárt keresem.

—

Kit, kérem?

—

Beck Illárt. Szerkesztő a kiadónál.

—

Sajnos, ilyen nevű ember itt nem dolgozik.

—

Dehogyisnem. Én Solymosi Hanna vagyok, ennél a kiadónál jelentettem meg pár éve

a verseskötetemet, és azóta mindig ugyanarról az e-mail címről kaptam a leveleket. Először a Fejtős Ágoston volt a szerkesztőm, amióta nyugdíjba ment, azóta Beck Illár vette át a helyét. —

A Fejtős szerkesztő úr valóban itt dolgozott és igen, már nyugdíjba ment. Lehet, hogy

ez a bizonyos Beck külsős lektor vagy ilyesmi, azért nem ismerem. Az előfordulhat. Telefonálok egyet a kiadóvezetőnek, hátha ő többet tud erről. A portásnő felvette a telefont és tárcsázott. Valószínűleg a titkárság jelentkezett be. —

Deák urat keresem. — Az ereiben meghűlt a vér. — Á, szóval házon kívül van. Egy

fiatal hölgy keres egy bizonyos Beck szerkesztő urat és úgy gondoltam, hogy... Igen, a Solymosi kisasszony. Értem. Azonnal felküldöm. - Letette a telefont. - Kérem, fáradjon fel a második emeletre, a lépcsőtől jobbra a második ajtó a kiadóvezetői titkárság. 184

Alig bírt mozdulni a sejtéstől, ami a fejében szöget ütött. A portától távolodva egyre súlyosabbnak érezte a lépteit, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a két név egy és ugyanaz a fejében. A másodikra érve becsukta a szemét, és csak az ajtó előtt merte kinyitni, először résnyire, majd teljesen. DEÁK ÁDÁM KIADÓVEZETŐ, FŐSZERKESZTŐ TITKÁRSÁG Alig bírt mozdulni a lába, de valahogy mégis belépett a titkárnő elé.

—

Hanna, ha nem tévedek, ugye? - kérdezte a csinos, alig huszon-egynéhány éves szőke

titkárnő. — Már régóta szerettem volna megismerni. —

Solymosi Ha-Hanna.

—

Kozma Nóra, Deák úr titkárnője vagyok.

Nóra! Hát ez az a nő? O lenne az új párja vagy csak véletlen egybeesés a két név? Érezte, hogy elkezd szédülni, ezért leült. —

Elnézést az udvariatlanságért, el is felejtettem hellyel kínálni. Deák úr jelenleg nincs

benn, de szívesen segítek önnek bármiben.

HANNA ÖRÖK

185

—

Csak annyit áruljon el nekem, ki az a Beck Illár? — Hanna bár már tudta a választ,

úgy érezte, ezt a kérdést még fel kell tennie, és tartoznak neki a válasszal. Nemrég gyógyult fel egy komoly műtétből, idáig teljesen jól is érezte magát, mindenki szerető gondoskodással vette körül, most mégis úgy érezte, hogy a bolondját járatják vele, vagy csak képzelődik? —

Hát nem jött rá? Deák úr írta magának a leveleket, mindegyiket. így próbált meg

gondoskodni magáról, figyelemmel követni az életét, ö nagyon jó ember és nagyon szereti magát. Sajnálom, hogy úgy félresiklott a kapcsolatuk. Apropó, a szíve hogy van, úgy értesültünk róla a győri kórház orvosától, hogy rendbe jött. —

Maga felhívta a kórházat?

—

Igen, a főnököm kérése volt, minden egyes percben majd lerágta a tíz körmét, amíg

maga benn volt a műtőben, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor kitolták onnan egészségesen. Nem tudott megszólalni. Hónapok óta levelezik a régi szerelmével, és öntik ki egymásnak a szívüket, holott ő azt hitte, egy másik, idegen férfival beszélget, akinek szabadon mesélhet a bajairól. S aggódott érte. Nagyon. Most már abban is biztos volt, ezzel a Nórával látták őt a legtöbbet, ahogy abban is, bár a fiatal asszisztens kétségtelenül tiszteli és megbecsüli főnökét, nincs köztük semmi. —

Muszáj beszélnem a Deák úrral. Hol találom meg?

—

Azt nem mondhatom meg, szigorúan tilos, megtiltotta, hogy bárki is tudjon róla.

—

El kell mondania, tudnom kell. - Finoman megérintette a titkárnő kezét, a szemében

látszott, nem viccel, itt többről van szó, mint egy kedélyes beszélgetésről. —

Egy magánkórházban van, a III. kerületben. Megadom a címet.

Bár elsőre megdöbbent, hogy egy kórházba kell mennie, keresni a szerelmét, de egyelőre nem akadt ezen fenn, követte a pontos leírást, és elindult. Az előbb tapasztaltak és hallottak már amúgy is úgy megdöbbentették, hogy semmin sem csodálkozott volna. Zsongott a feje a kérdésektől és újra és újra lepergette magában a levelezésük minden egyes mondatát. Mit írt ;ií neki? És ő erre mit válaszolt? Nem hiszem el, nem186 hiszem el, ismételgette magában.

A magánkórház kívülről és belülről is nagyon modern volt, látszott, hogy ide csak az igazán jómódúak nyerhetnek betekintést. Bár általában nehezen bírta a kórházakat, a szagokat, de most nem jött elő rajta ez az utálatos érzés. Nyomasztotta egy gondolat, ami nem hagyta nyugodni. S a kétségei beigazolódni látszottak, amikor belépett a megjelölt kórterembe. Ádám ott ült egy széken, mellette jobbról és balról is egy-egy infúziós állvány lógott, a kezében egy jégkrémet szorongatott, amit újra és újra a szájához emelt. A fején most nem volt sapka. Kopasz volt. Hanna nem először látott már kemoterápiát, ezért rögtön tudta, mi is

történik éppen. -

Miért nem mondtad el? - kérdezte a fiatal nő, ahogy köszönés nélkül belépett.

Hirtelen úgy érezte, hogy az addigi rejtélyek egyetlen szálba futnak össze, ami előtte volt. A sok titkolózás, kilógó fehér papírcetli, az összeszurkált könyökhajlat és az elutasítás. Ádám már akkor tudta. Nem maradt több kérdése. -

Elküldjem ezt a hölgyet? — kérdezte segítőkészen az egyik nővér, aki emeleteken át

rohant utána. -

Nem kell, Zsuzsa, köszönöm a segítségét! A hölgy a feleségem. HANNA ÖRÖK

Megütközött a szavakon, de közel sem annyira, mint a látványon. Sapka nélkül és feltúrt ingujjban már jól látszódtak Ádám vékony tagjai és szikár alakja. Alig lehetett hetven kiló. Elborzadt, hogy ilyen állapotban kellett őt látnia. Hogyhogy nem vette ezt észre, amikor a férfi meglátogatta őt a kórházban? Miért nem tűnt fel neki? Talán csak magával és az érzéseivel volt elfoglalva, semmi mást nem látott meg. Vak volt, milyen vak volt! -

Miért nem mondtad el? - kérdezte újra.

-

Nem akartam, hogy sajnálj, nem akartam, hogy szenvedj emiatt, nem akartam, hogy

így láss. Ezért mondtam a lakásban, hogy nem szeretlek. Nem akartam, hogy végignézd a haldoklásomat. De ha tudtam volna, hogy gyereket vársz tőlem, akkor nem lett volna erőm hozzá - mondta halkan Adám. Látszódott, hogy nincs jól. - Nem akartam, hogy így láss. -

Ez mind nem fontos, el kellett volna mondanod.

-

Ahogy neked is a fiamat. Látni szeretném, mielőtt meghalok.

-

Ilyet ne mondj! — Hanna észrevétlenül sírta el magát, a férfi pár perc hallgatás után

vette csak észre a könnycseppeket. -

Ne sírj, kérlek! Annyit szenvedtél már miattam, többet nem hagyom.

Felállt, hogy megölelje a nőt, de elvesztette az egyensúlyát és előrebukott. A nő elkapta és visszaültette a székbe. Most egészen közel voltak egymáshoz, nem kellettek szavak, nem kellettek mozdulatok, elég volt egy pillantás is, hogy megértsék, mire gondol a másik. il 187 HÍ

-

Elhoztad?

-

Nem, otthon van anyámmal. Előbb rendezni akartam az ügyeimet.

-

Miről akartál velem beszélni?

-

Hát nagyjából arról, hogyan fér bele az életedbe a gyerek, most, hogy új kapcsolatod

van. -

Még mindig a Nórára gondolsz? O csak a...

—

A titkárnőd, tudom. Már tudom. Ö mondta meg, hogy itt talállak, de ezért ne légy rá

mérges, jól tette, hogy megmondta. —

Nincsen senkim, egyedül vagyok — mondta egészen halkan és lemondóan. - És te

meg az a férfi, akivel láttalak? —

Vele próbáltam betömni azt a mérhetetlen lyukat a szívemben. De soha nem tudott

igazán pótolni téged. Mikor kijöttem a kórházból, a levele már otthon várt. Elfogadta egy francia kórház ajánlatát, ott kezd új életet. Nekem pedig igazi szerelmet kíván. - Nagyot nyelt. - El akartam mondani neked, hogy nekem soha... hogy senki más... Egyikük sem szólalt meg néhány percig. Hanna letörölte a kézfejével a könnyeit az arcáról. Csak a gép egyenletes kattogása és az infúzió csepegése hallatszódott. —

De nemcsak ezért jöttem — szólalt meg újra Hanna. — Hanem azért is, hogy

elmondjam, bárkivel élsz is, bármit csinálsz is, még nem múltak el az érzéseim irántad. Erre akkor jöttem rá, amikor felébredtem a műtétből. Tudtam, hogy új életet akarok kezdeni. Hogy mit kezdesz ezzel az információval? Rád bízom. —

Tudod, most milyen rettenetes fájdalmaim vannak? Mennyire émelygek és szédülök?

Legszívesebben üvöltenék órák óta, olyan rosszul vagyok - mondta szárazon, majd hirtelen mosolyra görbült a szája. - De még sosem voltam ilyen boldog. Megszépítetted legalább az egyik ilyen kezelést. Köszönöm! —

Szívesen - mosolygott most már a nő is. — Van néhány kép nálam a fiadról.

A nő belenyúlt a táskájába, és vagy harminc képet vett elő. —

Itt egynapos még csak, ez meg az első fürdetése. Itt a keresztelőn vagyunk, itt meg az

első sétánk a falun kívül - mutogatta a képeket. A férfi mellé ült és úgy mesélt minden fényképhez egy-egy történetet. Ügy tűnt, a férfi már régóta nem érezte a fájdalmat, legalábbis az arcán a gondterhelt kifejezés helyét átvette egy szelíd mosoly. Talán a nő látványa okozta ezt, talán csak egy régi emlék furakodott bele a fájdalomcsillapítókkal tompított elméjébe. A mosolya bevallotta, :l I 8*) még soha nem akart ennyire meggyógyulni azóta, hogy megtudta, gyomorrákja van. —

Tiszta apja, kívül és belül is. Szőke és zöld szemű, kerek a kis feje, és állandóan a

könyveket pakolássza. Olvasni még nem tud, de már vagy két mesekönyvet összetépett, szóval szerintem jól halad — mondta mosolyogva a büszke anyuka. Maga sem tudta, miért, hiszen abszurd volt a helyzet, amire egyáltalán nem számított, amikor elindult otthonról. De a hallottak ellenére nem volt összezavarodott, sőt, most kezdte el megérteni az elmúlt hónapokat. Mindennek volt értelme, és most minden a helyén van. Még ők kerten is. —

Sokáig tart még a kezelés?

—

Nem, még pár perc, és le is folyt az egész.

—

Utána hazamész?

—

Igen, de szeretném, ha oda már nem jönnél velem! Ilyenkor egy-két napig elég

rosszul vagyok, nem akarom, hogy lásd! —

De én szívesen...

—

Nem, hagyd, hogy kicsit összeszedjem magam! Hány napig maradsz a városban? -

terelte el a férfi a szót. —

Haza kell mennem, Adámnak nagyon hiányzóm, és nekem is ő. De visszajövök majd HANNA ÖRÖK

pár nap múlva. Ha neked is jó. —

Már alig várom — mondta a férfi és csengetett a nővérnek, hogy kihúzhatja a katétert

a kezéből.

11.

MÁR ÓRÁK ÓTA A PADLÁSON VOLT, rendet akart tenni. Nemcsak a limlomok között, hanem a lelkében is, és ezt a padláson kellett elkezdenie, ahol az emlékek laknak. Ádám édesdeden aludt a kiságyában ebéd után, ő pedig az anyjával pakolta a régi emlékeket és használati tárgyakat a kartondobozok között. Egy régi oklevél, egy apró ruhácska, s rengeteg levél. —

Nézd, itt a régi hintád! Elővehetnénk, Ádám hamarosan beleülhet már — mutatta az

anyja, és már porolta is a fahintácskát. —

Ez pedig a kedvenc babám volt, hát, nem mai darab — vett elő egy régi kócos

kisasszonyt Hanna. Ha megmossák a haját és a ruháját, talán még a Vöröskereszthez el lehet vinni. Egy kislány örülne neki. —

Hogyhogy rászántad magad a padlás kitakarítására? Már évek óta könyörgök neked

miatta - mondta az anyja.

1 91 - Í ÍÍ

—

Nem is tudom. Eddig féltem az emlékektől, nem akartam tudni róluk, ahogy a múltról

se, mindig a pillanatnak éltem, úgy, hogy a jövő és a múlt nem létezik. De rájöttem, azok vagyunk, amiket az emlékeinkből fel tudunk idézni, és az, hogy most minek tartjuk magunkat, nagyban befolyásolja, mi történhet majd velünk a jövőben. Jó így visszanézni most a régi időkbe, talán megtalálom magamat bennük. Újra. Elővett egy nagy dobozt, ez viszonylag újnak tűnt a többihez képest, felirat nem volt rajta, ezért belenézett és mosolyra derült az arca. A főiskolás emlékei voltak azok. A leckekönyve, a tankönyvei, a tételei, a buszbérletek, amelyekkel annyit utazott. Egy megfakult régi fénykép a diplomaosztóról. Ott mosolyog elöl, milyen boldog volt. S ott mosolyog egy másik is, pedig ő már tudta akkor, nem lesz semmi sem abból, amit ígért. Egy papírcsákó, ráírva, hogy korrespondáció, mellette egy műanyag pohár, az aljára filctollal emlékezve: Csönge. —

Csönge.

—

Mit mondtál? - kérdezte az anyja.

—

Semmit, semmit, nem lényeges.

Még mindig nem tudott ennél édesebb szót mondani, még mindig képtelen volt ennél szebb szót találni. Ott fenn az emlékek között hirtelen ismét meglátta azt a régi kislányt, aki valaha volt. Nem is olyan régen még egészen közelről ismerte, szinte barátnők voltak, most pedig olyan idegen és távoli neki, mintha soha nem is találkoztak volna. Hogy tudott szeretni és szenvedni, mennyire tudott makacsul ragaszkodni a dolgokhoz. Talán nem véletlenül történt vele az meg akkor, ami történt, kellett a jellemfejlődéséhez. S talán újra belegondolva, jobb is, hogy akkor nem lettek egy igazi pár, a

ÍÍ:

192

szerelem gyorsan alábbhagyott volna, szétváltak volna az útjaik, így viszont örökké szeretni fogja a férfit. Megcsörrent a telefonja, sietett le a padlásról. -

Hanna, te vagy az?

-

Szia, Linda, mi újság? - Nagyon megörültem a barátnőm hangjának.

-

Jól vagyok, hallom, már te is. Örülök, hogy sikeres volt a műtét. Azért hívlak, mert

szeretnélek elhívni valahova és félek, ezúttal nem mondhatsz nemet. Úgyhogy már jobban is teszed, ha azonnal igent mondasz.

HANNA ÖRÖK

-

I-Igen. És most halljam, miről van szó? - kérdezte meglepve.

-

Arról van szó, hogy lesz egy kis ünnepség, amit a Fazekas tanár úr tart, és ahova

meghívja a régi diákjait is. A főszereplő egy bizonyos Weöres Sándor, talán már hallottál róla és a versei, szeretné, ha te is csatlakoznál. -

Hát, persze. Hova menjek és mikor? - nevetett Linda viccelődésén.

-

Csöngére. Holnapután. - Linda hangja egészen elhalkult.

-

Hát, nem is tudom... - próbált meg kitérni a válasz elől a nő.

-

Nézd, én tudom, hogy azóta nem voltál ott, de most el kell jönnöd, annyira számítunk

rá! Igazából kihúznál a bajból, mert én vagyok az egyik főrendező. Kééérlek! -

Nem tudom, hogy képes lennék-e... nagyon nehéz.

-

Gondold meg, tudom, hogy a szívedre fogsz hallgatni - tette hozzá Linda.

Linda talán sejthette, hogy rábólint, de Hanna még nem volt ebben olyan biztos. Egész éjjel őrlődött, ahogy másnap is. Visszamenni oda. A helyre, ahol a legszebb napokat töltötte életében, ami egyszerre volt édes és keserű. Később, mikor majd öregasszonyként visz- sza gondolt erre a napra, mindig úgy látta magát, mint aki az első igazán fontos döntését hozta az életben. A döntéseink tesznek minket önálló emberré, és ez volt az első lépése ahhoz, hogy utat válasszon magának. Egyedül. Idősen már könnyű volt átlátni a dolgok okát és célját, de 193 fiatalon még nem tudta ezeket távolról nézni. Nem tudott egyedül dönteni, nem tudott

egyedül gondolkodni. Az éjszakába nyúló gondolkodások hajnalig kísérték az álmát, nem tudta, mit hoz számára a holnap. Végül aztán az anyja hiába kelt korán, lánya már megelőzte őt. Összepakolva és felöltözve állt az előszobában. — Látom, mégis elmész. —

Igen, rendbe kell hoznom a lelkemet, akkor pedig nem félhetek a múltamtól, hanem

szembe kell néznem vele. Ádámnak pedig meg akarok mutatni egy-két helyet — simogatta meg a kisfia fejét óvón. —

Én bízom benne, hogy tudod, hogy mit csinálsz — mosolygott rá az anyja. Meg volt

áldva azzal a bölcsességgel, amivel úgy általában az idős emberek, és ráhagyta a fiatalokra a dolgokat. Hanna tudta ezt, és ezért még jobban szerette az édesanyját. —

Jól teszed.

Beült az autóba és elindultak. Valahogy úgy volt most vele, hogy bár hosszú út nem áll előtte, ami a távot illeti, de időben most éveket utazik, és az sem kicsi távolság, amit két szív között kell megtennie. Hátradőlt az ülésen, élvezte az utazást. Tudta, most valami jó dolog vár rá.

194

Időben érkezett, hogy az ünnepség előtt még köszönthesse a régi barátokat, ismerős arcok a főiskoláról, régi tanárok, régi csoporttársak. Maros tanárnő és persze Fazekas tanár úr is ott volt a tömegben. Semmit sem változtak az elmúlt idő alatt, Hanna úgy érezte, mintha még mindig főiskolás lenne a jól ismert arcok között, mintha nem telt volna már el tíz év, és ő nem édesanya lenne, hanem szertelen diáklány, akinek az a legnagyobb gondja, hogy bemenjen-e órára, vagy inkább lógjon róla. Pedig azóta az élet nyilvánvalóan bonyolultabb, sőt, időnként elviselhetetlen lett. Mégis visszavágyott abba a boldogságba, az élet egyszerűségébe, amelyet egy életen át élvezett volna. Akkor talán soha nem tapasztalja meg az igazi szomorúságot és reményvesztettséget. - Örülök, hogy eljött. Jó újra látni és hallom, már édesanya lett - szakította félbe Fazekas tanár úr a gondolatait. Semmit sem változott, a hajában néhol már ősz szálakat font az idő, de a mosolya, és különösen a lelkesedése ugyanolyan volt. -

Igen, így van, hadd mutassam be a fiamat! Adám.

-

Gyönyörű kisfiú. Nagyon hasonlít egy régi-régi elveszett fiamra, akit már talán soha

nem találok — mosolygott mindentudóan a tanár úr, cseppet sem rossz szándékból. -

Talán igen — mosolyodott el Hanna, és valóban, Ádám le sem tagadhatta volna az

apját. Fazekas tanár úr talán tudta, talán nem a dolgokat, nem árulta el magát, de mosolyából és kedves szavaiból tudni lehetett, nagyon bánja, hogy nem együtt látja két kedves tanítványát. -

Hívtam őt is, de azt mondta, nem tud eljönni, közbejött neki valami — mondta

anélkül, hogy nevet ejtett volna ki a száján. Mégis mindketten tudták, kiről beszél. — Értem. - Hiába próbálta titkolni, csalódott. Hanna magának sem merte bevallani az utazása igazi célját. Titkon reménykedett benne, hogy itt végre találkozhatnak majd. Az ünnepségen nem kisebb feladatot kapott, minthogy ő olvashatta fel a Valse tris te-et Weöres Sándortól. A kis tömeg összegyűlt az emlékház mellett, mindenki ünneplőbe öltözve várta a kezdést, mindenki kinyitotta a szívét és igyekezett befogadni minél többet a csodálatos látványból és az érzésből, valaminek mi most szemtanúi vagyunk itt, amit már az idő ellopott előlünk, de őrizhetjük még hulló faleveleinek nyomát az avarban. Elhull a nyári ének, elbújnak már a vének, hűvös az árny, az este, csörög a cserje teste. Az ember szíve kivásik. Egyik nyár, akár a másik. Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.

Lyukas és fagyos az emlék. Hanna szavalt, s beleérezte minden fájdalmát, ami ehhez a helyhez kötötte. Az emlékház udvarán állva ismét június volt, körbevette őt a nyár és a felejthetetlen fiatalságának minden érzése. Nem igaz, hogy egyik nyár, akár a másik, mert az a nyár, az más volt, egyedüli és megismételhetetlen, zakatolt eszeveszetten a szívében. S nem, az sem igaz, hogy az ember szíve kivásik, hiszen mindig gyógyul is a szív, ahogy az övé is meggyógyult. Talán Sanyi bácsi nem érezte jól a dolgokat, vagy soha nem volt életében igazán szerelmes. Maga előtt látta a férfi arcát, soha ennyire tisztán még nem, mióta nem találkoztak, látta vonásait, a mosolyát, először a tömeg jobb oldalán majd középen, végül egészen hátul. Hiszen itt van! Minden férfi az ő arcát viselte, minden nő az ő mozdulatait utánozta. Úgy érezte, beleőrül. Nincs itt! Nincs itt! Próbálta nyugtatgatni magát, csak egy érzékcsalódás az egész, csak egy látomás. Mit málló köre nem bízol: mintázd meg levegőből. Van néha olyan pillanat mely kilóg az időből, mit kő nem óv, megőrzi ő, bezárva kincses öklét, jövője nincs és múltja sincs, ő maga az öröklét. Linda szavalta most már az Örök pillanatot, amely itt öltött testet, Csöngén. Amin nem fog az idő. Ami nem változik meg soha. Miért is nem jött ide el korábban? Miért várt ilyen sokáig vele? Hirtelen szűknek érezte a fehér blúzát, szorította a fekete szoknya, s egyik lábáról a másikra állt. Talán tudta, hogy még mindig olyan nagy hatással lesz rá ez a kis falu, mint akkor volt. így is lett. Ahogy ránézett Lindára, még mindig ugyanazt a fiatal lányt látta maga előtt, akinek egy éjszaka megfogta a kezét, és a két szív a két ágy távolsága ellenére is összeért, hiszen tudták, mit gondol, mit érez a másik, tudták, van, ami elmúlik, de van, amit megőriznek az emlékek a jelennek. Csak azért az egyetlen napért

sis- 196 üï

érdemes volt megszületnem, amikor szeretni tudtam, és szeretneke, nem kérdeztem. Csak ennyi történt teljes életemben, egyébkor szakadékba buktam. Patrícia szavalt. Szeretni, úgy szeretni csak egyszer lehetett, tűzben égve lángolni valakiért, akár meg is halni egyetlen pillantásáért vagy érintéséért. Nincs más, nincs egyéb kín a világon, mint amit ő okoz, ha nem néz rá. Pár napnyi boldogság jutott csak nekik, de megérte, mégis megérte az a néhány lopott óra, az elfelejtett érintések és csókok, a hideg emlékek, minden megérte, ezért érdemes volt élnie. Hány ember él még a földön, aki magáénak tudhat ekkora boldogságot? Aki átélt akár csak hasonlót is az életében. Hogyan is tudna enélkül a szerelem nélkül élni, mit ér az élete, ha nincsenek együtt? A lába már türelmetlenül dobogott a földön, úgy érezte, már nem bírja sokáig és elkiabálja magát: Istenem, miért rontottuk el? Mégis csöndben maradt. Ezután mindenki bement az emlékházba, ott folytatódott az ünnepség. Ádám nyűgös volt, elkezdett pityeregni, ezért a nő jobbnak látta, ha nem követi oda a többieket, inkább sétál vele egyet, az majd megnyugtatja. És magát is. Csak azért az egyetlen napért, amikor szeretni tudtam — ismételte újra és újra magában. Talán mégiscsak tudta Cina, ahogy a helyiek hívták, mi a szerelem. Talán mégiscsak érezhette azt. Ádám kezdett jobb kedvre derülni és a saját lábán akart menni. Az anyja szorosan ment mögötte, de hagyta, hadd fedezze fel saját maga a falut. Az egyébként félénk kisfiú úgy mozgott itt, mintha mindig is itt élt volna, nem félt még akkor sem, ha a kutyák ugattak rá vagy elment mellettük egy-egy autó. Sütött a nap és egész úton aludt, kipihente magát. Hanna felnézett és látta, már nincs messze a Csengő kocsma sem, elmélázott, eszébe jutottak az ott töltött kellemes percek. Mennyit táncoltak és énekeltek ott, mennyi emlék fűzi itt minden bokorhoz és kőhöz. Ezen az úton mentek, itt nézett rám először úgy, itt éreztem először, hogy... íjf- 197 Mire újra lenézett, Adámnak már se híre, se hamva nem volt. Idegesen elkezdte forgatni a

fejét, hova tűnhetett egy pillanat alatt. Aztán meglátta, ahogy egy kapun éppen befut. Rohant utána, szíve a torkában vert, és érezte, hogy le kell ülnie egy pillanatra. Ádám is elesett a saját lábában, ezért megpihentek mindketten a füvön. A kisfiú mosolygós arcocskáján nyoma sem volt az ijedelemnek vagy a nyugtalanságnak, most már a nő sem izgult. Körbenézett. Akkor kellett rájönnie, hogy a régi közösségi ház udvarán voltak. Ahol azt a csodás öt napot töltötték. Kívülről új homlokzatot kapott a ház, azért nem ismerte meg, de innen, az udvar felől nézve, semmit sem változott. Bementek mindketten, és végigjárták a termeket. Már nem

voltak meg az ágyak, helyettük asztalok és székek voltak benn. Nyugdíjasklub, hirdette egy felirat, Se-baj Klub, szólt egy másik. Hát nem szűnt meg itt mégsem az élet, gondolta. Kimentek a házból és hagyta, hadd bukdácsoljon a fia a fűben. Elkapott egy-egy virágot, majd a földre huppant. Újra és újra. — Gyere, megmutatom, hogyan kell koszorút fonni! Látod, így letépjük a virágot szépen, szárastul, aztán egybe fonjuk őket. A végét megkötjük, kész is - mutatta a kisfiának. Készített egyet magának, egyet a kisfiának, de az kért még egyet, hát azt is megkötötte. – Na és ez kinek lesz? Hiszen már mindkettőnk fején van egy- egy koszorú. - A bácijé - mondta a kisfiú. A nő megfordult, és a háta mögött ott állt Ádám. Még magasabbnak tűnt és jólöltözött volt, mint mikor korábban látta a könyvesboltban. Az arcán nem látszódott meg a kemoterápia nyoma, talán egy kicsivel vékonyabb volt, de az arcának élénk színe és mosolya alapján senki sem gondolhatta volna róla, halálos beteg. Ugyanaz a fiú volt, akibe annak idején beleszeretett, semmit sem változott a szemének csillogása vagy a mosolyának a csibészes görbülete. Gyorsabban kezdett dobogni a szíve, érezte, hogy legszívesebben a karjaiba bújna, de tudta, ennek még nincs itt az ideje. A férfi odament hozzájuk, és levette a sapkáját. A kopasz fején egészen apró haj kezdett nőni, a fejére tette a harmadik koszorút. -

Köszönöm szépen! Fiam. - Semmit sem változott a mély és bársonyos hangja. Hogy

imádta ezt a hangot annak idején, hogy szerette a csengését és a dallamát hallani. Odament a férfi, és átölelte a kisfiút, aki hagyta, sőt, mosolygott és nagyokat kacarászott. -

Azt hittem, nem jössz el.

-

Nem tudtam biztosan, akarom-e újra látni ezt a helyet. Újra átélni mindent, ami

egykor itt történt, újra rájönni, hogy mekkorát hibáztam, tudni, hogy soha nem bocsátasz meg nekem. Létezik még a szívedben bocsánat? — kérdezte a férfi félszegen, miközben alig mert Í 198 íi' a nőre nézni. -

Évek óta arra várok, hogy feltedd nekem ezt a kérdést. Most mégis úgy érzem, hogy

butaság ezt megkérdezni, ahogy butaság volt

várni is tőled. Rájöttem, hogy nem lehet a múlt nélkül élni, de arra is, vannak fájdalmak, amiket el kell felejteni, ha újra boldogok akarunk lenni. Ezért egy részét elfelejtettem a múltunknak, és téged is erre kérlek. -

Rendben - mondta és mosolygott közben, ahogy a kisfia próbálta lekapni a fejéről

újra és újra a koszorút, de nem érte el. Mielőtt eltörött volna a mécses, levette a fejéről. -

Csak ennyit bántam meg, hogy nem tudtam elfelejteni a múltat és újrakezdeni, tiszta

lappal. Te megbántál valamit? — kérdezte a nő, miközben megfogta a férfi kezét, hogy végre magára vonja a pillantását. -

Semmit, én mindent újrakezdenék, akár ebben a pillanatban is, ha most ezt kérnéd

tőlem. Mert egy örök vágyként tombolsz bennem, amióta csak ismerlek, és bármilyen keveset is kaptam belőled, soha nem lesz elég a lényedből, amíg csak élek. Nehéz volt elfogadnom, hogy minket egymásnak rendelt a Sors, hiába is hadakoztam ellene sokáig, mert rá kellett jönnöm. Hiába éltem már több mint harminc évet a földön, ha csak akkor éltem egy kicsit is, amikor veled lehettem. Amikor az enyém voltál. Amióta elvesztettelek, halott vagyok, de újra élni akarok. Amikor kisétáltál a lakásomból, megszűnt az értelme az életemnek. Aztán új célt tűztem ki magam elé, gondoskodni rólad, ha messziről is. Minden döntésemmel érted küzdöttem, neked akartam jobbat. Még azzal is, hogy belefogtam a kezelésekbe, csak azért akartam élni, hogy vigyázzak rád messziről. Rájöttem, hogy miért gyűlöltél meg. Nem azért, mert elhagytalak, nem azért, mert azt hitted, nem szeretlek, hanem azért, mert képtelen voltam dönteni. Ezt soha nem bocsátom meg magamnak. Pedig már réges-régen döntöttem, csak nem tudtam, amikor azt mondtam, gyere át az én ágyamba. * — A múltból csak annyi marad nekünk, amennyit mi akarunk. Legyen most annyi, hogy együtt voltunk és boldogok voltunk egyszer. Régen. -

Lehetünk még olyan boldogok? - emelte fel a tekintetét a férfi újra.

-

Az már elmúlt. Elszalasztottuk a lehetőséget. De másmilyen boldogság, ki tudja, talán

jobb is vár még ránk. -

<«- 199 -ÍR

Mutatni és mondani szeretnék valamit. Gyere csak velem! - segítette fel a férfi a

földről. Besétáltak a templomba, ami egy kőhajításnyira állt a háztól. Ebben a templomban esett szerelembe még egy másik időben Petőfi Sándor, és talán egykor ők is, erről a karzatról vetették egymásra az első szerelmes pillantásaikat. S most újra itt vannak. -

Nehezen tudok megszólalni. De el akarom mondani neked, ami a szívemet nyomja.

Évekkel ezelőtt nem kínálhattam neked semmit, csak az árvaságomat, a szegénységemet és a

kilátástalan jövőmet. Akkor is nyílt lapokkal játszottam, most is így akarok tenni. Van egy kiadóm, amit a nagybátyámtól örökölt pénzből vettem, egy házam, egy autóm és biztos egzisztenciám, hogy el tudjalak tartani téged és a fiamat. Nincsen másik nő, nincsen senki más rajtad kívül, és nem is volt soha. Csak te voltál mindig, mióta először megláttalak szeptemberben az iskolapadban. Azt a barna szemű kislányt, akinek úgy ragyogott az arca, mint soha senkinek, akibe egy pillanat alatt bele tudtam szeretni, de akiről lemondani még egy élet is kevés lenne. Én tudom, hogy elrontottam, hogy nem kérhetem tőled, hogy szeress, csak annyit mondhatsz nekem, mint egykor Szabó Lőrinc. Én odaadom neked magam, a semmiért is egészen. így teszek, rabszolgád és hű követőd leszek. Csak szabadíts meg a pokoli kínjaimtól és mondj igent, gyere hozzám feleségül, Hanna! A nő meglepődött a férfi szavain, de nem engedte el a kezét, nem hagyta lazábbra sem az erős szorítást, egyszerűen csak a lába kezdett ingatagabb lenni. A kisfia, aki éppen a koszorút dobálta a templom kövére, majd szedte fel és dobta el újra, hirtelen csak egy tűnő álomnak tűnt. Lehetséges mindez? Újrakezdhetik, ha akarják? Mégsem tudott igent mondani a férfinak. Bárhogyan is erőltette magát, bármennyire is akarta, tudta, nem csak a szívére kell hallgatnia ezúttal. — Nem akarom, hogy a rabszolgám légy. Szeretni akarlak, úgy, ahogy te is szeretsz majd. Nem kérem, hogy egy életen át vezekelj ezért nekem, nem akarom, hogy minden áldott nap, amit együtt töltünk, erről szóljon, nem akarom, hogy ez legyen a beszélgetéseink témája. Szeretni akarlak úgy, olyan egyszerűen és tisztán, ahogy az első emberpár szerethette egymást, követelőzés és harag nélkül, érdek és fájdalom nélkül, csak úgy szeretni téged, mintha ez a pár év meg sem történt volna, mintha te még mindig az a fiatal fiú lennél és én az a fiatal lány, s soha nem váltunk volna el egymástól egy percre sem. Ezt az arcot akarom látni minden reggel, amikor felébredek. — Megérintette a férfi arcát. — Ezt a mosolyt látni, hacsak rám nézel. - A keze lecsúszott a férfi szájára. - Ezen a vállon akarok sírni, ha rossz kedvem van, s ebben a karban akarok megpihenni, ha fáradt vagyok - fogta meg a férfi karját. — S ez a kéz, igen, ez a kéz legyen majd az, amelyik örökre lecsukja a szememet, ha eljön a fü- 200 -s«

végső pillanat. Ne kérd, hogy menjek hozzád feleségül! Én most itt, Isten házában megígérem neked, hogy a tiéd leszek, mint ahogy a tiéd is voltam mindig, s leszek örökre. Ezen papír vagy jóváhagyás

sem változtat. A tiéd vagyok, amíg csak dobog a buta ritmuszavaros kis szívem. # A férfi bólintott és mosolygott. Átölelték egymást, és hosszan forrtak össze egy régóta esedékes csókban. Epilógus

KEDVESEM! Mindig is utáltam tartozni. A tartozás érzése összefügg bennem a lehető legnegatívabb érzéseimmel: szorongás, hiányérzet és félelem. Sosem kértem kölcsön semmit senkitől, soha nem mondtam olyat, amit aztán nem tartottam be. Mert az adott szó is tartozás, ha belegondolsz. De egy levéllel még tartozom neked mindenképpen, Ádám. Annyi mindent szeretnék elmondani, vagy csak úgy mesélni inkább, megfogni a kezed és elhúzni a ház végébe a kis lugasunkba. Hiszen szerettünk ott lenni, nem vágytunk a legdrágább kastélyba vagy a legcsodálatosabb tengerpartra sem. Régen szédületes álmaim voltak arról, hogy körbeutazom a világot és felfedezek mindent, amiről csak a földrajzkönyvekben olvasni lehetett. De rájöttem, valójában nem ez az, amire vágyok. Nem tudtam elmondani sok dolgot, pedig akartam, de te ilyenkor mindig leállítottál és arra kértél, ma ne beszéljünk szomorú dolgokról. A mából holnap lett és holnapután, te pedig mindennap erre kértél. Amikor a templomban igent mondtam neked, azt komolyan gondoltam, szívből. A gyerekünk fogta a kezünket és adta áldását egy nem hivatalos, de annál igazabb Irigyre. Nem kellettek a papírok, nem kellettek a díszes szavak és cicomás ruhák. Csak te. Csak mi. Boldog voltam, hogy Fazekas tanár úr ismeretségének hála nem sokkal később állást kaptam a csöngei általános iskolában. És az is nagyon jót tett nekem, hogy mellette továbbra is írtam a verseket, de most már nem szomorú és szerelmes verseket, amik valamilyen rossz érzést keltettek benned, hanem gyerekverseket. És be is ért a gyümölcs, hiszen tudod, Ádám még nem volt kétéves, amikor megjelent a Tél első napja. Emlékszel, milyen boldogok voltunk, amikor megvettünk a kis családi házunkat a faluban? Egy régi tornácos udvari épületet búbos kemencével. Amikor beköltöztünk, a fiunk is saját szobát kapott, amit rendszeresen rombolt is, miután már elérte a polcokat. Te pedig itthonról irányítottad a kiadó működését, ritkán jártál be. Szerettél velünk lenni, nem akartál egy percet sem távol tölteni tőlünk. Először nem vetted jó néven, hogy levágattam a hajamat, amit

gyerekkoromtól mindig és kizárólag hosszan viseltem. Elvittem egy parókakészítőhöz, és egy férfiparókát készíttettem belőle. Először furcsálltad, hogy az én hajamat hordod, de megszoktad, sőt, nem is akartál már másmilyent felvenni. Sokat jelentett nekem, hogy minden reggel együtt keltünk, reggelit készítettem, te az újságokat olvastad, Ádám fel-alá járt a konyhában, valamelyik kedvenc játékát magával cipelve. Utána elvittem az óvodába, elmentem dolgozni, mikor hazajöttem ebédelni, te már meleg étellel vártál. A délután a kisfiúnké volt, vele játszottunk, őt tanítottuk Bóbita meséire és a saját történetünkre is. Meséltünk neki egy angyalarcú lányról és egy csillagszemű fiúról, akik réges-régen egymásba szerettek egy varázslatos tündérek lakta világban, ám a Sors elszakította őket egymástól, de évek múlva újra megtalálták

ÍÜ 202 ISÏ

egymást. Ki segített nekik? - kérdezgette Ádám. Hát, a Bóbita, a csöngei tündérlány. Itt lakik? - nézett be a takaró alá ijedten. Nem. inkább itt— mutattam a szívére. Csodálatos volt minden napunk. Az esték viszont már csak a miénk voltak. Sosem felejtem el, ahogy nyáron a tornácon vagy a lugasban, télen a búbos kemence mellett bújtunk össze. Verseket olvastam fel neked, te pedig szívesen hallgattál, aztán meséltél, mindenről, a gyerekkorodról, a szüléidről, a családodról, a gondolkodásodról, az érzéseidről, a félelmeidről. Sokszor belefeledkeztünk a szavak tengerébe, és már pirkadt, mire elhallgattunk. Tudtam, hogy beteg vagy, tudtam, hogy gyógyíthatatlan. Ahogy azt is, talán néhány hónap, talán néhány év van még hátra az időnkből. Az időnkből, amit nekem és a fiadnak adhatsz. Lopni akartunk még az időből, csalni vagy hazudni a perceket, hogy minél több édes pillanat jusson nekünk. Amikor ágynak estél, az orvos azt mondta, már nem kelsz fel többet onnan. így is örüljünk, hogy még két évet kaptunk. Nem örültél neki először, hogy nem mentem be dolgozni és melletted maradtam. Felolvastam neked, vagy csak beszéltem hozzád, mikor mihez volt kedved. Te már nem szívesen beszéltél, nehezedre esett még a lélegzetvétel is. Én sem értettem sok mindent, de a fiunkkal ellentétben nekem nem volt senki, aki a kérdéseimre válaszolt volna. Miért vesznek el tőlem, ha már egyszer odaadtak? Te mindig mosolyogtál, ha ilyeneket kérdeztem. Emlékszel? Azt mondtad halkan, alig hallhatóan: akkora boldogságot, amit kaptál velem, nem lehet egy egész életen át élvezni, csupán néhány percig, különben túlcsordulna a világ. De még így is ezt az utat választottad. Az nem lehet élet, amiben én nem vagyok, bármilyen rövid vagy szenvedésekkel teli is, csak velem élet az élet. Nem akartad, hogy meglátogassanak, ezért sorba küldtem el a látogatókat. Fazekas tanár urat, Lindáékat és Patríciát is. Egyedül anyámat engedted be, de akkor engem kiküldtetek a szobából. Nem tudom, hogy mit beszéltetek ott órákig, ketten, de már nem is fogom talán soha megtudni.

203 -ni

Pontosan emlékszem minden napunkra, arra a napra is. Tavasz volt, kinyitottam az ablakokat, hogy bejöjjön a napfény és az éledező világ új illata. Jobban voltál, rád néztem és egyáltalán nem úgy néztél ki, mint akinek az utolsó napjai, hetei vannak hátra. Felültél az ágyba, kérted, hogy vigyelek ki a kertbe, olyan melegen süt a nap. Kisegítettelek, majd bementem egy takaróért és bebugyoláltalak. A napsugarak melegen csiklandozták már az ember arcát, és a nárciszok már nyíltak a kert végében. Amikor ilyen szép a világ, lehetetlen

elhinni, hogy létezik halál. Legalábbis ezt mondtad. Kérted, hogy vigyem ki a Weöres-kötetet, és keressek benne tavaszi verseket, szívesen meghallgatnál egyet. Bementem érte, a könyvtárszobában volt a polcon. A létráért kellett elmennem, mert nagyon magasan volt, még te tetted fel oda, én nem értem el. Ádám aludt a szobájában, nem akartam felébreszteni a zajjal. Megfogtam a könyvet és kimentem a kertbe. Aludtál már, örök és mély álmot. Nem kellett megfognom a pulzusodat ahhoz, hogy tudjam, már egy másik világ felé sétálsz, s egy sokkal szebb kertben töltőd ezután az idődet. Rád néztem, és az arcodon olyan megnyugvás és végtelen elégedettség volt, hogy szemernyi kétségem sem volt felőle. Sokan eljöttek a temetésedre, nem is gondolnád, mennyien szerettek. Mindenki a szívébe zárt, bármilyen régen vagy kevés időre is találkozott csak veled. A sírodat nem borította virág, te kérted, hogy a virágokra szánt pénzt mindenki utalja egy rákmegelőzéssel foglalkozó alapítványnak. Csupán egy kis csokor került a sírra, egy csokor jácint és nárcisz, amiket Adámmal együtt szedtünk a temetésed reggelén a kertünkben. Fazekas tanár urat kértem meg, nézzen meg téged a koporsóban, én képtelen voltam rá. Utána odajött hozzám és azt kérdezte, miért hagytuk nyitva a szemedet. Én azt mondtam, a te kérésed volt, hogy még egyszer utoljára láss minket. A szertartás rövid volt, de én még utána sokáig maradtam a temetőben, Ádámot anyu hazavitte. Csak ültem a sírod mellett és bámultam a sírkőre. DEÁK Ádám, élt 35 évet. Nélküled üres minden képkeret s világtalan az egész világ. (Weöres Sándor) Az elmúlt két évre gondoltam, ami jutott nekünk, arra, hogy nekem még hány boldog évem lesz a fiammal, nélküled. Mert boldog leszek, ezt ígértem, nem sírok, nem viselek gyászt, csak elbúcsúzom, és élem tovább az életem, s nem hagyom lerombolni, amit te felépítettél. Amit mi felépítettünk.

ÍÜ-

204 jfi

Hány évem lehet még vajon, amíg újra egymás mellett fekhetünk? Ha feléd fordítom majd akkor az arcomat, meg fogsz ismerni? Öreg és ráncos lesz már az arcom, de az enyém lesz, de a szívem már nem fog dobogni, akkor hogy ismersz majd meg? Mert nekem még sok dolgom van ezen a Földön, ápolnom kell mindent, amit magad mögött hagytál. Nagyonnagyon sokára mehetek csak utánad, kedvesem.

Felkeltem a sírról, és elindultam lassan hazafelé. Akikkel találkoztam az úton, megállítottak, részvétet kívántak, de nem tartottak fenn sokáig, tudták, úgysem hallom meg, amit mondanak. Kerültem egyet a régi közösségi ház felé, ahol egyszer megtörtént velem a csoda. Szerelembe estem, a legmélyére, de nem akarok kikecmeregni már, jó itt nekem. Hamarosan újra jön a nyár, újra nyílnak a levendulák, és jönnek új fiatalok a közösségi házba. Idén megszervezem az első író-olvasó tábort, amit megígértem neked. Húztam a fogam, tudtam, nagy fába vágom a fejszém, de te meg azt tudtad, egy haldoklónak úgysem merek nemet mondani. Megtelik élettel és vidámsággal a környék nemsokára, hozzák magukkal a fiatalok a saját történetüket és az érzéseiket, szerelmek és barátságok szövődnek, újra elindul az élet, s forog tovább a mi világunk. A ház előtt elfogott a sírás, mert egy hasonló kinézetű fiút láttam elbiciklizni előtte, mint amilyen te voltál akkor, amikor itt jártunk. Adtam magamnak pár percet, hogy kisírjam magam, jólesett a sírás, megnyugtatott, hogy átadhattam magam a fájdalomnak, amire az utóbbi napokban nem volt példa. Otthon már nem sírhatok, nem láthatja a fiam, hogy baj van. A ház elé érve láttam, kopott a kerítés. Le kellene festeni a nyáron, ősszel ugyanis egy vendég érkezik hozzánk. Sok csomagot nem hoz magával, és úgy gondolom, egyelőre sok helyet sem foglal, de az biztos, sokáig akar majd maradni. És akkor ismét hárman leszünk majd a régi tornácos házban, és én már két csillogó szempárnak mesélhetem a tündérlány történetét. Gesztenye.

<ít- 205 ;ÍÍ