Talyigás Katalin* Gáborkám...
...60 éves leszel az idén, és én büszkén mondhatom azt, hogy életed felében közeli barátaid közé sorolhattam magam. 2007 elején elhatároztam, hogy rendszeresen írok Neked, részben, hogy tájékoztassalak mindennapi munkánkról – amelytől betegséged távol tartott – részben azért, hogy közös emlékeinket, fiatalságunkat felidézzem. Reméltem, talán ezzel is gyógyulsz, és hozzájárulhatok ahhoz, hogy újra együtt dolgozzunk. Ahogy elkezdtem rendhagyó naplómat, egyre világosabban láttam, mennyire hozzátartozol az életemhez. Akkor éreztem hasonlót, amikor Bolíviából naponta küldtem haza leveleimet, hogy legyőzzem a honvágyat, és érezzem, hogy a távolság ellenére összetartozunk. Emlékszel? E jeles esemény, 60. születésnapod alkalmából úgy gondoltam, hogy ezeket a leveleimet rendezem csokorba, amely feleleveníti számodra nemcsak barátságunk, hanem a hazai szociális szakma történetét is. Mióta az eszemet tudom, mindig az volt a filozófiánk: ezt túl kell élni... Túl kell élni a háborút, túl kell élni a koncepciós pereket, túl kell élni '56-ot, túl kell élni a Kádár-korszakot, azután a rendszerváltás következményeit. 50 év alatt minden megtörtént szüleinkkel, velünk, Veled, velem. Sajnos Bernardó belehalt, nem élte túl, más kultúrában szocializálódott, nem tanulta meg eléggé a túléléshez szükséges alkalmazkodás szabályait. De nem tanulta meg F. Tamás, Heleszta Sanyi, Harsányi Éva, Pick Kati és még sokan a barátaink közül. Elmesélhetetlen. De TÚL KELL ÉLNI! Kérlek, küzdj, és harcolj minden percért! Mert sok munka vár még rád! Ma már egészen biztosan jól vagy: ugyanannyit dolgozol, mint korábban, késő estig javítod a szakdolgozatokat, bírálod a pályázatokat, készülsz a másnapi előadásaidra, sietsz a különféle tárgyalásokra, legalább három csapat munkáját koordinálod, repülsz Budapest és Maastricht között, s mindezen közben van időd és energiád meghallgatni kollégáidat, barátaidat.
*Szociológus, szociális munkás. Szociális Innovációs Alapítvány (SZIA)
210 Derűs vagy, belépsz a terembe, a kalapodat a fogasra dobod–lehetőleg minél távolabbról -, boldog vagy, hogy talált, mindenki nevet és gratulál, és oldódik az addig esetleg felgyűlt feszültség, jó hangulatban kezdődhet bármilyen megbeszélés. S jut időd mindemellett a családodra, koncertre, színházra, közéletre. Ilyen intenzíven élni csak az tud, aki az élet minden percét nagyra értékeli.
1976. Nilda kislány volt, még óvodába járt, Viktor fiam éppen csak megszületett, aranyos baba volt. Apámat ekkor vesztettem el, Anyám beteg lett, Bernardo Peruban dolgozott, teljesen egyedül maradtam gondjaimmal. Ekkor éreztem először, azt hogy milyen jó barát vagy: felhívtál, és azt kérdezted miben segíthetsz. Bár azt hiszem, megijesztett Téged mindaz a felelősség, ami a vállamra nehezedett, Te mellettem álltál. A könyveimet ládába csomagolva vittem hozzád, azt hiszem a Pagony utcába, (azóta is Veled költöztek a könyvek egyik lakásból-lakásba). Azután egyik napról a másikra elutaztam a két gyerekkel Dél-Amerikába, Bolíviába. A spanyol nyelvvel nehezen birkóztam, de amikor már kicsit beszéltem, örültem, hogy munkát kaptam a La Paz-i San Andres Egyetemen, a Szociológia Tanszéken. Argentin, amerikai, és bolíviai kollégákkal dolgoztam együtt, és a meglepetés erejével hatott rám, hogy a szociológiai tudományok mellett milyen jelentőséget kapott a szociális munka. Szótáromból hiányzott ez a fogalom. Teljesen új szakmával ismerkedtem meg a világ legszegényebb országában, miközben itthon a szegénységről beszélni sem lehetett. Te nem sokkal később Ausztráliába mentél, hasonló élményekben volt részed, írtál, és küldtél egy tanulmányt a bennszülöttekről, s a velük kapcsolatos szociális munkáról. Amikor hazajöttem, 1981-ben az ELTE-én a Közművelődési Tanszéken kezdtem dolgozni. Létrehoztuk a Szociálpedagógiai Műhelyt, ahol Szelényi Ivánról, Konrád Györgyről beszéltem. (Másnap hívattak az Egyetemi Pártbizottságra, ahol figyelmeztettek: nem tudom, hogy Hegedűsről, Szelényiről, Konrádról nem beszélhetek? Nem tudtam, de fontosnak tartottam, hogy nézeteiket a hallgatók megismerjék, és azt is hogy mindazt, amit tanítunk, a gyakorlatban is vizsgáljuk, és amin lehet, változtassunk.) Ennek a Műhelynek sok minden köszönhető; a Gyermek Stúdió és a Belvárosi Tanoda a hallgatókkal együtt született meg, és kiváló iskolának bizonyult a későbbiekben. Ekkoriban alakult a Család-
211 gondozók Műhelye is. Sokat dolgoztunk együtt más kutatásokban, az MTA Szociológiai Intézet munkatársaival, akik igazi társak voltak, a Népművelési Intézetben is többen szövetségesek lettek. Írtam Neked Ausztráliába: gyere haza, új feladatok várnak ránk az egyetemen. Ferge Zsuzsa tanszéki csoportot hozott létre, én boldog voltam, hogy odahívott dolgozni. A szociálpolitika új diszciplína volt, mi a szociális munkát alapozhattuk meg. A közművelődési tanszéken az a csoport, amely szociális kérdésekre kereste választ, megerősödött. Új munkánkban a Szociológiai Tanszéken rájuk is támaszkodhattunk. Mikor hazaérkeztél, és először tartottál előadást, mindenki tudta jelentős teljesítmény lesz, amit megalkotsz, világosan és egyértelműen mondtad el, hogy a szociálpolitika és a szociális munka milyen összefüggésben van egymással. Ennek hatására írtuk meg első tanulmányunkat a Kultúra és Közösségben. Gáborkám, igazam lett: megkerülhetetlen lettél a szociális munka magyarországi történetében. 1984 a paradigmaváltás éve lett az életünkben. Nemcsak, mert ekkortól kezdtem napi kapcsolatban Ferge Zsuzsával dolgozni, hanem ekkor kaptam Zsuzsától azt a lehetőséget, hogy Montrealban részt vegyek a Szociális Munkások Világ Kongresszusán. Hívtalak: osszuk meg a költségeket, gyere velem, és még Szalai Julit hívtuk magunkkal. Hárman mentünk egy ösztöndíjjal először Kelet-Európából a Szociális Munkások Világkongresszusára. Mi ketten New Yorkon keresztül utaztunk, egy elő-szemináriumon vettünk részt. New York, 1984 Mi jut eszedbe? Olyan mintha tegnap lett volna! A Hunter College nagyon nagy hatással volt ránk. A kongresszust megelőző szemináriumon szóba került a szociális munka értelmezése Európában, az Egyesült Államokban, és a harmadik világban. És ti hol vagytok? Kérdezték a résztvevők: és ekkor Te kimentél elegánsan a táblához, és azt mondtad a térképre mutatva, valahol talán itt középen, mert szeretnénk az észak európai jóléti államok szociálpolitikájához hasonló rendszerben gondolkodni, és egyetemi szintű oktatást bevezetni. Bátor kijelentés volt, hittünk a változás lehetőségében, különösen a montreali kongresszus után, ahol megértettük, hogy vége annak a világnak, amelyben felnőttünk. Chuk Guzzetta pontos elemzése a magyar társadalomról és gazdaságról kétségbe ejtett, de sejtettük, hogy igaza van: nemcsak a demokratikus jog és intézményrendszer teljes hiányára ébredtünk rá, de a gazdaság összeomlását is előre jelezte, és az ezzel együtt járó elszegényedésre is rávilágított.
212 Megértettük, a szocializmus tovább nem járható út, de milyen társadalom jöhet létre Magyarországon és milyen szociálpolitika, és hol a szociális munka helye az átalakuló rendszerben? Erre próbáltunk választ találni, ezt kérdeztük tőle és magunktól. Azután, segítettél, hogy kijussak Cleveland Case Western University-re. Meghatározó volt az életünkben ez az egyetem. Terry Hockenstadt, Dick Edwards, és kollegáik. Közelebbről is megismertük Vera Mehtát, aki a Nemzetközi Szociális Munkásokat Oktatók Szövetségének bécsi irodáját vezette. Ö személyesen, és a New Yorkban, illetve Montrealban megismert iskolák (elsősorban a berlini, a bécsi, az angol, és a spanyol iskolák) vezetői gyakorlatilag 10 éven át segítették közvetlenül is a munkánkat. Büszke vagyok Rád, hogy ma Te ennek a szövetségnek az elnökségében dolgozol, elismert tagja vagy a nemzetközi szociális szakmának. Első cikkünk után a tananyagon kezdtünk el dolgozni. Én Szalai Julival, Léderer Palival, Ory Csabával, Dávid Jánossal a társadalomtörténet tantárgyblokk kidolgozásában vettem részt. Máig életem legszebb szakaszának tartom, a hétről hétre való készülést, a tematika és a tartalom kidolgozását. Azon a történelemelemzésen ma sem kell változtatnunk: tényeken alapuló, valós társadalmi történetet tanítottunk. Ekkortól foglalkoztatott mélyebben a történelem, a politika hatása a személyes sorsokra, a személyiség fejlődésben játszott szerepére. Ami képzésünkben a személyre szóló figyelem, a tutori rendszer kialakításához vezetett, talán éppen ennek az analitikus felfogásnak köszönhetően. Még a felkészülés időszakában ismerkedtünk meg Richárd Steinmannal és Margeret Yeakellel, a tananyag kidolgozásában nélkülözhetetlen segítséget adtak: új fogalmakat vezettek be a klienssel való szerződés és partnerség fogalmait. Mi ezt akkoriban Magyarországon lehetetlennek tartottuk Konrád György Látogatójának ismeretében. Órákon át tartó viták alapján utóbb azonban mégis megértettük a Problémamegoldó Modell lényegét, és szemléletét. Szociológusok, pszichológusok és jogászok együttműködésére volt szükség, hogy az új szakma kialakuljon. Közvetlenül Ronald Woods és Pick Kati lett a társunk, és a Te vezetéseddel dolgoztuk ki a szociális munka elméletét. Óráról-órára építettük fel a tananyagot, miközben napi harcban álltunk a területért felelős hivatali és egyetemi vezetőkkel. Széles körben azt vallották: a szociális munka nem szakma, nincs rá szükség, nem kell hozzá egyetemi szintű végzettség.
213 És mindezek ellenére mégis megindult a képzés, és elismert lett a diploma. Ez Neked is köszönhető!
1987-től Gelencsér Kati folytatta Családpedagógiai Műhely néven még sokáig a megkezdett munkát. Te meg én a szegénység kutatással foglalkoztunk, a VII. kerületben megismertük a mélyszegénység minden poklát. A kutatás azért is fontos volt, mert a szociológia módszertanát akkor sajátítottuk igazán el. És akkor döntöttünk a reprezentatív kérdőíves kutatás mellett az akciókutatás előtérbe helyezéséről. Orsós Évát azt hiszem, ekkor ismerted meg. Szakmai körökben heves vitákat váltott ki a tervünk, hogy nemcsak megkérdezzük a kerület lakóit arról hogyan élnek, hanem a változásban való részvételre is ösztönözzük őket. Nem maradtunk semleges kutatók, ahol csak lehetett beavatkoztunk a folyamatokba. így jött létre a Családsegítő Központ, mint egy modell kísérlet. A kutatásról sok emléket őrzök Veled kapcsolatban: leginkább azt, hogy minden nap felhívtalak, hol tartunk, hány családnál voltak a hallgatók, milyen tapasztalatokkal jöttek vissza a tanszékre. Te meghallgattál, korrigáltál, új kérdéseket tettél fel, így haladtunk lépésről lépésre. Emlékszem arra viharos–akkor úgy nevezték tanácsülésre, ahol bemutattuk a kutatást, s feketén-fehéren kiderült, mennyi a nélkülöző gyerek, felnőtt, mit jelent a pesti „Csikágó”, az éhezés, a hajléktalanság, a rosszul működő oktatási és szociális intézmények; amelyek egymástól függetlenül dolgoztak, saját kompetenciájukban gyengék voltak. A legmegrázóbb élményünk közé tartozott az a lakásügyekkel foglalkozó dolgozóval készített interjú, aki arról beszélt, hogy nehogy megtudják a kerület lakói milyen jogaik vannak, mert akkor azt követelni kezdik, és a teljesítésre nincs semmilyen lehetőség. Nehogy jogtudatossá váljanak a lakók, hiszen nincsenek meg a feltételek, még szükséglakást sem tudnak adni!!! A Műhelyben is, később az újonnan alakult tanszéken is alapvető kérdés lett, az elvek és a gyakorlatkiáltó ellentmondása, az itt és most cselekvés szükségesessége: amit több kollegánk is ellenzett. - Ingyen konyha? Megalázó, embertelen–mondták. - De éhen halnak, ha nem szervezzük meg!!!–mondtam én. - Hajléktalanszálló? De ez összeegyeztethetetlen a társadalompolitikával! Szegénység ellen kormányzati szinten, megfelelő gazdaságpolitikával kell küzdeni, az egyes embernek nyújtott segítség, nem megoldás.
214 Elfogadtuk ezeket a kritikákat, de tarthatatlannak éreztük a pályaudvarokon megfagyók sorsát, azt láttuk, itt és most kell segíteni! Ha az állam nem képes megfelelő megoldások kidolgozására, akkor a civilek kell, hogy cselekedjenek. Tudtunk a SZETÁRÓL, pénzt gyűjtöttünk, a Vöröskeresztben hajlandóság mutatkozott a Damjanich utcában ingyen konyhát nyitni, emlékszem mennyire örültünk mikor az első napon ebédet adhattunk. A Déli pályaudvarról a hajléktalanok Budakeszire mehettek, egy kaszárnyában kaptak hajlékot társaink segítségével. Te Oross Joliban bíztál és igazad lett, Tudtunk a Máltaiakról, az egyre több szeretetszolgálat megjelenéséről. Az egyetemen forrongó hangulat volt, a szociálpolitika és végre a szociális munka a közbeszéd tárgya lett. A 80-as évek végén Csehák Judit és Bánfalvi István segítségével a szociálpolitikai képzés zöld utat kapott. Hihetetlen lendület, tenni vágyás volt bennünk, és az együttműködési készség is erős volt.
Édesanyádat, Katit őszintén szerettem, nála energikusabb, tettre készebb asszonyt alig ismertem. Hangja betöltötte a teret, jó kedve jó hangulatot teremtett mindenütt. Azokban a bizonyos '80-as években sokat segített nekünk, mindent, amit írtunk átnézett, javított, legépelte a kéziratokat. Kritikus volt miden tekintetben. Éppen úgy, mint az én Mamim. Ez a mindennél erősebb anya-gyerek kötődés mindkettőnkben hasonló volt. Valószínűnek tartom, hogy olyan sok traumán mentek–mentünk keresztül, hogy ezért neveltek bennünket magukhoz kötve-láncolva. Nincs nap, hogy ne jutna eszembe anyám, és gondolom Te is így vagy ezzel. Amikor arról volt szó, később hogy gyere haza Ausztráliából, naponta találkoztam Katival, hogy megbeszéljük a részleteket. Ahogy Neked Ausztrália, nekem Bolívia kitörölhetetlen az életemből. Hosszan vitatkoztunk lesz-e munkád itthon, s ha lesz, az mi lesz, hiszen a Szövetkezeti Kutató Intézetbe már nem mehetnél vissza. Ferge Zsuzsa ismert Téged, megígérte, ha lesz tanszék, odajöhetsz. Tiszta szívből örültem a döntésének. 1987-ben a szociálpolitikai kiegészítő képzés már elindult, de a nappali képzés megszervezése még előttünk volt. Az első évfolyam hozta a legtöbb örömet. Sikerült elfogadtatunk a tantervet, az elméleti és a gyakorlati képzés tematikáját, ekkor szerveztük meg a Hilscher Egyesületet, a nevet Te adtad, gyönyörű ünnepséget szerveztél Piri néninek, ha jól emlékszem egy plakettet is készítettél erre az alkalommal. Elindítottuk
215 az Esély folyóiratot, Lévai Kati lett a főszerkesztő, ekkor hoztuk létre az Esély Családsegítő Központot; Nyíregyházán, Szegeden, Szombathelyen segítettünk elindítani a szociálpolitikai és szociálismunkás képzést, szöveggyűjteményt szerkesztettünk, nyári felkészítő tábort szerveztünk Várongon, téli szemináriumot szerveztünk Dombóváron, tréningeket tartottunk, elindítottuk a középfokú aszszisztensképzést. Külföldön és itthon előadást tartottunk szociális munka oktatásáról, próbáltuk meggyőzni azokat, akik nem hittek a képzésben.
A Szociálpolitikai Tanszék létrejötténél még nem voltál itthon. Zsuzsa az MTA Szociológiai Intézetében dolgozott, onnan jött át az ELTE-re, induláskor a világon semmink sem volt. A Várban működött a Kulturális Vezetőképző Intézet, a Művelődésügyi Minisztériumhoz tartozott, de lényégében az ELTE Szociológiai Tanszék kihelyezett intézete volt. Huszár Tibor hívta Zsuzsát a tanszékére, és Bánlaky Pali volt az igazgató. Én már akkor több éve dolgoztam Bánlaky Palival, így nem volt ismeretlen a terep. A vezetőképző kurzuson pedig a legkiválóbb tanítványaink voltak, akik ma mind a kormányban, mind a FIDESZ vezetésében megtalálhatóak, mint vezető ideológusok. Az akkori viták lényegében megelőlegezték a rendszerváltást. Helyet azonban csak rendkívül szűken kaptunk, emlékszem elmentem Bánlaky Palihoz, hogy egy ilyen nagy tudós, mint Ferge Zsuzsa nagyobb megbecsülést érdemel, adjanak rendes tanszéki szobát. Pali igyekezett megoldani a képtelen helyzetet, de Őt közben leváltották, Koncz Gábor lett az igazgató, a nagy nehezen kiharcolt szobákat is elvették tőlünk. Elköltöztettek bennünket a Ludovika térre. Ott sem volt jobb a helyzet, sőt, az oktatótermek tekintetében még rosszabb lett az elhelyezés. Zsuzsa helyzete az indulás pillanatában nagyon nehéz volt. Az MTA-ban már nem, az ELTE-n még nem volt kinevezve, nem volt helyünk. A bölcsészkaron nem fogadtak be bennünket egykönnyen. Az adminisztratív akadályok szinte leküzdhetetlennek látszottak. Mi lesz a szak neve, milyen diplomát kapnak a hallgatók, mit taníthatunk, hány órában, lehet-e egyáltalán gyakorlat, s ha igen, milyen típusú, esti, kiegészítő képzés mellett indítható-e a nappali képzés??? Egy új szak alapításának minden problémája felmerült. Mindezek nyitott kérdések voltak. A "mit tanítsunk, hogyan tanítsunk", kérdésről rengeteget vitatkoztunk. Zsuzsa csak azt tudta pontosan, hogy kikkel akar dolgozni. A szociálpolitika szak tartalmi felépítése
216 sok munkát követelt tőlünk. Mivel máshol nem tudtunk még rendszeresen találkozni, Zsuzsa Alma utcai lakásán voltak a megbeszélések. Emlékszem, mennyi izgalommal készültem minden egyes találkozásra, és dolgoztam sokszor éjfélig, hogy minden anyag meglegyen. A leendő oktatók körét Zsuzsa remek emberismerettel, belső intuícióval meglehetősen alaposan átgondolva hívta meg. Jogi szakmai vezetőnek, Gönczöl Katit, Fazekas Mariannt, pszichológus szakmai vezetőnek Ritoók Magdát hívtuk Török Ivánnal, Lust Ivánnal, Bárczy Magdával, szociálpolitikában Zsuzsa tanítványait, volt munkatársait hívta, Szalai Julit, Ory Csabát, Krémer Balázst, Léderer Palit, Dávid Janót. Somlai Péter és Csepeli Gyuri az ELTE belső szociológiai stábjához tartozott, Adamik Mari az első perctől Zsuzsa mellett dolgozott. A szociális munka, mint olyan, első perctől kezdve nehezen volt illeszthető a hagyományos tantárgyak közé, de itt is igen színvonalas csapat alakult meg: Pick Kati, Szilvási Léna, Tánczos Éva, Aczél Anna, Hazai Vera; akikkel többek között együtt dolgoztunk. Nagy fordulatot jelentett a Te hazaérkezésed, csoporttá szerveződhettünk. Most már nemcsak Zsuzsánál találkoztunk rendszeresen, nemcsak a mérhetetlen füstös tanszéki találkozók voltak meghatározóak, hanem a Nagyajtai utcában is együtt dolgoztunk, sokszor késő éjszakáig. Te végig gondoltad még napközben a tananyag megfelelő fejezetét, este megvitattuk, és leírtuk, másnap pedig a viták kereszttüzébe kerültünk. Nagy vitákra adott okot, hogy mi egy a nemzetközi szakirodalomban elfogadott tematikára építettünk, amelynek a magyarországi gyakorlata a történelem okán másképpen alakult. Emlékszem, milyen vita alakult ki az etikai dilemmákról. Beavatkozhat-e az állam által alkalmazott szociális munkás egy ember magánélete szövevényes problémáinak megoldásába? Milyen jogon, meddig, mit lehet tenni, hogy lehet segíteni, annak, aki önmaga nem képes, nem tud, vagy nem akar változni? Egyáltalán az esetmenedzsment, a személyes segítő kapcsolat munkaformáért sokat kellett küzdenünk tanszéken belül is. Mára elismert lett, az újonnan létrejövő Integrált Szociális és Munkaügyi Központban mindenki mellé rendel a törvény esetfelelőst. Konrád György Látogatójából, s a napi tapasztalatokból sokan arra a következtetésre jutottak, hogy a szociális munkás vagy puha rendőr, vagy tehetetlen bürokrata, vagy jótékonykodó, fejsimogató, aki csak leszereli a társadalmi elégedetlenséget, de megoldásokhoz nincs kulcsa. Hogy ez komoly szakma, amely megtanulásához elméleti és gyakorlati tudás kell, etikai elkötelezettség, megfelelő képességek és készségek; az egyes esetek mögött meglátni az általános összefüggéseket, és a társadalmi-történelmi folyamatok egyénre gyakorolt hatását–ezt senki sem gondolta.
217 Manapság már állami kitüntetés dotálja a kiemelkedő szociális munkásokat. Hogy így megváltozott a szociális munkásokról a vélemény, hogy a köztudatban, s nem mellékesen a foglalkoztatási jegyzékben szerepel a megnevezés, ez elsősorban Neked köszönhető, konok, kitartó, küzdeni tudó természetednek. S valamennyiben talán társad tudtam lenni én is. De a csoportmunka elfogadtatása sem volt könnyű feladat. Mögötted ott volt a Mérei-iskola tapasztalata, én sokat tanultam a Közművelődési Tanszéken a csoportról. Fodor Katival, Török Ivánnal, Gerevich Jóskával és Nyilas Gyurival számtalan csoportban vettem részt, illetve együtt is sokat dolgoztunk. Önismereti, személyiségfejlesztő csoportokban éppen úgy sokat tapasztaltunk, mint a szociográfiai kutatásokban. Tudom, Neked a legnagyobb élményed Vésztő, nekem Tardosbánya, ahol Veled dolgoztam együtt. Tardosbánya nem nevezhető klasszikus csoportnak, mégis meghatározó volt az életemben. A sajátélményű csoport nélkülözhetetlen a szociális képzésben, ezért is harcoltunk érte. Pénzünk természetesen erre sem volt, de végül is kompromisszumokkal bekerült a képzésbe. És minden évben magammal vittem a két gyerekemet is, hol Csengerre, hol Várongra, az ország legkülönbözőbb helyeire. Hogy ma Nilda és Viktor szociálisan érzékeny lett, nemcsak árvaságuknak köszönhető, hanem ezeknek az intenzív együttléteknek is. Zsuzsában és valamennyi kollégában tiszteltem, hogy igazi elméleti tudós létükre több alkalommal is eljöttek, napokat, heteket töltöttünk együtt. A szabadban, vagy egy parasztházban folytatott társadalompolitikai elemzések nemcsak az egyetemi hallgatóknak, de az ott élőknek is maradandó élményei lettek. Közben sokszor hivatkoztunk a várongi tanszékre, ahol sokszor egy hét alatt többet tanultak a hallgatók, mint Pesten egy fél év alatt. Ilyen meghatározó élmény volt, mikor először jött körünkbe Bíró András, azt hiszem nemcsak ránk tett mély benyomást, hanem rá is mindaz, amit látott, tapasztalt. Nem véletlen, hogy a romaügy lett döntő számára, s ezért alternatív Nobel díjat kapott.
Ahogy haladtunk előre, úgy intézményesült lassan minden. Egyre inkább igazi egyetem lettünk. A kezdethez tartozott a tereptanárok kiválasztása: többek között ezt is ránk bízta Zsuzsa.
218 Az volt a célunk, hogy hozzunk létre klinikai hátteret a képzéshez. Gyakorlat és elmélet egységét úgy valósítsuk meg, hogy mindaz, amit tanítunk, hiteles legyen, a gyakorlat, a kutatás, és az oktatás közvetlen kapcsolatban, és kölcsönhatásban legyen. Sok remek kollégával kerültünk ekkor kapcsolatba, egy év alatt létrejött az ELTE gyakorló intézményeként az Esély Családsegítő Központ 1988-89-ben. Ma is, ha elmegyek az Esély CsSK előtt, örömmel gondolok vissza azokra a nem könnyű napokra, amikor szinte mindenkivel dacolva a rendszerváltozás kellős közepén megszületett ez a műhely, ami a mai napig is működik Tánczos Éva vezetésével. A politikai változások sodortak bennünket is. Emlékszem milyen sokkolóan hatott rám 1989. június 16-a, vidékről jöttünk vissza, Nagy Imre újratemetésen elmondott beszédeket hallgattuk, és döbbenten figyeltük a kivégzettek nevét, korát, foglalkozását. Mennyi fiatal! Távolról jöttünk haza, valahonnan a Nyírségből, csendben hallgattuk a rádiót, és emlékszem: sírtunk. Sok mindent már korábban is tudtunk '56-ról, de most mégis sokkoltak a hallottak, mire Pestre értünk, az óriási tömeg láttán megértettük, itt egy teljesen új világ kezdődik. Részt vettünk a TDSZ munkájában, szerveztük a tanszék életét, a hallgatókkal naponta vitattuk meg az újonnan alakuló demokrácia lényegét. Olyan sok munkánk volt, hogy minden nap feszülten mentünk haza, azzal az érzéssel, hogy az az napra tervezett dolgok felét sem végeztük el... Egyszerre kerültünk vitába az egyetem vezetésével, a hallgatókkal, az átalakuló szociális intézményekkel. Az Egyetem, de a Szociológiai Intézet vezetése is nehezen fogadott be egy közvetlen gyakorlatra épülő szakmát. Az elméleti tárgyakhoz képest a magyar felsőoktatásban szokatlanul magas gyakorlati óraszámot kívántunk bevezetni, nem is beszélve az önismeretet elősegítő csoportokban való részvételről. Ez mind megdrágította a képzést, de ragaszkodtunk hozzá: hittünk abban, hogy a szociális munkát nem lehet csak előadásokon és szemináriumokon megtanítani. A valóságos problémákkal való találkozást ebben a szakmában nem lehet elkerülni. Hosszú egyeztetések során mégis elfogadták az általános szociális munkás képzés elmélete és gyakorlata tananyagát. Te az elméletért küzdöttél minden fórumon, én a gyakorlatért. Te jobban beleillettél az egyetemi oktató képbe, mint én, holott nekem már volt vagy 15 éves oktatói tapasztalatom. Az Esély Családsegítő Központban egyre többen jöttek–mert elvesztették a munkahelyüket–segítséget kérni, de erre nem voltunk még felkészülve, a munkaügyi központok még éppen úgy gyerekcipőben jártak, mint a Családsegítő Központok. Adekvát válasz a százezres nagyságszámban jelentkező munkanélküliségre még nem volt. Ritoók Magdival, Rajnai Nadinkával, Urbanek Jutkával,
219 Madlenna Erzsivel sokat dolgoztunk, és javaslatot is dolgoztunk ki fővárosi és országos szinten. Szerencsénk volt, Ronny velünk dolgozott, ő segített kialakítani egy olyan bizalmon alapuló munkatársi légkört, hogy aki belépett hozzánk, biztos lehetett abban, hogy meghallgatják, vele együtt keressük a krízisből való kitörés útját. Heti esetmegbeszéléseken, amin rendszerint ott voltál, tapasztaltuk, hogy az esetmunka hihetetlenül fontos, mert emberi életekről van szó, de általánosabb, önkormányzati, és törvényszintű modellek hiányoznak ahhoz, hogy tényleges megoldások szülessenek a hozzánk fordulók problémáira. Nem volt könnyebb a hajléktalansággal szembesülnünk sem, ekkor a munkásszállások már megszűntek, 40000-en lehettek az utcán, esténként hajléktalanul. A menhelyek éppen csak kiépülőben voltak. Mezey Gyuri régi tanítványom és barát volt, ő avatott be a megoldhatatlan helyzetekbe. Létminimum-számításai halála óta hiányoznak. Mára létrejött a hajléktalan-ellátás intézményrendszere, de ma is az a véleményem, mint '90-ben: szociális bérlakások kellenek! Azóta sem kapott elég hangsúlyt Magyarországon a lakhatás kérdése. Emlékszem, az angol nagykövet, aki velünk dolgozott, világosan kifejtette: szociális bérlakás nélkül kezelhetetlen a probléma. Egyetlen kormány sem vállalta fel ennek az Európai Unióban természetes rendszernek a megvalósítását. Nálunk az 1990-es években a lakások magántulajdonba adása után, egyszerűen nincs lakásalap, amivel szociális alapon megfelelően gazdálkodni lehetne. Beleütköztünk a gyermek- és ifjúságvédelem ezernyi gondjába. Itt sem voltak megfelelő válaszok még, éppen csak elkezdődött a nagy intézmények lebontása, a családias nevelés előtérbe helyezése, a nevelőszülői hálózat kiépítése. De szinte semmit sem tudtunk kezdeni a 18 éves állami gondozott fiatalokkal, bár valamennyien sok időt és energiát szántunk rájuk, tudtuk a lakhatásuk, a pályakezdésük hihetetlenül nehéz, tömegében megoldatlan. Az állami gondozás ördögi kör, mert generációról-generációra öröklődik. Napi élményünk lett a romákkal szembeni előítélet érzékelése. Mintha a föld összes nyomorúsága hozzánk tévedt volna be. Richárd Steinmannal, és Margaret Yeakellel, Ronnyval és Pick Katival dolgoztunk az elméleti témákon, Veled a teljes tereptanári felkészítést szerveztünk meg. Az volt az elképzelésem, hogy Te a szociális munkás csoportot vezeted, az Esély pedig tereptanári központ lesz. Közben a Te életed is sokban változott, elég sok magánéleti problémával küszködtünk mind a ketten. Richárd és Margaret, Ronny életre szólóan sokat segítettek, örökre hálás vagyok érte. Mindennek az írásban is megszületett eredménye a Soproni Norma lett. Előkészítettük a soproni találkozót, a szociálpolitikai és az álta-
220 lános szociális munkás képzés egyetemi szak lett, a „Soproni Norma pedig elfogadott dokumentum lett. Zsuzsa megköszönte a munkánkat, ritkán dicsért, de ennek a találkozónak az előkészítését, sikerét együtt ünnepeltük. Elindítottuk az első nappali évfolyamot, Te évfolyamfelelős lettél.
Tegnap Te Gondos Panniről szóló könyvünk megjelenésének örültél, és szervezted a könyvbemutatót, addig én Salgótarjánban a Szociális Menedzserképzésen, az EURODIR programban tanítottam. Ennek a képzésnek a megszervezése is a nevedhez fűződik. Már a Bárczyn voltál a szociális munkás szak tanszékvezető tanára, amikor találkoztál egy másik Zsuzsával, a francia Susanne Stanisiére-rel, aki éppen olyan erős személyiség, és nagy tudós, mint a mi Ferge Zsuzsánk. Magyarországon a szociális intézmények vezetését kutatta, és megállapította, hogy teljes mértékben hiányzik a menedzsertudás a munkájukból. Ami igaz is volt, a rendszerváltást megelőzően nem kellett gazdálkodni. A szervezetfejlesztési és vezetési ismeretekre nem volt szükségük, hiszen nem voltak döntési helyzetben a vezetők. Ez megváltozott az 1993-as Szociális Törvénnyel, de a képzés ezt a változást még nem követte. Susanne francia és német kollegáival meghívott Téged és Török Ivánt, aki akkor a Népjóléti Képzési Központ vezetője volt, hogy tanulmányozzátok az EURODIR programot. Emlékszem milyen elragadtatással beszéltél Susanne-ról, mint kiváló tanárról, emberről, miközben a kommunikáció nehéz volt franciául. Mégis felismerted az együttműködés lehetőségét és fontosságát. Én már nem dolgoztam az egyetemen, ebben az időben a JOINT jóvoltából többek között az OR-ZsE képzését készítettem elő. Te külső oktatóként hívtál az EURODIR programba, máig hálás vagyok érte, kitűnő összetartó stáb jött létre, a francia és német kollegákkal a tervezés, majd az együttműködés igencsak érdekes és izgalmas szakasza volt életünknek. Amikor például kiderült, hogy a német hallgatók Jeruzsálembe mennek történelmet tanulni, és a Yad Vasembe látogattak, akkor megértettem, itt igazi tanulási folyamat zajlik, amiben a tudásnak és az érzelmeknek egyaránt szerepe van. A mi EURODIR képzésünkről is azt hiszem, hogy az intézményvezetők szemléletét alapvetően megváltoztatta, sokszor lényegesen tájékozottabbak lettek, mint hivatali előjáróik. Ezért Török Ivánnal, később Demus Ivánnal az önkormányzati vezetők képzéséért is sokat tettetek.
221 Ebben az évben a francia követség meghívására, több mint 100 francia polgármester látogatott Magyarországra, Susanne a Parlamentben előttük ismertette a programunkat, beszélt rólunk, Demus Iván mutatta be részletesen a képzést, magam is csodálkozva hallgattam, mi mindent vitt véghez ez a kis csapat. Kidolgoztuk a képzést, nehezen, máig harcolva, elfogadtattad a diplomájukat, minden hallgató külföldi gyakorlatát megszerveztük, itthon partnercsoportokat fogadtunk, létrehoztuk a szociális területen dolgozó igazgatók egyesületét, a tanárok folyamatos továbbképzését Strassbourgban. Évenkénti nagy nemzetközi konferenciát szervezett a hallgatók egyesülete, a SzIME. Szakirányú továbbképzést indítottunk el idősügyben a Pastoral Egyetemmel. Gáborkám, ha csak ennyiről szólna az életünk, az sem lenne kevés. Mindezek közben mondanom sem kell, hihetetlen küzdelmet vívtál a képzés anyagi hátterének előterméséért, az EURODIR diploma elismertetéséért. Ahogy visszatérek a jelenbe, a tegnapi naphoz, a ma első éves hallgatókhoz, csak arra gondolok, vajon tudják-e, mennyi áldozatvállalás hozta létre ezt a képzést. Őrizzük meg a jót Gábor! Tegyük köz- és elismertté, hiszen látjuk, egyre inkább szükség van a jól képzett vezetőkre, pénzügyi, közgazdasági, jogi, vezetési, minőségirányítási szaktudásra is. Te abban is megelőzted a szakmát, hogy beiratkoztál a minőségirányítási szakra, és megszerezted a diplomát, csak azért, hogy kidolgozzad a szociális intézmények minőségbiztosítási rendszerét. Kitűnő munkát adtál ki a kezedből, emlékszem milyen vitát váltott ki a SZOLID program résztvevői között. 2006-ban a tervezett kormányrendelet része lett, azután egyszer csak kikerült a szövegből, s kezdődött minden elölről. Hányszor éltük meg, hogy mindig, mindent elölről kell kezdeni, mert változnak a hivatali szereplők, a miniszterek, az államtitkárok, a főosztályvezetők, s nem egymás munkájára építve dolgoznak, még akkor sem, ha azonos pártból valók, hanem újrakezdenek mindent, mintha addig semmi nem történt volna. Mi a standardizációs programunkat több mint 10 éve angol kollégákkal, a British Council támogatásával; több mint 200 szervezet részvételével kezdtük el, kidolgoztunk több minőségfejlesztési modellt kitűnő szakemberekkel, de az új kormány erről nem vett tudomást. Fél évvel később kiderült, hogy Te milyen nagy munkát végeztél, de addigra a minisztérium már másokkal dolgozott. Majd konzultálnak Veled, ha mégis rájönnek, hogy szociális területen Te vagy az egyetlen, aki a szociálpolitikát és a minőségpolitikát professzionális szinten is megtanultad. Sőt, tanúsítattad! Hát ezért szeretlek: csak azzal foglalkozol, amit megtanultál, amiről igazi, megszenvedett bizonyítványod van. Én mindig utáltam vizsgázni, annak ellenére, hogy a vizsgáim jól sikerültek. De 55 éves korom után
222 már csak az önképzésnek láttam értelmét, a formális tanulásnak nem. Így elmentem Veled felvételizni a minőségirányítási szakra, de megrémültem a matematikától, és visszafordultam, minden ellenkezésed ellenére. A tanulásba bevontál, de vizsgáktól megmenekültem, és ma már bánom, hiszen ennyi erővel a diplomám is meglenne. Megint Neked volt igazad!
Megvolt a nagy nap, a petneházi utcai LARES óvodában több mint ötvenen jöttek el a „Gondos Anna emlékére” írt és szerkesztett könyved bemutatójára. Különös hangulatú találkozó volt. Nemcsak Panni megidézése volt igazán szép, és méltó egész életéhez, hanem az öröm is áthatotta ezt a találkozót, hogy száz éve nem látott ismerősökkel, barátokkal találkozhattunk. Különösen meghatott, ahogy Gayer Anikó emlékezett Pannira: azt mondta, Panni nemcsak sokoldalú, de igaz ember volt. Anikó nagyon szigorú ember, ha ő mondja, biztosan így van. Anikó segítette a LARES-t életre hívni, s bár sok minden fűződik Panni nevéhez, azt hiszem ez a legnagyobb közös teljesítményetek, egy kis szövetkezet létrehozása, akkor, amikor még ez teljesen új és szokatlan szervezeti forma volt a humánszolgáltatások területén a '80-as évek elején. Lapozgatom a kötetet, s rájövök, hogy bár Panniről és a LARES-ről olvasok, de benne van a kötetben saját életünk is. A Szövetkezeti Kutató Intézetben eltöltött évek alapozhatták meg, a LARES filozófiát: munkához juttatni, aki azt keres, és széleskörű támogatást, segítséget adni a családoknak, akinek a legkülönbözőbb szolgáltatásokra van szükségük. Közösséget hozni létre kölcsönösség alapján, szövetkezni mindennapi problémák megoldására. A családsegítő központ elődjeként felfogható szakmai tevékenység is zajlott a LARES-ben, mindez nem tisztán üzleti, hanem szövetkezeti alapon. Mikor hazajöttem Bolíviából 1981-ben, Te már teljes lelkesedéssel harcoltál a LARES engedélyeztetéséért. Talán ekkor fogalmazódott meg benned a vegyes rendszerű szociálpolitika kutatása iránti igény is. A Közművelődési Tanszéken a Szerb utcában, nagy viták zajlottak arról, hogy mi az állam szerepe a szociális kérdések kezelésében. A kötetben sokszor visszaidézett Szociálpedagógiai Műhelyben beszéltél először a vegyes szociálpolitikai rendszerről. Később, a rendszerváltozást követően, az újonnan alakult Szociálpolitikai Tanszéken ezt egyre pontosabban fogalmaztad meg: az állam mellett lehetőséget kell adni a civil kezdeményezéseknek is a társadalmi problémák megoldásában. Még nem alakultak meg a pártok, csak kisebb körökben vitatkoztunk a jövőről, de azt tisztán láttuk, hogy jelentős változás előtt állunk. Mi ebben a változásban egyszerre fordultunk érdeklődéssel a közelmúlt, a II. világháborút
223 megelőző korszak pontosabb megismerése és a háborút követő időszakban kialakult nyugat-európai jóléti államok története felé. Kutattad a hazai settlement-mozgalmat, Hilscher hagyatékát, megismertük a szövetkezetek történetét. A mi gondolkodásunkra nagyon erősen rányomta bélyegét a Szövetkezeti Kutató Intézetben töltött időszak, ahol is elsajátítottuk a szövetkezés értékrendjét: e szerint egy közösség saját erőből, összefogással, a közösségi érdeket öszszeegyeztetve az egyéni érdekkel, sőt sokszor a mások érdekét az egyéni érdek elé helyezve, nagyon sok akadályt le tud győzni. Juhász Pali egyszer azt vizsgálta, hogy mi a titka annak, hogy teljesen hasonló feltételek között élő falvak között az egyik sikeres, a másik pedig nem képes kilábolni a szegénységből. A legfontosabb különbséget az emberek mentalitásában találta: ahol összefogtak, egymást kalákában segítették az emberek, nemcsak magukra, másokra is tekintettel voltak, előbbre jutottak. Mégsem volt ilyen egyszerű! Ugyanis hiányoztak azok a politikai feltételek, törvények, jogi garanciák és szervezetek, ahol ez az összefogás létrejöhetett, és szabadon működhetett. Akkor azt képviseltük, hogy a szociálpolitika területén az állami intézmények mellett az alternatív, közösségi és magán kezdeményezéseknek is helyük van. Ezekért a szervezetekért napi küzdelmet folytattunk. Az Egyesülési Törvény életbelépésével a helyzet megváltozott. Ezrével jöttek létre a civil szervezetek, Magyarországra jöttek a nagy nemzetközi szervezetek. A Te életedben a Nonprofit Humán Szolgáltatók Országos Szövetsége, amely elnökének választott, az én életemben a Soros Alapítvány, később JOINT meghatározó szerepet játszott. Megtanultam, hogy a civil szervezeteknek sajátos szerepük van: kreatívak és kezdeményezők lehetnek az általuk képviselt csoportok érdekében. Idealisták voltunk. A változás más képviselői, sokan barátaink között ebben az időben a vállalkozásaik fejlesztésével foglalkoztak, a piaci viszonyok megteremtésén dolgoztak. A Szociálpedagógiai Műhelyben az előadók, mint például Antal László, elméleti és gyakorlati szempontból is új világot vetítettek elénk. A 80-as évek elején egy olyan országról gondolkodtunk, amit magunk is akartunk: szabad és demokratikus országban hittünk. (Kornai János könyvét a hiánygazdaságról, emlékszem heteken át vitattuk, ugyanígy Szelényi írásait, aki akkor már külföldön dolgozott. Berend T. Iván, Bihari Mihály előadásai is nagy vitát váltottak ki.) A rendszerváltozás időszakában az ELTE Szociológiai Intézetben a vita igen élessé vált a szabadság és szolidaritás kérdéskörben. Az újonnan alakult Ferge-Tanszéken egyértelmű volt a jóléti állam modell elfogadása, az állami szociális jogi garanciák megfogalmazásának igénye. Ezeknek az alanyi jogoknak a pénzügyi fedezete kevésbé tartozott azonban a kutatások körébe. Mi a civil társadalmat illetően voltunk idealisták, Zsuzsa az állam szerepét illetően. A
224 '90-es években a vegyes szociálpolitikai rendszerről még kiélezettebbé vált a vita, hiszen láttuk a különböző országok gyakorlatát, és gondolom, az elmúlt 17 év sem volt elég, hogy eldőljön, mi a megfelelő munkamegosztás, felelősségvállalás és együttműködés az immáron demokratikusan működő állam, az önkormányzatok, a civil szervezetek, az egyének, családok részéről piaci viszonyok között. Azt hiszem azért, mert sokat dolgoztam amerikaiakkal, akik személyes barátokká váltak, hamarabb értettem meg, hogy a piac- és a tőkeellenesség járhatatlan út egy modern társadalom megszületéséhez. A piaci viszonyok magyarországi kialakulása a rendszerváltást követően ugyanakkor megdöbbentett. Valami olyasmit tapasztaltam, hogy jó időben jó helyen lévők a privatizációt – amit szükségesnek tartottunk -, kizárólag saját javukra fordították pár év alatt. Állami és állampárti vezetőkből milliomosok lettek, anélkül a társadalmi felelősségvállalás nélkül, amit nyugaton, de különösen az Egyesült Államokban és Izraelben éltem meg. A múltból anakronisztikus figurák tűntek fel komoly hatalommal, tőkével. A vesztesek tömege, meg nem csökkent, sőt kialakulóban van egy olyan mélyszegénység, amit csak Latin-Amerikában láttam. Akik pedig a politikai elithez tartoztak, tartoznak, sokszor nem a meggyőződésük, politikai munkájuk, kiérlelt világnézetük és annak szellemében követett tevékenységük alapján lettek egyik vagy másik párt tagjai, vezetői, hanem ahogy a lehetőség kínálta számukra. így azután döbbenten láttam néhány jó barátunkat a Fideszben, magunkat pedig hol az SzDSz közelében, ugyanakkor sokszor az MSZP szavazótáborában. Magyarországon máig nem vált világossá a szabadság, a verseny és a szolidaritás összefüggése. E dilemmák kezelése egy viszonylag szegény országban, a szakszerűségtől és jogszerűen működő államtól távol álló államban és gyenge társadalmi kohézióra épülő társadalomban mind konzervatív, mind liberális, mind szociáldemokrata értékek mentén nehéz. Mi ebben a helyzetben a civil társadalom megerősödésében hittünk, így Te hihetetlenül sokat tettél a szektor fejlődéséért. Mikor még senki nem hitt a civil szervezetek tényleges működési lehetőségében, Te már dolgoztál a LARES létrehozásával, azután a humánszolgáltatásban dolgozó mintegy 200 szervezetben a szövetség igényét fogalmaztad meg. Emlékszem 1996-ban, amikor a Fővárosi Önkormányzat csodaszép üléstermében a Váci utcában összejöttünk, és Csizmár Gábor beszédet mondott a civil szektor szerepéről, mennyire fontosnak tekintetted, hogy partnerség épüljön ki a kormány és a civil oldal között írországi mintára.
225 Később a nonprofit törvény születésén dolgoztunk, és te ezt a partnerséget lelkiismeretesen magas fokon képviselted írásaidban, tetteidben. 1997-ben Te már a Bárczyn dolgoztál, én a JOINT-nál, mindketten mélyen beleástuk magunkat a civil társadalom kérdéskörébe, Lévai Kati az Esély folyóiratot szerkesztette, amikor felvetődött a Szociális Innováció Alapítvány létrehozásának gondolata. Ha jól számolom, éppen 10 éve. Ez az alapítvány hátteret nyújtott a Téged igazán érdeklő kutatásokhoz. A standardizációs kutatáshoz, a Társadalmi Igazságossági Index kidolgozásához, és ami a legfontosabb a nonprofít közgazdász képzés kidolgozásához. 2000-ben újra a curriculum fejlesztés lázában égtünk, és amikor akkreditálták és elfogadták a képzést, éreztük, életünk egy jelentős szakaszához értünk. Mára elmondható hogy ez a képzés is, éppen úgy, mint a szociális munkás képzés indítása sikeres lett, nélküled meg sem született volna, akkor is él, ha mi már nem is veszünk benne részt. Tudom, Neked hiányzik, de döntened kellett a szociális munkás vagy a nonprofít képzés vezetése mellett, s te az előbbit választottad. De a tudásod, a szellemed benne van a nonprofít képzésben is. Kúti Éva szerint Magyarországon nonprofít szakma nincs Hegyesi nélkül. S ez igaz is. Az Általános Vállalkozási Főiskolán hihetetlen nehéz harcokat vívtunk, mire a képzés megvalósult, de él, és ma már fontos része a Főiskolának. Az elméleti kérdések kidolgozása mellett a társadalmi problémák iránti érzékenyítés tematikájának megírása lett a feladatom. A hallgatók sokat tanulnak a források feltárásáról, az adományszervezésről így az önkéntes munkáról is. A legnagyobb örömmel töltött el a hallgatók valódi önkéntes munkája éveken keresztül.
Napokig nem tudtam írni Neked, összetornyosultak a tennivalók, meg a családi teendők. Viktor és Szófia hazajöttek Amerikából, örülök, hogy Te is találkoztál velük. Egy pár napig felhőtlenül boldog voltam, mindkét gyerekemet mellettem tudhattam társával együtt. Szófia, tudod orvos, így nagy vita alakult ki a vasárnapi ebédnél az egészségügyről. Véleménye szerint itthon az egyik legsúlyosabb gond, hogy nincs tényleges prevenció, erre nemcsak nincs pénz, egyszerűen nem élünk egészségesen. Szerinte a több biztosítót alkalmazó modellnek leginkább a megelőzésre kell hangsúlyt fektetnie. Minél több pénzt az egészségtudatos magatartás fejlesztésére kell fordítani, betegség esetén pedig a leghatékonyabb gyógyításra. Szófiának igaza van, csak a mi generációnk sajnos nem így nőtt fel.
226 – Nézz magatokra Kati! – mondja a gyönyörű fiatal menyem. – Egy magyar 60 éves középosztálybeli 70-nek néz ki, egy amerikai 70 éves középosztálybeli 50-nek sem néz ki. Miért? Nem vigyáztok az egészségetekre! Vigyázni az egészségünkre?! Ez volt az utolsó egész életünkben. Tornázni, úszni, futni, vagy csak sétálni, erre soha nem volt időnk. A lelkiismeretes gyógyítás feltételei pedig egyértelműen hiányoznak. Ennek ellenére remélem a Te orvosaid lelkiismeretesek, és mindent elkövetnek, hogy meggyógyulj! És leginkább legyen öngyógyító képességed, mert meg kell gyógyulnod!!!
A múlt héten két nagy munkánk volt, ami hozzád kötődik. Az egyik, a SZIA Modell, amit elsősorban Te és Kasziba Zsuzsa, Orsival együtt dolgoztatok ki, teljes sikert aratott a Fővárosi Idősek Otthona Módszertani Központban. A minőségről, a szervezetkultúra fejlesztésről olyan egyszerűen és szépen beszéltél, hogy felidézted bennem a mottónkat „jót, s jól–ebben áll a nagy titok”. Emlékszel?! Kerestük a könyvünk élére a mottót, s egyszer csak nagy nevetve jöttél: „Kati! Megvan a mottó”–csak sehogy sem jutott eszünkbe a szerző. Természetesen végül is Te találtad meg, hogy Kazinczy idézetről volt szó. Mindig mindennek utána mentél, addig nem volt nyugtod, amíg végére nem jártál annak, ami érdekelt. Ezért jó Veled dolgozni. Minden munkánkban feltetted a kontrollkérdéseket, pontosítottad a legapróbb részletekig a szöveget. Ez a SZIA modell kidolgozásában is eredményre vezetett. Ma már kaptunk egy érdeklődő E-mailt, tetszett a levélírónak a bemutató, adjunk részletesebb felvilágosítást kért. Holnapra ígérem, meglesz. Másik nagyszabású munkánk is, amin a múlt héten dolgoztunk, hozzád fűz. Amikor lassan két éve hazajöttem Brüsszelből, rendkívül nehéz volt a visszatalálás a hazai köz-, és magánéletbe. Magánéleti válságként éltem meg anyám elvesztését, nem gondoltam, hogy ennyire hiányzik, a gyerekek élik a maguk életét, a család minden tagja elfoglalt, megszűnt az otthonunk, a „Nagyajtai” családi középpontnak lenni. És a legmélyebb depresszióból Te húztál ki, azzal, hogy azt mondtad: itt egy lehetőség, hasznosítsd a Brüsszelben tanultakat, Téged felkértek egy az európai operatív programokat értékelő ex ante munkacsoportba, de magad helyett ajánlasz engem. Gábor, köszönöm ezt a munkalehetőséget! Visszaadta az életkedvemet, mert valóban hasznosítani tudtam az uniós tapasztalatokat most látom, mennyit tanultam az ott töltött évek alatt, és rendkívül
227 jó csapatba került e munka által a SZIA stábja. Orsi, aki a te jobb kezed volt éveken keresztül, kitűnő munkatárs, sokat segített, hogy a jelentések pontosan, és hibátlanul elkészüljenek. Az ex ante értékelés interaktív munkát feltételezett az operatív programok tervezőivel, így alapos betekintést nyertem a kormányzati tevékenységbe is. Sok pénzről van szó, így egyáltalán nem mindegy milyen prioritások érvényesülnek. Magam is folyamatosan látom, hogy a Lisszaboni Stratégia hazai érvényre juttatása milyen nehéz feladat. Verseny és szolidaritás... Ki-kivel versenyez, és ki-kivel szolidáris, különösen akkor, ha közben gazdasági és bizalmi válsággal kell folyamatosan szembenézni? Brüsszel jó politikai iskola volt, mert az Európai Parlamentben több olyan képviselővel ismerkedtem meg, akik mély meggyőződéssel képviseltek szociáldemokrata, vagy liberális értékeket, és ez által tényleges és követhető értékeket mutattak fel. Munkájuk nemcsak a nyers hatalmi harcokról szólt, hanem tényleges szolidaritásról, tényleges problémamegoldásokról, ügyekről. Lévai Kati, mint miniszter, és mint EP-képviselő, az elmúlt években megtanulta egyrészt, hogyan képviselje Magyarországot ezekben az ügyekben, másrészt azt is, hogy az európai normák hazai meghonosításában hogyan vegyen részt. Az esélyegyenlőség köré épült egész politikai pályafutása. Ebben benne van természetesen a Zsuzsával együtt végigdolgozott 15 éve az Esély szerkesztésével, de benne vagy Te is, aki a szociális munkához vitted közel. S remélem a kinti és itthoni munkatársai is megfelelő társai ebben a nagyon nehéz munkában. Én meg e tapasztalatokat közvetlenül is visszacsatolhatom a munkacsoportba. A négynapos ünnep alatt TÁMOP-Akció terveket olvastam, s néha arra gondoltam, de kár, hogy nem vagyunk fiatalok, mert annyi érdekes és izgalmas új projekt indul, melynek megvalósításában jó lenne ott lenni. De már csak ilyen az élet, örülök a tanácsadási lehetőségnek is. Szerencsére vannak fiatalok, akik megtanulták–talán kicsit tőlünk is -, értik, és érzik, mit kell tenni Európa szegényebb országaiban. Neked erről szólt Hollandia, nekem erről szólt Brüsszel, és a Te ajánlásodra kapott feladat, amely újra örömmel és hittel tölt el. Ma este itt volt Gerlóczy Sári; megváltottuk a világot, s azzal búcsúzott, milyen érdekes, hogy hárman vásároltak tőle, egymástól függetlenül hasonló hangulatú képeket, Hegyesi Gábor, Lévai Kati, és én. Arra jöttem rá, Sári képei nemcsak egyszerűen képek, hanem a tudatalattit tükrözik, s ez számunkra az összetartozást jelenti. Gábor! A mi életünk erről az összetartozásról szól. Akkor is, mikor távol vagyunk egymástól, s akkor is, amikor naponta együtt dolgozunk. Vigyázz Magadra, mert még sok-sok feladat vár Rád, Ránk!
228 Annak örülök, hogy mai napig teljes életet élsz, minden napnak megvan a jövőre is vonatkoztatott értelme. Most lázasan készülsz a Nonprofit Humánszolgáltató Szövetség 15 éves évfordulójára. A szövetség elnöksége is készül, hogy megünnepeljen titeket, akik megszerveztétek ezt a szövetséget. Azt hiszem a LARES után a Szövetség jelentette a legtöbb örömet Neked, ahogy láttad születését, fejlődését, megerősödését. Természetesen a 15 év sok-sok küzdelemmel járt, de a HUMSZOLG megkerülhetetlen lett a civil szektorban. Most, amikor készülünk a beszámolóra, próbálom átgondolni a kezdeteket. Én már a JOINT-ban dolgoztam, amikor bekapcsolódtam a napi munkába. 1994-ben Az első közös nagy munkánk a standardizálásra elnyert PHARE-kutatás volt. Ebben az időben minden héten találkoztunk Lévai Kati irodájában. Hétről-hétre meghatároztuk a következő heti feladatot, amit valamennyien igyekeztünk teljesíteni: Gáthy Vera a hajléktalanokkal foglalkozó civil szervezetekkel dolgozott, Szémann Zsuzsa az idősekkel foglalkozó szervezetekkel, Kati a gyermekvédelemmel, családüggyel, és elsősorban a nőkkel foglalkozó civilekkel, Visy Erzsi, Gayer Anikó a munkanélküliekkel; én a fogyatékosokkal foglalkozó szervezetekkel dolgoztam együtt. Te az elméleti hátteret dolgoztad ki, s adtad fel hétről-hétre a kérdéseket. Az angol partnerekkel meghatározó volt a kapcsolatunk. John Warwickkal életre szóló barátságot kötöttünk. Betekintést kaptunk az angol szociális rendszerbe, láttuk, ahogy a civil szervezetek működtek, ahogy az állam kiszerződött egyes feladatokra, s ahogy ellenőrizte tevékenységüket. Azok a civil szervezetek, akik az akciókutatásban részt vettek, sok tekintetben megerősödtek: szakmai szempontból az élen jártak, emberi kapcsolatokban igaz társakra találtak. Nekem minden ülés emlékezetes, és mély élmény maradt: a vakokkal való együttműködés Kádár Adriennel jelentett megtisztelő szövetséget, az értelmi fogyatékos szervezetek részéről Csató Zsuzsával alakult ki több évtizedes barátság, Szendrő Zsuzsával a későbbiekben is dolgoztam együtt a JOESIT-nál, és nemcsak ebben, hanem később új projektben is; a PRISMA projektben is dolgozhattam Zalabai Ágival, akinek munkáját ma is csodálom. Ezek az évek alapvetően meghatározták pályámat, és tiszteletemet azok iránt, akik nemcsak saját sorsukkal tudtak példaszerűen megbirkózni, de a közjavára, a sorstársaknak is magas színvonalú szakmai teljesítményt tudtak felmutatni az általuk vezetett nonprofit szervezetekben.
229 Azonban voltak nagyon nehéz időszakok is a szövetség életében. Éppen egy, a civilekre jellemző nagyon nehéz pénzügyi szakaszon voltunk túl, amikor helyet kerestünk a Szövetségnek. Sehol sem találtunk otthonra. így került egyszer szóba az Alig utca 12. Kárpáti Éva, aki a népművelés szakon végzett, és úgy szerettem, mint saját lányomat, kitűnően beszélt angolul, a JOINT-ban nagyon sokat számított nyelvtudása, emberi és szakmai elkötelezettsége. Évának mondtam, mennyire gondban vagyunk a Szövetség helyiségét illetően. Éva nem sokkal ezelőtt vesztette el édesapját, így családjával visszaköltözött a szülői házba, az Alig utcai lakását pedig felajánlotta a Szövetségnek. Benyus és Kassai Ildi nagyon otthonossá és barátságos irodává alakították át a lakást alig néhány hét alatt. Az első elnökségi ülés az új helyünkön újra lendületet adott. Ekkor döntöttünk a tagozati rendszer mellett, ami a kutatás és képzés lezárultáig szépen működött. Az elnökségi ülések tartalmasak, és ha szabad azt mondanom, „munkásak" voltak. Gábor, mindig megleptél mennyi új feladatot tudtál meghatározni. Azt hiszem, abban játszott lényeges szerepet az elnökség, hogy politikai tényezővé vált a 2002 választás előtt. Emlékszem a tárgyalásaidra a nonprofit szervezetek érdekében: Nemoda Istvánnal, Csizmár Gáborral; vitáidra Várszegi Dórával, Bódi Györggyel. Alaptémánk lett a törvényalkotásban való aktív részvétel, a Nemzeti Civil Alap működésének kialakítása, a partnerség, az Európai Unióhoz való csatlakozás kérdése. Számos konferencia és tanulmány, véleményezés bizonyítja: a Szövetség kivívta az elismerést az állami és piaci szereplők körében. Stratégiaalkotásban, nemzetközi partnerekkel való együttműködésben döntő szereped volt.
Meg volt az ünnepi közgyűlés, méltó volt a visszatekintés az elmúlt 15 évre, és nagyon nagy örömmel töltött el a szövetség tagjai és vezetői részéről a feléd, és felém áramló megbecsülés és szeretet. Sohasem vártam, hogy megköszönjék a munkámat, csak mindig örültem, ha sikerült elérnünk azt, ami elhatároztunk, amit célul tűztünk ki magunk elé. Hogy ezt ilyen szépen, az aranygyűrűvel és az arany kapoccsal megköszönték, a ráadás volt az elmúlt hetek viszszatekintésében. Jó volt a drága barátokkal találkozni, mint Kúti Évával, Csanádi Danival. Jó volt a fiatalokkal beszélgetni, akik továbbviszik a munkát. Az, hogy egy működő, sőt fejlődő szervezetet adtunk át, kicsit a mi eredményünk is. Drukkolok nekik, és remélem, sikeresek lesznek a jövőben is.
230 Azután felavattuk a LARES emléktáblát. Hihetetlen szervező erővel rendelkezel! Ha csak végiggondolom, hogy egy hónapon belül volt a Gondos Panni könyv bemutatása, a közgyűlés, a táblaavatás, s ezt mind nagyjából-egészéből Te szervezted, és vezetted. Arra gondolok, hogy már határozottabban jobban vagy: több órát beszéltél, nagy tömegben töltöttél el napokat pihenés nélkül, miközben kapod a terápiát, jössz-mész, benne vagy a dolgok sűrűjében, miközben abszolút minőséget mutatsz fel: a könyvet, az emléktáblát, a 15 évet összefoglaló előadást. Ezen a héten a SZIA kuratóriumi ülése volt a legmélyebb élményünk azzal, hogy elhoztad Szántó Jánost és bemutattad nekünk, itt az orvosom, mondtad, s ő elmondta, hogy felelősséget érez a betegei kórházi kezelése utáni és közbeni időszakban is, szeretne egy palliatív-care munkacsoportot létrehozni, ehhez kéri az együttműködésünket. Gáborkám, nincs olyan, amit ha Te kérsz, ne tegyem meg, de látom megint nagyon nehéz, embert próbáló helyzetbe kerültünk. János kitűnő orvos és ember, biztos, hogy meggyógyít Téged, mi pedig legjobb tudásunk szerint megtesszük, azt, amit tudunk. A betegséged az egészségügy reformjával egybeesik, rettegve figyelem, nehogy ebből hátrányod származzon. Naponta olvasunk cikkeket a kórházak bezárásáról, átszervezésekről, orvosok és betegek ellehetetlenüléséről. Te igazi mércéje vagy a reformtörekvéseknek: amennyivel könnyebb lesz és sikeresebb a kezelésed, bizalmam is nőni fog a változtatások eredményességében. Egyelőre csak a káoszt érzékelem, barátok panaszát hallom meg. Pedig évek óta folyik a vita a biztosításról, az ellátás minőségéről. Emlékszem vagy három évvel ezelőtt nagyon feszült hangú vitába keveredtem Zsuzsával a magánszféra szerepéről az egészségügyben. Az öngondoskodás, a magánbiztosítás, mint lehetőség került szóba, amit Zsuzsa elvetett. Mi éppen akkor foglalkoztunk a PPP-modell megértésével, és szerettük volna ezt az elvet az egészségügyben és a szociálpolitikában is meghonosítani. Ez a köz-, és magánvállalkozások között létrehozható partneri kapcsolat az ellátás érdekében azonban nem aratott túl nagy sikert, a szociális lakásokra vonatkozó pályázatunkat elvetették, az egészségügyben sem volt sikeres az ISZER pályázatunk, nem sikerült általánossá tennünk. Most mintha lenne rá remény: hátha az ésszerűség nyer, a racionalitás előtérbe kerül, a pénzügyi és a szakmai szempontok együtt válnak fontossá, és kevésbé leszünk kiszolgáltatottak. A nem állami szereplőkkel szembeni bizalmatlanság számomra sokszor érthetetlen: az állam olyan jól és eredményesen működik? Mindketten figyelünk Kincses Gyula munkájára, talán még sikerül a reform is...
231 Ebben az évben nagyszerű dolgok születtek: februárban a Budapest International Work-shop emlékezetes marad, mert kitűnő embereket, projekteket ismerhettünk meg, az esélyegyenlőség témakörében: spanyol, román és magyar kezdeményezések a társadalmi összetartozás jegyében, követendő európai példák, amit sikerült megismertetnünk másokkal. Nem sokkal később, még a súlyos műtét után, bekötött fejjel részt vettél a Párbeszéd a toleranciáért éves konferenciánkon. Mikor beléptél, a teremben mindenki örömmel üdvözölt, szinte a túlvilágról jöttél vissza, hogy a snagovi családtörténetek és roma holokauszt történetek egyszerre idézzék fel bennünk a XX. század abszurditását és életünk nagy traumáit. A beszélgetések ráébresztettek a jelen kihívásaira, Salamon Andris kisfilmje ekkor vált bennünk felkiáltójellé, a fiatalok szinte semmit nem tudnak a múltunkról, még a szociális szakmán belül sem!!! Megkaptad a Nonprofit Humánszolgáltató Szövetség aranygyűrűjét. Együtt örültünk a Szövetség tényleges eredményeinek, amelyben Neked kiemelkedő szereped volt, az itt tartott beszéded 20 év munkájára tekintett vissza. „Meséld el fiaidnak!”–felismerted a törvényt, és ezt követve megszülettek a visszaemlékezések: kiadtuk szerkesztésedben a Gondos Anna kötet, emléket állítottál a LARES születésének, létrehoztuk a Szociális Munka Arcképcsarnokát. Erre különösen büszke lehetsz, hiszen Te vagy az, aki archívumban, múzeumban gondolkodsz évek óta, és ez most megszületett. Mindennap örömmel tölt el, ha arra gondolok milyen tartalmas és szép volt ez a 2007-es év, miközben tudom, hogy ilyen nehéz és embert próbáló is volt számodra. A legnehezebb pillanatokban is megőrizted hitedet: érdemes élni, dolgozni, missziód van és még mennyi mindent kellene tenni azért, hogy a végén azt mondhasd: „JÓ MULATSÁG, FÉRFI MUNKA VOLT...”
