Az együttműködés mindig jó

Az együttműködés mindig jó Interjú Magdó Jánossal, Magyarország kolozsvári főkonzuljával A kolozsvári magyar főkonzulátus rendezvénytermében időről időre megelevenedik az élet, és nagyszámú közönség zsongása, vagy éppenséggel csendes odafigyelése tölti be a teret. Nem csak a magyar állampolgárságát is – esetenként újra – felvevő erdélyiek ünnepélyes fogadalomtétele ilyen esemény, hanem az érdeklődő közönség és a magyar, illetve egyetemes kultúra egymásra találása is az. Hosszú évek óta ugyanis könyv- és filmbemutatóktól képzőművészeti tárlatokig terjed a magyar diplomácia kolozsvári kirendeltségének bőséges kínálata, sőt olyan csemegék is előfordultak már, mint például egy-egy szemet-lelket gyönyörködtető gyermekrajz-kiállítás. A magyar kultúra erdélyi szervezését jártuk körül Magdó János kolozsvári magyar főkonzullal. – Elődje, Szilágyi Mátyás korában is így volt ez. Honnan származik ez a fajta cselekvés? – A legtöbb ember arra gondol, hogy az egyébként szerteágazó diplomácia csak politika, és kész. De a főkonzulátuson mi nem politizálunk, akkor hát meg kell találnunk a diplomáciának azt az ágát, amelyik közel áll hozzánk, amely révén valamit tehetünk az itteni magyarságért, közkinccsé téve az általunk képviselt értékeket. Ez az ág a kulturális diplomácia, és mivel Kolozsváron nincs magyar kulturális intézetünk, mi átvesszük ennek a szerepét, és nagy örömmel végezzük ezt a munkát. Tehát a gondolat mögött az áll, hogy fontos szereplői szeretnénk lenni a kolozsvári kulturális életnek. Célunk, hogy megmutassuk a kolozsváriaknak azokat az erdélyieket és magyarországiakat, akiket érdemes meg- vagy bemutatni, és igyekszünk arra megnyerni a közönséget, hogy a rendezvényeinkre eljöjjenek. – Kolozsváron éppen elég magyar kulturális intézmény létezik,

egyetemi műhelyek, civil műhelyek, egyesületek, csoportosulások. Kaptak már olyanszerű negatív jelzést, hogy már megint a főkonzulátus?... – Valóban sok ilyen műhely, illetve kezdeményezés létezik, és remélem, hogy nem versenytársként kezelnek. Eddig semmiféle negatív visszajelzést nem kaptam. Biztosan zavaró lehet, és szerintem mindenki számára zavaró, ha mondjuk egyazon időpontban három vagy négy rendezvény zajlik. Ilyesmi ebben a kolozsvári kis magyar világban is elő szokott fordulni, mert óriási a kínálat. El tudom képzelni, ha valaki azt mondja: jobb lett volna, ha a konzulátus máskorra időzíti a rendezvényét. Mi ugyanezt mondjuk ilyenkor: jobb lett volna, ha például a Quadro Galéria máskorra időzíti a tárlatmegnyitót. Én viszont úgy gondolom: Kolozsváron ötvenezer magyar él, papíron legalábbis, és hogyha ezeket az embereket nagyobb mértékben lehetne mozgósítani, mint ahogyan most tesszük, és ha mindenki megtalálná a célközönségét, akkor akár minden este lehetne öt párhuzamos rendezvény, s mind teltházas. Ez még nem

adott, mert ebből az ötvenezerből negyvenkilencezer szerintem nem érdeklődik annyira, nem akarok senkit megsérteni… – Ez maga a valóság… – … és akkor az ezres részt lehet megszólítani. Egyfelől meg kéne szólítani a negyvenkilencezerből még valamennyit, másfelől pedig azzal is gondban vagyunk, hogyan jussunk el a fiatalokhoz, tehát az egyetemistákhoz és a középiskolásokhoz? – Aki egy lazább felolvasó estet vagy könyvbemutatót választ a Bulgakovban, nem biztos, hogy elmegy a főkonzulátus rendezvényére, aki pedig ide jön, nem biztos, hogy elmegy a Bulgakovba. – Pontosan ez van, s ez nagy gond számunka. Egy éve vagyok itt, Kolozsváron, és azon gondolkodom, hogyan lehetne megszólítani az egyetemistákat? Mert be kell vallanom, hogy ez a réteg a rendezvényeinkről majdnem teljességgel hiányzik. – Amúgy általában mindig sokan eljönnek az önök rendezvényeire. Mi a titka ennek? – Nem tudom… Remélem, nem csak az, hogy nálunk szendvicset is lehet kapni…

Kolozsi Tibor, Kusztos Endre, Horváth László és Starmüller Géza társaságában a Thorma János-kiállítás megnyitója után 2013 júliusában (Horváth László/facebook)

3

Sipos Gábor és Széman Péter társaságában Makrai Zsuzsa tűzzománc-kiállításának megnyitóján a Minerva Galériában 2012 őszén (Rohonyi D. Iván felvétele)

4

– Máshol is van egy kis harapni- és koccintanivaló… – Természetesen máshol is van ilyen. Amikor elmegyek a Minervába, ott is nagyon sok embert látok, a Quadro Galéria is mindig tele van, és egyéb galériákban, kultúrpincékben is nagyon szép számú közönséget szoktunk látni. Nálunk sincs mindig telt ház, s ez azon múlik, hogy nem mindegy, hogy az ember miként népszerűsíti a rendezvényeit. A sajtóhírek mellett mi mindig nyomtatott meghívókat is kiküldünk, s ez a jelenlévők számában is érződik. Egyszer, amikor Tytti Isohookana-Asunmaa asszony Csángó körkép című könyvét terveztük bemutatni a Marianum egykori kápolnájában, úgy gondoltuk, hogy nem hirdetjük meg olyan nagyon, amúgy is sokan eljönnek, és lám, voltak még üres székek a teremben. Úgyhogy nagyon fontos a népszerűsítés, a kultúrát is úgy kell eladni, mint bármilyen más terméket. – Jó bornak is kell a cégér… – Abszolút így van: el kell adni. Én mindenkit arra biztatok, hogy minél szélesebb körben próbálja népszerűsíteni magát, a médiát használja ki. – Mi dönti el, hogy éppen milyen rendezvényt szerveznek? – Nem mi választunk.

– Tehát valaki bekopog: van egy könyvem, mutassuk be. Ennyi? – Igen. És az érdekes, hogy ez mindig működik. Sohasem szoktam felhívni a kiadókat, hogy most van szabad hely, gyertek, hanem ahogy jönnek. És mindig jönnek, mert tudják, hogy lehet jönni. Nemrég indítottuk el a fiatal, pályakezdő képzőművészek műveit bemutató sorozatunkat. Az természetesen úgy megy, hogy szólok egy-két művészettörténésznek: javasoljatok valakit, aki jó, de még nem futott be, s akinek jól jönne egy kis hátszél. És ezzel egy kicsit egyengetjük a pályáját, egy kicsit reklámozzuk a tehetséges fiatalt és a műveit. És persze megkérdezem: ki legyen a következő? Újabb kezdeményezésünk a filmbemutatók. Az eddigi kettő közül egyik jól sikerült, a másik nem annyira. Az elsőn némafilm volt, a Toloncot vetítettük, H. Szabó Gyulával közösen szerveztük a rendezvényt, hozzáadtunk egy kis élő zongorakíséretet… – Mint egykoron, a némafilmek idején… – Teljesen olyan volt a hangulat, mint hajdanán. Telt ház volt, még a fiatalok is eljöttek, kivételesen. Szép volt, nagy siker volt. A másik rendezvényünkön a sapientiás végzősök filmjeit mutattuk be. Valami miatt nem tudtuk

igazából megszólítani az embereket… Pedig ugyanúgy kiküldtük a meghívókat… – Bizonyára többen gondolták, hogy a fiatal sapientiások még kezdő filmesek, nem híresek, ki tudja, mi lesz belőlük… – Pár perces szép diplomafilmek voltak, bemutattunk ötöt vagy hatot, egészen jó munkák, mégsem volt akkora az érdeklődés. De nem adjuk fel, mert valamikor volt itt, Kolozsváron egy filmstúdió; elő fogjuk szedni a még fellelhető alkotásokat és ős�szel bemutatjuk azokat. – Nyáron semmi? – Nyáron nem, kivéve a Thorma János-kiállítást. – Mikor lesz? – Július 25-e és szeptember elseje között. Július 25-én lesz az ünnepélyes megnyitó. Nagy költségvetésű tárlat lesz, színes katalógussal, két helyszínen, a Képzőművészeti Múzeumban és a Quadro Galériában, remélem, hogy valamilyen más kulturális rendezvényt is hozzá tudunk illeszteni. A Kolozsvári Magyar Napok idején is látható lesz, és úgy gondoltuk, hogy jó volna valamiféle alternatív tárlatvezetés, amelynek keretében egy-két színész a saját benyomásait mondaná el, mint tárlatvezető. – A főkonzulátusnak ez lesz a szerepe a magyar napok keretében, vagy egyebet is vállalnak? – Borkóstolóra is gondoltunk, gulyásfőzésre, de hát anélkül, hogy ezeket a műfajokat lenézném, ezekből amúgy is minden utcasarkon lesz. – Kultúrából is lesz… – Igen, de olyasmit kellene kitalálni, ami csak a miénk, vagyis különleges. Felmerült az ötlet, hogy mi lenne, ha a főkonzulátus belső udvarán esténként tíz óra után filmeket vetítenénk. Ha valaki még nem akar hazamenni a főtéri esti koncertek után, betérhet hozzánk. Berlinben láttam: mindenki vett egy széket, oda tette le, ahova akarta, volt egy kis büfé, és filmet lehetett nézni. Csak az a kérdés, hogy milyen filmek legyenek. – Magyarok, ezen belül erdélyiek? – Magyar filmek, azokhoz fé-

rünk hozzá. Egy-két jó alkotást lehetne hozni, a Bibliothéque Pascalt, a Kontrollt, a Taxidermiát… És akkor minden este egyet-egyet le tudnánk játszani. – Tímár Péter 6:3 című remek filmjét, amely csak látszólag szól az évszázad mérkőzéséről… – Az is jó! – Súghatok? – Súgjon! – Almási Tamás: Puskás Hungary. – Hogyha megnézi a film végét, akkor meglátja a nevemet… – Na! – Ez egy külön történet, amikor még Athénban voltam. Bombáztak minket, hogy szerezzünk be bárhonnan különböző felvételeket, amelyeken Puskás szerepel, mint edző. – A Panathinaikosznál… – A Panathinaikosznál, és akkor leírták, hogy mi kell: Puskás ül az edzői padon, Puskás a partvonalról kiabál, Puskás a játékosaival tanácskozik, Puskás örül. És akkor próbáltuk ezeket beszerezni a Panathinaikosztól. Még az AEK-hez is elmentünk, mert Puskás ott is edzősködött egy évig. Végül a görög televíziótól megkaptuk a felvételeket, és akkor ezek bekerültek a filmbe. Na, és akkor köszönetképpen… – És ragyogó film sikeredett belőle… – Igen, igen, igen. – Kérhetek előre helyeket a nézőtéren? Nem jövök egyedül! – A székek ott lesznek a helyükön. – A művelődés és a közművelődés terén végzett munkájuk szerintem egyfajta híd lehet az anyaország és Erdély között. Milyenek az anyaországi visszajelzések? – Rossz hírrel kell szolgálnom… Mert nem igaz, hogy otthon jobban értesülnének a mi rendezvényeinkről, mint itt. Egy itteni kiállítás-megnyitó, filmvetítés vagy bármi más itteni eseményként fog megmaradni, sőt azt kell mondanom, hogy ráadásul leginkább kolozsvári rendezvény marad, mert azért ritkán jönnek ide emberek Nagyváradról vagy Zilahról, vagy máshonnan. Legyünk egészen őszinték:

egy nyíregyházi kiállítás-megnyitóra, még ha olyan nagy is, még a miskolci ember sem megy el. – Nem feltétlenül ilyen megközelítésből gondolom, hanem például olvasom az MTI híranyagában: Budapesten, Nyíregyházán, Debrecenben tárlatok nyíltak, könyveket mutattak be. Nem találom az MTI híranyagában az erdélyi eseményeket… – Itt van az MTI-nek az erdélyi tudósítója… – Akit lekötnek a politikai események, mert a munkáltató, vagy talán a piac is ezt kéri tőle… – Ez igaz. Ha mi nem tudjuk meggyőzni, hogy eljöjjön az általunk szervezett, egyáltalán az erdélyi kulturális eseményekre, mert hiszen azok ugyanolyan fontosak, mint az anyaországiak, akkor nem tudjuk… Mi néha felhívjuk, és elmondjuk, hogy most van egy rendezvényünk, mint amilyen a Pénzmágnes tanulmányi verseny volt, és amelyben az MTI is partnerünk volt, de a szóban forgó kulturális események nem haladják meg az ingerküszöböt. A Thorma-kiállítás valószínűleg megteszi. A Duna Televízióval egészen jó a kapcsolatunk, például a Kuti Botond kiállításának a megnyitójára a Duna TV is eljött. Attól függ, hogy milyen az esemény. – És hogy a rovatvezető-szerkesztő hogyan aludt, ébredt, s milyen kedvében jár aznap… – Igen, így működik, látom, jól ismeri a terepet. Attól is függ, hogy milyen anyagok várakoznak előkészítve a nyári pangásban, amikor több fér bele a műsorba. Ez egyfajta lutri a médiával, sajnos. – Úgy tudom, hogy nem csak Kolozsváron szerveznek rendezvényeket, hanem máshol is. – Ha tudunk, igen. De szerintem éppen a hiányosságra tapintott rá: vidékre elmegyünk, de nem szervezünk, mert nincs kapacitásunk. Ha meghívnak, természetesen elmegyünk, ha kérik, szívesen mondunk egy köszöntőt. Amúgy teljes mértékben nyitottak vagyunk az ilyen megkeresések iránt. – Kolozsvár lakosságából a magyarság alig 16 százalékot tesz ki. A román többségből el-eljön-

nek a rendezvényeikre az érdeklődők? Lehet arról beszélni, hogy az önök közvetítésével a románsághoz is eljut a magyar kultúra? – Ebben nem vagyok biztos. Ez valóban hiányosság, és jó, hogy megjegyezte. A külképviseletnek ugyanis nem csak az a szerepe, hogy a helyi magyarságot magához ölelje, illetve, hogy szolgáltatásokkal lássa el, hanem az is, hogy a más nemzetiségű többséghez is eljusson. E tekintetben is áttörésnek remélem a Thorma-kiállítást, de hozzá kell tennem, hogy a többségi, ez esetben a román közönséghez való eljutás akkor működik, ha a rendezvényeink létrehozásában román partnerek is részt vesznek. Nem igazán ismernek minket, lehet, hogy sokan kicsit furán néznek ránk: vajon ezek mit csinálnak, biztosan nagyon sok téves információ kering arról, hogy mit akarunk itt igazából… – Aztán ott vannak az előítéletek, nem csak a diplomácia, hanem a mindennapi élet szintjén is… – Igen, de azt is biztosan tudom, hogy van egy teljesen nyitott román értelmiségi réteg. Ezt a magyar színházban és a magyar operában is látjuk, mert valóban, románok is látogatják a magyar előadásokat, és érdeklődnek, s ez nagyon jó. Ezt mi is megtudnánk tenni talán, de ahhoz meg kell keresnünk azokat a román partnereket, akik mozgósítani tudják a román közönséget, és akkor közösen szervezhetünk valamit. A TIFF is jó példa erre, a Comedy Cluj filmfesztivál is így működik, azt közösen csináljuk. – A magyarság és a románság sok tekintetben két egészen más, párhuzamos világban él. – Egyetértek. – Nem arról van szó, hogy bo-ruljunk egymás keblére és veregessük egymás vállát, mert az álságos „barátságokból” bőven kijutott. De azért lehetnek normális, természetes kapcsolatok oda-viszsza, mert az senkinek sem árt. – Itt most kultúráról beszélünk, de hozzá kell tennem, hogy számos gazdasági vonatkozású rendezvényünk van, s azokon abszolút minden közös, románmagyar, szervezés, tartalom, min-

5

den. Minden esemény kétnyelvű és abszurdum is volna szétválasztani. Ezeket a rendezvényeket legtöbbször a kolozsvári városházával közösen szervezzük, és jól működnek, a románok részéről is nagy az érdeklődés. Tehát lehet. A kultúra viszont egy kicsit más, és éppen ezért nem biztos, hogy ezen a téren a románnak és a magyarnak mindig közös rendezvényre van szüksége. – A nyitottság kapcsán jut eszembe: Sepsiszentgyörgyön működik a Magyar Kulturális Koordinációs Központ. A székelység mellett nem lenne hasznos a románság felé is közvetíteni a magyar kultúrát? Például az egyetemi városba, Jászvásárba. – Jelenleg két ilyen központ működik Romániában: Sepsiszentgyörgyön és Bukarestben, konzulátusi szinten pedig mellettünk a csíkszeredai főkonzulátus is szervez kulturális rendezvényeket. Egy újabb magyar kulturális központnak Jászvásáron is meglenne a helye, teljesen más célközönséggel és programokkal, de Kolozsváron is létre lehetne hozni egy ilyen központot, szintén más

célközönséggel. El kellene gondolkodni azon, hogy Jászvásáron, és természetesen a Partiumban, illetve a Bánságban érdemes lenne-e létrehozni egy-egy magyar kulturális központot, mert biztosan érdemes lenne. Azt látom, hogy a vidéki nagyvárosok felfelé törekednek, s erre Jászvásár mellett Temesvár is nagyon jó példa. – Minél több helyen van jelen, annál több buta falat bonthat le a magyar kultúra. – Így van. Nagyon fontos lenne, bár nem tudjuk túl gyakran megtenni, hogy Magyarországról hívunk meg együtteseket, előadókat és a magyar kulturális termékeknek ezt a részét is bemutatjuk az itteni magyarságnak, illetve románságnak. Így jött el Kolozsvárra a Savaria barokk zenekar is idén március 14-én, és fantasztikus előadást mutatott be a nemzeti ünnepi fogadáson. De ugyanúgy segítettünk abban, hogy Forgács Péter rendező eljöjjön a TIFF-re. Ha valakivel sikerül együttműködnünk, az mindig jó.

Benkő Levente

Névjegy Magdó János 1970-ben született Brassóban, itt végezte elemi és középiskolai tanulmányait. 20 éves koráig a szomszédos Négyfaluban élt. Édesapja, id. Magdó János nagyon hosszú időn keresztül volt háziorvos a hétfalusi csángó településeken. Ifj. Magdó János 1988-ban érettségizett a brassói Johannes Honterus Gimnáziumban, majd a jászvásári sorkatonai szolgálat után, 1990-ben telepedett ki Magyarországra, ahol az ELTE germanisztika szakán szerzett diplomát. 2001 óta a magyar külügyminisztérium munkatársa. Cserediplomataként dolgozott Berlinben, a német külügyminisztériumban és diplomataként Görögországban. Kolozsvári főkonzul 2012 szeptembere óta. Nős, két gyermek édesapja.

Közművelődés a szórványban A nagybányai Teleki Magyar Ház

6

A Teleki Magyar Ház 2002. évi létrehozását egyaránt segítette a nagybányai magyarság és a civil szervezetek szinte egyidejű nagy elhatározása, valamint a kedvező anyaországi támogatáspolitika. 1989 után alakuló-újjáalakuló egyesületeink, az erőre kapó helyi művelődési kezdeményezések az ezredforduló idejére egyre gyakrabban szembesültek azzal, hogy nincs megfelelő életterük,

nincs épület, ahol székhelyüket berendezzék, programjaikat lebonyolítsák. Az Illyés Közalapítvány (IKA) tiszavirág-életű magyarház-programja tehát éppen időben érkezett. Az alapítvány segítségével egy különleges történelmi értéket képviselő műemléképületegyüttest sikerült megvásárolni és közösségi házzá alakítani: gróf Teleki Sándor (1821–1892) sza-

badságharcos, emlékíró egykori nagybányai lakóházait. A megvalósult álom önbizalmat adott és pezsgést vitt a magyar közösség életébe, amely maga is segítette az intézmény megerősödését, s ma is igyekszik bár részben fenntartani otthonát. Ennek a közösségnek is köszönhető, hogy fennállása tizedik esztendejére a Teleki Magyar Ház a Nagybánya környéki Bányavidék meghatá-

rozó tényezőjévé fejlődött: kulturális központ és közösségi ház, történelmi emlék és a szabadidő eltöltésére alkalmas élettér. Rendezvényei, vendégprogramjai révén szinte folyamatos tevékenység, nyüzsgés jellemzi. A ház nevéhez az elmúlt években számos művelődési, hagyományőrző és ifjúsági program szervezése kapcsolódik. Táncházaktól gyermektáborokig, kézműves rendezvényektől nyári játszóházig, könyvbemutatóktól hangversenyekig, különféle tanfolyamoktól honismereti kirándulásokig terjed a kínálat. Több mint száz kortárs képzőművészeti tárlatot nyitottunk meg az intézmény termeiben. Tizenötezer kötetes könyvtárunk Nagybánya szülötte, Tersánszky J. Jenő nevét viseli. Népszerűek ismeretterjesztő kiadványaink (könyvek, falinaptárok). Szervezőként, vagy társszervezőként részt vettünk és veszünk városi szintű ünnepségek (Szent István Napok, Teleki Napok) és fesztiválok (Főtér Fesztivál, Gesztenye Ünnep) megszervezésében. A hagyománytisztelet, történelmünk és kulturális örökségünk ismerete talán egyedüli garanciái az itt élő magyar közösségek megmaradásának; programjaink segítségével ezeket a gyökereket igyekszünk erősíteni. Nagyon fontosnak tartjuk a gyermekekkel és fiatalokkal való foglalkozást, mozgalmas, játékos programok, vetélkedők, csapatversenyek, táborok stb. szervezését. A Teleki Ösztöndíjprogram keretében rendszeresen támogatjuk iskolakezdő elsőseinket és legjobb középiskolás diákjainkat. Részt veszünk a tehetséggondozásban, 2011-től regisztrált Tehetségpontként működünk. Mindezek mellett tudjuk, hogy nem elegendő csupán Nagybányát szem előtt tartanunk, különösen a gyermek- és ifjúsági programok vonatkozásában lehetőleg az egész Bányavidékre (sőt Máramarosra) is figyelnünk kell. Több környékbeli magyarlakta településen (Kapnikbánya,

A Teleki Magyar Ház folyosóján a különböző tevékenységeket megörökítő állandó kiállítás van.

Tőkés, Misztótfalu) már csak fakultatív anyanyelvi oktatás működik, így az egyházak mellett az olykor odalátogató bábelőadások, népzenei koncertek, táncházak jelentik-jelenthetik az egyetlen kapcsolatot a magyar kulturális identitással, a kicsinységében is nagyobb testvér nagybányai magyar közösséggel. Az elmúlt években több alkalommal is közreműködtünk együttesek (Folker Együttes, Háromszék Táncegyüttes stb.), előadók (Gryllus Vilmos, Zorkóczy Zenóbia) és vándorbábosok tájoltatásában, vidéki (vagy a vidéknek szóló nagybányai) előadások szervezésében; tavaly több mint ezer gyermek és felnőtt kapcsolódott be ezekbe a rendezvényekbe. Az idén először meghirdetett Bánya-Vidék – Otthonunk, és az is marad című, többfordulós ifjúsági honismereti játékunkra is rengeteg vidéki diák jelentkezett; a közel fél éven át zajló vetélkedő során Nagybánya és környéke értékeire és magyar közösségeire igyekeztünk felhívni a figyelmet.

A Telekiek örökében

A Teleki-ház megvásárlása és az intézményalapítás során nagyon hamar szembesültünk azzal, hogy nem csak egy magyar házat hozunk létre, de komoly történelmi örökséget hordozó

emlékhely és műemléképület gondozásának nehézségeit is fel kell vállalnunk. Eszerint az elmúlt évtizedben arra törekedtünk, hogy visszaadjuk az 1892 óta kalandos sorsot megélt ingatlan eredeti szépségét, egyszerűségében is megragadó patináját. Úgy érezzük, hogy sikerült: a részben restaurált gyönyörű szecessziós faragott kapu, a tágas központi folyosó, a helytörténeti gyűjteményünk egy részét befogadó üveges tárlók (a grófi könyvtár egykori beépített szekrényei) a faragott tölgyfa ajtókeretek és ablaktáblák, valamint a 2007-ben a MOL részvénytársaság támogatásával parkosított kert, benne az építtető szobrával, sok mindent visszaadnak a hajdani Teleki-kúria hangulatából. (A tervezett két legkomolyabb beruházás, az intézmény jövőjét leginkább befolyásoló pincekávézó és a tetőtéri turistaszállás megvalósítására forráshiány miatt egyelőre nem kerülhetett sor.) Régiségtárunkban – amelyet szeretnénk kis helytörténeti gyűjteménnyé fejleszteni – kiemelt helyet foglalnak el a családhoz kapcsolódó emlékek: az öreg ezredes emlékiratainak kiadásai, a Teleki család tagjait ábrázoló rajzok és fotográfiák, levelezések és okiratok kópiái, néhány porcelán, Dinyés László és Tőrös Gábor

7

A kiállítás-megnyitókon havi rendszerességgel mutatkoznak be nagybányai és vendégművészek a határon innen ás túlról.

szobrászművészek bronzplakettjei. A látogató az egykori nagybányai Teleki utca névtábláját és a lakóház fennmaradt, egyedi díszítésű, réz ajtó- és ablakdíszeit is megtekintheti. Különösen büszkék vagyunk arra a néhány 17–19. századi kiadványra – köztük Werbőczy Tripartitumának egy Misztótfalusi Kis Miklós által nyomtatott eredeti példányára –, amelyek gróf Teleki Imre (Teleki Blanka édesapja) kézjegyét viselik; feltehetően a második világháborút követően kerültek el a kővárhosszúfalusi kastély azóta elpusztult könyvtárából.

Intézmény a szórványban

8

Kis túlzással kicsiben mindenünk megvan tehát, mint a „nagyoknak” – csak éppen egy sajátos, mostohább világban élünk. A közösség rétegződése, a rétegkultúrák és az ezeknek való megfelelés tömbmagyar vidékeken is fejtörést okozhat a művelődési házak szervezőinek, de szórványban – ahol eleve viszonylag kis létszámú közönségre számíthatunk és az intézmények rétegződésére sincs lehetőség – ez még inkább tetten érhető. Különösen, hogy itt a magyarságon belül egy újabb kulturális törésvonal is megjelenik: az anyanyelv és az ahhoz való viszonyulás.

Nincs olyan kis létszámú közönség és közösség, amelyet már szabad nem komolyan vennünk – és olyan nagy sincs; a „fészbúk”, az internet virtuális világa ma a civil szférában is nagyhatalom. Volt háromtagú férfidalárdánk, de egyébként kitűnő nagykórusunk is alig tucatnyi tagot számlál. Van olvasókörünk 5-6 résztvevővel. Táborainkba 40-50 gyermeket, fiatalt tudunk fogadni. Táncházba, cserkészfoglalkozásokra 50-60an jönnek, kézmíves szombatjainkon 60-80 gyermek és anyuka rohamát kell állnunk. Tárlatmegnyitókra, hangversenyekre 5080-an járnak. A Bóbita Gyermeknapok családi programjai 2-300 részvevőt mozgósítanak. Tavaly a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttesnek szerveztünk gyermekelőadást: két fellépésükre több mint 600 fiatalt sikerült toborozni a környékről, de több hétig dolgoztunk rajta. Adott tehát az intézmény, amelynek ennyiféle kívánalomnak kell megfelelnie – és nem is mellesleg a patinás épületegyüttes. Pár esztendeje ellátogatott hozzánk az egyik anyaországi nagy alapítvány képviselője, s megrökönyödve nézett körbe: „Itt? Táncház? Kézműveskedés? Ne vicceljünk… Inkább múzeum…” Nehezen tudtuk meg-

győzni (talán nem is sikerült): ez olyan épület, amely időnként emlékhely, képzőművészeti tárlatok szentélye, időnként meg csatatér… Ez a sokféle és sokfelé megfelelés, sokszínű igény és elvárás nagyon sok időt, embert, szervezést és persze pénzt igényelne – miközben azért a minőségre és az épületre is vigyázni szeretnénk. Az elmúlt évek eredményeit számba véve igazi mércénk a sok-sok rendezvény és programjaink – de sokáig egyetlen tiszteletdíjas munkatársunk volt: a takarítónő… Fenntartását tekintve a Magyar Ház három pillérre támaszkodik (nagyjából egyenlő arányban): adományok, pályázati támogatások és programokból származó bevételek. Programjaink nagy része természetesen ingyenes, de vannak rendezvényeink, amelyek anyagi fedezetét csak a részvevőkkel közösen tudjuk előteremteni, másokat meg éppen azért szervezünk, hogy jövedelemhez juttassuk a Házat. Örök dilemma megtalálni a keskeny mezsgyét a még nem túl sok és a már nem nagyon kevés határán, hogy a szerényebben élő közönséget – főleg szülőket, gyermekeket – el ne riasszuk. Turistaszállásként is működő kis vendégházunk is segít a ház fenntartásában, akárcsak a kiadványainkból származó bevételek (bár ez utóbbi sajnos ritkán tudatosul a könyvkiadási pályázatok kiíróiban és elbírálóiban). A nagybányai magyarság, ha nem is erején felül, de úgy érzem, a máshol tapasztaltakat meghaladó mértékben tartja fenn intézményét. Állítom: az emberek jósága kimeríthetetlen, természetesen azonban az utakat folyamatosan kell keresni, hogy a házat szerető és programjait látogató segítőkész emberek fillérjei hozzánk eljuthassanak.

Dávid Lajos

Anyaországi szemmel az erdélyi közművelődési szigetekről 2009 óta a magyarországi Sárospatakon, A Művelődés Háza és Könyvtára intézményében működik az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület észak-magyarországi képviselete. Ez felvállalta az EMKE alapértékeinek az anyaországban történő terjesztését, valamint kulturális kapcsolatok építését Erdély és Magyarország között. Ennek szellemében került sor Az erdélyi közművelődés múltja és jelene című akkreditált továbbképzési programra, melynek keretében magyarországi művelődésszervezők látogattak június 24-25-én közép-erdélyi magyar házakba és kolozsvári kulturális központokba. Erről szól az alábbi rövid beszámoló. „Játszik velünk százszor megcsalatottan is a hullámzó reménység.” (Sütő András) Minden útnak, utazásnak célja van, legyen az néhány órás, egykét napos vagy akár két-három hetes időtartamú. Vallom: a kevésbé kellemes, kevésbé eredményes út sem fölösleges, sőt megkockáztatom, olykor szükség van negatív tapasztalatokra is, mert ez ad – szerintem – olyan hajtóerőt, mely hosszú távon az eredményességet szolgálhatja. Az a körút, amelyről gondolataimat meg szeretném osztani az olvasóval, az utak ama csoportjába tartozik, amelyre az emberek többsége szívesen vállalkozik. Nincs kockázat, de annál több az a kincs, amit az út során összegyűjthetünk. Az erdélyi közművelődés múltja és jelene című akkreditált továbbképzés keretén belül látogattunk el Erdélybe 2013. június 26-a és 29-e között. Legtöbben az Újpesti Kulturális Központból vettünk részt, de érkeztek még Kecskemétről és Dabasról is közművelődési szakemberek. Utunk során az erdélyi magyar szórvánnyal ismerkedtünk. Benyomásainkat, közvetlen tapasztalatainkat az 1991-ben újraindított EMKE segítségével is

életre hívott Magyar Házakban, alapítványoknál és kulturális egyesületeknél tett látogatások során szereztük. Időrendben: a vajdahunyadi Magyar Házban a magyar közösség képviselőivel találkoztunk, megtekintettük a várat, Csernakeresztúron a Tájházat, a Hagyományőrző Egyesület munkájával ismerkedtünk, Medgyesen a Millenniumi Magyar Házban és a Kolping házban találkoztunk a medgyesi magyar közösség képviselőivel. Nagyenyeden a Dr. Szász Pál Kulturális Egyesületben az enyedi magyar közösség hagyományos Áprily-estek sorozatban a Bálint Tibor emlékestjén vettünk részt, Kolozsvárt a Szabédi Emlékházat és irodalomtörténeti kutatóközpontot, a Kriza János Néprajzi Társaságot, az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházát, a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítványt látogattuk meg. Válaszúton a Kallós Zoltán Alapítvány működtette kulturális központ tevékenységét ismertük meg, a múzeumot és a kollégiumot is megtekintettük. Szamosújváron a Téka Művelődési Központ tevékenységével és a kollé-

gium munkájával ismerkedtünk, Nagybányán a Teleki Magyar Házba látogattunk el. A fentiekből egyértelműen kiderül: a szervezők arra törekedtek, hogy minél teljesebb képet kapjunk a szórványtelepüléseken élő magyarok helyzetéről a meglátogatott intézmények tevékenységének megismerése alapján. Remek keresztmetszet, mely nem szépít, hanem arra törekszik, hogy a valóságot mutassa be. A valóság pedig nemcsak a tökéletesről szól, hanem a hibákat is megmutatja. Kívülállóként elsősorban az értékes elképzeléseket, a jó elgondolásokat, ötleteket emelem ki abból, hogy miként tudnak a magyar házak, alapítványok, egyesületek a legtöbbet tenni azért, hogy Erdélyben a szórványtelepüléseken élő magyar emberek közül minél többen tartsák fontosnak magyarságuk megőrzését még akkor is, ha ez a nehezebb út. „Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon, és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak

A Kallós Alapítvány tevékenységéről tájékozódtunk Válaszúton

9

Hagyományőrzők előadása Csernakeresztúron (Szeitz Uracs Ildikó felvételei)

10

tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt” – írja Márai Sándor: Ég és Föld – Az utak című írásában. Talán e sorokkal jól tudom érzékeltetni, a művelődési intézmények még nem haladnak teljesen egy úton, van aki még csak lépdel rajta, van aki már egy lehetőséget lát benne, s van aki már tudatosan vállalja egyik vagy a másik utat. A Medgyesen töltött néhány órában azt a fajta gondolkodást tapasztaltam, amellyel szerintem hosszú távon eredményt lehet elérni. Csöndes, de tudatos munka folyik. Nagy érték, ha nem vezetőként, hanem tevékeny, cselekvő emberként törekszünk egy adott közösség életében a magyar nyelv megőrzésére, átörökítésére. A medgyesiek több úton

indultak el, remélem, egyszer ös�szeérnek ezek az utak. Válaszút és Szamosújvár. A települések neve is beszédes, s az ott folyó munka önmagáért beszél. Az ő útválasztásuk nagyon fontos az erdélyi magyarság életben tartása érdekében. A Kallós Zoltán Alapítvány 1992-ben jött létre. Az ott folyó munka olyan összetett célrendszerben nyilvánul meg, mely egyszerre karolja fel a magyar nyelvű oktatást, valamint a magyar kultúra megőrzését, illetve népszerűsítését. Ehhez szórványkollégiumot működtetnek, Kallós Zoltán tárgyi és szellemi néprajzi gyűjteményét gondozzák, táborokat szerveznek, és egyben a hátrányos helyzetű magyar családokat segítik. A Válaszúton kapott tájékoztatóból egyértelműen kiderült: tudják, hogy mit miért tesznek, semmi sincs a véletlenre bízva. Az 1999-ben elkezdett munka gyümölcse érik, jelenleg közel száz öt-tízéves gyermek él a kollégiumban. Talán már nincs messze az idő, amikor az alapítvány létrehozhatja magyar iskoláját. Remek helyzetfelismerésről tanúskodik, hogy a Válaszúttól 15 kilométernyire elhelyezkedő Szamosújváron a Téka Alapítvány gondoskodik a felső tagozatos és középiskolás magyar gyermekek kollégiumi elhelyezéséről. Reméljük, egyre több szülő ismeri fel ennek a lehetőségnek a fontosságát. A szamosújvári átgondolt munka nem most kezdődött.

A kollégium fenntartása mellett a Téka Művelődési Központban komoly kulturális élet zajlik. A nem magyar gyermekek igényeit úgy igyekeznek kielégíteni, hogy a magyar gyermekeknek ebből ne származzon hátrányuk. A Kallós Zoltán Alapítvány és a Téka Alapítvány valóban sokat tesz azért, hogy minél több gyermek tanuljon meg írni és olvasni anyanyelvén, és nagyobb, sőt, felnőtt korában is tartsa fontosnak a magyarságát. Ezek apró sikerek, de sikerek. Kolozsváron a magyar civil kulturális élet intézményeivel ismerkedtünk. Olyan szakemberekkel találkoztunk, akik szívvellélekkel dolgoznak azért, hogy az Erdélyben élő magyarság számára minél sokoldalúbban tudják biztosítani az igényes kultúrát. Székely Géza kolozsvári grafikus szavait idézném: „Számomra annál is inkább az otthonosság képzetét sugallja az emlékház, mivel több alkalommal is részese lehettem az alkotás és szellemi melegség légkörét sugárzó hangulatának, amikor még itt élt és alkotott Györkös Mányi Albert. Teljes mértékben érthető, hogy miért testálta műteremlakását a kolozsvári magyarságra, amely ily módon az itteni közösség egyik legjelentősebb szellemi központjává válhatott.” Utolsó állomáshelyünkön, Nagybányán a Teleki Magyar Házban nemcsak a vendéglátás volt remek, hanem a tájékoztató is. A magyar kulturális központként is működő ház munkatársai mindent megtesznek annak érdekében, hogy minél színvonalasabb programokat biztosítsanak gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt. Ezen az utazáson lelkes, elkötelezett emberekkel ismerkedtem meg, akik mindvégig igyekeztek minél teljesebb képet nyújtani a szórványtelepüléseken végzett munkájukról, erőfeszítéseikről, nehézségeikről és eredményeikről egyaránt. Az úton tovább kell haladni, ha lehet egyre hozzáértőbb emberekkel, egyre több közművelődési szakemberrel. Hiszen „játszik velünk százszor megcsalatottan is a hullámzó reménység”.

Katona Gyöngyi

Kultúratudomány szak indul a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen A kolozsvári BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézete idén márciusban megkapta a romániai Akkreditációs Bizottság jóváhagyását egy új, a kultúratudomány szak indításához. Júliusban tehát a néprajz szak mellett a kultúratudomány szakra is lehetett felvételizni a kolozsvári BBTE-n. Mindkét szak a BBTE Bölcsészettudományi Karán működik, a kar címe: Kolozsvár, Horea út 31. szám. A kultúratudomány szak keretében elméleti és gyakorlati tantárgyak széles skáláján keresztül a kultúra definícióival és típusaival, a kultúra kutatásának történetével, módszertanával és terminológiájával foglalkozunk. Nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy a diákjaink a körülöttük zajló kulturális és társadalmi folyamatokról önállóan, és ha kell, kritikusan tudjanak gondolkodni. A kultúratudomány szak elvégése után a következő munkakörökben lehet elhelyezkedni: kulturális intézmények szakértője, képzési központokban működő szakértő, közigazgatási szakember, közigazgatási szaktanácsadó, közigazgatási referens, kutató stb. A kultúratudomány szakos diplomával rendelkező fiatal kulturális központok szakembereként rendezvényeket, kiállításokat, fesztiválokat, eseményeket szervez, kulturális projekteket kezdeményez és bonyolít le. A képzési program átfogó kultúratudományi ismereteket nyújt interdiszciplináris oktatás keretében. Diákjaink nemzetközi mobilitás-programokban vesznek majd részt: Franciaországba, Olaszországba, Bulgáriába, Magyarországra, ezen belül Pécsre, Debrecenbe, Budapestre mehetnek néhány hetes vagy akár féléves képzési időszakokra is az Erasmus és Ceepus programok keretében. Az alapképzés mellett szakkollégiumi programokban valamint személyre szabott, a tanárokkal közösen végzett kutatási projektekben is részt vehetnek. A képzésnek része a szakmai gyakorlat. A diákok a terepen az adatgyűjtés módszereit, szeminárium keretében a fényképezés és filmkészítés technikáit sajátítják el, később kulturális intézmények keretében végeznek majd gyakorlatot. A diákjaink élete változatos. Az alapképzés három éve és a mesteri képzés két éve alatt folyamatosan utazhatnak terepre, interjúkat, hang- és videofelvételeket készíthetnek. Támogatjuk az egyéni kutatásokat, az úttörő munkákat: a hallgatók az egyetem és a Kriza János Néprajzi Társaság által szervezett konferenciákon mutathatják be munkáikat, szaklapokban tehetik közzé kutatási eredményeiket. Kiknek ajánljuk a kultúratudomány szakot? Olyan fiataloknak, akiket elvarázsol a kultúrák sokszínűsége, a társadalmak sokfélesége, akik szeretnének többet tudni a világról és a világ megismeréséről, akiket érdekel a kultúra jelenségeinek a jelentése. Olyan diákokat várunk, akik többet sze-

Egy verseskönyv elé (BAFFO)

retnének tudni a mai magyar kultúráról és annak történeti rétegeiről, akik szeretnék érteni a kulturális és társadalmi folyamatokat. Az alapképzés után az intézetünk keretében működő két éves mesteri programon tanulhatnak tovább a végzettjeik. A mesteri programon nagyobb hangsúlyt fektetünk a kutatásra, az egyéni munkára. Itt kevesebb a heti órák száma, és a diákok több időt töltenek terepen és könyvtárakban önálló kutatómunkával. A mesteri képzést követően a legjobb diákjaink doktori tanulmányokra iratkoznak. A három év alatt Keszeg Vilmos egyetemi tanár vagy Pozsony Ferenc akadémikus, egyetemi tanár vezetésével végezhetik kutatásaikat. Felvételi vizsga a kultúratudomány szakra: – Anyanyelvi kompetencia teszt (szövegértés) – írásbeli vizsga, a végső jegy 50%-a – Az érettségi vizsga átlaga – a végső jegy 50%-a Felvételi vizsga a néprajz szakra: – Anyanyelvi kompetencia teszt (szövegértés) – írásbeli vizsga, a végső jegy 50%-a – Az érettségi vizsga átlaga – a végső jegy 50%-a Mindkét szakra érvényes: a meghirdetett keretszám terhére felvételt nyernek 10 (tízes) jeggyel mindazok, akik az utóbbi két évben I., II., vagy III. helyet szereztek a nemzetközi vagy a hazai tantárgyversenyek országos szakaszán.  A nemzetközi tantárgyversenyek díjazottjai két szakra is beiratkozhatnak tandíjmentes helyekre. A júliusi felvételi után betöltetlenül maradt ingyenes helyekre ősszel ismét felvételizni lehet. Szeptember 9-13. között zajlik a beiratkozás, szeptember 16-án az írásbeli vizsga. További információkat a www.neprajztanszek. ro oldalon találhatnak az érdeklődők.

Szikszai Mária

11

A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet

12

Kárpát-medencei modellek mintájára egy vajdasági magyar művelődési intézet létrehozását – mint jogos magyar kisebbségi igényt – elsőként az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács fogalmazta meg 2001 áprilisában. A kezdeményezést a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség is támogatta, míg létrehozása és működése szorosan kapcsolódott a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának, a Határon Túli Magyarok Hivatalának, valamint a Magyar Művelődési Intézetnek a MÁÉRT Kulturális Szakbizottsága 2005. májusi ülésén történt közös előterjesztéséhez, melynek középpontjában a Kárpát-medence minden régiójában felállítandó kisebbségi magyar művelődési intézetek álltak, és amelyeket az elképzelések szerint a többségi állam és Magyarország közösen tartott volna fönn. A magyar kormány támogatásával 2003 májusában adták át Zentán az új intézmény háromszintes, 425 négyzetméter összterületű, többfunkciós székházát. Ám magának az intézetnek a létrehozásáig igen hosszú út vezetett, hiszen az első döntéstől (2001) csaknem öt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 2005 szeptemberében a Magyar Nemzeti Tanács 2005/4. számú határozatával megalapítsa a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet Kft.-t, amelynek tényleges működése – a Szülőföld Alap hathatós támogatásával – 2006 januárjában kezdődött el. Az intézet életében a legnagyobb változást a 2008. év hozta, amikor a Magyar Nemzeti Tanács mellett a Vajdaság Autonóm Tartomány is társalapítója lett, s ezzel megteremtődtek a feltételek egy országos jelentőségű, kisebbségi önkormányzati kulturális intézmény arculatának és tevékenységének végleges kialakításához. Ennek hozadéka lett az is, hogy az intézmény a Vajdasági Művelődési Intézeten kívül még négy, hasonló

A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet székháza

feladatok ellátására alapított tartományi intézménnyel, a szlovákkal, a horváttal, a románnal és a ruszinnal közösen alakíthatja munkáját és együttműködését. Mindez azoknak az új igényeknek a jelentkezését jelezte, amelyek immár a vajdasági magyar szellemi élet teljessé tételét szorgalmazták, s új értéket jelentettek a szellemiség alakulásában és autonómmá válásában. A teljesség igényében jelölhetjük meg azt az új minőséget, amelynek az volt a célja, hogy az intézet a vajdasági magyar nemzeti közösséget már átfogó, a legtöbb esetben mozgalmi jellegű kulturális szerveződésekkel közösen az egész régióra kiterjedő közművelődési tanácsadással és szolgáltatásrendszerrel felvállalja a munka irányítását, segítését a kultúra és a tudományosság minden olyan területén, ahol önálló kisebbségi intézmények nem hozhatók létre (könyvtárak, múzeumok, levéltárak, műemlékvédelem stb.). A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet vezető és kezdeményező a vajdasági magyar közgyűjteményi és információs szolgáltatásokban; a magyar közművelődési élet egyik főszervezője és a tudományos kutatások kezdeményezője és vezetője. Feladata a vajdasági magyar nemzeti közösség kultúrájának dokumentálása, kutatása és bemutatása; szakkönyvtárak és internetes adatbázisok kialakítá-

sa és működtetése; szakmai képzések, illetve tudásátadás; információszolgáltatás, tanácsadás; a kulturális értékek bemutatása, társadalmi hatásának, a művelődési intézmények változásának vizsgálata; a művelődő közösségek tevékenységének elemzése, ezek fejlődését szolgáló kísérletek végzése; továbbá egyéb tudományos és közművelődési szolgáltatások. Sikerült benne kialakítani egy vajdasági magyar könyv-, kép-, mozgókép-, kézirat- és levéltári gyűjteményt, ún. dokumentációs központot, ahol a legkorszerűbb műszaki feltételek segítik a tudományos kutatómunkát. Lehet például országos információs adatbankot működtetni, szakmai információkat gyűjteni, közérdekű felhasználásukat elősegíteni; magyar közművelődési információs hálózatot üzemeltetni. Megszervezhető például könyvtárosok, közművelődési szakemberek, helytörténészek, pedagógusok, amatőr színjátszók és rendezők képzése és továbbképzése, utóbbihoz nagy segítséget nyújt a Kapocs Könyvtári Csoport, a drámaés szakirodalomtár. Az intézmény elősegíti a kulturális közösség- és településfejlesztő tevékenységeket több szórványközösségben is, lehetővé teszi a Vajdasági Magyar Művelődési Portál és a Vajdasági Magyar Digitális Adattárt (www. vmmi.org; http://adattar.vmmi. org) folyamatos működtetését.

Az intézet könyvtára

A székház oszlopcsarnoka

Az intézet feladatkörébe tartozó területeken hazai, magyarországi, kárpát-medencei és nemzetközi kapcsolatok ápolhatók. Jelentős tudományos kutatói és kiadói tevékenységet is lehet folytatni. 2012 decemberéig 57 könyvet és 15 optikai lemezt jelentetett meg az intézet a legkülönfélébb műfajokban (vers, próza, dráma, publicisztika, ismeretterjesztés, interjú, levelezés, visszaemlékezés, napló, irodalmi esszé, irodalomtörténet, kultúrtörténet, művelődéstörténet, néprajz, politika, történelem, filozófia, pszichológia, szociológia, művészetek). Az intézet alapító tagja a tevékenységében hat közép-kelet-európai országra (Horvátország, Románia, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia, Ukrajna) kiterjedő Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztalnak is, amely a közös múlt és az egységesülésre törekvő jelen újragondolásának szándékával jött létre. Az elmúlt évek legjelentősebb programjai közé tartozik a Kalangya (1932–1944), a Híd (1934–), a Létünk (1971–) és az Üzenet (1971–) című irodalmi és társadalomtudományi folyóiratok, a zentai Városi Múzeum Tóth József Alapítványának több száz képzőművészeti alkotásból álló, a vajdasági kortárs magyar képzőművészet egyik legteljesebb gyűjteményének digitális feldolgozása. Ide tartozik még a Vajdasági magyar művelődéstörténeti lexikon (2009–) szócikkeinek

kidolgozása, a Magyarok a Vajdaságban című kronológiasorozat (2008–) és az Emlékezet című kiadói önéletírás-sorozat (2010–) elindítása, a közművelődési és tájékoztatási hálóépítés stb. Kutatások terén kiemelendő az 1941–1948-as időszakra vonatkozó szerbiai levéltári kutatások és visszaemlékezésgyűjtés (2011–), és A hely szelleme – Kapcsolattartás az elszármazottakkal című európai uniós projekt (2011–). Az eddigi tudományos ülés�szakok közül kiemelendő a Kárpát-medencei Népzenekutatók VII. Konferenciája, a Délvidék/ Vajdaság társadalomtudományi

műhelytalálkozó (2006). Ebbe a sorba tartozik még a Bennünk élő múltjaink Kárpát-medencei társadalomtudományi (2007), az „Ezt az ereklyét…” elnevezésű Kárpát-medencei olvasáskutatási (2008), az Egyén és közösség nemzetközi interdiszciplináris társadalomtudományi (2010), Az aracsi pusztatemplom (A műemlékek helyreállításának hasznáról és kockázatáról) kétnyelvű nemzetközi építészeti, műemlékvédelmi és régészeti – az aracsi pusztatemplom kutatásának új eredményeiről és védelmének időszerű kérdéseiről (2013) – tartott tanácskozás. A szakmai találkozók, képzések közé tartozik a Kárpát-medencei Kulturális Fórum (2006–), a Vajdasági Magyar Amatőr és Diákszínjátszók Tábora (2008–), a Vajdasági Magyar Helytörténészek Szemináriuma (2006–), a könyvtárosok akkreditált képzése (Euro-Téka Szabadegyetem), valamint az akkreditált pedagógus-továbbképzések (2010–). A kortárs művészetek bemutatása és népszerűsítése terén az Énekelt Versek Zentai Fesztiválja (2006–), az Új tudás – műveltség mindenkinek, Kárpát-medencei irodalmi, képzőművészeti, fotó- és filmszakmai programok, találkozók sora tartozik. Az intézet tíz állandó munkatársat foglalkoztat, rajtuk kívül legalább ugyanennyien dolgoznak külső munkatársként.

Hajnal Jenő

Római elégia (GOETHE)

13

125 éves a tordaszentlászlói kórusmozgalom (1888–2013) „Régi dolog, hogy dal s zene Lelkesíti a magyart, Ez legyen hát a jelszavunk, Míg csak élünk dalra, dalt.” (Hoós János)

14

A Szent László-napi találkozók erdélyi viszonylatban a legnagyobb seregszemléi kórusmozgalmunknak. A hagyományos tordaszentlászlói dalos találkozók azok az alkalmak, ahol Urunk segedelmével, hitünket és nemzeti hovatartozásunkat bátran megvallva, s amelyre a Kárpátmedence minden sarkából legalább egyszer eljönnek, hogy a kórus-zene ünnepén, június hónap utolsó szombatján, II. szent királyunk, Szent László napján velünk együtt ünnepeljenek. Ez lett a mi kalotaszegi Mekkánk, lassan zarándokhelyünk. Amint a csodatevő Csíksomlyói Szűzanya százezreket hív össze magához, úgy szólítja meg immár Tordaszentlászló református templomának hangja a velünk együtt érzőket, amit a nemrég elhunyt karnagyunk és jó mesterünk a Romániai Magyar Dalosszövetség tiszteletbeli elnöke: Guttman Mihály fogalmazott meg a XX. Szent László-napi kórustalálkozón. Ezért egy percnyi főhajtással – csenddel áldozunk emlékének. A Szent László-napi kórustalálkozónk – az 1989-es rendszerváltozás utáni újrakezdés óta immár a 24. – is közművelődési életünk állandójává és művelődéstörténetünk jeles napjává lett. Jelességét növelte, hogy egybeesett Bethlen Gábor Erdély fejedelmévé választásának 400., valamint a tordaszentlászlói kórusmozgalom 125. évfordulójával is. A diplomáciában, fegyverfogatásban, a tanulásban és a politikában férfivá érett iktári Bethlen Gábort 33 éves korában, 1615-októberében a kolozsvári fejedelemválasztó országgyűlés Erdély fejedelmévé, majd 1620-ban

a besztercebányai országgyűlés Magyarország királyává választotta. Noha mindenkori okos érvelése, tapintatos modora, sokoldalú és kitűnő nyelvtudása alkalmassá tette a királyi trónra, Bethlen Gábor nem koronáztatta meg magát, mert hitt a történelmi Magyar Királyság helyreállításának lehetőségében. Erdély népének békességet, toleranciát, stabilitást teremtett, új gazdasági, iskola- és kultúrpolitikájával megvalósította Erdély aranykorát és tündérkertté varázsolta országát. A fejdelem fő gondja volt az ifjúság taníttatása, a hazát pedig „tudós keresztény tanítókkal, tudós professzorokkal megékesíteni”. Ezért hozta létre és támogatta bőkezűen az olyan iskolákat, mint a kassai, a debreceni, a nagyváradi, a dési, a huszti, a nagybányai, a kolozsvári, a marosvásárhelyi, a székelyudvarhelyi, a nagyenyedi kollégiumok, amelyekben a jobbágy gyermekek is tanulhattak. Ezek az iskolák-kollégiumok, a fejedelem bőkezű támogatásával válhattak tudományos tűzhelyekké, amelyekből a kirajzott ifjúság a külföldi egyetemeket is megjárva előkészítették Erdély polgárosodásának útját. Bethlen Gábor nagy érdeme volt továbbá az is, hogy a „két pogány közt” megvalósította Erdély autonómiáját. Tekintsünk vissza dióhéjban a 125 éves tordaszentlászlói kórusmozgalomra is, amely mind a mai napig élő és alkotó része az egyetemes magyar, az erdélyi és benne kalotaszegi magyar művelődéstörténetnek. Kegyelettel és tisztelettel emlékezünk azokra, akik 125 évvel ezelőtt mint ösvényverők, fél karéjba állva elsőkként szegődtek el az Istent

dicsérő és nemzeti tudatunkat erősítő szép magyar ének, zenei anyanyelvünk szolgálatára. 125 esztendeje nemzedékről nemzedékre építkezve, falunk jobbik énjének összefogásával kezdődött és folytatódik ma is ez a folyamat. 1888-t írtak, amikor az 1196-ban már álló Szent László templomot – amelynek kegyurai a kolozsmonostori Benedek-rendiek, a Mikolák, a Sukiak, Hunyadi János rokonságához tartozó Pongráczok, majd Corvin János herceg, Mátyás király fia, továbbá pedig Léta várának birtokosai voltak – újítani és bővíteni kellett. S mivel a mai Temető-dombon, ahol az ősi templom állott, erre már nem volt hely, ezért a mai álló 125 éves templomot a falu belterületén építették fel őseink. Az új református templom felszentelésére készülve, a krónikás szerint, két derék férfiú: néhai Thamó Gyula református lelkész és néhai Borbély József állami elemi népiskolai igazgató tanító egymással beszélgetve határozták el, hogy a templomszentelés ünnepélyesebbé tétele érdekében a falu rátermett legényeiből és leányaiból alapítsanak dalárdát. A gondolatot tett követte, így eredményeképpen 1888-ban megalakult a vidék első közművelődési egyesülete: a Tordaszentlászlói Ifjúsági Daloskör, amellyel Tordaszentlászló elindult a polgári előrehaladás és fejlődés útján. Az alapító tagokhoz tartoztak még az említetteken kívül Kerekes Gyula kereskedő, Ambrus Mihály, Ambrus János és Halmágyi István gazdálkodó földművesek is. Amint a daloskör munkája állandósult, 1894-ben kérték jogi személyiségének megadását és szervezeti

A jubieumi kórustalálkozó ünnepélyes megnyitója

szabályzatának elfogadását. A Magyar Királyi Belügyminiszterhez címzett folyamodványukban így írtak: ,,Községünk Torda-Aranyos vármegye szélén (...) idegen ajkú lakosok közé ékelve, úgy néz ki, mint egy kis sziget a nagy tengerben, könnyen ki van téve a nemzetiségi befolyásnak. (...) Községünk tehát világító fáklyaként kell haladjon a közművelődés terén más községek előtt.” Céljukat a Daloskör Alapszabályzatában így fogalmazták meg: „A Daloskör célja: az érzés nemesítése, nemzeti dalok művelése s oly darabok begyakorlása által, amelyek az erkölcsöt nem sértik”. Jeligéjüket Hoós János temesvári zenetanár zenésítette meg, amelynek szövege így hangzik: „Régi dolog, hogy dal s zene / Lelkesíti a magyart, / Ez legyen hát a jelszavunk, / Míg csak élünk, dalra dalt!”. Első fellépésükre a templomszenteléskor került sor, amikor a Magasan repül a daru, szépen szól című népies kórusművet adták elő, s ezzel elkezdődött az a meg-megújuló folyamat, amit tordaszentlászlói kórusmozgalomnak nevezhetünk. 1894-ben a Tordán tartott EMKEközgyűlésen szerepeltek, az Ellenzék című lap ezt írta róluk: „A szentlászlói Daloskör pedig precíz énekével általános feltűnést és jóleső megelégedést keltett, mely a Daloskör fáradhatatlan vezetőjének, Székely László tanítónak s Thamó papnak az érdeme”. 1897-ben a Tordai Dalárda 25 éves jubileumára kaptak meg-

hívást. Szereplésükre felfigyelt az Aradon 1867-ben megalakult Országos Magyar Dalár Egyesület és meghívta soraiba, így 1898tól megnyílt az út előttük, hogy az országos versenyeken is részt vegyenek. 1902. október 12-én a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport leleplezésére, az EMKE zászlóavatási ünnepségére is meghívást kapott a szentlászlói daloskör. Időközben a századfordulóig itthon felépült a falu első művelődési otthonát, a dalárdaház, létrehozták a Tűzoltó Alapot, megalapították az Olvasó Egyletet, a Színjátszó Társaságot, a Gazdakört, valamint a falu hitelintézetét, a Tordaszentlászlói Hitelszövetkezetet; tehát mindazokat az intéz-

ményeket, amelyek szükségesek a falu előrehaladásához: a polgárosodás megvalósításához. Így válhatott Tordaszentlászló TordaAranyos vármegye egyik járási székhelyévé Szentlászlói járás néven. Mindezt saját erejéből tette, megnyerve munkájához számos pártoló és tiszteletbeli tagot, s a falu teljes lakosságát. Ezt a felfelé ívelő folyamatos munkát az első világháború ugyan késleltette, de a faluközösség akaraterejét, élni akarását nem törhette meg. Az impériumváltás után dalosaink újra szervezkedtek. 1921. november 13-án ott voltak Brassóban a Romániai Magyar Dalosszövetség alakuló gyűlésén. Utána az ifjúsági daloskörből kiváló férfiak létrehozták a Tordaszentlászlói Dalkört, a férfi dalárdát, amely 1924-ben megkapta az önállóságához szükséges jogi személyiséget. Így két kórusa lett a falunak: az Ifjúsági Egyesület és a dalkör. Előbbi az utóbbi utánpótlását nevelte, majd 1940-ben Iparos Egyletté válva folytatta munkáját 1946-ig, amikor a két kórus egyesült. 1934-ben a fiatalabb férfiak, kiválva a dalkörből, létrehozták a Tordaszentlászlói Fúvószenekart, amely állandóan megújulva vonzotta magához a tanulni vágyó

A kórusok hagyományos felvonulása

15

Szüret (ANAKREÓN)

16

legényeket, ifjakat. A férfi dalárda állandóan fejlődött, 1928-ban a dalos mozgalom 40., 1938-ban pedig az 50., évfordulóját ünnepelte meg, közben jelen volt az országos dalosszövetség mindenik versenyén. 1931-ben a IV. Országos Dalosversenyen, Kolozsváron harmadik díjat, 1937. június 4-én, a Szamosújváron rendezett kerületi dalosversenyen első díjat nyertek Deák Sándor karnagy vezetésével. A második világháborút követően Jagamas János zeneakadémiai professzor a diákjait küldte Kalotaszeg kórusaihoz gyakorlatra, így változtatva meg azoknak műsorát is, abban a szellemben, hogy „Zúgjon fel hát a magyar zsoltár”. Így sorban Fejér Kálmán, Hencz József egyetemi hallgatók vezették az énekkart. 1971-72-ben Almási István néprajztudós, főiskolai tanár, Terényi Ede, majd Radovics József, Tatár Éva, Kabát Katalin és Szőke Zoltánné voltak a karnagyok. 75 éves munkájának elismeréseként a Tordaszentlászlói Dalkör 1970-ben megkapta a Kulturális Érdemrend III. fokozatát. 1988-ban a fennállásának századik évfordulóját ünneplő Tordaszentlászlói Dalkör köszöntésére alakult meg a Tordaszentlászlói Női Kar. Vezetését az akkor nyu-

galomba vonuló Guttman Mihály zenetanár, karnagy vállalta, aki húsz éven keresztül volt jó mestere, istápolója a ma is működő kórusunknak. Az évfordulóra Kodály Zoltán Köszöntőjét és Bartók Béla Legénycsúfolóját tanította meg a lelkes női gárdának s a későbbi Tordaszentlászlói Énekkarnak. Utóbbi szervezésében oroszlánrészt vállaltak a ma is élők közül Boldizsár Zeyk Imre tanár, Mátyás Katalin iskolaigazgató, Tamás B. Andrásné Pap Márta és Boldizsárné Balázs Veronka tanítók, Szőke Zoltán lelkész és Szőke Zoltánné Bak Erzsébet tiszteletes asszony, Molnár Lajosné Mátyás Péter Ilona tisztviselő, Zsigmond Mártonné Szondy Erzsébet tanár. Munkájába a későbbiek során többen is bekapcsolódtak Kolozsvárról, mint például Tóth Guttman Emese, Zsizsman Ilona, Bedő Ágnes és Tóth Sándor zenetanárok. Illesse tisztelet és köszönet őket! A 125. évforduló alkalmával kegyelettel emlékeztünk a kiemelkedő karnagyok: Borbély József, Székely László, Homm Pál, Deák Sándor és Halmágyi Ferenc munkásságára, valamint Almási István mércét emelő tevékenységére. Tisztelettel illettük azokat az idős kórustagokat is mint a

93 éves Bálint Márton, a 92 éves Boldizsár Zeyk Albert, idős Ambrus Géza, Zór Márton, Gebefügi László, idős Mátyás Péter Mihály, Tamás Lupuly Elemér, Szőke Zoltán, idős László János, idős Tamás Kis Béla, László Ferenc, Boldizsár Zeyk Imre, idős Györkös Mányi László és Györkös Sándor. Ez a dalos társaság a magyar kórusmozgalom és -művészet remekeit szólaltatta meg a mögötte évek alatt. Repertoárjukban számos Bartók Béla-, Kodály Zoltán-, B. Bárdos Lajos-, Farkas Ferenc-mű, valamint az erdélyi magyar zeneszerzők: Szabó Csaba, Vermessy Péter, Jagamas János, Márkos Albert műve elhangzott. Kapcsolatot teremtettek belföldi és határokon túli énekkarokkal, fogadták és meglátogatták őket, tanultak egymástól. Vezetőik és alapítóik nevéhez fűződik a tordaszentlászlói kórustalálkozók megszervezése is, amelyre idén 22 kórus, illetve egy fúvószenekar és egy hagyományőrző citerazenekar, összesen közel félezer dalos jött el Erdély szinte mindenik régióját vidékét képviselve. Mit jelentenek ezek a kórustalálkozók? Talán az a legbeszédesebb, hogy a tordaszentlászlóiak, valamint az Erdélyből, Magyarországról, Felvidékről, a Vajdaságból, illetve Hollandiából ide zarándokló dalosok közel 140 énekkarral és több mint 140 karnaggyal, csodás kórusfeldolgozásokkal és nem kevesebb, mint 4000 énekkari taggal ismerkedhettek meg. Örömmel tölt el az, hogy együtt énekelhettünk és énekelünk, hogy Bartók és Kodály örököseinek tekinthetjük magunkat. Íme erre az alapra és hagyományra építve folytathatja munkáját a ma is működő, 34 tagot számláló kórusunk, a mai, 25. évfordulóját ünneplő Tordaszentlászlói Énekkar Balázs Attiláné Gyenge Ágnes zenetanárkarnagy vezetésével. Kívánjuk, hogy folytatni tudják elődeink nemes munkáját az elkövetkező évtizedekben!

Boldizsár Zeyk Imre

Galéria

Miklosovits László és Babits Mihály négykezese Ha jól belegondolok, éppen tíz esztendeje, hogy a Művelődés olvasói számára felfedeztük az Albertirsán élő Miklosovits László művészetét. Véletlenül találtunk rá, a szilágysomlyói – lévén a két település testvérváros – bemutatkozása kapcsán, s a magyar irodalom jeleseiről készült portrésorozatát a Reményik Sándor Galériában is bemutattuk. Gábor Dénes kollégánk írt róla értékelő-értő beszámolót Kongeniális találkozások címmel lapunk 2001/1-es számában. Most a Kolozsvári Magyar Napokon Babits Mihály születésének közelgő 130. évfordulója tiszteletére Erato – Hommage à Babits Mihály címmel mutatkozik be a művész a Minerva Galériában egy olyan sorozattal, amely a költő Erato című szerelmes verseinek fordításai inspirálására született. Annak is közel száz esztendeje – egészen pontosan 1921-ben –, hogy Bécsben első ízben megjelentek ezek az erotikus világköltészet remekeiből készült fordítások amatőr kiadásban, ötszáz számozott pédányban a kor jeles bécsi grafikusa, François de Bayros (1866–1924) illusztrációival. Babits Homérosztól a századforduló francia szimbolista költőiig vagy a szabadvers utolérhetetlen művelőjeként számon tartott amerikai Walt Whitmanig 43 szerző művét ültette át magyarra, az irodalomtörténeti kutatások szerint talán részben Tóth Árpád és Szabó

Lőrinc közreműködésével. Az eltelt idő alatt számos művész fantáziáját megmozgatták ezek a versek, hirtelen csak a Zichy Mihály, a Szalay Lajos és a Borsos Miklós illusztrálta könyvek jutnak eszembe, ezeket láttam a különböző bécsi, budapesti, szegedi kiadásokból. Vajon tud-e ezekhez képest mást, többet, jobbat, érdekfeszítőbbet nyújtani Miklosovits László? Döntse el ezt a kérdést maga az olvasó, részben úgy, hogy ha a Művelődésben közzé tett ízelítő felkeltette érdeklődését, eljön az augusztus 19-én megnyíló kiállításra. Annyit bízvást megállapíthatunk, hogy Miklosovits rajzait jellemzik a pontos, gyakran csak néhány vonalra csupaszított, máskor a finoman, a legapróbb részletekig megmunkált grafikai elemek. Rajztudása egyszerűen bámulatos: ha kell, lényegre törően tömör és mégis monumentális, egyetemes és egyedi ugyanakkor. Alapvetően más, noha ugyanazokból a versekből ihletődött, mint elődei. Miklosovits László és Babits Mihály négykezese önmagában is felemelő élmény. De ha a látványtól sarkalva kézbe vesszük a verseket is, utána pegig tovább kutakodunk a világirodalom szerelmes versei között, akkor a költők, a fordító(k), a művész és a lap fáradozása nem volt hiábavaló.

SZABÓ ZSOLT

17

A görög antológiából Énekek éneke (HEINE) (PAULOSZ SZILENTIARIOSZ)

Nehéz az út

18

Az alábbi történet egy 2003ban megjelent kötetemből (Ves�szőnyaláb II.) való rövidke fejezet (időnként könyveket is csinálok). Főhőse feleségem, Miklosovitsné Orbán Edit, aki rajz szakos tanárként dolgozott, egy linómetszetet készített. Mivel az idő tájt a Ceglédi Hírlap külső munkatársa is volt, egy koncert alkalmából dedikáltatta a képet Szörényivel. Azért tartom érdekesnek ezt a történetet, mert izgalmasak a párhuzamok: 1983-ban bemutatják Budapesten az István, a királyt, 2003-ban Csíksomlyón az István, a király, 2013-ban a Kolozsvári Magyar Napokon levetítik a Főtéren az István, a királyt. A pályakezdő tanárnő dús, gesztenyebarna hajában már keverednek az ősz szálak, nyugdíjas éveiben jár, ám mégis leginkább tanítványai körében érzi legjobban magát. Azok közt, akik a kezdeti szigor mögött hamar meglelik az őket megértő, jó szándékkal okító embert. S ha egy-egy kemény tanórát követően csekély szabad ideje akad – ilyenkor imádják fogékony gyermekei legjobban – mesélni kezd élete kalandjairól, ifjúságáról. Amit most elmondok,

az is régi-régi történet. Azon a júliusi napon, Albertirsáról a zötyögő vonatozás után, Cegléden át a téren, a régi, kicsiny Dózsa-szobor mellett csapzott, vállig érő hajkoronájú, szakállas, farmernadrágos ifjakból és miniszoknyás lányokból összeverődött maroknyi csapatot gúnyolódó, rosszalló arcok, elítélő tekintetetek kísérték. A bakfiskorát alig elhagyó tanárnő, aki amúgy szívesen foglalatoskodott rajzolással, festéssel, szövéssel, imádta a művészetek minden ága-bogát, sűrűn szerepeltek képei kiállításokon, tárlatokon – szintén ott lépdelt a kipirult arcú barátok közt. Az együttes fellépésére igyekeztek. A rozzant falak közt aztán zajlik a koncert. Kívül rekednek a rosszalló arcok, elítélő tekintetek, felcsendül a gitár hangja, s betölti a termet az apró termetű, vastagkeretes szemüvegű fiatalember hangja. A fáj,fáj, fáj minden csók skandálása, a Little Richard énekel sikolyai itt és most senkit nem irritálnak. Tapsvihar köszönti a tinibálványt, aki a dalok szövegét írja, megtöltve őket rejtett, kódolt, csak a jelenlévők által azonnal

Aphroditéhez (HOMÉROSZ INVOKÁCIÓJA)

megfejthető jelképes tartalommal. A sokarcú tömeg mintha egy testté válna, vérárama egy ütemre lüktet. A zene csak nekik szól… A sztárkultusznak még nyoma sincs, mindnyájukat csak a lelkesedés fűti. Nincsenek kredencméretű testőrök, gorillák, megkülönböztetett fontos vendégek. A sok-sok ismétlés-ráadás után a színpadhoz préselődve fiúklányok gratulálnak kedvenceiknek, autogramkérők hada között a barnahajú tanárnő, kezében frissen nyomtatott linómetszetet lobogtat. Levente a kezeket szorítja, beszél, beszél, kapkodja a levegőt, nézi a fekete-fehér képet, majd mosolyogva bólint és dedikál. Azután az évek vágtatnak, a lélekben összenőtt kis társaságok követik a fellépéseket, megtakarított forintjaikból vásárolják az együttes lemezeit, a Nehéz az utat, az Illések és pofonokat, nézik a Koncert-filmet, hallgatják a legendás kislemezeket, a fehér borítós, letiltott Human Rights albumot. És elkövetkezik az 1983as év, amikor bemutatásra kerül a szerzőpáros István, a király című műve, s a zárójelenetben magasra emelkedő trikolór egy generációt döbbent rá saját sorsára. Húsz év telt el. 2003 júliusában emberek százezrei gondolják vé-

Nászdal (GÜNTHER)

gig történelmüket, magyarságukat, amikor Csíksomlyón, az Ezer Székely Leány Napjának megünneplésekor, a Somlyó-hegy nyergében álló Hármas-halom oltárszínpadán – részben a régi szereposztásban – sor kerül a Szörényi– Bródy szerzőpáros rockoperájának erdélyi ősbemutatójára. A szerzők ma már elismert művészek. Az akkori rosszallók, gúnyolódók fanyalgók azóta fordultak a politika szelére. A kétes egzisztenciájú, hosszú hajú ifjaktól elhatárolódók közül – kockázat híján – ma már sokan, hirtelen támadt hazafiúi érzésektől indíttatva buzgó Szörényi-hívőkké váltak. „Gyarló az ember”. Mindez mit sem változtat a tényen, hogy a dalok, a mű él. Nem kopott az idő múltával, magával sodor. Új meg új arcát mutatja, minden korosztály számára időszerű mondanivalót hordoz. Így talán magától értetődő az is, hogy a bemutató ott Csíksomlyón a magyar színjátszás történetében egyedülálló, soha nem látott embertömeget vonzott. Végezetül elgondolkodhatunk egy megsárgult linómetszettel a kézben, mint válnak emlékeink ifjúságunk dokumentummá, jellé, egy megállíthatatlan folyamat kicsiny, de fontos alkotóelemévé.

Miklosovits László

Miklosovits László névjegye

Szignó-becenév: Mike (Májk). Képzőművész/grafikusművész (sz. Zalaegerszeg1944. 06. 01.) 2730 Albertirsa József Attila u.2/1. T: +36-53-370-627

Fonosabb csoportos kiállítások

Pest Megyei Képzőművészek Tárlatai (1968–2000), Fiatal Képzőművészek Stúdiója Kiállításai (1970–1977), Országos Grafikai Biennálé, Miskolc (1971), Dél-Pest megyei Nagy István Csoport kiállításai (1974–1994), Egyedi Grafikai Biennálé, Bronx Múzeum, New-York USA (1978), Zalából elszármazott képzőművészek Tárlata – Zalaegerszeg (2009), Európai Téli Tárlat – Ócsa (2006–2009)

Fonosabb egyéni kiállítások

Józsefvárosi Galéria Budapest (1975), Korunk Galéria, Kolozsvár (1995), Ceglédi Galéria (1997), Magyar Kulturális Központ, Kassa (1998), Cifra Palota, Nagyszalonta (1999), Xantus János Múzeum, Győr (1999), Magyar Kulturális Intézet, Pozsony (1999), Tibor Ernő Galéria, Nagyvárad (2000), Thália Színház, Kassa (2000), Báthory Napok, Szilágysomlyó (2000, 2001), Reményik Sándor Galéria, Kolozsvár (2002), Duna Galéria, Budapest (2005), Magyarok Háza, Budapest (2000), Duna Televízió Székháza (2009), Castello dell’ Acciaiolo – Firenze (2009), Római Magyar Akadémia, Róma (2010),

Sala Grande della Biblioteca Communale, Tarquinia (2010), Művészetek Háza (Dubniczay palota – Várgaléria) Veszprém (2010), Jan Nowak Jezioranski Kulturális Központ (Varsó) (2013)

Irodalom

Keresztury Dezsõ: Miklosovits László Arany illusztrációi elé (Nagykõrös, 1982) Józsa T. István: A kép pillanata (Korunk, 1994) Valachi Anna: Minden fénylik, ami Arany (kat. bev. tan. 1998. Kassa), Egy albertirsai polgár vallomásai (kat. bev. tan. 2000) P. Szabó Ernõ: „A földön éltem, és lassan földerültem...” (Magyar Nemzet 2001) Szörényi László: Irodalmi Pantheon (megnyitó, Balassagyarmat 2003.), M. L. életútja (Kép a képben 2006) Feledy Balázs: A rajzolás mindenhatósága (Pannon Tükör, 2008) Cserjés Katalin: Miklosovits László Márai-könyve (Tiszatáj 2010)

Díjak, elismerések

1971 A Fiatal Képzőművészek Stúdiója ösztöndíja 1972 Dél-Pest Megyei Kiállítás II. díja (Nagykőrös ) Dél-Pest megyei Nagy István Képz. műv. Csoport díjai (1972. I. díj, 1974. II. díj, 1975. I. díj, 1976. II. díj, 1977. III. díj) 1995 Nimród-érem 2004. Nimród-díj

19

Enciklopédia

Az erdélyi kortárs zenéről A komolyzenéről mindenkinek az elmúlt századok nagy koncerttermei, előadóművészei jutnak eszébe. A közönség mindenképpen a távolabbi múltba kalandozik, amikor jó zenei alkotásokról szeretne beszélgetni. Ha új nevek jelennek meg a koncertek plakátjain, akkor azokat már idegenkedve fogadja a hangverseny-látogató. Így a fiatal zeneszerzők nehezen kapják meg az esélyt, hogy megszerettethessék magukat a zenekedvelőkkel. A közönség tartózkodása nem indokolatlan, hiszen a múlt században a zene nyelvezete bonyolultabbá, zártabbá és elvontabbá vált. Sok zeneszerző nagyobb hangsúlyt fektetett a zenemű szerkezetének felépítésére, a zeneszerzési technikák virtuozitására, mint az érthetőségre, és így eltávolodtak a mindenki számára érthető zenei fordulatoktól. Ezáltal egy szűk, jól képzett zenészekből álló körre csökkent a rajongók tábora, mert nekik van meg a képzettségük ahhoz, hogy megértsék ezt a zenét. Nem csoda, hogy a könnyűzene a 20. században jelent meg. A zene az ősember találmánya, mert az emberi létnek oly nagyon szüksége volt ritmusokra és dallamokra, hogy amióta kőkorszaki őseink összeütötték az első két követ a hangok kedvéért, nem volt megállás a zene fejlődésében. A múlt század embere már egyre nehezebben találta meg magát az egyre bonyolultabb, egyre vadabban hangzó klasszikus zenében, így fellázadt ellene és megkereste az életéhez oly szükséges zenét a könnyebb műfajokban, amelyek viszont nem mindig minőségi alkotások. Sajnos a közönség nagy része az előbb említett jelenségből kiindulva általánosít: minden, ami komolyzene, az állítólag elitista. A komolyzene ellentáborához tartózó ilyenkor gyakran még egy fintort is kanyarít kritikája mellé. A ContemporARTis Transylvaniae projekt lényege az erdélyi, eddig kevésbé ismert, kortárs klasszikus zene bemutatása. A több évet átölelő program

fő célja közelebb vinni a közönséghez ezt a zenét, amiről még senki sem tudja igazán megmondani, hogy milyen, ezt ugyanis a zenészek és a közönség együtt fogalmazzák majd meg. A zenével nagyon gazdag mondanivalót lehet közvetíteni, erre viszont a könnyűzene gyakran csak háromakkordos felépítése nem elegendő. A vállalkozó kedvű közönségnek nagy meglepetésben lehet majd része, hisz a bonyolult, disszonáns muzsika helyett gyakran nagyon élvezhető, megható, inspiráló zenei fordulatokat fog felfedezni. Mindezt meglepően sok tehetséges fiatal zenész közvetíti, fontos lenne megismerni őket és felfedezni saját értékeinket. E kulturális projekttel a szervezők nem csak a hazai zeneművészetet szeretnék támogatni, hanem a vállalkozó kedvű kis csapat mindenekelőtt az erdélyiséget, mint értékrendet akarja képviselni. Nem csak magyar, hanem román és szász zeneszerzőket is műsorra tűztek. A projektben hozzávetőleg 40-45 fiatal zenész vesz részt, nagy részük a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémián tanul(t). 2013 – 2014-ben koncertsorozatot terveznek Kolozsvár különböző helyszínein, ezzel készítve elő a nagy programot: 2015-ben, a kincses város Európa Ifjúsági Fővárosa évében megrendeznék az első erdélyi kortárs zene fesztivált, majd az addigra ös�szegyűjtött anyaggal egy külföldi koncertkörutat szerveznének, hogy más népeknek is felhívják a figyelmét Erdély klasszikus zenei értékeire. A projekt ötletgazdája Hermann Szabolcs, aki idén végezte el az alapképzést a Gheorghe Dima Zeneakadémia karmesteri szakán. Ő ébredt rá arra, hogy az erdélyi zenei élet repertoárjából igencsak hiányoznak a kortárs alkotások. Alulírottal, a zeneakadémia zongora, valamint a Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok szakain tanuló hallgatóval közösen láttunk hozzá a terv gyakorlatba ültetéséhez, de hamar rájöttünk, hogy e munkához

A képek a ContemporARTis Transylvaniae megnyitó hangversenyén készültek.

20

Török-Gyurkó Áron zeneszerzési szakot végzett kollégánk szakmai ismereteire is szükségünk van. A szervezési munkák első viszontagságai után 2013. március 27-én, a Protenstáns Teológiai Intézet dísztermében bemutatkozott a ContemporARTis Transylvaniae a kolozsvári közönségnek. Másfél órás koncert volt, amelynek műsorán Terényi Ede, Dan Voiculescu, Alexandru Murariu, Orbán György, Gyöngyösi Levente, Sonia Vulturar, TörökGyurkó Áron, ifj. Csíky Boldizsár és Ligeti György hangszeres és kórusra írt művei szerepeltek. Tervek szerint a következő koncertek már tematikusabbak lesznek, segítségül híva más kortárs művészeti ágazatokat is, hogy azokkal együtt láthatóbban kiemeljük a zenei mondanivalót. A bemutatkozó koncertnek mindenesetre pozitív visszhangja volt. Kiemelt köszönet illeti támogatóinkat, a Kolozsvári Magyar Diákszövetséget (amelynek a ContemporARTis Transylvaniae zenei szakosztálya), Könczey Elemér és Szentes Zágon grafikusművészeket, Dóczi Áron fiatal hangtechnikust és Brian Johnsont, aki lobbizott a fellépés színhelyéért. A következő zenei évadban újabb fellépéseket tervezünk, kiemelt szerepet kívánunk adni a szász zeneszerzőknek, akik az eddigi repertoárból kimaradtak. Érdemes tehát követni a ContemporARTis

Transylvaniae tevékenységét, ugyanis még sok meglepetést tartogat ez a program a zenekedvelők számára. S ha bárkit is inspirált ötletünk és valamilyen formában csatlakozni szeretne a fiatal szervezők és zenészek csapatához, nagy szeretettel várjuk. A ContemporARTis Transylvaniae internetes elérhetőségeit most tervezzük.

Demeter Vincze Tekla

Megtisztulás (avagy a nyelv logikája) Esszérészletek Márairól Legelőször az öreg, a bölcs Máraival ismerkedtem meg, az óceánon túli íróval a maga titokzatosságában, akinek kéziratban lemásolva őriztem egyegy naplórészletét (például az amerikai magánnyal viaskodó lélek telitalálatát, miszerint ott az idő reggeltől estig azzal telik el, hogy az ember Európára gondol). Vagy itt van az a máig megőrzött sejtelmes vallomástöredékem a nyolcvanas évek végéről –­akkor már Béke Ithakában című Odüsszeusz-regénye is járt a kezemben –, mely szerint az ismeretlen, a tiltott Márait példaképemnek tekintem… Halálhíre nálunk megelőzte a társadalmi változásokat, a szabadság illúzióját. „Van még egy haza” – idéztem őt 1989-es versem mottójaként, amely valahogy így zárult: lámpásod mint a nyúl szíve vacogva ég a leterített hőst ne is keresd a keresztútnál csak a szél holdezüst hamvaidra les… Azóta, a testnél és érzékelhetőbb valóságában utána, s nagy életműve minden újabb előkerült, kiadott kötetére lecsapott az egész család. Hiszen egy nemzet megmaradó, kifejező erejének egyik legmagasztosabb jelképét láttuk benne: a mi Márai Sándorunk „rengeteget dolgozik halottan is” (mindezt ő mondta valamikor Kosztolányiról).

(Funkcionális gén-pánik) A kézzelfogható igazságokhoz vezető út nem zárja ki, hogy kézzel fogható mocsokban kell járnod. Ellenkezőleg. Ez a város nem ugyanaz már – nem akar kivilágosodni, hiába is kérdezel rá, hogy: ki vagy? nem akar megébredni, mintha csak azt mondaná: nem akarom megtudni, ki vagyok! Se ígéret, se vágy, csak a bőröd alatti ábrák, a sejtek mögötti árnyék. A képzelt vagy elhallgatott történetek. A szellemet behálózó őserdő, a lelket körülölelő ösztön vegetációja… Az önzés képessége kitart – hátha egyéb is (!) – az oksággal, a tér és az idő korlátozásával szemben. Álmok sugallata: persze, kockázatos lehet (minden rögeszme: veszély) gondolataid egymásba csavarodó spirálját követni; nehogy a fétissé felnövesztett pók hálójában vagy öntudatlanul is a szépség gubóját szövő hernyó selymében akadjon el valahol. Az idő ritmusa változott volna meg? – vagy csak szívritmuszavarok –, hiszen az idő mindig önmagával azonos. Jóllehet agysejtjeid szinte fogamzásod pillanatától kezdve improvizálnak. Az idősíkok véletlenszerűen(?) metszik egymást

21

4. Óceánpart. Taxival (egyelőre) meglátogatni a hamvaimat őrző sírhullámhantomat... Igaz: magyar honvéd nem áll őrt! De hátha őrzik majd a cápák.

A kassai Thália Színházban szervezett Márai-megemlékezés közönsége

– a céltudatosan magabiztos, terveket őrző valamint a szorongatott, ideghúrokat tépő, a szerelmi csalódáson átesett ifjúé s a kobaltozott torkú nagyapáé nemkülönben. Egy másik idősíkban már maga a halál üldöz, a kevés állandósult sztoikus pillanatot felzabálva. Bűnök ideje? Vagy egyszerűen csak kirekesztődtél a jóságból. Azért még működik benned az idő: mint védekező mechanizmus, máskor mint pazarlás, ha csupán sekély sikerélmény és undor marad utána. Sötét az arcod, tele vagy kételyekkel; mit tudtál meg (el)rendeltetésedről? A magasabb régiókban, igaz, minden földi sírás kétes. Ott, ahol kozmikus kétely lebeg, vagy ömlik alá zuhogva, miként ha kiebrudalt istenek elégedetlenségétől gyúlnának ki minduntalan a kontinensek lángjai… Miközben te egy antikváriumi Máraikönyvet lapozol föl hunyorogva. Márai (haldoklás öt tételben)* 1. Tünetek: teljes kimerültség, több napos hallgatás (ezt van kivel); botorkálás – bottal, kitapogatva akkurátusan minden lépést. Tünetek: abszurd eseménytelenség, fizikai és szellemi magány. 2. Valami meglepetést, valami érthetetlent, ami még marasztal. Nem úgy, mint a föld, vagy a nemzet. De csak a nyelv. „Túlnépesedett” halottaimé. 3. Jó lenne elaludni. Semmi több.

22

5. L. hangja újra s újra: „Milyen lassan halok meg.” Neki mégis sikerült. Nincs igazságtétel – de van hova megszökni a valóság öntudatlan‑ kegyetlen terrorja elől... (Egyáltalán, tudom‑e mi a halál? Pascal, veled nevetek. „Úriember nem vállalkozik olyasmire, amihez nem ért.”)

Lászlóffy Csaba

*A kassai Thália Színházban április elején megrendezett Tisztelet Márainak, tisztelet Kassának elnevezésű Márai-emléknapokon elhangzott vers.

Katonasorsok az első világháborúban A vetési Vlád Endre emlékezete

Vetés község Óvári felé kifutó útján a faluvég utolsó házai között (319 sz.) egy 19. század végi faoszlopos tornácú, három osztatú ház előkertjében egy különös kis építmény hívja magára a figyelmet. Mivel tetején kereszt van, valami magánkápolnának nézné az erre járó idegen. A falu Szatmárnémetitől, a megyeközponttól 8 kilométerre a román–magyar határ közelében, a Szamos bal oldali árterén helyezkedik el. Az Árpád-kori települést Szatmárnémeti, Szatmárzsadány, Csengerbagos és Óvári határolja. 1241 előtt Kristóf comes András fiának birtoka volt, nevét már a tatárjárás pusztításainak sorában is említik a források. Az elpusztult falut V. István 1266-ban Simon comesnek ajándékozta, akit a későbbi birtokos Vetési család ősének tekintenek. (Szirmay 1810. 135.) Tekintve, hogy Szatmárnémetihez közel helyezkedett el, ahányszor ennek várát ostromolták, Vetés is a támadó hadak útjába került. Így 1562-ben, 1564-ben és 1565-ben szenvedett a töröktől, 1605-ben Bastától, 1657-ben a lengyelektől, 1663-ban a szatmári várőrségtől, 1669 és 1673 között a kurucoktól, 1675-76-ban a kurucokat üldöző németektől, 1685ben Karaffától (Kiss 1848. 890.), 1717-ben a tatároktól, valamint a pestistől és kolerától. (Borovszky 1908. 167.) 1703-ban a tiszabecsi győzelem után II. Rákóczi Ferenc kurucai telepedtek itt le, a fejedelem itt adta ki azt a pátenst, mellyel a jobbágyok részvételét akarta biztosítani a kuruc mozgalomban. Vetés a reformáció kezdeteiről és 1460-ban Wethéssy Albert veszprémi püspök, a falu szülötte által építtetett gótikus műemlék református templomáról ismert település. De már a 19. század második felének statisztikája azt mutatja, hogy az 521 református mellett élt itt 728 görög katolikus, 57 római katolikus és 74 izraelita

is. (Dvorzsák 1877. 573.) Az első világháború a község fiait is hadba szólította, így vonult be még 1914-ben a görög katolikus vallású hatgyermekes Vlád család (Juliánna 1881, Károly 1883, Erzsébet 1886, Zsuzsánna 1888, Rozália 1890) legfiatalabb fia, az 1892. november 30-án született Endre. A család utolsó gyermekeként nagyobb figyelmet kapott a szülők részéről, ezért is nagy féltéssel búcsúztak tőle a bevonuláskor. Az idősebb fiútestvér, Károly a háború kezdetén 31 éves volt, így elkerülte a frontszolgálatot, legalábbis így emlékszik Kállay Tiborné Vlád Erzsébet, a Vlád család ma élő egyenes ági leszármazottja. „Dédapám, Vlád Károly egy füzetbe leírta Endre fiának történetét, melyet én évekig őriztem. Olvasásra többen kölcsön kérték, sorra járt a környéken. Az az igazság, hogy én is megfeledkeztem egy kicsit róla, hogy kinek is adtam oda, a kölcsönkérő pedig hallgat, nem hozza vissza. Így csak szájhagyományból tudom a család történetét. A porta ma is a család birtokában van, már csak azért is, mivel dédapám átok alatt meghagyta, hogy a kis kegyelethely nehogy lebontassék” – ecseteli Kállay Tiborné. A faluban a reformátusok aránya mára sem változott. A görög katolikusok ortodoxokká váltak, az izraelitákat a vészkorszak idején elhurcolták a faluból, viszont új, neoprotestáns felekezetek jelentek meg.

A családi kegyelethely története

Vlád Endre a galíciai front ütközeteiben vett részt, és az 1914. augusztus végi kraszniki csatában életét vesztette. Édesapja később évekig mesélte, hogy fiának „egy vakondtúrás volt a párnája, sebét kendervászon szállal varrták ös�sze, de elvérzett a csatamezőn”. Sokszor álmodott a hősi halott fiával, s az egyik ilyen álomban

Vlád Endre

a házuk előtti kiskertben egy rózsafából katonafia emelkedett ki. Ekkor megfogadta, hogy oda, a virágos kertbe egy kis halotti emlékhelyet épít. A mezei munka mellett szabad idejében több mint egy évig hangyaszorgalommal dolgozott, és lassan elkészült az emlékezés kegyelethelye az erre járók csodálkozására. Ez egy 2,30x2,15 méter alapterületű, 2 méter magas deszkamennyezetű, nyeregtetős, deszkaoromzatú kis épület, ajtaja (180x95 cm) az utca felé néz, három oldalról pedig zsalus ablakocskák világítják meg a belteret. A tégla padlózatú helyiség közepén, alacsony talapzaton márvány sírkő áll a következő szöveggel: „Vlád Endre/ élt 22 évet / meghalt/ hősi halállal az/ orosz harcztéren/ 1914 / Béke poraira”. A sírkő tetején Endre civilruhás, széken ülő, keretbe foglalt arcképe látható, melyen az üveg évekkel ezelőtt megrepedt. A sírkövet felül, valamint a két oldalsó falat kovácsoltvas kompozíció díszíti. A sírkőre erősítve, a fénykép fölött Jézus kereszthalálának részletekbe menő története bontakozik ki. Középen a kereszt, a korpusszal (ez öntvény), két oldalán, kisebb kereszteken, a két lator. Körülöttük a megfeszítéshez kapcsolódó alakok, állatok, tárgyak: egy kakas, mely-

23

24

nek hangja Jézus elfogását jelezte, egy nyitott tenyerű jobb kéz, mely Jézus ütlegelését szimbolizálja, korbács, faragó balta, kalapács, harapófogó, buzogány, ecetes edény nádszállal, egy tőr, mellyel megnyitották Jézus mellkasát. Jobb oldalon egy halálmadár, a bekövetkező pillanatokat vetíti előre. A kereszt tövéhez Jézus anyjának, Máriának leborult, könyörgő alakját helyezte el az alkotó. Nyugodtan nevezhetjük alkotásnak ezt a minden pici részletet jól átgondolva készült emléket. A fénykép két oldalán Jézus koporsója, jobbra az egyik már le van fedve és egy lándzsás katona áll mellette, balra egy üres nyitott fedelű koporsó, mely mellett egy fekvő, a feltámadástól eszméletét vesztett katona fekszik. A koporsók felett egy-egy imára kulcsolt kezű angyal, mellettük templomi zászló. A kereszt felett három alak: középen Gábor arkangyal, jobbra Szent Péter, Jézus leghűségesebb tanítványa, kezében a kulccsal, balra Júdás kezében egy „aranypénz”, mellette a többi leszóródva, melyeket árulásáért kapott. Az egyes részek összeillesztését vagy a kiálló végeket a világmindenség égitestei – csillagok, üstökösök, a Nap, a Hold – díszítik, ezek az örökkévalóságot jelképezik. A helység jobb oldali falának vas díszét két részre oszthatjuk. Felül a Kárpátok két magaslata, előterükben fákkal és egy haldokló katonával. Alul, a harctér tragédiái jelennek meg: sírhantokkal, elesett,

szétszakadt testű katonákkal, köztük egy keretes képhely, melyben a hősi halott itthon készült állóképét vízszintesen helyezték el. A kép ma már hiányzik. A bal oldali fal mintegy folytatja a központi rész témáját, s Jézus halála körüli eseményeket ábrázolja: a kereszthalált, a keresztről levett testet nyitott koporsóba helyezve, mellette a létrát és a kalapácsot, a széttárt kezű alakokat. Mindezek alatt egy díszes szélű bádogtábla a világháború vetési áldozatainak neveivel: Vlád Endre, Vlalykú János, Vlalykú György, Villás Ferenc, Márkász Bálint, Molnár János, Mezei András, Marosán László, Szováti Ferenc, Szabó Bálint, Lencsés Gábor, Tomuczán Dániel, Tomuczán János, Kardos Sándor, Güzsi József, Pisztráng Gusztáv, Nagy Lajos. Halottak napján gyertyát gyújtanak a márványkő előtt, vízkeresztkor pedig a pap meg szokta szentelni a kis épületet. Ez a kis építmény és belső díszítettsége a népi fantázia gazdagságáról és alkotó készségéről tanúskodik.

Fazekas Lóránt Forrásanyag:

Borovszy Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Szatmár vármegye. Budapest, 1908; Szirmai Szirmay Antal: Szatmár vármegye fekvése, története és polgári esmerete. Buda, 1810; Adatközlő: Kállay Tiborné Vlád Erzsébet 49 éves, Vetés 319. sz.; Popovics Istvánné Krajnik Erzsébet 79 éves, Kökényesd 42. sz.

Könyvesház

Könyv a Hunyad megyei református magyarságról Amikor 1967-ben e sorok írója vállalta, hogy a készülő Magyar Néprajzi Atlasznak a történeti Hunyad megye területén kutatópontokat keres, a terület középkortól folytonos magyar lakosságáról előzetesen alig tucatnyi néprajzi tanulmányból és cikkből tájékozódhatott. Ugyanez volt a helyzet a 19-20. század fordulóján Bukovinából érkező székely telepesekkel kapcsolatban is. Hunyad két másik magyar népcsoportjáról, a kiegyezés korában ipari munkára a magyar nyelvterület számos vidékéről beözönlő népességről és a városokban a modern polgárosodás vonzásában letelepedő iparosokról, kereskedőkről, tisztviselőkről szinte egyáltalán nem lehetett olvasmányt találni. Nem voltak kedvezőbbek a megye magyar történeti és egyéb szakirodalmának adottságai sem. Pedig e vidéknek a középkori és a fejedelemkori Erdély történetében játszott fontos szerepe, majd a gyorsan kibontakozó modern nagyipar éppenséggel komoly figyelmet indokolt volna. Ráadásul a hivatkozott írások csaknem mind 1920 előtt láttak napvilágot. A néprajzi szakirodalom jelentéktelenségének legfontosabb oka valószínűleg a magyar lakosság csekély aránya és az volt, hogy a történelmi ország széthullásakor a magyar néprajzi kutatások szervezettsége még alacsony fokon állt. Különben az első világháború előtti román néprajzi vizsgálatok sem mutattak föl annyi eredményt, amennyi a nemzetiségi többség, az erdélyi románságnak a vidékhez kötődő jelentős történelmi múltja és gazdag népi kultúrája okán várható lett volna. Utóbb évtizedekig alig fordult meg itt magyar néprajzkutató. Pedig Hunyad megye Trianont követően – elsősorban a Hunyadiak, Vajdahunyad és Déva vára, Bem 1849-i harcainak köszönhetően – viszonylag élénkebben megmaradt a nemzeti emlékezetben, míg számos más táj iránt az érdeklődés méltatlanul elhalványult, szemben a Székelyfölddel, Észak-Erdéllyel, a városok zömével, melyekre változatlan figyelem irányult Magyarországról. Mindezt azért vázoltuk, hogy még inkább hangsúlyozhassuk Vass Erika munkájának* jelentőségét. Bár a fent idézett negyven évvel korábbinál kedvezőbben alakultak a szakirodalmi adottságok, szélesebb körű tudományos vizsgálatokat változatlanul nélkülözve kezdhette – bízvást mondható – úttörő munkáját. Az indítást a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban létesítendő erdélyi tájegység előkészületei jelentették. A magyar etnikum végleges

eltűnése és a hagyományos falusi kultúra fölgyorsuló bomlása szempontjából egyik leginkább veszélyeztetett tájegységként, egyben interkulturális terepként irányult a kutatás Hunyadra. Vass Erika 2006–2011 között rögzítette könyvének anyagát. Az első két évben kollégákkal és egyetemi hallgatókkal együttműködve a Skanzenben majdan fölállítandó épületek kiválasztása, fölmérése, megvásárlása és bontása volt a cél. Miután közelebbről megismerkedett a tájegységgel, és fölismerte a kutatási feladat egyediségét és fontosságát, Vass Erika a szórványok állapotának tervszerű és módszeres föltárásához fogott. A középkori gyökerű református lakosságot vizsgálta, de kapcsolódóan fölkereste a 19. században városi-ipari településekre beköltözők utódait is, azaz nemcsak az eredetileg paraszti foglalkozásúakat, végül azokat a helységeket, amelyekből a református magyarok már kihaltak, ám emlékeik még föllelhetők. Gyűjtőútjain 42 településen fordult meg. Eredményeit a könyv gerincét képező, helységenkénti alfejezet-sorozatban ismerteti. Interjúi és megfigyelései – melyeket lehetőség szerint írásos és tárgyi forrásokkal egészít ki – kiemelten a nyelv és a vallás kapcsolatát mutatják be a helyi társadalom sajátos viszonyaiba ágyazva, és mindenekelőtt az as�szimilációról szólnak. A hajdan kisnemesi Lozsád és Rákosd esetét külön tanulmányokban elemzi. Míg az előző a 20. század második felében – zsákfalu lévén – majdnem teljesen elnéptelenedett, az utóbbi, Vajdahunyad városnegyedeként a közelmúltig őrizte vallási-nyelvi-etnikai integritását. Eltűnő kultúrákat kutatva gyakran beszélünk huszonnegyedik óráról. Hunyad magyar reformátusai esetében ez a kifejezés – nem túlozva el a hangulati és érzelmi elemeket – a legteljesebben találó és pontos. A századok óta voltaképp sosem szűnő beolvadási tendencia dacára máig megmaradt állapotok tűnnek el valószínűleg végleg. Az érzékeny, apró részletekre is kiterjedő megfigyelésekben, adatokban igen gazdag munka nemcsak néprajzi és kulturális antropológiai műként értékes, hanem a komplex magyar szórványkutatás továbbiakban megkerülhetetlen teljesítménye is. A kitűnő könyvet néhány térkép és szövegközti fénykép illusztrálja, a szerző által készített további nagyszámú fénykép CD-mellékleten tekinthető meg.

Kósa László

*Vass Erika: A Hunyad megyei református szórványmagyarság. Szabadtéri Néprajzi Múzeum, hely és év nélkül, 297 l. Skanzen könyvek

25

A megszelídített sárkány A sárkányok tüzet okádnak és veszélyesek, ezt tudjuk a mesékből. A sárkányok néha mégis barátságosak és szelídek, ezt tudjuk a Süsü-filmekből. A sárkányok ellenállhatatlanul vonzódnak a beszélő szamarakhoz, ezt tudjuk a Shrekből. De mi újat tudunk meg róluk a válaszúti szórványkollégium negyedik osztályosainak történeteiből és rajzaiból? Először is azt, hogy egy sárkány képes összefogni és megteremteni egy közösséget. Elsősorban azzal, hogy a kisközösség történeteket mesél róla, ismerősül választva őt. Ha többen próbáljuk meg ugyanazt elképzelni, az mindig izgalmas feladat – kiderül, milyenek is vagyunk valójában, egyénként és közösségként is. Természetesen jó, ha a közös képzeletjátékhoz vannak fogódzók: a válaszúti kisiskolások például pontosan tudják, hol is lakik Sárki, a közösen képzelt sárkányuk (a „Rebeka kriptájában”), és azt is, hogy a sárkány rokonsága nem messze, a Sárkányok kertjében él (egyesek szerint kővé váltan, más mesékben valódivá visszaváltoztatva). A sárkánytól több okból sem kell félni – elsősorban azért nem, mert barátságos lény, még ha olykor kicsit önfejű és hiú is, például amikor nem akarja bevallani, hogy még nem tud olvasni. Nos, mivel nem tud jó néhány olyan dolgot, amire a gyerekek viszont megtaníthatják őt, máris kialakul

egy olyan együttműködési hangulat gyerek és sárkány között, amelyben nem kell tartani a sárkányi méretektől. A sárkánytól azért sem kell félni, mert a gyerekek sokkal többet tudnak róla, mint a felnőttek. Hiába rémüldöznek apukák, anyukák, ismerősök, ha néha találkoznak vele, a gyerekek mindig elmagyarázhatják, hogy igazából a sárkány nem félelmetes, hanem kedves és segítőkész barát. Így válik lehetségessé, hogy Sárki a gyerekeknek olyan életgyakorlatai közé (matektanulásba, írni tanulásba, kirándulásba) épüljön be, amelyben biztonságban, otthonosan érezhetik magukat. Néha éppen azáltal lesz otthonossá a helyzet, hogy közben megszelídítenek egy látszólag félelmetes lényt. A Sárkival való barátkozás éppen olyan, mint bármi ismeretlennel, bármi ijesztővel való találkozás, amiből aztán megszokott, kellemes, ismerős tapasztalat lesz, ha elég jól figyel az ember, ha elég jól figyel a közösség. A kiadvány hátterében ott érezzük a gondos, szeretettel irányítgató pedagógus munkáját, Major Melindáét, aki az ötvenkét oldalas kiadvány bevezetőjét is jegyzi, Tani néven pedig számos történet szereplője. Szempontokat, ötleteket, fogódzókat nyújt a történetekhez (ezt az ismétlődő motívumokból, helyzetekből, szófordulatokból is sejthetjük), és izgalmas látni, ahogy a hasonló kiindulópontok felől más-más

A világjáró grafikus

26

Takács Gábort már vagy négy évtizede grafikusként, művészeti íróként, az ex librisek alkotójaként és népszerűsítőjeként tartjuk számon. Újabban a műemlékvédelem szervezésében is eredményes munkát fejt ki. Eddig kiállított, megjelent metszetei is sejtették, hogy szenvedélyes utazó, aki nyitott, művész-szemmel járja a világot. Felkészül az útra, hogy annál jobban befogadhassa a látványt, hogy megértse az összefüggéseket. Aztán kis érlelés után az emlékekből műalkotások születnek, megörökít-

történetekké formálódik, másmás konfliktusok köré szövődik a Sárki-kaland. A világgal történeteken keresztül ismerkedünk, egymással és önmagunkkal is történeteinken keresztül tartjuk a kapcsolatot: ezt a tapasztalatot nyújtja olvasói számára a válaszúti Sárki-kiadvány, amely minden formálódó kisközösség számára mintát mutathat abban, ahogy egy csoport közös nyelve, közös tapasztalatvilága kirajzolódik. Sárki életre kelt a válaszúti gyermekek történeteiben, s ha elolvassuk a kiadványt, talán elhihetjük nekik: nem kell megijednünk Sárkitól, ha szembejön velünk saját településünk főutcáján.

Balázs Imre József (Sárki, a válaszúti sárkány csodálatos kalandjai. Kallós Zoltán Alapítvány, Válaszút, 2013)

ve nem csak a látványt, hanem annak hangulatát is. Legújabb kötetében Takács Gábor tovább lépett, mert a képi megörökítés mellett az élmények szóbeli megfogalmazására is vállalkozott. Bejárta a fél világot, Barcelonától Pekingig, s a legmaradandóbb benyomásokat, látványokat nem csak a grafika nyelvén, hanem beszámolókban is elénk tárja. Tizenhárom helyszínt ragad meg, közülük tíz világváros, amelyek nevét mindenki ismeri, amelyekről sokat írtak, s bizonyára művészi megörökítésben is bővelkednek. A három másik város élettérként, személyes sorsának részeként került az albumba, hiszen számára Kolozsvár, Szamosújvár és Szeged legalább olyan jelentős, mint az igazi világvárosok. Barcelonával, a legújabb élménnyel indul a kö-

tet. Gaudí, a modern építészet egyik atyja bűvöli itt el a szerzőt. A még mindig épülő híres templom, a Sagrada Família és a természet felöltöztetéséből született Güell-park. Az ismételten felkeresett Rómából a turistáktól nyüzsgő Spanyol tér és lépcső, a piactérként is látványos, történelmi emlékektől telített Campo de’ Fiori, és persze, a Szent Péter-bazilika ragadta meg. Amott észrevesz egy dobozban lakó hontalant, megfigyeli a piactér déli átalakulását idegenforgalmi központtá, a bazilikánál már elárasztják a méretek, a művészi benyomások. Hol csodálkozik az összképen, hol megáll egy-egy részletnél. Így indítja sorait: „A rálátás a bazilikára lenyűgöző. Már messziről érezni a vonzást, a tér sodrását, ahogy egyre közelebb visz a mind nagyobbra növő templomhoz.” Aztán sorra következnek az épületrészek, szobrok, emlékművek. Jeruzsálemről tömörebb képet kapunk, itt hagyja inkább a grafikákat beszélni, hisz kifejezetten művészi céllal kereste fel a várost. Szól a Szikladómról, a Siratófalról, a Szentsír-bazilikáról és az Ecce Homo-ívről. Úgy érzi, valamennyinek a világvallásoktól kapott eszmei értéke a legfontosabb. Isztambulba egy ex libris-kongresszus kapcsán jutott el, de főleg a város megismeréséért vállalta az utat. Kis történeti áttekintés után a múzeummá lett Hagia Sophia, a karcsú minaretek közt kibontakozó Kék Mecset és a Boszporuszt őrző Galata-torony néhány titkával ismertet meg. Közép-Európából Prága, Krakkó és Varsó műemlékei ragadják meg. Az utóbbi két várost egy fejezetbe vonva tárgyalja. E városokban kevesebb időt töltött, s bár felsorolja műemlékeiket, kevésbé tudtak lelkéhez férkőzni. Bizonyság erre az is, hogy az itteni élmények nem ihlették alkotásra. Más a helyzet Stockholmmal, Észak Velencéjével. Itt két hétig művészi célkitűzéssel járhatta a várost, ízlelhette hangulatát, látványait. Egy kicsit a nyelvbe is belekóstolt, lefordította a városnegyedek beszélő neveit. Nem is gondolná az ember a szigetek közt közlekedve, hogy néha Oroszlán-lapályon, Liliom-

parton vagy Nyárfa-félszigeten tartózkodik. A Királyi palota vagy az Operaház történetét, leírását az útikönyvi adatokhoz képest személyes benyomásokkal fűszerezi. Szentpétervárral kapcsolatban régebbi emlékekre alapoz: akkor járt ott, amikor még Leningrádnak nevezték. Említi székesegyházait, palotáit, múzeumait, szobrait, de mégis egy Néván megtett késő délutáni hajóút, a színek hihetetlen játéka az, ami máig visszaköszön emlékezetében. A legtávolabbi hely, ahova – egy ex libris-kongresszus alkalmával – eljutott, Peking. Tíz nap alatt mindazt láthatta, megízlelhette, fel is vázlatozhatta, ami a kínai fővárosból nemzetközi hírű. Járt a Tiltott Város palotáiban, a Nyári Palota pavilonjai közt, az egykori császári kertből lett Bei Hai parkban és a méreteivel meglepő, véráztatta Tienanmen téren is. A fővároson kívül pedig eljutott a kínai Nagy Falig. Építésével kapcsolatosan egy legendát is feljegyez. Hossza máig bizonytalan, csak hozzávetőlegesen becsülik 7300 kilométernyire. Sokszor nehezen talál szavakat a kínai világ jellemzésére, hiszen egy európai számára ott minden meglepő. Így vall erről: „Az a pompa, fényűzés, ami ezt a színes császári mesevilágot jellemzi, szinte leírhatatlan. Úgy hiszem, nincs az a szókincs, amellyel ezt a térséget jellemezni lehetne a maga valós szépségében.” Grafikailag viszont megtalálta az eszközöket a szemléltetésre. A szülőváros, Kolozsvár műemlékei közül ötöt emel ki, talán ezek férkőztek a szívéhez legközelebb. A kolozsmonostori bencés apátság temploma kapcsán a hányatott történelem sok veszélyére mutat rá, a Rhédey-palotáról írva az átépítésekre figyelmeztet, a jezsuiták emelte, majd piaristáktól használt nemes ifjak szállása esetén az épület funkcióit körvonalazza, a belvárosi unitárius templom építése kapcsán a kis közösség nagy erőfeszítését hangsúlyozza. A Mátyás-szoborcsoportot Kolozsvár szimbólumaként mutatja be, s feleleveníti száztíz éves történetét, egészen a 2011-ben befejezett restaurálásig. Még egy Mátyás-legendát is idéz. Az örmény főváros, Szamosújvár másfél évtizedig munkahelyt adott Takács Gábornak, úgyhogy volt ideje megismerkedni történelmével, annak emlékeivel, a legfontosabb műemlékekkel. A Salamontemplom, az örmény katolikus templom és a Martinuzzi-vár tömör ismertetését olvashatjuk ihletett képek kíséretében. A Tisza-parti város, Szeged úgy kerül érdeklődési körébe, hogy ott rokonai laktak, s többször is elgondolta: ha Kolozsvár elengedné, talán ott is tudna élni. A Fogadalmi templom, a Dóm tér és Dankó Pista szobra ragadt meg leginkább emlékezetében. A kötetet félszáz színezett metszet illusztrálja. Fametszetek, tusrajzok és vegyes grafikák. Egyes városoknál a metszet lép előtérbe, a szöveg csak kísérő elem. Máshol a szöveget kíséri a metszet, főleg a mozaik-típusúak: Szeged, Prága, Szentpétervár esetében összekombinálja a város műemlékeit egyetlen képbe. Róma, Jeruzsálem, Stockholm és Peking esetében tudatosan alakított képsorokat kapunk. Kolozsvárról bizonyára több kép is állt a szerző rendelkezésére, főleg a Mátyás-szoborról készítettekből válogatott bőkezűen. Míg a jeruzsálemi és stockholmi képek aprólékosabb kimunkált-

27

ságukkal hatnak, a barcelonaiak, rómaiak inkább sejtetnek. Kolozsvárról mindkét típusban születtek képek. Szeret alulnézetből megragadni épületeket, szobrokat. Így tudja monumentalitásukat hangsúlyozni. Igen sikeresek azok az ábrázolások, amikor egy-egy nyíláson, kereten átnézve ragadja meg a látványt. A mediterrán alkonyat pálmafája, háttérben a lenyugvó Nappal és a madarakkal a keleties mintázatú nyílásból nézve hangulatot, kultúrát és tájat is sugall. A szabálytalan kőnyíláson át feltűnő kolozsmonostori apátsági Kálvária-templom sziluettje gótikus vonalaival a tájékozatlan szemlélőnek is elárulja, hogy műemlékről van szó. A gótikus vágású kapu alól felsejlő unitárius templom barokkos tömbje az építő felekezet lelki erejét érzékelteti. Az oldalnézetből feltűnő Mátyás-szobor az egyik vitéz-

zel még az idegennek is legendát, fenséget sejtet. A szerzőtől megmintázott ízléses iniciálék, a négyszöges formátum, a metszetekkel díszített borítók ténylegesen albummá teszik a könyvet. A kötet előszavát Hantz Lám Irén írta, aki maga is szenvedélyes utazó, a megidézett városok jó részét látta már. Tőle tudjuk meg, hogy Takács Gábor Gy. Szabó Béla és Barcsay Jenő tanítványának vallja magát, négy könyv szerzője, 18 egyéni és 54 csoportos grafikai kiállítás részvevője.

Gaal György Takács Gábor: Barcelonától a Távol-Keletig szóban–képben. Stúdium Kiadó, Kolozsvár, [2013].

Erdélyi civil szervezetek idei kiadványaiból Folyóiratok

Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából 2011-2012. VI-VII. (XVI–XVII.) Szerk. Bajusz István, Benkő Elek, Emődi Tamás, Kovács András, László Attila. Erdélyi Múzeum-Egyesület Kolozsvár, 2013. 318 l. ISBN 978 606 8178 68 4, ISSN 1842 5089) Erdélyi Múzeum. Az EME Elnökségének, Bölcsészet-, Nyelv-, Történettudományi, valamint Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztályainak közlönye. Szerk. Kovács Kiss Gyöngy. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2013. 1. sz. 166. l. ISSN 1453 0961 Erdélyi Múzeum. Az EME Elnökségének, Bölcsészet-, Nyelv-, Történettudományi, valamint Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztályainak közlönye. Szerk. Kovács Kiss Gyöngy. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2013. 2. sz. 196. l. ISSN 1453 0961 Közgazdász Fórum. A Romániai Magyar Közgazdász Társaság és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Intézetének közös szakmai közlönye. 2013/2. Kolozsvár, 85. l. Műszaki Tudományos Füzetek. Fiatal Műszakiak Tudományos Ülésszaka 18. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2013. 456. l. ISSN 2067 6 808

Könyvek

28

Dáné Tibor Kálmán: Gondolatok Erdély nem „kötött parancsra” működő iskolájáról. Romániai Magyar Népfőiskolai Társaság, Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, Közép-erdélyi Magyar Művelődési Intézet. Kolozsvár, 2013. Keszeg Vilmos: Hiedelmek, narratívumok, stratégiák. Egyetemi jegyzet (Néprajzi Egyetemi Jegyzetek, 8.). BBTE Antropológiai és Néprajzi Intézet, Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2013. 516. l. ISBN 978-973-8439-69-6

Babits Mihály

Kriza János: Vadrózsák. Erdélyi néphagyományok. Második kötet. Kriza János és gyűjtői körének szétszórt hagyatékát összegyűjtötte, szerkesztette, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Olosz Katalin. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2013. 772. l. ISBN 978-973-8439-68-9 Makai Zoltán: Szemelvények Bihar megye és térsége ipartörténetéből. Partiumi füzetek 72., Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság, Nagyvárad, 2013. Schreiber István: Déva vára a történelem lapjain, Corvin Kiadó, 2013. (Dévai EMKE-füzetek) Összeállította: Kovács Eszter

Híres erdélyi magyarok (1000–1990)

Augusztusi évfordulók Soó Rezső (Székelyudvarhely, 1903. aug. 1. – Bp., 1980. febr. 10.): botanikus, egyetemi tanár, az MTA tagja (l. 1947, r. 1951), Kossuth-díjas (1951, 1954). Középiskoláit Kolozsvárott végezte, 1925-ben a bp.-i tudományegyetemen tanári oklevelet és doktorátust szerzett. Két éven át a berlini Collegium Hungaricum tagja. 1927–29-ben a tihanyi Biológiai Kutatóintézetben adjunktus, 1929-ben rendkívüli egyetemi tanár, a debreceni tudományegyetem növénytani tanszékének vezetője. Intézetével megalapította és 11 éven át vezette az Európa-szerte híressé vált debreceni cönológiai (és ökológiai) iskolát, mely a hazai növényföldrajz és fejlődéstörténet vonatkozásában is úttörő. Florisztikai, geobotanikai és cönológiai kutatások mellett vegetációtörténettel, rendszertannal (főleg orchideák), természetvédelemmel foglalkozott. 1940–44-ben a kolozsvári egyetemen a növényrendszertani tanszéket, a Botanikus Kertet és az Erdélyi Nemzeti Múzeum Növénytárát vezette. 1945 után egy évtizedig újra debreceni tanszékére került vissza. Ez idő alatt lett az MTA Biológiai Osztályának elnöke, a debreceni egyetem dékánja. Már 1952 és 1955 között is előadó a bp.-i egyetemen, 1955-ben pedig végleg a fővárosba került. Ettől kezdve nyugállományba vonulásáig (1969) az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) növényrendszertani és növényföldrajztani tanszékének professzora, a Botanikus Kert igazgatója. Itt folytatta tovább 1963-ban megkezdett életművének, hatkötetes kézikönyvének megírását. Az utolsó kötet megjelenését (1980. dec.) már nem érhette meg. Hét évtizedet átfogó tudományos munkássága több mint 660 publikációt mutat fel, köztük 30 könyvet. Tárgykörük a botanika számos területére terjed ki; az említetteken kívül tan- és kézikönyvek, nómenklatúra, botanikatörténet, bibliográfia. – Fontosabb művei: Geobotanische Monographie von Kolozsvár (Debrecen, 1927); Floren und Vegetationskarte des historischen Ungarns (Debrecen, 1933); A Székelyföld flórájának előmunkálatai (Kolozsvár, 1940); A Székelyföld flórája (Kolozsvár, 1943); Kolozsvár és környékének flórája (Kolozsvár, 1941–44); Az Erdélyi Mezőség flórája (Debrecen, 1949); Közép-Erdély erdei növényszövetkezetei és azok jellemző fajai (Sopron, 1948); A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve (I–VI., Bp., 1964–80); Magyar Flóra (Növényhatározó, II. köt. 4. kiad. Bp., 1968). Serestély Béla (Malomvíz, 1883. aug. 3. – Arad, 1968. febr. 13.): költő, író. A gimnáziumot elvégezve vasúti tisztviselő lett. Már diákéveitől munkatársa volt több magyarországi és erdélyi szépirodalmi folyóiratoknak (Előre, Május). Verseket, elbeszéléseket és színdarabokat írt. Tagja volt az Erdélyi Irodalmi Társaságnak. A piski vasútállomás irodafőnökeként ment nyugdíjba. – Főbb művei: Új hitem (versek, Bp., 1907); Örök rejtély (versek, Déva,

1922); Életé a diadal (1917–1956. Válogatott versek, Marosvásárhely, 1957). Pergő Celesztin (Oroszfája, 1784 – Kolozsvár, 1858. aug. 4.): színész, színigazgató, vándorszínészetünk kezdő korának Celesztin néven közismert alakja. 1809-ben kezdte pályafutását a kolozsvári színháznál, később saját társulatával az egész országot bejárta. 1827-ben Pesten az Arany Hattyúban, 1831-ben pedig Balla Károllyal szövetkezve a Beleznay-kertben játszott. Hamlet, Macbeth (Shakespeare); Moór Károly és Ferenc, Fiesco, Don Carlos (Schiller) alakítója. – F. m. A testvérgyilkos (színmű, Marosvásárhely, 1832); Toldi Miklós (színmű, bem. Kassa, 1835). Bornemisza Anna (1630 körül – Ebesfalva, 1688. aug. 5.): Bornemisza Pál jenei kapitány, majd udvari főkapitány leánya, 1650-től Apafi Mihály, a későbbi erdélyi fejedelem felesége, akinek igen nagy befolyása volt férje elhatározásaira. A fejedelmi udvar és birtokok gazdálkodásáról vezetett részletes naplói, szakácskönyve Erdély korabeli gazdasági és társadalmi viszonyaira vonatkozólag fontos adatokat tartalmaznak.

Szatmárnémeti

Sámuel,

Szathmár-Németi

(Szatmárnémeti, 1658. aug. 10. – Kolozsvár, 1717. dec. 17.): református teológiai tanár és filozófiai író. Tanulmányait szülővárosában kezdte, 1675-ben Kolozsvárott, 1679-től Debrecenben folytatta. 1680ban Utrechtben és Leydenben, 1682-ben pedig Franekerben tanult. Hazatérve a kolozsvári kollégium filozófiai professzorának nevezték ki. A karteziánus eszméket hirdette. 1693-ban II. Apafi Mihály nevelőjének hívták meg. 1695-ben visszatért a kollégiumba mint a teológiai tanszék tanára. Könyvtárát a kolozsvári kollégiumra hagyta. – Fő műve: Metaphysica Contracta (1696). Papp József, Cs. Papp (Makó, 1858. aug. 10. – Kolozsvár, 1917. okt. 15.): irodalomtörténész. Pályáját újságíróként kezdte. 1886-ban Resicabányán lett tanító. 1888-ban Fiuméban az ottani felső leányiskola tanára és a Fiume c. lap szerkesztője. 1892-ben Kolozsvárra helyezték, 1897-ben itt szerzett bölcsészdoktori oklevelet, később az olasz nyelv és irodalomból egyetemi magántanár lett. Sokat fordított olaszból (Dante, Boccaccio, Goldoni). – Fontosabb művei: Dante lélektana a Divina Commediában (Kolozsvár, 1897); Garibaldi emlékezete (Kolozsvár, 1907). Emőd Tamás (Berekböszörmény, 1888. aug. 11. – Nagyvárad, 1938. szept. 22.): újságíró, költő. Jogot tanult a kolozsvári egyetemen. Első versei 1906-ban A Hét c. lapban jelentek meg. 1906-tól 1914-ig Nagyváradon újságíró. A Holnaposok köréhez tartozott. Ady Endréhez benső barátság fűzte. 1914-ben Bp.re költözött. Nagy Endrével a magyar kabaré megteremtésén fáradozott. 1917-ben a Belvárosi Színház dramaturg titkára, 1922-től az Andrássy úti Színház, majd a Blaha Lujza Színház, 1925-től 1927-ig ismét az Andrássy úti Színház művészeti, 1927-28-ban az Új Színház igazgatója. A könnyed dalok, franciás ízű sanzonok népszerű mestere. Mintegy 300 dalszövege és közel 80 egyfelvonásosa szerepelt a fővárosi kabarék műsorán. – Művei: Versek (Nagyvárad, 1911);  Ferenc Jóska ládájából (jelenetek, dalok, Bp., 1917); A magyar kabaré tízéves antológiája

29

30

(Bp., 1918); Mézeskalács (daljáték, bem. 1923); Nótám, füttyöm, citerám (versek, Bp., 1926); Versek (Bp., 1939). Haáz Ferenc Rezső (Szepesbéla, 1883. aug. 12. – Székelyudvarhely, 1958. aug. 30.): etnográfus. Képzőművészeti főiskolát végzett Bp.-en, 1906-tól a székelyudvarhelyi református kollégium tanára. Néprajzi gyűjtéseinek tárgyi anyagából alakult ki a székelyudvarhelyi múzeum. Cikkei a kismesterségek és a népművészet anyagából szakfolyóiratokban jelentek meg. Kőszegi Dénes (Nagylak, 1888. aug. 12. – Szeged, 1970. szept. 14.): analitikai vegyész, gyógyszerkémikus, egyetemi tanár, a kémiai tudományok kandidátusa (1952). A kolozsvári tudományegyetem matematikai és természettudományi karán doktorált (1914). 1914–18-ban a kolozsvári, 1919–20ban a bp.-i, 1921–34-ben a szegedi egyetem vegytani intézetében, 1935–47-ben a Szerves és Gyógyszerész-vegytani Intézetben dolgozott. 1933-ban magántanárrá habilitálták. 1938-ban intézeti tanár. 1944–63-ban tanszékvezető. Számos nemzetközi kémiai egyesület tagja. Főleg a klasszikus kémiai analitika, gyógyszervizsgálat, a hazai cellulózgyártás vegyi technológiájának kidolgozása foglalkoztatta. Kb. 60 tudományos közleménye jelent meg hazai és külföldi szaklapokban. – Műve a Qualitatív kémiai analízis (Szeged, 1951). Pogány Móric (Nagyenyed, 1878. aug. 13. – Bp., 1942. júl. 4.): építész. 1895-ben Kolozsváron Pákey Lajos irodájában dolgozott, majd Pesten Tőry Emilnél. 1907-ben megnyerte a Batthyány-emlékmécses tervpályázatát, 1926-ban állították fel. Tőryvel és Györgyi Dénessel közös munkája volt a torinói világkiállítás magyar pavilonja (1911), mely a nemzeti stílus keresésével Lechner Ödön szelleméhez kapcsolódik. A sátorarchitektúrát mint ősmagyarnak tartott építőformát használta fel díszítésként; az Árpád-kori leletek stilizált motívumait alkalmazta. 1912-ben Tőryvel első díjat nyert a bécsi Osztrák– Magyar Bank székházpályázatán, majd szintén pályázat alapján megbízást kaptak az Adriai Biztosító Társulat székházának felépítésére (1912–18). Az épület a szerkezeti elemek hangsúlyozásával, nyugodt arányaival már az új, korszerű építészet előfutára. Jelentős munkájuk a Nemzeti Színház pályaterve (1913), melynek kivitelezésére nem került sor. Számos lakóháztervén kívül fontosak Pogány városépítészeti elgondolásai (Lágymányos, 1930). Elkészítette az építészetoktatás reformját (Bp., 1919). Tollrajzainak kötete 1926-ban jelent meg Träume eines Baumeisters címmel. Raffy Ádám (Vértes, 1898. aug. 14. – Bp., 1961. nov. 30.): orvos, író. Az orvostudományi egyetemet Bp.en, majd Kolozsvárott végezte. 1921-ben Frankfurt am Mainban volt tanársegéd; 1924-től Aradon, majd 1938-tól Nagyváradon folytatott orvosi gyakorlatot. 1947-ben költözött Bp.-re. Novellái, versfordításai, orvostörténeti s orvostudományi dolgozatai különböző erdélyi, magyarországi és külföldi lapokban és folyóiratokban jelentek meg. Több filmforgatókönyvet és rádiójátékot is írt. – Fontosabb művei: A máglya (Giordano Bruno életregénye, Bp., 1936); A bölcsek köve (Paracelsusról; Nagyvárad, 1941);

Erdélyi Szent Johanna (r., Bp., 1948); Vesalius (Az orvostudomány nagymestere; r., Bp., 1951); Két malomkő (r., Bp., 1955); Ha Giordano Bruno naplót írt volna... (r., Bp., 1956). Bonyháti Jolán (Olthévíz, 1908. aug. 14. – Bp., 1984. jan. 15.): szerkesztő, bibliográfus. 1944-től a székelyudvarhelyi Szabadság c. lapot szerkeszti, később a bukaresti és a kolozsvári rádió magyar adásainak munkatársa volt. 1948–68 között az Állami Irodalmi és Művészeti Könyvkiadó (később Irodalmi Könyvkiadó) nemzetiségi osztályát vezette. – Bibliográfiába foglalta Salamon Ernő publikációit (1966), Asztalos István írásait (Abafáy Gusztávval, 1967) s a Korunk 1932–40 közötti költészeti anyagát (1967). Kocsi (Kotsi) Patkó János (Derecske, 1763. aug. 15. – Kolozsvár, 1842. febr. 14.): színész, rendező. 1792-ben részt vett az első, úttörő munkát végző erdélyi színtársulat szervezésében, melynek 1793-ban vezetője lett. Nevéhez fűződik a kolozsvári színház első magyar nyelvű előadása (1792. nov. 11.), az első magyar Shakespeare- (Hamlet, 1794) és Schiller-dráma (Tolvajok, 1794) bemutatása. Több színdarabot fordított magyarra (Lessing: Emilia Galotti; Moliere: Kénytelenségből való orvos, 1804). Mint színész és rendező a realista játékmodor híve, Ruzitska operájához (Béla futása) írt szövege az első magyar operaszöveg. Színészetelméleti jegyzetei – melynek töredéke maradt csak meg a kolozsvári unitárius kollégium könyvtárában – a felvilágosodás, különösen Lessing eszméit tükrözik. – Szerepei: Hamlet (ennek első magyar ábrázolója), Odoardo (Lessing: Emilia Galotti), Brabantio (Shakespeare: Othello). – Művei. Színdarabok: A havasi juhászleány (bem., Debrecen, 1799); Forgács Balázs (bem. Kolozsvár, 1803) stb. Molnos Dávid (Nagyajta, 1778 – Kolozsvár, 1836. aug. 16.): író, tanár. Tanult a kolozsvári unitárius kollégiumban, Bécsben és Jénában. 1802-től a kolozsvári unitárius kollégium tanára, 1812-től 1932-ig igazgatója. Több cikket írt az Erdélyi Múzeum 1815ös és 1816-os évfolyamába, levelezésben állt Kazinczy Ferenccel, Thuküdidészt is fordított. – Fő műve: A vallásnak a nemzetek sorsába való béfolyásáról (Kolozsvár, 1807). Szecsey István (Szatmár, 1848. aug. 20. – Kolozsvár, ? ): gazdasági író, tanár. 1871-től segédtanító Debrecenben. 1873-tól magántisztviselő, 1876-tól irodatiszt, 1880-tól a kassai gazdasági tanintézetnél intéző volt. 1894-től a kassai, 1898-tól a kolozsvári gazdasági tanintézet (utóbb akadémia) tanára 1912-ig. – Fő művei: A kassai magyar királyi gazdasági tanintézet kuhlandi tehenészete (Kassa, 1882); Mezőgazdasági részletes növénytermelés (Kassa, 1897). Bálint Zoltán (Temesvár, 1898. aug. 21. – Kolozsvár, 1978. dec. 29.): pszichológus, szakíró. A kolozsvári tudományegyetemen orvostudományt, lélektant és művészettörténetet hallgatott. Tisztviselőként, majd tudományos kutatóként dolgozott. Részt vett a kolozsvári Lélektani Kutató Társaság alapításában. 1948–49-ben a kétnyelvű Clinica et Laboratorium c. orvosi lapot szerkeszti. 1935-ben bekapcsolódott a Gusti professzor vezetésével működő falumonográfiai munkálatokba. A bukaresti csoportok számára tanfolyamot szervezett. A két

világháború közötti években lélektani és szociálpszichológiai vonatkozású cikkei jelentek meg A Hírnök, az Erdélyi Iskola és a Clujul Medical c. lapban, majd a II. világháború után a Korunk, a Clinica et Laboratorium és A Hét hasábjain publikált. Gedő József (Abrudbánya, 1778. aug. 21. – Kolozsvár, 1855. aug. 29.): politikus, irodalombarát. Kolozsvári jogi tanulmányait apja halála után (1800) abbahagyta, és átvette a rá hagyott földbirtok vezetését. 1848-ban regalista a főrendiházban. Négyezer kötetes könyvtárát a kolozsvári unitárius kollégiumra hagyta. Jósika Sámuel (Salzburg, 1848. aug. 23. – Kolozsvár, 1923. jún. 4.): szabadelvű párti politikus, miniszter, nagybirtokos. 1885-től 1888-ig Kolozs vármegye és Kolozsvár főispánja. 1888-tól az Erdélyi Gazdasági Egyesület és az Erdélyi Római Katolikus Státus elnöke. 1891-től képviselő. Az egyházpolitikai törvényjavaslat tárgyalásakor, 1894-ben lemondott hivataláról, 1895. jan. 18-tól 1898. jan. 20-ig a Bánffy-kormányban a király személye körüli miniszter. 1910-ben a főrendiház alelnöke, 1912-ben elnöke lett. 1919 után erdélyi birtokára költözött. 1922-23ban a romániai Országos Magyar Párt elnöke. Haraszti Gyula (Kolozsvár, 1858. aug. 25. – Bp., 1921. júl. 15.): irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA l. tagja (1903). 1880-ig a bp.-i, 1882-ig a kolozsvári egyetemen tanult, tanári, Bp.-en 1891-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1883-tól nagykállói, 1884-től nagyváradi, 1887-től kassai főreáliskolai tanár. 1889-90-ben Párizsban tartózkodott. 1892-től a modern francia irodalom magántanára a bp.-i egyetemen. 1895-től a kolozsvári, 1909-től a bp.-i egyetemen a francia irodalom tanára. 1906-tól a Kisfaludy Társ. tagja. Eleinte a magyar, később főként a francia irodalommal foglalkozott. Több külföldi, főleg francia – munkát fordított magyarra. Fontosabb művei: Csokonai Vitéz Mihály (Bp., 1880); A naturalista regény (Bp., 1886); Moliere élete és művei (I–II. Bp., 1897); Corneille és kora (Bp., 1906); Edmond Rostand (Bp., 1912); Hogy írtak és beszéltek a régi franciák? (Bp., 1920.) Fenichel Sámuel (Nagyenyed, 1868. aug. 25. – Stephansort, Új-Guinea, 1893. márc. 12.): régész, néprajzi és természettudományi gyűjtő. Szülővárosának gimnáziumában Herepei Károly indította régésznek, 1888-tól a bukaresti állatorvosi főiskola preparátora, 1889-től ugyanitt a román régészeti múzeumban dolgozott. Dobrudzsai ásatásain ismerkedett meg A. Grubauer müncheni ornitológussal, 1891-ben új-guineai gyűjtőútra indultak együtt. Fenichel ott egyedül maradt és haláláig az Astrolabe-öböl környékén néprajzi, kisebb részben természettudományi anyagot gyűjtött. A bp.-i Néprajzi Múzeum 7000 tárgyból álló gyűjteményét őrzi. Vendég Vince (Kéménd, 1903. aug. 27. – Marosvásárhely, 1974. júl. 7.): orvos, egyetemi tanár. Oklevelet a pécsi egyetemen szerzett (1928). Már hallgatóként az egyetem Pekár Mihály vezette Élettani Intézetében dolgozott. Kutatásai a szénhidrát- és a zsír-anyagcsere kölcsönhatásaira, valamint azok inzulinnal történő befolyásolhatóságára irányultak. 1936–40-ben a pécsi egyetem fül-orr-gégészeti klinikáján dolgozott s szakképesítést szerzett. 1940–46ban a kolozsvári egyetem Gyergyai Árpád vezette

fül-orr-gégészeti klinikáján volt adjunktus. 1946-tól 1971-ig, nyugdíjazásáig Kolozsváron, ill. a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Főiskola fül-orr-gége klinikáján volt egyetemi tanár. Fő kutatásai általában a fül-orr-gégészeti megbetegedések kórtanára terjedtek ki. A herpes zoster oticusra vonatkozó megállapításaiért a Román Tudományos Akadémia külön laboratóriumot bocsátott rendelkezésére. Szőcs Endre (Csíkcsekefalva, 1908. aug. 29. – Kolozsvár, 1977. aug. 4.): református lelkész, teológiai tanár. Teológiai tanulmányait Kolozsvárt, Aberdeenben, Edinburghban, Lipcsében folytatta. Bibarcfalván, Szederjesen, majd Vajdaszentiványon volt lelkész. 1952–1974 között a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet ószövetségi tanszékének professzora volt. Kendi Ferenc (? – Gyulafehérvár, 1558. aug. 31.): erdélyi nagybirtokos, főnemes. 1534-ben Gritti elfogatásának egyik szervezője. 1540-ben Majlád Istvánnal együtt Szapolyai János király ellen támadt, ezért Magyarországra száműzték. Izabella idejében kegyelmet kapott, majd 1553. ápr. 3-án Dobó Istvánnal együtt Erdély I. Ferdinánd által kinevezett vajdája lett. 1556. júl. 6-án visszahívta Lengyelországból Izabellát, utóbb azonban egyre inkább szembekerült a központi hatalom erősítésén munkálkodó királynéval, aki végül is megölette. A Magyar életrajzi lexikon alapján összeállította

Kuti Márta

Szerelmes ifjú estfantáziája (BÜRGER)

31