Az adóreform még mindig szünetel A 2005. év elején még úgy tűnhetett, hogy a van bátorsága a kormánynak egy átfogó adóreform elkezdéséhez. Január közepén a miniszterelnök több nyilatkozatában is kifejtette, hogy meg kívánja vizsgáltatni, hogy milyen hatásokkal járna, egy radikális adóváltozás a gazdaságra és a költségvetésre. Elsősorban a az általános forgalmi adót, a személyi jövedelem adót, valamint a vállalkozások bérterheinek csökkentését jelölte meg. Elhangzott az is, hogy Szlovákia bátran hozzá mert nyúlni az adórendszeréhez, és az egykulcsos adó bevezetésével nem csökkent, sőt növekedett a költségvetés bevétele. Ugyancsak érvelt azzal, hogy nemzetközi példák is azt mutatják az adókulcs csökkentése esetleg még növelheti is az állam bevételeit. Ekkor még elképzelhetőnek tartotta azt is, hogyha jó megoldást sikerül találni, akkor akár évközben is életbe léphet egy radikális adócsökkentés. Mindezek a víziók a versenyképesség növelése „bűvös” fogalmára hivatkozva hangzottak el. Ezekkel egy időben a pénzügyminiszter is a versenyképesség növelését vette elő, azonban már óvatosabban fogalmazott, amikor ugyancsak bejelentette, hogy a vállalkozói és adótanácsadói szervezetek vezetőivel konzultációt kezd, hogy találjanak olyan megoldást, ami nem jár az adóbevételek jelentős csökkenésével, de azért a terheket mérsékli. Nála már bővebb volt a kör: élőmunka terhek csökkentése, adót és járulékot is érintve, a helyi iparűzési adó rendszer átalakítása, a társasági adórendszerben akár radikális lépések is, az eva mintájára a termelő kisvállalkozásokra egyszerűsített adózás; ekkor azonban még csak hosszú távon tartotta megvalósíthatónak az áfa 5 százalékos csökkentését. A változtatásokat leghamarabb 2005 végén elkezdve, és 3-5 évre kiterjedően tartotta megvalósíthatónak. Kormányzati körök nyilatkozataiban még csak érintőlegesen sem hangzott el, hogy az adórendszer átalakításával párhuzamosan a költségvetési kiadások átfogó vizsgálata is szükséges lenne, csökkentendő az állam működési kiadásait, ami már esetleg önmagában lehetővé tenne adó- és járulék csökkentést. Politikai körökben különösen, de szakmaiban is egyre többen kezdtek hivatkozni a környezetünkben lévő, valamint egyes balti országokra, ahol lám mertek radikális változásokat tenni az adóztatásban és csökkenteni az adómértékeket. Első helyen a szlovák és a román példát hozták fel, mint követendőt, ahol bevezetésre került az un. egykulcsos adórendszer. Ráadásul Szlovákiában ezzel a költségvetés bevételei még nőttek is, annak ellenére, hogy minden adómértéknél a 19 százalékos kulcsot alkalmaznak, és ez mint követendő adócsökkentési megoldás jelent meg. Említést sem tettek arról, hogy ez nem
1
vonatkozik a foglalkoztató által fizetet bérjárulékokra, valamint arról sem, hogy az élelmiszerek 14 százalékos adókulcsa ezzel egyidőben 19 százalék lett. A nagyobbik ellenzéki párt is egyetértett az ilyen irányú változtatásokkal, mi több, Orbán Viktor már nem is reformot említett, amikor azt mondta, hogy Magyarország kénytelen lesz csatlakozni a Kelet-Európán végigsöprő "egységesadó-forradalomhoz" Február elején a pénzügyminiszter személyre szóló felkérései után megalakult az Adóreform Bizottság 1 Az alakuló ülésen a miniszterelnök is részt vett, ahol arra kérte a bizottság tagjait, hogy merjenek bátran szabadon gondolkodni, akár szokatlan elképzeléseket is felvetni, kidolgozni, és letenni a kormány asztalára; majd a kormány aztán eldönti mit tud, mit lehet azokból megvalósítani. Már ekkor látszott, hogy nehéz lesz sok kérdésben egyetértésre jutni, mivel a legjelentősebb kérdéskört, az élőmunka terhelés, valamint az iparűzési adó területét a gyökeresebb változást sürgető SZDSZ-es Gazdasági és Közlekedési Minisztérium vezető munkatársai kapták meg, míg a bizottság vezetése az inkább fontolva haladást képviselő szocialista elkötelezettségű Akar László vezetés alá került. Ugyan csak előrevetítette a valóságos változás elmaradását, hogy túlsúlyban voltak a bizottságban érdemi munkát kidolgozó bizottságvezetők között az államigazgatás aktív munkatársai, akiknek az érdeke minden időben inkább a „ne nagyon változtassunk”. Meglepő, de elvállalta a bizottsági tagságot –aztán gyakorlatilag nem vett részt a munkában– Matolcsy György is, aki nem éppen nevezhető a szocialista-szabaddemokrata koalíció gazdasági filozófiájával (ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről) azonos platformon lévőnek. A kommunikációban jelentős súlyt kapott az adó-bürokrácia csökkentési szabályok kidolgozásának szükségessége, ami már akkor is inkább csak hangulatjavító kérdésnek tűnt, részben elterelve a főkérdésekről a figyelmet. Az élőmunka-terhek kérdésköre Széles körben elterjedt nézet szerint a az élőmunka-teher nálunk nagyon magas, és ez a versenyképességünk egyik jelentős gátja. Elsősorban itt nem a személyi jövedelemadó miatti terhelés jelenti az alapvető gondot, hanem az bérre rárakódó egyéb járulék, adójellegű elvonás. Azonban ha megnézzük, hogy milyen nemzetközi összehasonlításban az élőmunka terhelés, az kell látnunk, hogy ez legfeljebb az Unióhoz 2004-ben csatlakozott országok viszonylatában –de itt is csak a visegrádi négyek nélkül– áll meg, mivel ez a régieknél általában magasabb.
2
Sajnos, amikor a magas élőmunka-teherről beszélünk, ritkán kerül szóba az, hogy ennek kialakulásában jelentős szerepet játszott az elmúlt évek minimálbér politikája is. A folyamatos minimálbér emelés feljebb nyomta a többiek bérét is, ráadásul 2006-ban ez a nyomás még tovább növekszik a szakképzett minimálbér bevezetése miatt. A megoldatlansága miatt, nem kedvelt téma a politikai döntéshozók körében az, hogy vajon hányan –és milyen összegű– bérek, jövedelmek után fizetnek járulékot. Gyakorlatilag csak a szólamok szintjén emlegetik a gazdaság kifehérítését, de érzékelhető változást hozó lépésekre eddig nem került sor. Árnyékgazdaság persze mindenütt létezik. Egyes becslések szerint ennek aránya (és nem az emiatt kieső adó) a gazdaságban Angliában 7 százalékkörüli, Németországban 16-17 százalék. Magyarországon a 20-25 százalékosra tehető árnyék (fekete) gazdaság visszaszorítása jelentős bevételt jelenthetne, ami vélhetően lehetővé tenné a személyi jövedelemadó adó és a bérjárulékok csökkentését. Azt is látni kell, hogy szép számban vannak olyan legális jövedelmek is, amik nem viselnek semmilyen adót és járulékot, valamint jelentős az adókedvezmények miatt kieső adóbevétel is, és még (egyenlőre) nem adóköteles a tőzsdei árfolyamnyereség. Persze történtek lépések az adóbevételek növelése irányába is. Az adókedvezmények 2005-ben tovább csökkentek, mivel korlátozták, illetve jövedelemhatár került bevezetésre ami felett már nem járt kedvezmény. Különösen érzékeny terület volt ezek között a lakáshitel kedvezményének változása, ami jellemzően már évi 3,4 forintnál megszűnt, és a korábbi felére, maximum évi 120 ezer forintra csökkent (és újlakásnál legfeljebb 15 millió hitelig lehet alkalmazni). Ugyancsak korlátozták a családi kedvezmény igénybevételét 8 milliós felsőhatár bevezetésével, ami azonban érdemi korlátozást nem jelentett, mivel az ide tartozók számossága nagyon kicsi. A Sulinet kedvezményre ugyancsak felsőkorlát került beállításra. Bevezették az évi 100 ezer forint adókedvezmény korlátott, 6 milliós jövedelemhatárral kombinálva, ami alól azonban kivétel maradt a családi és személyi adókedvezmény, a lakáshitel törlesztés kedvezménye, valamint a nyugdíjpénztári és önkéntes kölcsönös biztosító-pénztári befizetések. Ugyacsak 2005-re a tőkejövedelmek adóját 20-ról 25 %-ra növelték, azon indok alapján, hogy a munka és a tőke jövedelmek adóját közelíteni szükséges. Ebben az indoklásban senkit sem zavart, hogy a tőzsdei árfolyam nyereség is tőke jövedelem (adómentesen), valamint, az, hogy nem rég szűntették meg a társaságok esetében a 35 % adó alá eső osztalék-részere a 11% egészségügyi hozzájárulást, vagyis ezen a területen visszalépés történt.
3
(Aztán majd 2006-ra további terheket vetnek ki a egyes tőke jövedelmekre 4 % egészségügyi hozzájárulás formájában –igaz korlátozva felső határral– járulékalap szélesítés indoklással). Az Adóreform Bizottság arra a megállapításra jutott, hogy az élőmunkához közvetlenül kapcsolódó közterhek közül az szja tömegének GDP-hez viszonyított aránya nem magas, azonban a bérhez arányítva igen. Ennek fő oka, hogy ezen adókat kevés foglalkoztatott fizeti, és ráadásul a jövedelemtulajdonosok közül 1 millió (a 4,5-ből) nem fizet adót. A lehetséges irányként a terhek átcsoportosítása a tőke jövedelmek, illetve a fogyasztást terhelő adók felé, a munkáltatót terhelő járulékok bérre történő átterhelést (ebben az időszakban már döntés volt a tételes EHO 2005. novemberi csökkentéséről, és 2006. évi teljes megszűntetéséről), valamint a bér kifehérítését jelölték meg. A munkabizottság javasolta, hogy 2006-ban az szja (alsó) sávhatár 2 millióra, majd 2007-ben 2,5 milló Ft-ra növekedjen. Az adómentesség (kiegészítő adójóváírás) ne vonatkozzon a további minimálbér emelés adómentességére, az rögzüljön a jelenlegi szinten, majd hosszabb távon szűnjön meg. Az adókedvezmények jelentős csökkentését, vagy megszüntetését is javasolta a munkacsoport. Javasolta megszüntetni a Sulinet adókedvezményt, valamint fokozatosan megszűntetni az oktatáshoz kapcsolódó kedvezményeket, és a 2007-tól felvett lakáshitelek adókedvezményét is. Jelentős csökkentést javasolt az adómentes, illetve a kedvezményesen adózó természetbeni juttatások körében és egy a bér százalékában, illetve egy abszolút összegben meghatározott limit bevezetését javasolta csak adómentesnek. Hosszabb távon javasolta a szociális jellegű, a családi kedvezmények átalakítását is. Az öngondoskodást biztosító megtakarítások ( önkéntes pénztári megtakarítások, élet- és nyugdíjbiztosítások) ösztönzését fenntartandónak gondolta a testület. Az OÉT munkavállalói oldalának tiltakozása ellenére javasolták, hogy a munkavállalói egészségbiztosítási járulék évi 0,5 %-al emelkedjen (3 éven keresztül), valamint, ha az iparűzési adó kivezetésére sor kerül, akkor kerüljön bevezetésre 2,5 % munkaadói egészségbiztosítási járulékemelés. A tőkejövedelmeknél egységes forrásadót javasoltak 2007-től, illetve a kamat 2-3 lépésben történő adóztatását, E munkabizottság még javasolta, de végül is a főbizottság nem fogadta el, hogy kerüljön beiktatásra egy egyszerűsített személyi jövedelemadó is egy adókulccsal. Gyökeres átalakításra javasolták ugyanakkor 2007-től az önkormányzatokat illető szja jutatatást a személyi jövedelemadó kétfelé bontásával, 18 %-os (helyi) személyi jövedelem adóra (ami a teljes jövedelmet terheli), valamint 2007-től a csak 2,5 (2006-ban 1,7) millió Ft feletti jövedelemre kivetendő 20%-os központi (szolidaritási) adóra; ez együttesen lényegében azonos adómértéket jelent a 2005. évi 18/38 százalékos adótábla
4
szerinti adóval, ha 38 %-os adó sávhatára 2,5 millió Ft-nál lenne. Felvetődött ugyanakkor alternatívaként az is, hogy kerüljön visszaállításra a 2005-re megszűntetett középső 26 %-os adósáv. A több adósávot egyébként a 2005. őszén az adótörvény vita során a munkáltatói szervezetek is javasoltak. Végül is 2006-ra (és már évköziként 2005-ben) jellemzően olyan változások valósultak meg aminek nincs politikai kockázata. Lehetne elemezgetni azt is, hogy 2010-ig szólóan is már törvénybe foglaltak néhány kedvező változtatást, de ezekkel szemben –lévén feles törvénnyel megalkotottak– szkeptikus vagyok; bármikor megváltoztathatók. És meg is fogják változtatni, még akkor is ha marad a jelenlegi koalíció. Gondoljunk csak a sok közül két területre ami kiválthatja ezt: a társadalombiztosítás és az egészségügy tovább már nem halogatható átalakítása, amihez majd kellenek a többlet adóforintok. A személyi jövedelemadóztatásban végrehajtott változásokról elmondhatjuk, hogy gyakorlatilag senki helyzetét nem rontotta 2005-höz képest. Ugyancsak igaz ez az ezzel összefüggő családtámogatási rendszer átalakításáról (bár itt van olyan jövedelem csoport, ahol némi csökkenés is lehet: a magas keresetű három vagy annál több gyerekesek, akik számossága azonban kicsi). Ami viszont nem valósult meg 2006-ra (csak törvénybe foglalt ígéret van erre 2006. utánra), az munkáltatói, foglalkoztatói bérjárulékok csökkentése. A foglalkoztatottat terhelő járulékcsökkentés pedig fel sem merült semmilyen időtávon, sőt egyes tőkejövedelmeknél bevezették a 4 %-os egészségügyi hozzájárulás fizetését. Iparűzési adó megoldatlan problémája Az iparűzési adó azok közé tartozik, amely nem kötelező adó, annak bevezetése az önkormányzatok jogköre, és teljes egészében őket illeti. Ez az adó teszi ki a helyi adóbevételek 85 százalékát, így döntő szerepe van az önkormányzatok finanszírozásában. Látni kell azt is, hogy csak ott van értelme ezt alkalmazni, ahol vállalkozások működnek, és ebből adódóan ott van jelentős bevétel belőle, ahol nagy árbevételű cégek vannak jelen. Mivel a korrigált árbevételt adóztatja, a veszteséges vállalkozásokat is terheli, valamint a szolgáltató tevékenységet végzőket –mivel náluk az anyagköltség kicsi– jobban terheli, ezért sokak véleménye szerint igazságtalan adó. A 2005. év eleji szakmai viták során hamar kiderült, hogy számtalan egymásnak ellentmondó szempont és érdek jelenik meg ezzel az adóval kapcsolatosan. Nyilvánvaló, hogy a nagyobb érdekérvényesítő képességgel rendelkező nagy
5
iparűzési adóbevétellel rendelkező nagyvárosok elfogadhatatlannak tartották ezen adó megszűntetését, de még más alapokra történő átállítását is, érthetően féltve az eddigi legfőbb adóbevételi forrásukat. Ugyancsak ellenérdekeltség fogalmazódott meg azok részéről, akik az adóalapjuknál jelentős anyagköltséget vonhattak le, mert náluk ez nem adócsökkenést, hanem adóemelést jelentet volna. Alkotmányossági problémaként vetődött fel hogy egy átfogó módosítás csak kétharmados törvénnyel lenne lehetséges, mivel ez az önkormányzati törvényt is érinthetne, és ennek politikai megoldhatósága nem áll(t) fenn. A pénzügyi kormányzat és az adószakértők között vita alakult ki arról, hogy az iparűzési adó mennyiben tekinthető az Unió előírásainak is megfelelő adónak, nem ütközik-e a hozzáadottérték-adó (áfa) direktívába, miszerint más ilyen típusú adót nem lehet működtetni a közösség tagállamaiban. A szakértők szerint a magyar iparűzési adó kísértetiesen hasonló ahhoz az adóhoz, amivel kapcsolatosan éppen eljárás volt (van) folyamatban az Európa Bíróság előtt. A viták során számtalan elképzelés került felszínre amivel fel lehetne váltani ezt az adót, de mindben közös volt a versenyképesség növelésre való hivatkozás. Meglátásom szerint azonban azt, hogy a jelenlegi rendszer megszűntetése és új adó bevezetése hogyan hat a nemzetgazdaság versenyképességének növelésére egyik megoldásnál sem mutatták be, amin nem lehet csodálkozni, ugyanis ehhez sokkal mélyebb, a vállalkozásoknak településszerkezetre lebontott, és a belépő új adóalapok (adók), járulékok, adómérték növekedések változásával is kellett volna számolni. Erre azonban részben nem volt idő, illetve nem voltak meg a szükséges mélységű adatok. Az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az iparűzési adó 2006-ban nem szűntethető meg, még akkor sem, ha meglennének ennek az ellenzék közreműködését biztosító feltételei is. Ugyanis bármilyen átalakítás mélyen érinti az önkormányzatok finanszírozását, így egy önkormányzati reform nélkül semmilyen átalakítás nem lehetséges, mert az adóbevétel struktúra bármilyen megváltoztatása teljesen felborítja a jelenlegi finanszírozást. Tovább menve azonban belátható, hogy önmagában még egy önkormányzati reform is kevés ehhez. Szükséges lenne egy teljes államháztartási reform is. Belátható, hogy egyetlen kormányon lévő erő sem vállalna fel a választások előtt egy évvel, bármit is téve, jelentős támadási felületet adva ezzel ellenzékének. Ami született az azonban nem nevezhető homogén helyi adó javaslatnak. Mintha a kidolgozói nem tudták volna eldönteni, hogy központi adóként szedjék-e be, vagy maradjon helyi. Ugyancsak nem volt egyértelmű elképzelés arra, hogy kit terheljen közvetlenül a beszedendő adó, a vállalkozókat, vagy a magánszemélyeket. A szakértők egy csoportjának koncepciója szerint, mint már korábban utaltam rá, egy 18 %-os, helyi adót jelentő lineáris személyi jövedelem adó került volna
6
bevezetésre, amit kötelező az önkormányzatnak kivetni, de nem biztosítaná azt, hogy az teljes egészében a kivetőnél marad, átkerülhet régióba is. Ehhez azonban 2/3-os törvényt kellene módosítani, ezért felvetődött, hogy ez lehetne helyi adóként működő is, ami azonban levonható lenne a központi 20 %os) személyi jövedelemadóból. Látható, hogy ez az adó közvetlenül a magánszemélyeket terheli. Ez még akkor is filozófiaváltást jelentene az eddigiekhez képest, ha nem új adófajtaként kerülne bevezetésre (eddig is volt szja), mert eddig csak áttételesen, a költségvetési törvényben meghatározottak szerint részesültek az szja-ból az önkormányzatok, annak 40 %-t megkapva visszaosztásos formában, ez nem saját bevételük. A számítások ugyanakkor világossá tették, hogy ez kb. 950 milliárd forint bevételt eredményezne, ami közelítőleg 150 milliárddal több mint jelenleg az iparűzési adó és a visszaosztott szja. Ugyanakkor a központi költségvetés bevétele mintegy 560 milliárddal csökkenne, amit máshonnan kellene pótolni. Nem meglepően ez csak adó- és járulék emelésből lett volna lehetséges, ami a társasági adónak 3 százalékos, illetve a munkáltatói egészségügyi járulék 2,5 százalékos növelésből is csak részben (kb. 250 Mrd Ft) lehetne ellentételezni. A további forrást az önkormányzatok normatív hozzájárulásainak csökkentése jelenthette volna. Az iparűzési adó kivezetése az elképzelések szerint már 2006ban megkezdődött volna 1 %-os mértékcsökkentéssel, majd 2007-ben és 2008ban 0,5-0,5 %-al csökkenve szűnt volna meg, úgy hogy 2006-tól 3 %-os társasági adó növelésre, valamint az iparűzési adónak a társasági adóból való levonása is megszűnt volna, valamint a vállalkozási célú ingatlanokra 2006-ban négyzetméter alapú, 2007-től értékalapú ingatlan adót kellett volna bevezetni. A tervezett 3 százalékos társasági adó emelést –még akkor is, ha a javaslat szerint az első 5 millió forintig egy kedvezőbb (10 %-os) kulcs lenne alkalmazható– jogosan érte erős kritika, mivel az emelés éppen a meghirdetett versenyképesség növelés ellen hatott volna, illetve a kulcs növelés, és –a számítások szerint– a vállalkozói ingatlanadó a helyi adó terhelést a kis- és közepes vállalkozások felé tolta volna el, még inkább terhelve a kis és középvállalkozásokat. Végül is egyenlőre maradt a iparűzési adó úgy ahogy volt, csak 2007 után szűnik meg. Ekkorra kell felváltania egy később kidolgozandó, az önkormányzatok működését (legalább a jelenlegi szinten) biztosító más rendszernek. Személyes véleményem szerint, előkerülnek még azok az anyagok, amiket 2005-ben a szocialista-apparátus túlsúly elvetett az Adóreform Bizottság szdsz irányultságú, nagyobb és gyorsabb változást megcélzó munkájából. Ugyanis azok feltártak szinte minden lehetséges megoldást, így legfeljebb az egyes elemek súlyaránya lehet majd más 2008-ban.
7
Áfa kulcs csökkentés mint szavat-szerző megoldás Ha a versenyképesség növelése volt a cél az adóváltoztatásokkal, akkor teljesen érthetetlen, hogy miért került napirendre az áfa kulcsok változtatás. Ugyanis az áfa mértéke a gazdaság szereplőinél (a vállalkozásoknál) semlegesnek tekinthető, mivel náluk ez csak átfutó tétel, mert amit a vásárlásainál kifizet, azt a vevőinek kiállított számlájában továbbhárítja. Az áfát soha nem a vállalkozó fizeti, hanem a végső fogyasztó, vagyis a magánszemély vevő. Az igaz, hogy nálunk az áfa nem kedvezményes mértéke nagyon magas, 25 százalék volt, és a 15 százalékos kedveszményes kulcs is az Uniós ajánlás szerinti nem kedvezményes kulcs alsó értékén áll. A gazdasági szakemberek, a gazdasági érdekképviseletek szinte teljesen egybehangzó vélemény volt, hogy az áfa mérték változtatással nem kellene foglalkozni. Azonban látni kellett, hogy a politika már a 2006-os választásokra kacsingatott, amikor az áfa kérdést napirenden tartotta. Felvetődött, hogy a 25, illetve a 15 százalékos mértéket egységesíteni kellene 20 % körül, követve ezzel a szlovák példát. Erre vonatkozóan a PM által végzett számítások szerint –statikusan, és egyéb feltételeket (pl.: volumen) változatlannak véve– a felső kulcs 1 százalékpontos csökkentése 45 milliárd forint adóbevétel kiesést okozna, de ezzel szemben a 15 százalékos mérték 1 százalékpontos emelése csak 30 milliárd bevétel növekedést jelentene. A számítások során arra jutottak, hogy nem történne lényeges változás (teher növekedés) egy társadalmi csoportnál sem, és csak a nyugdíjasoknál lenne 20 százalékos egységes kulcs esetén –az egyik változat szerint– többlet teher. (Kicsit más képet mutatott az a számítás, amikor a jövedéki adó és a regisztrációs adó emeléssel is számoltak ezzel egy időben, de a különbség nem jelentős.) Az áfa-kulcsok egységesítésének árhatása egységes áfa-kulcs (%): Fogyasztói kosáron mért árhatás (szp.) jöv. és reg. adó emeléssel együtt (szp.) Nyugdíjas kosáron mért árhatás (szp.) jöv. és reg. adó emeléssel együtt (szp.)
20 –0,62 0,05 0,07 0,55
I. változat 19,5 –0,99 –0,25 –0,31 0,22
19 –1,36 –0,55 –0,69 –0,10
20 –0,13 0,17 –0,11 0,32
II. változat 19,5 –0,35 –0,01 –0,37 0,08
19 –0,56 –0,20 –0,65 –0,15
Forrás: Adóreform Bizottság Áfa munkacsoport 2005. 03.29.
8
A változások (megtakarítások) az egyes jövedelmi tizedekben 1,4%
7 000 Ft 6 000 Ft
1,2%
változás
5 000 Ft
1,0%
% (jobb skála)
4 000 Ft
0,8%
3 000 Ft
0,6%
2 000 Ft
0,4%
1 000 Ft
0,2% 0,0%
0 Ft alsó
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
felső
Forrás: Adóreform Bizottság Áfa munkacsoport 2005. 03.29.
Megítélésem szerint az elvégzett számítás inkább nevezhető becslésnek, mivel nem vizsgálta dinamikusan a várható hatást, valamint túlbecsülte az élelmiszerek árrugalmasságát, és alá becsülte az egyes jövedelmi csoportokon belül az élelmiszer kiadásokra fordítható többlet forrásokat (ez utóbbinál azt feltételezve, hogy a felső kulcs csökkentése miatti megtakarítás fedezni fogja az élelmiszer kiadások növekedését). Ugyancsak problémát láttam (látok) abban is, hogy a 25 százalékos kulcs csökkentésénél evidenciaként kezelték azt, hogy az 5 százalékos kulcscsökkentés teljes egészében megjelenik az árakban, és a csökkenés tartósan fenn is marad. Ugyancsak nem mutatja a fenti számítás azt, hogy milyen hatása lenne a változásnak a családok szintjén, különösen a több gyermekkel rendelkezőknél, valamint a nyugdíjasoknál. Ennek ellenére –érezve ennek problémáját– mégis felmerült, hogy a minimálbéreseknél, a nyugdíjasoknál az egységes áfa kulcs bevezetése csak kompenzációval (ártámogatási automatizmusokkal) lenne lehetséges, különös figyelemmel a gázárra (ami 15-ből a magasabb egységes kulcsba került volna át). Az egységes áfa kulcs azonban hamar lekerült a napirendről, mivel – meglátásom szerint– a döntéshozók nem merték vállalni annak következményeit, hogy állandó támadásnak legyenek kitéve egy politikailag kényes időszakban, 2006 elején. Ráadásul, mint már utaltam rá, az egységesítést alátámasztó számítások vélhetően nem voltak meggyőzően, széles kutatáson is alapulók, ezért azoknak hinni nagy kockázatot jelentett volna, különösen, ha 2006. áprilisában ez egy nagyobb terhelést jelentő „végeredmény” lett volna. De ez
9
nélkül is, mivel abban nem lehetett kétségük, hogy az ellenzék kommunikációjában ez egyértelműen mint a kisjövedelműeket sújtó (élelmiszer) áremelésként jelent volna meg; és talán nem is alaptalanul. Mivel azonban már túlzottan elkötelezték magukat különböző politikusok az áfa felső kulcsának csökkentése mellet, már nem lehetett kihátrálni ebből. Így aztán maradt a 25 százalék csökkentése 20-ra, kiegészítve azzal a meg nem alapozott kijelentéssel, hogy az ebből adódóan a fogyasztói árak is csökkenni fognak. Ha pedig mégsem lesz önkéntes kereskedői ármérséklés, akkor majd adminisztratív eszközökkel („árkommandók”) szereznek ennek eleget (amit mondanom sem kell, egy piacgazdaságban több mint nonszensz: meggondolatlan demagógia (de hát szavazatot ez (is) hoz(hat). Az áfa csökkentés ráadásul a benzinnél és a gázolajnál már 2005. októberében megvalósult, mivel a kormányzat nem merte felvállalni azt, hogy az olaj világpiaci áremelkedése miatt a benzin ára a 300 Ft/l (lélektani) határ felé emelkedjen. Utólag megítélve ez elhamarkodott lépés volt, ami csökkentette a költségvetés (áfa)bevételét. Általam és más szakemberek által már 2004-ben is látható volt, hogy az áfa bevételek tervezésével gondok vannak: sehogy sem akar(t) befolyni az a bevétel amit vártak. Az elmaradás –szerintem– valós okát, a hibás tervezést azonban nem ismerték be, hanem az egyébként is nagyobb hiányt mutató költségvetési bevételt kozmetikázandó lehetetlenné tették 2004 augusztusától az áfa kiutalást, nehéz pénzügyi helyzetbe hozva ezzel a vállalkozások sorát; megkockáztatom: ez az egyik fő oka a 2005 közepére kialakult körbetartozásoknak is. A szocialista-liberális koalíció az áfa csökkentéssel –meglátásom szerint– váratlan, ugyanakkor valószínűleg nem szándékolt, választási „segítőt” kapott a nagy kereskedelmi láncoktól, akik a óriási reklámmal tudatosították, hogy 5 százalékkal csökkenni fog az áfa 2006-tól, amit úgymond ők már 2005-ben érvényesítenek. (Persze itt szó sem volt áfa csökkentésről: a saját árrésük terhére adták a 4 % bruttóár csökkentést, forgalomnövelési szándékkal. Az persze más kérdés, hogy ez mit jelentett a költségvetés áfa bevételére nézve. Hozott-e akkora bevételt a forgalom növekedésből adódó áfa, mint amennyi kiesett az alacsonyabb árra fizetett 25 %-al; a kiesés 100 Ft csökkentés előtti bruttó eladási árra számolva 0,95 Ft áfa volt, ami 5%-os forgalomnövekedés esetén eredményes azonos áfa bevétel tömeget az árcsökkentés előttivel.)
10
Új adók 2006-ra Egyszerűsített közteherviselési hozzájárulás (ekho) 2000-től már az előző kormányzati ciklusban, de különösen 2002 végétől felerősödött az a politikai törekvés –a munkavállalók sérülő érdekeire hivatkozva–, hogy az un. kényszervállalkozókat valamilyen eszközzel visszatereljék a munkaviszonyos foglalkoztatás körébe. A hivatkozás azonban a legtöbb esetben nem kívánja a valós okot megnevezni, helyette inkább a munkavállalói jogok sérülését emlegetik. A jogsérelemnél kiemelten említik, hogy a felmondási jogok sérülnek, mivel egy megbízási, vállalkozói szerződést gyakorlatilag felmondási idő nélkül meg lehet szűntetni, valamint az, hogy sérülnek az egyéb (pénzbeli) társadalombiztosítási (táppénz, gyes, stb) jogaik. Ezek az érvek azonban csak részben igazak, mivel az előbb említett jogok nem csak a munkaviszonyhoz köthetők, hanem a vállalkozókat, a társaság tagjait is megilletők. Megfigyelhető, hogy ezen érvelők többsége valamelyik szakszervezethez köthető, vagy azzal érdekszövetségben dolgozó (munkaügyi) minisztériumi vezető. Nem lenne igaz azt állítani, hogy a vállalkozóként foglalkoztatottak között nincsenek olyanok, akik ezt kényszerből választották. Azonban csak azokat értem ide, akiket valóban az kényszerített arra, hogy „vállalkozzanak”, akiknek egyébként máshogy nem lett volna semmilyen jövedelmük. Ugyanakkor állítom, hogy ezen számlás foglalkoztatotti kör döntően nem kényszerből lett vállalkozó, hanem gazdasági racionalitásból, mert felismerte, hogy így magasabb jövedelemre tehet szert. Ne gondoljuk, hogy ez csak a 2000-es évek „találmánya”. Lehet, hogy sokan már nem emlékeznek, vagy nem szívesen emlékeznek, de 1982 (!) óta –24 éve– így van ez, amikor a vállalati gazdasági munkaközösségek működésének teret adtak, és a munkavállaló a túlórát ebben a formában számlázta, mint szocializmusbeli „vállalkozó”. Ebből alakult ki aztán az egész kisvállalkozói piacgazdaság kezdeti magyar formája, a gmk, a kisszövetkezet, majd a bt, de részben a családi kft-k is. Ha az adórendszer olyan amilyen, hiába való próbálkozásnak tekintem, hogy most adminisztratív eszközökkel akarják felszámolni ezen foglalkoztatásokat. Nem sok sikert jósolok ennek, még akkor sem, ha már miniszteri irányelv is született a foglalkoztatások minősítésére. A hatalom mindig téves úton jár akkor, amikor megenged jelentős eltérő szabályokat az adózásban egyes formák javára, és később az azt választókat adminisztratív eszközökkel próbálja kiszorítani ebből. Látni kellene pedig, hogy nem lehet minden vállalkozásra adóellenőrt, munkaügyi felügyelőt küldeni, ugyanis nincsenek annyian hogy mindenütt ott legyenek. Persze lehet majd példát statuálni. Ez azonban egyrészt azonban politikailag nem lesz kifizetődő, másrészt a foglalkoztatott-foglalkoztató úgy is
11
meg fogja találni a megoldást arra, hogy ne fizessen (sokkal) több adót, járulékot. És ez még nem is biztos, hogy csak a fekete-szürke foglalkoztatásban fog megjelenni, hanem esetleg új formációt fognak létrehozni, jobban fognak dokumentálni, ami által nem, vagy csak nehezen lesz bizonyítható a színlelt vállalkozói lét. Elvileg az ekho lehetőséget teremtett volna az előbbi probléma kezelésére, ha azt nem csak szűk körben a média és művészeti foglalkozásokban engedték volna meg. Persze a jelenlegi formájában, amikor az ekho szerinti adózásba az is bekerülhet aki nem vállalkozóként „tevékenykedik” jelenleg, hanem valóban munkavállalóként foglalkoztatják, nagy lett volna a költségvetési kockázata annak, ha több szakma, foglalkozás élhetne ezzel. Ha a rendszer megengedi, hogy az alkalmazott is válassza az ekhot, akkor, a választás majdnem biztos. Két okból: az egyik, mert így több marad a zsebében, a másik, hogy most lesz igaz igazán, hogy a foglalkoztató nyomására (mint ne mondjak kényszerítésére) fogja ezt választani, mert így a munkaadójának kevesebbe fog kerülni. A vesztesei ennek azonban az ekhos „foglalkozások” űzői lesznek, akik között valószínűleg döntő többségben vannak az evas un. kényszervállalkozók, vállalkozások, amin nem lehet meglepődni a (mindkét félnek) nagyon kedvező adózás miatt. A luxus adó A vagyoni adónak nálunk nem nagy szerepe van az adóbevételekben, azonban az máshol sem jelentős a GDP-hez viszonyítva. Ezen belül az ingatlanadó még kisebb.
Ausztria Olaszország Németország Spanyolország Írország Szlovákia Svédország Egyesült Államok Egyesült Királyság Magyarország
Vagyoni adó A GDP %-ában 0,6 1,8 0,9 2,3 1,8 0 1,9 3,0 4,4 0,7
Rendszeres ingatlanadó 0,3 1,0 0,4 0,7 0,6 0,4 1,1 2,0* 3,3 0,2
* háztartások 1 %, más 1 % Forrás: Hetényi István: Adózási dilemmák, 2004. (OECD statisztika 2000)
12
Az ingatlanadó véleményem szerint adóelméleti oldalról támadható a kettős (esetenként a többszörös) adóztatás miatt. Ugyanis az ingatlan egy már adózott jövedelemből kerül építésre, vásárlásra. Még akkor is, ha tudott, hogy valószínűleg sok a nem adózott jövedelemből származó ingatlan (is); ezeknél azonban az eredeti jövedelmet kellene feltárni és adóztatni. Második problémát abban látom, hogy az ingatlan után, akár adás-vétel, akár öröklés útján vált gazdát, eltérő mértékben ugyan, de illetéket kell fizetni, amit ugyan nem adónak nevezünk, de az akkor is adó. Így adóelméleti alapon megkérdőjelezhető ezek együttes alkalmazása. (Persze jövedelem adót is fizetni kell bizonyos esetekben, ha többért adom el, mint vettem, építettem, de ezzel nincs gond, mert ebben az esetben jövedelemtöbblethez is jutottam.) Magyarországon az ingatlanadóztatás (lakás, üdülő, telek) az önkormányzatok jogköre, vagyis helyi adóként funkcionáló, eddig is létező adófajta volt, és 2006ban is fennmarad. Az iparűzési adó kapcsán már említettem, hogy felmerült 2005. tavaszán, hogy a vállalkozási célú építmények adóztatásával lehetne részben kiváltani az iparűzési adót. Ez azonban jelentősen átrendezte volna a vállalkozások helyi adó terheit, mégpedig a jelentős ingatlan vagyonnal rendelkezők –elsősorban a pénzügyi szolgáltatók– terhére, ami egyik oka lehetett ezen javaslat elhalásának, figyelemmel arra is, hogy a bankadót is nehezen nyelték le az érintettek korábban. 2005 nyarán a miniszterelnök váratlanul előállt a luxusadó ötletével, ami a 100 millió forint feletti lakást (lakóházat), üdülőt adóztatja majd, egy számított érték alapján. Az adóbevétel az önkormányzatot illeti meg, azonban nem önkormányzati (helyi) adó, hanem központi adó, de a fizetendő adó megállapításához kötelező rendeletet alkotnia az önkormányzatnak. (Ha esetleg nem alkotná meg a rendeletet, akkor a törvényben megadott sávok középértéke az adó négyzetméterenként.) Az adóbevallást a magánszemélynek kell megtennie, amire az önkormányzat veti ki az adó mértékét, ami már önmagában is aggályokat vet fel, mert a besorolást, az értékmeghatározást a magánszemélyre bízza. Mint már bemutattam, az ingatlanadóztatás máshol is van, és nálunk is létezik. Ezért gazdaságilag érthetetlen, hogy miért nem a meglévőt alakították át úgy, hogy az mindenkire kiterjedő legyen. Persze politikai indíttatásból érthető. Ugyanis ez sokak körében népszerű adó fajta lesz, a „fizessenek a gazdagok” populista frázisa alapján, és így ez a szocialistáknak szavazatokat hozhat. Ellenvethető, hogy vihet is szavazatokat. Ez is igaz, de mivel a 100 millió feletti ingatlanok számossága kicsi, ezért ezzel akár nem is kell számolni. Megjegyzem ez igaz a az ebből származó bevételre is, ami várhatóan néhány milliárdot fog csak kitenni feltéve, ha mindenki aki érintett pontosan be is vallja, ami azért
13
kétséges; az ellenőrzésére pedig (főleg a fővárosban) önkormányzat nem lesz képes az egyéb feladatai mellett. Adóadminisztrációs terhek meghirdetett csökkentése, és a valóság 1990-től eddig minden kormány előbb, vagy utóbb előjött az adminisztráció csökkentésének ötletével. Sajnálatos, de ez mindig meg is maradt a szavak szintjén, gyakorlatilag semmi sem változott. Nem volt ez másként 2005-ben sem. Már említetem, hogy ezek nagyrészt figyelemelterelő szándékkal történnek, mert amíg a vállalkozások, vállalkozók érdekképviseletei azon törik a fejüket, hogy hol és mit kellene egyszerűsíteni, addig sem foglalkoznak mélyebben más, érdemi adót csökkentő elképzelések kitalálásával. Kétségtelen, hogy az adminisztrációs terhek jelentős részét az okozza, hogy bonyolultak az adó (és teszem hozzá a számviteli) szabályok, így ha azokat be akarja tartani, alkalmazni kívánja akár a vállalkozó, akár az adóhatóság (egyéb állami szerv), akkor nem lehet mást tenni, mint papírról is papírt gyártani. Mindent azonban nem lehet ráfogni a szabályok bonyolultságára, vagy ha mégis, akkor érdemben meg kellene vizsgálni, hogy valóban szükség van-e a bonyolult szabályokra, ki hasznosítja a gyűjtött, kapott információkat. Ez sajnos rendre elmarad. 2005 elején a (pénzügyi)kormányzat az egyszerűsítés jegyében bejelentette, hogy 2006-tól egy folyószámlára lehet majd fizetni az adókat, nem kell azt több mint 20 jogcímen elkülönülten utalni. Az egy számlára fizetett adót az adóhatóság fogja a bevallások alapján a különböző adók kiegyenlítésre felvezetni. A feladat megoldás kidolgozása során azonban hamar kiderült, hogy ez ebben a formában nem lehetséges. Már 2004-ben készült egy megvalósíthatósági tanulmány az apehnél 2 erre vonatkozóan, ami csak azt tartotta megoldhatónak, hogy ha az adók fizetése egy átutalással történik, akkor azon az átutaláson az adózónak meg kell jelölnie, hogy melyik adói kiegyenlítésére szánta az összeget. Az Adóreform Bizottság Egyszerűsítési munkabizottságában megvizsgáltuk az eredeti kormányzati elképzelést, és a végzett számítógépes modellezés alapján (is) arra jutottunk, hogy az arra az eredményre vezetne, hogy a jelenleg rendezett adóhatósági adónyilvántartás (folyószámla) teljesen összevissza képet mutatna. Ennek a fő oka, hogy az adózók által a bevallásban feltüntetett adók összege nem egyezik meg az arra ténylegesen fizetettel, és azt valamilyen sorrend szerint fel kell osztani. És ekkor még nem is vettük figyelembe azt az esetet, amikor az
14
adóhatóság utal ki adót, például áfát. Ezt is figyelembe véve végül is a Bizottság lényegében az apeh-féle változatot fogadta el. Legnagyobb meglepetésre a 2005 júliusában a kormány javaslatára (nem tudni kinek a véleményét elfogadva, mivel tudtommal ez a koncepció sem a PM, sem az APEH, de egyik érdekképviselet támogatását sem bírta) a bizottság által elvetett megoldást foglalta törvénybe a jogalkotó, 2006. áprilisi hatályba lépéssel. Valószínűleg a támogatottság hiányának is (ami alatt pénzügyit is kell érteni) betudhatóan végül is októberre ebben a tekintetben azonban győzött a józan ész, és decemberben több más évközi módosításból való visszatáncolással együtt ezt nem léptetik hatályba 2006-ban (és csak remélni tudom, hogy sohasem). Ugyancsak fiaskónak bizonyult az elektronikus adóbevallások és adatszolgáltatások 2006-ra tervezett év eleji bevezetési elképzelése. A törvényi szabály szerint már 2006. januártól minden egyes munkavállalóról, foglalkoztatottról havonta, személyre szólóan adatot, illetve havonta (egyes adózóknak negyedévente, ha csak negyedévente kell adót fizetniük) adóbevallást kellett volna adni az apeh részére. A gyakoribb adóbevallás a már ismertetett egy adószámlás rendszerhez igazodva került volna alkalmazásra. A személyre lebontott adatszolgáltatás az adókról, járulékokról viszont a majdani (kitudja mikor) megteremtésre kerülő egészségbiztosítási ellátási jogosultság ellenőrzését szolgáló nyilvántartáshoz, illetve az ugyancsak távoli jövőben létrejövő állami nyugdíjbiztosítási életjövedelmi nyilvántartáshoz lenne szükséges. (A magán-nyugdíjrendszerben már személyre szóló számlákon mutatják ki a járulékokat.) Ennek bevezetésével együtt sort akartak keríteni párhuzamos adatszolgáltatások megszűntetésére is, ami azonban csak részben lesz igaz, a már említett decemberi visszalépő törvénymódosítás miatt. Sajnos csak az valósul meg, hogy a munkáltató által az alkalmazottjának történő évvégi szja megállapítás szűnik meg a részletes adatszolgáltatással, de 2006-ról még az állami nyugdíjbiztosító felé is közölni kell ugyanazon adatokat, mint az apeh felé. Azt az Adóreform bizottsági javaslatot, hogy a magán-nyugdíjpénztárak felé küldött adat is épüljön bele az apehnak beadandó adatok közé –ez három adat lett volna összesen–, és az apeh adja át a magán-nyugdíjpénztáraknak, elvetette a pénzügyi kormányzat, azzal a szerintem nem valós indokkal, hogy ezek a pénztárak a magánszférához tartoznak és ezért nem lehetséges ilyen megoldás. Az elektronikus adatszolgáltatásról és adóbevallásról meghozott 2005. nyári törvényt követően azonban kiderült, hogy azok fogadására –vélhetőleg pénz hiányában– az adóhatóság nem tud felkészülni. Ezért a tervezett bevezetés időpontját későbbre halasztották, és szűkítettét a 2006-ban (májustól) már
15
elektronikus adatszolgáltatásra, adóbevallásra kötelezettek körét (1 millió 200 ezerről, kb 50 ezerre). 2007. januárjában azonban a most mentesítetteknek is teljes 2006. évről visszamenőleg ugyanolyan havi, és személyre szóló bontásban kell adatot szolgáltatniuk, mint az 50 ezres körnek. Kiderült azonban az is a kisvállalkozásoknál –ezek teszik ki a teljes vállalkozási létszám kb. 95 százalékát, így számuk több mint 1 millió– , illetve ezek többségének könyvelését végző (külső) könyvelőknél, irodáknál, hogy ők sincsenek felkészülve az elektronikus adatszolgáltatás teljesítésére. Széles körben hiányzik az ehhez szükséges korszerű számítógépes háttér, illetve az elengedhetetlen internetes kapcsolat. Külön gondot jelent az, hogy a magyar vállalkozási szerkezetből különösen adódó külső könyvelőkkel történő könyveltetés miatt az egész elektronikus bevallás csak akkor lesz működőképes, ha a könyvelő mint meghatalmazott írja alá a vállalkozó bevallást. Viszont ezt nem nagyon akarják felvállalni, mivel nem egyértelműen szabályozott a törvényekben, hogy milyen felelősség terheli egy hiba esetén a könyvelőt, hogy tudja kimenteni magát az apeh (anyagi) következmények alól. Az is gondot jelent, hogy a vállalkozók sem kívánják megfizetni a többletmunkát, az eszközbeszerzés kiadásairól már nem is beszélve. Sajnálatosan hiába fogtak össze a szakmai (könyvelő, adótanácsadó) szervezetek és léptek fel közösen –nyilvánossághoz, de a miniszterelnökhöz is fordulva segítségért–, semmi sem történt; vagyis most is érvényesült „kutya ugat a karaván halad” effektus. Pedig az érintettek nem szembemenni akartak az elektronikus bevallással, hanem olyan megoldásokat kerestek, amivel megbízhatóan, és megnyugtatóan rész tudnak venni a megvalósításban. Jelenlegi szabályozás alapján valószínűsíthető, hogy a zökkenő mentes átállás nehezen képzelhető, már csak azért is, mert várható egy nagyfokú betartás is a könyvelőktől. A fekete foglakoztatás csökkentésének egyik eszköze lehet a személyre szóló adatszolgáltatás, illetve az ehhez kapcsolható biztosítási jogosultság nyilvántartás. Ugyan ebbe a körbe tartozik az is, hogy biztosítani kell, hogy a foglalkoztatottról a munkába lépés pillanatától tudjanak az állami szervezetek, hogy ne lehessen kibújni egyrészt az adó és járulék fizetés alól sem a foglalkoztatottnak, sem a foglalkoztatónak. Ezért teljesen érthető, ha erről adattok kérnek. De az már biztos nincs rendjén, hogy ugyan azt az adatot – vagyis, hogy alkalmazta a munkáltató a dolgozót egy adott naptól– két helyre is meg kell küldeni még a munkába lépés előtt. Ennek megszűntetésére is volt javaslat, amit az érdekképviseletek is támogattak, és az Adóreform Bizottság is elfogadott. Egyedül a munkaügyi tárca képviselője nem tartotta helyesnek, hogy szűnjön meg az EMMA (Egységes Magyar Munkaügyi Adatbázis), ami érthető
16
a részükről, mert kb. 3 milliárd forintot fordítottak a kialakítására. Pedig már a neve sem jó, mivel nem tartalmazza a teljes magyar foglalkoztatotti állományt, csak a munkaviszonyos alkalmazottakat. Arról nem is beszélve, hogy a 2004 előtti munkaviszonyt létesítettekre vonatkozó adatok pontatlanok megbízhatatlanok. Nem sikerült eredményt elérni abban sem, hogy a társaságoknak a mérleg adatait ne kelljen három szervezetnek, az apehnak, a cégbíróságnak, és az IM Céginformációs Szolgálatának, külön-külön megküldeniük. Néha úgy tűnik van szándék ezek felszámolására, de a végén senki sem meri felvállalni, hogy lépjen is. Így aztán marad minden a folyamatos ígérgetés szintjén, az adminisztrációs teher pedig nem hogy csökkenne, de még növekszik is. A kormányzat valószínűleg úgy éli meg az adóhatósági adó-megállapítást is, mint adminisztráció csökkentést a vállalkozásoknál, mivel megszűnik a munkáltatónál a foglalkoztatottja részére ezen korábbi feladata. Két dolog itt azonban figyelmen kívül marad. Az egyik, hogy a személyre szóló havonta (így 12-szer) történő új adatszolgáltatás minden hónapnap jelentkező teher lesz, míg a munkáltatói adó-megállapítás csak évente egyszer, évelején volt. A másik az, hogy valóságban egyenlőre nem fog megszűnni a munkáltató adó-megállapítási feladata sem, az alkalmazottja nem fogja az adóhatóságit választani, mert tetszik nem tetszik, joggal vagy anélkül, de bizalmatlan az apehal szemben , és önadózásról fog nyilatkozni. A végén aztán, mivel maga nem tudja elkészíteni az szja bevallását, a munkáltatójához fog fordulni segítségért, aki nagyvalószínűséggel sokaknak meg fogja azt csinálni. Az, hogy valaha rászánja-e magát valamely kormányzat egy átfogó, tágan értelmezett adóreformra szinte lehetetlen megjósolni. 1988 óta ilyen nem történt, csak toldozgatás-foltozgatás volt. Ideje lenne már nagyobb bártorsággal kezelni a kérdést politikusaiknak, bármilyen színben is vesznek részt a választási versenyben és bármelyik is győz. 2006. január 08. Zara László
1
A munkám során felhasználásra került: Az adóreform koncepciója és a rövidtávon javasolt lépések (Mellékletek 1-8. is), Adóreform Bizottság, Budapest 2005. március 31. 2
Az egységes adóbefizetés rendszerének kialakítása. APEH 2004. május 12.
17
