Geréby György ISTEN ÉS BIRODALOM
PARTICIPATIO Sorozatszerkesztõ Borbély Gábor Geréby György
Geréby György
ISTEN ÉS BIRODALOM Politikai teológia
Akadémiai Kiadó, Budapest
A kötet a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal és a Kutatás-fejlesztési Pályázati és Kutatáshasznosítási Iroda támogatásával jött létre, amely támogatás forrása a Kutatási és Technológiai Innovációs Alap.
ISBN 978 963 05 8790 7
Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztõk Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19. www.akademiaikiado.hu Elsõ magyar nyelvû kiadás: 2009 © Geréby György, 2009 © Akadémiai Kiadó, 2009
Tartalom
Bevezetés
7
Joseph Ratzinger és Jürgen Habermas vitája
17
Róma és az üdvtörténet
32
A népek angyalai, avagy lehetséges-e nemzeti kereszténység?
58
Egy atya és két fia
84
A „párthus nyíllövés” Erik Peterson Carl Schmitt politikai teológiájáról
126
Carl Schmitt teológiája
157
A tiszta jogtan és a teológia: Hans Kelsen analógiái
194
Az emberjogi hipotézis szükségessége – válasz Sajó Andrásnak –
218
Bibliográfia
233
A tanulmányok eredeti megjelenési helyei
245
Névmutató
247
Bevezetés
„Christus vincit! Christus regnat! Christus imperat!” (Krisztus gyõz! Krisztus országol! Krisztus parancsol!)1 A gall-frank laudes regiae (királyakklamáció), amely Nagy Károly uralkodói beiktatási liturgiáján hangzott el, a gyõztes császár-hadvezérnek kijáró attribútumokkal ruházva fel a Krisztust teljesen más képet sugároz, mint ha például olyan attribútumokat sorolt volna fel, mint „Ember Fia”, „Isten Báránya” vagy „Jó Pásztor”.2 A kifejezések tudatos megválasztása a királyi, illetve valójában római császári igényekkel fellépõ Nagy Károly teológiai legitimációs törekvésével magyarázható, amely tudatosan fonja össze a földi és az égi uralkodó képét. Az égi és a földi hatalom analógiája a világi hatalom és az isteni gondviselés összekapcsolásának lehetõségét fejezi ki, mely végsõ soron a földi berendezkedés legitimálásának eszköze. Az akklamáció formulája, amely részben a római császárok katonai titulatúráján alapul (victor – hódító, imperator – fõvezér), a római katonai nyelv (sermo castrensis) eszközeivel – melyek közé a biblikus „király” is be van illesztve – a Krisztusra a gyõzedelmes hadvezetõ fõparancsnok képét illeszti.3 A Krisztusra alkalmazott uralkodói analó1 A Pray-kódexben található magyar változatot modernizáltam. Szokásosan fordítása: „Krisztus gyõz! Krisztus kormányoz! Krisztus uralkodik!” Lásd 177. oldal 59. lj. 2 Kantorowicz, Ernst H. 1946: Laudes Regiae. Berkeley: University of California Press, 15–16. Késõbb ugyanõ alapvetõ könyvet írt a királyság középkori krisztocentrikus elméleti legitimálásáról: Ernst H. Kantorowicz 1957: The King’s Two Bodies. A Study in Mediaeval Political Theology. Princeton, NJ: Princeton University Press, 61 sk. Lásd még 177. oldal 39. lj. 3 Cancik, H.: ’Christus Imperator. Zum Gebrauch militärischen Titulaturen im römischen Herrscherkult und im Christentum’, in Stietencron, H. von
8
BEVEZETÉS
gia azonban elkerülhetetlenül két irányban közvetít az attribútumok között. Az akklamáció ugyanis éppen azáltal, hogy a Krisztust a császári fõhatalom e világi attribútumainak felsorolásával magasztalja, egyúttal a politikai fogalmak ennek révén bekövetkezõ spiritualizálásán keresztül a kapcsolat megfordítását is lehetõvé teszi, azaz a földi uralkodók, illetve politikai elméletek számára is megengedi a transzcendens legitimációt. A politikai ideák spiritualizálása ugyanis egyúttal sugallja a teológiai gondolatok politizálódását, ha tetszik, megengedi szekularizációjukat és világi politikai felhasználásuk lehetõségét. Ha a Krisztust császári hatalmi attribútumokkal ruházzák fel, annak a hátterében rendszerint felfedezhetõ, hogy a földi uralkodók – „e világ hercegei” (Jn 12,31 stb.) – cserébe krisztusi attribútumra tartanak igényt önnön igazolásukra. Ez az analógia tudatos politikát is lehetõvé tett, és a politikai (azaz egyúttal a jogi) szféra teológiai legitimációs igénye valóban hosszú hagyományra tekint vissza. Az analógia alapja – különösen a hellenisztikus korban – a természetnek tulajdonított rendezettség volt. A világrendnek leginkább az egyeduralom, a monarchia felel meg, aminek igazolására Arisztotelész Homéroszt idézi: „Nem jó a sok vezetõ, egy legyen a király!” (Iliász 2,204). A kereszténység teológiája azonban – a zsidóság teokratikus gondolatát még tovább erõsítve – felmondta e politikai legitimációs gyakorlatot, és a földi uralmat radikálisan autonómnak tekintette a nagyegyházi teológiában, követve a Krisztust, aki azt mondta, hogy „az én országom nem e világból való” (Jn 18,36). Az egyház, illetve az egyházzal együtt élõ „e világi hercegek” azonban nem tudtak lemondani e legitimációs lehetõségrõl, és a hellenisztikus példa nyomán számtalan kísérlet történt a középkorban, sõt még az újkorban is egyrészt a világi hatalom teológiai legitimálására, de az egyház világi uralmának „égi igazolására” is. A politikai teológia fõ kérdése tehát az, hogy lehetséges-e, illetve miképpen igazoljuk, milyen fogalmi eszközökkel legitimáljuk, vagy tekintsük illegitimnek a politikai berendezkedést mint a monarchiát (vagy akár a demokráciát)?4 1975: Der Name Gottes, Düsseldorf: Patmos, 112–130. Teológiai szempontból vö. Peterson, E. 1994: ’Christus als Imperator’, in Theologische Traktaten, Würzburg: Echter, 85–92. Ausgewählte Schriften 1, illetve uõ 2004: ’Christus als König’, in Peterson, E.: Offenbarung des Johannes und politisch-theologische Texte, Würzburg: Echter, 127–138. Ausgewählte Schriften 4. 4 Rapp, C. 1998: ’Imperial ideology in the making: Eusebius of Caesarea on Constantine as „bishop”.’ Journal of Theological Studies, NS 49, 685–695.
BEVEZETÉS
9
Azt az elvi szétválasztást, ami (Ágoston terminológiájával) az „Isten városa” és a „földi város” között fennáll, vagy amit 1Sám 8 kommentárjában Nagy Szent Gergely pápa a világi és a spirituális hatalom között tesz (mert e bibliai hely azt mutatja, hogy a királyság egyáltalán nem isten akaratából, hanem a nép akaratának tett engedményként jött létre), sosem volt könnyû fenntartani, különösen azért, mert az egyház a világ nyilvánossága elõtt reprezentálja az eljövendõ Várost. Ez tette viszont lehetõvé, hogy sokan próbáltak meg a történelem során a Krisztus eszkatologikus királyságával a jelenben politikai hatalmat megalapozni. Ilyen lehetõségek magyarázhatják, hogy a római katolikus egyház hivatalosan bevezette a Krisztus király-ünnepet 1925-ben, melynek központi imája éppen a fent idézett akklamáció. Az alábbiakban nyolc, ebben a témakörben született politikai-teológiai tanulmány olvasható, amelyek a problémák összefüggésének sorrendjében a Habermas–Ratzinger-vitától a hellenizmus idõszakában kialakuló kereszténységig, a középkori problémákon át az emberi jogok megalapozásának modern kérdéseiig mutatnak be egy-egy válogatott kérdést jogelmélet, fõképp a transzcendens legitimáció és teológia összefüggésérõl. E kapcsolat hatását a szekularizáció folyamatára nehéz lenne tagadni. A teológiai fogalmaknak a középkori és korai modern államelméletekben lezajló szekularizálódási folyamatát Ernst Kantorowicz klasszikus mûve óta5 számlálhatatlan esettanulmány és elemzés vizsgálja, valamint különösen az utóbbi években óriási irodalommal gyarapodott a modern diskurzusok rejtett teológiai elemeinek vizsgálata, olyan divatos szerzõk által népszerûsítve, mint Leo Strauss, Jacob Taubes, Jan Assmann, Giorgio Agamben és mások. A modern jogi gondolkodástól látszólag mi sem idegenebb, mint a teológia. A jogi pozitivizmus, a „tiszta jogtan” különféle elméletei a teológiai kérdéseket mintegy hatályon kívül helyezték. Grotius módszertani elve, miszerint úgy kell megalapozni a jogot, „mintha isten nem is létezne” (etsi Deus non daretur), látszólag minden további nélkül alapelvnek tekinthetõ a modern jogelméletben. 5 E. Kantorowicz mûvének, The King’s Two Bodies. A Study in Mediaeval Political Theology a Schmitt–Peterson-vitával való kapcsolatáról bõvebben írtam egy angol nyelvû tanulmányomban: ‘Carl Schmitt and Erik Peterson on the Problem of Political Theology. A footnote to Kantorowicz’, in János M. Bak, Aziz al-Azmeh (eds.) 2005: Monotheistic Kingship. The Medieval Variants. Budapest: CEU Press, 31–61.
10
BEVEZETÉS
A helyzet azonban csak látszólagos. John Rawls nemrégen elõkerült korai teológiai dolgozatai, Kelsen történeti érdeklõdése (melynek része a teológiára tett reflexió) vagy a kérkedõen katolikus Carl Schmitt sötéten tornyosuló alakja mind azt mutatják, hogy a felszín alatt sokkal több és mélyebb teológiai érdeklõdés húzódik meg, mint azt gondolnánk. A tanulmányok során arra próbálok majd rámutatni, hogy ez a kapcsolat, hatalom és teológia között, sem nem egyszerû, sem nem problémamentes, és hogy sokkal többrõl van szó, mint esetleges perszonáluniókról, azaz adott személyek különbözõ intellektuális érdeklõdéseinek véletlen egybeesésérõl. Jog és teológia mélységükben függenek össze, amennyiben politikai hatalom és vallás összetartoznak. A politikai hatalom a jogalkotásban nyilvánul meg, illetve a hatalom végrehajtó gyakorlásában és az ítélkezésben, amelyek azonban mind végsõ soron – különbözõ típusú – legitimációkra szorulnak. E legitimáció azonban nem származhat a véletlenbõl, vagy nem fejezhet ki csak voluntarista döntést. A legitimáció egyik – bár fõleg a premodern korban használt – eszköze a világ szerkezeti azonosságára építõ strukturális analógia. Az analógia fogja összekötni a politikum és a jog világát a világ rendjével. Mint tehát az alábbi vizsgálódások között Hans Kelsen példája mutatni fogja, még egy hozzá hasonló, a vallást messzirõl kerülõ jogfilozófus sem engedheti meg – de nem is akarja megengedni –, hogy ne vizsgálja a jog és a politikai hatalom megalapozásának transzcendens, vagy másképp mondva heteronóm, tehát végsõ soron teológiai kapcsolatait. A politikai teológia, amint azt ebben a kötetben használni fogjuk, a szigorúan schmitti értelemben vett politikai teológia: jelesül a jogalkotó (a szuverén) legitimitásának metafizikai megalapozási elmélete. A politikai teológia tehát a következõkben nem „felszabadítás-teológia”, nem a teológia szociális missziójának igazolása, hanem az a kapcsolat, ami a jogrendet a transzcendens (isteni) világ tekintetében megalapozza. E kapcsolat most csak illusztrációként említett durva példája az „egy isten, egy király” formula, amely azonban olyannyira nem csak a premodern kultúrák sajátossága, hogy a harmincas évek „német keresztényei” az „egy Vezér” (ein Führer) formulával használták. (Az „egységre” alapozott analógia – többnyire öntudatlanul – fel-felbukkan a mai politikai nyelvben is.) Mi tehát ennek az analógiának az alapja? Univerzálisan igaz formulával, jogos analógiával élünk-e (az ún. „monoteista” vallások esetében legalább), vagy valami komplexebb dologról van szó?
BEVEZETÉS
11
Az elsõ tanulmány a vallások politikai szerepét újra elsõdlegessé tevõ, az iszlám radikalizmus politikai manifesztációjának, az egész nyugati világot megrázó New York-i támadásnak, a „9/11” döbbenetének nyomán lezajlott szimbolikus vitával foglalkozik. Ez a nevezetes vita a frankfurti iskola szellemét képviselõ Jürgen Habermas és a késõbb pápának választott s pápaként a XVI. Benedek nevet felvevõ Joseph Ratzinger (akkor bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa) között történt. Kiindulópontja az úgynevezett Böckenförde-tézis volt, miszerint minden jogrend a társadalom elõzetes értékkonszenzusán alapul. Hogyan biztosítható ez a konszenzus? A tézis jelentõsége abban áll, hogy hirtelen alapvetõ és nyugtalanító kérdések sokaságát veti fel a modern társadalmak számára. A második tanulmány a birodalomról, éspedig a Római Birodalom egyetemes küldetésigényérõl szól, illetve a kereszténységnek a római birodalom ideológiájával (és azon keresztül valójában a hellenisztikus világgal) való konfliktusáról. Ennek a viszonynak hozadéka ugyanakkor az oikumenikus birodalmat felváltó egyetemes egyház (ecclesia catholica) fogalma. A két egyetemesség különbségébõl fakadó konfliktus a birodalmi gondolat kritikáját, illetve egyfajta spiritualizálódását eredményezik. Ezt követõen a politikában alapvetõ egység, a „nép” fogalmának a patrisztikus korban kidolgozott teológiáját elemzem. Az egyházatyák számára a nép-volt nem természetes adottság, hanem az üdvtörténetben bekövetkezett büntetés, lényegében a pogánysággal szinonim fogalom. Az egyetlen legitim nép Isten népe, azaz elõször a zsidóság, majd az egyház, ami viszont éppen a nép-volt felszámolódása. Ez a gondolat ma már olyannyira háttérbe szorult, hogy még a kereszténység legtöbb õszinte követõje sem érti, miért abszurd teológiailag a „nemzeti egyház” fogalma. A negyedik tanulmány a biblikus nép fogalomból eredõ másik sajátos, de roppant jelentõségû teológiai-politikai problémáról szól, a zsidó–keresztény viszonyról. A „tékozló fiú” általában morálisan értelmezett parabolájáról (Lk 15,11–32) megmutatom, hogy a keresztény értelmezéstörténet egy háttérbe került, de alapvetõ (és valószínûleg igen õsi) interpretációja szerint a két fivér az Atya, az Ószövetség és az Újszövetség azonos istenének két „fiáról”, azaz két népérõl szól, a zsidóságról és a pogányságról. Az értelmezéstörténet szinte teljes feldolgozása meglehetõsen érdekes tanulságokkal szolgál az értelmezõk politikai nézeteirõl. A probléma egyúttal Franz Rosenzweig egy kulcs-
12
BEVEZETÉS
problémáját is hivatva van megoldani, jelesül, hogy van-e keresztény lehetõség a zsidóság „örök” elismerésére. Egy patrisztikus egzegetikai kérdésnek tétje van a modern világ számára is. A következõ fejezetben rátérek a modern politikai teológia elsõ nagy vitájára. A politikai teológia problémája a 20. század húszas-harmincas éveiben alakul ki, és számos alapvetõ kérdés tisztázására a politikai viszonyok teljes fölkavarodása közben kerül sor. A kiélezett korszakban az elméleti döntések az életutak tragikus vagy heroikus döntéseivel is összefüggenek (így kerül a két fõszereplõ mellé Hans Barion kánonjogász alakja). Az elemzés ekként Carl Schmitt és eleddig egyetlen komoly teológiai ellenfele, Erik Peterson teoretikus és személyes viszonyáról szól. A hatodik fejezet már csak a magát kihívóan katolikusnak tekintõ Carl Schmitt teológiáját elemzi. Schmitt sokszor hangsúlyozta nyomatékkal, hogy õ „katolikusnak született”. A tanulmányban kimutatom, hogy Schmitt legfeljebb a német 19. század végi–20. század eleji értelemben tarthatja magát katolikusnak. A kereszténység nagy teológiai tradíciói szerint azonban ez az azonosítás súlyosan problematikus. A hetedik tanulmány Schmitt „antipódusának”, a liberális „tiszta jogtan” képviselõjének, Hans Kelsennek teológiai gondolatait elemzi. Kelsen, mint várható, a felvilágosodás szemüvegén keresztül látja jog és teológia kapcsolatát. Errõl a sajátos látásmódról próbálom megmutatni, hogy milyen torzítással érzékeli a problémákat. Függelékként az utolsó tanulmányban (melyet Grád András barátommal, gyakorló volt bíróval és jogásszal közösen írtunk) Sajó András benthamiánus elképzelését kíséreljük meg visszaverni, amellyel az emberi jogok fogalmát próbálta feleslegessé tenni. Itt meglátásunk szerint az derül ki, hogy 1. az emberi jogok fogalma valóban vallási, éspedig alapvetõen bibliai alapokra megy vissza (az amerikai alkotmány preambuluma szerint explicite), 2. a morál univerzalizmusa nem tekinthetõ jogi konvenciónak.
BEVEZETÉS
13
A címlapkép magyarázata A címlapon látható kép a ravennai San Vitale (Szent Vitálisnak szentelt)6 püspöki templom apszismozaikjának középponti részét emeli ki. A mozaik a késõ antik politikai teológia tökéletes összefoglalása.7 A templomot 527-ben kezdte építtetni Ecclesius püspök, majd 548ban Maximianus püspök fejezi be. A kezdetek a gót uralom alá estek, míg a befejezés már a bizánci exarchátus idején történt. A 6. század eleji, még teljesen oikumenikus ikonográfiára épülõ apszismozaik különleges ábrázolása a Krisztust a világ-bíró (kosmokr©twr) Alexandrosz (Nagy Sándor) mintájára formázza meg. Ellentétben a legnagyobb hódítóval (akirõl a legenda azt tartja, hogy az Ókeánosz, a mindeneket körülölelõ mitikus világtenger partján zokogott, mert már nem volt föld, amit meghódíthatott volna) a Krisztust a kép minden-bírónak (mindenhatónak, pantokr©twr) mutatja be. A mozaik, éppen az Alexandrosz-eszmével való ellentétet hangsúlyozandó, nem a késõbb általánossá váló kép szerinti szakállas, hosszú hajú, középkorú férfinak, hanem a korban inkább szokásosan sima állú, rövid hajú, fiatal uralkodónak ábrázolja a korabeli Nagy Sándor-ikonográfia szerint. Az uralkodói jegyek – és maga az Alexandrosz-utalás – világosak abból, hogy a Krisztus kék kozmosz-gömbön ül, ami a világmindenséget jelenti, valószínûleg utalva Izajás 66,1-re: „Az egek nékem ülõszékem, és a föld lábaimnak zsámolya”, amit Mt 5,34 ismétel meg az Újszövetségben. A gömb kéksége utal a kozmosz-gömböt határoló egekre. A Krisztus ülésének módja is szimbolikus: a kozmoszgömb támla nélküli székként az úgynevezett sella curulisra utal, a császárok kiváltságának számító, jellegzetes, támla nélküli zsámolyra. A Krisztus uralkodói hatalmát jelzi, hogy a többi alak nem ül, hanem áll a jelenlétében, mint ahogy a császári udvartartás is állt az ülõ császár mellett. A kék egek által borított világgömb szimbólumán trónoló Krisztus mellett a négy álló alak is jelzi, hogy a Krisztus több mint „világbíró”. Õ nemcsak a világot, hanem az egész mindenséget uralja, azaz pantokr©twr. Ezt az jelzi, hogy az udvar két részbõl áll: az égi rendek angyalaiból és a földi rendek szentjeibõl. Az uralkodói
6 Nem világos, hogy a templomot a bolognai vagy milánói vértanúról nevezték-e el, mert Vitális néven két mártírt is ismer a Martirologium. 7 Lásd a Róma és az üdvtörténet címû fejezetet a 32. oldalon.
14
BEVEZETÉS
trónszék és a mellette álló kettõs udvartartás egyúttal az angyali seregeket, illetve a mártírok földi seregét is szimbolizálja. Felettük felhõk (az ég) és alattuk a föld látható. Együttesen a Teremtés könyvének elsõ mondatára utalhatnak. A teremtés ugyanis az isteni Igében, tehát a Krisztus által történt. (Jn 1,1, amely pontosan megismétli a – görög – Biblia elsõ szavait, és ennek segítségével mondja ki az Ige istenségét.) A Krisztus a vértanúság koronáját nyújtja szent Vitálisnak, míg a másik oldalon Ecclesius püspök neki ajánlja fel a templomot. A Krisztus másik (bal) kezében irattekercs van, pontosan hét pecséttel (kinagyítva jól megszámolhatóak). Ez a hét pecsét a Jelenések könyvére utal: „És láték annak jobbkezében, aki a királyiszékben üle, egy könyvet, amely be volt írva belõl és hátul, és le volt pecsételve hét pecséttel” (Jel 5,1). A könyv (bibl×on) lehet a korban tekercs is, valószínûleg Izajás 29,11-re utalva („És olyan lesz nektek mindezek látomása, mint bepecsételt könyv igéi”).8 A mozaik gazdag szimbolikája szerint, amelyet nyilvánvalóan befolyásolt a János-jelenések nagyszabású és a római császári udvari szertartások számos elemét tartalmazó trónterem-látomása (4,1–22,5) a Krisztus királysága a Teremtéstõl egészen az Ítéletig tart, az Ég és a Föld megalkotásától egészen addig az apokaliptikus Tekercsig, amelynek felnyitása az Ítélet kezdete.9 A „minden-bíró”, vagyis „mindenható” (pantokr©twr) kifejezésnek isteni kiváltságot jelentõ kifejezéssé válásával, illetve ennek a Krisztusra való alkalmazásával párhuzamosan a „világ-bíró” (kosmokr©twr) kifejezés egyértelmûen negatív jelentést kap, és az „e világ fejedelmével” (¢rcwn) azonosítva az akadályozó, ellenséges erõk vezérének (ha tetszik, a sátán) jelzõjévé válik.10 A kép a Teremtés és az Jelenések könyvének összekapcsolásával utalhat még az 1Tim 1, 17-ben olvasható „örökkévaló király” kifeje8 Káldi György fordítása. Az Ó és Új Szövetségi Szentírás a Vulgata szerint, figyelemmel az eredeti szövegre. Káldi György fordítása nyomán jegyzetekkel, átdolgozva. Az Apostoli Szék jóváhagyásával. Eger, 18922. 9 Lásd: 56. oldal 49. lj. 10 Például Ps-Basileios: Enarratio in prophetam Isaiam 14. 280, in Trevisan, P. (ed.), San Basilio. Commento al profeta Isaia, 2 vols. Torino: Società Editrice Internazionale, 1939., aki világbírónak „misztikus értelemben” az e világot jelképezõ Babilon uralkodóját nevezi.
15
BEVEZETÉS
zésre is, ahol az „örökkévaló” az „idõk királyát” jelenti szó szerint, idõn a világidõket (aÏõn) értve. Az Alexandroszra utaló ábrázolás nem „hatás”, hanem egy ikonográfiai nyelv, ami a Krisztusnak Alexandrosszal való szembeállítását könnyíti meg. 1Tim 6, 15 szerint „ [a Krisztus] az egyedül hatalmas, a királyoknak királya és az uraknak Ura”. Õ az Úr, és nem Alexandrosz, üzeni a kép. *** Pár szó essék a konvenciókról. A tanulmányok során sokszor fordul elõ az „isten” név, amelyet konzekvensen és tudatosan kisbetûvel írtam. Ennek nincs más oka, mint az, hogy az „isten” szó köznév, és nem tulajdonnév, amint például ezt Aquinói Szent Tamás meggyõzõen elemzi.11 Kivételt képeznek az állandósult összetételek. Ugyanez vonatkozik az „egyház” szóra is. Jézust „a Krisztusként” hívjuk (Ý CristàV), mivel ez görögül megfelelõje a Messiásnak (a Felkentnek). Az idegen nyelvû irodalomból vett idézeteket (amennyiben külön nem jelzem) magam fordítottam. Vonatkozik ez a bibliai szövegekre is, amelyeket többnyire át kellett igazítanom, mert a magyar fordítások nem eléggé terminologikusak. Végezetül szeretnék köszönetet mondani családomnak a türelmükért, Perczel István és Tatár György barátaimnak az inspiráló beszélgetésekért, Cs. Kiss Lajosnak a Hans Kelsen-tanulmányhoz nyújtott segítségéért, végül John Milbanknek, amiért meghívott a Society for the Study of Theology elõadójának és az izgalmas (és hosszú) vitáért. Hálás vagyok továbbá Forrai Rékának a kézirat elõkészítésében nyújtott segítségéért, Szakács Béla Zsolt kollégámnak, amiért megengedte felhasználnom ravennai fényképét, és végül, de nem utolsósorban Szabó Zsuzsának, szerkesztõmnek áldozatos munkájáért. A könyv megjelenését az NKFP6-00127/2005 projektje, illetve a Közép-európai Egyetem Research Support Scheme-je támogatta. Geréby György
11
Aquinói Tamás: Summa theologiae 1a.q.13. a9. c., illetve ad 2m.
Bibliográfia
Rövidítések CCSG – Corpus christianorum, Series graeca, Turnhout. CCSL – Corpus christianorum, Series latina, Turnhout. CSEL – Corpus scriptorum ecclesiasticorum latinorum, Österreichische Akademie der Wissenschaften, Wien. Leonina – Corpus Thomisticum Editio Leonina. MGH – Monumenta Germaniae Historica. PG – Patrologiae cursus completus, Series graeca, Migne, J.-P. (ed.) Paris, 1857–66. PL – Patrologiae cursus completus, Series latina, Migne, J.-P. (ed.) Paris, 1844–80. SC – Sources chrétiennes.
Források Adamik Tamás (szerk.) 1999: Apokrif iratok. Apokrif levelek. Budapest: Telosz. Aelius Aristeidés 2002: Róma magasztalása. Budapest: KGRE BTK. Alexandriai Szent Cirill: Commentarii in Lucam (in catenis) PG 72: 804, valamint Cramer, J. A. (ed.): Catenae in evangelia S. Lucae et S. Joannis. (Oxonii 1841) 117–121. Ambrosius: Expositio euangelii secundum Lucam libri 7. PL 15: 1525–1850. Ambrus lásd Ambrosius Aquinói Tamás: Opera omnia (Index thomisticus) http://www.corpusthomisticum.org/ Aquinói Tamás: Summa theologiae. Sancti Thomae Aquinatis Opera omnia iussu impensaque Leonis XIII P. M. edita, t. 4–5: Pars prima Summae theologiae (Ex Typographia Polyglotta S. C. de Propaganda Fide, Romae, 1888–1889). Aranyszájú Szent János: Ad Theodorum lapsum. In Dumortier, J. (ed.) 1966: Jean Chrysostome. A Théodore. SC 117. Paris: Cerf.
234
BIBLIOGRÁFIA
Augustinus: Contra adversarium legis et prophetarum. PL 42: 602–666. Augustinus: De civitate dei. PL 41: 13–804. Augustinus: De peccatorum meritis et remissione. PL 44: 109–198. Augustinus: De vera religione. PL 34: 121–172. Augustinus: Enarrationes in Psalmos. PL 36–37. Augustinus: Quaestiones Evangeliorum. PL 35: 1323–1364. Augustinus: Sermo 317. PL 38: 1435–1437. Az Ó és Új Szövetségi Szentírás a Vulgata szerint, figyelemmel az eredeti szövegre. (Káldi György fordítása nyomán jegyzetekkel, átdolgozva). Az Apostoli Szék jóváhagyásával. Eger, 1892. Beda Venerabilis: In Lucae evangelii expositio. Hurst D. 1960: Bedae Venerabilis Opera. Pars II. Opera exegetica 3. Turnholt: Brepols. CCSL 70. Biblia. Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás. Budapest: Szent István Társulat, 1976. Clemens Romanus: Epistula i ad Corinthios, ed. A. Jaubert, Clément de Rome. Épître aux Corinthiens. SC 167. Paris: Cerf, 1971. Clementina lásd Ps-Clemens Romanus Cyrillus Hierosolymitanus: Catheses. PG 33: 331–1058. Dión Chrysostomos: A „királyságról” szóló elsõ beszéd. (Fordította, jegyzetekkel, bevezetõ és kísérõ tanulmányokkal ellátta Szlávik Gábor) Budapest: KGRE BTK, 2004. Diotogenés: Peri basileias. In Thesleff, H. (szerk.): The Pythagorean texts of the Hellenistic period. Abo: Abo Akademi, 1965, 71–77. Eusebius: Praeparatio evangelica. In Mras, K. (ed.): Eusebius Werke. Band 8: Die Praeparatio evangelica. Die griechischen christlichen Schriftsteller 43.1 & 43.2. Berlin: Akademie-Verlag, 43.1:1954; 43.2:1956. Eusebius: De laudibus Constantini. In Heikel, I. A. (ed.): Eusebius Werke, Band 1. Die griechischen christlichen Schriftsteller 7. Leipzig: Hinrichs, 1902: 195–259. Eusebius: Demonstratio Evangelica. Heikel, I. A. (ed.): Eusebius Werke, Band 6. Die Demonstratio evangelica. Die griechischen christlichen Schriftsteller 23. Leipzig: Hinrichs, 1913: 1–492. Eusebius: Historia ecclesiastica. In Bardy, G. (ed.): Eusèbe de Césarée. Histoire ecclésiastique, 3 vols. SC 31, 41, 55. Paris: Cerf, 1:1952; 2:1955; 3:1958 (repr. 3:1967): 1:3–215; 2:4–231; 3:3–120. Eusebius: Vita Constantini. In Winkelmann, F. (ed.): Eusebius Werke, Band 1.1: Über das Leben des Kaisers Konstantin. Die griechischen christlichen Schriftsteller. Berlin: Akademie-Verlag, 1975: 3–151. Gregorius de Elvira 1900: Tractatus (Ps.) Origenis. (Battifol, P.–Wilmart, A., szerk.) Paris: Picard. Gregorius Magnus: Commentarius in librum I Regum. PL 79: 17–466. Gregorius Magnus: Moralia in Iob. (Adriaen, M. kiad.) CCSL 143, 143a, 143b. Turnhout: Brepols, 1979. Reprint: 2005. Guarienti, A. (szerk.) 1953: Catena aurea. Rome: Marietti.
BIBLIOGRÁFIA
235
Hermász 1967: Pastor. Whittaker, M. (szerk.): Die apostolischen Väter I. Der Hirt des Hermas. 2. kiadás. Die griechischen christlichen Schriftsteller 48. Berlin Akademie-Verlag. Magyarul: A pásztor. (Ford. Ladocsi G.) In Vanyó László (szerk.) 1980: Apostoli atyák. Budapest: SZIT. Hieronymus: Ep. xxi. Ad Damasum de duobus filiis. PL 22: 375–379. Hieronymus: Expositio euangelii secundum Lucam. PL 29: 607–653. Hieronymus: In Sophoniam prophetam. PL 25: 1337–1387. Hyppolitus: Commentarium in Danielem. In Lefèvre, M. (ed.): Hippolyte. Commentaire sur Daniel. SC 14. Paris: Cerf, 1947, 70–386. Iustinus Martyr: Dialogus cum Tryphone. In Goodspeed, E. J. (ed.): Die ältesten Apologeten. Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht, 1915, 90–265. Jakab õsevangélium. (Ford. Szepesi T.) In Adamik T. (szerk.): Csodás evangéliumok. Budapest: Telosz, 2000. Jeromos lásd Hieronymus Jeruzsálemi Szent Cirill lásd Cyrillus Hierosolymitanus Joannes Saresberiensis: Polycraticus. PL 199: 379–822. Jusztinosz Mártír lásd Iustinus Martyr Kelszosz 1969: „Igaz szó.” (Ford. Komoróczy G.) Világosság 3, Melléklet 18. Lactantius: De mortibus persecutorum. PL 7: 189–275. Lactantius: Divinae institutiones. PL 6: 111–822. McCarthy, C. 1993: Saint Ephrem’s Commentary on Tatian’s Diatessaron. An English Translation of Chester Beatty Syriac Ms 709 with introduction and notes. Journal of Semitic Studies Supplement 2. Oxford: Oxford University Press. Metzger, M. (szerk.) 1987: Constitutiones Apostolicae. SC 336. Paris: du Cerf. Metzger, B. M.–Ehrman, B. D. 2005: The text of the New Testament. Its transmission, corruption and restortation. Fourth edition. New York–Oxford: Oxford University Press (Elsõ kiadás 1964). Morin G. (szerk.) 1953: Sancti Caesarii Arelatensis Sermones. CCSL 103, 104. Turnhout: Brepols. Nachstädt, W. 1935: Plutarchi moralia. 2.2. köt. Leipzig: Teubner (repr. 1971). Nagy Szent Gergely lásd Gregorius Magnus Nazianzoszi Gergely: Orat. 29. De filio (Oratio theologica 3.): Grégoire de Nazianze, Discours 27–31 (Discours Théologiques) (Kiad., ford. P. Gallay). SC 250. Paris: Cerf, 1978. Norris, Frederick W. 1991: Faith gives fullness to reasoning. The Five Theological Orations of Gregory Nazianzen. Supplements to Vigiliae Christianae (korábban Philosophia Patrum) Texts and Studies of Early Christian Life and Language XIII. Leiden: Brill. Origenes 1967–1969: Contra Celsum 1–8. (Borret, M. kiad.) SC 132: 1–2, 136: 3–4, 147: 5–6, 150: 7–8. Paris: Cerf. Origenes: Commentarii in evangelium Joannis (lib. 1, 2, 4, 5, 6, 10, 13), Blanc, C. (ed.): Origène. Commentaire sur saint Jean, 3 vols. SC 120, 157, 222. Paris: Cerf, 1:1966; 2:1970; 3:1975.
236
BIBLIOGRÁFIA
Orosius: Historiae. (Zangemeister, C. kiad.) CSEL 5 (1882). Pacianus: Epistolae. (Granado, C., Épitalon, C., Lestienne, M. kiad.) SC 410. Petrus Chrysologus: Sermones. In Olivar, A. (szerk.) 1982: Sancti Petri Chrysologi Collectio sermonum. CCSL 24. Turnhout: Brepols. Philo Alexandrinus: De plantatione, De posteritate Caini. In Wendland, P. (ed.): Philonis Alexandrini opera quae supersunt, vol. 2. Berlin: Reimer, 1897 (repr. De Gruyter, 1962). Philón lásd még Philo Alexandrinus Philón 1981: De opificio mundi. (Colson, F. H.–Whitaker, G. H. szerk.) Cambridge, Mass.: Harvard University Press–London: William Heinemann. Platón: Állam, Menexenosz, Timaiosz. In Burnet, J. (ed.): Platonis opera, vol. 4. Oxford: Clarendon Press, 1902 (repr. 1968); Magyarul: Platón összes mûvei, 3 köt. (Bibliotheca Classica) Budapest: Európa. Ps-Arisztotelész 2009: A világrendrõl. (Ford. Bugár I.) In Arisztotelész: Az égbolt. (Filozófiai Írók Tára) Budapest: Akadémiai Kiadó, 177–208. Ps-Augustinus (Prosper Aquitanus): De vocatione omnium gentium PL 51: 648–722. Ps-Basileios 1939: Enarratio in prophetam Isaiam. In Trevisan, P. (szerk.) 1939: San Basilio. Commento al profeta Isaia. 2 kötet. Torino: Società Editrice Internazionale. Ps-Clemens Romanus (Clementinae): Homiliae [Sp.]. Rehm, B.–Irmscher, J.–Paschke, F. (eds): Die Pseudoklementinen I. Homilien, 2. kiad. Die griechischen christlichen Schriftsteller 42. Berlin: Akademie-Verlag, 1969 Ps-Dionüsziosz Areopagita: De caelesti hierarchia. G. Heil, G.–Ritter, A. M. (eds): Corpus Dionysiacum ii: Pseudo-Dionysius Areopagita. De coelesti hierarchia, de ecclesiastica hierarchia, de mystica theologia, epistulae. Patristische Texte und Studien 36. Berlin: De Gruyter, 1991. Pszeudo-Aranyszájú Szent János: In drachmam et in illud: Homo quidam habebat duos filios. PG 61: 781–784. Robinson, J. A. (szerk.) 1891: The passion of S. Perpetua. Acta Scillitanorum Martyrum. Texts and Studies 1.2, Appendix. Cambridge: Cambridge University Press (reprint 1967: Nendeln, Liechtenstein: Kraus). Római Kelemen lásd Clemens Romanus Salamon ódái – Les Odes de Solomon. (Ford., komm. M.-J. Pierre). Apocryphes 4. Turnhout: Brepols, 1994. Tertullianus: Ad Scapulam. (V. Bulhart kiad.) CSEL 76: 9–16. Tertullianus: Apologeticum. In Glover, T. R.: Tertullian. Apology. De Spectaculis with an English translation. Loeb Classical Library 250. Tertullianus: De praescriptione haereticorum. In Refoulé, R.: Traité de la prescription contre les hérétiques. SC 46. The Jerusalem Bible. Garden City, N. Y.: Doubleday & Comp., Inc., 1966. The Orthodox Study Bible. Nashville, Tenn.: Thomas Nelson, 1993. Theophülaktosz: Enarratio in Evanglium Lucae. PG 123: 683–1126.
BIBLIOGRÁFIA
237
Újszövetségi Szentírás a Vulgata szerint. (Káldi György SJ fordítása nyomán, tekintettel az eredeti szövegre, átdolgozta, bevezetésekkel és jegyzetekkel ellátta a Szent István Társulat Szentírás-bizottsága). Budapest: Szent István Társulat, 1927. Újszövetségi Szentírás. (Görög eredetibõl fordította és magyarázta P. Békés Gellért OSB és P. Dalos Patrik oratoriánus). Hatodik kiadás. Róma: A Külföldi Magyar Katolikus Akció Kiadása, 1971. Vanyó L. (szerk.) 1980: Apostoli atyák. Ókeresztény írók 3. Budapest: Szent István Társulat.
Felhasznált irodalom Alvarez, J. O. A. R. 1975: „Apostolic writings and the Roots of Anti-Semitism.” Studia Patristica 13, 69–76. Ando, C. 2000: Imperial Ideology and Provincial Loyalty in the Roman Empire. Berkeley, CA.: University of California Press. Aphraat le Sage Persan, 1989: Les exposés. Sources chrétiennes 359. (Ford. H.-J. Pierre). Paris: Cerf. Arndt, Adolf 1984: Demokratie als Bauherr. Berlin: Archibook-Verlag. Assmann, Jan 2000: Herrschaft und Heil. Politische Theologie in Altägypten, Israel und Europa. München–Wien: Carl Hanser. Aune, D. 1985: „The influence of Roman Imperial Court Ceremonial on the Apocalypse of John.” Papers of the Chicago Society of Biblical Research 28, 5–26. Bacon, B. W. 1911: „Matthew and the Virgin Birth.” American Journal of Theology 15, 83–95. Baeck, L. 1958: Judaism and Christianity. Philadelphia: Jewish Publication Society of America. Ball, H. 1924: „Carl Schmitts Politische Theologie.” Hochland 21, 261–286. Reprint: J. Taubes (szerk.) 1983: Der Fürst dieser Welt. Carl Schmitt und die Folgen. München–Paderborn–Wien–Zürich: Wilhelm Fink/Ferdinand Schöningh, 100–115. Barbel, J. (szerk.) 1963: Gregor von Nazianz. Die fünf theologischen Reden. Düsseldorf: Patmos–Verlag. Barion, H. 1933: „Kirche oder Partei? Der Katholizismus im neuen Reich.” Europäische Revue 9, 401–409. Reprint: Barion, H. 1984: Kirche und Kirchenrecht. Gesammelte Aufsätze. Paderborn–München–Wien–Zürich: Ferdinand Schönigh, 453–461. Barion, H. 1968: „Weltgeschichtliche Machtform? Eine Studie zur Politischen Theologie des II. Vatikanischen Konzils.” In Barion, H., Böckenförde, W., Forsthoff, E., Werner, W. (szerk.): Epirrhosis. Festgabe für Carl Schmitt. Berlin: Duncker & Humblot, I, 13–59.
238
BIBLIOGRÁFIA
Barion, H., Böckenförde, W., Forsthoff, E. (szerk.) 1959: Festschrift für Carl Schmitt. Berlin: Duncker & Humblot. Barth, K. 1924: Das Wort Gottes als Aufgabe der Theologie. München: Chr. Kaiser Verlag. Barth, K. 1978: Die kirchliche Dogmatik. IV/2. Die Lehre von der Versöhnung. Zürich: Evangelischer Verlag, 22–25. Bentham, J. 1843a: „An examination of the rights of the man and the citizen decreed by the constituent assembly in France.” In Bowring, J. (szerk.): The works of Jeremy Bentham. Edinburgh–London: William Tait, II., 491–524. Bentham, J. 1843b: „Declaration of the rights and duties of the Man and the citizen, anno 1795.” In Bowring, J. (szerk.): The works of Jeremy Bentham. Edinburgh–London: William Tait, II, 524–534. Berman, P. 2003: „The philosopher of Islamic Terror.” The New York Times. Március 23. Bietenhard, H. 1948: „Kirche und Synagoge in den ersten Jahrhunderten.” Theologische Zeitschrift 4, 174–192. Blumenkranz, B. 1973: Die Judenpredigt Augustins. Paris: Études augustiniennes. Borst, A. 1957–63: Der Turmbau von Babel: Geschichte der Meinungen über Ursprung und Vielfalt der Sprachen und Völker. 4 kötet. Stuttgart: Anton Hiersemann. Boyarin, D. 2001: „The Gospel of the Memra: Jewish Binitarianism and the Prologue to John.” The Harvard Theological Review 94, 3, 243–284. Böckenförde, E. W. 1991: Recht, Staat, Freiheit. Frankfurt: Suhrkamp. Brightman, F. E. 1896: Liturgies eastern and western. I. Eastern liturgies. Oxford: Clarendon Press. Bultmann, R. 1925: „Welchen Sinn hat es, von Gott zu reden?” Theologische Blätter IV, 6, 129–135. Cancik, H. 1975: „Christus Imperator. Zum Gebrauch militärischen Titulaturen im römischen Herrscherkult und im Christentum.” In Stietencron, H. von: Der Name Gottes. Düsseldorf: Patmos, 112–130. Cancik, H. 1983: „Augustin als constantinischer Theologe.” In Taubes, J. (szerk.): Der Fürst dieser Welt. Carl Schmitt und die Folgen. 2. javított kiadás. Religionstheorie und politische Theologie 1. München–Paderborn–Wien– Zürich: Ferdinand Schöningh, 136–152. Cassirer, E. 1910: Substanzbegriff und Funktionsbegriff. Berlin: Bruno Cassirer. Cerbelaud, D. 1995: „L’antijudaïsme dans les hymnes De pascha d’Éphrem le Syrien.” Parole d’Orient 20, 201–207. Cerbelaud, D. 1997: „Thèmes de la polémique chrétienne contre le judaïsme au IIe siècle.” Revue des sciences philosophiques et théologiques 81, 193–218. Cornelius a Lapide 1886: Commentarii in Scripturam Sacram (Crampton, A. szerk.). Paris.
BIBLIOGRÁFIA
239
Courtenay, W. 1984: „The dialectic of divine omnipotence.” In Courtenay, W.: Covenant and causality in Medieval Thought. London: Variorum, IV. Cs. Kiss Lajos 2002: „Egy keresztény Epimétheusz.” In Schmitt, C.: A politikai fogalma. Budapest: Osiris. Dahlheimer, M. 1998: Carl Schmitt und der deutsche Katholizismus 1888–1936. Veröffentlichungen der Kommission für Zeitgeschichte. Reihe B: Forschungen. Band 83. Paderborn–München–Wien–Zürich: Ferdinand Schönigh. Daube, D. 1956: The New Testament and rabbinic Judaism. London: Athlone Press. Delatte, L. 1942: Les traités de la Royauté d’Ecphante, Diotogène et Sthénidas. Liège: Faculté de Philosophie et Lettres – Paris: Droz. Deubner, A. 1929: „La traduction du mot »katholiken« dans le texte slave du symbol de Nicée-Constantinople.” Orientalia Cristiana 16, 55, 54–66. Duchesne, L. (szerk.) 1886–1892: Liber Pontificalis. Paris: E. Thorn. Ehrhardt, A. 1959: Politische Metaphysik von Solon bis Augustin. Tübingen: J. C. B. Mohr (Paul Siebeck). Ehrman, B. D. 1993: The Orthodox Corruption of Scripture. The Effect of Early Christological Controversies on the Text of the New Testament. New York–Oxford: Oxford University Press. Emlékezünk: megfontolások a Soáról. A Zsidósággal való kapcsolatok bizottsága, 1998. március 16. Febvre, Lucien, 1941: „Et l’homme dans tout cela? Sur un manuel.” Annales d’Histoire Sociale, III, 171–175. Fiebig P. 1912: Die Gleichnisreden Jesu im Lichte der rabbinischen Gleichnisse des neutestamentlichen Zeitalters. Tübingen: Mohr. Friesen, S. J. 2001: Imperial Cults and the Apocalypse of John: Reading Revelation in the Ruins. Oxford: Oxford University Press. Geréby György 2005: „Carl Schmitt and Erik Peterson on the Problem of Political Theology. A footnote to Kantorowicz.” In János M. Bak, Aziz al-Azmeh (szerk.): Monotheistic Kingship. The Medieval Variants. Budapest: CEU Press, 31–61. Geréby György 2007: „Theistic fallacies.” In Losonczi, P., Xeravits, G. (szerk.): Reflecting diversity. Wien–Berlin: Lit, 166–190. Geréby György 2008: „Isten békéje.” In Borbély G., Gábor Gy., Geréby Gy., Szántó V. (szerk.): „Királlyá lett a te istened.” Fejezetek a politikai teológia történetébõl. Budapest: Akadémiai Kiadó, 216–237. Goodenough, E. R. 1928: „The Political Philosophy of Hellenistic Kingship.” Yale Classical Studies 1, 58–102. Grinfield, E. W. 1848: Scholia hellenistica in NT. London. Harnack, A. von 2000: A kereszténység lényege. (Ford. Szathmáry L.) Budapest: Osiris Kiadó. (Az elsõ német megjelenés: 1900) Hendriksen, W. 1953: New Testament commentary. Grand Rapids: Baker Book House (reprint 1979).
240
BIBLIOGRÁFIA
Henry, M. 1860: An exposition of the Old and New Testament: with practical remarks and observations. New York: Robert Carter and brothers. Hofius, O. 1978: „Alttestamentliche Motive im Gleichnis vom verlorenen Sohn”, New Testament Studies 24, 240–248. Huck, A. 1936: A synopsis of the first three gospels. (H. Lietzmann kilencedik, átdolgozott kiadása. Angol kiadás F. L. Cross). Tübingen: Mohr. Hughes, C. E. 1908: „Speech before the Elmira Chamber of Commerce, May 3, 1907”. In Fuller, R. H.–Richardson, G. (szerk.) 1908: Addresses and Papers Of Charles Evans Hughes. Hymnologion. (Magyar orthodox énekeskönyv) 2. köt. (Ford. Berki F.) Budapest, 1969. Jeremias, J. 1962: The parables of Jesus. London: SCM Press. Josephus Flavius 1984: Apión ellen, avagy a zsidó nép õsi voltáról. (Ford. Hahn I.) Prométheusz könyvek 5. Budapest: Helikon. Judant, D. 1960: Les deux Israël. Paris: Cerf. Judant, D. 1969: Judaisme et christianisme. Dossier patristique. Paris: du Cèdre. Jülicher, A. 1910: Die Gleichnisreden Jesu. Tübingen: Mohr (repr. Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1963.) Kálvin János 1941: Magyarázata Máté, Márk és Lukács összhangba hozott evangéliumához. (Ford. Rábold Gusztáv) Budapest. Kantorowicz, Ernst H. 1946: Laudes Regiae. Berkeley: University of California Press. Kantorowicz, Ernst H. 1957: The King’s Two Bodies. A Study in Mediaeval Political Theology. Princeton, NJ: Princeton University Press. Kelsen, Hans 1928: Der soziologische und der juristische Staatsbegriff. Kritische Untersuchung des Verhältnisses von Staat und Recht. 2. kiadás. Tübingen: Mohr. (Reprint 1981, Aalen: Scientia Verlag.) Kelsen, Hans 1989a: „Gott und Staat.” In Hans Kelsen: Staat und Naturrecht. Aufsätze zur Ideologiekritik. (Ernst Topitsch szerk.). München: Wilhelm Fink Verlag. [A tanulmány eredetileg a Logosban (Internationale Zeitschrift für Philosophie der Kultur XI, 1922/23, 3, 261–284) jelent meg]. Kelsen, Hans 1989b: Pure theory of law. (A második, bõvített német kiadást fordította Max Knight). Gloucester, Mass.: Peter Smith. Kodalle, K.-M. 1983: „Der non-konforme Einzelne. Kierkegaards Existenztheologie.” In J. Taubes (szerk.): Der Fürst dieser Welt. Carl Schmitt und die Folgen. München–Paderborn–Wien–Zürich: Wilhelm Fink/Ferdinand Schöningh, 199–226. Kodell, J. O.S.B. 1983: The Gospel according to Luke. Collegeville Bible Commentary 3. Collegeville, Minnesota: The Liturgical Press. Koslowski, P. 1985: „Politischer Monotheismus oder Trinitätslehre? Zu Möglichkeit und Unmöglichkeit einer christlichen Politischen Theologie.” In Taubes, J. (szerk.): Der Fürst dieser Welt. Carl Schmitt und die Folgen. 2. javí-
BIBLIOGRÁFIA
241
tott kiadás. Religionstheorie und politische Theologie 1. München–Paderborn–Wien–Zürich: Wilhelm Fink Verlag, 26–44. Kristitch, Daniel 1983: On divine philanthropy. From Plato to John Chrysostom. Athen: Theologia. Laska, B. 1997: Katechon und Anarch: Carl Schmitts und Ernst Jüngers Reaktionen auf Max Stirner. Nürnberg: LSR Verlag. Löwith K. 1946: „Les implications politiques de la philosophie de l’existence chez Heidegger.” Les Tempes Modernes 2, 14, 343–360. Lubac, H. de 1961: Katholizismus als Gemeinschaft. Einsiedeln: Benzinger. Maldonatus, J. S.J. 1874: Commentarii in Quatuor Evangelistas. (J. M. Raich szerk.) 2 kötet. Moguntiae. Marshall, Howard I., 1978: The Gospel of Luke. A commenary on the Greek text. NIGTC (New International Greek Testament Commenary) 3. Carlisle: Grand Rapids, Mich. Métall, Rudolf A. 1966: Hans Kelsen. Leben und Werk. Wien: Verlag Franz Deuticke. Metzger, B. M.–Murphy, R. E. (szerk.) 1991: The New Oxford Annotated Bible with the Apocrypha. An Ecumenical Study Bible. Completely Revised and Enlarged. New York: Oxford University Press. Mezei Balázs 2002: „Carl Schmitt teológiai felfogásáról.” Századvég 2, 97–111. Mezei Balázs 2004: „Megjegyzések Carl Schmitt teológiai felfogásához.” In Cs. Kiss Lajos (szerk.): Carl Schmitt jogtudománya. Budapest: Gondolat, 227–214. Mink, A. 1998: „Erre a hipotézisre nekem nincs szükségem.” Interjú Sajó Andrással. Fundamentum 3, 45–52. Momigliano, A. 1986: „The Disadvantages of Monotheism for a Universal State.” Classical Philology 81, 153. Neumann, C. J. (szerk.) 1880: Juliani imperatoris librorum contra Christianos quae supersunt. Leipzig: Teubner. Nichtweiss, B. 1994: Erik Peterson. Neue Sicht auf Leben und Werk. Második, javított kiadás. Freiburg i. Br.–Basel–Wien: Herder. Ocker, C. 1986: „Unius arbitrio mundum regi necesse est. Lactantius’ concern for the preservation of Roman society.” Vigiliae Christianae 40, 348–364. Peterson, E. 1924: „Zur Theorie der Mystik.” Zeitschrift für Systematische Theologie 2,5, 146–166. Peterson, E. 1931: „Göttliche Monarchie.” Theologische Quartalschrift 112, 537–564. Peterson, E. 1932: „Kaiser Augustus im Urteil des antiken Christenthums.” Hochland 30,3, 289–299. Peterson, E. 1935a: Der Monotheismus als politisches Problem. Leipzig: Jacob Hegner. Peterson, E. 1935b: Le mystère des Juifs et des gentils dans l’Église. (Kamnitzer, E. –Corps, P.–Maritain, de J. szerk.). Paris: Desclée de Brouwer.
242
BIBLIOGRÁFIA
Peterson, E. 1959: „Das Problem des Nationalismus im alten Christentum.” In uõ: Frühkirche, Judentum und Gnosis. Studien und Untersuchungen. Roma– Freiburg–Wien: Herder, 51–63. Peterson, E. 1994a: „Christus als Imperator.” In Theologische Traktaten. Ausgewählte Schriften. 1. (Nichtweiß, B. szerk.) Würzburg: Echter, 85–92. Peterson, E. 1994b: „Von den Engeln.” In Theologische Traktate. Ausgewählte Schriften. 1. (Nichtweiß, B. szerk.) Würzburg: Echter, 195–244. Peterson, E., 1995: Marginalien zur Theologie. Ausgewählte Schriften 2. (Nichtweiß, B. szerk.). Würzburg: Echter. Peterson, E. 2004: „Christus als König.” In uõ: Offenbarung des Johannes und politisch-theologische Texte. Ausgewählte Schriften. 4. (Nichtweiß, B.–Löser, W. szerk.) Würzburg: Echter, 127–138. Pethõ Sándor 1993: Norma és kivétel. Carl Schmitt útja a totális állam felé. Budapest: MTA Filozófiai Intézete. XI. Piusz pápa 1938: „Discours au pelerinage de la Radio Catholique Belge, prononcé a Rome le 6 sept. 1938.” Documentation Catholique 20, 1459–1460. Pleºu, A. 2006: Angyalok. (Ford. Székely M.) Kolozsvár: Koinonia. Quaritsch, Helmuth 1988: „Einleitung: über den Umgang mit Person und Werk Carl Schmitts.” In uõ (szerk.): Complexio oppositorum. Über Carl Schmitt. Vorträge und Diskussionsbeiträge des 28. Sonderseminars 1986 der Hochschule für Verwaltungswissenschaften Speyer. Schriftenreihe der Hochschule Speyer 102. Berlin: Duncker & Humblot. Rapp, C. 1998: „Imperial ideology in the making: Eusebius of Caesarea on Constantine as ’bishop’.” Journal of Theological Studies NS 49, 685–695. Ratzinger, J. (XVI. Benedek) 1971: Die Einheit der Nationen. Salzburg–München: Anton Pustet. Ratzinger J. 2002: A liturgia szelleme. (Ford. Heller Gy.) Budapest: SZIT. Riessler, P. 1928: Altjüdisches Schrifttum ausserhalb der Bibel. Augsburg: Benno Filser. Rousseau, A. (szerk.). 1965: Irénée de Lyon. Contre les hérésies. SC 100. Paris: Cerf. Rubenstein, R. L. 1980: „The fall of Jerusalem and the birth of Holocaust theology.” In Jospe R.–Fishman, S. Z. (szerk.): Go and study. Essays and Studies in Honor of Alfred Jospe. Washington: B’nai B’rith Hillel Foundations, 223–240. Rugási Gyula 2001: „’Szövetségük összetört…’ Az óegyház antijudaizmusának eredetérõl.” In Költészet és apokalipszis. Budapest: Universitas Kiadó–Országos Fõrabbi Hivatal. Ryle, J. C. 1858: Expository thoughts on the Gospels. London: Marshall Pickering (repr. 1986). Schindler, A. (szerk.) 1978: Monotheismus als politisches Problem? Erik Peterson und die Kritik der politischen Theologie. Studien zur evangelischen Ethik. 14 kötet. Güntersloh: Mohn.
BIBLIOGRÁFIA
243
Schlüter, M. 2004: „’Es gibt kein früher und später in der Tora.’ Innerjüdische oder interreligiöse Polemik? Anfrage an ein rabbinisches Prinzip.” In Schwartz, Y.–Krech, V. (szerk.): Religious Apologetics-philosophical Argumentation. Religion in Philosophy and Theology 10. Tübingen: Mohr Siebeck, 387–410. Schmitt, C. 1917–1918: „Die Sichtbarkeit der Kirche. Eine scholastische Erwägung.” Summa 1, 2, 71–80. Schmitt C. 1922: Politische Theologie. Vier Kapitel zur Lehre von der Souverenität. München–Leipzig: Duncker & Humblot. Magyarul: Schmitt, Carl 1992: Politikai teológia. (Ford. Paczolay Péter). Budapest: ELTE ÁJK. Schmitt, C. 1923: Römischer Katholizismus und politische Form. Hellerau: Jacob Hegner. Schmitt, C. 1925: Politische Romantik. München–Leipzig: Duncker & Humblot. Schmitt, C. 1938: Der Leviathan in der Staatslehre des Thomas Hobbes. Sinn und Fehlschlag eines politischen Symbols. Hamburg: Hanseatische Verlagsanstalt. Schmitt, C. 1942: Land und Meer. Leipzig: Reclam Verlag. Schmitt C. 1950a: Donoso Cortès in gesamteuropäischer Interpretation. Vier Aufsätze. Cologne: Greven. Schmitt, C. 1950b: Ex captivitate salus. Erfahrungen der Zeit 1945/47. Köln: Greven Verlag. Schmitt, C. 1970: Politische Theologie II. Die Legende von der Erledigung jeder Politischen Theologie (sic). Berlin: Duncker & Humblot (Reprint 1990). Schmitt, C. 1991: Glossarium. Aufzeichnungen der Jahre 1947–1951 (Eberhard Freiherr von Medem, szerk.). Berlin: Duncker & Humblot. Schmitt, C. 1996: Der Begriff des Politischen. Text von 1932 mit einem Vorwort und drei Corollarien. Berlin: Duncker & Humblot. (Elsõ változata az Archiv für Sozialwissenschaften und Sozialpolitikban jelent meg [1927, 58, 1–33]). Magyarul: Schmitt, Carl 2002: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok (Vál., ford. és szerk. Cs. Kiss Lajos) Budapest: Osiris–Pallas Stúdió–Attraktor. Schoeps, H. J. 1963: The Jewish-Christian Argument. (Ford. D. E. Green) London: Faber and Faber (Eredetileg: 1937: Israel und Christenheit, Berlin: Vortrupp Verlag.) Scholz, Frithard 1978: Die Theologie Carl Schmitts. In Schindler, A. (szerk.): Monotheismus als politisches Problem? Erik Peterson und die Kritik der politischen Theologie. Studien zur evangelischen Ethik 14. Gütersloh: Mohn. Schröcker, S. 1984: „Der Fall Barion.” In Barion, H. 1984: Kirche und Kirchenrecht. Gesammelte Aufsätze. (Böckenförde, W.–Schönigh, F. szerk.) Paderborn–München–Wien–Zürich: Ferdinand Schönigh, 25–78. Simon, C. 1948: Verus Israel. Études sur les relations entre Chrétiens et Juifs dans l’empire romain. Paris: de Boccard.
244
BIBLIOGRÁFIA
Strack, H. L.–Billerbeck, P. 1924: Kommentar zum Neuen Testament aus Talmud und Midrasch. Zweiter Band. Das Evaneglium nach Markus, Lukas und Johannes und die Apostelgeschichte erläutert aus Talmud und Midrasch. München: C. H. Beck. Szlávik Gábor 1999: A ’jó princeps’ ideája a Kr. u. I/II. század fordulóján: az ideális uralkodó dióni és pliniusi képe. Történelmi Tanulmányok. A Miskolci Egyetem történettudományi tanszékeinek évkönyve. Studia Miskolcinensia 3. Miskolc: Miskolci Egyetem. http://mek.niif.hu/02000/02097/html/szlavik. htm#fnB164. Tallár Ferenc 2003: „Sacrum és politicum – Carl Schmitt politikai teológiája és az univerzális szeretetközösség.” Világosság 44, 7–8, 83. Tatár György 1990: „Utószó.” In Rosenzweig, F.: Nem hang és füst. Válogatott írások (Válogatta, fordította és az utószót írta Tatár György) Budapest: Holnap Kiadó. Taubes, J. (szerk.) 1985: Der Fürst dieser Welt. Carl Schmitt und die Folgen. 2., javított kiadás. Religionstheorie und politische Theologie 1. München–Paderborn–Wien–Zürich: Wilhelm Fink Verlag. Taubes, J. 1987: Ad Carl Schmitt. Gegenstrebige Fügung. Berlin: Merve. Thieme, K. 1960: „Augustinus und der „ältere Bruder.” Zur patristischen Auslegung von Lk 15,25–32.” In Lenhart, L. (szerk.): Universitas. Dienst an Wahrheit und Leben. Festschrift für Bischof dr Albert Stohr. Mainz: M. Grünwald, I, 79–85, 84–85. Thraede, K. 1977: „Das Antike Rom in Augustins De Civitate Dei. Recht und Grenzen eines verjährten Themas.” Jahrbuch für Antike und Christentum 20, 90–145. Vidrányi Katalin 1998: „Megjegyzések Augustinushoz.” In uõ: Krisztológia és antropológia. (Geréby Gy.–Molnár P. szerk.) Budapest: Osiris, 298–330. Wailes, S. L. 1987: Medieval Allegories of Jesus’ Parables. Berkeley–Los Angeles–London: University of California Press. Walter Benjamin, 1980: Teológiai-politikai töredék. (Ford. Bence Gy.) In Angelus novus. Értekezések, kísérletek, bírálatok. Budapest: Magyar Helikon.
A tanulmányok eredeti megjelenési helyei
A népek angyalai, avagy lehetséges-e nemzeti kereszténység? Pannonhalmi Szemle 2008/16, 35–55. „A tiszta jogtan és a teológia: Hans Kelsen analógiái.” In Cs. Kiss Lajos (szerk.): Hans Kelsen jogtudománya. Budapest, Gondolat, 2007, 171–190. Jürgen Habermas és Joseph Ratzinger vitája. Holmi 2005/17, 1383–1392. „Carl Schmitt teológiája.” In Cs. Kiss Lajos (szerk.): Carl Schmitt jogtudománya. Tanulmányok Carl Schmittrõl. Bibliotheca Iuridica. Acta Congressuum 9. Budapest: Gondolat, 2004, 260–290. „A ’párthus nyíllövés’. Erik Peterson Carl Schmitt politikai teológiájáról.” In Dénes Iván Zoltán (szerk.): A szabadság értelme – az értelem szabadsága. Filozófiai és eszmetörténeti tanulmányok. Budapest: Argumentum, 2004, 201–220. „Egy atya és két fia.” In Tallár Ferenc (szerk.): A kereszténység és az európai tradíció. Budapest: Osiris, 2004, 123–167. Bõvített angol változata: „The two sons of the one father. The salvation-historical interpretation of Lk 15,11–32.” In Schwartz, Y.–Krech, V. (szerk.): Religious Apologetics-philosophical Argumentation. Religion in Philosophy and Theology 10. Tübingen: Mohr Siebeck, 335–362. Az emberi jogi hipotézis szükségessége. (Grád Andrással). Fundamentum 1999/3/1, 63–68.
Névmutató
Agamben, Giorgio 9 Ágoston 9, 27, 45, 46–49, 51, 62, 63, 74, 75, 88–89, 94, 113, 114, 116, 117, 118, 143, 150, 152–155, 165, 167, 187, 210 Albericus Gentilis 158–159 Alexandriai Kelemen 96, 97, 99 Alexandriai Szent Cirill 116, 117 Alexandrosz (Nagy Sándor) 13–15, 36, 181 Ambrus 45, 46, 112, 113, 117 Antiochiai Szent Ignác 74 Antonius 155 Apollináriosz 97, 111 Aquinói Szent Tamás 15, 114, 116, 166, 167, 175, 179, 185, 186, 212 Aranyszájú Szent János 55, 67, 113, 116, 213 Arisztotelész 8, 145, 186, 206, 207, 212 Arles-i Cesarius 114–115 Arndt, Adolf 20 Assmann, Jan 9, 172, 182 Augustus 32–33, 36–38, 40, 41, 43, 45–47, 149, 154 lásd még Ocavianus Avenarius Richard 203
Ball, Hugo 126 Barion, Hans 12, 126–132, 138–139, 144, 151, 156 Barnabás 92–94, 97 Barth, Karl 107–108, 133, 134, 135, 142 Béda 114, 116 Benjamin, Walter 48 Bentham, Jeremy 228 Boyarin, Daniel 184 Böckenförde, Ernst Wolfgang 11, 19–22, 26, 197–198 Börne, Ludwig 168 Bulgáriai Theophülaktosz 116 Burchhardt, Jacob 154, 172 Caird Edward 162 Cassirer, Ernst 203 Cicero 154–155 Cornelius a Lapide SJ 117 Cortès, Donoso 24 Dahlheimer, Manfred 161 Damasus pápa 109, 111 Diocletianus 44 Diotogenész 39 Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics 50, 170–175, 192 Durkheim, Émile 203, 208
248
NÉVMUTATÓ
Eleázár 75, 99, 196 Elvirai Gergely 46, 187 Euszebiosz 27, 43–45, 47, 71, 149, 154, 156 Evagriosz Pontikosz 77 Feuerbach, Ludwig Andreas von 203, 208 Flasch, Kurt 47–48 Grád András 12, 218 Grotius 9, 225 Habermas, Jürgen 9, 11, 17–31 Haecker, Theodor 134, 135, 141, 189 Harnack, Adolf von 106–107 Hegel, Georg Wilhelm Friedrich 48, 179 Heine, Henrich 168–169 Hérakleitosz 30 Hermász 42, 66, 83, 209 Hippolütosz 27, 46, 187 Hobbes, Thomas 140, 165, 172, 173 Homérosz 8, 145, 147 Hrabanus Maurus 76 Hughes, Charles E. 20 Hume, David 203 Idi Amin 232 János Pál pápa, II. 27, 87–88 Jefferson, Thomas 222 Jeremias, J. 106, 108 Jeromos 75, 109, 111–112, 117 Jeruzsálemi Szent Cirill 74 Joachim da Fiore 179 Jochanan ben Zakkaj 75, 196 Johannes Maldonatus 117 Johannes Saresberiensis 80 Josephus Flavius 51–53 Jusztinosz Mártír 62
Káldi György 104 Kálvin János 106 Kant, Immanuel 203 Kelsen, Hans 10, 12, 20, 140, 194–217 Kelszosz (Celsus) 41, 44, 67–70, 146, 149, 191, 192 Kierkegaard, Søren 141, 143, 228 Kosztolányi István 105 Kölcsey Ferenc 78–81 Könyves Kálmán 230 Lactantius 44, 46 Laplace, Pierre-Simon 219 Lewalter, Ernst 48 Locke, John, 139–140 Lyoni Agobardus 76 Mach, Ernst 203 Markion 92–93, 97, 110–111 Marx, Karl 168 Matthew, Henry 118 Maurras, Charles 193 Meyerbeer, Giacomo 168 Mezei Balázs 163 Migne, Jean-Paul 117, 118 Momigliano, Arnaldo 145 Nagy Károly 7 Nagy Konstantin 43, 154 Nagy Szent Gergely 9, 79, 214 Nagy Szent Vazul (Baszileiosz) 55, 97, 111, 183 Nazianzoszi Gergely 146–150, 152, 183–186 Nüsszai Szent Gergely 183, 223 Octavianus 154–155 Órigenész 4–43, 45–47, 63, 67–70, 72, 74, 76, 93, 154, 191 Orosius 27, 45, 149 Orwell, George 226
NÉVMUTATÓ
Pacianus 74, 75 Papen, Franz von 128, 135 Paulus Diaconus 115 Peterson, Erik 12, 26–27, 43, 45–46, 49, 51, 54, 126–156, 160, 164, 169, 183, 184, 186, 187, 198 Petrus Chrysologus 114–115 Philón 63, 145, 147, 178, 188 Piusz pápa, XI. 91 Platón 39, 60–61, 71, 145, 207 Plessner, Helmut 159 Pol Pot 232 Pszeudo-Dionüsziosz Areopagita 116, 179
51, 83, 126–156, 157–193, 198, 213, 215–217, 222, 226 Stahl-Jolson, Friedrich Julius 168, 169 Stirner, Max 202 Strauss, Leo 9 Szperatosz 48, 57, 78, 178, 209 Tallár Ferenc 160 Taubes, Jacob 9, 27, 155, 174, 187, 192 Tertullianus 35, 42–43, 88, 109–111, 117, 150, 164, 165, 178 Thieme, Karl 102, 125
Quaritsch, Helmut 161 Ratzinger, Joseph 9, 11, 17–31, 76 Rawls, John 10, 25 Rosenzweig, Franz 11, 98–100, 114, 121, 122 Sajó András 12, 218–232 Schmitt, Carl 10, 12, 20, 28, 46, 50,
249
Vaihinger, Hans 202 Vidrányi Katalin 185 Vörösmarty Mihály 76–77, 81 Weber, Max 7, 137, 162, 166, 175 Weil, Simone 92 Weiss, Konrad 189
