Honfy Ágnes
ARANY BIRODALOM
DELTA VISION EXKLUZÍV Sorozatszerkesztő: Terenyei Róbert MEGJELENT Gaura Ágnes
Harrison Fawcett
BORBÍRÓ BORBÁLA-SOROZAT Vámpírok múzsája Átkozott balszerencse Lidércnyomás Lángmarta örökség Attila koporsója
Katedrális I. Katedrális II. Katedrális III. Katedrális IV.
BORIVERZUM ÉS MÁS TÖRTÉNETEK: Embertelen jó
J. Goldenlane Éjfél Farkastestvér Napnak fénye Holdnak árnyéka Isteni balhé Pokoli balhé
Hernád Péter Hollóember Pannónia Parancsnok
Raoul Renier Sötét álmok
Szántai Zsolt Trigorum
Somlói Ferenc A Csodák Könyve
Eric Muldoom
Honfy Ágnes
Éjféli erdő Boszorkánylovag
Arany Birodalom
ELŐKÉSZÜLETBEN J. Goldenlane: Csillagok szikrái* Hernád Péter: Alakváltó* Hernád Péter: Fanyűvő* *
munkacím
Honfy Ágnes
ARANY BIRODALOM
Delta Vision Kft. Budapest, 2016
DELTA VISION EXKLUZÍV
Arany Birodalom Szerkesztő: Erdélyi István Tördelőszerkesztő: Giczi Gyula Korrektúra: Dobos Attila Copyright © Honfy Ágnes, 2016 © Delta Vision Kft., 2016 Borítófestmény © Pozsgay Gyula, 2016 Minden jog fenntartva!
ISBN 978-963-395-206-1 ISSN 2063-3009
Delta Vision Kft. 1092 Budapest, Ferenc krt. 40. Telefon: 36 (70) 322-3093 www.deltavision.hu
Vér és arany jog, kísértő, kaján; Istentelen vallás – zárt könyv; s a vak szenátus, időnk rút törvénye csak, ezek mind sírok: mélyükről talán fényes Fantom kél szebb nap hajnalán. Shelley
ELŐHANG A. D. 1476
A felderítő futva érkezett. Amint az éjjeli erdő fái közé ért, egy árny vált ki a göcsörtös törzsek közül, magas, erőteljes férfialak, talpig feketébe öltözve. – Parancsnok úr – állt meg előtte a felderítő –, a dombtetőn gyülekeznek, a klastrom romjainál. Két-két őrszem dél, nyugat és északkelet felé. A többi mind eltűnt a romok közt. Nem kúsztam át a mezőn a nyomukban, nehogy meglássanak ebben a fránya holdfényben. – Ahogy előre láttad, Racine uram – lépett elő egy újabb alak, az előbbinél is magasabb, vékony férfi. – Összesen háromszázan érkeztek, kis csoportokban, az őrökön kívül mégsem látni senkit a dombon – fejezte be a jelentést a felderítő. – Milyen óvatosak lettek – fordult kaján mosollyal parancsnoka felé a langaléta. – Talán már láthatatlanná válni is megtanultak? Arany Birodalom
7
– A föld alatt vannak – felelte alvezére kérdésére a fekete ruhás. Éles, karvalyt idéző vonásai szinte szoborszerűen mozdulatlanok voltak, a hangja száraz és kimért. – A klastromnak lehetett egy pincéje, amiről nem tudunk. – Hogyaza…! Ez az istenverte hely tele van földbe vájt lyukakkal, erre mi tisztességes felderítés nélkül megyünk neki a Rendnek, uram? – Nem várhatunk, Luc. Ez lesz az utolsó rajtaütés. Racine intésére újabb árnyak sorjáztak elő a fák alól. Nem viseltek egyenruhát, de minden mozdulatuk arról árulkodott, hogy egy összeszokott és harcedzett különítmény tagjai. Zsoldosok. Csomagjaikból tompán csillogó fegyvereket göngyöltek elő, és csendben várták a parancsnokuk utasításait. – Luc – biccentett alvezérének Racine –, az őröket rád bízom. A többieknek sorakozó. * * * Az árnyékhadsereg zsoldosai görnyedt háttal rohantak fel a domboldalon az egykori klastromhoz. Őröknek nyomát sem látták, Luc az előőrs élén alapos munkát végzett. Az ő egyik embere fogadta odafenn Racine-t. – Erre! – mutatta a katona az utat egy jókora kőtömbhöz, mely a földön hevert, mintha csak a klastrom rogyadozó falának egy kidőlt darabja lett volna, alatta azonban lejárat vezetett a föld mélyébe. A járat előbb kanyargó folyosóvá szélesedett, majd tágas üreggé, amelyet már az előőrs katonái őriztek. Sűrű félho8
Honfy Ágnes
mály ülte meg az üreget, átellenben azonban több átjáró is nyílt belőle, és mindegyiken ugyanaz a halovány fény és moraj szüremlett át. Luc a legközelebbi átjáró szája előtt kucorgott. A parancsnok óvatosan fél térdre ereszkedett mellette. Fáklyákkal megvilágított, jókora barlang tárult eléjük. A falak mentén durva kőoszlopok álltak. A legnagyobb szikladarab középen éktelenkedett, köré szabályos kettős kört rajzoltak a földre, előtte egy vasurnából tömjénfüst gyűrűzött a magasba. A barlang zsúfolásig telt emberekkel. – A lovagok, az utolsó szálig – szólalt meg fojtott hangon Luc. – Már amennyi megmaradt belőlük. – Nagyot fújt, megrázta a fejét. – Még hogy lovagok… A bentiek ledobálták úti köpenyeiket, kivillantva díszes zubbonyaikat, mellükön a Rend vörös keresztjével. – Most kezd igazán érdekessé válni – súgta Luc. Racine egy pillantást vetett a háta mögé. Csaknem száz katonájának kell átkelnie a föld alatti járaton. Beletelhet egy kis időbe, míg mind idelenn lesznek. Alaposan tanulmányozta a lovagok gyülekezetét. Háromszoros túlerőre számíthatott, ám emiatt egy pillanatig sem aggódott. Az emberei kifejezetten élvezték, ha létszámhátrányban harcolhattak. Néhány lovagról azonban mindeddig nem is gyanította, hogy az ellenfelei közé tartoznak. Ez kellemetlen meglepetésként érte, de minden bosszúságot félretéve elkezdte módszeresen az emlékezetébe vésni az arcukat és nevüket, arra az esetre, ha bármelyiknek is sikerülne túlélnie az éjszakát. – És már kezdik is a halandzsázást – bökte állát előre Luc. Arany Birodalom
9
A barlang hátsó fertályának árnyékából a Rend nagymestere lépett elő. A lovagok mormogása azon nyomban abbamaradt. – Az Úr kegyelméből fiú született! – kiáltotta a nagymester. – Áldassék a mi Urunk! – hallatszott a válasz. – A gyermek végzete meg van írva a csillagokban. A csillagok azt mondják, ő az, akire vártunk. Ő az, aki megfordítja a világ sorát! Ő az, aki ledönti az Antikrisztus trónját! A nagymester a központi sziklatömb mögé vonult. Felmutatta a Vangelo Nerót, a templáriusok fekete bőrbe kötött evangéliumát, majd két karját a magasba emelve kimondta a csak a beavatottak által ismert szavakat. A barlang mennyezetéről méltóságteljes lassúsággal hatalmas feszület ereszkedett alá. Megállt néhány lábnyira a fejek felett, és szabadon lebegett a levegőben. A lovagokon elragadtatás lett úrrá. Egyik-másik a megváltó Krisztus nevét kiáltotta, mások önkéntelenül imádkozni kezdtek. Racine Lucre nézett. Alvezére szavát vesztve meredt előre, megfeledkezve szokásos rosszmájú megjegyzéseiről is. – Ím, a kereszt csodája! – dörögte a nagymester. – A feszületé, melybe belefaragták a Messiás igaz keresztjének egy szilánkját! Dicsérjük az Urat! A rövid fohász alatt egy férfi lépett ki az első sorokból, karján csecsemővel. A kisded nyugodt volt, mintha ő maga is részt venne az áhítatban. A nagymester feléjük fordult: – A Szent Grál Lovagrendjének színe előtt állsz! Szólj, mit kívánsz! 10
Honfy Ágnes
– E fiúgyermeket ajánlom az Úrnak. – Lépj a külső körbe! A férfi átlépte a földre festett külső vonalat, és letérdelt. – Ki kíván a Rend legszentebb körébe lépni? – Dominic de Ferré – válaszolta alázatosan a férfi. – Ki beszél a nevében? – Én beszélek, Henry de Ferré. – Legyen hát a te hangod a gyermek hangja! Esküdj a Fekete Evangéliumra, Dominic de Ferré! Fogadod-e, hogy mindenkor megtartod az Úr parancsolatát? – Fogadom – felelte a férfi a kisfiú nevében. – Fogadod-e, hogy a Szent Grál keresésének rendeled az életed? – Annak minden pillanatát. – Fogadod-e, hogy megtagadod a Sátánt és az ő követét, a Szent Péter földi helytartóságát bitorló Antikrisztust? – Átkozott legyen a nevük! – Fogadod-e, hogy aláveted magad a Rend szabályzatának, társaidhoz hű leszel, kívülállóknak el nem árulsz? – Ezerszer is, fogadom! – Lépj a belső körbe! A férfi átlépett a második vonalon is. A nagymester felé nyújtotta a csecsemőt, hogy az a kereszt jelét rajzolja ujjával a gyermek homlokára és szívére, s ezzel a lovagok közé emelje. Innentől azonban megváltozott a Rendbe való beavatás misztériuma. A nagymester a szokásos keresztelő ceremónia helyett átvette a gyereket az apától, messze maga elé tartotta, és úgy kiáltotta: Arany Birodalom
11
– Mostantól az Úr harcosa vagy, Dominic de Ferré! Tisztátalan asszonykéz ne érintsen, bűn meg ne rontson! Légy a mi reménységünk, hitünk pallosa! Taposs ellenségeink holttestén, és foglald el méltó helyed a szent trónon! Kitakarta a baba mellkasát, és az áldozókés hegyével apró keresztet metszett a szíve fölé. A gyerek bömbölni kezdett, a nagymester pedig az ő sírását is elnyomó erővel süvöltötte: – Vérrel keresztellek, mert vért ontasz és véred ontatik majd, az Atyának, a Fiúnak, a Szentléleknek nevében! Elemi erővel tört ki az ámen a lovagokból. A nagymester a magasba emelte a vörös arccal, teli torokból ordító kisfiút. A gyerek vére összekente a palástját, és lecseppent az oltárul szolgáló kődarabra. A lovagok térdre ereszkedtek a közös imához. Racine csak erre várt. Felállt, és előrelépett. Hangja jéghidegen hasított az ájtatos mormogásba: – Őfelsége, a mátriárka nevében le vannak tartóztatva! A vád: összeesküvés. Az ítélet: azonnali halál. Emberei benyomakodtak a barlangba, kivont kardjukat a lovagokra szegezve. A lovagok tekintetében félelem villant, a kezükben azonban fegyver, amint talpra ugrottak, készen arra, hogy összecsapjanak a katonákkal. A zsoldosok fegyelmezett rendben támadtak. Lucnek csupán néhány kiforrott, takarékos mozdulatra volt szüksége, hogy végezzen első ellenfelével. Társai hasonló módszerességgel irtották a lovagokat, akik túlerejük dacára sem bírtak velük. Racine távol tartotta magát a harc sűrűjétől. A küzdelem kimenetele nem volt számára kétséges, azonban küldetésük elsődleges célját még nem érték el. 12
Honfy Ágnes
– A nagymestert! – kiáltotta. – Őt fogjátok el! A barlang hátsó része felé tartott, ahol a nagymestert utoljára látta, az útjába kerülő lovagok azonban lelassították, majd szinte lehetetlenné tették az előrehaladását. A nagymester nem fogott fegyvert, és nem ösztökélte hangos parancsszavakkal lovagjait. Egyetlen percig megkövülten figyelte a barlangban kavargó harcot. Ugyanazt látta, amit fekete ruhás nemezise: a felek még harcoltak, ám a csata már eldőlt. Évekig tartó rejtőzködés, megaláztatás és rengeteg véráldozat után… Nem, nem lehet így vége! A nagymester végre cselekedett. Magához intette legbelső körének tagjait, és a barlang hátsó falához sietett velük, ahol a sziklafal egyenetlen felülete egy szűk nyílást rejtett. A lovagok egyenként bújtak át rajta a nagymestert követve. – A fiam! – fordult vissza az egyikük. Az oltárhoz rohant, ahol a nagymester a rémülten bömbölő kisbabát hagyta. Felkapta a gyereket, de a harcoló felek összezártak mögötte, így már nem talált kiutat. A lovag kardot rántott, hogy utolsó véréig védelmezze a fiát. – Megszöknek! – ordította a zsoldosok parancsnoka, mikor végre ő maga is a hátsó falhoz ért. – Luc, utánuk! Alvezére néhány emberével együtt azonnal odasietett, és eltűntek a repedésben a lovagok nyomában. Racine hátramaradt mögöttük, hogy levágja azokat, akik még errefelé próbálnának kijutni. A megmaradt maroknyi ellenálló a megadás jeleként hamarosan a földre dobta a fegyverét. Racine feltartott jobbjával jelezte, hogy a küzdelemnek vége. Az emberei összeterelték a véres, sebesült lovagokat. Arany Birodalom
13
– Veszteség? – Ezek ellen, uram? – vigyorgott az egyik zsoldoskapitány. – Csak pár karcolás. A parancsnok végignézett a foglyokon. Csupa arisztokratát látott, köztük igen rangos családok sarjait. – Uraim, önök szégyent hoztak önmagukra, asszonyaikra és egész nemesi házukra. Hallották a parancsot. Kivégezni mindet! Míg a zsoldosok befejezték a hóhérmunkát, ő az oltárhoz lépett, ahonnan gyereksírást hallott. Henry de Ferré egyetlen fiát magához szorítva hevert a vérfoltos szikladarab mögött. Oldala csupa vér volt, jobb karja bénultan lógott, kardját valahol elvesztette a küzdelemben. Minden erejét össze kellett szednie, hogy felegyenesedjen. – Racine, te átkozott, az asszonyördög vérebe! – szűrte a fogai között. A zsoldosok vezérének arcizma se rándult a lovag hangjából áradó gyűlölet hallatán. Henry de Ferré a fiára nézett, aki egy röpke percig a Szent Grál Rend minden reményének megtestesítője, a pápai trón várományosa volt, és beszélni kezdett hozzá: – Fiam, Dominic de Ferré! A Szent Grál lovagja vagy, nemesi vér folyik ereidben, s a csillagok a születésed órájában meghatározták sorsodat. Az Úr vigyázza lépteid! Lefektette a gyereket az oltárkőre, és szembenézett a fekete ruhással. Az nem késlekedett – a csapás gyors volt, és pontos. Luc préselte át nyurga testét a sziklafal résén. – Uram, hetet levágtunk, három elmenekült. Ricardóék tovább üldözik őket. 14
Honfy Ágnes
– A nagymester? – Még nem sikerült elkapnunk. Racine karvalyarcán semmi érzelem nem látszott, belül azonban dühöngött. – Keressétek tovább! – Igenis, uram – biccentett Luc, és egy osztagnyi emberrel távozott. A parancsnok észrevette, hogy katonái ámulva nézik az ég és föld között lebegő feszületet, páran szaporán keresztet is vetnek. Fáklyáért nyúlt, és feldobta a magasba. A tűzfény néhány pillanatra csörlők és vékony fémhuzalok elmés szerkezetét világította meg, ezen függött a feszület. – Nagyon ravasz. A katonák jól láthatóan megkönnyebbültek. – Átkutatni a barlangot! – parancsolt rájuk. – Döntsétek le azokat az átkozott köveket, és kopogtassátok végig a falakat! – Hátha ráakadunk a Rend elrejtett kincsére, uram? – harsogta az egyik zsoldos, inkább tréfálkozva, semmint komolyan. Racine végignézett az emberein. Kimerültnek tűntek, bár nem a fizikai fáradtságtól: a katonáit annál keményebb fából faragták. Azonban a szervezet, amely ellen küzdöttek, olyan volt, mint egy ezer karú óriás: levágták az egyik karját, és a kémek azonnal hírt adtak egy másikról. A zsoldosok abba fáradtak bele, hogy a csatákat rendre megnyerték ugyan, a háború mégis elveszteni látszott. Eddig a napig. – Bármit találtok, a tiétek – jegyezte meg Racine egy félmosollyal. – Uram, és a gyerekkel mi legyen? Arany Birodalom
15
Egyik veterán zsoldosa állt mögötte, a babát ügyetlenül a karjában tartva. – Vérzik szegény – mutatta a katona, miközben hasztalanul próbálta csitítani a kisfiút.– Isten tudja, ezek a gazfickók mit akartak művelni vele. Racine-t váratlanul érte a kérdés. Hosszan elgondolkodva szemlélte a zsoldos és a gyerek kettősét. – Andreas – mondta végül. – Igenis, uram. – Mióta is ismerjük mi egymást? – A líbiai hadszíntéren találkoztunk, mikor te még zöldfülű tiszt voltál, uram, én meg már akkor is öreg baka. Senki nem szolgál téged nálam régebb óta. – Hosszú idő. – Túl hosszú, uram. Többet láttam ezalatt ezeknek a fiúknak a rút pofáját, mint a feleségemet, uram. – Egy éve vagyunk a Rend nyomában, Andreas. De ma vége. Mind megérdemlünk egy kis pihenőt. Hazamehetsz a családodhoz. Mind hazamehettek. – Köszönöm, uram. A többiek nevében is. Jó vadászat volt. A parancsnok biccentett, és a barlang kijárata felé indult. – No, de a gyerek… – szólt utána a zsoldos. – Ahogy mondtam, Andreas: bármit találtok, az a tiétek.
1. A belterjesség első nyomai már a matriarchátus negyedik-ötödik generációjában kiütköztek. Az arisztokraták ragaszkodtak ahhoz, hogy számuk ne növekedjék drasztikusan, mivel ez azt jelentette volna, hogy újabb, esetleg erősebb ellenfeleket kell a hatalom közelébe engedniük. Csakis egymás között házasodtak, még a köz- és kisnemességből sem emeltek maguk közé senkit. Már nem voltak többé háborúk, ezért a házasságok célja nem az új szövetségek megalapozása lett, hanem a meglévő hatalom egyben tartása. Ez arra sarkallta az úrnőket, hogy lányaiknak egyre közelebbi rokonaik közül válasszanak férjet. Másod-, nem ritkán elsőfokú unokatestvérek kötötték össze az életüket, nagybácsik és unokahúgok, nagynénik és unokaöcsök. Ha nem lép közbe az egyház, ennél sokkal szégyenletesebb frigyek is létrejöttek volna. A szentszék tiltása azonban túl későn érkezett. A belterjesség egyenes fiziológiai következményei, az orvosdoktorok által csak arisztokrata betegségeknek nevezett gyógyíthatatlan defektusok felütötték fejüket a kiváltságos rétegben. A legenyhébbek ezek közül az ideggyengeség, az általános fáradtság, a fertőzésekre való fogékonyság, de nem alaptalanok a mendemondák a megközelíthetetlen vidéki kastélyokban őrzött, testileg vagy szellemileg teljesen deformált kékvérű utódokról sem. Arany Birodalom
17
Az arisztokrácia azokhoz fordult segítségül, akiket mindaddig lenézett: a társadalom legalján élőkhöz. Ez pedig új jelentést adott az apród fogalmának: onnantól kezdve azokat a fiatal, nemzőképes férfiakat hívták így, akiket az úrnők a paraszti sorból nemesi udvarukba vitettek, saját szolgálatukra. Hiba lenne tehát azt gondolni, hogy az apródság csupán az élvezetek határ nélküli hajhászásának egyik kiszolgáló intézménye, a bordélyok megfelelője az arisztokrata körökben. Ennél sokkal fontosabb feladata van: általa áramlik friss vér a szikkadt főnemesi erekbe. Filippo Alzanelli: Titkos történelem – Az apródok * * * Eril a kiürült tanulóterem ablakából figyelte a legújabb jövevényt az Apródok Udvarán. A kisfiú öt-hat éves lehetett, a haja kócos, a szája sírásra görbült. Az árkádsor filigrán oszlopainak árnyékában reszketett, akár a megtestesült reményvesztettség. Idegen látvány a gondtalan fiatalság, az eszményi szépség és a tobzódó érzékiség otthonában. Egyszerűbb lett volna tudomást sem venni róla. Elfelejteni, a többi apródhoz hasonlóan, hogy valamikor mind ugyanezt élték át. – Hamarosan te is mindent elfelejtesz. Üres leszel, és boldog. Eril akaratlanul is megdörgölte a szíve tájékát, ott, ahol az inge és a felöltője egy apró, kereszt alakú forradást takart. A fiú életének első évei, amikor még volt anyja, apja, és volt saját, igazi neve is, a feledés homályába tűntek. Ez a heg maradt az egyet18
Honfy Ágnes
len, amit odakintről hozott magával, és amit nem vehettek el tőle. Különös seb volt, Eril bármit megadott volna akár csak egyetlen kósza emlékfoszlányért is arról, hogyan szerezte. Ahogyan várta, hamarosan Racine is megérkezett az udvarra, határozott léptekkel, kifogástalan eleganciával. Eril mindenkinél jobban ismerte a férfi arcát: az éles, mozdulatlan vonásokat, a szürke szemeket, a keskeny orrot, és az évről évre több ősz szálat valaha hollófekete hajában. Nézte, ahogy Racine kézen fogva elvezeti a gyereket. Az az erős kéz tizennégy éve őt is ugyanígy vezette át a palota folyosóin. Eril erre már úgy emlékezett, mintha csak tegnap történt volna. Tudta, mi következik. Racine és a kisfiú hamarosan megállnak egy hatalmas kétszárnyú ajtónál. Racine bátorítóan rámosolyog a gyerekre – először és valószínűleg utoljára –, és belépnek a Vörös Szalonba. A mátriárka mindig ott fogadja az új szerzeményeit. Kis apródomnak nevezi a fiút, megsimogatja az arcát, körbeforgatja maga előtt, miközben elégedetten nevet. * * * Isobel úrnőt, a Birodalom uralkodónőjét nem lehetett nem csodálni. Királynői termete, büszke tartású, kicsi feje a mesterien bodorított mahagóniszín hajkoronával, és azzal a kacér kék szempárral minden férfit levett a lábáról. Eril még alig foghatott fel valamit ebből a delejes női vonzerőből, mégis képtelen volt elfordítani a tekintetét a mátriárkáról. – Nos, tetszem neked, kis apródom? – kérdezte a nő. – Maga a legszebb asszonyság, akit valaha láttam, asszonyság… Racine megszorította a kisfiú kezét. Arany Birodalom
19
– Ne nevezd asszonyságnak a mátriárkát! – pirított rá, de az úrnő felkacagott. – Ugyan, Racine, régen kaptam ilyen őszinte bókot. Hogy hívnak, kis apródom? – Er…, izé, Eriknek – próbálkozott Eril, és mivel az előbb úgy tetszett a nőnek, hozzátette: – …asszonyság. Újabb fájdalmas szorítás a kezén, és már a mátriárka sem nevetett. – Az Eril nevet adtuk neki, úrnőm – javította ki Racine. – Majd gondoskodom róla, hogy megtanulja. Pár hónap, és illedelmes jószággá válik. – Ebben nem kételkedem, Racine. Formás legényke, kár lenne érte. A nő lágyan megérintette Eril pírban égő orcáját, végigsimította a haját. – Az arca, mint egy kislányé. A haja is finom, lágy, nem olyan erős és rendetlen, mint a legtöbb fiúé, akit hozol nekem. Hagyjátok hosszúra nőni! Ezzel elbocsátotta őket. Racine meghajolt. Eril, a szégyentől még jobban lángoló arccal, hogy egy lányhoz hasonlították, ügyetlenül utánozta. Azt hitte, mihelyt kilépnek az ajtón, Racine összeszidja majd, amiért máris elfelejtette az új nevét, vagy mert illetlenül viselkedett, de a férfi csak kézen fogta, és visszavezette őt az Apródok Udvarára. * * * Eril önkéntelen mozdulattal emelte a kezét az arcához, oda, ahol egykor a mátriárka ért hozzá. Már rég kinőtt a gyerekkorból, de az arca még most is olyan volt, mint egy fiatal lányé. Vagy mint az úr selyemfiúié – tette hozzá magában keserűen. Sötét haját bársonyszalag fogta össze a tarkóján, ahogyan a mátriárka kívánta, eleganciája pedig Racine-éval vetekedett, ahogyan azt egy apródtól elvárták. 20
Honfy Ágnes
Eril a tanulóterem ablaküvegén át hosszan bámult a bágyadt napfénybe. Késő délutánra járt az idő, az Apródok Udvarának étkezőtermében vacsorához terítettek. Az apródok felvigyázói az udvar teraszain süttették magukat a kora tavaszi nappal. Ott üldögélt az örökké fáradt Perin, aki a matriarchátus jócskán megcenzúrázott történelmét oktatta. L’Effert, aki írni, olvasni, később verselni tanította őket. Mind közül a legkövérebb, Ambrosiani, aki egykori önmaga karikatúrájaként a zene és a tánc mestere volt. És ott volt még a sötét bőrű Menendez, aki bevezette a fiúkat előbb az udvari etikett, majd a hódítás és a szerelem tudományába. A kisebb fiúk, úgy harmincan, vidáman zsibongtak körülöttük. Az idősebb apródok közül alig mutatkozott egyik-másik. A terem ajtaja hatalmas lendülettel vágódott ki. Erilnek oda sem kellett fordulnia, hogy tudja, Girant rontott be ekkora hévvel. – Hát itt bujkálsz? Tudhattam volna, hogy itt kellene először keresselek! Girant egy paksaméta rendetlenül kibomló papírtekercset ölelt magához, tömpe ujjai tintanyomokat hagytak a gyűrött papírokon. – Ezt hallgasd meg! – kiáltotta. Egyik kezével egyensúlyozta a tekercseit, a másikkal kotorászott közöttük, míg végül az egész csomag a padlón kötött ki. Girant csak egy dühös pillantást vesztegetett a rendetlenségre, majd maga is az ablakhoz lépett, hogy lássa, mi köti annyira le Eril figyelmét. A kócos kisfiú ismét az árkádok alatt ácsorgott, s a már távozóban lévő Racine után bámult. Arany Birodalom
21
– Friss hús – állapította meg Girant. Eril legszívesebben képen törölte volna őt az érzéketlensége miatt, de gyorsan elhessentette magától a gondolatot. Ez a túl nagyra nőtt és túl hangos fiú volt az egyetlen a palotában, akit a barátjának nevezhetett. Girant visszatért a földön szétszórt halomhoz, és tovább kotorászott a papírok között. – Megvan! Ezt most írtam, de néhol javítgatni kell még – mondta, és teljes átéléssel rákezdett: Szívtelen, szívtelen hölgyem, Szememet ha rád vetem, Egyetlen kegyetlen szúrt seb, Amit ejtesz szívemen. Hálátlan, hálátlan asszony, Eléd dobtam mindenem… Erilt azonban ismét a hatalmába kerítette az előbbi melankolikus hangulat, és képtelen volt tovább figyelni a barátjára. A gondolatai elkalandoztak, míg Girant hangja zümmögéssé halkult a fülében. * * * Girant-t és őt annak idején csaknem egyszerre hozták a palotába, természetes volt hát, hogy összefognak. Mindkettejüket elszakították a családjuktól, ők pedig egymásba fogódzkodtak, mint az ijedt kis majmok, akiket a gazdag hölgyek pórázon tartanak és dominóruhába öltöztetnek. 22
Honfy Ágnes
A két kisfiú éjszakánként egymást bátorította szomszédos ágyán a sötét hálóteremben. A keménykötésű Girant megvédte vékony barátját a többi fiú támadásaitól. Girant volt az is, akinek a tehetetlenségtől dühös üvöltése elkísérte őt, miután egy éjjel Gaillard úr kifestett arcú szolgái eljöttek Erilért, hogy a gazdájukhoz hurcolják. És Girant arca volt az első, amit Eril másnap reggel meglátott. Barátja az ágya mellett állt, és aggódva leste az ébredését. – Miért vittek el? Rossz voltál? Megbüntettek? – kérdezte. Eril hallgatott, képtelen volt bármit is felelni. Nem voltak szavai azokra az ocsmány dolgokra, amiket az úr művelt vele az éjszaka. Racine is odajött az ágyához. Ő nem kérdezett semmit, neki nem kellett kérdeznie. Eril egészen addig azt hitte, a palotában senkinek nincs nagyobb hatalma Racine-nál, a mátriárkát kivéve. Hivatalosan azonban Racine csupán a mátriárka háremét felügyelte, ahonnan néha Gaillard úr is válogathatott, ahogyan az elmúlt éjjelen kiválasztotta Erilt. Vagy talán épp a mátriárka küldte ajándékba Erilt a férjének, aki szerette a lányos arcú kisfiúkat. Girant egész nap a barátja közelében maradt, amikor pedig este ismét megérkeztek Erilért az úr szolgái kifestett arccal, virágdíszekkel tűzdelt parókával a fejükön, Girant nekik ugrott, rúgta, harapta, karmolta őket, míg Racine oda nem ért a nagy lármára. A vívóteremből jött, egyik kezében a kesztyűje, a másikban hajlékony párbajtőr. – Takarodjatok a fiú közeléből! – mennydörögte. Gaillard szolgái féltek Racine-tól, ahogy a palotában mindenki tartott tőle, de az a pozíció, melyet az úrnő férjének szolgálatában töltöttek be, hamis bátorsággal töltötte el őket. – Mi Gaillard úr megbízásából jöttünk a fiúért. – A fiú marad – jelentette ki Racine. Arany Birodalom
23
– Ez Gaillard úr parancsa! – Nekem az a jelentéktelen senki nem parancsol – közölte Racine. – Mondjátok meg Gaillardnak, hogy játsszon csak a saját kipingált majmaival! – Hogy merészel így beszélni a mátriárka férjéről, a királyi trónörökösnő nemzőjéről? – Hah! Ha annak a hájas pojácának a nemzőerején múlott volna, Isobel méhe csontszárazra szikkad. Én már csak tudom. A szolgák arca elfehéredett a vastag púderréteg alatt. Racine játékosan feléjük suhintott tőrével, ők pedig hanyatt-homlok rohantak ki az ajtón. Nem a férfi tőrétől féltek, hanem azoktól a megsemmisítő szavaktól, melyeket Racine-on kívül senki nem mert volna hangosan kimondani. Az udvaroncok jól ismerték a szóbeszédet, mely szerint Célina hercegnő vér szerinti apja Racine volt, aki titkos tanácsosként, orgyilkosként s egyben szeretőként is szolgálta a mátriárkát. Veszélyes pletyka volt ez, Gaillard úr saját kezével szabadította meg jó néhány terjesztőjét és hallgatóját nyelvétől vagy fülétől. Eril akkoriban még nem tudott minderről, azt azonban megértette, hogy Racine valami sokkal rosszabbtól védte meg, mint ami az előző éjjel történt vele. – Visszajönnek még? – kérdezte. Racine elnézte a romlatlan gyermekarcot, melyen nem tükröződött nyoma az átélt szenvedéseknek, sem ígérete a jövőbelieknek. Azon gondolkodott, hogyan is szállhatott szembe Isobel úrnő akaratával egy ilyen nyeszlett kölyök miatt. Majd amikor Eril már azt hitte, a férfi el is felejtette a kérdést, Racine válaszolt: – Sok mindentől nem védhetlek meg, ami rád vár, de megígérem, hogy ezek nem jönnek vissza. Eril bólintott, mint aki érti, de azért hozzátette: – Nagyon dühösnek tűntek. 24
Honfy Ágnes
– Inkább féltek. Mostantól valamivel gyakrabban kell majd a hátam mögé néznem, ennyi az egész. * * * Eril arra eszmélt, hogy Girant várakozón figyeli. – Na, hogy tetszett? Van benne valami Landretti modorából, nem gondolod? Eril száraznak érezte a torkát. Amikor meg akart szólalni, az arcizmai belesajdultak, olyan erővel szorította össze eddig a fogait. Úgy tett, mintha köhintene néhányat, közben zsebkendőjével letörölte a saját körmei nyomán kiserkent vért a tenyeréből. Felesleges volt óvatoskodnia, Girant annyira el volt telve saját művészi nagyságával, hogy mindebből semmit nem vett észre. Girant, a költő… Eril már nem először állapította meg magában, hogy a barátja inkább vásári díjbirkózónak néz ki. Ki gondolta volna, mikor még mindketten gyerekek voltak, hogy a nagyszájú és verekedős Girant egyszer majd lírai húrokat penget? – Ne haragudj, de ha megismételnéd… – Tudom, tudom, a harmadik strófával én sem vagyok kibékülve, és azt reméltem, esetleg te kijavítanád – hadarta egy szuszra Girant. – Azt is tudom, hogy többé nem vagy hajlandó verset írni, de nekem azért segíthetnél egy kicsit. Este a banyához vagyok hivatalos, és nem állíthatok oda üres kézzel. – Mondd, minek igyekszel ennyire, amikor a mátriárka nyilvánvalóan nem azért hívat magához, hogy a lelke mélységeit tárd fel? Arany Birodalom
25
– Ó, nem, én másfajta mélységeit érintem meg – kacagott fel Girant –, de az öreglány szereti, ha előbb a lelkét kényeztetem, és csak utána a testét. Barátom, a múltkor elszavaltam neki az egyik régi szonettedet, és annyira elérzékenyült tőle, hogy csak bőgött megállás nélkül. Azután dolgom végezetlen rögtön el is bocsátott. – Akkor hogyhogy csak reggel keveredtél elő? Girant kacsintott, és cinkosan folytatta: – Célina hercegnőnél voltam. Kétszeresen is köszönettel tartozom neked azért az éjszakáért: a szonetted bezárta a mátriárka hálószobájának ajtaját, és megnyitotta a hercegnőét. – A hercegnőét? – Mm-hmm. Tüzes kis nő. Amilyen az anyja lehetett, valamikor az ősidőkben. Girant megint nevetett, Eril pedig meghökkent ekkora esztelenség hallatán. – Girant, veszélyes játékba kezdtél. Sokan csupán azért képesek lennének selyemzsinórt dobatni a nyakadba, mert a mátriárka kegyence lettél. Már akkor is figyelmeztettelek. Most meg szemet vetettél a lányára. – Ő vetett szemet rám. Gondolod, hogy magamtól egyáltalán meg mertem volna szólítani? – Akkor vissza kellett volna utasítanod! Mi ütött beléd? Ha ez kitudódik… – De nem fog. Mekkora ökörnek nézel, mondd? Azért mondtam el neked, mert a barátom vagy, és te nem fogsz elárulni. – Girant szemében gyanú csillant. – Vagy mégis? Féltékeny vagy, mert a mátriárka már csak engem akar, te meg a kutyának sem kellesz? 26
Honfy Ágnes
Eril keze ismét akaratlanul is ökölbe szorult. – Amit mondtam, egyedül a te érdekedben mondtam – felelte vészjóslóan. – Egyetlen porcikám sem kívánkozik vissza sem annak a boszorkánynak, se semmilyen más nőszemélynek az ágyába. Ne merj még egyszer árulónak hívni! Girant ijedten hátrált meg barátja résnyire szűkült tekintetétől és halk, dühtől remegő hangjától. – Jól van, jól van, ne haragudj – igyekezett gyorsan kibékíteni őt. – Túl nagy a szám és hirtelen a természetem. Értem én, hogy jót akarsz nekem. És az igazság az, hogy ha akarnád, a palota összes nője a lábad előtt heverne. – Látta Eril szemének villanásából, hogy ezzel megint melléfogott, ezért gyorsan visszakozott: – Persze te nem akarod. Csak ne haragudj! Én meg majd vigyázok magamra, megígérem. Csak… csak ne nézz így rám többet. Nagyon jól tudod, hogy a hideg kiver tőle. Eril mély levegőt vett, a gyilkos indulat pedig, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is illant. A zavar és a szégyen, amit maga után hagyott, túlságosan is ismerős volt a fiú számára. Hogy hagyhatta, hogy a düh ennyire eluralkodjon a testén és az elméjén? Ritkán történt meg vele, de minden egyes alkalommal rosszabb lett. Sokkal rosszabb. Eril érezte, ezúttal alig egy hajszál választotta el őt attól, hogy az egyetlen barátjának ugorjon és eszméletlenre verje egy ügyetlen elszólás miatt. – Rendben, Girant, de még egyszer figyelmeztetlek: az életeddel játszol – sóhajtott, és a bűntudata unszolására hajlandó volt a botcsinálta poéta segítségére sietni. – Most pedig hol az a félresikerült remekmű, amit teljesen át kellene írnom? Arany Birodalom
27
* * * A sietős gyerekléptek hangosan kopogtak az üres folyosón. Eril egyedül jött, mert így rendelték, de még ha ezt nem is kapta volna külön utasításba, akkor sem akadt volna kísérője. Önszántából senki nem látogatta meg Racine-t. A palotának az a része, amelyet a kisfiúnak ismernie megengedtetett, bár arányaiban hatalmasnak és zegzugosnak tűnt, mégis barátságos és a szemnek kedves látvány volt. Ez az ódon, elhagyatott szárny viszont megrémítette Erilt. Képzelete sosem látott szörnyeket bújtatott a sötét benyílókba, a gótikus ablakok kőcsipkés üvegei mögül szárnyas démonok lestek rá, a folyosó boltíveit őrző kőrémek levetni készültek magukat a magasból. Eril minden bátorságát összeszedve elhatározta, hogy nem vesz róluk tudomást, mégis végtelen megkönnyebbülést érzett, amikor a folyosó végén feltárult előtte Racine magánrezidenciájának masszív ajtaja. Bent meleg és fény fogadta. A bejárattal szemben embernyi magas kandallóban ropogó fahasábok ontották magukból a hőt, és ez volt a helyiség egyetlen fényforrása is. A sötétségbe vesző falakra a kintiekhez hasonló kőteremtmények kapaszkodtak fel, de a tűzfényben cseppet sem látszottak fenyegetőnek. Racine a narancsszín derengés közepén, a kandalló előtt állt. Az ajtó alig hallható nyikordulására megfordult, hogy szemügyre vegye a kisfiút. – Egyedül jöttél, ahogy parancsoltam? Eril bólintott. – Féltél? Eril először tiltakozni akart, de érezte, Racine úgyis átlátna a hazugságon. Megint bólintott. – A felvigyázó mesterek azt mondják, okos fiú vagy. Igaz ez? Újabb bólintás. 28
Honfy Ágnes
– Jól van. Őszinte vagy, bátor, és nem beszélsz feleslegesen. A legnemesebb tulajdonságok. Ezen némiképp változtatnunk kell. Tanítani foglak. * * * Eril ma már az egész palotában a legbiztonságosabb helynek érezte azt az ürességtől kongó épületszárnyat, ahol Racine lakott egymagában, és az odavezető, egykor oly félelmetes folyosót. Az elmúlt tizenhárom évben a fiú egyre hosszabbra nyúló léptei nap mint nap ugyanabban az időben végigkopogtak a fénytelen gránitlapokon. Mindig a mester magánkönyvtárában kezdték az órákat, de Racine ma késett. Eril szórakozottan végigfuttatta ujjait a könyvtár polcain sorakozó ritkaságok gerincén. Olyan elveszettnek hitt vagy egyenesen tiltott kötetek kaptak itt helyet, mint Latourette Pokolbéli násza, Merenidész Anatómiája vagy Filippo Alzanelli Titkos történelme. A legtöbbet már olvasta. Térképek sorakoztak egy széles asztalon, letűnt királyságok földért-vízért vívott véres vetélkedésének egyedüli maradványai. A királyok azóta rég meghaltak, nevük feledésbe merült, országaikat és népeiket magába olvasztotta az egyetlen, fényességes Arany Birodalom. Eril szerette maga elé képzelni a térképek ábrázolta ismeretlen tájakat, de ma nem volt kedve arról ábrándozni, hogy egyszer talán majd kiszabadul a palota falai közül, és a saját szemével láthatja őket. Inkább a Pavor Nocturnus egy gazdagon illusztrált példányát emelte le a polcról. Olvasni sem akart, csak kedvtelve tanulmányozta a művészien kivitelezett metszeteket. A névtelen Arany Birodalom
29
szerző akár a falakról vicsorgó kőszörnyekről is mintázhatta volna alakjait. Vagy éppen fordítva. Gyerekkorában Eril úgy képzelte, a rémálmok szarvas, karmos, denevérszárnyú lényei éjszakánként ebből a könyvből másznak elő, hogy kísértsék az alvókat. De nem mindegyik tűnik el a hajnali kakasszóra. Sokuk kővé válva itt marad az ébrenlét valóságában, Racine termeinek falára tapadva, hogy onnan figyeljen örökké nyitott szemmel. Alkonyodott. A nap sugarai lángra lobbantották a könyvtár átláthatatlan ólomüvegeit. Az udvar hölgyei és némely urai ilyentájt küldték el névjegyeiket az Apródok Udvarába, hogy diszkréten hálószobáikba invitálják a kiválasztott fiatalembereket. Azok az apródok, akiket a mátriárka a személyes kíséretének tagjává választott és saját, kizárólagos használatára tartogatott – így Eril is – elérhetetlenné váltak a számukra. Amióta pedig az uralkodónő egyedül Girant-nal óhajtotta megosztani az ágyát, Eril felszabadult utolsó apródi kötelessége alól is, és végre csendesen élvezhette a palota arany alkonyának idilljét, amikor a lemenő nap vörös fénye az aranyozott kupolákról visszaverődve tündérfénybe vonta a palota minden zugát. * * * Glória övezte a lány fejét, ahogy a napfény átragyogott a haján. Eril úgy érezte, még sosem látott hozzá fogható szépséget. Igaz, nem sok lánnyal találkozott eddig, bár a mátriárka gyakran adott estélyeket, ahol Erilt mindig maga mellé parancsolta. – Angyalarcú kis apródom, te jobban kiemeled a szépségemet, mint a legtündöklőbb igazgyöngy nyakék – mondogatta. 30
Honfy Ágnes
Csak ritkán voltak hivatalosak Eril korabeli tizenéves kisasszonykák a mátriárka estélyeire, néha azonban egy-egy rangosabb úrhölgy elhozta bemutatni serdülőkorba lépett örökösét. Eril szívesen elnézegette ezeket a lányokat, akik rózsaszín és halványsárga selyemruhájukban ugyanúgy illegették magukat, mint az udvar korosabb hölgyei. Szeretett volna közelebbről megismerkedni, beszélni velük, de ezt csak a férfikorba lépett apródoknak engedték meg. Erilnek addig még hátravolt egy-két éve. Ez a hús-vér lány azonban nem viselt selyemruhát, a haját sem felnőttesen feltűzve hordta, az arca barnaságát nem takarta fehér púder. Egy súlyos ezüsttálat cipelt ki a konyha mögötti térre, és nekilátott kifényesíteni. – Mit bámulsz? – kérdezte, mikor észrevette Erilt. A fiút még sosem szólították meg így. Eril nem tudta, hogyan kellene válaszolnia, ezért csak állt a falnak támaszkodva, és félszegen mosolygott. – Mit bámulsz? – kérdezte megint a lány, de már nevetés bujkált a hangjában. Ébredező nőiességének hízelgett, hogy egy ilyen csinos úrfi rajta felejtette a szemét. – A hajad olyan, mint a folyékony napsugár – mondta Eril. Most a lánynak akadt el a szava. Szolgáló volt, közönséges beszédhez szokott. A nagyanyja vette maga mellé segítségnek a konyhára. Csattant már durva férfikéz alig domborodó fenekén, és néhány vaskos tréfa is eltalálta már, de még senki nem hasonlította folyékony napsugárhoz seszínű haját. Rögtön igazgatni is kezdte a zilált fonatot. Akkor eszébe jutott, hogy a keze biztosan kivörösödött a konyhai munkától, és gyorsan a háta mögé rejtette. – Én csak kódorogtam egyet vacsora előtt – lépett közelebb Eril. – Most olyan szép minden. Mintha a falakból csorogna a fény. A lány még mindig hallgatott, csak a szeme sarkából mérte végig Eril csipkezsabóját, bársony felöltőjét. Amikor végre a fiú még mindig mosolygó Arany Birodalom
31
arcára merte emelni a tekintetét, azonnal meg feledkezett saját szegényes vászonruhájáról, foltos kötényéről. Azt akarta, hogy a fiú tovább beszéljen hozzá, sötét szeme egyedül őt nézze. – Mint Tündérország – mondta óvatosan. – Igen, nekem is folyton ez jár a fejemben – ragyogott fel Eril arca. – Minden sarokhoz érve arra gondolok, hogy egy szemvillanásnyi időre talán mindjárt megpillanthatom a tündéreket is. Leült a lány mellé a puszta kőre, elnézett a falakon túlra. – És most találtam egyet. A lány szívét melegség járta át. Furcsamód a bátorsága is visszatért, amikor a fiú letelepedett mellé. – Én csak egy szolgáló vagyok a konyháról. Inkább te lehetnél tündérkirályfi. Egy percig némán ültek egymás mellett. – Mennem kell, még sok a dolog – kapott észbe hirtelen a lány. Mintha csak megerősíteni akarná, egy reszelős hang csattant fel a konyha mélyéről: – Hol vagy már, te leányzó? Hogy a lúdvérc vinne el, hát naplopónak szegődtél? – Várj még! – a fiú is talpra ugrott, a lány karja után nyúlt. – Eril vagyok. – Annika – felelte a lány, és nagyon lassan húzta csak el a karját. – Annika. Mostantól minden este erre fogom keresni a tündéreket. * * * Annika! Hogy szerette, és a lány is mennyire szerette őt! Annika volt a fény, a melegség, öle titkos menedék. Az első szerelem bolondságában égtek mindketten, és a szerencse gyak32
Honfy Ágnes
ran szegődik a bolondok mellé: lehettek bármilyen óvatlanok, hosszú ideig senki nem fedezte fel a szerelmüket. Azután a szerencse megunta, hogy két gyerekembert kell pesztrálnia, és elpártolt tőlük. Eril a gondolataiba merülve rótta a palota márványlapos folyosóit. Racine nem jelent meg aznap szokásos találkozójukon a könyvtárban, és ez nem vallott rá. Eril úgy döntött, kihagyja a közös vacsorát az apródokkal. Racine-én kívül nem kívánt most más társaságot. Apród csak engedéllyel hagyhatta el az Apródok Udvarának épületeit, de nem akadt senki, aki ezt Racine védencén is számon merte volna kérni. Még a palotaőrök sem állították meg Erilt, ha a fiú elhaladt mellettük magányos sétái során. Csak akkor ütközött volna ellenállásba, ha a palota kapuját is át akarja lépni a mátriárka engedélye nélkül. Néha eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha mégis megpróbálná. Valószínűleg nem sikerülne kijutnia. A kapuőrök vagy elfognák, és akkor magára vonná a mátriárka haragját az engedetlenségéért, vagy nyomban megölnék. A külvilág egyébként is keveseket vonzott az uralkodói palota lakói közül. A palota monumentális épületegyüttes volt, számtalan belső udvarral, fedett és nyitott sétányokkal, bál- és színháztermekkel, zene- és játékszobákkal, fürdőházakkal, teraszokkal, kis kápolnákkal, képtárakkal, égbe nyúló tornyokkal és kanyargós borpincékkel. Sok száz éve még egyszerű vidéki vadászkastély volt Aquitánia legszebb vidékén. Az első mátriárka helyezte ide a székhelyét, és azonnal nagyszabású bővítésbe fogott. Az őt követő uralkodónők mindegyike kötelességének érezte, hogy hozzáépíttessen valamit a palotához, Arany Birodalom
33
amely olyan óriásivá nőtt az évszázadok alatt, hogy senki nem ismerte minden folyosóját, termét és szobáját. Eril egyszer felfedezett egy teljesen lakatlan szárnyat egyik sétája során, ahol legalább évtizedes por ült a padlón és a nehéz bútorokon. Az istállókat szerette a legjobban. A kocsiszínen átvágva arra vette az irányt. A mátriárka ünnepnapokon gyakran kihajtatott ujjongó népe közé. Az arany liliomos címerrel díszített hintók e célra hosszú sorokban álltak a kocsiszínben. A palota leggyakrabban használt alkalmatossága azonban egy egyszerű, címer nélküli zárt kocsi volt. Ezzel feltűnés nélkül lehetett közlekedni, ha valamely magas rangú hölgynek vagy úrnak mégis a palotán kívül akadt dolga. Eril is ebben utazott, azon egyetlen alkalommal, amikor elhagyhatta a palotát. * * * Eril igyekezett magába szívni a város minden látványát, szagát, hangjait. Nem tudta, meddig tart az út a zötyögős hintóban, ezért minden pillanatot ki akart élvezni. Girant a bal oldalán ugyanolyan ámulattal figyelte az Aranyváros éjszakai forgatagát, mint ő. Kettejük között egy harmadik fiú, Fredrik hortyogott, akit már akkor elnyomott az álom, amikor a kocsi kigördült velük a palota egyik mellékbejáratán. Szemben a vörös Ceddie nézelődött kifele, mellette pedig Racine ült. Kintről a kövér felvigyázó, Menendez fojtott panaszkodása hallatszott, amiért csak a bakon kapott helyet. A kocsi egy diszkréten kivilágított ház előtt állt meg. A fiúk egy óvatos eleganciával berendezett hallba léptek be. A palota grandiózus méreteihez képest a hall, sőt az egész ház is aprónak tűnt, de Racine egyetlen éles pillantása beléjük fagyasztotta a lekicsinylő megjegyzéseket. 34
Honfy Ágnes
Termetes asszony sietett feléjük, arany ékszerekkel felcicomázva és túlzott örömmel dobva szét két karját a köszöntésükre. – Isten hozta önöket az örömök házában, uraim! Menendez régi barátnőjeként mutatta be a fiúknak a bordély tulajdonosnőjét, majd a gondjaira bízta őket. A madame egy kényelmes belső szobába vezette a fiúkat, közben egyfolytában beszélt. – Ó, ó, milyen fess fiatalemberek! Még nem is tudják, milyen örömöknek néznek elébe. Bízzák csak magukat Madame Sophie-ra! Milyen elegáns fiatalemberek! A legügyesebb lányaimat válogattam ki a számukra, hiszen tanulni jöttek, nemde? A szerelem művészet, és Madame Sophie lányai a legkiválóbb művészek! A madame kettőt tapsolt, mire négy lengén öltözött lány vonult be. Madame Sophie teátrális mozdulatokkal mindegyik fiú kezébe helyezte egy-egy lány kezét, a lányok pedig maguk után húzták a fiúkat a saját szobáikba. * * * Eril unottan nézett körül. Itt minden nyomasztóan kék volt. Kék selyemtapéta a falakon, sötétkék drapéria az ablakon, kék szőnyeg a lába alatt, kék baldachin a halványkék szaténnal takart ágy felett. Kék volt a szeme a lánynak is, aki azt mondta, Yvonne-nak hívják. – Tetszel nekem – mondta Yvonne. – Magamban azért fohászkodtam, hogy téged kapjalak. A hangja simogatóan duruzsolt, miközben megszabadította Erilt a kabátjától. – Ha rajtam múlna, még pénzt sem fogadnék el tőled. Yvonne-nak bámulatosan ügyes ujjai voltak, mintegy varázsütésre nyílt szét a mellény, pattantak az inggombok. Eril igyekezett eltolni őt magától. Arany Birodalom
35
Yvonne a fiú tapasztalatlanságának tudta be az ellenkezését, nevetett rajta, és Eril jobbját saját mellére vonta. A fiúnak most már elege lett Yvonne-ból, elege Madame Sophie bordélyából, elege ebből az egész hamis szerelmi játékból. Csak Annikát látta maga előtt, aki őszintén szereti, akinek egyetlen szégyenlős mozdulata lángra gyújtja egész testét, és aki talán most is vár rá a konyha fölötti hálókamrájában. Yvonne megérezte, hogy Eril ellenállása nem kamaszos félénkségből ered. Erősen megmarkolta mindkét karját, hogy a fiú ne rázhassa őt le, és szorosan magához húzta a fiút, úgy súgta: – Mindkettőnket tönkre akarsz tenni? Madame Sophie mindjárt idejön leselkedni az ajtó elé, és mindent jelent a hájas disznónak, annak a Menendeznek. Úgyhogy szedd össze magad, és légy férfi, különben én az utcára kerülök, te meg isten tudja, hova! Azzal hátralépett, hogy csábos vonaglással megszabaduljon a maradék ruhájától. Kihívóan nézett Erilre. A fiú egy pillanatig némán állt, majd nagyot sóhajtott, gondolatban bocsánatot kért Annikától, és követte Yvonne-t. * * * Később megint a belső szobában gyűltek össze. Madame Sophie elégedetten dörzsölgette a tenyerét, ahogy a párok egymás után visszatértek. Fredrik és Ceddie érkezett először, és egyforma bugyuta képpel bámultak a két lány után, akiket Madame Sophie egy biccentéssel elküldött. A madame már korántsem volt ennyire elragadtatva Eril mosolytalan arcától. Haragosan nézett Yvonne-ra, és gyorsan számba vette, melyik lányával tudná jóvá tetetni a nyilvánvaló fiaskót, mielőtt Menendez és az a félelmetesen hallgatag másik úr megérkezik a fiatalemberekért. 36
Honfy Ágnes
De már késő volt. Menendez nyomakodott be a keskeny ajtón, mindkét karján egy-egy ledér szépséggel. – Na, most menjetek, kicsikéim. Menendez bácsi máskor is eljön hozzátok – lihegte nekik brekegő, bugyborékoló hangján. – Mit kell ilyenkor mondani? – Köszönjük szépen – nyafogták a lányok kórusban. Menendez belecsípett mindkettőjük fenekébe, azok pedig visongva futottak ki az ajtón. A vén kéjenc csak ezután fordult a felügyeletére bízott fiúk felé. Ugyanúgy végigmérte őket, mint Madame Sophie, neki is ugyanúgy feltűnt Eril egykedvűsége, de mielőtt szóvá tehette volna a dolgot, Girant érkezése mentette meg a helyzetet. A nagydarab fiú szája széles, nagyképű vigyorba húzódott. Levetette magát az egyik süppedős kerevetre, és az ölébe rántotta a kis barnát, akivel az elmúlt órát töltötte. Madame Sophie bólintására ez a lány is felszedelőzködött, és eltűnt. Ezalatt Yvonne egyre a madame körül sündörgött, most a fülébe sugdosott valamit, mire a madame megenyhülni látszott, és Menendezhez fordult. – Nos, uram, a fiatalemberek maradéktalanul átestek a beavatásukon, ahogy megállapodtunk. – Hmm, khmm, talán mégsem maradéktalanul, asszonyom – intett Menendez Eril felé. – Ahogy mondtam, uram, mind átestek rajta, de egyes uracskáknak nemigen volt szüksége ehhez az én házam szolgálataira. Úgy hallottam, ezek a bizonyos uracskák – most ő is sokatmondóan Eril felé pislantott – már nagyon is értettek hozzá, mit hogyan kell tenniük. – Ez esetben, asszonyom, mi távoznánk is – nyögte Menendez. Racine a hallban várta őket. Menendez remegő bugyborékolással számolt be neki a történtekről. Egyetlen pillantás Erilre meggyőzte Racine-t az állítás igazáról. Arany Birodalom
37
Ki lehetett az? – járt a fejében. Gondosan őrizték az apródokat, az udvarba illetéktelen személy nem tehette be a lábát, szolgálónak is csak férfiakat vagy idősebb asszonyokat fogadtak fel. Racine nem értette, hogyan tudta ez az ártatlan ábrázatú suhanc kijátszani őt és a szigorú szabályokat. A kérdést azonban egy időre félretette. Sokkal fontosabb volt, hogy semmi ne szivárogjon ki, a fiú és a saját érdekében sem. A madame titoktartására számíthatott. A három másik fiúhoz láthatóan alig jutott el valami a külvilágból. Menendez hallgatását kellett csak biztosítania. * * * Eril szeretett belenézni a lovak okos, barna szemébe. Ha a fülükbe súgott, mintha megértették volna. Sokáig tartott, de mindegyiket egyenként megcirógatta, a nevén szólította. Akik azt tartották róla, hogy túlságosan magának való és túl magasan hordja az orrát, most elcsodálkoztak volna, hogy Racine hallgatag tanítványa kedvesebben viselkedik oktalan állatokkal, mint a legtöbb emberrel. A lovak felhorkantak, a fiú is felkapta a fejét. Vérebek csaholása közeledett odakintről, patkódobogás, emberi kiáltások. Eril kihallotta a lármából Célina hercegnő felcsattanó parancsszavait. A hercegnő délutáni kilovagolásáról érkezett haza. Kisebb hadseregnyi udvaronc vette körül, és rengeteg marakodó kutya. A fiú undorodott ezektől az ölésre is beidomított vérebektől, de még jobban az idomárjaiktól és a gazdáiktól. Mivel a valamikori vidéki falu mára a Birodalom arany fővárosaként körbenőtte a palotát, a hercegnőnek és kíséretének, ha kilovagoltak, át kellett vágniuk a külső kerületeken. Az ott lakóknak ilyenkor ajánlatos volt a házaikba húzódni, a keres38
Honfy Ágnes
kedőknek sietve biztonságba helyezni az utcára kipakolt árut. Még így is túl gyakran akadt olyan szerencsétlen, akit kutya mart meg vagy a lovasok tiporták össze a portékáját. A hercegnő termetét és mahagónivörös hajkoronáját az anyjától örökölte. Magas, okos homloka volt, szürke szeme, a száját gyakran akaratosan összeszorította. Mindig mindenhova egy szélvihar erejével és gyorsaságával robbant be. Erilnek esélye sem maradt észrevétlenül elmenekülni. – Fogd a zablát, szolga! – harsant Célina újabb parancsa. Míg a lovászok alázatosan sürgölődtek a habot izzadó lovak körül, a hercegnő végigmasírozott az istállón. Kedvenc hátasához igyekezett, és előbbi fennhéjázó viselkedését meghazudtolva gügyögve dédelgette a lesántult mént. – Itt vagyok, kedvesem. Nézd, mit hozott neked a te Célinád. A hercegnő cukrozott almát vett elő sötétzöld lovaglóruhája redői közül, és saját felséges kezéből etette az állatot, majd szakértő szemmel vizsgálgatta a ló sérült lábát. – Gyógyul az én galambom. Holnapután talán már újra együtt lovagolhatunk. Csak most látta meg Erilt. – Szolga, mit téblábolsz ott? Gyere, hozz tiszta vizet Szelimnek! – parancsolta neki. Még ha nem is ismerte volna fel az anyja legkedvesebb apródját, Eril drága ruházata miatt akkor sem vélhette őt lovászfiúnak. Csakhogy a hercegnő szégyellte, hogy tanúja akadt az előbbi gyöngéd jelenetnek. Gőgösen felszegte hegyes állát, és a szokásosnál is nyersebb hangot ütött meg: – Tedd, amit mondtam, nem hallottad? Megbotoztathatnálak a pimaszságodért! Arany Birodalom
39
Erilnek már a nyelve hegyén volt az elmés visszavágás. Sosem szívelte a hercegnőt. Ez a dölyfös, jéghideg nő azonban a jelek szerint meglepő módon szerette a lovát. Ezért Eril csupán odasétált hozzá, elegánsan fejet hajtott, és megvakargatta Szelim homlokát. – Hercegnő, mindketten tudjuk, hogy ez nagy hiba lenne – mondta mézédes hangon, és faképnél hagyta az ámuló Célinát. Stílusosan, mint mindig – állapította meg magában. * * * Cselez, vág, hárít. Cselez, szúr, hátralép. Pengét átdob, másik kéz. Eril századszor ismételte ugyanazt a mozdulatsort. A katalán iskola tánclépés kecsességű elemei a gyakorlással eltöltött évek alatt beleivódtak az izmaiba, idegeibe. A vívótőr dühösen villogott a kezében. – Miért nem a könyvtárban vársz? – dörrent Racine hangja a vívóterem csendjében, amit addig csak Eril zihálása töltött meg. Választ nem kapott. – Eril! – szólt újra, de a fiú, mint egy megszállott, csak kaszabolta maga előtt a puszta levegőt. Racine tőrkardja fémes pendüléssel akasztotta meg Erilét. – Mi ütött beléd, fiú? Eril tekintete végre feléje fordult. – Hol van? Hol van Annika? – Elment. Így kellett lennie. A te érdekedben. Eril felordított, visszarántotta a pengét, és tomboló harciassággal Racine-ra támadt. A férfi védekezni kényszerült, közben elismeréssel nyugtázta tanítványa gyakorlott mozdulatait. 40
Honfy Ágnes
– Elég volt! Racine hátrálása hirtelen megtorpant. A meglepetés erejét kihasználva most ő támadott. A fiú még így őrjöngve is felismerte mestere következő cselét, és nem késett a jól betanult válasszal. Racine reakciója azonban teljesen váratlanul érte őt: a férfi egyszerűen lebukott, egyúttal kirúgta tanítványa lábát. Eril megdöbbent a szabályok ilyetén áthágásán. – Ha vérre megy a harc, nincsenek szabályok – suhintotta meg Racine kardjának kivételesen hosszú, rugalmas pengéjét a levegőben. Józan fény csillant Eril szemében. Mestere még mindig kivont karddal azt várta, hogy ő felkeljen a földről. A fiún egy szemvillanásnyi idő alatt átszaladt, ami Racine kimondatlanul is leg fontosabb tanítása volt az együtt eltöltött évek alatt: nem bízhat senkiben. A mester meg akarná őt ölni? Hibázott, ezért Racine szabadulni akar tőle? Ha így van, hát nem adja könnyen az életét! Felállt. Vívóállásba helyezkedett, Racine hasonlóképp. Szótlanul csaptak össze. Racine most nem kímélte, csakis a legnehezebben védhető támadásokat indította ellene, a legösszetettebb cselek sorát mutatta be. Eril kénytelen volt jobbra-balra elugrani, saját tengelye körül megperdülni, hogy kikerülje a halálos rohamot. Racine egyik vágása vért fakasztott a felkarján, de alig érezte. Egyre jobban kifáradt. Az életéért küzdött, immár olyan ügyetlen, nehézkes mozdulatokkal, melyek nem szerepeltek egyetlen vívóiskola repertoárjában sem. Egy újabb perdülést végre egy kétségbeesett oldalsó vágással fejezett be. Racine-nak épphogy sikerült a pengéjét Erilé elé kapnia. A fémen csikorduló fém hideg, kék szikrát hányt. Most közvetlen közelről nézhettek egymás szemébe. Erilében végleg kihunyt az őrület. Racine-éban soha nem is volt semmilyen gyilkos harag. Arany Birodalom
41
– Fiam… – szólalt meg a férfi gyorsan kapkodva a levegőt. Eril fegyvere hangos csattanással zuhant a földre elernyedt markából. – Miért tetted? Racine sosem gondolta volna, hogy ez a kölyök ekkora veszélyt jelent majd az ő legendás hidegvérére. Ez a beletörődő, kiábrándult hang, sehol semmi „uram”, vagy „mester”, ahogy a fiú eddig mindig szólította… – A mátriárka tudomást szerzett az afférodról azzal a szolgálólánynyal. Esküszöm, fiam, hogy nem tőlem tudta meg. Első felindulásában mindkettőtöket ki akart végeztetni. Eril szeme tágra nyílt a rémülettől. – Ne félj, hiszen élsz, és nem halt meg a lány sem – nyugtatta meg Racine. – Az embereim még hajnalban elvitték a nagyanyjával együtt egy biztonságos helyre, a palotától távol. Gondoskodni fogok róla, hogy ne essen bántódása, és élete végéig semmiben se szenvedjen hiányt. De te sosem találkozhatsz vele újra. Eril bólintott, hogy megértette, köszönetet mondani azonban nem volt képes. Racine hátat fordított neki, jelezve, hogy távozhat. A fiú nehéz léptekkel hagyta el a termet, vérző sebére szorítva a kezét. * * * Eril azon vette észre magát, hogy már a felvigyázók folyosóján jár. Arra még emlékezett, hogy elindult a saját szállása felé, de az azt követő percekre már nem. Ujjai karmokká merevedve szaggatták a kabátja szélét. Agyába erőszakos képek tolakodtak: még ha évek teltek is el azóta, ha egyszer rájönne, ki árulta be őt és Annikát, ezek a karomszerű ujjak annak a torkát tépkednék, azután rászorulnának a torokhoz tartozó nyakra, és csak szorítanák, szorítanák… 42
Honfy Ágnes
Úrrá kell lennem magamon – rázta meg a fejét. Nem először fordult elő vele, hogy a múlt emlékei kiragadták a jelenből, és ez nem az első kabátja volt, amit öntudatlanul cafatokra marcangolt. – Úrrá kell lennem magamon. Rossz belegondolni, mi lenne, ha valaki egyszer meglátna ebben az eszelős állapotban. Halk suttogás hallatszott a közelből. Eril reflexszerűen a falhoz húzódott. Halvány ezüstszín öltözéke jótékonyan beleolvadt a folyosót lassan elöntő szürkeségbe. A hangokból annyit tudott kivenni, hogy ketten vitatkoznak valahol előtte. Közelebb óvakodott, és már a szavaikat is tisztán értette. – Ne ellenkezz, kiscicám! – mondta az öblösebben suttogó hang. – Tudod a dolgod. – Nem. Addig nem mozdulok innen, amíg ki nem fizet – felelte a másik. – A többi urak mind tisztességesen fizetnek. – Mit beszélsz már megint? Hányszor ismételjem, nekem nem kell fizetnem! Így is sokkal tartoztok nekem. – Márpedig nekem azt mondták, akár botrányt is csinálhatok, ha nem fizet. Semmi kétség, egy nő és egy férfi alkudozott egyre hevesebben a folyosó kanyarulatán túl. – Beszéljük ezt meg a szobámban! Ma túl korán jöttél, kiscicám, könnyen megláthatnak. – Századszor is, nem! Én botrányt csinálok! – Na most már elég legyen! – Aú, ez fáj! – visított fel magas hangon a nő. Eril még közelebb osont. – Mintha hallottam volna valamit… Arany Birodalom
43
Óvatos léptek közeledtek Eril rejtekhelye felé. Egy gyertyatartó világánál Menendez puffadt arca tűnt fel, és rémülten fürkészte a kanyaron túli sötétséget. – Nincs itt senki – mondta nem túl meggyőzően –, de jobb lesz, ha sietünk. A selypegő szoprán ezúttal nem ellenkezett. Meggondolhatta magát, ami a botránykeltést illeti. Ajtó csukódott, kulcs csörrent a zárban. Eril egy pillanattal később már ott is állt az ajtó előtt, és figyelmesen tovább hallgatózott. Bentről rövidesen félreismerhetetlen hangok szűrődtek ki. A fiú arcára gonosz mosoly ült. Szóval a vén hájas rendszeresen szajhákat csempésztet be magának a palotába. Vajon hogy csinálja? Úgy döntött, ennek utánajár. Valamivel távolabb egy pilon jótékony árnyékában a falnak támasztotta a hátát, és várt. Igyekezett valami másra gondolni, de a gyomra így is háborogni kezdett, amikor érzékeny fülét a bezárt ajtón keresztül is megütötte Menendez és a lotyó üzekedésének zaja. * * * Újból a mátriárka Vörös Szalonja előtt állt, ezúttal egyedül, immár hivatalosan is férfivá avatva. Látszatra nyugodt volt, közben minden egyes idegszálával menekülni vágyott. Egész bensője lázadozott ellene, hogy ki legyen szolgáltatva egy nő kényének-kedvének. De miért nem találtak a társai semmi kivetnivalót abban, hogy bárki használhatja a testüket, mintha ők maguk csupán akarat és szív nélküli 44
Honfy Ágnes
bábok lennének? Mintha vetélkedtek is volna, hogy melyiküket halmozzák el több ajánlattal. E téren még Racine sem értette meg Erilt. Azt hitte, a fiú egyszerűen attól tart, hogy férfiassága cserbenhagyja majd, ezért jócskán ellátta őt azzal a férfierőt növelő szerrel, melyet az apródok előszeretettel fogyasztottak. Amióta Eril férfivá érésének híre elterjedt, az udvar hölgyei, fiatalok és öregek, szépek és csúfak egyaránt, mint vérszagra gyűlő keselyűk csaptak le rá. Sokuk ágyában meg fordult már. Ez volt a kötelessége. És mindannyiszor le kellett gyűrnie magában ezt a gyomorszorító, keserű érzést. Ez az este a szokásosnál is több szorongással töltötte el. A mátriárka hazatért a Szentanyához tett zarándokútjáról, és a koncon marakodó nőstények seregét félresöpörve a Vörös Szalonba rendelte az ő kis apródját. Az ajtó kinyílt. Festő ecsetjére kívánkozó kép fogadta Erilt, mintha egy gazdag ékszerdoboz tárta volna fel mélyét. A falakon sötétvörös bársony nyelte magába az óarany gyertyatartókban lobogó többtucatnyi láng sugarait. A padlón perzsaszőnyegek egzotikus mintái kúsztak, csavarodtak a gyertyafényben. Csinos kandalló uralta a tér közepét, két oldalán és párkányán rézből mesterien kimunkált, sosem látott csodalényekkel, felette cikornyás keretű tükörrel. A kandalló előtti kereveten pedig ott tündökölt az ékszeres doboz legszebb dísze, maga a mátriárka. Lazán az egyik kezére támaszkodva ült, a hajából néhány fürt meztelen vállára omlott. Vörös ruhájának mély dekoltázsát egyetlen ékkő díszítette. Kétségtelenül volt érzéke hozzá, hogyan keltsen drámai hatást. – Lépj be, kis apródom – utasította Erilt. Félig leeresztett pillái alól figyelte őt. Ó, igen, az ő kedvenc kis apródja végre férfivá érett! Eril úgy érezte, megbűvölték. Mindig is gyönyörűnek látta a mátriárkát, az Arany Birodalom mindenható királynőjét, de most egy asszonyt látott Arany Birodalom
45
maga előtt, akinek pórusaiból a csábítás illata áradt, akinek vágytól sötétlő szeme földöntúli gyönyört ígért, és karja hívogatón nyúlt felé. A fiú minden ellenérzése semmivé foszlott. Vére forrón lüktetett, szíve a torkában dobogott. A bezáródó ajtószárnyak halk kattanására megrázkódott, azután néhány merész lépéssel átszelte a szalont, hogy karjaiba kapja a nőt. * * * Hosszú volt az éjszaka, ők pedig fáradhatatlan szeretőknek bizonyultak. Már a reggel is elmúlt, mire végre megpihentek a gyűrt lepedőkön. Eril ábrándozva nézte, hogyan oszlik szét a vaníliaillatú füst a hálószoba sűrű levegőjében. A füst a hatalmas ágy két oldalán álló, nem kevésbé hatalmas kandeláberből gomolygott. A szoba közvetlenül a Vörös Szalonból nyílt. – Kis apródom, alig hallottam szavad az éjjel – szólalt meg mellette a mátriárka. Eril az ujjai köré csavarta a nő egy hajfürtjét, és hagyta letekeredni. – Ha ezer emberöltővel ezelőtt élsz, a te leheleted teremti a világot, és öledben fogan meg minden élet. Ha százzal, antik istenek versengenek kegyeidért, és egy dicsőséges, büszke nép márványtemplomot emel szépségednek. De te most élsz, és egy birodalom hever a lábad előtt. Asszonyom, mit mondhatnék én, mi méltó lenne hozzád? – Meg kell dicsérnem a mestereidet, hogy ilyen szavakat adtak a szádba – mondta a nő, a szeme azonban meghatódottan elködösült, ahogy Erilt hallgatta. – Asszonyom, L’Effert mester megtanított a versmértékekre és a rímelés szabályaira, és hogy mely alkalomhoz milyen versforma illik, de a gondolataimat ő nem uralja, a szavaim is mind az enyémek. És hogy amit mondtam, nem üres bók, azt bizonyítottam épp elégszer az éjjel. 46
Honfy Ágnes
– Mindenképp meg akartalak büntetni azért, amit azzal a szolgalánnyal műveltél – sóhajtotta a mátriárka. – Azt terveztem, hogy az öreg matrónák szeretőjéül adlak. De a hideg is kiráz, ha arra gondolok, hogy akár egyetlen ráncos ujjukkal is hozzád érnek. – Utálkozva rázta meg a fejét. – Nem, te nem lehetsz senki másé, csak az enyém. Egyedül az enyém. Kedveskedve simított végig Eril mellkasán, a fiú pedig döbbenten tapasztalta, hogy abban a pillanatban Annika valóban semmit sem jelent már neki. * * * Attól a naptól fogva Eril lett Isobel úrnő első apródja és szokatlanul hosszú ideig az asszony ágyának egyetlen vendége is. Elfelejtette, korábban hogyan lázadozott a sorsa ellen. A nő testének bűvereje teljesen foglyul ejtette őt. – Azt hiszed, velem nem ez történt? Vagy a mátriárka számtalan más kegyencével? – szegezte neki egyszer a kérdést Racine. Ez a néhány kegyetlen szó elég volt, hogy Eril kijózanodjon. Olyan gyorsan történt, mintha hideg vízzel öntötték volna nyakon. Hogyan is feledhette el a mátriárka apródjainak és szeretőinek számontarthatatlanul hosszú sorát, és legfőképp az Isobelről és Racine-ról szóló régi pletykákat? A gyomorszorító érzés akkor ismét feltámadt, és Eril rajongása az asszony iránt lassan a saját ellentétébe fordult. Új kegyencek jöttek-mentek, felváltották őt a mátriárka hálószobájában, az első apród címét azonban egyiknek sem sikerült elhódítania a fiútól. Az estélyeken és a hivatalos fogadásokon változatlanul Eril kísérte az úrnőt. Arany Birodalom
47
Menendez ajtaja megnyikordult. A fiú gondolatai azon nyomban visszatértek a jelenbe. A nyíló ajtón keresztül gyönge fény áradt a sötét folyosóra. Az előbbi nőcske lépett ki a szobából, bentről pedig a férfi rendre utasító kárálása hallatszott: – Üzenem a madame-nak, hogy egyetlen szavamba kerül, és becsukják azt a koszos bordélyát. Ő egy porszem, egy senki, csakis az én jóindulatomból lehet a palota ellátója. Én befolyásos ember vagyok! A kurtizán csendben igazgatta a ruháját. Az utolsó szóig elhitte Menendez meséjét, azután meg ki is fárasztotta ez a kövér ember a furcsa kívánságaival. – Uram, nem kísérne vissza a kocsihoz? – kérdezte alázatosan. – Még mit nem! Mit mondanék, ha valaki meglátna éjnek idején? Én befolyásos ember vagyok, adnom kell a jó híremre. Visszatalálsz egyedül. A szajha egymaga indult neki a folyosók rengetegének. Nem félt, hogy a tilosban kapják. Kinézetre akár az udvar egyik ifjú hölgye is lehetett volna, aki éjszakai randevúra igyekszik. Nem először járhatott itt, otthonos határozottsággal haladt a célja felé. Eril láthatatlanul a nyomában. A nő a délnyugati kapunál kötött ki, ez volt az egyik legkisebb mellékbejárata a palotának. Átsietett a kis fogadóudvaron, odabólintott a két őrnek, akik kiengedték a rácsos főkapu melletti kisebb ajtón. A kaput megvilágító lámpások fényében jól kivehető volt az őrök arca és az a zárt hintó, amely az utcán várakozott. Az ablaka el volt függönyözve, de a nő meg48
Honfy Ágnes
jelenésére kinyílt, és egy társnője hajolt ki rajta türelmetlenül. Eril még legalább három másik lány alakját vette ki a kocsiban, a kocsiból kinézőben pedig Yvonne-t fedezte fel, akivel Madame Sophie-nál találkozott. Már csak a most érkezett lányt várhatták, mert miután ő beszállt, rögtön elhajtattak. A fiú el sem hitte a szerencséjét. Még semmi elképzelése nem volt arról, hogy mihez kezd azzal, amit megtudott, de úgy vélte, ezen az éjjelen elégedetten hajthatja álomra a fejét.
2. Ha van földi pokol, Azt én megjártam. S voltam oly botor, Hogy visszatértem. Eril de Ferré: Ima helyett
Az volt a szokás az Apródok Udvarában, hogy a gyermekkorból a férfikorba lépett apródokat kiköltöztették a közös hálóteremből, és kettesével-hármasával szállásolták el az emeleti szobákban. A palotában egyszerre száz felnőtt apród is szolgálhatott. Ennél többnek is jutott volna bőven lakhely, a kiöregedett apródoknak általában mégis minden további nélkül kitették a szűrét. Csupán akkor maradhattak, ha a fiatal apródok nevelésével bízták meg őket, illetve ha különleges tehetséget mutattak valamiben, ami ideig-óráig lekötötte a palota léha és élvhajhász népét. Új felvigyázókra azonban a legritkább esetben volt szükség, a mátriárka Arany Birodalom
51
udvartartása pedig nemigen lelte örömét olyasvalakiben, aki többé nem volt sem fiatal, sem szép. Eril első apródként, Girant pedig mint az úrnő aktuális kegyence különleges kedvezményeket élvezett. Maguk dönthették el például, hogy kivel osztják meg a szállásukat, és ők természetesen egymást választották lakótársnak. Egy-egy tágas szobát kaptak, melyet a kettejük által közösen használt hall kötött össze. Ebben a közös hallban, egy méretes állótükör előtt forgolódott éppen Eril. Az utolsó simításokat végezte reggeli toalettjén, és azon tűnődött, vajon félelemmel tölti-e el társait az a biztos tudat, hogy egy napon az udvar majd megunja és elhajítja őket, mint valami elnyűtt rongyot. Erről a többi apród soha nem beszélt, még Girant sem. A gondolat talán meg sem fordult a fejükben. Az apródok kizárólag a jelenben éltek, múltjuk nem létezett, a jövővel nem volt értelme törődniük. Eril mindig ösztönösen vigyázott rá, hogy senki meg ne sejthesse, az ő képzeletében az a távoli nap éppenséggel ragyogó és csodálatos, a szabadulása napja. Itt és most azonban gyűlölettel nézte saját tükörképét: több év állt előtte apródként, mint az a húsz, amennyit eddig összesen megért – ezektől a vonásoktól hiába várt korai öregedést. Otthagyta a tükröt, amely napról napra ugyanazt a kiábrándító jövőképet festette elé, és futó pillantást vetett a barátja lakrészébe. Az ágy érintetlen volt, ahogy sejtette. Girant ugyanolyan nyegle és felszínes életet élt, mint a többi apród, de mert mégis a barátja volt, Eril úgy döntött, még egyszer megpróbál a lelkére beszélni. 52
Honfy Ágnes
A délelőttöt azzal töltötte, hogy őt kereste az udvaron, az étkezőteremben, a szomszédos fürdőházban. Még a tanulótermeket is végigjárta, pedig Girant oda a legritkább esetben tette be a lábát. Hiába kérdezősködött felőle, az apródok mind ugyanazzal az értetlen képpel néztek vissza rá. – Ha nincs itt, hát nincs itt. Mit érdekel az minket? Girant egész nap nem került elő. * * * Racine a szokott időben fogadta Erilt. A gondolataiba mélyedt, nem is köszöntötte tanítványát, hanem egy gyors biccentés után tovább járkált fel-alá a teremben. Eril számára ismerős volt a kép. Már régóta biztosra vette, hogy mestere csavaros agyában a faltól falig tartó séták során formálódtak azok a fondorlatos tervek, amelyek immár csaknem három évtizede tartották hatalmon a mátriárkát és a háttérben persze Racine-t magát is. Eril nem szeretett intrikákról és cselvetésről hallani, ezért ha tehette, nem zavarta meg Racine-t a kérdezősködésével. Így gyakran nagyokat hallgattak egymás társaságában. A fiú gyanította, hogy mentorát még mindig az foglalkoztatja, ami miatt előző nap nem jelent meg a könyvtárban. Neki is volt elég átgondolnivalója. Helyet foglalt egy súlyos, ólom oroszlánmancsokon álló karosszékben, és a múlt éjszakán kezdte törni a fejét. Az ölébe hullott a lehetőség, hogy végre megszökjön a palotából, és szabad legyen. Akkor miért nem akaródzik élnie vele? Megfenyegethetné az őröket és Madame Sophie-t, Arany Birodalom
53
hogy mindent tud. Az őrök kiengednék, a madame meg elbújtatná egy időre, amíg a mátriárka emberei keresik. Egyszerű terv, még működne is. De miért tolakodik mindig előtérbe az a gondolat, hogy nem mehet, amíg nem rendezte az adósságait? Racine-ra nézett. A férfi még saját mércéjéhez képest is szokatlanul hallgatag volt. Eril tisztában volt vele, hogy a szökésről soha nem beszélhet mesterével, azonban volt egy másik titka is, amit mindenképp meg akart osztani Racine-nal – ha valaki, hát ő képes lesz hatni Girant-ra. – Aggódom Girant miatt – törte meg Eril a csendet. Racine odakapta a fejét. Nem, a kölyök még nem tudhatja, akkor nem lenne ilyen nyugodt. – Annyira elővigyázatlan – folytatta Eril. – Neki minden csak szórakozás. Nem látja, milyen sok veszély leselkedik rá a palotában. – Eril, már mindent tudok – állt meg előtte Racine. – Az éjszaka a mátriárka testőrei elfogták a barátodat, amint kilépett a hercegnő lakosztályából. Erilnek egy pillanatra elakadt a lélegzete. – Hogyan….? – A mátriárka az utóbbi időben, hogy is mondjam, egyre bizalmatlanabb a környezetével. A palotán belül is megszaporodtak a kémei. Megfigyelteti a saját lányát, és figyeltette Girant-t is. – Nem… nem figyelmeztethetted volna? – Sajnálom, fiam. Azt hiszem, ez valami új keletű dolog lehetett a hercegnő és a barátod között, különben hamarabb tudomást szerzek róla. 54
Honfy Ágnes
Eril alig észrevehetően bólintott. Dühös volt magára. Amint Girant eldicsekedett a viszonyáról Célinával, neki mindent el kellett volna követnie, hogy észre térítse őt, sőt azon nyomban Racine elé kellett volna cibálnia, hogy a mestertől kérjen segítséget a barátja számára. – Tegnap a mátriárka maga elé citált, és még azt is a szememre vetette, hogy összejátszom velük – folytatta a férfi. – A pribékjeivel őriztetett, és csak akkor engedett el, amikor már mindennek vége volt. – Mi van Girant-nal? – A palota börtönébe zárták. – Odamegyek. – Megtiltom! – emelte fel a hangját a férfi, majd jóval szelídebben folytatta. – Eril, ez ellen semmit sem tehetünk. Ha most az jár a fejedben, hogy a mátriárkától kérsz neki kegyelmet, felejtsd el! Én hiába próbáltam. Isobel úrnő hajthatatlan volt. Racine enyhén fogalmazott. A mátriárka valójában egész nap magából kikelve tört-zúzott. Fúriaként tombolt, és folyton Girant vérét követelte. Eril azonban megértette azt is, amit Racine elhallgatott, és hitetlenkedve rázta a fejét. Girant akkora bajba került, hogy senki nem lesz hajlandó a kisujját sem mozdítani érte. – Oda kell mennem hozzá, hát nem érted? – Fiam, hallgass rám! Jobb, ha mostantól úgy teszel, mintha nem is ismernéd Girant-t. A fiú arcából minden vér kifutott. – Miért, mi fog történni vele? El kell mondanod! – A mátriárka az Elhívatás ünnepére nyilvános kivégzést tervez. Arany Birodalom
55
* * * A Fehér Terem volt a mátriárka magánrezidenciájának legformálisabb helyisége. A vakítóan fehér falakat arany bordűr ékesítette. Alig volt benne bútor, ettől a nagyméretű tér még lenyűgözőbbnek hatott. Három emeletnyi magas ablak nyílt a palota főbejáratára és az előtte elterülő pázsitra, közepén a nyújtózkodó Afroditét ábrázoló szökőkúttal, melyet széles, kövezett út került meg. A mátriárka a földszinti trónteremmel szemben mindig a Fehér Termet részesítette előnyben a hivatalos audienciák lebonyolítására. Isobel ezúttal is itt fogadta a látogatóját. – Anyám. – Lányom, üdvözöllek. A mátriárka minden egyéb magyarázat nélkül, magánkihallgatásra rendelte a hercegnőt, és Célina nem tudta, szabadon távozhat-e majd, vagy egyenesen a börtönbe kísérik a vörös-arany egyenruhás testőrök. Félt, s az érzés még jobban eluralkodott rajta, amikor meglátta anyja széke mögött a mátriárka hatalmasra nőtt testőrét. A férfi fenyegető mozdulatlansággal állt a helyén. Megereszkedett szemhéja bárgyú kifejezést kölcsönzött volna arcának, ha erőszakos álla nem cáfolja meg a szelíd óriás képét. Más őr nem volt a teremben, de emellett a Góliát mellett miért is lett volna másra szükség? Célina félt, pedig csak egy apró, íratlan szabályt szegett meg. Még csak nem is tetszett neki túlságosan az az apródocska, de az anyjáé volt, és ez kellőképp vonzó zsákmánnyá tette. A mátriárka azonban mostanság egyre kiszámíthatatlanabbul viselkedett. 56
Honfy Ágnes
A hercegnő neveltetése jól palástolta a félelmét. Megjelenése méltóképpen tükrözte a rangját. Élénkzöld ruhája, visszafogott ezüst nyakéke szándékosan a fiatalságát hangsúlyozta ki. Célina korban már a harminchoz közeledett, de nem látszott többnek húsznál. A mátriárka arca ezzel szemben fáradt volt, a szeme fénytelen, és uralkodói bíbor ruhakölteményében kifejezetten öregnek érezte magát. Még küzdött magában a beismerés ellen, de lassan már nem tagadhatta tovább, hogy az udvari szépészeknek reggelente egyre hosszabb időbe telik az arcára bűvészkedniük az elvárt kortalan szépséget. Félszáz év – gondolta Isobel. – Hamarosan egy félszáz éves, ismeretlen asszony bámul vissza rám a tükörből. Leplezett irigységgel szemlélte a lányát. Tudta, hogy az első kört a hercegnő nyerte. – Hogy haladnak az Elhívatás ünnepének előkészületei? – szólalt meg végül. Célina megkönnyebbült. Ha az anyja az ünnepségről kérdezi, biztosan nem tör az életére. Ez túl egyszerűen ment. Vagy Isobel rejteget még valamit a tarsolyában? – Minden a terv szerint, anyám – felelte Célina. – Meg leszel velem elégedve. Kívánod, hogy beszámoljak a részletekről? – Felesleges. Csak figyelmeztetni akartalak, ne felejtsd el iderendelni a rigiai hóhért. Úgy hallottam, páratlan ügyességgel végzi a dolgát. Órákig is képes életben tartani az áldozatát, míg a mestersége minden fogását be nem mutatta rajta. Célina elképedt. Az lenne a büntetése, hogy neki kell intéznie a szeretője kivégzését? Csak ennyi? Honnan veszi az anyja, hogy bármit is jelenthetett neki egy mihaszna apród? Arany Birodalom
57
Azért meg kell hagyni, az a mihaszna apród is képes volt rá, hogy órákon keresztül mutogassa a mestersége fogásait, mint a hírhedt rigiai hóhér – mosolyodott majdnem el a pajzán gondolatra, de az anyja szúrós tekintete idejében figyelmeztette. – Első dolgom lesz intézkedni ez ügyben, anyám – felelte engedelmesen. – És lányom, gondoskodj róla, hogy megfelelő nézőhelyet építsenek számunkra! Meg kívánok jelenni a kivégzésen, és te ott leszel mellettem. – Igen, anyám. A legjobb helyre állíttatom a tribünt. Isobel továbbra is a hercegnő arcát fürkészte, a veszteség nyomait kutatva rajta. Azt ugyan hiába kereste. Célina tekintete a mozdulatlanul, keresztbe font karral álló Góliáton időzött. Micsoda izmok! És az a széles váll, micsoda hím! Kár, hogy a szék támlája eltakarja deréktól lefelé. Célina szeretett volna meggyőződni róla, hogy ez a férfi… nem is férfi, hanem tenyészbika minden tekintetben ugyanolyan hatalmas-e. Ennek a marka átérné az ő mindkét csuklóját. Ez biztosan erőlködés nélkül kapná fel őt, és vinné a börtönbe. Felkapná és vinné, de ha a hercegnőn múlna, akkor egyáltalán nem a börtönbe, és Célina sikoltozna, ó, de még hogy sikoltozna… Miért az anyámnak jutnak már megint a legizgalmasabb játékszerek? – hessegette el magától bosszúsan a gondolatot, majd szándékoltan eltúlzott udvariassággal hajolt meg a mátriárka előtt. – Felséges anyám. – Igen? – Kívánsz valami egyebet tőlem? – Nem, Célina, végeztem. 58
Honfy Ágnes
A trónörökösnő egy-két pillanatig még az anyján morfondírozott. Most még talán csak az alapos szem veheti észre, de letagadhatatlanul öregszik – állapította meg. – Ráadásul szentimentális lett, és gyenge. Ideje, hogy új mátriárka üljön a trónra. Isobel némán figyelte, ahogy a lánya kecsesen és magabiztosan kisuhan az ajtón. Hogy gyűlölte! Mostanáig mereven tartott dereka elgyengült, és az úrnő hátrahanyatlott a kényelmetlen székben. – Asszonyom, rosszul érzi magát? A mátriárka erővel felnyitotta a szemét. Testőre, aki az előbb olyan fenyegető magabiztossággal tornyosult a trón mögött, most félszegen topogott mellette. – Igen, Mani, nagyon rosszul vagyok – suttogta Isobel. – Hívjam az orvost, úrnőm? – a testőr kérdésébe valódi aggodalom vegyült. Isobel megfogta Mani karját, mielőtt az tényleg a doktorért sietett volna. – Nem kell, nem. Ízig-vérig nő lévén még az önsajnálat és a reménytelenség bukóhullámai közepette is észrevette, hogy a testőre beleremeg az érintésébe. Ez rögtön enyhített a kínszenvedésein. Nocsak, ez a hústorony? Ki gondolta volna? – nyalta meg elégedetten a szája szélét. – Mani – búgta, és megsimította a férfi izmos karját. Érezte, hogy a testőr ugyanúgy összerezzen, mint az előbb. – Mani, tudod, ki okozza nekem ezt a szörnyű rosszullétet? A testőr még levegőt sem mert venni. A nő lassan végighúzta ujját az egyenruha mellén feszülő hímzett liliomos címeren. Arany Birodalom
59
– A lányom. Csakis a lányom. Megöl engem, Mani. De te megvédesz tőle, igaz? – Isobel ujjai egy arasznyival lejjebb merészkedtek. – Bármit megteszek érted, asszonyom. – Bármit? – Bár… mit. – Jól van. – A simogató kéz még lejjebb vándorolt. – Törd ki a nyakát, és én is… megteszek… neked… bármit. A testőr összeszorított foggal és szemmel küzdött a saját teste ellen. – Igen, asszonyom… – lihegte. – Ha te is, akkor… én is. – Rendben – az édes kínzás odalent abbamaradt, a nő hangja hirtelen semlegesre, majdhogynem hidegre váltott. – Most elmehetsz. A férfi egy pillanatig még egyenesen, kővé merevedve állt, majd ellankadó tagokkal hátat fordított és az ajtó felé indult. Az úrnő szava azonban félúton megállította, és újból feltüzelte a vérét. – Mani! Már alig várom, hogy a szavamon foghass! * * * A börtön környéke merőben elütött a palota többi részétől. Bár külön fal mögé rejtőzött, mégis messzire elkerülték a kényelmes passzázsok, nem nyíltak ide ablakok a szomszédos épületekből, a kertészek sem gondozták a fal tövében burjánzó növényzetet. Az Aranyváros odakinn saját börtönt tartott fenn a közönséges bűnözők számára. A palota börtönének vendégszeretetét csak a felsőbb körök élvezhették. 60
Honfy Ágnes
Az épület meglehetősen kicsiny volt, épp csak akkora, hogy elfért benne a börtönőrség szállása a hozzá tartozó kiszolgáló helyiségekkel együtt. Maga a börtön föld alatti járatok tekervényéből állt, ahol ablaktalan, penészes cellákban életük végéig senyvedtek azok, akik bármivel is magukra haragították a mátriárkát. A falon nyíló egyetlen boltívbe vaspántokkal megerősített, tömörfa kaput illesztettek. Eril a kapu előtt állt. Futva tette meg a Racine rezidenciájától idáig vezető utat. Vaktában cselekedett, semmilyen terve nem volt a hogyan továbbról. A kapu egyik oldalán a fal őrbódévá szélesedett, ennek ajtaja befelé, egyetlen, tenyérnyi széles ablaka kifelé nyílt. Eril belesett ezen az ablakon. Bent két őr kockázott. Micsoda nemtörődömség! – nyugtázta magában a fiú. – De nem csoda. Innen még soha senki nem szökött meg, és nem akadt még egy ilyen bolond, mint én, aki bekívánkozott volna. Felugrott a kapura, és felhúzódzkodott a tetejére. Átpréselte magát a keskeny nyíláson, amely a kapu egyenes pereme és a fal boltíve között adódott, és leugrott a túloldalon. A kapu mögötti udvaron a pincék dohos kipárolgásában embermagasra nőtt gaz éktelenkedett. Eril fedezéket keresett a legközelebbi bokor mögött. Egy teljes percig az őrbódé ajtaját leste, de az zárva maradt. Ezután óvatosan a tér közepén álló épület felé kémlelt. Őrt az előtt sem látott. Az épület ablakai azonban vakon pislogtak felé, és ha őrök posztoltak mögöttük, azt kívülről lehetetlen volt felfedezni. Ezeken az apró ablakokon keresztül erre a szomorú udvarra valószínűleg soha senki nem bámul ki – kockáztatta meg Eril. Arany Birodalom
61
Átkozta magát, hogy napvilágnál kezdett ebbe a veszélyes vállalkozásba, de eszébe sem jutott visszafordulni. Felemelkedett a búvóhelyéről, átfutott az udvaron. A főbejárathoz három lépcsőfok vezetett. Eril úgy gondolta, inkább nem kockáztatja meg, hogy itt jusson be, ezért jobbra indult el a ház fala mentén. Az épület oldalsó frontján újabb ajtó nyílt, előtte a letaposott föld arról tanúskodott, hogy sokan járnak erre. Az ajtó kinyílt, két izmos kéz egy fazék koszos vizet zúdított ki rajta. A földön összegyűlt tócsában néhány darabka zöldség úszott. Konyha. Eril közelebb lopakodott. A szakács nyitva hagyta az ajtót maga után. Fekete füst gomolygott ki rajta, égett étel szaga facsarta Eril orrát. Bentről edénycsörömpölés hallatszott, döngő léptek, azután semmi. Eril nagy levegőt vett, és becsusszant a konyhába. Senki nem volt odabent. A konyhából két újabb ajtó nyílt, az egyik felől lárma áradt, a másik csendes volt. A fiú finomkodó cizelláltsághoz szokott szeme nehezen fogadta be a göcsörtös fa asztalok, a kőből rakott tűzhely, a döngölt padló és a füsttől feketéllő, alacsony mennyezet látványát. El sem tudta képzelni, hogy létezhet errefelé ilyen szegényes hely. Eril nem nézelődhetett sokáig. Nyílt az egyik ajtó, és a szakács hátrált vissza rajta, a szomszédos teremben vacsorázó börtönőrök zsivajától kísérve. Eril a sötét konyha egyik asztala alatt húzta meg magát. – Ez a cupák égett, te mamlasz! – bömbölte egy közönséges hang. 62
Honfy Ágnes
– Ennek asztán kiabálhacc, ez süket is meg néma is. Igaz-e, barom? A szakács buzgón bólogatott. – Nézzétek mán, hogy rázza a vízfejét! Mongyad, hülyének szült-e anyád? A szerencsétlen fülig érő szájjal tovább bólogatott. Az őrök röhögtek. – Ez a hús égett, ha mondom. Gyere vissza, te átkozott, ne nekem aggyad a moslékot! – Nehogy mán elegyük a vendégünk elől… Még nagyobb röhögés támadt. – Azám, a kényes úrficska elől. – Hogy forgatta a szemit! – Meg fintorgatta az orrát! – Míg Brembuille el nem kapta. – Jó vót-e, Brembuille, vén seggtúró? A megszólított nagyot horkant, úgy mondta: – Ilyen finom kis fenék még sohase vót a markomba. Erilnek ökölbe szorult a keze. Legszívesebben berontott volna közéjük, hogy puszta kézzel zúzza be az őrök mocskos száját. Aki az égett hús miatt lamentált, annak egészben nyomta volna le a torkán azt a cupákot. És hogy Brembuille-jal mit tett volna… Persze esélye sem lett volna ellenük. Igyekezett hát lecsillapodni és a feladatára koncentrálni. – Na, mennyé’, te patkányfajzat, etessed meg Brembuille babáját! A szakács, látva, hogy már nem figyelnek rá, becsukta maga után az ajtót. Megint a konyhában tett-vett, egy nagy tálba Arany Birodalom
63
koszos színű pépet zuttyantott, száraz, fekete kenyeret vett elő hozzá, és néhány majdnem teljesen lecsupaszított csontot. Ez most ételt visz Girant-nak. Követni kellene. Olyan gyorsan cselekedett, hogy saját merészségét sem volt ideje meggondolni. Lyukas zsákok hevertek a fal mellett, egy rozsdás szegen viseltes darócköpeny és egy koszos kötény lógott – a félkegyelmű szakácséi lehettek. Eril kinyúlt értük az asztal alól. Véletlenül levert egy fatálat, amelynek áporodott tartalma mind a nyakába ömlött. Ennek most ő még örült is: a bűz elnyomta hajának és bőrének mósuszillatát. A süketnéma mindebből semmit sem vett észre. Eril belebújt a köténybe és a köpenybe, lerúgta ezüstcsatos cipőjét és a harisnyáját, és a zsákok alá rejtette őket. Amikor a szakács elindult a fogoly vacsorájával, ő is felkászálódott az asztal mögül. A szeme megakadt egy adag sült húson, néhány karéj friss kenyérrel a konyha egy félreeső sarkában. A félkegyelműnek mégis volt annyi esze, hogy a legjobb falatokat magának rakja félre. Eril a kötény sarkából batyut formálva mindet a köpeny alá rejtette. Felmarkolt még egy jókora, vízzel teli kupát is. Amikor kilépett a konyha harmadik ajtaján, még látta a szakács torz alakját befordulni a folyosó sarkán. A sarkon túl egy lépcső vitt lefelé. Ezen kacsázott le a szakács, és Eril a nyomában. Ahogy sejtette, a pincebörtön bejáratánál őrök posztoltak. Egy vasrostély zárta el a föld alatti járatokat, melyet az őrök most megnyitottak előttük. – Na néccsak, a vízfejű Jacques elhozta a baráttyát! 64
Honfy Ágnes
A süketnéma a szokásos bólogatásba fogott. Nem vette észre a mögötte álló Erilt, aki a köpenyben és a darócköpenyben azon szorgoskodott, hogy még nála is idétlenebbnek tessék. – Minek gyütt a cimborád, Jacques? – Nehéz az a kupa, a bolond nem bírja egyedül – találgatta a társa. – Vagy bisztos beszégethetnéke vót, oszt azé’ hozta magával. Jacques csak bólogatott, Eril néhány lépésnyire a háta mögött idióta grimaszokat vágott és aprókat vakkantott. – Hallod, mán beszégetnek is! – az őrök hasukat fogták a nevetéstől. A szakács átcsörtetett az őrök közt. Eril ment volna utána, de az egyik őr megállította. – Ájjunk csak meg, fiacskám! Mutassad a kezedet! A fiú azt hitte, itt a vég, de az őr csak a kupára volt kíváncsi. Mohón belekortyolt, aztán nyomban prüszkölni kezdett. – Pfuj, az anyád, ez csak víz! Takaroggy, ringyófattya, vagy szétütlek – morogta, de a fiúból áradó szag miatt jobbnak látta megtartani tőle a tisztes távolságot. Az őrök bezárták Eril mögött a rácsot. Itt volt hát a mátriárka börtönében. Számos járat találkozott abban a pontban, ahol ő állt. Volt, amelyiknek a szája sötéten ásított felé. Mások bejáratánál fáklya égett. Távolodó fáklyafény jelezte azt is, melyik folyosón indult el Jacques. Eril a bal kezébe vette a kupát, a jobbjával pedig kiemelt egy fáklyát a tartójából, és a bolond nyomában nekivágott az alvilágnak. Arany Birodalom
65
Az első lépések után rá kellett jönnie, hogy egy labirintusba került. Képeken látott már útvesztőt, és azt tanulta, hogy mindegyiket egyfajta logika szerint építik. Ha az ember rájön erre a logikára, egykettőre megtalálja a kiutat. Ez itt azonban egy valódi labirintus volt, kőbe és földbe fúrt vájatok kuszasága, nem pedig papírra vetett tervrajz. Valami azt súgta Erilnek, hiú ábránd lenne a logikájára bízni magát. Maradt a régi, bevált módszer: jelet hagyni maga után. A fiú minden elágazás előtt a falhoz érintette a fáklyája végét. A fáklya után halvány fekete folt maradt. Így haladtak hosszasan, elöl a félkegyelmű, mögötte biztos távolban lemaradva Eril. Eril előtt a fény sokáig egy helyben táncolt. Jacques ekkor érhetett a rabhoz. A fiú besietett a legközelebbi oldaljáratba, és egy kanyar után megállt. Bízott a szerencséjében, hogy a bolond visszafelé jövet nem vesz tudomást az ő fáklyájának alig látható fényéről. Így is lett. Jacques mit sem sejtve elcaplatott, amerről jött. Eril visszatért a kereszteződéshez, onnan pedig Girant cellája felé vette az irányt. Csak egy bemélyedést látott a folyosó falában, vasráccsal elkerítve. Előretartotta a lángot. A rács mögött mindössze háromszor háromlépésnyi hely volt. Az egyik sarokban emberi alak kuporgott. – Girant! A fogoly odafordította a fejét. – Girant, Eril vagyok. Eril a cella melletti tartóba tette a fáklyát. Jobbjával erősen megrángatta a rácsot. Az stabilan tartott. A fiú újra átkozhat66
Honfy Ágnes
ta magát az elhamarkodottságáért. Immár világossá vált a számára, hogy nem fogja tudni kiszabadítani a barátját. Semmi nem volt nála, amivel meg tudta volna piszkálni a zárat, kulcsot pedig sem Jacques-nál, sem az őröknél nem látott. – Eril, barátom, eljöttél értem? – bizakodott a rab. – Be tudtam szökni, de kivinni már nem tudlak. – Eril, ne hagyj itt! – Girant előrevetette magát, a rácsba kapaszkodott. – Te nem tudod, milyen borzalmak bujkálnak a sötétben! Eril szánakozva nézte a barátját. Girant ruhája megtépve lógott, a hajába szenny tapadt, a fekete koszból csak a szeme fehérje villogott ki. – Nem tehetek érted sokat, de hoztam valamit enni. Jobbat, mint ez a vacak – mutatott Eril a rács előtt heverő fatálkára, benne a bolond Jacques kotyvalékával. Benyújtotta a kupát, és a köpeny alól az ételt, amit eddig a kötényből rögtönzött batyuba csomagolva zsibbadt bal karjában szorongatott. Girant nagy harapásokkal falni kezdett. – Eril – mondta tele szájjal. – Szólj a mátriárkának! Meg kell tudnia, hogy itt vagyok! – Tudja. Ő záratott ide. – Az… az lehetetlen. Én vagyok a kegyence. Magyarázd meg neki, hogy félreértés történt! Mondd el neki, hogy itt vagyok! – Nincs félreértés, Girant. A mátriárka parancsára fogtak el és vetettek börtönbe. Girant a földre roskadt. – Hallgatnom kellett volna rád. Eril nem válaszolt. Arany Birodalom
67
– Eril, te nem értheted, milyen itt. Ez maga a pokol! Úgy tűnik, egy örökkévalóság óta vagyok már bezárva. – Még egy nap sem telt el. Girant felnevetett. Nem volt igazi vidámság a nevetésében. – Próbáld ki magad! Cseréljünk helyet! Én szabad leszek, te meg megtudhatod, milyen az, amikor a borzalmasak feléd kúsznak a sötétben! Idejönnek, és beszélnek hozzád, és… – Girant, nincs itt senki, csak te meg én – szakította félbe Eril. – Képzelődsz. – Itt vannak, a borzalmasak itt vannak, csak félnek a fénytől! A sötétben jönnek, suttognak, benyúlnak a rácson. Most félnek a fénytől, de vissza fognak jönni, és mindig csak suttognak hozzám… Hallom, hogy a rácsot tapogatják, a falat kaparják, hogy bejöhessenek… – Girant hangja motyogássá torzult. – Ugyan már. Csak patkányok motoszkálnak a közelben. – Nem! Most is hallom őket! Hallgasd te is! Eril nem tudott neki mit felelni. Kevesebb, mint egy nap alatt a vaksötét és a pince mérges gőzei megzavarták a barátja fejét. Hirtelen összerezzent. Hangok jöttek a sötétből. Egy nyögés. Egy hörgés. A fiú, kezében a fáklyával, elindult a hörgő, nyöszörgő feketeség felé. Nem kellett messze mennie, hogy megtalálja a hangok forrását. Fáklyája a járat mindkét oldalán Girantéhoz hasonló cellákat világított meg. És akadtak közöttük olyanok, amelyek nem voltak üresek. Eril közelebb lépett az egyikhez. 68
Honfy Ágnes
Nem is emberi lény volt, ami odabenn gunnyasztott, hanem annak egy groteszk másolata. Azonnal az arca elé kapta egyik csontsovány karját, hogy védje hályogos szemét a fénytől, a másikkal pedig félig üres fatálját szorította horpadt mellkasához. Hogy nő volt-e valamikor, vagy férfi, nem lehetett megállapítani. Orrfacsaró szag áradt belőle, az elmúlás szaga. Mintha már életében – ha ez élet volt egyáltalán – elkezdett volna bomlani a teste. A fiú szólt hozzá, de az nem válaszolt neki. Talán már el is felejtette, hogyan kell. Eril még két másik hasonló lényt fedezett fel a közeli sziklaodúkban – nem tudott rájuk emberként gondolni. Lehettek többen is, de ő épp eleget látott már belőlük. Eril visszatért a barátjához, aki újból a cella hátsó sarkába húzódott. – Girant, láttam őket. Igazad volt, nem patkányok, de nem is valami borzalmas rémek, legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod. Ők is foglyok, mindegyik bezárva egy ugyanilyen cellába. – Nem, nem hiszek neked. A borzalmasak léteznek, és ide fognak jönni, hogy megpróbáljanak átjutni a rácson… És közben csak suttognak, és azt suttogják, hogy mit fognak velem csinálni, ha egyszer elérnek… Eril megadta magát. – Ha akarod, kerítek egy másik fáklyát, és itt hagyom, hogy elriassza őket a fény. – Jó, a fény jó lesz, a fénytől félnek. Nem, várj! Mi van, ha addig nézik, hogy már nem félnek tőle? Akkor idejönnek, és rám néznek majd, és megmutatják a borzalmas arcukat. Arany Birodalom
69
A borzalmas arcukat! Nem, nem kell a fény, vidd innen a fényt! Menj! Ne akard megvárni a borzalmasakat! Neked nincsenek rácsaid! Eril elhátrált Girant-tól. A fogoly visszahúzódott a cella mélyére, és úgy tett, mintha Eril ott sem volna. A fiú tétován búcsút intett, azután a saját jelzéseit követve elindult a kijárat felé. Mindig azt a járatot választotta, amelyiknek a bal oldalán ott látta a fekete foltot. Girant megőrült. Ennyire gyenge lenne az ember, hogy az őrület akár egyetlen nap alatt a hatalmába kaparinthatja? Eszébe jutottak a saját dührohamai. Ezekről rajta kívül senki más nem tudott, és Eril maga sem tulajdonított nekik nagy figyelmet. Girant példája azonban arra figyelmeztette, hogy neki is veszélyben lehet a józan esze. És akkor meghallotta őket. Léptek csosszanását. Suttogást. Emberi és valahogy mégsem emberi hangokat. Minden irányból jöttek. Először olyan volt, mintha hűvös fuvallat borzolta volna Eril haját, mint egy halk sóhaj a föld mélyéből. A hangok távol voltak, de egyre közeledtek. Eril lába a földbe gyökerezett. Úrrá lett rajta a félelem, és moccanni sem tudott. A borzalmasak, akikről Girant beszélt, léteztek. A lába végre hajlandó volt engedelmeskedni az akaratának. Gyerünk, ki innen, ebből a pokolból! Eril meggyorsította a lépteit. Milyen messze járhat? Már futott, mögötte, mellette, előtte a borzalmasak serege csoszogott és suttogott. Nem értette a szavakat, amiket neki suttogtak, mégis tudta, mit jelentenek. A borzalmasak éhesek voltak. Húsra éheztek, 70
Honfy Ágnes
vérre szomjaztak, de legfőképp az élet melegét kívánták. Eril érezte, ahogy csontujjaik szinte a hajába tépnek, kinyúlnak felé, hogy megérintsék, visszarántsák, a földre teperjék. A fáklya lángja alig pislákolt már, olyan gyorsan rohant. Mi van, ha kialszik a tűz? Akkor ő elveszett, és azonnal elkapják. Ha lelassít, hogy a fáklya jobban égjen, akkor is. Mégis kénytelen volt minden kereszteződésnél néhány hideglelős másodpercet arra áldozni, hogy megkeresse a falakon a saját maga hagyta irányjelzést. A biztonságot jelentő halvány fénykörön kívül a sötétség mozgott, kavargott. Eril futott tovább. A kijárat még mindig sehol. Elvétette volna az irányt? Nehezen lélegzett, a pince levegője nedves volt és fullasztó. Ott a folt a falon, mégis jófelé megy! Fájt a tüdeje, de ő csak rohant, ahogy a lába bírta. Végre egy kanyar után fényt látott. Egy utolsó lendülettel nekiiramodott, és elérte a kijáratot. A rácsba fogódzkodva kapkodott levegő után, de folyton hátrapillantgatott, míg az őrök rajta mulattak. – Nohát, itten van a Jacques cimborája. – Elvesztél odabe’, koma? – Mán azt hittük, elkaptak a suttogók. Eril nem is figyelt rájuk, csak a rácson akart kívül lenni. Végre nyílt a zár, és ő megmenekült a borzalmasaktól. Félig kábultan oldalgott vissza a konyhába. A süketnéma tátott szájjal bámult rá, amikor belépett, de Eril nem foglalkozott vele. Levette a kötényt és a köpenyt, a zsákok alól pedig előkotorta és felhúzta a harisnyát és a cipőt. Ugyanazon az úton távozott, amelyiken jött. Arany Birodalom
71
Mikor leugrott kint, a kapu másik oldalán, meglátott egy esővízzel teli hordót távolabb a fal mentén: odament, és nyakig a vízbe merítette a fejét. Azután leült a fal tövében, és várta, hogy elmúljon az egész testét átható reszketés. * * * Racine elnézte a fiút, aki jóval sötétedés után kopogott be az ajtaján, és most némán melegedett a kandalló tüzénél. A börtön hidege és a borzongató félelem a fiú csontjáig ették magukat. A férfi azon tűnődött, hogyhogy nem látta előre, mi fog történni. A legtöbb, amire számított, az volt, hogy Eril minden ellenszenve ellenére mégis megpróbálja megkörnyékezni a mátriárkát. Racine-nak volt néhány bizalmas embere a mátriárka testőrei között, őket állíttatta őrségbe, hogy erőszak nélkül, de határozottan tartsák távol a fiút az úrnőtől. De beszökni a börtönbe…! – ámult el a tanítványán újra meg újra. A fiú mindent elmondott neki, nem titkolta el saját, páni félelmét sem. A fürdőház forró vize és illatos olajai a testét megszabadították ugyan a börtön szennyétől, de sápadt arca és égő szeme elárulta, hogy az elméje még mindig annak az alvilági sötétségnek a foglya. – Határozottan megtiltottam, hogy odamenj! – feddte meg őt Racine. – Meg kellett tennem. Girant a barátom – felelte Eril. Racine számára teljesen idegen volt a barátság ilyetén fogalma. Tapasztalatai szerint a barátság ideiglenes állapot volt. Ad72
Honfy Ágnes
dig tartott, amíg a barátok hasonló érdeklődésük miatt együtt vetették bele magukat valamilyen szórakozásba, és elszállt, ha valamelyik fél megunta a közös tevékenységet, vagy úgy általában a másik személyét. Voltak kártyabarátságok, lovas barátságok, ópiumbarátságok és így tovább. Racine-t sosem zavarta, hogy nincs egyetlen barátja sem. – Ő ezt nem tette volna meg érted – ingatta a fejét. – Lehet, de én nem ő vagyok. A felügyelete alatt nőtt fel, mégis rejtély volt számára ez a fiú. Ha nem a saját szemével látja, Racine el sem hitte volna, hogy létezik olyan ember, aki akár feleekkora kockázatot vállalt volna valaki másért, pusztán barátságból. A kölyök túl makacs, túl vakmerő, és túl nagy a szíve – állapította meg. – Ezen sajnos nem lehet változtatni. A lelke mélyén azonban egy hang mintha azt suttogta volna, hogy nem is kell. – Amit tettél, veszélyes volt és értelmetlen. Óriási szerencse kellett hozzá, hogy megúszd ép bőrrel – mondta kimérten. – Nem foglak megbüntetni, mert azt hiszem, ezt a leckét így sem felejted el egyhamar. De mivel látom, a tiltás nem elég, meg kell ígérned, hogy többé nem teszel ilyet. – Meg… megígérem. Úgysem lennék képes még egyszer visszamenni oda. – Eril érezte, hogy megint erőt vesz rajta a reszketés. – De… tennünk kell valamit Girant-ért és a többi rabért. Látnod kellett volna őket! Mekkora lehet az a bűn, amiért ilyen büntetés jár? Racine már látta azokat a rabokat. Akadtak közöttük, akiket ő maga juttatott a börtönbe, és sosem voltak álmatlan éjszakái emiatt. Ő mindent megtett azért, hogy a mátriárka Arany Birodalom
73
trónja sziklaszilárdan álljon, és hogy ugyanilyen szilárd legyen mögötte az ő pozíciója is. A kettő egymás kölcsönös biztosítéka volt. Ha útjában álltak, hát megszabadult a túl nagy befolyásra szert tett úrnőktől és a túlságosan törleszkedő uraktól. Nyílt párbaj vagy méreg, kés a bordák közé vagy hurok a nyakba – Racine jobb szerette az effajta „tiszta” munkát, amely gyors és biztos halállal végződött. Néha azonban szükség volt rá, hogy elrettentő példaként a félelmetes hírű földalatti börtön nyelje el az ellenfeleit. Milyen ironikus, hogy a kölyök pont előttem emel szót a foglyok érdekében! – tűnődött a fiút méregetve. – A szeméből csak úgy süt a bizalom és a remény, ahogy rám néz. Racine már kezdett hozzászokni, hogy Eril a legváratlanabb módokon képes rést nyitni a szívét védő páncélon, amelyet ő egészen addig sérthetetlennek vélt. Elképzelte, hogyan hunyna ki a láng a fiú szemében, ha megtudná az igazságot. Ez nem történhet meg. Annak a lángnak örökké égnie kell. Eril nem tudta mire vélni a mestere némaságát. – Próbálom elfogadni, hogy Girant-nak meg kell halnia, és azt is, hogy nem tehetek ellene semmit – szólalt meg végül. – Már bánom, hogy megígértem, de tartani fogom a szavam. A legjobban mégis attól félek, hogy a borzalmasaknak valahogy sikerül bejutniuk hozzá. – Egy kis időre elhallgatott, Racine válaszát várta, de mikor az nem érkezett meg, Eril folytatta. – Nem hiszel nekem, ahogy én sem hittem Girant-nak, amíg a saját bőrömön nem éreztem, hogy ott vannak körülöttem. Racine kétkedve csóválta a fejét. – Eril, aludd ki magad! Napvilágnál majd belátod, hogy ezek a borzalmasak, ahogy te hívod őket, nem léteznek. 74
Honfy Ágnes
– Én is ugyanezt mondtam Girant-nak. – Tudom, milyen hely a pincebörtön. Ha egyedül vagy ott, ráadásul valaki rémtörténetekkel tömte tele a fejedet… – Olyannak ismersz, akinek elég egy kis sötét meg néhány furcsa zaj, hogy inába szálljon a bátorsága? Racine-nak be kellett vallania, hogy nem olyannak ismerte. – Még valami – Erilnek eszébe jutott valami, amire korábban nem figyelt fel. – „Azt hittük, elkaptak a suttogók.” Ezt mondta az egyik őr. Racine, az őrök is tudnak róluk! – Fiam, nem akarom, hogy ezen törd a fejed. Többet egy szót se! – A férfi az egyik ajtóra mutatott, amely a tágas fogadóteremből nyílt. – A dolgozószobámban van egy pamlag, szeretném, ha ma ott aludnál. Ne keltsünk feltűnést azzal, hogy éjszaka mászkálsz a folyosókon! Túl sok a figyelő szem és fül mostanában. Neked sem ártana óvatosabbnak lenned.
3. Egy uralkodó semmit sem tehet anélkül, hogy saját cselekedeteit és viselkedését tükörképként ne látná viszont az alattvalóiban. Nemcsak törvényeivel és a ráruházott végrehajtó hatalommal uralkodik felettük, hanem követendő példaként is, legyen az ő példája jó avagy rossz. A hősök körül mindig sokan ébrednek rá saját bátorságukra. Az erényesek hatására sokan hagyják el addigi bűnös életüket. De ma nem a hősök és az erényesek korát éljük. Ez egy korcs kor, amelynek népe eltespedt, ostoba, és véres látványosságokban leli örömét. Néhány száz éve még csak az uralkodói trón öröklődött női ágon. Mára minden társadalmi rétegben bevett gyakorlattá vált, hogy a vagyon és a rang a leánygyermekre száll. Mert feslettségtől bűzlik az újszülöttek bölcsője, s csak az anyjuk személye biztos. De miért törődik bele sorsába az apa, aki gyermekén egy idegen férfi vonásait fedezi fel? A Birodalomnak alig akadt mátriárkája, aki ne merénylet által került volna trónra, s később ne ugyanígy végezte volna be. Mindennapossá vált az árulás, amelyet a Palotaforradalmak Kódexe legalizál, a gyilkosságnak pedig egész szakirodalmát alkotta meg tűzre való könyvében az Orgyilkosok Társasága. Ez a gyalázatos kompánia úgy üzletel az emberéletekkel, mint kereskedőcég a fényes aranyakkal! Hogy mérhetjük ily olcsón az életet? Arany Birodalom
77
Az alsóbb rétegek elirigyelték az úrnők körül legyeskedő kegyenceket is, a köznép soraiból kiragadott apródokat és a nemesi születésű udvaroncokat. Az örömházak forgalma sosem látott mértéket öltött, s ezek közül is a legjövedelmezőbbek a fiúbordélyok. Ó, meddig süllyedhet még az erkölcs? Volt idő, amikor a terjeszkedő Birodalom nem késlekedett mielőbb akadémiákat alapítani, melyek világítótornyokként oszlatták el a régebbi korok sötétségét, és amelyek a Birodalom minden szegletéből és társadalmi osztályából fogadták a tehetséges gyermekeket, hogy tudóssá, felfedezővé vagy hivatalnokká képezzék őket. Ám amint a közelmúlt mátriárkái megkurtították támogatásukat, a tudás fénye is pislákolni kezdett. A sötétség lassan új erőre kap, miért nem kongatjuk mégsem a vészharangot? Nem a tudatlanokat ostorozom, akik boldog együgyűséggel bégetnek, mint a birkák. Az én szavam ahhoz szól, aki vezérürüként lépdel a nyáj előtt. Ahhoz, aki elfelejtette, hogy nemcsak kiváltságai vannak, hanem feladata és felelőssége is. Ahhoz, akinek önmagában kellene keresnie a romlás valódi okát. Ahhoz, aki ott ül aranyban és bíborban a Birodalom trónján. Filippo Alzanelli: Levelek a száműzetésből * * * A következő hetek testileg és lelkileg is meggyötörték Erilt. Nappal nyughatatlan kísértetként bolyongott, éjjel álmatlanul forgolódott az ágyában. A napvilág nem tisztította ki a fejét, ahogy Racine várta, hiszen az egyetlen barátja számára a legfényesebb nappal is örök éjszakába veszett. A lába önkéntelenül is arra vitte Erilt, amerre a gondolatai jártak. Folyton a börtön felé kanyarodott, ujjainak ideges tépkedése pedig újabb két kabátját juttatta szemétre. 78
Honfy Ágnes
Racine-nak ezúttal sikerült megelőznie a mátriárka láthatatlan kémeit. Mielőtt bárkinek feltűnt volna Eril szokatlan viselkedése, ő a felvigyázók előtt szigorú ágynyugalmat parancsolt számára, mondván, a fiút titokzatos kór gyötri. A mátriárka a hírre saját orvosát küldette az Apródok Udvarába. A jó doktor az udvarba lépve rögtön kifejtette, hogy ez csakis az évszakra jellemző lázas betegség lehet, és felsorolta azon általános erősítő szereket, melyek ilyenkor használatosak. Csak ezután vizsgálta meg a beteget, és nem győzte elégszer ismételni, mennyire pontos volt az előzetes diagnózis. A megszokott tünetek teljes hiánya valamelyest meglepte ugyan a tudós férfiút, ám a véleményét nem ingatta meg. A doktor megállapította továbbá azt is, hogy az ismert betegségnek ez egy különösen ritka és súlyos válfaja, bizonyítják ezt a páciens delíriumos téveszméi is, amelyről ő hosszas értekezést szándékozik írni, a tudományt előremozdítandó és saját becses hírnevét öregbítendő. A felvigyázók komoly arccal egyetértettek vele. Racine magában somolygott. Az orvos által elrendelt diétát és az erősítő szereket ártalmatlannak ítélte, a nyugtalan álmok ellen pedig saját kezűleg itatott meg Erillel esténként egy adag enyhe mákteát, az egyetlen szert, amely valóban segíthetett. Két hét múlva úgy ítélte meg, hogy a fiú valamelyest lenyugodott. Racine ismét hívatta a doktort, aki közölte, hogy a gyógymód, melyet előírt a beteg számára, minden kétséget kizáróan hatékony volt. Megengedte, hogy Eril felkeljen az ágyból, és állandó felügyelet mellett az árkádok alatt sétálgasson. Racine magára vállalta az állandó felügyeletet. Arany Birodalom
79
Közeledett az Elhívatás ünnepe, vele Girant kivégzésének napja. A mátriárka egy percig sem ellenkezett, amikor a betegségre hivatkozva Racine Eril felmentését kérte az apródi kötelességek alól, azaz hogy az úrnő kíséretének tagjaként a fiúnak meg kelljen jelennie a kivégzésen. Racine tehát mindent elrendezett, csakhogy megint nem számolt azzal, hogy tanítványa szeretett a maga feje után menni. * * * – Holnapután lesz a napja. Eril ezt úgy közölte mesterével, mintha valami hétköznapi dologról lett volna szó, nem pedig a barátja kivégzéséről. Racine úgy látta, eltűnt belőle a kínzó nyugtalanság. A fiúnak már nem volt szüksége a máktea nyújtotta kábulatra, hogy végigaludja az éjszakát. Rendesen és sokat evett, nagy gonddal válogatta ki az öltözékét, visszatért arcának egészséges színe is. Mostanáig nem is említett börtönt, kivégzést vagy ártó szándékú földalatti teremtményeket. Sötét szemében pedig Racine hiába kutatott, mert amit ott talált, azt nem értette meg. – Neked nem kell ott lenned – nyugtatta meg Erilt. – Mindenki úgy tudja, hogy súlyos betegség után lábadozol. – Ott akarok lenni. Jelentsd a mátriárkának, hogy meggyógyultam, és kész vagyok ellátni az apródi feladatokat. Volt valami ellentmondást nem tűrő abban, ahogy a fiú ezt mondta. Eril valóban úgy nézett ki, mint aki betegségen esett át, de Racine-t nem csalta meg a látszat. Amit más testi gyengeségnek, bizonytalan mozgásnak vélt volna, az az ő számára a kitörni készülő, de még épphogy féken tartott erő megnyil80
Honfy Ágnes
vánulása volt. Eril vadászkopóhoz hasonlított, aki nyüszít és remeg, mert orrában érzi már a préda szagát, de nem mozdul, amíg a gazdája azt nem mondja, mehet. Ki tudja, talán ez lesz az, amire Racine oly régóta várt. A végső lökés, amely a fiút visszafordíthatatlanul elindítja az úton, amelyet ő jelölt ki a számára. – Fiam, jól meggondoltad? – kérdezte. – Még semmiben sem voltam ennyire biztos. Racine mosolygott, és ettől a mosolytól a legbátrabb szív is rémülten szűnt volna meg dobogni egy pillanatra. – Rendben – bólintott elégedetten. – Máris bejelentem magam a mátriárkához. * * * Girant kivégzését a Szent Elhívatás ünnepét megelőző napra tették. A Partenogenezis hármas ciklusa alatt a hívek alázatukat mutatták ki az Úr előtt, és csendes örömmel eltelve várakoztak a Szentlélek alászállására, ahogy azt a szentséges szűzanya, Mária tette. Az ünnepsorozat az Elhívatással vette kezdetét, ezt követte a Várakozás harminc napja, amelyet a Szent Fogantatás zárt. Ezalatt tiltott volt mindenféle nyilvános, vérbő szórakozás. A bordélyok bezártak, a különféle állat- és emberi viadalokat szüneteltették, és tilos volt a testi fenyítés alkalmazása. A legájtatosabb lelkületűek még szigorú önmegtartóztatást is parancsoltak magukra. Az Elhívatás ünnepe előtti nap épp ezért a féktelen kihágásoké, a testi örömöké és a kivégzéseké volt. Arany Birodalom
81
Idén a mátriárka különösen a kedvében járt népének. Sokan, akik egyébként otthon maradtak volna, egyenesen a kivégzés miatt özönlöttek a fővárosba. Elterjedt a híre, hogy nemcsak útonállók, gyilkosok és istenkáromlók szórakoztatják majd a tömeget utolsó leheletükig, hanem egy finom úrfi is a hóhér kezére kerül. A csürhe vérre szomjazott, és legszívesebben saját előkelőinek a vérét itta. Nem érdekelte, hogy Girant valójában nem volt nemes, még csak szabad ember sem. A palotában lakott, úri ruhát hordott, kezét sosem fárasztotta munkával – megérdemelte a halált. A nép azzal fejezte ki a háláját, hogy hétszeres éljenzéssel fogadta a mátriárka érkeztét. Miután egész kíséretével együtt helyet foglalt a tribünön, Isobel úrnő, az Arany Birodalom mátriárkája végigjáratta tekintetét az összegyűlt sokaságon, és jelt adott a mulatság megkezdésére. Eril az úrnő oldalán ült. Racine mögötte állt, hogy fél szemét mindig tanítványán tarthassa. Mikor elővezették a foglyokat, Eril alig láthatóan reszketni kezdett. Racine nyugtatóan a vállára tette a kezét, amitől a remegés elmúlt, és a fiú kiegyenesedett ültében. Komor nap volt, mintha a természet Eril hangulatát tükrözte volna. Az égen sötét felhők úsztak, valahol a városon kívül vihar kerekedett. Esőszagot hozott a szél. A kivégzést az Aranyváros főterén tartották. A tér közepén fából ácsolt emelvény állt, mellette saroglya – erre dobják majd a tetemeket, hogy aztán elszállítsák őket a városszéli temetőbe, egy jeltelen, közös sírba. Az emelvény körül komisszárok gardírozták a népet. 82
Honfy Ágnes
Végre elővezették a nap főszereplőit, a halálraítélteket is. Két őr kísérte fel őket az emelvényre. A nyomukban érkezett egy pap, egy bíró és a komisszárparancsnok. A bíró megnevezte az elítélteket, felolvasta bűnlajstromukat. A pap rövid imát mondott értük, a komisszárparancsnok pedig az emelvényre szólította az ítélet végrehajtóját. A hóhér, akit Rigiából hozattak, elismert szakembere volt a hivatásának. Ünnepélyesen vonult be, talpig feketében. A segédje hozta utána a munkaeszközeit. A hóhér egyesével felmutatta mindet – kötél, bárd, kés, csipeszek és fogók szerepeltek a repertoárján. A tömeg ordítása viharosan hullámzott: felcsapott, mikor a hóhér felemelt egy szerszámot, azután kíváncsian alábbhagyott, de csak azért, hogy a következőnél még hangosabban törjön elő. A hóhér úgy döntött, hogy egy fejezéssel kezdi. A parancsnok intésére az egyik őr előretaszigálta az első delikvenst, akit emberöléssel vádoltak. A nézősereg felrivalgott – rögtön elsőre egy igazi gyilkos, és rögtön elsőre még vér is fog folyni! Az utolsó szó jogán a fogoly csak kiköpött. A fejét a tönkre hajtották, a hóhér felemelte a bárdot, megsuhintotta egyszer, kétszer, háromszor – az emberek minden suhintásra felhördültek –, és negyedszerre lecsapott. A segéd felkapta a testről leválasztott fejet, és egy újabb üdvrivalgás közepette a magasba emelte. A hóhér most két elítéltet kért egyszerre, egy útonállót és egy rajtakapott betörőt, aki menekülés közben megkéselte az őt üldöző komisszárt. A betörő lába remegett, az útonálló a szemét forgatta. Arany Birodalom
83
Az emelvény két oldalán egy-egy bitófa állt. A hóhér az egyikre, segédje a másikra erősítette fel a maga kötelét. Egyszerre húzták meg a kötelet a két bűnöző nyakán, és egyszerre nyitották meg a lábuk alatt a csapóajtót. A két test vadul rángatózott, a tömeg tombolt. Azután egy-egy rántás, hogy nyakukat törjék, és mindketten egyszerre végezték be. Ekkor érkezett el az a pillanat, amelyre mindenki várt. Girant-t taszították az emelvény közepére. Hatalmas ujjongás tört ki. Hogy a nép megkapja a maga szórakozását, a fogoly külsejét előzőleg ráncba szedték, előkelő ruhát adtak rá, amitől arisztokratának nézett ki. A közönség ráeszmélt, hogy már csak a kibelezés van hátra, és minden eddiginél nagyobb lelkesedéssel éljenzett, lökdösődött, ordított. Girant arcán nyoma sem volt félelemnek, sőt, mintha fogalma sem lett volna arról, hol van, és mi történik vele. Eril hálát adott magában a sorsnak, hogy a pincebörtönben eltöltött három hét elvette a barátja eszét. A sötétlila felhők között most átragyogott a napfény, ahogy az a vihar elmúltával gyakran megesik. Girant a fénybe bámult, és hunyorgott. Ha létezik földöntúli igazságszolgáltatás, annak a műve lehetett, hogy a hetekig tartó éjsötét után a rab a napfény emlékével hagyhatta itt ezt a világot. A segéd az emelvény középső részére függőlegesen felállított egy deszkalapot, és szorosan elészíjazta Girant-t. A hóhér lépett elő, Girant szegycsontjához emelte a kést, és kipillantott a tribün felé. Eril elfordította a fejét, arca és egész teste megvonaglott, amikor a néma csendben figyelő tömeg felszisszent. A következő pillanatban Girant üvöltése töltötte be a teret… 84
Honfy Ágnes
Eril érzékei kiélesedtek. A másodperc töredéke alatt felfogta, hogy a mátriárka légzése felgyorsul, orrlyukai kitágulnak, Célina hercegnő kidugja rózsaszín nyelvének hegyét és megnyalja az ajkát, a lelátón és a téren pedig mindenkiből ugyanúgy érzéki örömet vált ki Girant kínszenvedésének látványa. Eril egyszerre érzett gyűlöletet és undort az egész világ iránt. Azt nem láthatta, hogy mögötte Racine odabólint a hóhérnak, aki erre – mintha véletlenül megcsúszott volna a kés a kezében – lentről, a bordák alatt szíven szúrta Girant-t. A tömeg csalódottan felhördült, amiért alig pár pillanatig élvezhette csak a kibelezést. Mindenfélével, ami a kezük ügyébe esett, megdobálták a hóhért, aki az előbb még a hősük volt, azután lecsendesedtek, és oszolni kezdtek. * * * A palota báltermei aznap este fényárban úsztak. Fátylak és tüllök kavarogtak a szivárvány minden színében, selyem suhogott, pezsgő buggyant, összefogódzott párok libbentek a zene ütemére. A könnyed dallamok végighömpölyögtek a folyosókon, ahol kétszáz libériás lakáj állt sorfalat. A mátriárka estélyt adott. Azonban minden hang meghunyászkodott a fenyegetően vicsorgó vízköpők előtt, mihelyst elérte Racine komor szárnyát. A férfi jóleső érzéssel nyugtázta, hogy körülöleli a csend. Épp csak megjelent az estélyen, udvariasságból, majd rögtön sietett vissza saját néma termeibe. Eril már várta. Sápadt arcára szeszélyes mintákat rajzolt a tűzfény. A szeme, az a hihetetlenül sötét szeme szomorú volt, de a vonásai végleges elszántságról tanúskodtak. Arany Birodalom
85
– Sok mindenen gondolkodtam – szólt halkan. Racine megállt a kandalló másik oldalán. Tudta, hogy a kérdés, amely évek óta ott bujkált a fiú fejében, most kibukik belőle végre. – Miért tanítasz engem? – kérdezte Eril. – Te mit gondolsz? Eril lassan, megfontoltan beszélt. Érezhető volt, hogy már többször is alaposan megrágott magában minden egyes szót. – Kiválasztottál a többiek közül. Olyan dolgokra tanítottál, amelyeket a legtöbb embernek veszélyes tudnia. Belém sulykoltad, hogy nem bízhatok senkiben. Megeskettél, hogy semmilyen módon nem árulom el, ami itt történik, ezért még a saját társaim is azt hiszik, azért járok ide, mert én a te… hogy te engem… – Hogy a szeretőm vagy – segítette ki Racine. – Igen – sóhajtott Eril. – Azonban biztos vagyok benne, hogy néhány embernek más is megfordult a fejében. – Igen? – Észrevettem, hogy vannak, akik elhallgatnak, ha a közelükben vagyok, és ha rám néznek, tisztelet és félelem van a tekintetükben. Azt hiszik, én vagyok a te szemed és a füled. A mátriárka első apródja vagyok, mellette sok mindent látok és hallok, amit más nem. – Milyen jól olvasol a tekintetekben – gúnyolódott Racine. Hát mégsem olyan éles eszű a kölyök, mint gondolta. – Mind tévednek – jelentette ki Eril. Racine megújult figyelemmel vette őt szemügyre. No lám, talán mégis? 86
Honfy Ágnes
– Nem ezért van szükséged rám – folytatta a fiú. – Te kiképezel engem, hogy az utódod legyek. A mátriárka természetesen tud erről. Amit nem tud, hogy nem az ő számára képezel ki. Eril a mesterére nézett, de az hallgatott, csak egy apró biccentéssel jelezte, hogy beszéljen tovább. – A mátriárka öregszik, bár a fiatalító főzetek, meg a rengeteg kencéje miatt úgy tűnik, hogy nem fog rajta a kor. Célina hercegnő viszont már próbálgatja a karmait, és ő még fiatal. Alig öt-hat évvel idősebb, mint én. Mennyivel is idősebb nálad a mátriárka? Racine nevetett. A kölyök sokkal többre rájött magától, mint várta. – Azt hiszed, összeesküvést szövök a hercegnővel az anyja ellen? – kérdezte Erilt. – Biztosíthatlak, amint a hercegnő trónra kerül, én halott vagyok. Eril türelmetlenül válaszolt, mintha a legnyilvánvalóbb dolgot kérdezték volna tőle: – Nincs szó összeesküvésről. Célinának fogalma sincs a te kis tervedről. Merénylettel vagy anélkül, de ő lesz a mátriárka, és nem is olyan sokára. Az első dolga lesz téged eltetetni láb alól. Onnantól nekem kell majd vigyáznom rá. Mert igaz a szóbeszéd. Ő a te lányod. Racine most már őszinte csodálattal nézte Erilt. Igen, ennél a fiúnál jobbat tényleg nem tudott volna elképzelni Célina számára. A kölyöknek minden képessége megvan hozzá, hogy meghódítsa az én okos, gyönyörű, uralkodásra született lányomat – gondolta. – Páratlan kettőst alkotnak majd, ha én már nem leszek. Arany Birodalom
87
Eril azonban csak egy pillanatnyi szünetet tartott, mert még korántsem végzett. – Van itt még valami, amire csak nemrég jöttem rá – mondta. – A terved már el is bukott. Engem nem vonz a hatalom, amely a leendő mátriárka oldalán az ölembe hullana. Az sem érdekel, hogy a hercegnő a te lányod. Hiszen már legalább tucatnyiszor próbált megölni téged. Ez igaz volt. A trónörökösnő buzgón tanulmányozta és alkalmazta Az orgyilkosság művészetének könyve által ismertetett száz módszert az emberélet kioltására, Racine védelme azonban mindeddig áthatolhatatlannak bizonyult. – Azt hiszed, a te életed nem fontos – folytatta Eril. – Lehet, hogy neked nem az, de nekem igen. Ha a hercegnő még egyszer próbálkozik, azt egy órával sem fogja túlélni. Erről kezeskedem. – Fiam, kérlek… – És bűnhődnie kell azért, amit Girant-nal tett. Neki és az anyjának is. Még nem tudom, hogyan, de ígérem, a halálnál is szörnyűbb büntetést találok ki nekik. – Eril… A fiú felállt, nem nézett Racine-ra. – Egyetlen módon akadályozhatod meg – mondta halkan. – Fegyvertelen vagyok, nem fogok védekezni. Racine szoborarca nem mutatta, mennyire gyötrődik. Ujjai tőrének markolatára fonódtak. Csak egy újabb élet lenne, amelyet ez a hűvös acélpenge kiolt, a sokadik a sorban. Csak egy újabb jól begyakorolt mozdulat, egyetlen döfés a fiú szívébe. Csak egy újabb fájdalommentes halál. 88
Honfy Ágnes
De a saját szíve annyi év után ismét szabadon dörömbölt, és már tudta a választ. Van egy lánya, akihez a vér köteléke fűzi, és aki annyira gyűlöli őt, hogy szívesebben látná holtan. És lehetne egy fia, aki nem a sajátja, akitől ő mindent elvett már, de aki utoljára még az életét is odaadná. – Fiam! – mondta még egyszer, és olyan hévvel ölelte át Erilt, mintha el sem akarná engedni többet. * * * A trónörökösnő összekulcsolt kézzel, szemét az oltár feletti Mária-szoborra emelve fennhangon imádkozott. Az apszis felerősítette a hangját, és a székesegyház minden csücskében jól lehetett hallani, ahogy Célina a Szent Elhívatás ünnepi miséjén a rituális megtisztulás litániáját citálta. Legszentebb szűz, Mária, Isten választott asszonya, Megváltónknak anyja, Mennyeknek úrnője, földnek gyámola! Megtisztítom lelkem, emeld fel magadhoz, Emeld áldó kézzel, emeld fel az Úrhoz! – Ámen – mormolta a háta mögött a tömeg, mely teljesen megtöltötte a katedrálist. A gigantikus triptichon kék ruhás asszonya az egyszerű szavak hallatán szelíden nézett le rájuk. A feje körül dicsfény ragyogott, körülötte angyalok repkedtek. Karját az adás és Arany Birodalom
89
az elfogadás örök gesztusával nyújtotta előre, tenyérrel felfelé, mintha valóban arra várt volna, hogy a hívek a kezébe helyezzék a lelküket. Mária szűzfehérbe öltözött papnője most Célina elé lépett. – Tiszta vagy-é testben és lélekben? – tette fel a szónoki kérdést. – Tiszta vagyok – válaszolt a hercegnő tisztán csengő hangon. – Fogadod-é az Úr angyalát? – Fogadom. – Hiszed-é az angyalnak szavát? – Hiszem. – Meghajtod-é fejed az Úr akarata előtt? – Meghajtom. – A szűz ezennel elhívatott. Várakozzál, leányom, hogy az Úr akarata beteljesedjék. A papnő Célina fején nyugtatta kezét. A hercegnő – ugyanúgy, ahogy ezen a napon a matriarchátus minden templomában egy kiválasztott hajadon – a Partenogenezis egész idejére szeplőtelen szűzzé lényegült át: mostantól harminc napig nem érinthette férfikéz. Célina és a szeplőtlenség… – gondolta Eril, akinek a tömegben sikerült elszakadnia a mátriárka kíséretétől, és a katedrális hátsó traktusába húzódni. A szertartás hátralévő részére nem volt kíváncsi, így kilépett a szabadba. A tér kihalt volt, még a mátriárka és örökösnőjének testőrsége is bezsúfolódott a katedrálisba. Eril egy támpillérnek támasztotta a hátát, míg az arcát a reggeli napfényben fürdette. 90
Honfy Ágnes
– Uram, talán nem érzi jól magát, azért jött ki? Eril megfordult. Sihederkorból alig kinőtt fiatalember állt előtte, a ruházatából ítélve köznemesi származású. – Ezek szerint nem sikerült észrevétlenül távoznom – próbálta nevetéssel elütni a kérdést Eril. – Nyugodtan menjen viszsza, felesleges miattam aggódnia. A másik csak álldogált, kalpagját gyűrögette a kezében, és szemmel láthatóan nagyon kikívánkozott belőle valami. – Ne… ne haragudjon, hogy megkérdezem, de miért hagyta ott a misét? Furcsa kérdés volt. Amíg teheted, mondj igazat, de bújtasd mindig kettős köpenybe! Sok minden kiderülhet abból, hogy melyik értelmezést választja a másik fél. Eril önkéntelenül is alkalmazta Racine tanítását. – Odabent háborgott a gyomrom – válaszolta. Azt várta, hogy a fiatalember tovább aggodalmaskodik majd az ő fizikai állapota miatt, legnagyobb meglepetésére azonban az ehelyett elvigyorodott. – Szívemből beszéltél, testvér. Már nem kell soká tűrnünk ezt az istenkáromlást – csapott öklével a levegőbe. – Sejtettem, hogy nem csak én leszek ma itt közülünk, de már kezdtem azt hinni, olyan rosszul mutatom a titkos jeleket, hogy nem érti meg senki. Még új vagyok, és a kezem gyakorlatlan. – Maga elé nyújtotta a jobb kezét, az ujjai fura balettet adtak elő. – Anynyira örülök, hogy találkoztunk, testvér – azzal lehajolt és kört rajzolt ujjával a porba. Eril megértette, hogy belecsöppent valaminek a közepébe, és természetes kíváncsiság ébredt benne, hogy kiderítse, mi is az. Sejtette, hogy a kör egy újabb „titkos jel”. Az ismeretlen Arany Birodalom
91
viselkedéséből azt vette ki, választ kellene adnia rá, de sajnos találgatni sem tudott, hogy mit. Eril tétovázását látva a fiatalember arcán ijedtség tükröződött, és lábával gyorsan elsöpörte a kört. – Elnézést, én… – dadogta – összekevertem önt egy … egy távoli rokonommal… Hátrálni kezdett, azután elszelelt. Eril utána bámult. Istenkáromlás, titkos jelek, testvér – idézte vissza magában az ismeretlen szavait. – Ez meg mit akart jelenteni? * * * A sötétség leszálltával három komor alak gyűlt össze Racine dolgozószobájában. Egyikük, egy langaléta, inas férfi meggyújtott néhány gyertyát az asztalon, majd tisztelettudó szótlansággal a remegő fénykör széléig hátrált, és ott megállt. Az asztalnál, egy magas támlájú karosszékben középkorú nő foglalt helyet, bő lila ruhája, kis kerek fejfedője hirdette, hogy a szentanya bíborosnője. Vele szemben Racine állt. – Beszéljünk nyíltan, uram! – mondta a nő. Szavait csakis Racine-hoz intézte, szikár arcán bosszús kifejezés ült. – Szóvirágokkal ma már eleget fárasztott a maga mátriárkája. Pedig fogy az idő. Róma válaszokat akar. – És én biztos vagyok benne, hogy Rómának megvannak az eszközei, hogy meg is kapja őket. A bíborosnő leereszkedőn nézett körbe. Éjszaka, félhomály, ahogy az egy titkos találkozótól elvárható – gondolta. – Nevetséges. Ez a férfi tartaná a kezében a Birodalmat? 92
Honfy Ágnes
– Ez így is van. Róma ugyanakkor abban biztos, hogy a szálak ide vezetnek – válaszolta Racine-nak megfellebbezhetetlen magabiztossággal. – Miből gondolja ezt, kegyelmes anyám? – Mondjuk úgy, megvannak a forrásaink. Azért is jöttem ide, hogy figyelmeztessem, uram, tudunk a mozgolódásról. – Őszinteséget kívánt tőlem, kegyelmes anyám. Ám legyen. Biztosíthatom, emögött nem a palota áll. A mátriárkának nem érdeke, hogy bármilyen módon megsértse a status quót. Az asszony egy darabig fontolgatta a hallottakat. – Természetesen Róma semmivel nem gyanúsítja a palotát – visszakozott. – Természetesen – felelte Racine némi éllel a hangjában. – Kétségtelen azonban, hogy valami készül. És a szentanya határozott lépéseket vár ez ellenében, mielőtt ideutazna. – Attól tart, hogy megismétlődik a huszonegy évvel ezelőtti eset – találta ki Racine. – Emlékeztetnem kell, bíboros asszony, hogy akkor magam vezettem a nyomozást, és fel is számoltam az egész bűnbandát. A nő elhúzta az orrát. – Emlékszem, uram – ismerte be kelletlenül. – Jelentősen megritkította az arisztokráciát. Talán jobban is, mint az szükséges lett volna. Az udvar pedig gazdagabb lett néhány nagybirtokkal. – Ahogyan Róma is – jegyezte meg szárazon Racine. – Talán érdemes lenne újra átgondolni ezt az utazást. – Képtelenség lemondani. Már megkezdődtek az ünnepi előkészületek, az egyház nem csaphatja be a híveket. És nem vallhatja be, hogy fél – tette hozzá magában Racine. Arany Birodalom
93
– Akkor némi változtatást javasolnék. A szentanya a palotában szálljon meg, ne a Szent Magdolna kolostor nővéreinél. A szokásos testőrséget megduplázzuk, a szertartások előtt a híveket megmotozzuk, ugyanígy a papokat is. A szentmiséken álruhás fegyveresek is részt vesznek majd. – Fegyvert vinni az Úr házába…! – hördült föl az asszony. – A biztonság érdekében. Szükség törvényt bont. – Ebbe nem egyezhetem bele. Az álruhás fegyvereseket még elfogadnám, de a hívők megmotozása kétséget és bizonytalanságot szülne. A papoké pedig egyenesen botrányt. – Ahogy kívánja, kegyelmes anyám. Nem lesz motozás. A papokat pedig önökre hagyjuk. – A szentanya a palotában fog megszállni, zárjanak le a számára egy külön épületet – rendelkezett a bíborosnő. – A testőrsége fogja védeni, és magával hozza a saját udvartartását, ők végeznek el mellette minden szolgálatot. – Rendben. A nő felállt, jelezve, hogy a megbeszélésnek vége. Racine kikísérte őt a fogadóterembe, ahol a bíborosnő két testőre várakozott, inkább csak a formaságok, mintsem a biztonság miatt. – Eril, most már előjöhetsz – fordult Racine a szoba sötétségbe borult fertálya felé, miután a vendég elment. – Mindent hallottál? – Igen – lépett ki a fiú a fényre. A langaléta férfi meggyújtott még néhány gyertyát. Kellemes világosság öntötte el a szobát. – Meséld el, mit értettél meg! – utasította Racine a fiút. – Róma azt gyanítja, hogy a mátriárka a szentanya ellen szervezkedik. De ez nem igaz – nézett Eril kérdőn a férfira. 94
Honfy Ágnes
– Nem, persze hogy nem. Folytasd! – Az köztudott, hogy huszonegy éve a mátriárka Rómában találkozott a szentanyával, mármint az előző szentanyával, és az egyik szentmisén összeesküvők egy csoportja merényletet követett el ellenük. A mátriárkának nem esett baja, de a szentanya belehalt a sérüléseibe. Az összeesküvőket leleplezték és kivégezték – Racine-ra hunyorított –, gondolhattam volna, hogy te tetted. Azok, akiket elfogtál, főképp nemesek voltak, sokan főnemesek is. Aszerint, amit az előbb hallottam, nem is mind bűnösök, csak bosszantóan gazdagok… – tűnődött el egy pillanatig, majd gyorsan visszakanyarodott az eredeti kérdéshez. – A szentanya látogatása néhány hónap múlva esedékes. A bíboros asszony azért látogatott meg most minket, mert Róma hasonló merénylettől tart. Nem is alaptalanul. Egy újabb összeesküvésre bukkantak? – Nem újabbra, ugyanarra. Luc! A hórihorgas férfi a főnöke intésére Eril felé hajolt, és magyarázni kezdett. – Ők aztán nem bukkantak semmire, csak vaktában lövöldöznek. Róma ügynökeit még a legostobább bűnöző is messziről kiszagolja. – Megvetően horkantott egyet. – Valami csoda folytán a fülükbe jutott egy apró kis hír, de nem mennek vele semmire, még ha úgy is tesznek, mintha mindent tudnának. Ezért a mi nyakunkba varrják az egészet, ahogy huszonegy éve tették. Amit a parancsnok úr szerényen csak bűnbandának nevez, az egy egész földalatti szervezet volt. Egy évbe is beletelt, míg az egész mocskos bagázst felderítettük és kipucoltuk. Azóta is szálka a római kóceráj szemében, hogy a parancsnok úrnak sikerült, ami nekik nem. Arany Birodalom
95
Luc hátradőlt egy rövid nevetés erejéig. Ritka hang volt ez ebben a komor, sötét épületben. – A főnökük viszont meglépett – folytatta. – Pár hónapja a kémeink gyanús dolgokra figyeltek fel. Úgy tűnik, ez a „nagymester”, ahogy a főkolompos hívatta magát, újjászervezte a társaságot. Most még csak a titkos jeleikkel, a köveikkel meg a babonás misztériumaikkal szórakoznak, de jó lesz vigyázni velük. – Bizony jó lesz – értett egyet Racine. – Eril, mondd csak el Lucnek is, amit nekem meséltél! Eril részletesen beszámolt a katedrális előtt történtekről. – Egy lelkes, fiatal összeesküvő, aki majd felrobbant az izgalomtól, hogy beszélhessen valakivel a titkáról – jegyezte meg Luc. – Szerencsés vagy, kölyök! A legtöbb kém hónapokig vár egy ilyen véletlenre. – Mutasd csak azt a jelet! – kérte Racine. Eril nem tudta utánozni a gyors ujjmozdulatokat, de a dolgozószoba asztalára terített egy papírt, és rárajzolta a kört. Mestere a tollért nyúlt, és Eril körébe egy kisebbet rajzolt. Kettős kör. Ezt látta a Rend templomaiban az oltár körül vörös festékkel a földre mázolva. – A Szent Grál lovagjainak hívják magukat – mondta Erilnek. – Az a kedvenc hiedelmük, hogy az ő szektájuk ugyananynyi ideje létezik, mint maga a Birodalom, és hogy a szentföldi templomosok örökségének és szent küldetésének őrizői. – Ez badarság! – kiáltott fel Eril. – Mindenki tudja, hogy a templomosokat feloszlatták, üldözték, és kivétel nélkül leöldösték kétszáz éve! – Én is tudom, te is tudod. Csakhogy a Grál Rendjének újabb kori lovagjait már nem lehetne erről meggyőzni. Ilyen az 96
Honfy Ágnes
emberi természet, fiam. Szívesebben szerez dicsőséget magának a könnyebbik úton, valami régmúlt őstől eredeztetve, mintsem érdemli azt ki a saját erejével. – Mit akarnak ezek a lovagok? – A régi rendszer hívei. Kizárólag férfiakat fogadnak maguk közé. El akarják törölni a nőági öröklést és megszüntetni a papnők rendjét. – Ez őrültség! – döbbent meg a fiú. – Ezzel fenekestül felfordítanák a világot! – Valóban őrültség, amellyel azonban az opportunisták tömegeket tudnának egymás ellen uszítani. Két év tizede a szentanya meggyilkolása elegendő volt ahhoz, hogy birodalomszerte zavargások törjenek ki. A Délvidék egyenesen népfelkelésre készülődött. Ezért kell minél hamarabb megtalálnunk a lovagokat. – A baj csak az, hogy egyetlen kémünk sem tudott beépülni közéjük. Szerintünk csak a régi tagokat és azok rokonait veszik be, fiakat, unokákat, unokaöcsöket – vette át a szót Luc. – Ez a fene nagy óvatosság rosszat jelent. A gazfickók átkozottul jól elrejtőztek. – Honnan érkezett a kémek jelentése? – kérdezte Eril. – A legtöbb az északi kereskedővárosokból – felelt Racine. – A Délvidék húsz évvel ezelőtt megtanulta, mibe kerül ujjat húzni az udvarral. A keleti tartományok túl messze vannak ahhoz, hogy onnan irányítsák a mozgalmat. A Birodalom szívét kemény kézzel fogjuk. Az északiak viszont eléggé meghíztak rajtunk ahhoz, hogy most már nagyobb önállóságra is áhítozzanak. – Uram, ne felejtsd ki Britanniát! – egészítette ki Luc. Arany Birodalom
97
– Húsz éve ott csaptunk le a Rend utolsó és legfőbb rejtekhelyére – magyarázta Racine Erilnek. – A nagymesternek is ott vesztettük nyomát. Hacsak nem úszott át egymaga a Csatornán, akkor valószínűleg a szigetlakók rejtegették előlünk. – Lehet, hogy még most is ott bujkál – találgatott Eril. – Lehetséges – bólintott Racine. – Tudunk róla valami közelebbit? – kérdezte a fiú. – A neve Tristram Mainard – felelte Luc. – Mindene megvolt, ami egy kényelmes élethez kell: jó nevű nemesi család, megfelelő iskolák, elhanyagolható fontosságú összeköttetések. Agglegény életet élt a családja jyllandi birtokán, és semmi említésre méltót nem csinált addig, amíg egyszer csak porig nem égett a Mainard-kastély, benne az egész famíliával. Legalábbis akkor még mindenki azt gondolta, hogy a Mainard dinasztiának ezzel harangoztak. Tristram viszont megúszta, sőt, gyanítjuk, hogy köze lehetett a tűzhöz, és ezért szívódott fel. Minden nyomot eltüntetett maga mögött, évekkel később pedig már mint nagymester bukkant fel. Egyszer majdnem a kezünkben volt. Azóta teljes illegalitásban él. Eril bólintott, hogy mindent értett és megjegyzett. – Most menj, fiam, várj meg kint! – mondta Racine. – Nekem még beszédem van Luckel. A zsoldosok kapitánya megvárta, míg az ajtó becsukódik Eril után. – Jókötésű, eszes gyerek – fordult Racine-hoz. – Látszik rajta, hogy a te nevelésed, uram. Ki ez? – Andreas fia. – A vén Andreasnak nem is volt… – Lucnek elakadt a szava. – Az a fiú! Akit a Rend barlangjában találtunk! 98
Honfy Ágnes
– A palotába hozattam, amikor Andreas meghalt. Luc nem tudta elképzelni a parancsnokáról, hogy pusztán jóindulatból, a közös katonaévek emlékére hajlandó lett volna bármit is tenni egy bajtársa nevelt fiáért. Racine kitalálta a zsoldos gondolatait. – Úgy terveztem, hogy hozzáadom a hercegnőhöz. Megtehetem, hisz a fiú főnemesi származású. Luc mély hangján hahotázni kezdett. – Ravasz, vén róka vagy, uram! Senki sem tudja, milyen kacifántos terveket forgatsz a fejedben. – A minap közölte, hogy meg fogja ölni Célinát – jegyezte meg Racine mintegy mellékesen. – Vagy valami még rosszabbat tesz vele. – És te még ezek után is életben hagytad őt, uram? – Amint látod. Luc az egyik ámulatból a másikba esett. Racine azonban nem adott neki sok időt az ámuldozásra. – Luc, hívd össze holnapra az embereket a gyakorlóterembe! – utasította. – Mindet, vagy csak a kapitányokat? – Elég lesz csak a kapitányokat. Azt akarom, hogy megismerjék a fiút. – Bemutatod nekik az utódodat, uram? Racine megrázta a fejét. – Én nem kísérem el. Lássuk, hogy boldogul egyedül! – Igenis. Megmondom az embereknek, hogy ne legyenek túl durvák. – Ne tedd! Nem kell vele kesztyűs kézzel bánni. Azt akarom, hogy maga vívja ki magának a tiszteletet. Arany Birodalom
99
Luc fejet hajtott. A megbeszélésnek vége volt, de mielőtt a kapitány elérte volna az ajtót, Racine még utánaszólt: – És Luc, a fiú nem tud sem Andreasról, sem a valódi apjáról. – Ezt meg is értem, uram – válaszolta Luc, és mintha szemrehányás rejlett volna a hangjában. * * * Eril benyitott a katonák gyakorlótermébe. Itt még soha nem járt. Racine a vívóórákat mindig a saját szárnyának egyébként használaton kívüli vívótermében tartotta. Eril gyorsan felmérte a terepet. Tulajdonképpen hasonlított a vívóteremhez, még ha nem is volt olyan díszes. Gyakorlóbábok, fegyvertartó szekrények itt is voltak, és hosszú padok a terem hosszanti falai mentén. A bejárat felett és vele szemben zászlók lógtak, rajtuk a lis d’or, a Birodalom arany lilioma, illetve a testőrség vörös-arany sávjai. A magas mennyezet alatt karzat húzódott. A terem közepén tíz marcona férfiú tréfálkozott harsányan, tíz sokat megélt harcos. Az egyenruhájukon nem volt felségjel. A palotában ritkán mutatkoztak Racine lakószárnyán és saját jól őrzött barakkjukon kívül, de ha ez mégis megtörtént, még az arany liliomos palotaőrök és a mátriárka válogatott testőrei is kitértek az útjukból. A hűségük megkérdőjelezhetetlen volt, és egyes egyedül Racine-hoz kötötte őket. Nem tartoztak a testőrség kötelékébe, sem a hadsereg soraiba. Papíron nem is létezett, ezért külön neve sem volt ennek a kicsiny, ám annál hatékonyabb különítmény100
Honfy Ágnes
nek. Csupán tíz kapitányból és a parancsnokságuk alá tartozó maroknyi zsoldosból állt. Racine csak úgy nevezte őket, az „emberei”. Eril határozottan a terem közepére tartott. Megállt a katonáktól néhány lépésnyire. – Uraim! A megszólítás nem volt sem túl hangos, sem túl magabiztos. El is veszett volna a nagy lármában, ha nincs benne az a parancsoló hangsúly, amelyet Eril annyiszor hallott a mesterétől. Ez azonban talán még a legmélyebb álmukból is felébresztette volna azokat, akik Racine alatt szolgáltak. A katonák egy pillanat alatt elhallgattak, és a fiú felé fordultak. – A nevem Eril – a fiú úgy ítélte meg, hogy a bemutatkozáson kívül felesleges lenne bármi mást mondania. Sorra végigmérte az arcokat. Egyetlen fiatalt sem látott közöttük. Mindegyik katona korban az apja lehetett volna, egy-kettő talán még a nagyapja is. A kapitányok hasonló kíváncsisággal szemlélték őt. Az előbbi vidámság nem tűnt el a képükről, vigyorogva várták, hogyan folytatja a fiatalúr. Eril nem folytatta sehogy, csak állt az ő utánozhatatlanul hanyag testtartásában, és figyelte őket. Egy hosszú perc múlt el így, közben lassacskán lelohadt a vigyor az arcokról. – Aztán verekedni tud-e az ifiúr? – kérdezte végre valaki. – Szívesen bebizonyítom – mosolyodott el Eril. A fagyos csend felengedett. Életlen gyakorlókardok kerültek elő, a katonák nevetgélve tuszkolták előre egyik társukat, és kihúzódtak a terem szélére. Arany Birodalom
101
Eril jobban szerette és elegánsabb fegyvernek tartotta a páros tőrkardot, de Racine szinte minden fegyvernem használatára megtanította, ezért a kardmarkolat is ismerősen simult a kezébe. Komolyan tisztelgett. Ellenfele játékosan utánozta a mozdulatot. Eril hagyta, hogy a másik kezdeményezzen. Ahogy várta, egy lassú, kiszámítható támadás következett, amit akár vakon és süketen is visszavert volna. A második rohamot is a katonának engedte át. Ez már kissé lendületesebb volt, de még mindig messze a fiú szintje alatt maradt. – Ne csak kóstolgasd, adj neki! – biztatták a zsoldoskapitányok a társukat. Élvezték az előadást, kezdett megtetszeni nekik ez a könynyed mozgású, hallgatag legény. Harmadszorra Eril tört előre. Mesteri kettős cselt mutatott be, a katona kivédte, de elismerően biccentett Eril felé. A nézők is felkiáltottak, dicsérték a fiút. Az ellentámadás nem késett. Eril a hárítás során egy váratlan és teljességgel szabálytalan mozdulattal kifordult oldalra, és kirúgta ellenfele lábát. Rövid párviadal volt, de meggyőző. A zord martalócok széles mosollyal Eril köré gyűltek, a vállát lapogatták. A legyőzött is feltápászkodott a földről, odalépett hozzá, és a kezét nyújtotta. – Az én nevem Niklas. Ne feledd, uram, ez csak egy baráti erőpróba volt! – Az én nevem meg Elgar – furakodott oda a következő. 102
Honfy Ágnes
– Az enyém Bertrand. Jól csináltad, uram! – Oliver, de szólíts csak Ollie-nak, ifiúr. – Hernandez vagyok, szolgálatodra. – Én Jorad. – Ricardo. – Saverin. – Én pedig Hamon. Luc a párbaj alatt felosont a karzatra, ahonnan Racine a háttérbe húzódva követte az eseményeket. Ismerte az embereit, tudta, hogy Eril fiatal kora, csinos arca milyen kétértelmű megjegyzéseket vált majd ki belőlük. Abban a pillanatban azonban, hogy a sokat próbált katonák Eril egyetlen szavára elcsitultak, büszkeség töltötte el a mestert, amely aztán egyre nőtt benne. Az én fiam – ízlelgette magában a gondolatot. – Máris tekintélye van közöttük – szólalt meg mellette Luc. – Ennél kevesebbet nem is vártam tőle – felelte Racine. Odalenn a kapitányok gyűrűbe fogták Erilt, és kedélyesen viccelődtek vele. Luc most először látott érzelmeket parancsnoka arcán. Ez a kölyök nemcsak a katonákat hódította meg könnyedén – döbbent rá. Fennhangon pedig azt mondta: – Uram, ha megengeded, azt hiszem, jó cserét csináltál ezzel a fiúval.
