GERE ISTVÁN KÉSŐN, MÁSHOL, KORÁN, MÁSKOR

GERE ISTVÁN

KÉSŐN, MÁSHOL, KORÁN, MÁSKOR...

A mű elektronikus változatára a Creative Commons - Attribution - Non Commercial - No Derivs (Jelöld meg! Ne add el! - Ne változtasd!) licenc feltételei érvényesek: a művet a felhasználó másolhatja, többszörözheti, amennyiben feltünteti a szerző nevét és a mű címét, de nem módosíthatja, nem dolgozhatja át és kereskedelmi célra sem használhatja fel. A műre vonatkozó felhasználási feltételek részletes szövege az alábbi címen tekinthető meg: http://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/2.5/deed.hu

TARTALOM Két születésnap, két karácsony Bige Az apród halála A szabadság sasmadara, avagy az első magyar repülőgépeltérítés megbízható története Egy szexőrült emlékezései Sziget Kimenő Virág tanár úr Ithaka partjainál Körjárat Színház Jubileum Gaudeamus, avagy a Kamaz Cefre ...és aztán legyen a tiétek minden Hőség Ulysses, avagy egy szállítómunkás délelőttje El, tanyára! Későn, máshol, korán, máskor... Szoba kiadó Mínusz A máktolvajok A bronzkatona, a pléhkrisztus és a hősök tere Mizantróp Mit építünk, Apuka? Ahol a part szakad Az utolsó lánc A Korona vendégei Életem párja Pellengér A cserejézusok eleddig titkolt, de megbízható története az első század elejéről

2

Két születésnap, két karácsony Rabovics születésnapjai kezdettől fogva nem versenyezhettek Fruzsina születésnapjaival. Szikár, szigorú kinézetű, de a faluban nagy tekintélynek örvendő bába nagymamája alighogy világra segítette a zengő-muzikálisan nyirvákoló Fruzsinát – az évkönyvek szerint nála szebb leánygyermek nem is született azután az év második felében –, máris lemondott a kormány (miután egyik tagja világbotrányt keltve, hazájára-népére áruló módon szégyent hozva télakolt), s az új kabinetben végre olyan jeles férfiak foglalhatták el az őket megillető helyet, akik az eszme igaz harcosai voltak, s akik közül került aztán olyan is, aki a demizsonok erdején át a delíriumba menekült, volt, aki bús emigrációban duzzogva halt meg, mást gyalázatos hitszegéséért felakasztattak (agyonlövettek?) a többiek, s volt olyan is, akit hol véreskezű hóhérként, hol a nemzet megmentőjeként emlegetett óvatos tudatlanságában a nép. De ne vágjunk a dolgok elébe! Történetünk indulásakor még minden a szép kilátásokat erősítette: lement a sertéshús meg a paradicsompüré ára, és az éttermekben immár jegy nélkül adtak zsömlét a bableveshez, a pékségekben pedig egy okos rendelet nyomán csakis egykilós, de annál ropogósabb brúgókat sütöttek. Kérdem én: versenyezhetett ennyi széppel-jóval az egy hónappal később érkező Rabovics?! Úgy látszott, semmi esélye erre, hiába időzítette születését egy vasárnap déli légvédelmi gyakorlat kellős közepére. Sőt elárulhatjuk, hogy miközben a mamája óvatosan tipegett vele hazafelé a kórházzal szemközti takaros orosz laktanya előtti járdát fedő hártyajégen, még az egyszerű lélegzetvétel is nehézségeket okozott neki. A helyzet otthon, az albérletben sem volt biztatóbb. A házibácsi hordányi, angyali természetű gyermeke állandó hisztériában tartotta a szomszédokat és az egész környéket; a nedves falakon, a Halászbástyát és a Vajdahunyad várát meg Máriát (Istennek szent anyját) ábrázoló olcsó rézmetszetek mögött otthonos boldogságban tenyésztek a poloskakommunák; a közös lavórról szökésben volt a zománc, s csak a hit tartott össze mindent, mint a karácsonyi csomagot a cukorspárga. A házibácsi is csak akkor döbbent rá az imaházban kötött alku hátrányaira, amikor még egy alkalmi, gyors töcskölésre is a fáspincébe kellett levonulnia állandóan teherbe eső és a patkányoktól módfelett riadozó, de a tojásbrikettre fektetett jutazsákon mégis oly készséges asszonyával.

3

A csecsemő Rabovics számára év közben mégis nyílott lehetőség, hogy lépéshátrányát behozza, mégpedig annál az egyszerű oknál fogva, hogy szüleivel a városban lakott, ha a periférián is (később, a nagyléptékű városfejlesztés, egy másfél milliós új világváros létrehozása során végül is majdnem a belvárosba kerültek), míg Fruzsina falucskája a kevély, de azért megnyugtatóan alacsony kőhegy alatt az átkos rendszerekben vívott dicsőséges milimáricsaták kitüntető emléke ellenére kívül rekedt a nagyszabású elképzeléseken, sőt közösségük egyes vezető személyiségei ellen nehezen tisztázható gyanúk merültek fel, s bizony olyan jó emberek jutottak nem is egyszer fontos pozíciókba, akikről a meleg kemence mellett, szűk baráti körben megállapíttatott, hogy régebben se a rendszer volt nekik büdös, hanem a munka. A városban azonban ennél sokkal nagyobb dolgok történtek, s akarva-akaratlan, Rabovics végigpislogta-szundikálta a számára egyelőre érthetetlen, de nagy sereg embert lelkesítő eseményeket. A 380 forintos néprádióra még nem telt ugyan (ennyi volt Rabovics tűzoltó papájának kétheti keresete), de újság, az legalább kétnaponta került a házba, amikor a családfő hazatért a szolgálatból. Rabovics papa ilyenkor felgyűrte kékesszürke nadrágja szárát, konyhasót szórt a hokedli elé helyezett lavórnyi forró vízbe, sziszegve beleengedte bütykös lábát, és a napi híreket kifordítva-parodizálva felolvasást tartott az újságból az ifjabb Rabovics pelenkáit vasalgató feleségének. Hallatlanul érdekes dolgok történtek hőseink életének első évében; gerincegyenesítő és roppantó nagy tettek, melyek értékeléséhez nem volt elegendő egy vidékről éppen csak felkerült szépreményű tűzoltó felkészültsége, mert abba bizony még valódi akadémikusok is belebuktak. Ő csupán elismeréssel nyugtázhatta, hogy a közvélemény fokozódó nyomására (spontán szervezett tömeggyűlések kényszerítették ki a lépést) az államhatalom egyszer s mindenkorra véget vetett a hercegprímás üzelmeinek, s nevetve mutathatta feleségének a potrohos főpap karikatúráját a Ludasban: „Elmenne most már brácsásnak is, de nem veszi be egy banda se”, haha. Gondolkodását még az sem zavarta össze különösebben, hogy a nyár közepén kiderült, még olyan agyafúrt árulók is léteznek, akik az állami és pártvezetés legmagasabb köreibe is be tudtak férkőzni, hogy ott aláássák a néphatalmat. Akinek az a szakmája, az nyilván meg tudja tenni, hogy beférkőzzön, mint ahogyan az asztalos is biztonsággal tákol össze egy ablakkeretet. Világos. Ami zavarta, az nem más volt, mint az élmunkásokról szóló beszámolók. Naponta olvasott ilyeneket a marósról, aki a Roessemann-gyárban már öt gépet kezel kettő helyett; a géplakatosról, aki a múlt héten 250 százalékot teljesített, s ezzel hat nap alatt 300 forintot keresett, s aki szemérmetlenül eldicsekedett, hogy május elsejére új öltöny ruhát vásárolt magának hozzá illő cipővel, s hetente két-három filmet is megnéz a moziban. Rabovicséknak nem ment ilyen jól; a gyereknek rengeteg holmi kellett, pedig a házinéni is kisegítette őket saját, felcseperedett gyermekei gondosan megőrzött, régi gönceivel; csak nehezen tudtak összespórolni Rabovics mamájának egy használt télikabátra valót, pedig nem verték el a pénzt, s a paprikás krumpliba is csak egy héten egyszer vettek egy darab minőségi kolbászt. – Mi a fészkes fenét csináljak? – füstölgött néha a házibácsinak a tűzoltó. – Én nem olthatok el több tüzet, mint ami van! Eloltunk mindent, ami kigyullad, és passz. Száz százalék. Mit lehet nekem túlteljesíteni? Talán gyújtsak fel valamit?! A házibácsi ilyenkor pisszegve csitítgatta a begerjedt tűzoltót; mindenfelé tekintgetve jelezte, hogy a falnak is füle van, és nagy zajjal kiborította az asztalra a dominókészletet, aztán játszani invitálta a lakótársat. Fél napokat el tudtak verni kettesben a fekete téglalapok tologatásával, s legfeljebb a házibácsi pattant fel időnként, hogy elfenekelje valamelyik gyereket. A kis Rabovics rá se hederített a szüleit és környezetét foglalkoztató nehézségekre, kizárólag az élet primer örömei foglalták le idejét: az anyatej menetrend szerinti kikönyörgése, görcsoldó kis böffentések és egy-egy eltévedt popsiszellő ordítás által való útba terelése. Nem volt

4

tudatában tehát, hogy micsoda helyzeti előnyben van Fruzsinával szemben, hiszen a mamája két szoptatás közben felkaphatja, s mire az utcasarokra ér vele, már szemlélhetik is a világ békeszerető ifjúságának impozáns menetét, vagy még inkább később, a tűzoltóságtól kapott remek vándor-gyermekkocsi fürgeségét kihasználva megcsodálhatják az új alkotmány ünnepén égnek eresztett színes, gázzal feltöltött léggömböket. Pedig micsoda örömteli tapasztalatokat gyűjthetett volna dolgozó népünk jó ügy iránti eltökéltségéről és az egyszerű munkásemberek gyöngéd udvariasságáról, amikor gyerekkocsival küszködő mamáját gondos kezek felsegítették a Nemzeti Múzeum rengeteg lépcsőjén, sőt az órák óta várakozók is maguk elé engedték a sorban, hogy megtekinthesse a Nagyvezér hetvenedik születésnapjára berendezett, lenyűgöző kiállítást. (A Grúz Drakula elnevezés akkor még nem nyert teret, s talán csak zárt – bezárt – körökben volt használatos.) Aztán meg a Parlament előtt, ahol hasonló módon siettek segedelmükre – egy élelmes fotóriporter el is kapta a megható pillanatot –, hogy felszállhassanak a csillogó-villogó, 70-es számot viselő, vadonatúj trolibusz első járatainak valamelyikére, és egy kört tegyenek vele a városban. Idősebb Rabovics csak legyintett felesége kötözködő megjegyzésére, miszerint ez a szovjet troli olyan istentelenül rángatja az embert, mint a Tobogán a Vidám Parkban. – Ezek csak a kezdet nehézségei, a vezető gyakorlatlansága, satöbbi: különben is, nem tudom, mi van veled, egész nap csak nyafogsz. Mint tudjuk, a múló idő Rabovics mamáját igazolta, a trolin azóta is két kézzel kell kapaszkodni, egy-egy hirtelen kanyarnál igen könnyű az ülésről az olajos padlóra huppanni, és mindig várható, hogy leszakad a vezeték, ne adj isten kivágódik az áramszedő, és a meglepett járókelők orra előtt kiszakít a ház falából egy-két laza téglát. Aznap este a fáradtság ellenére is gondtalannak tűnt az élet – tűzijáték is volt –, és idősebb Rabovics vacsora után az ágy szélén sorba ültetett csemetéknek esti mese helyett elszavalta a verset, amelyet a tűzoltógarázsban rendezett ünnepélyre tanult be: „A nép idéz: tanulja szavaid, / s megtudja, mit sohasem tudott, / s mint apja képét látja szüntelen / derűs szemed és szárnyas bajuszod.” A gyerekek a verset unták, nem értették, miről és kiről van szó, más mesét követeltek, pedig idősebb Rabovicsnak kitűnő orgánuma volt, nemhiába szerepelt olyan nagy sikerrel a színjátszó csoport „Duda Gyuri” (Dandin György) előadásán a kultúrversenyben, vagy zengette baritonját az imaház kórusában. A kis Rabovics első karácsonyát egy jelentős hasmenés foglalta el, pedig aznap a csillagszórók mellett felszikráztak a jólét jelei is, hiszen papája felvette munkahelyén a különleges ünnepi ellátmányként biztosított, családtagonkénti kiló lisztet, cukrot, két deka paprikát meg három tojást. Mindenki énekelt, minden szépnek látszott. Fruzsina első karácsonya is örömökkel volt teljes, hiszen a száműzött nagymama először küldött csomagot Stuttgartból, amely pakkban – hiszik vagy sem – négyféle gyümölcsből főzött, csinos üvegcsékbe töltött lekvár, amerikai kétszersült és egy külön, neki címzett, fenekén fütyülős guminyuszi is találtatott. Mindenki énekelt, minden szépnek látszott. Fruzsina papája csak éjfél után olvasta föl a nagyi keserű, zsírpecsétes, konzervek közé rejtett levelét az ünnepléstől kipirult, de könnyesen rebbenő szemű rokonoknak.

5

Bige Elmondom nektek, hogy mi az a bige, mert nincs benne a lexikonban. (A „bigámia” meg a „Big Five” között nudli, pedig inkább azokat kellett volna kihagyni.) Az „Értelmezőben” benne van, de az meg nincs mindenkinek, pedig sokkal jobb, mert ott megtalálható a „fütyi” is, meg a „személyazonosság”: minden, sőt le is rajzolták. (A bigét.) A bige az egy sport, amit nem lehet a lakótelepen űzni, mert tér kell hozzá, legelő, bámész tehén, napfényes, nyári ég, pedig olcsó, szinte ingyen van hozzá minden: egy rugalmas husáng az egész szerelés meg egy mindkét végén kihegyezett tízcentis, kemény ágdarab, nem túl száraz, nem túl nyers, de olyan, hogy bírja az ütés-verést. A játék úgy kezdődik, hogy választotok egy sima helyet a kiserdő mellett – mondjuk azt a letaposott, kör alakú tisztást, ahová az öreg Benyó szokta kipányvázni a Fruskát, és itt lerakjátok a földre a bigét, aztán az egyik kihegyezett végére kicsit rávertek a husánggal – a Kisádám az rendszerint a bal oldalra csap rá, mert balos, és így esik neki kézre –, a bige ettől fölpattan a levegőbe és akkor..., akkor a husánggal tiszta erőből belevágtok, félfordulatból megkülditek keményen (ahogy a Nagyádám szokta mondani), és akié messzebb szállt, az a nyerő. Úgy sportszerű, ha a távolságot mindig ugyanaz méri le egyforma lépésekkel, mert különben előfordulhat csalás. Az Ádámékkal nem, de egyébként hallottam már ilyet. Viszont: egyedül játszani nem érdemes. Az Ádámok csak dinnyeérés idején vannak ott a csőszkunyhóban, máskor a faluban laknak, a temetőn túl, olyan messze, hogy az öreg Benyó azzal szokta ugratni őket: oda még a harangszót is postás viszi. Mégsem sértődnek meg, mindig adnak neki dinnyét, pedig az öreg állandóan válogat. Az is lehet, hogy félnek tőle, mert lebuktunk nála, amikor súlylökésben versenyeztünk. A kukoricás miatt nem láttuk, hogy valaki közeledik, s a kunyhó mellett már ott hevert vagy tíz kisebb dinnye összetörve. (Naná, hogy abban is a Nagyádám nyert.) Az öreg úgy rikoltozott velünk, mint a kendermagos, amikor megtojik, a feje meg lila lett, mint a pulykának, de aztán megnyugodott: egy fél dinnyét befalatozott a szalonnázóbicskával, a többit meg lehordtuk a vasúti árokba a teheneknek. Sokkal jobban ízlett nekik, mint a száraz fű, csak én lettem csupa trutymó: a klottgatyám hozzáragadt a trikómhoz, a trikó a bőrömhöz – víz, az meg ott nincs sehol. Futásban már kétszer is lehagytam a Kisádámot, igaz, hogy egyszer azért, mert belépett az ürgelyukba, de az megeshetett volna velem is. Sajnos a Nagyádám az olyan fürge, mint a nyúl, megver minden reggel, pedig már délután is edzek, amíg ők benn hortyognak a hűvös kunyhóban; de nem és nem. Hosszabb a lába és ő a fülén is lélegzik, vagy mi. A Kisádám ott áll bokáig friss tehénlepényben a kocsiút és a vasúti árok között (reggel mindig fázik a lába), és várják, hogy megadhassa a jelt, ha végre elhelyezkedtünk, mert azért nem adom fel, minden reggel megpróbálom újra. Én térdelőrajttal indulok (láttam a tévében, hogy rövid távnál úgy kell), a Nagyádám állva, a Frici kutya meg négylábról, de mivel arra nem lehet rávenni, hogy veszteg maradjon a startvonalnál, az eredménye nem hitelesíthető. A Kisádám két ujját is a szájába teszi és hatalmasat füttyent, amire még a tehenek is hátrafordítják azt a nagy busa fejüket, hogy megnézzék, működik-e a farkuk. Hót maflák: végig háttal állnak a versenynek, s ez engem úgy bosszant, hogy mindig arra várok, megfordulnak-e, közben a Nagyádám már robog, mint a mozdony, én pedig csak megkésve loholok utána a bekötőútíg, ahol megkerüli az eperfát (szerinte szederfa, de mindegy), és máris szemben fut velem. Még csak nem is liheg, s amikor találkozunk, én lesütöm a szemem és még jobban rákapcsolok, pedig tudom, hogy késő, az eperfa széles, a gyökereit át kell ugrani, de nem 6

számít; nyargalok a Nagyádám után, s ha a Frici nem akad a lábam közé, még majdnem utol is érem. De csak majdnem. A bigében viszont több az esélyem. Először az se úgy volt, de aztán rájöttem, miként kell alulról fölfelé megütni a fölpattanó rudacskát, hogy ne csak az égnek szálljon, de a mezőnek is, és végül három ütéssel már eljutottam a kiserdőtől a vasútig – a Nagyádám csak lesett –, és meg is nyertem volna a kört, ha a Frici nem kapja föl a bigét és nem hozza nagy boldogan vissza a lábam elé. Azt hittem, elsírom magam, mert így nem volt mit lemérni, gondolhatott mindenki, amit akart. Szerencsére a Nagyádám sportszerű volt, azt mondta, valószínűleg én nyertem, és aztán a következő körben úgy is lett. A Fricit beleraktam a nyári konyha melletti üres kútgyűrűbe és az orra alá dugtam egy fél lekváros kenyeret, hogy ne vinnyogjon, aztán az utolsó ütésnél akkorát belevágtam a bigébe, hogy elszállt, mint a rakéta, kilyukasztott egy alacsonyan lógó felhőt és csillogva pörgött tovább a kék légben, mintha sose akarna földet érni – a Nagyádám leesett állal bámult utána, a Kisádám pedig félrenyelte az almát –, aztán a bige eltűnt a vasút mögötti kiszáradt kukoricásban és nem is lett meg többé, én mégis olyan boldog voltam, mint addig talán soha, még karácsonykor se, amikor pedig kötelező. A keresgéléssel elment az idő, de megígértem az Ádámoknak, hogy másnap revansot adok. Csakhogy reggelre akkora eső esett, hogy – Benyó bácsi szerint – az Isten is pénzért nézte, úgyhogy a visszavágóból sajnos nem lett semmi. Ültem a nyári konyha ablaka előtt az új bigét farigcsálva, néztem kifelé a cseresznyefára zuhogó, a dinnyeföldek fölé átláthatatlan, sötét fátyolt vonó esőbe, és tudtam, hogy most már egy évig úgyis én leszek a bigebajnok, mert reggel anyu értem jön a Trabanttal és kezdődik a suli, de ha jövőre meglesz a visszavágó, hát Ballesteros, akit a műholdas tévén láttam, s aki hosszú nadrágban és krémszínű mellényben játssza ugyanezt (nagy bőrtokban viszi utána a fémütőket az inas), kutyafüle lesz hozzám képest.

7

Az apród halála A szőke kisfiú a nyári konyha mellett hasalt a lekaszált fűben, és egy szakadozott, olcsókönyvtári regényt olvasott nagy figyelemmel. A felhők alól ki-kibújó nap játékosan cirógatta meztelen hátát, s apró, kellemes viszketéseket okozott a feneke partján. Néha fél kézzel hátranyúlt, és lesöpörte lábszáráról a fekete klottgatya felé törekvő, parányi vöröshangyákat. – Jó lenne, ha az embernek is lenne ilyen pamacsos farka – gondolta, miközben elnézett a nagyárok partján békésen legelésző barna tehenek felé. – A Bori a legokosabb közöttük, mert az fekve legel. Újra a könyvbe mélyedt, s a megsárgult lapokról lepöckölt egy tétova katicát. „Uram! – mondja rémülten Kristóf apród. – Megsebesült? Dobó nem felel, kirántja a lándzsát a lábából és elveti. Egy percig összeszorított ököllel áll, és szívja a fogát, míg a kín első mérge szétmúlik. Aztán egyet rúg, próbálja, hogy eltörött-e a lába. Nem törött el, csak vérzik, ahogy a fájás kiszállott belőle, ismét felragadja a kardját, s reá veti magát tigrisként a benyomakodó törökre. Jaj annak, aki most eléje kerül!” A kisfiú feltekint a körülötte sündörgő kutyára. Az elfordítja a fejét, mintha lehetetlen módon fölülről akarna felnézni őrá, aki lejjebb van, és vidáman csóválja a farkát. – Nem látod, hogy nem érek rá? – pirítja le a fiú. – Eridj a dolgodra! A könyvet nem először olvassa, tudja, hogy még csak ezután jön majd a tüzes kerék, de azért türelmetlen. Valamit már eddig is ki kellett volna találni, mert most kis híján kinyírták a kapitányt is. Biztosan van, aki nem is tudja, hogy milyen egyszerű szerkezet géppisztoly, s hogy micsoda irtást lehetett volna rendezni vele a galád törökök közt. Az övék is, amelyet közösen találtak a Pujuval egy László utcai kerítés alatt, az is nagyon klassz. Csupa zsír, de klassz. Rendszeresen ellenőrzik a Pujuval, hogy megvan-e. Kár, hogy nincs hozzá golyó, mert az Öregtemetőben akár ki is lehetne próbálni. A kutya elsunnyog a ház mögé, a kisfiú pedig észreveszi, hogy egy kendermagos csirke már úgy beleette magát az udvar közepére hajított sárgadinnye héjába, hogy szinte el is tűnik benne. Óvatosan lopakodik mögéje, és felkapja mindenestül. A csirke ijedten csipog, s rémülten pislognak kis gombszemei. A kisfiú gondosan, a nyílással felfelé helyezi le a padlásfeljáró lépcsőjére, és még ki is támasztja egy cső kukoricával, hogy el ne billenjen. Ha nagyapa hazaér a szolgálatból, majd megmutatja neki. Csak ez a nyugtalan kis csutak ki ne rágja magát addig a dinnyehéján keresztül. Mert még korán van sajnos, messze még a madárlátta kenyér. A kisfiú kiballag a vasúti őrház előtt futó sínpárhoz, s a talpfákon ugrálva halad a kézi sorompóig. A sínpár az egyik irányban a nagy gombákat termő erdőnél ér össze, a másik oldalon a péntekisták tanyájánál. De ha az ember közelebb megy, akkor meg az látszik, hogy nem is ér össze, csak mindig távolabb. A talpfák fölött most is furcsán parázslik a levegő. Vonat már csak este jön. Pedig az ól mellett talált egy nagy rozsdás szeget, azt jó lenne kilapíttatni nyílhegynek. Igaz, tegnap ilyenkor is jött még egy sínautó, meg néhány izzadt pályamunkás. Vizet húztak a kerekes kútból, rálocsolták egymás barna hátára, és abból a vödörből ittak, amelyikből a Bori szokott. Nagyanya megkínálta őket a ropogós cseresznyéből. A kisfiú átvág az udvaron, és a kerítés lécei alatt, ahol a tyúkok szoktak, átbújik a kertbe. Egy ideig távolról figyeli a méheket, aztán az eperfa alatt egy csodálatos hernyót talál. De óriásit. Nagy, citromsárga testéből tüskék állnak ki, azokon pedig kék, drágakőszerű pettyek díszlenek. Fürgén mozog. Ide kéne hívni a kutyát, hogy mit szól hozzá. Mindig olyankor tűnik el, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, megmondta nagyapa is.

8

A kisfiú lapulevelet tol a hernyó alá, ügyesen felemeli rajta, és kiviszi a kocsiútra, ahol sima a terep. Hogyha kettő lenne, akkor versenyeztethetné őket, de ez egy gyufásdobozt talán egyedül is el tud húzni. Bekotor a zsebeibe, de csak az a gyufásdoboz van nála, amelyikből tegnap citerát csinált; széleit sűrűn bevagdosta bicskával, a szemben levő résekbe meztelen gatyagumit húzott, két gyufát a doboz szélein a gumik alá dugott, hogy megemelkedjenek és kifeszüljenek, egy harmadikkal pedig pengette, míg meg nem unta. A doboz éppen jó lesz, de mivel kösse rá? A disznóól lehajló tetején talál egy hosszú cukorspárgát, azzal hurkolja hozzá, de a megátalkodott, csökönyös jószág semmi hajlandóságot nem mutat, hogy mozduljon, bárhogy noszogatja. Dühében felkapja végül, s a hosszú madzagon körbeforgatja a levegőben. – Repülő hernyó, repülő hernyó! – kiabálja diadalmasan. Hirtelen egy gödörbe lép, s az addig szép körívben szálló kék-sárga röppentyű a kisfiú vállához csapódik. Rémülten érzi meg a sok kicsi tű szúrását, szédelegve elengedi a spárgát, és már tudja, hogy szörnyű dolog történt: a hernyókirály bosszút állt. Vállát fogva rohan az istálló mögé, ahol nem láthatja senki, lihegve megáll, tapogatja a vállát, picike sörtéket talál, megpróbálja egyenkint kihúzogatni, de balszerencsére nagyanya éppen tegnap vágott körmöt neki a szabóollóval, s így nem is sikerülhet. Most mi lesz? Az nem lehet, hogy hernyóvá változzak, olyan csak a mesében van – hessegeti el magától a gondolatot. Nagyanyának nem mondhatom el, mert csak letolna. Ő nagyon szigorú. Néha. Néha viszont, ha melléfekszem az ágyon, megengedi, hogy hozzábújjak, nagy, a munkától megkeményedett ujjaival kisimítja az arcomból a hajam, és ilyenkor nyugodtan alszom el, és az jó. A múlt héten viszont dermedten figyeltem a konyhaablakból, hogyan vágja bele tiszta erőből a vasvillát a tyúkól deszkafeneke alá beszorított veszett rókába. Ő egészen bátran odament, pedig még a kutya is elszaladt ijedtében a kertbe. Tegnap már úgy is botrány volt, amikor az ujjam beleragadt az erigonos üvegbe. Nagyon dühös lett, még azt is megígérte, hogy ellazsnakol, de aztán elfelejtette, mert mennie kellett megfejni a teheneket. Igaz, hogy az üveget kalapáccsal kellett letörni az ujjamról, és jól el is vágta. Most meg ez az átkozott hernyó! A tüskékből a bőröm alatt is ilyen kukacok nőnek majd, és elindulnak mindenfelé, akár a rehoma, ahogy nagyapa mondja; kis járatokat fúrnak maguknak, s végül megbénul az egész karom. Egyszerre a legvadabb képzeletek kezdtek rohangálni az agyában. Hogy meglepődnek majd a nagyszülei, ha a reggeli vonat érkezésekor észreveszik, hogy a régi vasutasbundán nem ő, hanem egy nagy hernyó heverészik. Nagyapa gyorsan ugrik, és tekeri a telefont, hogy jöjjön az állomásfőnök meg a vöröskeresztes sínautó, őt meg addig lekváros kenyér helyett eperfalevéllel etetik, s aggódva néznek le rá. Egészen lefekvésig csak ez a gondolat foglalkoztatta. A borzalmas és titokzatos betegségek az „Utazás Tibetben”-ből meg a láthatatlan ember. Sokáig forgolódott a vastag bundán, és fogta az asztal lábát, hogy valami a sötétben is kösse a valósághoz, aztán végre elaludt. A törökök vad rajokban istentelen elnyújtott „Illéri!” üvöltéssel rohamozták a vár falát, a levegőben füst és korom keringett, a kibukó hold fénye itt-ott megvillant a janicsárok kopasz fején és lobogó kontyán. Ő meg ott állt, láncingbe öltözötten, tőrrel a kezében, mint egy igazi apród (Balázs vagy Kristóf) Bornemissza mellett a bástyán, és forró borsólevest (úgyse szereti) öntözgetett egy kondérból nyolc félszemű szpáhira, akik lovastól törekedtek felfelé a létrán. S akkor a füstön, lángon, izzó légen át meglátta a hatalmas termetű, bíborgatyás janicsárt, amint dárdáját szörnyű erővel a hadnagy felé veti. Épp annyi ideje maradt, hogy Bornemissza elé ugorjon, és önnön testével védje meg. A dárda hegye iszonyatos fájdalmat okozva fúródott a hernyós vállába. Bornemissza egy ugrással a török előtt terem és miszlikbe

9

aprítja. Minden csapása eleven bosszú és sötét halál. Aztán az apródhoz fut, aki immár haldokolva fekszik. – Köszönöm, fiam! – mondja, és megsimogatja a sebesült homlokát. Szemében – ennek a kemény embernek a szemében – könnyek. – Nem számít, hadnagy úr, úgyis halálos beteg vagyok – hárítja el ő a dicséretet, és eszméletét vesztve lehanyatlik. Az ágyúdörgés már csak messziről hallatszik el hozzá, s az a hang is csak olyan lusta távoli moraj, mint a fél ötös személyvonat ismerősen monoton, egyre erősödő dübörgése.

10

A szabadság sasmadara, avagy az első magyar repülőgépeltérítés megbízható története Hajszálon múlott, hogy lemaradjak a géprablásról, mert előző este befociztuk az udvari ablakot. Nem én voltam, de mindegy; a Sebestyént nem illett volna bemártani, mert a rollerjével pofára esett a Sztálin-hídon és marhára lehorzsolta az orrát meg a bal fülét, és elvileg éppen szobafogságát töltötte. Őt menten kinyírta volna a faterja, én viszont nyerhettem még egy kis haladékot, mert a kertmozi előtt volt találkám a szüleimmel. A film szerencsére hosszú volt és szép, s bár egész idő alatt murgáztam a betört ablak és a beírás miatt, magával ragadott a romantika, s amikor a legizgalmasabb jelenetben Zsülien megvárta, míg a falióra mutatói elfedik egymást, s akkor az asztal alatt megragadta Matild térdét, hogy szerelmet valljon, nos, akkor eldöntöttem, hogy követni fogom példáját: Egy férfi legyen férfi. Mázlim volt, mert mire hazaértünk, nagyobbik húgom megfőzte nekünk a pöttyös gumilabdát a homokozó-vödörben; förtelmes bűz terjengett az egész lakásban, s ilyen körülmények között nyilvánvaló aránytévesztés lett volna betört ablakokról társalogni. Szüleim hamarosan már nem is a hugival, hanem egymással ordítoztak, a hugik, mint olyanok, bőgtek; éppen akkora paláver támadt, mint mikor a fater azt a nyúl nagyságú patkányt ütötte a szeneslapáttal a budin. A házibácsi kijött zsinóros házikabátjában és azt mondta: Na, de kérem..., aztán kijött a Bognár is klottgatyában és azt mondta: Mialófasz?! Sokáig azt hittem, ez egy szó. Rám csak akkor került sor, amikor már a takaró alatt bujkáltam a konyhai sezlonyon, és teljesen szabályos lélegzeteket vettem, mintha aludnék. A fater azt mondta, hogy ezek után nem visz sehová, – tanuljak rendet! – Hohó – nevetett gúnyosan a mutter –; ez az! Ragadd meg az alkalmat, hogy eltávolítsd az útból szegény gyereket! Rajta! Rázd le, hogy nyugodtan hetyeghess azzal a nagycsöcsű szajhával! A nagycsöcsű néni adminisztrátor volt a tűzoltóságnál, ahol a fater főfelügyelő, és mint a műkedvelő társulat tagjai együtt játszottak a Duda Gyuri házassága című sikeres darabban. A néni Angyalkaként csetlett-botlott a művház színpadán, pedig a mutter szerint sokkal nagyobbal domboríthatott volna a Lükeházyné szerepében. Nekem tetszett ebben is meg a Partizánfenyőben és a Sztálingrádi munkásban is, csak azokat már egy ideje nem játszották. – Jó, viszem a gyereket, nem téma – zárta le a vitát zord belenyugvással a fater, és én nyálcsordító, boldog álomba merültem. Álmomban frakkba és túrabakancsba öltözve oltárkönyvvezető(?) elé kísértem Fruzsinát, majd könnyes búcsú után lóra pattantam és elvágtattam a csatába. Mintha mindenki csodálkozott volna kicsit, de reggelig, azt hiszem, befejezetlen maradt a történet. Fruzsina szőke volt, mint az őszibarack, egészében gyönyörűséges – és szemtelen, mint egy szúnyog. Ő nem a suli környékén lakott, mint mi, többiek, hanem vidékről járt busszal. Pest környékén, kevély, mégis barátságosan alacsony, hegyek alatt megbúvó kis sváb falujuk kimaradt az akkoriban folyó nagyléptékű városfejlesztésből. Ő ínycsiklandó füstölt házikolbászokat hozott tízóraira, míg én és szintén fővárosi illetőségű húgaim gyakran összevesztünk a paprikás krumpli szaftjában úszkáló lecsókolbász darabkákon. Fruzsinát halálosan szerettem, de ez akkor még titok volt. Utáltam viszont az utazással, az ünnepekkel meg a látogatásokkal járó előkészületeket. Egyszerűen nem értettem a logikáját, hogy miért kell a színházba indulás előtt lábat mosni, amikor oda senki se megy mezítláb!

11

Tizenharmadika volt és péntek. Bognárné meg is jegyezte a mutternek, hogy felelőtlenség elengedni a gyereket egy ilyen napon. Pláne repülni. Ő olvasta az újságban, hogy Amerikában sehol sincsen tizenharmadik emelet. – Az nálunk sincs – állította le a mutter, és a kezembe nyomta a fehér zoknit, amit a legjobban gyűlöltem. – Húzd fel! Ez a Bognárné nagyon babonás volt, de őt is meg lehetett érteni, mert a fiuk szörnyű nagy huligán lett, a Bognár meg ivott, mint a kunsági lösz. – Mit szóltok hozzá, megint az alig-repülővel megyünk – kérdezte apa, amikor végre kiengedtek bennünket a váróból. Aranka néni, akivel véletlenül találkoztunk össze a reptéren, idegesen nevetgélt, de én már repültem a HA-LIG-gal, sőt még a Górét is ismertem, a pilótát. Előző alkalommal beengedett a pilótafülkébe és megígérte, hogy egyszer még én is vezethetem a Gézát, ahogy egymás közölt hívták a gépet. Jó lett volna ablak mellé ülni, de a beszálláskor a felnőttek mind előre rohantak, s mi utolsónak értünk a lépcsőhöz. Szerencsére úgy ültek le, hogy a dupla sorban meg a másik, ablak mellettiben is maradt hely. Szerettem volna Górét emlékeztetni az ígéretére, de miután a személyzet is beszállt, egy nagydarab, vörös ürge támaszkodott neki a pilótafülke ajtajának, és nem engedett be: – Sipirc a helyedre! – sziszegte a fogai közt. Bunkó. A fater rögtön nekiállt újságot olvasni, és én nem győztem csodálni a nyugalmát, mert engem a frász majd kitört, hogy mikor szállunk már fel. – Figyelj – szólt át Arankának, aki persze a jobb helyen ült, az egyes sorban, és éppen púderezte az orrát, amiből kicsike volt neki és turcsi –, a Fahidy hazajött. Úgy látszik, ott sincs kolbászból a kerítés. – Ki az a Fahidy? – kérdezte Aranka néni és összecsapta a púderkompaktot. Tisztára tudatlan a nő, igaza volt a mutternek. Fahidy a Népsport újságírója volt, és egy alkalommal kinn maradt Olaszországban. – „Amikor a fiatal magyar sportolók és társaik ellenállása folytán az emberrablási terv meghiúsult, én már Rómában, a Via Montebello 109. szám alatti penzióban az amerikai kémszolgálat foglya voltam” – olvasta hangosan a fater. – Süket duma – fordult hátra az előttünk ülő magas férfi, aki bicskájával éppen egy likőrös üveg kupakját lazítgatta. – Csak kaserolja magát a fiú. Kovács vagyok. Mi a fütyit keresnének ott az amerikaiak? Na, a másik tudatlan. Köztudott, hogy a CIA ott van mindenütt; egyszer még egy féllábú kémet is láttam a moziban. Rádió volt a falábában, kés, hurok és patkányméreg. Kovács megkínálta a diólikőrrel a fatert, de ő elhárította. – Ideje lenne szárnyra kelni – mondta, miután megnézte az óráját. Aranka köszönettel elfogadott egy slukkot a likőrből. – Hiába, nagyon izgulok – indokolta sunyi módon. A motorokat már beindították, mégse mozdultunk, pedig egyre melegebb lett. Kovács benyelte az utolsó kortyot az üvegből és azonmód gyöngyözni kezdett a homloka, mintha az ital egyenesen átszüremlett volna a bőrén. – Rohadt meleg van – nyögte ki. – Mi van már?

12

Végig a Duna fölött repültünk, s az ezüst csík szépen csillogott a mezők és dombok meg az apró települések között, amelyek fentről pontosan úgy néztek ki, mint a régi rádiónk belseje. Aranysárga és zöld táblák váltogatták egymást szép, szögletes elosztásban, és én csak azt sajnáltam, hogy Fruzsina nem ül mellettem. Aranka néni közben bekapott egy Karilt, aztán mikor látta, hogy figyelem, nekem is töltött teát a termosz kupakjába. – Melegben a legjobb a forró tea! – közölte nyomatékosan, s én ezt is elraktároztam az olyan bölcsességek közé, mint hogy a kenyér égett héját is meg kell enni, mert attól lesz piros az ember arca, meg hogy aki sok sárgarépát rág, az szebben tud fütyülni. A teát nem ittam meg, mert Aranka rúzsa ott virított a műanyag pohár szélén, csak tartogattam a kezemben és fogalmam se volt, hogy mit kezdjek vele. A helyzet teljesen váratlan módon megoldódott. Egyszer csak elkiáltotta magát valaki a gép elejében, hogy: Nini, ez már Győr!, s valóban, a vizektől szabdalt város már ott csillogott alattunk a fényben. – Ott meg egy lökős! – kiáltotta más, és baloldalt, fölöttünk tényleg elhúzott egy vadászgép, hosszú kondenzcsíkot hagyva maga után. És akkor olyasmi történt, amit eddig csak moziban láttam. Valamelyik elülső ülésről felpattant egy utas, pisztolyt rántott, és nagy lendülettel fejbe csapta vele azt az embert, aki a pilótafülke ajtajánál ült. – Nem ő az, te pancser – suttogta a fater. A férfi (később megtudtuk, hogy Polyáknak hívják) felrántotta a pilótafülke ajtaját, de belülről azonnal vissza is csukták előtte. Kovács akkor felugrott, jól beleverte a fejét a bordázatba, de aztán egy csavarhúzót hajított oda Polyáknak, s közben igyekezett kikecmeregni az ülésből. Polyák már feszegette a csavarhúzóval az ajtót, amikor félelmetes hullámrepülésbe kezdtünk, s a mögöttünk lévő csomagtartóból előrezúdultak a ládák meg a dobozok. A legelső, hatalmas bőrönd leterítette a fatert, s amikor megpróbáltam odakúszni hozzá, engem is eltalált egy faláda, átgördült rajtam, és földre vitte Kovácsot is, aki már az ülések közölt tántorgott. Annyit még láttam, hogy Aranka fölrepül a mennyezetre, két borda közé, s hogy Polyák már benn van a pilótafülkében, s hogy olyasmivel püfölik a fejét, mint az én nagy műanyag vízipisztolyom, s közben valaki azt kiáltja: hogy lófingot, egy lófingot, aztán sötét lett minden. – Nyugi, kis haver, nem halsz bele – jutott el hozzám egy férfihang. – Tartsd a bal kezed a jobbal! Gyere. Valaki felhúzott a székbe, és amikor kinyitottam a szemem azt láttam, hogy egészen alacsonyan elrepülünk egy ház felett, amelyre az volt kiírva „Kaffee”, mint a nagyi egyik régi dobozára a konyhában. A bal alkarom olyan szögben hajolt be, mint a derékszögű vonalzó, és sajgott, mint a fene. – Eltört a kezem – néztem rá idegenkedve. – Eltört a kezem! Csak most láttam, hogy a másodpilóta ül mellettem. A homlokán szétkenődött a vér. A fater a széksorok között feküdt, és a lábát fölpolcolták egy gépalkatrészes ládára. Aludni látszott. Aranka újra a helyén ült az ablaknál, és a homlokát púderezte. Már olyan fehér volt az orra, mint a jegesmedvéé, de senki se szólt neki, hogy hagyja abba. – Majd gipszbe teszik a kezed, ha ez az őrült talál egy repülőteret – mondta a másodpilóta, és levette a nyakkendőjét. – Várj, majd áthurkolom. Fogd. Csomóra kötötte a nyakamban a kék nyakkendőt, én pedig óvatosan belebújtattam a hurokba a törött kezem. Piszok módon fájt, mégse sírtam, annyira megdöbbentem. Az utastérben emberek, csomagok, ládák és gépalkatrészek hevertek szanaszét, mint valami robbanás után. A hullámrepülést senki sem úszta meg sértetlenül, csak Aranka. A pilótafülke ajtaja be volt csukva, és előtte ott hevert a padlón a vörös hajú, kövér pacák, teljesen mozdulatlanul.

13

– Nyugi, már nem tart soká – mondta a másodpilóta. – Hamarosan elfogy az üzemanyag, és le kell szállnunk. Úgy is lett. Nemsokára ereszkedni kezdtünk, és egy hosszú betoncsíkon szerencsésen landoltunk. Jobbra egy olyan kis fehér épület látszott, mint amilyenek a balatoni vasútállomások, de nem ácsorgott körülötte egy lélek se. Mégis, egy pillanaton belül terepszínű, US Army feliratú dzsip kanyarodott a „Géza” mellé, és katonák ugráltak ki belőle. Nem tűntek túl barátságosnak. – Helló, Amerikában vagyunk? – kérdezte a fatertól Aranka, és én már akkor tudtam, hogy ez a nő még szégyent hoz ránk. Hamarosan kiderült, hogy Ingolstadtban kötöttünk ki, egy bajor kisvárosban, amelynek a kórházát is kisvárosra méretezték, úgyhogy legtöbben csak a folyosón kaptunk helyet, miután elhasználtak ránk pár kilométer gézt és vagy tíz vödör gipszet. A folyosón Dénes bácsi került mellénk, aki színházban dolgozott, és az utolsó pillanatban foglalt jegyet a gépre, hogy minél előbb Szombathelyre érjen előadást tartani a Rómeó és Júliáról. Este egy csapat újságíró leple meg a kórházat, s lett olyan zsivaj, mint egy pályaudvaron, hiába csitította őket a Doktor Billig. Mindenkit lefényképeztek, engem is, ahogyan majszolom a vajas-lekváros kenyeret, de főleg a Polyákot, aki úgy körbe volt tekerve gézzel, mint a láthatatlan ember, amikor beöltözött, hogy kimenjen az utcára. Nagyon sokára mentek el, de az egyik fotóstól kaptam rágógumit. A következő napokban is sokan jöttek látogatni, de ezek már magyarul is tudtak, ha velem nem is nagyon törődtek, csak a felnőttekkel. A „Krankenhaus”-nak nagy kertje volt, és a kert végében folyt egy patak. A patak partján állt egy pad, s éppen újságot olvasott rajta egy bolond, amikor hétfőn kiszöktem megnézni. – Szervusz – mondta, és letette maga mellé a lapot – Szervusz, Ungar. Weisst Du, ez a Duna – jelentette ki, és a patakra mutatott. – A Duna az nem ilyen – mondtam én. – A Duna sokkal szélesebb. Ezt a kis Bognár helyből átugraná. – Ez a Duna – mondta erre ő hangosabban, mintha siket lennék, de kétkedő arcomat látva lemondóan legyintett egyet, bement a kerítés melletti fabódéba, s nemsokára egy gereblyével jött ki. Többet felém se nézett. Fölkaptam az újságot, amelyet ott felejtett a padon. Abban is az utolsó volt a sportoldal, mint minálunk, nem kellett lapozni. A legapróbb hírek között találtam meg, amit kerestem: Vasas Budapest – Partisan Beograd 6: l. – Apa! Lemostuk őket! Apa! – ordítozva szaladtam vissza a kórházba, csak a folyosón csitított le egy nővérke. Dénes bácsi és a fater a tolható tábori ágyakon hevertek, és csendben beszélgettek. – Egy vagyont ajánlottak, ha megírom az internálásom történetét – mondta éppen Dénes bácsi – Na és? – kérdezte a fater. – Ekkora fiam van otthon – mutatott rám Dénes bácsi és sóhajtott. Mind a ketten nagyon szomorúnak látszottak. – Apa, egy hatost rúgtunk a Partizánnak! – lobogtattam meg az újságot. A fater elvette tőlem, de nem mutatott túl nagy lelkesedést. – És van itt egy őrült kertész, aki csökönyösen ragaszkodik hozzá, hogy ez a patak a Duna. „Der Adler der Freiheit” – A szabadság sasmadara – olvasta a címlapról a fater, és aztán visszanyomta a kezembe az újságot. A teljes oldalt betöltő képen a „Géza” volt látható. Polyák ott állt előtte, mint egy gipszszobor, aki csúzlit formál a bepólyált ujjaiból.

14

– Jövő héten hazavisznek bennünket – mondta Dénes bácsi. – Addig is jól nézd meg azt a patakot, mert az tényleg a Duna. Hát... megnéztem aztán többször is, hittem is meg nem is, de a Fruzsina biztos nem hinné el. Csak egy héttel előbb kellett volna szerelmet vallanom neki, s akkor most aggódhatna értem, ahogy az hű szerelmeshez illik. Hiába. Minden vagy előbb van vagy később vagy máshol... Főleg ezt a sokféle lekvárt nem fogja elhinni, amit reggelire adnak. Amikor már mozgatni is tudtam az ujjaimat a gipszben, Schwester Petra, aki tudott pár szót magyarul, jutalomból bevitt magával a városba. Kakaót ittunk mazsolás kuglóffal, és vett nekem egy képeslapot, amin rajta volt a Városháza meg a Szent Móric templom. Azt mondta, ne adjam fel postára, hamarabb hazaér majd, ha én viszem. Schwester Petra szép lány volt, nagy szemű és szőke. Rövid kartonszoknyát hordott és ujjatlan blúzt, s ha nem lettem volna halálosan szerelmes Fruzsinába, lehet, hogy megkérem a kezét. Mindenesetre büszke voltam rá, hogy velem sétál. Visszafelé a Duna partján mentünk, egy ligeten át, ahol hatalmas kerthelyiségben sört ittak az emberek, énekeltek és zajongtak, s én egyszer csak felfedeztem közöttük Arankát. Azzal a Németh nevű emberrel volt, aki szintén velünk utazott, de nem tört el semmije, csak a fülét szakította le egy vasláda. Ott smaciztak egy üres korsókkal rakott bádogasztalnál, és a Németh éppen a hét fogást gyakorolta az Aranka combján. – Hát... igen: az Aranka nagy ribanc, akárhogy is vesszük – sóhajtott a fater, amikor elmeséltem neki, hogy mit láttam. Mást nem is mondott, mert odaállított a Kovács, és közölte, hogy miattunk annyira felment a golyófejű vérnyomása, hogy a Központi Vezetőségnek muszáj volt leváltani. – Leváltották?! – könyökölt föl Dénes bácsi. – Szóval hát: saját kérés, érdemek elismerése, stb... – Ó, ilyen már volt – legyintett Dénes bácsi. – És ki lett az első titkár? – érdeklődött a fater. – A hídverő. A fater és Dénes bácsi visszahanyatlottak az ágyra. Szombat hajnalban indultunk haza. Schwester Petra is velünk jött, méghozzá ugyanabban a buszban. Hiába könyörögtem dr. Billignek, hogy menjünk be Bécsbe, mert most játszik a Rapid a Vasassal, és az aztán bazi jó meccs lesz, ő hajthatatlan maradt. – Várnak bennünket a határon – mondta. – Fogadás lesz. Ünnepség. Dénes bácsi, hogy megvigasztaljon, elmesélte nekem az egész Julius Caesart, töviről-hegyire; és marha nagy meleg volt, rajtam meg egy új kabát, amit ajándékba kaptam; és izzadtam és elaludtam, és Brutus fel-alá rohangált Rómában, hogy jegyet szerezzen nekem a meccsre, és egyszer csak – ott voltunk a határon, Hegyeshalomnál. Gyalog mentünk át. Rengetegen vártak: elől egy csapat sötét öltönyös, kövér ember, mögöttük pedig a hozzátartozók, akiket busszal hoztak otthonról: a mutter is ott könnyezett a hugikkal. Az út menti árokban fúvószenekar játszotta a Dobri den-t, és aztán egy kövér ember azt üvöltötte a recsegő mikrofonba, hogy a kapitalizmus vasdorongos, gengszter-hajlamú hívei nem tudták megakadályozni, hogy az elrabolt gép becsületes, hazánkhoz hű utasai – kevés kivétellel – hazatérjenek, és tovább dolgozzanak népünk szebb jövőjén, s hogy ez az örömünneplés biztosan áthallatszik a határon is, és ért belőle, akinek kell.

15

A fater egy hónappal később kitüntetést kapott, hogy enyhítsék a kapitalizmus vasdorongos hívei által okozott sebeinek fájdalmát, én meg, akire egész faláda esett a harcban, nem egy vacak bőrönd – semmit. – Te még nem érted, de ezt nem lehet visszautasítani – mondta a fater. – Cipőt kell venni a húgaidnak. Nem gondoltam volna, hogy hamarosan mindent megértek, pedig így történt. Év végére értettem mindent, de még a forradalom előtt, egy esős, őszi napon, két habos kávé és egy vaníliafagylalt fölött végre szerelmet vallottam Fruzsinának. UTÓIRAT: A „Gézá”-t később még egyszer megpróbálták eltéríteni, de az a kísérlet tragikusan végződött. Az ávósok már nem csak a személyzetet őrizték, hanem az utasokat is, és halomra lőttek mindenkit.

16

Egy szexőrült emlékezései Na, például, elterjedt az is, hogy szexőrült vagyok, méghozzá veszedelmes. Mondhatom, ez aztán nélkülözött minden alapot. Csak ezt nem tudtam, hogy ki terjeszti. Talán Lombik Böske kémiatanárnő hintette el a tanáriban, mert tudomására jutott, hogy én kereszteltem el „kétbalkonos”-nak rengeteg nagy, szépséges emlői miatt, melyek jóval messzebbre terelték képzeletemet a szén és az oxigén szabad, boldogságos egyesülésénél vagy a lüke Szappanyos, aki mindent komolyan vett, amit hódításaimról füllentettem, mindenféle, éjjeli lámpák sejtelmes fényében vonagló, olajos testű démonokról, akik nem ismernek könyörületet, ha a kéj kicsikarásáról van szó: sóvárak, mint a tikkadt sivatag és elnyelnek, mint a gőzölgő láp. Szappanyos vidéki srác volt, hatottak rá a természeti hasonlatok. Szerettem hülyíteni, de azért mindig is megmaradtam az illendőség határain belül, mert a nevelésem az kifogástalan. Nagyon is jól tudom én, hogy mi a komilfó. A családi bibliotékában nem is egy régi illemtankönyvünk van, antikvár darabok, még fölvágatlan is, és soha eszembe se volt megbotránkoztatni senkit, se ruházatommal, se hangos beszéddel, se hirtelen mozdulattal, sőt. Pirulva tartózkodtam minden ilyesmitől. Az az eset se úgy volt a Lombik tanárnővel, hanem hogy azt a bő, divatos orkánkabátot vettem föl (akkoriban boldog-boldogtalan azt csempészte), mert sárkányeregető szél fújt, cidris. Be se gomboltam, csak libegtem benne előre, mint egy reptéri légzsák, s akkor, pontosan akkor, amikor a Lombik tanárnő két hatalmas cekkerével befordult elém a Libelula utca sarkán, nos akkor a bősz folyami fuvallat megkapta a ballon jobb szárnyát, amelyben a tízdarabos kulcscsomóm lebegett, s beverte a lábam közé, de olyan pontos célzással ám, hogy golyóimat menten tiki-takivá változtatta, s engem a förtelmes kín legott összerándított. Kivédeni nem tudtam, ha a rajztáblát leejtettem is, késő volt; kezeimet önkéntelenül lábaim közé kaptam, s közben kétbalkonos tanárnőmre egy haldokló óriáslepke mámoros és fájdalommal teli pillantását vetettem, mire ő rémülten szlalomba kezdett a krumplival – meg a jó ég tudja, mi húzta le annyira a szatyrait (tán a vodkásüvegek). Csörömpölve menekült álmai szatírja elől. Hát ez az, amit a nők nem tudhatnak: hogy ez milyen egy élmény, ez a tiki-taki. Ebbe’ nincs női nap, mint a gőzbe’. Az egész „őrültség”-nek éppen az ellenkezője volt igaz, mert én szelíd voltam, szerény és jómodorú, illendően gyáva, pedig egyszerre, kis megszakításokkal ugyan, de folyamatosan és párhuzamosan három, ha életkorukat nem tekintjük, mindenben teljességgel különböző lánykába voltam szerelmes, s ugye, ilyen helyzetben nem hátrány valamiféle kismértékű határozottság. Ehelyett az énekóra előtti ramazuri közben én csak előkelő idegenként üldögéltem padomban, s gyalázatom elkendőzendő, olvasást imitáltam, mialatt elvadult osztálytársaim az én imádott Fruzsinkámat bezárták a szerszekrénybe, ahol málladozó síbakancsok, petyhüdt kézilabdák és kényelmetlen súlyzók közt töltötte az egész órát, míg mi a „Les Préludes”-öt hallgattuk hanglemezről. A tanár úr hátrakulcsolt kézzel állt az ablak előtt, és nézte a tavaszt, barackpálinkától kilyukadt, de befoltozott gyomrára gondolt, nekem pedig Minka megengedte, hogy a hálókitöltő-játékban betűnként írjam be: SZERETLEK, míg ő tessék-lássék írogatott rövid és értelmetlen szavakat a négyzetháló távolabbi részeibe. Amikor ezzel készen lettünk, akkor mélyen egymás szemébe néztünk, mint a komisszárnő meg a fehér tiszt a „Negyvenegyedik”-ben, azután én a selyem iskolaköpeny alatt keblei elragadó halmaira, és a Liszt-lemez kattant egy utolsót, kicsöngettek; a tanár úr magához tért az ablakban, összepakolt, a következő órára beígérte az „Új világ”-ot, hurrá!, kiáltottuk, és mindenki kirohant a teremből. Én is, hogy Minkának sósborszeszes cukorkát vagy Korfu csokit vegyek a sarki trafikban, de visszafelé jövet a hűvös földszinti folyosón szembetaláltam magam Fruzsinával,

17

aki közben kiszabadult a szerszekrényből, így aztán habozás nélkül nekiadtam mindent a zsebemből (a lelkifurdalás mindennél költségesebb passzió), ő pedig azt mondta, hogy gondolkozott a levelemen, és délután sétálhatnánk a Sódernál, a Duna-parton, és egymás szemébe néztünk, és én tudtam, hogy az nem megy, mert edzés előtt Katival találkozom a Múzeumkertben, azt már akkor elfelejtettem, hogy melyik költő szobra előtti padon. Becsöngettek, s az osztályfőnöki órán Lapaj tanár úr az erkölcseinkkel foglalkozott, s hosszas bevezető után körülményeskedve rátért arra, hogy egyet kell értsen Hargitay tanár úrral abban, hogy legalábbis nem túl illedelmes dolog, ha az ember zsebre dugott kézzel beszélget osztálytársnőjével a hűvös földszinti folyosón az előző évi IV/B és C tablója alatt, a IV/A-val szemben, s közben feltehetően saját magát mogyorózza. Lapaj tanár úr pontosan a mi padunk előtt állt, s a pad sarkának dőlt, mint ahogy azt Pelus tanár úr szokta az „Üllői úti fák” élveboncolása és Veronka tanárnő a dermesztő egyenletek megnyugtató feloldása alatt; nagy szexcenter volt az én padom sarka, akárki meglássa, ha valahol megvan még, ott jelzi rajta a firka a körberajzolt kezemet, amelyet valójában sose mertem odahelyezni (pedig egyszer a padtársammal még fogadtunk is egy Utas üdítőbe), ha Veronka tanárnő oldalazva, farhullámon, mint egy dunai vízibusz – mondjuk a Kuka vagy a Hapci – lassan ráközelített a sokat próbált padcsücsökre. Talpra ugrottam, és fölháborodottan utasítottam el a feltételezést, Hargitay tanár úr beteges fantáziálását és az egész inszinuációt. (Előző nap hallottam ezt a szót egy színdarabban, most nagyon jól jött, valószínűleg senki se tudta az osztályban, hogy mit jelent.) Lapaj tanár úr bólogatva meg is nyugodott ennyiben, hiszen ugyanezért rühellte Hargitay tanár urat, mint mi mindannyian: a lovaglónadrágja meg a fűzős birgerlije, de főleg uradalmi intézői modora miatt. Én viszont a villamoson zötykölődve a Múzeum felé mindvégig azon törtem a fejemet, hogy jól látta-e H. tanár úr, amit látott? Ó, egek. Korán volt még, ezért a Múzeum körúton átbújtam a Közművek csíkos deszkakorlátja alatt, hogy az árok túloldalán megszemléljem az antikvárium kirakatát, és akkor történt a baj. A szép, román szafárim keki nadrágja megfeszült, s a laza fércelés combtőtől bokáig egyetlen reccsenéssel feslett föl, és én ott álltam a lövészárok szélén felsliccelve, mint az „Úttörő II.” kétszemélyes sátor bejárata. Ezzel még nem volt vége a napnak. Illetlen és rendbe hozhatatlan öltözetemben belopakodtam a Múzeumkertbe, ahol Kati várt (vele előző nyáron ismerkedtem meg egy táborban, amikor őzlábgombát gyűjtöttünk Noszvaj környékén, a Kaptár-köveknél), és rögtön heves smacizásba kezdtünk. Mondanom se kell: két percen belül letartóztattak bennünket. Felháborodott nyugdíjasok és kutyasétáltatók állták körül a közbotrányokozási ügyben szabályosan intézkedő rendőrt, aki még friss személyi igazolványainkat lapozgatta, s fejcsóválva jegyezte meg Katinak: egy pesterzsébeti lány?! Hát hogy tehet ilyet?! Mindenki úgy tudja, hogy a XX. kerületben csupa tisztességes, rendes leány lakik, és most tessék. Nem szégyelli magát? Ráadásul egy ilyen feltűnően öltözött huligánnal... Kati azt mondta, hogy nem szégyelli magát, ne tegezze, és hogy reméli, ha vőlegényéből (mármint belőlem) nyomozó lesz, s erre minden remény megvan, mert a papája rendőr őrnagy a BRFK-n (mármint az enyém, aki a BRG-nél volt rádióműszerész), sose fog ilyen pitiáner ügyekkel foglalkozni, mint hogy ki smárol a Múzeum mögött, meg ki nem. – Na – gondoltam én nyúlszívűen, férfiatlanul és gyáván –, jobb, ha én itt meg se szólalok – sőt titokban még szemrehányásokat tettem szegény Katinak, hogy fölöslegesen hepciáskodik. A rendőr ettől kezdve komótosabb lett, és kevésbé atyai – felírta az adatokat, aztán megkérdezte, hogy ugye a kisasszony azt azért nem szeretné, ha az esetről szüleinket hivatalosan értesítenék?! Na, ezzel mindkettőnket sikerült egy kissé lelomboznia, úgyhogy még a Duna-parton is csak egy félős, ámbár szenvedélyes búcsúcsókot váltottunk, de azt is alapos körültekintés előzte meg.

18

Úgy emlékszem, hogy visszaúton originális gondolataim támadtak az emberi hülyeségről, de sajnálatos módon nem jegyeztem le őket, amivel feltehetően jelentős, bár nem túlságosan feltűnő károsodás érte a modern filozófiát. Ráadásul a zuhanyozó fáradt gőzét, enyhén rohadó tornacipők barátságos bűzét és a Gerosan kenőcs semmihez sem hasonlítható illatát gyakorlottan elegyítő öltözőben a Nagy Frank rögtön megtalált a nadrágom miatt, azt állította, hogy új divatot akarok kreálni a trapézfarmer helyett: popsiszellő-pantallót, ezen aztán jót röhögtek mind. – Nem tehetek róla: letépte rólam a gatyát a nő. Egész egyszerűen nem bírt magával – közöltem én elmélyített hangon, és a Nagy Frank orra alá dugtam a kezemet: – szagold meg, pubi. A Nagy Frank halálosan idegesített, mert amióta magára húzta egy magányos özvegy, be nem állt a szája. Mesélt az edzésen sótörés közben, a meccsen a partdobás alatt vagy amikor visszafelé futottunk a támadásból, mesélt az alapozás közben, amíg a hegyről leskeráltunk a szigetre. Amikor a gyér fényekkel pislákoló, folyó vizén tükröződő Budapest éppen leült a vacsorához, mi nejlonba burkolva rohangásztunk a parton, mint az eszementek, hallgattuk a Nagy Frankot, aki lihegve mesélte, hogy mi történt aznap a konyhaasztalon, a kádban, a szőnyegen, az ablakban a tűzijátékot nézve, a csilláron lógva meg a brikett tetején. Egészen a medicinlabdázásig bírta, akkor végre elhallgatott, s visszafelé már némán szuszogva futottunk el a parton csendesen ringó Trabantok mellett. Gazdáiknak több eszük volt, mint nekünk, tudták, hogy a szigetre szerelmeskedni kell jönni, nem súlyokat emelgetni, a Nagy Frankot hallgatni és futkosni, mint pók a falon. Tarhonya szerint a Nagy Frank nője egy trampli és a Nagy Frank meg egy birka. Mindazonáltal irigyeltük. Katival többé nem találkoztam: vagy a rendőri önkény választott el bennünket, vagy eltiltották tőlem a gaz Capuletek; Minka nem sokkal a suli vége után férjhez ment, hogy elkerüljön otthonról; a Fruzsinától örökölt lottószámokkal pedig egy negyedszázad alatt mindössze két hármasom volt a lottón, igaz, az egyik egész jól fizetett.

19

Sziget A „K” híd egy gyártelepet köt össze a szigettel a kis Duna-ág fölött; nyitott hajógyári vagonokat és roskadásig rakott teherautókat enged be a sziget zöld mélyébe, a fáktól, bokroktól jótékonyan eltakart, pöfögő, sziszegő, füstfelhőket égnek bodorító, elavult üzem felé. Szerkezete nagy és magas, acélból ácsolt K betűkből áll; erről kapta a nevét. Alatta olajos zölden, egykedvű biztonsággal hömpölyög a zavaros folyó: határtalan önbizalmát táplálják a többnapos langyos esők, megduzzadt hegyi patakok és domború felszínét simogató friss szellők. Ha az ember a hídon sétafikálva kihajol a szürke traverzek közül, és lenéz a mélybe, még azt a pár méter magasságot is szédítőnek érzi, ami pedig csak kisebb hajók, motorcsónakok meg eltévedt vízibuszok áteresztésére alkalmas, de ha nem hőköl azonnal ijedten vissza, akkor láthatja azt is, hogy a folyó milyen feltartóztathatatlan, konok erővel hordja-cipeli-sodorja izmos hátán az áradás martalékait: a víz alól fel-felbukkanó tölgyfarönköket és még elszakítottan is zöldellő ágakat, csónakházak elől elemelt deszkapalánkot és a parti szeméttelepek színes hulladékát. A régi szép időkben az ilyen meleg nyár eleji napokon, mint a mai, rendszeresen ott hancúroztak a közeli iskolák diákjai a híd város felőli lábánál a kavicsos parton. A bátrabbak meg-megmerítkeztek a hideg vízben; a még bátrabbak fellopakodtak a hídra is, hogy társaik biztató örömrivalgása közepette látványos fejessel vessék magukat a habokba. Ez már ahhoz hasonlóan merész tettnek számított, mint a túloldalon tanyázó és az ugrálókat szívós kitartással üldöző hídőr „bunkó”-nak titulálása vagy a folyó átúszása odavissza. Az iskolaruhás lánykák rajongásáért versengő izmos, barna fiúkat nem tarthatta vissza sem a hídőr, sem a helyet övező, vízbe fúlt ugróbajnokokról és hirtelen támadó, alattomos örvényekről terjengő színes legendák, ők csillogó testtel újra és újra kimásztak a traverzek szélére, és a tágra nyílt szemmel bámészkodó fruskák sikongásától felajzva szaltóval vetették magukat a sötét vízbe. Mire aztán kiúsztak, a lányok már a töltés tetején rozsdásodó iparvágányok közt futottak vissza az iskolába, hogy zihálva-nevetve tóduljanak be az osztálytermekbe a szünet végét jelző csengő szavára. A híd lábánál már nem fürdik senki; a vizet megmérgezték a gyárak. Legfeljebb egy-egy boldogtalan horgász ücsörög ott tábori székén, és vár horgára valami rossz ízű, öngyilkos halat. Az építkezések miatt kivágták a fákat, és az autójavító kerítése apró, de határozott lépésekkel előrejött a partszegélyig, s a megmaradt keskeny fűsáv már legfeljebb a környék kutyáinak nyújthat némi boldogságot. A túlsó partot egyelőre megvédte a folyó és a vízben guggoló, öreg, dús lombú fák mögött burjánzó erdő, s ha a sziget felét el is foglalta rozsdaszín épületeivel, égbe nyúló, ormótlan daruival és lyukas drótkerítéseivel a gyár, északi csúcsán érintetlenül tenyészett a bozótos, sűrű erdő, természetes búvóhelyet kínálva csalitjában közönséges, egy dalt se tudó, szürke madaraknak, asztmásan szuszogó sünöknek és andalgó szerelmeseknek. A katona és a lány kéz a kézben sétálnak be a híd közepéig, ahol a vaskorlátnak dőlve megállnak csókolózni. Szemmel látható, hogy komoly gyakorlatuk lehet benne, hiszen ez a csók, amellett, hogy hosszú és szenvedélyes, megmozgatja az izmaikat, pírt varázsol az arcukra, és minden gombot veszélybe sodor a ruházatukon. Lábuk mellé lehuppan a katona otromba barna válltáskája, és a fiú kopasz fején félrebillen a tányérsapka. Egyik kezével utánakap, és felvillan előtte a barna tökfedőt beszippantó örvény képe, meg azé a csodálkozó, rebbenő szemű pontyé, aki meglepetésében csak tátogni tud, amikor a címeres sityak sötét árnyként ellebeg előtte a folyó lomha, kavicsokat görgető mélye felé. (Potrien szolgálatvezető idegesen vakarná meg ragyás-vörös arcát, és biztosan hitetlenkedve hallgatná az épkézláb – talán mindenki másnak meggyőzően ható – magyarázatot, miszerint a nagy kavarodásban, ami a

20

„Kocsubej” című szélesvásznú szovjet film átütő sikere nyomán támadt, a mozilátogatás befejezésekor egy széken felejtődött az az istenverte sapka, s azóta feltehetően az egyik jegyszedőnő fia hordja sittlapátoláskor.) – Menjünk tovább – suttogta a lány fülébe, aki egyensúlyát vesztve nekidől, nevet, s amikor megpróbálnak a vaskorlátba kapaszkodni, teljes súlyával a fiú lábára lép. A tűsarok nyoma jól látszik a poros kincstári lábbelin. A fiú színészkedve körbeugrál a keskeny híd túloldaláig; sziszeg, jajgat, a Megváltóhoz fohászkodik, aztán gyorsan visszatáncol, és kacagva összeborulnak újra. – Gyilkos – lihegi a lány fülébe; a nyakába csókol, és keze kitapogatja a melltartó csatját a lány hátán a könnyű blúz alatt. A lány szeretné visszagombolni a mellei fölött kinyílt két gombot, de a katona nem engedi; borostás arcával végigsimogatja a lány melle közét, s a tenyerén érzi a megkeményedő mellbimbót, amíg a lány finoman, de határozottan le nem fejti magáról a kezét, s tovább nem indul a sziget felé. A katona fölveszi a földről randa válltáskáját és pár lépés után utoléri a lányt, aki belekarol; szégyenlős, gyors puszit nyom a fiú arcára, s aztán összesimulva ballagnak tovább. A hídőr ott ül csíkos bódéja előtt egy sámlin, és fagottját birizgálja. Puha kendővel törölgeti, aztán szájába illesztve kancsalító szemekkel néz végig rajta, mintha egy léc egyenességét vizsgálná. Amikor meglátja a közeledő párt, úgy vigyorog rájuk, mint a pék kutyája a kiflire. Istenem, de szépek vagytok – gondolja magában, de nincs ideje elérzékenyülni, mert a lábainál incselkedő kis kuvasz cibálni kezdi a kezéből a finom törlőrongyot. – Nem mész, te, az anyád ne sirasson! – korholja, és arrébb rugdalja szelíden. – Tiszteletem, karnagy úr – pöccinti meg a fején a sapkát a katona. – Egy Vivaldit legyen szíves a négyes asztalnak. Vivácse. – Szervusz, bolond tizedes – köszön a hídőr, és érdeklődve nézi a lányt. – Látom, gyűjtöd a krumplivirágokat. Legközelebb már csíkos nadrágban jössz ide. Gyerekkora óta ismeri a fiút, ismerte az apját is, aki világgá ment. Meg is látszott aztán, hogy nincs férfi a háznál, a kölyök szemtelen volt, mint a piaci légy, és eleven, mint a tűz. Pár százszor biztosan lezavarta a hídról, amikor a többi csirkefogóval együtt készült a folyóba ugrani. Utolérni ugyan csak egyszer érte utol, de akkor el is törte a hátán a forgalomirányító tárcsát. – A mutter jól van? – kérdezi meg illendően. – Igen, köszönöm, jól – feleli a katona, és továbbhaladásra ösztökéli a lányt, aki lehajolt megsimogatni a kutyát. A kéjsóvár kis dög menten hanyatt veti magát, hentereg, és megnyalja a lány kezét, ezen a lány kacag, a fiú pedig egyre türelmetlenebb. Lassan szürkülni kezd az ég, s a folyó tükre fölött gyanúsan alacsonyan cikáznak a fecskék. Keskeny csapás, keményre taposott gyalogösvény vezet az erdőn át a sziget belsejébe, csalánbokrok ágaskodnak a két szélén, bodza és fiatal akác övezi, fölötte összeborul a fák koronája, s csak a víz felől szökik be rá a fény. Ők ketten ezen indulnak el. Mendegélnek egymásba karolva, és meg-megtorpannak csókolózni, ilyenkor összesimulva hallgatják az erdő apró neszeit és a szívük dobogását, s hamarosan utoléri őket a hídőr fagottjának nosztalgikusan szomorú, méla hangja is. Az erdő mélyének nyirkos leheletétől a lány megborzong, mire a fiú lehúzza magáról a zubbonyt, és szerelmese vállára teríti. A vízre hirtelen száll le az este, s a túlparti gyártelep gázlámpáinak fénye csak néha villan át a parton összezárulva bóbiskoló füzeken. Néha egy béka toccsan a fű közül a sekély vízbe, s úgy tűnik, mintha az elülő, lassan kisimuló fodrokat valami belső, alulról jövő sötétség komorítaná el, nem is a leereszkedő alkonyat.

21

A sziget csúcsán teljesen kihalt a szétágazó folyóra kitekintő kis liget, csak a távoli vasúti híd felől hallatszik időnként az elfutó tehervonatok tompa dübörgése. A fiú és a lány rövid tétovázás után leheveredik az egyik hatalmas, sötét lombját suhogtató tölgy alatt a selymes, magas fűbe. A katona összefog pár szál gyufát, meggyújtja, és a fényénél óvatosságból megvizsgálja környékükön a lenyomódott, illatos fű fedte talajt, aztán a kis lángot odatartja a lány arca elé, s amíg a körmére nem ég, komolyan, a tüzecske tükröződését keresve néznek fölötte egymás szemébe. – Ezt a rohadt találmányt – suttogja bele rekedten a mély csöndbe a katona; kapkodó, ideges ujjai nem boldogulnak a melltartó dupla kapcsával. A lány egy ideig kajánkodó mosollyal tűri ügyetlenkedését, hagyja szenvedni, de aztán megkönyörül rajta, és segít. A fiú arcán holdvilágként ömlik el a boldogság; befúrja fejét a két lágy gömb közé. – Tudod, hogy mit kaptam miattad?! – kérdi egy felszakadó sóhaj után fejét hátrahajtva a lány. – Anyám megtalálta a verset, amelyet a leveledben küldtél. A fiú összekulcsolja a kezét a lány izmos hátán, húzza maga felé; arcát a forró, tej- és szappanillatú emlőkhöz dörgöli, és egyre fokozódó izgalommal érzékeli arcbőrén az ágaskodó mellbimbókat, a lány izmainak apró rándulásait, szívének gyorsuló dobogását. – Nem tetszett neki? – kérdi halkan és rekedten, bár sejti, hogy mi lehetett a baj. – Az a sor háborította fel, hogy: „melleid fényénél olvasom a Népszavát” – mondja komolyan a lány. A katona elhúzza a száját, méltatlankodva csóválja a fejét, aztán kitapogatja maga alatt az éles, lapos követ, ami eddig a fenekét nyomta, és széles mozdulattal elhajítja a sötétbe. – A szótagszám miatt nem írhattam Magyar Nemzetet – mondja. A lány ezen csiklandósan nevet; hosszú, szép haját hátrasimítja magas homlokából, aztán elkomolyodva néz le a fiúra. – Elolvassák a leveleimet, úgyhogy nagyon vigyázz, miket írsz. A versre ráfogtam, hogy idézet. – Kitől? – kérdi a fiú érdeklődve. – Kassáktól, kitől? A katona hátradől a fűbe, úgy nevet, a lány pedig hirtelen fázni kezd, mert a bársonyosfeketén csillogó folyó felől hűvös északi szél érkezik, szétrebbenti fölöttük az ágakat, és megsusogtatja a leveleket. Felkapja az ölébe hullott melltartót, és már a blúzát húzza, mielőtt a fiú megakadályozhatná, hogy felöltözzön. Egyidejűleg a liget fölötti töltésen rozoga, csattogó biciklijén elkarikázik egy rendőr. Mindketten felismerik a tányérsapkáról meg az oldalán lifegő gumibotról. Kerékpárjának gyenge fénye lassan, imbolyogva tűnik el a fák közt. – A francba – káromkodik a katona. Hangjában benne van minden csalódottsága, s egy csöpp idegesség a lebukás veszélye meg a gyorsan múló idő miatt. Felszedelődzködnek, és elindulnak visszafelé, de az ösvényre érve pár lépés után újra megállnak csókolózni. Halkan, de szép magas íveléssel ismét megszólal a fagott távoli, mélabús hangja, és könnyű borzongással tölti el az ölelkező párt. A fiú egyszerre megérzi, hogy a lány is szokatlan tűzbe jött; egymáshoz tapadó testüket elönti a kellemes forróság. – Ide figyelj – suttogja a fiú, és a lány előrehulló haját félresimítva a komoly, majdnem ijedt szemekbe néz –, ha itt hagyjuk abba, holnapra úgy megfájdulnak a golyóim, hogy lépni se tudok majd az alakin. Akárcsak a múltkor. Egy agyagos, csúszós ösvényen kézen fogva leereszkednek a parti bokrok közé, és megállapodnak egy kitaposott, sűrű cserjétől övezett tisztáson, amely fölé úgy borul a langyos éjszaka, mint valami sötétkék lepel. Sietve, kapkodva vetkőznek; szuszogás, elfúló boldog lihegés, egy-két izgalomtól rekedt, elharapott szó hallatszik, aztán már csak a katona csupasz fenekén villan meg a felhők mögül kibújó kíváncsi hold fénye. Ha valamiről, hát erről könnyű 22

felismerni a munkásszázad tagjait. Minden testrészük napégette barna, de a fenekük, az tejfehér. A hegynek fölfelé tartó éjszakai busz megrándul, durván zökkenve lefékez, mire az első kerék fölötti ülésen szundikáló katona felriad, és ijedten les ki a koszos ablakon a lerobbant megálló mögött húzódó sötét erdőre. Megnyugodva veszi tudomásul, hogy nem haladtak túl a laktanyán, és újra lehunyja szemét. Fülében még ott cseng a lány utolsó mondata: „Legközelebb pokrócot kell hoznunk, mert csupa fű lett a szoknyám – alighanem botrány lesz belőle.” Ez az ígéretként hangzó pár szó (mivel a benne rejlő fenyegetés nem aggasztja igazán, hiszen a lány dolga) még most is melegséggel tölti el. Megtörli viszkető homlokát a fejébe nyomódott sapka alatt, aztán a zsebébe nyúl, és ellenőrzi, hogy a laposüvegből nem csúszott-e ki a dugó. A körlethez sárga murvával behintett erdei út vezet, s a mellette sorfalat álló, magas, karcsú fenyők fölött boldog-elégedetten nevet a hold. Valahol egy őrkutya vakkant, de aztán újra csak a kavicsok csikorgása hallatszik a katona bakancsa alól. Az ügyeletes az asztalra borulva alszik, arra se ébred fel, amikor a katona végigcaplat a folyosón, és benyit az egyik hálóterembe. A sűrű levegőjű, zsúfolt szobában csak a bejárat fölötti vörös riadólámpa éget, de az a gyér fény is éppen elegendő a tájékozódáshoz. Huszonkét dupla vaságyon forgolódik, hortyog a szakasz. A fiú leengedi válláról a táskát, és széles ívben az egyik sarokágyra repíti a tányérsapkát. Végigbotorkál a terem hátsó faláig, hogy felrázza jóízűen horkoló barátját. – Pali! – suttogja neki. – Palika, megjött a pálinka! Palika ösztönös mozdulattal markolja meg a kezébe nyomott üveget, de a szemét nem nyitja ki. – Mi az ábra? Mesélj... Mi van? – kérdezgeti motyogva a saját ágya felé oldalazó katonát, aki a félhomályba beleveri a lábát egy stokiba, fojtott hangon szentségel, aztán ruhástól végigdől a pokrócon, és boldogan kinyújtózik. Palika már föltornázta magát az ágy végébe; hallatszik hangos gurgulázása és sziszegése, amikor benyeli a pálinkát. A kisüsti átható illata kezdi betölteni a szobát. – Holnap... oké? Majd holnap... – nyögi ernyedten a katona, és aztán erdei mogyoróbokrokat ringató-dédelgető, ánizsos álomba merül. A riadólámpa vörös fénye végigkúszik álmában is mosolygó arcán, a kicsatolt, lazán tekeredő derékszíjon és az agyagfoltos kimenőnadrágon, amelynek térdén akkora repedés éktelenkedik, mint egy zsák szája; szegény, boldogtalan Potrien megint rekedtre üvöltheti magát a reggeli szemlén.

23

Kimenő Hetekig nem sikerült összehozni. Hol engem zártak ki az eltáv-listáról (véletlenül ráöntöttem a cikóriakávét a pattanásos, dagadt szakácsra, aki rúdszám lopkodta a szalámit), hol Rikli honvédet, aki az őrség-eligazításon nem tudta megfejteni a találós kérdést, hogy mi a teendő, ha egy vak, néma és siket, gyanús kinézetű alak közeledik a fontos objektum kerítéséhez az erdei avaron át. Bánatunkban tartalmas részletekben megettünk a kantinban egy mázsa friss citromos nápolyit, és megittunk rá két hordó sört. (Ha nem köti Önöket valamiféle hiábavaló fogadalom, akkor próbálják ki; az összetétel csak elsőre tűnik furcsának: arcuk pirospozsgás lesz tőle, hasuk kis poci-kerek és a kedvük rózsás, mint egy kesztölci tapéta.) A helyzet kínosságát nagymértékben fokozta a laktanyában elterjedt legenda, miszerint az erdőben a közeli szanatóriumból és egyéb zárt intézetekből szökött, bolond lánykák kóborolnak, akik nagy tavaszi jótékonysági akcióba kezdtek az őrségek daliásabb tagjaival a rozsdás drótkerítésen keresztül. Rikli szerint a tisztek kapták ki napiparancsba’, hogy ezt a marhaságot terjesszék el a laktanyaőrség népszerűsítése végett, ugyanakkor pontos értesülése volt arról is, hogy a konyhán duplára emelték a csipketeába szórt nyugi-bróm mennyiségét. Ez számomra túl bonyolult magyarázatnak tűnt, s inkább Riklit jellemezte, mint a parancsnokságot, ahol az őrség összeállításánál nagyvonalúan mellőzték a piackutatást és a reklámot: egyszerűen elrendelték és kész. Miközben a fakabát előtt toporogtam és figyeltem a szanaszét heverő, lilára fagyott földigilisztákat az ösvényen (becsapta őket a hirtelen felmelegedés és a langyos eső), mégse kerülhettem el, hogy legalább a dolog technikai kivitelezhetőségén el ne gondolkozzam. Minden tompa vágyon túl igencsak csökkentette az esélyeket, hogy a kerítés belső oldalán mély árok húzódott, előtte meg rideg szögesdrótgombolyag, de tudtam azt is, hogy a bajtársak módfelett találékonyak. Talán csak az én fantáziám túlságosan röghöz kötött: itt bizony szárnyalni kell, nem szarakodni. (Na de a sodronyról csak úgy peregne a rozsda, a fenébe is.) Mindenesetre a bolond lányok (vagy karitatív, reménybeli nimfomániás cemendék) egyszer sem tűntek fel hasztalan töprengéseim alatt, mindössze a sünök szuszogtak kielégülten a bokrok alatt; jámbor őzek tördelték a zsenge gallyakat, és riadtan szökkentek arrébb, amikor rájuk rivalltam (nem kevésbé ijedten), hogy: Állj, ki vagy!! Végül csak eljött a nap, amikor felszállhattunk az erdőből kihajtó buszra. A fiúk körülálltak, én meg felhúztam rejtegetett farmerem meg a twistpulóvert, a zöld zsávolyt pedig belegyűrtem a sportszatyorba. Már csak a kopasz fejem árulkodott róla, hogy milyen testülethez tartozom, de amikor kiléptünk a pályaudvarról, már az se számított. Rikli ugyan az egész utat végigaggódta mellettem, és duruzsolta a fülembe, hogy úgyis lebukunk a VÁP-nál: véletlenül civilben is tisztelgek, és kész a balhé. Holott éppen ő volt az, aki majdnem elcseszte a dolgot, mert az ügyeletes tiszt kibökte, hogy egy gombot bakacérnával (vékony rézdrót) varrt fel a kimenődzsekijére. Minden a legnagyobb rendben ment. A Gomba téren vettünk egy szatyor piát, és a telefonfülkéből újra felhívtam Katit. Azt mondta, hogy a barátnője már ott van náluk, nemsokára indulnak, s hogy a bátyjától sikerült lejmolnia egy üveg eredeti csehszlovák gint. Rikli a hírre kifejtette, hogy a gint utálja, de különben is eléggé idegesnek látszott. Bár biztosított róla, hogy nagyanyja nem lesz otthon, szerintem ő se vett volna mérget rá. Ezt jól is tette volna, mert az őszes öreg matróna és remegő fejű barátnője nyitottak nekünk ajtót. (Ez

24

volt ugyan a rendes kártyanapjuk, de nem mehettek Lojzikához, mert ott a részeg szakmunkások festették a konyhát.) Rikli szobájában óvatosan leengedtem az üvegekkel teli szatyrot, és körülnéztem. Az abált klasszikusok összes vászonba kötött művei sorakoztak a falakon, hevenyészett dexionon, szemmel láthatóan érintetlenül. Az élet egyetlen jele egy kancsó algásodó víz volt a sarokban álló kisasztalon. – Mi a szar lesz? – kérdeztem Riklit türelmetlenül, amikor végre bejött. – Ne majrézz – próbált meg fölényes lenni –, amit mondtam, az áll. Hamarosan befejezik és lekopnak. Nem sok meggyőződés volt a hangjában, ráadásul suttogott. – Pénzbe’ zsugáznak? – kérdeztem. (Tudtam, hogy akkor sose lesz vége.) – Fenét. Kanasztáznak. Megisszák a habos kávét, körbemegy a zsuga, pletyiznek egy kicsit, aztán passz. Miénk lesz a nagyszoba. Ott van a lemezjátszó is. Az órámra néztem. Ideje volt Katiék elé mennem, de előtte azért benyomtunk egy nagyfröccsöt Riklivel. – Dobd ki őket, mire visszajövök a szüzekkel, különben én is beülök hozzájuk ultizni – búcsúztam tőle. A lányok persze késtek, úgyhogy muszáj volt bemennem a Népkertbe, ahol kellemes meglepetésemre barna sört csapoltak. Iszonyú sűrű füst gomolygott ugyan, s a vécéajtó alatt kifolyó gyanús színű patakocska lassan kibomló csikkeket terelgetett a faforgáccsal felszórt padlón, át a terem közepéig, de az otthonosság hosszan nélkülözött érzése mégis úgy elkapott, hogy majdnem elszalasztottam a villamosról lekecmergő lányokat. Mindkettőjüket megcsókoltam, bár Kati barátnőjét most láttam először. Kati abban a méregzöld ruhában jött, amelyen csak egyetlen cipzár volt (elöl), s ami nagyon jól ment szőke hajához. Mona, a barátnője volt vagy száz kiló: apródfrizurát viselt, s bő anorákja alatt durva kordbársony nadrágot. Nagyon hasonlított a fegyverraktár melletti őrbódéra. Rikli le fog esni a székről. – Mondtam, hogy a barátom negyven kiló – suttogtam Katinak. – Nyugi – simogatta meg az arcom. – Ez egy belevaló csaj. Mindig együtt bábozunk. Az öreg hölgyek valóban elmentek, de Rikli nagymamája maradt, s ő is nyitott ajtót. Pedáns nénike volt, az rögtön látszott: ha belépett a szobába, az összes elkornyadt muskátli vigyázzba merevedett, s a por nem mert leszállni a bútorokra, csak ott rezgett a levegőben tanácstalanul. Szigorú pillantást vetett a hölgyekre, akiket mint osztálytársnőimet mutattam be, Katiról azt állítva, hogy osztályelső volt matekból, Monáról pedig, hogy az iskola büszkesége volt női atlétikában. – Csak később kurvultam el, az első abortusz után – egészítette ki Mona a rövid életrajzot, és ledobta khakizöld szatyrát az előszobatükör alá. (Ilyenben hordtuk mi a gázálarcot.) – Bár az is igaz, hogy nem annyira, mint a barátnőm – szólt még vissza a fürdőszoba ajtajából. – Mindig viccel – vigyorogtam én kényszeredetten a lebénult nagymamára, és Katit betuszkoltam a Rikli szobájába. Nem volt ott senki, a fontos szatyor se. Visszaléptünk; Mona kihátrált a fürdőszobából, és egyesülten, rohammal nyitottunk be a nagyszobába. A nagymama még mindig a bejárati ajtóban állt, és valószínűleg nem hitt a szemének.

25

Indiai szitárzene szólt, és egy kanapén ott hevert Rikli honvéd kínai betűs fekete kimonóban, külföldi cigarettát szívott, a haját hátranyalta valami csillogó olajjal, és az egész szobában különös szag terjengett. Rajtam volt a megdöbbenés sora. – Szevasz, mandarin – vihogott Mona, és véletlenül felrúgott egy cserepes virágot. Gyorsan becsuktam az ajtót. Rikli kiugrott az állóképből, két kézzel markolta fel a kis földlabdát meg a fikuszt, és visszatömte a cserépbe. – Letört egy levél – mondta elszontyolodva, és köhögni kezdett a cigarettától. – Csinálunk belőle salátát – nyugtatta meg Mona, és lekapta a tűt a lemezről. Végigfutott a hátamon a hideg, ahogyan a tű keresztülkaristolta a Rikli kedvenc lemezét. – Új barázdát szánt az eke! – nevetett a lány lefegyverzően, és lehasalt a padlóra lemezeket válogatni. Rikli felkapta a kanapéra hajított indiai lemezt, megfújta mind a két oldalát, mint a forró lángost, az ablakhoz lépett vele, és a gyér fényben megvizsgálta. – Máriám! – sóhajtott fel mély keserűséggel. Szenvedő arccal visszadugta a tokjába, és még időben kikapta az új lemezt Mona kezéből, hogy ő tegye rá a korongra. (Az éjszaka hátralévő részében mint az árnyék követte a lányt, és mindent helyrerakott utána.) Megszólalt a Bee Gees, töltöttem mindenkinek egy vizespohárnyit, és leültünk a szőnyegre sírni. Később Rikli rájött, hogy a zene zavarhatja nagymamáját, hiszen csak egy nagy fehér ajtó választja el a két szobát, s úgy döntött, hogy a lemezjátszót át kell vinni az ő kétszer kettes lakosztályába. Mona segített neki, én pedig megkaparintottam egy üveg konyakot, és bejelentettem, hogy Kati meg én maradunk. Rikli segélykérő pillantást vetett rám a szobaajtóból, de már mással voltam elfoglalva. Kati az ölembe hajtotta fejét, és én a könyökét simogattam, a vállait, megcsókoltam a fülcimpáját, és a konyak gőzét befújtam göndör, szőke hajcsigái közé. Az előszobában valami puffant, és a fehérajtó mögül is mocorgás hallatszott, de nem érdekelt. Hosszan és szenvedélyesen (kétségbeesetten?) csókolóztunk, amíg a támaszkodó kezem el nem zsibbadt. Lehúztam a cipzárt a ruháján, de kiderült, hogy nagyon szűk a dekoltázs, sehogy se fértem a melleihez. Arrébb húzódott, majd feltérdelt, és a fején át félig lehúzta a ruhát. Akkor egy pillanatra megállt, leengedte kezeit – olyan volt, mint egy nyaktól fölfelé befejezetlen, karcsú, szép szobor –, aztán halkan káromkodva visszahúzta combjaira a ruhát. Közben lassan beesteledett, de láthatta csalódott arcomat, mert megsimogatta hosszú ujjaival. – Ne haragudj – mondta. – Hagyjuk a fenébe. Leült mellém a padlóra, hátát az ágynak támasztotta, és fölvette a poharát. Tudtam, hogy mi következik, és mondhatom, előre utáltam. Ilyen csak neorealista filmekben van, életunt milliomosok között. – Ne ismételjük meg a múltkorit. Lásd be, hogy úgyse egymásra vagyunk mi kíváncsiak – suttogta, és a vállamra hajtotta fejét. Tudtam, hogy mindjárt sírni kezd. Szomorúan benyeltem egy korty konyakot. Ellenkeztem volna én, de tudtam, hogy igaza van, s most, hogy eszembe juttatta, már nekem is elment a kedvem az egésztől. A „múltkori” az egy éve volt, s én igyekeztem nem gondolni rá. Fruzsinával mentem fel hozzájuk, ő meg titkos szerelmével, a nagy Jeneyvel várt bennünket, s az este úgy fordult meg tengelye körül, hogy mi maradtunk egymásnak, Fruska meg szépen rátalált Jeneyben a nagy szerelemre, és hajnalig nyikorgatták az ágyat a szomszéd szobában, míg mi tessék-lássék végeztünk egymással, s aztán néztük a sötétséget cigarettázva, s mindkettőnket a guta ütögetett, ha néha áthallatszott a Fruzsina apró sikongatása. – Hallottál valamit róla? – kérdeztem rekedten.

26

Nyilvánvaló volt, hogy a kérdés kire vonatkozik, mert Jeneyről mindenki tudta, hogy komoly fotós lett. Fruzsináról is készített egy sorozatot valami alföldi tanyán. Az egyiket ki is vágtam a „Fotó”-ból: Fruzsina egy kecskelábú asztalnál ül, és fejét az ölébe hajtja, mögötte a meszelt falnál válogatott mezőgazdasági ütő- és szúrószerszámok sorakoznak művészi rendetlenségben. Jeneyvel nem akkor gyűlt meg először a bajom. Fél évvel előtte betiltották az iskolaújságot egy „pacifista” verse miatt, s nekem kellett magyarázkodni. Hiába érveltem vele, hogy nem tehettük be a másik versét, mert az meg úgy kezdődött, hogy: „Kenem az ondóm a síneken...”; azt mondták, hogy ki kellett volna hagyni mindkettőt. Tessék. Most meg ő az iskola büszkesége. Valójában kicsit irigyeltem is, hiszen egész életében „nagy” volt az előneve: először csak azért, mert volt egy öccse, később meg azért, mert elérte szakmája csúcsait. – Irina azt mondta, hogy Fruska férjhez ment egy tűzoltóhoz, és hízott vagy tíz kilót. Látta leszállni a HÉV-ről egy cekker krumplival. Csendben cigiztünk még kicsit, aztán felszedelődzködtünk, s a konyakot meg a poharakat összekoccintgatva átlopóztunk az előszobán. A Riklinél csönd volt, így hát óvatosan nyitottam be, nehogy megzavarjam a szexelést. Mona a kereveten ült borzalmasan ki- és összetekeredve (később elárulta, hogy ezt valamilyen aszanának híjják), Rikli pedig fejét a radiátornak vetve részegen horkolt, s a harminckettedik csikk éppen akkor égett a körmére. Ez furcsának tűnt, hiszen sose láttam dohányozni. (Társaságban elszívok egyet-egyet, magyarázta meg aztán.) Felkeltettük, beleerőltettünk egy konyakot, közben Mona is kibogozta magát, s elhatároztuk, hogy járunk egyet a levegőn. Szép környék volt, de kivilágítatlan, és Rikli egyszer meg is csúszott, térdre omlott, és összekoszolta a szép kimonóját. Elmentünk a régi téglagyárig, amelyet már félig feltöltöttek szeméttel, az elgörbült csillesínek közt botladozva megcsodáltuk a sötétben szürreális komorsággal meredező elhagyott csarnokokat; Mona szavalt, a gáztáskájából gyertyát vett elő, és kántálva ment előttünk egészen a bányatóig. Az isten se mentett volna meg bennünket a fürdéstől, ha el nem ered az eső. Futva igyekeztünk visszafelé, lábunk csúszkált az agyagos talajon, de annyira ám, hogy Mona még az előszobában is méteres siklást tudott bemutatni a szandáljával. Nagy nehezen becipeltük a szobába, megittuk a maradékot, és nyugovóra tértünk. Igencsak közeledhetett a hajnal, mert a szomszéd szobában, Rikli nagymamájánál már égett a lámpa. Bizony, ilyen korban már nehezebben alszik el az ember, és korábban meg is ébred. Az öreg hölgy pitymallatkor biztosan leemeli a polcról Bródy Lilit vagy Réz Lolát, elolvas egy bekezdést vagy kettőt, aztán kimegy és kávét főz magának meg az unokájának. Ajtócsapódásra ébredtünk. Kihúztam Kati feje alól az elzsibbadt karomat, mire felnézett ő is; Rikli is felült a legyezőpálma alatt, és megdörzsölte szemeit. Mona feldúltan állt az ajtóban, és a feje fölött pörgette a zöld táskát. – Be fogtok csinálni – üvöltötte. – A vécés néni nem fogadta el a kettest! Kintről ajtócsapódás hallatszott, majd vészjósló csönd lett. Rikli honvéd egy rózsás, hímzett díszpárnát szorított az arcára, és nagy puffanással visszahanyatlott a pálma tövébe. Kimonója alól kinyúltak pipaszár lábai a barna kincstári zoknival. Párat még rúgott velük, mintha kimúlóban lenne, aztán csak a párna remegett az arca fölött. Megpróbáltam felhúzni, de csökönyösen tapadt a szőnyeghez, és semmi pénzért nem engedte volna el a párnát. Csak egy kézzel legyintett, amikor elengedtem, hogy menjünk a fenébe.

27

Kikísértem a lányokat a villamoshoz, csókkal búcsúztam tőlük; Katinak megígértem, hogy felhívom, Mona pedig már a peronról visszaszólva jegyezte meg, hogy fura egy barátom van. Integettem utánuk, aztán átmentem a Népkertbe, és ott vártam meg Riklit. Barna sör már nem volt, így féldecikkel vertem el az időt, s a csapossal megtöltettem a zsebüveget is. Rikli meg is érkezett, mire indulnunk kellett vissza a laktanyába. Szótlanul nyelte be az eléje tolt barackot. Kicsit sápadtnak látszott, de nem tett semmiféle megjegyzést. Szótlanul utaztunk a rángatózó villamoson. A folyosóügyeletes azzal fogadott bennünket a hálószoba előtt, hogy a hétvégén megint ott jártak a kerítésnél a bolond lányok, de az a kretén Potrien volt az ügyeletes, és kétszer is végigküldte a kutyákat a járőrvonalon, hogy elriassza őket. Ez egy ilyen gané.

28

Virág tanár úr Ithaka partjainál A dombok felől bodzavirág illata szállt, s a fák között mély álomból ébredő angyalok sóhajtoztak, mint Giorgione A viharjának láthatatlan hátterében, de sokkal tapintatosabban. Langyos volt az éjszaka, mint egy beszélgetés közben elfelejtett fekete; csak az épülő átjátszótorony tetején pattingatott csillaghullásnak is beillő szikracsóvákat az éjszakai hegesztőműszak. Virág tanár úr a járda szélén ült egy ormótlan ecetfa alatt; utolsó, dohányhullajtó cigarettáját egyenesítgette két ujja közt, s közben bamba képpel figyelte házának sötét ablakait, majd a várakozást hirtelen elunva farkasüvöltésben tört ki: – Irén, ha nem engedsz be, felgyújtom a házat; reggel elgereblyézem a hamut és gátlástalanul levizelem a zsarátnokot! (Istenem, de valószerűtlen és túl hosszú mondat – gondolta aztán –; ez baj, ez az asszony ezt nem érti meg. Azt kellett volna mondanom, hogy megöllek, te céda, és punktum. Nem, még a punktum se kell, de hogy a zsarátnok honnan jött elő, az rejtély. Még azt hiszi, valami hivatalnokról van szó.) Artisztikus volt-e a mondat vagy sem, mindenképpen csak a csönd válaszolt; mindössze néhány álmatlan tücsök kerregett túlbuzgón titkos rejtekhelyén, de kisvártatva fény világította meg a ház mögötti kertben susogó, meddő cseresznyefát, egy kezdetleges kötélhintát és a benzineshordóból kialakított napelemes zuhanyozót. – Menj vissza oda, ahonnan jöttél – szólt ki egy cigarettától rekedt, álmos női hang. – Megmondtam, hogy ha részeg vagy, látni sem akarlak. Nem fogod megint halálra ijeszteni a gyereket. – Rosszabbat teszek én, rosszabbat – morogta a tanár úr, de aztán csak rágyújtott, s miközben a kerti fény egyszerre kihunyt, leült háza lépcsőjére. Valahol a hegy alatt fájdalmasan vonyított egy kutya, de nem a maga természetes módján, inkább, mint egy erre a célra kialakított automata. – Azt hitték a kis hülyék, hogy kíváncsiskodom, mikor javasoltam, mondják el szép sorban, hogy kivel mi esett az elmúlt tíz év alatt – ingatta a fejét a tanár úr. Úgy ültem ott aperitiffel a kezemben, a százforintos öltönyömben meg a letaposott sarkú cipőmben, mint valami öreg voyeur vagy vojou – jobbik esetben –, mert az émelygéssel kísért rosszallás menten kiült az arcukra. Meg is bántam rögtön, amit tettem: kíváncsi a fene a kisstílű stiklijeitekre, hogy hogyan bundáztátok meg a telefont és mi módon vertétek át a vámost, meg legfőképpen, hogy hány gyereket csináltatok véletlenül – de már késő volt, késő, késő –, kénytelen kelletlen felállt az első fintorgó áldozat, és sorolta, sorolta kegyetlenül mélységesen unalmas, érdektelen életének banális eseményeit. Szerencsére behozták a „göngyölt szűztekercset Gaál B. Eduárd módra”, kofasalátával. A göngyölt szüzet meg a tekerést menten felfogtam belőle, de az a vacsora után is rejtély maradt, hogy ki az az Edward. Az nálunk fakó lován léptet, más hagyománya nincsen, legfeljebb még a Vanek. – Irén, legyen eszed, ha nem engedsz be, engem többet nem látsz, mert az első adandó alkalommal kinyomom a szemed! – Nem ijedek meg tőled, te hólyag; és ne üvölts, mert fölvered az egész környéket. Megint szépen benyalt a tanár úr, mesélik majd holnap a vegyesboltban, én meg hallgathatom lesütött szemmel – szólt ki a felesége a sötét házból. Az egyik csipkefüggöny mögött felvillant az öngyújtó fénye; aztán csak a cigaretta remegő parazsa világlott.

29

– Nem vagy te olyan szemérmes, kis bogaram – sziszegte a tanár úr. – Majd táviratozol apádnak, hogy tegye a bőröndbe a miskárolókést, és jöjjön haladéktalanul, de hozza azt a két bumburnyák bátyádat is, hogy kilegyen a parti és én se igyak egyedül. Felállt, majd miután észlelte, hogy inge hanyag mód kilóg a nadrágjából – akárcsak egy részegnek –, megoldotta derékszíját, s a rakoncátlan pantalló kisebb porfelhőt keltve a bokájára hullt. – Ejnye – nyögött fel a tanár úr, majd a helyzetben rejlő lehetőséget felismerve sikeres jobbraáttal az ecetfa felé fordult, s jóleső sóhajtással könnyített magán. Valaki közeledett az utcán. Virág tanár úr burleszkmozdulatokkal rángatta fel nadrágját, aztán a házhoz osont, a bejárati lépcsőkről felhágott a díszcsempére, és sikertelen kísérletet tett, hogy egyetlen szökkenéssel elkapja az erkélykorlátot. Nagy puffanással érkezett vissza a földre, és ki is ment a lábából minden erő. A szél megfordult, s most a folyó felől érkezve lengette az utcai lámpát. Az imbolygó fénykörbe éppen belépett a kései járókelő. Telemaci volt az, a hajdani tanítványa, alias Rabovics. Az osztálytalálkozón egész idő alatt nem kerültek egymás mellé, s miután Virág tanár úr ebben némi célzatosságot vélt felfedezni, maga sem erőltette a dolgot. – Még csak te hiányoztál – nyögött fel, s újfent leroskadt a járdaszegélyre. – Kedves atyám, Leopold! – tárta ki karjait szívélyesen a közeledő Telemaci. – Hol jár ön erre, ahol már a busz se jár? S hozzá még ez a késői óra! Hiszen a kakas rögvest negyed négyet csikorog élesen. Egészségének rossz gazdája ön. – Ha meguntad, majd adhatsz egy cigit – mondta a tanár úr szárazon. Telemaci megállt előtte, és kezeit széles mozdulattal csapta össze: – Dohányzik is! Ön egy potenciális... izé... Micsoda bohóc, de furcsa, megmagyarázhatatlan módon mindig is szerettem – gondolta Virág tanár úr, miközben a szelíden ingadozó, enyhén sörpocakos férfit figyelte, aki roppant körülményesen kotorta elő autóstáskájából a gyűrött cigarettát, először a Starlight disco belépőjét ejtve a porba, aztán egy kulcscsomót. – Jövőnk záloga: önkéntes infarktusjelöltek és coronariagyanús iszákosok, akik szégyenletesen rosszul bírják a szeszt, de azért erőltetik. Ezen gondolatait igazolandó, Telemaci csak nagy nehézségek árán tudott lecsücsülni melléje a járdapadkára, de akkor laposüveget húzott elő zsebéből és kölcsönös udvariaskodás után meghúzták mindketten, aztán még egyszer, csöndben, betyárosan, aztán szótlan, gyakorítva. Virág tanár úr háza kerítésének vetette a hátát, s lehunyta véreres szemét, Telemaci pedig térdei közé ejtette fejét; merőn nézte gacsos lábbelijét, és „mindkettőjükben vágy ébredt s kélt zokogásra”. – Akartál valamit mondani? – kérdezte végül a fiatalabbik. – Nem én – ingatta fejét Virág tanár úr. – Te se számoltál be a tíz évről. – Még szép. Menten padlót is fogott volna mindenki. Virág tanár úr összevont szemöldökkel vizslatta a heherésző Telemacit, mert elsőre meg sem értette a szavait, de azután nem kérdezett semmit. – Tudod – mondta a másik –, néha még mindig eszembe jut hetvenhétből az a stralsundi kemping. Szédületes nyár volt, veszélyesen nagy nyár.

30

– Aha – dünnyögte Virág tanár úr. – Vajon mit akar most ezzel? – kérdezte magában. Emlékezett rá, hogy a kempingben meleg víz nem volt, a lányok nyafogtak is, de ő nemigen bánta, mert a börtön óta csak hideg vizet használt a borotválkozáshoz, meg hogy egy reggel odafutottak hozzá többen is: tanár úr, a német srácok szóltak, hogy bemondta a rádió: Der Schriftsteller Tibor Déry ist gestorben. Mindenáron kérdezni akarnak valamit. Jó, mondta akkor ő, erre most nincs idő, el kell érnünk a kompot; s kis híján megvágta magát. (Naná, majd Virág tanár úr tart előadást a Stasi juniorjainak a Petőfi Kör vitáiról. Jól is néznénk ki. Rendes álhippinek látszottak ugyan mind: a farmerjük szárát elfűrészelték térd fölött, farzsebükből meg kilógott az itthon már vidéki divatnak számító nyeles fésű...) – Az altefahri kemping volt az – mondta hangosan és várakozó hangsúllyal. Telemaci ábrándozni látszott, aztán hirtelen lehajtott egy slukkot a pálinkából, tenyerével megtörölte az üveg száját, és továbbadta Virág tanár úrnak. – Életem legjobb nője volt az a Petra – mondta halkan, szinte szemérmesen. – A tengert többé ne lássam, ha nem igaz. Lehetetlen, hogy ne emlékezz rá, szőke volt, magas. Gyönyörű mellei voltak, a sátorban meg száz fok Celsius, és két perc alatt leengedett a gumimatrac... Feljött a hold – késésben volt egy kiterjedt, mozdulatlan felhő miatt –; megvilágította a szemközti telekhely szélén rozsdásodó, kibelezett Skodát, a két férfi képére pedig Maulbertscharcokat varázsolt; tűnődőt, torzat, részeget, töklámpaszerű boldogtalant. Telemaci váratlanul énekelni kezdett, remegő hangon, hamisan, de nagy elszánással: „Lovamat kötöttem szomorú fűzfához, magamat kötöttem gyönge violához”. Virág tanár úr csak a második strófánál csatlakozott, de akkor nagy hangerővel. – Ha nem hagyjátok abba a vonyítást, kihívom a rendőrséget – sipított a ház mögül egy női hang. – Ne tegezz, mucus! – kiabált vissza Telemaci. Virág tanár úr megfogta a karját. – Hagyd a fenébe; ez a feleségem. – Az más, ha te vagy az, mutter, akkor tegezhetsz – üvöltötte Telemaci. – Ez a te házad? – kérdezte aztán suttogva. – Na szép. Mit ház! Palota. Itt fetrengünk előtte, te meg... Hát te aztán tudsz hallgatni. A tanár úr behunyta szemét, mint aki megadja magát a sorsnak, aztán mégis felállt, de rögtön neki is támaszkodott háza sok verítékkel emelt falának. Telemaci is cihelődött, majdnem felborult, de aztán kiegyenesedett. Gallérjánál fogva magához rántotta a tanár urat, és homlokon csókolta. – Nem haragszom... úgy általában... lehet, hogy a Fruzsina hexametere volt eredetibb, de az enyém volt... a hosszabb. Meg hát mit is mondhattál volna... Nem haragszom: majd kitalálunk valamit erre az egész... – motyogta Telemaci, miközben a füle mellett rázogatta a zsebüveget. – Hoppá! – kiáltotta lelkendezve. – Ezt még elfelezzük, professzorom, valami még kotyog. – Irén! – ordította el magát Virág tanár úr. – Irén! – Lehet, hogy már kilépett – nyújtotta át az üveget Telemaci. Tisztelgett, aztán egy remek hátraarcot dobott be, és a három gyors, három lassú lépéskombinációt alkalmazva nekivágott a hegyek felé vezető útnak. – Azért persze mondhattál volna valamit... – szólt vissza halkan. A tanár úr értetlenül nézett utána, aztán benyelte a maradék fél kortyot az üvegből. – Ezt értitek, de nagyon – fortyant fel –: elinni az ember elől. Felgyulladt az előszobavillany, és a bejárati ajtó résnyire kinyílt.

31

– Hé, várj még! – szólt a tanár úr kétségbeesetten a távolodó Telemaci után. – Várj hát, gyere be! Telemaci azonban meg se fordult, s ha nem is ment egyenesen, de tartotta az irányt. Csak a válla fölött intett vissza. – Késő. Késő már. „Vándor apám, hív téged okosszívű Pénelopeia.” Késő van már mindenre... Virág tanár úr leült házának sok verejtékkel emelt küszöbére, és zsebeiben cigaretta után kutatott, de nem talált. Most pedig elmondtam volna – gondolta –, elmondtam volna, hogy azon a novemberi reggelen ott ültem a Majláth utca sarkán a bolt alacsony bádogszekrénye mögött; elmondtam volna neked, te okosberci, hogy abba a vasdobozba rakták be a szállítók reggelente a kannás tejet meg a kenyeret, s olyan alacsony volt, hogy legfeljebb egy gyerek bújhatott volna el mögötte ipi-apacs közben, de én bújtam ott mögötte összekuporodva, zsibbadtan, megdermedve, és mégis izzadtan, és a László utca sarkán álló tank lövegtornya lassan körbefordult, és én belenézhettem volna a csőbe, ha átlátok a homlokomról lecsorgó izzadságon és a könnyeimen. Egy évszázadon át kuporogtam ott remegve, aztán kinyílt a lövegtorony teteje, és kidobtak egy csomagot, éppen elém, Pravdába volt csomagolva, Pravdába, és... és amikor nagy csattanással elérte a kövezetét, akkor szétfröccsent belőle a friss szar, és beborított mindent. A tető lecsapódott, füst és bűz támadt, a hernyótalpak alól kifordult egypár macskakő, a tank eldübörgött, és aztán már csak egy kiélvezett, gúnyos kacaj keringett a Majláth utca és a László utca sarka fölött a levegőben. – Késő már – hallatszott valahonnan a távolodó Telemaci éneke, s hogy félre-félresikló hangon átvált a „Nessun dorma” előadására, s dalát a kerti kapuknak vetődő kutyák csaholása követi. Virág tanár úr, ez a sokat tűrt ember feltápászkodott a lépcsőről, kirúgta elgémberedett tagjait, s közben ezt mormogta szárnyatlan szavakkal: – Menj, te jó hülye, te hálátlan fiú. Menj, de vigyázz, az utca végén gödör van – a jelzőtáblát folyton felborítja a szél –, beleeshet bárki. Menj, ugyan mit törődöm én még veletek, hát kik vagytok ti nékem, kérdem én, mi közöm van nékem még hozzátok, gyerekeim, mi közöm?! Kiment az úttest közepére, és szemeit erőltetve végignézett az utcán, de a harmadik imbolygó lámpán túl már minden sötétségbe borult. Telemacinak nyoma se látszott. Valószínűleg beleesett a gödörbe. Csönd támadt, félig ijedt, félig illedelmes, s mintha az angyalok is elunták volna a sugdolózást, várakozást egy feloldó pillanatra, szárnyrebbenés nélkül röppentek át a légen, szuperszónikusan és láthatatlanul. Csak a környéken közutálatnak örvendő sertéstenyésztő legnagyobb kocája horkant fel álmában, hogy utána boldog csámcsogásba kezdjen. Virág tanár úr becsapta maga után a bejárati ajtót.

32

Körjárat Pszt! Fiatalember! Leszállok. Nem, nem azt akarom mondani, hanem, hogy... hogy több szín kimaradt London meg a... Jó. Figyelj, haver! Erre én nem érek rá. Persze. Arra se volt időd, hogy nadrágot húzzál, szotyibajnok, azért utazol gatyában a buszon. Ez az. Vakard meg... Több szín kimaradt London meg a falanszter között. A 11/B meg 11/C jelenetek és a D, ahol mi lakunk. Pszt! Hány óra? Meddig utazol, haver? Ezt a lecsúszást. Letegez a volánkezelő. A Libebililula utcáig, drága barátom. Libelilabúba. Régebben Libakert. Ez a váchartyáni busz, apa. Ne beszélj. Az nem lehet. Arról szálltam le. Te ezt nem érted. Egyszer így jártam Győrött. Az is késett, ami előbb indult. Lehetetlen. Ez van. Még átszállhatsz a metróra. A metró nekem nem jó. Ajándékot kell vennem a gyerekeknek. Similabdát, vattacukrot. Ilyesmi. Várj. Puszillak. Egy aranyember vagy. Csak elindulni nehéz. Meg szaloncukrot, nem vattát, konyakot... és még volt valami. Az aktatáska, haver. Isten az égbe’! Ha tudnád, mit rejt. Nemzeti kincs. Nemzeti vagyon. Szívbéli jóságát méltó módon mivel is hálálhatnám meg? Hogy eltűnsz a faszba. Nem pofázol, igaz? Ezek súlyos percek. Ebben a tatyóban a Leuveni kódex 135. lapja rejtezik, a Népszabadságba tekerve. Apró hártyalap, rajta a második, a Siralom utáni második magyar vers, te bugris. Egy kerti budi, egy gravitációs klotyó ablaka volt beragasztva vele télire, és ha nem megyek le arra a disznóvágásra, akkor... Ha. Ha Ferenc Ferdinánd nem házasodik rangon alul, s nem komálja annyira a hadgyakorlatokat, ha a németek nem bombázzák Belgiumot, ha nem kell kártérítésként összevásárolniuk egy új könyvtárat, s ha az a bunkó tökéletes munkát végez, nem csak lekapirgálja bicskával a 134/B lapot, de kitépi azt is, hogy eltűntesse a barbár nyelven írt szöveget, akkor... Viszlát. Jó estét. Figyelj, az a muki köszönt, amikor felszállt a buszra. Húsz év után biztos először döglött le a Volvo.

33

Ennek? Ez csak mák, szívem. Ne vihogj, két szűz. Ezek áthidaló, biztonsági oldallépések. Ilyet ma már nem látni. Utoljára a Márkus Emma veje... Van egy jó hírem. Megint hallok a bal fülemre. Nem veszek. Jegyüzértől nem! Akkor a bérletet legyen szíves. A bérlet engem nyomaszt. Ha van kedved, ha nincs: előtted meg mindig ugyanaz a zsiráf ül. Fidelio lecövekel a nagy hombár feje mögött, s abban a felvonásban már nem is látod. Ébresztő! Portás? Nem. Pincér. Ne mozogj, kitalálom. Na, most várjál. Ha itten cibálod a kabátom, az azzal járhat, hogy hatalmasan belemászok a pofádba. Inkább ezt a sofőrök gyöngyét ekze-... egsze-..., mert akkorákat fékez, hogy az ember veséjébe belecsúszik a jegykezelő készlet. Készület. Lyukasztó. Várjál, nem látod, hogy beleakadt? Hé! Értek én a szóból. Az előbb még tejfehér hó hullott, most meg esik az eső. Tiszta terror! Azt bezzeg nem vették észre, hogy már másodszor mentünk át ugyanazon a hídon. Ezek a sofőrök akármit megcsinálhatnak. Konyakot kell venni. És még volt valami. Ó, ez a csüggeteg slag, egykor zászlók rúdja, érces drótkötél! Ilyet ma már nem látni. Ulysses könnyít magán az óriásplakátok erdejében, aztán szelíden szárogatja nadrágja szárát. Ezer a veszély, de nem hátrálunk. Mögöttünk a bank, előttünk tócsa. Szeretőm lába kecsesen lépi át. A gyereket küldi oda. „Anya azt üzeni, hogy ha akarsz, ma hazajöhetsz megfürdeni.” Aztán elbringázik. A többiek bazsalyognak. Bevettünk egy-két gyorsítót, mert a második emelet magasságában elég nagy a cidri, ujjaink ráfagynak a drótra, takony a bajuszra; a háló félig se kész, pedig már a kapuban tipródik a beton. – Szerintem fogadja el az ajánlatot, tanár úr – adja át a laposüveget Kolbász. – Ön – enyhén szólva – kezd büdösödni. Ez egy úr, ez a Kolbász. A gyerekkel üzenget. Ez már sok. Álljon meg a menet! Eddig csak kimásolt egy fejezetet a kurz vagy a lang Mahler-ből, nagy digesztus, na, én meg erre pláne, nochmaler, flőrdümáler. „Csak egy rossz cseléd vagyok, akimosakifőz, és néha odaadja magát, de jövő héten beadom a válópert, és akkor megkönnyebbülhetsz, aztán már annyit tekereghetsz a cimboráiddal, amennyit akarsz, nem kell tekintettel lenned senkire.” Megkönnyebbülés. Ja. A gőzben meg a klozeton. Hol van az a szőke kislány, akinek kagylószagú szellőben, sátor sötétjében, a tenger halk moraja mellett kutatta szép arcát a szám, rugalmas testét az ujjam tie la vintra vualo, la nego ekkovris la supron del bérci tető... Melodráma. És mindez azért... Taxi! Anyád. „Taxi no. Anyád is no? Inkább a tiéd. Helén tehén.” Mindez azért, mert a szomszéd erkéjeleg (balkon, jobbkon, jobbközépkon), s míg nálunk luft, náluk lift, húszméteres alagút a garázsló kertjébe, metró a kerti budihoz, és még a Jézuska is kamionnal jön. Rátolat a rámpára. Náluk nyista bukta. Minden a Hilda nevén. És Hilda hű. Hű de nagy ribanc. Mallorcáról is hazajön a beszélőre, müzlit vinni Papinak, fat burnert meg Isostart, Papi farkával kezet fogni; nagy magányban, cellájában ne keseregjen, a háztartásban minden rendben, Bagzó Béla besegít.

34

Na, végre. Hol kószáltál, szivi? Már azt hittem, megszűnt a járat. Sok emberhelyettes vezető állásban. Ülésben. Hóha, te! Eldöntenéd végre, hogy hanyatt esel vagy felszállsz? Nyugsi. Láttam én már egyet-mást. Sok a bajom veletek. Ha én így dolgoznék, mindenki hülye maradna. Hadd másszak ide be, mama. Bocsánat, azt hittem, itt mindenki tegez mindenkit. A burgundi kilóg a tatyóból. Sűrű gyalázat. Penetra. Nem magához szóltam, nagymama. Éntőlem olyan távol áll a megbotránkoztatás, mint egyik kapus a másiktól, mit több: számtalan Bibliám van, még új fordítás is szentföldi térképekkel, mannamelléklettel kis zacsiban, hozzá túlélőkés, énekeskönyv meg „tudni illik, hogy mi illik”. Hangos beszéd? Egy faszt. Rendetlen ruházat? Dehogy. Egyszer volt ugyan egy féltartós erekcióm az Üllői úttól egészen a Nyugatiig. Szép nyár volt, színes reklámszatyorral lepleztem a szégyent. Megint a hídon vagyunk. Szép város, hiába. Domború folyó. Szunnyadj el ringó kis bádoghajón, zajló jégtáblák sodorjanak az olvatag délre. Egyre több. Torlódnak; szélük mint piruló szalonnáé. Hajnalban jegesmedve kopog be az ablakon. Igazad van, fordítsd el a fejed, nagymama, s fintorogj kicsit. Üvegből inni – legalábbis hiányos nevelésre vall. De nincs nálam pohár. Ha lenne, rég megkínáltalak volna. Örömhír! Megvan a bérletem. A tatyóban volt, a töpörtyű alatt. Itt sose jár ellenőr. Akkor engem az előbb becsaptak. Ez a! Hát..., mondhatom... Hekus Dönci meg a vetkeztető Lala. Viccen kívül, mama. Tudja maga, mi ez? A „Sermones” kódex 135. lapja. A második magyar vers. Úgy kezdődik, hogy: Magának se irigylem a feleségét. Nyert. Cseréljen helyet a citeraegyüttessel, de legalábbis üljön át egy másik asztalhoz. Déli fekvés a gyerekszobának, gyümölcsfák, madárfütty. A kőműves szerint a mérnök egy seggfej, az ács szerint a kőműves kíméletlen balfasz. Az apósom szerint mind azok, beleértve engem is. És ez igaz. Kinek épül a ház? Hajnalban kisüsti, aztán keverda, horda maltert, vidda, húzda, tégla, gerenda. Cement, mint az eszement. Paprikás krumpli, lankadt kolbász, holtfáradtan az ágyba. Beton, ásó, koton. Ez lenne a lélek épülése, a boldogság három emelete, a szellem röpte: jóízű viták a lugasban borozó barátok körében, nagyemlőjű, magömlető szerető? Nem szállsz le, fater? Hát, ha meghívsz valamire... Különben meg szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál, sofőrök szégyene. A vezetési technikád katasztrofális: a bor a gatyámra ömlött, amikor nekihajtottál a járdaszegélynek, s ahogy becsaptad az ajtót az öreg spinkó orra előtt, az jó reflexre, de heveny geciségre vall. A következőnél, magzatom. Éberség. Csak pár száz méter. Dikk! A próféta szóra emelkedik! Váratlan impulzus: kezéből táska hull, arca fényes, szakálla leng, szabadosat szellent, haja, ami van, zilált, mint a lelke. Reklámpavason végzitek mind! – kiáltja hévvel, s kinéz az ablakon, hogy nyitva találja-e még a Gombát. Nyakatokon nejlonszatyor lesz a hurok; s hiába, hogy hajatok korpátlan, fogatok after 8 fagyival mosott, s mit számít, hogy az alsónemű illatos, ha a szívetek percenkint ezerrel rohad. Nulla! Ha csak ez a sok tarka giccs a boldogságotok, s hogy egyszer jó esetben felülmúlhatjátok a videók tenyészcsődörét a hitvesi ágyban. Nulla! Maradj ülve, mi az, hogy leszállsz? Sehová! Ha én szólok,

35

majd akkor kezdődik a szünet. Sőt. Én szállok le. Két bakfis, ne vihogj, mert le lesztek adva. Gyerünk, légy oly bátyám, emeld fel a lila aktatáskámat, mert ha nem, vagy pofán váglak, vagy kifolyik belőle a vörös bor, mamlasz. Te tehetsz róla, mert hergyén fékezel, jó, fékezünk, önkúrunk, öncenzúrunk, összeszűrünk, fel se állunk, lépcsőházunk. Koszos és húgyszagú. Haverkám, garázsmenet, le kell szállni. Remélem, ma már nem találkozunk. Sose láttalak, öcsi. Hát persze. Itt a táska. Itatóska. Oké, főnök, megoldjuk; azért vagyunk itt. Nekünk ez hivatás, nem szakma. Hopp. Nagy lépés nekem, az emberiségnek meg LF távirásznyelven. Elmegyünk a téglafalig, de onnan egy tapodtat se. A „Véred életet ment” plakát hideg, mint az utolsó tepsi; kezünkben összemegy a nopaszarán: gyere elő, hülye, csak pisilni kell. Nem hátrálunk, mert nem is lehet. Így érjen bennünket a pitymallat. Hajnalpír fesse rózsásra lefagyott pofánk, répaorrú, kataton hóemberét. A Gomba üres. Csak a csaposnő. Asszonyhelyettes. Pótnő. Mindenki a vendégem! Ha-ha. Szaasz, Pötyi. Tudtam, hogy valamelyik hülyét még ideeszi a fene. Imádlak. Hubikát. De államit. Nem vagy még elég molyos? Csináljak mérleget? Ha pofára akarsz esni. Elszívunk egy cigit, aztán... mégy egyet. A ház itt van, túl a sarkon, de a szoba még meztelen, a fal pucolatlan: matrac, hálózsák, olajradiátor, szovjet-magyar rádiósmagnó. Kicsit húzza a szalagot, megfeküdte a gyomrát a téglapor. Látod ezt, Pötyikém? Olvastam. Fejbe kúrta a kapával, amíg aludt. Nem jó ötlet. Házon kívül nem csinált volna akkora koszt. Nem az újságot, cseszd meg! Ezt a hártyalapot. Kincs. A nagymuter ilyet rakott a befőttes üvegre. Fantasztikus savanyú dinnyét csinált. Ezen van a második magyar vers. Aha. Oké. A vendégem voltál. Átvedlek, aztán leoltok, kincskereső. Meg ne próbálj utánam jönni. Próbál a fene. Istenem. Eső. Szél himbálta lámpa a zebra fölött. Hitchcock tapsikolna. Sár. Ne ugass, és takarodj! Szomszédoroszlán. Megmondlak a Fricinek, és összemarja a pofád. Igaz, hogy... Kankutya nem abriktolja meg a szukát. Ahhoz mulya. Leül. Nyugsi. Összebaszod a nadrágom. Jól van, Frici. Jól van. Reggel elfelezzük a debrecenit. Enyim a mustár. Tudod, mi van ebben a táskában? Nem kaja. Húzz innen. Téged csak a kenőmájas érdekel. Figyelj, ostoba. Bemegyek. A töpiből nem kapsz, nyalom a pofád.

36

Ajándékkosár a küszöbön. De nagy. A celofán a sötétben is csillog. Ismeretlen imádó. Zseblámpa: pisla fény. „Nem győztünk kivárni. Ez anyutól. Nem tudtam lebeszélni. Holnap gyere. Ne hozz semmit. Bratyó.” Egberts Omnia. Campari. Töltött olajbogyesz, ananászkonzerv, kagyló, csoki. Vörös pezsgő. Zizeg az ölemben. Átkarolom. Ülünk. Én meg a túlméretezett öröm. Nyomja a lábam, a könyökömet meg a mosogató. Tányérhalom csörren, csusszan. Párás az optikám. Csak a rádió őrfénye a gumimatrac mellett. Parányi vörös pont a sötétben. Kellemes ünnepeket.

37

Színház Biztosan kevesen vannak, akiknek a „színház” szó említésekor azonnal nagydarab házi főzésű mosószappan vagy sikáló gyökérkefe, esetleg konyhai hokedlin billegő lavór jutna eszükbe, és ezen nem is lehet csodálkozni. Rabovicsnak viszont, akit szülei zsenge gyermekkorában folytonosan fürdetéssel zaklattak minden színházba indulás előtt, az ilyen képzettársítás magától értetődő, nosztalgikusan szép és szomorú is egyben, mert felidézi az omladozó földszintes házat, ahol akkoriban laktak, az udvarra nyíló konyhaajtó csipkefüggönyét, az ablakkilincsre akasztott kézitükör előtt kínlódva megkötött nyakkendőket, s azt is, hogy ezeket a gyerekszemmel rendkívüli nyűgnek tűnő erőfeszítéseket ritkán jutalmazta valódi élményekkel a teátrumbéli este. Ő ott feszengett túlszabott öltönyében a tűzoltóügyeletesi széket méltósággal elfoglaló apja mellett, a színpadon pedig testes, nevetségesen öltözött személyek üvöltözték érthetetlen tirádáikat és egyszer csak (végre) meghaltak mind. Történt azonban, hogy egy kötelező, de kevesebb macerával járó iskolai színházlátogatás kellős közepén, amikor Rabovics osztálytársai már belefáradni látszottak a papírrepülők eregetésébe és cukorhajigálásba, a színpadon hatalmas reccsenéssel, rohadó ponyva szagát, molyirtó bűzét árasztó, iszonyatos porfelhőt kavarva a haldokló Nemecsekre és könnyező barátaira borult a kopott díszlet, mint valami vihar szaggatta úttörősátor, s az eseményt követő zűrzavarban Rabovics megértette a színház lényegét. Társaival ellentétben nagyon is jól tudta; színdarabok nem végződnek azzal, hogy jajveszékelő szülők és köhögő kultúrház-igazgatók rontanak a színpadra a gyerekszereplőket kimenteni – a színészek általában összevont függöny mögött tápászkodnak föl a deszkákról, leporolják magukat és összefogódzva hajlonganak a közönség előtt, hogy kicsikarják maguknak a tapsot, de még ezt is előzetes terv szerint teszik. A színház az évek során életének szerves része lett, számtalan előadást élvezett vagy bosszankodott végig, hol egyedül, hogy barátnői, menyasszonyai, majd felesége, Anna társaságában. Mostanában, egyre gyakrabban, csak a gyerekkel látogatta a bérleti előadásokat. A széles, utcára nyíló üvegajtó mellett álldogált, cigarettázott, s a még mindig érkező, illatos bundákba, télikabátokba burkolt nézők feje felett figyelte, hogy fia miként halad előre a büfé előtt toporgó sorban. Nyugodt gyerek, láthatóan nem izgatja, ha megelőzik. – Nagy mafla – mondaná erre a nagyapja, pedig a gyerek okos, az irodalomtanár szerint már a második dolgozatát olvasták fel a tanáriban, minden értő tanerő mély elragadtatása közepette. Sajnos, a nyolcadik osztályt már valószínűleg másik iskolában kezdi, bár a költözésről még nem döntöttek véglegesen, mint ahogy arról sem, hogy ha költöznek egyáltalán, akkor együtt vagy külön. Annával erről újabban beszélni se lehet, pedig házasságuk tisztázatlan, köztes állapota, a megoldatlanság nyomasztó érzése mindkettőjüket folyamatosan és szünet nélkül idegesíti: sűrűvé, benzingőzzel telítetté teszi köztük a levegőt, melynek berobbantásához elegendő egy félresikerült vagy félremagyarázott megjegyzés gyufalángja. Még jó szándékú magyarázkodásaik is párhuzamosan futnak, mint a vonatsín, láthatáron belül nem találkoznak soha. Pillanatokig tartó béküléseiket, összeborulásaikat csak a kényszerű összetartozás tompa fájdalma vagy az elfojtott vágy gerjeszti, s banálisan kiábrándító ébredéssel végződik kivétel nélkül mind. Rabovics bűntudatát mindezen túl még az is fokozta, hogy tisztában volt vele: az asszony még mindig szereti, nem mond le róla, s keserű vádaskodásainak ez az egyetlen oka. Éppen utolsót csengettek, és már az előcsarnok lámpáit kezdték oltogatni, mire a gyerek megkapta a szendvicset és a kólát. Ijedten, nagy harapásokkal falt, hiába nyugtatta Rabovics, hogy van idő, ne kapkodjon; az uborkát így is leejtette a padlóra, csuklani kezdett, magára

38

löttyintette az üdítőt, s természetesen nem volt nála tiszta zsebkendő, Anna elfelejtette a zsebébe nyomni. Zenés darab volt, elcsépelt, vacak kis sztorival, s hozzáillően gyatra muzsikával, és a rendezés is megelégedett annyival, hogy a színészek ne ütközzenek egymásba mozgás közben. Rabovics időnként fia mosolygó arcára sandított, aztán szemét lehunyta, úgy ült a sötétben, s nem is igazán bánta, hogy az előadás csapnivaló, gondolatait úgyis egészen más foglalta le. Szegény mama, ha tudná, hogy tulajdonképpen ő hozta újra össze Ritával, hogy ő tehet az egészről, biztosan fogná a fejét. Ő erősködött, ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy a Tolnai Világlapja volt az, amelynek címlapján sebesült bátyjának (Rabovics sose látott nagybácsijának) hadikórházi fotográfiája megjelent, pedig a férfi abban hiába kereste. Fél napokat üldögélt a könyvtár mikrofilmnézői előtt, tekergette a gombot előre-hátra, míg szeme káprázni nem kezdett, aprólékosan átrágta magát a világháborús évfolyamokon, de nem talált semmit, pedig a másolatot karácsonyi ajándéknak szánta a mamának. Voltak ott sebesültek hadikórházban, lövészárokban, fogolytáborban, volt kitüntetés- és sült csirke osztogatás kórteremben élemedett főhercegnők által, s voltak a marhavagon ajtajából lábukat lóbáló sebesült hősök, csupán a Lali bácsi nem volt sehol. A címlapra különben is csak a legnagyobb héroszok, a német császár meg a magyar király kerülhettek fel, érdem szerint, esetleg egy szépen megrajzolt hőstett a „vörös ördögökről”, akik a csodálatos huszárlovakon a várfalra is felrúgtatnak, ha kell. A sebesültek nevét még a belső fotókon sem említették, legfeljebb az idő múlásával egyre terebélyesedő „veszteséglajstromokon”. Rabovics éppen kezdte elunni a dolgot: a vöröskeresztes karszalagban díszelgő sebesülteknek felolvasást tartó grófnőket és a bárót, aki afrikai vadászat közben veszítette el egyik karját, mégsem csüggedt el – arról tartott előadást a gézbe burkolt, álmélkodó invalidusoknak, hogy azért így is kitűnően kezeli a fegyvert, sőt zongoraművész lett belőle. Rabovics mögött könyvtárlátogatásra felvezetett diákok sündörögtek, és jót vihogtak a „magát szénakazalnak álcázó ravasz muszkát”-t bemutató eredeti fényképen, amely éppen a monitorján villogott. Kikapcsolta a gépet, s akkor a diaterem ajtajában meglátta Ritát. Irattartót szorongatott a hóna alatt, s éppen elbúcsúzott valakitől. Az alakja nem változott semmit, csak az ajka melletti keserédes ránc nem volt ismerős a férfinak. Az asszony befordult az ajtón, és ott állt Raboviccsal szemben. Néztek egymásra, s bár két éve is lehetett, hogy nem találkoztak, egyikük arcán sem látszott csodálkozás vagy meglepődés, de valódi öröm se, csak valami bizonytalan, de azonnal érezhető, zavart gyöngédséggel vegyes zsibbadt beletörődés abba, hogy idő és tér elválaszthat, aztán újra összehozhat embereket. – Azt hiszem, ideje, hogy cigarettaszünetet tartsak – mondta a férfi köszönés helyett. – Ha akarod, meghívlak egy kávéra. Elindultak a nagy olvasótermeken keresztül egymás mellett. Vizsgaidőszak volt, még a meleg szőnyegpadlón is egyetemisták üldögéltek, irigyelnivalón hanyag pózokban, hátukat egymásnak vagy a könyvespolcoknak vetették, s halkan beszélgettek vagy elmerültek olvasmányaikban. Úgy mentek le a hosszú főlépcsőn, hogy egyszer sem néztek egymásra, de nem is szóltak. – Keserűen iszom – nyújtotta Rabovics felé a két kockacukrot Rita, amikor végre leültek a büfében. – Kéred? – Férjhez mentél újra? – kérdezte a férfi. – Én nem, de a lányomnak múlt héten volt az esküvője.

39

– A lányodnak? Hány éves a lányod? – Húsz – mosolygott az asszony. – Hát ez szörnyű – csóválta a fejét Rabovics. Nem lehetett tudni, hogy a zaccos kávéra érti, vagy az idő múlására. Öngyújtójával babrált az asztalon, s amikor felpillantott, csak akkor látta, hogy Rita milyen derűsen, ismerősen sugárzó szemekkel nézi. Végre legyötörték az első felvonást, s a nézőtérről kifelé tóduló tömegben a kis Rabovics ügyesen kígyózott előre a büfé irányába, az apjától kapott százast szorongatva. Rita ott állt a csapóajtó előtt, s éppen kigombolta télikabátját. Nemrég érkezhetett, mert fekete haján még csillogott a hó. Rabovics átnyomakodott a tömegen; belekarolt az asszonyba, és kimentek a bejárat elé, a metszően hideg levegőre. – Régen vársz? – kérdezte Rabovics. – Ebben a pillanatban jöttem – szorította hozzá hűvös, hópelyhektől nedves arcát az asszony. – Milyen a darab? – Idétlen – legyintett Rabovics. Átköltözhetnél már egy komolyabb színház közelébe. – Felugrasz a második felvonás alatt? – kérdezte halkan az asszony. – Nem, ez most nem megy – fordult félre a férfi, hogy Rita ne láthassa a szemét. A bejárat fölötti erkély védett karéján kívül vastag pelyhekben, függönyszerűen hullott a hó, és megülepedett a járdaszegélyen meg a kocsik tetején. – Utálom azokat a gyerekes meséket, amikkel elő kell állnom. Egyszer-kétszer elment, de a gyerek úgyis átlát rajtam, nem hülye. A múltkor azt mondta, hogy el tud ő jönni egyedül is, nem kell nekem kísérgetnem, ha mindenből csak egy felvonást bírok ki. Már a kismonográfiát is azért kellett kitalálnom a cégnél, hogy feljárhassak hozzád a könyvtárba, de előbb-utóbb be is kell mutatnom, nem elégszenek meg vele, hogy fénymásolatokat dugdosok az orruk alá régi újságok sötét fotóiról. Egy jó hazugságnak ennél jóval részletesebbnek kell lennie. Majd kedden feljövök és elviszlek ebédelni. – Édesem – mondta Rita, és megigazította a férfi zakójának gallérját –, azt hiszem, hogy köztünk fölösleges az ilyen mismásolás. Mondd azt, hogy nincs kedved, hogy unod a képem; ki nem állhatod, hogy a kutya ott szuszog az ágy mellett, hogy csikorog a vízcsap – vagy azt, ami az igazság, hogy kamu volt az egész, egy először jónak látszó, aztán morbidra fordult ötlet. Én nem sértődöm meg. Tudom, hogy otthon sálat kötögetve, ájtatosan vár a hű kis nejed; az erkélyetekről az amfiteátrumra látni, nem a világítóudvarra, s hogy én, bárhogy erőlködjem is, sose tudom felvenni a versenyt a tizenöt együtt töltött évetekkel. Ezt én megértem, ezt én elfogadom, de nekem ne keress bárgyú kibúvókat, mert az kettőnkhöz egyáltalán nem illik. Az asszony Rabovics mellére hajtotta homlokát, aztán csillogó szemekkel újra felnézett rá, zakójának gallérjainál fogva magához húzta; egy gyors csókot nyomott a szájára, s mielőtt a férfi viszonozhatta volna, már el is szakította magát, és futva elindult lakása irányába, anélkül, hogy egyszer is visszanézett volna. Rabovics pár lépést tett utána, aztán csak zavartan figyelte, hogy az asszony eléri a mellékutcát és befordul. Hirtelen rádöbbent, hogy kinn áll a hóesésben, s haja már nedvesen tapad a fejére; vízcseppek folynak végig az arcán. Zsebkendőt húzott elő, s miközben homlokát törölgette, szeme a színház csapóajtajára tévedt. Az üvegajtó mögött vádló tekintettel, kezében az érintetlen szendvicsekkel és gépikólával ott állt a fia. Csöngettek. A tömeg a terem felé lódult, csak ők ketten maradtak az előtérben, és nézték egymást. Rabovics a bejárat melletti tükörhöz fordult, s a zsebéből előkotort fésűvel gondosan megigazította a haját.

40

– Adsz egy korty kólát? – kérdezte aztán, fiához fordulva. – Hát persze – bólintott a srác. – Megihatod az egészet – tette hozzá. Apja kezébe nyomta a poharat, aztán elindult a többiek után. A szendvicseket menet közben dobta bele az egyik fehér csikkesküblibe. Rabovics megvárta, amíg mindenki bemegy, aztán dacára annak, hogy kocsival jöttek, két Martinit rendelt a büfében, s a széles, torz képet vető tükör előtt állva nagy kortyokban itta meg. Elszívott két cigarettát, aztán az ültető nénik helytelenítő sutyorgása közepette belopakodott a terembe. A színpadon éppen nagy röhögtetés folyt: ketten már rövid alsóban parádéztak, s csak pillanatokon múlott, hogy élénk, kifejező gesztusok közepette a hősnőről is lerángassák a pongyolát. Mindezt a közönség nagy tetszése kísérte: különösen a Rabovics előtt ülő tupírozott öreg hölgy nyihogott gyötrelmes fejhangon, mellette a férje pedig térdét csapkodta széles jókedvében. Rabovics már régen nem háborgott az ilyesmin, sőt némi irigységet is érzett a számára valamilyen érthetetlen oknál fogva már elérhetetlennek tűnő önfeledt viselkedésük láttán. Csak a fiára nem mert ránézni, s amikor végül megtette, akkor sem volt sok öröme benne: a fiún nyoma se volt az első felvonás alatt látott elragadtatottságnak, mereven nézett előre, és sem a görbeláb, sem a nyilvános koitusz vidám imitációja nem késztette mosolyra. Vaku fénye lobbant, s abban a pillanatban, mint a villám szúrt Rabovics agyába egy régi színházi este emléke. Később maga is csodálkozott rajta, hogy addig nem jutott eszébe – a mindennapi hajszát és a szesz agysejteket romboló hatását vádolta érte, az ifjúság menekülésszerű távozását az életéből, a bioritmust, a helytelen táplálkozást, meg amit még csak lehetett. Pedig micsoda gyönyörű nyár volt az! Örömökkel, fagylaltokkal és nagy strandolásokkal teli nyár: hosszú vonatozásokkal ide-oda, sültkolbász-, füst- és almaszagú vasúti kupékban töltött éjszakákkal, szürkületi vendéglőzéssel ismeretlen városokban, s a nyár végén minden este a Várszínházban, seggpárnákkal és meleg pléddel – édes bohóckodással a színpadon, korsóba töltött nagymálnákkal a szünetben. Az apjával töltött szünidő utolsó estéje azonban különbözött a többitől. Nem a megszokott helyen vacsoráztak; apa idegesnek látszott, mindent kifogásolt, amit addig nem. Egyszerre csak tiszta hülyeségnek, tűzoltói szemmel pedig teljes őrültségnek tartotta azt a rendezői ötletet, hogy az első felvonást a várban tartsák (amelynek legmagasabb bástyájáról egy szabad estén mind a ketten kacagva lepisiltek), a másodikat pedig a tó közepén lecövekelt színpadon, sercegő fáklyák fényében, a defektes mikrofonokkal ide-oda vonulgatva. Az ifjabb Rabovics számára nem látszott ez olyan nagyon rossz ötletnek, hiszen a tó fölé valódi fűzfák hajoltak, a fáklyák fénye pedig szépen csillog majd a vízen. Éppen annyi idős lehetett, mint most a fia, és kezdett mindenről önálló, megindokolt véleménnyel bírni. A rendezői észjárást persze nem ismerte mindenki, s amikor az első felvonás végén a hangosbemondó közölte, hogy a darab a sekély tó partján folytatódik, akkor nagy rohanás kezdődött, s a dühös helyfoglalósdiban letapostak mindenkit, aki nem volt eléggé fürge: elsodorták a városi nagyfejűek és vendégeik számára fenntartott néhány kényelmetlen padot őrző, ijedt jegyszedő néniket, s a kivilágítatlan, csalános várárokba lökték a téesz buszokkal érkezett fekete fejkendős mámikákat (ha életükben először voltak színházban, akkor biztos, hogy soha többé nem kívánkoztak oda), és a tó csuszamlós partján tolongva többen is epés megjegyzésekkel illették a nappal virágmintás strandgatyában sült halért és sörért sorban álló színészeket, akik pedig nem tehettek semmiről.

41

Rabovics és papája a várbejárat magaslatáról szemlélte a tülekedést, aztán a fiú az egyik bástya alatt berendezett büféhez ment, hogy magának szalámis szendvicset és bambit, apjának meg söröcskét hozzon. A büfénél nem volt egy lélek se, így hamar visszatért, kezében a kibontott meleg sörrel. A lovasszobor mellett megállt és jókorát slukkolt a másik kezében lötyögő üdítőből, s nagyot harapott a zsömlébe. Apja egy fejjel kimagaslott a tömegből, így mindjárt láthatta, hogy meghitten beszélget egy tupírozott hajú, magas szőke nővel, aki az ifjabbik Rabovicsnak ismerősnek tűnt a strand kerthelyiségéből. Hamarosan az is világossá vált számára, hogy a nő és apja régi ismerősök lehetnek, mert nem szorongatták olyan vadul egymást, mint azok a gimnazisták, akiket a folyóparton látott szerelmeskedni, hanem csak gyöngéd simogatásokat váltottak, s apja becsukott szemmel megcsókolta a nő haját. Pár lépésre tőlük megállt, mert nem tudta, hogy mit csináljon – egyelőre nem vették észre –: a tó felé nézett (ott fáklyás, lándzsás csapatok indultak éppen, hogy elfoglalják a bűnös várost), aztán újra rájuk, s hangos csókolommal szakította félbe melodramatikus jelentüket. – Ki volt az a néni? – kérdezte este, amikor magára húzta a vendégszoba friss illatú lepedőjét az ágyban. Apja meglepetten fordult feléje, de aztán kapcsolt. – Ó, csak egy statiszta – mondta legyintve, és leoltotta a villanyt. Csend lett, az ablakon bevilágított a hold. – Egyáltalán nem fontos – tette hozzá az idősebb Rabovics kis idő múltán. Anyjától való válása után apja elvette a statisztát, és vele meglelte a boldogságot és az anyagi biztonságot, vígan élt, míg meg nem halt, de azokban az időkben már nem kísérte az ifjabb Rabovics érdeklődése. Amikor a színpadon folyó duhajkodás elérte azt a határt, amit a férfi már nem tartott elfogadhatónak, és már csak a tehetetlenségi erő dramaturgiája érvényesült, akkor óvatosan felkelt a székről, csendben felhajtotta a támlát, – megvárlak a kijáratnál – súgta oda a fiának, és kisurrant a ruhatárba. Kiváltotta a kabátokat és még kikönyörgött egy kávét és Martinit a kasszát csináló büfésektől. Letette maga elé a poharakat a tükör előtt, rágyújtott, és megpróbált felfedezni valami különöset, valami árulkodót a saját szemében. Nem sikerült. A tükör gyenge minőségű volt, s egyszerűen nem létezett olyan nézőpont, ahonnan belenézve ne torzította volna el az arcát.

42

Jubileum Kolbász és Badi A széles ívben kanyarodó Opel felugratott a járdára, s épp hogy el nem ütötte a kapu előtt ácsorgó, zsebből szotyolázó Kolbászt. Badi vigyorogva ugrott ki a kocsiból, és becsapta az ajtót. – Ne majrézz, új a fék. – Megin’ másik járgányod van – állapította meg Kolbász, és a napraforgó héját ráköpte a szélvédőre. – Csak a zsaruk meg ne tudják. – Viccelsz? – nyitotta fel a csomagtartót Badi. – Egy rendőr a sofőröm. Gyere, segíts! Hosszúkás faládát húzott ki a csomagtartóból. – Mi a szar ez, hogy ilyen nehéz? – nyögött fel Kolbász, amikor megemelte a láda másik végét. Badi háttal belökte a ház ajtaját, aztán araszolva haladtak fölfelé a lépcsőn. – Nem tudsz olvasni? „Engine parts”. Azt jelenti: golyószóró. – Vicces csávó. Badiék harmadik emeleti ajtaja előtt letették a ládát a földre. Badi becsöngetett, de miután nem látszott semmi mozgás, előkotorta a kulcsát. A szomszéd ajtó kinyílt, s töpörödött öregasszony nézett ki rajta. – Jó napot, Tóth úr! Keresték. – Kicsoda? – lökte be az ajtót Badi. – Két olyan nagydarab. Azt mondták, visszajönnek. – Köszönöm – emelte meg a ládát Badi. – A felesége boldog asszony: maga mindig vásárol valamit a háztartásba – eredt utánuk a nénike. – Meg is hálálja; eszeveszett nagyokat kefélünk – csapta be az orra előtt az ajtót Badi. – Kíváncsi természetű a mama – nézett körül Kolbász. – Elvetted az Évát feleségül? – Frászt. Menj be! Ez már más. Másik nő. Más minőség. Na várj, előremegyek. Pazarul berendezett szobába léptek, Kolbász el is füttyentette magát. – Nem rossz. Hejre kis nyomortanya. – Ne tudd meg, mennyit gürcöltem érte. Mit iszol? Whiskyt vagy Martinit? – Sört – mondta Kolbász, és levetette magát egy fotelba. Aztán azonnal felállt, s egy levelet kotort elő a farzsebéből. – A Bolond küldi. Badi benyelt egy mohó slukkot, aztán kibontotta a borítékot. Kemény kartonra nyomtatott meghívó került elő belőle. – „Kedves Sporttárs! – olvasta Badi. – Szeretettel meghívjuk egyesületünk alapításának 70. évfordulója alkalmából rendezett bankettünkre, március 20-án, 18 órára.” Mi a fene?! Az milyen nap, az a huszadika? – Szombat – tépte el a szájától az üveget Kolbász.

43

– Kovács Imre egyesületi elnök. Micsoda? Már a Bolond az elnök? Nebazdmeg. – Az év végén leváltották a Stökkert. – Na, azt jól tették. Ritka hülye egy manus. – Már azt hittük, megin’ a sitkón vagy, hogy hetek óta nem láttunk a pálya környékén. Le is zakóztunk a textiles öregfiúktól. – Az csak egyszer volt, tündérem. Azóta okosodtunk kicsit: a kaptár örökre el van felejtve. Külföldön voltam. Oroszországban. Zsebre tettem egy köteg százdollárost, és elmentem kereskedni. – Nem rinyáltál, hogy levágják a fejed? – Á, semmi. Csak mosolyogni kell, mint az araboknál, és frankó vagy. Meg vittem magammal egy tolmácsnőt is. Ekkora didkói vannak. Kellemeset a hasznossal. – Te aztán tudod, hogy kell élni. – Tudnám én, a fene egye meg. Azzal együtt majdnem kezet csókoltam a határőrnek, amikor újra magyar földre léptem. – Na, akkor mit mondjak a Bolondnak? Eljössz? Ott lesz mindenki, a régi menők, akik onnan indultak. A Zahorán meg a Meggyesi. A kis Puci. – Figyelj ide. Nyomass le még egy sört, aztán visszarakjuk a ládát a kocsiba. – Nebazdmeg. – Azt hiszem, jobb lesz, ha kiviszem a telekre. Látod, mennyi helyet foglal el itt az előszobában. Az asszony biztos pipa lenne érte.

Ideges Nagy Jenő leszállt a HÉV-ről, és besietett a borozóba. Ha valaki nem tudja, hogy melyik vagonba kell szállni, ha érkezéskor első akar lenni a lángossütőhöz igyekvők vagy a borozóba tartók között, az várakozhat a hirtelen megnyúló sorok végén. A túlélésnek is megvan a technikája. Fröccsöt ivott, mert a sörtől eltiltotta az orvos. Az alkalmassági vizsgán minden lelete pozitív lett, úgyhogy lelkére kötötték a mértéktartást. Reggelire egy zsömlét meg kockasajtot, ebédre üres főzeléket és egy almát kapott csupán, így a fokhagymás lángos illata ördögi csábításként lengedezte körül. Lehajtotta a fröccsöt és gyorsan odébbállt. A leértékelt könyvek standja előtt toporgott kicsit, de miután látta, hogy az árak még az árleszállítás után se lettek emberségesebbek, átballagott a túloldali büféhez, s megengedett magának még egy fröccsöt. Végül is ez csak víz – győzködte a lelkiismeretét, de érezte, hogy ez rossz lépés volt, mert megkordult a gyomra. Elsétált a kifőzde előtt, és csak érdeklődésképpen benézett az ablakon, hogy lássa, mi a napi választék. Aztán lement a folyó partjára; bámulta a vizet. A pacalban irtó kevés a kalória – gondolta magában. Az ember nem is hinné. Nagyon kevés. Mint az uborkában. Vagy csak kicsit több. Nem vészes. Negyedik volt a kifőzde előtti sorban. Előtte egy kínai nő állt, modern csajkával a kezében. A tér közepén hangszórókat szerelt fel néhány ember, s a parton álló személyautóból kábeleket vezettek az aluljáró lépcsőjéig. Kopasz, pattanásos fiúk jöttek sötét ruhában, bohócbakancsban, és fekete zászlókat bontottak ki, amelyeken vörös fogaskerék virított. – Beszél angolul? – fordult hátra Idegeshez a kínai nő.

44

– Úgy gondolom – felelte szerényen a férfi. – Nem tudja, kik ezek? – érdeklődött a nő. – Kopaszok – legyintett Ideges. A kínai nő meglepően magas volt, divatosan öltözött és formás. Igaz is – gondolta Ideges –, mért lenne minden kínai törpe? – És mit akarnak? – firtatta a nő, miközben beleejtette a főzelékbe a fasírtot. – Balhét – morogta Ideges. Egy pillanatig tűnődött rajta, hogy van a balhé angolul. – Kis adag pacalt, simán. Just shocking the people here. – Tessék? – kérdezte az eladónő. – Nem értem. – Meg egy szelet kenyeret – fordult vissza a férfi. Előkotorta a tárcáját, s ugyanazzal a mozdulattal a sárba hullajtott egy kemény papírlapot. Fölkapta és beletörölte a nadrágja szárába. Lehet, hogy a bankettre csak meghívóval lehet majd bemenni. Újra megnézte rajta a dátumot. Március 20., szombat. A kínai nő még mindig ott állt mellette, pedig már lezárta az éthordót. – Le tudná fordítani, mit mond? – intett a tér közepén harsogó szónok felé. – Le – közölte Ideges kelletlen grimasszal. – Csak nem akarom. Fogta a pacalt és elindult az asztalok felé. – Koszonom szepen – hajolt meg a kínai nő. Ideges szeretett volna a folyóval szemben leülni, de csak egy tér felé néző széket tudott szerezni. Az asztalnál ülő idősebb férfi a gőzölgő gulyáslevesét hűtögette. Kiemelt belőle egyegy kanállal, aztán visszaengedte a műanyag tálba. – Tudják, mennyi volt tavaly egy lángos a Balatonnál? Kétszáz forint. És tudják mennyi lesz idén egy üveg világos sör? Háromszáz forint! Intézményes rablás! És kinek a segítségével? Ennek a munkásellenes kormánynak a segítségével! – tájékoztatta a szónok a téren áthaladókat. Néhányan meg is álltak, volt, aki bólogatott, de legtöbben tartózkodtak az érzelemnyilvánítástól. Csak egy kissé kapatos polgár bravózott önfeledten. – Ez az, Berda, adjál nekik; ne gondolkozz, csak lökjed, ahogy jön! A néptribun elhárította az ölelő karokat, elvonult a háttérbe, s a szónoklást helyettese vette át. – Jóarcú csapat – jegyezte meg az idősebb férfi, s megfújta a kanalában vörösen csillogó gulyást. Míg a leves hűlt, már elrágta a kenyerének a felét. – Húsz fillért nem bíznék rájuk, ha felvetne a pénz, akkor se. Ideges komoran kanalazta a pacalt. Tekintélyes adagot adtak, kellemesen csípős szafttal, de gyorsan hűlt. Ezek a mi jelszavaink – gondolta –, és ezek a majmok most mind lejáratják szépen. Beszélnem kell a Köszörűssel. Valamit csináljanak, mert ez így nem frankó.

Apuka Éjjel két óra körül járt, amikor Apuka pofára esett a lépcsőn. Bakancsa megakadt a friss beton rücskeiben, s ő arccal előre a szemközti lépcsőkre bukott. Ezt már nem tudom kivédeni – suhant át az agyán, miközben karját és fejét keményen beleverte a befejezetlen lépcső grádicsaiba. Szerencséje volt, nem törte ki a nyakát, sőt el sem ájult, de az esés minden porcikáját megdolgozta, s mint valami gyeplőt, úgy rángatta meg a hátizmait. Ült a betonon, és érezte, hogy koponyája tetejéről lassan csurogni kezd a vér, végigfolyik a homlokán, s az orráról a földre cseppen. Pár pillanatig mozdulni sem tudott, csak kancsalító szemmel figyelte a 45

vércseppek útját. Olyan hirtelen történt az egész, hogy megijedni sem volt ideje. Annál jobban megrémült Aranka, a portásnő. Nagyot sikoltott, amikor meglátta, hogy Apuka ügyetlen bukfencet vet a lépcsőn, és sebesen oda is futott volna hozzá a gyárudvar közepéről, ha ebben nem akadályozza meg irdatlan testsúlya, így is elég gyorsan odaért a feltápászkodó férfihez, aki felült ugyan, de a derekát kiegyenesíteni nem tudta. – Mentőt kell hívni, Mamicsek – nyögte ki. Hamarosan kollégák kisebb csoportja gyűlt össze Apuka körül. – Ne mozogj, lehet, hogy a gerinced is eltörött – nyugtatta Kovalszki a gépműhelyből. – Ne reménykedj – erőltetett ki egy vigyort Apuka. – Nincs olyan szerencsétek. – Jaj, szegény feleséged biztosan nagyon meg fog ijedni. Hívjuk fel most, vagy csak reggel? – kérdezte Valika, a meós. – Külön élünk – tapogatta véres feje tetejét óvatosan Apuka. – Bocsánat, nem tudtam – restelkedett Valika, s egy csomag papír zsebkendőt dugott a férfi kezébe. Mentőautó fordult be a kapun, és megállt a kis csoport mellett. – Ön a sérült? – kérdezte Apukát a kiszálló mentőorvos. Apuka meglepetten tekint fel rá, majd végignézett saját magán, ahogy a vértócsa közepén ült, s kissé ingerülten válaszolt: – Mi az, bazmeg, kevesled, vagy mi van? Besegítették a mentőkocsiba, s rövid vizsgálat után elindultak a kórházba. – Hol fáj? – kérdezte az orvos. – Mindenütt, de főleg a hátamon – nyögte Apuka. – Hányingere van? – Majd lesz, ha a tükörbe nézek. Az ügyeletes kórház a város másik végén volt, s érkezésükkor mindenki boldogan aludt, csak egy álmatlan nőbeteg cigizett a bejárat előtt pongyolában. A földszinten horkoló biztonsági őr is csak a második emeleti lépcsőfordulóban érte utol őket. Kis időbe került, amíg mindenkit felébresztettek, de aztán a páciens szakszerű ellátást kapott: az ügyeletes orvos csipeszbe fogott vattával úgy-ahogy megtisztította a sebeit, egy fűtetlen helyiségben megröntgenezték, aztán kiültették a folyosóra. Kisvártatva fiatal nővérke szaladt el előtte, s futtában egy papirost nyomott a kezébe. Csönd lett, csak az egyik kórteremből hallatszott ki a horkolás. Apuka tanácstalanul üldögélt egyik kezében levetett holmijával, másikban a papírral, s fogalma se volt, hogy ezután mi következik. Végül is megkérdezte az ablaknyílásban üldögélő biztonsági őrt, hogy mi az ábra. – Télak – mondta az. – Lehet menni. Apuka az első hajnali villamoson zötykölődött, s az álmos szemű, korán kelő melósok gyanakodva nézegették vérrel összekent képét és csatakos munkaruháját. Bár a mellette lévő hely üres volt, senki sem bátorkodott elfoglalni. „Sebtoilette után otthonába bocsátva. Diagnosis: Abrasiones” – állt a papíron.

46

Nagyon szép – gondolta Apuka. Ez biztosan a „Szerelmi álmok” latin címe. Egész úton kifelé bámult az ablakon, hogy elkerülje utastársai tekintetét, s amikor egy jól világított megállóban arcának tükörképe megjelent az üvegen, már tudta, hogy ha ebben az állapotban toppanna be a jubileumi bankettre, biztosan halálra zrikálnák.

Kopasz Nem tudom, honnan veszi, hogy öreg – gondolta Antos. Míg alszik, az arca sima, nyugodt. Gyűröttségnek nyoma sincs rajta; szelíd félmosoly játszik ajkain, még fekete haja is olyan rendezetten keretezi arcát, mintha fényképezéshez lenne eligazítva. Tétovázott, hogy megmozduljon-e, s ezzel véletlenül felébressze Annát, vagy várja meg, míg a sötétítő függöny résén bekúszó fénynyaláb eléri az asszony meztelen vállát és cirógatásával ébrenlétre csiklandozza. Lassú vágy kélt benne, nem igazi, inkább a vágy utáni langymeleg kívánkozás, élveteg, kezdődő kis vágy. Felhajtotta a paplan szélét, és megcsókolta az asszony feszes, de mégis lágy emlőjét. Vállára fordult, s oldalába belenyilallt a fájdalom. – Én vagyok az öreg – gondolta. Combján érezte az asszony combjának forró, rugalmas húsát. A hátán alszik, ahogyan én nem tudok. Kissé körülményesen, de nagyon óvatosan lecsúszott az ágy végébe, míg egyik lába leért a padlóra. Apró, puha csókot lehelt az asszony bokájára, majd a színes pasztellfoltokkal díszített paplant félrehúzva ráhajolt a hajnali homályban felsejlő fehér combokra. Gyöngéden alányúlt és megemelte az asszony bal lábát, s leengedte a kanapé mellett a szőnyegre, ugyanabban a pillanatban heves, gyors csókokat nyomott a combok belső oldalára. – Ne bolondozz, édesem – suttogta félálomban az asszony. – Ne bolondozz már, hallod –, ismételte meg, de önkéntelenül is kijjebb csúszott az ágy széle felé, hogy segítsen. Antos már a padlón térdelt, s fejét befúrta a széttáruló combok közé. – Kimerítesz teljesen – suttogta az asszony, és háttal fordult Antosnak. A takaró rövid volt, s a reggeli nap a bokájukat melengette. – Keress magadnak egy hozzád illőt. Fiatalabbat. Antos félrehajtott egypár csapzott hajszálat az asszony nyakáról és megcsókolta enyhén verítékes bőrét. Anna egyik kezével hátranyúlt, ujjai végigsiklottak Antos hasán, aztán megtalálta, amit keresett. Antos előző nap kifestette a konyhát, s reggel kíváncsian sietett ki, hogy megnézze az eredményt. Elégedett lehetett a munkájával, mert bár a festék még nem száradt meg mindenütt, azért a fal hófehéren világított, és sima volt, mint a tükör. – Gratulálok, mester – veregette meg a vállát Anna. – Ha beenged a konyhába, csinálok magának reggelit. A konyha szűk volt, mint minden lakótelepi lakásé, s míg Anna a rántottát készítette, Antosnak háromszor kellett arrébb ülnie, hogy ne legyen útban. Míg Antos evett, az asszony kávézott, elszívott egy cigarettát és mosolyogva figyelte a férfit, majd kihozta neki a szobából a megmaradt muskotályt.

47

A konyhaablakból a szemközti tízemeletes aljára lehetett látni, a koszos átjáróra, s egy telefonfülkére, amely mellett kis kupacban hevertek a kitört ablak üvegmorzsái. A teljesen üres, vasárnapi utca fázósan húzódott végig a rideg betonépületek között a folyóparttól a vonatsínekig. – Szombaton jössz? – kérdezte Anna, mintegy mellékesen, s elnyomta a cigarettát. Egymással szemben ültek az alacsony konyhai székeken. – Szombaton van a bankett – nyelte le Antos az utolsó korty bort. – Biztosan elhúzódik, ha elkezdünk pofázni. Ha akarsz, eljöhetsz velem. Legalább megismered ezt a lökött bandát. – Na és hogy mutatnál be? – kérdezte Anna tettetett vidámsággal. – Mint az anyósodat vagy mint a házvezetőnődet? – Mint a menyasszonyomat – mondta komolyan Antos, és letette a poharat. Az asszony szétnyíló selyem pongyolában ült előtte, mezítláb, ahogy szokott, s Antos keze már ki is nyúlt utána. Anna felvette a cigarettásdobozt, de Antos lefogta a kezét és magához húzta. Arcuk egészen közel került egymáshoz, s az asszony ráereszkedett Antos combjaira. A laza pongyola félrecsúszott, s a férfi egy pillanatra, egy ingerlő érintésre megérezte mellkasán Anna melleit. – Akkor pénteken jövök – suttogta. A kis háromlábú szék megreccsent alattuk. – Nem, az nem jó – tiltakozott Anna. – Andi nálam alszik. A lányom újra találkozgat a volt férjével. Bolondabb, mint az anyja. Antos belecsókolt az asszony nyakába; érezte rajta a friss parfüm illatát; az ablakon át pedig azt látta, hogy egy kisfiú nekihajt kerékpárjával a járdának, nagyot esik, aztán térdeit dörzsölgetve, pityeregve ül az aszfalton. Két kézzel húzta magához közelebb Anna tomporát, s érezte, hogy hirtelen minden segítség nélkül egymáshoz illeszkednek. – Mit akarsz, te?! – suttogta Anna. – Ez ugye csak játék? Ez ugye nem komoly? Igaz? – Igen, ez csak játék – dörmögte Antos. – De nagyon komoly játék.

Rozoga és a Bolond – Figyelj ide, preszident – csapta be a kocsi ajtaját Rozoga –, én nem nagyon csípem az ilyen össznépi banzájokat. Az öregfiúknak szívesen összeütök egy brassóit, kicsit dumcsizunk, és passz, mindenki hazamegy négykézláb. – A brassói nem is rossz ötlet – gondolkodott el a Bolond. – Az tényleg mindig marha jó volt a bajnokságok utáni bulin. És biztos, hogy meg is tudnád csinálni. – Száz embernek? Meg vagy te húzatva. – Bár az is igaz, hogy nem mindenki kaserolja a fokhagymát – gondolta tovább a Bolond. – És már nem is igen maradt rá idő. Holnap mindent le kell rendezni. – Ez már ahhoz is kevés, hogy a krumplit megpucold. Rendelsz száz hamburgert meg pár láda kólát, aztán csókolom – intézte el a problémát Rozoga. – Hamburgert? – nézett rá megütközve a Bolond. – Figyelj; föl kell vennem a két részegest, elviszem őket a telekre, kezükbe adom a fűrészt, s addig nem jövök le, míg neki nem kezdenek a munkának, de utána találkozhatunk. Tudok egy jó hidegkonyhát a Fő utcában.

48

– Jövök veled – nyitotta az ajtót a Bolond. – Délig úgyis ki vagyok tiltva a lakásból. A részegesek a Duna-parton laktak, az egyik üdülő végében, egy szerszámkamraszerű épületben, de nem voltak otthon. Az ajtó nélkülözte a kilincset, úgyhogy Rozoga, nyomában a Bolonddal, az egyesület elnökével akadálytalanul hatolhatott be, de aztán vissza is hőköltek, ahogy a szakadék szélén szokás a rajzfilmeken. A kamrában büdös volt és hideg; a bútorzat két lomtalanításból beszerzett rekamiéból meg a műanyag lavórnak fenntartott, csővázas kerti székből állt. A rekamiékon gyanús kinézetű, megzsírosodott paplanok hevertek összegyűrve. – Papa, hol van a közelben egy olcsó kocsma? – kérdezte Rozoga a kertben sertepertélő gondnokot. – Lejjebb a parton van egy borozó, a Fosatós. A Sirályon túl. Már ha a Bencééket tetszik keresni. A két részeges valóban ott tanyázott a borozó előtti támlátlan padon. Gyűröttek voltak, szőrösek és kialvatlanok, s miután a kocsiban már nem fújdogálta őket a könyörületes folyami szellő, meglehetősen büdösek is. A Bolond, aki előzőleg kissé erősnek tartotta a kocsiillatosító fenyőszagát, most boldogan üldögélt a kis zöld papírfácska védelmében. Már azt is értette, miért van a hátsó ülés nejlonzsákokkal lefedve. – Éppen indultunk volna, főnök – mondta a kopaszabbik részeges, miközben egyik körmével tisztogatta a másikat –, de még rendet kellett csinálnunk a kéróban, mert ez a majom tegnap úgy bebaszott, hogy leverte a piperepolcot. – Reggeliztetek már? – kérdezte Rozoga. – Még tegnap – mondta a borostásabb részeges. – Elvették tőlünk az áramot, mer’ valamelyik nap véletlenül leszakadt a hősugárzó a falról. – Azt tudjátok, hogy ma be kell fejeznünk a melót, mert különben mehet mindenki világgá?! – Nyugalom, főnök, ma kész leszünk, az tuti – esküdözött félszívvel a kopaszabbik. – De azért jó lenne egy darab kolbász, főnök, mert nagyon savas a belem. Ez a bor olyan, mint az ecet. Egy rongy elég lenne, aztán majd levonná. Éhesen nem túl frankó melózni. – Megmondanád, hogy mi a farokból vonjam le, amikor még az égvilágon semmit se csináltatok? Tegnap is otthagytátok a kissrácot, hadd szenvedjen egyedül. – Tegnap be kellett vinni a kutyát az állatkórházba, mer’ majdnem megdöglött a nyomorult. – Miféle kutyát? – A gondnokét. – Nektek kellett bevinni – bólogatott Rozoga. – Oké, majd én hozok reggelit, de ha ma is átbasztok, mentek a levesbe. Csendben hajtottak tovább, s Rozoga megpróbálta elkerülni a Bolond tekintetét. A hegy aljánál kanyarodtak be egy telekre. A kivágandó nagy körtefát már kidöntötték, de még rajta volt a teljes ágkorona. – Elkezditek itt, és mentek szépen sorba – mutatta be a láncfűrész használatát Rozoga. – Csak nyugiban, ha levágod a lábad, nem nő ki újra. – Válogatott embereid vannak – nyugtázta a Bolond, amikor újra beültek a kocsiba. – Ez a jobbik csapatom – legyintett Rozoga, és kifarolt a kertből. – De hol a bánatban találok én itt egy hentest?

49

Kicsit messze kellett menni, s mikor visszaértek a kiló főzőkolbásszal meg a vekni kenyérrel, a telken nem láttak senkit. A körtefa majdnem sértetlenül feküdt a földön. Pár gallyat ha lefűrészelhettek róla. – Bence! Bence, hol a francban vagytok! – süvöltött Rozoga. A részegesek a ház mögül kerültek elő. Kicsit imbolyogtak. Lehetett náluk valamilyen rejtett tartalék. – Beszart a fűrész, főnök – közölte a kopaszabbik. – Mi a jóistent csináltatok vele? – Semmit – tette a szívére a kezét a borostásabb. – Egyszer csak azt mondta: nyekk, és föladta. A legszarabbat sózták magára a kölcsönzőben. Rozoga a fűrészhez rohant, még megpróbálta beindítani. Nem ment. – Be van dugva? – kiabált hátra a ház körül ácsorgóknak. – Be hát – biztosította a kopaszabbik részeges. – Akkor húzd ki és dugd be fordítva – kiabált Rozoga. A fűrész egy pillanatra fölpörgött, aztán ismét leállt. – Kajáljatok meg, addig hozok egy másikat – szólt ki a kocsiablakon Rozoga. – De el ne tűnjetek nekem, mert akkor kalap-kabát. – Meg tudják főzni valahol a kolbászt? – kérdezte a Bolond, amikor megálltak egy lámpa előtt. – Á, nyersen szeretik – rázta a fejét Rozoga, és gázt adott. – Nézd meg, már mentem száz kilométert, és még nem csináltunk semmit. Félúton voltak a kölcsönzőből visszafelé, amikor eleredt az eső. Vastag özönben hullott, az ablaktörlő alig győzte elterelni. Rozoga szaftosan káromkodott, de ez sem segített. A telken már nem találtak senkit. – Marhára esett az eső, főnök – utánozta a részegeseket a Bolond. – Azt hittük, a héten már el sem áll. – A rohadt életbe – dühöngött Rozoga. – Este jön a fáért a kocsi. – Tudod mit – javasolta a Bolond –, gyere át hozzánk ebédelni, aztán, ha eláll a zuhé, kijövünk és jó pénzért segítek fölaprítani. A hidegkonyhát majd felhívjuk telefonon. Rozoga bólogatott, nem szólt semmit, csak szúrós szemekkel nézte az eresz alatt ázó, eldobott fél kenyeret. Éppen indultak volna vissza, a Bolond felesége már a kávéscsészéket mosogatta, amikor Kolbász betoppant. Lucskos cipőjében a szoba közepéig rombolt, s nyomában hatalmas sárfoltok tűntek fel a szőnyegen. – Nem hallgattátok a rádiót, hülyék?! Nem, mi? Az éjjel lelőtték a Badit! Ott a hegyen, ahol fenn voltam vele hétfőn, ott lőtték le. Mit néztek? Ez nem kamu! Lelőtték a Badit... Mire Rozoga, a Bolond és Kolbász felaprította a körtefát, előkerült a két részeges is, és kikunyeráltak a főnöküktől egy Adyt előlegbe a következő hétre tervezett kéményrombolásért. Rozoga megvárta velük a felaprított fáért érkező teherautót. 50

A bankett – Előbb zavarlak el téged, mint a kutyát, mondtam neki. Tiszta dili lett: annyira gyűlöli azt a szegény dögöt, hogy az nem is igaz. Apuka és Rozoga a székház teraszán cigiztek. A nagyteremből áradó fény megvilágította előttük a futballpálya középső részét és a kezdőkörben felejtett vonalazógépet. Bentről zene szólt, vidám társalgás zaja hallatszott, s a széles ablaküvegen át látni lehetett, ahogy a kisebb csoportokba verődött, megereszkedett pocakú régi sporik egymás vállát lapogatva, a sörtől kissé nekivörösödve adomáznak. Rozoga ki nem állhatta a kutyákat, ennek ellenére megértően bólogatott Apuka szövegére. – A kutyával állandóan foglalkozni kell, mint a gyerekkel. Azt hittem, ti jól megvagytok. Mármint te meg a Zsuzsa. Apuka megtapogatta homlokán a sebtapaszt, aztán megvonta a vállát. – Hát, persze. Megvagyunk. Csak mindig a zsozsó. Tíz rongyba került a kutya, és az asszony valamelyik nap rajtakapta a gyereket, hogy Túró Rudival eteti. Azóta nem állunk meg előtte. – Túró Rudival? – rökönyödött meg Rozoga, és elpöckölte a csikket a sötétbe burkolózó kézilabdapálya felé. – Kösz’, haver – hallatszott lentről –, de hagyhattál volna egy nagyobb rigót. – Te vagy az, Kolbász? – hajolt ki a korláton Apuka. – Mi a frászt csinálsz ott lenn? – Csak kicsavarom a zoknim. Nem lehet beférni a klotyóra. – Gyere fel – szólt le Rozoga. – Akarok valamit mondani. – Nem igaz. Itt már rárántani se lehet nyugodtan. Hát hogy maradjak így edzésben? – Valamit akartál mondani – fordult vissza Apuka. – Én? – kérdezte meglepetten Rozoga. – Hát, igen, a... várj csak... – Figyelj ide, én már olyan szenilis vagyok, hogy... – Na nálam nem lehetsz hülyébb – szögezte le Apuka. – De. – Na, jó. Ha ragaszkodsz hozzá. Apuka ugatva nevetett, Rozoga pedig megvárta, amíg befejezi. – Nem hiszed el, de tegnap egész nap azon gondolkoztam, hogy hívták azt az izomlazító kenőcsöt, amit te meg a Sallai használtatok. Halálra tud bosszantani, ha nem jut eszembe valami. D-vel kezdődött a neve. Furcsa szaga volt. – Gerosan. – Gerosan! Az az! Bassza meg... Ideges és Kopasz léptek ki az ajtón, utóbbi még menet közben sem vette el a szájától a sörösüveget. – Nem bírom azt a dörzsölt, rafinált dumáját; egyszerűen nem bírom hallgatni. Mindenkit hülyének néz. Ideges felindultságában először kigombolta divatos öltönyét, aztán vissza.

51

– Adjatok egy cigit, mert hazamegyek. – Fogadok, a Stökkerről van szó – nyújtotta oda a dobozt Rozoga. – Naná! Mit vártál? De az is mind hülye, aki arra szavazott, hogy benne maradjon az elnökségben. – Nyugi – szólt közbe Apuka –, nincs itt már mit ellopni. – Nincs?! – fújta ki a füstöt Ideges. – Nincs?! Jobb, ha tőlem tudod meg, tündérem, hogy mi is ki vagyunk rúgva. Igen. Mehet, ki merre lát. A klub szolgáltatásait elsejétől csak az aktív, igazolt sportolók vehetik igénybe ellenszolgáltatás nélkül. – Hülyeség – rázta a fejét Rozoga. – Ezt már a Bolond találta ki? Nem komplett az a pali. – Frászt – legyintett Ideges. – A Bolond csak falnak kell nekik: ezek belőle is bohócot csinálnak. – Hívjátok ki – szólt oda Apuka az ajtón kilépő Kolbásznak, aki erre tétovázva megállt. Két üveg sört tartott a kezeiben, és az egyikkel próbálta a másik kupakját lepöckölni, miközben a díszes emléklap, amelyet az ünnepségen kapott, lassan kicsúszott a hóna alól. – Mi van? – kérdezte kissé bambán. – Majd én bemegyek érte – indult az ajtó felé Rozoga. – Az van, hogy vége az esti fociknak – nézett utána Ideges. – Az van, hogy miattunk megy csődbe a klub. Az van, hogy szarnak a pofánkra. A többiek kissé meglepetten néztek rá, hiszen az Ideges sose káromkodott; még akkor is csak annyi fakadt ki belőle, hogy ejnye, amikor a Badi nyolcgólos SMTK-vezetésnél a hóna alatt cifrázva akart bedobni egy ziccert, a labda megakadt a könyökében, s az indításból az ellenfél bevarrta a kilencediket. – Húzd meg – nyújtotta oda az egyik üveg sört Kolbász. – Diétázom – közölte Ideges, miközben azt látták, hogy a Bolond háromszor is színpadiasan széttárja karjait a Rozogával folytatott társalgás alatt, mire az legyintve otthagyja. – Add ide – nyúlt a sörért Ideges, és a pálya felé fordulva legurgulázta az üveg tartalmának jó felét. Némán álltak a tavaszi éjszakában és nézték a pálya nedvesen csillogó füvét. – Ilyen azért régen nem volt – szólalt meg végül Kopasz. – A Pajer letépte volna a Kutyatej fülét, ha kinn felejti a vonalazógépet. Reggelre beleköt a krétapor. – Ez is marha gyorsan megtanulta, mit kell mondani – sziszegte Rozoga, amikor visszaért hozzájuk. – Semmi se számít. Se a nyolc bajnokság, se a hűség. Semmi. Csak a mosatás meg a villanyszámla. – Merre mész? – kérdezte Ideges, és letette az üveget. – A Lajos utca felé – bólintott Rozoga. – Akkor jövök veled. – Én is – csatlakozott gyorsan Kolbász. – De ezt azért nem hagyom itt nekik – csúsztatta a zsebébe a sörösüveget. – Nyeld le, mert a kocsiba nem ülsz be vele – rázta a fejét Rozoga.

52

Apuka és a Kopasz is kiitták a sörüket; az üvegeket szép rendben leállították a terasz korlátja alá, és libasorban átvonultak a még mindig zajosan nyüzsgő termen. Csak a földszinti bejáratnál álltak meg elbúcsúzni. – Ott felejtetted a teraszon – nyújtotta át Kolbásznak az emléklapot Apuka. – Csesszék meg – köpött ki Kolbász. – Inkább adtak volna egy kis korpát. – Jó, de ne hagyd itt; majd kidobod otthon – nyomta a kezébe Apuka. – Na, jössz vagy itt alszol? – kérdezte Kolbászt Rozoga. Ideges már benn ült a kocsiban. – Kösz’, de azt hiszem, inkább leerőltetek még egy felest valahol – emelte fel a kezét Kolbász. – Szerdán bemegyek a kórházba Badihoz. Ha esetleg valaki... – Hát, még beszélünk róla. Majd elfelejtettem: csütörtökön számítok rád a bontásnál. Szevasztok. Rozoga becsapta az ajtót, és áthajtott a székház előtti hatalmas tócsán. – Megyünk a buszhoz? – kérdezte a Kopaszt Apuka. – Szevasztok – köszönt utánuk Kolbász. Intett, mintha az ellenkező irányba indulna, de rövid toporgás után visszament az épületbe. – Gyere csak ide, papa – szólt a büfésnő a férjének másnap hajnalban, amikor a bankett romjait takarították el. A férfi odalépett a kék köpenyes asszony mellé, és ő is kitekintett az ablakon. Elkent, de jól látható kacskaringós mészbetűkkel ez virított a futballpálya serdülő, zöld füvén: Nyajjátok ki!

53

Gaudeamus, avagy a Kamaz Már mák, azt látom abból, hogy kenyeret kér a fasírozotthoz, mintha nem lenne abban elég. Csak fűszer meg száraz zsömle, azt se tudni, hogy mi tartja össze, és van pofájuk elkérni érte egy húszast. Amíg sorban áll a pultnál, beoldalazok a rötyire és kicsit lenyalom a hajam, aztán néhány csattal hátratűzöm a fülem mellett. Ó, szívem, kunkorodik rajtad a foncsor, moss kezet és térj vissza balettlépésben; vár a Nagy Maci: három deka rizling gépi kólával; pénzhez jutott az embered... Amikor visszamegyek, az újságon könyököl, világos színű kezeslábasa ujjával már le is dörzsölte róla a friss nyomdafestéket. Okos cég, krémszínű munkaruha egy sofőrnek. Rögtön meglátszik rajta minden, moshatnám naponta, ha nem rázna a mosógép: múltkor is levitt a kövezetre, „s egy-egy szívdobbanásra hőkölök remegve”, ez hogy jutott eszembe, negyedikben indultam vele a szavalóversenyen, bizony; teljesen összezsírozza a Sportot fasírtos kezével a nagy totószakértő. Kidobott pénz az is. Eszmélj fel, picim, mondom, társaságban vagy, de csak értetlenül rám pislant a pohara fölött, aztán egy kettest ikszre javít. A kabátot ugyan nem gombolom ki, mert alája csak a mackófelsőt kaptam fel, de azért láthatni, hogy őrzöm az alakom. Reggel is, amikor jövök visszafelé a köhögésből a rózsás függöny mögötti kengurucsaptól; falikút, azt mondja az ingatlankezelős, és így mindján más, szóval mászkálok gyufa után kutatva, kezemben az első cigivel, kibomlott pongyolában, meztelen, hát megint ott áll az a fiúcska a pincekérónk ablaka előtt, meghajolva, ahogy illik; hátán stoplámpás iskolatáska, s les befelé, leshet, mert a volánkezelő este elfelejtette elhúzni a sötétítőt. Lusta felmászni, hogy megigazítsa a görgőket, pedig megígérte, de hát még csak pár hónapja, hogy leszakadt. Telik az idő, fejlődik a technika, úgyis motoros spalettát veszünk majd, hirdetik agyba-főbe. Lehet, hogy letiltanak a Kamazról, mondja végre, s a szája széle zsíros, bajszán morzsa bizonytalankodik, hogy leessen-e, azt meg sem kérdi, hogy én éhes vagyok-e, és a papírszalvétába beletörli az orrát. A nővérem szerint ez a természetes modor, nincs benne megjátszás semmi, csak én nem tudom értékelni, csak én játszom az eszem vég nélkül, pedig mindössze annyit merészeltem volna elmondani, hogy a sógora helyett minden reggel nekem kell kiguberálni az aprópénzt, mert kiröhögnék, úgy remeg a keze, amíg be nem nyesi az első kétdekást, és még szétszórná a pénztár körül a bélásokat, mint a vetőmagot. Éjjel meg hörög ez az egyszerű, de jó ember, méghozzá nagyon. Levesznek, mi az, hogy levesznek, tudtommal állandóan túlóráztok, mert kevés a sofőr. Igen, de engem ki akarnak csinálni, mert túl sokat tudok, mert túlságosan is ismerem a kisded játékaikat... és most kapóra jön nekik, fellöktem két biciklistát a rátóti elágazásnál, közvetlenül az erdő után... A filmekben ilyenkor csend következik, aztán a szenvedő asszony beledugja az orrát a pohárba, és dönt: következzék bár száműzetés és kényszermunka, szíve választottja mellett kitart; de engem megbüfögtet a Maciban a kóla. A szomszéd asztalnál felröhög a fiatal pár, sose láttam itt őket; a fiú mindkét bakancsa fönn az asztalon. Milyen bunkó és milyen szép, istenem. Lehet vagy gimnazista, ha még van ilyen. Van hát. Ellógtunk az utolsó óráról, lófráltunk a piacon, s papírzacskóból ettük a szilvát a kancsal Sebestyénék lépcsőjén ülve, az összeomlani készülő jéggyárral szemben, s napozás közben a vállára dőltem, és talán minden perc közül ez volt az utolsó szép, de tényleg.

54

Meghalt valaki, kérdem, s nem nézek rá, csak a „Hitel almá”-t figyelem a pult fölött, meg a sebtapasszal átragasztott árjegyzéket, és a kabát mély zsebéből előkotrom az utolsó cigim. A hátam közepe viszket, pont ott, ahol cukorspárgával erősítettem vissza melltartómra a leszakadt kapcsot. Nem kellett volna masnira kötni, csak csomóra. Nem, nyögi ki, de biztos, hogy följelentenek, mert nem álltam meg. Észre se vettem. Úgy jöttek utánam. Látom a szemén, hogy ez nem minden, hát csípek egy darabot a kenyérből, amit meghagyott, s közben rájövök, hogy az életem biztosan nagyon nyugodt lenne nélküle, még talán ki is kupálnák kicsit a sitten. Befőttet vinnék neki, cigit meg a Füles Évkönyvet, és kibékülnék a házmesterékkel, amíg benn van. És kiváltanám az órám a zéből. A keze remeg, ahogy belögyböli a bort, három deci tisztán, méghozzá mádi. Édes bor a fasírthoz. Fostam, mondja, mert a svarcból jöttem homokkal a Légrádinak, de épp ott tökölt nála a buzi nagy tartályos mészszállító, és várnom kellett, hiába zsákolták ki semmi perc alatt, ők is svarcban, naná, de nekem már a gyárban kellett volna lennem, nehogy Kapszalics hülyét kapjon, hiszen megígérte, hogy megbuktat, s amilyen genyó, meg is teszi. A válla fölött látom, hogy a fiú és a lány nagyon jól mulatnak rajtunk, nem is leplezik. A fiú utánozza a kilötyögtető, remegő kezet, vihognak, ő ül velem szemben, de kihívóan semmibe veszi megrovó tekintetem; az inge köldökig nyitva, izmos, egészséges, öntelt fiatal állat, amilyen az én emberem is volt, amikor Lapaj felüzent vele az udvarról Veruska tanárnőnek, s ő berontott az ajtón egy szál gatyában, ami kék volt, emlékszem, oldalt sliccelt, s mi, tejszagú, szende szüzek, felriadva a művészettörténet porszagú álmodozásaiból, láttuk, hogy ott áll az ajtóban, nyeglén, mint Dávid, liheg, izmos felsőtestén verejték-cseppek, és a vállán vörös salakkal hintett horzsolás, lábszára férfiasan szőrös, és nem is hallottuk, hogy mit mond, de azt láttuk, hogy a Veruska tanárnő szeme is megvillan, kurtán felel, s ő bólint, a hátán vibrálnak az izmok, ahogy fordul, s még egyet villan fehér zoknija; két piros csík volt rajta a tornacipő fölött, becsapja az ajtót és dobogva leszalad a lépcsőn. Kérsz még egy Macit, kérdezi; hát persze hogy kérek, rendezem a képem, kiiszom az utolsó kortyot, már olyan, mint a Fagifor, és a kezébe adom az üres poharat, megtörik rajta a gyenge fény, utána nézek; szédülök kicsit, de megrázom a fejem és minden rendben, csak a pulóver szakadt a hóna alatt, meg az overall feneke fekete. Kenyeret ne felejtsünk el venni, ha még nyitva van valami egyáltalán. Meg egy villanykörtét a vécébe. Tudod, ki fog nekik alapbérért kocsit slagozni a garázsban, mondja haragosan, amikor visszajön, inkább otthagyom őket a francba. A tálcán rajta van a visszajáró pénz is; óvatlan voltál, drágám, ez legalább négy kiló. Most kellett felváltania, tehát amit az előbb vett, az másból volt, lehet, hogy egy másik Adyból, amelynek már a seggére is vert. Gyorsan elkapok egyet, kenyeret kell venni, cigit meg sót, és még volt valami. Csak pofákat vág, nem szól semmit, tehát több lóvé is van nála, már ordítana, ha ez lenne minden. Egy bélás legurul a tálcáról, s ahogy megfordulva fölkapja a padlóról, a feje a hajlástól azonnal vörös lesz, meglátja a szemtelenül vigyorgó srácot, felegyenesedik, odalép az asztaluk elé, és lelöki az asztalról a fiú bakancsos lábát. Rajtam röhögsz, kisfiam, kérdi, és a nagy, redvás mutatóujját beledugja a fiú fröccsébe, megkeveri vele, aztán lenyalja. Akkora mancsa van, mint másnak bundakesztyűben. Mert ha igen, közli a sráccal, akkor olyat belevágok a pofádba, hogy karácsonyig nem mehetsz emberek közé! A fiú megszeppen, az emberem van vagy százhúsz kiló, csak tessék-lássék pofázik vissza, hogy a lány előtt ne égjen nagyon, és szerencsére ennyiben is maradnak. Én már tudom, hogy nem szabad beleavatkoznom, mert rajtam csattan az ostor, csak nyelek egyet ijedten a Maciból.

55

Marha könnyen veszik ezek az életet, mondja, amikor visszaül, nem látszik rajta, hogy ideges, de én tudom, hogy a látszat csalóka, még nem dőlt el, hogy a kedve robban vagy lecsillapszik és megdermed, mint a láva. Honnan az anyjukból veszik ezt a szemtelen önbizalmat, folytatja, és gurgulázik egyet a savas mádiból, honnan az anyjukból veszik a bátorságot. Le kéne tiltani őket az útról. Ha tudni akarod, egy cseppet sem sajnáltam őket, még ha fostam is kicsit, mert úgy feküdtek ott a krumpliföldön, mint aki sose kel fel: abban a kerékpáros-maskarában, sisakban, szétszakadva rajtuk minden, és ott jajgatott körülöttük az egész csapat, mert voltak vagy harmincan, és a legtöbbnek a bringája is ért annyit, mint a mi összes bútorunk meg a tévé, és én úgy gyűlöltem őket abban a pillanatban, hogy legszívesebben beléjük tolattam volna a Kamazzal. Nyugi, mondom, ne kiabálj, már mindegy. Ami történt, megtörtént, ha nem esett nagyobb bajuk, akkor minden helyrehozható, igen, ezeket mondom, de jól tudom, hiszen évek óta nagyon is jól tudom, hogy már minden menthetetlen, de ebben a pillanatban végérvényesen megértem, hogy az emberem, akihez tartozom, végleg föladott mindent, amit valaha is terveztünk, csak halogattunk mindig, s hogy pontosan azoktól választja el ez az utolsó szakadék, akiket szeretnie kéne, akik törekszenek valamire, akik maguk alakítják sorsukat, akik folytatni akarják az életet, nem csak legyinteni rá, s akik nem elégszenek meg azzal, hogy elgyávultan lessék a sors vadon nőtt bokraiból, hogy mi történik az utakon. Nézem a kezemet, este feltétlen kifestem a körmöm, kell még legyen a hígítóból, borzalmasan néz ki a lepattogzott lakk. A fiú feladja a lányra a kabátot, és komolyan nagyon szépek: a lány szőke Kleo-frizurás, hosszúcombú, biztosan sportol, s csak most látom, hogy mindkettőjük kabát-hajtókáján ott a halványkék szalag, rajta az évszámok tussal. Apuci elüldözte őket, hurrá, csak miénk a kocsma: rossz helyre jöttetek, az új emberek máshol gyülekeznek, nem itt, menjetek, drágáim, ez az ember életveszélyes, ne kössetek bele, mert neki mindegy, utálja az életét és megvet mindent, amiről kishitűen úgy gondolja, hogy el nem érheti, de legfőképpen a boldogságot gyűlöli, én csak tudom. Menjetek, s ne mondjatok le semmiről: otthon se mustáros pohárból igyátok a kávét, de porcelánból, ne nyugodjatok bele, hogy csöpög a csap és fut a kép, és mossatok fogat, ennek semmi köze a politikához. Tiszta hülyék mind, amerre csak nézel, morogja az én jó uram, mintha se apjuk, se anyjuk nem lenne; hát ember az ilyen állat, és kiröhögnek, ha szólsz nekik udvariasan. Óvatosan kifújom a füstöt, és leverem a hamut a szék alá, a csikkmintás linóleumra. Mit vagy úgy oda, kérdem fáradtan; pontosan ilyenek voltunk mi is, tojtunk az egészre. Ahogy te tévedsz, mondja, és lecsapja poharát az asztalra, de úgy, hogy kilögybölődik az öklére a bor, ahogy te tévedsz; mi sose lehettünk ilyen hülyék, mert mindig is akartunk valamit, és az öregem nyakon is vágott volna, ha ilyen nyeglén viselkedem. És, és melóztunk, és ha valakinek joga van itt feltenni a lábát az asztalra, az én vagyok, mondja, és tényleg fel is teszi a bal lábát, csattan a villanyszerelőcipő, aztán térdig felrántja rajta a nadrágot, hogy láthatóvá váljanak vastag, csomókban összefutó visszerei, mint szétrobbanni készülő lila érdemrendek, úgy feszülnek a bőre alatt fenyegetően és szánalmasan. Mi melóztunk, ismétli meg. Igen, igazad van, bólintok én, és valamit azért el is értünk, teszem hozzá, lehúzom a lábára a kezeslábas szárát, és belenézek az én uram savószínű szemébe, figyelem remegő, olajpiszkos kezét, ahogy a szájához emeli a poharat; ennyit azért elértünk, ismétlem, és beledugom az orrom a Nagy Maciba.

56

Cefre Már a peronról látom, hogy kiürül a fülke. Az ablakban ott a sok üveg (köztük egy literes üdítős), de a vonat egészen előrehúz, rohannom kell, hogy egyből oda szállhassak. Bele kapom a pofámba a kiengedett gőzt, és hozzáverem a térdem a vaslépcsőhöz. Tudni kell, hogy a térdem az különben is cefetül fáj (nem csoda, hiszen annyit térdepeltem azok alatt az alacsony fóliák alatt a paprikapalántát dugdosva, amíg együtt voltam az előző asszonnyal), úgyhogy csak kapaszkodom a tapadós vécékilincsbe, amíg újra el tudok indulni. – Jár a baba, jár – biztatom magam, és beletörlöm a kezem a nadrágomba. Ezt a kettőt utálom a legjobban: ha valaki hazudik vagy vizes kézzel fogja meg a vécékilincset. Nincs ezeknél szemetebb dolog. A fülke tényleg üres, de ahogy belépek a cipőtalpam menten hozzáragad a linóleumhoz, aztán hangos reccsenéssel válik tőle el. (Mint a disznók, de belőlük élek.) Négy üveg: két sörös; azoknak a maradéka van a padlón, az egyik ott gurigázik a pad alatt, amikor a vonat újra elindul; egy üdítős, fehér, literes – kilenc forint, meg egy értéktelen, ruszki pezsgős, azt hagyom a takarítóknak, legyenek boldogok vele. A szemétládák úgyis leverték a múlt héten szegény Krauszt, mert irigylik tőlünk ezt a kis lóvét. Nyilván valakinek mindig rá kell fázni, hogy a másik jól járjon. Ez a politika. Ők már úgyis felépítették a házukat a göngyölegből, mire más is rájött, hogy ebben azért van némi bóni. Gondolom, először csak azt hitték, hogy az áremelés miatt nem marad üveg a fülkékben, aztán megokosodtak, előrejöttek Kőbányára és leverték a Krauszt. Nem volt nehéz, mert húsz kiló az egész pacák, és különben is olyan rozoga a sok kisüstitől, hogy csak föl kellett lökni; – de majdnem meg is murdalt, és ez már szemétség. Szeretem az öreget, mert van humora, nem olyan tapló, mint akik most kapaszkodtak föl a szakmába. Engem is ő hozott el a jóba, még aztán, hogy a Kopaszék kipofoztak bennünket a Stadionból. Pedig ott nagyot lehetett harapni, eleinte összejött annyi, hogy egy IFA-val is nehéz lett volna egyszerre elvinni. Csak később ment gajra az üzlet, amikor ezek a lúdtalpas milliomosok jöttek divatba, ezek a tanulatlan prostik, akik már imitálni se tudják a szerelmet, s akik hagyták, hogy a közönség inkább elmenjen a strandra, vagy otthon maradjon a videó előtt. A klubok aztán mindenféle hülyeséget kitaláltak a foci helyett. Azt hittem, magamhoz nyúlok, amikor megláttam, hogy iskolatejet osztogatnak a lelátón. Végül már nem is bántam, hogy a Kopasz meg a bandája kigolyózott a buliból. Csak gyűjtögessék a hülye surmók a tejes poharakat az után a húsz néző után. (Köztünk szólva, ez se igaz, mert akik most is kijárnak még, eddig is azok piáltak a legtöbbet.) A baj csak az, hogy ezek tapadnak, mint a bélyeg; de annyi eszük nincs, hogy saját maguk találjanak ki valamit; ők csak bele akarnak ülni a jóba. Utánunk jöttek ide is. Lassan már el kell mennem Záhonyig, hogy megelőzzem őket, ráadásul akkora nagy benga állatok mind, hogy nyugodtan el tudnák húzni a csillét a rézbányában, teljesen reménytelen ütésváltásba kezdeni velük. Leültem egy kicsit, mert még van idő – rögtön jön is a klajzi. Szó nélkül elveszi az ötvenest – az öreg Krausz emelte fel a rátát, addig hazudoztak neki, hogy minden vonaton ellenőr van, meg minden –, bólint, rám csukja az ajtót. Sose láttam a pofát, de biztosan ismeri a játékot, mert láttam, hogy megáll a szeme a cementeszsákból készült koszos szatyromon, meg a benne lapuló üvegeken. Egyelőre csak a te pénzedet kerestem meg, haver. Elterpeszkedem az ülésen, rágyújtok. Egy kis cujka maradt a laposüvegben, azt leerőltetem, krákogok. Ki kéne bokszolni a cipőmet, mielőtt repedezni kezd a bőr. Ha egyszer elutazhatnék Olaszországba, vennék egy jó skárpit Rómában; az ingyenes napon bemennék a Vatikánba és megnézném az összes Boticellit, egy az egyben. Egy hálókocsi-kalauz, az már valaki, azt kéne megpályázni. Do you speak English? Yes, I do. Sprechen Sie Deutsch? Aber natürlich! Gavaritye? Gavarjú, és annyiért adom a reggelit, 57

amennyit kinézek belőled. Nálam van az útleveled: az éjjel kiégetted a takarót, a gyerek lehányta az ablakot, megkefélted az öregasszonyt az alsóágyról, belevizeltél az ágyba az ötvensztotinkás teámtól, amiért egy márkát fizettél, de én elnéző vagyok veled, picim. Megállunk. Lenyomom az ablakot, de a tegnapi hepaj után olyan gyenge vagyok, hogy egy csapóajtó is fellökne, az ablak meg majdnem felemel, ahogy vissza akar csukódni. Pilis. Egy csapzott spiné száll le fakó ballonban, senki más. Biztos, hogy már láttam valahol, és ha nem egy tantestületben dolgoztunk valamikor, akkor az csak itt lehetett, a Vatyai úti kocsmában. (Az a fasiszta kalauz volt szolgálatban, és már itt menekülnöm kellett – még szerencse, hogy észrevettem.) Visszaülök. Csak Kispestnél lesz a térdelőrajt, amikor mint a villám, végigszáguldok a vagonokon, kirángatom még a félig üres üvegeket is a búrnyákok kezéből, csókot hintek mindenkinek, s ha van isten, akkor még le is tudok szállni. Nem a Kopaszék, nem is a hülye büfés, az az útonálló (régebben csak a hegyirablóktól, betyároktól meg a zsebesektől kellett majrézni az oktalan utazónak – ma meg az Utasellátótól) keserítették meg igazán az életemet, hanem az Ida. Semmi baj nincs vele, amíg rövidet nem iszik. Hubertust rendesen; a sörtől csak elalszik, a bortól csak büdösen szuszog és ég a bele (ész nélkül csavarhatom a patronokat szifonba), de ha benyom egy bögre töményt, akkor kész. Harmincszor elmondja ugyanazt, amíg az agyamra nem megy. Ilyenkor hiába minden, hiába az ékesszólás meg a logika, egy fütyit ér az egész. Egyik percben búskomor, a másikban vihog kegyetlenül. Nem igazán hiszem, hogy ki akart volna nyuvasztani – akkor máshová nyomja a kést –, de arra gondolhatott volna, hogy nekem nincs SZTK-m; egy piculát se kapok sehonnan, ha otthon dögledezem az ágyban, – az ő takarítópénze pedig a kettőnk cefréjére se elég. Nem mártottam be, inkább eljátszottam a hülyét, aki még egy szelet kenyeret se tud levágni anélkül, hogy ne harakiri legyen belőle. Hitték is, meg nem is: a szomszédok tépték a szájukat, hogy mi a szabad időnkben meleg vasalóval dobálózunk, az udvaron zsugázunk álló nap, s hogy minden trágárságot tőlünk tanulnak a gyerekek. (Már javában anyáztak, mielőtt ideköltöztünk volna – egy-két ízes fordulatot meg én vettem át tőlük.) Akkor rövid időre megváltozott minden. Ida mindennap benn volt nálam a kórházban, és mire hazakerültem, kimosta a lepedőket, meg az ágyneműhuzatot. (Gomba, aki inkognitóban villanyszerelő, megjavította a mosógépet. Biztosan lelkifurdalása volt, mert Ida-napon tévedésből abba hányt bele a budi helyett. Az asszony akkor közölte is, hogy többé látni se akarja; pedig a srácnak arany keze van, ha szereti is a tintát.) Mondom, rövid időre megváltozott minden. Még egy pizsamát is vett nekem a lengyelektől, zöld, piros meg rózsaszín csíkosat; úgy virítottam benne, mint egy paradicsommadár, mikor végre kimehettem a folyosó végére elszívni egy cigit. Amikor hazaengedtek mindennap főzött valamit, külön elment a csarnokba az ecetes almapaprikáért – úgyhogy azt hittem, rendbe jön a dolgunk. Még híztam is kicsit. Hát egy frászt. Amikor látta, hogy megmaradok, akkor véletlenül összetalálkozott egy másik értelmiségivel (kijárta a gimnáziumot, és erre irtó büszke), valami régi osztálytárssal, aki vezető állásban van (buszsofőr); egyre gyakrabban jött haza a harmadik híradó után, s akkor is olyan mákon, hogy a konyhában levert mindent, mint a világtalan. Napközben is csak a levegőbe bámult, ha szóltam hozzá valamit; két kanalat tett a kávéjába, de a cukrot azt kifelejtette, és minden csengetésre összerezzent, mint akit a hideg ráz. A palija meg direkt odaküldözgette a haverjait, hogy csengessenek be, sőt egyszer – amikor biztos volt benne, hogy otthon vagyok – odaküldte a köszörűst is, a szerencsétlen meg nem is sejtette, hogy mért zavartam el a francba. Éppen komoly ellenérzéseim voltak a jól élezett konyhakésekkel szemben.

58

Egy szép napon aztán az én Idám meg is pattant. Annak a napnak minden részletére emlékszem jól. Én a felülvizsgálaton ücsörögtem a sok vénasszony között, amíg az asszony otthon már csomagolt, és gyönyörű szép, de rakoncátlan gyerekekről, meg a Berlinből hozott kocsiról szóló mesét hallgattam. (Tudod szívem, a vejem elég nagy bunkó, de a lányom szerint igen jó ember – mentünk a vonaton és a szlovák oldalról már nem ismerte föl az esztergomi dómot; azt mondta: látod, ilyen szép várak vannak ezeknél. Én meg majd elsüllyedtem a föld alá, de hallgattam, mint a csuka, nem mertem kiigazítani, nehogy megint én legyek az oka.) Mentem hazafelé a metrón, és még nem tudtam, hogy vár az elbocsátó szép üzenet (egy ganz kurz, de máler stílű búcsúlevél), és égtem, olyan bűzzel, hogy még az én orrom is facsarta, mert óvatlanul odaintettem a volt tanítványomnak, aki rézsút velem szemben ült a hirdetések alatt és egy pillanatra felnézett a „Heti Világgazdaság”-ból – összetalálkozott a szemünk –, tuti, hogy fel is ismert, de rögtön elkapta a szemét, amikor látta, hogy milyen szakadt vagyok. Kínos. (Más kérdés, hogy a gimiben csak a feléig tudott felmászni a kötélnek, és a svédszekrénytől meg úgy undorodott, mint a törökök a várfaltól Eger ostroma után.) A sors úgyis megbüntet, Haraszti – gondoltam. Egy nap kiderül majd, hogy szart se ér, amit tanultál, hogy az intézmény nem a népet szolgálja, hogy hülye vagy az összes olasz szemüvegeddel együtt, s hogy neked is azt kéne csinálnod, mint nekem; bár neked talán lenne annyi eszed, hogy káeftét alakíts rá. Humánglass, vagy Pangloss lenne a neve. Egy ideig még jól is esett a szabadság, bár a konyhában aggasztóan gyűlt a mosatlan, s amikor egy vájdlingban kivittem az egészet a fürdőszobába, hogy megzuhanyoztassam, két tányér úgy elhagyta magát, hogy ezer darabra tört, a kád meg csupa vörös zsír lett. Fél délután sikáltam, amíg legalább rózsaszínre váltott. Minden ilyen problémától függetlenül egészen vidáman éltem; be se kapcsoltam a tévét hetekig, nappal az utcákat jártam, este meg az ágyon hanyatt fekve sötétben hallgattam a régi lemezeket: Bachot meg a Liszt-zsoltárokat. Igaz, hogy sokat piáltam is, mert azért magányosnak éreztem magam – mért tagadnám? –, de mielőtt magamhoz kellett volna nyúlnom, Ida visszajött. Én akkor is úgy viselkedtem, mint egy angol úr; nem balhéztam, fölvettem a pókerarcot – az ember iszonyú hülye tud lenne, ha akar –, mert még mindig, még akkor is bíztam benne, hogy rendbe jön köztünk minden. Nem tanul a bohóc semmiből. Tegnap aztán elvitte a Szabó család, mert a buszsofőr hazajött külföldről, és zokon vette, hogy nem találja a színes tévét meg a mikrohullámú sütőt. Isten az atyám, nem volt bennem semmi káröröm, majdnem közömbösen hagyott az egész, még talán meg is könnyebbültem egy kicsit. Arra igyekeztem nem gondolni, hogy is lesz ezekkel az érzésekkel később. Ideje csipkednem magam; már látni a kispesti állomás otromba vasvázát, s rajta azt a csehszlovák színű műanyagot. Amikor a vonat zökkenve megáll, elkezdek rohanni visszafelé, kikapkodom az üvegeket az üres fülkékből, telik a zsák, vonszolom magammal, mint az életet, félrelököm, aki előttem totojázik, verem a bokámhoz. A kezem ragad a sok édes lötty maradékától és nem merek senkinek a szemébe nézni. Csörög a zsák kegyetlenül, de már túl vagyok a vonat közepén; még három percet áll, mert késett. Rohanok. Egy nő rám ordít, hogy megütöttem a lábát – borogassa szépen, kedves, nem lesz semmi baj, elmúlik, mint az élet –, utolsó vagon – végre –, nem tudom, hogy a kalauz sípol vagy a tüdőm; előrelököm a zsákot, s leugrom az utolsó pillanatban. Lihegek. Egy sört; a rohadt életbe! Előttem a koszos nejlonzsák háromnegyedig; remélem, nem tört össze semmi. Lassan kihúz a vonat, én meg felegyenesedem, megtörlöm a homlokom, s látom, hogy öt lépésre tőlem ott áll a Kopasz és az a két bunkó, boxeres haverja, és vigyorognak, mint a pék kutyája a kiflire. A peron már üres, az ég is az; egyetlen ezüstkék repülő húz föl Ferihegy felől, aztán ponttá zsugorodva az is eltűnik a szürke légben.

59

...és aztán legyen a tiétek minden Mindig is így volt. Az újonnan jöttek rendre szemtelenebbek, mint a régiek, tolakodók és hangosak, követelődzők és pimaszak; utóbb már a rendőrrel is feleselnek. Folyton csak a bajt keresik, a bonyodalmat. Igaz, hogy azzal a szókinccsel, ami nekik van, még az is kínos helyzetbe kerülhet, aki csak egy pohár vizet akar kérni. Ülünk a padkán; rendezem foltos zsákomban a holmit, és körülöttünk csendben folyik a szokott, esti üzletmenet: beszaladnak vizelni, akik elfelejtettek a vonaton ingyér’, kiguberálják a ragadós ötösöket, s közben nyíltan vagy suttyomban megbámulnak bennünket is, akik ott kuksolunk a meleg előtérben. Van, aki menten el is fordul riadtan, álszemérmesen, még talán ingerülten is: ó, hát persze, csak húgyhólyagjának rakoncátlansága hozhatta ilyen bosszantó helyzetbe, hogy ezeket az emberi roncsokat el kell tűrnie fertőzésveszélyes közelségben. Van azért, aki nem ilyen finnyás és öntelt, ha nem is sok, de van: például az a szecsői munkaruhás, az mindig köszön. Szevasz, papa, jó büdös vagy! És ad egy cigit. Az egy úr, még ha ugyanabban a bőrtáskában hordja is a zsíros kenyeret az esztergapad mellé, amelyikben az apja valamikor. A hétórai vonat után menetrend szerint jönnek a Jagellók. Szerencsére az idősebbik intézkedik, aki ismer – szomszédok voltunk, amikor utoljára lakásban laktam –, a másik meg csak valami slapaj, de elég rosszul áll a szeme, látom előre, hogy sanyarú világ lesz, ha egyszer kezébe kerül a gyeplő. A személyim ronggyá ázott a délutáni havas esőben, és bár a Hallóban ücsörögve laponként belesimogattam a „Szép magyar szó”-ba, amelyet az antikvárium kukájában leltem, még nem szikkadt meg teljesen. Óvatosan lapozgatom tehát a könyvet, összegyűjtöm az igazolványomat, és közben furdal a lelkiismeret, hogy az őrmestert nevetséges helyzetbe hozom a próbarendőr előtt. Most nyilván erélyesen kell majd föllépnie velem szemben, mert a mundér becsülete nem bír el ilyen packázást, ez tiszta sor, még ha számomra kellemetlen is. Mégsem ez történik; az őrmester két ujjal megfogja gyűjteményes kötetemet, és másik kezének hüvelyk- és mutatóujját kocogtatja vele – miközben alkarján ütemesen leng a gumibot –, aztán visszaadja anélkül, hogy belenézne. – Tata – mondja –, sürgősen szerezzen magának valami kérót, mert ezen a télen száz fok hideg lesz, s a karácsonyt már nem éri meg. – Úgy lesz, fiam, ahogy mondod – helyeselek én, s amikor végre helyreáll az egyensúly, mindenki elégedett és boldog azzal, amiben maradtunk, akkor a hátam mögül belekarattyol az a pökhendi pacák, aki még csak egy hete csöppent közénk, de tegnap már elcsaklizta a vastag, narancsos kartonomat. Először csak röhög, aztán meg üvölt. – Háthogyegyebugyagugyi?! Szarpicsagecikurvafasz?! – ennyit lehet érteni belőle. – Nem pofázol, igaz? – inti le az őrmester. – Ültesd be – szól a társának, s amikor azok ketten kimennek, rátesz egy húszast a sapkámra. – Reggel szálljon fel a hetesre és menjen el a gőzbe, fater. Ó, aranyom, kicsit tájékozatlan vagy: a fürdőkbe már mindenütt nyolcvan forint körül mozog a beugró, s nagyon rühellik, ha valaki magán hordja az egész ruhatárát. Haladéktalanul rájön a viszketés a pénztárosra meg a kabinosokra, ha a kizsírosodott galléromra pillantanak. Pedig a gőzt, azt mindig szerettem; az egész városban az volt a legdemokratikusabb hely, mert mindenki egyforma, kopott vászonkötényben díszelgett, ha lehányta magáról a saját gönceit; a pihenőben valódi takaró alatt szundikálhattam pár órát, s ha utána a büfében bekanalaztam

60

egy műanyag tál kocsonyát, hát elvoltam vele egész nap. Ennek már vége: a kupolából lassan kifogynak a színes prizmák, helyükre egyszerű ablaküveg kerül, a medencék töredező márványtábláit rozsdaszínű malterral tapasztják össze, a vendégektől megvonták a takarót és a gumipapucsot, a nedves gőzben gátlástalanul beretválkoznak a surmók, aztán pedig hangosan idétlenkednek a pihenőben, a lazítás és meditáció helyén, s nincs, aki rájuk merjen szólni. Oda az egész. A zsákomban van egy majdnem egész zsömle és kis adag mustár zsírpapírban; délután szereztem a hentesnél. Hál’ istennek a mustárt mindig bőven mérik, a műanyag szemetes bödönbe pedig csak a papírtálcákat meg a maradék kenyeret hajigálja mindenki, így néha egy egész vacsorát ki tudok kapkodni belőle. A mustár az jó ízű, de sokat kell inni rá. A múltkori ramazuri után már nem merek bemenni reggelente, mert akkor még ott garázdálkodik az a dagadt sertéstenyésztő, aki moslékba gyűjti a száraz kenyeret, meg ez az új jöttment, aki odatámaszkodik az ingázók mellé a pultra, fogatlan szájával nyakukba liheg, fekete holdvilágos körmű mancsát leteszi a páros debreceni mellé, és megkérdezi: – Megeszi még, vagy elvihetem? Néha kidobják a hentesek, de legtöbbször csak röhögnek rajta, pedig az ő üzletüket rontja, arról nem is szólva, hogy szégyent hoz mindannyiunkra. Visszarakosgatom személyim lapjait a „Szép magyar szó”-ba. Szánalmas, szürke tankönyvféle, hátsó borítójához sárga káposztalevél tapadt. Igazán siralmas jószág azokhoz a régi szép könyveimhez képest, amelyeket öröm volt kézbe venni, s amelyekkel úgy kezdett barátkozni az ember, hogy végigfuttatta ujjait az arany nyomású bordás gerincen, aztán úgy hajtotta fel az első cirádás szegélyű lapot, mintha ezüst cukorkásdobozt nyitna ki, hogy kókuszos, mandulás és nugátos bonbonokat kínáljon fel egy csillogó szemű szépasszonynak. Nevetséges, hogy mostanában minden butaságra könnybe lábad a szemem, s ez az ismerős, hívatlanul vissza-visszatérő gyöngeség egy szempillantás alatt úgy kiszívja az erőt karjaimból, hogy le kell engedjem az ölembe a könyvet: „Ó, sötétség! érzed? zűrös árja / Átömlik rajtad: minden pórusodba / Beletódul, hűsen, selymesen, suhogva, / S szíved átfonja fekete hínárja...”, pedig olvasnám tovább, hisz nem lehet, hogy itt érjen véget a vers, egy ilyen helyen, ahol egyformán ammóniaszagú öröm és bánat, ahol ilyen hideg a fal, ilyen sima és részvétlen a mennyezetig sorakozó csempe, és letolt gatyában didereg az egész gyászos gyülekezet, és amikor még el sem döntöttem, hogy létrát kérjek vagy több fényt... itt nem... ez ugye... de ha most az egyszer mégis, akkor... hát akkor: legyen a tiétek minden...

61

Hőség Az asszony kezében sután állt a sörnyitó, lecsúszott a kupakról. – Mi az, kettőre van zárva? – mordult fel a férfi. – Figyelj má, én se pofázok bele, hogy egy slukkra puszilod be vagy kortyonként – sziszegte az asszony, és lecsapta a kinyitott üveget a dohányzóasztalra. – Ötven forint. A férfi mozdulatlanul nézte, hogy a palackból futni kezd a hab a csipketerítőre. Egy szál trikóban és pamutalsóban, hátradőlve ült a fotelban, begipszelt kezét a karfákon, fásliba tekert bal lábát egy halom újságon nyugtatta. A tehetetlenség érzése jobban perzselte a bőrét, mint az irgalmatlan viszketés a gipszkötések alatt. Csak az ujjait tudta mozgatni, és a balját megemelni majdnem vállmagasságig. – Jó – mondta. – Húzzá kifelé! Az asszony összeszűkült szemmel nézte a férjét, bólogatott, majd lassan kiment, és becsapta maga mögött az ajtót. Kis idő múlva hallani lehetett, hogy a konyhában fojtott hangú perlekedésbe kezd valakivel. Biztosan a kutya – gondolta a férfi. Az hát. Lezabálja rólunk a ruhát is. Aztán, ha majd arra kerül a sor, megnyalogatja a betörők kezét. – Rég el kellett volna hívni hozzá a vadítót. Lehet, hogy már késő. A szoba tömve volt kólás- és sörös rekeszekkel, zsákokkal és konzerves kartondobozokkal, a beépített bútort két hatalmas hűtőszekrény torlaszolta el; éppen csak a fotel és a tévé közé eső hely volt üres. A férfi egy szívószálat kotort elő combjai mellől, ujjaival fölfelé állította, és előrehajolva a szájába vette. A sörösüveg kissé távolinak tűnt, de azért előredőlve megpróbált beletalálni a fogai közt tartott szívószállal. Nyílt az ajtó. Kövér, kopaszra nyírt, golyófejű, izzadó ember állt a küszöbön, színes nyári pizsamában. Fehér, rendkívül szőrös, pipaszár lábai arról vallottak, hogy nemigen tölti az idejét szabad levegőn. – Ez az! Bravó! Íme, korunk hőse! Ilyen emberek kellenek nekünk! – rikoltotta. – Ilyen menedzser típusú mukik, akik mindent megoldanak, és nem csüggednek soha! A begipszelt férfi visszahanyatlott a fotelba, és kiköpte a szívószálat. – Szevasz, nagyvállalkozó – halkította le magát a másik, és csodálkozást tettetve nézett körül a szobában. – Én a helyedben kirúgnám a lakberendeződet. – Vicces – mondta merev arccal a begipszelt férfi. – Valami csúnyát mesélhettél rólam az asszonynak, mert nem akart beengedni. Az az érzésem, hogy nem szeret engem. – Néztél már tükörbe? A szüleid is csúzlival etettek a járókában, mert nem mertek a közeledbe menni. A golyófejű körbeoldalazott a rekeszek mellett, meg-megemelt egy palackot, aztán visszaejtette. Fölvette a dohányzóasztalról a nyitott sört, és kortyolt egyet. – Ezt a szart iszod? – kérdezte aztán. – Ezt – felelte a másik. – Nagy készletem van belőle. – Ki hozta el a holmit? – érdeklődött a golyófejű. – Gondolom nem te. 62

– A fiam meg a barátai. – Megmondtam előre, hogy ne bízz meg abban a surmóban. – Igen – nyögte a begipszelt ember, és combjai közül fölemelte a tévé távirányítóját. – Megmondtad. De a sógorom. A golyófejű először ijedten hátralépett, majd miután látta, hogy miről van szó, megkönnyebbülten könyökölt a tévékészülék tetejére. A begipszelt ember most mosolyodott el először, és egy sportadóra kapcsolt. Női teniszmeccset közvetítettek: a nézőtér néma csendben figyelte a labdamenetet, csak az ütők csattanását és az egyik versenyzőnő hangos zihálását lehetett hallani. A golyófejű hirtelen mozdulattal kirántotta a dugaszt a falból. – Inkább beszélgessünk – mondta komoran. – Mi a szarról beszélgessek én veled? A kánikuláról? – Például arról, hogy mikorra tudod pénzzé tenni ezt a trágyadombot. – Lassan. Áron alul nem adom el. Kétszázezret megér. – Az nudli. – Nektek. – És a pénztárgép? Hol a pénztárgép? – gerjedt be a golyófejű. – Az egyedül többet ér, mint ez az egész gané. – Azt még ki se fizettük. Visszavitte a cég. A golyófejű nem hitt a fülének. Fájdalmas grimaszt vágott, majd helyreigazította mogyoróit a rövid, csíkos pizsamanadrágban, aztán a fotel karfájára támaszkodva egészen közel hajolt a begipszelt emberhez. – Figyelj má’ – suttogta –, azért küldtek engem, mert tudják, hogy haverok vagyunk. Mert haverok vagyunk, nem így van?! Úgyhogy nem kell a púder. Ha idejönnek a Csabáék, azok egyből kiverik a farkad... Bazmeg, te vagy ilyen büdös?! – fintorodott el a mondanivalója végén, és nekihátrált a sörös rekeszeknek. – Nem is a szaga a kellemetlen igazából, hanem a viszketés – világosította fel a begipszelt ember, és mozgatható kezével egy kötőtűt kotort elő a combja mellől. Gyakorlottan dugta be a másik kezét takaró gipsz alá, és körberángatta. – Az a baj, hogy ilyen rohadt meleg van; utána még jobban viszket. A szőrök beleragadnak a gipszbe. – Aha – mondta a golyófejű. – Elég szar lehet. Egyfolytában azon filózom, hogy törlöd ki a segged?! – Családi segédlettel. – Nebazd! Az már válóok – vigyorgott a golyófejű. – Egyáltalán, hogy tudtad így taccsra tenni magad? – Belebringáztam az útszéli betonteknőbe... – kezdte a begipszelt ember, de aztán hirtelen elhallgatott. – Csak azt nem tudom, mi a faszt játszod itt az eszedet, amikor te is nagyon jól láthattad a kocsiból, hogy mi történt – tette hozzá kisvártatva. – Miféle kocsiból? – lendült előre fenyegetően a golyófejű, és újra a fotel karjára támaszkodott.

63

– Hát amelyik leszorított az úttestről, te büdös bunkó! – szegte fel a fejét a begipszelt ember. A golyófejű előrehajolt, mintha csak közelről szeretne a másik szemébe nézni vagy a fülébe súgni valamit, de fölakadt a bordái közé akadálytalanul behatoló kötőtűn. Teste nagyot rándult, aztán teljes súlyával a begipszelt emberre zuhant. Az dühödten próbálta magáról letolni, de keze a golyófejű kövér teste alá szorult, orra alatt pedig ott virított a másik vaddisznósörtés koponyája, s érezte, hogy trikóján végigfolyik a golyófejű nyála. – Anna! – kiáltotta rekedten. Az ajtó azonnal kinyílt, s kezében egy hullámos élű kenyérvágó késsel belépett az asszony. – Mi van, föl akarod szeletelni?! – szólt rá a férfi. – Gyere már, szedd le rólam, te hülye! A nő eldobta a kést, és nagy nehezen lecibálta férjéről a golyófejű élettelen testét a padlóra. Verejtékező homlokkal egyenesedett fel. – Ilyenkor mi van? – kérdezte elfúló hangon. – Kibontjuk a Martinit – mondta a férfi.

64

Ulysses, avagy egy szállítómunkás délelőttje Virág Lipót (közönségesen: Lipi) tejipari szállítómunkás műszakja végeztével meztelenül trónolt az öltöző vécéjében. Nyakában savanyúan illatozott a mosásra régen érett frottírtörülköző, s ő aranyeres kínjai közt századszor olvasta újra az ajtó puha fájába golyóstollal bevésett figyelmeztetést: „Ne dobd a csikket a kagylóba, én se hugyozok a hamutartóba!” Dolga végeztével felállt; megrángatta az alumínium láncot, amelyet egy szál elzsírosodott spárgával toldottak meg, s a sarokba támasztott vékony léccel lesegítette a terméket a rosszul beállított vécékagyló lefolyójába, mert a gyéren csörgedező víz azt nem tette volna meg. Ugyanaz a melléküzemági munkacsapat csempézi fél éve a zuhanyozót, akik a rötyit is renoválták. (Ez idő alatt az öltözőőr csinos kis adómentes jövedelemre tett szert az üres sörösüvegek visszaváltásából.) Kézzelfogható a haladás, hiszen pár napja a termelési értekezleten még azt rótta fel a gondnok az egybegyűlteknek – a központból kiküldött, elegánsan jegyzetelő igazgatóhelyettes csendes örömére –, hogy a férfiöltözőből a zuhanyrózsák és csapok meg a klotyópapír után a szarlekotrófát (beh gyönyörű szó) is ellopták. Virág Lipót fölvette a kulcscsomóját a padlóról, és átment a fürdőbe. Hamisan fütyörészett, miközben borostás képét nézegette a tükörben, aztán kinyitotta a csapokat. A fém zuhanytálca dübörgő hangokat hallatott, ahogy a férfi toporgott rajta, s gumitüskés strandpapucsával megpróbálta munkára bírni a lefolyót. Ez nem sikerült, s végül a bokáig érő szennyes vízben állva szappanozta le magát. (Tudta, hogy hiába próbálkozna a többi zuhannyal: az egyikből nem is lehet kicsalogatni a vizet, a másik kettőből is csak hideget vagy forrót.) Közben egy percre ráoltották kívülről a villanyt, s ebből sejtette: az ajtóhoz fejjel már odatámasztották a kopott cirokseprőt, hogy ha kinyitja, bedőljön.) A kollegák kedvenc játéka. Más kérdés, hogy miért nyílik befelé az ajtó, hiszen így állandóan a piszoárt püfölik vele. Na, mindegy. Letörülközött az izzadságszagú frottírral, s közben aggódva megvizsgálta bal lába nagyujjának begyulladt körmét. Nyomkorászta kicsit, de csak tompa fájdalmat érzett, genny nem serkent ki a fekete holdú köröm alól. Közben kezében egy spulni vécépapírral és a gumipumpával benézett a nyugdíjasöltözőbe. Köztudomású volt, hogy a lepumpált víz a TMK-műhely falán csordogál le a földszintre, de hát megérdemlik a sorsukat, mert a zuhanytálcákat ők állították be duplán fizetett túlórában. Az öltözős pumpálás közben zihálva új viccet mesélt Virágnak, aki a szappant és törülközőt kezében tartva, fél lábon állva hallgatta, mert az egyik papucsáról leszakadt a pánt. A vicc idős házaspárról szólt, akik egy velencei szállodában töltik aranylakodalmukat, s mielőtt elhagyják a szobát, az öreg hölgy beletörli orrát a lepedőbe. – Mi a fenét csinálsz? – kérdezi a férje. Mire a hölgy: – Biztosan emlékszel rá, hogy amikor itt töltöttük a nászéjszakát, eleredt az orrod vére. Akkor te mentetted meg az én becsületemet, most én a tiédet. Kvittek vagyunk. – Ha-ha – mondta Virág. – Hát ez marha jó. Kinyitotta az ajtót. A seprő bedőlt, és koszos cirokkoronája végigszántott a férfi hasán. – Ó, hogy azt a tréfás kedvű kurva nénikéteket, aki baltával pucolta az ablakot – nyögött fel Virág, de aztán résnyire nyitva hagyta az ajtót, és felhelyezett rá egy ott heverő kartondobozt, ami majd az öltözős fejére esik, ha kijön. Bár az öreg igen ravasz, újabban úgy rúgja be a fürdőajtót, mint a kommandósok. Csak a zsebrádiójáról feledkezik meg mindig; most is kinn felejtette az asztalon. Hiba. Virág végigment a penetráns szagokat árasztó szürke bádogszek-

65

rények sorfala közt, s az öltözőőr asztalához érve felkapta a zsebrádiót – éppen a reggeli torna hallatszott belőle –, és fölrakta az öltözős kalapja alá, a sarki szekrény tetejére. Nyitotta volna szekrényét, de a kulcsát a fürdő fogasán felejtette amiatt a bárgyú vicc miatt, így hát gyorsan visszaügetett. A kinyíló ajtóról fejére esett az odakészített kartondoboz. – Ne baszd meg – mondta meglepetten. – Ez a bumerángelv – közölte vigyorogva az öltözős, aki éppen a vécépapírt lakatolta fel a vasspulnira a klozeton. Virág komótosan öltözött. Miután az inget magára vette, és meztelen seggel üldögélt a rozoga padon, elszívott egy cigarettát, s bujkáló mosollyal figyelte a zsebrádiója után kutató öltözőst. – Langyos, langyos, tűz, tűz – irányítgatta. Még egy negyedórát politizálgatott az öreggel (az szívósan tagadta, hogy valaha is tapsolt volna Rákosinak), s közben megitta a szekrényében tárolt langyos sört, de a pénztárnyitásig még mindig maradt öt perc. Mégis odaállt a vasrácsos ablak elé, s okosan tette, mert nemsokára összegyűltek vagy tízen a sorban. Végre kinyílt az ablak, ő bemondta a nevét a gondnoknak, akit óvodáskora óta ismert, az pedig kinyújtotta neki a borítékot. Virág fejcsóválva mutatta meg a mögötte fészkelődőknek az összeget, de aztán aláírta az elismervényt a zsinóron fityegő tollal. – Kész röhej ennyiért éjszaka dolgozni – mondta csak úgy, a levegőbe –, a feleségem többet keres nappal, egy irodában vakargatva. Mindenki helyeselt, csak a pénztáros morgott ki az ablakon: – Add hozzá a gyerektartást, fingeszű! Úgy csinálsz, mintha arról is a vállalat tehetne! Különben is, rövid volt a hónap... – Nem kell a süket duma – jelentette ki Virág határozottan, és folyamatosan duzzogva lement a lépcsőn. Az elszámolást összegyűrte, és a bejárat melletti papírkosárba dobta. Kicsit borongós, de azért kellemes őszi idő volt, s így Virág Lipi feltámadó fizetésnapi boldogsággal ügetett át az udvaron, ki az utcára. Villamosra szállt; leült, s két megálló után el is aludt, csak a Bika előtt eszmélt fel villanásnyi időre. Ijedten a kézitáskája után kapott, de miután megnyugodva tapasztalta, hogy megvan, újra lehunyta szemét. – A bácsi miért alszik? – hallotta még a vele szemben ülő kislány kérdését. Ne törődj vele – suttogta a kislány mamája –, a bácsi biztosan egész éjjel lumpolt. – Mi az a lumpolás? – kérdezte most már a kislány is suttogva. – Gyászos sorsú, építs gyors tutajt, szedd a cókmókod és eridj a búsba – mondta álmában az asszony. – Nem addig van az, önérzeteskedett álmában Virág, de éppen addig volt bizony, mert a villamosvezetőnő rázta a vállát és szúrós szemmel méregette a férfit. – Végállomás – közölte, immár harmadszor. Virág megköszönte jóságát; fürgén és kipihenten ugrott le a villamosról, és határozott léptekkel a pályaudvari büfébe ment. A vonatindulásig még volt fél órája, így hát kért három pohár vermutot és elégedetten iszogatott. – Valamit kéne enni is – jutott eszébe az első kortyok után, de a pulton, az üvegbura alatt lapuló, gyanúsan sötét fasírtok nem nyerték meg tetszését, pedig most már szinte hallotta gyomra korgását. – Üdvözlöm az ebesi szántóvetőket! – veregette meg vállát Kapszalics, a kollégája. – Vársz valakit? – mutatott a vermutos poharakra. – Én? Dehogy, csak utálok sorba állni – felelte Virág, és egy poharat odatolt Kapszalics elé. Közben majdnem leseperte a maga elé csinos kupacokba rendezett papírpénzeket. – Mi a fenét villogtatod itt a lóvét; ki akarod raboltatni magad? – sandított oda Kapszalics, aztán bizalmatlanul körülnézett a teremben. – Ez az enyém, ez az asszonyé, ezzel a Hudáknak tartozom, ezt pedig a hugyozásra kell félretennem – magyarázta Virág. Kapszalics felhúzta a szemöldökét, de nem kérdezett semmit. – Vallási közszemérem-sérület – fejtette ki kérés nélkül is Virág. – Pont arra jött az a féleszű rendőr, amikor lehugyoztam a templom sarkát. – Ez az Isten háza, elvtársam; tanuljunk végre

66

jó modort; majd kiküldik a csekket. Itt is van az a buzi csekkjük a zsebemben; még jó, hogy nem került az asszony kezébe – fintorgott Virág, aztán benyelte a vermutját, összehajtogatta és különböző zsebeibe elosztotta a pénzt. Kapszalics most már sört szeretett volna inni, de mivel a büfében nem volt, át kellett ballagniuk a toronyház melletti presszóba. Onnan bementek a közértbe – sajtot vettek a sörhöz, bejáratott szokásukhoz híven –, aztán maradt egy nagy darab sajt, ahhoz kértek egy sört a tér túloldalán koszosodó önkiszolgálóban. Itt a mosogató kozmás szaga túlságosan is betöltötte a légteret, ezért odahagyták, s átmentek a henteshez, ahol hagymás vérpörköltet reggeliztek, és arra is lenyomattak egy pilsenit. Kapszalicsnak be kellett váltania gyermeke hashajtóreceptjét a Csonka templommal szemközti patikában, és Virág szolidaritásból ide is elkísérte. A Szabadság ugyan zárva volt, de miután ilyen közel kerültek kedvenc helyükhöz, a Bika pincesörözőjéhez, kénytelenek voltak lemenni, s az idő előre haladtával már ott is ebédeltek. Kapszalics ezután mindenáron be akart menni a videó-presszóba (a „Héliosz tehenei”-t hirdették az üvegvitrinekben, s a színes képeken valószínűleg a címszereplőket lehetett látni élveteg pózokban henteregve), de Virágnak ehhez nem volt kedve, mert már ezer ágra sütött a nap, és neki eszébe jutott, hogy ma még fel kell ásnia a kertet. A borozóban tehát elbúcsúztak egymástól, és Virág felszállt a villamosra. Kicsit aggódott, hogy Kapszalics utánaszáll, de a barátja beérte annyival, hogy dörömbölt az ablakon, amely mellé Virág leült. A vasútállomásnál ugyanaz a kissé csodálkozó villamosvezetőnő keltette fel, aki reggel. – Lekéstem a vonatot – mosolygott rá bánatosan a férfi. – Melyiket? – kérdezte mogorván a nő, és meg sem várva a választ, otthagyta Virágot, aki tétován vállat vont, majd lekecmergett a villamosról, és egyre gyorsuló léptekkel bevette az állomást, ahol szerencséjére éppen beállt a Nyíregyháza felől érkező személyvonat. Felszállt, de a rövid távolság miatt nem mert leülni. Álldogált a peronon, és a kezében tartott reklámszatyorból csendesen folydogált valami rózsaszín lé. Belenézett: mélyhűtött keszegek olvadtak benne, s azt a lét, ami nem tudott kifolyni, mint az itatós, úgy szívta föl a Szabad Föld meg a Népszabadság. Bárhogy törte a fejét, nem emlékezett rá, hogy hol vette a nyomorult jószágokat és minek. Biztos a Kapszalics ötlete volt. Az is lehet, hogy ezek az ő halai. A falujánál leszállt, s az állomás melletti és a templommal szemközti kocsmákban még leerőltetett egy-egy felest, aztán végigcaplatott a Rózsa utcán, egészen hazáig. Hirtelen idegesség fogta el, amikor a kaput nyitva találta. Az asszony ilyenkor még nem szokott itthon lenni, de ha meg nincs itthon, miért nem zárta be a kaput?! Vagy azért nem zárta be, mert itthon van? Zárni kell, de ő hiába pofázik, minden tárva-nyitva, de folyton. – Bözsi! – kiáltotta. Senki se válaszolt rá, csak a góré meg a disznóólak felől hallatszott egy ideges röffenés. A jószág az megvan. A férfi átsietett a verandán, s miután könyökével lesúrolt egy kis friss meszet a ház faláról, benyitott a házhoz ragasztott, vert falú istálló megbámult ajtaján. Friss tehéntrágya szaga csapta meg, s a Bori érdeklődve pillantott hátra a nagy bociszemével, aztán csalódottan visszafordult a jászol felé és folytatta a kérődzést. Virág visszafelé is átrobogott a fülledt verandán; a halas zacskót menet közben bedobta a vasállványon álló lavórba, és feltépte a kiskonyha szúnyoghálós lécajtaját. Itt csak az tűnt fel neki, hogy a konyhaszekrény minden fiókja ki van húzva, de a szobaasztalon már megtalálta az asszony levelét is. Ugyanazt írta, amit a múltkor. „Elegem van, szevasz, mindig csak várjunk, cseléd, haverok, részeges állat, neked is, nekem is, a gyerekeknek is, fogalmad sincs, szevasz.” Virág az ablakhoz lépett és leengedte a redőnyt, hogy ne lássanak be. A zsineg kicsúszott a kezéből, és már hiába is kapott utána, a redőny nagy csattanással zuhant le, az egyik oldalon felakadt és ferdén megállt. Virág mozdulatlanul állt az elsötétedett szobában – éppen csak imbolygott kicsit –, és nézte a felakadt redőny résein áthatoló fénysugárban csillogó porsze-

67

meket. Aztán ledobta magáról az inget, fölkapta az ágy végénél heverő expandert. Rajta kívül nem volt a faluban férfi, aki öt rugóval kihúzza. Mindig akkor megy el, amikor a legtöbb lenne a meló – gondolta, és belefeszítette két alsókarját az expanderbe, feszítette, feszítette a rugókat, mellére vonta őket, míg a karjai nem egyenesedtek ki teljesen, s aztán úgy állt ott, mint a feszület. Csak pillanatnyi figyelmetlenség lehetett, nem az erőnlét hiánya, hogy bal csuklója benyaklott, a fogantyú kicsúszott izzadó markából és mint a villám, úgy vágta pofacsonton, a rugó pedig a bőrt és szőrt csípte össze fájdalmasan a mellkasán. Virág Lipi egy pillanatig szédülten állt, aztán nagy zökkenéssel leült az ágy szélére. Az álla sajgott, nyelve vagy foga vérzett, és érezte, hogy ajka megdagad, mint egy fogorvosi injekció után. Sajgó mellét dörzsölve hátradőlt az ágyon, arcát a hűvös tapétához nyomta, és mélyeket lélegzett. Már egyáltalán nem volt ideges, legfeljebb kis lelkifurdalást érzett, hogy ma sem lesz felásva a kert, s lassan szivárgó keserűséget, hogy este majd nem furakszik mellé az ágyba a gyerek, ha megjelenik a képernyőn a Telemaci.

68

El, tanyára! A szűk, kissé lepusztult képet nyújtó gyárudvaron derekasan összezsúfolódtak a kancafarú, szép személykocsik, soruk egészen az udvar végében dicstelenkedő ecetfáig nyúlt, amelyről az udvaros az őszi lombhullás iránt érzett gyűlöletében még zölden leszedegette a leveleket, s így a szerencsétlen növény most meglehetősen idétlenül meresztgette csupasz gallyait a fölötte magasodó gyárkémény felé. A kéményt már jó pár éve halálra ítélték, de akkoriban túl nagy árat kértek az alpinisták; az évszázados, szétégett kéménytégla pedig tudvalevőleg semmire se jó, úgyhogy lebontását azóta se sürgette senki; állt a helyén mementóként, a műselyem vándorzászlók és kapu felett himbálózó félmázsás kitüntetések szemétdombra kerülése után is jelezve, hogy itt valaha egy nagy iparvállalat folytatta áldásos működését. – Hangyás vagy te, tündérem – törölte le a kezéről az olajat Gatya bácsi. – Tudod te, mibe kerül egy zsák csirketáp? Valagra fogsz ülni, ha meghallod. – Valami mindig akad majd nekik – mosolygott az ablaknál álló Rabovics. – Egy vidéki ház körül rengeteg a hasznosítható hulladék, aztán meg ott a rét, a szántás, azt csipegetnek, amit csak akarnak. – Na, attól szép zöldeket tojnak majd neked; kipingálhatod vele a tanyát – dobta le a kócot Gatya bácsi, aztán odaállt az ablakhoz Rabovics mellé, s nézték az autókiállítást. Csak ketten voltak a hatalmas műhelyben. – Azért van ott egy Trabant is – szögezte le Rabovics. – Ó, az a legveszélyesebb! Az is olyat akar majd, mint a többi – világosította fel Gatya bácsi. – Télen tizenöt forint lesz egy tojás – fejtette ki Rabovics. – Ha, mondjuk, húsz házbelivel meg tudok állapodni, hogy száz-száz darabot házhoz szállítok, az havi kétezer darab, á tizenkét forint, vagyis huszonnégy rongy adómentesen. Ujjával rárajzolta a számot a homályos ablaküvegre. – Na, pittyegnek már – vigyorodott el az öreg. Valóban, az irodaépület felől többen is közeledtek, s távirányítóval nyitották a kocsikat. Gondterhelt, komoly üzletemberek, az látszott. Vastag diplomatatáskákat cipeltek, némelyiken megcsillant az aranyozott zár. Nem túl tág körből toborzott szürkeállomány az övék. Régi ismerősök, akik nem is egy tönkrement vállalat szénáját hozták már rendbe éjjel-nappal tartó, megfeszített munkával. A padlóra küldött és elkótyavetyélt cégekről keringő pletykák személyükkel kapcsolatban értékelhetetlenek, hiszen nyilván szubjektív megítélésen alapszanak. Mindenből annyit lehet kihozni, amennyi benne van. – Legalább nekik legyen jó, rohadjanak meg – fordult el az ablaktól Gatya bácsi. *** – Nézd, én nagyon is megértelek – bólogatott Rabovics közvetlen főnöke. – Mindannyiunkban él ez a menekülési vágy, de a dolog nem olyan egyszerű. Ez egy olyan mókuskerék, amiből nem lehet kiszállni. Én is rég eladtam volna azt a kurva lakást, ha az asszony nem ragaszkodik annyira a belvároshoz. Csak szombat este meg vasárnap reggel lehet szellőztetni, és a bútorokon úgy telepszik meg a por, mintha otthon lenne. Minden vendégnek szólni kell, hogy ne nézzen az ágy alá, ahol a pormacskák keringőznek, hiszen ideje az asszonynak sincs, 69

azt meg ne tudd meg, hogy én mikor vetődöm haza. Így élünk, drága kolléga; itt élünk. Ábrándozni jó, de nehogy elhidd magadnak, hogy ebben az országban létezik egy kis sziget, ahová te el tudsz bújni. – Akkor én hétfőn már nem jövök – rögzítette Rabovics. – Figyelj – mondta a főnöke –, biztosan átgondoltad az egészet, megbeszélted az asszonnyal, értesítetted a gyereket, hogy ezentúl csak répán él, de azért gondolj bele, hogy most már vidéken se olyan könnyű az élet, ráadásul az Alföld se ugyanaz, mint a Dunántúl, és minden, de minden pénzbe kerül; ha most lépsz ki, tavaszig csak herdálod a megtakarított pénzed. Már ha van ilyen egyáltalán. – Nemcsak a pénzről van szó – legyintett Rabovics. – Az anyósom túl idős ahhoz, hogy egyedül legyen, lassan el sem tudja látni magát. Jobb, ha ott leszünk a közelében. Nagy ház, szép kerttel, de mi másikat vennénk, ki van nézve. Faluvégi, kicsit roggyant, de helyrehozható. – Értem – mondta a főnöke. – Erőszakkal nem tudlak visszatartani, de ha valami olyan probléma van a döntésed mögött, ami a munkával vagy a munkatársakkal kapcsolatos, azt meg tudjuk oldani, azért nem kell világgá menned. – Ugyan már – méltatlankodott Rabovics –, tudod nagyon jól, hogy kijövök én mindenkivel, amin meg rágom magam, azon te sem tudsz segíteni. Olyan reménytelen ez az egész. Hót reménytelen. Munka nincs, a pénz meg az ablakban. Úgy hidd el, hogy az én fizetésem csak a rezsire megy. Jól átvágtak ezzel a lakással. El kell adnunk, amíg lehet. Az autóbusz-végállomásra nyílik az ablak. De nem ám úgy, hogy valamit felfogjon, hanem pont ellenkezőleg, hogy telibe kapjuk a bűzt. Lehet, hogy héjában főtt krumpli lesz a vacsora, de fogadok, hogy tíz évvel tovább élek. Biztos van, aki félvállról tudja venni azt, ami itt megy, de én nem az a típus vagyok. Már be se kapcsolom a tévét, csak a Híradó után. Sőt el is adom a tévét. *** Rabovics a vécén ült, s az ajtóra szögezett nyomtatvány szövegét olvasta: A villanyégőt fegyelmi terhe mellett tilos eltulajdonítani. Igaz, gondolta, semmi értelme elaprózni a dolgot. Egyben kell lenyúlni az egészet. *** – Hajrá MTK; hallom, megint kilépsz – fogadta a műhelyben Kolbász névre hallgató kollégája, becsületes nevén Kiss. Egyszer, amikor még tizenketten voltak a műhelyben, óvatlanul elárulta, hogy Kolbász nevű kutyája megharapta, s a név egyből ráragadt, sőt hosszú ideig minden hajnalban éktelen csaholással és ugatással fogadták érkezését a játékos kedvű munkatársak. – Most tényleg. Hiányozni fogsz, de egy bolond minden rendesebb faluban szokott lenni. – Baró! És pont téged vettek fel! Ezt hogy tudtad megbundázni? Biztos sokan pályáztak. – Úgy értem, majd az pótol téged. – Öreg, a Rabó elszerződött bohócnak Röcsögére – veregette meg Kolbász a gépe fölé hajló Gatya bácsi fenekét. – Ne kopogj, bújj be – szólt hátra az öreg. – Figyelj má’, hallottátok, hogy kell kiirtani a Horn Gyulát? – váltott témát Kolbász.

70

– Lenne egy-két ötletem – fordult meg Gatya bácsi. – Bokrostul, te hülye. És azt hallottátok, hogy két paradicsom megy az úton... – Mit mondott a Blazsej doktor? – kérdezte Rabovicsot az öreg. – Marasztalt, de megmondtam neki, hogy ezt a melót befejezem, aztán télak. Múltkor is megdumált, hogy maradjak még egy hónapot, elindulunk fölfelé, nőni fog a megrendelés, nőni fog az értékesítés, nőni fog a lóvé... – ...de csak az ecetfa nő – egészítette ki Gatya bácsi, és kinézett az ablakon. Magas, elegánsan öltözött nő közeledett, óvatosan lépkedve a sáros gyárudvaron. – Kolbász, gombold be a slicced, jön a menyasszonyod – szólt hátra. Kolbász is az ablakhoz ment, aztán színpadiasan a fejéhez kapott. – Álmomban ne jöjjön elő, te vén hülye. Akkora a heftije, hogy a Dagályon cápariadót rendeltek el, amikor háton úszott. Na... jó, egyszer azért felborítanám. A nő benyitott az ajtón, aztán kezeit fázósan összefonta a melle alatt. – Stumf úr nem járt erre? – kérdezte, miután körülnézett a nagyrészt üresen kongó gépműhelyben. – Jó napot kívánok – mondta tagoltan Gatya bácsi. – Jó napot – felelt a nő. – Szóval nem volt itt. – A rendszerváltás óta – bólintott Kolbász. – Előtte még csak-csak bejött, hogy lejmoljon egy kis pálinkát. – Köszi, viszlát. A nő kiment. – Nagyon kuka csajod van, Kolbász – jegyezte meg Gatya bácsi. – Köszönni se tud, csak néz, mint a birka. *** Kolbász és az öreg munkához látott, csak Rabovics maradt az ablaknál. Azon tűnődött, hogy mi a fenébe fogja csomagolni a könyveit költözködéskor, hogy bajuk ne essen, aztán meg azon, hogy az állandó jelzők (epitheton ornans) pár év alatt jelentősen megváltoztak a cégnél. A Vezérből Púpos Geci lett, a Szép Szabónéból Faszszopó Ribanc, a gondnoknőből Vén Bőrtányér, és így tovább. Minden őt igazolja; innen már jóval előbb el kellett volna lépni. Az csak természetes, hogy a többiek ragaszkodnak a helyhez; az öregnek legalább félmilliót kellene, hogy fizessenek végkielégítésként; magától nem megy el, még ha fát vágnak is a hátán, akkor se, s a Kolbász is itt van már vagy húsz éve, talán azért is nem küldte el a fölszámoló, pedig nála jóval szorgalmasabb melósokat is lapátra tett. Már az előző igazgató alatt összecsomagolta egyszer a holmiját, mert miközben a gyár minden egységénél szigorú takarékosságot hirdettek meg, felfüggesztették a Kollektív Szerződést, megnyirbálták a műszakpótlékokat, nem cserélték a koszos munkaruhát és megvonták az addig havonta járó szappant és vécépapírt, aközben az irodákban új bútorokat vettek (csak az üres kartondobozokból és csomagolópapírból egy teli IFA-val vittek a MÉH-be), s év végén, amikor Rabovics egy régi cimborájával akadt össze az irodaházban, az felháborodottan mesélte, hogy épp most szállított le az év végi banketthez egy fuvar szendvicset, hidegtálat meg süteményt, de a 250 ezer forintos számlával ide-oda küldözgetik a házban, mert nincs, 71

aki aláírja. – Marha jól mehet a cégeteknek – tette még hozzá. – A töltött bélszín a legfrankóbb, majd arra startolj rá, ha vályúhoz csöngetnek. Rabovicsnak természetesen nem volt alkalma megközelíteni a bélszínt, s valószínűleg akkor sem ismert volna rá, ha már rágja. Akkor még leállította az asszony, mondván, hogy várják meg, amíg a gyerek elvégzi az egyetemet, de most már teljes egyetértésben döntöttek. El, vidékre! – Én azért még meggondolnám magam – kiabálta túl Gatya bácsi a gépek zaját. – Nézd meg, milyen korán sötétedik. Mi a fenét lehet csinálni egy tanyán, ha már délután ötkor se látsz el a gémeskútig? Jó, egy héten egyszer megugrod a mamát, de mi van a többi napon? – Tücsökcirpelés, madárfütty, csillagos ég – sorolta Rabovics, és beindította a gépét. – Én direkt irigyellek, haver – kiabálta Kolbász. – Ha tyúkleveshez támad kedved, csak hozzávágod a gereblyét a kendermagoshoz, és kész, mehet a fazékba! Mindhárman nevettek: Kolbász és az öreg némi irigységgel, hogy van valaki, aki kellő bátorsággal bír a szökéshez, Rabovics pedig régóta nem érzett felszabadultsággal, a fejét rázva: dehogy, dehogyis, a kendermagosnak előbb tojnia kell, sokat, sokat tojna. Befogta az utolsó munkadarabot a gépbe.

72

Későn, máshol, korán, máskor... – Vedd vissza – nyújtotta át a cigarettát az asszony. – Egészen megszédültem tőle. Furcsa. A férfi háttal az erkély mellvédjének dőlt, s támogatóan magához húzta az asszonyt. Leülni nem tudtak, mert az időről időre szemerkélni kezdő eső benedvesítette a kopott, fehér padokat. A nő feje fölött a kórház folyosójára látott. A szemközti ablak mögött egy öreg hölgy tyúkhúslevest kanalazott befőttes üvegből. Nehezen boldogult a cérnatésztával, amely csökönyösen lecsúszkált a kanálról, s ezért időnként bocsánatkérő, szelíden vádló tekintetet vetett látogatójára, arra a középkorú, jellegtelen öltözetű asszonykára, aki vele szemben ült, és újra meg újra takarosan összehajtogatta, majd kibontotta a nejlonzacskót, amelyben a befőttes üveget hozta. – Nem is adok többet – mondta a férfi. Földre dobta a kezébe adott csikket és eltaposta. Zsebre vágta a dobozt is. – Nem gondoltam, hogy ma bejössz – simult hozzá az asszony –, különben megcsináltattam volna a hajam. Van itt egy fodrász. Förtelmesen nézek ki, de hát arra az egy-két fogmosásnyi időre, ami még hátravan, megteszi. Vöröses fürtjei valóban kissé csapzottan simultak füle mögé, s a szarkalábak mintha mélyültek volna szeme körül. A férfi átölelte, és a hajába csókolt. A folyosón letakart hordágyat toltak át. Az öreg hölgy és látogatója elfordultak, és éppen rájuk bámultak az ablakon át. – Nem fázol? – kérdezte a férfi. – Nem – rázta meg fejét az asszony. – Kicsit maradjunk még. Ezek az öregasszonyok nagyon kíváncsiak. – Már elvitték – mondta a férfi rekedten. Az erkélyre belógó faágakról a lágy, feltámadó szellő szelíd permetben rázta le az esővizet, s a kórház kerítésén túlról behallatszott a nedves úttesten elsurranó autók zaja. Az ablakok közt, a falon szabadon csörgött végig a víz a lyukas csatornából, és sárgásfehér csíkban lehordta a vakolatot az erkély kövére. A férfi a másik asszonyra gondolt, akire előző este hosszasan várakozott a könyvtár előtti sötét udvarban, s akivel aztán kihalt utcákon ballagtak le a folyópartig, ahol láthatatlan emberek kis kupacokba hordták össze, és égették el a rothadó őszi avart. Végig a fasoron csak a pislákoló parázs és a néha tétován fellobbanó lángok fénye világlott, s a mély csöndet csak egy-egy máglyára került vadgesztenye pukkanása vagy az átkelőhajó ködkürtje zavarta meg. A rakpart egy részén, friss, még meleget sugárzó aszfalton útépítő munkások hevertek egymás mellett vastag mikádóikban, és könyökükre támaszkodva időnként megemelték a sörösüveget. A férfi csodálkozott, hogy nem tettek rájuk semmiféle megjegyzést, amikor elhaladtak előttük, mert az asszony szép volt, karcsú; a múló évek ellenére kihívó könnyedséggel őrizte meg alakját. Később beültek egy presszóba, de csak a terem közepén kaptak helyet, nagy ricsaj volt és villódzó, erőszakos diszkófény, úgyhogy beszélgetni sem tudtak, s hamarosan vissza is menekültek a sötét utcára, ahol időközben szemerkélni kezdett a langyos eső. Álltak a villamosmegállóban, s azt remélték, hogy már nem jön több villamos. Uszályok fénye imbolygott a Duna felett. Egymáshoz simultak – az este folyamán először –, s a férfi a nő háta mögött tette át egyik kezéből a másikba a kinyúlt nejlonszatyrot, amelyben az asszony családjának vacsorája és reggelije lapult. – Menjünk be – mondta az asszony. – Most már tényleg kezd hűvös lenni.

73

Szavait igazolandó, heves szélroham sodort sárguló leveleket az erkélyre a kórházudvar fáiról, s rézsút röppenő esőcseppek csapódtak az ablakokra. A folyosón meleg volt, túlságosan is meleg. A fiatalabb nővérkék egy szál algazöld köpenyben, s azon átsötétlő, színes bugyikban pipiskedtek; s a fikuszok fuldokoltak a vízben. Naponta többször megkönyörült rajtuk valaki. – Voltam fönn a lakásban – mondta a férfi. – Szokatlan volt, hogy egyik ajtó mögül se hallatszik a tévéhíradó vagy tányércsörgés, amikor felcaplatok a lépcsőn. Nem ütköztem bele senkibe, de ahogy megfordítottam a kulcsot a zárban, azon minutában kipenderült a folyosóra a szomszédasszonyod. Vissza ugyan nem köszönt, mégis remélem, nem gondolta, hogy kirabolni készülök a lakást, ha éppen befelé viszek valamit. Két vödör volt nálam meg a festékes holmik egy zsákban. Kifestem a konyhát, amíg benn vagy. Úgyis rég ígérem. Az asszony elmosolyodott, és forró tenyerét rácsúsztatta a férfi csuklójára. Öklén és alkarján mintha sötétedtek volna azok a barna májfoltok, amelyeknek szaporodását a férfi néha riadtan észlelte saját bőrén is. – Döbbenetes, milyen kövér az a nő az ajtó melletti ágyon – mondta megilletődötten, zavarát leplezendő. Mindig is némi viszolygással lépett be a kórterembe, mert eltekintve a többi asszony kíváncsi pillantásától, bizton számíthatott rá, hogy a kövér nő mindig máshol kitakart, elfacsarodott, enormis tagokkal ott hever az első ágyon, mint egy elhagyott, rózsaszín húshegy, feladva minden kötelező szemérmességet. – Százötven kiló, és egész nap alszik – mondta az asszony – de nem ő a szoba hőse, hanem az a fekete kendős néni, ott a folyosó végén. Az háromszor annyit eszik, és nézd meg, olyan, mint a kóró. Ma éjjel derült ki, hogy ő dézsmálja meg folyton az elemózsiánkat. Nem tudtam elaludni – már a hátam majd beszakad a sok fekvéstől –, s persze rád gondoltam, hogy amikor a Pálmaházban sétáltunk, ott a mályvák, az orchideák, a kancsókák és papagájvirágok között, abban a fantasztikusan párás és bódító levegőben, mégiscsak le kellett volna vetkőznünk anyaszült meztelenre, most úgy gondoltam, hogy tényleg meg kellett volna tenni, igen, mert... s ahogy ábrándozom, egyszer csak hallom, hogy anyóka fölkel, odasündörög az ablakhoz, kinyitja – ott tartjuk a kaját –, és szép komótosan falatozgat mindenkiéből. Egy kis sonkát az egyik csomagból, hozzá egy harapás sajtot a másikból, aztán kicsit megcsipkedi a szőlőt, becsukja az ablakot, és mint aki jól végezte dolgát, elégedetten visszabújik az ágyba. Csak Erzsikének árultam el, de neki is kár volt, mert azt mondta, hogy éjjel meglesi, és letöri a kezét. Reggelinél aztán tüntetőleg odaadtam az öregasszonynak azt a nagy paprikát, amit még te hoztál, s erre Erzsike is egy szép darab sajtot. Talán ha jóllakhat, nem kényszerül lopni. – Remélem azért te is mindent megeszel, amit adnak – szólt a férfi. – Hogyne – bólogatott az asszony. – Csak túlságosan sok. Te se hozz semmit, légy szíves. Jó? Mignont se. És azt hiszem, el kéne menned. Nemsokára jön a lányom... A férfi nem tiltakozott, azonnal felállt, csak karóráját egyeztette össze a mennyezetről lógó faliórával. Az asszony belekarolt, és elkísérte a folyosót záró csapóajtóig. Az eső elállt; a bejárat előtti toldozott-foldozott betonjárda tócsáiban mozdulatlanul állt a fekete víz. A férfi hóna alá csapta ernyőjét, és cigarettát vett elő. Gyufája lobbanásával egy ütemben kigyúltak a kórház halovány kerti lámpái is. Lassan végigballagott a kijárathoz vezető fasoron, s magában már levelet fogalmazott a másik asszonynak. Az eső által levert vörös szirmú estikék és a puskapor lilás virága belelapultak a kórházkert sarába. „Édesem! – kezdte. – Gyűlölöm, amit írnom kell...” Aztán kijavította: „Valójában nem is igazán gyűlölöm, amit írnom kell, csupán elfogadom, hogy...”

74

A bejárat közelében a fekete kendős néni ült egy lámpa alatti padra leterített újságpapíron. A férfi közeledtére fölkelt és eléje állt. – Bocsásson meg, hogy megszólítom – kérte szomorú mosollyal –, de abba az elkeserítő helyzetbe jutottam, hogy egy fillér nélkül hoztak be, s legalább ezt a képeslapot föl kéne adnom a fiamnak Szegedre. Ő ottan orvos. Csak azért mertem megszólítani, mert magának olyan becsületes arca van. Mindjárt látszik, hogy jó ember. A férfi türelmesen hallgatta, egyik lábáról a másikra állt, érezte, hogy átvizesedik a vászoncipője, aztán kiguberált egy fémpénzt az öregasszonynak, legyintett, továbbment. A nénike biztosan nem ismerte fel, azért merte neki pár napon belül harmadszor is előadni a mondókát. Ugyanaz volt a képeslap is: nagy csokor búzavirág fogott körbe rajta pár szál kókadt pipacsot.

75

Szoba kiadó Színes alsónadrágban utaznak a villamoson, és ha viszket valamijük, megvakarják. Amikor boldogult urammal Velencében jártunk, ott még az is botránynak számított, ha a németek rövid ujjú ingben grasszáltak a téren. – Az még az őskorban volt, Emma néni, amikor még imádkoztak a leves előtt – mondja a szomszédasszonyom a liftben, ahol beszélgetni szoktunk. Régen volt, az biztos, de én jól emlékszem rá, mert boldogult uram még ki is nevetett, amikor azt találtam mondani, hogy hiába vágják le a kopott könyököt, azért a gallér meg a hónalj még viseltes marad, úgyis kitetszik a csalás. Szépek pedig ezek a göndör fiúk, mint a keleti hercegek, de rendetlenek nagyon, s nekem már nehezemre esik a takarítás utánuk, ha tócsát hagynak a fürdőszobában, lemorzsázzák a padlót vagy a konzerv aljával összeolajozzák a kis éjjeliszekrény üveglapját az ágy mellett. Hanyagok na, és lusták, akármilyen szépen mosolyognak is az összes hófehér fogukkal. Mondtam is a Sturcznénak: nekem ne küldjön senkit, aki fekete, de ha túl barna, az se jó, mert gyöngül a szemem, nem tudom kibogarászni a csergéből a mogyoróhéjat. – Jól van, Emma néni drága – mondta Sturczné, és berakta az íróasztalba a fél kiló kávét, amit vittem neki. (Nóra barátnőm okosított ki, hogy a Sturczné az Omniát szereti.) – Majd kifőzünk valamit – nyugtatott meg akkor kedvesen; de egyelőre minden bizonnyal csak az Omniát főzte ki, mert nem küldött egy lelket se, pedig én mindig pontosan hazamegyek ötre, ha azután nem is csönget senki. Nóra is tudja, hogy este dolgom van, épp azért mindig ebéd után találkozunk a presszóban, a főtéren. Ő fizeti a kávét, mert ő fagylaltot is eszik, amit én nem merek a tej miatt. A fiam hozott egy képes újságot, amelyben azt olvastam, hogy tulajdonképpen azok egészségesek, akiknek a gyomra nem bírja a tejet. Például a kínaiak. Én meg egész életemben azt hittem, hogy ez valami titkos kórság. – Tiszta Alabama – néz körül Nóra a teraszon cseverésző vendégeken, amikor leülünk a napernyő alá. Az asztal kicsit ragad, mintha egy laza mozdulattal átecsetelték volna enyvvel, így a ridikülömet leengedem magam mellé – két eltaposott csikkre, de már késő. Az utcai szemüveg van rajtam. Nóra nagyon határozott nő. Ilyen, amióta csak ismerem. Egy perc alatt leteremti a felszolgáló kislányt, amikor előkerül. Ha én kezdenék el így reklamálni, biztosan rám is alkonyodna, mire kiszolgálnának, de Nórától azt hiszem, már félnek, mert késedelem nélkül megkapunk mindent. Azt gondolom, valójában nem nagyon érdekli más véleménye, én meg néha már nem is merem elmondani, ami eszembe jut. – Ó, te liba – tolt le múltkor is –, hát még mindig az a rögeszméd, hogy az asszony dolga a tűrés?! – De amikor az urammal Velencében voltunk... – kezdeném én, de nem hagyja végigmondani. – Hagyd már a fenébe azt a Velencét, folyton ezzel jössz, nem unod még?! – nyomja el dühösen a cigijét a hamutálban. (Szünet nélkül cigarettázik, attól rekedt a hangja.) – Süllyed az egész, édesem, mint a régi jó világ. Egy csomó giccses színpadi díszlet, amit hamarosan elönt a víz. Válasz helyett inkább kortyolom a kávét. Az úgyse lehet, hogy Velence odavesszen, olyan nincs. Azt nem engedhetik, mondhat Nóra, amit akar. Valamilyen rejtélyes okból mindig is dühítette, ha nekem tetszett valami. – Hogy lehetsz ilyen elégedett azzal az alamizsnával? – vont kérdőre múlt héten is, amikor a nyugdíjfizetés napján azt a szép, rózsás dunnahuzatot 76

vettem a lengyelektől. – Ez nem nyugdíj! – jelentette ki. – Tudod te, hogy a hozzánk hasonló német nyugdíjasoknak saját napilapjuk van Mallorcán? Aztán mennyivel güriztek azok többet, mint az Irén? Most mit kezdjek én ezzel? Mindig csak bosszantani akar. (Majorka meg Alablama: azt se tudom, hol vannak.) Az Irén temetésén is nekitámadt a prédikátornak, hogy sületlenségeket beszél: az Irén egy független nő volt, semmiféle borzalmas bűntől nem kell feloldani, a vétkesek inkább azok, akik a hülyeségeikkel megrövidítették az életét. A pap csak hápogott, én meg majd elsüllyedtem szégyenemben: meg se mertem mukkanni, pedig szerintem a plébános nagyon szépen beszélt. Nóra átsétál velem a hídon, de a lakásba nem jön fel, pedig szereti a mentalikőrt, amit csinálok. – Randim van – mondja titokzatosan. – Nagyon finom ember: állattenyésztő. Majd legközelebb mesélek róla. – Valaki várja – közli a szomszédasszony a liftben. Igazán szép arcú nő ez a Piroska, de nem ad magára. Amióta itthon van a gyerekkel, fölszedett vagy tíz kilót. Minden ruhája olyan, mint valami pitypangos reverenda. Az ajtóm előtt valóban ott ácsorog egy kövér férfi; sarkával éppen beletapossa a negyedik csikket a linóleumba. Jó jel. Illedelmesen bemutatkozik, és miközben én nyitom az ajtót és mindkét kezem foglalt, mindenáron át akarja adni az idegenforgalmi papírjait. Pesti. Megmutatom a szobát meg a fürdőt, hümmög, hát igen, ja, aztán leültetem a konyhában, hogy bevezessem a füzetbe az adatait. Az üres befőttesüvegek lefoglalják az asztalt, úgyhogy a kredencen másolom ki a személyijéből, amit kell: negyvenkét éves, ha jól számolok, s közben a szemüveg fölött rásandítok: ha ül, még kövérebbnek látszik, derékszíja elcsúszott oldalra – már minden lyuknál kirepedezett az olcsó műanyag, nadrágba gyűrt inge feszül rajta, s az alsó két menekülni készülő gomb között kilátszik a hasa. Haja rendezetlenül tapad magas homlokára. Meleg van, az biztos, de kis gonddal és önfegyelemmel egészen jóképű férfi lehetne. Kétszer köszön meg mindent, s akkor látom, hogy jobboldalt egy foga is hiányzik. Nem sokat kérdezgetem, mert tudom, hogy minden lakó akkor nyugszik meg először, amikor magára csukhatja az ajtót és kipróbálhatja az öreg fotelt. Sturczné megmondta, hogy új bútorokkal meg egy tévével magasabb osztályba sorolhatnák a szobát, de én nem akarom eladni a háromajtós szekrényt, mert az volt az első saját szerzeményünk. (Arról nem is beszélve, hogy újat semmiképpen sem tudnék venni.) Ellépek a folyosón, s mert a fülem – hálistennek – jó, hallom, hogy letekeri az üvegről a kupakot, s nagyot slukkol. Valamilyen likőr lehet vagy rum, mert az üvegajtón keresztül látni, hogy a palack sötét. Pálinka – ilyen melegben. Nem csoda, ha izzad. Tiszta törülközőt készítek ki a fürdőszobában, és eldugom a szájvizet meg a finom szappant, amit a menyemtől kaptam. Áttörlöm egy ronggyal a tükröt, s aztán megigazítom a hajam. Hát... a foncsor, igen. Ülök a konyhában, hallgatom a rádiót, és húzogatom le a forrázott őszibarack héját – Piroskától kaptam egy kosárral –, amikor a férfi bejön és illedelmesen sörnyitót kér. – Jólesik egy flaskával ilyen melegben – mondja mentegetőzve, s ebből már tudom, hogy az a szemérmes vagy takarékos fajta, aki magával viszi az üres üvegeket is, pedig Nóra szerint ez a mi egyetlen adómentes jövedelmünk. (A boltban mindig újra elmondom, hogy a lakóimtól származik a göngyöleg, nehogy azt higgyék, hogy vénségemre rákaptam a konyakra.)

77

Mire elteszem a barackot, már sötétedik; a lakó is elment. Végzek a dunsztolással, a tearumot – biztos, ami biztos – hátratolom a konyhaszekrényben a lábosok mögé, aztán szellőztetek kicsit a vendégszobában. (Nem csomagolt ki semmit: vászontáskája érintetlenül lapul a szekrényben egy üres hubertuszos üveg mellett.) – Nem fogadhatsz minden magányos vendéget úgy, mintha ő lenne az ácskapcsos gyilkos, mert akkor megette a fene – mondta Nóra –, de azért nem árt vigyázni. Tele van a Híradó ártatlan képű gyilkosokkal, akik egy százasért is képesek eltenni láb alól az embert. Így hát lefekvés előtt az ajtóm elé vonszolom a fotelt (támlája pontosan befér a kilincs alá), és beleállítom a zongoraszéket. A rekamién fekve olvasom a regényújságot, de közben egyre csak a Nóra lókupecére gondolok, meg a fiamra, aki a menyemmel ellentétben mindig is ellenezte, hogy kiadjam a szobát. Sok ebben az új krimiben az idegen név, nehezen igazodom el, tízsoronként újra kell kezdenem; amikor éppen végleg elunom, hogy nem tudom, ki kicsoda, akkor megjön a lakó: nagy csattanás jelzi az előszobából. Leoltom az állólámpát és fölkelek az ágyból. A hálóing úgyis egészen a hátamhoz tapadt a melegben; és szégyen ide, szégyen oda, az ajtó előtt állva hallgatózom. Bezárja az ajtót rendesen, de nem találja az előszoba villanykapcsolóját. Tapogatódzva közeledik szobája ajtajához (épp az enyémmel szemben), ott megtorpan, s ahogy az utcai ostorlámpa fénye bevillan mögüle, szobaajtóm üvegablakán át látom, hogy elég ingatagon áll a lábán, s kezében egy sötét tárgyat lóbál, ami lehetne szekerce is, de csak sörös palack. Ugyanabban a pillanatban az utcai lámpa – ahogy szokott – kialszik, s csak az én szobaablakomon át, mögülem villog be az ORWO-reklám, és én biztosan tudom, hogy a férfi felfigyel az árnyjátékra, mert egy pillanatra megdermed, látja, hogy ott állok lábujjhegyen, látja az ajtó mögé fölhalmozott bútort, tudatában van annak is, hogy én is láttam őt belopakodni az üveggel: egy percig tétován áll, aztán lassan megrázza a fejét, elfordulva benyit a szobájába, s én hirtelen elszégyellem magam – talán ő is, ahogy nyitott ajtaja mögött, a szoba közepén állva a szájához emeli az üveget, pedig erre igazából egyikünknek sincs oka. – Így élünk, kis szívem – mondaná Nóra.

78

Mínusz Úgy szeretném, ha csak egy picikét is, de szégyellnéd magad, hogy folyton becsapsz – gondolta az asszony. Lehúzta kézfejére a kopott ballon rövid ujját, hogy eltakarja vele a blúza bomlásnak indult, kilógó pamutszálait. – Már azt hittem, megint átversz – mondta. – Fél órája várlak. A férfi lehámozta magáról az utcaseprők fényvisszaverő, csíkos mellényét, körülnézett az üres, délelőtti ridegséget árasztó presszóban, és leereszkedett a nő melletti székre. Enyhén kopaszodott, maradék haját lelapította, és a homlokához ragasztotta a téli sapka. Cigaretta és bor szaga érzett rajta; fogai sárgák voltak a nikotintól. Behúzta a hasát, mert a nő háta mögötti tükörben észrevette, hogy agyonmosott pulóverén keresztüllátszanak a színes favágóing pattanásig feszült gombjai. Szántók szántanak hátamon, hosszúra vonják barázdáikat. A szívem vérzik, ha a véreres szemedbe, csapzott, elhanyagolt hajadra és borvirágos orrodra nézek, szerelmem – gondolta. Cigarettát vett elő, rágyújtott. – Mit vagy úgy oda – mondta, és a dobozt ledobta a nő elé. – Tíz percet késtem, mert az a hülye főnököm éppen mifelénk bringázgatott. A terem végében lévő raktárból elősomfordált a pincérlány, és méla undorral megállt előttük. Szeme a nő ballonjáról hiányzó gomb helyén fityegő cérnaszálra tapadt, ujjaival a kezében tartott nikkelezett tálcán dobolt, míg a férfi leadta a rendelést; aztán nagyot bólintva, szótlanul bement a pult mögé, hogy megfőzze a kávét. Az asszony a gyufásdobozzal játszadozott az asztalon; lerakta a sarkára és felpöckölte, aztán újra kezdte az egészet. Nem mert a férfira nézni, csak a dobozt, meg a saját kezét figyelte. A körmeiről már lepattogzott a pár nappal előbbi bíborszínű lakk. Borzalmasan néz ki – gondolta –, ronda vagyok, „nem törődöm a lelkemmel és utálom az életemet”. – Tegnap elmentem a „Gödör” előtt, és akkor jutott eszembe, hogy felhívjalak. Nagyon mísz volt a spiné, aki fölvette az üzenetet – mondta kisvártatva. – De átadta – köpött ki a férfi egy ajkára tapadt dohányszálat –, és én rögtön visszahívtalak. (Amikor a hangod meghallottam, a szívem egy pillanat alatt szűkölni kezdett, mint valami gyáva állat, pórázra kötött kutya, akihez korbáccsal közeledik a gazdi – gondolta magában.) Mondtad, hogy a „Gödör”-ről jutottam eszedbe. – De azt nem meséltem el, hogy be is mentem egy felesre. Megváltozott minden, kidobták azokat a jópofa kis hordókat. Szerződéses bolt, minden iszony drága. Emlékszel rá, hogy egyszer ott megkérted a kezem? Hogyne emlékeznék – gondolta a férfi –, „kenyerem gyanánt volt minden fohászkodásom, és sóhajtásaim ömöltek, mint habok.” Úgy kínzott a vágy, hogy a gyomrom émelygett tőle, és a fejem nyilallt. – Nagyon be lehettem baszva – mondta. Zavarában felállt és a sliccére mutatott: – Kicsavarom a zoknim – közölte, és kiment a vécére. Ott megállt az ammóniaszagú előtérben, rendezetlen haját és garbójának gyűrött nyakát nézte tehetetlenül a repedezett, foncsorát vesztett tükörben, aztán feljebb rángatta magán a nadrágot, és visszament a terembe. A kávé lassan készült (Fel kell fűtenem a gépet – magyarázta a pincérnő), s ők csendben ültek, tétován mosolyogva nézték egymást, és fújták a füstöt. Az utcáról behallatszott az elrobogó kocsik zaja.

79

Minden perc hiábavaló, elfecsérelt és fölösleges, amit nélküled töltök; gyalázatosan elpazarolt öröm, amit nem együtt élvezünk, és haszontalan minden mozdulat, amivel nem egymás felé nyúlunk – gondolta a nő. – Csak nem akarod azt mondani, hogy akkor nem gondoltad komolyan? Képes volnál letagadni, hogy... – A mondat végét elharapta, mert megállt mellettük a pincérnő, tálcán egyensúlyozva a csészéket. – Kié lesz a Hubertus? – kérdezte. – Az övé – mutatott a férfira a nő. – Édesszájú a mérnök úr. Rögtön beleivott a saját vodkájába; kis híja volt, hogy le nem nyelte az egészet, de aztán elszakította a szájától a poharat, lerakta maga elé, és tenyerét ráfeszítette az asztal szélére, hogy megszüntesse a keze remegését. Egy ideig nem mert a férfira pillantani, de aztán mégiscsak ráemelte a tekintetét. Úgy volt, ahogyan gondolta, a másik szomorú szemekkel figyelte őt. – Mit bámulsz? – kérdezte a nő ideges fejhangon. (Ne ítélj meg, ne bánts, ne nézz így – gondolta magában. – Ne lásd, hogy milyen nyomorult vagyok, ne figyelj ilyen gonosz röntgenszemekkel. Fordítsd el az arcod illedelmesen, és ne nevess ki.) Fölkapta töredezett lakkozású, műanyag retiküljét, és a pultnak támaszkodó, cigarettázó pincérnő mellett eloldalazva kiment a mosdóba. A férfi elgondolkodva nézett az asszony után, de elkapta a pincérnő fitymáló tekintetét is. Te hülye liba – gondolta –, mit tudsz te az egészről? – Bocsásson meg – mondta hangosan –, elfelejtettem tejport kérni a kávéhoz. Ne haragudjon, hogy még egyszer fárasztom. A lány levágott egy fintort, ami érdekesen – mint egy lassított filmen – tűnt el az arcáról, aztán – először csak magában – már mosolygott is, elvégre az első vendégekről van szó, még ha az egy ilyen jó modorú szemetes is a lerobbant csajával. Előkotorta a pult alól a tejport, s közben egy pillanatra leült, hogy pihentesse máris fájó lábait. Megigazította a térdére kötött borogatást a szétrobbant visszér fölött, és kiengedte hosszúszárú cipője túl szorosra csomózott fűzőjét, aztán vitte a tejport. A nő éppen jött visszafelé a rötyiről. Látszott, hogy megpróbálta rendbe hozni a haját, de látszott az is, hogy nem sikerült. A pincérnő igyekezett valami csekély részvétet érezni iránta – valóban megpróbálta –, de nem ment. Annyi baja volt ezekkel a kifakult szemű, tétova nézésű, nagypofájú nőkkel, hogy már egyáltalán nem érdekelte a sorsuk, és tíz fillért nem hitelezett volna egyiknek se. Megisszák a legolcsóbb féldecijüket vagy a redvás világos sört; egy vacak szendvicset nem kérnek soha, süteményt pláne nem; borravaló nuku, aprópénz kiszámolva fillérre, aztán eltűnnek imbolyogva. Ezt a párt még egyszer sem látta itt, de, a dolgok menetében azért biztos volt: ha isznak még, akkor már csak cseresznyét vagy barackot, esetleg ketten egy üveg sört, aztán általában összevesznek, netán megpróbálnak lelépni fizetés nélkül, egy zsebre dugott kávéskanállal vagy hamutállal. Már javasolta a főnöknek, hogy fúrják ki a kiskanalak közepét, mint a szemközti gebines; kávét kavarni akkor is lehet velük, de ellopni nem érdemes. Visszament a pult mögé, leült, kezébe vette a regényújságot, de azért fél szemmel figyelt rájuk. A férfi és a nő csendben ültek, hörpölték a híg kávét, csak pillanatokig néztek zavart mosollyal egymásra. Az a tehén feleséged legalább az ingedet kivasalhatná normálisan – gondolta a nő a férfi garbó alól kilógó ingujjait nézve. – Ha tud egyáltalán vasalni. – Mártika hogy van? – kérdezte.

80

A férfi elnyomta a csikket, aztán éles pillantást vetett a nőre. – Hogy lenne? Jól – mondta. (Már biztosan jobban van; este kicsit fel volt püffedve az arca – gondolta. – Ha borogatja elmúlik, és ezután majd kétszer meggondolja, hogy megpróbáljon kizárni a lakásból. Tiszta röhej. Be kellett verjem a konyhaablakot a függőfolyosóról, hogy bemehessek a saját lakásomba. Marha nagyot csörrent az üveg, a házmester meg rögtön kirohant az udvar közepére felderítést végezni. Mártika nem normális, ha egy kicsit iszik.) – Jól megvagytok, igaz? – tudakolta a nő. – Mártika mindig is nagyon okos lány volt. (És mindannyiunknál fejlettebb is. Előbb is lett belőle lotyó. Mi még alig jutottunk túl egy-két izgalmas kis tapizáson meg nyelves puszin, de ő már azzal képesztett el bennünket egy nagyszünetben, hogy bizonyosan terhes. Ettől piszkosul megnőtt a tekintélye a lányok között.) – Most éppen mosolyszünet van – árulta el a férfi. – Nincs kibékülve az új hivatásommal – mutatott a csíkos mellényre. – Úgy véli, hogy nagy presztízsveszteség érte, páriává züllesztettem és állati sorba taszítottam őt, amikor otthagytam a hajójavítót. „Persze, a mérnök úrnak derogál dugattyúkat mosogatni az olajban”, ismételte el vagy kétszázszor, amíg nyakon nem vágtam. (Köztünk maradjon, nem önszántamból jöttem el, hanem kivágtak a piázás miatt. Derogálni derogált, az biztos, hogy bagóért végeztetik velem a legszarabb munkát. Magam sem tudom, eddig is hogy bírtam ki. Az első időben, a siti után, persze, ha akartam se mehettem volna el, örülhettem, hogy lyuk van a seggemen.) – Hiába, egy úrinő az mindig úrinő marad – nevetett az asszony, és előkelőnek szánt udvariassági mozdulatot tett a kezében tartott, füstölgő cigivel. – Még az üzemi konyha mosogatójában is, ha egy kicsit ad magára. (Krisztusom, hogy meg tudta játszani az eszét a mérnökné asszony, de hogy! „Az élet olyan, mint egy fesztivál, kicsi szívem, az élet szép: az Opera után leerőltettünk egy Gordon Bleu-t Pest legjobb éttermében, bőven meglocsiztuk pezsgővel, és isteni hangulatban értünk haza tegnap is.”) Sose fogok megérteni semmit – gondolta a férfi. – Mindig is azt hittem, hogy a legjobb barátnők vagytok – mondta. – Megiszunk még egyet? – kérdezte aztán. – Van nálam zsozsó, tegnap kaptam fizetést. – És még mindig nálad van? – nevetett a nő. – Bocsánat – tette hozzá aztán a szájára ütve. – Pardon. Hát persze hogy megiszunk még valamit. De ne itt. Egy köpésre lakunk, a Sumonyi hatban, és történetesen van otthon egy kanna balatoni bor. Úgyhogy ha nem sértelek meg vele, meghívlak egy pohárkára. (Miközben a mondatokat darálta, igyekezett elkerülni a férfi tekintetét.) – Mióta laktok itt? – kérdezte az csodálkozva. (Hiába lófráltam én annyit a Mária tér környékén, ha te közben se szó, se beszéd elköltöztél; hiába lestem a napszakok változását a házatok falán, hiába figyeltem a repkény átváltozását harsány zöldből égő vörösbe, ha már egészen mások járnak ki-be a kapun.) – Fél éve cseréltük el a kertest egy szép, földszinti vizesre. Kicsit lerobbant környék, de nem kell lépcsőt mászni. Tudod, miután befuccsolt a kötőműhely, már nem volt szükségünk annyi helyiségre. De a kégli jó helyen van legalább, majd meglátod. Két spi között. Ideális fekvés. A férfi a pulthoz lépett, és az újságjából felnéző pincérnő elé letett egy gyűrött százast. Az szó nélkül benyúlt a kávépénzes fiókba, és átnyújtott neki egy fém tízest. Az asztaloktól csörömpölés hallatszott, majd a kávéspohár csattanása, ahogyan szilánkokra tört a kőpadlón. A férfi anélkül, hogy visszafordult volna, visszatette a tízest a pincérnő elé, s miközben mosolyogni

81

próbált, széttárta a kezét. A nő csak legyintett, és bólogatva lapozott egyet az újságon. Be volt kalkulálva – gondolta. A férfi visszament az asztalhoz, ahol az asszony már kis kupacba húzta össze cipőjével a pohár szilánkjait, magára kapta a fényvisszaverő mellényt, és indultak kifelé. Megfogta az asszony könyökét, amikor az föllépett az ajtó előtti lépcsőkre. – Nyugi, nem rúgtam be – hárította el ő. Csak nem szerettem volna, ha az én femme fatale-om pofára esik a kocsmalépcsőn – gondolta a férfi. – Ugyan, hiszen én kapaszkodom beléd, nem veszed észre? – mondta aztán erőltetett nevetéssel. A presszó előtt, a hideg nappali fényben nem néztek egymásra. A férfi levette a talicskája kerekéről a biztosítóláncot, belerámolta az üres talicskába a seprűt és lapátot, aztán elindultak a Sumonyi utca felé. A talicska karján átlátszó nejlonzacskóban ott libegett a férfi ebédje: egy sertésmájkonzerv, meg két fonnyadt zsömle. Csöndes határozottsággal hullani kezdett a hó, de a játszótérnél azért megálltak rágyújtani. Az asszony körbefogta a férfi gyufát védelmező kezét, de a láng mégis kialudt, ők pedig álltak egymással szemben, ujjaik közt a meggyújtatlan cigarettákkal, és találkozásuk kezdete óta most néztek először egyenesen egymás szemébe. A férfi hiába kereste a nő szemében a csak emlékezetében létező aranypöttyöt, s az asszony sem lelte az övében az ifjúság hetyke báját, csak a hasonló korúak konok és megátalkodott szomorúságát. Mindketten tettek egy bátortalan fél lépést, aztán a hidegben kipirult arcukat egymáshoz szorítva, összeölelkezve álldogáltak a talicska mellett; hajukra hullott a csillámló hó, szívük idegesen vert, asztmásan lélegeztek, és talán melodramatikus fordulatot vesz minden, ha arra nem jön egy szigorú tekintetű nagymama, iskolatáskás unokáját kézen fogva vezetve, aki durván továbbrángatta a kíváncsian bámészkodó gyereket a két mozdulatlanul összefogódzó felnőtt mellől. Az öregasszony hangos, nyilvánvalóan nekik címzett megjegyzésére a férfi és a nő zavartan elengedték egymást, a férfi még egy könnyű, félrecsúszott csókot lopott az asszony hópelyhektől nedves arcára, aztán indultak tovább. A talicska keskeny csíkot hagyott mögöttük a járdára hullott olvadó, gyér hóban. Valóban kicsinyke lakás volt, szoba-konyhás, alacsony mennyezetű és bútorokkal zsúfolt. A konyhát a mosogatóban felhalmozott edények, a szobát pedig a kibontott ágy uralta, s bár az asszony belépésük után azonnal bekapcsolta a kopott szőnyegpadlóra állított hősugárzót, a falakból áradt a hideg. – Nem tudjuk teljesen betolni a szekrényeket – mutatott az asszony a vitrinre –, mert megpenészednek a faltól. Vedd le a kabátod, mindjárt meleg lesz. A férfi lehúzta magáról a mellényt és a kiérdemesült katonai mikádót, az asszony átvette tőle, és kivitte a konyhába, ő pedig lezökkent az ágy szélére. Az üveges szekrény tetején sorakozó papírkötésű könyveket nézegette, aztán a valamikori kézi hengeres festésnek a falról jégcseppként leváló ezüstpöttyeit és a kettévágott torontáli szőnyeget az udvari ablakon. Az asszony egy tál süteménnyel jött vissza. Letette a férfi mellé a lepedőre, és ő is leült az ágyra. – Sonkás kifli hájas tésztából – mondta. – Vegyél. (A szomszédasszony hozta át, hogy ne vesszen kárba. A saját házassági évfordulójukra sütötte, de hirtelen el kellett utazniuk, mert a vidéken lakó nővére a lábát törte, s közelben-távolban nem volt senki más, aki ellássa a jószágokat.)

82

Végül is, több szerencsével, nekünk is lehetne akármilyen évfordulónk – gondolta magában a nő. A férfi elvett egyet a kiflikből, és két harapásra bekapta. Nagyon finom sütemény volt, friss és porhanyós, sonka ízű. – Isteni – mondta felcsillanó szemmel. – Te sütötted? – Én – felelte a nő. – Tényleg számítottam rá, hogy most el is jössz, nem csak ígéred. – Tudod, hogy ez nem olyan egyszerű – vonta fel a vállát a férfi. – De nem is túl bonyolult – csúsztatta a tenyerét a férfi kezére a nő. A férfi letette az ágy lábához a süteményes tálat, az asszony felé fordult, és kivette a kezéből a cigarettát. Egymás szemébe néztek, de ott a tompa várakozáson kívül nem láttak semmit. A szobában csönd lett, csak a hősugárzó zúgása hallatszott. (Régen, ha a szemembe néztél, átvilágított, mint a röntgen, láthattad gyors ritmusra ránduló szívem és a tüdőmben riadtan gomolygó mentholos füstöt, a gyomrom görcsösen összehúzódó izmait – gondolta a férfi.) (Régen, ha a szemembe néztél, láttad, hogy kacagva menekülök előled a folyóparton, a vízen megcsusszanó napfény átsüt a vászonruhámon, s hogy elkomolyodik az arcom, amikor utolérsz és erős kézzel megfogod a karom – gondolta a nő.) – A rohadt, büdös életbe – sziszegte a férfi, s a vállára vonta az asszony fejét. – Abba – hüppögte a nő. Az udvaron ricsaj támadt, hógolyó csattant az ablakkereten, s gyerekhangok trágár szavakkal szidták egymás anyját. A férfi nem volt benne biztos, hogy a sötétítőnek használt szőnyeg fölött nem látnak be a szobába. Ha valódi vágy nem is volt még bennük, azért kapkodva levetkőztek; az asszony a melltartót csak a paplan alól dobta ki, hogy a másik ne lássa meg idő előtt kissé megereszkedett melleit. Egymást átkarolva feküdtek, és hallgatták szívük dobogását; ki tudja, hol megtakarított, öngerjesztő szenvedéllyel csókolóztak, s a furcsa szorongások mellett kezdett bennük az öröm jóleső érzése is elömleni. A férfi kutató keze ugyanakkor felderítette azt is, hogy az összezárt combokon még ott feszül a bugyi. – Vedd le ezt a vacakot – suttogta. – Nem lehet. Ma éppen az van – mondta rekedten a nő, és megcsókolta a férfi lehunyt szemét. – Na nem, ez nem igaz! – rúgta volna le magáról a férfi a paplant, de az asszony visszahúzta, és teljes testével hozzátapadt. – Nyugi – suttogta –, majd kitalálunk valamit. Mellére vonta a férfi fejét, egyik combját pedig benyomta a lábai közé, s az ajkánál megnedvesített tenyerével lenyúlt a paplan alá. A férfi megértette a szándékot, hozzásimult, hosszan a nyakába csókolt, s a csendes, rövid vonaglás végén mind a ketten horkantó, felszabadító nevetésben törtek ki. A férfi a nyakáig felhúzott paplan fölött, a konyhaajtón keresztül a kávéfőzővel bajlódó asszony visszeres lábait figyelte, és felemás boldogsággal szorította magához, amikor az pongyolástul visszabújt mellé az ágyba. – Köszönöm – mondta neki halkan. – Mi a frászt? – kérdezte a nő meglepetést színlelve. (Látszik, hogy Mártika sose volt terhes, ha ez neked olyan nagy szám – gondolta magában.) Fejét a férfi mellére hajtotta, és félig hunyt pillái alól nagy ádámcsutkáját, erős állát és a cigarettájából felszálló füstöt figyelte

83

ernyedt boldogsággal. Szeretlek – gondolta. Kimondani nem merte, de váratlan örömmel fedezte fel magában a megnyugtató érzést, hogy erre nincs is szükség. Az egész nyugalom nem tartott egy percig se, mert a kávéfőző zubogó hangjára már ki is ugrott az ágyból, és a konyhában csörömpölve kapkodta ki a poharakat az üveges szekrényből Egy tubusból kenőcstejet nyomott beléjük, cukrot dobott mindkettőbe, s közben furcsa módon az a jelenet jutott eszébe, amikor a lejáró fejű kisbaltával betörte a fürdőszoba ajtaját, s a második férje szeretője, az a kis nyegle kurva ott ült a kád szélén sírásra görbült szájjal, egy szál telefingott bugyiban és úgy szívta a cigijéből a füstöt, mintha tiszta oxigén lenne. – Még mindig tíz cukorral kéred? – kérdezte a szoba felé fordulva. A férfi már a nadrágját húzta, és derűsen nézett ki rá. – Igen. Hússzal szeretem, de szégyellem. Nyilvánvaló túlzás, mohóság, és ráadásul egészségtelen. A lepedőt visszahajtva, a csupasz matracon ülve kávéztak, és a kitartóan szállongó havat nézték a fél ablakon keresztül. Válluk összeért, s ez mindkettőjüknek tagadhatatlanul és vigasztalóan jólesett. Az asszony a férfi vállára hajtotta a fejét, az átvette tőle az üres csészét, rácsúsztatta a sajátjára, és két tenyerével körbefogva leengedte a lába közé. Így összetartozásuk újra felfedezésének zsongító bizonyosságában-bizonytalanságában, a lassan homályba boruló szobában szótlan üldögélve érte őket a korán leszálló este is. Amikor a férfinak végül mennie kellett, egyetlen simogatással búcsúztak el a konyhaajtóban, anélkül, hogy felgyújtották volna a villanyt. A férfi eloldotta talicskáját a villanyoszlopra tekert láncról, aztán a lehulló fényben, csodálkozva nézte meg a karórája számlapját. Gallérját felhajtotta a havat hordó, hátból támadó szél ellen, és a kapuból egy pillanatra visszanézett a földhöz közeli ablakokban lágyuló fényre, aztán egyetlen, a későbbi járókelők számára teljesen érthetetlen csíkot hagyva a járda havában, eltolta bádogtalicskáját a köztisztasági pinceirodája elé, s ott újra rálakatolta a láncot. A mínuszok úgy döngicséltek megdermedt arca körül, mint a szúnyogok, s ő úgy döntött, hogy ma már – kivételesen – nem megy be a kollégák után a borozóba, inkább hazafelé szedi a lábát, hogy Mártikának ne kelljen újramelegíteni a főzeléket. Lelkiismeret-furdalása volt, s békülni kívánt. A leláncolt talicskára banális biztonsággal hullott a fehér hó; a lopakodó esti fagy pedig álomba dermesztette az ottfelejtett nejlonzacskóban lapuló zsömléket és a májkrém bádogdobozát, aztán továbbsuhant a lakótelep szélső házai felé. Aki a villanyfényes ablakokból, sörét vagy édes likőrjét a meleg szobában szopogatva, a folyón át a város felé kitekintett, azt láthatta, hogy ez a város gyönyörű, fényekkel teljes, és bizonnyal gazdag az élet minden örömében.

84

A máktolvajok Hosszú ideig rakodtak, mert a kannatej fejtését csak éjfél után kezdte meg a műszak. A nagy hóesésben valahol vidéken árokba csúszott a gyűjtőkocsi. Benyuc a Csepel végében kuporgott egy vajasládán. Pufajkája ujját lehúzta vörös kezeire, amikor végre kifordultak a kapun. Didergett, a kipufogóból felcsapódó füst csípte a szemét. Álmosan bámulta az utcai lámpák körül kavargó hópelyheket, míg végighajtottak a kihalt körúton. Az első boltnál leadott két kannát a magas hóban toporgó sofőrnek. A vaskanna füle szinte odaragadt a kezéhez. – Reggelre belefagy a tej – szólt, csak hogy mondjon valamit. – Van egy cigid? – kérdezte a sofőr. Benyuc kelletlenül belekotort a pufajkája zsebébe, és átnyújtott egy szálat. – Gyufám sincs – mondta a másik. – Az egész dohányzókészletből csak a pofád van meg – komolykodott Benyuc. Tüzet adott, majd dermedt ujjaival ügyetlenkedve maga is rágyújtott. Négy óra lett, mire mindenhol lerakodtak. A Tejért előtt a sofőr nekihajtott a járdaszegélynek, és Benyuc kegyetlenül beleverte a kezét egy vasrekeszbe. Ezen összevesztek. Ebben a hülye világban egy hízott libáért cserébe minden marha kaphat jogosítványt – közölte a sofőrrel Benyuc, aztán fel-felriadva, vacogva aludtak egy órát a vezetőfülkében. A rosszul záró ajtók nyílásain belopakodott a hideg. Még sötét volt, amikor a behavazott utca végén, könnyű kabátjában szaporán lépkedve feltűnt a kis öregasszony, aki a legkorábban nyitó boltot vezette. Benyuc kiugrott a kocsiból – elgémberedett lába majdnem összecsuklott alatta – és segített neki felhúzni a rozsdás redőnyt. A mama villanyt gyújtott, Benyuc pedig húzóvasával bevonszolt egy vasrekesz üveges tejet meg kakaót, széles csíkot hagyva maga után az olajos fapadlóra szórt faforgácsban. Segített begyújtani a kályhába, s miután bejött a sofőr is, ittak egy-egy kisüveg pálinkát. Sután élcelődtek az öreglánnyal, aki a pult körül rámolgatott, és a zsömléket számolgatta. A sofőr megigazította a kopasz nagyember ferdén lógó képét a falon. – Ennek is seggre ülne a légy a fején – mondta. Az öreglány ijedten nézett rá. – Maga már nem ihat többet, fiam – mondta rekedten. Kértek egypár kiflis zacskót, s a kocsin a húzóvassal összetörtek néhány üres üveget, fele-fele becsomagolták, hogy legyen egy kis haszon az elszámolásnál. Benyucot este a műszakvezető irányító ébresztette fel a munkásszállón. Munka után összeakadt egy régi cimborával, délután ötig ittak a Körülszarosban, aztán ruhástól esett az ágyba. Förtelmesen horkolt, és csak akkor ébredt fel, amikor lerángatták a földre. – Mi az, megyünk tovább? – kérdezte bambán. Az irányító a bolti számlákkal együtt egy rendőrségi idézést is átadott neki. – Délelőtt hozták, de nem találtak itthon – mondta.

85

– Mi a kurva anyja ez? – morfondírozott magában zákányosan Benyuc. – A falubeli szomszéd, akit a gyerek miatt vágott pofán? Rohadt kölyök! De a szomszéd is egy szemétláda. Vagy a nagypofájú sofőrje? Nem. A mama nem csinál ilyet. – Hiába törte a fejét, nem tudott kitalálni semmit. Kezdte sorba szedni a számlákat. A sofőrt mégse kérdezte meg. Reggel sokáig állt a zuhany alatt, hogy átfagyott tagjai fellazuljanak. A bőre olyan vörös lett a forró víztől, mintha leégett volna a napon. Bádogszekrénye előtt üldögélve még elszívott egy cigarettát, mielőtt rászánta magát az indulásra. A rendőrség melletti kocsmában a sofőrbe ütközött. – Te is itt vagy? – röhögött az. – Mi a lófaszt akarhatnak? – Benyuc tanácstalanul legyintett. Érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul. Egy órán keresztül gyűjtötték a bátorságot. – Kell egy kis szíverősítő, mielőtt bemegyünk a darálóba – mondta a sofőr már másodszor. Benyuc bólogatott. Először a sofőrt hívták be. Benyuc bizonytalanul feszengett a folyosó falának támasztott kemény irodaszéken. Egy félóra múlva nyílt az ajtó. A sofőr az állát simogatva jött ki, a haja szanaszét állt. Benyuc csak egy pillantást tudott vetni rá, mert nyomban szólították. Meg is állt belé a szívverése. A szobában leültették, felvették az adatait. A jól ápolt főhadnagy egypár értelmetlen kérdés után arra próbálta rávenni, hogy vallja be: az egyik közértből megfújtak egy zsák mákot. Benyuc vadul és felháborodottan tagadta, mire a főhadnagy felpattant az asztal mögül, és lekent neki két pofont, az addig a sarokban álldogáló civil pedig gyakorlott mozdulattal kirúgta alóla a széket. A férfi elterült a földön, és legszívesebben bekúszott volna az íróasztal alá, hogy térdeit felhúzva ott aludjon el, s majd kijózanodva ébredjen. Már bánta, hogy ivott, biztosan az zsibbasztja el így a tagjait, nem a félelem és a gyávaság. Szemetek! Miután megígérték neki, hogy a dolog ezzel nincs befejezve, elengedték. Utálta magát érte, hogy az ajtóból nem mert visszanézni. A sofőr már nem volt a kocsmában, ezért estig egyedül ivott. Egy órát aludt a szállón, a büdös szobában, s megint úgy rángatták ki az ágyból. Rázta a hideg borzasztóan, amikor a rakodáshoz kezdett. Dupla súlyúnak tűntek a kannák, és kitartóan émelygett a gyomra. Alig beszélgettek. A sofőr azt állította, hogy őt nem bántották. Egy héttel később, estefelé, bement a szálló levegőtlen konyhájába, s az egyik pléhborítású asztalon vacsorához terített magának egy otthagyott, szétnyitott újságpapírra. Miközben az összevágott hagymára szórta a sót, a szeme egy rövid híren akadt meg: „A gazdasági rendőrség letartóztatta Kovács Emil segédmunkást, aki dióval, mákkal és egyéb terményekkel feketézett. A nagy mennyiségű mákot Kovács a fővárosi közértekből tulajdonította el, ahová mint pékipari szállító bejáratos volt.” Benyuc kinyitotta a sörösüveget és nagyot húzott belőle. – A rohadtak! – mondta hangosan. A sofőr hallani se akart róla, hogy bemenjenek a rendőrségre. – Meg vagy te hibbanva. Hívás nélkül soha – ez a szabály. Nem kaptál eleget? Értetlenül, szinte kicsit sajnálkozva nézett Benyucra, reggel pedig elmesélte az öreglánynak az egészet. – És képzelje – nevetett a saját szövegén, éppen csak lenyelve a törkölyt –, ez a jó hülye jóvátételt akar kérni! Benyuc egész idő alatt komoran, szótlanul állt, kezében szorongatva a pálinkásüveget. A mama sóhajtott, és úgy tett, mintha dolga lenne a raktárban.

86

Nehezen jutott be a főhadnagyhoz, de akkor a szemébe nézve keményen odacsapta a gyűrött újságot az asztalra. – Itt van! Tessék! És ezért pofoztak engem össze! – kiáltotta. – Biztosan rosszul értettem – hunyorított a főhadnagy a civilnek, aki most is ott álldogált a sarokban. – Ki bántotta magát? – Maguk ketten – jelentette ki Benyuc. A főhadnagy váratlan lendülettel ugrott fel a székről, és úgy vágta gyomron a férfit, hogy az a földre bukott fájdalmában, estében felborítva egy széket. Egyik kezével a szőnyegre támaszkodott, hogy felkeljen, de a civil rögtön rálépett a keze fejére. Olyan bőrcsizmája volt, mint az uradalmi intézőknek. – Na, ide figyeljen! – hallotta Benyuc felülről. – Magát itt úgy kezelték, mint valami előkelő vendéget, s ha még egy olyan hülyeség az eszébe jut, mint amit itt előadott, és netán el is meséli valakinek, hát kitekerem a nyakát! Megértette?! Benyuc tehetetlenül feküdt a padlón, úgy érezte, a csizma eltöri az ujjait. Az íróasztal fölött ferdén lógott a kopasz ember retusált fényképe. – Értem – nyögte a megismételt kérdésre. A civil a kapuig kísérte. – Aztán csak tartsd a pofád, kedves komám, neked is úgy a jobb – búcsúzott tőle. Benyuc estig a Körülszaros gomolygó füstjében állt, és számolatlanul itta a fröccsöket. – Na, mi volt? – érdeklődött munkakezdésnél gunyoros pofával a sofőr. – A főhadnagy bocsánatot kért, és megkínált egy pohár konyakkal. Azt mondta, lássam be, hogy az ő dolguk se könnyű – mondta Benyuc, és hátralépett a kivilágítatlan kocsiba, hogy a másik ne lássa elvörösödő arcát. – Én a helyedben nem fogadtam volna el a konyakot – mondta a sofőr.

87

A bronzkatona, a pléhkrisztus és a hősök tere Meleg, bogárfekete éjszaka volt; egy csillag se fénylett, s az utolsó busz által felvert por rég elült a falu vasútállomása előtti, fűzfáktól övezett kanyarban. A hősi emlékmű talapzatán rohamlépést utánzó bronzkatona ekkor lépett szolgálatba; mint rendesen, amikor a hold fénye egy pillanatra kibukkant a felhők mögül és végignyalta izmos idomait, s szemben, a templom óráján az égnek irányulva elfedte egymást a két mutató. Külső szemlélőnek nem jelentett ez semmilyen változást, hiszen ki sejtette, hogy a bronzkatona ettől kezdve szorosabban markolja a kibiztosított gránátot, amelyet a vegyesbolt és a sertéstápszer-lerakat irányába készült elhajítani, valamiféle képzeletbeli ellenséget megsemmisítendő. – Vigyázz, haver, ki ne csússzon a kezedből! – szólt fel hozzá a kocsikísérő, aki lisztes munkaruhájában az emlékmű talapzatán ült, időnként kibogozott egy-egy megkeményedett csirizcsomót tarkójára hulló hajából, és egy sörösüveg kinyitásával fáradozott a márványlap sarkán. A sofőr, akivel hosszú évek óta együtt gürcöltek, körülötte járkált szitkozódva; köldökéig nyitott ingének hiányzott az egyik ujja. – Hogy lehettünk ilyen istenverte gyökerek?! – csapkodta a térdét. – Levertük a parasztokat, mint a cölöpöt, és más lépett meg a királynéval. Ez aztán nagy sakk volt, mondhatom! Ki se néztem volna ebből a piszok Rozogából... A bronzkatona nem látta a verekedést, mert a kocsma a háta mögé esett. Hallotta ugyan a lakodalmas zenét, s a többi megszokott zajt: a nyitott ablakon kiröppenő tányércsörgést és gajdolást, aztán meg a veszekedés fojtott hangjait és az elfajuló szitkozódást, de nyilván nem fordulhatott meg, hogy az elcsattanó pofonokat is megbámulja. Dacára annak, hogy amióta lábához helyezték át a falu központi buszmegállóját, minden ügyben ő lett a közösség legtájékozottabb, mégis titoktartó embere, most sejtelme sem volt róla, hogy mögötte vérnyomok vezetnek a kocsma betört ablaka alá, egészen a falig; a virágágyásban még látszik a mentő új gumijának keréknyoma, s az üvegcserepek között a járdán egy széttaposott, mészfoltos szandál meg egy fekete kalap hevernek. – Nyugodj meg – mondta társának a kocsikísérő, miután húzott egyet az üvegből, – lehet, hogy trikót kap tőle a szemétláda. Ne, igyál! A sofőr, akinek a neve négyszer is szerepelt a bronzkatona lábához simuló, aranybetűs, fehér márványlapon, átvette az üveget, gurgulázva ivott, aztán sóhajtva felnézett a bronzkatonára. – Isten az atyám, Józsi –, ha láttad volna azt a homlokos puncit a feszes farmerjában, még te is leugrottál volna az emelvényről! A bronzkatona kötve hitte, hogy bármi láttán így elragadhatná az indulat, hiszen belül üres volt: lélek helyett csak a huzat járkált benne orrcimpáitól a bakancsán lévő szellőzőlyukig, és egyébként is tapasztalt már eleget ahhoz, hogy egykönnyen el ne kaphassa az izgalom. Tíz év kivételével, amit a tanácselnök disznóólja és kukoricagóréja közt töltött a trágyalé áztatta földön fekve, arccal az ég felé fordulva, s egy tejesköcsögöt egyensúlyozva a kinyújtott gránáton, s amíg csak a felhők játékát és a vadmadarak vonulását figyelhette hónapszám, felállításától és leleplezésétől fogva tanúja lehetett, hogyan változik meg az élet; hogyan váltják fel a szekereket az autók és nehéz gépek; hogyan lesznek a kis lánykákból viselős asszonyok, majd görbe hátú vénségek; a rövidnadrágos fiúcskákból hogyan válnak sörhasas és pirospozsgás, fehérhomlokú férfiak, akik esténként a kocsmalépcső korlátjához kötik ki a kerékpárt, zárás után pedig éppen előtte próbálnak meg imbolyogva nyeregbe szállni. Látta mar a falu minden lakóját a templomból fehérben vagy feketében kijönni; látta, amikor lebontották az uradalmi istállót, s a helyébe művelődési házat emeltek, meg egy emlékművet azoknak, akik a szeme láttára bombázták le a fél falut. A kézigránát mégis csak egyetlen-

88

egyszer esett ki a kezéből, nem is olyan régen, amikor az a sportkocsi belerohant a szekérbe (Rezső bácsi egy perccel előbb kötötte ki a gyeplőt, paskolta meg a lova nyakát, és ugrott be egy kevertre a kocsmába), s a kilógó petrencerúd a rajta libegő pöttyös kendővel együtt belehatolt a sportkocsiban ülő asszonyka mellébe. Ez a jelenet még a bronzkatonát is megdöbbentette, pedig ő (vagyis Kertész Józsi, a modellje) bizony látott egy-két förtelmes dolgot az Isonzónál. Másnap az iskolaigazgató dugta vissza a kezébe a gránátot, miután egy tubusból ragasztót nyomott a nyelére, és fennhangon szidta a hippiket. A bronzkatona nem tudta, kikről van szó, mert a hajnali buszra várók csak fázósan cigiztek, nem nagyon társalogtak; délelőtt, amikor a piac zajlott, mindenki idegen nyelven beszélt vagy csupán mutogatott; ami meg este, a kocsmából távozók között elhangzott, annak nem szívesen adott volna hitelt. A világ dolgairól nyilvánvalóan éppoly keveset tudhatott, mint akik körülötte taposták a sarat. A sofőr és a kísérő csendben üldögélt a talapzaton; cigarettáztak és hallgatták az éjszaka megnyugtató surrogásait. A kis dombon álló templom mögött néha felvonyítottak a kutyák, hogy a falu másik végével is közöljék örömüket, bánatukat, elérhetetlen vágyaikat, vagy csak azt, hogy jó éjszakát kívánnak. Már csupán a kultúrház bejárata fölött égett az odaszerelt fürdőszobalámpa, a nappal ismeretlen helyen tanyázó kanszúnyogok és muslicák tébolyult örömére. Kis idő múltán a kocsikísérő ledobta a kiürült üveget az emlékmű körüli magas fűbe, feltápászkodott, és megpróbálta eloldani a dinnyepiac drótkerítéséhez láncolt kerékpárját. Nem ment. – A franc ebbe a rohadt bringába – nyögte dühösen, és belerúgott az első kerékbe. Azon piros gumi volt, a hátsón fekete. – Ki tehet róla, hogy a vonat sem áll meg abban a sötét falutokban? – kérdezte pimaszul a sofőr, és a csikket széles, csillanó ívben pöckölte el a kocsma előtt húzódó, zúzottköves, fáradt olaj itatta parkoló felé. – Gumimatracra ugráltok le, amikor lassít. – Te csak ne pofázz sötét faluról, jó? Ti meg ölben viszitek ki a kutyát az udvarra, hogy ugasson egy kicsit, mert magától nem mer kimenni. A sofőr csak vigyorgott a százszor elsütött viccen, aztán – miközben jólesően vakargatta mellén a sercegő disznósörtéket – ő is belerúgott a kerékpárba. – Adok érte két kilót, így kikötve. Hullik a szőre és hibádzik a foga. – Ez az ember tiszta hülye, ugye Józsi? – fordult igazságért a bronzkatonához a másik, és zsebeiben kotorászott a lakatkulcs után. – Otthon hagytam – mondta végül, de mert erre a sofőr röhögni kezdett, tovább gondolkozott a dolgon, és így fejezte be: – vagy kiesett a lyukon. – Mutatóujjával tágított egyet a munkásnadrág lyukas zsebén, és a nyíláson keresztül megvakarta a combját. – Nagy lyuk. – Az lenne szép – bólogatott a sofőr elgondolkozva. – Holnap átmegyek a gépállomásra, és úgy megtekerem a Rozoga orrát, hogy egy hétig beleesik az eső. Az alattomos disznó. Addig sündörgött körülötte, hogy csak elcsaklizta. – Fél éve nem is esett – mondta tárgyilagosan, de kissé akadozó nyelvvel a lisztes ruhájú kocsikísérő, és végignézett a sötét utcán. – Talán a pincés még nyitva van. De ha nincs, akkor vendégem vagy egy kromofágra minálunk. Az apóssal főztük a közös cefréből. Olyan dögös, hogy kieszi linóleumot, ha lecsöppen a padlóra. Nagy só volt: reggel meszeltük a konyhát, este meg fölrobbant a második főzet, mert kicsit benyaltunk az öreggel az elsőből, addig kóstolgattuk, amíg meghunytunk. Gyorsan leoltottuk a villanyt, s egy órán át ott kussoltunk a sötétben meg a bűzben, mert a fél község kiszaladt az utcára, hogy mi a bánat van. Reggel úgy nézett ki a fal, mintha körbefosták volna.

89

A sofőr elkötötte a saját kerékpárját, és odatolta az enyhén imbolygó sofőr mellé. – Fogd meg – szólt rá, aztán nekiállt kirángatni a karót, amelyhez a barátja biciklijét láncolták. Néhány rúgással kilazította, és lihegve cibálta fölfelé. Az acélsodrony idegesen rengett a karón, s mint barna harmat, úgy perget le róla a festék és a rozsda. Végül is sikerült kiszabadítani a kerékpárt; nagy nehezen nyeregbe vergődtek, és elindultak a kövesút felé. (A faluban ugyan már mindenhol aszfalt fedte az utcákat, de ezt az egyet még mindig így hívták.) A bronzkatona gondolattalan nézett utánuk; egészen a főutca végéig követni is tudta őket szemmel, s hallotta azt is, hogy az éber álmukból felriadt kutyák dühödt csaholással vetik magukat a sötétben fehérlő házak cifra vaskapujára, mert a kocsikísérő csörömpölve húzza maga után a láncot, a láncon a lakatot, a lakatban a parányi kulcsot. A toronyórán ugrott egyet a mutató. A két kerékpáros elhagyta a falu végi békalencsés tavacskát és a gépállomást, s az uradalmi kastély mellett kiértek az országútra, amelyet egyik oldalán hosszan elnyúló, fiatal erdő szegélyezett, a másikon a szövetkezet rejtelmesen susogó, hatalmas kukoricatáblája. Egy személykocsi porzott el mellettük, s a letekert ablakon dühösen kiordított a vezető mellett pöffeszkedő utas: – Nincs pénzetek lámpára, fingeszűek?! Érdes hangját elkapta a hátulról kavarodó friss légáram és szétszórta az országút fölött, úgyhogy nem is lehetett érteni, mit akar. A csordakútnál megálltak vizelni, s meggyújtani egy új cigit. Kórust vartyogtak az árokban a békák, s a levegőben a bodzavirág édes illata terjengett. Valahol már eshetett az eső, mert a szél hűs párát terelt, kellemes, nyugtató légáramot, amelyre hetek óta vártak a porral lepett levelű, út menti bokrok. Üggyel-bajjal szálltak újra kerékpárra, aztán le-lecsukódó szemmel egymás mellett karikázva elhagyták a sötétben gubbasztó tanyákat is. Már látszottak a kocsikísérő falujába bevezető jegenyék, amikor – közvetlenül a pléhkrisztus előtt – az óriási, pótkocsis kamion lesöpörte őket az útról. Jóval túlhaladt rajtuk, mire idegtépő fékcsikorgással, átható égett gumibűzt keltve, keresztbefarolva meg tudott állni. Fekete hajú, tömzsi sofőr ugrott le a magas fülkéből, aztán lemászott egy másik is, hosszú, fekete alsógatyában, és rohantak visszafelé. A pléhkrisztus mindent jól látott, mert csak nyaktól lefelé rozsdapöttyözték ki a felpattanó kavicsok, szakállas, szép bizánci orcája sértetlen volt, csak a vonásait tette komorabbá az országút korma. Eddig elég jól megúszta, hogy az út forgalma évről évre nőtt; egyetlenegyszer tolatott neki egy teherautó pótkocsija, amelynek három emeletre osztott rekeszeiben rémült birkák szorongtak, igaz, hogy ez az egyetlen ütközés is elég nagy kárt okozott: a talapzat pár fokot hátrahajlott a szántóföld felé, s a gótkereszt jobb oldali rózsája letört. Azóta a megfeszített megváltó markába vert szög a levegőben fityegett, és közelebbről az is látszott, hogy valójában nem szög, hanem csavar. A pléhkrisztus szomorú arccal, leeresztett pillái alól nézte a lábainál burjánzó kökénybokrok közt élettelenül heverő áldozatokat. Értelmetlen haláluk elszomorította nagyon, de még annál is jobban az, amit a két elröppenő lélek társalgásából kivett, amikor azok egy tiszteletkört írtak le a kerékpárok szanaszét szóródott roncsai fölött, aztán előtte húztak el, mint az emelkedő repülőgép, hogy végleg eltűnjenek egy sötét felhő irányában. A kamionosok lihegve értek oda a feszület elé – egyikük még a strandpapucsát is elhagyta futás közben –, aztán döbbenten álltak a kifacsarodott idomokkal, mozdulatlanul fekvő két alak fölött. Ijedt és fájdalmas arcukat egy pillanatra megvilágította az egyik felhőből másikba

90

átsikló hideg fényű hold. Úgy toporogtak ott egymás mellett, mint két megszeppent gyermek, s hol egymásra néztek zavarodottan, hol a két élettelen rongyhalomra. – Két ilyen marha – mondta végül a gatyás, és igazolásért aggodalmasan a pléhkrisztusra függesztette tekintetét, az azonban újra elrejtette markáns arcát a tücsökhangú, bársonyfekete éjszakában. Nagy cseppekben esni kezdett az eső.

91

Mizantróp Mi sem természetesebb, mint hogy a legjobb, tágas helyre veti le magát (a gyerekes mamákéra, föltámogatott vakokéra, ahol én szoktam ülni) és elterpeszkedik a nagy állat; akkorát ásít, hogy majdnem kiugrik az állkapcsa – (a büdösbarlangban nyújtózkodó nagy macskák jutnak az eszembe róla és nem tudom, hogy szívből gyűlöljem vagy irigyeljem-e azért, mert ilyen kirívóan és szemtelenül egészséges); a lábait kirakja az ülések közti folyosó közepéig fesztelen. Az az egy biztos, hogy ezektől az újmódi jampiktól csődbe mehetne a harisnyagyár, mert zoknit, azt nem hordanak, még ha tellene is rá, hiszen, ha mezítlábra is húzzák fel az olasz cipőt, azért a nyakukban ott fityeg a vastag aranylánc. Elmegyek mellette, és a bakancsommal jó nagyot belerúgok a bokájába. Csőrrel, erőből. – Bocsánat – mondom aztán elnézést kérő mosollyal, és leülök a vezetőfülke mögött dudorodó műanyag púp mögé. Ez a legbiztonságosabb hely: nincs olyan ostoba, életunt sofőr, aki a kormányoldallal célozzon meg egy rossz helyen álló betonoszlopot, ha nem muszáj. A visszapillantó tükörben látom, hogy a nagy lakli fölteszi az ölébe a lábát és megvizsgálja rajta a skárpit – két rongyba biztos belekerült –, de aztán leteszi és egykedvűen tovább szotyolázik; a héját leköpködi maga köré, ügyes kis halomba. „Egyenként szedetném össze a rohadékkal” – mondaná erre Jozsó, a nyugdíjból visszacsábított öreg sofőr, aki itt lakik a végállomás melletti sorházban, – „és fogkefével súroltatnám vele a padlót fel! Isten az atyám, a seregben vért pisált volna a kezem alatt!” (Mielőtt gkv lett, őrmester volt az öreg harcos egy vidéki őrszázadnál, és rendesen „Potrien”-nek becézték a ripacsos képe miatt) Csak egy megállót mennék, de a sofőr nem akar kibújni a kuckóból; ott röhincsélnek azzal a madárijesztő kinézetű irányítónővel, akinek van vagy húsz centi vastag mályvaszín vakolat a képin. Épp’ hogy nem henteregnek az asztalon. Esküszöm, kevés hiányzik hozzá, a csaj meg tök ki van billenve, úgy vihog, hogy kihallatszik az utcára. – Gyere má’, te tetű! – hallom magam mögül a jampi hangját. – Majd megkeféled a következő kanyarban! Mintha neki nem lenne mindegy, hogy mikor indulunk. Este tele van velük az utca, de a reggeli melósbuszon nem látni egyet se ebben a selyemmelegítőben. Végre jön már a pilóta, de még percekig eltököl azzal a kis játéklakattal, amivel a vezetőfülkét bezárta. Biztos attól fél, hogy ellopják az uzsonnáját vagy a kormányt. Ez egy óvatos duhaj, meglátszik azon is, ahogy vezet. Odaállok az ajtó elé; benyomom a gombot. Gyalog már régen odaértem volna, de ez mindenhol megvárja a következő zöld lámpát. – Mért nem mész már, baszd meg?! – bukik ki a számon. Idegesen kirántja az ajtót, a feje céklaszínűre vált és üvölt bele a pofámba: – Azért, baszd meg, – mert piros van, baszd meg! Elfordulok tőle, mert látom, hogy ez is tiszta hülye. Mindenki ideges, a munka meg nem halad. Felemelik a bérletek árát, és ritkítják a járatokat. Leszállók a sarkon, s amikor a busz elhajt, előhúzom a zsebemből a csúzlit, belerakom a nagy kavicsot, jól kifeszítem a biciklibelsőből kivágott gumit és elengedem a kék Trabant felé, aztán rohanok, már csak futtomban hallom a csörömpölést a mellékutcából. Talált: nem hiába gyakoroltam annyit a téglagyárban, mint valami vérbeli terrorista. Ki kellett eszelnem valamit, mert amikor másodszor törtem be a szélvédőjét, majdnem elkapott. Állítom, ott leskelődött egész este a lépcsőházban, és úgy rohant ki, mint egy felbőszült vaddisznó. Habzott a szája, a tengert ne lássam, ha nem igaz. – Ha elkaplak, letépem a kezed és a hátadba szúrom, te szemétláda! – ordított utánam, de szerencsére én voltam a gyorsabb. A hájas disznó. Soha a büdös életbe’ nem fogom megérteni, hogy szerethetett bele Rózsika. Soha. 92

Egyetlen egyszer buktam még le így, akkor is amiatt a redvás zacskós tej miatt. Éjjel kettőkor kislattyogtam a szokásos zacskó tejekért (csak a macskáknak; én meg nem innám, nincs az a pénz), felkapok kettőt, megyek vele vissza – akkor még a földszinten laktam, a házmesterlakásban –, be a konyhába, öntöm a tejet a lábasba, és abban a szent pillanatban meglátom a tükörben, hogy a tejes ott áll mögöttem: olyan volt a pofája, mint a Frankenstein fiának, és kezében akkora vastag acél húzóvasat lóbált, hogy egy tehervagont el lehetett volna vontatni vele. Azt hittem, rögtön megkínál – mint valami börleszkben, úgy lopakodhatott be a nyomomban a lakásba –, és szerencsére elájultam az ijedtségtől, ő meg bemajrézott, hogy valami baja lesz belőle, hogy leütött, úgyhogy eliszkolt. Csak arra éledtem fel, hogy a tej kifutott és büdösen odakozmált. Minden szállító vadállat. Már éjfél után lerakják az utcára a ládákat és aztán csodálkoznak, hogy viszi boldog-boldogtalan, olyan is, aki pedig nincs úgy rászorulva, mint én. Arról bezzeg már nem volt tudomása a nagy hülyének, hogy előző éjjel majdnem megkalapáltak a bőrfejűek, mert rájuk mertem szólni, hogy ne borogassák fel a tejesládákat és ne a poharas tejföllel dobálózzanak. Jönnek a fingeszűek a diszkóból, zabálják az andaxint és isszák rá a Kocsis Irmát, aztán fölborogatnak mindent, ami az útjukba kerül, még a kapu alá is bejönnek pisálni. Ilyen se volt, amíg én voltam a házmester, mert nálam egész éjjel zárva volt a kapu, és nem restelltem kimászni az ágyból, ha csengettek. Onnan is kitúrtak. O.K. Úgyis hülyékkel voltam körülvéve. Csak az fájt, ahogyan csinálták. Nem szemtől szembe jöttek, hanem hátulról. Azt fogták rám, hogy a házmesterlakás annyira büdös, hogy a lakók zsebkendőbe kötve dobálják be a lakbért a küszöbről, mert nem mernek beljebb jönni. Valójában nem is engem utáltak – tudom én azt –, hanem a macskáimat, pedig ha jól megnézzük, van köztük olyan, amelyik okosabb, mint némelyik nagyfejű lakótárs, aki annyira fenn hordja az orrát. Jó, az anyósom büdös volt kicsit a maga 160 kilójával, hiszen izzadt szegény és cukros is volt, én is észrevettem időnként, hogy lepisili a konyhakövet, mert odaragadt az antilopcipőm talpa; de attól nem lett jobban, hogy kirakták a házmesterlakásból, fel a harmadikra. A tűzoltók emelték ki az ablakon darus kocsival, amikor megmurdalt szegény mama – egyszer repült ő is egész életében, s akkor is ott röhögött az egész ház az udvaron –, mert a szűk lépcsőházban nem tudták volna lehozni. Mégis, – szemenszedett hazugság, hogy én bosszúból állandóan elrontom a liftet, belehugyozok és kilopkodom a semmire se jó villanykörtét. Jó, elismerem, hogy első dühömben valóban földhöz vágtam azt a dunsztosüveg lecsót az első emeleti lépcsőfordulóban – köztünk legyen szólva: borzalmasan nézett ki; mintha alvadt vérbe dermedtek volna bele a sárga paprikaszeletek –, de aztán meg minden reggel én szedegettem össze az üres dianásüvegeket ugyanott, nehogy valamelyik öregasszony valagra üljön rajta. És az ötből csak kétszer jelentettem fel az új házmestert, a másik három – Isten az atyám – nem én voltam. De megvédték úgyis, aláírásokat gyűjtöttek mellette az éj leple alatt, többet, mint a vízlépcső ellen. Azt hitték, nem látom, pedig szemmel tartottam őket a konyhaablak függönye mögül, mint a számháborúban. A Kovácsné meg a Kelemen voltak a főkolomposok, és csak azért, mert nálam a Kovácsné Trabantja nem fért be az udvarra, most meg lebontják a Diana-szobrot és ott pöffeszkedik a helyén a rozoga kétüteműje. A Kelemen meg amiatt, mert szólni mertem neki, hogy változtatnia kell a daxlija étrendjén, mert harmadszor fosta le az a randa jószág a kapu alatti kerékvetőt, és jó lenne, ha valaki lenyalná. Elmegyek a krimó előtt, benézek. Ott ül persze a Benyóval meg a Nagy Hallal és cigiznek. Ezek mind marhára utálnak a napon lenni. A pult alatt egy köteg kábel, biztosan valami lopott alumínium vagy réz. A barkácsboltig sétálok el, addig bírom, aztán visszaindulok; van nálam vagy nyolc forint, amit sikerül összekotorászni a zsebeimben. Még egy kettes bujkál valahol a bélésben, tegnap szökött ki a lyukon, de örülök, ha a kulcscsomómat ki tudom halászni belőle. Azt hittem, hogy a telefonfülkéből ki tudok pofozni egy fennakadt kettest, de ezekben a rohadt vandálokban nincs semmi tartás, letépték az egész készüléket, és most csak egy kábel 93

lóg a helyén. Az anyjukhoz ne tudjanak mentőt hívni. Végül egy kapu alatt csak elővarázsolom a pufajka (Szevasz, orosz kardigán – jópofáskodott a múltkor Benyó) szakadt aljából a bélást, s a malléral már jó vagyok egy nagyfröccsre. – Hello Janó – mondja a csapos. – Szanaszét vannak a poharak. Ezer szerencséje, hogy ma nem kezd el humorizálni, mert különben is jó kedvemben vagyok. Le vannak szarva a poharai, azért az egy fröccsért nem fogom egész délelőtt gyűjtögetni őket. Ma kéne lemossam a kocsiját (amit a vizezett borból vett), de nincs hozzá kanalam. Az a kurva önérzet mindig pont akkor száll meg, amikor nincs egy kanyim se. Direkt nem megyek oda a Benyóékhoz; Rózsi néz: érzem, hogy néz, de nem fordulok arra. Odajön; tüzet kér, a két bohóc meg les. Magával hozta a poharát is, nekidől a pultnak mellettem; rám fújja a füstöt, de én csak a falat nézem. – Köszönni azért szabad, nem? – kérdezi. Csapzott haja a füle mellett van hátrasimítva. Fehér blúz van rajta, a gallérja a nyaka mögött korpásszürke. – Azt szabad – mondom. Áttölt a poharából az én félig üres bögrémbe. – Nem kell – takarom el a tenyeremmel. Tudom, hogy a két gyökér fizette neki, abból a pinkapézből. amit előlem nyeltek le tegnap este a „Tekés”-ben. Legalább egy órát állítottam és kiszúrták a szemem pár sörrel. Szemetek. – Akkor most már meg se ismerjük egymást? – kérdezi Rózsi és a kezét ráteszi a kezemre. Kihúzom alóla és még mindig nem nézek rá. – Most mi van, mit játszod meg magad, te hülye? – hallom a hangját. Felemelem a poharam és olyan hirtelen nyelem le a bort, hogy megcsordul a szájam szélin, aztán a kézfejemmel eltörölve sziszegem: – Mért nem mész az anyádba?! Vagy ahhoz a hájas hülyéhez, akinek elcsaklizhatod a rokkantnyugdiját! A szemébe nézek: elsápad; felhúzza az orrát (ha-ha, üres kalász fennhordja a fejét), összevonja a cipzárat a dzsekijén (nagy rá, biztosan azé az idióta férjéé, aki nem tud egy csizmát venni neki és télvíz idején is szandálban járatja), a hamut beleveri a cigijéről a poharamba, és méltóságteljesen visszavonul a Benyóékhoz. Eddig én voltam a nyerő, hogy odajött hozzám, de most, hogy visszament – pláne, hogy láttak mindent –, lehet rajtam röhögni. Csak azért is megvárom, amíg leülepszik a hamu a bor aljára, és óvatosan megiszom. Eligazítom a sálam, begombolom a pufajkát. és visszaviszem a poharam a pulthoz, hogy még egyszer oldalvást megnézhessem őket. Benyó meg a Nagy Hal vigyorog, mint a töklámpás, de Rózsi komolyan néz; kezében újra tele a pohár. Bólintok nekik, és megyek. Az utcán baszott hideg van, fúj a szél, s az emberek keserves pofákat vágva jönnek szembe, talán nem is látják, hogy kicsordul a szememből a könny. A metsző szél miatt van. Ha legalább az a két hülye nem lenne ott, akkor visszamehetnék és megfoghatnám a kezét. Egy óra múlva már úgyse lehet beszélni vele. Gazsó beengedett a kapunál, de csak az állóhelyre vagyok jó, mert az ülőhelyek előtt újra kérik a belépőt. Mindjárt azzal kezdődik, hogy az a tudatlan berakja balszélre a kis kedvencét, azt az x-lábú buzeránst. aki csak akkor tudja lekezelni a labdát, ha rádobják neki a pokrócot, különben marhára zavarja, hogy pattog az a kis felfújt izé. De nem és nem, nem akarja észrevenni, hogy alkalmatlan a pacák – már mindenhonnan kirúgták, ahol ilyen jellegű szakosztály egyáltalán létezik –, ő csak erőlteti, a hátvédek meg körbefutnak mellette és barackot nyomnak a tejére, a labdát meg két percig nem tudjuk elöl tartani. A másik meg a vak, béna és siket centerhalfunk, aki úgy mozog, mint az őrbódé: csak véletlenül akad el benne a labda; az ellenfél csatárai négykézláb futva is állva hagynák, esetleg finganának egyet az orra alá, azt még utoléri. Ezek az ő biztos kezdő emberei, meg a veterán kapusunk, aki annyira majrézik,

94

hogy összekeni a papagájsárga Adidas-t, hogy a rabok faszáért se feküdne le a földre, nemhogy még elszánná magát egy robinzonanyádra. – Ne üvölts már, fater, tisztára be vagy rekedve – veregeti meg valaki a vállam. Visszanézek, hogy ki az az állat, aki a meccsen is a légyzümmögést akarja hallgatni: hát egy nagy, húsos képű mérlegrongáló melák. – Nem pofázol, igaz? – nézek rá mereven. Legyint, nem tud megszólalni, mert tele van a pofája. Tuti, hogy eddig a hátamra köpködte a szotyolát. Visszafordulok, mert a kapu mögött felmorajlik a nép. A centerünket belegyalulták a földbe, s a másik oldalon egyből belekezdenek a majmok a „Földet rá!” kórusba, a bíró meg elfordul, mint egy szűzlány, ha a kutyák egymás hátára ugranak, és fut tovább. – Ó, hogy csinálj magadnak öcsikét – nyögi előttem Bécsipapa. – Láttad ezt, Janó?! – fordul vissza hozzám. – Hogyne, – mondom, – az ipse alapító tag a Játékvezetők Vak Bottyán szocialista brigádjában. Aranyjelvényes marha. A félidőben mindezek ellenére még vezetünk. Az öreg egy termoszban forralt bort hozott magával. Ég tőle a gyomrom, mert telenyomta borssal, de azért én is benyelek belőle egy kisebb köcsöggel. A másodikban aztán felbillen a pálya, mert a primitív beállítja őket védekezni. Az ellenség erre szétrugdalja a kapufánkat, aztán gyors egymásutánban kettőt be is gyötörnek a micimackó lába közt és kezdhetünk megszakadni, ha ki akarunk egyenlíteni. – Mondtam már, hogy ne üvölts, fater – veregeti meg újra a vállam a sutyerák. Arra eszmélek, hogy a dermesztően hideg betonon fekszem; egy kövér spinkó meg Bécsipapa hajolnak fölém; a nő kezében véres a zsebkendő. – Mi a fasz van? – kérdem motyogva. Az orrom nagyon fáj. – Nem kellett volna leköpnöd azt a surmót – mondja az öreg. – Láthattad volna, hogy hótton van. – Lefalcolt? – kérdem én, és megpróbálok feltápászkodni. Lesöpröm a kabátom ujjáról a tökmaghéjat meg a rágógumipapírt. Ülök a betonon, és most örülök neki első alkalommal, hogy már alig jár valaki meccsre. A drótkerítés mögött, a pálya szélén elsétál a zsaru egy nagy farkaskutyával. – Csak korzózzál, haver, nézd a meccset, engem meg itt nyugodtan agyon is üthetnek – üvöltöm le neki, de újra elered az orrom vére. Letépek egy oldalt a „Sport”-ból, és azzal szétkenem a pofámon. Rögtön összeragad tőle a két hirdetési oldal. – Kimegyek a kapu elé, hátha el tudom kapni azt a rohadékot a meccs végén – mondom Bécsipapának, mintegy mentegetőzve, és eloldalgok a kijárat felé. – Hagyd a fenébe, tudod, hogy ezek nem normálisak – int utánam reménytelenül, és már fordul is vissza, hogy azt az idétlen csetlés-botlást figyelje, ami a pályán folyik. Szerencsére annak a bunkónak se híre, se hamva a pálya előtt, úgyhogy békében eljutok a villamosig. Tök véletlen volt, hogy hozzáfogtam a Népszabadsághoz meg a Sporthoz: nylonba volt csomagolva és mindjárt a címlapon – ismeretterjesztés címén – ott márászkodott egy festett képű örömlány meg Farokberci: nem is csoda, hogy tegnap éjjel valaki bekente híg szarral a bódé minden ablakát, le kellett menjek újságért az aluljáróba. Ide vezet az a sok mokrata meg calista duma: tisztára mutánsok szerepelnek a filmeken, és csak a Dörmögő Dömötör címlapján nem virítanak kancsal csöcsök, meg sokat látott seggek. 95

Szisztematikusan terjed a szemérmetlenség. Eljön még az idő, amikor egy hosszabb mozgólépcső – mondjuk a Kossuth-térnél – elég lesz arra, hogy valaki elveszítse a szüzességét, meggyalázza a család szentségét gyakorítva. Nem mondok többet, az is elég, ha esténként felhúzódzkodom az áruház raktárajtajának rácsára: – állítom, az a spiné szándékosan mászkál meztelenül a lefüggönyzetlen szobában; direkt számít rá, hogy valaki meglesi a nagy, rengő didkóit. Olyan alakja van, mint egy romantikus szobornak, de a lankatag palija előtt hiába riszálja magát, az csak ül pucéran az íróasztala mögött, rá se hederít; pipázik és adminisztrál rendületlenül. Tegnap leltár volt az áruházban, úgyhogy a rácsot nem húzták le, kénytelen voltam arra a hülye kukára felkéredzkedni, de amikor a Lina az ablakhoz lépett és én előre hajoltam, hogy jobban lássak a pénzemért, az a nyomorult szerkezet megbillent és kigurult alólam, megkapaszkodni nem tudtam semmiben, végigsúroltam a pofámmal a falat, és akkorát puffantam a kapu előtt, mint egy lerobbantott gyárkémény. Ott feküdtem a háztartási hulladékban, az olajos hal-konzervdobozok meg a vastag krumplihéj között, és azt hittem, végem van. Szerencsére nemsokára jöttek a tejesek, fölraktak a poharas kakaó mellé, és elvittek a kórház bejáratáig, ahol aztán hajnalra begipszelték a kezem. Úgy kellett fölébreszteni mindenkit sorban, a röntgenestől a gipszmesterig. Idegességemben megittam a pohár tejszínt is, amit a tejeskocsin a zsebembe dugtam. Mondhatom, szép kis ügyelet az, ahol csak a sebesült van ébren! – Munkahelyi baleset? – kérdi a gyűrött fejű doki, amikor végre sikerül felébreszteni. A pofája teljesen kiélt, az orra borvirágos. Én mindig csak a szakmai elittel kerülök kapcsolatba, akármiről is van szó. – Az – mondom. – Gurítottam kifelé a kukát, és megcsúsztam a lépcsőn. Segédházmester vagyok. Ásít, látszik, hogy mindegy neki, mit ír. Csalás és pornográfia az egész vonalon, értékvesztés, szélhámosság, és akkor a politikáról még nem is beszéltem. Nincs itt már olyan ítélet, ami igazán elrettentene, de legalább jegyes tej kéne megint, mert odahaza biztosan keservesen nyávog a húsz macskám, s az én anyámat szidja mindenki újfent hangosan, mert nem tudják, mi van. De ha rajtam múlna, falhoz állítanék mindenkit, aki nem elég toleráns, de jó szorosan egymás mellé, hogy ne vesszen kárba a töltény.

96

Mit építünk, Apuka? Addig csak gyülekeztek a felhők, de mikorra befejeztük az ásást, akkora eső esett, hogy az Isten is pénzért nézte. A kubikásók elpályáztak a kocsmába. Apuka ideges volt. Üvöltött. („Az nem létezik, hogy csak egy isten legyen ebben a kurva égben; az egyedül nem tudna így kibaszni az emberrel!”) Cipeltem a búvárszivattyút. Azonnal bedöglött. Beültem a markoló fülkéjébe; bámultam a villámok cikázó nyilait, na meg az öreget, ahogy a szivattyúval márászkodik. A felvillanó fények megvilágítottak egy-egy közeli tanyát és az út menti göcsörtös gömbakácokat. Volt köztük egy akasztófa alakú. Egy akasztófa alakú. – Gyere már, te lüke fasz – kopogott rám. Elaludtam a kormányra dőlve. Nehéz nap volt. Kutya nehéz. Odaégette a rántottát. („Az a kereszt, amit Krisztus cipelt a hátán, egyszerű sétabot ahhoz a holmihoz képest, amit én vonszolok!”) Elém lökte; ő csak ivott. A tánti zavaros borát. Szidta anyámat. Anyámat szokta szidni. Anyámat. Reggel csúszott minden. Agyagos volt még az ég is. Sárga. Apuka telefonált, erre jött egy szippantós kocsi. – Mi a szar ez? Lövészárok? – kérdezte a sofőr. Katonai zsávolyt hordott, s az orra olyan volt, mint a karfiol. – Nem pofázol, igaz? – mondta neki Apuka. – Láss hozzá! Kiszívták a vizet a szomszéd földjére. Akkor ismét esni kezdett. Hideg eső. Hogyaza. Feküdtem a bodegában, s hallgattam az eső kopogását a hullámlemezen. Szanatórium az ilyen idő. Gyógyeső. Minek nekünk ekkora ház? Apuka valamit titkol. Titkol. – Apuka, mit építünk? – kérdeztem. Éppen mosdott a lavórban. Csillogott a víz háta izmain. – Házat, te lüke – csapott meg az összefont, nedves törülközővel. Ezt nagyon érti. Pontosan ott csíp, ahol ő akarja. Bárcsak megtanulhatnám én is. Volt egy vasalt inge, azt vette föl. Valaki jön – gondoltam. Valaki jön. Jött egy Prüfer nevű. Mérnök, nagy múltú cégtől. Mogyorós csokit hozott meg kenőcstejet. Később is jött. – Bűbájos ember – mondaná a tánti. A tánti. Apuka örül; borért szalaszt, pedig tudja: este félek. *** Apuka hét határban a legjobb kőműves. Köztudott. Kicsit goromba, de hát a tégla is érdes. Könnyen ítél, könnyen üt. Anyuka nincs már; gödörbe esett. Ha Apuka nincs ott, akkor csúfolnak, ha ott van, akkor kussolnak, pedig irigylik tőle ezt a jó munkát. Mert ez jó munka, ha nehéz is. Eddig ilyent ő se kapott, mert mind elhappolták a gecik. Jó, egyszer bedőlt a frissen rakott fallal együtt a Milotáéknál, de az csak azért volt, mert valamiféle katyvasszal itatták. Azért azt mindenki tudta, hogy hét határban ő a legjobb szakember. A legjobb. – Mit építetek, lüke Jankó? – kérdi a kocsmáros. – Házunkat – felelem én. 97

Röhögnek. Apuka belüket kitaposná. Ki, a belüket. – Uszoda lesz az, te – vigyorog a nagy bajszú kancigány. Hatalmas őszszürke, dohánysárga bajsza van: ökörszarv alakú. Rajta sörhab. – Benne lakunk majd. A tetőn lesz csillagvizsgáló. Túl sokat árultam el. Röhögnek. Apuka haragudni fog. Megyek, viszem a bort. Viszem a bort. A kutyák szándékosan ijesztgetnek, rávetődnek a kapukra. Csendben várnak, aztán hirtelen: vakk! Lopakszom a sötét utcán. Rohadt dögök, mentek ti is a levesbe. – Csillagvizsgáló? – kérdez vissza Apuka. – Mi a szarnak? – Hogy én onnan a... – Jó. Lesz az is. Túlságosan könnyen ment bele, el fogja felejteni. Azt hittem, majd ordít kicsit, de mostan elégedettnek látszott. Rossz jel. – Majd gondoskodom én róla, hogy a kancigány ne sokat pofázzon – mondta komoran. Itta a bort, aztán horkolt. Horkolt. *** Télen se álltunk le. Építeni jó. Olyan nagy gépek taposták szét a fehér havat az úton, hogy a gumikerekük magasabb volt, mint én. Január végére széles és hosszú épület emelkedett ki a kukoricatarlóból; mögötte torony. Torony is. Jött egy Schultze nevű tervező, elismert szakértő a Szellőző Művektől. Kedves ember. Annyi marcipánt hozott, hogy először azt hittem, azzal kereskedik. Rajnai bort Apukának. Ronda hideg volt azon a télen. Még mindig a bodegában laktunk, de most tüzelő volt elég; izzott a sparherd, de reggelre mégis jéghidegre hűlt az ágyam fölött a hullámpala. A pala. – A ti házatok?! Ó, te lükejankó – rázta a fejét hitetlenkedve a tánti. – Mosd meg a lábad! Nagy hülyeség lábat mosni a vasárnapi templomozás előtt. Még nyáron is mindenki cipőben van, hát még télen. Megfigyeltem. És mégis. Nem lehet ellenkezni, mert ha a tánti szól neki, Apuka azonnal dühbe gurul. (Stenazanyádba.) Csak az imaházban külön kell ülni a tántitól, és a fiúk meg nem hagynak békén. („Jankó, gyötör még a kankó?”) Csípnek. Csikkel a zsebem kiégetik. Meg a Hugó még le is köp. Folyton leköp. Leköp. – Leköp? – vonta össze a szemöldökét Apuka. Megmondtam. – Aztán mért köp le téged az a sutyerák zabigyerek? – Csak. Irigyli a házunkat. Azt mondta rá: betonsiló. – És mi a neve annak a szarosszájú Hugónak? – Zokics – mondtam én. Mondtam én. ***

98

Tavasszal beköltöztünk a házba. Bizony. És nekem saját szobám lett; kiraktam a falra a „Dohányozni tilos!”-t, amit még a kórházból hoztam el. Szobám. Apukának is saját szobája. Meg egy iroda a bejáratnál. „Humánpolitikai előadó” – ez áll rajta, szép fehér zománcon. – Az olyan, mint a házmester – mondta Apuka. Mint a házmester. De milyen a házmester? Csillagvizsgáló később lesz. *** A kancigánynak még mindig gipszben volt a keze, de a Hugó még nem jött ki a kórházból, amikor megépült a szárnyvonal. A vonat odakanyarodott hozzánk. Az a régi az mindig továbbment Pusztafolt, Istenakarattya, Vadlegelő felé, de most már volt, amelyik be tudott kanyarodni. Igaz, először csak tehervonat – próbaképpen –, de a próba jól sikerült. Állomás lettünk. Apuka kertészeket vett föl, s azok egy hét alatt körbeültették virággal a kerítést, mert vasárnapra volt kitűzve a házavatás. Muskátli, nefelejcs, muskátli. Muskátli. – Tízkor jönnek az első lakók – közölte Apuka. – Mosd meg a lábad, és vedd föl a kék inged! Már nem idegesített a lábmosás, mert egy csomó zuhanyozó volt a házban, és én mindig másik alatt fürödtem. A meleg víz csodálatos. Tíz fűtő kezelte a bojlereket, már ott laktak ők is a házban, csak a hátsó traktusban. Én is ott álltam Apuka mellett, amikor megjött az első csapat lakó. Nagyon büszke voltam rá; meg magamra is. Vidám induló szólt a hangszórókból, szikrázott a nap. Négy vagonnal jöttek – azokkal, amelyekre az előző nap azt mondták, próbavagonok –, egyforma ruhában voltak mind, férfiak, nők, gyerekek, s egyáltalán nem látszott rajtuk, hogy örülnének az új háznak meg a virágoknak. Fáradtan és némán álltak egy csoportban a bejárat előtt, és nézték a tornyot a ház végén, amelyből lassan zöld füst kezdett bodrozni. Zöld füst. – Mit építettünk Apuka? – fordultam apámhoz rémülten. – Hát nem látod, te lüke fasz – kérdezett vissza Apuka. Kérdezett vissza Apuka.

99

Ahol a part szakad – Ki volt az, kisfiam? Anya a szobaajtóban áll; a sebtében fölkapott otthonkát rosszul gombolta be. – Rendőrök. Feküdj vissza. Rögtön hozom a kávét és elmondok mindent. Nem megy vissza. Nekitámaszkodik az ajtófélfának és nézi a hátam. Meggyújtom a gázt és vizet engedek a pléhbögrébe. A kutya ott hülyéskedik a lábam alatt. – Csak nem... – Csak nem – fordulok feléje. – Az eltűnt kislányról érdeklődtek. Körbekérdezik a környéket. A szobában áporodott levegő. Beparancsolom az ágyba, és kinyitom az ablakot. Friss vízszag tódul be; az imént állt el az eső. Hiába mondom el ezerszer, hogy miattam nem kell aggódnia. Tényleg sokat csavargok, de melót kell keresnem. Az ágy mellett ismét ott van a nagy bonbonos doboz; a fényképek már alig férnek el benne. Összeszedem, ami szétszóródott, elrendezem, hogy rámenjen a fedele. – Kerestél valamit? – Igen. Aranka átjött, és képzeld, azt állította, hogy az apja nem volt ott az esküvőjén, pedig én határozottan emlékeztem, hogy ott volt: magas, szőke, jó svádájú ember... Egy fénykép elkúszott az ágy alá. Térdelve is alig érem el. Anna és én a kempingben, Albuferetán. Mögöttünk a tenger. – Neki lett igaza. – Kinek? – nézek rá meglepetten. – Az Arankának. A nagybátyja volt az a jóképű pasas. Újra kinyitom a dobozt, belecsúsztatom a képet. Felkönyököl az ágyon, figyel. – Mi lett azzal a lánnyal? – Férjhez ment. Becsukjam az ablakot? – Hagyd még. Pedig amikor először láttam, mindjárt mondtam, na, itt az én kis menyem... Tálcára teszem a csészéket, tenyerembe söpröm a kalács morzsáit. Hullik belőle a szőnyegre is. Ideje lenne porszívózni. Csak az ajtóból szólok vissza. – Még megeshet. A második férjétől is elvált. Kezemben a tálcával mintha azon a régi hűvös földszinti folyosón mennék, az előző évi negyedik osztályok tükörként csillogó tablói alatt, és amikor belépek az osztályba, szemem azonnal fekete copfjai után kutat, s újra és újra felfedezem, hogy szívem jobban zakatol, mint az egészpályás cikcakkfutásnál vagy a medicinlabdás gyakorlatok után. – Az ajtót! – kiáltja anya. Összecsörrennek a csészék. A rendőrök – egy férfi és egy nő – nem az eltűnt kislány után érdeklődtek. Azt kérdezték, mióta ismerem Kapszalicsot. – Nem ismerem – mondtam én. – Tegnap láttam először. Felvett sofőrnek. Hétfőn kezdek. 100

A nő jegyzetelt, a férfi haverkodni próbált a tacsival. Ötven körül lehetett, kicsit roggyant alkattal, kínai selyemdzsekiben. – Az már nem valószínű – rázta meg a fejét. – A barátját agyonverték a garázs irodájában, és még egy kötőtűt is belenyomtak a fejébe, nehogy túlélje. A takarítónő fedezte fel korán reggel. Tiszta málna volt minden. Van valami elképzelése róla, ki tehette? Széttártam a kezem. – Nem a barátom. Álltunk az előszobában. Nappal nem látszik ennyire lerobbantnak. A lámpa fényétől árnyékot vetettek a lekívánkozó festéklebernyegek a mennyezeten. – Külföldről kellett volna használt kocsikat hazahoznom – tettem hozzá. A kutya elunta a haverkodást, mögülem ugatott. – Sofőr vagyok. – Igen, tudom – mondta a rendőr. Felhúzta a dzsekijén a cipzárt. A nő elrakta a noteszt. – Lehet, hogy jobban járt így – szólt vissza a férfi a függőfolyosóról. – Nem keveredik bele semmibe. Bólintottam. Így van. Mindig jobban járok. A szerencse fia vagyok. Ha valami eszembe jut, majd szólok. – Ki volt az, kisfiam? Anya a szobaajtóban állt. A sebtében fölkapott otthonkát rosszul gombolta be. Kávéfolt a bal mellén. – Leviszem a kutyát – szólok be a szobába. Hónom alatt cipelem a tacsit a liftig. Azt hiszem tériszonya van, talán előző életében Dugonicsnak hívták. A lépcsőzés árt a gerincének. Valaki már letépte a papírt, amelyen a lakógyűlés időpontját hirdették ki. Amikor fölfelé jöttem, még megvolt. Akinek nincs vízórája, az gyűlöli azt, akinek van vízórája. Ez új. A galambok fölrebbennek, amikor a tacsi közéjük ront, de nem szállnak messze, sorban leülnek a korlátra. Két fehér sirály is. Cipőm talpával szétmorzsolom a túl nagy, száraz kenyérdarabokat, amelyeket valaki leszórt nekik a sétányra. Egy közeli padon ülő nő értetlenül figyeli, hogy a part bolondja prézlit gyárt a cipőjével. A tacsi meg a Bóka német juhásza boldogan hancúroznak a füvön. – Tiszta hülye ez a kutya – mondja Bóka –, lehozom, és ahelyett, hogy kakálna-pisálna, nekiáll játszani. Éppen az aluljáró felé fordulok, amikor eltűnik benne egy fekete hajú nő. Csak hasonlít Annára. Nagyon hasonlít. Hónom alatt a tacsival lesietek utána. A tacsi néz a hónom alól. Mit nézel, Fagifor? Kis hülye.

101

A presszóban tömeg. Csupa ismeretlen, nem túl bizalomgerjesztő pofa. – Mi van itt, termelési értekezlet? – kérdezem Ilit. Leteszi elém a kávét, fintorog. – Ha fönn meghajtják őket a zsaruk, akkor lejönnek az aluljáróba dekkolni. Nem fogyasztanak semmit, más meg nem mer bejönni. A tulaj készül főbe lőni magát. Összeönti a hamutartókat, egy otthagyott kockacukrot a tacsi szájába dug. – Ránk számíthatsz – halászom ki a citromszeletet a szódából. – Sokra megyek vele – mondja. Fagifor bólint, s miután nem kap több kockacukrot, hiába illegeti magát, egykedvűen lefekszik a lábamhoz. Meglesem, hogy ki az, kitépem a kezét és a hátába szúrom. Megölöm. Csak az én vacak Trabantomat tudja feltörni, a szép kancafarkú kocsikhoz nem mer nyúlni. Pedig a horgászbotokat meg az aksit most már mindig fölhordom magammal a lakásba. Csak egy pár horog maradt ott az üléshuzatba fűzve. Mire számit, mit talál a csomagtartóban? A koronaékszereket? Volt benne egy szatyor üres sörösüveg, azt elvitte. Kevesebbért váltják vissza, mint amennyiért eladják. A csotrogányt meg begurítom a Dunába. Csak bajnak van. Csak viszi a pénzt. Megváltoztunk. Ő változott meg. Mintha nem is ugyanaz a történet lenne. Tizenöt éves lehettem, amikor egy délután felültem a konyhai rekamién, leraktam a történelemkönyvet, és egy addig ismeretlen, kényszerítő érzéstől vezettetve – mint a holdkóros – felhúztam kordbársony nadrágom és végigrohantam a Duna-parton egészen az iskoláig, hogy a márciusi napsütésben is valószínűtlenül hűvös folyosón (a földszinten, a három évvel azelőtti IV/B tablója alatt) szerelmet valljak neki. Rettegtem tőle, hogy kinevet vagy elküld a fenébe, de végighallgatott türelmesen, s én, mint aki egy cérnaszál végét keresi a spulnin, lélegzetem vissza-visszanyelve kezdtem nagy elővigyázattal legombolyítani a belső beszéd selyemfonalát, de az kirángatva szétszakadt, szétfoszlott vagy kimerevedett, mint a szögesdrót, rekedt hebegés lett belőle, ő pedig nem segített, hagyott kínlódni. – Remélem a rugója a régi – nevet rám, s nyugodt mozdulattal lehúzza a villámzárat a nadrágomon. – Hát az az egy még megmaradt – dőlök hátra az irodai bőrfotelben. A poros szalagfüggönyön is áthatoló szűrt fény megcsillan a haján. Az értágító miatt, amelyet szedek, időnként még akkor is feláll, ha semmi haszon belőle. Így mulat egy magyar úr. A tenyere kicsit száraz, de nem szólok. Ráhajol. Simogatom a haját, dörzsölöm a fülcimpáit.

102

– Ennyi maradt a daliás időkből; a szemem már nem ilyen frankó, a doki felírt egy olvasószemüveget, csak még gyűjtöm a lóvét, hogy kiváltsam – mondom. – Vigyázz! – Izgi, és addig mit csinálsz? – néz fel. – Addig mindent kitapogatok – mondom és próbálom kigombolni a hátán a ruhát. – Várj, az bonyolult – mondja. – Előbb befejezlek. Akkoriban csak a katonák, kurvák meg a vidékiek jártak hétköznap a Vidám Parkba. Ült mellettem a viharvasút kocsijában és mindig visszahúzta a kezét, ha rátettem a farkamra, nem akarta megfogni. Mentünk vagy tíz kört, mert komálós voltam a személyzetnél; előző nyáron ott dolgoztam. Még külön műsort is adtak, hogy sikerem legyen. A Kolbász beállt az egyiptomi színbe a múmiák közé és onnan vigyorgott és üvöltözött ránk, mint az eszement. Több füle volt, mint foga. Tudtam, mikor jön a hosszú, teljesen sötét szakasz az alagútban, azt vadul végigsmároltuk. Idegesebben mentem vissza a laktanyába, mint ahogy kijöttem: kifelé még nem sajogtak a golyóim. – A posta előtt állok – int Anna, amikor kijövünk az irodából. A kocsija förtelmesen néz ki. Valamiféle savval vagy kromofággal önthették le, szinte még sistereg a felhólyagzó festék. Az utca üres, sehol egy lélek. Elhűlten nézek Annára, egy szó nem jön ki a torkomon. Az arca kifejezéstelen, csak a keserű ránc a szája szélén, az mélyült valamicskét. Leint egy taxit. – Mi a büdös franc ez? – kérdem, amikor beszállunk. – A galambok, szívem, a galambok – nevet kissé hisztérikusan és fölteszi a napszemüvegét. – Itt volt a kislány – újságolja anya, amikor beviszem neki a krémest. – Nálunk tölti az ünnepeket, mert Erzsi meg az a pali elutaznak a Kanári-szigetekre. – Az élettársa. – Te nem eszel? Vedd el az egyiket. Ennyi pénzt kiadni... – Edd csak meg. Előre nem fogunk éhen halni. Egy faszt. Fogom az újságot, megyek a szobámba. – Képzeld, fehér pufidzsekit vett neki, pedig tudhatná, hogy milyen hamar koszolódik. Tudhatná. Amikor sötétedik, átmegyek Jozsóhoz. Az utca elején lakik egy nyolcemeletesben. A hetediken. A kiselejtezett kád nem fér be a liftbe, cipelhetjük lefelé a lépcsőn. Dögnehéz. Jozsó állítólag kért egy szemetes konténert, de nem hoztak. A negyedik emeleti lépcsőfordulóban ősz hajú mamika simul a falba, amikor eloldalazunk mellette. – Istenem, ilyen fiatalon... – motyogja. – Még élhetett volna. Jozsó röhög.

103

– A házatokban csupa hülye lakik? – kérdezem tőle, amikor a kádat belökjük a kenyérszállító furgonba. – Kivétel nélkül – feleli. Megyünk a part felé, ahol majd elveszítjük a kádat. Kereszteződés a lakótelep szélén. Piros lámpa. Az ajtókat fölrántják; az én oldalamon magas, ősz pali áll, kezében karabély. – Nyugi – rázza meg a fegyvert. – Hányas a lábad? – Negyvenes – mondom. – És az övé? Jozsó megnémult, de mindkét lábát fölrakja az ablakba. Lyukas tornacipő van rajta. Az ősz hajú köp egyet. – Húzzatok a picsába, szarfaszúak! Úgy csapja be az ajtót, hogy majd kiugrik az ablak. Jozsó csak a parton mer megszólalni. – Mi az istent akartak ezek? – Negyvenkettes cipőt keresnek. Fekve olvasok; anya bejön. – Tudod mit hallottam ma a tévében? – Nem. – Egy orvosnő azt mondta, hogy élettani szempontból az a legfontosabb, hogy az embernek minden nap legyen széklete. – Okos. – Nem jössz ki egy kicsit? Sose beszélgetünk. Kimegyek és aztán együtt nézzük a tévét. Ha jól értettem, a Tiszáról elloptak egy hidat. Amíg a ruháit összeszedi – az anyjának erre, úgy látszik, nem volt ideje – én a füzeteit rámolom a színes hátizsákba. – Mért nem maradunk itt? – kiabál át a szobájából. – Maradhatnánk itt is. Olyan jó lenne. – Nagyanyád vár – mondom én. – Szeretne veled beszélgetni. Fagifor is örülni fog. Kis sárga füzet. Címzés Kati suta kézírásával: „Szomorú füzet”. Megfordítom. „Vidám füzet”. A szomorú oldalon nyitom ki. „Tornaóra alatt meglovasították az új cipőm. Anyu azt mondta, felmentést fog kérni Kovács doktor bácsitól, s akkor nem kell tornáznom. Pedig én szeretek tornázni.” „Anyu szerint apu állandóan elvarázsolja magát...” Nem tudom tovább olvasni, hallom, hogy jön. A „vidám” oldalon kellett volna kezdenem.

104

A szomszéd kölök a negyedikről odasündörög mellém a parton. Eddig azt hittem, hogy a templomkertbe hordják a kutyájukat. Nagy dobi. – Csókolom – mondja és úgy csinál, mintha őt is érdekelné a híd lábánál széles ívben megforduló, stéghez oldalazó hajó. Csókolom, pedig idáig nem is köszönt. Újabban nem kötik ki a hajót rendesen. Egy kötelet párszor körülhurkolnak az első bakon, az ajtó másik oldalán meg csak a matróz kapaszkodik a korlátba. – Azt szeretném mondani, hogy van pár haverom, egész baró kocsikkal. Ha esetleg adódna valamilyen fuvar, meg tudjuk oldani. Egy telefon, és indulunk. – Mi van? – nézek a kölökre. – Hát, ha a Kapszi úrnak szüksége lenne segítségre... Badis alkat, de a szeme színe olyan, mint a 12 %-os tejfölé. Sokba kerülhet a fat burner. – A Kapszi úrnak tegnap szétlőtték az agyát. A matróz futva jön a hamburgerestől. Csak rá vártak. Nézzük, ahogyan ellavíroznak a stégtől. A víz felett megremeg a drótkötél. – Ja – mondja a srác. – Akkor tárgytalan. A dobi a tacsi fenekét szagolgatja. A tacsi nem éri fel az övét. – Csókolom – köti meg a kutyáját a fiú. Szevasz. Maradt pár holmim az öltözőszekrényben, fölmegyek érte az emeletre. – Ne pofázz! – köszönök megszokásból a derengő félhomálynak, amikor a nagy büdös hodályba belépek. Senki. Végigmegyek az üres, lábszagú vasszekrények között, becsapkodom a nyitott ajtókat. Egyszer a Kisbenga szekrényét befordítottuk ajtóval a falnak, amíg a fürdőben tetvészkedett. Nem volt magánál. Apukának beleraktak egy pálpusztais papírt a szivarzsebébe. Szegény öreg szaglászott, mint a vizsla. Az éjszakás öltözőőr bepiált, és egy ollóval levagdosta az összes törülközőt, ami kilógott a szekrényből. Nehezen száradt itt minden. Beleszórom a hátkefét, a szappantartót, a cipőkanalat meg a sampont a szatyromba. A színes hajókat ábrázoló képet otthagyom a szekrényajtó belsején. Le se tudnám kaparni. Kifelé menet belerúgok egy kinyíló vasajtóba. Akkorát dörren, mint egy ágyú. A tacsi az ölemben. A villamoson nincsenek sokan, de a peronon egy fiú áll hatalmas masztiffal. Komor dög. Ne foglalkozz vele, Fagifor. Lazíts. Szerencsére hamar leszállnak. A tacsiból kitör a feszültség és dühödten utánuk ugat. Tudta, meddig kell kussolni. 105

Ezen mindenki röhög. Én is. Kis hülye. Olyan vagy, mint a gazdád. Anna fürdik; csorog a víz. Valamit kérdez, de nem értem. Csörög a telefon. Egyszer láttam a Tretyakov Képtárban egy festményt – nem messze a Brezsnyev portréjától –: fekete telefon állt rajta esős ablak előtt. Az volt ott a legjobb kép. Nem veszem föl. Bekapcsol az üzenetrögzítő. A sípszó után férfihang: – Mit képzelsz magadról, te hülye ribanc, azt hiszed, te vagy a nagyasszony? Te is tudod, hogy véged van. Ugye tudod? Megdöglesz. Felülök az ágyon. A kis piros lámpa lüktet a készüléken. A fürdőszoba felől még mindig a zuhany hangja. Lenyomom a gombot. Újra a férfihang. A jelzőfény kialszik. Kattanás. Minden a régi. Minden a régi. Nyugi. – Néha elég egy mondat, és megváltozik minden – beszél hozzám Anna. Oda kell figyelnem. Felhúzom a lábam a konyhai hokedlin; a bokám érzékeny a huzatra. Éjjel kettő lehet; vacsorázunk vagy reggelizünk. Anna konyhája szupermodern. Kicsit röhejesen érzem magam a fürdőköpenyében. Tüsszenteni fogok. Vetélkedünk, hogy ki volt magányosabb. Életem legjobb nője és én. Omlettet eszem, ő egy szelet sonkát teker a bádogkenyérre. – Képzeld el, hogy egyedül sétálok abban a városban – szép hely, csak kicsit hepehupás –, nincs semmi célom, csak megyek; megvettem, megittam, megettem mindent, ami kellett – na jó, többet, mint ami kellett –, akkoriban már azt hittem, hogy jól bírom a magányt sőt szeretem is – és akkor elmegyek egy nyitott ablak előtt és azt a mondatot hallom: – Gyertek már, kihűl a leves! És ettől én hirtelen elkezdek bőgni, Érted? Egy nő kiszól a szobából: Gyertek már, kihűl a leves!, és én megalázva, bőgve kullogok végig az utcán, fülemben a tányérok és kanalak csörgése, megsemmisülve mázolom szét a képemen a könnyeimet, mintha azt közölték volna velem, hogy halálos beteg vagyok, jól teszem, ha végrendelkezem. Hümmögök. Szomorú. Tényleg. Hál’ istennek, nem meséli tovább. Iszik, és egy kicsit magába réved. Nem tudom megkérdezni. – Na, és akkor találkoztam a volt élettársammal – teszi hozzá végül és bólogat. Ezek szerint ez valamiféle magyarázat volt, csak én még nem értem, mire. 106

Fölém térdel; kicsit hátradől és a fején át lehúzza a hálóingét. Emlékeztem a melleire. Most is szépek. Másmilyenek, de szépek. Nem értem, eddig mért nem engedett hozzájuk nyúlni. Azt álmodom, hogy berúgják az ajtót és a küszöbön fáradt képű, farmeröltönyös, izzadó figura jelenik meg kezében akkora pisztollyal, mint egy faszenes vasaló. Anna rázza a vállam, szemében rémület. A hasizmom nem a régi, az évi 365 felülés nem elég, de azért feltápászkodom. A küszöbön kopott farmeröltönyös figura áll, kezében géppisztoly. Tratatata. – Bocsáss meg, fiam, véletlenül rákönyököltem a billentyűkre – mondja az Úr, amikor belibegek a nagy kapcsolóterembe. Látom, hogy éppen szalonnát evett újhagymával. Az irodisták állandóan zabálnak, aztán összekenik a képernyőt a zsíros kezükkel, Lehet, hogy ez csak Szent Péter. – Majd valahogy visszacsináljuk a dolgot – mondja és a bőrkét ledobja Fagifornak. – Addig szundizz szépen. És betakar egy puha, meleg takaróval. Egész életemben egy hosszú, puha, meleg takaróra vágytam. De ez alól is kilóg a lábam.

107

Az utolsó lánc A kövér, ragyás arcú ember egyik kezével összefogta köldökén a vállait borító, makulátlan lepedőt, másikkal szájához emelt egy vastag falú korsót és nagyot kortyolt az aranysárga sörből, aztán a bronzfedeles ivóedényt visszahelyezte az ablakpárkányra. Szivart gyújtott, s a tér nyáresti széltől borzolt bokrai fölött a készülő híd környékén folyó sürgölődést figyelte, majd a sirályok reptét követve egy zongora alakú, sötét felhő úszását a túlparti várhegy fölött, aztán elfordult az ablaktól, és nagyot sóhajtva rádőlt a lószőrpokróccal borított dikóra, hogy kinyújtóztassa zsibbadt, szőrös lábait, melyeken még ott csillogtak a fürdő makacs vízcseppjei. A meleg víz elbágyasztotta, a gőz kiszipolyozta, a dögönyözés összetörte minden csontját, de az utolsó, a jeges medencében végzett, csatakiáltással kísért hirtelen megmerülés mindent jóvá varázsolt, szinte megkönnyebbült tőle, s most jóleső fáradtsággal hevert a keményfa dikón. A szivar füstjét felfújta a sóvirágokkal ékes mennyezetre, s a bodrozódó, semmivé foszló karikákat figyelve le-lehunyta szemét egy álmatag pillanatra. Vannak azért még boldog percek, sőt lehetnének akár órák is, ha nem lennének ott mindenütt ezek a hebrencs kis arszlánok, a túlpofázás bajnokai, akik közül a mintapéldány most sompolyog be az ajtón. Kezében üveg pezsgőt lógat – meg kell hagyni, ízlésre valló, egész jó fajtát –; menten az ablakhoz lép, s azt a kis fényt is eltakarja, ami a homályos ablaküvegen átdereng. Remélhetőleg egyedül van – gondolja a kövér ember, s szivarjáról leveri a hamut az ágy alá –; bár a remény kevés hozzá, hiszen ezek mindig falkában grasszálnak. Az uracska bámul kifelé; lába természetes terpeszben – a pepita nadrág nélkül mint két hordódonga –, csoda, hogy járni tud rajta –, háta akár a szabóé: íme a magyar ifjak krémje, nemzetünk büszkesége, aki az úszóiskolának még a környékét is kerülendi, viszont vad lendülettel tévelyeg a politikában: egyik percben tokajitól pirulva rámenne az olaszra brevi manu, a másikban whist közben a népek árulójának titulálja a kormányt ugyanezért, bona fide. Szabadelvű, nagy barátja a szólásszabadságnak, de csak amíg a néki tetsző ideák rivalltatnak túlsúlyban. – Fiacskám – szól a kövér ember –, ha eluntad a bámészkodást, emeld ide a kriglimet! Megperdülnek a dongalábak, s az ifjonc tettetett meglepetéssel veszi szemügyre a dikón elnyúló óriást. – Kedves bátyám! – kiáltja. – Hát ön az?! Meg nem ismertem ebben a sápadt félhomályban! Kérem, bocsássa meg udvariatlanságomat, de úgy lenyűgözött az az imponáló makacsság, amivel a gróf ott libeg azon a lélekvesztőn. Lehet, nem a dicsőség szakad nyakába, hanem a nehéz vasak. Nézze el nekem, hogy ilyen bamba vagyok. Az utolsó láncot feszítik. – Jó, jó – morogja a kövér ember. – Mondd csak, ez valami új, marha módi: üvegből szippantani a pezsgőt? Az orrodon türekszik majd ki az összes buborék, drága öcsém! – Nem engedik az üvegpohárt. Zárkózó és maradi az egész bagázs. Már régest a légszesznek kéne világlani itt is, mint a színházban, akkor mindenki látná, hová lép. De nem és nem, ezek oly megátalkodottak, mint a cölöp, nem mozdulnak se erre, se arra. – Jól is néznénk ki, ha a gőzfürdőn kezdenénk a függetlenséget, s a kenyér, a szivar meg bor hogy milyen, a politikától függene. Szűk agyra vall, ha azt gondolod, hogy a barbár török nem tudta, testnek, léleknek mi jó. Aztán meg ide nem a Hahn-Hahn némbert bengészni járunk, ugyebár? Mellesleg színházban se voltam azóta, hogy a faggyúgyertyákat kihajigálták. Én annak a szagára gerjedtem, s most hiába ugrál akármilyen Fáni a színpadon, az a fajta hangulat odaveszett végleg; nincsen színház-szaga. – Bácsi, ez olyan furcsa, hogy míg mindenben rögvest átlátja a bónit, némely dolgokban – hadd bátorkodjam kimondani – mégis oly visszahúzó.

108

– Édesem – nézegeti szivarja parazsát a kövér ember, azon gondolkodva, hogy vajon mi készteti a fiatalokat arra a színjátszásra, hogy úgy tegyenek, mint akit az öregek tapasztalata teljességgel hidegen hagy, mégis – néha – tüntetőleg felmutatják a tanulás vágyát. – Édesem – ismételte meg –, csak arra hívnám fel a figyelmed, hogy a dolgok bonyolultak; az életben semmi sem fekete-fehér, mint a Jókainál. Ha a pénzügyminiszter most új hintóban parádézik – ami annyira piszkálja a csőrötöket –, az csak külsőség, tulajdonképpen nem érdekes, a fontos az, amit a jobbágyszabadság és a megajánlás ügyében elért. Hatvanegy millió forint! Hát tudod te, mennyi az, és mit jelent nekünk?! – Merci – mondja az uracs, és hangosan felbüfögi a pezsgőt, miközben visszafordul az ablak felé. – Végre egy kézzelfogható igazság. – Haladnak? – kérdezi meg a kövér ember. – Húzzák, vontatják... emelkedik is szépecskén. – Bírnak-e vele? – Hát... Jézus!! De hiszen szétszakad az egész! Csobban a vízben, röppen, kerekedik a lánc, a csónakok borulnak! Micsoda katasztrófa! Nesze, bolond gróf, nesze szegény magyar, nesze részvény, fidibusznak! – Mi az? – támaszkodik fel a kövér ember. – Kész. Ez a híd örökre rom marad. Európa eddig is rajtunk röhögött, hogy a hegynek építettük neki, de most aztán kész a skandalum; ki fog még idejönni építeni? Senki! Fürdős! Fürdős! Ruhát! Ruhát, ha mondom! A kövér ember erre váratlanul fürgén felkél, s kitekint az ablakon: látja, hogy a vízen összetört csónakok és apró bójákként emberek évickélnek a part felé, s talán a törökfürdő táján ki is jutnak a partra, s hogy a hídról szakadt lánc himbálózik a víz felett. – Ne rohanj – mondja tagoltan az uracsnak, akit egy gyönge pillanatában, s főleg az ifiúr papája iránti jó szándékát kimutatandó, bevett a fegyvergyári üzletbe, s azóta is aggódva figyeli, hogy az miképpen herdálja el a befektetésre való szép halom pénzt. – Ne rohanj te sehová! Ezek jól tudnak; naponta szoktak úszni. Jobbat mondok. Ez a hír még a miénk; tehát pénzt adok, kocsit fogsz ízibe, s lóhalálban nach Bécs. Megkeresed Wölzl-t a Grabenen, és megmondod neki, hogy vegye meg Passauig az összes búvárokat. Stimmt?! Mit nézel, mint a birka? Bízzál bátyádban, kisfiam... és ne igyál pezsgőt üvegből, mert egyenesen az agyadba száll a buborék... „10 órakor mágnás-konferencia – hol én mint miniszter. – Andrássy Gyula és társai 11 körül jönnek meg álmosan. Faites de ceci une nation! Kossuthhoz. Nem rekriminál, hanem az utolsó országgyűlés óta... olajág! – Hatással vagyok reá. – –– Délután 6. A 12-es számú lánc felfüggesztve. Én Majláth Gyurival. 8 óra előtt elpattan a dob egyik gyűrűje, és lezuhan az egész. Én, Majláth, két kisfiam, A. Clark csak nagy nehezen menekülünk meg. Nyitva látom: „a túlvilágot”! Nem Kossuth és társai tesznek tönkre mindent, amit én megpendítettem – hanem magasabb hatalmak, a Nemezis! Szétmorzsolódva érzem magam! Most már világosan látom, hogy el vagyunk veszve, visszasüllyedünk a barbárságba. A híd sohasem fog elkészülni, romként fog itt állani. – Clark hősiesen viselkedik. Tasnerért és sokan másokért reszketek! Mindnyájan megmenekültek! Mindenestül alighanem 5-6 ember esett áldozatul legfeljebb. – Roppant szerencse kísérte ezt a borzalmas szerencsétlenséget. Estély a miniszterelnöknél. Az leinti Hunyady Pepit... ki Nyitrát elveszettnek nyilvánítja.

109

A szerbeké Futak, Cserovich, Vukovár etc. Hogyan fog eljutni Marton Péterváradra? Pétervárad 6 hét múlva a szerbek kezében! Eszék még előbb! –– Tegnap óta össze vagyok zúzva – és összeszedtem magam. Is fractus illabatur orbis etc. impavidum feriant ruinae! Szemere kiküld „valakit”, hogy megvizsgálja... ki az oka, hogy elszakadt a lánc! Wesselényi kora reggel konferenciát tart az „Ullmannban”! KÉPVISELETI ÜLÉS. Elébb Kossuthnál. – 1/2 11-re megyek. Ügyet sem vetnek rám! Verifikációk. Meginterpellálják Mészárost a Ludoviceum dolgában. „TERV KÉSZ. HOVA HAMARÁBB MEGINDÍTOM!” –– Mindnyájan azt mondják, holnap zavargás lesz etc. Súlyos helyzet... én azonban nyugodtabb vagyok, mert lojális. A. Clarkkal Tasnerhez, ki csodálatos módon menekült meg. –– Köröskörül sötétség! John bolhát ültetett a fülembe! Ha a gép tegnapelőtt lassabban és a láncok... középütt megtartatnak... s nem zuhannak le... talán!? – De meg kellett történnie, a fátum így akarta! Soká és mélyen aludtam. Nyomorultul érzem magam. Ma döntő nap van! – Bizonyos „Neuwirth” nálam (szerkesztő). Egészen felidegesít! Folyvást politikáról beszél! Hogy az mi, nem tudja meghatározni! KÉPVISELŐ ülés. Kossuth mint valami emberfeletti lény! Az égből szalajtották? Nem! Hanem a pokolból! – Ránk dönti Magyarországot! Nemsokára teljes káosszá hullik széjjel az egész!... B. Lajos présence d’esprit-vel sok mindent mederbe terel. Ebéd a Főhercegnél. Miniszter én egyedül. Mellette ülök. Brechtoldtól, Hrabovszkytól etc. olvasok. Jellasich! Ó, Istenem... még lehetne segíteni; de ezzel a mániákussal nem megy. – Áthozom Rádayt etc. etc. kik mindnyájan be vannak csípve! Miniszteri ülés Kossuthnál. Sajnos megint, mint szokásos, 3 hosszú óra a legkínosabb agóniában!” – Wie geht’s, Putzi? – kérdezte a sajkás, miközben egy fonnyadt gilisztát fűzött fel a horogra. A leláncolt csónak tatján ült, a vízhordó pedig a parti köveken egyensúlyozva követte szemével a giliszta röptét, egészen a vízbe csobbanásig. A sajkás elsőre nem találta el a helyet, ahol a vélhetően nagy hal fölbüfögte a buborékot, ezért visszatekerte a zsinórt, s behajította a csalit újra. – Röpülni tanítod a nyomorultat, vagy mi a szösz? – kérdezte köszönés helyett a vízhordó, miközben leengedte hátáról a puttonyt egy tuskóra, és kibújt a hevederből. – Du, du wirst fliegen, marha! In Tona-Woss fürdesz majd jót, Hampelmann – nevetett a sajkás. Pang az üzlet, was? Sokat esett az eső: helybe ment a víz. Grosses Pech. – Nem az a baj, Franzl – sóhajtott a vízhordó – hanem hogy fostos a szamár, az asszony meg újra viselős. – Ne; akkor most hova dugod, Putzi – egyik se maradt! Na de én ismerek jó némbert, tiszta, szép, mint a barack, de oda meg kell fürdened. Vized az van, ohnehin. – Quatsch! Ennél sokkal nagyobb a baj, Du Miszkerl; ki akarnak szorítani a helyemről. Lehet, ők etették meg a Bechtoldot is – intett a parton ácsorgó szamár felé a vízhordó. – Tegnap, amikor abba az új házba cígöltem fölfelé a puttonyt, a harmadik emeletre – tiszta nyugat-

110

majmolás, hogy ilyen magas házakat építenek, mintha nem az lenne normális, hogy az ember a földön jár. Ott kint kell ilyent emelni, ahol nincs elég hely, itt meg abból van bőven, ez az egyetlen, ami még van –, na épp fölérek és lenézek szédelegve, amikor hát látom, hogy az a kaptárfejű tuskó, aki folyvást ott fetreng a Szép utcai csárdában, egy csákánnyal ütlegelni kezdi a dézsám, a víz meg sugárban ki az udvarra, tócsába, patakba, folyóba, sutty. Rohantam le, majd a nyakamat törtem, de késő: két donga kaputt, a víz oda, a csibész meg elinalt. Még szerencse, hogy volt otthon ez a fater-dézsája. Ezek pedig jönnek majd megint. – Oh, diese verteufelte Schweine – nyögött fel a sajkás együttérzően, s berántott a bottal. A zsinór végén vacak kis koszhal vergődött. Kiakasztotta a szájából a horgot, és visszalökte a vízbe. – Lezabálta a csalimat a selyma, már harmadszor. Legközelebb nem is dobom vissza; mehet a levesbe. Egy ideig elgondolkodva figyelte az úszót, aztán visszafordult a part felé. – És most mit akarsz csinál? A vízhordó feltűrte lábán a nadrágot és leereszkedett a sekély vízbe; közben felmutatta bal lába belső felét a sajkásnak. Nagy visszerek kacskaringóztak rajta északról délre, mint mélykék folyók egy geográfiai mappán. – No, mondd meg őszintén, de ehrlich; hát tudok én ezekkel versenyezni?! Becsületes aljamunkában telt az életem, s most mehetek én is a levesbe: mert a Bechtold is fosik, csak vicsorog az abrakra, a szél meg kifújja alóla a lábait. Még meg is döglik nekem endlich. Azt’ most mi ketten csináljunk revolúciót?! – Hagyhatnád a fenébe a Tona-Woss, inkább folyamodnál állást a városnál. A hídpénzt te is el tudnád szedegetni. A Phillip meg – intett a szamár felé a sajkás – elmehetne paprika-szalámiba, dann mindenki jól jár. – Phí, de jó ember vagy te, Franzl – köpött ki a vízhordó. – Nem is tudom, mit gondolna szegény jószág, ha tudná, hogy róla beszélsz. Amúgy meg ezeknek mindig is megvolt a jó emberük a hajóhídhoz, sógor, koma, jó barát, sose vártak az ilyen jöttmentekre, mint én. Ezen az új Machwerken meg – legalábbis azt beszélik –, ha el nem sodorja az első jég, hát ingyér járhat-kelhet majd mindenki. Bár a Franyó kucséber azt híresztelte a Vödörben, hogy tegnap leszakadt a fele. – Ach, nein, nur eine Kette, csak egy lánc, de jó nagy. Én húztam ki két ember, ottan lejjebb. Az egyik ijedtébe’ elharapta a pipa, más bajuk nem esett, de a lánc az unta Woss, az fertig teljesen. – Nem is lesz ebből soha semmi, hiszen mióta szenvednek vele. Ez is csak egy Trick, hogy a gróf úr meg a kompániája megszedjék magukat rajt’ – legyintett keserűen a vízhordó, és belebújt a teli puttony hevederébe. – Na, nem véletlen beszélik, hogy minden vízhordó ütődött egy kicsit – fordult vissza botjához a sajkás. – Úgy is van – hangzott fölülről a válasz, amikor a vízhordó leengedte puttonyát a kordéra. – Aki meg annak se jó, az beül egy lyukas csolnakba a napot lopni. – Csak azért mondom – fordult vissza vörös arccal a sajkás –, mert te gyalázod a Graf, holott az zumindest egy Macher, az csinál valami, őt kéne neked szeretni te Pechvogel, nem aki pofáz csak... – Na, majd meglátjuk; a vak is azt mondta – bólogatott mindentudóan a vízhordó, lapos pillantást vetve a félig kész hídvázra, aztán elköszönés helyett hangos szóval indulásra ösztökélte a szamarat. Meglátjuk – ismételte meg magában, miközben a szamár ügyesen felcsapta farkát, és szelíd ártatlansággal, mélyzölden lefosta gazdája jobb lábán a bagariát.

111

A Korona vendégei Az első tavaszi napsütés benépesítette a templom előtti bokros kis teret. Már korán reggel fiatal párok üldögéltek az élénk színekkel újrafestett padokon és az intézeti gyerekeket is kihozták napozni. Örökké morcos, szigorú nevelőnőjük most nem szólt rájuk, ha a játék hevében kigombolták magukon egérszürke, olcsó prémgallérú téli egyenruhájukat. Aurél doktor háttal ült a tavasz csábításának a Korona kávéház egyik kényelmetlen székén, szájában büdös szivar lógott, s a nap jótékony sugarait csak arra használta föl, hogy újságja halvány betűit megvilágítsa vele. Túl volt azon a koron, amikor az időjárás változása vagy akár egy újsághír még túlzott reményekkel tölthette volna el. Nem véletlenül nevezik az ilyen, futó hangulat keltette bizakodást ifjontinak. A kávéházban rajta kívül nem üldögélt senki – a reggeli nyüzsgés már elcsendesedett –, s ő igen kedvelte a napnak ezt a békés időszakát. Egy tűrhető konyak mellett ilyenkor már zavartalanul nézhette át a lapokat, s nem kellett a vásárosok veszekedését vagy a munkába igyekvő iparossegédek álmos dörmögését hallgatnia. – Ez aztán aranyos ötlet, mondhatom – engedte le az újságot, hogy átlásson fölötte az asztalok között bóklászó Pista pincérre, aki egy feslett tollseprővel lustán csillogó porszemeket riasztott fel a megkopott székekről. „Kéretik – olvasta a doktor – Kossuth Lajost fotográfia és autogram kérésekkel nem zaklatni. Ezek alacsony áron megrendelhetők Giovanni Ambrosettinél: Pittore e fotografo, Torino, via Po 43. Itália. Kabinetportré á 3 frank. Garantiert élethűség.” – Aztán mennyi az magyar pénzben, doktor úr? – érdeklődött egy pillanatra eltűnődvén Pista pincér. A haja ugyan szanaszét állt, de peckes bajszát megirigyelhette volna akármelyik boldogtalan hőscincér. – Fogalmam sincs – legyintett Aurél. – De biztosan megéri, hisz egy fillérrel se kerül többe, mint a kaukázusi mellnövelő balzsam. Pista pincér fenyegetőleg fölemelte a tollseprőt. – Micsoda geseftek vannak máma; az ész megáll lejtmenetben. Micsoda gründolás! Aki ma lusta és nem szerez, jövőre senki lesz, cseléd. Apósom malmot épít, a sógorom vasutat... – Vasút. Az jó – kortyolt egyet a konyakból Aurél doktor, s beletúrt gyér hajába. – Ha megépül, Buntzli úr bővítheti a kocsmát és boldogságosan kiterebélyesedhet az én kicsinyke klientúrám is, mert a mozdonnyal hamarább ideér a civilizáció és a szifilisz. – Csak az ingyenélő lesz több. Nincs ezen haszon – vette le a kötényt a pincér. – Hozomra isznak mind; a tekintetes úr persze kivétel. Este még van egy kis élet, de ilyenkor jó, ha néhány idegen betéved. Ugyan tetszik látni. Ma meg aztán mindenki a főtéren bámészkodik, ha teheti. Virágot plántálnak az örömlányok. – Tudom; reggel voltam vizsgálni az állapotjukat. Már ott ücsörgött a zsandár, hogy kikísérje őket a térre. Vajon ki volt az az igen hülye, aki ezt kitalálta? Leróhatnák a közmunkát abban a szakmában, amihez értenek. Jegyre. De ilyen cirkuszt! A zsandár haptákba állítja a sok vihogó kurvát, s végigmasíroznak a városon szalmakalapban, gereblyével a vállukon, könnyű, színes, lebbenő kartonruhákban; du lieber Gott! A doktor egy pillanatra elérzékenyült, de aztán sietséggel visszatért beléje a morális gerinc és ettől az arckifejezése is megváltozott, szigorúbb lett, mondhatni tanáros. – Pompás kis tüntetés a nemes erkölcs mellett. Kacagnom kell. Talán inkább verbunk.

112

– Osztrák találmány ez is – tekert egyet a bajszán Pista pincér. – Nagyapám mesélte, hogy Mária Terézia összegyűjtötte az összes bécsi cédát, lehajtotta a Dunára, azt’ hajóra rakta mindet – kitelt belőle egy akkora tutajkaraván, mint ide az artézi kút –, s leküldte őket Budára. Innen ered a magyar lány megromlása is, higgye meg, doktor úr. Itt ez eszébe se jutott volna senkinek. Nem olyan nép ez. – Nincs mit tenni – akasztotta fel az újságkeretet a falra Aurél –: a civilizáció mindig így terjed. A kultúra. Érti, miről beszélek. A rosszat – ki tudja, mi okból – hamarabb lessük el, mint az érdemlegest. Először csak issza az ártatlan szem, aztán bekerül a vérbe. Ott kering, kering, mérgez szorgalmasan, bontja az agy sejtjeit, mint a cujka, s egyszer csak azt veszed észre, hogy a szíved ver, mint a bolondóra, és véreset ürítesz. Érti, amit mondok? – Hogyne, hogyne – törölgette rémülten a korsókat a pincér. – Tavalyig mi is tartottunk jószágot. Volt egy anyakocánk, amelyik megevett egy spulni... – Erről jut eszembe – szakította félbe Aurél doktor kissé türelmetlenül –, Hugó úr volt már benn? – Még nem. Ő meg a majomember biztosan elkísérték a széplányokat. Mellesleg tegnap elég későig maradtak. Csak aztán kezdődött az igazi muri, hogy a doktor úr elment. Hugó úr műsort adott: először élőképet alkotott, azon az asztalon az ablak mellett, ami még érdekes is volt, de aztán szavalni kezdett valami vad riadóról, amiből víg vacsora lett, édes dallam egy szörnyű indulóból – ezt félig szakmai okokból ugye, de megjegyeztem – és akkor még nem is volt semmi baj, bár deklamált kegyetlenül; a kalamajka abból lett, amikor operát kezdett énekelni, mert az szörnyűséges volt nagyon: egyszerre több szerepet domborított és Klischnig úr, a majomember kísérte fésűn és selyempapíron, amitől a Cirmos hátán felállt a szőr, s végül négykézláb menekültek mind a hárman, mert a Kleiner kupec kártyatársasága hozzájuk vagdalt mindent, ami az asztalon volt. – Ó, a szegény Hugó – mosolygott atyailag Aurél doktor. – Kevés az érzéke a realitáshoz. Föl nem fogja, hogy az ő magas művészetét ezek a birkák itt meg nem érthetik. A doktor elgondolkodott; pár percig úgy tűnt, mintha a bezúduló napfényben fürdőztetné nemes vonalú arcát, sőt, mintha csöppet el is szenderedne, de aztán folytatta: – Csak azt ne higgye, hogy mindig ilyen volt. Ó, ifjúság! Együtt koptattuk a padot az orvosakadémián. Az életben még egy olyan korszakot! Csak egyszer. Jártuk Európát. Párizs! Annyi szép nap, hogy meg sem őrizheti az emlékezet. Tölts még egy pohárral, hát nem látod, hogy belém ütött a nosztalgia! Francia lányok, francia pezsgő, karcsú bokák. S az az este, amikor ránk gyulladt a Théatre Comique! – Az szép lehetett nagyon – mosolygott megértően Pista pincér, s gyakorlott mozdulattal lepöckölt egy száraz legyet a briósról. – Szép is volt, bizony. Mi ketten: én meg a Bernstein – mert akkor még úgy hítták –, a nagy orvos-filozófusok, világ baját tudók! Lehajolva kellett járnunk, hogy fejünkhöz ne ütődjenek a csillagok! – Úgy vélem, a Hugó úr azért felegyenesedett egyszer-kétszer – jegyezte meg a pincér szerényen. – Hiszed vagy sem, a nagy felindulás előtt a Nemzeti Színház játszotta darabjait. Bizony. Nem is kis sikerrel. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen nagy szellem hányta tele a hamutartót tegnap este a lépcsőfordulóban? – morfondírozott Pista pincér, de nem volt ideje újabb tamáskodó megjegyzést tenni, mert a téren át közelgő hangos csoport most belódult a kávéház ajtaján. Élen

113

járt a szóban forgó Hugó Károly úr, drámaíró és cantomimikus, a hugosophia megalapítója. Kopott malaclopót viselt és művészkalapot, amely alól horgas orr és lángoló szemek fölött dús, ősz szemöldök meredt a térbe, mintha csak a Pista bajuszát akarná megszégyeníteni. – Tollat, papírost! – rivallt a pincérre Hugó és lecövekelt az ajtóban, mitől is a többiek, Klischnig színész, Paloma kéjnő és Petykó, a falu bolondja, némileg összetorlódtak mögötte. – Igenis – mondta készségesen a pincér, s egy fiókból nagy darab barna csomagolópapírt és írószerszámot kapott elő. Át kívánta adni a megrendelőnek, de az határozottan elhárította. – Írja! – adta ki az ukázt. – Feljegyzés! Ez a cím. Aztán. Én, I. Hugó Károly, a civilizáció pápája, erste Klasse lángész, akinek hivatása az emberiség gondolkodását tanaival gyökeresen átalakítani, a mai napon, dátum, zárójel bezárva, Kleiner kupecet, aki hülye, mint a segg, nagy gondolatjel, ezennel anatémával sújtom, pontos jé, hosszú ú, a két tanú: Klischnig Ede, világhírű majomimitátor és Paloma, helyiérdekű kurtizán. Punktum. Aláírások. Hugó Károly elsőként firkantotta alá a csomagolópapírt, aztán Klischnig Ede színész és titkos börzespekuláns következett, aki immár tartásában is igencsak hajazott az általa a bécsi Práterben és hazai színpadokon oly nagy sikerrel utánzott emlősre, végül pedig Paloma mama a helyi örömlányok uniójának korelnöke látta el kézjegyével a dokumentumot. Aurél doktor magába süppedve nézte a komédiát és egyáltalán nem derült rajta. Régi barátjával a tegnapi estéig időtlen idők óta nem találkozott, s amit viselkedésében egykor a fiatalos bohémság és feltartóztathatatlan jókedv jeleinek tulajdonított, az mára egy elzüllött, jobb sorsra érdemes lélek, egy lassan bomlásnak induló elme, egy vásári ripők legvacakabb sajátosságaivá változott, és ez elszomorította. – Karli – szólt oda –, gyere már, ülj ide mellém. Egy kozmikus éra eltelt, mióta nem beszélgeténk. Sajnálom, hogy tegnap oly gyorsan elhíttak. Hugó arca komolyra váltott, s letelepedett egykori barátja mellé, de elébb még egy-egy kancsó odobestit rendelt mindenkinek, magának pedig abárolt szalonnát párolt hagymával. – Nagy dolgok készülnek – mondta már leültében. – Lázongás, elégedetlenség mindenütt. A diákság, a parasztság! Az új országgyűlésbe’ csupa 48-as. De Teleki még 48-nál is többet akar. Nem egyezkedik velük. Az országgyűlési megnyitóra se ment el. Nem hajbókol az osztrák császárnak. Láttad volna, hogyan emelte vállára az ifjúság, amikor a Széchenyi gyászistentiszteletről távozott. Éljen a leendő nádor! – az hangzott mindenütt. Ő a mi emberünk! – S hagyják ezt azok? – kérdezte poharába nézve Aurél. Fájdalmasan kellett hozzászoknia, hogy Világos óta valahányszor csak egyet rúgnak valahol az osztrákokon, az örökkön ígérgető franciák vagy taljánok szájukon egy kedvező szót kiejtenek, valamely kiskirálykodó hivatalnokot helyéről elmozdítanak, máris csalóka remények kapnak lábra, szalmalángos kósza hírek kelnek szárnyra, s rég nyugvó szívek dobbannak nagyot. – Ki kérdi meg, hogy meddig lehet elmenni, ugyan ki kérdi meg? – heveskedett Hugó. – Az országgyűlés többsége véle tart; minden magas ponton az ő elvbarátai. Egy magyar, aki nem alkuszik, végre, végre egy becsületes ember a politikában. – S megélhetik? – csóválta a fejét a doktor. – Bizony, azt már szabad legyen kétellenem. Hugó úr közben szavaihoz méltó szenvedéllyel vetette magát a szalonnaszeletelésbe, de most komolyan fölnézett kései reggelijéből, óvatosan körültekintett, majd így szólt: – Abból, hogy én itt teszem magam, ne vonj le semmiféle következtetést, ezen a bohóckodáson meg ne ütközz. Csak a feltűnést próbálom kerülni, mert komoly dologban járok. Nem részletezhetem, csak majd idő után. Teleki csak az első ember, aki a legnagyobbak közül hazatért.

114

Hozták – gondolta magában a doktor. Nyelt egyet a konyakból. – Minden szava, minden tette azt bizonyítja, hogy az igaz szabadság és jogegyenlőség híve – folytatta tele szájjal Hugó. – Kifelé-befelé kétséget nem hágy, hogy a mi szabadságunk a minden népeké és senki ellen nincsen. Ami akkor elhibáztatott, azt próbálja majd mostan alkotmányosan. Sajnáltam, hogy Pestről sebtiben el kellett jönnöm, mert éppen ma van a nagy nap, amikor az új országgyűlés a tényleges munkába kezd. Paloma mama elszakította magát a ragacsos söntéspulttól, Hugó úr mögé lépett és súlyos keblei a cantomimikus vállaira omlottak. – Karli kedves – súgta a fülébe hangosan –, rendeljen már zenét, mert a dögunalom megöl. – Hess, kuss, te asszonyi állat! – törölte le arcáról heves mozdulattal a Paloma képéről átragadt vakolatot a drámaíró, s székével együtt a hölgyet is hátrább taszajtotta. – Ország dolgáról folyik a disputa, s te közbenyekegni nem átallasz? Még mit nem? Őrség, vigyék a szemem elől, s vessék a mélységes mély tömlöc fenekére! Klischnig Ede, a majomember kapott az alkalmon, hogy színre léphet: elragadott egy dákót a biliárdasztalról, s egy másikat Petykó bolondnak hajított oda, és megpróbálkoztak a démon őrizetbe vételével, de miután az durván és duzzogva könnyedén odébb lökte őket, Klischnig igazodást és felfejlődést vezényelt. Bár Petykó öltözete nélkülözte a reguláris jelleget, szabályszerű tisztelgést vágott le, s a jelentést! parancsra szalutált is. – Majom úr, Petenkovics ügyeletes őrparancsnok jelentem, különös esemény az éjjel nem történt. Minden csendes. – A felderítők rendben visszatértek? – komolykodott Klischnig. – Igen, uram. Kecsketejet hoztak. – Na de Ede, kimaradt a titkos jelszó – szólt közbe Hugó. – Tudod: támadnak a szüzek! – megbeszélés szerint. – Igen, uram, ez volt a lózung. Száradnak a füzek – bólintott Petykó. – Atya Isten! Hallod ezt, Aurél? – fordult vissza barátjához Hugó. – Egy elhalláson múlhat a haza sorsa. – Nagyon vicces – nyugtázta a doktor. Hallomásból tudta, hogy szerencsétlen Petenkovics a segesvári ágyúzás közben háborodott meg, s ez a hülyéskedés a boldogtalan veteránnal egyáltalán nem volt ínyére, de orvosi kíváncsisága nem engedte, hogy szíve parancsa szerint közbelépjen. Néha a sokk segít. – Megnevezést kérek, uram. Szemembe tűz a nap, és nem látom a rendfokozatát – tisztelgett Petykó. – Hugó Károly kormánybiztos, a Nemzeti Színház szabadcsapatának parancsnoka, őrnagyi rangban. – Kormánybiztos úr, örülök. A következő táncom az öné. Ezek szerint a Nemzeti Színház egymaga több mint négyszáz önkéntest állított ki. Nagyon szép. A helyzet itt csöndes. – Egy fenét, fiam – kelt fel az asztaltól Hugó. – Nagy dolgok készülnek, s szükség lesz minden bátor hazafira, képzett katonára. Pihenj. – A kormánybiztos úr az alaki kiképzést ellenőrizni érkezett – kontrázott hozzá Klischnig.

115

– Nálunk minden rendben, uram. Sok az újonc, de az alakit minden nap sulykoljuk és Sári néni kecskéi is újra tejelnek. Ja, és csatlakozásra vár két régi gerilla, akikkel már Abrudbányánál együtt küzdöttünk Hatvani őrnagy alatt. Hatvan alatt. Ott is. Fújjak sorakozót? – Micsoda otromba, gusztustalan játék ez szegény bolonddal – próbálta meg elráncigálni a vigyázzban álló Petykót Paloma mama. – Csodálkozom magukon, hogy kedvüket lelik az ilyen ízléstelenségben – hordta le a férfiakat, miközben a kézzel-lábbal ellenkező Petykót maga után vonszolva a kijárat felé tartott. – Gyere aranyom, nem vagy te katona, csak egy jámbor marha. – Őrnagy úr, őrnagy úr! – kiáltotta kétségbeesetten Petykó, de már kívül volt, a kávéház előtt. – Szégyelljék magukat, hogy jobb szórakozást nem találtak – sziszegett vissza Paloma mama a küszöbről és bevágta maga után az ajtót. A férfiak az ablakon át látták, ahogy civakodva áthaladnak a tér virágágyásai között a templom felé. Klischnig színész utánuk indult, mert intéznivalója akadt az állomáson, Pista pincér pedig elvonult a kávézda raktárát rendbe rakni. – Saját szemeddel láthattad, hogy még a legegyszerűbb elme is tűzbe hozható a jó ügy érdekében – szögezte le Hugó és visszatért a szalonnához. – Talán éppen azért – bólogatott Aurél. – Mert olyan egyszerű elme. Csak a testnedvei irányítják, nagy észérvek nem kellenek a meggyőzéséhez. – Lehet, hogy néha a látszat csal – nézett rá szúrósan Hugó. – Az a mi emberünk ott egy álKomáromy – mutatott Klischnig után –, s én sem röstellem bolondnak tettetni magam, ha a helyzet úgy kívánja. Mundus vult decipi, ergo decipiatur. És ha észérvek kellenek – hajolt közelebb a doktorhoz –, hát vannak azok is. Kossuth megegyezett a havasalföldi fejedelemmel, hogy teret kap egy hídfőállásra. Genovában már rakodják a fegyvereket a hajókba, s azokkal együtt hazatér az ottani magyar légió, s velük még ki tudja hányan az olaszok is, hogy a kölcsönt megfizessék... Aurél doktor hátradőlt a széken, leharapta és kiköpte új szivarja végét. Vakarta szakállát, fújta az illatos füstöt. Csönd lett. Aurél doktor Perczel tábornokkal küzdötte végig a csudáknak éveit Ozorától Pancsováig – a kátyi ütközetben sebet is kapott –, s a fegyverletétel után úgy érezte, az élete is véget ért. Orvos maradt a börtönben is, szabadulása után pedig ebben a kisvárosban praktizált és élte barátok és ellenségek nélküli csendes életét. Került minden kihívást; ha a társaságban politizálni kezdtek, akkor ő eltávozott. Óvta és dédelgette magában azt a pár hónapot, de se örömén, se bánatán nem kívánt osztozkodni senkivel. Védelmezte az idő eróziójától életének csillagévét, s feje fölé tartva gázolt át vele a banalitás ingoványán. A tavalyi március volt az, amikor először billent ki kényes egyensúlyából, s a tüntetésen agyonlőtt diák temetése után rövid szónoklatra ragadtatta magát több tanú előtt, egy hónappal később pedig, amikor Széchenyit is megölték, kezdte addigi viselkedését sajgóan restelleni, kezdte önmagában megalkuvásnak, gyávaságnak aposztrofálni azt a kényelmes elzárkózást, amelyben élt. Kossuth hazajön. Felkelt, s a pult mögül előhozta a konyakos üveget. Teletöltötte a poharakat. Komoly arcát látva Hugó is felállt, s egymás szemébe nézve összeütötték a kristálypoharakat. Hugó énekelni kezdte a Kossuth-nótát, mire Pista pincér is kidugta a fejét a raktárból és csatlakozott. Aurél doktor némán állt, csak nézte a kinti teret komoran, s azt látta, hogy a templom felől futva közeledik Klischnig. A groteszk kinézetű színész a „valahány csepp”-nél rontott be az ajtón, s azt kiabálta: – Meghalt Teleki! Teleki gróf öngyilkos lett!

116

A helyi rendőrparancsnok másnap kelt jelentéséből mindössze az derül ki, hogy „Teleki László halálhírére a Korona (Buntzli) Kávéház előtt a déli órákban kisebb csoportosulás támadt, amely későbben nagyobb, de nem jelentős tömeggé duzzadt, majd Bodzás Aurél helyi körorvos, Karl Hugó drámaíró, Klischnig Ede színész és Burján István pincér vezetésével a városháza elé vonult és a „Forinyák*, Széchenyi, Teleki!”, valamint „Gyilkosok, gyilkosok!” szavakat kántálva a rendbontás tényét megvalósította. Karl Hugó szavalata (1. sz. melléklet), a körorvos rövid beszéde (2. sz. melléklet) és némi együttes éneklés után a tömeg erőszak alkalmazása nélkül feloszlattatott, s a megfelelő rend városunkban az esti órákra tökéletesen helyreállott. A főkolomposokat az éjszaka folyamán kivétel nélkül őrizetbe vettük. Valamennyien a Korona vendégei.”

*

Forinyák Géza egyetemi hallgatót az 1860. március 15-i tüntetésen rendőrsortűz ölte meg. 117

Életem párja Mary Tuffley, te liba. Ide sálat kellett volna hozni, rumot és meleg takarót, nem mazsolás süteményt. Künn rekkenő a hőség, de idebenn nyirkos hideget lehelnek a vastag, kormos kőfalak. Érzem, hogy felhevült bőrömön lecsapódik a pára; a fűző alatt izzadságcsepp gurul végig a hátamon, s a fenekem partján billeg. Körös-körül illetlen szagok. Nem is nagyon merek nézelődni. Meg se hallom, amit az egyik majomember kiabál a rács mögül. Ilyen valójában nincs is. Lesütöm a szemem. Az őr még számtalan kulcsával szöszmötöl, csörög, gabalyítja a csomót, de én már hallom Daniel hangját; perlekedik valakivel, hogyne, még itt sem bír magával. Kiáltanám, hogy itt vagyok, de az őr – kissé lüke forma – a padlatra ejti a kulcsokat, s nehézkesen hajol le utánuk. Mintha csak engem akarna csigázni. Két hete nem láttam az uram. Mély, határozott és kissé gunyoros hang válaszol az elhunyt királyt dicsérő szavaira. – Nem gondolja, hogy mégiscsak van valamiféle metaforikus jelentése annak, ha egy okos ló kiveti a nyeregből minden angolok legnagyobb pojácáját? A legjámborabb barom is megpróbálja levetni az utálatos jármot. A mi várva várt Vilmosunk és „dicsőséges forradalma” a földesúri és tőkés többletcsinálgatókat juttatta előnyös helyzetbe, és ezek a jómadarak azzal szentelték fel a mindnyájunk által annyira óhajtott új világot, hogy az állami vagyonnak eddig csak szerényen űzött ellopását immár óriási mértékben gyakorolják. Hatalmas birtokokat ajándékoztak el, potom pénzért segítettek rokonokat és barátokat igen jelentős üzleti haszonhoz. Mindezt a törvények, a hallgatólagos illemszabályok legcsekélyebb figyelembe vétele nélkül. – Éppen, hogy ez lendítette fel a kereskedelmet és az ipart. (Daniel hangja.) – A tolvajlás? – Nem – válaszol az ingerült kérdésre Daniel –, hanem az, hogy a föld is kereskedelmi cikké vált; hogy a mezőgazdasági nagyüzem kiterjed, s ez az annyira várt új réteg: a földbirtokos arisztokrácia, a bankosok, a pénzmágnások és a védővámokkal támogatott manufaktúratulajdonosok mind összefogtak, s közös törekvésük egy irányba hatott: az angol gazdaság javára. – Meg a Keppelek és a Schombergek javára. – Ez a maga vesszőparipája. Kíméljen meg tőle; azt hittem, ezen régen túl vagyunk. Végre nyílik a rács, s én türelmetlenségemben majd fellököm az előttem tébláboló őrt, de az újabb rács előtt ismét megtorpanunk. Daniel háttal áll, de a másik férfit is azonnal felismerem. John Tutchin. Beszélni soha nem beszéltem vele, de Daniel egyszer megmutatta a Fleet Streeten. – Az az ember az én leggyilkosabb ellenségem! Kár, gondoltam akkor én magamban, mert ez a halálos ellenség nagyon jóképű fickó volt: magas, barnább bőrű, mint az én életem párja, markáns arcú és vidám, s a mi életünkből akkor már jó ideje hiányzott az önfeledt vidámság. Egy cellába zárták őket. – Mindig is csodáltam azt az együgyű lelkesedést – lovalja bele magát Tutchin –, amellyel önfeledten tapsikolnak a jót és rosszat kegyetlen magabiztossággal meghatározó, de förtelmes banalitásokat ismételgető szónokaiknak, s azt az elnéző könnyedséget, amellyel neglegálnak – mellőznek, hogy értse – minden maguknak nem tetsző jelenséget és körülményt. Csak egy dologról feledkeznek el – folytatja halkabban, s én érezni vélem, hogy szeme rám villan; látni

118

nem látom, mert a cella mennyezete alatti szűk kis lyukon betűző fénynyaláb egyenesen az arcomba süt –, csak egy dologról feledkeznek el: hogy ez már nem a maguk szélütötte Athéni Társasága a sok okoskodóval meg fontoskodóval és önjelölt filozófussal, akik arról rendeznek hetekig tartó vitát, hogy milyen színű volt a Bálám szamara! Itt már emberi életekről van szó, becsületes angol emberek sorsáról! – Az se volt hasztalan, uram, az a „szélütött Athéni Társaság” – válaszol dühösen Daniel –; az ember ott megtanulhatta, hogyan kell megvédeni egy teljességgel valószínűtlennek tűnő, de az igazságot fedő álláspontot. Magának kifejezetten jót tett volna. Most nem lenne ilyen bajban, ha érzelemmentesen, de meggyőző logikával kellene érvelnie. S ha nem negligálta volna a vitákat, mára tisztában lenne a latin szavak helyes kiejtésével is. Tutchin már nem figyel rá, mosolyog, meghajol felém, s a zár csörrenésére végre Daniel is megfordul, arcának zaklatott vonásai megenyhülnek. Egymás felé lódulunk. Édesem. – Édesem! Homlokon csókol, nem szájon, de ujjai úgy vibrálnak arcomon, mint vagy húsz évvel ezelőtt, amikor korcsolyázás közben egymásba botlottunk a Temze jegén. Kicsit megroggyan a lábam, s belé kapaszkodom. A kabátjának fura egérszaga van, de az arca pozsgás, a vitában kipirult, meleg. – Nyugodtan – suttogja –, semmi baj. Látod mennyire szemtelenek? Ezzel a piperkőccel zárnak össze, hátha elemésztjük egymást. – Asszonyom – hajol meg felénk John Tutchin –, sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy magukra hagyhassam önöket, ezért, ha megengedi, látogatása idejére hátat fordítok. Nem örömmel teszem, hiszen ön hódítóan csinos, de tisztelt barátom iránti tapintatból. Nem lehet könnyű dolga, amikor megpróbálja leküzdeni a féltékenységét ebben a bűzbarlangban, míg ön a kinti ragyogó napsütésben sétál. – Megfojtanám, ha nem éppen ezt remélné tőlem az a cinikus tory csürhe – nyögi a hajamba Daniel. – De hiszen miattad csukták le őt is meg a nyomdászt is – suttogtam, de nem eléggé halkan. – Nem tudtad? Védelmedre kelt a „Figyelő”-ben. Daniel döbbenten perdül meg, s kimeredt szemmel nézi a Tutchin hátát. – Ezt nem mondta! De hát mért nem mondta el?! – Uram – feleli a falnak John Tutchin. – Isten látja lelkem, hogy a legcsekélyebb mértékben sem kívánok egy csapatban vitézkedni önnel, de most történetesen igaza volt. Ennek nem örülök, még ha ritka pillanat is, de a hülyeség ellen az ördöggel is vállalom a közös fellépést. Moore tiszteletes, aki mostanában valamiféle főjámbor képében tetszeleg, készpénznek vette az ön remek pamfletjét, s a legfontosabb írásnak nevezte a Biblia után – és ettől belőlem óhatatlanul kitört a harsány röhögés. Fantasztikusan beugratta őket. Gratulálok. A baj az volt, hogy Daniel írását kevesen értelmezték oly jól és kedélyesen, mint Tutchin, célját és következtetéseit inkább félreértette mindenki, s aztán a düh, a becsapottság kínos érzete, a csalódás és zavarodottság gerjesztette félem mind-mind az ő fejére szállt vissza baráttól, ellenségtől. Trónra lépésekor a királynő szigorúan hitet tett az anglikán egyház mellett, de hiába ígérte meg, hogy a türelmi rendelet érvényben marad, a toryk szélsőségesei és a konformisták úgy érezték, hogy eljött az idő a disszenterekkel való leszámolásra. Az oxfordi egyetemen megengedték, hogy beszédet tartson egy bigott anglikán pap, bizonyos Henry Sacheverell, aki a whigek elleni keresztes hadjáratra szólította fel az egyház „minden hű fiát”. – Az ég most adott alkalmat az elpusztításukra, s ha nem élünk ezzel az isteni lehetőséggel, ha most nem 119

tiporjuk el ezeket a gyalázatos férgeket végleg, akkor csak magunkat hibáztathatjuk – süvöltötte a hallgatók felé, s gyűlölködő szavai hamarosan visszhangra leltek az egész országban. Egy pap, aki erőszakra és leszámolásra bujtogatja a hívőket, aki szárnyára bocsátja a rettegést, s mindezt egyházi feljebbvalóinak jóváhagyásával vagy legalábbis elnéző mosolyuk sugarában teszi! Bravó. Finom anglikán tempó. Daniel pamfletjében csupán ad abszurdum vitte Sacheverell gondolatait. Biztos vagyok benne, hogy Őfelsége nem sejtette előre szavainak hatását... és arra sem gondolt, hogy akiknek javát akarja, akiknek érdekeit védi, azok ilyen rútul visszaélnek majd jóságával; hogy a szertelen pimaszság és kendőzetlen szemtelenkedés micsoda méreteket ölt s, hogy ez milyen megalázó helyzetbe hozza alattvalóinak egy jelentős hányadát. Elképzelhetetlen, hogy milyen tiszteletlenül bántak velünk minden társaságban; minősíthetetlen sértésekkel halmozták el a papjainkat, nyílt utcán hirdették, hogy le a whig „hazaárulókkal”, s messzi városrészekből is eljöttek, hogy beverjék ablakainkat. A mohockok éjszakai randalírozása kutya füle volt ahhoz képest, amit néha fényes nappal kellett átélnünk. Ha Daniel távol van – márpedig ez gyakran megesik – én és a gyerekek csak egymásra számíthatunk. Életem párja, aki oly nagyon tiszteli a családi fészket, rendre faképnél hagyja azt, hogy sikerrel kecsegtető, s aztán mégis veszteséggel záruló üzleteket kössön Skóciában, Wales-ben vagy éppen a kontinensen. Vagy – és ez a veszélyesebb –, hogy kétes hírű városnegyedekben, vidéki rokonoknál és ismerősöknél bujkáljon politikai ellenfelei elől, amíg valamely szegény embert el nem csábítja a vérdíj, amelyet fejére kitűznek. Daniel sorba veszi a gyermekeket, mohón kérdez, s én dicsérem őket, még a legmegátalkodottabb kis nyafkát is; legalább miattuk ne nyugtalankodjon, elég, ha az én idegeimet borzolják. Éppen elég, ha engem emészt jövőjük miatt a bánat. Hanem Baxterről már mégiscsak szót kell ejtenem, mielőtt nem késő. Daniel túlontúl is bízik benne; csak az ég tudja miért. Talán, mert hitsorsosunk, s nem akarja bevallani magának – hisz emberismeretére oly büszke –, hogy köztünk is akadnak cégéres gazemberek, – mint ez az ő téglagyári intézője, akinek – köztünk szólva – soha ki nem állhattam azt a sunyi képét, mézesmázos modorát és alattomos pillantásait. – Asszonyom – mondta az öreg Paul. aki csak azért gyalogolt be Tilburyből, hogy tolmácsolja saját és társainak mély aggodalmát –, nyissa fel végre a férje szemét: az az ember képes kilopni a gyermekeink szájából a kenyeret, s tönkretesz mindannyiunkat, akik az önök jóságából élünk. – Kiveszek egy nagy zöld almát a kosárból. – Tutchin úr – szólok a háttal álló férfinak –, kérem fogadja el. Kék szemei vannak, búzavirág-kékek, átható, mégis bársonyos tekintete. Mosolyog, kezet csókol. Daniel mesélte, hogy a Monmouth-féle lázadás után ezt a szép embert végigkorbácsolták Devon megye minden városán. Beleborzongok a gondolatba. Csak remélni tudom, hogy Daniel nem veszi észre rajtam – lopva rápillantok –; hogyne vette volna észre, – de igazán nem gondolhatja, hogy a kézcsók miatt remegtem meg, szép is lenne: frászt: csak éppen átfutott rajtam, hogy ez a két férfi mennyire különbözik egymástól: tűz és víz, de mégis van bennük valami közös, valami megfejthetetlen büszkeség és vonzó nyugtalanság, mely tulajdonságok miatt állandóan bajba kerülnek. Úgy döntök, hogy a téglagyári üggyel most nem háborgatom Danielt, úgyse tudnék olyan halkan suttogni, hogy az a másik ember meg ne hallja, neki meg minek kötném az orrára a mi átmeneti nyomorúságunkat. Alkalmam sincs: az őr nagy csörömpöléssel betaszítja a folyosó rácsos ajtaját, s mögötte kutyaképű, görnyedt tartású férfi érkezik, Bili Colepeper, Daniel ügyvédje. Szerény, mondhatni túlságosan is jámbor férfi, aki politikai meggyőződésén kívül, feltehetően hálából vállalta Daniel védelmét, s erős jellemére vall, hogy sem az őt ért gyalázkodások, fenyegető levelek, sem az uram kifejezett kérésére nem lépett vissza. 120

Nem volt jó választás, de erre már Daniel is későn eszmélt rá – ezt már az utcán gondolom, miközben kontyba tűzöm a hajam, hogy a tarkóm szellőzzön kicsit. A hőség rekkenő, s a Newgate reménytelenül hosszú kőfala környékén árnyékot csak ennek a becstelen, gyáva világnak sötét lelkiismerete vet, az viszont nem véd a nap merőlegesen tűző sugarai ellen, csak a lelkem borítja el, mint fekete felhő. Bill egyike annak az öt kentinek, akiket a toryk pár év előtt botrányos körülmények között bebörtönöztek, majd közröhejre kénytelenek voltak kiengedni, úgyhogy őt majd a legudvariasabb utálattal kezeli a bíróság, s ennek Daniel is megérzi minden hátrányát biztosan. Szerencsére itt senki se jár. Förtelmesen nézhetek ki. Bőgök, s a könnyek égetik az arcom. Lefőtt fejű, csapzott öreg nő, akinek hájas testét rázza a zokogás. Bravó Mary, gratulálok. Büszke lehetsz magadra. Leveszem a kalapom, s a földre hullik belőle Daniel levele, amelyet a gyerekeknek írt. Az én életem párja nem ismeri a vereséget. Kezdettől fogva ragaszkodott hozzá, hogy a gyerekek mindenről tudjanak. Tudják meg, hogy az apjuk nem bűnöző: nem óralopás vagy szélhámosság miatt kell időnként bujkálnia vagy a börtön keserű kenyerét ennie. Tudják meg, hogy apjukat mindig is egyazon cél vezeti: a jobbítás szándéka, a közjó szolgálata. És igenis ismerjék meg ennek legfőbb akadályát, az emberi önzést, azt az emberi érzések és indulatok leggyalázatosabbikát, amely gyarlóság ott ólálkodik, lopakodik mindenkinek a lelke mélyén, s aki nem elég erős ahhoz, hogy végezzen vele, annak emberi mivoltát előbb-utóbb felzabálja, mint a testet egy titkos kórság. Az önzés és kivagyiság elburjánzása vezet azokhoz a rút praktikákhoz, amelyeket a legközönségesebb tévedésből minálunk politikának hívnak, pedig a politika az más: a politika az, amit Daniel csinál. Mi akkor se nagyon rázhattuk a rongyot, amikor a lottéria igazgatója volt. – Nem irigyellek, húgom – mondta akkoriban egy este a bátyám. – Ha más kapja meg ezt a hivatalt, élete végéig egy szalmaszálat nem kell keresztbe tennie. Daniel nem ebben a világban él. „Drága gyerekeim!” – kezdi a levelet. „Lélekben addig sem szeretnék elszakadni tőletek, míg a kényszerű körülmények távol tartanak. A Mindenható segítségével remélhetőleg mihamar túljutunk ezen a nyomorúságos időszakon, s újra együtt lehetünk.” Újra együtt. Daniel december eleje óta bujkál, hol a bátyámnál, hol annak barátainál, és se a karácsonyt, se a házassági évfordulónkat nem tölthettük együtt. Amilyen nyomorúság van, nem lehet csodálni, hogy valaki végül is feladta. Anyagi helyzetünk mindeközben katasztrofálissá vált, még Pollyt, a kis cselédet is el kellett küldenem, pedig zokogva kért, hogy ha fizetség nélkül is, de hadd maradjon; én viszont nem vehettem a lelkemre, hogy így kihasználjam szegény teremtést, még ha semmiféle fogalmam nem is volt róla, hogyan, s kivel pótolom igen becsületes munkáját, hiszen utasítás nélkül is megcsinált mindent, ami a ház körül adódott, pedig a kicsik rajta lógtak egész nap, s nem hagyták nyugodni egy percre sem. Daniel egyik nem túl fényesen sikerült üzletéből hátramaradt egy vég nem is csúnya szövet, amelynek jó felét elhasználtuk már, hát azt adtam oda neki búcsúzóul. Na, a rend éber őrei – akiket egyébként sose látni, amikor valóban szükség lenne rájuk –, vissza is hozták az első sarokról a zokogó lánykát, hogy igazoljam, nem lopott holmi az, amit nála találtak. Bántott a dolog mélyen. Ezt a kis szerencsétlent úgy megráncigálták, hogy a karja majd kiszakadt, azt a tolvaj nőt pedig, akiről a fél város beszél, hónapok óta nem tudják lefülelni. El is határoztam, hogy felhívom Daniel figyelmét az efféle átlátszó túlbuzgóságra, de aztán rájöttem, hogy nem mesélhetném el neki az esetet saját kétségbeejtő helyzetünk feltárása nélkül, úgyhogy végül ejtettem a dolgot.

121

„Ezekben a napokban a Sirius, az égbolt egyik legragyogóbb tüneménye – írja Daniel –, ez a Napnál is fényesebb csillag, együtt sugároz kistestvérével, s összefogva bizony megizzasztanak minden földi teremtményt, akinek árnyékba húzódni alkalma nincs. Ilyenkor fokozottabb megértés, empátia szükségeltetik a jelenségtől szenvedő embertársaink és az Úr egyéb teremtményei iránt; csak figyeljétek meg szegény kutyákat, milyen szánalmas, lihegő igyekezettel hűsöltetik magukat nyelvükön át. De ezeket a napokat mégsem az ő látványos szenvedésük miatt hívták a boldog rómaiak „Caniculares Dies”-nek, hanem mert a Sirius a Nagy Kutya csillagképhez tartozik. Kérlek benneteket tehát: viselkedéstek ehhez igazodjon: Türelem, megértés és segítőkész empátia. Ha ezek jegyében cselekedtek, az Úr mosolyogva legelteti majd szemét rajtatok, s szíveteket a jóság melege önti el. Apátok.” Óriási. Még annyi se, hogy fogadjatok szót anyátoknak. A bátyámnak igaza van. Nagyon szereti Danielt, s nem egyszer kockára tette érte mindenét, de jól látja hibáit is. Az én édes uram néha butább a szamárnál. Parainézist ír, amikor csak meg kéne cibálni a lurkók fülét, s a napsütésről értekezik, miközben beborul fölöttünk az ég. Visszahajtogatom a levelet, mellkendőmbe dugom, s aztán rendbe szedem a hajamat. A kánikula nem mentség semmire. Megtörlöm az arcom. Nem vagyok, soha nem is voltam hiú, de Daniel megtanított rá, jobban mondva megerősített abban, ami az én kereskedő szüleim házában mindig is természetes volt: legyen tartásod még abban a percben is, amikor az utolsó pennyt veszíted el. Az utolsó penny. Melyik az utolsó? Az, amelyik a mészárosnál utoljára csusszant ki a kezedből vagy az, amelyet még rejtegetsz, de a lelked mélyén már kiadtad egy piros selyemszalagra, hogy a következő látogatásnál felcsillanjon tőle a rabok szeme? Colepeper jön. Nem is jön, inkább akarattalanul, félszegen oldalog, mintha soha nem akarna hozzám elérni. Baj van. – Baj van – mondja –, nagy baj. Én tudtam, hogy nincs kegyelem. Tudtam. Daniel hiába is próbált alkudozni. Ezekkel nem lehet. Nottingham nem kegyelmez. Térden állva könyörögtem annak az epebajos kinézetű úri gazembernek, de meg se rebbent az a savószínű szeme: – Az ura adja föl magát, és vesse alá személyét a kihallgatásnak. Ne üzengessen nekem. Ez komolytalan. Előbb-utóbb úgyis elkapjuk. És most a kezükben van. – Pellengér – mondja Colepeper, és elfordul. – Három alkalommal. És kétszáz márka bírság. – De hát mit akarnak?! Meg akarják ölni!? Colepeper felém fordul és a szemembe néz. – Igen, asszonyom. Ezek meg akarják ölni Daniel Defoe-t.

122

Pellengér 1. John Pojáca. Ezeknek aztán üvölthet, ahogy a torkán kifér. Kész röhej, ahogyan a rácsot rázza. Ez nem fogadó, ahol az ember szobát választ. Tengerre nézőt, az udvari csűrre nyíló ablakút, földszintit, emeletit káddal, kandallóval. Szólni kéne neki, hogy hagyja abba. – Egy percig sem maradok magával egy cellában – közli anélkül, hogy megfordulna. – Jó – mondom. Fehér kabát, narancssárga mellény. Óriási. Biztosan abból a kollekcióból maradt, amelyet még boldogult Vilmos bevonulása alkalmából csináltatott, a többi majommal együtt. Édes istenem, micsoda pompás felvonulás volt! Egy nagy sereg habcsók. Vagy egy csapat édes piskóta, lovon. Végre visszajön az őr. Halkan duruzsol neki, hogy ne halljam. Meddő igyekezet. Erszény nélkül ne menj a piacra. A mi derék Danielünknek pedig egy árva vasa sincs, az köztudomású. Amíg bujkált, a család eladta a lovakat meg a kocsit, persze ő is tudott róla biztosan. Téglagyári intézője pedig csinos házat épített magának Tilburyben. Nem nagyot, csak egy olyan szerényebbet, mint amilyen a Lord Pecsétőrnek van. Hozatok még egy kupa sört, hadd lássa, hogy mennek itt a dolgok. Fél fenékkel ül az ágy szélén, mint aki menni készül, és komor, mint a bánat. – Nem szomjas? – kérdem. Semmi válasz. Kinn lemegy a nap. Ülünk a sötétben. A nyarat Bathban kéne tölteni. Lágy reggeli fénysugár hatol be az ablaknak csúfolt kis lyukon. Megmerítem benne a kezem. Kinn máris meleg lehet. Vagyis hát a nyár hátralevő részét kéne Bathban tölteni. Itt is jó, mert a hitelezők kívül vannak a falakon, de jobb lenne Bathban egy vállalkozó kedvű szépasszonnyal. Hosszú séták a folyóparton, míg hűvös zefír ringatja a fák lombját, valahol egy pazar ebéd, szivar, este kellemes muzsika a parkban. Igen. Igen. Semmi feltűnő fesztus. Mandeville szerint az ország lakosságának fele az adósok börtönében ül, a másik fele most csinálja az adósságot. Az egy igazi kaptár, az az adósok börtöne, próbáltuk párszor. Nem tetszett. Nyugtalanul aludt; látszik, hogy kényelmesebb ágyhoz szokott. Összetörte a csontjait, mint a daráló. Hegedű a darálóban. És a priccstől koszos lett a szép kabátja is. Jaj, istenem! Gondoltam rá, hogy kicseréltetem a bútort, de még csak most költöztem be, s olyan nehéz egy jó asztalost találni – ásítok. Egy sör reggelire, egy tápláló barna sör. Mindig is attól féltem, hogy egy cellába kerülök valakivel, aki néma, és fel-alá járkál. – Mondja, Tutchin, kérdezhetek valamit? – szólal meg végre. Dél körül lehet.

123

– Bátran. – Maga mindig ennyit iszik? Hm. Rossz kérdés, némi számonkérő, laikus prédikátori hévvel. Sokat iszom, szó mi szó, de hogy mindig ennyit iszom-e, azt nem tudom megmondani. – Most egy kicsit visszafogom magam – vallom be. – Bűntudatom van, ha társaságban egyedül piálok. – A szesz rombolja az agyat, éppen úgy, mint az eső meg a szél a kősziklát – fejti ki. – Mit nem mond? Ez bizony csüggesztő. Látja, most kiderült, hogy mindeddig tudatlanságban éltem: én azt hittem, hogy csak lehajtom; átfut rajtam egy könnyű kis mámor meg a víz, és aztán csurranva távozik egy fa tövére. Ha már itt tartunk, azon is tűnődtem már, hogy vajon más-e egy porcelán éjjeliedény zenéje, ha mondjuk sörtől válik meg a gazda, vagy ha csak a cékla levét eregeti bele. Továbbmegyek: mindig is vágytam rá, hogy kísérletet végezzek; ha történetesen két hölgyvendégem van, s kisdolgukat végezni egyszerre vonulnak el a paraván mögé, pusztán a csobogás kamarazenéjéből meg tudnám-e állapítani, hogy éppen melyikük riszálja kis fenekét a trónon? – Ne merüljön bele... a témába! – int le. – Ön nem iszik? – Soha – sétál bele a csapdába. – Hát, bizony, ha az elmélete igaz, nagyon is vigyáznia kell mindenkinek, akinek nincs miből leadni – érintem meg a homlokomat. Most meg durcás lett, pedig nem akartam megbántani. Az orvosom is ezzel zaklat, mert mást nem tud kitalálni. Szerinte naponta egyujjnyi konyakot engedhetek meg magamnak. Persze, majd tepsiből iszom, csak hogy neki legyen igaza. Hátat fordít, olvas. Hiába kukucskálok, nem tudom kivenni, mi az. Bőrbe kötött, kézbe simuló, szép könyv. Azt hinné az ember, a börtönt éppen erre találták ki. Behozni a lemaradást. Olvasni, olvasni. Csöndes, nyugodt helyen szorgalmasan fölszámolni a tudatlanságot. Sajnos, nekem nem megy. Az agyam csak jár körbe-körbe, s lapokat olvasok át úgy, hogy nem jegyzek meg semmit, kezdhetem elölről. Biztosan csak úgy tesz, mintha olvasna. Ez egy makacs ember. Fafejű. Nem fafejű, kemény fejű. Az ugyanaz. Nem, a fában nincs mozgás. A száraz fában. De van. A kukac. A szú. Féreg rágja Anglia tölgyeit, hölgyeim. Hülye helyzet. Ahogy közös tisztelőnk, Swift tiszteletes mondaná: itt van két stupid, írástudatlan firkász, foglalkozását tekintve mindkettő fanatikus. Az egyiknek gúnyos, ellentmondást nem tűrő a hangja – ez az én néma cellatársam –, a másiknak – s ez vagyok én – ízléstelen jókedve elviselhetetlen az értelmes fülnek, mert az emberiség legalacsonyabb szintjén helyezkedik el. Két ilyen véglény meg kéne értse egymást. Negyednap beengedik az asszonyt. Mármint Danielét. Serena lehet, észre se vette, hogy eltűntem. Ez a nő szereti a férjét, semmi kétség. Hét gyerek után is, az összes őröltség után is, a bukások után is.

124

A családi élet szószólója, a női egyenjogúság nagy támogatója ugyanis rendszeresen faképnél hagyja szeretteit. Azt hittem, semmit sem tudnék irigyelni tőle. A nő elkotyogja neki, hogy azért csuktak le, mert védelmükre keltem a lapomban. Nem az én ötletem volt ugyan, de a balhé kedvéért belementem, s ő még a Fleet Street környékén rejtőzött valahol, amikor én már itt csücsültem. Vigyorgok. Daniel kissé megroggyan. Kínos lehet neki, s ez azért jó. Előző nap már hajlandó volt vitába szállni velem, szabadulásunk utáni időpontban fordítói versenyre hívott, úgyhogy ma már éppen lila fejjel ordítoztunk egymással, amikor neje megérkezett. Fellendülésről és jólétről pofázik nekem, miközben akik a bálákat hordják azokban a híres kikötőben, még mindig mezítláb járnak, ruhájuk ötletesen átalakított zsák, s étkezési céllal vadásszák a patkányokat a dokkok alján. Kaptam az asszonytól egy almát. Valaha csinos nő lehetett, most éppen a balzsamozás előtt áll. Nem igaz. Érettségében is szép nő. Nő. Legalább az őszt Bathban kéne tölteni. Az is kellemes évszak. Daniel ügyvédje jön. Colepeper, az egyik „kenti polgár”. Bravúros választás. Ritka bíróság Angliában, ahol nem utálják, mint a bűnt.

2. Az egyik Daniel Óvatoskodnak, okoskodnak, bölcselkednek. Álló nap cséplik a szót, s este ott tartanak, ahol reggel. Ez még nem is lenne baj, ha hagynának dolgozni. Csakhogy ezekből a seggnyalókból előbb-utóbb mindig lesz valaki vagy valakiné az udvarban. A fülbe sugdosóból egyszer csak olyasvalaki válik, akinek a fülébe sugdosnak, s akkor előáll hülyeségeivel, a már ezerszer elvetett ötletekkel, feltalálja a spanyolviaszt, irányítani akar, adót kivetni, parlamentet oszlatni, hadat üzenni. Hülyékkel vagyok körülvéve. Lord Churchill előbb-utóbb beevez a révbe, s lesz szegény Angliának olyan dicsőséges hadsereg-főparancsnoka, hogy attól koldul. Az a nagy tökfeje csak arra jó, hogy rajta tartsa a parókát, s annyi tapasztalata sincs, hogy egy táborhelyet ki tudjon jelölni, pedig az első jöttment paraszt fölvilágosíthatná, hogy a folyó partján azért nincsen szénakazal, mert havonta elvinné az ár. Jó, mondjuk rá, hogy ez nem is egy főparancsnok dolga, arról a szerencsétlen esetről nem tehetett, de nem árt, ha egy hadvezér megérti, miről karattyolnak az alantasak. Stratégának stratéga, az az egy biztos. Ő meg a Lady úgy behálózták a királynőt, hogy a szegény, mozdulni se mer nélkülük. Lady Churchill ott zokog az ágya mellett, mintha nem is a királynő vetélt volna el, hanem ő, még Őfelségének kell nyugtatnia és vigasztalnia. Nagy színésznő. Csakhogy az a darab, amelyben ő játszhatja a főszerepet, pontosan olyan lesz, mint amilyenekről Collier jelentésében olvasok: hercegi koronákat rugdalnak benne a színpadon, s ha egy lordról van szó, az minimum csörgősipkás bolond. Nem, az a darab nem fog senkit erényre buzdítani, és még kevésbé rettent majd vissza a bűntől.

125

– Édes Nottingham – mondja nekem Őfelsége előtt –, maga a mi legelragadóbb Malvoliónk. S a királynő ezen mosolyog. Ribanc. Tudom, hogy valamit forralnak. Valami fortyog az üstben. Régebben sose fordult elő, hogy ha a terembe léptem, elhalkult volna a társalgás. Talán csak akkor, ha Fionellával az oldalamon... míg Fionella élt. Legtöbben nem néznek a szemembe, ha beszélgetünk. Legalább hagynának dolgozni! De mivel nem értenek semmihez, így mindenhez értenek. Véleményük van, tanácsot adnak, előterjesztenek, figyelmeztetnek, intve óvnak. Okosbercik. Tudom én, persze hogy tudom, mit akarnak, ki kinek dolgozik, ki pénzeli. Ugyan már! Csak arra a pillanatra kell nagyon ügyelni, amikor a változás, a szándék változása... nem, még előbb, még előbb, amikor az akaratok összegződnek, s a szikra kipattan, és égni kezd a kanóc. Összegyűjteni, ízekre szedni, értékelni. Mért küld a királynő támogatást Daniel családjának? Mért érdekli ez őt? Biztos, hogy Lady Churchill magától ilyet ki nem talál. Azt ugyan kifundálta, hogyan teljesítse is meg nem is a feladatot, mert a zsák liszt helyett, amire a hét gyerek mellett valamivel több szükség lett volna, küldött Mary Tuffleynak egy szép lovaglóruhát, pár kalapot meg egy ládika imakönyvet. Bestia. De ezt az egészet nem ő találta ki. Godolphin? Harley? A megfontoltak, a fontoskodók, a mérsékeltek, a szentfazekak. A sunyítók. Mi van, ha tényleg nem Daniel írta a pamfletet? Vagy ha ő is írta, de az említett uraságok valamelyikének megrendelésére? Hohó! Elölről. Sacheverell beszédet mond Oxfordban az egyetemen. Jó. De ki engedte a katedrára? Ha nem áll valaki mögötte, lehet, hogy már a portáról elküldik. És mit akartak ezzel? Kinek üzentek? Mi a céljuk? Ráijeszteni a Cityre vagy az alsóházra? Vagy az udvarban bizonyos körökre? Sacheverell világgá kürtölte, eljött az ideje, hogy lecsavarja a disszenterek tökeit, Daniel pedig gunyorosan válaszolt, ad absurdum vitte ezt a bájos gondolatot abban a büdös pamfletben, és erre mindenkinek elszállt az agya. Itt is, ott is. Ezek ketten nemigen játszhattak össze. Az az érzésem, Tutchin nem mondott el mindent, amit megtudott. Fölvette a pénzt a ginre, és megpróbál átejteni a részeges disznó. Róka. Meg fogom büntetni. Magam beszélek Daniellel. Honnan a bánatból van ezekben ennyi önérzet? Nagyon ki vannak sámfázva belülről. Becsületére vall, hogy nem tollasodott meg akkor se, amikor az üvegadót felügyelte vagy a lottériát igazgatta. Vagy a butaságára. Merev, mint a madárijesztő. Nem tud hajolni. Rugalmatlan. Szánalmasan nagyképű és fejedelmien kisszerű. Nem vallott Harley-re, és a szeme se rebbent, amikor dühömben közöltem vele, hogy Jeffreys és Kirke lesznek a bírái. Még én is önkéntelenül együtt emlegetem őket, pedig Jeffreys hat éve halott. „Azt hittem, az ilyen gyalázatos bábokat csak egyszer használják fel, aztán kirúgják őket, hogy ne rontsák a levegőt a kormány körül, s bús elfeledettségben, közmegvetéstől körülvéve, csöndes magányban halnak meg” – vigyorgott.

126

Ez az ember nagyon okosnak képzeli magát. Okos is, bizonyos értelemben. De megvannak a gyenge pontjai is. Például? Például lépten-nyomon azzal dicsekszik, hogy ősei nagymértékben hozzájárultak a világbirodalom fölépítéséhez. Ebből annyi igaz, hogy amikor II. Fülöp elkergette a protestánsokat Flandriából, Anglia menedéket és otthont adott nekik. Az egér és az elefánt átmegy a fahídon, és az egérke megszólal: hallod, elefánt, dübörgünk. Például azt híreszteli, hogy az ősi normann De Beaufoe család leszármazottja, holott az égvilágon semmi köze hozzájuk. De semmi. Hogy anyai ágon Sir Walter Raleigh-ig vezetheti vissza a családfáját. Bizony. Majd én megmondom, hová. A kézművességnél senki se vitte többre a családban, s amikor a kedves papát bevették a mészároscéhbe, na az volt a csúcs az egész família történetében. Ez az ember nagyon szeretne olyan lenni, mint akiket folyton csesztet, cseszeget. Szörnyen idegesítheti, hogy a cselédlépcsőn kell besurrannia azokhoz, akiket szolgál. A szabad szellem! Egyenlő partner szeretne lenni. Egyenlő partner! Haha. Valamit azonban mégiscsak tud, amit én nem, különben nem merne pimaszkodni velem. Csakhogy nem sejti, pár dolgot én is kiderítettem azért. A laikus prédikátor úr gyereket csinált a téglagyári intézője lányának Tilbury-Fortban. Úgy ám. Az erkölcs szigorú őre, a feddhetetlen puritán. Bizony. Még nem játszottunk ki minden kártyát, uraim. Becsületes, mindenki számára kedvező üzletet fogok ajánlani, és ezt értékelnetek kell, ha beledöglötök is. Harley. Harley. Harley. Vagy Godolphin?

3. A másik Daniel Gondolhattam volna, sejthettem volna, láthattam volna. Micsoda praktikákra képesek, micsoda színjátszásra! Nem hallgattam az első megérzésemre. Nem, normális észjárással ilyet fel se foghat az ember. Ez az útonállók és ragadozók agyafúrt, gátlástalan gondolkodása, amelyben nincs hely erkölcsi megfontolásra. Pofonegyszerű. Írat vele egy cikket, ami miatt aztán becsukathatja mellém. És még azt is lejegyezteti vele, hányat szellentettem. Piramidális ötlet. Hánynom kell. Félek. És ha Nottingham hazudik? Mért pont ebben ne hazudna? Hogy engedhettem meg, hogy Mary térden állva könyörögjön az életemért ez előtt a jellemtelen fráter előtt? Soha le nem mosom magamról a szégyent. 127

Tutchin. Most már hajlok rá, hogy elhiggyem, ő maga terjeszti a legendát, hogy a Monmouthlázadás óta minden évben végigkorbácsolják Dorset megye összes városán. Dorset megyében különben is csak egy város van, s a főutca hossza fogadótól templomig ötven yard. Egyszer Devont mond, máskor Dorsetet. És az idegenekről szóló vitánkban sem viselkedett kifejezetten gerincesen. „Én találtam ki az egészet, és maga gazdagodott meg rajta.” Mintha csak a pénzről lenne szó. Eléggé csavaros észjárás. Ki tehet róla, hogyha egy röpiratra keletkezett válasznak nagyobb a sikere, mint az eredetinek? Nyilván a szerzők. És nem én gazdagodtam meg rajta, hanem a kalózkiadók. Becslés szerint eladhattak belőle vagy nyolcvanezret. Úgy látszik, mindenkit érdekelt, hogy ki az „igazi, tősgyökeres angol”. Hát mi, ti bolondok, mi. Mi, normannok, flamandok, vikingek és rómaiak. Mi vagyunk az igazi angolok, nyugodjatok meg, s fizessétek az üvegadót! Nagyon félek. Nem félek. Rettegek. Legalább az éjjeliedényt lehetne valamivel lefedni. Az ítélet. Ki se kell menni érte a Newgate-ből, egy épületben minden. Nagyon praktikus. Meg se szólalok, ahogyan Colepeper javasolta; később jövök csak rá, hogy ez nagy tévedés, semmiféle bíróság elleni kirohanással nem ronthattam volna tovább a helyzetemet. Gyűlölnek, az látszik a szemükön. És az ítéleten is. „Kétszáz márka bírság és pellengér: első napon a Cornhillen, a tőzsde mellett, második nap a Cheapside-on, a harmadik nap a Fleet Streeten, mindegyik alkalommal egy óra hosszat, tetszés szerinti időpontban déli tizenegy és két óra között, a fején egy papírral, amelyen rajta állnak bűntettei, valamint az, hogy nevezett a következő hét évben jól fog viselkedni. További fogva tartásáról későbben határozunk.” A mi törvényeinket pókhálóból szőtték. A kis legyeket megfogja, a nagyok – huss – átszakítják. Akinek aranygyűrű van az ujján, és díszes kabátot visel, az mindent megtehet. Nyugodtan esküdözhet a bíróság előtt, akár magát a bíróságot is káromolhatja. Bátran megengedheti magának, hogy részegen tántorogjon hazafelé a nyílt utcán, senki se fog törődni vele, de ha egy szegény ember issza le magát vagy káromkodik, menten kalodába zárják, röhögnek rajta, paradicsommal meg záptojással dobálják, még jó, ha nem kővel. Ülök a pokol tornácán. Ordítás, zaj, szenny és mocsok vesz körül. „Uram! Segítségért kiáltok hozzád, de Te nem válaszolsz. Meztelen lélekkel állok eléd, de Te csak nézel engem, fürkésző, szigorú tekintettel. Kegyetlenné váltál irántam. Erős kézzel üldözöl engem. Fölemelsz és elsodortatsz a széllel, szétmállasztasz a viharban. Jól tudom, hogy halálba viszel, abba a házba, ahol minden élő találkozik.” Fajankók! Hát mit gondoltok, mekkora papírra férnek el az én összes bűneim?! Egy cetlin?! Közlöm veletek, hogy az a papír beterítené az egész Cornhillt, hogy nem látszana ki alóla semmi, és az Úr még akkor is találna hozzáírnivalót. Az a lista tökéletesen eltakar majd engem a szórakozni vágyó csőcselék elől. Bűneim lajstroma ment meg a kövektől és köpésektől.

128

Annyi pénz a világon nincs. Az „igazságszolgáltatás” éppen fordított sorrendben dolgozik, mint az erdei rablók. Ezek előbb fosztanak ki, s csak aztán ölnek meg. Erről a királynő biztosan nem tud. Megvan a maga baja. De az én bajom egyszer az övé lesz. Azon a hatalmas papíron legelöl és legnagyobb, legsötétebb betűkkel az áll majd, amit családom ellen vétettem. Tudnom kellett volna, Uram, hogy akiknek fel akartam nyitni a szemét, azok képtelenek a látásra, mert elvakítja őket a gyűlölet véreres hályoga, hogy akiknek fülébe akartam mondani az igazságot, azok képtelenek a hallásra, mert csak saját ágyúik pufogását hallgatják örvendve. Nagy bajt hoztam a gyerekeimre. Mit jelent az, hogy „további fogva tartásáról későbben határozunk”? Azt, hogy életem végéig ketrecben tarthatnak, vagy azt, hogy reménykednek benne, a három kikötözést úgyse élem túl? Biztosan lesz, aki felheccelje a tömeget. Ez a túlzott büntetés talán mégiscsak rákényszeríti elöljáróinkat, hogy kiálljanak mellettem; ez a pimasz kihívás talán legyőzi gyávaságukat, s megszólalnak a gyülekezetek. Egy az Isten. Talán az utolsó pillanatban még győzhet a józan ész. Nem jó ez senkinek. Ha a két párt megegyezne, s vezetőik közösen kérnének számomra kegyelmet, a királynő biztosan nem mondana nemet. Vilmos királyunk azt mondotta, mielőtt meghalt, hogy ha kellő számú zsíros állást tudna kiosztani, egyesíthetné a két pártot. Mégis, mit képzelsz, ki vagy te, hogy bárki is egy lépést tegyen a megmentésedért? Kit érdekel a sorsod, te bohóc? Nekem nincsenek nagy vágyaim, Uram. Csupán azt szeretném, hogy a családom biztonságban élhessen ebben a szép országban, hogy a hozzánk hasonlók megkereshessék a mindennapi kenyérre valót. Ennyi az egész, Uram. Ne engedd át az ítélkezést! Vedd ki a jogart rosszakaróim kezéből! A Te szemed figyelje a mérleget! Tedd, hogy Anglia kiemelkedjen a nemzetek közül, hogy szegény királynőnk végre trónörököst szüljön, s ne hagyd, ha egy pennyt is ér szemedben az élete; ne hagyd, hogy így tegyék el láb alól legalázatosabb szolgádat, Daniel Defoe-t!

129

A cserejézusok eleddig titkolt, de megbízható története az első század elejéről Vót abba az addig nevenincs kis faluba akkora zsibvásár, mint sehó, mert egy locsi-fecsi angyal elkotyogta a piacon, hogy a Megváltó ott kéredzkedik majd világra, és ez má tuti. Na erre, aki csak teherbe vót Galileába, az mind oda! Ugyes menni köllött népszámlálásba, mert a nípek csalták az adót, ahogy illik. Csakhogy Betlehemet nagy ívben elkerűte a kösségfejlesztís: két bába, aki vágta ott a témát összesen, tisztán tapasztalatilag, azt azok cikáztak ide-oda meztíláb, mert se a bicikli, se a gumicsizma nem vót még szokásba. De nem nyafogtak, jó kerestek. Abba az időbe mindenkit angyalok zaklattak iccakánkint; azt es, aki különben jót szundikát vóna. Vót köztük három kerál, két sápattszínű meg egy szerecseny; na, főcsengettík azokat is, hogy gyűjjenek, me balhé van. Egy csellag vezette üket toronyiránt, de azok mégis olyan balfékek vótak, hogy egybű Nagy Heródes nevű kollegájuktó érdeklődtek; miabánat?; pedig ismerhettík rígrő, hogy egy gecmajer. Mindegy, szóval, ahogy József és Mária, a tehén meg a szamár beérnek Betlehembe, hát mingyár van ott a sarkon egy mekdonát-kombinát, oszt ki van írva, hogy reggelire sonkaMctojás, hozzá ingyen McBuri. – Ezek még a hemendexet se tuggyák magyaru, ide ne menjünk be – mondotta a kísőbbeni Szent József, miután megvizsgáta az árakat, mert nem elég hogy egy kanyijuk se vót, de ráadásu igencsak tele lett má a töke azza, hogy a bundáskenyeret francia piritósnak köll tituláni, a krumplilángost meg Burinak. Jó magyar ember vót különben. Nem divatból. Csak úgy, von Haus aus. – Figyejj má – mondta Szűzmária –, mostan nem lehecc ennyire smucig. Má a lábam köré tekeredik. – Nem bánom, mókuska, hugyáni bemehecc – enyhűtt meg József, s megvárta odakünn, aztán ballagtak tovább, míg egy rongyos istállóho nem írtek. Az ott olyan vót rígen, mint most a fedett buszmegálló, behúzódhatott alá bárki bódogtalan, épp csak az nem vót kiírva, hogy észidiszi. Olyan igínyek, hogy beípített szekríny? Egy fütyit. A tisztaszobát is úgy takarították, hogy fogták az ásót, oszt lementek egy centive a döngőttbe. Mária ottan takarosan megágyazott a szénán, oszt megpihent. Füstölgött kicsit, mert mindenhó ki vót írva, hogy zimmerferi, de gondóta, ez az ura bosszúja az angyali üdvözletír, há lenyugodott, mint beteg az inyekció után. József meg elugrott a krimóba lenyomatni valamit. Kicsinyég elidőzött ottan, s közbe leszát az este. Láttya ám, miko megy végre, hogy ótári nagy csődület van az estálló előtt, s benn is csak úgy nyüzsögnek a parasztok. Alig tudott befurakonni. Szerencsére az első sor már térgyepűtt, mint a kivígzőosztagná, azt átlátott a fejik felett. Na, az vót, hogy Mária közbe megszűt, de nem csak ü, hanem az a nímber is, aki nem sokka utánuk írkezett a férjive. Olyan csövi fílík, az a kukaszakírtű fajta. A bonyodalmat az okozta, hogy a Mária meg a József gyermeke, a Kisjézus, hát az olyan egy randa kiskölök vót, hogy az míg csecsemőbe is párját ritkíttya. A szamár beleröhögött a zaboszsákba, amikor ránízett, és fuldokóni kezdett, mert az orrába ment a mag, az meg olyan, hogy csak befele halad. A három kerálok is csak lestek, hogy ilyenko mi van. Egy ilyen randa megváltóval nem lehet nekiindúni az új időszámításnak, tisztára blama lett vóna. Node láttyák ám, hogy ott gügyög a túsó sarokba az a másik csecsszopó, az meg göndör, mint a puli és dundi, mint a friss barhesz. Helybe ideiglenes bizománnyá alakútak; kimentek az estálló 130

elejbe; bepuszítak egy zsebüveg törkölyt, oszt vizuálták a csellagot kellő szigorúságga, hogy há mutat. De a csellag az olyan, hogy akárhá mégy, mintha mindig fölötted vóna, mint ahogyan az aranyhíd is mindig az illető személy felé csillong a vízen. Tedd a kezed a szívedre. Te melyiket választottad vóna?! Emberi dolog. Max faktor. A József, az tutta, mert az angyal közőte vele, hogy nevelőapa lett, de szeríny pali vót, olyan halvérű, hagyta hát, hogy a kerálok a másik kölökhöz tegyík le az összes cumót, amit hoztak vót, heába villogott a szeme szegíny Szűzanyának. Ilyesmin gajra mehet egy házasság, ha egy férfi ennyire mulya, de ebbe az esetbe még mázlijuk is vót vele, mer aztán javukra vált a tévedés, csak későbben kerekedett jogi eset belüle. No, miutá megvót a nagy cícó, ment a dógára mindenki, azt fakszóták a világ négy tája felí, hogy mosmá kóser lesz minden. Nagy nudlit. Még csak akko jött az igazi kocsedó. Rada hajnalba dörömbözik az angyal (civilben postás vót az, csak évelőtte kinyiffantották az erdei zsiványok), hogy most aztán télak, mert jönnek Nagy Heródes zsódosai, oszt vagdajják az ártatlanok gigáját sportbu. Gyorsan szedték hát a sátorfájukat, aztán irány Horány. Még riasztották vóna a többieket is, hogy mi az ábra, de az angyal megnyugtatta üket, hogy az mán az ü dóga, csak tűnnyenek, elintéz majd mindent. Naná. Annyi is lett annak a sok kis bűntelen líleknek ottan. Postásbú lett diplomata az az angyal, de meg ke hagyni, hamar beletanút. Csak a három keráloknak szót, hogy vissza ne mennyenek a gecmajer haverjukho, mer végük lesz, minta botnak. A Szent Család meg usgyi, hegyen-völgyön, ungon-berken át. Meg se átak vóna Názáretig, ha közbe nem köll megalapítaniuk a botanikát, és bővíteni az Úr teremtményeinek számát egykét jó találattal. Vót – pídának okáír – egy olyan semmilyen kis virág, azelőtt míg nevet se találtak rá, annyira jelentíktelen vót, de amióta a Szűzanya sietsígge megűte, azóta csak az előkelő Mária-lelke nívre hagat, más megszólításra nem mozdúna tapodtat se. Még kikapáni is tiszta gyötrelem. Egyszer meg, hogy fírehajítják a Kisjézus liberóját, hát, mit látnak: azon nyomban kivirút belüle száz hektár gyapotfőd, méghezzá a jobbik fajta, a barbara. No, ennek meg a szerecsenyek örűtek aztán nagyon, mer látták, hogy az Úr igazsága nagy, s nékik is jut abba rész. Van is az a szám, a „Liftet, Béla!”, na az errő szó, hogy örűtek neki. Innét ne tuggyak elmenni. Blúz. Hanem vót baj is. A cserejézus mamája annyira berágott Józsefékre, hogy csak. Az ü szípsíges szíp gyerekit megpusztították az írtók, ezek meg – gondúta – csak lelíptek szó níkű, penig az estállóba míg jóba vótak nagyon. Eztet igazságtalannak taláta piszkosu. De hát ez az asszon tudatlan vót nagyon, hogy is láthatta vóna át a törtíneemet. Ipp csak annyi esze vót, hogy hazatanájjon. Olyan kis rezes arcú, ivós nő, ráadásul meg – ugye – elöntötte az agyát a yoghurt, ez emberileg – max faktor – írthető. Vett egy nagy túlélőkést, azt elindút utánuk. Hát, ott ül az egész Szent Család egy csipkebokor alatt a názáreti úton, amikor utoléri üket, s éppen az utósó májkonzervet eszik, csak úgy, kenyír níkű. – Figyejjetek, ti szemetek – azt mondja közvetlenü –, most kieresztem ennek a gyereknek a belit. Ilyet szót, penig látta, hogy ebédeznek. No, a Kisjézust se köllött fíteni. Nem ijedt az meg egy szemernyit se, csak rámosolygott azzal a szelíd, de borzalmas mosolyáva, ami vót neki, úgy, hogy az eszelős jóasszonynak a hideg kezdett futkosni a hátán, s megdermedt benne a vese-velő. Akkor Jézus Urunk nagylelkűen megajándékozta egy űrhajós-jelvínnyel. Ezen szegény balga némber úgy elcsodálkozott, hogy menten kiesett kezéből a kés; el se köszönt, csak egybő hazafelé vette az irányt a másik fiához, de attó kezdve ma nem számíthatták be sehá, csak a létszámba. Naphosszat elkuporgott a küszöbön, oszt fínyesítette a jelvínyt.

131

No, ez a másik fiú istentelen nagy jampli lett, amiko fölcseperedett. Egyetlen ívvel vót idősebb, mint az öccse, a szegíny kis cserejézus, akit besilóztatott Nagy Heródes kerál, csak a nagy míszárlás idejin ü ippeg kőcsön vót adva egy szamáriai rokonynak bizonyos segélykérelem okán. Már csecsemő korába is csaló vót, ha még nem is tudott rula. Ennek a pernehajdernek aztán nagyon fúrta az ódalát, hogy csak úgy ukk-mukk-fukk kiestek a jóbu, ezír amikor Jézus Urunknak már igazán kezdett menni a bót, már tömeggyűléseket tartott, és kifundáta, hogy lehetne kifótozni a mózesi törvényeket, ráadásu vót egy remek vízenjáró száma is, ami egymaga megírt tíz rongyot alkalmankint, na, akkor ez a szígyentelen úgy gondúta, hogy beleköp a levesbe, és peres útra tereli a dógot. Úgy ám. Nem röstellte azt állítani, hogy ü maga a Megváltó, és keresetiben százezer dollárt követelt hitelrontásér. Ezen még az a minden hájjal megkent bíróság is hangosan röhögött, amelyik azért látott már egyet s mást Jeruzsálemben. Törvény az törvény, az eljárást le köllött folytatni. Csakhogy egyszer a három kerálok nem vették át az idézést, máskor a pásztorok vonultak el juhaikkal a távoli hegyekbe, úgyhogy folyton el kellett napóni a tárgyallást. Közbe aztán haladtak a dógok. Jézus Urunkat nem átallotta fődobni egy Júdás nevű strici – rég nem komáták egymást –, s meglett a szomorúság. Eleinte még úgy nézett ki, hogy megússza felfüggesztettel, mer semmi priuszára nem akattak, de aztán a papok addig kevertík a szart, hogy csak megfeszítettík. Penig sok jót tett azt meg ke hagyni, s pontosan akko, amiko a legnagyobb szükség vót rá, amiko má mindenki zokni vót agyilag, hogy mivanmá. Járta az országot fáradhatatlanu, és marha jó műsorai vótak. Egyetlen egy helyen fütyűték ki, ott is csak azé, mer tévedésbő a Májkel Dzsekszn-t harangozták be. De üt ez se bántotta, halatt a maga uttyán rendületlen. Kétely és habozás meg nem érinthette, betejjesítette az Úr átal ráosztott kűdetíst tövirül hegyire, s megfizetett mindenír, az utósó faszegig. Utáta a gazdagokat és szerette a szegényeket, az elesetteket és elnyomottakat, és az ilyet a nípek nem felejtik el, hacsak nincsen rá valami nyomós okuk. Dídanyám szerint az ü sorsa is máskípp alakút vóna, ha nem születik olyan riasztó fizimiskáva, s nem rinyál annyira a pinátó, hanem választ valami tenyeres-talpas menyecskét a legtávolabbi Giskalábu, aztán töcsköli folyamatossan, míg a világ világ. Hiszen későbben má nem is vót annyira förtelmes a kípe, csak afféle markáncs lombrázó típus lett. Direkt van, aki az ilyenre bukik. Mégis kár lett vóna, ha így történik, hiszen halvány gőzünk se lenne róla azóta se, hogy a becsülettel élő ember főtámadhat egy az egybe, s hogy Isten országába nem csak a cselédlépcsőn lehet beosonni, hanem be lehet sétáni a főbejáraton, arról meg plánem, hogy nem azok a kövér, csuhába őtözött jóemberek váltották meg ezt a fingeszű emberiséget, akik a hordónyi hasukon ájtatosan horgyák a kicsinyített keresztet ezüstből, hanem az a kis randa, sovány ürge, aki a hátára vette helyettünk tőgyfábu. No, mindegy. Az önjelőt cserejézus a megfeszíttetís hírire villámgyorsan visszavonta a keresetít, s kipengette a perkőccséget. Asse vót egy nagy etvasz, mer abba az ívbe jó fizetett a füge meg a gránátama, ez a csibész meg gyümőcsbe utazott. Egy év se telt bele aztán, s az Úr csak kiszabta rá a méltó büntetést. Valami kapernaumi fődműves a felvásárlási árró folytatott heves vita közbe úgy fejbe kúrta a kapáva, hogy a szerencsétlen abba a minutumba megkergűt, úgyhogy ü örökőte meg mamájátó az űrhajósjelvényt. Ammár olyan fínyes, mint a Hadik lovának réztöke a Várba. Nohát, így folyt ez akkoriban, meg azóta is. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Van, aki a nyakában tartja kutyaláncon, van, aki a fölsebzett hátán, s akad aztán olyan is szép számmal, aki a zaciban.

132