Gabriel García Márquez: Száz év magány I. Az íróról A latin amerikai irodalom a XX. század hatvanas-hetvenes éveitől került az irodalmi érdeklődés előterébe. A gyarmati függésből felszabadulva, az itt élő népek kialakították irodalmuk a spanyol irodalomtól független, sajátos arculatát. Felelevenítették az indián őslakosok, a négerek és meszticek világát, kultúráját, az ősi mítoszkincs, a rítusok és legendák fontos elemei lettek az itteni szépprózának. Gabriel García Márquez, teljes nevén Gabriel José de la Concordia García Márquez, 1928. március 6-án született egy kolumbiai falucskában, Aracatacában. A dél-amerikai író, újságíró, elbeszélő ugyan csak kilencesztendős koráig élt ott, de ezek az évek mindmáig kiapadhatatlan ihletforrásként táplálják műveit. Élete legnagyobb részét Mexikóban és Európában töltötte; jelenleg Mexikóvárosban él. Hosszabb időt töltött Európában (Róma, Párizs) illetve Mexikóban, a világ számos városában járt, igazi 'világpolgár', aki ismeri az európai irodalmat is. Jogot tanult, de nem szerette, tanulmányait hamar abba hagyta. Pályafutását 1948-ban újságíróként kezdte. A riporterkedést ugyan kedvelte, de csak megélhetése miatt folytatta egészen 1961-ig ezt a mesterséget. 1959 és 1961 között, a forradalmi Kubával való rokonszenv jeleként, a Prensa Latina hírügynökségnek dolgozott Bogotában, Havannában és New Yorkban. 1961-ben elhagyta az Egyesült Államokat, ahová csak 1971-ben engedték visszatérni: ekkor díszoklevelet kapott a Columbiai Egyetemtől. 1948-ban kezdett elbeszéléseket írni. Első regényével, A söpredékkel tíz évig házalt, míg végre 1955-ben kiadót talált rá. Az ezredes úrnak nincs, aki írjon című kisregény, a Baljós óra (La mala hora) című regény Az óriás mama temetése (Los funerales de la Mamá Grande) című novellás kötete. 1961-ben Párizsból - ahonnan addig egy kolumbiai lapot tudósított - Mexikóba költözött, mert vonzották a film kínálta lehetőségek. 1965-ben tizennyolc hónap alatt, miközben családjával kölcsönpénzen élt, papírra vetette a Száz év magány című világhírű regényét. 1967-ben Argentínában jelent meg, azóta számtalan spanyol kiadást ért meg, és eddig huszonhárom országban, tizennyolc nyelvre fordították le. Magyarul 1971-ben jelent meg Székács Vera fordításában. 1972-ben megkapta a Rómulo Gallegos-díjat, melyet ötévenként a legjobb spanyol nyelven írott regénynek ítélnek oda.
2002-ben adta ki önéletrajzi könyvét, a Vivir para contarla, egy háromkötetesre tervezett mű első részét. Ez magyarul Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel 2003-ban a Magvető Kiadónál jelent meg, Székács Vera fordításában. García Márquez 1982-ben megkapta az Irodalmi Nobel-díjat. Műfaji besorolás: Márquez regényé egyrészt a családregény hagyományát folytatja, mivel a Buendia család öt generációjának életét vonultatja fel. Bár nem a klasszikus realista családregény műfaji elvárásai szerint épül fel, hiszen nem hordoz magában realista vonásokat, mivel nem egy ténylegesen valóságos történetet mutat be és sok benne a mitikus vonás. Másrészt tekinthetjük eszmeregénynek, mivel a különböző szereplők egy-egy ideológiát képviselnek, valamiért megszállottan küzdenek. ( ez részletesen a szenvedély magányosai alpontban van kifejtve) Márquezt gyakran a mágikus realizmus leghíresebb írójának, megújítójának nevezik a Száz év magány is erősen, kötődik is ehhez a stílushoz, de túl változatos ahhoz, hogy könnyen beskatulyázható legyen. A mágikus realizmus előfeltétele az, hogy hiányoznak belőle a népmesei elemek: nem minden furcsa és megmagyarázhatatlan folklórikus: néha egyszerűen ilyen az élet. Az író összeköti a kézzelfogható, mindenki által elfogadott valóságot és a hihetetlennek tűnő, asztrális síkot. Még a legreálisabban gondolkodó, földhözragadt szereplők számára sem kelt megütközést a szellemek léte, az egyes figurák természetfeletti képességei. Bárki számára egyértelmű ezek léte így az író számára sem kétséges a csodás elemek teljesen realista megjelenítésének szükségessége a történetvezetés döccenőmentessége céljából. A szereplők közül többen képviselnek valamilyen természetfeletti hatalmat, annak ellenére, hogy mindennapi életük az átlagemberek világában zajlik. Az író használja - a szintén mágikus realizmusra oly jellemző- az időtorzítás lehetőségét is, szabadon játszva a pillanatokkal, évekkel, amelyek kimerevedve vagy hirtelen vágtatva szolgálják a cselekmények összefonódásait. A műfaj jellemzője az is, hogy több generáción át játszódik a történet, valamint hogy az események újabb szereplőkkel ugyan, de periodikusan ismétlődnek, és kimenetelük is azonos. Általában elveszik a kauzalitás, megszűnik az ok-okozati összefüggés, ám emellett a végén kiderülhet, hogy egy láthatatlan erő által irányítva mégis minden mindennel összefügg. Gyakori elem, hogy a figurák előre bűnhődnek még tettük elkövetése előtt, vagy kollektív családi bűnöket magukra véve isteni igazságszolgáltatás teljesedik be rajtuk, generációk terhét vetve le így magukról. Az is a műfaj egyik ismérve, hogy történetek valamilyen kulturális keveredés időszakában játszódnak, egy új világ bekövetkeztének hajnalán. Múlt és jelen azonban egymásból következve magyarázza és értelmezi az egyes szereplők jellemvonásait, illetve a fokozatosan egymásba fonódó cselekményszálakat. A mágikus, földöntúli elemek kohéziós ereje
válik így a rejtett összefüggések kulcsává.
Tér Egy kolumbiai elzárt falucska a helyszín, mely az eseményekkel túlnő önmagán. A történet jelentősége kitágul az egész emberiségre. Macando túllép önmaga helyén és jelentésén egyszerre válik Kolumbia, Latin-Amerika és az egész emberi világ színterévé. A történések és szereplők a mítosz jellemzői szerint megformáltak. idő Évszámszerű pontossággal a történések ideje nem határolható be. A regényvilágból csupán annyi vehető biztosra, hogy a történetre való rálátás ideje a XX. század, s ebből a látószögből tágul az idő a múltba. Legmesszebb a XVI. századig. A regény sajátos időszemléletében az utódok az elődök életét személyes emlékeik körébe vonják. Az emlékezet tehát maga az elmúlásnak, feledésnek ellenálló élet. szereplők A szereplők az emberi lényeg változatlanságát is felmutatják. Az ősapában meglévő jellemvonások két fiában különválnak. A női nem alaptulajdonságai eleve két szereplőhöz kötöttek. Ursula és a szintén Macondo alapítói közé tartozó Pilar Ternera, akik a nemzetség, tágabban értelmezve az emberiség ősanyái. Erre utal csaknem másfél száz évig tartó életük is. Ursula a hitves, a családot összetartani képes, erős akaratú asszony, míg Pilar a szenvedélyes szerető. A család férfitagjai és lányai ezeket az alaptulajdonságokat őrzik és örökítik tovább. Mítosz és valóság A mítosz olyan, a különböző kultúrák korai szakaszában megjelenő elbeszélés, történet, amely egy közösség átfogó világ – és létmagyarázatát adja. Világképében a megismerés tapasztalati és tapasztalaton túli (transzcendens) szintjei egyaránt jelen vannak. Egy-egy nép mitológiája (mítoszainak összessége) a közösség miden tagja számára ismert (volt), melynek lényege a közös értés, a hagyomány mindenki számára érvényes jelentés, példája. Márquez regényének újdonsága, hogy nem egy mítosz újraírását adja, hanem az élő, jelenvaló mítosz válik a mű szemléletének, világképének kifejezési formájává, beszédmódjává. Ez azt jelenti, hogy az élő hagyományba be nem avatott olvasónak meg kell ismernie e mitikus világlátás logikáját, bele kell helyezkednie annak szemléletmódjába.
Valóság: Ha a valóság felől nézzük a történetet a latin-amerikai (kolumbiai) múlt krónikája, a helyi sorskérdések számbavétele elevenedik meg, sajátos politikai viszonyaival, és a kontinens jellegzetességeivel. Egyedüli éghajlata, a rendkívüli meleg, hatalmas esőzések, nagy távolságok megjelennek a történetben. Vég nélküli polgárháborúk és döbbenetes elzártság jellemzi Macondót. Ebbe a történetbe épülnek be mesés motívumok, melyek a mítosz felé vezetnek. Ezek nem kötődnek helyhez, hanem az egész emberiségre jellemzőek. Éppúgy Európának legősibb történeti gyökerei, mint Dél-Amerikának, így mossa össze hazájának sajátosságait az európai kultúrkinccsel, így teszi számunkra is közelivé a távolit, ismerőssé a sose látottat, és érezteti velünk, mintha rólunk is szólna, mi is oda tartoznánk. Mítosz: Gyakran érezhetjük, hogy bibliai jelenetek játszódnak le, vagy mitológia alakok születnek újjá a regény lapjain. • Prudencio Aguilar meggyilkolásának bűne és ebből következő kiűzetés –Ádám és Éva kiűzetése a Paradicsomból •
A falu alapítóinak 26 hónapos átkelése a sierrán - A zsidók pusztai vándorlása
•
Második Aureliano jószágának természetfeletti szaporulata - Jákob története az Ószövetségben
•
Csaknem öt évig tartó esőzés - Özönvíz
•
Remedios mennybemenetele - Mária története
•
Ursula - Héra alakja, aki a családi tűzhely védelmezője, a nemzetség összetartója
•
Aureliano ezredes - Sebezhetetlen Akhilleuszként küzd a polgárháborúban.
•
Ursula és José Arcadio házassága a mítoszokra jellemző vétségben köttetik (unokatestvérek)
•
José Arcadio tudásvágya párhuzamba vonható a bibliai Ádám tudásvágyával.
•
A hírvivő Melchiades alakja a görög mitológia Hermészének feleltethető meg. Görög mitológia alakjai:
•
Ursula - Héra alakja, aki a családi tűzhely védelmezője, a nemzetség összetartója
•
Aureliano ezredes - Sebezhetetlen Akhilleuszként küzd a polgárháborúban.
•
Ursula és José Arcadio házassága a mítoszokra jellemző vétségben köttetik (unokatestvérek)
•
A hírvivő Melchiades alakja a görög mitológia Hermészének feleltethető meg. Szabadon jár élet és halál között.
Ősi epikát idézi a narráció, a történetmondás válik fontossá, csak az számít, hogy elmesélje a története. A XX. században inkább a társadalom lélektana a fő kérdés, de Marquez nem erről akar írni. Mögöttes céloktól mentes, nem az elemzés vagy bírálat van a központban, nem társadalmi, lélektani összefüggéseket ír meg, hanem a mesélés önértékét fedezi fel. A XXI. század efelé tendál megint: egyszerű lineáris történet, nincs más cél. Hétköznapi életről szól a regény, nem kalandokról és hősökről: hogyan várják az eső végét, hogy nevelik a gyerekeket, hogyan bánnak a betegekkel, vagy hogyan várják a vendégeket. Ezek közben a nagyon egyszerű dolgok közben mégis a legfontosabbról beszélnek: szerelemről, halálról, férfi és nő örök harcáról, az élet valóban fontos dolgairól. Ezekhez mégsem használ patetikus hangot, így e témák megjelenése nem válik emelkedetté. Egy konkrét család életén keresztül belecsempészi a filozófiát is. A nagyon sok rétegű regényben ezt is megtalálhatjuk. Nem csak újraértelmezi a mítoszokat, hanem újakat is teremt. • Álmatlansági kór - nagy felejtés mítosza: A mai modern ember gyötrelmeit emeli be az ősi mítoszok közé. • A múltról és a jelenről egyszerre ír, egy kis kolumbiai faluról és az egész emberiségről. Nem csupán a mítoszok újraírását adja, hanem az élő, jelenvaló mítosz válik jelentőssé. A falu népének sorsa az egyetemes emberit példázza Mitikusvilágszerűség megteremtésében fontos szerepe van a regény sajátos időszerkesztésének, melyben az utódok és az elődök életét személyes emlékeik körébe vonják. Így az egymást követő nemzedékek nemcsak saját múltjukat, hanem a születésük előtti időt őrzik, azaz a kezdet és a vég közé kifeszített teljes időtartományt egyidejűen jelenvalóvá, térszerűvé teszik. Az emlékezés tehát nem más, mint maga a feledésnek, megsemmisülésnek, elmúlásnak ellenálló élet. Ezért esik Macando népe Melchiades eltűnését követően az álmatlansági korba. Az idő viszonylagossága, érzékelésének szubjektivitása több helyen is megfigyelhető. José Arcadio saját hanyatlásának tapasztalataként szembesül létének értelmetlenségével, amit az idő megállásaként fogalmaz meg. Ursula az idő ciklikusságát érzékelteti, mikor a folyómedret, tisztítják, így szól: „Mintha körben járna az idő, és visszatértünk volna a legelejéhez.” Az idők végezete, legalábbis ami Macando és a Buendiák sorsát illeti, véget vet a körforgásnak. Ideje a pergament megfejtésének pillanatával esik egybe: az utolsó Buendia már tudja, hogy „mindaz, ami írva vagyon bennünk, öröktől fogva és mindörökre megismerhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik meg még egy esély ezen a világon.”
Burjánzás és pusztulás A regény bevezető részében különös kép tárul elénk. A falualapítók olyan mélyre hatolnak az őserdőben, hogy oda már se a napsugár se a madarak nem követik őket. Bezárul a múlt, és ezen az elzárt helyen kezdődik egy új élet, ebből növekedik ki a falu. Mintha ez a burjánzás lenne a jellemző az itt élő emberek életére is. Lakói éppoly gyorsan szaporodnak mint az őserdő növényzete, Aurelianonak például tizenhét gyermeke születik. Az idő, az elmúlás és halál mementójaként egy ősrégi spanyol gályát találnak. Azonban a széthulló roncson új élet fejlődik, s mintha így lenne az Macondó lakóival is. Az emberek halálát is így övezi az élet, a pusztulás és a születés egymás mellett van jelen. A Buendíák, amíg élnek, nagyon élnek. Hatalmas tettekre vállalkoznak, rengeteg emberről gondoskodnak, tucatszám fogadják be a vendégeket, óriási lakomákat rendeznek, háborúkat, forradalmakat vezetnek. Ha szerelmesek, porig akarnak égni a szenvedélyben, ha gyűlölnek, tétovázás nélkül gyilkolnak. Amilyen sűrű az életük olyan hirtelen jövő a haláluk is. Buendía ezredesnek mind a tizenhét fia meghalt még őelőtte, a Szép Remedios körül pedig hullanak a férfiak, mert szerelmük halált hoz rájuk, a gringók ezerszám gyilkolják le az embereket. Szerelem és halál, születés és pusztulás egy időben van jelen. Rebeca és José Arcadio a temetővel szemben béreltek házat, Ursula és férje szerelme pedig a gyilkosság éjszakáján teljesült be. Test és lélek Nem csak a halál a téma, hanem sokszor maga a hulla, a bomlásnak indult emberi test, például Melchiades porhüvelye, vagy José Arcaido oszló teteme. Rebeca tarisznyájában hordja szüleinek csontjait, Fernanda apja pedig elpostázza saját holttestét lányának. Marquez naturalista módon próbálja leírni akár a halott, akár az élő testet. A valóságról ír, szépítés nélkül akar írni a mocsokról, gusztustalanról, visszataszítóról is, hiszen ez is az emberi élet része, így nem lehet alantas. A halál nem egyenlő a hullává válással, a lélek magasabb rendű, mint hordozója. Ursula például maga dönti el, hogy mikor hal meg, Amaranta pedig győzedelmeskedik az elmúlás felett, mikor még halálával is másoknak tesz szolgálatot. A szereplők természetesen beszélnek a halálról, mivel tisztában vannak vele, hogy többet jelent, mint az a gusztustalanság, ami hordozza. Hősei életében nélkülözhetetlenek a szagok. Pilar Ternera füstszagú, az örömlányokból "hervadtvirág-szag" árad, Remediosban viszont keveredik az erdei állatok és a frissen vasalt ruha szaga. Ezek alapján keresnek, tájékozódnak és mondanak véleményt. Szemérem és szemérmetlenség egyaránt jelen van. Előbbinek Fernanda a megtestesítője, aranybilijével, bokától csuklóig zárt hálóingjével. Férje szerint épp ez a természetellenes: a mindent körülíró, megszépítő virágnyelv sokkal erkölcstelenebb, mint a mindent kimondó természetesség. Marquez megmutatja a testet a maga valóságában, de tévesen látnánk benne a test propagandáját.
Nem azt mondja, hogy ez a helyes, hősei pontosan tudják, hogy a test mennyivel kevesebb mint a lélek, a szerelem több mint a szeretkezés. Még a legbujább emberek is megbánják hogy ennyi időt pazaroltak el az életükből "féktelen paráználkodásukkal". A szenvedély magányosai A veszély, amire Márquez regényben figyelmeztetni akar: a magányosság. A Száz év magány az egymástól való elidegenedés keserű folyamatát, gyilkos következményeit tárja fel. A Buendía hatalmas család volt, mégsem voltak igazán boldogok. Ez a társas magány nem csak a családra, hanem a párkapcsolatokra is jellemző: elhidegülés, elköltözés, boldogtalanság az, ami beárnyékolja a szerelmeket. És ez a társas magány nem csak latin-amerikai probléma, hanem az egész XX. századi világra jellemző. Az író megpróbál választ adni erre a problémára: a kultúra, a történelem egyedül a helyes út egymás felé. A Buendía család tagjai megszállottan küzdenek valami célért, ami egész életüket meghatározza. A család minden tagja szenvedéllyel küzd valamiért de egyedül kell megvívnia a harcot. Ugyan családban élnek és halnak meg, de mégis magányra vannak ítélve. Az ezredes és Második José Arcadio az igazság megszállottjai. Aureliano a polgárháborúban, Második José Arcadio a gringókkal szemben. Harcuk reménytelen és eredménytelen, de küzdenek tovább, bukásuk pedig őket taszítja a legmélyebb kiábrándulásba. A családalapító és az utolsó sarj egyaránt a tudás keresésének szenteli az életét. Amit az ősapa keresett, azt kutatja az utolsó Aureliano is. Ironikus és tragikus egyben: a családnak és önmagának pusztulása áll a pergameneken. Ursula szenvedélye a józanság és a meleg vendégszerető otthon. Férje nyugtalanságának ellentmondva marad ott, ahol gyermekük megszületett, és rendet tesz akkor is, mikor a férfiak romlásba döntenék a falut. Amaranta, Rebeca és Meme a szerelem megszállottjai. Mindent feláldoznak a szerelemért, még ha az nem is teljesülhet be, és el is veszítik szerelmüket. Hiába küzdenek mindannyian valamiért, mindegyikük bukásra van ítélve, nem lehetnek sikeresek. A szenvedély végzetüket hordozza, ez eredményezi elkerülhetetlen bukásukat, így elhagyottan, magányosan halnak meg.
A nyomorúság körtánca Megfigyelhető, hogy a nevek és az események mindig visszatérnek. Azonban a körforgás nem tökéletes, mert másként nem jönne el a pusztulás. A család egyre dekadensebben él, lassan kiürül a ház. Spirálisan jutunk el a pusztuláshoz. Az utolsó körrel, a Buendíák halálával Macondo is várja a pusztulást, maga is kísértetvárossá válik, és elnéptelenedik. A siralmas faluba még egyszer visszatérnek a cigányok, a visszatérő jelenet keretbe foglalja a történetet. Az ezredest rendkívüli hősként tisztelik és felnéznek rá, azonban hiába harcol egész népéért, később mégis elfelejtik. José Arcadio tiszteletre méltó falualapító és -vezető. Remediost szépségkirálynőnek választják.
Azonban utólag az életük nem látszik másnak mint kudarcok és nyomorúságok körtáncának. Erre a körforgásra Ursula figyel fel. Észreveszi hogy az unokák, dédunokák ugyanazt teszik, mint elődeik, ugyanazok a szenvedélyek hajtják őket, megismétlődik minden. Ez már a nevek következetes ismétlődéséből is látszik: Aurelianók: igazság, harc, hisznek abban hogy jóvátehető a világ, idealisták Arcadiók: léhaság, élvezetek hajszolása Az ikrek esete jó példa. Itt domborodik ki a két ág jellegzetessége, s habár gyerekkorukban összecserélték őket, a sors végül helyesbít: temetésükkor a koporsókat is összecserélik. Ha tökéletes lenne a körforgás, soha nem jönne el a pusztulás. Azonban a család egyre szétesőbb, az új nemzedék egyre dekadensebben él, lassan kiürül a ház. Spirális mozgással jutunk a pusztuláshoz. Az utolsó körrel, a Buendíák halálával, Macondo is várja a pusztulást, maga is kísértetvárossá válik s elnéptelenedik. A siralmas faluba még egyszer visszatérnek a cigányok, a visszatérő jelenet keretbe foglalja a történetet. Igazságtevő csodák Mindennek ellenére nem jellemező a keserűség, a vártnál sokkal derűsebb a hangvétele, a humor gyakran jelen van. Nem hamisítja meg a történetet, nem hallgat el semmit, csupán szereti hőseit, s így képes derűsen írni róluk. Ezt a szeretetet mutatják a regényben jelenlévő csodák (a realizmus ellenére). Ezek nem "szentségtörő paródiák", mint ahogy Fernanda látja, csupán megadja a szereplőknek azokat a lehetőségeket, amiket az élet is adhatna ha nem lenne ilyen kegyetlen. Az író kárpótolja őket az elszenvedett fájdalmakért. José Arcadio fához kötött bolondként hal meg - A természet apró sárga virágok özönével kárpótolja. Meme szerelmének, Mauricio Babiloniának - aki egész életét megvetett munkásként töltötte - sárga pillangók a kísérői. Remedios mennybemenetele. Amaranta szép, derűs halála - Barátja lesz a halálnak, mielőtt eltávozna az élők sorából. Melchiades és a szobájába zárt múlt. A bibliai özönvíz elönti Macondót, mintha el akarná mosni a falu utcáira tapadt vért a sortűz után. A természet(fölötti) így avatkozik be: elűzi a hatalmasokat, győztessé teszi a legyőzötteket. Az író csupán ezzel segíthet hőseinek, elviselhetőbbé teszi a nyomorúságot úgy, hogy közben nem változtatja meg a valóságot. Talán ez az egyik legszebb vonatkozása a regénynek. Márquez egy dél-amerikai család száz esztendejének történetébe sűríti mindazt, ami az egész
emberiségre érvényes. A legcsodálatosabb anyagnak, az emberi vérnek a hőskölteményét írta meg: a káprázatos átalakulásokat és az elkerülhetetlen ismétlődéseket. A vágy és szenvedély varázslatos, leigázó és fölszabadító erejéről ritkán olvashatunk ily gyönyörű sorokat, mint ennek a regénynek a lapjain. A végzet erejével a cselekvő akaratot szegezi szembe. Bármiképp is dől el a párbaj, csak egy a fontos: az ember merje vállalni a küzdelmet.Az egyetlen igazi veszély: a magányosság. Igazán csak az elreteszelt ajtók és a zárt szívek veszélyesek. Amire Márquez figyelmeztetni akar: minden eszközt jónak kell találnunk, ami együtt tartja az embereket. A nemzetközi kritika szerint századunk egyik legnagyobb remekműve a regény: Márquez ezért a művéért irodalmi Nobel-díjat kapott. Mágikus realizmus A mágikus realizmus olyan művészeti irányzat, amelyben varázslatos, mágikus elemek tűnnek fel az amúgy realista megjelenítésben. A kifejezést egy német kritikus alkotta az 1920-as években, hogy ennek segítségével mutasson be néhány amerikai festményt, de általánosan elterjedtté a latinamerikai irodalom 20. századi felvirágzásával vált. Ennek mérföldköve Gabriel García Márquez 1967-ben megjelent Száz év magány című regénye, ami a mágikus realista irodalom igazi megteremtője lett. Ilyen elemek egyébként már E. T. A. Hoffmann természetfeletti meséiben is megtalálhatóak; a stíluselemek számos regényben, versben, festményben, sőt filmekben is felfedezhetőek. A mágikus realista regények általános ismérvei Ezen elemek sok mágikus realista irodalmi műben megtalálhatóak, de nem feltétlenül jelenik meg mindegyik ugyanazon regényben. Néhány elem olyan regényekben is felfedezhető, amelyek más irányzatokhoz kötődnek. • Tartalmaz varázslatos/mágikus elemeket. • A mágikus elem lehet ösztönös, de soha nem magyarázzák meg jelenlétét. • A szereplők ritkán kérdőjelezik meg ezen elemeket, általában elfogadják létezésüket. • Érzékekre vonatkozó részletek gazdag megjelenítése. • Torzítja az időt, így az periodikusnak vagy éppen nem létezőnek tűnik. Másik módszere, hogy az idő összeomlik, a jelen ismétli a múltat, vagy nagyon emlékeztet rá. • Megfordítja az ok-okozati összefüggéseket; például egy szereplő még a tragédia bekövetkezése előtt bűnhődik. • Legendákat és népmesei elemeket olvaszt magába. • Többszörös perspektívából mutatja be az eseményeket, mint hit és hitetlenség, vagy a
gyarmatosító és a gyarmatosított. • Nyílt lázadást jelenthet a totalitárius kormányzat vagy a gyarmatosítás ellen • Kulturális keveredés időszakában játszódik, vagy abból a korszakból ered • Visszatükrözi a múltat és jelent vagy az asztrális és fizikai síkokat, esetleg a szereplőket. Története A kifejezést először Franz Roh, egy német kritikus használta, hogy leírhassa néhány, főként amerikai, az 1920-as években alkotó festő, mint Ivan Albright, Paul Cadmus, George Tooker szokatlan realizmusát, amelyben a valóság szürrealizmussal és fantasztikummal keveredett. Népszerűvé olyan írók felemelkedésével vált, mint Mihail Bulgakov, Ernst Jünger és egyes latinamerikai szerzők is ilyen stílusban alkottak, különösen Jorge Luis Borges, Isabel Allende és Gabriel García Márquez, aki bevallotta, hogy „legfőbb problémám a demarkációs vonalak felszámolása volt, ami elválasztotta egymástól a valódinak tűnőt és a fantasztikusnak tűnőt”.
Bényei Tamás írásából •
A mágikus realista regényekben kiemelten fontos szerephez jut a történetelvűség.
•
A másik fontos jellemzője az eredettörténet egyik formája, a genealógia. Az első és ezért legfontosabb történet, a történetek története a kezdetről szól. A szereplők eredetüket kutatva mesélik véget nem érő történeteiket, hogy elkerüljék végzetüket (és a történet végét).
•
A mágikus realista regényekben a különböző genealógiai események; a fogantatás, születés, névadás, incesztus (vérfertőzés) központi szerepet kapnak, így az egyén és a közösség sorsa ezeken a pontokon is összenő.
•
A mágikus realista regényekben a mágia nemcsak világlátásként van jelen, hanem tevékenységként is; fajtái a névmágia, fekete mágia, szerelmi mágia, jövőbelátás, alkímia, ráolvasás.
Forrás: www.vetesi.sulinet.hu www.c3.hu
Bényei Tamás: APOKRIF IRATOK MÁGIKUS REALISTA REGÉNYEKRÕL
