A 20. század végi amerikai és magyar kánonviták okai és az irodalmi kánon definiálási kísérletei
TARTALOM
BEVEZETÉS
3
I. A 20. SZÁZAD VÉGI AMERIKAI ÉS MAGYAR KÁNONVITÁK OKAI
15
Bevezetés
15
I.1. Információs technológia
18
I.2. Bizonytalanság
25
I.3. Nosztalgia
27
I.4. Identitás
29
I.5. Multikulturalizmus
31
I.6. Csoportok és tananyagok
34
I.7. (Irodalom)Elmélet(ek)
54
II. AZ IRODALMI KÁNON DEFINIÁLÁSI, ILLETVE ÚJRADEFINIÁLÁSI KÍSÉRLETEI
64
Bevezetés
64
II.1. Szerző: halott, fehér, európai, férfi
68
II.2. Nyelvek, nyelvi kisebbségek
73
II.3. Elitista
81
Konklúzió
92
Bibliográfia
95
2
BEVEZETÉS
„A kánon manapság divatos témája az irodalomtudománynak. És ez jól van így. Beszéljünk csak róla minél többet, amíg már nem is tudjuk, mir ől beszélünk egyáltalán. Az lesz az igazán szép. A kánonok pedig ettől függetlenül (és olykor nem is egészen függetlenül) változnak és megmaradnak, lokálisok és globálisak. Amilyenek lenni szoktak.” 1
Hogyan írhat valaki az irodalmi kánonról a 21. század elején? Vagy talán a kérdőszó fölcserélésével a kérdés úgy is föltehető, hogy: miért ír valaki az irodalmi kánonról a 21. század elején? A miértre talán sokkal könnyebb válaszolni, mint a hogyanra. A most következő dolgozat célja (vagyis a válasz a miértre), hogy: I.
tájékoztasson a(z) (áttekintett2) 20. század végi amerikai* és magyar irodal(o)m(tudomány)i szövegekben folyó kánonviták okairól;
II.
összegezze az irodalmi kánon (viták utáni) definiálási, illetve újradefiniálási lehetőségeit. Sokkal nehezebb a válasz a hogyan kérdésre. Mert az irodalmi kánonról író esetében
különösen érvényes, hogy nemcsak „az a fontos, amivel, hanem ahogyan foglalkozik vele”3. S az irodalmi kánonnal való „bármilyen foglalkozás” számtalan nehézséget rejt magában, melyek közül néhány nehezen „megoldható” a következő.
1
KÁLMÁN, C. György, Jé, jó = Élet és Irodalom, 1998. július 17. Vö. „Azt az iszonyatos szövegtömeg-termelést, ami ma a világon irodalom-(tudomány) címszó alatt folyik, nincs ember, aki áttekinteni tudná.”, FARKAS, Zsolt, Paradigmák szétszóródása, És egy (?) átváltozott átváltozás felé = Alföld, 1996/2, 70-74, 71. (Ugyanez érvényes a kánonnal foglalkozó szövegekre is. B. Cs.) *az ‘amerikai’ a címben és a dolgozat egészében egyaránt az Amerikai Egyesült Államokra utal 3 KÁLMÁN, C. György, Merre is? = Alföld, 1996/2, 27-33, 31. 2
3
1. A kánon az egész irodalom-„rendszert” áthatja Az irodalmi kánon/kánonképz(őd)és az egész irodalom-„rendszert” áthatja, aminek következtében az
irodalom(tudomány)nak nincs olyan szereplője/területe, akit/amit
egyrészt érintetlenül hagyna, másrészt megszólalásra ne bírna. John Guillory a kánonvitát az „egész irodalom”
válságának tekinti, kijelentve, hogy „a kánonvita nem jelent
kevesebbet, mint egy krízist a kultúrának abban az alapformájában, amit ‘irodalomnak’ nevezünk”4. 2. Más „rendszerekkel” való kapcsolata
Ha
az
irodalom(-„rendszer”)
egy
kulturális
alapforma
akkor
föltehetőleg
„részrendszere” a kultúra-„rendszerének”.5 Ha elfogadjuk azt, hogy a társadalom egy „rendszer”, amelynek „részrendszerei” vannak, akkor a kulturális-„rendszer” és „az irodalom (az alkotókkal, befogadókkal, az irodalmat közvetítő intézményekkel egyetemben) a társadalmi rendszer része”6. Így az irodalmi kánon olyan „hibriddé”7 válik, amelyet nem lehet csak az irodalom-„rendszeren” belül vizsgálni.8 4
„The canon debate signifies nothing less than a crisis in the form of cultural capital we call ‘literature’.”, GUILLORY, John, Cultural Capital, The Problem of Literary Canon Formation, The University of Chicago Press, Chicago and London, 1993, viii. 5 Vö. „[…] in the field of cultural systems, the relations between systems are extremely complex. Often there is no simply hierarchy between system and subsystem.”, FOKKEMA, Douwe, Changing the Canon: A Systems Theoretical Approach = Empirical Studies of Literature, Proceedings of the Second IGEL-Conference, Amsterdam 1989., szerk. IBSCH, SCRHAM, STEEN, Rodopi, Amsterdam-Atlanta, 1991, 363-369, 363. 6 KÁLMÁN, C. György, Irodalom és rendszerek = Uő., Te rongyos (elm)élet!, Balassa Kiadó, Bp., 1998, 184-200, 185.; Vö. „Az empirikus irodalomtudomány az IRODALOM-rendszert a TÁRSADALOM-rendszer részrendszereként határozza meg, melyben a cselekvők bizonyos szerepek (Handlungsrollen) szerint irodalmi cselekvéseket hajtanak végre.”, ODORICS, Ferenc, Empirizmustól a KONstruktivizmusig, deKON-KÖNYVek, ICTUS, Szeged, 1996, 79. 7 Vö. „A literary system has a functional relation with other social systems, including other cultural and artistic systems. The literary system, for instance, has close relations with criticism – which even may be considered part of the literary system – the system of journalism and the educational system […] The various forces at work in canon-formation I propose to describe as a system too. The system of canonformation is not simply a subsystem or internal differentiation of the literary system, but it has overlaps with the educational system, while it also affects the economic system of the distribution of texts. It can be called a hybrid of literary, educational and economic parentage.”, FOKKEMA, Douwe, Changing the Canon: A Systems Theoretical Approach = Empirical Studies of Literature, Proceedings of the Second IGEL-Conference, Amsterdam 1989., szerk. IBSCH, SCRHAM, STEEN, Rodopi, Amsterdam-Atlanta, 1991, 363-369, 365-366. 8 Vö. EVEN-ZOHAR, Itamar, A többrendszerűség elmélete = Helikon, 1995/4, 433-450.; 4
3. A definiálás „nehézségei” Az irodalom-„rendszeren” belül és azon kívül, az irodalmi kánon olyan fogalmakkal definiálódik, amelyek maguk is a kánonhoz hasonló definiálási „nehézséggel” küzdenek. Például ha a(z) (irodalmi kánonról való) beszéd teljes ellehetetlenítése volna a cél, akkor föl lehetne tenni a következő kérdéseket: Mi az irodalom? Mi az irodalom-„rendszer”? Mi az irodalmiság? Mi a rendszer? Mi a szöveg, az interpretáció, a befogadó, a szerz ő, stb.? Vagy tovább tágítva a kört: Mi a kultúra, a hagyomány, az intézmény, a hatalom, az ideológia, a politika stb.? Ez a definiálási probléma „megnehezíti a beszédet”, még akkor is, ha tudjuk, „hogy területünkön gyakorlatilag minden terminus technikust csak metaforaként tudunk használni, illetve használatuk közben mind metaforává válik”.9 4. A(z irodalmi) ’kánon’ eredete és története A ’kánon’ már eredeti (ó)görög használatában is több jelentésű, melyek közül mai jelentésértelmű jelentése ’szabály’, ’minta’, ’elv’10 volt. Jan Gorak a The Making of the Modern Canon (A modern kánon kialakulása)11 című könyvében lépésről-lépésre megkísérli követni a ’kánon’ történetét, jelentésváltozásait és -módosulásait, illetve a szó
EVEN-ZOHAR, Itamar, Az „irodalmi rendszer” terjedelme = Helikon, 1995/4, 450-467.; SCHMIDT, Siegfried, Az empirikus irodalomtudomány EIT: új paradigma = Helikon, 1989/1, 23-41.; KÁLMÁN C., György, Irodalom és rendszerek = Uő., Te rongyos (elm)élet!, Balassi Kiadó, Bp., 1998, 184-200.; SZILI, József, Az irodalom mint folyamat = A strukturalizmus után, szerk. SZILI, József, Akadémiai Kiadó, Bp., 1992, 153-185. 9 SZILI, József, A poétikai műnemek interkulturális elmélete, Akadémiai Kiadó, Bp., 1997, 10.; Vö. „Literary canons remained always as if. They were either frankly metaphorical, or relativized by implied linguistic markers of distance, approximation, and diminished.”, NEMOIANU, Virgil, Literary Canons and Social Value Options = The hospitable canon, Essays on literary play, Scholarly choice, and popular pressures, szerk. NEMOIANU, Virgil, ROYAL, Robert, John Benjamins Publication Co., Philadelphia – Amsterdam, 1991, 215-246, 217.; „Just because people have been using the term canon in their argumentative fisticuffa does not mean that there is a canon to fight about. Except in a loose and argumentatively unhelpful metaphorical sense no one has yet to point to a genuine canon in this dispute.”, SCHIRALLI, Martin, Some Thoughts on the Literary „Canon” = Journal of Aesthetic Education, 31. sz., (1997/nyár), 103-106, 104. 10 GYÖRKÖSSY, Alajos, KAPITÁNY, István, TEGYEI, Imre, Ógörög – Magyar Nagyszótár, Akadémia Kiadó, Bp., 1990, 544. 11 GORAK, Jan, The Making of the Modern Canon, Genesis and Crisis of a Literary Idea, Athlone, London and Atlantic Highlands, NJ., 1991. 5
„irodalomba” kerülésének lehetséges útjait. A More Than Just a Rule: The Early History of the Canon (Több mint egy szabály: A kánon korai története) című fejezetben a szó ókori görög történetét és a ’kánon’ szakrálissá válását vizsgálja, valamint a A Whole World of Reading: The Modern History of the Canon (Az olvasás egész világa: A kánon modern története) című fejezetben a vallási kánon(alkotás)tól eljut egészen a 20. századi (irodalmi) kánonvitákig. 4.1. A görög kánontörténetből kiemeli azokat a legfontosabb mozzanatokat, amelyek hatással voltak, illetve vannak a ’kánon’ „irodalmi jelentéseire”. Ezek közül a mai kánonvitákkal való párhuzam miatt a három talán legfontosabb: 4.1.1. Polükleitosz olyan szobrászati „standardot” (kánont) állított föl, amelyet meg kellett tanulni, de nem lemásolni. Így a kánon „egy gyakorlati munkatervből valamifajta platoni ideává” változott. Ezáltal „a kánon inkább egy maggá, mint tervvé vált, egy olyan maggá, amely virtuálisan tartalmazza a mértékek és jövőbeni alkotások egész univerzumát”.12 „A kánon kezdte fölülmúlni a csak funkcionális vagy eszközjellegű igényt, hogy átlépje a határokat diszciplínák és tevékenységek között és egy olyan, majdnem karizmatikus eszközzé váljon, amely észrevehetően lényeges az emberi élet minden területén”.13 4.1.2. Euripidésznél úgy jelenik meg a kánon, mint morális kérdés/mérték. De nem mint standard, ami egyformán érvényes mindenkire, hanem mint ami ugyan „közös minden emberben, de nem egyforma vagy kiszámítható működésében. […] Euripidész számára a morális kánon nem tűnik emberrel született adottságnak – egy biztos és csalhatatlan útmutatónak a jóhoz vagy rosszhoz –, amellyel egy adott férfi vagy nő megítéli bármely tapasztalatát. Minden egyes embernek megvan a saját (érték)ítélete, amiben biztos, de ez az (érték)ítélet csak annyira őszinte, mint amennyire azt lelke 12
Vö. „Polycletus made what artists call canon, or model statue, from which they draw their artistic proportions, as from a sort of standard. Such description has two effects. First, it lays the foundations for the idea of canons as a set of unsurpassable masterpieces to be studied not copied by all later practitioners in the field. Second, it suggests the transition of canon from a practical working blueprint to something like the Platonist`s Idea […] the canon becomes a seed rather than a scheme, a seed that potentially contains a whole universe of measurements and future creation .”, GORAK, i.m., 11. 13 „The canon began to exceed the demands of the merely functional or instrumental, to cross the boundaries of disciplines and activities and to become an almost charismatic vehicle perceive as relevant to every sphere of human life.”, GORAK, i.m., 12.
6
elfogadja. És mivel ez az (érték)ítélet rejtve marad a nyilvános vizsgálat vagy megértés előtt, az emberi viselkedés kifürkészhetetlennek tűnik, s nyilvánvaló magyarázat nélkül a nevetségesből barbárrá változhat.”14 4.1.3. Arisztotelész a Nikomakhoszi etikában egy olyan kánonfogalmat hirdet, „amely az emberi tapasztalat egy sokkal rugalmasabb és kevésbé b űntető módját szolgálja, mint egy abszolút törvény […] Arisztotelész a kánont olyan eszközzé változtatja, amely azok által az anyagok által formálódik, amelyeken dolgozik […] Kiemeli a kánon rugalmas, íratlan és alkalmazható tulajdonságait.” 15 4.2. „A mai köznyelvi használatban ’a kánon’ kifejezés főleg azoknak a szövegeknek a sorozatára utal, amelyet egy adott vallási közösség elfogad, mint Isten által számukra kinyilatkoztatott, állandó igazságok jegyzékét.”16 Vagyis a kánon, ebben a kontextusban, valamely egyház által Szentírásnak minősített (biblikus) szövegek összessége. A ’kánon’ irodalmi „használatának” bonyodalmai is leginkább
azokból a
párhuzamokból adódnak, amelyeket a vallási kánontól eredeztetnek. A 20. század végi irodalmi kánonvitákban is jól érzékelhetőek azok a pontok, amelyek a szó teológiai diskurzusból történő „kölcsönvételére” utalnak, mint például a kánon lezárása, illetve lezárhatatlansága, a hatalommal, intézménnyel, tekintéllyel való megalkotottsága stb. Mert a párhuzamok ellenére „az irodalmi – tehát világi – kánon nyilvánvalóan sohasem volt és nem is lehet olyan természetű, mint a végérvényesen rögzített vallási”17.
14
„[…] common to all human beings but by no means uniform or predictable in its operation [...] For Euripides, the moral canon does not seem learned so much as innate, a sure and infallible guide to the way, for good or for ill, a given man or woman will judge any experience. Each human being has a measure, to be sure; yet that measure will be only as straight as the soul it occupies. And because the measure remains hidden from the public scrutiny or understanding, human conduct may appear unfathomable, veering from the ridiculous to the barbarous without apparent explanation.”, GORAK, i.m., 15-16. 15 „[…] which will serve human experience in a more flexible, less punitive way than absolute law [...] Aristotle turns canon into an instrument which is itself shaped by the materials on which it works […] He emphasizes the flexible, unwritten, and adaptable properties of canon.”, GORAK, i.m., 17. 16 „In contemporary common usage, the phrase ‘the canon’ chiefly refers to the set of sacred texts a particular religious group accepts as permanently recording truth revealed to it by God.”, GORAK, i.m., 19. 17 FARKAS, Zsolt, Kánonvita és kultúrháború az Amerikai Egyesült Államokban = Uő., Most akkor, Filum Kiadó, Bp., 1998, 5-37, 7. 7
Gorak a ’kánon’ teológiai diskurzusba való kerülésének négy fontos következményét emeli ki: 4.2.1. A kánon alapvető tekintélye inkább isteni lesz, mint emberi, természetes vagy eszközjellegű. 4.2.2. A kánon sokkal többé válik, mint egy szabály vagy forma: totális narratíva lesz egy szent könyvben. 4.2.3. Ez a könyv egy zárt narratívává válik, tartalmazva egy visszahatóan kötelező gondviselésszerű cselekményt. 4.2.4. Ez a cselekmény irányítja a munka, a gondolat, a nyilvános- és magánélet minden aspektusát a vallási közösségben, és valójában ez lesz a mindennapi élet kanonizációjának alapja.18 4.3. A ’kánon’ történetének irodalmi szempontból talán leglényegesebb állomása, a szónak az irodalom(tudomány)ba kerülése. Kevés olyan dolog van, amelyben az irodalmi kánonnal „foglalkozók” egyetértenek. Ezek közül az egyik az, hogy azzal mindenki – ha más-más okok fölsorakoztatásával is – egyetért, hogy a szó a 18. században került az irodalmi használatba.19 A ’kánon’ irodalmi használatba kerülésének lehetséges okait megvizsgálva és összehasonlítva a 20. század végi kánonviták okaival, egy „fordított előjelű” párhuzam állítható föl. Mert a 18. századi történések és változások hasonlóságot mutatnak a 20. század végén bekövetkező „fordulatokkal”, de az irodalmi kánonra tett hatásuk „fordított”. Ugyanis a 20. század végi „események” a ’kánon’-t az irodalmi használatból való eltűn(tet)éssel „fenyegetik”.
18
Vö. „First, the ultimate authority for the canon becomes divine rather than human, natural or instrumental. Second, canon becomes far more than a rule or formula: it becomes a total narrative contained in a sacred book. Third, that book becomes a closed narrative containing a retrospectively binding providential plot. And fourth, the plot governs every aspect of work, thought, public and private life in the religious community; it becomes, in effect, the basis for the canonization of everyday life.” GORAK, i.m.,19-20. 19 Vö. FOKKEMA, Douwe, The Canon as an Instrument for Problem Solving = Sensus Communis, Contemporary Trends in Comparative Literature, szerk. REISZ, BOERNER, SCHOLZ, Gunter Narr, Verlag, Tübingen, 1986, 245-254, 248-249.; KENNER, Hugh, The making of the modernist canon = Chicago Review, 34. sz., 1983/5, 49-61, 49-55.; KERNAN, Alvin, Technology and Literature: Book Culture and Television Culture = Uő., The Death of Literature, Yale University Press, New Haven and London, 1990, 126-151, 130-140.; BLOOM, Harold, The Western Canon, The Book and School of the Ages, Macmillan, London, 1995 (1994), 20. (a továbbiakban: The Western Canon) 8
Melyek azok az okok tehát, amleyekre visszavezethető a ’kánon’ irodalomba kerülése a 18. században? 4.3.1. A könyvek, illetve nyomtatott kiadványok mennyiségének nagymértékű megnövekedése.20 4.3.2. A technikai és földrajzi fölfedezések hatása az emberi tudásra.21 4.3.3. Az „individuum” szerepének megváltozása a 18. századra. 22 Valamint szintén fontos lehet, hogy a „tizennyolcadik század végén és a tizenkilencedik század elején bevezették a szövegek fölötti tulajdonjogot, és szigorú szabályokat hoztak a szerzői jogokra, a szerző és a kiadó közötti viszonyra, az újrakiadás jogára, stb. vonatkozóan”23. 4.3.4. A nemzeti irodalom eszményének létrejötte.24 4.3.5. A kánon az irodalmi használatba nem mint a művészi alkotások értékének megállapítása, hanem mint a kritikus tevékenységének szankciója került.25 Az okok fölsorolása után az imént említett (fordított előjelű) párhuzamok talán nyilvánvalóvá váltak:
20
Vö. „The strong increase in book production – the production of cheaper books and on a larger scale – since the 18th century.”, FOKKEMA, The Canon as an Instrument for Problem Solving = Sensus Communis, Contemporary Trends in Comparative Literature, szerk. REISZ, BOERNER, SCHOLZ, Gunter Narr, Verlag, Tübingen, 1986, 245-254, 249.; „By the 18th century printed materials were so widespread [...]”, KERNAN, Alvin, Technology and Literature: Book Culture and Television Culture, = Uő., The Death of Literature, Yale University Press, New Haven and London, 1990, 126-151, 130. 21 Vö. „Again it is a drastic expansion of knowledge of the world and the discovery of unknown, traditional literatures outside Europa which changed the position of the existing canon.”, FOKKEMA, The Canon as an Instrument for Problem Solving = Sensus Communis, Contemporary Trends in Comparative Literature, szerk. REISZ, BOERNER, SCHOLZ, Gunter Narr, Verlag, Tübingen, 1986, 245-254, 248.; Ld. a technikai találmányok és azok hatásának részletes fölsorolását. KENNER, Hugh, The making of the modernist canon = Chicago Review, 34. sz., 1983/5, 49-61, 54-55.; 22 Vö. „A modern szubjektum genealógiájának fölvázolásával Foucault rávilágít, hogy a tarsadalomtudományokban az ‘indviduum’ központi szerepe viszonylag új fejlemény, amely a 17. és 18. század fordulóján azért alakult ki, mert szükségessé vált a valóság és benne az emberi jelöl ő helyének újfajta elrendezése és osztályozása.”, KISS, Attila, Miből lesz a szubjektum?, Posztszemiotikai bevezető = Pompeji, 1994/1-2, 169-176, 172.; FOUCAULT, Michel, The Order of Things: An Archeology of the Human Sciences, Tavistock, London, 1970. 23 FOUCAULT, Michel, Mi a szerző? = Világosság, 1981/ 7, 26-35, 30. 24 Vö. „Aligha feledhetjük, hogy a nemzeti irodalom eszménye csak a tizennyolcadik század második felében jött létre. Rousseau állította, hogy az irodalmi műnek az a föladata, hogy ‘megerősítse a nemzet jellemét’ (‘de renforcer le caractère national’).”, SZEGEDY-MASZÁK, Mihály, Merre tart az irodalom(tudomány)? = Alföld, 1996/2, 3-23, 14. 25 Vö. „[…] ‘canons’ sanction the activity of the critic rather than establish the value of a work of art.”, GORAK, i.m., 48 9
4.3.1.= A huszadik század végén is hihetetlen mértékben megnőtt egyrészt a könyvek és nyomtatott kiadványok, másrészt, elsősorban az Internet26 megjelenésével, az elektronikus „szövegek” mennyisége. Jelen esetben azonban ez a mennyiségi növekedés, főleg az elektronikus „szövegek” megjelenése, sokak szerint, az irodalmi kánon megsemmisüléséhez vezet(het). 4.3.2.= A huszadik század végén a technológiában zajló folyamatok, megintcsak elsősorban a számítógépes „szöveghasználat” lehetőségei (hipertextek27), szintén megkérdőjelezik az irodalmi kánon létjogosultságát. 4.3.3.= A szubjektum (poszt)szemiotikai fordulata valamint a szerző(ség) kérdése ingatta meg talán leginkább az általában szerzőközpontúnak tartott irodalmi kánon fogalmát. 4.3.4.= Az „információs vagy digitális forradalom” egyik következménye, a globalizáció, az elsősorban a nemzeti kánon eszméjére épülő irodalmi kánont tűnik „elgyengíteni”. 4.3.5.= A huszadik század végi kánonviták egyik fő okának a hatvanas években induló (irodalom)elméleti/kritikai fordulatot tartják, amely egyik központi „témája” az irodalmi kánon „érvénytelenítése”.
26
„Az Internet nem más, mint világméretekben összekapcsolt hálózatok rendszere. Mivel az Internetszolgáltató cégek által üzemeltetett hálózatokat valamilyen nagysebességű kapcsolat révén (kábel, fénykábel, műhold, stb.) összekötik egymással, ezért nevezik az Internetet sokszor a hálózatok hálózatának. Az Internet nem olyan újkelet ű, mint ahogy azt az utóbbi években történt berobbanásából gondolhatnánk. Kiindulásként a hatvanas évek hidegháborús stratégiája szolgált, amely olyan rendszer kiépítését igényelte, amely egy nukleáris csapás esetén is biztonságosan képes működni. Ennek nyomán épült ki egy olyan decentralizált katonai hálózat, amely bármely részének megsemmisülése esetén is a további központokkal és kapcsolati hálózatokkal is biztonságosan képes működni. A következő lépés e hálózati struktúra békeidőbeli alkalmazása volt tudományos-kutatási információk továbbítására, illetve a távoli számítógépek együttes használatára. Ilyen hálózatot építettek ki később a különböző egyetemek is, melyre egyre több tudományos, kormányzati és kulturális intézmény is rákapcsolódott. Az Internet ekkor még csak szöveges felületet nyújtott. Az Internet ily nagy mértékű általános, illetve kereskedelmi célú elterjedése annak köszönhető, hogy a ’90-es években a multimédiás alkalmazások az átlagos számítógépek számára természetessé váltak, s így kialakult az Internet ezen grafikus, multimédiás oldalak továbbítására alkalmas felülete is.”, BÁRTFAI, Barnabás, Hogyan használjam?, Minden, amit a számítógép kezeléséhez tudni kell, BBS-E Bt., Bp., 1999, 229. 27 „A hipertextet úgy definiálhatjuk, mint a számítógép használatának olyan módját, amelynek során a hagyományos írott szöveg lineáris, lehatárolt és rögzített tulajdonságain túlemelkedik.”, „We can define Hypertext as the use of the computer to transcend the linear, bounded and fixed qualities of the traditional written text.”, Hypertext and Literary Studies, szerk. DELANY, Paul, LANDOW, Geroge P., The MIT Press, Cambridge-London, 1991, 3.
10
(Mindezekről
a
’kánon’
irodal(o)m(tudomány)i
„használhatóságát”
megkérdőjelezni látszó okokról a dolgozat későbbi pontjaiban részletesen is lesz szó, most csak a (fordított előjelű) párhuzamok érzékeltetése miatt kerültek fölsorolásra.) 4.4. Még egy dolog van, amiben nagyjából egyetértenek a kánonról írók, s ami egyrészt a szó történetének tanulsága, másrészt pedig az irodalmi kánonvitáknak is lényeges eleme. Ez pedig az, hogy a kánonról mindig is, kisebb vagy nagyobb intenzitással, de viták folytak. Ha Jan Gorak könyvében figyelmesen végigkísérjük a ’kánon’ történetét, akkor láthatjuk, hogy soha nem volt olyan pillanat, amikor ne vitatkoztak volna a kánon jelentéséről, használatáról vagy a kánonba tartozóról és az abból kizártból. (A nem világi kánon ugyan (le)zárt, „de a zárt bibliai szövegkánon elfogadása nem jelent garanciát arra, hogy megegyezés lehet az interpretációjukról” 28.) Ez bizonyítani látszik Charles Altieri véleményét, mely szerint a kánon kérdése és a kánonviták mindig is „körben forgók” voltak és lesznek29. Tehát az irodalmi kánonról folyó 20. század végi viták nem új jelenségek, hanem (csak) folytatásai egy hosszú ideje tartó folyamatnak. 5. A Kánon, a kánon és/vagy kánonok
A ’kánon’, mint isteni kinyilatkoztatás föltételezése elvezet a kánonról való írás nehézségei közül a talán legproblematikusabbhoz. Ez pedig a kánon egyes és/vagy többes számú használata. Mert „ha a Kánon egyszerű, monisztikus, egyes számú fogalmából indulunk ki, akkor vagy valami igencsak kétséges és olcsó eredményhez jutunk, vagy pedig arra kényszerülünk, hogy továbbmenjünk, és módosítsuk, finomítsuk, átalakítsuk a kapott eredményt”30. Bezeczky Gábor továbbmenve és módosítva a kapott eredményt a következőket írja: „Ha kánon helyett kánonokat mondunk, ha egyes szám helyett többes számban fogalmazunk, akkor a pluralizálás egyben relativizálás is. Az egyedül érvényes 28
„Nor does acceptance of a closed canon of biblical texts guarantee consensus about their interpetation.”, GORAK, i.m., 36. 29 „The entire process is profoundly circular.”, ALTIERI, Charles, An Idea and Ideal of Literary Canon = Critical Inquiry, 1983/10, 37-60, 40. 30 KÁLMÁN, C. György, A kis népek kánonjainak vizsgálata, Néhány módszertani megjegyzés = Helikon, 1998/3, 251-260, 252. 11
kánon (továbbiakban: Kánon) hatalma határtalan. Ahogy nő a kánonok száma, hatalmuk úgy csökken [...] A Kánon személytelen: mögötte nem emberek vagy emberi intézmények állnak, hanem isteni kinyilatkoztatás […] A kánonok bizonyos vonásokban a Kánont imitálják, de egyszerre nem képesek minden jellemzőjét utánozni […] A Kánon hatalmának garanciája Isten, a kánonoké földi intézmények: egyházak, pártok, mozgalmak, egyetemek, akadémiák, folyóiratok, újságok, esetleg kormányok.” 31 Amint látható ezekben a megállapításokban, az egyes és többes szám mellett egy harmadik alak is szerepel, ez pedig a kánon nagy kezdőbetűs alakja: a Kánon. Azonban a kánon egyszerű Kánonra cserélése és kánonokkal való helyettesítése mintha a probléma túlzott leegyszerűsítése volna. Mert ha a kánont a Kánon váltja föl, akkor az egy adott helyen, időben, helyzetben valaki(k) által megnevezett, megalkotott és legitimált kánonra nem marad „név”. Hiszen az ilyen kánon nem lehet a Kánon (ami isteni kinyilatkoztatás, aminek garanciája Isten és hatalma határtalan), de mivel mégiscsak egy adott kánon, a kánonok használata szintén lehetetlen. Ez a bizonyos egy adott kánon azonban, megalkotója/megalkotói és elfogadói hite, meggyőződése és ideológiája szerint, a lehetséges kánonok közül az az egy, amelyik egy adott kontextusban „legjobban imitálja” a Kánont. S természetesen a legjobb imitáció kérdése – mivel egyrészt a Kánont senki nem ismer(het)i, másrészt pedig minden egyes kánonalkotó (csoport) hite, meggyőződése és ideológiája más – az egyes kánonok megalkotói között mindig vitákat vált ki. Ez nem azt jelenti, hogy az egyes kánonok teljes mértékben különböznének egymástól, hanem éppen ellenkezőleg. Kanonizációs eljárásaik gyakran hasonlóságot mutatnak és sok esetben a kanonikus vagy nem kanonikus kérdésekben is megegyeznek. Azonban olyan kánon, amely vitán fölül álló, nincsen.32 Ezért mindig kánonok vannak. Ezek a kánonok állandóan változnak, mozognak, egymást is befolyásolva, ami viszont mindig állandó és azonos bennük az a név: kánon.33 Ezért amikor kánonvitákról van szó, akkor ezek nem(csak) egy kánonnak, hanem több kánonnak a vitái. De egyrészt a név azonossága, másrészt pedig mert mindig 31
BEZECZKY, Gábor, Kánon és trópus = Helikon, 1998/3, 261-267, 261-262. Vö. „[…] most of us will agree that we have no unique literary canon that all readers in the world understand as absolute transcendent and beyond debate.”, BASSETT, Charles, The Canon Debate, http://www.colby.edu/colby.mag/issues/88~1/features/basset/index.htm 33 Vö. „Within the flux of canons the only principle of identity is the name canon.”, MYERS, D. G., The Bogey of the Canon = The Sewanee Review, 97. sz., 1989/tél, 611-621, 620. 32
12
a legjobb imitáció kérdése a tét, amely végül csak egy kánon lehet, a kánonok vitái a kánon vitái lesznek. Ezért amikor például az irodalmi kánonvitáról van szó, akkor nyilvánvaló, hogy ez a vita a kánonokról „szól”, a legjobb imitáció kialakulásáért/kialakításáért, amely a hitek, meggyőződések és idelológiák eltérései ellenére a legtöbbek által elfogadott lehet. Mert a legjobb imitáció áll legközelebb a Kánonhoz, amelynek megismerésére és/vagy megközelítésére minden kánonalkotó törekszik. Csakhogy a hitek, meggyőződések és ideológiai
(nézet)eltérések
leküzdése,
még
a
Kánon
megközelítésének
és
megismerésének (legfőbb) vágya ellenére is, szinte lehetetlennek tűnik. Így, bár a kánonról (mint legjobb imitáció) folyik a vita, mégis mindig csak kánonok vannak, még akkor is, ha egy adott kánon egy adott helyen, időben, helyzetben és kontextusban, bizonyos „támogatottsági” előnyre tesz szert.
Az
irodalmi
kánonnal
való
foglalkozás
nehézségei
közül
a
talán
legproblematikusabbak (irodalom-„rendszer” egésze, kapcsolata más „rendszerekkel”, definiálás, eredet és történet, egyes és többes szám) fölsorolása után bizonyára érzékelhetővé vált, hogy miért fontos a(z) „(a)hogyan” kérdése. A dolgozat írója úgy szeretne az irodalmi kánonról írni, illetve az irodalmi kánonnal foglalkozni, hogy ezeket a nehézségeket érzékeltesse és érintse, de ne próbálja őket megoldani. Ha ezeknek a nehézségeknek a megoldására törekedne, akkor egyrészt egy véget nem ér(het)ő, körben forgó vitába keveredne, másrészt pedig nagyon nehezen tudná elkerülni, hogy a jövendőmondás hibáját ne kövesse el (ld. később információs technológia hatása), se a múlt ingoványában ne vesszen el. Ugyanakkor nem szeretné a „kívül álló”, illetve „kívülről szemlélő” szerepét sem eljátszani. Minden szöveg szándéka szerint vagy annak ellenére, megmozdítja magát az irodalmi kánont vagy annak definíciós lehetőségeit. „Elég valószínű, hogy bármely rendszer kanonizált játéktára bizonyos idő eltelte után unottá kopik, hacsak nem kel birokra vele nem-kanonizált párja, s ezzel előáll a fenyegetettség réme, hogy emez
13
fölváltja azt. A kanonizált játéktár e nyomásnak engedni kénytelen, s szükségképpen megváltozik.”34 A 20. század végi kánonvitákban talán már nem is kérdés a kanonizált vagy nem kanonizált szövegek „győzelme” vagy „veresége”, hanem elfogadott az állandó változás, illetve „mozgásban levés” ténye. Ezért a kánonról író szándéka nem lehet „ennek” vagy „annak” a fölváltása, hanem inkább a szövegek állandó mozgásban tartása. A kánon legradikálisabb támadása is válhat olyan „nyomássá”, amely végül maga válik az „egyedüli kánononná”, az egyik hegemóniát fölváltva a másikkal 35. Mint ahogyan minden új kihívás olyan ortodoxszá válhat, mint az ortodoxia, amit bevádol36. A vita – különösképpen a kánonnal összekapcsolva – elsősorban valamifajta negatív történést konnotál, pedig a vita ezzel éppen ellenkezőleg, pozitív előjelű is lehet. Az is lehetséges, hogy az irodalmi kánon esetében „most éppen egy olyan ‘aranykort’ élünk át, amely a jövőben másokat visszatérésre fog fölszólítani. Azzal, hogy a jelenlegi irodalmi kánon állapota ‘arany’, nem azt akarom mondani, hogy mindenki harmóniában van. ‘Lapszéli’ szerzők és kritikusok nem mindig kapták azt a tiszteletet és dicséretet, amit munkájuk gyakran megérdemel, és a legtöbb vita még mindig a kirekesztés és belefoglalás körül forog, a megértés helyett. Azonban, ami véleményem szerint a mostani kánont az irodalom ‘aranykorává’ teszi, az az a dialógus, amely folyamatosan történik.”37 Ezért úgy szeretnék írni az irodalmi kánonról, hogy ebbe a folyamatosan történő dialógusba belépve lényeges kérdéseket tegyek föl, több lehetséges választ adva.
34
EVEN-ZOHAR, Itamar, A többrendszerűség elmélete = Helikon, 1995/4, 434-450, 441. Vö. „[…] some approaches to canon criticism result in one hegemony replacing another...”, SAUERBERG, Lars Ole, Versions of the Past – Visions of the Future, The Canonical in the Criticism of T. S. Eliot, F. R. Leavis, Northrop Frye and Harold Bloom, Macmillan Press Ltd., London, 1997 , 23. 36 Vö. „[…] new challenges emerge every day and have become as orthodox as the orthodoxy they indict.”, FISH, Stanley, No Bias, No Merit: The Case Against Blind Submission = Uő., Doing what comes naturally, Clarendon Press, Oxford, 1989,163-179, 178. 37 „[…] we are just now experiencing the ‘golden’ era which will, in the future, call others to return. In postulating that the state of the contemporary literary canon is ‘golden’, I do not mean to imply that everyone is in harmony. ‘Marginal’ authors and critics have not necessarily received the respect and praise that their work often deserves, and much debate still centers around exclusion and inclusion, instead of understanding. However, what, in my opinion, makes the contemporary canon a ‘golden’ period for literature is the dialogue that is ongoing.”, INMAN A., James, The Literary Canon Wars and the Creation of Atavism, http://www.bsc.nodak.edu./ENGLISH/WEBGEIST/inman.htm 35
14
I.
A 20. század végi amerikai és magyar kánonviták okai
„Ahány igazság, annyi szeretet.”38
Bevezetés
„Ha írásban mondok valamit, az mindig hipotézis, valamifajta provokáció, kihívás, hogy játsszanak vele, amit egy alapvető ellenállás, magáé a valóságé, vitatni fog. Ha a valóság teljesen egybeesik az ideállal, az a vég, akkor vége a játszmának.”39
A huszadik század utolsó harmadának egyik vitatott, ha nem legvitatottabb irodalomtudományi problémája a kánon, illetve a kánonképz(őd)és volt40, legalábbis az úgynevezett nyugati irodalomtudomány(ok)ban. Ennek egyik oka az, hogy a kánon az egész irodalom-„rendszert” áthatja, ezért az e „rendszerben” történő bármilyen változás, elmozdulás a kánont, illetve kánonképz(őd)ést kisebb vagy nagyobb mértékben, de befolyásolja. Az utóbbi évtizedekben az irodalom-„rendszerben” vitathatatlanul radikális változások történtek.41 De nemcsak az irodalom-„rendszerben”, hanem a társadalmi„rendszer” más „részrendszereiben” is gyökeres átrendeződések mentek végbe. S mivel az irodalmi kánonra a társadalmi-„rendszer” más „rendszerei” is többé vagy kevésbé, de 38
JÓZSEF, Attila, (Az Isten itt állt a hátam mögött) = József Attila minden verse és versfordítása, szerk. STOLL, Béla, Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1980, 460. 39 BAUDRILLARD, Jean, A képmutatás ellen = Magyar Lettre, 1998/ősz, 30. sz., 26-28, 28. 40 Vö. „Literary canon formation has been a much – perhaps the most – debated critical issue since the early 1970-s, […]”, SAUERBERG, i.m., 4.; „Szinte biztos, hogy az utóbbi évtizedek fő irodalomelméleti kérdésirányai, a recepciókutatás, a szociológiailag is érdekelt konstruktivizmus, a diskurzuselméletek vagy az irodalmi kommunikáció archeológiájának egyik döntő problémájává az irodalmi kánonképződés vált. Még ha explicit módon nem is mindig tárgyalják, azokból a koncepciókból, amelyeket e teóriák képviselnek, könnyen ‘kiolvasható’ az, hogy miként építhető rájuk a kanonizáció elmélete is. A kanonizáció minden bizonnyal ‘örök’ jelent őséggel bír az irodalmi folyamatok (ön)reflexiójában, hiszen – egyrészt – maga a befogadási folyamat is tartalmazza a kanonizáció mozzanatát […] másrészt – még a ‘naiv’ irodalmi recepció közösségi szintjén is működik a kánonképződés […]”, KULCSÁR-SZABÓ, Zoltán, Irodalom/történet(i)/kánon(ok) = Uő., Hagyomány és kontextus, Universitas Kiadó, Bp., 1998, 165-186, 165. 41 Vö. „[…] the discipline of literary studies has radically changed.”, The Canon in the Classroom, The Pedagogical Implications of Canon Revision in American Literature, szerk. John, ALBERTI, Garland Publishing, New York – London, 1995, ix. 15
hatást gyakorolnak, ezért a kánon irodalomtudományi középpontba kerülésének másik oka az e „rendszerekben” bekövetkezett szintén radikális átalakulások. Ezek a változások mind az irodalom-„rendszerben”, mind pedig a társadalom„részrendszereiben” az egyes nemzeteknél vagy országokban sajátos jelleggel, illetve különböző időben és intenzitással jelentkeztek. Így természetesen a kánon kérdése is más-más módon, időben és intenzitással vált az adott helyi irodalomtudományok (leg)vitatott(abb) témájává. 42 A huszadik század végének kánonvitái az Amerika Egyesült Államokban kezdődtek a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején, de a nemzetközi irodalmi csoportok nagyon hamar bekapcsolódtak ezekbe a folyamatokba.43 Hogy a kánonvita az egyes helyeken mikor, milyen módon és intenzitással zajlott/zajlik, annak az adott ország vagy nemzet irodalmi, társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és technológiai állapota a meghatározója. Nemcsak a kezdetek „vezetnek” az Egyesült Államokba, hanem „a nyolcvanas évek amerikai kánonvitája paradigmája lehet bármelyik kánonvitának, mivel tartalmazza csaknem az összes ismétlődő elemet”.44 Természetesen ezeknek az „ismétlődő elemeknek” a fontossága és befolyásoló ereje az egyes kánonvitákban nagyon eltérő lehet, de jelenlétük csaknem mindegyikben fölfedezhető. A kánonviták „motívumai” közül a talán leghasonlóbb a vitákat elindító
és
befolyásoló okok. Ezt és az amerikai vita paradigmatikus szerepét látszik bizonyítani, hogy az Amerikában zajló folyamatok vizsgálata során az okok olyan modellje jön létre, amelynek segítségével más kánonviták, így a magyar kánonvita, okainak szerkezeti váza 42
Vö. „I pointed already out the national differences in dealing with the traditional canons. In France the respect for the literary canon may be stronger than in England or Germany, but in England and Germany it is certainly stronger than in the Netherlands or Flanders.”, FOKKEMA, Douwe, The Canon as an Instrument for Problem Solving, = Sensus Communis, Contemporary Trends in Comparative Literature, szerk. REISZ, BOERNER, SCHOLZ, Gunter Narr, Verlag, Tübingen, 1986, 245-254, 245.; „The English view of the canon is, in comparison, more relaxed […] In Britain there seems to be a high degree of unanimity that there is such a thing as an accepted canon of great works, a tradition which in poetry as well as in fiction is firmly anchored in a realistic approach in the verbal arts [...] Of course demands for slanting the perspective of the canon are heard from time to time in contemporary English letters as well.”, SAUERBERG, i.m., 21. 43 Vö. „[…] beginning in the USA, but with the international critical community soon catching up.”, SAUERBERG, i.m., 4. 44 „[…] the American canon debate of the 1980-s is paradigmatic of any canon debate, as it has in it most of the recurring elements.”, SAUERBERG, i.m., 2.
16
is megrajzolható. Ezek az okok megnevezhetők és pontokba rendezhetők, de el nem különíthetők. Nem lehet egyik okot sem a másik(ok) nélkül vizsgálni, mert egymással állandó kölcsönhatásban és kapcsolatban állnak. Gyakran az egyik egy, vagy több másiknak a következménye. Az irodalmi kánonviták okainak, az imént említett két okkal (az irodalom- és más társadalmi-„rendszerekben” bekövetkezett radikális változások) megfeleltethetően, leggyakrabban két „oldalát” különböztetik meg. Az egyik a „filozófiai/elméleti/kritikai”, a másik pedig a társadalmi/politikai/gazdasági „oldal”. Jan Gorak és Lars Ole Sauerberg az amerikai kánonvitáknak három okát nevezi 45
meg . Mind a Gorak, mind pedig a Sauerberg által megnevezett három okból kettő egyezik a fönti két „oldallal”. Gorak két fő oka közül az egyik, azoknak az „elméleti” munkáknak a hatása, amelyek nagymértékben megváltoztatták a jelentés- és érték„rendszereket” a humán tudományokban. A másik a szociológiainak nevezett, amely Gorak szerint a kritikát egy öntudatosabb irányba mozdította, mivel megnőtt az érdeklődés az olyan fogalmak iránt, mint érték, kultúra és tradíció, valamint fölmerült az
45
Vö. „[…] three main lines of descent have shaped the current debate. First, there is the long tradition of adversarial or oppositional criticism […] Literary criticism has always attracted malcontents [...] who hope, often with good cause, that their marginalized positions will some day come into favour. A second crucial influence is the self-conscious, metacritical concern with the nature of signifying and validating systems in the humanities which lies behind such seminal works as Roland Barthes’s The Elements of Semiology (1964), Jacques Derrida’s Of Grammatology (1967), Michel Foucault’s The Archeology of Knowledge (1969). Louise Althusser’s ‘Ideology and Ideological State Apparatuses’ in Lenin and Philosophy (1971), Hayden White’s Metahistory (1973), and Clifford Geertz’s The Interpretation of Cultures (1973). All these works cleared the way for literary criticism to examine its own instruments for the transmission and production of value. A third influence, sociology, has also pushed contemporary criticism in a more self-conscious direction. The postwar years have seen professors of English increasingly eager to subjects such terms as ‘values’, ‘culture’ and ‘tradition’ to sociological analysis and to build social and political bridges between values texts and their original audiences.”, GORAK, i.m., 224.; (Ennél a lábjegyzetnél – mivel ebben talán jól érzékelhető – szeretném fölhívni a figyelmet arra, hogy az angol nyelvű irodalomtudományos diskurzusban a ’kritika’ (’criticism’), illetve ’kritikus’ (’critic’) szavak eltérően a magyar használattól, nemcsak a magyar diskurzusban elfogadott jelentés ű ’kritikust’, illetve ’kritikát’ jelöli, hanem nagyon gyakran (általában) az ’irodalomtudományt’ (’irodalomelméletet’), illetve ’irodalomtudóst’ is.) „[…] on the political side, there is a rising demand for the recognition of the many ethnic groups making up the population of the nation, going right against the grain of the official melting-pot ideology. On the philosophical/theorethical/critical side there is a growing interest in stances of approach that imply the undermining or negation of unity as the characteristic of literary texts and the values systems of which they have usually been taken to be the verbal manifestation. This political theoretical challenge to a world view based on unity has been enhanced by and is in turn enhancing what is going on in the field of information technology. It can be argued that canon-defenders, canon-attackers and canon-innovators alike all are late for a train which has left the station a long time ago. In an age when the electronic media have consolidated themselves not just as incredibly fast vehicles of communication, but also – and rather significantly – have established completely new agendas for interhuman relationships in areas to do with material as well as 17
igény arra, hogy társadalmi és politikai kapcsolatot keressenek az értékes szövegek és azok eredeti közönsége között. Sauerberg két „oldala” pedig a „politikai” (mely szerint megnövekedett igény van arra, hogy elismerjék a nemzetet alkotó sokféle etnikai csoportot, amelyek nyíltan szembefordulnak a hivatalos ideológiával) és a „filozófiai/elméleti/kritikai” (mely nagyjából azonos Gorak elméleti okával). A most következő fejezetben e két „oldal mentén” („filozófiai/elméleti/kritikai” és társadalmi/politikai/gazdasági) szeretném az amerikai és magyar kánonviták okait ismertetni, illetve ezeknek az okoknak az egyezéseit és eltéréseit érzékeltetni. Mielőtt azonban erre rátérnék, szeretnék Sauerberg okaihoz visszatérni. Sauerberg a kánonviták okainak tárgyalása során a fönti két „oldal” mellett megnevez egy harmadik okot, amely nem más, mint az információs technológiában zajló folyamatok: „Bizonyítható, hogy a kánon-védők, kánon-támadók és kánon-újítók mindegyike egyformán lekéste azt a vonatot, amelyik már rég elhagyta az állomást. Egy olyan korban, amelyben az elektronikus média állandósította magát nemcsak mint a kommunikáció hihetetlenül gyors eszközei, de szintén – és inkább szignifikánsan – megalapozták az emberek közötti kapcsolatok teljesen új napirendjét úgy az anyagi, mint a nem anyagi életfeltételekben, a ‘régi standardok’ mint az irodalmi kánon, és persze az irodalom, ahogyan az általában definiált, radikális újravizsgálatot követelnek.”
I. 1. Információs technológia
„Az ókori munkafogalmakat a computer-forradalom meg fogja semmisíteni.”46
Ma az információ elsősorban digitális formában létezik. A digitális információs kód bináris számjegyek sorozatából áll. 1-ek vagy 0-ák, s ez alapvetően dichotomikus. immaterial life conditions, ‘old standards’ like the literary canon, indeed literature as usually defined, have come in for radical re-examination.”, SAUERBERG, i.m., 180. 46 HATÁR, Győző, Interjú, Duna Televízió, 1999. november 13. 19.30 órakor. 18
Bármikor az időben, a jel vagy be vagy ki van kapcsolva. 1 vagy 0, és soha nem valahol közötte. Meglehet, hogy kicsit nyersen fogalmazva, de a digitális média mindig dualisztikus állapotban működik. Ez nemcsak a digitális információ működésének „természetes” állapota, hanem az úgynevezett „digitális vagy információs forradalom” (el)fogadtatásának, illetve az ahhoz való attitűdnek is a szimbóluma. 1 vagy 0. Igen vagy nem, de soha közötte. „Sokan azt gondolják, hogy a 20. század végének legnagyobb áttörése a kommunikáció fölgyorsulása: számítógépek, Internet, mobiltelefonok, műholdak, parabolaantennák”47, stb. „Információ zúdul ránk, minden pillanatban és folyamatosan. Amint egy információ megjelenik, az nagyon gyorsan helyettesítődik egy még újabb információval.”48 S a mai számítógépes világban az információ tudás, a tudás pedig hatalom. „A nap mint nap ránk zúduló új tények mennyisége oly mértékben megnőtt, hogy ma talán nincs is ember, aki képes lenne akár csak egyetlen tudományág egyes új ismereteit kompetensen áttekinteni, a társadalomról a tudásról, mint egészről nem is szólva. Többé kevésbé mindnyájan rögtönzünk, hiábavalóan kergetve mindazt, ami egyre inkább távolodik tőlünk.”49 Szeretnénk megtudni, hogy milyen lesz a „digitális jövő”. Szeretnénk tudni, hogyan fogja megváltoztatni a számítógép a munkát, a tanulást, a kommunikációt és a szórakozást. Legtöbbünk jövője attól függ, hogy mennyire vagyunk képesek átlátni a média homályos tükrén. A jövendőmondás azonban mindig „veszélyes”. Ma az egyetlen biztos jövendölés csak az, hogy föltehetőleg már 2010-ben a legtöbb, ha nem mindegyik jóslatról kiderül, hogy „rossz” volt.50 Például a technológia csodáinak hívei a hetvenes években 2000-re 47
BENVENUTO, Sergio, Boldogság-pirulák = Magyar Lettre, 1999/tavasz, 81. (Azonban a folytatás a következő: „De az elektronikus forradalom semmiség ahhoz képest, ami a biotechnológia szféráiban készül,
elsősorban a genetika és idegsebészet terén.”) 48 „Information pours upon us, instantaneously and continuously. As soon as information is acquired, it is very rapidly replaced by still newer information.”, McLUHAN, Marshall, QUENTIN, Fiore, The Medium is the Message, Bantman Books, New York, 1967, 63. 49 GYULAI, Csaba, Pikkelyek a posztmodern kelgyóról avagy gondolatok a kilencvenes évek fiatal prózairodalmáról különös tekintettel Ficsku Pálra = Új Holnap, 1998/szeptember, 30-47, 44. 50 Vö. „The only safe prediction is that by 2010 many, perhaps all, of the predictions made this year will already have been proved wrong.”, Reflections on the 20th century, The Economist, szeptember 11-17, 1999, 8.
19
már emberekkel teli, „élő” űrbázisokat jövendöltek,
Mars-utazásokkal és Hold-
gyalogtúrákkal, ami most már bizonyosan nem teljesedett be. Vagy „a nyolcvanas évek komoly félelme: nevezetesen, hogy a PC51 drámaian túltechnicizálja az iskolát, nem vált valóra. A PC egész egyszerűen túl drága volt ahhoz, hogy valóban teljes mértékben átalakítsa a tudás csatornáit. A nagy fenyegetés, nevezetesen a személyiség/személyesség átalakulása, illeve eltűnése, úgymond computerizálódása […] egész egyszerűen nem történt meg.”52 Ugyanakkor a technológia teljesítményeiben kevésbé hívők elképzeléseit messze túlhaladta például a századvégre bekövetkezett computerizáció elterjedésének aránya. A kilencvenes években aztán a futorológiai jellegű kijelentésekkel sokan „óvatosabbak” lettek. Pedig a kísértés óriási a technológiában feltétel nélkül hívők és a „digitális vagy információs forradalom” eseményeit kétkedéssel figyelő szkeptikusok számára egyaránt. Mert az érvek és ellenérvek végtelen hálójában egyelőre bármilyen következtetés lehetséges, bármilyen irányban. Abban azonban mindkét oldal egyetért, hogy a változás, amelyet a „digitális vagy információs forradalom” okoz a társadalomban, a gazdaságban, a kultúrában és az emberek mindennapi életében, radikális.53
De melyek „e
forradalomnak” azok az elemei, amelyek a radikális változást előidézik? És ezek az elemek, illetve változások milyen hatással vannak az irodalomra, illetve az irodalmi kánonra?54 Először is a mikrochippek teljesítőképessége minden tizennyolc hónapban megduplázódik. Ez a nem szakemberek számára beláthatatlan és fölfoghatatlan teljesítmény növekedést jelent. Amit a nem „beavatottak” ennek következtében tapasztalnak az az, hogy hihetetlen gyorsasággal jelennek meg újabbnál újabb „technikai eszközök”, amelyek ámulatba ejtő sebességgel képesek az információt földolgozni és továbbítani. Valamint, az ennek következtében történő állandó „(le)cserélődés” miatt, 51
Personal Computer = személyi számítógép GYÖRGY, Péter, Iskola a határon, Www.abc.edu versus www.abc.com = Uő., Digitális éden, Magvető, Bp., 1998, 205-217, 210. 53 Vö. „Yet the implication that rapid change is a new phenomenon is again misleading. If you measure the time it takes for technology to become widely diffused, today`s experience does not seem unusual. Take the car. […]”, Reflections on the 20th century, The Economist, szeptember 11-17, 1999, 41. 54 Természetesen mivel egyrészt a „digitális vagy infromációs forradalom” szakirodalma szintén „áttekinthetetlen”, másrészt pedig nem (lehet) célom ennek a témának az alapos kifejtése, ezért csak azokat a területeket próbálom meg érinteni, amelyek a 20. század végi irodalmi kánonvitákról írva elengedhetetlenül szükségesek. 52
20
ezek a technikai eszközök egyre olcsóbbá válnak, és egyre nagyobb tömegek jutnak hozzájuk. Másodszor
a
föntiekből
következik,
hogy
a
(személyi)
számítógépek
használatának aránya, leginkább a kilencvenes években, nagyon nagy mértékben megemelkedett. Természetesen a világ különböző részein ez az arány szignifikáns eltérést mutat. A technológiában zajló folyamatok egyik negatív oldala lehet, hogy „földrajzi” aránytalanságaik miatt tovább növelik a szakadékot az úgynevezett fejlett nyugati demokráciák és a gazdaságilag le/elmaradott(abb) térségek között, valamint a „centrum” és „periféria” közötti „vonalat” megerősítik és a harmadik világot behozhatatlan lemaradásra ítélik. Harmadszor ez az aránynövekedés nemcsak a számítógépek, hanem más kommunikációs eszközök
esetében is fönnáll. Például a mobiltelefonok hihetetlen
gyorsaságú elterjedése. De nem maradnak érintetlenül a mára „régi” médiumok sem. A digitális televízió többszász csatorna közvetítésére alkalmas és lehetővé teszi a más médiummal való interaktív kapcsolattartást. S lehetne még folytatni. Bizonyára e folyamat minden említett és nem említett eleme valamilyen módon érinti és befolyásolja az irodalom- és kánonmozgásokat, de a számítógép használati lehetőségei közül van egy, amely nagymértékben befolyásolja egyrészt a kánonvitákat, másrészt pedig az irodalom(tanítás) „túlélési”55 esélyeit. Ez pedig az Internet. A számítógéppel kapcsolatban talán semmi sem kavar föl olyan indulatokat, mint az Internet kérdése. Az Internet „tömegessé válása” során számos „megítélési szinten” ment keresztül. Kezdetben az egyik oldalon a feltétel nélkül elfogadó és abszolút lelkes hívek álltak, akik az Internetet, mint fölszabadító és teljes szabadságot adó, hatalom (vagy középpont) nélküli területnek tekintették. A másik oldalon pedig azok, akik egyre nagyobb aggodalommal figyelték az Internet tér(időel)hódítását, mondván, hogy az Internet egyrészt elveszi az időt a „tényleges” tanulástól és szórakozástól, másrészt pedig minden propaganda ellenére – mely legtöbbször úgy „reklámozza” az „Internet-böngészést”, mint a tanulás könnyű és
55
Vö. „I do not believe that literary studies as such have a future […]”, BLOOM, Harold, The Western Canon, 519. 21
élvezetes formája –, az éppen ellenkezőleg az „agy(át)mosás” egyik legrafináltabb formája. Aztán az egyik csoportnál a lelkesedés, a másiknál pedig a szkepszis hagyott alább. Lassan kiderült, hogy az Interneten sem lehet egyrészt névtelenül eltűnni, másrészt pedig korántsem áramlik az információ olyan teljes szabadságban, mint ahogyan azt gondolták, hiszen bármikor, bárhonnan, bármilyen „oldalt” el lehet tűntetni. De a szkeptikusok is megérezték az Internetben rejlő lehetőségeket. A századfordulón talán mintha a két tábor között egyfajta kompromisszum alakult volna ki. Mintha egyetérteni látszanának abban, hogy az Internet jelenlegi formájában (illetve lassúságában) valóban nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, de teljes elutasítása is végzetes hiba lenne. Azonban ha a technológia olyan arányú teljesítmény növekedések létrehozására lesz képes, mint ahogyan azt ma gondolják, akkor az Internet olyan gyors, s majd lassan „észrevétlen”, s talán majdnem ugyanolyan fontos eszköz lehet az emberek otthonában, mint például egy villanykapcsoló. Valahová belépve természetesen nem a fény, de az információ, vagy csak valamilyen hiány föloldására egyszerűen egy gombnyomással bekapcsolható lesz, s másodperceken belül megjelenik a hiányzó információ vagy például egy hiányzó valaki/valami, aki/ami földrajzilag éppen a világ másik végén van. Ma lehetetlen megítélni, hogy vajon végül melyik „jóslat” lesz „rossz” 2010-ben, vagy annál sokkal hamarabb, de annyi bizonyos, hogy lehet szeretni vagy nem szeretni az Internetet, csak nem tudomásul venni nem lehet. Az Internet azonban addig is óriási sebességgel és intenzitással terjeszkedik, de itt is meg kell említeni a földrajzi különbségeket. A vitathatatlanul élen járó ország az Amerikai Egyesült Államok, ahol több tíz millió embernek van „hozzáférhetőségi” lehetősége, és havonta körülbelül nyolc százalékkal nő ez a szám, amit bizonyára az is elősegít, hogy a szolgáltatás teljesen ingyenes. Magyarországon ezzel szemben, a társadalomban tapasztalható óriási gazdasági és kulturális szakadékok megléte mellett, az Internet térhódításának egyelőre a talán legnagyobb akadálya az éppen a magas, nem szolgáltatási, hanem telefondíjak.56 56
Ennek következtében az Internet, illetve hipertext hatása az irodalomra, illetve az irodalmi kánonra Magyarországon talán még nem érzékelhető olyan intenzitással, mint az Egyesült Államokban (vagy a nyugat-európai országokban), annak ellenére, hogy egyre többen ismerik föl Magyarországon is az 22
Az Internethez kapcsolódóan néhány nagyon fontos dolog van, ami az irodalom, illetve az irodalmi kánon és kánonviták kérdésében döntő szerepet játszik. Az irodalommal kapcsolatban, a legkritikusabb kérdés az, hogy az egyre „digitalizálódó” világban vajon fognak-e majd még egyáltalán (könyvet) olvasni? Az olvasás föl tudja-e venni a versenyt a képpel? A kánonnal szemben, a fönti nem elhanyagolható szemponton kívül, az Internet és hipertext legnagyobb kihívásai a következők: 1. a hipertext, amely eltüntet(het)i(?) a kanonikus és nem kanonikus szövegek közötti határokat; 2. a szerző(ség) kérdése, mert az Inerneten soha nem „biztos” a szerző; 3. elmosódhat (az irodalom/tudomány/ban is) „szakma” és „nem szakma” határvonala, mert „bárki hozzáférhet” és publikálhat; 4. az Interneten használt nyelv, amely egyre inkább úgy tűnik az angol lesz. S még egy dolog van, amit meg kell említeni az irodalom és a „digitális vagy információs forradalom” kapcsolatában, s ez nem más, mint az írott anyagok kiadásának és megőrzésének kérdése. Vagyis, hogy lesznek-e majd egyáltalán (papír) könyvek, vagy minden írás digitális formában lesz kiadva és tárolva? Ennek a megjövendölése szintén lehetetlen egyelőre. Mindkét lehetőség mellett és ellen egyformán lehet érveket fölsorakoztatni. Például az elektronikus kiadás és megőrzés ellen irányuló vádak egyike az, hogy jelenleg nincs olyan képernyő, amely megközelítené a papírról történő olvasás módját. De ma már „tucatnyi vállalat a világ minden részén fejleszt egy anyagot, amely rendelkezne a hagyományos papír minden előnyös tulajdonságával a legnagyobb hátránya nélkül, mármint, hogy nem lehet könnyen újrahasználni.”57 Az elektronikus könyvek pedig már ma is forgalomban vannak. Azonban, ami miatt még a digitális technológia leglelkesebb hívei sem tudják „megölni a papírt”, az a tartósság kérdése.
információs technológiai eszközök terjedésének „irodalmi” következményeit. Éppen ezért, valamint, mert az Internet bizonyára Magyarországon is rövid id őn belül egyre több és több ember számára lesz elérhet ő, a dolgozatban az Internet és hipertext irodalomra és irodalmi kánonra tett hatásait vizsgálva (ld. kés őbb) erre az eltérésre nem térek ki. 57 „A dozen companies around the world are developing a material that is supposed to have all the advantages of traditional paper without its biggest drawback – that you cannot easily reuse it.”, Showing off, The Economist, október 30 – november 5, 1999, 127-128, 127. 23
Mert míg az atomok hajlamosak kitartani, addig az elektronikus jelek elt űnnek. És ezt a problémát a technológia előreheladása sem tudja megoldani.58 Amint látható az eletkronikus, vagy információs, vagy média, vagy posztmodern korban az egyetlen biztos dolog a bizonytalanság. A bizonytalanság érzése pedig arra készteti a bizonytalankodót, hogy a boldogabb múltban keressen bizonyosságot, és a nosztalgiában próbálja megtalálni önmagát. Keresi a Word Wide Web59-en elvesztett nyelvi, kulturális, nemzeti identitását, de mivel nem találja, s nagyon nem is tudja, hogy mit is keres valójában, multikulturálissá lesz a globalizáció föltartóztathatatlan hullámában. Mert az „információs vagy digitális forradalom” „egyik alapvető tulajdonsága a radikális globalitás […], amely a legkülönbözőbb hálózatok révén alakul-alakult ki, s amely olyan intellektuális-pénzügyi-technológiai hatalmat jelent, amilyennek a jelentkezésére a modern kapitalizmus kialakulása óta nem volt példa. A radikális globalitás eredményeként kialakulóban van egy, a technológiai dominancia birtoklásával is összefüggő elit struktúra, amely folyamatosan marginalizálja mindazokat a lokális társadalmakat, illetve technológiai kultúrákat, amelyek vagy nem alakalmasak vagy nem képesek a ‘becsatlakozásra’”.60 A globalizáció megítélése is ugyanolyan ambivalens és indulatokat kiváltó, mint az „információs vagy digitális forradalomé”, vagy az Internetné. Fredric Jameson például a globalizáció veszélyére figyelmeztet, amikor arra hívja föl a figyelmet, „hogy ez a globális, mégis amerikai posztmodern kultúra az egész világ fölötti amerikai katonai és gazdasági erőfölény újabb hullámának a belső és szuperstrukturális kifejeződése: ebben az értelemben – ahogy az egész osztálytörténelem során – a kultúra talapzatát vér, gyötrelem, halál és terror alkotja.”61 De a másik oldalon elhárítható a veszély érzete 58
Vö. „even the most ambitious champions of digital technology still do not think they can kill ordinary paper. […] the problem is durability. Atoms tend to persist, but electronic signals disappear. This problem cannot be solved by technological progress.”, Bad news for trees, The Economist, december 19 – január 1, 1999, 151-154, 154. 59 Word Wide Web = WWW, (Világ Széles Háló) Az Internet szöveges, grafikus, multimédiás felületet nyújtó információs szolgáltatása. 60 GYÖRGY, Péter, Az információs forradalom társadalmi hatásai = Uő., Digitális éden, Magvető, Budapest, 1998, 195-203, 196. 61 „[…] this whole global, yet American, postmodern culture is the internal and superstructural expression of a whole new wave of American military and economic domination throughout the world: in this sense, as throughout class history, the underside of culture is blood, torture, death, and terror.”, JAMESON, Fredric, The Cultural Logic of Late Capitalism = Uő., Postmodernism, or, The Cultural Logic of Late 24
mondván, hogy a globalizációs folyamatnak is meglesznek a határai, hiszen ha egy rendszer kapitalizálódik, fölhalmozódik és a végsőkig strukturálódik, a rendszer törékennyé válik, olyan mértékben sebezhetővé, amilyen mértékben konszolidálódik. A túlintegrált rendszerek saját bukásukat is előlegezik.62 Mint eddig már többször, a globalizáció esetében is, a jövendőmondás „veszélyével” kell szembenézni, s ez újra egy egyelőre eldönthetetlen kérdés. Az azonban bizonyosnak tűnik, hogy „az történik, hogy minél hatalmasabbnak látszik egy mindinkább tökéletes rendszer vagy logika […], az olvasó annál gyengébbnek érzi magát”63.
I. 2. Bizonytalanság
„Az akadémikus életben, a kánonokban, a kurzusok jellegét meghatározó értelmezési eljárásokban forradalomszerű változások játszódtak le az utóbbi húsz évben, bár továbbra is vannak és még sokáig lesznek olyanok, akik […] számára bizonyos szerzők nevei jelentik a biztonság, az értékek, tehát a megkövült, könnyen uralható jelentések garanciáját.”64
Harold Bloom A nyugati kánon című könyvében a huszadik századot a Kaotikus kornak nevezi.65 Ennek a kaotikusságnak az egyik oka az emberek elbizonytalanodása az életük csaknem minden területén. Elsősorban pedig azoknak az értékeknek az elvesztése, amelyek addig valamifajta biztos pontot nyújtottak a világban való tájékozódáshoz. Capitalism, Verso, London – New York, 1996, (1991), 1-54, 5. ford. VASTYÁN, Rita = Testes Könyv I., Dekon-KÖNYVek, ICTUS és JATE Irodalomelméleti Csoport, Szeged, 1996, 417. 62 Vö. BAUDRILLARD, Jean, Víruselmélet = Új Symposion, 1991/4-5, 2-4. 63 „What happens is that the more powerful the vision of some increasingly total system or logic […] the more powerless the reader comes to feel.”, JAMESON, Fredric, The Cultural Logic of Late Capitalism = Uő., Postmodernism, or, The Cultural Logic of Late Capitalism, Verso, London – New York, 1996 (1991), 1-54, 5. ford. VASTYÁN, Rita = Testes Könyv I., Dekon-KÖNYVek, ICTUS és JATE Irodalomelméleti Csoport, Szeged, 1996, 417. 64 KISS, Attila Atilla, A szerző teve = A szerző neve, Dekonferencia IV., deKON-KÖNYVEK, Ictus, Szeged, 1998, 10-24, 22. 65 Vö. „[…] our century […] cannot be better characterized than as Chaotic.”, BLOOM, Harold, The Western Canon, 2. 25
A huszadik század végét (vagy utolsó harmadát) pedig a posztmodern jelz ővel szokták leírni. Hogy a posztmodern mit jelent? Tulajdonképpen ezt „minden(ki)re ráhuzták már, használhatatlanná tágítva a fogalom jelentését”.66 De „a nyelvhasználat ökönomikus: nem tart benn a szótárban huzamos ideig fölösleges szavakat. Talán éppen arra az új kulturális szituációra használják, amelyet nem lehet többé leírni azonos értékeket képviselő tartós közösségek, masszív kulturális alakzatok, stílusok, izmusok együtteseként vagy egymásutánjaként, egyenesvonalú hagyománytörténetként, amely éppen a nagyon különböző világok, tradíciók, kódok egymásba omlásáról tudósít.”67 „Gyerekkor, kamaszkor, anyaság, apaság, szex, család, munka, karrier, de még a halál is – mind megváltoztatják értelmüket, szerepüket és jelentőségüket.”68 „A 19. század koherenciájának és egyértelműségének vége, és az inkoherencia és ambiguitás új világa, egy megadott értelem és cél nélküli, adott erkölcsi tekintély nélküli világ van kialakulóban.”69 „Az emberiség elveszteni látszik a fejét, pontosabban a feje nincs többé összehangolva a testével. Hogyan találhatna rá újra a megfelelő iránytűre, hogy eligazodjék egy olyan modernitásban, amely bonyolultságának hullámaival mindenfelől átcsap a feje fölött.”70 „Az ‘időnek’ vége, a ‘tér’ eltűnt.”71* Ennek a „már semmi sem biztos”72 állapotnak az egyik oka (főleg a kilencvenes években) az előző pontban tárgyalt „információs vagy digitális forradalom”. Ez a „digitális” kor nagyon izgalmas, de ugyanakkor ijesztő is, mert egyre nehezebb átlátni a média tükrén, hogy elképzelésünk legyen sorsunkról. Az információ áramlás egyre növekvő és egyre elviselhetetlenebb „nyomása” Magyarországon még erőteljesebben érzékelhető, ami az emberek bizonytalanság-érzését még intenzívebbé teszi. Mert amíg az Egyesült Államokban (és a nyugat európai 66
FARKAS, Zsolt, A paradigmák szétszóródása, És egy (?) átváltozott átváltozás felé = Alföld, 1996/2, 7074, 74. 67 FARKAS, Zsolt, A paradigmák szétszóródása, És egy (?) átváltozott átváltozás felé = Alföld, 1996/2, 7074, 74. 68 ROSENBERG, Gören, Ezredforduló = Magyar Lettre, 1999/tavasz, 1-3, 1. 69 ROSENBERG, Gören, Ezredforduló = Magyar Lettre, 1999/tavasz, 1-3, 1. 70 GUATTARI, Félix, Ökozófia = Magyar Lettre, 1998/ősz, 24-25, 24. 71 „‘Time’ has ceased, ‘space’ has vanished.”, McLUHAN, Marshall, QUENTIN, Fiore, The Medium is the Message, Bantman Books, New York, 1967, 63. *Ezt a fejezetet szándékosan állítottam össze csak idézetekb ől. Ezzel az volt a célom, hogy érzékeltessem és nyomatákosabbá tegyem azt, hogy a bizonytalanság milyen meghatározó és ismétl ődő motívum a huszadik század végi írásokban (is). 72 GUATTARI, Félix, Ökozófia = Magyar Lettre, 1998/ősz, 24-25, 24. 26
országokban) ez a folyamat egyfajta fokozatosággal zajlott/lik, addig Magyarországra 1989-ben egyszerre zúdult rá a demokrácia, a kapitalizmus és az információ kora. Az információval pedig meg kell tanulni élni és bánni. Ez a tanulási folyamat óriási gazdasági és generációs szakadékokat hozott létre, amelyek a századfordulóra még inkább elmélyültek. A legbizonytalanabb helyzetbe az az „idősebb” generáció került, amely egy életen át mindig „ugyanazt” csinálta, és már képtelen váltani, pedig még munkavállaló lehetne. Szintén erős a bizonytalanság abban a „közép” generációban, amely ugyan képes alkalmazkodni, de nincs meg a tudása ahhoz, hogy fölvegye a versenyt a munkaerőpiacon azzal a „fiatal” generációval, amelynek az elmúlt tíz évben már lehetősége volt azokat az ismereket elsajátítani (például, több nyelv, több szakma vagy diploma, számítógép kezelése), amelyek alkalmassá teszik a megváltozott és fölgyorsult (munkaerő)piaci viszonyokhoz való gyors alkalmazkodásra. „Gyakran megtörténik egy változás vagy küzdelem korszaka után, hogy az emberek menekülést keresnek a jelenből, visszafordulva egy aranykorhoz, vágyakozva egy olyan időbe, ami soha nem is volt.”73
I. 3. Nosztalgia
„Amikor eretnekségeink ugyanolyan homogénnek kezdenek látszani, mint ortodoxiáink, akkor itt van az ideje annak, hogy újraírjuk kultúránk filozófiáit. Még ma is, a kánon radikális kritikusai között, ezek a filozófiák a nosztalgia nagyobb elemeit foglalják magukban, mint azt gondolnánk […] Az eltűnt emberi ok és kultúra idealizálása, az ilyen mitikus kánonok, elvezethetnek a jelen és múlt közötti diszkontinuitás hamis érzéséhez.” 74
73
„Often happens after periods of change and strife, people sought escape from the present by turning back to a golden age, yearning for a time they never had.”, OAKLEY J., Ronald, God’s Country, America in the Fifties, Dembner Books, New York, 1986, 429. 74 „When our heresies start to look as homogenous as our orthodoxies, then it is time to start rewriting our philosophies of culture. Even today, among canonical radical critics these philosophies involve a larger elements of nostalgia than one might expect [...] By idealizing a human reason and culture which have disappeared, such mythical canons can introduce a falsifying sense of discontinuity between present and past.”, GORAK, i.m., ix, 16. 27
Ha igaza van Harold Bloomnak abban, hogy az esztétikai az individuális75, akkor a nosztalgia még inkább az. Gyakran titok veszi körül. Azonban a nosztalgiának vannak a társadalom különböző csoportjaiban jól érzékelhető trendjei. Bizonyos kor – vagy inkább az adott kort meghatárzó értékek – után bizonyos időben és helyzetben különös vágyakozás érzékelhető. Például az 1970-es években az Amerikai Egyesült Államokban különösen erős nosztalgia „támadt” az 1950-es évek iránt. „A zavaros hatvanas évek után egy természetes vágyakozás, a visszatérésre egy boldogabb, egyszerűbb időbe.”76 S a század végén is érezhető volt, hogy a vágy kitüntetett és elveszített tárgya az 50-es évek maradt77. A huszadik század végének, leginkább annak utolsó évtizedének – föltehetőleg a közelgő századforduló misztikumának köszönhetően is – sok más mellett ugyan, de a szentimentális nosztalgia volt az egyik alapvető „életérzése”. Magyarországon a kilencvenes években szintén érzékelhető volt egyfajta nosztalgikus
múltbafordulás.
Az
előző
pontban tárgyalt
elbizonytalanodás
és
(lét)bizonytalanság hatására a magyar társadalom bizonyos csoportjait is a múlt utáni vágyakozás jellemezte. A nosztalgikus vágyakozás azonban általában egy olyan időre irányul, amely „soha nem is volt”. Vagyis természetesen volt, csak nem olyan, mint amilyennek azt a nosztalgia „megszépítő messzesége” mutatja. Minden kornak megvan a maga válsága és az mindig mélyebbnek és megoldhatatlanabbnak tűnik a korábbi idők válságainál. Vagyis a nosztalgia az esetek nagy többségében nem más egy illúziónál. Az „énnek” az a „ha”-féle illúziója, hogy „ha” nem így lenne, hanem úgy, „ha” nem ez lenne, hanem az, „ha” nem ő lenne, hanem más, akkor én nem az lennék, aki vagyok. Vagyis a nosztalgia, az egyszer volt és elvesztett „boldogság” utáni vágyakozás, mindig akkor erősödik föl a leginkább, amikor az „én” keresi önmagát. A nosztalgia akkor a legerősebb, amikor az „én” identitása fenyegetett.
75
Vö. „[…] the aesthetic is, in my view, an individual rather than a social concern.”, BLOOM, Harold, The Western Canon, 16. 76 „A natural yearning after the troubled sixties to return to a happier, simpler time.”, OAKLEY J., Ronald, God’s Country, America in the Fifties, Dembner Books, New York, 1986, 429. 77 Vö. „[…] the 1950s remain the privileged lost object of desire […]”, JAMESON, Fredric, The Cultural Logic of Late Capitalism = Uő., Postmodernism, or, The Cultural Logic of Late Capitalism, Verso, London – New York, 1996 (1991), 1-54, 19. 28
I. 4. Identitás
„Akár akarjuk, akár nem, a kánon az identitást fémjelzi, függetlenül attól, hogy elismerjük-e ezt, vagy sem.”78
Jonathan Friedman a posztmodernizmust az identitás hiányával társítja79, csakúgy Dougles Kellner, aki szerint a posztmodern kultúrában az élet fölgyorsulásának következtében az identitás „jobban és jobban instabillá, jobban és jobban törékennyé válik”80. Az identitás elvesztésének, illetve reménytelen keresésének oka a huszadik század végéről és a posztmodernről elmondott klisék gyűjteménye lehetne. Melyek ezek a klisék? Először is a legtöbbször emlegetett a család szétesése. Másodszor az „igazi” közösségek hiánya. Harmadszor a hit elvesztése mindenféle morális szabályokban és értékekben, amelyekkel szemben megítélhetjük magunkat. Negyedszer az élet fölgyorsulása. Ötödször a teljes széttöredezettség, illetve töredékesség. S lehetne még tovább folytatni a fölsorolást. De az identitás problémája is az „örök válság és hanyatlás” érzésének egyik motívuma. Mi lehet mégis a „posztmodern identitás-válság” sajátos megkülönböztető jegye? A kezdetek a hatvanas évek „új társadalmi mozgásai”. De a hatvanas évek társadalmi mozgásait még mindig az adott domináns hatalom elleni összefogás jellemezte. A hetvenes években azonban ez az addig „egységes mozgás” széttöredezik kisebb csoportokra,
elsősorban
olyanokra,
amelyek
a
hatalmi
narratíva
által
addig
„elhallgattatott hangok” voltak. Megjelennek különböző kisebb csoportok, mint például a
78
KULCSÁR SZABÓ, Ernő, A szövegek ártatlansága, A (nemzeti) kánon és a modernség emlékezete = Alföld, 1999/12, 67-81, 67. A szerző ebben a tanulmányában mottóként idézi Aleida ASSMANt. 79 ld. FRIEDMAN, Jonathan, Narcissism, roots, and postmodernity: the constitution of selfhood in the global crisis = Modernity and identity, szerk. LASH, Scott, FRIEDMAN, Jonathan, Blackwell Publishing, Oxford, 1992, 331-366. 80 „[…] more and more unstable, more and more fragile […]”, KELLNER, Dougles, Popular culture and the construction of postmodern identities = Modernity and identity, szerk. LASH, Scott, FRIEDMAN, Jonathan, Blackwell Publishing, Oxford, 1992, 141-177, 143. 29
feministák, béke és környezetvédelmi mozgalmak, a homoszexuálisok szervezetei, stb., amelyek mind a maguk érdekeiért küzdenek. Az egyetlen közös vonásuk az, hogy mindegyikük „elnyomott”, így kívül állnak a domináns fehér, férfi, heteroszexuális, kapitalista kultúrán. Ez a folyamat a nyolcvanas és kilencvenes években még inkább megerősödik, s a csoportok tagjait az általános nemzeti, társadalmi, politikai és gazdasági problémáktól való elfordulás jellemzi a kulturális és „személyes” identitás felé. Az individuum úgy definiálja magát, mint egy adott „elnyomott” csoporthoz tartozó, és identitásának alapja a nemhez, fajhoz, osztályhoz, szexuális preferenciához való tartozása lesz, szemben az ezeket a csoportokat alárendelő domináns kultúrával. Ez az identiás az esetek többségében konkrét az adott speciális csoportban való aktív részvétel által, más esetekben absztrakt természetű, amikor valaki identitását bizonyos csoporttal azonosítja, anélkül, hogy annak valójában tagja lenne.81 Ezeknek a különböző „kisebb(ségi)” csoportoknak a kialakulását bizonyára az is befolyásolja, az Amerikai Egyesült Államokban, hogy a 20. század végi generáció(k) talán soha nem látott faji, etnikai, gazdasági, kulturális és társadalmi különböz őséget mutat(nak). Magyarországon természetesen az 1989-es év ebben a kontextusban is határvonal. A magyar „társadalmi mozgásokat” 1989-ig a hatvanas évek modellje jellemezte, vagyis az adott „elnyomó” hatalom elleni összefogás összetartó ereje érvényesült a különböző érdekeltségű csoportok között. Az a folyamat, ami a hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes években az Egyesült Államokban zajlott, Magyarországon csak a század legvégén kezd kibontakozni, természetesen azokkal a nem elhanyagolható különbségekkel, amelyek a két társadalom összetétele közötti eltérések következtében más érdekeltségű csoportokat hoz létre. Így például Magyarországon a faji, etnikai vagy kulturális különbségek alapján szerveződő csoportok nem olyan „széleskörűek”, mint az Egyesült Államokban.
81
Vö. Postmodern Theory: Critical Interrogations, szerk. BEST, Steven, KELLNER, Douglas, MacMillan and Guilford Press, London and New York, 1991. és The Postmodern Turn, szerk. BEST, Steven, KELLNER, Douglas, Guilford Press, New York, 1997. 30
I. 5. Multikulturalizmus
„A gyakorta hangoztatott követelés az, hogy ‘tegyük nyitottá a kánont’, hogy multikulturális legyen, ne pedig ‘eurocentrikus’, és hogy adekvát módon reprezentáljuk a nők, az etnikai és nem-heteroszexuális és más kisebbségek problémáit és irodalmi teljesítményeit.” 82
Stanley Fish a multikulturalizmusnak két „változatát” különbözteti meg: a butikmultikulturalizmust és az erős multikulturalizmust.83 (Mivel a multikulturalizmus az 82
ABRAMS, M. H., Glossary of Literary Terms, Hartcourt Brace College Publishers, Port Worth stb., 1993. Idézi FARKAS, Zsolt, Kánonvita és kultúrháború az Amerikai Egyesült Államokban című tanulmányában. = Uő., Most akkor, Filum Kiadó, Bp., 1998, 5-37, 13-14. 83 „A butik-multikulturalisták csodálják vagy értékelik vagy élvezik más kultúrák hagyományait, vagy szimpatizálnak velük, vagy (minimum) elismerik a létjogosultságukat: ám a butik-multikulturalisták a másik kultúra elfogadásában mindig megállnak azon a ponton, ahol azok valamely központi értéke olyan konkrét következménnyel jár, amely sérti a kulturált viselkedés kánonjait, legyenek ezek nyíltan vállaltak vagy hallgatólagosan előfeltételezettek. […] Másként fogalmazva, a butik-multikulturalista nem veszi komolyan és nem is képes komolyan venni annak a kultúrának a legbels ő értékeit, amelyeket tolerál. Amiért nem képes rá, az az, hogy ezeket az értékeket valójában nem ‘legbels ő’ értékeknek, hanem a lényegi emberi-mivolt szubsztrátumára rakódott külszínnek tekinti. […] Talán különböz őképpen öltözködünk, különbözőképpen beszélünk, különbözőképpen udvarolunk, különbözőképpen imádkozunk vagy nem imádkozunk, de legbelül (hangzik az érvelés) van valami, ami mindannyiunkban közös, és ez a valami alkotja identitásunk legbelső magvát. A különbség politikája az, amit erős multikulturalizmusnak neveztem. Erős, merthogy elsősorban a különbséget értékeli, önmagában és önmagáért, s ezt nem valami ennél alapvet őbb megnyilatkozásként kezeli. Míg a butikmultikulturalista más kultúra iránt csupán felszínes tiszteletet tanúsít, amit azonnal visszavon, mihelyt irracionálisnak vagy embertelennek találja annak gyakorlatát – addig az erős multikulturalista mély tiszteletet akar tanúsítani minden kultúra iránt, annak igazi lényege szerint, mivel úgy gondolja, hogy mindegyiknek megvan a joga arra, hogy megformálja saját identitását és kibontakoztassa a saját elképzeléseit arról, mi racionális és mi emberi. Mert az er ős multikulturalista számára az elsődleges elv nem a racionalitás vagy valamely egyéb kultúrafeletti univerzálé, hanem a tolerancia. […] Ám a toleranciának mint elsődleges elvnek a kikötésével az a gond, hogy nemigen lehetséges következetesen képviselni, ugyanis előbb vagy utóbb kiderül, hogy a kultúra, amelynek legalapvetőbb értékeit toleráljuk, éppen a legalapvetőbb értékeiben intoleránsnak mutatkozik; vagyis a különlegesség, amely egyedivé és öntörvényűvé teszi, ellenáll a visszafogottság vagy nagyobb egészbe illeszkedés kívánalmának. [...] Kiderül, hogy az er ős multikulturalista valójában nem is annyira elkülönült pozíció, mint inkább valamelyest mélyebb változata a felszínes butik-multikulturalizmusnak. A különbség persze mindenképpen megmarad, de mindössze fokozati különbség lesz. [...] Végül is sem a butikmultikulturalista, sem az erős multikulturalista nem boldogul a különbséggel, noha e képtelenségük aszimmetrikus. A butik multikulturalista nem veszi komolyan a különbséget […] Az er ős multikulturalista olyan komolyan veszi a különbséget mint általános elvet, hogy nem képes komolyan venni semmilyen partikuláris különbséget, nem engedheti maradéktalan megvalósulásuk imperatívuszait politikai programokban megjelenni, hiszen maradéktalan megvalósulásuk elkerülhetetlenül a különbség elnyomását vonná maga után. Az egyetlen kiút egy reménybeli er ős multikulturalista számára az, hogy nem általában a különbségért, hanem egy különbségért emel szót, vagyis egy sajátos kultúra követeléseiért, mégha azok ütköznek is valamely más sajátos kultúra szabadságigényével. /De ha ezt tenné, az er ős multikulturalista nem lenne hűséges többé saját általános elvéhez. Ehelyett ‘tényleg er ős’ multikulturalistává lenne, olyasvalakivé, akinek egy kultúra iránti elkötelezettsége olyan er ős, hogy azt jóban-rosszban követi; ám 31
amerikai kánonvita okai közül az egyik legmeghatározóbb, a multikulturalizmus „problematikusságának” érzékeltetésére Fish-t a jegyzetben hosszabban idézem.) Az amerikai kánonvita okainak vizsgálatakor Fish multikulturalizmus elemzéséből három lényeges pontot kell kiemelni. Először a „distinkciót a multikulturalizmus mint filozófiai probléma, illetve mint demográfiai tény között”. Másodszor, hogy „a felsőoktatásban a multikulturalizmus nagyjában-egészében meghatározó körülmény, nem pedig választási lehetőség”. Harmadszor pedig, hogy „semmiféle érdekes vagy koherens értelemben nem lehet multikulturalistának lenni”. E három multikulturalizmus probléma magában foglalja az amerikai kánonvita három föloldhatatlannak tűnő konfliktusát: 1. Ha „nem lehet multikulturalistának lenni”, akkor multikulturalista kánon sem lehet, vagyis a megegyezés lehetetlen, s ha a vita célja valamifajta „közös kánon” megtalálása, akkor a vita hiábavaló.
mindez azt jelentené, hogy már egyáltalán nem multikulturalista, hiszen ha egy kultúra sajátosságaihoz azon a ponton túl is ragaszkodik, ahol az már lábbal tiporja valamely más kultúra sajátosságait, akkor unikulturalistává lett (és, azt gondolom, mindig is azok voltunk, mindannyian). Ez így els őre furcsának tűnhet, de tekintve a multikulturalizmus alternatív módozatait [...], semmiféle érdekes vagy koherens értelemben nem lehet multikulturalistának lenni. Azért hangzik ez furcsán, mert éppen a rossz közérzet a multikulturalizmusban az, amir ől manapság mindenki beszél. Mindenki olyasvalamiről vitázik tehát, ami nem létezik? Az erre a kérdésre adandó válasz megkívánja, hogy újrakezdjük elemzésünket, és bevezessünk egy distinkciót a multikulturalizmus mint filozófiai probléma, illetve mint demográfiai tény között. […] Mi magunk is útvesztőkben tévelygünk, ha a multikulturalizmust olyan absztrakt fogalomként gondoljuk el, amely támogatásra vagy elutasításra szólít föl bennünket. [...] Igent vagy nemet mondani a multikulturalizmusra körülbelül épp annyira értelmes dolog, mint igent vagy nemet mondani a történelemre, mely megy tovább, meglehet ős tekintet nélkül arra, miként vélekedünk róla. [...] Következésképp a multikulturalizmus definiálása mellékessé válik, mert a multikulturalizmus ettől fogva nem egy dolog, hanem sok dolog, és az a sok dolog, amivé lesz, a társadalom különböző szektoraiban különböző súllyal esik latba. Néhány szektorban a multikulturalizmus gondoskodik magáról, másutt nem is lesz érzékelhető a problematika, és megint másutt olyan ‘probléma’ lesz, amellyel szembe kell nézni. /Mindazonáltal nem igazán lesz filozófiai vagy elméleti probléma. [...] Az üzleti élet számára a helyzet adott: multikulturalizmus vagy halál. /Ugyanez érvényes, más okokból, az egyetemekre és főiskolákra. […] Minden irányból érezhetővé vált a nyomás, hogy megújítsák a tanítandó anyagot, és hogy azok tanítsák, akik maguk is tagjai az adott kultúrának vagy szubkultúrának. Noha olykor az amerikai kulturális életet meghatározni – és így azt idegen eszmék felé fordítani – akaró rebellis politikai csoportok által gyakorolt tudatos stratégiaként jellemzik a multikulturalizmust, az valójában olyan fejlemény, amelyet senki sem tervezett, jócskán túldeterminált következmény volt, és most azok, akik visszafelé szeretnék pörgetni az órát, egyre frusztráltabbakká válnak. […] a felsőoktatásban a multikulturalizmus nagyjában-egészében meghatározó körülmény, nem pedig választási lehet őség.”, FISH, Stanley, Butik-multikulturalizmus, avagy miért képtelenek a liberálisok a gyűlölet beszédéről gondolkodni = Magyar Lettre, 1998-99/tél, 76-80, 77-78. 32
2. Ha a multikulturalizmus a „felsőoktatásban meghatározó körülmény”, aminek következtében „minden irányból érezhetővé vált a nyomás, hogy megújítsák a tanítandó anyagot, és hogy azok tanítsák, akik maguk is tagjai az adott kultúrának vagy szubkultúrának”, akkor az amerikai egyetemeken a „klasszikus” irodalmi tananyagot kisebb vagy nagyobb mértékben, de meg kell változtatni, illetve át kell alakítani. 3. Ha különbséget teszünk „a multikulturalizmus mint filozófiai probléma, illetve mint demográfiai tény között”, s elfogadjuk, hogy „a probléma alapvetően azon a demográfiai faktumon alapul, hogy az Egyesült Államok népessége multikulturális”84, akkor a kánonvita filozófiai és elméleti hátterét nem(csak) a multikulturalizmusban kell keresni. Az iménti három pont elvezethet a kánon néhány leglényegesebb kérdésköréhez és a kánonvita további okaihoz: 1.= Kánon és kirekesztés? Egy mindenki által elfogadott kánon megalkotása/megképzése reménytelen. Mert egy adott kánon valamely (kulturális) közösség számára mindig kirekesztőnek tűnik föl. 2.= Kánon és oktatás/felsőoktatás? (a) Ha elfogadjuk, hogy a „kánonháború közvetlen kiváltó oka az a konkrét kérdés volt, hogy mit tanítsanak az iskolákban, de főként természetesen az egyetemeken”85, akkor a kánonvita talán legkritikusabb és legtöbbet vitatott kérdése a kánon és tananyag kapcsolata. (b) Ha elsősorban a felsőoktatás tananyaga a kánon központi kérdése, akkor jogosnak tűnhet, a kánon ellen leggyakrabban fölmerülő vád, mely szerint a kánon (mindig) elitista. S mivel a kánonviták „színhelyei” is többnyire a felsőoktatás intézményei, a kánonvitákról szintén elmondható, hogy (mindig) elitisták.
84
FARKAS, Zsolt, Kánonvita és kultúrháború az Amerikai Egyesült Államokban = Uő., Most akkor, Filum Kiadó, Bp., 1998, 5-37, 9. 85 FARKAS, Zsolt, Kánonvita és kultúrháború az Amerikai Egyesült Államokban = Uő., Most akkor, Filum Kiadó, Bp., 1998, 5-37, 8. 33
3.= Kánon és filozófia/(irodalom)elmélet? Nem lehet kétséges, hogy a 20. század végi kánont és kánonvitát talán leginkább befolyásoló tényező az (irodalom)elméletek területén végbement radikális átalakulás. Tehát a multikulturalizmus problémáiból levezethető a kánon néhány legfontosabb kérdése; úgymint a kirekesztés vádja, a kánon és tananyag kapcsolata, a kánon elitista volta és az (irodalom)elméletek hatása a kánonra.
I. 6. Csoportok és tananyagok
„Kritikusok, akik az irodalmi kánonról írnak többet tesznek annál, mint hogy csak kölcsönzik a ‘kánon’ szót a vallásos diskurzusból; tárgyukkal szemben a hódolat olyan attitűdjét tanúsítják, amely a vallásos rajongásnak feleltethető meg.”86
Az amerikai és magyar kánonvita modellek egyik leglényegesebb eltérése a vitákban résztvevő csoportok szerveződésének szerkezete. Mivel a multikulturalizmus a magyarországi felsőoktatásban nem (döntően) „meghatározó körülmény”, ezért szemben az amerikai csoportokkal, amelyek nagy többsége faji, etnikai és kulturális alapokon jött létre, a magyarországi csoportok más alapokon szerveződtek/nek.
I.6.1. Amerikai csoportok Az amerikai kánonvitában résztvevő csoportok distinkciója „nem mindig olyan egyszerű dolog. Gyakran az egyes táborokba sorolt altáborok nem egységesek bizonyos 86
„[…] critics who write about the literary canon do more than just borrow that word ‘canon’ from religious discourse; they adopt an attitude of reverence towards their subject that is proper to religious devotee.”, WALKER, Pierre A., Arnold’s Legacy: Religious Rhetorics of Critics on the Literary Canon = The hospitable canon, Essays on literary play, Scholarly choice, and popular pressures, szerk. NEMOIANU, Virgil, ROYAL, Robert, John Benjamins Publ. Co., Philadelphia/Amsterdam, 1991, 181-197, 182. 34
kérdések kapcsán”.87 Azonban két pólus határozottan elkülöníthető. Talán némileg leegyszerűsítve az egyik oldalt a kánon védőinek, a másikat pedig a kánon támadóinak lehetne nevezni. 88 („Egy parányi harmadik csoport, amellyel senki sem törődik, rámutat arra, hogy most sincs és a közelmúltban sem volt valamifajta merev szöveggyűjtemény az amerikai angol tanszékeken, amit kánonnak hívtak; és hogy a könyvek – amelyekről tanítanak vagy írnak – kiválasztása és jellege folyamatosan, sőt kaotikusan változik, és hogy ugyanez a vita, mínusz egy csomó teoretikus zsargon, már az angol tanszékek létezése előtt folyamatban volt.”89) A „védőket” általában konzervatívoknak, (új) (kulturális) jobb(oldal)nak, humanistáknak szokták nevezni, míg a „támadók” nevei azt a sokféleséget reprezentálják, amelyet
alcsoportjai.
Általános
összefoglaló
87
neveik
a
(kulturális)
bal(oldal),
FARKAS, Zsolt, Kánonvita és kultúrháború az Amerikai Egyesült Államokban = Uő., Most akkor, Filum Kiadó, Bp., 1998., 5-37, 13. 88 Vö. „az egyik tábort, a konzervatívot azok alkotják, akiket jól érezhet ően hatalmas szorongás tart fogva, és ezt az amerikai kultúra és közoktatás iránt érzett féltő aggodalomként dobják piacra. [...] A másik oldalon azokat találjuk, akik igyekeznek újrarendezni a hagyományos, elitista és kontinentális humanista kánonokat […]”, KISS, Attila Atilla, A szerző teve = A szerző neve, Dekonferencia IV., deKONKÖNYVEK, Ictus, Szeged, 1998, 10-24, 14.; „Two major attacks: a canon of validitation sustained by an ideology of humanism; and a canon of rejection supported by an ideology of difference.”, GORAK, i.m., 209.; „Recent discussions of critical discourse have tended to fall into two camps. On the one side there loom, implacable and imposing, the legions of Nietzsche and Foucault, with their campaign for the Will-toPower and their featuring of the primaci of the political in the texts that define us. Arreyed against them has stood a motley band of rearguard and often beleaguered humanist, most of them intent on salvaging the grand and now imperiled tradition, some, it would seem, keen manly upon swaging those who have called tradition into question.”, FITE, David, Kenner/Bloom: Canonmaking and the Resources of Rhetoric = Boundary 2., A journal of postmodern literature and culture, 1988/tavasz, 117-145, 117.; […] „right wing”[...] ”left wing”, W ALKER, Pierre A., Arnold’s Legacy: Religious Rhetorics of Critics on the Literary Canon, The hospitable canon, Essays on literary play, Scholarly choice, and popular pressures, szerk. NEMOIANU, Virgil, ROYAL, Robert, Jhon Benjamins Publ. Co., Philadelphia – Amsterdam, 1991, 182.; „[...] 2 main streams. One concerned with the maintenance of values associated with the idea of a – frequently highly selective – literary canon, another with the idea of literature as a dynamic force for which any notion of a canon is forbidding because of its implication of monopoly, hegemony or downright censorship.”, SAUERBERG, i.m., 3.; „I am not concerned […] with the current debate between the right-wing defenders of the Canon, who wish to preserve it for its supposed (and nonexistent) moral values, and the academic-journalistic network I have dubbed the School of Resentment, who wish to overthrow the Canon in order to advance their supposed (and non existent) programs for social change.”, BLOOM, Harold, The Western Canon, 4. 89 „A tiny third group, ignored by nearly everyone, points out that there is not now and has never in recent times been anything rigid anthology in American departments of English to be called a canon, that the selection and characters of books taught or wrtitten about change constantly, even chaotically; and that the same debate, minus a lot of theoretical jargon, has been going on for longer than English departments have existied.”, CLAUSEN, Christopher, „Canon”, Theme, and Code = Southwest Review, 1990/tavasz, 264274, 264. 35
multikulturalisták vagy liberálisok, de szélsőséges esetekben nevezik őket a „neheztelésiskolájának”90, a „cultural studies szektájának”91 vagy még radikálisabban a „párizsi zászlók alatt összegyűlt akadémiai partizánoknak”92.
Míg a „védők” oldalát csak
bizonyos nevekkel, addig a „támadókat” nemcsak nevekkel, hanem „irányzatokkal”, „elméleti iskolákkal” és azok szövetségével azonosítják.93 E szövetségbe a feminista kritikusoktól a kisebbségi kultúrák kritikusain át a posztstrukturalista kritika minden „fajtája” beletartozik. S a konzervatívok legfőbb célpontja, s szerintük a jelenlegi hanyatlásért felelős főbűnös, a dekonstrukció.94 De hogyan és mi mentén történt e kettészakadás? A kezdetek a hatvanas évekre nyúlnak vissza. Vagyis akkor indulnak, de a hetvenes években bontakoznak ki. A hatvanas évekből három lényeges mozzanatot kell kiemelni a kánonvita indulásának körülményeihez. Az egyik az 1.4. pontban tárgyalt „új társadalmi mozgások”, melyek a hetvenes évekre széttöredeznek, s megindul az „új identitás keresés”, melynek alapja a nemhez, fajhoz, osztályhoz, szexuális preferenciához tartozás lesz. Ennek a folyamatnak az eredménye a multikulturalizmus fölerősödése. A másik,
de
nagyon
nagy
hatással
az
irodalmi
kánonvita
történetére,
az
a
humántudományokban bekövetkezett paradigmaváltás, amely a hatvanas évek és a hetvenes évek elején megjelent filozófiai/(irodalom)elméleti munkák következménye. (Ezek fölsorolását ld. a 45. lábjegyzetben.) A harmadik pedig a média egyre erősödő szerepe.
90
„School of Resentment”, BLOOM, Harold, The Western Canon
91
„sect of cultural studies”, BLOOM, Harold, Shakespeare, The Invention of the Human, Fourth Estate, London, 1998, 724. (a továbbiakban: Shakespeare) 92 „academic partisans gathered under Parisian banners”, BLOOM, Harold, Shakespeare, 724. 93 Vö. „New Cultural Right – Allan Bloom etc. against Cultural left which I am defining here loosely and generously as that uneasy, shifting set of alliances formed feminist-critics, critics of so-called ‘minority’ discourse, and Marxist and post-structuralist critics generally.”, GATES, Henry Louis Jr., On the Rhetoric of Racism in the Profession = Literature, Language and Politics, szerk. CRAIGE, Betty Jean, The University of Georgia Press, Athens and London, 1988, 20-26, 21. 94 Vö. „A konzervatívok által írott nagyhatású kritikák közül számos […] a dekonstrukcióban véli fölfedezni a jelenlegi hanyatlásért, sőt apokalipszisért, felelős főbűnöst.”, FARKAS, Zsolt, Kánonvita és kultúrháború az Amerikai Egyesült Államokban = Uő., Most akkor, Filum Kiadó, Bp., 1998, 5-37, 18.; „Természetesen mindenért az európai hatást okolják, és a nyolcvanas évekre megtalálják legfőbb célpontjukat, az igazi fekete bárányt, a főgonoszt: a dekonstrukciót.”, KISS, Attila Atilla, A szerző teve = A szerző neve, Dekonferencia IV., deKON-KÖNYVEK, Ictus, Szeged, 1998, 10-24, 14. 36
A kánonvita előzményei közül az egyik azoknak a könyveknek a megjelenése volt a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején95, amelyek az amerikai irodalmi tananyagokat (elsősorban a felsőoktatásban) kezdték fölülvizsgálni. Egy másik fontos előzmény
pedig
az
egyre
erősödő
multikulturalizmus.
A
multikulturalizmus
térhódításának egyik oka, a felsőoktatás tömegessé válása volt, aminek „következtében az addig marginálisnak számító kultúrák”96, illetve különböző kisebbségek tagjai egyre nagyobb számban kerültek be a felsőoktatás intézményeibe97 a hatvanas, hetvenes években. Ennek következtében (ld. I.5.) „minden oldalról érezhetővé vált a nyomás, hogy megújítsák a tanítandó anyagot, és hogy azok tanítsák, akik maguk is tagjai az adott kultúrának vagy szubkultúrának”. De miért kell radikálisan megváltoztatni az irodalmi tananyagot (amelyet gyakran a kánon szinonimájaként használnak, ami a kánon és a tananyag elleni támadások azonos szóhasználatából hamarosan kiderül)? Azért mondják a „multikulturalisták”, mert az nem más, mint a kulturális vezető elitnek az elnyomó eszköze. Ez az elit pedig természetesen „fehér” és „férfi”, egy olyan társadalomban, amely állandóan és folyamatosan változik és cserélődik. A két legsúlyosabb vád az, hogy az irodalmi tananyag patriachális, mivel majdhogynem teljesen kizárja a nő írókat, a másik pedig, hogy a tanítandó művek és szerzők szinte teljes egészében „eurocentrikusak”, miközben az ország lakossága számtalan más helyről „származik”. Miért kell az afrikai rabszolgák vagy az amerikai indiánok utódainak egy olyan irodalmat tanulniuk, amely kizárólag „halott, fehér, európai, férfi” szerzők műveiből áll? S miért kell (csak) ugyanezeknek a szerzőknek a műveit értékelni az irodalom(tudomány)ban/kritikában?
95
DELANY, Sheila, Counter Tradition: A reader in the Literature and Alternatives, Basic Books, New York, 1971.; KAMPF, Louis, LAUTER, Paul, The Politics of Literature, Vintage Books, New York, 1972.; FIEDLER, Leslie, BAKER, Huston, English Literature: Opening up the Canon, John Hopkins University Press, Baltimore, 1981.; LAUTER, Paul, Reconstracting American Literature: Courses, Syllabi, Issues, The Feminist Press, New York, 1983. 96 FARKAS, Zsolt, Kánonvita és kultúrháború az Amerikai Egyesült Államokban = Uő., Most akkor, Filum Kiadó, Bp., 1998, 5-37, 9. 97 Vö. „Black in 1972 constituted 3% of the students in four-year institutions. By 1976, however, reflecting the thurst of effective Affirmative Action programs, 1032000 blacks made up 9.7% of this same college population.”, GATES, Henry Louis Jr., On the Rhetoric of Racism in the Profession = Literature, Language, Politics, szerk. CRAIGE, Betty Jean, University of Georggia Press, Athens – London, 1988, 2026, 22. 37
Az irodalmi tananyagokban „tehát rövidesen megjelentek a fekete, hispanic, ázsiai-amerikai, női, feminista, homoszexuális, illetve a populáris írók és kulturális jelenségek. Ez szükségképpen a hagyományos eurocentrikus tananyag bizonyos fokú háttérbe szorulását vonta maga után.”98 E változ(tat)ásokat az is előidéz(het)i, hogy a hatvanas évek generációjának azok a tagjai, akik a felsőoktatás tömegessé válásával bekerültek az egyetemekre, a nyolcvanas évekre tanárokká válnak, illetve „egyre erősebben képviseltetik magukat az érdekérvényesítés különböző intézményeiben”99. E változ(tat)ások ellen aztán a nyolcvanas években föllép a kulturális és politikai jobboldal, vagy más néven a konzervatívok, akik védelmükbe veszik az addig tanított irodalmi tananyagot, mondván, hogy a „klasszikus” irodalmi kánon tanítása nem más, mint morális imperatívusz. Álláspontjuk szerint, ha az irodalomtanításból kikerülnek a klasszikus művek és azok helyére bizonyos kisebbségi csoportok szerzőinek művei vagy populáris alkotások kerülnek, akkor az veszélyezteti az irodalmat, valamint nem a megfelelő értékek közvetítése történik az iskolákban. „Érvelésük röviden így foglalható össze: a polgárjogi mozgalom, a hatvanas évek diáklázadásai, a kisebbségi irodalmak és legfőképpen a hetvenes évektől Amerikába ‘begyűrűző’ kontinentális posztsrukturalista filozófiák hatására meginogtak a kultúra eleddig biztosnak, azaz biztonságosnak és univerzálisnak vélt bástyái. Az egyetemes, történelem fölötti értékeket és normákat garantáló szövegek, a minden szövegkörnyezetben egyformán érvényes jelentéseket közvetítő nagy szerzők nevei már nem uralják a felsőoktatás tanmeneteit. Olyan ‘töredékes’, ‘szélsőséges’ nézőpontokat képviselő kurzusok és kritikai eljárások cserélik föl őket, mint a feminizmus, a kisebbségi kultúrák antropológiája, interdiszciplináris olvasatok, esetleg a homoszexuálisok vagy az állatjogi aktivisták nézeteit képvisel ő irodalmak.”100
98
FARKAS, Zsolt, Kánonvita és kultúrháború az Amerikai Egyesült Államokban = Uő., Most akkor, Filum Kiadó, Bp., 1998, 5-37, 9. 99 FARKAS, Zsolt, Kánonvita és kultúrháború az Amerikai Egyesült Államokban = Uő., Most akkor, Filum Kiadó, Bp., 1998, 5-37, 9.; Vö. „Is it accidental, for instance, that a major campaign for canon change did not actually take place during the 1960-s or even the 70-s, but awaited the time that those who were undergraduates during the 60s finally achived positions of academic power?”, LINDENBERGER, Herbert, The History in Literature: On Value, Genre, Institutions, Columbia University Press, New York, 1990, 138. 100 KISS, Attila Atilla, A szerző teve = A szerző neve, Dekonferencia IV., deKON-KÖNYVEK, Ictus, Szeged, 1998, 10-24, 14. 38
„A nyolcvanas évek közepétől aztán megindul a kánon-árhullám, először szakmaibb berkekben […] ám tekintve, hogy alapvető politikai kérdéseket, és az egész amerikai társadalom számára érzékeny problémákat mozgósít, az évtized végére széles körben és vehemensen vitatott kérdéssé válik”101. A nyolcvanas évek „kánonháborújában” a „konzervatív oldal” két alkotása nagyon nagy vitákat váltott ki. Ezek közül az egyik az 1984-ben megjelenő és a National Endowment for the Humanities (Nemzeti Alapítvány a Humántudományokért) által kiadott To Reclaim a Legacy: A Report on Humanities in Higher Education (Egy örökség visszakövetelése: Jelentés a humántudományokról a felsőoktatásban)102 című tanulmány, amelyért Dr. William Bennett volt a felelős (később kultuszminiszter lett). A másik pedig Allan Bloom The Closing of the American Mind (Az amerikai elme bezárulása)103 című könyve. Dr. Bennett és Allan Bloom a „kulturális jobboldal” szimbólumai s a „kulturális baloldal” állandó céltáblái lesznek.104 Hogy miért? Mert mindketten, a felsőoktatásban zajló folyamatok miatt, az amerikai társadalom és kultúra „alapjait” érzik veszélyeztetve a kulturális baloldal „mozgalmai” által. Allan Bloom amellett „érvel, hogy ha elt űnik az a fajta gondolkodás, amelyet a ‘nagy’ filozófusok és írók reprezentálnak, demokrácia
alapkoncepciója
kerül
veszélybe”105.
William
Bennett
akkor a
legnagyobb
aggodalma pedig „a nemzeti identitás szétmorzsolódása”106. Tehát mindkettejük legfőbb félelme a kulturális fragmentáció bekövetkezése. Valamint mindketten szimbólumai annak a nosztalgikus múltbavágyódásnak, amikor még voltak „hagyományos értékek”, és amikor még mindenki ugyanahhoz a vállási közösséghez tartozott, mindenki csak angolul beszélt, a férfiak férfiak voltak, a nők és „színesek” pedig hangnélküliek, arcnélküliek, 101
FARKAS, Zsolt, Kánonvita és kultúrháború az Amerikai Egyesült Államokban = Uő., Most akkor, Filum Kiadó, Bp., 1998. 5-37, 8. 102 To Reclaim a Legacy: A Report on Humanities in Higher Education, National Endowment for Higher Education, Washington, 1984. 103 BLOOM, Allan, The closing of the American mind, How higher education has failed democracy and impoverished the souls of today’s students, Simon and Schuster, New York, 1987. 104 Vö. „Bennett William and Allan Bloom, the dynamic duo of the new cultural right, have become the easy targets of the left […]”, GATES, Henry Louis Jr., The Master’s Pieces: On Canon Formation and the African-American Tradition = Uő., Loose Canons, Notes on the Cultural Wars, Oxford University Press, New York – Oxford, 1992, 17-42, 17. 105 „[…] argues that if the kind of thought represented by the ‘great’ philosophers and writers is lost from sight, the very concept of democracy in danger.”, SAUERBERG, i.m., 13. 106 „[…] the crumbling of the national identity.”, SAUERBERG, i.m.,14. 39
szolgák és munkások, akik csak teát öntögettek meg konyakot töltögettek a poharakba az öregfiúk klubjának tanácstermében. S persze mindenki csak „klasszikusokat” olvasott.107 De mint a korábbi nosztalgia pontban már kiderült, a nosztalgikus vágyakozás általában olyan időre irányul, amely soha nem is volt, vagyis nem „olyan” volt. A
nyolcvanas
években
azonban
a
kulturális
baloldal
küzdelmei
is
nosztalgikusnak tűnnek, hiszen a hatvanas, hetvenes évek forradalmi változ(tat)ásai a nyolcvanas évekre gyakorlatilag ortodoxiává váltak. Például azok az (irodalom)elméleti irányzatok, amelyek a hatvanas, hetvenes években legitimációjukért küzdöttek, a nyolcvanas évekre nemcsak legitimált tanszékeiket hozzák létre a legkülönböz őbb egyetemeken, hanem komoly intézményi háttérrel is rendelkeznek. Amint talán az már érzékelhető, a kánonvita „címszó” alatt folytatott és folytatódó küzdelmek valami egészen másról (is) szólnak, mint (csak) a kánonról. 1. A kánon védelme nem(csak) a kánon védelme, hanem, az irodalom(tanítás) és főként
a
kilencvenes
években
az
„információs
vagy
digitális
„következményeképp magát az olvasás kultúráját érő súlyos kihívások”
forradalom” 108
miatt az
olvasásé is. Bizonyára nem véletlen, hogy Harold Bloom a kilencvenes években két könyvet jelentet meg, az egyiket kánon-, a másikat Shakespeare-könyvnek „álcázva”, de magának az irodalom(tanítás) és olvasás védelmében. Az egyik az 1994-ben megjelenő The Western Canon (A nyugati kánon), a másik pedig az 1998-as Shakespeare, The Invention of the Human (Shakespeare, Az emberi föltalálása) című monumentális munka. A Shakespeare könyv sok szempontból A nyugati kánon folytatásának tekinthető. Amit A nyugati kánonban elkezdett azt a Shakespeare könyvben folytatta. Mert míg Shakespeare 107
Vö. „These two men symbolize for us the nostalgic return to what I think of as the ‘antebellum aesthetic position’, when men were men, and when women and persons of color were voiceless, faceless servants and labourers, pouring tea and filling brandy snifters in the boardrooms of old boy’s clubs.”, GATES, Henry Louis Jr., The Master’s Pieces: On Canon Formation and the African-American Tradition, = Uő., Loose Canons, Notes on the Cultural Wars, Oxford University Press, New York – Oxford, 1992, 17-42, 17.; „Critics argue that the nostalgia for ‘traditional values’, which has caracterized the Reagen presidency, is a dangerous yearning for a time that never was, an imaginary epoch in our country’s history when supposedley all were adherents to the same religious creed, all were English-speakers, all readers cherishers of the ‘classics’.”, Literature, Language and Politics, szerk. CRAIGE, Betty Jean, The University of Georgia Press, Athens and London, 1988, vii. 108 FARKAS, Zsolt, Kánonvita és kultúrháború az Amerikai Egyesült Államokban = Uő., Most akkor, Filum Kiadó, Bp., 1998, 5-37, 7. 40
– mint a nyugati kánon középpontja – állandóan visszatérő motívuma volt a „kánonkönyvnek”, addig utóbbi munkájában 745 oldalon keresztül próbálja bizonyítani, hogy Shakespeare „egyetemes kánonná vált, az egyetlen szerzővé, aki túlélheti az intézményekben jelenleg folyó kánonháborúkat, s akit lehetetlen eltűntetni a tanítandó szerzők listájáról”109. Azonban Shakespeare „irodalmi nagyságának” bizonyítása Bloomnak nem célja, hanem eszköze. Bloom célja mindkét könyvben magának az irodalomnak és az olvasásnak a védelme valamiféle értékrendszer nevében, amelyet egy szóval jellemezve, talán humanizmusnak lehetne mondani. Amivel szemben pedig meg kell védenie az irodalmat és az olvasást, azt „cultural studies”-nak nevezi, ami szerinte mostanra új ortodoxiává vált az amerikai egyetemeken: „Amit pedig ma ‘angol tanszék’nek hívnak, át fogják keresztelni ‘Cultural Studies’-zá, ahol Batman képregények, mormon témaparkok, televízió, mozifilmek és rockzene fogják fölváltani Chaucert, Shakespeare-t, Miltont, Wordswoth-öt és Wallace Stevenst.”110 „Néha megpróbálom elképzelni – írja –, amint Dr. Johnson vagy George Eliot az MTV rappel szembesül, vagy a virtuális valóságban szörföl, és bátorítva érzem magam ezen irracionális szórakozásformákkal szembeni valószínűsíthetően ironikus és határozott elutasításuk gondolatára. Egy nagy amerikai egyetemen irodalomtanítással töltött élet után meglehetősen kevéssé vagyok biztos afelől, hogy az irodalomtanítás túl fogja élni jelenlegi válságát. Közel negyven éve kezdtem tanári pályámat, olyan egyetemi környezetben, melyet T. S. Eliot nézetei uraltak; olyan nézetek, melyek dühítenek engem, s amelyek ellen olyan erőteljesen küzdöttem, amennyire csak tudtam. Ma, a hip-hop professzoraival, a francia-német elméletek másolataival, a nemek és a szexuális elkötelezettségek ideológusaival, a korlátlan felelőtlenségű és számú multikulturalistával körülvéve, már látom: az irodalom szak balkanizációja visszafordíthatatlan.”111 Hogy ez 109
„[…] he has become the universal canon, perhaps the only one that can survive the current debasement of our teaching institutions [...]”, BLOOM, Harold, Shakespeare, 17. 110 „What are now called ‘Departments of English’ will be renamed departments of ‘Cultural Studies’ where Batman comics, Mormon theme parks, television, movies, and rock will replace Chaucer, Shakespeare, Milton, Wordsworth, and Wallace Stevens.”, BLOOM, Harold, The Western Canon, 519. ford. FARKAS, Zsolt, Kánonvita és kultúrháború az Amerikai Egyesült Államokban = Uő., Most akkor, Filum Kiadó, Bp., 1998, 5-37, 17. 111 „Sometimes I try to visualize Dr. Johnsonn or George Eliot confronting MTV Rap or experiencing Virtual Reality and find myself heartened by what I believe would be their ironical, strong refusal of such irrational entertainments. After a lifetime spent in teaching literature at one of our major universities, I have very little confidence that literary education will survive its current malaise. I began my teaching career forty years ago in an academic context dominated by the ideas of T. S. Eliot; ideas that roused me to fury, 41
balkanizáció-e vagy sem, arra egyelőre bizonyára nem lehet egyértelműen válaszolni, de az bizonyos, hogy Bloom könyveinek megjelenési idejére (1994, 1998) a „cultural studies” már valóban óriási „karriert” futott be az amerikai egyetemeken. Az irodalmi tanulmányok „átalakulásának” igénye a kánonvita mellett, vagy annak részeként a nyolcvanas évek kritikai és elméleti munkáinak meghatározó kérdése. A „cultural studies” egyfajta szabad kombinációja a szemiotika, szociológia, politika, történelem, tömegkommunikáció, populáris és szóbeli kultúrák tanulmányozásának. Mindezek a diszciplínák természetesen részei voltak a korábbiakban is az irodalmi tanulmányoknak, de
csak
mint
„kiegészítő,
irodalom(tudomány)nak.
mellékes
segédtudományai”
a
„klasszikus”
112
A „cultural studies” térhódításától való idegenkedés egyik legsúlyosabb indoka az, hogy a film, tömegkommunikáció, (rock)zene és „mások” irodalommal való kombinációjának az lesz a következménye, hogy nemcsak az irodalom szakos diákok, hanem az akadémikusok közül is egyre kevesebben fognak olvasni „az olvasás szeretetért.”113 S ha az irodalom szakosok, és az akadémikusok egyre kevesebbet és kevesebbet olvasnak, akkor vajon a nem irodalommal foglalkozók mennyit olvasnak még? Bloomnak (és másoknak114) az irodalom(tanítás) és olvasás halálára vonatkozó próféciája bizonyára nem alaptalan. Azonban a jövendölés mindig, az „információs vagy digitális forradalom” korában pedig még inkább veszélyes dolog (ld. I.1.). Például a mára „hagyományos” médiumok megjelenése idején (televízió, videó) is halálra ítélték már az irodalmat, de ez nem következett be, hanem hatással voltak egymásra és mindegyik átment egyfajta ön-modifikáción.
and against which I fought as vigorously as I could. Finding myself now surrounded by professors of hiphop; by clones of Gallic-Germanic theory; by ideologues of gender and of various sexual persuasions; by multiculturalists unlimited, I realize that the Balkanization of literary studies is irreversible.”, BLOOM, Harold, The Western Canon, 517. ford. FARKAS, Zsolt, Kánonvita és kultúrháború az Amerikai Egyesült Államokban = Uő., Most akkor, Filum Kiadó, Bp., 1998, 5-37, 7. 112 Vö. McCABE, Colin, The state of the Subject: English = Critical Quarterly, 29. sz., 1987, 5-8. 113 Vö. „This book is not directed to academics, because only a small remnant of them still read for the love of reading.”, BLOOM, Harold, The Western Canon, 518. 114 Vö. BIRKERTS, Sven, The Death of Literature = Uő., The Gutenberg Elegies, The Fate of Reading in an Electronic Age, Faber and Faber, London, 1996, 183-197.; KERNAN, Alvin, The Death of Literature, Yale University Press, New Haven and London, 1990. 42
A mai könyveladási statisztikák – nem utolsó sorban az Internetes könyveladás elterjedésének köszönhetően is – nagyarányú növekedést mutatnak az eladott könyvek számában. De a digitális médiumok és azok (munkerő)piaci
hatásának „kihívásait”
komolyan kell venni. Föltételezhető, hogy az irodalom egyfajta ön-modifikációja fog újra megtörténni. De hogy ennek a
folyamatnak mi lesz a vége, az egyelőre
kiszámíthatatlan. „A változások föltehetőleg radikálisok lesznek.”115 2. A vita pontjainak ismertetése után mintha valóban bebizonyosodni tűnne Sauerberg megállapítása, mely szerint „a kánon-védők, kánon-támadók és kánon-újítók mindegyike egyformán lekéste azt a vonatot, amelyik már rég elhagyta az állomást.” Vagyis úgy tűnhet, hogy az „irodalmi kánonvita” címmel folytatott „küzdelmekben” résztvevők nem vették észre, hogy az irodalom(oktatás) olyan kihívással küzd, amellyel nehéz lesz megbirkóznia. „Az irodalomoktatásnak, nagyon régi gyökereivel és tradícióival együtt is, tudomásul kell vennie a médiában történő új változásokat. Válaszok nélkül az alkalmazottak kvalifikációjának szerepére a 21. században, az irodalomoktatás nem lesz lényeges diszciplína. Az irodalomtanulás egyszerű önreprodukciójával nem legitimált. A tudományos eredménynek különböző területeken kell alkalmazhatónak lenniük. A diákokat különböző szakmákra kell fölkészíteni. Végül, de nem utolsó sorban, az irodalom tudósoknak tudnia kell azt a tényt, hogy más diszciplínák – pszichológia, tömegkommunikáció, nyelvészet – azok, amelyekre a média-specialistáknak szükségük van. Ezért azt gondoljuk, hogy a számítógépek gazdasági és kulturális relevanciája egymagában is elegendő bizonyíték arra, hogy az irodalomoktatás világos pozíciót formáljon az új eszköz, a ‘számítógép’ irányába. Az irodalomoktatásnak új fejl ődési irányokra van szüksége, ahelyett, hogy a régi tradícióihoz ragaszkodik.”116 115
FARKAS, Zsolt, A paradigmák szétszóródása, És egy (?) átváltozott átváltozás felé = Alföld, 1996/2, 70-74, 74. 116 „Literary studies with its very old roots and traditions has to consider new developments in the media. Without answers to the role of personnel qualification in the 21 st century, literary studies will not survive as a relevant discipline. The study of literature is not legitimated by simply reproducing itself. Research finding have to be applicable in various fields. Students need to be trained for different jobs. Last but not least, literary scholars should be aware of the fact that other disciplines like psychology, mass communication, and linguistics are the ones that educate media specialists. We therefore think that solely the financial and cultural relevance of computers are good enough arguments for literary studies to formulate a clear position towards the new tool ‘computer’. Literary studies should face new developments instead of only insisting on old traditions.”, MEUTSCH, Dietrich, ZWAAN, Rolf A., On the role of computer models and technology in literary and media studies = Poetics, Journal for Empirical Research on 43
I.6.2. Magyar csoportok Az irodalom(oktatás)nak nemcsak az Egyesült Államokban kell szembe néznie a föntiekben tárgyalt problémákkal, hanem az úgynevezett (technológiailag) (fejlett) nyugati demokráciákban mindenhol. Így Magyarországon is. Hogy Magyarország a (technológiailag) (fejlett) nyugati demokráciák közé tartozik-e? Az erre a kérdésre adott válaszok bizonyára sok vitát válthatnak ki. Földrajzilag Közép-Kelet Európa. De ha a kultúrát vagy kultúrkört kellene megnevezni, akkor a nyugati jelz ő használata vitathatatlan lenne. S a demokráciát sem lehet megkérdőjelezni. Az is kétségtelen azonban, hogy úgy a technológiában, mint a gazdaságban Magyarország bizonyos fokú lépéshátrányban van, nemcsak Amerikával, hanem más nyugati demokráciákkal szemben is. Ez azonban nyilvánvaló következménye az 1989-ig fönnálló rendszerben többszörösen és majdnem minden területen fölhalmozott lemaradásnak. Az 1989-es gyökeres politikai változások következtében a magyar társadalom (csaknem) minden „rendszerében”, így magától értetődően a magyar irodalom-„rendszerében” is radikális változások mentek végbe.
Ezek
a
változások
természetesen
a
magyar
(irodalmi)
kánont,
kánonképzést/képződést is „átrendezték”.117 A kánon és kánonképzés/képződés tekintetében a legradikálisabb fordulatot az addig nem kanonikus nyomás szabaddá válása hozta. A nem kanonikus mozgás szabad áramlása következtében, a kanonikus játéktár addigi struktúrája összeomlott.118 Literature, the Media and the Art, Special Issues, Computer Models and Technology in Media Research, 1990/április, 1-12, 3-4.;
Vö. „From this perspective the issues of ‘canonicity’ will seem less important than the historical crisis of literature, since it is this crisis– the long-term decline in the cultural capital of literature – which gives rise to the canon debate. […] This crisis calls forth a redefinition of literature itself, a redefition which incorporates as a new aspect of literary study the ‘technical’ quality of the knowledge valued by the professional-managerial class which no longer requires the (primarily literary) cultural capital of the old bourgeoisie […]”, GUILLORY, i.m., x, xii. 117 Vö. „Az ezredvég magyar irodalomrendszerében a kánonok átrendez ődése radikálisan játszódott/játszódik le. Mindez az irodalomrendszer ‘önmozgása’ mellett számos politikai és társadalmi változásnak ‘köszönhető’.”, ODORICS, Ferenc, Kanonikus mozgások az ezredvég magyar irodalmában = Helikon, 1998/3, 341-344, 341. 118 Vö „A hivatalos kultúra meglétének ideológiája (hogy az volna az adott társadalomban egyedül elfogadható), súlyos kulturális kényszert jelentett, nemzeteket taszigált a központosított oktatási rendszerbe, sőt, még az adott kultúrát tanulmányozó diák számára is ellehetetlenítette azon dinamikus feszültségek felismerését és elfogadását, melyek a hatékony fennmaradás érdekében működnek a kultúra medrében. Amiképp a természetes rendszernek szüksége van például hőszabályozásra, úgy igényli a kultúrában fennálló rendszer a kiegyensúlyozó szabályozást, nehogy összezuhanjon, vagy elt űnjön. Ez a kiegyensúlyozó szabályozás a rétegződések mentén található ellentétekben jelenik meg. Elég valószínű, 44
A nem kanonikus nyomás szabaddá válásáig a magyar kanonikus játéktárat „sematikusan, s így igaztalanul mégiscsak egy kétosztatú modellben lehet elhelyezni: a beszéd és az ellenbeszéd kettősségében”119. A nyolcvanas évek közepétől ugyan már érezhető volt, hogy valamilyen (nagy) fordulat fog bekövetkezni, de a kétosztatúság modellje továbbra is fönnmaradt, mert az ellenbeszédet egyelőre még az összefogottság jellemezte az adott domináns hatalommal szemben. 1989-ben a domináns hatalom összeomlása után, az addig a hatalmi narratíva által elhallgattatott és „egységes ellenbeszéd” csoport továbbra is egységesnek látszik maradni abban, hogy „új kánon kell”, de abban a vitafolyamatban, hogy milyen vagy melyik legyen ez az új kánon, széttöredezik kisebb csoportokra. Amerikában az egyes csoportok egy bináris oppozíciós tengely mentén szerveződtek, vagyis az egyik oldalon a kánont támadók, a másikon pedig a kánont védők „álltak”. Magyarországon ezzel szemben valamifajta egység mutatkozik abban a tekintetben, hogy az addig, elsősorban az uralkodó ideológiát „kiszolgáló” kánont politika és ideológia mentesen „át kell írni”. Mert míg Amerikában „a ‘kánoniság’ problémáját egyértelműen néhány vállaltan ideologikus és politikai motiváltságú […] kritikai irányzat vetette föl, amikor egyre nagyobb teret kívántak szentelni a különböző társadalmilag
elnyomott
csoportok
íróinak,
olvasóinak,
műveinek,
addig
Magyarországon furcsamód nem jelenik meg nyíltan ez a politikailag vállaltan és öntudatosan elkötelezett irodalomkritikai irány, […] s látszólagos egyetértés honol […] különböző értelmezői közösségek között a tekintetben, hogy az esztétikai érték a legfőbb érték, és a politikát […] ki kell küszöbölni, vagy legalábbis ne politikai elkötelezettsége miatt szeressük ezt vagy azt az írót, esetleg annak ellenére próbáljuk meg szeretni, esetleg, stb.”120. Ennek jegyében megkezdődik a magyar irodalom „új olvasása”. „Ez az
hogy bármely rendszer kanonizált játéktára bizonyos id ő eltelte után unottá kopik, hacsak nem kel birokra vele nem-kanonizált párja, s ezzel előáll a fenyegetettség réme, hogy emez fölváltja azt. A kanonizált játéktár e nyomásnak engedni kénytelen, s szükségképp megváltozik. Ez garantálja a rendszer fejl ődését, ami megóvásának egyetlen eszköze. Másfelől, mikor ez a nyomás nem áramolhat szabadon, gyakorta tanúi lehetünk vagy a rendszer fokozatos elhagyásának (ez történt példának okáért a latin különféle újlatin nyelvek általi fölváltásakor), vagy pedig egy forradalom kivívta teljes összeomlásának (az uralkodó rend bukása, esetleg az azidáig őrzött minták teljes eltűnése stb.).”, EVEN-ZOHAR, Itamar, A többrendszerűség elmélete = Helikon, 1995/4, 435-450, 440-441. 119 ODORICS, Ferenc, Kanonikus mozgások az ezredvég magyar irodalmában = Helikon, 1998/3, 341-344, 341. 120 FARKAS, Zsolt, Jobb kánon a Balkánon = Holmi, 1999/8, 1033-1051, 1037. 45
irodalmi értelmezésnek olyan iránya, amelyet a kanonizált művek szerzőinek életrajzi másodlagos, társadalmi és nemzeti szempontból irányadó szerepének fenomenológiai redukciója jellemez, s megkísérli a lényegük, az ‘egzisztenciális mag’-juk megragadását, mely bármiféle történeti, metafizikai vagy ideológiai máz nélkül képes a modern olvasó érdeklődését fölkelteni.”121 Azonban a kánonviták s a kánon definiálásának is egyik legfőbb kérdése az, „hogy vajon nem ideologikus-e minden kánon-alakítás”122? Harold Bloom, amellett érvel, „hogy az esztétikai választás irányította mindig minden világi aspektusát a kánonalkotásnak”123, szemben a kánon ellenzőivel, akik szerint „a kánon-alkotás mindig magában foglal egy ideológiát, és természetesen még tovább mennek és a kánon-alkotás ideológiájáról beszélnek, azt sugalmazva, hogy egy kánont alkotni (vagy egyet állandósítani) ideologikus tevékenység önmagában véve”124. Míg azonban ez a (persze nem kivétel nélküli) „politika és ideológia mentes” egység fönnmaradni látszik, addig megkezdődik a különböző irodal(o)m(tudomány)i beszédmódok harca, s fokozatosan bekövetkezik az „irodalmárok”125 kisebb vagy nagyobb
csoportokra
szakadása.
Így
a
kilencvenes
években
a
„magyar
irodalomtudományt különféle dichotómiák, oppozíciók, ellentétek tagolják”126. Ez, mint az amerikai példa is mutatja, teljesen természetes jelenség. A különbség mégis az, „hogy
121
JUVAN, Marko, A romantika örökségének meghaladása? = Helikon, 1998/3, 289-299, 293. KÁLMÁN, C. György, Merre is? = Alföld, 1996/2, 27-33, 30. 123 „[…] that aesthetic choice has always guided every secular aspect of canon formation [...]”, BLOOM, Harold, The Western Canon, 22. 124 „[…] there is always an ideology involved in canon formation; indeed, they go farther and speak of the ideology of canon formation, suggesting that to make a canon (or to perpetuate one) is an ideological act in itself.”, BLOOM, Harold, The Western Canon, 22. 125 Vö. „az irodalomtudomány terminussal szemben tanácsos némileg óvatos viselkedést tanusítanunk: itt és most talán jobb lenne kibújnunk abból a tudományteoretikus hálóból, ami Thomas Kuhn, Paul Feyerabend, Roland Barthes és más hasonszőrűek írásaiból fonódott, s a tudományos beszédmód helyett egyszer űen csak irodalomról szóló beszédet, az irodalmárok beszédét használni.”, ODORICS, Ferenc, Az elmélet (ön)kritikája, A hermeneutika és a dekonstrukció (lehetséges) magyar nyelvjárásai = Alföld, 1997/8, 5762, 57. 126 Vö. „Például az akadémikus irodalomtudomány szemben a mély irodalomkritikával, azaz a szárazak és nedvesek kettőse; a filológia fakticitása szemben a teória szellemével, azaz a text őrök és intertextőrök párosa; a kortextuálisan beágyazott irodalomtörténészek és a fenomenológiailag képzett elmélészek, azaz a történetiek és temporálisok duója; a stabil strukturalisták és a folyamatelv ű posztok; no és a két vezérszólam énekesei: a hagyományos hermeneuták és a szubverzív dekonstrukt őrök.”, ODORICS, Ferenc, Az elmélet (ön)kritikája, A hermeneutika és a dekonstrukció (lehetséges) magyar nyelvjárásai = Alföld, 1997/8, 57-62, 57. 122
46
a kisebb kultúrák sokkal kevésbé viselik el a megosztottság és intolerancia terhét, mint a nagyobbak”127. Az
amerikai
kánonvita
modell
leegyszerűsített
szerkezetét
fölvázolva
érzékelhetővé válik, hogy ha más jelleggel is, de ugyanazok a folyamatok játszódtak le a magyar kánonvitában. E leegyszerűsített szerkezet a következő: (1.) Van egy irodalmi kánon. (2.) Ezt a kánont (ld. fönti okok) különböző „támadások” érik. (3.) Mindenki a saját kánonját védi. (4.) A „támadások” és „védelmek” több kánon kialakulásához vezetnek. (5.) A „támadók” kánonjai új ortodoxiákká válnak. A magyar kánonvita leegyszerűsített szerkezete kis eltérésekkel, de ugyanezeket az „állomásokat” mutatja: (1.) Van egy (addig, elsősorban az uralkodó ideológiát „kiszolgáló”) irodalmi kánon. (2.) Ezt a kánont különböző támadások érik. (3.) Mindenki a saját kánonját védi. (4.) Több kánon alakul ki. (5.) A „támadók” kánonjai új ortodoxiákká válnak. Tehát mindkét vita „végeredménye” a több kánon kialakulása. S a viták és küzdelmek „milyensége” is hasonlóságokat mutat. Mindkét vitában gyakori, hogy az „ízléstől az értékekig, az affirmált iskolától a folyóiratokig merevség és türelmetlenség tapasztalható a másféle ízléssel, normával és irodalomszemlélettel szemben”128. Azonban a „nagyobb kulturális közösségeken belül ennek alig van jelentősége”129. Mert úgy tűnik föl, hogy a „nagy” amerikai irodalom-„rendszer” egyidejűleg több kánont, míg „az olyan ‘kis’ irodalomrendszerek, mint a magyar irodalomrendszer egyidejűleg erősen korlátozott számú kánont engednek érvényesülni (például az ezredvégen kettőt, esetleg hármat). A kulturális és diskurzusbeli korlátozottságnak köszönhetően ez a néhány kánon folyamatosan konfliktusban áll egymással, s ha küzdelmük (kuhni) paradigmatikus módon zajlik, akkor ez könnyen vezethet egyetlen kánon dominanciájához. Fölvethető a kérdés, hogy mindez a diktatórikus hatalmi
127
THOMKA, Beáta, Irodalom, kritika, kultúra = Alföld, 1996/2, 87-89, 88.; Vö. „Amerikában a szemléleti sokféleség, tehát az, hogy különböző irodalomtudományi irányzatokhoz tartoznak az emberek, sokkal természetesebb. A feszültségek kisebbek, egyszer űen azért, mert mindenki magától értetődőnek veszi, hogy a másik ember másképp gondolkozik, mások az olvasmányai, más a tájékozódása. Nem akarom egyáltalán eszményinek lefesteni az amerikai állapotokat, de feltétlenül szabadabb mozgása van az irányzatoknak.”, Nietzsche, Derrida, Virág Benedek, Beszélgetés SzegedyMaszák Mihállyal = Nappali Ház, 1991/4, 27-32, 27. 128 THOMKA, Beáta, Irodalom, kritika, kultúra = Alföld, 1996/2, 87-89, 88. 129 THOMKA, Beáta, Irodalom, kritika, kultúra = Alföld, 1996/2, 87-89, 88. 47
struktúrák túlélését jelenti-e, avagy inkább annak következménye, hogy a magyar kultúra egy kis nép kultúrája.”130 De milyen vonalak mentén jönnek létre ezek a kánonok s a 20. század végi magyar irodalomtudományt milyen dichotómiák, oppozíciók, ellentétek tagolják? A kilencvenes évek magyar irodalomtudományos diskurzusának három fő „vonalát” szokták megnevezni:131 1. „A nehezen megnevezhető.” 2. „Hermeneutika.” 3. „Dekonstrukció.” E három fő vonal közül kettő, szemben áll az egyikkel. Első dichotómia. Vagyis „a strukturalizmussal, a marxizmussal, az alapvetően pozitivista filológiával és a rekonstruktív, döntően narratív irodalomtörténet-írással kevert, korántsem könnyen teoretizálható, s így nehezen megnevezhető irodalomtudományos”132 beszédmóddal szemben áll a hermeneutika és a dekonstrukció. A nehezen megnevezhet ő vonal, „minthogy mélyen gyökerező látásmódot képvisel és a paradigma őrzésének igénye vezérli, szükségszerűen retrospektív irányultságú. Ez a felfogás abból indul ki, hogy saját irodalomképe csak a (bevált és ‘igaz’) hagyományhoz való ragaszkodással válik folytonosan jelenvaló ‘módszertani’ igazsággá. A hagyomány kontinuitásából származtatott, annak tekintélyével igazolt legitimitását újra meg újra
azzal véli
megerősíteni, hogy lényegében amolyan múló és kártékony divatnak tekint minden új nézetrendszert. Innen nézve nem is adhat hitelt olyan vélekedésnek, hogy semmiféle 130
ODORICS, Ferenc, Kanonikus mozgások az ezredvég magyar irodalmában = Helikon, 1998/3, 341-344, 344. 131 Vö. „A magyar irodalomtudományos közvéleményben egyre erősödik az a nézet, miszerint a strukturalizmussal, a marxizmussal, az alapvetően pozitivista filológiával és a rekonstruktív, döntően narratív irodalomtörténet-írással kevert, korántsem könnyen teoretizálható, s így nehezen megnevezhet ő irodalomtudományos beszédmódtól két, viszonylag markáns diskurzus különíthet ő el: a hermeneuták és a dekonstruktorok szólama, vagy ahogy Szegedy-Maszák Mihályt olvasom: Az igazi fordulatot [...] Kulcsár Szabó Ernő és az a fiatal nemzedék hajtotta végre, melynek tagjai közül egyesek az ő példáját követve a hermeneutika, mások viszont vele ellentétben a dekonstrukció irányában tájékozódtak. (Alföld 1996/2 kiem. O. F.)”, ODORICS, Ferenc, Az elmélet (ön)kritikája, A hermeneutika és a dekonstrukció (lehetséges) magyar nyelvjárásai = Alföld, 1997/8, 57-62, 58. 132 ODORICS, Ferenc, Az elmélet (ön)kritikája, A hermeneutika és a dekonstrukció (lehetséges) magyar nyelvjárásai = Alföld, 1997/8, 57-62, 58. 48
múlt, semmmiféle tradíció nem őrizhető meg a megújulás belsővé lett szándéka és képessége nélkül. Biztonságosnak vélt jelene – e naiv hermeneutikai axiomatika következtében – tudományosan ugyan egyre bizonytalanabb, ám erre pontosan saját előföltevései miatt aligha fog ráeszmélni. Institucionális jelenlétét viszont ma még föl tudja használni arra, hogy az irodalomról való beszédének egyfajta ‘elméletmentes’, historista fakticitásban jelölje ki az ‘igaz területeit’.”133 Azonban a kilencvenes évek közepétől institucionális jelenlétének biztonsága is egyre gyengébbé válik a hermeneutika és a dekonstrukció egyre erősödő irodalomtudományos (institucionális) „kanonikus nyomásának” engedve. Mert ahhoz, hogy egy beszédmód „erős kanonikus nyomássá” váljon nemcsak Amerikában, de Magyarországon is „katedrát kell szerezni”134 és új tananyagot kell tanítani. Hiszen szintén nemcsak az amerikai, de a magyar kánonvita egyik legfőbb oka a „mit tanítani az iskolákban, de főként az egyetemeken („az irodalomról való közvélemény-formálás jelentős részben az egyetemeken képződő kánonokon múlik”
135
és érvényesülő
)?” kérdésre adott új válaszok keresése.
A hermeneutika és a dekonstrukció a kilencvenes évek végére institucionális jelenlétét oly mértékben megerősítette, hogy egyes intézmények neveivel váltak helyettesíthetővé. „Ennek jegyében a dekonstrukcióhoz a szegedi egyetemen működő értelmezői kört, az irodalmi hermeneutikához pedig budapesti és debreceni irodalmárok tevékenységét
szokás
kapcsolni”136,
még
akkor
is
ha
„értelmező(közössége)knek földrajzi jelzők révén történő értelmezése”
a 137
magyar
kérdésesnek
tűnik.138 133
KULCSÁR SZABÓ, Ernő, Hatástörténet és metahistória, avagy hozzáférhető-e a történetiség = Literatura, 1995/1, 58-80, 58. 134 Vö. „Ehhez pedig katedrát kell szerezni, mondja Odorics […]”, GYULAI, Csaba, Pikkelyek a posztmodern kelgyóról avagy gondolatok a kilencvenes évek fiatal prózairodalmáról különös tekintettel Ficsku Pálra = Új Holnap, 1998/szeptember, 30-47, 35. 135 GYULAI, Csaba, Pikkelyek a posztmodern kelgyóról avagy gondolatok a kilencvenes évek fiatal prózairodalmáról különös tekintettel Ficsku Pálra = Új Holnap, 1998/szeptember, 30-47, 35. 136 BÓNUS, Tibor, Dekon és Dekonstrukció, Hárs Endre – Szilasi Lászó: Lassú olvasás = Literatura, 1998/1, 89-100, 89. 137 HÁRS, Endre, SZILASI, László, Norma, Konroll, Persze, Megjegyzések Bónus Tibor recenziójához = Literatura, 1998/1, 101-108, 108. 138 Vö. „Az irodalomértelmezés megújítására tett kísérletek ennyiben lassan föl is rajzolják a meghatározó irányzatok új térképét. S valóban, ha ennyit készek vagyunk – akár közösen is – belátni, ma már nyilvánvalóan nem az a kérdés, ‘szubjektív’ akaratok különböz őségeiből származtathatók-e, mondjuk, a budapest-debreceni hermeneutikusok és a szegedi neostrukturalisták kérdésirányai közti eltérések. Éspedig 49
A megerősödő, majd megszilárduló institucionális jelenlét révén mindkét beszédmód a századforduló magyar
irodalomtudományos diskurzusának kanonikus
beszédmódjává válik. Ennek egyik következménye az, hogy egyrészt kanonikus természetükből következően, másrészt pedig a magyar irodalomrendszer egy vagy több kánon „elbírásának” egyelőre eldönthetetlensége révén, egymással (is) konfliktusba kerülnek. Második dichotómia. Ez a konfliktus azonban nemcsak az egy domináns kánonná válásért folytatott küzdelemből, hanem „a dekonstrukció – hermeneutika meglehetősen bonyolult viszonyából”139 is fakad. „A hermeneutika és a dekonstrukció közötti párhuzamok és különbségek kimutatása kétségtelenül az elméletírás legnagyobb kihívásaihoz tartozik.”140 De még a kimutatható párhuzamok ellenére is, „aligha jöhetett létre párbeszéd a két típusú filozófia között, vagy Gadamer és Derrida között. Ennek oka nem annyira a személyekben keresendő, mint inkább gondolkodásmódjuk másságában. Míg a hermeneutika a dialogikus jelleg és a párbeszéd mint modell előtérbe helyezése miatt sokkal nyitottabbnak mutatkozott és mutatkozik a párbeszédre, addig a dekonstrukció számára ez a beszéd-szitució másként adott, az írás egy más szituációt hoz létre, ahol nem a dialógusra, a jelenlétre, a beszélgetésre tevődik a hangsúly, hanem az írás már-már anonim folyamatára. Ez a különbség nem alapozza meg a két gondolkodásmód közötti értékítéleteket, pusztán a különbségek, párhuzamok föltárásához vezethet.” 141 A „hermeneutika magyar horizontja és a dekonstrukció magyar szólama”142 között is nehezen alakul ki párbeszéd. E párbeszéd kialakulását az is megnehezítheti, nemcsak azért, mert amilyen termékeny ma a dekonstrukció legigényesebb (de Man-féle) irányának hatása a hermeneutáknál, éppoly erőteljes egy új, nem-szubsztancialista esztétika térnyerése a debreceni, vagy egy formálpoétikai orientációjú posztstrukturalizmusé a pécsi egyetemen.”, KULCSÁR SZABÓ, Ern ő, Előszó: A megértés mint feladat és történés = Uő., A megértés alakzatai, Csokonai Kiadó, 1998, 7-19, 8.; „A Budapest-Debrecen tengely mentén szerveződő hermeneutika mellett a szegedi dekonstrukciót, pontosabban a deKON-csoport diskurzusát szokásos mostanság új és markáns megszólalásként jellemezni. A szegedi posztbeszéd két hagyományból: a Derrida-féle dekonstrukció állításaiból és a siegeni empirikuskonstruktivista irodalomtudomány ismeret- és nyelvelméleti előföltevéseiből építkezik.”, ODORICS, Ferenc, Az elmélet (ön)kritikája, A hermeneutika és a dekonstrukció (lehetséges) magyar nyelvjárásai = Alföld, 1997/8, 57-62, 60. 139 ORBÁN, Jolán, Derrida írás-fordulata, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994, 22. 140 ORBÁN, Jolán, Derrida írás-fordulata, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994, 22. 141 ORBÁN, Jolán, Derrida írás-fordulata, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994, 23. 142 Vö. „Nincs magyar irodalomelmélet. De hát csak van magyar strukturalizmus […], csak van magyar empirizmus, csak van magyar orosz formalizmus. De valóban beszélhetünk-e magyar empirizmusról? 50
hogy „az anyateóriákból átvett terminusok használata nem definitív”143. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindig rögzíteni kell a használatba vett szavak jelentését 144, de ez a nem definitív használat bizonyára egyik oka annak, hogy egyelőre nem alakult ki „közöttük olyan beszélgetés, amely nem a nyelvek és pozíciók harcát tekinti céljának, hanem a másik
igazságának
megértését.
Ami
természetesen nem
jelenti
annak
olcsó
eliminálhatóságát, hogy a saját igazság érvényre juttatásának – más igazságok természetes ellenállásba ütköző – igénye már mindig is vitára, küzdelemre ráutalt tevékenység.”145 A magyar irodal(o)m(tudomány)i diskurzus harmadik (erős) dichotómiája, az úgynevezett „nem-tudományos” és a „tudományos” kritika szembe állítása. Kissé persze leegyszerűsítve a képletet, a kritika (a fogalom, magyar jelentéskörében, nem – például – „criticism”-ként értve) és teória (pontosabban: tudományosság) egymást kizáró viszonya.146 Ennek a „vitának” a kiéleződése az 1996-ban lezajlott, úgynevezett „kritikavita” írásaiban147 figyelhető meg. Valóban van magyar irodalomaktus elmélet? Ugyanis ezek a ‘magyar’ jelzős szerkezetek azt sugallják, hogy vannak például a strukturalizmusnak oly magyar képvisel ői, akik alakítói – mondjuk – a francia strukturalizmusnak. Vagy hogy a magyar empiristák belebeszélnek a német empiristák diskurzusába. Ezeket az állításokat elég nehezen tudnám megvédelmezni. Célszerűbb lenne talán fordítanunk a szerkezeten, miszerint ugyan nincs magyar strukturalizmus, de van a strukturalizmusnak magyar változata. Hasonlóképpen nem beszélhetünk a magyar hermeneutika horizontjáról, sem a magyar dekonstrukció szólamáról: helyénvalóbb talán a hermeneutika magyar szólama és a dekontstrukció magyar szólama mint terminológiai megoldás.”, ODORICS, Ferenc, Az elmélet (ön)kritikája, A hermeneutika és a dekonstrukció (lehetséges) magyar nyelvjárásai = Alföld, 1997/8, 57-62, 58. 143 ODORICS, Ferenc, A hagyomány visszavág, Kötelez-e a megszokás, avagy a hagyomány mint erőszakszerv a kortárs magyar irodalmi és kritikai folyóiratokban = Szép Literaturai Ajándék, Pécs, 1997/3-4, 140. 144 Vö. „Persze nem gondolom azt […], hogy mindig rögzítenünk kell használatba vett szavaink jelentését, […]”, ODORICS, Ferenc, A hagyomány visszavág, Kötelez-e a megszokás, avagy a hagyomány mint erőszakszerv a kortárs magyar irodalmi és kritikai folyóiratokban = Szép Literaturai Ajándék, Pécs, 1997/3-4, 140. 145 KULCSÁR SZABÓ, Ernő, Egy párbeszéd kísérlete = Literatura, 1998/1, 87-88, 88. 146 ld. KULCSÁR-SZABÓ, Zoltán, A párbeszéd remény(telenség)e = Jelenkor, 1996/3, 275-279, 275. Vö. DOBOS, István, Az elmélet szerepének megítélése a kortárs magyar irodalomkritika reflexiójában = Az irodalomértés horizontjai, Párbeszéd irodalomtudományunk modern hagyományával, szerk. KABDEBÓ, Lóránt, KULCSÁR SZABÓ, Ernő, Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, Pécs, 1995, 160-171. 147 Jelenkor, TAKÁTS, József, A kritikus mint kritikus , 1996/1, 67-74.; BÓNUS, Tibor, A Nincs alvás! És a prózakritika, 1996/1, 75-93.; KULCSÁR-SZABÓ, Zoltán, A párbeszéd remény(telenség)e, 1996/3, 275279.; RADNÓTI, Sándor, Beckmesterkedés, 1996/3, 280-282.; BIKÁCSY, Gergely, Posztbeszéd és dignitás, 1996/3, 283-288.; BABARCZY, Eszter, Levél Bónus Tibornak, 1996/4, 373-376.; FARKAS, Zsolt, Kritikavita-kritika, 1996/4, 377-382.; MARGÓCSY, István, A tilalmi beszédről, 1996/5, 471477.;TAKÁTS, József, Válasz két bírálómnak, 1996/6, 563-568.; BÓNUS, Tibor, A(z ön)megértés esélyei, Válasz a kritika-vita hozzászólásaira, 1996/6, 555-562.; Élet és Irodalom, KÁROLYI, Csaba, Bármi (az „irodalomértés kultúrájáról” és az „elszennyezésről), 1996. május 10.; BALASSA, Péter, Csúcstechnológia és erőpolitika az irodalomkritikában, 1996. május 51
Ez az ellentét az amerikai vitákkal összehasonlítva sajátos magyar képz ődmény, azonban bizonyos kontextusban mégis hasonlóságok fedezhetők föl. Mint az amerikai kánonvita okainak vizsgálatakor látható volt, a kánon védői a kánon védelmét egyben az irodalom védelmének is tekintik. E védelem egyik aspektusa, mint Harold Bloom Shakespeare-könyve kapcsán szó volt róla, az irodalom védelme valamiféle értékrendszer nevében, amelyet egy szóval jellemezve humanizmusnak148 lehetne mondani. Amivel szemben pedig, Bloom szerint,
meg kell védenie az irodalmat azt Shakespeare-
könyvében „cultural studies”-nak, A nyugati kánonban pedig a „neheztelés-iskolájának” nevezi. Bloom mindkét könyvének fogalomrendszerében a „cultural studies”, valamint a „neheztelés-iskolája” (irodalom)elméleti
nem irányzatok
más,
mint
az
összefoglaló
úgynevezett
neve.
Vagyis
posztstrukturalista dekonstruktivizmus,
feminizmus, újhistorizmus, posztkolonializmus149, stb. Ezeknek az elméleteknek a képviselőivel szemben fölhozott vádak, talán kissé leegyszerűsítve, a következők: szerintük az (irodalmi) művek csupán nyelvi struktúrák és kizárólag a társadalmi és kulturális erők mozgása hozta őket létre, s számukra az olyan szavak, mint individualizmus, humanizmus, természetes, univerzális, reális „bűnössé” váltak. Elutasítanak mindenféle morális vagy esztétikai értéket, csakúgy, mint bármiféle igazság koncepcióját, ragaszkodva ahhoz, hogy a művek csakis kulturális konstrukciók, bármilyen kapcsolat nélkül egy külső valósághoz. Bloom ezzel szemben azt próbálja állítani, hogy az irodalmi művek természetesen a nyelvből teremtődtek, de a nyelv nem egy magába zárt szerkezet, hanem az
17.; CSORDÁS, Gábor, A beszély bekerítése, avagy a tiszta kritika esze, 1996. május 24.; H. NAGY, Péter, A dallam nem változtat szövegén?, 1996. május 31.; SZIRÁK, Péter, Nulla salus bello, 1996. június 7.;FOGARASSY, Miklós, Levél Balassa Péternek, 1996. június 14.; BOHÁR, András, Vita előtt? Vita után?, 1996. június 21.; TAKÁTS, József, Mit vétettem én? Válasz (vagy inkább kérdés) Szirák Péternek, 1996. június 21.; KULCSÁR SZABÓ, Ernő, No apocalypse, not now, – de vajon lehetséges-e beszélgetés?, 1996. június 28.; SZIRÁK, Péter, A hatás hatalma, avagy mi történt Takáts Józseffel?, 1996 július 5.; KÁROLYI, Csaba, Lehetséges-e beszélgetés, és ha igen, miért nem?, egykedvű válaszok H. Nagy Péternek, Szirák Péternek és Kulcsár Szabó Ernőnek, 1996. július 5.; FOGARASSY, Miklós, Levél az egyszerű, de nagyon nagyszerű olvasónak, 1996. július 12.; SZEGEDY-MASZÁK, Mihály, Szakszerűbb és higgadtabb vitáért, 1996. július 12.; Á. SEREY, Éva, Fut a kilenc szűz, 1996. július 12. 148 Vö. „[…] az új írást valamiféle humanizmus nevében ítélik el”, BARTHES, Roland, A szerző halála = Uő., A szöveg öröme, Osiris, Bp., 1996, 50-55, 55. 149 Vö. „A konzervatívok által általában emlegetett főellenségek az irodalomelméletben és -kritikában a következők: dekonstruktivizmus, feminizmus, lacanizmus, újhistorizmus, posztkolonializmus.”, FARKAS, Zsolt, Kánonvita és kultúrháború az Amerikai Egyesült Államokban = Uő., Most akkor, Filum Kiadó, Bp., 1998, 5-37, 12. 52
ember(/ies/ség) természetes kifejező eszköze.
150
Ezzel Bloom, mintha „megtalálni”
igyekezne az irodalomból, irodalomkritikából és irodalomolvasásból, véleménye szerint, egyre inkább kiszoruló (emberi) egyéniséget151, esztétikai és morális értékeivel, valamint külső-belső hiányosságaival és erényeivel egyaránt. Bloom egyik legharciasabb támadási, illetve védekezési pontja, mindkét könyvében a szerző(ség) kérdése. „Ha az irodalom valóban csak nyelv, és Shakespeare eredetisége csupán egy kulturális jelenség társadalompolitikai mozgások által megalkotva, akkor ebben a kontextusban nem Shakespeare írta Shakespeare-t, hanem a drámákat koruknak társadalmi, politikai és gazdasági energiái hozták létre. És természetesen minden más szöveget akkor és most, mert néhány többé-kevésbé új párizsi spekulátornak sikerült meggyőznie az akadémiai kritikusok nagy többségét (ha nem mindegyikét) arról, hogy mellesleg szerző nincs is.”152 „A probléma Foucault szerző halálával az, hogy csupán megváltoztatja a retorikai terminusokat, anélkül, hogy egy új módszert hozna létre. Ha valóban ‘társadalmi energiák’ írták a Lear királyt és Hamletet, akkor ezek a társadalmi energiák miért voltak produktívabbak a stradfordi kézm űves fiában, mint a pocakos kőműves Ben Jonsonban?”153 Bloomnak
ez
a
„támadása”
a(z)
(irodalmi)
művet
megpróbálja
egy
humándiskurzusba (vissza)helyezni. „Az ilyen értelmezés egy szakrális státuszú, egyetemes humánmegnyilatkozás alárendelt eseményének tekinti az irodalmi mű
150
Vö. „Individualism, humanism, the natural, the universal, the real – these are all dirty words for postsructuralists who prefer to see the plays as lingvistic structures, the product of socio-cultural forces alone. Professor Bloom calls such philosophers the ‘heirs of Iago’ – the embodiment, in Hazlitt’s fraze, of ‘great intelllectual activity’ accompanied with a total want of ‘moral principal’. Escehwing moral and aesthetic values for relativism, the post-structuralist system rejects concepts like ‘truth’, preferring to hold that texts are mere cultural contsructs with no connection to an external reality. Professor Bloom points out that, while the plays are of course created out of language, language is not an imposed construct but a natural expression of our humanity.”, Good Will Shakespeare, Shakespeare is credited with inventing the concept of the human personality, The Economist, február 6-12, 1999, 109. 151 „personality” 152 „If for you, literature is primarily language, then the primacy of Shakespeare is only a cultural phenomenon, produced by sociopolitical urgencies. In this view, Shakespeare did not write Shakespeare – his plays were written by social, political, and economic energies of his age. But so was everything else, then and now, because certain more or less recent Parisian speculators have convinced many (if not most) academic critics that there are no authors anyway.”, BLOOM, Harold, Shakespeare, 16. 153 „But the trouble with Foucault’s Death of the Author is that it merely alters rhetorical terms without creating a new method. If ‘social energies’ wrote King Lear and Hamlet, why exactly were social energies more productive in the son of the Stratford artisan than in the burly bricklayer Ben Jonson?”, BLOOM, Harold, The Western Canon, 60. 53
beszédét”154, valamint „problémátlannak tételezi az életrajzi értelemben vett szerző és a szövegben beszélő azonosítását”155. Tulajdonképpen
ez
a
két
pont
az,
vagyis
a(z)
irodal(o)m(tudomáy)i
nyelv(használat) és a szerző problémája, ahol a magyar „nem-tudományos” és „tudományos” kritika, vagyis irodalomkritika és irodalomelmélet, (erősen) szemben áll egymással. Amint látható úgy az Egyesült Államokban, mint Magyarországon a kánonviták talán (ha nem a) legfőbb oka, azok a hatvanas évektől megjelenő „elméleti” munkák, amelyek az elmúlt évtizedek irodalomtudományában/irodalomtudományára nagyon nagy hatással voltak.
I. 7. (Irodalom)Elmélet(ek)
„Az elmélet új irányba mozdította az irodalmi kánon fogalmát.”156
A kánonviták okainak vizsgálata során többször, már-már visszatérő motívumként jelentek meg valamilyen kontextusban azok az úgynevezett posztsrukturalista (irodalom)elméletek, irányzatok, amelyek a hatvanas évektől kezdődően radikális változásokat hoztak nemcsak az irodalom, de a humántudományok „rendszereiben” is. „A tudománytörténetben sem hullanak a paradigmák egyenesen az égből: az érvényesülni akaró újnak le kell válnia a régiről, és legitimálódnia a tradíció előtt ahhoz, hogy ne csak a tárgyra tekintsen új szemmel, hanem a világhoz való viszony is 154
KULCSÁR SZABÓ, Ernő, A saját idegensége = Uő., A megértés alakzatai, Csokonai Kiadó, 1998, 6985, 71. 155 BÓNUS, Tibor, A Nincs alvás! És a prózakritika = Jelenkor, 1996/1, 75-93, 77. 156 „Theory has reoriented the idea of literary Canon.”, The Canon in the Classroom, The Pedagogical Implications of Canon Revision in American Literature, szerk. John, ALBERTI, Garland Publishing, New York – London, 1995, ix.
54
megváltozhassék. Ez különösen igaz az esztétikai tapasztalás paradigmaváltásában, amely – Paul Ricouer szerint – a műalkotás közvetítésében egyformán érinti a mű (szöveg) és a világ viszonyát, az emberek közötti kommunikációt és az ember önmegismerését.”157 Az irodalomelmélet(ek)ben bekövetkező posztstrukturalista158 „fordulat ezért, nyilván nem véletlenül, akkor következik be – a hatvanas években –, amikor felismerhetővé vált az irodalom, a művészetek és az új médiumok horizontváltása: a 20. század immár leváltott klasszikus modernsége és a még diffúz formában jelentkező ‘posztmodern’ közötti korszakküszöb”159. A hatvanas évektől kezdődően folyamatosan alakulnak, illetve jönnek létre különböző (irodal/o/m/elmélet/i) beszédmódok és „hódítják meg” Amerikát, vagy éppen fordítva Európát. A legtöbb vitát kiváltó dekonstrukcióról végül már azt sem lehet eldönteni, hogy európai vagy amerikai. Vagy mint ahogyan csak „hermeneutikák”160, úgy csak „dekonstrukciók” vannak? Mint a magyar „csoportok” tárgyalása során látható volt a magyar irodalomtudományos diskurzust ez a két beszédmód határozza meg. A hermeneutika elsősorban Jauss és a „konstanzi iskola” hatás- és befogadáselméletét tartja irányadónak. De ez az irányadó „csoport” is „1967 óta vaskos és nagyon magas színvonalú tanulmánykötetekben, a legkülönbözőbb területekre terjesztette ki a recepcióesztétikai 157
JAUSS, Hans Robert, A recepció elmélete = Uő., Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, szerk. KULCSÁR-SZABÓ, Zoltán, Osiris Kiadó, Bp., 1997, 9-35, 29-30. 158 „Az utóbbi két évtizedben a figyelem a határokról az átmenetekre, a megkülönböztetésr ől a folytonosságra, az állapotokról és a körülhatárolt ‘egész’-ként viselkedő tárgyiasságokról a folyamatokra és a folyamatszerű felfogásra terelődött. Az is kérdéses lett, maga a történelem felfogható-e tárgyként, egészként, struktúraként. Itt is a folyamatszerűség vált fontosabbá a tárgyias elkülönítésnél, s ebben a felfogásban a szubjektivitás értelmezésének is szerep jutott: megfigyelő és megfigyelt egyazon folyamat részese. Az idő és tartam filozófiai kérdései Heidegger, Whitehead, Hartman és a modern hermeneutika, mindenekelőtt Gadamer által közvetítve kaptak szerepet irodalomelméleti problémák megvilágításában. Felvetődtek a folyamatszerűségnek olyan, az esztétikum felfogását közvetlenül érintő aspektusai, amelyek irodalomfelfogásunk axiológiai alapjainak átgondolására késztetnek: els ősorban az esztétikai tudat gadameri bírálatára és az esztétikai meg nem különböztetés elvére gondolok. Az axiológiai alapokat érintik az irodalom fogalmának olyan új értelmezései is, amelyek a szemiotikai és a szövegelméleti kutatások talaján keletkeztek, s olyan szövegkontinuumot feltételeznek, amely idegen az irodalom esztétikai fogalmának korábbi elhatárolásaitól. Mindezt együtt mint posztstrukturalizmust szoktuk emlegetni.”, SZILI, József, Az irodalom mint folyamat = A strukturalizmus után, Érték, vers, hatás, történet, nyelv az irodalomelméletben, szerk. SZILI, József, Akadémiai Kiadó, Bp., 1992, 153-185, 153. 159 JAUSS, Hans Robert, A recepció elmélete = Uő., Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, szerk. KULCSÁR-SZABÓ, Zoltán, Osiris Kiadó, Bp., 1997, 9-35, 30. 160 Vö. „Mint ahogyan strukturalizmus nincs, úgy nincs hermeneutika sem. Hermeneutikák vannak.”, ODORICS, Ferenc, Az elmélet (ön)kritikája, A hermeneutika és a dekonstrukció (lehetséges) magyar nyelvjárásai = Alföld, 1997/8, 57-62, 58. 55
megközelítésmódot, és az utóbbi években Derrida, illetve az amerikai dekonstrukció (elsősorban Paul de Man) írásaiból nyert új perspektívákat is sikeresen építette be a teóriába, amely persze már rég óta nem ‘egy’ elméletet jelent”161. S a „hermeneutika magyar szólama” szintén különböző területekre „terjesztette ki recepcióesztétikai megközelításmódját” s „a pesti és a debreceni hermeneuták értelmezői közösségéhez tartozó irodalmárok több tagja […] Jauss irodalmi hermeneutikáját Paul de Man felől próbálja újraérteni”162. De a dekonstrukció sem „egy” elmélet163. Általában (lényeges) különbséget tesznek a derridai dekonstrukció és az amerikai dekonstrukció (vagy dekonstruktivizmus) között, amelyre maga Derrida is fölhívja a figyelmet: „A dekonstrukció nem módszer, és nem is lehet azzá alakítani. Különösen, ha a ‘módszer’ szóban a technikai és procedurális jelentésre tesszük a hangsúlyt. Igaz, hogy bizonyos körökben (egyetemi vagy kulturális környezetben, különösen az Egyesült Államokban) az a technikai és metodológiai ‘metafora’, amely, úgy tűnik, szükségszerűen együtt jár magával a ‘dekonstrukció’ szóval, csábító és félrevezető tudott lenni.”164 A dekonstrukicó amerikai „sikertörténete” Derrida 1966-os, a John Hopkins Egyetemen tartott, A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diskurzusában165 című előadásával indult. Derrida előadását követően a dekonstrukcó hihetetlen gyorsasággal
„terjedt”,
s
„hódította
meg”
az
amerikai
irodalomtudományos
intézményrendszereket, egyetemi tanszékeket, irodalmi folyóiratokat stb. Ebben a „diadalban” a legnagyobb szerepe a dekonstrukicó első nemzedékének, az úgynevezett
161
KULCSÁR-SZABÓ, Zoltán, Az esztétikai tapasztalat apologétája, Hans Robert Jaussról = JAUSS, Hans Robert, Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, szerk. KULCSÁRSZABÓ, Zoltán, Osiris Kiadó, Bp., 1997, 431-451, 431. 162 BÓNUS, Tibor, Dekon és Dekonstrukció, Hárs Endre – Szilasi Lászó: Lassú olvasás = Literatura, 1998/1, 89-100, 100. 163 Nemcsak az „egy” elmélet, de maga az elmélet szó használata is megkérd őjelezhető a dekonstrukciós diskurzusban. Vö: „A dekonstrukció nemcsak hogy nem egyértelműen filozófia, irodalom vagy módszer, de nem is elmélet, teória a szó hagyományos értelmében. A teória ugyanis Derrida szerint valamilyen vezérelv, középponti gondolat irányításával egységesíti azt a mez őt, amelyet meg akar magyarázni. Lehatárolja és el is zárja az értelmezett területet a többi területekt ől, ‘betömi a réseket’. Ezzel szemben a dekonstrukció nem az egységesítést, hanem a különböző, éppen a teóriával egymástól elzárt területeknek egymás felé való megnyitását próbálja elérni; azaz megtöri a teória, az episztemikus tudás átfogó és integratív hatalmát.”, ORBÁN, Jolán, Derrida írás-fordulata, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994, 68. 164 DERRIDA, Jacques, Levél egy japán baráthoz = Nappali Ház, 1991/4, 3-6, 4. 165 Ld. magyarul: DERRIDA, Jacques, A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diskurzusában = Helikon, 1994/1-2, 21-35. 56
yale-i „négyek bandájának” – Jacques Derrida (Amerikában is tanít), Paul de Man, Geoffrey H. Hartman, J. Hillis Miller és Harold Bloom – volt. Az amerikai dekonstrukció „sikere” olyan óriási volt, hogy az „első nemzedék” munkái a nyolcvanas évekre „klasszikusokká” váltak. Ennek következtében a kanonikus szabályok működésének megfelelően fölváltottak egy ortodoxiát, egy másikkal. Aminek természetesen az lett a következménye, hogy nemcsak más irányzatok, hanem saját második generációjának166 kihívásaival is szembe kellett néznie. Mert „míg az első generáció vizsgálódásainak középpontjában elsősorban az irodalom és irodalomkritika viszonya, helyzete, szerepe, funkciója állott, addig a második generáció tagjai, részben az elsők hatására, részben pedig ezek pozícióinak kritikájaképpen, nagyobb érdeklődést mutattak a feminizmus, a francia pszichoanalízis, a társadalmi és történelmi témák iránt”167. Ugyanez a „sokféleség” jellemző „a dekontrukció magyar szólamára” is, hiszen az amerikai dekonstrukció második nemzedékéhez hasonlóan a dekonstrukció magyar beszédmójában is egyre nagyobb számban vannak jelen, akik „nagyobb érdekl ődést mutatnak” más irányzatok iránt: feminizmus, francia pszichoanalízis, nyelvfilozófia, stb. S a szegedi deKON csoport – amelyet, mint föntebb látható volt, a magyar irodalomtudományi diskurzusban, a dekonstrukcióval azonosítanak – „a dekonstrukció (radikálisan) konstruktivista mozzanatát hangsúlyozza (a kritikai irányulás mellett), ezért a konstruktivista és a dekonstruktivista irodalomtudomány diskurzusának ‘vegyítését’ szorgalmazza”168. Van azonban egy olyan irányzat, az újhistorizmus, amelynek Magyarországon egészen a kilencvenes évek végéig semmilyen visszhangja nem volt. „Az elméletalkotó ‘ősök’ (Foucault, Althusser, Geertz) mára klasszikussá vált szövegeit és az ‘alapító atya’ (Greenblatt) néhány írását leszámítva az újhistorizmus nem létezik magyar nyelven, holott nemcsak az angolszász, hanem általában véve a nyugati irodalom- és kultrúraelméletek között is az egyik kitüntetett helyet foglalta el egészen napjainkig. A legelőkelőbb pozíciókért azóta újabb diskurzusok versengenek, olyanok, amelyeknek 166
Barbara Johnson, Gayatri Chakravorty Spivak, Joseph Riddel, Shoshana Felman és mások. ORBÁN, Jolán, , Derrida írás-fordulata, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994, 19. 168 KOVÁCS, Sándor, s.k., Mi a dekonstrukció és miért mondanak olyan szörny ű dolgokat róla? = Helikon, 1994/1-2, 5-14, 11. 167
57
magyarországi fogadtatása szélesebb körű és jobban dokumentált, bár elméleti és főként módszertani alapvetéseik nem kis részét olyan területekről nyerik, melyekre az újhistorizmus hívta föl vagy irányította vissza a figyelmet az 1980-as évek elején. A beszédmódok egyre gyorsabb ütemű lecserélődésének jellegzetes példája, hogy az újhistorizmusnak már nem volt ideje beérni Magyarországon: elé kerültek olyan vele együtt vagy később induló irányzatok, mint a posztkoloniális kritika, a radikális feminizmus, a társadalmi nemi szerepek vizsgálatának kritikai gyakorlata (gender studies), a kulturális tanulmányok (cultural studies).”169 Magyarországi visszhangtalanságának egyik oka az lehet, hogy a magyar irodalomtudományos diskurzus bizonyos területén „gyanakodva tekintenek minden kezdeményezésre, amely visszavenné a kritikai beszédmódok kifejezéstárába a történetiség, a rekonstrukció már-már végérvényesen száműzött fogalmait”170. Mert az újhistorizmus „egy olyan értelmezési eljárás, amely történelmi pontosságra és aprólékos kontextualizálásra törekszik, ugyanakkor igyekszik fölülvizsgálni az irodalmi minőség és a társadalmi termelési viszonyok különállóságáról, a társadalmi osztályok alá- és fölérendeltségéről, az egyén szuverenitásáról alkotott hagyományos elképzeléseket”171. De a hermeneutika, a dekonstrukció, az újhistorizmus csak egy-egy „fő irányzat” és még nem esett szó a „többi tendenciáról”, a feminizmusról, a poszt-marxista, posztkoloniális, nyelvfilozófiai stb. kritikákról. S Derridán kívül, az „iskolákba”, irányzatokba nehezen „besorolható” „többi” francia filozófus/teoretikus/kritikus, akiknek a szövegei óriási hatást gyakoroltak, kisebb vagy nagyobb mértékben, de szinte mindegyik posztstrukturalista irányzatra, s mára szintén klasszikusokká váltak: Foucault, Lyotard, Bourdieu, Baudrillard, Deleuze. S persze a pszichoanalitikus Lacan, aki „összeházasítja a pszichoanalízist és a strukturalista nyelvészetet, a szubjektumot pedig alárendeli a jelölő működésének, amely nem a valóságot teszi elérhetővé a szubjektum számára, hanem a szubjektumot jelöli más
169
KISS, Attila Atilla, Hatalom, szubjektum, genealógia: az irodalom kulturális poétikája az újhistorizmusban = Helikon, 1998/1-2, 3-10, 3. 170 KISS, Attila Atilla, Hatalom, szubjektum, genealógia: az irodalom kulturális poétikája az újhistorizmusban = Helikon, 1998/1-2, 3-10, 3. 171 KISS, Attila Atilla, Hatalom, szubjektum, genealógia: az irodalom kulturális poétikája az újhistorizmusban = Helikon, 1998/1-2, 3-10, 3-4. 58
jelölőknek”172. Megindítva ezzel a szubjektumelméleteknek azt a hullámát, amelyekben bekövetkezik a szubjektum (poszt)szemiotikai fordulata, vagyis „a klasszikus hierarchia megfordul: a szubjektum a nyelv produktuma”173. És végül „Roland Barthes, a semleges próféta”174, akinek a neve talán legtöbbször fordul elő a posztstrukturalista és huszadik század végi irodalomtudományos munkák hivatkozásaiban. S természetesen még tovább lehetne folytatni a nevek, iskolák és irányzatok fölsorolását, valamint az említettek jellemzését és összehasonlítását.175 Bizonyára a sok eltérés és ellentét mellett nagyon sok hasonlóság is fölfedezhető lenne, hiszen csakúgy, mint a kánonviták okait, ezeket az irányzatokat is meg lehet nevezni és „pontokba” lehet rendezni, azonban el nem különíthetők. Nem lehet egyiket sem a másik(ok) nélkül vizsgálni, mert egymással állandó kölcsönhatásban vannak és befolyásolják egymás „(szöveg)mozgásait”. Gyakran az egyik egy, vagy több másiknak a „keveréke” és/vagy következménye. Ezért a kánonviták okainak vizsgálatát folytatva, ezekből az (irodalom)elméleti „(szöveg)mozgásokból” (csak) azokat az „irányokat” szeretném kiemelni, amelyek „erősen” mozdították ki az irodalmi kánon fogalmát. I.7.1. A szerző A kánonviták (irodalom)elméleti okai közül a szerző(ség) kérdése a legvitatottabb. A huszadik század végére „irodalomtudományi közhellyé vált „a ‘Szerz ő halála’ szintagma”176. John Guillory szerint a vita a kánon körül a szerzővel és nem a szöveggel
172
KISS, Attila, Miből lesz a szubjektum?, Posztszemiotikai bevezető = Pompeji, 1994/1-2, 169-176, 170. KISS, Attila, Miből lesz a szubjektum?, Posztszemiotikai bevezető = Pompeji, 1994/1-2, 169-176, 171. 174 ANGYALOSI, Gergely, Roland Barthes, a semleges próféta, Osiris Kiadó, Bp., 1996. 175 Ez azonban a dolgozat kereteit „szétfeszítené”, mert a kánon problémáját úgy „szétszórná”, hogy nem lehetne egy meghatározott kereten belül maradni. 176 ODORICS, Ferenc, A szerző neve és az írói név, A retorizálatlanság ártatlansága és csapdája = A szerz ő neve, Dekonferencia IV., deKON-KÖNYVEK, Ictus, Szeged, 1998, 59-70, 62. 173
59
kezdődött.177 Hogy miért? Mert a „szerző elve” „az alapvető kanonizáló eljárások közé tartozik”178, és a kánon talán leggyakoribb jelzője az, hogy „szerzőközpontú”. A kánonlisták általában szerzőket emlegetnek. Ritkán fölmerül, hogy persze nem minden írásuk, de egyes szerzői nevek mégis megőrződnek a kánon szinonimáiként. Harold Bloomnál például „Shakespeare a kánon”179. A szerző elvű kanonizáló eljárás során tehát a szerző a kánon garanciája, a kánon pedig bizonyos értékrendszer garanciája. Bloom egy értékrendszer nevében veszi védelmébe a szerzőt, aki „beszél”, szemben azzal a szerzővel, aki helyett a nyelv beszél180. Mert „a szerző, akinek teste, műveltsége, leszármazása, szélessége s hosszúsága tér- és időbeli koordinátákkal rendelkezik”181, egy társadalmi csoport identitásának és értékrendszerének képviselője. Azonban ha „nincs személyiség, illetve lukas és illékony, nem képződik identitás” 182. Identitás (képviselő) nélkül pedig nincs társadalmi csoport, nincs értékrendszer, csak szöveg. I.7.2. Szöveg Nemcsak egyes szerzői nevek, hanem bizonyos műcímek is a kánon szinonimájaként őrződnek meg. A mű, azonban – amelyet az olvasó a „kezében tartva”183 „kiolvas”184, majd hierarchiába rendezve eldönti, hogy jó vagy rossz irodalom, vagy milyen műfaj, és ennek megfelelően egy (bizonyos) polcra teszi – „a leszármazás folyamatának fogja. Három dolgot értek ezalatt: a műnek a külvilág általi 177
GUILLORY, i.m., 9-13. KULCSÁR-SZABÓ, Zoltán, Irodalom/történeti(i)/kánon(ok) = Uő., Hagyomány és kontextus, Universitas Kiadó, Bp., 1998, 165-186, 168. 179 „[…] Shakespeare is the Canon.”, BLOOM, Harold, The Western Canon, 50. 180 Vö. „Ezzel az eredetnélküliséggel a beszélő személy helyére a beszélő alany kerül, az alany, amelyben csupán az őt meghatározó nyelvi megnyilatkozás van – az írásban nem a szerző beszél, hanem a nyelv.”, ODORICS, Ferenc, A szerző neve és az írói név, A retorizálatlanság ártatlansága és csapdája = A szerz ő neve, Dekonferencia IV., deKON-KÖNYVEK, Ictus, Szeged, 1998, 59-70, 63. 181 ODORICS, Ferenc, A szerző neve és az írói név, A retorizálatlanság ártatlansága és csapdája = A szerző neve, Dekonferencia IV., deKON-KÖNYVEK, Ictus, Szeged, 1998, 59-70, 62. 182 ODORICS, Ferenc, A szerző neve és az írói név, A retorizálatlanság ártatlansága és csapdája = A szerző neve, Dekonferencia IV., deKON-KÖNYVEK, Ictus, Szeged, 1998, 59-70, 62. 183 BARTHES, Roland, A műtől a szöveg felé = Uő., A szöveg öröme, Osiris, Bp., 1996, 67-74, 68. 184 Vö. „Mozgásban kell tartani a szöveget. Olyan nincs, hogy valaki ‘kiolvas’ egy könyvet.”, ODORICS, Ferenc, http://www.fgytf.u-szeged.hu/tanszek/roman/cv239821.htm 178
60
meghatározottságát (a faj, majd a történelem által), a művek egymásra következését és a mű kapcsolódását a szerzőhöz. A szerzőt a mű atyjának és tulajdonosának tartják.”185 Vagyis a „műközpontú” kánon a szerző elvű kanonizáló eljárás mintáját követve jön létre. Mert amíg van „leszármazás”, addig van „végső jelölt”186, van identitás(képző funkció). „Leszármazás” nélkül azonban nincs „végső jelölt”, nincs identitás, nincs mű, csak szöveg, amely „a jelölt vég nélküli elhalasztódását végzi”187. A szöveg „az atya kézjegye nélkül olvasható”188. „Hasonlóképp, a szöveg nem ‘áll meg’ a (jó) irodalomnál, nem fogható föl egy hierarchia vagy egyszerű műfaji osztályozás részeként. Ami a szöveget teszi, az éppen ellenkezőleg (vagy pontosan) a régi osztályozásokkal szembeni szubverzív erő.”189 „Az irodalom minden jelensége: szöveg”190. „Roland Barthes így fogalmazza meg a posztstrukturalizmusnak ezt az alapelvét: »Mikor írok, az az érzésem, hogy játékot űzök a tudománnyal, álcázott parodisztikus tevékenységet. Egyre inkább meg vagyok
róla győződve, hogy a kritika mélyén lévő indíték a metanyelv lerombolása, mégpedig az igazság imperatívuszának parancsát követve: az írásmű végső soron soha nem lehet ‘objektív’, mert az objektivitás csupán a sok csalás egyike; a tudományos metanyelv a nyelv elidegenítésének egyik formája, ezért túl kell lépni rajta, (ami nem azt jelenti, hogy meg kell semmisíteni). Ami a kritika nyelvét illeti, azt nem lehet másként ‘megtéríteni’, mint az irodalom nyelve és az irodalomról való megnyilatkozás nyelve közötti bizonyos izomorfizmus bevezetésével. Az irodalomtudomány: irodalom.«”191
185
BARTHES, Roland, A műtől a szöveg felé = Uő., A szöveg öröme, Osiris, Bp., 1996, 67-74, 71. ODORICS, Ferenc, A szerző neve és az írói név, A retorizálatlanság ártatlansága és csapdája = A szerző neve, Dekonferencia IV., deKON-KÖNYVEK, Ictus, Szeged, 1998, 59-70, 62. 187 BARTHES, Roland, A műtől a szöveg felé = Uő., A szöveg öröme, Osiris, Bp., 1996, 67-74, 69. 188 BARTHES, Roland, A műtől a szöveg felé = Uő., A szöveg öröme, Osiris, Bp., 1996, 67-74, 71. 189 BARTHES, Roland, A műtől a szöveg felé = Uő., A szöveg öröme, Osiris, Bp., 1996, 67-74, 69. 190 BOJTÁR, Endre, Az irodalmi mű értéke és értékelése = A strukturalizmus után, Érték, vers, hatás, történet, nyelv az irodalomelméletben, szerk. SZILI, József, Akadémiai Kiadó, Bp., 1992, 13-56, 15. 191 BOJTÁR, Endre, Az irodalmi mű értéke és értékelése = A strukturalizmus után, Érték, vers, hatás, történet, nyelv az irodalomelméletben, szerk. SZILI, József, Akadémiai Kiadó, Bp., 1992, 13-56, 14.; Vö. „literary criticism […] has exactly the same status as lyric poetry or narrative writing .”, BLOOM, Harold, = SALUSINSZKY, Imre, Criticism in society, Interwiews with J. Derrida, N. Fry, H. Bloom, B. Johnson, F. Lentricchia, J.H. Miller, G. Hartman, F. Kermode, E. Said, Methuen, New York and London, 1987, 49.; „Milyen a posztstrukturalizmus? Milyen egy posztstrukturalista? Amije van, az nem tudomány. De ismer olyanokat, akiknek van tudomány. A tudomány azoknak hatalom. A posztstrukturalista nem akar hatalom és nem akar tudomány. A posztstrukturalistának szöveg van és csak szöveg van, csak szövege van. Csakszöveg, puszta-szöveg, amiben nincs semmi. És ez mind az övé.”, ODORICS, Ferenc, A 186
61
I.7.3. Befogadó A konstanzi iskola által kidolgozott recepcióelmélet „az irodalom és művészetek immár olyan esztétikai kommunikáció folyamataként való értelmezését követelte meg, amelyben a három instancia, a szerző, a mű és a befogadó (olvasók, hallgatók vagy nézők, kritikusok vagy közönség) egyformán részt vesz. Ez azzal is járt, hogy a befogadót mint címzettet és közvetítőt, tehát mint minden esztétikai kultúra hordozóját végre vissza lehetett helyezni történeti jogaiba – azokba a jogaiba, amelyektől a művészetek történetében mindaddig megfosztották, amíg a művészetek története a hagyományos alkotás- és ábrázolásesztétika jegyében állt. Ezzel újrafogalmazódtak a mű saját hatásából való
meghatározásának, hatás és recepció dialektikájának, a
kánonképződésnek és -átalakulásnak, az időbeli távolságon keresztül dialogikus megértésnek (a horizontközvetítésnek), röviden: az esztétikai tapasztalatnak a kérdései, amelyeket minden manifeszt művészet mint létrehozó, befogadó és kommunikatív cselekvés magában hordozott.”192 A befogadó, a szerző, mű és befogadó „háromszögben”, többé nem a passzív olvasó, aki a művet kiolvasva és a könyvet bezárva „megértette” a szerző és/vagy mű „mondanivalóját” és ezzel befejezte az értelmezés aktusát, hanem aktív „alkotóvá” válik. Mert az olvasás során létrejövő értelmezés nem a szerző intenciója, nem a mű „mondanivalója”, amelyet az olvasó befogadott és megértett, hanem a leszármazás „fogságából” kiszabaduló mű, vagyis a „szöveg és olvasó együttműködésének terméke„193. Így a befogadás nemcsak az olvasó „tevékenysége”, hanem a szöveg irányította olvasás során létrejövő szöveg és olvasó interakciója194. Ebben az interakcióban nemcsak az olvasó olvassa a szöveget, hanem a szöveg is olvassa a posztstrukturalizmus előtt = DOBOS, István, ODORICS, Ferenc, Beszédhelyzetben, Dialógus, Bp., 1993, 95-107, 96. 192 JAUSS, Hans Robert, A recepció elmélete = Uő., Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, szerk. KULCSÁR-SZABÓ, Zoltán, Osiris Kiadó, Bp., 1997, 9-35, 9. 193 ISER, Wolfgang, Az olvasás aktusa. Az esztétikai hatás elmélete = Testes Könyv I., szerk. KISS, Attila Atilla, KOVÁCS, Sándor s.k., ODORICS, Ferenc, DeKON-KÖNYVek, ICTUS és JATE Irodalomelméleti Csoport, Szeged, 1996, 241-264, 248. 194 Vö. „Az olvasás a szöveg irányította olyan aktivitás, amely a szövegfeldolgozás folyamatát az olvasóra tett hatásként visszacsatolja. Ezt a kölcsönös egymásrahatást kívánjuk interakciónak nevezni.”, ISER, Wolfgang, Az olvasás aktusa. Az esztétikai hatás elmélete = Testes Könyv I., szerk. KISS, Attila Atilla, KOVÁCS, Sándor s.k., ODORICS, Ferenc, DeKON-KÖNYVek, ICTUS és JATE Irodalomelméleti Csoport, Szeged, 1996, 241-264, 241. 62
befogadót, s e „kölcsönös” olvasás következtében az olvasó és szöveg (ön)magát is olvasni kezdi. Ez az (ön)maga nem azt jelenti, hogy akár az olvasó, akár a szöveg (le)zárt, egységes és (mások vagy önmaga által) megismerhető volna. Hiszen „az olvasónak nincs történelme, életrajza vagy lelki alakja, az olvasó pusztán az a valaki, aki egybegyűjti mindazon nyomokat, amelyekből egy írás összeáll” 195. A szöveg pedig „át van szőve idézetekkel, utalásokkal és visszhangokkal: kulturális nyelvek ezek (és melyik nyelv nem az?), régiek és újak, melyek egyik végétől a másikig, hatalmas sztereofóniában beadják a szöveget. Minden szöveg, egy másik szöveg intertextusa lévén, maga is az intertextualitáshoz tartozik” 196. Ebben az intertextuális térben, az olvasó és szöveg egymás olvasása révén, a szöveg nemcsak az olvasóról és más szövegekről szerez információkat, hanem az olvasó által „egybegyűjtött nyomok” olvasása során a szöveggel szembeni „evilági”197 elvárásokról is, amelyek segíthetik szövegmozgásba kerülését, illetve maradását.
195
BARTHES, Roland, A szerző halála = Uő., A szöveg öröme, Osiris, Bp., 1996, 50-55, 55. BARTHES, Roland, A műtől a szöveg felé = Uő., A szöveg öröme, Osiris, Bp., 1996, 67-74, 70-71. 197 Vö. „A legtöbb kritikus egyetért azzal a – szerintem felületes – elképzeléssel, hogy például minden irodalmi szöveget valamiképpen megterhel az azt létrehozó alkalom, az a brutális empirikus valóság, amelyből létrejött. Az ilyen felfogással, ha túlzásba viszik, méltán vitatkozik az olyan stiliszta mint Michael Riffaterre […], aki […] életrajzi, genetikai, pszichológiai és analogikus téveszmének nevezi a szöveg körülményeire való redukálását. A legtöbb kritikus valószínűleg egyetért Rifaterr-rel abban, hogy rendben van, ne hagyjuk a szöveget ezen téveszmék súlya alatt eltűnni, de – és itt elsősorban magamról beszélek – nem mindenkit elégít ki teljes mértékben az önálló szöveg gondolata. Vajon e különféle téveszmék alternatívája valóban csak az egészen hermetikus textuális kozmosz lenne, amelynek szignifikáns jelentésdimenziója […] teljes mértékben belső dimenzió? Vajon nem lehet méltányosan bánni a szöveggel és annak evilágiságával?”, SAID, Edward W., A szöveg, a világ, a kritikus = Testes Könyv I., szerk. KISS, Attila Atilla, KOVÁCS, Sándor s.k., ODORICS, Ferenc, DeKON-KÖNYVek, ICTUS és JATE Irodalomelméleti Csoport, Szeged, 1996, 307-329, 311. 196
63
II. Az irodalmi kánon definiálási, illetve újradefiniálási kísérletei
„Ahány szeretet, annyi igazság.”198
Bevezetés
„Mit kell tudnunk ahhoz, hogy definiáljuk a kánont? Rossz kérdés, mivel nincs semmilyen általános válasz.”199
Az irodalmi kánon definiálisi, illetve újradefiniálási kísérleteinek nyomon követését megkönnyítheti, az arra a kérdésre adott válasz, hogy: „miért érik az irodalmi kánont e mindenfelől érkező támadások?”. A válasz két irányú: az egyik az, hogy azért, mert az „irodalom” maga „nem kánoni természetű”200, ezért irodalmi kánonról semmilyen értelemben nem lehet beszélni. A másik pedig az, hogy azért, mert ha mégis van (valamilyen) irodalmi kánon, akkor az mindig csak kirekesztő lehet. Ezekre a „támadásokra” a következő válaszok adhatók: 1. Ha az irodalom (nem olvasott) „írások halmaza”, akkor az irodalmi kánon fogalma valóban meglehetősen idegen magától az irodalomtól, mert hiányzik a kánoni természet alapfeltétele, a (ki)választ(ód)ás lehetőségének megléte. Ebben az esetben tehát 198
A József Attila idézet „megfordított” változata. „What do you need to know to define a canon? Wrong question, since there is no generic answer”, KENNER, Hugh, The Making of the Modernist Canon = Canons, szerk. HALLBERG, von Robert, The University of Chicago Press, Chicago and London, 1984, 363-375, 365. 200 „[…] uncanonical nature of literature […]”, DE MAN, Paul, Blocking the Road: A Response to Frank Kermode = Romanticism and Contemporary Criticism, The Gauss Seminar and Other Papers, szerk. BURT, E. S., NEWMARK, K., WARMINSKI, A., The John Hopkins University Press, Baltimore and London, 1993 (1981), 188-193, 192. 199
64
tényleg nem lehet irodalmi kánonról beszélni, mert az így fölfogott irodalom(?) nem kánoni természetű. 2. Ha az irodalom úgy értett, mint a társadalmi rendszer része, „az alkotókkal, befogadókkal, az irodalmat közvetítő intézményekkel egyetemben”201 és „a társadalom bizonyos részrendszerei hol mint ‘megrendelők’, hol mint gondoskodó-atyáskodó mecénások, hol mint a pénzükért szolgáltatást váró vásárlók, hol pedig mint a fennálló megszilárdításában segítőtársat elvárók (s a sor bőven szaporítható) jelen vannak az irodalom
termelésénél,
közvetítésénél
és
befogadásánál”202,
akkor
a
kánoni
alaptermészet, a (ki)választ(ód)ás lehetőségének megléte kétségtelen. Mert az irodalom vagy a társadalom más „részrendszereinek” tagjainál mindig van és/vagy fölmerül valamilyen igény és/vagy szükséglet, hogy a(z irodalmi) m űvekből egy adott célt szolgálóan létrejöjjön egy-egy „csoport”, „együttes”, „gyűjtemény”. Vagyis kiválasztják azokat a(z irodalmi) műveket, amelyek az adott célnak megfelelnek. Ezt az adott „műcsoportot”, „műegyüttest”, „műgyűjteményt” pedig, bizonyos kontextusba helyezve, elnevezik irodalmi kánonnak. A művek kiválasztásánál azonban az elsődleges szempont (általában) az, hogy ki a mű szerzője (ld. I.7.2.). Ez az irodalmi kánon
tehát
mindig
valakik
által,
valamilyen
célból
és/vagy
szükségletből
megalkotott/megképzett s akaratlagosan irányított. A megalkotott/megképzett mű-szerző irodalmi kánon az alkotóinak valamilyen szempontú osztályozással eldöntött és kialakított igényét és/vagy szükségletét érvényesíti, illetve azoknak ellenőrzése alatt áll, ezért az adott osztályozást elutasítók, illetve a más igényt és szükségletet érvényesíteni akarók, valamint az ellenőrzésből kimaradók számára mindig kirekesztő. Azonban az az adott cél, igény és/vagy szükséglet, amelynek kiszolgálására egy-egy mű-szerző irodalmi kánon „létrejön” előbb vagy utóbb elavul, vagy megsemmisül. Miért lehetséges mégis, hogy egyes (irodalmi) művek egyrészt jóval a szerző halála, másrészt pedig a cél, igény, szükséglet – amelyek által a kánonba kerültek – megsimmisülése után is a kánonban
201
KÁLMÁN C., György, Irodalom és rendszerek = Uő., Te rongyos (elm)élet!, Balassi Kiadó, Bp., 1998, 184-200, 185. 202 KÁLMÁN C., György, Irodalom és rendszerek = Uő., Te rongyos (elm)élet!, Balassi Kiadó, Bp., 1998, 184-200, 185. 65
maradnak? S miért lehetséges, hogy egyes (irodalmi) művek több célnak, igénynek és szükségletnek is megfelelnek s több irodalmi kánonba bekerülnek? Bizonyára azért, mert ezek a művek „határművek”. Olyan határművek, amelyek valójában szövegek (ld. I.7.2.).203 Olyan „erős” szövegek, amelyek az egymással küzdő szövegek közti választást „túlélik”, akár úgy értelmezve a választást, mint amelyet az uralkodó társadalmi csoportok hajtanak végre, vagy az iskolai intézményrendszerek, vagy a kritikai hagyományok, vagy megkésett szerzők, akik bizonyos elődök választottjainak érzik magukat.204 Ebben a „túlélésért” folytatott küzdelemben akkor lehet sikeres egy szöveg, ha az olvasót és a többi vele harcban álló szöveget megismeri. Ezért a szöveg a befogadás során nemcsak a befogadó által olvasódik, hanem ő is „olvassa” a befogadót és magát205, s ezáltal nemcsak az olvasóról és magáról kap életben maradást segítő információt, hanem a befogadó olvasása és a befogadás során a többi szövegről is. Valamint „az olvasó által ‘egybegyűjtött nyomok’ olvasása során a szöveggel szembeni ‘evilági’ elvárásokról is. Ebből következően egy szöveg erősségét a minél több olvasó biztosítja, hiszen a több olvasó több információt tud továbbítani a többi szövegről és az evilági elvárásokról. S ezért egy szövegnek, ahhoz hogy minél több olvasót szerezzen jó(l) olvasó(hat)nak kell lennie, hiszen ha nem jó(l) olvas(hat)ó vagy elveszíti jó(l) olvas(hat)ó
tulajdonságait
kevesebb
információhoz
jut,
aminek
következtében
„elgyengül” s a „túlélésért” folytatott küzdelemben „alulmarad”. Vagyis kikerül a kanonikus (szöveg)mozgásból. A szövegek küzdelmét túlélő „erős” szövegek a valakik/valamik által akaratlagosan irányított és ellenőrzött kanonikus osztályozási „rend nyomásának” (is) ellenállnak. Ezért a szövegek küzdelmében megalkotódó/megképződő „szövegcsoport”, „szövegegyüttes”,
„szöveggyűjtemény”
203
a
megalkotódó/megképződő
irodalmi
Vö. „Thibaudet beszélt valamikor (erősen korlátozott értelemben) határművekről, mint Chateubriand René élete című műve, amely ma valójában szövegnek tűnik”, BARTHES, Roland, A műtől a szöveg felé = Uő., A szöveg öröme, Osiris, Bp., 1996, 67-74, 69. 204 Vö. „The Canon, […] has become a choice among texts struggling with one another for survival, whether you interpret the choice as being made by dominant social groups, institutions of education, traditions of criticism, or, as I do, by late coming authors who feel themselves chosen by particular ancestral figures.”, BLOOM, Harold, The Western Canon, 20. 205 Vö. „az egyik oldalon a mindig parciális értelemalkotás folyamatának lezárhatatlansága, a másikon az önmagát olvasó szöveg képességeinek részleges érvényesülése közelíti egymáshoz hermeneutika és dekonstruktivizmus kérdezési érdekeltségeit.”, KULCSÁR SZABÓ, Ernő, A szövegek ártatlansága, A (nemzeti) kánon és a modernség emlékezete = Alföld, 1999/12, 67-81, 68. 66
szöveg/részlet/-kánon,
amelynek
szövegmozgását
jóllehet
(gyakorta
erősen)
befolyásolják bizonyos társadalmi csoportok, vagy intézmények az olvasók „irányítása” révén (is), de akaratlagosan nem irányíthatják és nem ellenőrzhetik. Azonban ez az irányíthatatlanság
és
ellenőrízhetetlenség
nem
jelenti
azt,
hogy
az
irodalmi
szöveg/részlet/-kánon nem kirekesztő. A föntiekből következően az irodalmi kánonnak két „típusa” körvonalazódott. Az egyik az úgynevezett megalkotódó/megképződő szöveg/részlet/-kánon a másik pedig a megalkotott/megképzett mű-szerző kánon. E két „típus” közül a megalkotódó/megképződő szöveg/részlet/-kánon eltér attól, ahogyan az irodalmi kánon általában definiált. Az irodalmi kánon definícióinak nagy többsége a megalkotott/megképzett műszerző irodalmi kánon irányába mutat. Ez a definiálási irányvonal határozta meg a 20. század végi kánonviták előtti kánon-definíciók túlnyomó többségét, ezért az ilyen jellegű definíciókat a kánon „korábbi” definícióinak tekintem s azokat, amelyek a megalkotódó/megképződő szöveg/részlet/ irodalmi kánon irányába mutatnak az irodalmi kánon „új” definícióinak. Ez a megkülönböztetés azonban csak azt a célt szolgálja, hogy érzékelhetővé tegyem azt a hatást, amelyet az irodalomelmélet, illetve az információs technológiában zajló folyamatok gyakoroltak az irodalmi kánon fogalmának „új” irányba mozdítására. Mert a kánon és irodalmi kánon fogalmak történetük/történelmük során folyamatosan változtak/nak, ezért, amit most újradefiniálásnak tekintünk, az föltehetőleg valóban „újra”-definiálás, ami azonban nem „új”, hanem egy valamikorinak az „újra”használata. Például a szövegek küzdelme során megalkotódó/megképződő kánon esetében gondoljunk vissza Arisztotelész kánon definíciójára, mely szerint a kánon „azok által az anyagok által formálódik, amelyeken dolgozik.” E distinkció bevezetése után a „miért érik az irodalmi kánont e mindenfel ől érkező támadások?” kérdéshez visszatérve
szeretném folytatni az irodalmi kánon
definiálási, illetve újradefiniálási kísérleteinek nyomon követését, valamint az (irodalom)elmélet(ek)ben bekövetkezett fordulat és az információs technológiában zajló folyamatok e kísérletekre tett hatását tárgyalni.
67
A „miért érik az irodalmi kánont e mindenfelől érkező támadások?” kérdésre adott egyik válasz (mely szerint az irodalom maga nem „kánoni természet ű”, ezért irodalmi kánonról semmilyen értelemben nem lehet beszélni) lehetőséget, mint „támadási” okot megvizsgálva kiderült, hogy az irodalmat egy bizonyos módon értve valóban semmilyen irodalmi kánonról nem lehet beszélni, ezért a nem létező irodalmi kánon tárgyalását nem lehet tovább folytatni. Azonban a kérdésre adott másik válasz (mely szerint ha mégis van irodalmi kánon, akkor az mindig csak kirekesztő lehet) lehetőséget, mint támadási okot szintén megvizsgálva kiderült, hogy van irodalmi kánon, pontosabban az irodalmi kánonnak két típusa van, s mindkettő kirekesztő. Melyek tehát azok a leggyakrabban hangoztatott és hangsúlyozott vádak, amelyek az irodalmi kánont ért támadások során elhangzanak? 1. Az irodalmi kánon majdnem kizárólag csak, halott, fehér, európai, férfi szerzőket reprezentál. 2. A nyelvek és nyelvi kisebbségek irodalmi kánonba kerülésének esélyei egyenlőtlenek. 3. Az irodalmi kánon elitista.
II. 1. Szerző: halott ,fehér, európai, férfi
Mint az irodalmi kánonviták és az (irodalom)elmélet hatásának az irodalmi kánonra tárgyalása során érzékelhető volt a kánon- és elméletiviták közös „viharokat kavaró” pontja az szerző(ség) kérdése. De nemcsak e két terület, hanem az irodalmi kánon-definíciókat szintén „kimozdítani” látszó információs technológia „eszközök” – Internet, hipertext – egyik meghatározó, vitákat indító tárgya szintén a szerző.206 S a mű-szerző irodalmi kánon alapvető kanonizáló eljárása szintén a szerző.
206
A szerző, mint az irodalmi kánon központi kérdése a ’kánonnak’ abból az egyik jelentéséből is eredhet, mely szerint a ’kánon’ egy szerző olyan műveinek összessége, amelyekről hitelesen megállapítható, hogy az adott szerző saját művei. 68
A 20. század végi irodalmi kánonviták okainak vizsgálata során szintén kiderült, hogy a viták elsősorban a körül a kérdés körül alakultak ki, hogy ki kerüljön (melyik szerző) az irodalmi kánonba, illetve ki nem, mert a szerző „egy társadalmi csoport identitásának és értékrendszerének kéviselője”. Elsősorban az Egyesült Államokban, de Magyarországon
is
a
kánonviták
bizonyos
„kisebbségi”
és/vagy
irodalmi/irodalomtudományos csoportok nagyobb kanonikus reprezentációs szerephez jutásáért folyt. Ebből talán az is nyilvánvalóvá vált, hogy az úgynevezett 20. század végi irodalmi kánonviták a mű-szerző-kánonról folytak, mert a vitában résztvevő irodal(o)m(tudomány)i és más társadalmi csoportok tagjai valamilyen igényt vagy szükségletet próbáltak kielégíteni az irodalmi kánon átalakításának, átrendezésének, vagy éppen változatlanul maradásának követelésével. A vitákat kiváltó „legerősebb” igény a(z) (elsősorban felsőoktatási) tananyagoknak a megváltozott „körülményekhez” való igazítása volt. Az Egyesült Államokban (ld. föntebb) a felsőoktatás tömegessé válásának következtében, a felsőoktatásba
egyre nagyobb számban bekerülő különböző faji,
etnikai, gazdasági, kulturális csoportok igényeihez való alkalmazkodás. Magyarországon pedig az 1989-ben bekövetkezett radikális politikai, gazdasági és társadalmi változások miatt az addig domináns „beszédmód” le/fölváltásának lehetősége. Ha az irodalmi kánon, mely most csak a mű-szerző-kánon lehet, valamilyen céllal – mint a fönti esetben tananyag(ok) készítése és/vagy módosítása – jön létre, akkor a kánonalkotó „eljuthat egy olyan listához, amelyet azután kánonnak nevez: ennek vagy annak a korszaknak, ennek vagy annak a társadalomnak, rétegnek, csoportnak ez lesz a kikövetkeztetett kánonja”207. Az így fölfogott mű-szerző irodalmi kánont tehát lehet úgy definiálni, mint „művek listája, valamint a lista magyarázata”208. Az irodalmi kánon mint valamilyen lista az egyik leggyakrabban előforduló hasonlat. Azonban a művek listájának „összeállításánál” az elsődleges szempont az, hogy ki a mű szerzője. S ez megint a szerző(ség) problémájához vezet. Mert a kánonviták és az irodalom(tudomány) különböző csoportjainak harcaiban a szerző az egyik stratégiai kiinduló pont.
207
KÁLMÁN, C. György, A kis népek kánonjainak vizsgálata, Néhány módszertani megjegyzés = Helikon, 1998/3, 251-260, 253. 208 BEZECZKY, Gábor, Kánon és trópus = Helikon, 1998/3, 261-267, 261. 69
Mint föntebb látható volt Harold Bloom, aki „egyértelműen a „konzervatív” erősen kánon párti oldalon áll”209, kánon, illetve irodalom „védésének” is legerősebb támadási pontja a „neheztelés iskolájával”, tehát a kánon támadóival szemben, a szerző „eltűntetése” elleni küzdelem. De ebből azt a következtetést levonni, hogy akkor a kánon védői a szerző védői és a kánon támadói a szerző támadói, túl egyszerű volna. Mert a „neheztelés-iskolája” (ld. föntebb) Bloomnál a posztstrukturalista (irodalom)elméletek összefoglaló neve, vagyis a dekonstruktivizmus, feminizmus, újhistorizmus, posztkolonializmus együttes elnevezése. De ezeknek az irányzatoknak bizonyos képviselői is szkepszissel, kritikával „szemlélik” a szerző halálának hírét. Például a „feminista” kritikus Elizabeth Fox-Genovese és a posztkoloniális kritika egyik legbefolyásosabb, fekete, amerikai képviselője Henry Louis Gates Jr., majdnem azonos módon fogalmazza meg „ellenérzéseit” a szerző halálával kapcsolatban. Mindketten azt kifogásolják, hogy a fehér európai teoretikus elit akkor kiáltja ki a szubjektum, illetve a szerző halálát, amikor éppen „meg kellett volna osztania státusát a nőkkel és más fajok és osztályok képviselőivel, akik kezdték megkérdőjelezni e teoretikus elit felsőbbségét”.210 Ebből az ellentmondásból két nagyon fontos következtetés vonható le. Az egyik az, hogy – nem utolsó sorban azért, mert „a kánon-kritikában visszatér a szerző, nem mint géniusz, hanem mint egy társadalmi identitás képviselője”211 – a szerző halálának 209
FARKAS, Zsolt, Kánonvita és kultúrháború az Amerikai Egyesült Államokban = Uő., Most akkor, Filum Kiadó, Bp., 1998, 5-37, 6. 210 Vö. „They share an explicit distaste for „bourgeois humanism” and for the personal subject or author. They are offering us society as text and text as society and both as process or system. They are contributing to the disillusionment with values that had been tailored to the measure of man. Yet they have done little or nothing to reestablish the accountability for the Humanities to a pluralistic society. […] From the perspective of those previously excluded form the cultural elite, the death of the subject or the death of the author seems somewhat premature. Surely it is no coincidence that the Western white male elite proclaimed the death of the subject at precisely the moment at which it might have had to share that status with the women and peoples of other races and classes who were beginning to challenge its supremacy.”, FOXGENOVESE, Elizabeth, The Claims of Common Culture? Gender, Race, Class and the Canon = Salmagundi, Cultural Literacy: Canon, Class, Curriculum, 72, 1986/tavasz, 131-143,134.; „Consider the irony: precisely when we (and other Third World peoples) obtain the complex wherewithal to define our black subjectivity in the republic of Western letters, our theoretical colleagues declare that there ain’t no such thing as a subject, so why should we be bothered with that? In this way, those of us in feminist criticism or African-American criticism who are engaged in the necessary work of canon deformation and reformation confront the skepticism even of those who are allies on other fronts, over this matter of the death of the subject and our own discursive subjectivity.”, GATES, Henry Louis, Jr., The Master’s Pieces: On Canon Formation and the African-American Tradition = Uő., Loose Canons. Notes on the Culture Wars, New York –Oxford, Oxford University Press., 1992, 17-42, 36. 211 „The author returns in the critique of the canon, not as the genius, but as the representative of a social identity.”, GUILLORY, i.m., 10. 70
kérdése megosztja nemcsak a kánonviták, hanem az (irodalom)elméletek diskurzusait is. A másik pedig az, hogy az irodalmi kánon elleni támadás(ok) nem minden esetben jelenti(k) a kánon teljes eltűntetésére való törekvést. Hiszen mint Henry Louis Gates Jr. jegyzetben idézett szavai (canon deformation and reformation, a kánon deformációja és reformációja) bizonyítják, inkább arról van szó, hogy bizonyos társadalmi csoportok, vagyis a nők, a faji, etnikai és kulturális kisebbségek, „saját” szerzőiknek követelnek nagyobb reprezentációs helyet az irodalmi kánonban. Mert a szerintük „eddig” csak halott, fehér, európai, férfi szerzőket reprezentáló irodalmi kánon a fehér, férfi, európai kulturális vezető elit elnyomó eszköze. S az irodalmi kánon „fölnyitása” esélyt adhat e kulturális vezető elit hegemóniájának „megtörésére”. Ez azonban azzal a veszéllyel járhat, hogy az irodalom egy „politikai, erkölcsi, szociális vagy vallási kérdések kikényszerített összjátékának ‘szintetizációs’ színterévé válik”. 212 (Valamint szélsőséges esetben az egyik hegemónia fölváltva a másikat, egy feminista vagy fekete kánon válthatja föl a fehér férfit(?).213) De még mindig a szerzőnél maradva. A szerző – mint már többször történt rá utalás – szintén egyik központi kérdése az irodalmat, irodalomoktatást és az irodalmi kánont a 20. század végén szintén nagymértékben befolyásoló „digitális vagy információs forradalom” két területének, az Internet és hipertext „elméleteinek”. Természetéből adódóan az elektronikus média hálózaton működik és a számítógépek egyre nagyobb hálózatokon kapcsolódnak össze. (Például az Internet. ld. I.1.) A World Wide Weben (=WWW) keresztül az elérhető „informácó” mennyisége óriási gyorsasággal növekszik a hálózatok közötti hipertextuális „összekapcsolódások” révén (ezáltal a hipertext nincs egy adott számítógép kapacitásához kötve). A hipertextuális összekapcsolódás nemcsak szövegek közötti „átjárhatóságot” biztosít alkalmazójának, hanem vizuális és halló képességeit is bevonja textuális élményeibe, így a hipertext fogalmát fölválthatja a hipermédia, amely összekapcsol grafikai képeket, 212
Vö. „[…] az esztétikum nem egymástól elágazó életproblémák kényszerlakhelye, és nem is politikai, erkölcsi, szociális vagy vallási kérdések kikényszerített összjátékának ‘szinteticáziós’ szintere […]”, KULCSÁR SZABÓ, Ernő, (Fel)adott hagyomány?, A keresztény művelődésszerkezet örökségének néhány kérdése 1944 utáni irodalmunkban = Uő., A megértés alakzatai, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998, 86-102, 88. 213 Vö. „[…] some approaches to canon crticism result in one hegemony replacing another: we end up with a feminist or a black canon instead of a white-male one.”, SAUERBERG, i.m., 23.
71
hang, videó és beszédjeleket. A hipermédia és irodalom kapcsolata legalább olyan ellentmondásokkal teli, mint az Internet kérdése. Az egyik oldalon azok állnak, akik az irodalom(oktatás) haláláról adnak hírt (ld. föntebb), mert az olvasás nem képes fölvenni a versenyt a vizuális befogadás „könnyebbségének” kihívásával, a másik oldalon pedig azok, (szintén ld. föntebb) akik az irodalom egyfajta (ön)megújúlásának lehetőségét látják e kihívásban. A szerző vitákat élénkíti az a vélemény, mely szerint a hipertext egyrészt úgy „tűnteti” el a szerzőt a szövegből, hogy a szerző és olvasó szétválasztását elhomályosítja és megsemmisítéssel fenyegeti. A hipertextuális térben az „aktív” olvasó választ, hogy melyik „szövegutat” követi, s ezeknek a „szövegutaknak” az összekapcsolásával nem a szerző, hanem az olvasó „írja” a szöveget, amely itt a szöveg szó legtágabb értelmében értendő, vagyis a képek, hangok és minden jel összessége.214 Másrészt pedig úgy, hogy a nyomtatott könyvet, amely egy lezárt egész „tárgy” és a szerző tulajdona, föl fogja váltani a hipertextuális szövegtér, ami meg fogja semmisíteni a szerző, mint mindig valami eredetit létrehozó fogalmát.215 Azonban csakúgy, mint a szerző, a könyv eltűntetése sem olyan egyértelmű. Hiszen fölmerülhet az I.1. pontban tárgyalt tartósság kérdése. Mint ahogyan az Internet kapcsán sem egyszerű és egyértelmű a válasz arra kérdésre; hogy ha valóban nem számít, hogy kinek a szövege jelenik meg a hipertextuális összekapcsolások során, akkor vajon mi lesz például a szerzői jogdíjakkal? Harold Bloom idézi Dr. Johnson mottóját, mely szerint „soha ember, de még egy tökfilkó sem írt másért, mint pénzért”216. S a „tulajdon” védelme ugyanolyan mint a tartósságé, mert úgy tűnik, hogy ezt a problémát sem tudja megoldani a technológia előrehaladása. De ez megint a jövendölés területe. Azonban az kétségtelen, hogy az Internet és hipertext/hipermédia a szerző elbizonytalanításával a kánon, mű-szerző irodalmi kánon lista értelmű fogalmát – nem utolsó sorban azért, mert a hipertext, a szöveg 1.7.2. pontban kifejtett definiálási 214
Vö. DELANY, Paul and LANDOW, George P., Hypertext, Hypermedia and Literary Studies: The State of the Art = Hypermedia and Literary Studies, szerk. DELANY, Paul and LANDOW, George P., The MIT Press, Cambridge – London, 1991, 3-50, 29-31. 215 Vö. McLUHAN, Marshall, The Gutenberg Galaxy: The Making of Typographic Man, Toronto, University of Toronto Press, 1962, 229-233. 216 Vö. „I cherfully agree with the motto of Dr. Johnson – „No man but a blockhead ever wrote, except for money.”, BLOOM, Harold, The Western Canon, 24.
72
lehetőségének sok szempontból megfelel –, a kánon mint szöveg/részlet/ irányába mozdította. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy még az Interneten is a hipertextuális szövegtér (egyelőre) korlátozott, ami azt jelenti, hogy nem minden szöveg van jelen a hipertextuális szövegtérben, aminek következtében az „életben maradásért” folytatott küzdelemben is csak korlátozott „mennyiségű” szöveg lehet jelen.
II. 2. Nyelvek, nyelvi kisebbségek
A nyelvek kireszkesztettségének vádja az irodalmi kánonnal kapcsolatban fölmerülő talán legproblematikusabb kérdéshez vezet. Ez pedig az, hogy vajon van-e, lehetséges-e nemzetközi irodalmi kánonról beszélni? S ha igen, bekerülhetnek-e, nem kivételekről van szó, olyan szerzők és műveik, amelyek nem valamely „nagy” (elsősorban angol, francia, német, spanyol, stb.) nyelven szólalnak meg? Például „a magyar irodalom esetében
leküzdhetőek-e a nyelvi akadályok, amelyek fokozottan
érzékelhetőek, mert a magyar alkotások általában képtelenek megteremteni világukat idegen nyelven”217. S a nyelvi kisebbségek esetében is hasonló kérdés tehető föl. Egy adott ország nem többségi nyelvén írott irodalmi művei vajon bejuthatnak-e a nemzeti kánonba? Harold Bloom A nyugati kánon című könyvének végén218 egy nyugati irodalmi kánon listát készít.219 Az egyes korok220 listáiban a következő címszók alatt szerepelnek az egyes „nyugati” kanonikus szerzők, illetve műveik. 217
SZEGEDY-MASZÁK, Mihály, A kánonok szerepe az összehasonlító kutatásokban = Irodalomtörténet, 1995/1, 5-36, 8-9. 218 BLOOM, Harold, The Western Canon, 531-567. 219 Bár kijelenti, hogy „nem mondom meg, hogy mit olvass és hogyan olvass csak azt, amit én olvastam.”, „[…] to tell you neither what to read nor how to read it, only vhat I have read […]”, BLOOM, Harold, The Western Canon, 518. 220 Bloom könyvében korszakokra bontja az irodalom történetét. Az egyes korszakokba általa besorolt szerzők és művek egybeesni látszanak az irodalom „hagyományos” korszak-besorolási tematikájával, hiszen a teokratikus kor nem más, mint az ókor irodalma (ezt egyébként könyvében nem is tárgyalja, csak a kanonikus listáját készíti el). Az arisztokratikus kor tart körülbelül a 19. század elejéig – a középkort, reneszánszot, felvilágosodást magában foglalva. A demokratikus kor nagyjából a 19. század. A kaotikus kor pedig a 20. század. 73
Teokratikus kor: Az ókori Közel-Kelet, az ókori India, az ókori görögök, hellenikus görögök, a rómaiak, középkorok: latin, arab és a népnyelv Dante előtt. Arisztokratikus kor: Olaszország, Portugália, Spanyolország, Anglia és Skócia, Franciaország, Németország. Demokratikus kor: Olaszország, Spanyolország és Portugália, Franciaország, Skandinávia, Nagy-Britannia, Németország, Oroszország, Egyesült Államok. Majd pedig Bloom próbálja tágítani a kört. Azonban mintha a vállalkozás lehetetlenségét mutatná, hogy a Kaotikus kor listájában valóban kaotikus az összevisszaság, amikoris lehetetlenné válik az országonkénti fölsorolás (mint pl. a Demokratikus kor listában már megfigyelhető a skandináv országok együttes említése). Bloom igyekszik különféle módszerekkel tömöríteni, és már nemcsak országok szerint csoportosít, hanem nyelveket s végül egész földrészeket rendez egy-egy címszó alá. Azonban ezek még inkább növelik a lista aránytalanságait. Kaotikus kor: Olaszország, Spanyolország, Katalónia, Portugália, Franciaország, Nagy-Britannia és Írország, Németország, Oroszország, Skandinávia, szerb-horvát, cseh, lengyel, magyar221, modern görög, jiddis, héber, Latin-Amerika, Nyugat-India, Afrika, India (angolul), Kanada, Ausztrália és Új-Zéland, Amerikai Egyesült Államok. Bloom nyugati irodalmi kánon listája, mint az a korok kánon listáinak címszavaiból már bizonyára érzékelhetővé vált, nagyon sok ellentmondást tartalmaz. Először is a lista böngészése közben egyértelműen kiderül, hogy e listák készítője angol anyanyelvű (és bizonyára amerikai), ugyanis a Teokratikus és Arisztokratikus kor listáján kívül, nagymértékű eltolódás tapasztalható az angol nyelvű irodalmak kánon
221
A 20. sz. magyar irodalmának a Bloom kánonba beírt művei: Attila József: Perched on Nothing’s Branch, (József Attila: A semmi ágán); Ferenc Juhász, Selected Poems (Juhász Ferenc: Válogatott költemények); László Németh: Guilt (Németh László: Bűn), BLOOM, Harold, The Western Canon, 558. „Az első cím nyilvánvalóan a Peter Hargitai készítette válogatásra céloz, mely eredetileg 1987-ben jelent meg (Perched on Nothing’s Branch: Selected Poetry of Attila József, Translated by Peter Hargitai, Tallahasse. FL:, Apalache Press 1987), a következő évben megkapta a Landon Translation Prize from the Academy of American Poets nevű díjat, majd 1989-ben újabb kiadást is megért. A második említett válogatás tulajdonképpen annak a kötetnek a fele, mely 1970-ben a Penguin Modern European Poets sorozatban látott napvilágot, s melynek másik – Bloom válogatásából kimaradt – része Weöres Sándor válogatott költeményeit tartalmazza. Az egyetlen prózai alkotás, melyet Bloom érdemesnek talált arra, hogy szerepeltesse a jegyzékében, a Bűn 1966-ban közreadott angol fordítása. Lehet elrettentő példának minősíteni ezt a döntést, mint ahogy azzal is érvelhetünk, hogy Bloom nem egyéb igencsak túlértékelt esszéírónál, kinek üzleti érzéke és termékenysége messze felülmúlja gondolati mélységét, de hiba volna nem venni tudomást arról, hogy a legnagyobb nyelvterület egyik leghíresebb irodalmára ezt a választ adta a 74
listába kerülése javára. Ez az eltolódás olyan mértékben növekszik az irodalmi korok előrehaladtával, mint amilyen mértékben bővül a kánon listákba bekerülő nyelvek, illetve nemzetek köre. Másodszor a „nyugati” jelző használata. Fölrajzi jelző a listákban szereplő földrajzi neveket megismerve nem lehet. Ebből nyilvánvalóvá válik, hogy Bloom a nyugati kultúra megnevezéseként használja a nyugati jelzőt. Vagyis az európai kultúra irodalmi kánon listáját készíti el. Az európai jelző azonban általánosítás, hiszen jól érzékelhetően a listákat a nyugat-európai-központúság jellemzi. Mert a Teokratikus kort figyelmen kívül hagyva – hiszen Bloom maga jegyzi meg, hogy ezeket csak „a nyugati kánonra gyakorolt hatásuk miatt veszi föl listájába”222 – jól látható, hogy a kaotikus korig, vagyis a huszadik századig, majdhogynem csak a volt nagy gyarmattartó európai országok, illetve „hirtelen” megjelenve, az Egyesült Államok irodalmai szerepelnek. Az összes „többi irodalom” addig teljes mértékben ki van zárva, mintha nem is léteztek volna a huszadik század előtt. Az Egyesült Államok bekerülése a Demokratikus korban, jól érzékelteti azt a tendenciát, ami a Kaotikus korra nyilvánvalóvá válik. Vagyis, hogy vannak a nagy „nyugat”-európai (volt) gyarmattartó országok irodalmai, valamint ezekkel az irodalmakkal egyenrangúan azoknak a volt gyarmatoknak az irodalmai, ahol dominánsan a volt gyarmattartók kultúrája maradt meg, az őslakosság kultúráját szinte megsemmisítve. Valamint azok az irodalmak, amelyek a volt gyarmatokon, de egyrészt a „nyugati” kultúra maradványain, másrészt pedig a volt gyarmattartók nyelvein íródtak. A föntiekből nyilvánvaló, hogy Bloom nyugati kánonja megerősíti az irodalmi kánon ellen, elsősorban a Egyesült Államokban fölhozott, csak fehér, európai szerzőket reprezentáló, s ebből következően eurocentrikus vádpontokat. Ez az eurocentrikusság, vagy Európa-központúság azonban, Bloom listájában jól láthatóan Nyugat-Európaközpontúság, valamint az amerikai irodalom
egyre növekvő arányából következően
nyugat-európai – amerikai(US) központúság. (Sőt a huszadik szádra – vagyis a Kaotikus kor: Egy kanonikus prófécia listában, már a világ minden egyéb tája irodalmának 13 oldalas listájával az Amerikai Egyesült Államok irodalmának 7 oldala áll szemben –
kérdésre, mi is veendő fel a magyar irodalomból a nyugati kánonba.”, SZEGEDY-MASZÁK, Mihály, Merre tart az irodalom(tudomány)? = Alföld, 1996/2, 3-23, 15. 222 „[…] because of their influence on the Western Canon.”, BLOOM, Harold, The Western Canon, 531. 75
mintha az amerikai(US) irodalom vette volna át a központ szerepét.223)
S ebből
következően „a kelet-európai irodalom az esetek többségében ugyanolyan periférikus sorsra ítéltetett, mint a latin-amerikai irodalom”224, s még lehetne tovább folytatni a perifériára szorult irodalmak fölsorolását. Ez a nyugat-európai – amerikai(US) központúság „nem kizárólag az európai és az észak-amerikai kutatók és kritikusok munkáiban van jelen, hanem megtalálható a keleti tudományos és kritikai írásokban is […] továbbá az afrikai és a latin-amerikai munkákban”225. Ugyanis „erőközpontok vannak, amelyek meghatározzák az adott területet, s a perifériák ehhez igazodnak. […] Az irodalom(tudomány)t (is) az euroatlanti világ néhány vezérhatalma uralja, közelebbről az USA, NBr., Fro., Németo. A legközelebbi – és nagy – perifériáknak még van bizonyos esélye (orosz vagy spanyol nyelvű irodalom), de a többieknek kollektíve nem, egyénileg csak akkor, ha a centrumba mennek. Lehet-e magyar költészet valaha is világhírű. Tudna-e valaki Bartókról vagy Andrej Warholáról, ha nem ment volna New Yorkba? Ismerné-e valaki Lukács Györgyöt, ha nem lettek volna jó német kapcsolatai és magyarul írt volna? Vagy a Das literarische Kunstwerket, ha lengyelül írta volna Ingarden. Miért ötször híresebb Kundera az ötször jobb Hrabalnál? És így tovább; ez az alapfelállás. Ki tudna Tzaráról, Eliadéről, Cioranaról, Brâncusiról, Ionescóról, ha megmaradtak volna az áldott román anyaföldön? […] A centrum-periféria viszonyt egyébként mindkét fél ténynek tekinti. A centrum nem figyel a perifériára, a periféria viszont figyel a centrumra, sőt, csak akkor jó a lelkiismerete, ha az őt lelkiismeret-furdalás nélkül ignorálóhoz igazodik, igazságtalanságról tehát szó sincs. A periféria ugyanúgy tudja, ahogy a centrum: minden ott történik. A vélekedéseknek ez a
223
Vö. „Europe, through this legendarian, is collapsed into the US without any difficulty. Here, I am suggesting that Europe is being ethicized in very interesting ways, and you can see this, for instance, in what I call ‘multicultural ads’, like the one for Muesli, in which Europe occupies this pre-industrial space where Europeans are picking up grains to put in boxes to ship off to the US so that you can have your breakfast cereal. History and tradition in this country is seen as interchangable with that of Europa […]”, McCARTHY, Cameron, Contradiction of Existence: Identity and Essentialism = Higher Education Under Fire, Politics, Economics, and the Crisis of the Humanities, szerk. BÈRUBÈ, Michael, NELSON, Cary, Routledge, New York – London, 1995, 326-335, 328. 224 NAVARRO, Desiderio, Európa-központúság – anti-Európa-központúság a latin-amerikai és az európai irodalomelméletben = Helikon, 1999/3, 386-397,386. 225 NAVARRO, Desiderio, Európa-központúság – anti-Európa-központúság a latin-amerikai és az európai irodalomelméletben = Helikon, 1999/3, 386-397,387. 76
ritka, lehengerlő empirikus általánossága már-már arra késztet bennünket, hogy azt mondjuk: ez az igazság.”226 Ha nem is „az igazság”, de a nyelvi elterjedtség igazság(talanság)a. Hiszen, mint látható az „erőközpontok” a „nyelvi elterjedtség”227 (angol, francia, német) erőközpontjai is. S ez fölveti a kánon és fordítás(-fordíthatatlanság) kérdését. Szegedy-Maszák Mihály Fordítás és kánon című tanulmányában, bár ellentmondásokkal, de a nemzetközi irodalmi kánon meglétét kétségbe vonja228, éppen a „fordítási a nehézségek” miatt. S nemcsak ebben az írásában, hanem más tanulmányaiban229 is különösen pesszimistán ítéli meg „a magyar irodalom világirodalmi (el)ismertségének esélyeit” 230, aminek oka, szerinte elsősorban az, hogy „fokozottan érzékelhetők a nyelvi akadályok a magyar irodalom esetében”231. S még pesszimistább e tekintetben Farkas Zsolt, aki éppen Szegedy-Maszák az Irodalmi kánonok című könyvéről írt recenziójában a következőket írja: „Az érzésem szerint vitathatatlanul világnagyság-erősségű szerzők, József Attila és Pilinszky János pechjükre költők, ezen tényleg nem lehet segíteni. (Szegedy-Maszák is gazdag érv- és példaanyaggal igazolja a versfordítás lehetetlenségét.) Ellenben sok próza nagyon jól fordítható, igazából nem tudom elhinni, hogy Dosztojevszkij vagy Borges olyan végzetesen sokat veszítene a fordításokban; persze akad bőven ellenpélda is, Kleist, Joyce vagy Esterházy átültetésének nehézségei még felületes nyelvismeret birtokában is jól láthatók. Mindenesetre prózában számos kis nyelv/kultúra aratott már olyan világsikert, amelyre magyar mind ez ideig képtelen volt. Mikszáth és Krúdy biztosan többet érdemelnének, de az nem csak (kulturális) fordíthatósági probléma, hogy Kemény 226
FARKAS, Zsolt, A paradigmák szétszóródása, És egy (?) átváltozott átváltozás felé = Alföld, 1996/2, 70-74, 71. 227 Vö. „Nem annyira az olvasók értékítélete, mint inkább a nyelvek elterjedtsége, a könyvtárak, a kiadók, az oktatás és a tömegtájékoztatás intézményei döntik el, mi is számít ‘világirodalomnak’.”, SZEGEDYMASZÁK, Mihály, Az újraolvasás kényszere, (A rajongók) = Uő., Irodalmi kánonok, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998, 72-93, 73. 228 „A nemzetközi kánonba vetett hittel szemben azért is lehet kétellyel élni, mert viszonylag kevés a valóban többnyelvű olvasó, aki jónéhány hagyományban képes otthonosan mozogni.”, SZEGEDYMASZÁK, Mihály, Fordítás és kánon = Uő., Irodalmi kánonok, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998, 47-69, 61. 229 SZEGEDY-MASZÁK, Mihály, A kánonok szerepe az összehasonlító kutatásokban = Irodalomtörténet, 1995/1, 5-39.; SZEGEDY-MASZÁK, Mihály, A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban = Uő., „Minta a szőnyegen”. A műértelmezés esélyei, Balassa Kiadó, Bp., 1995, 76-89. 230 FARKAS, Zsolt, Jobb kánon a Balkánon = Holmi, 1999/8, 1033-1051, 1035. 231 SZEGEDY-MASZÁK, Mihály, A kánonok szerepe az összehasonlító kutatásokban = Irodalomtörténet, 1995/1,5-39, 8.
77
vagy Kosztolányi nem tudott és alighanem nem is fog bekerülni nemhogy a nemzetközi nagyágyúk közé, de a szélesebb értelemben – és nem nevetségesen tág értelemben vett – ‘világirodalomba’ sem. És ha valaki azzal érvel, hogy de hát például Kosztolányi hány nyelvre van lefordítva, arra azt válaszolhatjuk: hát éppen ez mutatja, hogy nincs esély.”232 Tehát arra a kérdésre, hogy „leküzdhetőek-e a nyelvi akadályok a magyar irodalom esetében?”, úgy tűnik a válasz: nem. A magyar példa arra a kérdésre is segít választ adni, hogy „egy lehetséges nemzetközi irodalmi kánonba, bekerülhetnek-e, néhány kivételtől eltekintve, olyan szerzők és/vagy műveik, amelyek nem valamely ‘nagy’ nyelven szólalnak meg?”, mert a válasz ebben az esetben is az, hogy: kevés kivételtől eltekintve, nem. Ugyanez érvényes a kisebbségi nyelvek esetében is. Vagyis egy adott ország nem többségi nyelvén írott irodalmainak is kevés az esélye arra, hogy a „nemzeti” kánonba kerüljenek. Azonban magára a „fő” kérdésre, hogy „vajon van-e, lehetséges-e nemzetközi irodalmi kánonról beszélni?”, adott válasz, az iménti két „nem” válaszból következ ően, nem egyértelmű. A mű-szerző irodalmi kánon esetében – mivel nemzetközi „kontextusban” is mindig fölmerül valamilyen cél és/vagy szükséglet (pl. összehasonlító tanszékek), bizonyos szerzők és/vagy művek
kiválasztásával létrejött listákra – a válasz igen.
Azonban a további kérdés az, hogy az így létrejött kánon vajon valóban nemzetközi-e, vagy mivel a nemzetközi irodalmi kánon gyakran a „világirodalom” szóval helyettesített, világirodalom-e. A válasz Bloom „nyugati kánonjából” és a magyar irodalom esetének példájából kiindulva, úgy tűnik csak nemleges lehet. Mert a nemzetközinek nevezett irodalmi kánon, vagy a „világirodalom” nem a világ összes irodalmainak szerz őit és/vagy műveit, hanem (/a nagyon/ kevés kivételtől eltekintve csak) a centrumok, erőközpontok nagy nyelvein megszólaló szerzőket és/vagy műveket reprezentálja. Ebből az is következik, hogy egy adott nemzet és/vagy nyelv irodal(o)m(tudomány)át, abból megítélni, hogy jelen van-e a „nemzetközi kánonban”, vagy „világirodalomban”, amely általában nyugat-európai – amerikai(US) központú, talán hiba. Ez a hiba azonban gyakran „külső körülményekből bekövetkezett ‘szerencsétlenség’ is lehet, amellyel az 232
FARKAS, Zsolt, Jobb kánon a Balkánon = Holmi, 1999/8, 1033-1051, 1035. 78
irodalmár talán igyekezett is megküzdeni”233. Ezzel szemben föl lehet hozni azt az érvet, hogy „hiszen minden nemzeti, területi és regionális különbség ellenére is a világ összes irodalma egyetlen és egyazon jelenség”234. Ez lehetséges. De az már kevésbé, hogy minden, nemzeti, területi és regionális különbség ellenére, a (ki)választási szempontok megegyeznek (ld. amerikai kánonvita csoportok küzdelmeit). Sokan „kétségbe vonják a központ s peremvidék megkülönböztetésének létjogosultságát, ám a nemzetközi kánon ennek ellenére mind jobban megmerevedik”.235 Legalábbis a mű-szerző „nemzetközi” irodalmi kánon. A szöveg/részlet/ irodalmi kánonban is érvényesülhet bizonyos szövegek „nagy nyelvek” nyújtotta előnye a „túlélésért” folytatott küzdelemben. S ebből a szempontból a szöveg/részlet/ irodalmi kánon is (lehet) kirekesztő. Azonban a szövegek között vannak olyan nagyon „erősek”, amelyek a fordítás során nem veszítik el „ersősségüket”, hanem éppen ellenkezőleg a fordítással még tovább növelik azt. Az így létrejövő nemzetközi irodalmi kánon, mivel a centrum-periféria osztályozási rend nyomásának (is) a szövegek ellenállnak, nemzetközinek, illetve világirodalminak mondható. Még akkor is ha befolyásolt egy-egy „centrum” által, mert ez a befolyás mindig csak ideiglenes lehet, hiszen ha egy rendszer kapitalizálódik, fölhalmozódik és a végsőkig strukturálódik, a rendszer törékennyé válik, olyan mértékben sebezhetővé, amilyen mértékben konszolidálódik. A túlintegrált rendszerek saját bukásukat is előlegezik. Nem véletlen a megismételt Jean Baudrillard-ra hivatkozás. Az első megjelenés során a globalizáció – mint az „amerikai katonai és gazdasági erőfölény kifejeződése” – elleni figyelmeztetésre adott válaszként szerepelt, s akkor már fölvetődött a globalizáció (szintén) ambivalens megítélése. S az sem véletlen, hogy a globalizáció kérdése a „kis” és „nagy” nyelvek, illetve a „centrum – periféria” tárgyalása során ismét előtérbe került. Mint már többször szó volt róla az irodalom, illetve az irodalmi kánon egyik legnagyobb kihívása a huszadik század végén az információs technológiában zajló 233
NAVARRO, Desiderio, Európa-központúság – anti-Európa-központúság a latin-amerikai és az európai irodalomelméletben = Helikon, 1999/3, 386-397, 390. 234 NAVARRO, Desiderio, Európa-központúság – anti-Európa-központúság a latin-amerikai és az európai irodalomelméletben = Helikon, 1999/3, 386-397,390. 235 SZEGEDY-MASZÁK, Mihály, Az újraolvasás kényszere, (A rajongók) = Uő., Irodalmi kánonok, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998, 72-93, 73. 79
folyamatok, s azok közül is a már más kontextusban szintén többször tárgyalt Internet, illetve hipertext/hipermédia. Az Interneten, illetve más hálózatokon (de nagy tömegek csak az
Internethez férhetnek hozzá többnyire) a hipertextuális/hipermédiális
„összekapcsolódások” révén létrejövő egyre erősödő „radikális globalitás” megítélése (csakúgy mint maga a globalizációs folyamat) az „irodalmárok” körében is ambivalens. Az egyik oldalon itt is azok állnak, akik pozitívan ítélik meg a radikális globalizáció hatását az irodalomra és irodalmi kánonra. Mert az a véleményük, hogy az irodalmi kánon nyelveket és „perifériákat” kirekesztő hierarchikusságát a globalizációs folyamat megszüntetheti, mivel egyrészt az Interneten bárki (persze csak bizonyos technikai tudás birtokában) egyenlő eséllyel publikálhat, másrészt pedig (ha nem is jelenlegi, de majdani állapotában) hozzáférhetővé teszi „távoli” szerzők műveit, illetve könyvtárak, egyetemek anyagait. A másik oldal pedig éppen ellenkezőleg a globalizáció negatív hatását hangsúlyozza, azzal érvelve, hogy egyrészt a nemzeti nyelvek „elsorvadásához” vezethet, másrészt pedig nem eltörli, hanem megerősíti a centrum és periféria közötti „határvonalat”. A centrum és periféria határvonalának megszüntetése vagy megerősítése kérdésében az információs technológiában jelenleg végbemenő folyamatok alighanem az utóbbi csoport álláspontját igazolják. Mert talán bizonyos mértékig a jelenlegi határvonalat átrajzolják, de ez az átrajzolt határvonal olyan szakadékká mélyülhet, amely a „kívül” maradókat hosszú időre „kizárhatja”. Vagy legalábbis mindaddig, amíg a globalizáció túlintegrált rendszere saját bukásához nem vezet.236 Ezeket a határvonalakat tűnik megerősíteni csakúgy, mint az irodalmi centrum – periféria „ellentétben”, a nyelv kérdése. Az „információs vagy digitális forradalom” nyelve kétségtelenül az angol. Mint ahogyan az üzleti, politikai és tudományos élet domináns nyelvévé is az angol vált a huszadik század végére. Mára ha valaki/valami a 236
Vö. „A globalizáció fogalmához az is hozzátartozik, hogy most itt nagy szerepl ők, igazi nagy játékosok vesznek részt benne, és mindenki arra törekszik, hogy hatalmas vagyonokat, hatalmas bankkonglomerátumokat, hatalmas országokat hozzon létre és ezek játsszák ezt a nagy kaszinójátékot, amit globalizációnak nevezünk. Másrészt viszont a folyamatok annyira gyorsan történnek, hogy ellenőrizhetetlenné válnak. Senki nem tudja igazából, mi történik, mindenki két lépéssel van az események mögött. Az elmúlt évek bankösszeomlásainak majdnem hogy ez a legfőbb tanulsága: olyan gyorsan történtek az események, hogy senki nem tudta követni. Tehát én abban látom a veszélyt, hogy a nagyság és a gyorsaság a két buktató tényező, beprogramozott kockázat, beprogramozott robbanási lehet őség.”, ALMÁSI, Miklós, A világ globalizációjáról, Tudósklub, Magyar Televízió 1, 1997. november 8., http://www.oki.hu/upsz/1998-04/1998-04-tk-Gyori-Világ.hatmal. 80
globalizáció egyre erősödő nyomása alatt „életben” akar maradni, üzletben, politikában, médiában és nyilvánvalóan az irodalom(tudomány)ban is annak eredetiben, vagy fordításban, de tudni kell angolul megszólalnia és/vagy olvasnia. Hiába (lesz) elérhet ő minden az Interneten, ha az olyan nyelven van, amelyet az információkereső nem ismer. Vagy hiába publikálhat bárki, bármit az Interneten, ha az olyan nyelven van, amelyet továbbra is csak egy adott közösség ért. S a fordítás/fordíthatóság problémája egyel őre az Interneten is megoldhatatlannak tűnik. De még abban az esetben is, ha képesek lesznek a számítógépek egy adott szöveget egy másik nyelvre fordítani, a fordítás/fordíthatóság okozta hátrányok megmaradnak.237
II. 3. Elitista
Minden kánon elitista, modja Harold Bloom A nyugati kánon című könyvében.238 Ez a vád magában foglalja az irodalmi kánont ért legtöbb támadási pontot, s az ezekből adódó leggyakoribb definíciós típusokat. Melyek ezek a leggyakoribb definíciós típusok? Azok, amelyek az irodalmi kánont
úgy
definiálják,
mint
valamilyen
hatalmi,
intézményi,
politikai,
irodal(o)m(tudomány)i, stb. csoport tagjai által alkotott, s ezáltal az ő érdekeiket,
237
Vö. „Csepeli György: Miért kell bekövetkeznie más nyelvek kihalásának? A kettő nem férhet meg egymás mellett mint anyanyelv és második nyelv? Kontra Miklós: De megférhet. Kétnyelvűséget el lehet képzelni úgy, hogy egymás mellett élnek, körülbelül azonos rangúak, azonos presztízsüek, és mondjuk auditív viszonyban vannak egymással. A nyelvészek és oktatási szakemberek félelme az, hogy miközben terjednek a nagy nyelvek, nem élnek, virulnak mellettük a kicsik, hanem az a fajta ideológia kíséri a nagy nyelvek terjedését, hogy aki ezt beszéli, az aztán igazán birtokába juthat a technikai haladásnak. Aki ezt a nyelvet beszéli – például az angolt –, az aztán igazán megtanulhatja, mi az a demokrácia, mert az angol a demokrácia nyelve. És ebben implicite benne van az is, hogy a kis nyelv – esetünkben a magyar – nem annyira a demokrácia nyelve. Ez nyilvánvalóan nem igaz, de sokan gondolhatják úgy, hogy tényleg az lesz jó számukra, hogyha angolul megtanulnak minél gyorsabban, és talán az sem baj, hogyha az itthoni kommunikáció nem is lesz olyan sokrét ű, mint amilyen most.”, A világ globalizációjáról, Tudósklub, Magyar Televízió 1, 1997. november 8., http://www.oki.hu/upsz/1998-04/1998-04-tk-Gyori-Világ.hatmal. 238 Vö. „All canons, including our currently fashionable counter-canons, are elitist […]”, BLOOM, Harold, The Western Canon, 37. 81
igényeiket, vagy céljaikat szolgáló eszköz.239 S legyen akármilyen csoport is a kánonalkotó, mármint politikai, hatalmi, intézményi, stb., az mindenképpen elitista.240 Ezzel a váddal nehéz lenne szembeszállni, hiszen a megalkotott/megképzett m űszerző irodalmi kánon valóban egy-egy társadalmi csoport tagjai által, valamilyen célt, igényt vagy szükségletet szolgálóan létrejövő műgyűjtemény, amit akár listának is lehet nevezni. S mivel az ilyen irodalmi kánon gyakran bizonyos intézményekben alakuló és működő (vagyis iskolákban, de főleg egyetemeken) csoportok, „alkotásai”, ebben a kontextusban a mű-szerző irodalmi kánon gyakran helyettesíthetővé válik a tananyag szóval. Az egyetlen kifogás ezekkel a kánon definíciókkal talán az lehet, hogy sematikusak. Vagyis minden ilyenfajta irodalmi kánont, illetve az ezeket létrehozó intézményeket eleve „elnyomónak” tartanak és elutasítanak. Azonban, mint ahogyan „naivság lenne tagadni, hogy kormányok, társadalmi és oktatási intézmények bizonyos irodalmi alkotásokat gyakran használtak saját céljaikra”241 és használták az irodalmi kánont „uralkodó” ideológiájuk terjesztésére és megőrzésére, ugyanolyan naivság lenne azt feltételezni, hogy minden irodalmi alkotás, amelyet valamely intézményben tanítanak, vagy minden tanár által kiadott lista, amelyet számonkérnek, csak az intézmény és/vagy tanár (elnyomó szándékú) „érdekeit” szolgálja, s az intézmények és az ezekben dolgozó személyek az irodalmi kánont csak ideológiai manipulációra használják. Legalábbis nagyobb mértékben, mint azt maga a választás mindig ideologikus volta megengedi.
239
Vö. „A canon is commonly seen as what other people, once powerful, have made. […[ canons are recognized as the expression of social and politcal power […]”, HALLBERG, Robert von Editor’s Introduction = Canons, szerk. HALLBERG, von Robert, The University of Chicago Press, Chicago and London, 1984, iii. 240 Vö. „went to the same colleges, married one another, lived in the same neighbourhoods, talked about the same movies […] and earned pretty good incomes.”, OHMANN, Richard, The Shaping of a Canon: U. S. fiction, 1960 – 1975 = Critical Inquiry, 1983/szeptember, 10. sz., 199-223, 200, 209. 241 „It would be naïve to deny that goverments, social groups, and educational isntitutions have often made use of particular literary works for their own purposes […]”, CLAUSEN, Christopher, „Canon”, Theme, and Code = Southwest Review, 1990/tavasz, 264-274, 268. 82
Az ilyenfajta irodalmi kánondefiníciók magát a (ki)választás szükségszerűségét kérdőjelezik meg,242 illetve minden valamilyen célból, okból vagy módon történő (ki)választást eleve „rosszindulatú” hatalmi törekvésnek tekintenek. Különösen megfigyelhető ez a szemléletmód az Internet és hipertext feltétlen híveinek,
az
új
meghatározásaiban,
médiumok nemcsak
decentralizáló, az
irodalmi
„föl/megszabadító”, kánonnal,
hanem
antihierarchikus mindenféle
más
(„tudás”)átadandó, választásra épülő „listával” szemben. 243 Ezekben a meghatározásokban tehát az Internet és hipertext/hipermédia, mint a hierarchikus, centralizált, elit struktúrák ellen föllépő, antihierarchikus, decentralizált, (abszolút) demokratikus új információt és tudást közvetítő médiumok jelennek meg, amelyek minden kánont destabilizálnak. „Úgy tűnhet tehát, hogy az irodalmi szövegek digitalizációja a kánon halálát előre jelzi. Azonban a dolgok sohasem ilyen egyszerűek. Akármilyen fenyegetőnek tűnik is a hipertextulitás destablizációs és decentralizációs lehetősége a kanonikus listára, senki nem tekinthet el attól a ténytől, hogy a Web legáltalánosabb orgnaizációs startégiája a lista. Néhány nagyon valódi tapasztalati szinten, a rizomatikus tudás úgy t űnik nem kielégítő az átlagos használó számára244, aki a legtöbb idejét azzal tölti, hogy metalistákon keres „link”245-eket, ahelyett, hogy a dokumentumokon belüli „link”-eket 242
Vö. „Azt viszont nem hiszem, hogy megtehetnénk, hogy nem választunk. Szabadságunk eddig már nem terjed.”, KÁLMÁN C., György, Kánon és polifónia = Uő., Te rongyos (elm)élet!, Balassi Kiadó, Bp., 1998, 99-112, 112.; „Who reads must choose […]”, BLOOM, Harold, The Western Canon, 15. 243 Vö. „It was hard, I confess, to square my experience with the hype surounding hipertext and multimedia. […] There is a kind of aggressiveness in their proselytizing.”, BIRKERTS, Sven, The Gutenberg Elegies, The Fate of Reading in an Electronic Age, Faber and Faber, London, 1996, 152. 244 Vö. „Az Internet szövegterének és a hipertextusnak a kultúrára gyakorolt hatásait boncolgató Richard A. Lahman (Getting Ready for the Electronic University, University of Chicago Press, Chicago, 1993.) érdekes párhuzamot von a net és az egyetem között. Ha egy szöveget számos módon olvashatunk, ha ‘átírhatjuk’ a szerző konklúzióit, illetve hozzátehetjük a magunkét, akkor minden igazság folyamatos újramegfontolásnak van kitéve. Lahman szerint így kellene ennek lennie az egyetemeken is. Egy recenzense azonban felhívja rá a figyelmet, hogy az alaptananyagról szóló elhíresült stanfordi vita kapcsán ‘William Bennett például azért talált széleskörű támogatásra, mert az egyetemek hitele nagymértékben függ attól a hittől, hogy a curriculumnak jól felépítettnek és rendszerezettnek kell lenniük. Bennett úgy érvelt, hogy a Stanford curriculum nem koherens. A nagyközönség pedig meghallgatta és elhitte.’ (KLEINMAN, Neil, Getting Ready for the Eelctronic University, Planning for Higher Education, Volume 23, Winter, 1994-95) A nagyközönség az egyetemektől ugyanis általában nem szubverziót akar, nem intézményesen garantált instabilitást, az igazságok állandó újraírását, hanem organizált, kész elsajátítható, hatékony, pénzre váltható tudást.”, FARKAS, Zsolt, Kánonvita és kultúrháború az Amerikai Egyesült Államokban = Uő., Most akkor, Filum Kiadó, Bp., 1998, 5-37, 36-37. 245 Gépek közti, vagy dokumentumon belüli jelzett kapcsolat egy másik helyre irányulóan. 83
követné az információkeresés során. Így egy olyan szituációban találjuk magunkat, amikor a jelentés-adás mechanizmusának felszíni struktúrája ellentétes irányba látszik haladni, mint annak mély struktúrája. A hipertextualitás lehet belül és magában decentralizáló, de a Web mint hipertext gyűjtemény, úgy tűnik ez ellen a decentralizáció ellen dolgozik fontos módon. Akár azért van ez így, mert […] hiányoznak a kognitív eszközeink, ahhoz, hogy a decentralizáció és fragmentáció hatásaival foglalkozzunk, akár azért, mert […] minden egyes hipertext-egység tudás lehetőségei maguk is benne vannak egy hatalmi küzdelemben, amelyek az individuális szubjektum tevékenységén kívül működik, kevésbé fontos. Ami fontos az az, hogy megismerjük e két ellentétes tendencia logikáját és próbáljuk megtanulni hogyan működjünk dialektikusan a köztük levő térben, ahelyett, hogy abba a csapdába essünk, hogy azt feltételezzük, hogy a két pólus közül az egyik az „igaz” természete a médiumnak.”246 Azonban
akár
halálos
fenyegetés
az
irodalmi
kánonra
nézve
a
hipertext/hipermédia, akár nem, az irodalom(oktatás)nak „nagyon régi gyökereivel és tradícióival együtt is, tudomásul kell vennie az új médiában történő változásokat.” „Immár nem csupán hivatkozni kellene a számítógép következményeire, hanem kalkulálni is velük.”247 Az irodalmi kánonviták „nagy” kérdései, vagyishogy halott vagy élő, férfi vagy nő, fehér vagy fekete, európai vagy afrikai, centrum vagy periféria, angol vagy magyar, de még mindig „magas”, elfedni vagy elhomályosítani tűnik azt a problémát, hogy a kánoni vonal, nem ezeknek a „határoknak” a mentén, „mint inkább a magas és populáris 246
Vö. „It might seem, therefore, that the increasing digitization of literary texts in itself portends the death of the canon. But things are never quite so simply. However threatening to the canonical list the destabilizing and decentralizing potential of hypertextuality might seem, one cannot overlook the fact that the most common organizational strategy on the Web is the list. At some very real experiential level, rhizomatic knowledge appears to be unsatisfying to the average user, who spends most of his time surfing links from meta-lists rather than following links within documents in search of information. We thus find ourselves in a situation where the surface structure of the meaning-making mechanism appears to run counter to its deep structure. Hypertextuality may, in and of itself, be decentralizing, but the Web, as a hipertext collection, seems to work against this decentralization in important ways. Whether this is because […] we lack the cognitive tools to deal with the effects of decentralization and fragmentation, or because […] the knowledge potentialities of each hipertext unit are themselves engaged in a power struggle which operates outside of the agency of individual subjects, is of little importance. What is important is that we recognize the logic of these two counter-tendencies and try to learn how to operate dialectically in the space between them rather than falling into the trap of assuming that one of two binary poles represents the ‘true’ nature of the medium.”, FRAISTAT, Neil, JONES, Steven, STAHMER, Carl, The Canon, The Web and the Digitization of Romanticism, http://usres.ox.ac.uk/~scat0385/rcron.html. 247 VERES, András, Merre tart az irodalomtudomány = Alföld, 1996/2, 46-54, 53. 84
irodalom olvasása között húzódik”248. Vagy inkább a kört még inkább kitágítva az irodalmi kánon határa a magas és populáris kultúra, olvasás vagy nem olvasás vonalán húzódik. A technológiai változás most teljesen más módon befolyásolja az „olvasást”, mint tette azt a 18. században. Akkor éppen ellenkező tendenciát indított el, mint ma. Semmi nem állíthatta meg az olvasás (el)terjedését. Mindent olvastak, főleg folyóiratokat és újságokat, és mindent csak egyszer, hogy aztán minél hamarabb elkezdhessék valami másnak az olvasását. Az emberek számára az írás volt nemcsak az információhoz jutás forrása, hanem az is amiből megtudták, hogy „kik ők” és „merre vannak”.249 A legutóbbi amerikai kutatások eredményei azt mutatják, hogy az emberek hatvan százaléka soha nem olvas, és akik mégis azok is csak egy könyvet egy évben. De NagyBritanniában sem jobb a helyzet, a megkérdezettek negyvenhat százaléka válaszolta azt, hogy egy órát olvas egy héten. S azt is kimutatták a felmérések, hogy a lakosság körülbelül tíz százalékának az írás és olvasás készsége nem éri el a mindennapi élethez szükségeset. Valamint, hogy az analfabétizmus egyre nagyobb méreteket ölt.250 Mára óriási mértékben csökkent az olvasás információ, illetve ismereteket szerző funkciója, s az olvasás mint szórakozás/szórakoztatás kérdésföltevés talán még nagyobb arányú csökkenést mutatna. Harold Bloom olvasás „féltése” tehát nem alaptalan. Amikor a „cultural studies” egyre növekvő „térhódítását” bírálja, akkor a populáris kultúra olvasás kiszorító tendenciájával szemben próbálja megvédeni – az irodalmi
kánont, mint védelmi
stratégiai eszközt fölhasználva – az irodalmat, amelynek az olvasás aktusa nélkülözhetetlen feltétele. „A nyugati irodalom tanulása folytatódni fog, de azon a sokkal szerényebb szinten, mint ma az ókori irodalom tanszékein. Amit ma ‘angol tanszéknek’ neveznek ‘cultural studies’-nak fogják hívni […] Nagy, valamikor elit egyetemek és 248
VERES, András, Merre tart az irodalomtudomány = Alföld, 1996/2, 46-54, 53. Vö. „Technological change now comes in different ways than it once did. […] By the 18 th century printed materials were so widespread as to bring on fear of a ‘literary crisis’, a literary crisis which was the exact opposite of ours in that it involved too much rather than too little reading. [...[ nothing stopped the spread of reading. [...] They read all kinds of material, especially periodicals and newspapers, and read it only once, then raced on to the next item. It is from writing and reading that [...] people not only get information but find out who and where they are.”, KERNAN, Alvin, The Death of Literature, Yale University Press., New Haven and London, 1990, 127-132. 250 ld. KERNAN, Alvin, The Death of Literature, Yale University Press., New Haven and London, 1990, 141-143. 249
85
főiskolák még ajánlanak majd néhány kurzust, ahol Shakespeare-t, Miltont és néhány velük egyenragú szerzőt fog három vagy négy tanár tanítani, megegyezően a mai ókori görög és latin tanárok számával. Ezen a folyamaton nem kell sajnálkozni; az olvasás valódi szenvedélyével csak egy maréknyi csoportja a Yale Egyetemet kezdő diákoknak rendelkezik. Nem lehet nagy költészetet tanítani, ha hiányzik az olvasás szeretete. Hogyan lehet a magányt tanítani? Az igazi olvasás magányos tevékenység és senkit nem tanít meg arra, hogyan váljon jobb polgárrá. Valószínűleg az olvasás korszakai – Arisztokratikus, Demokratikus, Kaotikus – véget értek, és az újjászülető Teokratikus kor, egy majdnem teljesen beszéd és vizuális kultúra lesz.”251 Bloom irodalom(oktatás) és irodalmi kánon jövőképe talán túl pesszimistának tűnik, azonban „annyi bizonyos, a kánon kiterjesztése éppúgy az irodalom mibenlétének átértelmezését teszi szükségessé, mint az ismeretet továbbító közegek átalakulása, a számítógépek fejlődése, mely óhatatlanul meg fogja változtatni mind az irodalomnak, mind a tudománynak irányát. Átalakulóban van kép és szöveg viszonya, a szűkebb értelemben vett írást különböző közegeket fölhasználó (multi- és intermediális) tevékenység váltja föl.”252 Ebben a helyzetben az „irodalom” „fönntartása nagyrészt a nevelés intézményein múlhat”253, s ezekben az intézményekben a mű-szerző irodalmi kánon matrixa lehet a lényeges kérdéseknek és lehetséges válaszoknak, egy olyan eszköz, amely segítséget nyújthat a fönti kihívásokból adódó átmenetek megoldásához.254 Mert ahogyan Robert 251
„The study of Western literature will also continue, but on the much more modest scale of our current Classics departments. What are now called ‘Departments of English’ will be renamed departments of ‘Cultural Studies’. [...] Major, once-elitist universities and colleges will still offer a few courses in Shakespeare, Milton, and their peers, but these will be taught by departments of three or four scholars, equivalent to teachers of ancient Greek and Latin. This development hardly need be deplored; only a few handfuls of students now enter Yale with an authentic passion for reading. You cannot teach someone to love great poetry if they come to you without such love. How can you teach solitude? Real reading is a lonely activity and does not teach anyone to become a better citizen. Perhaps the ages of reading – Aristocratic, Democratic, Chaotic – now reach terminus, and the reborn Theocratic era will be almost wholly an oral and visual culture.”, BLOOM, Harold, The Western Canon, 519. 252 SZEGEDY-MASZÁK, Mihály, Merre tart az irodalom(tudomány)? = Alföld, 1996/2, 3-23, 4. 253 SZEGEDY-MASZÁK, Mihály, Merre tart az irodalom(tudomány)? = Alföld, 1996/2, 3-23, 6. 254 Vö. „The canon should offer a matrix of relevant questions and possible answers. It can be considered an instrument for problem solving.”, FOKKEMA, Douwe, Changing the Canon: A Systems Theoretical Approach = Empirical Studies of Literature, proceedings of the Second IGEL-Conference, Amsterdam 1989., szerk. IBSCH, SCRHAM, STEEN, Rodopi, Amsterdam Atlanta, 1991, 363-369, 366.; „Canon is highly selective instrument, and one reason why we need to use it is that we have no enough memory to process everything.”, KERMODE, Frank, Canon and Period, = Literature in the Modern World, szerk. WALDER, Dennis, Oxford University Press., 1991, 17-20, 18. 86
von Hallberg fogalmaz; „a művészet tanítása kánonok nélkül […] nem igazán reményt keltő”255. S azt a kérdést is fontos talán megfogalmazni, hogy amíg más művészeti ágakban, mint például zene és képzőművészet, az intézmények és az „elit” kanonizáló és kánon fönntartó szerepe teljesen elfogadott, addig az irodalmi kánon esetében miért ilyen ambivalens a helyzet?256 Henry Louis Gates Jr. is hasonló kételyeket fogalmaz meg az irodalmi kánon és annak intézményesült formája körül kialakult vitákkal kapcsolatban: „Cynthia Ozick egyszer szigorúan megdorgálta a feministákat, figyelmeztetvén, hogy a stratégiák intézményekké válnak. De hát ez valójában csupán egy másik formája annak a figyelmeztetésnek, hogy stratégiák, Uram bocsá’, sikeresek lehetnek? Itt a kulturális baloldal azon képviselőinek aggályaival szembesülünk, akik a, nos igen, a siker ára miatt aggódnak. „Ki kooptál kit? – ez lehetne a szlogenjük. Számukra a kánon puszta fogalma hierarchikus, patriarchális és egyébként is gyanús politikailag. Ám a történelem és intézményei nem csupán olyasvalamik, amiket tanulmányozunk, hanem olyasvalamik is, amelyeket élünk és amelyek által élünk.”257 Vagy ahogyan Fokkema fogalmaz: „valamifajta kánon nélkül nem tudunk élni”258. S Paul Lauter is kijelenti, hogy „a kánon kérdése, közvetlenül életeket befolyásol”259. A most idézett megjegyzések azt a – még a kánont legradikálisabban támadó írások soraiban, vagy sorai között is megtalálható – véleményt tükrözik, mely szerint a 255
„[…] teaching art without canons […] is not altogether encouraging”, HALLBERG, Robert von Editor’s Introduction = Canons, szerk. HALLBERG, von Robert, The University of Chicago Press, Chicago and London, 1984, iv. 256 Vö. „[…] canons are supported by […] elites, and where their role as regulating factors in the ecology of the intellects seems well understood music, visual arts, why not literature?”, NEMOIANU, Virgil, Literary Canons and Social Value Option, = The hospitable canon, Essays on literary play, Scholarly choice, and popular pressures, szerk. NEMOIANU, Virgil, ROYAL, Robert, John Benjamins Publ. Co., Philadelphia – Amsterdam, 1991, 215-246, 241. 257 „Cynthia Ozick once chastised feminists by warning that strategies become institutions. But isn’t it that really another way of warning that their strategies, heaven forfend, may succeed? Here we approach the srupes of those on the cultural left, who worry about, well, the price of success. ‘Who’s co-opting whom?’ might be their slogan. To them, the very idea of the canon is hierarchical, patriarchial, and otherwise politically suspect. They’d like us to disavow it altogether. But history and its institutions are not just something we study, they’re also something we live, and live through.”, GATES, Henry Louis, Jr., Loose Canons. Notes on the Cultural Wars., Oxford University Press, 1992., 34. ford. FARKAS, Zsolt, Kánonvita és kultúrháború az Amerikai Egyesült Államokban = Uő., Most akkor, Filum Kiadó, Bp., 1998, 5-37, 36. 258 „[…] we cannot live without some sort of a canon.”, FOKKEMA, Douwe, The Canon as an Instrument for Problem Solving = Sensus Communis, Contemporary Trends in Comparative Literature, szerk. REISZ, BOERNER, SCHOLZ, Gunter Narr, Verlag, Tübingen, 1986, 245-254, 246. 259 „[…] the question of the canon directly affects lives.”, LAUTER, Paul, Canon Theory and Emergent Practice = Uő., Canons and Contexts, Oxford University Press, New York – Oxford, 1991, 154-171, 169. 87
kánon olyan mértékben vált részévé társadalmi és kulturális intézményeinknek és életünknek, hogy annak teljes eltűntetése lehetetlen. Tehát a valamely intézmény valamely csoportja által megalkotott/megképzett m űszerző irodalmi kánon, mivel egy (kiválasztott) csoport által kiválasztott művek „gyűjteménye”, valóban mindig elitista. Azonban „a kanonikus művek éppen azok, amelyek a populáris és elit preferenciák metszéspontjában vannak. Shakespeare más módon kanonikus, mint Mallarmé és a Biblia mindig népszerű”260. És talán ez az a metszéspont, ahol a mű-szerző és szöveg/részlet/ irodalmi kánon összeér. Mert a szöveg/részlet/-kánonba azok az „erős” szövegek kerülnek be, amelyek a legtöbb olvasót képesek „szerezni”, hiszen „erősségüket” a minél több olvasó biztosítja. Vagyis bizonyos művek/szövegek hiába preferáltak csak egy nagyon sz űk elit által, előbb vagy utóbb, de ki fognak kerülni a kanonikus szövegmozgásból. De fordítva is megtörténhet, egy mű/szöveg hiába nagyon népszerű, előbb vagy utóbb mégis kikerülhet a kanonikus szövegmozgásból. Az iménti két mondatból talán kiderült, hogy az irodalmi kánon – akár szöveg/részlet/, akár mű-szerző – legfontosabb kérdése az „előbb vagy utóbb.” Vagyis mi az az „előbb vagy utóbb mozgató”, ami bizonyos műveket/szövegeket megállít, másokat mozgásba hoz, s néhányat állandóan mozgásban tart? Az irodalmi kánon elleni támadások egyik leggyakrabban hangoztatott érvelése az, hogy az irodalmi kánon nem más, mint „egy merev és állandó műgyűjtemény, amely általában valamilyen tekintély által jóváhagyott”261. Ahogyan Frank Kermode írja; „a kánon tekintéllyel való összekapcsolása nagyon mélyen belénk vésődött”262.
260
„Canonical works are precisely those located at the intersection of popular and elite preferences Shakespeare is canonical in a different way from Mallarmé, and the Biblia is always popular.”, NEMOIANU, Virgil, Literary Canons and Social Value Options = The hospitable canon, Essays on literary play, Scholarly choice, and popular pressures, szerk. NEMOIANU, Virgil, ROYAL, Robert, John Benjamins Publ. Co., Philadelphia – Amsterdam, 1991, 215-246, 241. 261 „[…] in current debates the canon is often considered a rigid and permanent collection of titles, generally approved by some ‘authority’ […]”, SAUERBERG, i.m., 6.; „The internal organization of the system of canon-formation is based on authority which is needed to legitimize the selection that is made.”, FOKKEMA, Douwe, Changing the Canon: A Systems Theoretical Approach = Empirical Studies of Literature, proceedings of the Second IGEL-Conference, Amsterdam 1989., szerk. IBSCH, SCRHAM, STEEN, Rodopi, Amsterdam Atlanta, 1991, 363-369, 366. 262 „The association of canon with authority is deeply ingrained in us […]”, KERMODE, Frank, Canon and Period = Literature in the Modern World, szerk. WALDER, Dennis, Oxford University Press., 1991, 17-20, 18. 88
Azonban a tekintély „fogalma eltorzult. Az ész és a szabadság aufklérista fogalma alapján az autoritás fogalmában egyáltalán az ész és a szabadság ellentéte, a vak engedelem domborodott ki. Ez az a jelentés, amelyet a modern diktatúrák ellen irányuló kritika nyelvhasználatából ismerünk. Az ilyesmi azonban egyáltalán nem tartozik az autoritás lényegéhez. Az igaz, hogy tekintélye els ősorban személyeknek van. A személy tekintélye azonban végső soron nem az alávetődés aktusán és az ész lemondásán alapul, hanem az elismerés és a felismerés aktusán – tudniillik azon a felismerésen, hogy a másik személy ítélet és belátás dolgában fölényben van velünk szemben, s ezért ítélete előbbrevaló, azaz elsőbbséget élvez saját ítéletünkkel szemben. Ezzel függ össze, hogy tekintélyt voltaképpen nem lehet kölcsönözni, csak megszerezni, s meg kell szerezni ha valaki igénybe akarja venni. Elismerésen alapul, s ennyiben magának az észnek egy cselekvésén, az észén, mely tudatában lévén határainak, másoknak jobb belátást tulajdonít. Az ilyen helyesen értelmezett autoritásnak semmi köze a parancsnak való vak engedelmességhez. Sőt az autoritásnak közvetlenül egyáltalán nem az engedelmességhez, hanem a megismeréshez van köze. [...] Így a tekintély elismerése mindig azzal a gondolattal kapcsolódik össze, hogy az, amit a tekintély mond, nem értelmetlen önkény, hanem elvileg belátható.”263 A tekintély „rehabilitásával” tehát talán meg lehet védeni a valakik által megalkotott/megképzett mű-szerző irodalmi kánont is, azokkal szemben, „akik az autoritást eleve jelentéssel látják el s per se negatív erőnek tekintik”264. Ennek ellenére „a legmélyebb ‘igazság’ a világi kánonalkotásról az, hogy sem a kritikusok sem az akadémikusok, de még a politikusok sem befolyásolják.265” Mert „rendszerint mindenfajta irodalmi erőközpont vagy argumentációs közösség munkálkodása kevésnek bizonyul a szöveg és recepció dialógusában megtörténő irodalmi hagyományképződés ellenében”266. Ez a szöveg és recepció dialógusa során megképződő irodalmi hagyomány – mivel azok az „erős” szövegek „maradnak” benne, melyek e dialógus közben „jól” 263
GADAMER, Hans-Georg, Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata, Gondolat Kiadó, Bp., 1984, 200. 264 KULCSÁR-SZABÓ, Ernő, A szövegek ártatlansága, A (nemzeti) kánon és a modernség emlékezete = Alföld, 1999/12, 67-81, 68. 265 „The deepest truth about secular canon-formation is that it is performad by neither critics nor academics, let alone politicians.” BLOOM, Harold, The Western Canon, 522. 266 KULCSÁR-SZABÓ, Ernő, A szövegek ártatlansága, A (nemzeti) kánon és a modernség emlékezete = Alföld, 1999/12, 67-81, 72. 89
olvassák magukat és befogadójukat, vagyis azok amelyek a szöveg/részlet/ irodalmi kánon szövegeit alkotják – helyettesíthetővé válik a szöveg/részlet/ irodalmi kánonnal, mely egy bizonyos metszéspontban találkozik a mű-szerző irodalmi kánonnal. Ennek következtében „a kánon ‘védelmének’ egyik leghatékonyabb módja annak megmutatása lenne, hogy a kultúra szerves részét képező, illetve azt többek között konstituáló szövegkorpusz révén közvetített hagyománnyal nem is annyira mi rendelkezünk, mint az velünk”267, mert „a hagyomány és a szokás által szentesített dolgoknak névtelen autoritása van, s történetileg véges létünket határozza meg, hogy nem csupán az ésszel beláthatónak, hanem a hagyomány tekintélyének is hatalma van cselekedeteink és viselkedésünk felett.”268 Mindezek után válaszként arra a kérdésre, hogy mi az az „el őbb vagy utóbb mozgató” a hatástörténet kínálkozna. Mert „az irodalomtörténeti kánonképződés folyamatában végsősoron egyedül a hatástörténetnek van autoritása”269. Azonban a dolgok sohasem (ilyen) egyszerűek. Mert „például, amikor ‘egy beszédforma továbbélését’ sokkal inkább az biztosítja, hogy a korlátozott számú intézményt valamely ‘diskurzustársaság(ok) tagjai’ veszik be, birtokolják és örökítik tovább (ld. Bourdieu), másokat pedig, a ‘hatalom/tudás’ (Foucault) természetéből adódóan, hajlamosak kirekeszteni, megbélyegezni, ellehetetleníteni stb., ami ily módon nem született meg, az ugyebár nem kerülhet be semmiféle hatástörténeti horizontba”270. „Egy szekrény mélyére zárt Gadamer- és Derrida-kötet éppúgy nem lépteti ‘uralhatatlan összjátékba’ a maga jeleit, mint ahogyan ‘horizontösszeolvadás’ sem megy végbe köztük.”271 Ezzel pedig miután ahelyett, hogy választ kaptunk volna a kánon és kánonképzés/képződés problémájára – vagyis arra a kérdésre, hogy ki/mi, mikor és miért kerül be, illetve ki az irodalmi kánonba/ból, és mi az „előbb vagy utóbb mozgató” – csak
267
FARKAS, Zsolt, Kánonvita és kultúrháború az Amerikai Egyesült Államokban = Uő., Most akkor, Filum Kiadó, Bp., 1998, 5-37, 31. 268 GADAMER, Hans-Georg, Igazság és módszer, Egy filozófiai hermeneutika vázlata, Gondolat Kiadó, Bp., 1984, 200. 269 KULCSÁR-SZABÓ, Ernő, A szövegek ártatlansága, A (nemzeti) kánon és a modernség emlékezete = Alföld, 1999/12, 67-81, 68. 270 FARKAS, Zsolt, Kritikavita-kritika = Jelenkor, 1996/4, 377-382, 380. 271 KULCSÁR SZABÓ, Ernő, Egy párbeszéd kísérlete = Literatura, 1998/1, 87-88, 88. 90
visszajutottunk a kánon, mint mégis hatalommal, elnyomással, kirekesztéssel befolyásolható és/vagy létrejövő, elitista fogalmához. Talán van még egy lehetséges válasz. A „(ki)választ(ód)ást” sem a kánonalkotó csoportok, sem a szövegek, sem a hagyomány, sem a hatástörténet, nem uralhatja, hanem csak a Kánon (ami isteni kinyilatkoztatás, aminek garanciája Isten és hatalma határtalan). Ennek a kifejtése azonban a dolgozatot egy más dimenzióba helyezné.
91
Konklúzió
„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer öt ceruza. Sétáltak, sétáltak, egyszercsak találtak egy emberek számára használhatatlan papírt. Elkezdtek firkálgatni. Az egyik ezt firkált, a másik azt firkált, a harmadik meg amazt… – és betelt a lap egyik oldala. Eszébe jutott valamelyik ceruzának, hogy a lap másik oldalára még nem firkáltak. Nagy nehezen végre megfordították a papírt és firkáltak tovább. De az egyik lenézett és észrevette, hogy még nincs semmi a papíron. Erről szólt a többieknek is. Lenézett egy másik és mondta a ceruzáknak, hogy elkopott mindannyiuknak a hegye. Azóta ha találnak egy darab papírt nem merik összefirkálni.”272
A fönti dolgozattal, mint azt a dolgozat elején már jeleztem az volt a célom, hogy megpróbáljam nyomon követni azokat az okokat, amelyek a 20. század végi irodalmi kánonvitákat elindították, illetve befolyásolták úgy az Amerikai Egyesült Államokban, mint Magyarországon. Valamint, hogy a (viták utáni) irodalmi kánon definíciós lehetőségeit összegezzem. Az irodalmi kánonvitákat kiváltó okok tendenciájukban megegyeztek, de természetesen a két ország irodalmi, gazdasági, politikai, kulturális, etnikai különbségei miatt kisebb vagy nagyobb eltéréseket mutattak. Az jól érzékelhetővé vált, hogy éppen az imént említett főleg kulturális és etnikai különbségek miatt – vagyis az amerikai társadalom faji, kulturális és etnikai sokszínűsége, ami Magyarországon nem olyan nagymértékű – az egyik legnagyobb eltérés a vitákat kiváltó, illetve befolyásoló okok között a vitákban résztvevő csoportok szerveződése volt. Mert míg az Egyesült Államokban – természetesen nem utolsó sorban azoknak az (irodalom)elméleti irányzatoknak a hatására, amelyek a kánonviták okai között az információs technológiai változások mellett mint „legfőbb” befolyásoló tényező szerepelnek – a csoportok, vagy talán pontosabban a kánon védőinek és támadóinak oldalai, a nemi, faji, etnikai és kulturális közösségek (kisebbségek), intézményekbe bekerült „elit”-rétegének érdekei és
272
HUSZÁR, István, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Általános Iskola 3. b. osztályos tanulójának A pórul járt ceruzák című házi „fogalmazása”. 92
ideológiái mentén szerveződtek, addig Magyarországon a vita csoportjai az imént említett (irodalom)elméleti irányzatok irodalomtudományi vonalai mentén jöttek létre. Ennek oka nemcsak a már említett két társadalom összetételének különbsége, hanem az is, hogy Magyarországon, talán azért, mert 1989-ig az irodalmi kánon egyértelműen egy uralkodó ideológia eszköze (is) volt, a kánonalakítás mindig ideologikus voltát senki (néhány kivételtől eltekintve) nem vállalta föl, ezért a mégis szükséges kánonreformot, szigorúan „szakmai” kérdésként próbálták kezelni és végrehajtani. A másik lényeges eltérés az előbb említett 1989-es évhez kapcsolódik. Mivel az 1989-ben bekövetkezett fordulatig a magyar nem kanonikus nyomás nem működhetett szabadon, ezért addig kánonvitáról, ha volt is, nem lehet beszélni. Így a magyar 20. század végi kánonvita, szemben az Egyesült Államokkal, ahol a kezdetek a hatvanas évek végére nyúlnak vissza, csak a kilencvenes évekre korlátozódik. A harmadik szintén meghatározó eltérés szintén az 1989-es évhez kapcsolódik. Ugyanis 1989-ig Magyarországon az információs technológiában zajló folyamatok aligalig voltak érezhetőek. S a század utolsó évtizedében az információ áramlás, s még inkább az új médiumok hihetetlenül gyors, és addig ismeretlen lehetőségei, nemcsak az irodalom(tudomány),
hanem
a
társadalom
minden
részrendszerében
radikális
újravizsgálatot követeltek. E lényeges eltérések mellett azonban jól érzékelhetőek az azonososságok, mint a bizonytalanság, a nosztalgia és az identitás-válság huszadik század végi általános „emberi érzései”. A kánonviták okainak vizsgálata során két dolgot próbáltam érzékeltetni. Az egyik az volt, hogy érzékelhetővé váljon az okok egymástól el nem választhatósága, a másik pedig az, hogy az okok közül kiemeljem azokat, amelyek a leginkább befolyásolták egyrészt a kánonvitákat, másrészt pedig az irodalmi kánon fogalmának „új” irányba mozdulását. E leginkább befolyásoló és új irányba mozdító három ok, mint az bizonyára a dolgozat olvasása során kiderült, a multikulturalizmus térhódítása (elsősorban az Egyesült Államokban), az (irodalom)elméletek és az információs technológiában zajló folyamatok. 93
E három ok „áttekinthetetlen” területeiről megpróbáltam azokat az „elemeket” kiragadni és részletesebben kifejteni, amelyek az irodalmi kánon definíciós, illetve „életben
maradhatóságának”
lehetőségeit
nagymértékben
befolyásolták/ják.
A
multikulturalizmus, mint demográfiai tény, következményei (elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban) a felsőoktatásban, az (irodalom)elméletek területéről a szerző, a szöveg és a befogadó definíciójának, illetve szerepének (meg)változott lehet őségeit, az információs technológiában zajló folyamatok közül pedig az Internet és hipertext irodalomra és irodalmi kánonra tett hatásait. Az okok vizsgálata után az irodalmi kánont kirekesztő volta miatt ért leggyakoribb „vádak” – szerző: halott, fehér, európai, férfi; nyelvek és nyelvi kisebbségek; elitista – „mentén” próbáltam az irodalmi kánont definiálni, illetve újradefiniálni, elsősorban az (irodalom)elméletek és az információs technológia új médiumai révén létrejövő „új” definíciós lehetőségek vonalán. Bevezettem a szöveg/részlet/ és a mű-szerző irodalmi kánon distinkciót, mellyel az volt a célom, hogy kimozdítsam az irodalmi kánon hatalommal, tekintéllyel, valakik által megalkotott lista(szerű) fogalmát, melyet gyakran a tananyag helyettesít, s ezzel megpróbáljam érzékeltetni az irodalmi kánon mint szövegek küzdelme révén megalkotódó, „új” definíciós lehetőségét. Arra is rámutattam, hogy a huszadik század végén az irodalmi kánont valóban súlyos kihívások érték, de ennek ellenére, annak teljes eltűntetése mégis lehetetlen, mivel társadalmi és kulturális intézményeink és életünk része. Ennek jegyében a m ű-szerző irodalmi kánon szükségességét és nem mindig csak „elnyomó” szándékát, Gadamert hívva segítségül, kíséreltem meg bizonyítani. Azonban a distinkció bevezetésével sem tudtam választ adni arra a talán legfontosabb kérdésre, hogy végül mégis hogyan, mikor, miért kerülnek bizonyos művek/ szövegek be és ki az irodalmi kánonba/ból. A szöveg/részlet/ irodalmi kánont az irodalmi szöveghagyománnyal azonosítottam, mely a hatástörténet „erejével” választ látszott adni az iménti kérdésre, azonban kiderült, hogy a hatástörténet sem nyújthat teljes mértékben kielégítő választ, hanem éppen ellenkezőleg, egy olyan irányba fordítja vissza az irodalmi kánon problémáját, amely a bevezetett distinkciót is megkérdőjelezheti.
94
Bibliográfia ABRAMS, M. H., Glossary of Literary Terms, 5. kiadás, Holt, New York, 1985. ADAMS, Hazard, Canons: literary criteria/power criteria = Critical Inquiry, 1988, 14. sz., 748-764. ALLEN, Graham, Harold Bloom, A Poetics of Conflict, Harvester Wheatsheaf, New York – London, 1994. ALTHUSSER, Louis, Ideológia és ideológikus államapparátusok (Jegyzetek egy kutatáshoz) = Testes Könyv I., szerk. KISS, Attila Atilla, KOVÁCS, Sándor s.k., ODORICS, Ferenc, DeKON-KÖNYVek, ICTUS és JATE Irodalomelméleti Csoport, Szeged, 1996, 373-412. ALTIERI, Charles, Canons and Consequences, Reflections on the Ethical Force of Imaginative Ideals, Northwestern University Press, Evanston, Illinois, 1990. ALTIERI, Charles, An Idea and Ideal of Literary Canon = Critical Inquiry, 1983/10, 3760. ANGYALOSI, Gergely, Micsodával a micsodát, Csipesszel a lángot – Tanulmányok a legújabb irodalomról = Kortárs, 1995/6, 102-108. ANGYALOSI, Gergely, Roland Barthes, a semleges próféta, Osiris Kiadó, Bp., 1996. ANON, The remaking of the canon (with discussion) = Partisan Review, 1991, 58. sz., 350-387. BACSÓ, Béla, A nemzetközi irodalomtudományi diskurzusok közvetítettsége és/vagy elhallgatása a kortárs irodalmi és kritikai folyóiratokban = Szép Literaturai Ajándék, Pécs, 1997/3-4, 162-165. BARTHES, Roland, A két kritika = Helikon, 1992/2, 277-282. BARTHES, Roland, A szöveg öröme, Osiris Kiadó, Bp., 1996. BARTHES, Roland, S/Z, Osiris Kiadó, Bp., 1997. BAUDRILLARD, Jean, A képmutatás ellen = Magyar Lettre, 1998/ősz, 30. sz., 26-28, 28. BAUDRILLARD, Jean, Víruselmélet = Új Symposion, 1991/4-5, 2-4. BAUDRILLARD, Jean, Symbolic Exchange and Death, London, Sage, 1995. BENVENUTO, Sergio, Boldogság-pirulák = Magyar Lettre, 1999/tavasz, 81. BÉNYEI, Tamás, Az olvasó, aki a maga labirintusában hal meg, (A dekonstrukciós olvasásról) = Alföld, 1995/10, 32-52. BÉRUBÉ, Michael, Marginal course/cultural centers: Tolson, Pynchon, and the politics of the canon, Ithaca, New York, Cornel University Press, 1992. BERKES, Tamás, A Cseh újjászületés mint irodalmi kánon = Helikon, 1998/3, 309-318. BERNÁTH, Árpád, Merre tartson az irodalomtudomány = Alföld, 1996/2, 42-45. BEZECZKY, Gábor, A dialógus esélye = Literatura, 1998/2, 207-213. BEZECZKY, Gábor, Kánon és trópus = Helikon, 1998/3, 261-267. BIRKERTS, Sven, The Gutenberg Elegies, The Fate of Reading in an Electronic Age, Faber and Faber, London, 1996. BLANCHOT, Maurice, Ki jön a szujektum után = Pompeji, 1994/1-2, 226-228. BLOOM, Allan, The closing of the American mind, How higher education has failed democracy and impoverished the souls of today’s students, Penguin, London, 1988 (1987). 95
BLOOM, Harold, The Western Canon, The Books and School of the Ages, Macmillan, London 1995. (1994) BLOOM, Harold, The Anxiety of Influence: A Theory of Poetry, Oxford University Press, New York, 1973. BLOOM, Harold, A Map of Misreading, Oxford University Press, New York, 1975. BLOOM, Harold, The Book of J, Faber and Faber, London, 1991. BLOOM, Harold, Shakespeare, The Invention of the Human, Fourth Estate, London, 1998. BOJTÁR, Endre, Az irodalmi mű értéke és értékelése = A strukturalizmus után, Érték, vers, hatás, történet, nyelv az irodalomelméletben, szerk. SZILI, József, Akadémiai Kiadó, Bp., 1992, 13-56. BÓNUS, Tibor, Dekon és Dekonstrukció, Hárs Endre – Szilasi László, Lassú olvasás = Literatura, 1998/1, 89-100. BÓNUS, Tibor, A Nincs alvás! És a prózakritika = Jelenkor, 1996/1, 75-93. BREDAHL, A. Carl, Jr., New Ground, Western American Narrative and the Literary Canon, The University of North Carolina Press, Chapel Hill/London, 1989. BUKSZ, 1999/ősz., Beszélgetés Dalos György, irodalmi kurátorral, 304-308.; Beszélgetés SZEGEDY-MASZÁK Mihály miniszteri biztossal, 308-315. The Canon in the Classroom, The Pedagogical Implications of Canon Revision in American Literature, szerk. John, ALBERTI, Garland Publishing, New York – London, 1995. Canons, szerk. HALLBERG, von Robert, The University of Chicago Press, Chicago and London, 1984. CLAUSEN, Christopher, Canon, theme, and code = Southwest Review, 1990, 75. sz., 264-279. COOK, Albert, Canons and Wisdoms, University of Pennsylvania Press, Philadelphia, 1993. CULLER, Jonathan, On Deconstruction, Cornell University Press, Ithaca, 1982. CSAPLÁR, Vilmos, DARVASI, László, LÁNG Zsolt, LENGYEL, Péter, A történelem visszatérése az irodalomba, Lettre beszélgetés a Kortárs Irodalmi Központban = Magyar Lettre, 1999/tavasz, 77-80. DEJEAN, Joan, Classical reeducation: decanonnizing the feminine = Yale French Studies, 1988, 75. sz., 26-39. DELEUZE, Gilles, Egy filozófiai fogalom = Pompeji, 1994/1-2, 229-235. „de nem felelnek, úgy felelnek”, A magyar líra a húszas-harmincas évek fordulóján, szerk. KABDEBÓ, Lóránt, KULCSÁR SZABÓ, Ernő, Janus Panonius Egyetemi Kiadó, Pécs, 1992. DE MAN, Paul, Szemiológia és retorika = Szöveg és interpretáció, szerk. BACSÓ, Béla, Cserépfalvi, 1991, 115-128. DE MAN, Paul, Shelley disfigured = The Rhetorics of Romanticism, New York, 1984, 93-123. DE MAN, Paul, Blocking the Road: A Response to Frank Kermode = Romanticism and Contemporary Criticism, The Gauss Seminar and Other Papers, szerk. BURT, E. S., NEWMARK, K., WARMINSKI, A., The John Hopkins University Press, Baltimore and London, 1993, 188-193.
96
DE MAN, Paul, Ellenszegülés az elméletnek = Szöveg és interpretáció, szerk. BACSÓ, Béla, Cserépfalvi, 1991, 97-113. DE MAN, Paul, A vakság retorikája: Jacques Derrida Rousseau-olvasata = Helikon, 19994/1-2, 109-139. DERRIDA, Jacques, Levél egy japán baráthoz = Nappali Ház, 1991/4, 3-6. DERRIDA, Jacques, Az el-különböződés = Szöveg és interpretáció, szerk. BACSÓ, Béla, Cserépfalvi, 1991, 43-63. DERRIDA, Jacques, A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diskurzusában = Helikon, 1994/1-2, 21-35. DERRIDA, Jacques, Grammatológia, Életünk-Magyar Műhely, Szombathely, 1991. The Digital Word: Text-Based Computing in the Humanities, szerk. DELANY, Paul, LANDOW, George P., The MIT Press, Cambridge – London, 1993. DOBOS, István, Az elmélet szerepének megítélése a kortárs magyar irodalomkritika reflexiójában = Az irodalomértés horizontjai, Párbeszéd irodalomtudományunk modern hagyományával, szerk. KABDEBÓ, Lóránt, KULCSÁR SZABÓ, Ernő, Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, Pécs, 1995, 160-171. DOBOS, István, Hagyomány és értelmezés = Alföld, 1996/2, 79-86. DOBOS, István, Elméletek közötti térben = Alföld, 1993/5, 62-78. DOBOS, István, ODORICS, Ferenc, Beszédhelyzetben, Dialógus, Bp., 1993. The Economist, december 19 – január 1, 1999, Bad news for trees, 151-154. The Economist, szeptember 11-17, 1999, Reflections on the 20th century, melléklet. EAGLETON, Terry, The Ideology of the Asthetic, Blackwell, Cambridge, 1990. ELIOT, T. S., Hagyomány és egyéniség = Uő., Káosz a rendben, Gondolat, Bp., 1981, 63-64. ELLIS, John M., Against Deconstruction, Princeton University Press, Princeton, 1989. English Literature: Opening the Canon, szerk. FIEDLER, Leslie A., BAKER, Houston A., The John Hopkins University Press, Baltimore – London, 1981. EVEN-ZOHAR, Itamar, A többrenszerűség elmélete = Helikon, 1995/4, 434-450. EVEN-ZOHAR, Itamar, Az „irodalmi rendszer” = Helikon, 1995/4, 451-467. FARKAS, Zsolt, Jobb kánon a Balkánon = Holmi, 1999/8, 1033-1051. FARKAS, Zsolt, A paradigmák szétszóródása, És egy (?) átváltozott átváltozás felé = Alföld, 1996/2, 70-74. FARKAS, Zsolt, Kánonvita és kultúrháború az Amerikai Egyesült Államokban = Uő., Most akkor, Filum Kiadó, Bp., 1998, 5-37., FARKAS, Zsolt, Kritikavita-kritika = Jelenkor, 1996/4, 377-382. FISH, Stanley, Is There A Text in This Class? The Authority of Interpretive Communities, Harvard University Press, Cambridge, Mass. – London, 1980. FISH, Stanley, Butik-multikulturalizmus, avagy miért képtelenek a liberálisok a gyűlölet beszédéről gondolkodni = Magyar Lettre, 1998-99/tél, 76-80. FISH, Stanley, Doing what comes naturally, Clarendon Press, Oxford, 1989. FISH, Stanley, Szakma, vesd meg magadat, Félelem és önutálat az irodalomtudományban = Helikon, 1992/2, 221-236. FISH, Stanley, No Bias, No Merit: The Case Against Blind Submission = Doing what comes naturally, Clarendon Press, Oxford, 1989,163-179. FISH, Stanley, Professional Correctness, Literary Studies and Political Change, Clarendon Press, Oxford, 1995. 97
FITE, David, Kenner/Bloom: canonmaking and the resources of rhetoric = Boundary 2, A journal of postmodern literature and culture, 1988, 15-16. sz., 117-145. FOKKEMA, Douwe, The Canon as an Instrument for Problem Solving = Sensus Communis, Contemporary Trends in Comparative Literature, szerk. REISZ, BOERNER, SCHOLZ, Gunter Narr, Verlag, Tübingen, 1986, 245-254. FOKKEMA, Douwe, The concept of Convention in Literary Theory and Empirical Research = Convention and Innovation in Literature, szerk. D`HAEN, GRÜBEL Benjamins, Amsterdam – Philadelphia, 1989, 1-16. FOKKEMA, Douwe, Changing the Canon: A Systems Theoretical Approach = Empirical Studies of Literature, proceedings of the Second IGEL-Conference, Amsterdam 1989., szerk. IBSCH, SCRHAM, STEEN, Rodopi, Amsterdam – Atlanta, 1991, 363-369. FOUCAULT, Michel, Mi a szerző = Világosság, 1981/7, 26-35. FOUCAULT, Michel, A diskurzus rendje = Holmi, 1991/7, 872-876. FOUCAULT, Michel, Az őrület, a mű hiánya = Új Írás, 1991/11, 55-61. FOUCAULT, Michel, A szubjektum makrodinamikája = Pompeji, 1994/1-2, 177-187. The Foucault Reader, An Introduction to Foucault’s Thought, szerk. RABINOW, Paul, Penguin Books, London, 1991. FOX-GENOVESE, Elisabeth, The Claims of Common Culture? Gender, Race, Class and the Canon = Salmagundi, Cultural Literacy: Canon, Class, Curriculum, 72, 1986/tavasz, 131-143. FOX-GENOVESE, Elisabeth, Feminism without illusion, The University of Carolina Press, Chapel Hill and London, 1991. FOWLER, Alastair, Genre and the Literary Canon = New Literary History, 1979, 11. sz., 97-119. FRIED, István, Irodalomtörténések Kelet-Közép-Európában, Ister, Bp., 1999. FRYE, Northop, Kettős tükör, Európa Kiadó, Bp., 1996. FUKUYAMA, Francis, A történelem vége? = Valóság, 1990/3, 16-31. GADAMER, Hans-Georg, Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata, Gondolat Kiadó, Bp., 1984. GADAMER, Hans-Georg, Szöveg és interpretáció = Szöveg és interpretáció, szerk. BACSÓ, Béla, Cserépfalvi, 1991, 17-41. GATES, Henry Louis, Jr., Loose Canons. Notes on the Culture Wars, New York – Oxford, Oxford University Press, 1992. GATES, Henry Louis, Jr., On the Rhetoric of Racism in the Profession = Literature, Language, Politics, szerk. CRAIGE, Betty Jean, University of Georgia Press, Athens – London, 1988, 20-26. GATES, Henry Louis, Jr., The master`s pieces: on canon formation and the AfricanAmerican Tradition = South Atlantic Quarterly, 1990, 89. sz., 89-111. GORAK, Jan, The Making of the Modern Canon, Genesis and Crisis of a Literary Idea, Athlone, London and Atlantic Highlands, NJ., 1991. GRAFF, Gerald, A humaminsta mítosz = Helikon, 1992/2, 207-219. GREENBLATT, Stephen, A kultúra poétikája = Helikon, 1998/1-2, 44-57. GREENBLATT, Stephen, A társadalmi energia áramlása = Testes Könyv I., szerk. KISS, Attila Atilla, KOVÁCS, Sándor s.k., ODORICS, Ferenc, DeKON-KÖNYVek, ICTUS és JATE Irodalomelméleti Csoport, Szeged, 1996, 355-372. GUATTARI, Félix, Ökozófia = Magyar Lettre, 1998/ősz, 24-25. 98
GUILLORY, John, Cultural Capital, The Problem of Literary Canon Formation, The University of Chicago Press, Chicago and London, 1993. GYÖRGY, Péter, Digitális éden, Magvető, Budapest, 1998. GYULAI, Csaba, Pikkelyek a posztmodern kelgyóról avagy gondolatok a kilencvenes évek fiatal prózairodalmáról különös tekintettel Ficsku Pálra = Új Holnap, 1998/szeptember, 30-47. HAMBURGER, Käte, The Logic of Literature, Indiana University Press, Bloomington and Indanapolis, 1993. HÁRS, Endre, SZILASI, László, Norma, kontroll, persze, Megjegyzések Bónus Tibor recenziójához = Literatura, 1998/1, 101-108. Hermeneutics, Authority and canon, szerk. CARSON, D. A.,WOODBERG, John D., Inter-Versity Press, Leicester,1986. HEGYI, Pál, Az olvasó neve = A szerző neve, Dekonferencia IV., deKON-KÖNYVEK, Ictus, Szeged, 1998, 5-9. Higher Education Under Fire, Politics, Economics, and the Crisis of the Humanities, szerk. BÉRUBÉ, Michael, NELSON, Cary, Routledge, New York – London, 1995. HIMA, Gabriella, Az irodalomtudomány jelenkori irányzatai, Eötvös József Könyvkiadó, Bp., 1999. HIMA, Gabriella, A textustól a hypertextusig, Irodalom és média az ezredvégen = Alföld, 1998/2, 104-108. HIMA, Gabriella, Új historizmus, Historizáló tendenciák a mai irodalomtudományban = Alföld, 1997/5, 59-65. HOLLAND, Norman, EGYSÉG IDENTITÁS SZÖVEG ÉN = Testes Könyv I., szerk. KISS, Attila Atilla, KOVÁCS, Sándor s.k., ODORICS, Ferenc, DeKON-KÖNYVek, ICTUS és JATE Irodalomelméleti Csoport, Szeged, 1996, 283-304. The hospitable canon, Essays on literary play, Scholarly choice, and popular pressures, szerk. NEMOIANU, Virgil, ROYAL, Robert, John Benjamins Pubications Co., Philadelphia – Amsterdam, 1991. Hyper/text/theory, szerk. LANDOW, George P., The John Hopkins University Press, Baltimore and London, 1992. Hypertext and Literary Studies, szerk. DELANY, Paul, LANDOW, Geroge P., The MIT Press, Cambridge-London, 1991. ISER, Wolfgang, Az olvasás aktusa. Az esztétikai hatás elmélete = Testes Könyv I., szerk. KISS, Attila Atilla, KOVÁCS, Sándor s.k., ODORICS, Ferenc, DeKONKÖNYVek, ICTUS és JATE Irodalomelméleti Csoport, Szeged, 1996, 241-264. JAMESON, Fredric, Postmodernism, or, The Cultural Logic of Late Capitalism, Verso, London – New York, 1996 (1991). JARDINE, Alice A., MENKE, Anne M., Exploding the Issue: „French” „Women” „Writers” and „the Canons”? Fourteen interviews? = Yale French Studies, 1988, 75. sz., 229-258. JAUSS, Hans Robert, Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, szerk. KULCSÁR-SZABÓ, Zoltán, Osiris Kiadó, Bp., 1997. JOHNSON, Barbara, A kritikai különbözőség: BartheS/BalZac = Helikon, 1994/1-2, 140-148. JUHL, P. D., Interpretation, An Essay in the Philosophy of Literaty Criticism, Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1986. 99
JUVAN, Marko, A romantika örökségének meghaladása? A Keresztelő a Savicánál mint a modern és posztmodern szlovén irodalom kulcsszövege = Helikon, 1998/3, 289-299. KABDEBÓ, Lóránt, Vers és próza a modernség második hullámában, Argumentum Kiadó, Bp., 1996. KÁLMÁN, C. György, Merre is? = Alföld, 1996/2, 27-33. KÁLMÁN, C. György, A kis népek kánonjainak vizsgálata, Néhány módszertani megjegyzés = Helikon, 1998/3, 251-260. KÁLMÁN, C. György, Jé, jó = Élet és Irodalom, 1998. július 17. KÁLMÁN, C., György, Te rongyos (elm)élet!, Balassi Kiadó, Bp., 1998. KAPPANYOS, András, Két konzervatív kritikus = Literatura, 1998/3, 64-81. KELLNER, Dougles, Media Culture, Cultural studies, identity and politics between the modern and the postmodern, Routledge, London and New York, 1996. KENNER, Hugh, The making of the modernist canon = Chicago Review, 1984, 34. sz., 49-61. KERNAN, Alvin, The Death of Literature, Yale University Press, New Haven and London, 1990. KISS, Attila Atilla, A szerző teve = A szerző neve, Dekonferencia IV., deKONKÖNYVEK, Ictus, Szeged, 1998, 10-24. KISS, Attila Atilla, Hatalom, szubjektum, genealógia: az irodalom kulturális poétikája az újhistorizmusban = Helikon, 1998/1-2, 3-10. KISS, Gábor Zotán, „Ördögűzés-kritika”, Az újhistorizmus a kritikai csatamezőn = Literatura, 1998/2, 133-146. KLANICZAY, Gábor, Foucault és a történetírás = Magyar Lettre, 1998/ősz, 13-16. KOLB, Harold H. Jr., Redefining the Canon = Redefining American Literary History, Modern Language Association of America, 1990, 35-51. KOLODNY, Annette, Dancing Between Left and Right, Feminism and the Academic Minefield in the 1980s = Literature, Language and Politics, szerk. CRAIGE, Betty Jean, The University of Georgia Press, Athens and London, 1988, 27-36. KOVÁCS, Sándor, s.k., Mi a dekonstrukció és miért mondanak olyan szörnyű dolgokat róla? = Helikon, 1994/1-2, 5-14. KRASZTEV, Péter, A téma halála, a posztmodern utáni prózáról Közép- és KeletEurópában = Helikon, 1998/3, 345-354. KRISTEVA, Julia, A szubjektum mikrodinamikája = Pompeji, 1994/1-2, 188-197. KUHN, Thomas, A tudományos forradalmak szerkezete, Gondolat Kiadó, Bp., 1984. KULCSÁR SZABÓ, Ernő, A megértés alakzatai, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998. KULCSÁR SZABÓ, Ernő, Hatástörténet és metahistória, avagy hozzáférhető-e a történetiség = Literatura, 1995/1, 58-80. KULCSÁR SZABÓ, Ernő, Virágozzék minden virág, Az átalakulás diskurzusának néhány kérdése = Új Holnap, 1995/november, 12-31. KULCSÁR SZABÓ, Ernő, Kétféle beszédmód között, A hetvenes évek átmeneti formáinak irodalma = Alföld, 1992/11, 42-53. KULCSÁR SZABÓ, Ernő, Egy párbeszéd kísérlete = Literatura, 1998/1, 87-88. KULCSÁR SZABÓ, Ernő, A magyar irodalom története 1945-1991, Argumentum Kiadó, Bp., 1994 (1993). KULCSÁR SZABÓ, Ernő, Az új kritika dilemmái, az irodalomértés helyzete az ezredvégen, Bp., Balassi Kiadó, 1994. 100
KULCSÁR SZABÓ, Ernő, Beszédmód és horizont, Formációk az irodalmi modernségben, Argumentum, Bp., 1996. KULCSÁR SZABÓ, Ernő, Műalkotás – Szöveg – Hatás, Magvető, Bp., 1987. Hogyan és mivégre tanulmányozzuk az irodalomértés hagyományait? (Az esztétikai hatásfunkciók és a történeti irodalom-értelmezés) = Az irodalomértés horizontjai, Párbeszéd irodalomtudományunk modern hagyományával, szerk. KABDEBÓ, Lóránt, KULCSÁR SZABÓ, Ernő, Janus Pannonius Egyetemi Kiadó, Pécs, 1995, 19-60. KULCSÁR SZABÓ, Ernő, A megértés mint feladat és történés = Alföld, 1996/2, 55-61. KULCSÁR SZABÓ, Ernő, Az univerzális tündérmesék után = Alföld, 1992/10, 36-45. KULCSÁR SZABÓ, Ernő, A szövegek ártatlansága, A (nemzeti) kánon és a modernség emlékezete = Alföld, 1999/12, 67-81. KULCSÁR-SZABÓ, Zoltán, Irodalom/történet(i)/kánon(ok) = Uő., Hagyomány és kontextus, Universitas Kiadó, Bp., 1998, 165-186. KULCSÁR-SZABÓ, Zoltán, Intertextualitás: létmód és/vagy funkció = Uő., Hagyomány és kontextus, Universitas Kiadó, Bp., 1998, 5-58. KULCSÁR-SZABÓ, Zoltán, Az esztétikai tapasztalat apologétája, Hans Robert Jaussról = JAUSS, Hans Robert, Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika, szerk. KULCSÁR-SZABÓ, Zoltán, Osiris Kiadó, Bp., 1997, 431-451. LAHNAM, Richard A., Getting Ready for the Electronic University, University of Chicago Press, Chicago, 1993. LAUTER, Paul, Canons and Contexts, Oxford University Press, New York – Oxford, 1991. LAUTER, Paul, The Two Criticism: Structure, Lingo in the Discourse of Academic Humanists = Literature, Language and Politics, szerk. CRAIGE, Betty Jean, The University of Georgia Press, Athens and London, 1988, 1-19. LINDENBERGER, Herbert, The History in Literature: On Value, Genre, Institutions, Columbia University Press, New York, 1990. Literature in the Modern World, Critical Essays and Documents, szerk. WALDER, Dennis, Oxford University Press, New York, 1990. McCABE, Colin, The state of the Subject: English = Critical Quarterly, 29. sz., 1987, 58. McCARTHY, Cameron, Contradiction of Existence: Identity and Essentialism = Higher Education Under Fire, Politics, Economics, and the Crisis of the Humanities, szerk. BÉRUBÉ, Michael, NELSON, Cary, Routledge, New York- London, 1995, 326-335. McLUHAN, Marshall, The Gutenberg Galaxy: The Making of Typographic Man, University of Toronto Press, Toronto, 1962. McLUHAN, Marshall, Understanding media: The extensions of man, McGraw-Hill, New York,1964. McLUHAN, Marshall, QUENTIN, Fiore, The Medium is the Message, Bantman Books, New York, 1967. MENYHÉRT, Anna, Ősszövegnemzés – szöveg(-)ős(-)nem(-)zés, Harold Bloom hatáselmélete = „Én”-ek éneke, Orpheusz Kiadó, Bp., 1998, 183-202. MENYHÉRT, Anna, Szegedy-Maszák Mihály: Irodalmi kánonok = Élet és Irodalom, 1999. november 12. MEUTSCH, Dietrich, ZWAAN, Rolf A., On the role of computer models and technology in literary and media studies = Sensus Communis, Contemporary Trends in Comparative 101
Literature, szerk. REISZ, BOERNER, SCHOLZ, Gunter Narr, Verlag, Tübingen, 1986, 1-12. MILLER, J. Hillis, Illustration, Cambridge, Harvard University Press, 1992. MILLER, J. Hillis, A dekonstruktorok dekontsruálása = Helikon, 1994/1-2, 77-90. Modernity and identity, szerk. LASH, Scott, FRIEDMAN, Jonathan, Blackwell Publishing, Oxford, 1992. MOI, Toril, Sexual/Textual Politics: Feminist Literary Theory, Methuen, London – New York, 1985. SZ. MOLNÁR, Szilvia, A dialogicitás mint kánonképző funkció = Literatura, 1997/4, 409-413. MYERS, D. G., The bogey of the canon = Sewanee Review, 1989, 97. sz., 611-621. H. NAGY, Péter, Töredékek a kortárs magyar líra paradigmáiról, Irányzati struktúrák, lehetséges kánonok, főbb alkotók és kiadványok = Alföld, 1999/3, 52-63 H. NAGY, Péter, Kánonok interakciója, Fiatal Írók Szövetsége, Bp., 1999. NEMOIANU, Virgil, Literary Canons and Social Value Options = The hospitable canon, Essays on literary play, Scholarly choice, and popular pressures, szerk. NEMOIANU, Virgil, ROYAL, Robert, John Benjamins Publ. Co., Philadelphia – Amsterdam, 1991, 215-246. The New Historicism, szerk. WEESER, H. Aram, Roudledge, London, 1989. NORRIS, Christopher, Derrida, Fontana Press, London, 1987. OAKLEY J., Ronald, God’s Country, America in the Fifties, Dembner Books, New York, 1986. ODORICS, Ferenc, A konstruktivista irodalomtudomány vázlata = Literatura, 1993/1, 9095. ODORICS, Ferenc, A hagyomány virágai, azaz mit becsül le egy deKON = Új Holnap, 1995/november, 32-38. ODORICS, Ferenc, A hagyomány visszavág, Kötelez-e a megszokás, avagy a hagyomány mint erőszakszerv a kortárs magyar irodalmi és kritikai folyóiratokban = Szép Literaturai Ajándék, Pécs, 1997/3-4, 139-144. ODORICS, Ferenc, Kanonikus mozgások az ezredvég magyar irodalmában = Helikon, 1998/3, 341-344. ODORICS, Ferenc, A szerző neve és az írói név, A retorizálatlanság ártatlansága és csapdája = A szerző neve, Dekonferencia IV., deKON-KÖNYVEK, Ictus, Szeged, 1998, 59-70. ODORICS, Ferenc, Empirizmustól a KONstruktivizmusig, deKON-KÖNYVek, ICTUS, Szeged, 1996. OHMANN, Richard, The Shaping of a Canon: U. S. fiction, 1960 – 1975 = Critical Inquiry, 1983/szeptember, 1. sz., 199-223. ORBÁN, Jolán, Napjaink kritikai és irodalomtudományi vitái a nemzetközi folyóiratkultúrában = Szép Literaturai Ajándék, Pécs, 1997/3-4, 150-161. ORBÁN, Jolán, A Derrida-értelmezés útvesztői = Jelenkor, 1993/11, 979-997. ORBÁN, Jolán, Derrida írás-fordulata, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994. Postmodern Theory: Critical Interrogations, szerk. BEST, Steven, KELLNER, Douglas, MacMillan and Guilford Press, London and New York, 1991. The Postmodern Turn, szerk. BEST, Steven, KELLNER, Douglas, Guilford Press, New York, 1997. 102
Posztmagyar, KOVÁCS, Sándor s. k., ODORICS, Ferenc, deKON-KÖNYVek, Ictus, Szeged, 1995. A posztmodern állapot, HABERMAS, LYOTARD, RORTY, Századvég Kiadó, Bp., 1993. Poetics, Journal for Empirical Research on Literature, The Media and the Art, 1990/április, 1-2. sz., Special Issue, Computer Models and Technology in Media Research. RADNÓTI, Sándor, Kánon és relativizmus = Alföld, 1996/2, 24-26. Reading black, Reading Feminists, szerk. GATES, Henry Louis Jr., Meridian, New York, 1990. Revisionist Interventions into the Americanist Canon, szerk. PEASE, Donald E., Duke University Press, Durham and London, 1994. ROSENBERG, Gören, Ezredforduló = Magyar Lettre, 1999, tavasz, 1-3. SAID, Edward W., Válasz Stanley Fish-nek = Helikon, 1992/2, 243-245. SAID, Edward W., Representations of the Intellectual, The 1993 Reith Lectures, Vintage, London, 1994. SAID, Edward W., Orientalism, Vintage Books, New York, 1979. SAID, Edward W., The World, the Text, and the Critic, Faber and Faber, London, 1984. SAID, Edward W., Beginnings: Intention and Method, Columbia University Press, New York, 1985. SALUSINSZKY, Imre, Criticism in society, Interwiews with J. Derrida, N. Frye, H. Bloom, B. Johnson, F. Lentricchia, J. H. Miller, G. Hartman, F. Kermode, E. Said, Methuen, New York and London, 1987. SAUERBERG, Lars Ole, Versions of the Past – Visions of the Future, The Canonical in the Criticism of T. S. Eliot, F. R. Leavis, Northrop Frye and Harold Bloom, Macmillan Press Ltd., London, 1997. SCHMIDT, Siegfred J., Empirical studies in literature and the media: Perspective for the nineties = Empirical Studies of Literature, proceedings of the Second IGEL-Conference, Amsterdam 1989., szerk. IBSCH, SCRHAM, STEEN, Rodopi, Amsterdam Atlanta, 1991, 9-17. Sensus Communis, Contemporary Trends in Comparative Literature, szerk. REISZ, BOERNER, SCHOLZ, Gunter Narr, Verlag, Tübingen, 1986. SHAVIT, Zohar, Canonicity and literary institutions = Empirical Studies of Literature, proceedings of the Second IGEL-Conference, Amsterdam 1989., Rodopi, Amsterdam Atlanta, 1991, 231-238. SLEMON, Stephen, Harris’s Carnival and the Canon = Ariel, A Review of International English Literature, 1988/július, 3. sz., 59-75. SZEGEDY-MASZÁK, Mihály, Irodalmi kánonok, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998. SZEGEDY-MASZÁK, Mihály, A kánonok szerepe az összehasonlító kutatásokban = Irodalomtörténet, 1995/1, 5-39. SZEGEDY-MASZÁK, Mihály A bizony(talan)ság ábrándja: kánonképződés a posztmodern korban = Uő., „Minta a szőnyegen”. A műértelmezés esélyei, Balassa Kiadó, Bp., 1995, 76-89. SZEGEDY-MASZÁK, Mihály, Merre tart az irodalom(tudomány)? = Alföld, 1996/2, 323. SZEGEDY-MASZÁK, Mihály, Zárszó = Alföld, 1996/2, 104-108. 103
SZILI, József, Az irodalom mint folyamat = A strukturalizmus után, Érték, vers, hatás, történet, nyelv az irodalomelméletben, szerk. SZILI, József, Akadémiai Kiadó, Bp., 1992, 153-185. SZILI, József, Az irodalomfogalmak rendszere, Akadémiai Kiadó, Bp., 1993. SZILI, József, Arany hogy istenül, Az Arany-líra posztmodernsége, Argumentum Kiadó, Bp., 1996. SZILI, József, A poétikai műnemek interkulturális elmélete, Akadémiai Kiadó, Bp., 1997. SZILI, József, „Légy, ha birsz, te »világköltő«…”, Balassa Kiadó, Bp., 1998. SZILI, József, A nemzeti eposz mint a nemzettudat kanonizált műfaja = Helikon, 1998/3, 268-288. SZIRÁK, Péter, Mettől (mitől) van hagyomány? = Szép Literaturai Ajándék, Pécs, 1997/3-4, 145-149. SZIRÁK, Péter, Nem tudom, de = Alföld, 1996/2, 75-79. SZIRÁK, Péter, Folytonosság és változás, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1998. THOMKA, Beáta, Irodalom, kritika, kultúra = Alföld, 1996/2, 87-89. THOMKA, Beáta, Hálók = Literatura, 1998/2, 203-206. TÖRÖK, Dalma, Fej vagy írás, Jegyzetek a hermeneutikai beállítódás elgondolhatóságának kérdéséhez = Literatura, 1998/3, 321-330. Values, networks and cultural reproduction in Hungary, Research Review on Hungarian social sciences granted by the government, 1991/3. VERES, András, Merre tart az irodalomtudomány = Alföld, 1996/2, 46-54. VERES, András, A magyar irodalmi kánon a hetvenes években = Beszélő, 1996/8-9, 135147. VILCSEK, Béla, dekon és/vagy hermeneutika? = Alföld, 1996/2, 96-103. WALKER, Pierre A., Arnold’s Legacy: Religious Rhetorics of Critics on the Literary Canon = The hospitable canon, Essays on literary play, Scholarly choice, and popular pressures, szerk. NEMOIANU, Virgil, ROYAL, Robert, John Benjamins Publ. Co., Philadelphia/Amsterdam, 1991, 181-197. WHITE, Hayden, Megjegyzés az újhistorizmushoz = Helikon, 1998/1-2, 34-43. ZIZEK, Slavoj, A szubjektum objektivitása = Pompeji, 1994/1-2, 198-225. ZSÉLYI, Ferenc, Az irodalom (mint) a kánon kritikája = Pompeji, 1992/4, 44-57.
104
