ibó egy helyütt „a mûgonddal alkotó ember életformájának teljes gyõzelmé”-rõl mint kívánatos állapotról beszél, amely felé szerinte az európai társadalomfejlõdés halad, ahol „a tényleges alkotó teljesítmény” az egyetlen értékmérõ. Ráadásul, ez a mûgonddal alkotó ember nem valamiféle elefántcsonttoronyban fejti ki áldásos tevékenységét, hanem, mint rendes szabadságszeretõ ember, „bízik a közösség erejében, az emberek többségének tisztességében és abban, hogy ezt elegendõ bátorsággal és igyekezettel érvényre is lehet juttatni, ezért a maga példájával, minden rosszhiszemûség elleni együttes és eredményes fellépéssel és minden jóhiszemûség számára a bizalom elõlegezésével erõsíti maga körül a közösségben és a tisztességes szándék gyõzelemre vihetõségében való hitet.” Teszi pedig mindezt minden hivalkodás, gõg és felfuvalkodottság nélkül, mert tudja, hogy az értelmiség egyetlen lehetõsége „a szolgáló magatartásban” van. Bibó ilyen volt, olyan alkotó ember, aki azzal az ókori erénnyel dicsekedhetett, hogy elvei és magatartása egy pillanatra sem vált el egymástól. Elveinek érvényességét magatartása is szavatolta. Ezért nem hajlott soha semmiféle elvtelen kompromisszumra, miközben munkái nagy részében rendkívül árnyalt kompromisszumok sorát dolgozta ki államok és nemzetek, kormányok és politikai vezetõk számára. Mindhiába. Bibó javaslataiból nem kért senki. Sem 1945 és 47 között, sem 56 után, sem a hetvenes években. Volt-e hát bármiféle értelme az õ „szolgáló” magatartásának? Kit vagy mit szolgált ezzel a makacs elvhûséggel, szabadságszeretettel? Az erkölcsi világrend érvényesülését – mondaná erre bizonyára a lehetõ legtermészetesebb magátólértetõdõséggel. Bibó magatartásának gyökerei tagadhatatlanul vallásosak, mint ahogy szerinte ez a helyzet az egész európai civilizációval is: „Egy ilyen társadalmi összefüggésben azonban, ahol olyan nagy jelentõsége van a társadalmi tervezésnek, az egészért való felelõsségnek, a hosszú
B
lejáratra szóló elhatározásoknak, az egész társadalmat összefogó megegyezéseknek, egyszerre kiderül, hogy mindehhez vallásos gyökerû integráló erõkre van szükség, mert ha ezek a gyökerek elszakadnak, mint az az európai történelem szekularizált korszakában történt, akkor a társadalmi értékekbõl nem marad meg más, mint az emberi viselkedésnek a környezethez való alkalmazása, amelyben jó vagy rossz egyszerûen hasznosságot és eredményességet jelent, anélkül, hogy felelni tudna arra a kérdésre, mi a célja ennek a hasznosságnak és eredményességnek.” Egyetlen igaz ember elég. De micsoda katasztrófa, ha nem akad egyetlen egy sem! Vonjuk ki Bibó alakját a 20. századi magyar történelembõl, és azonnal meglátjuk az igazi veszedelmet. Képzeljük el, hogy nincs senki, aki megírja „Az eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem” és a „Zsidókérdés 1944 után” címû tanulmányokat. Képzeljük el, hogy nincs senki a kormány tagjai közül, aki benn marad a magyar parlamentben Budapest 1956. november 4-i szovjet megszállása után. Képzeljük el, hogy nincs senki, aki Memorandumot intéz a világ nagyhatalmaihoz 1956 után. Képzeljük el, hogy nincs senki, aki Jean-Paul Sartrehoz és Kádár Jánoshoz fordul 56 elítéltjei érdekében. Ha Bibó nincs, vagy nem olyan, amilyen, akkor nincs Bibó-emlékkönyv sem, akkor egészen bizonyosan másként alakul a Kádár-rendszer ellenzékének a története is. De ami talán a legfontosabb: ha nincs Bibó, akkor most nem állna rendelkezésünkre ilyen kidolgozottságban az a történettudományi módszer, amely a történelmi lehetõségek egyedülállóan nyitott, jóhiszemû értékelésén alapul: „Minden történeti pillanatban van mérlege nemcsak a tényleges helyzetnek, hanem a valóságban benne rejlõ lehetõségeknek is, melyek megvalósulása nem szükségszerû, hanem erõfeszítés és jóakarat kérdése.” Erõfeszítés és jóakarat kérdése. Próbáljuk hát meg alkalmazni ezt a bibói módszert annak kiderítésére, hogy miért fulladt ilyen látványos ku-
2
darcba Magyarországon az 1989-90-ben elindult politikai fordulat, amelyet egyesek rendszerváltásnak, mások rendszerváltozatásnak neveznek. Bibó talán az alábbi címet adta volna ennek az elemzésnek:
„A MAGYAR HISZTÉRIA OKAI ÉS KÖVETKEZMÉNYEI” Pillanatnyilag kevesen vitatnák, hogy a magyar politikai közélet nyelvezete és viselkedésbeli megnyilvánulásai szélsõségesen hiszterizált formákban öltenek testet: a politikai ellenfelek elképesztõ, szándékos aljaságokkal vádolják egymást sokszor igen alpári módon, és ezt a harcmodort csak még inkább felerõsíti a két táborhoz hû sajtó és média. „E két szemben álló oldal ... kölcsönösen ajakbiggyesztve beszél a másik oldal demokráciájáról, és körülbelül úgy állítja be a kérdést, hogy Magyarországon addig nem lesz igazi demokrácia, amíg a másik fél ki nem kapcsolódik a játékból.” És minden erõvel azon vannak, hogy a másikat kikapcsolják a játékból, itthon és külföldön ellehetetlenítsék, lejárassák, olyan feketére fessék, hogy rá egyetlen jóérzésû, tisztességes ember többé soha az életben ne is szavazhasson. „E pillanatban az a helyzet, hogy szerte az országban vannak jó magyarok, akiknek mind zavarosabbá válik a demokráciához való viszonyuk, és jó demokraták, akiket egy nyíltan ki nem mondott, de annál érzékenyebben érezhetõ vélekedés rossz magyarokként tart számon.” Formailag ugyan demokrácia van Magyarországon, vagyis a választópolgárok szabadon szavazhatnak a szemben álló pártokra, csakhogy a baloldal és a jobboldal vezetõ pártjai tagadják a másik fél demokratikus voltát, eleve kizárják azt a demokratikus keretek közül, vagyis az õ szemükben mégsincs demokrácia, hiszen az ellenfélnek voltaképpen indulnia sem lenne szabad a választásokon. Márpedig, „ha a ... demokráciát fenn akarjuk tartani, akkor a jelenleginél sokkalta több tárgyi jóhiszemûséget kell felmutatni. Lehetetlen dolog, hogy sajtónk újból felvegye az átlátszó
mellébeszélésnek, üres tájékoztatásnak, sanda rágalmazásnak és hazug közhangulatkialakításnak ... a stílusát...”. De melyek ennek a hisztérikus közhangulatnak a kiváltó okai? Mint minden hisztéria, ez a sajátosan magyar is alapvetõen hamis félelmekbõl és kreált kimérákból táplálkozik, ám mindkét oldal ugyanakkor rá tud mutatni valóságos okokra is, amelyeket azután kénye-kedve szerint kórosan felnagyít és eltorzít, hogy igazolhassa hisztérikus lelkiállapotát. A baloldal azzal vádolja a jobboldalt, hogy bûnösen megengedõ módon viszonyul a Horthy-rendszerhez, míg a jobboldal azzal vádolja a baloldalt, hogy bûnösen megengedõ módon viszonyul a Kádár-rendszerhez. És ezek a vádak sok tekintetben megalapozottnak tûnnek. Csakhogy a felek nem állnak meg ennél az állításnál, hanem ebbõl levonják – az egyik oldalon – azt a megalapozatlan következtetést, hogy az ellenfél valójában a fasizmussal kacérkodik, és ezért eleve nem lehet demokratikus, illetve – a másik oldalon – azt, hogy az ellenfél nem tudta levetkõzni eredendõen kommunista mivoltát és ezért eleve nem lehet demokratikus.
A
JOBBOLDAL URALKODÓ NARRATÍVÁJA: A HORTHY-RENDSZER MEGENGEDÕ KEZELÉSE ÉS A ’NÉPISÉG’ IDEALIZÁLÁSA
A Horthy-rendszer átértékelési kísérleteinek számtalan tagadhatatlan jele van immár nem csupán a vállaltan jobboldali, hanem a közszolgálati médiában is, a Wass Albert- és turulmadár-kultusztól kezdve, Horthy diadalmas felvidéki bevonulásának dicsõítésén keresztül egészen az újnyilas szabadcsapatok randalírozásáig. A jelenség persze nem új keletû, és Bibót is arra késztette, hogy félreérthetetlen keménységgel nyilatkozzon a Horthy-rendszerrõl a Borbándi Gyulához intézett hosszú levelében: „... a Horthy-rendszer indulásakor és befejezésekor félfasiszta rendszer volt, a közbülsõ konszolidációs idõben pedig konzervatív rendõrállam... voltak ennek a rendõrállamnak
olyan pillanatai, Teleki és Kállay alatt, amikor úgy látszott, hogy neki tud indulni egy Németországtól elegendõen eltávolodó külpolitikának. Ez a kísérlet azonban végül elhatározottság hiánya miatt nem sikerült. A könyv ... a Horthy-rendszert idõnként az alkotmányos, törvényes, sõt demokrata jelzõkkel is illeti, ami túlzás.” „Nem merném azt mondani, hogy a Horthy-korszakban Magyarországon parlamenti demokrácia volt. Csak annyit mondanék, hogy parlamentárizmus volt ugyan, de autoritárius módszerekkel vezetett parlamentárizmus, amely egyben világossá teszi, hogy nem volt demokrácia...” Még többet foglalkozik Bibó azzal, hogy valójában mi is jellemezte a magyar népi mozgalmat, és itt különösképpen két tényezõ kiemelését érzi fontosnak. Az egyik az antiszemitizmus vádja: „Érdemes volna tisztázni az antiszemitizmus vádjának az okát, ami lényegileg abban állott, hogy a népi mozgalom vezetõ tagjainak csaknem mind volt a zsidókérdésben olyan állásfoglalása, amelyik nagyon árnyalt, nagyon sajátos volt, egyik esetben sem volt antihumánus, de csaknem minden esetben eltért mind az életbevágóan érintett zsidóság, mind egy filoszemita humanizmus általános elvárásaitól.” Majd egyénekre lebontva elemzi a népi írók viszonyát a zsidósághoz, és szomorúan állapítja meg, hogy Szabó Zoltánon, Féja Gézán és Darvas Józsefen kívül közülük senki nem írta alá 1938-ban azt a zsidótörvényeket elítélõ nyilatkozatot, amelyet Bartók Bélával az élén, jelentõs magyar szellemi és közéleti személyiségek aláírtak. Végül ezt írja a szárszói konferenciáról: „A könyv helyesen állapítja meg, hogy a szárszói konferencia alkalmával a kitûzött és kitûzhetõ célok megvalósítása nem sikerült. ... A népi mozgalomnak ez alkalommal az adott helyzetnél sokkal egyértelmûbben kellett volna állást foglalnia egy hitlerizmus és fasizmus elleni irányzat mellett. ... Németh László felállított egy hamis harmadik út alternatívát ..., hogy a fasizmus és kommunizmus ellentétében a népi mozgalomnak és az egész magyarságnak lényegileg egy
3
harmadik, ha tetszik passzívabb utat kell választania. Ez hamis kérdésfeltevés volt, mert ebben a pillanatban nem kommunizmus és fasizmus között kellett volna választani, hanem a fasizmus és az egész fasizmusellenes koalíció között, amely a kommunista Oroszországot és a nem kommunista demokráciákat egyesítette.” A másik tényezõ, az állítólagos nemzeti sajátosságok, a »magyar alkat« kérdése, amelyre a mai magyar jobboldal is egyre sûrûbben szeret hivatkozni: „... többször szerepel az a kifejezés a könyvben, hogy a népi mozgalom lényege a nemzeti sajátosságoknak megfelelõ politikai és társadalmi fejlõdés elõsegítése... én a legtudatosabban kerültem ezt a fordulatot. Ez a fordulat ebben a formában mind a konzervatív, mind a radikális nacionalista mozgalmak frazeológiájába tartozik. ... minden nemzetnek történelmi reformpillanatokban, forradalmi pillanatokban az a legfõbb feladata, hogy az elõtte lévõ tényleges problémákon, a maga reális problémáin úrrá legyen. Minél jobban megteszi ezt, annál inkább sajátos, jellegzetes lesz az, amit létrehoz, de ugyanakkor egyben alkalmas arra is, hogy más nemzetek számára például szolgáljon.” „... kifejezetten helytelenítettem minden olyan gondolatot, amelyik azt képzeli, hogy bármiképpen kodifikált nemzeti sajátosságokból programot lehet levonni. Programot a tényekbõl kell levonni és helyesen kiválasztott társadalmi elvekbõl. Nemzeti sajátosság ebbõl úgy lesz, hogy valamelyik nemzet fogja magát és a minden nemzet számára feladott leckét a lehetõ legjobban oldja meg.” „Ilyenkor hajlunk arra a feltevésre, hogy az alkat több, mint adottságok, lehetõségek és statisztikai arányszámok puszta halmazából kifejlõdött egyéniség, hanem egy ezen túlmenõ, mindezeket összegzõ és összefoglaló, belsõ szabályozó és regulázó törvényszerûség is. Ilyen gyanúink lehetnek, de jaj annak, aki nekiáll, és konkretizálni akarja, tételekbe akarja foglalni, kötelezõ erõre akarja emelni azt, amit ilyen törvényszerûségként felismerni vél. Úgy kell lennünk ezzel, mint a természettudósnak az Istennel ... nem takarózhatik
Istennel, ha valamit nem tud megmagyarázni, és nem hivatkozhatik Istenre, ha valamit így vagy úgy akar magyarázni. Hasonlóképpen az egyéni vagy közösségi alkat törvényszerûségeire való hivatkozás is mindig gyanús, ha valamilyen cselekedetre vagy cselekedet elmulasztására igazolásul veszik elõ.” Nos, pillanatnyilag a jobboldali narratívának ezek valóban lényeges elemei, és ez jogos aggodalommal töltheti el a magyarországi demokrácia híveit jobboldalon és baloldalon egyaránt, de az semmiképpen sem következik ebbõl közvetlenül, hogy a jobboldal vezetõ pártja a fasizmussal kacérkodik és a jogállam és a parlamentáris demokrácia tudatos felszámolására törekszik. Márpedig a baloldali hisztéria ezzel az állítással indokolja magatartását, beszédmódját és politikáját.
A BALOLDAL URALKODÓ NARRATÍVÁJA: A KÁDÁR-RENDSZER MEGENGEDÕ ÉRTÉKELÉSE Kétségtelen tény, hogy a Magyar Szocialista Párt soha nem szakított radikálisan elõdjével, a Magyar Szocialista Munkáspárttal, és nem szakított radikálisan a kádárizmussal sem. A baloldal sajtója számos „árnyalt” elemzést közölt a Kádár-rendszerrõl, amelyben igyekezett a rendszer pozitívumait fölnagyítani és negatívumait kicsinyíteni. A Kádárrendszer egyik legnagyobb teljesítményének ezek az elemzések a kialakított „nemzeti konszenzust” szokták tekinteni. Bibónak azonban errõl is megvolt a maga erõsen elítélõ véleménye: „Megint nem tudok visszatartani egy összehasonlítást, mely ugyancsak nem rosszindulatú, mégis bizonyára felháborodást fog kiváltani: eszembe jut Ferenc császár, Ferenc József, vagy akár Horthy Miklós konszolidációja, melyek szintén kemény megtorlással kezdõdtek s végül eljutottak oda, hogy többé vagy kevésbé jelentõs szellemi alkotók elismerését is elnyerjék. De ne felejtsük el, hogy mindazok, akik eze-
ket a rendszereket magasabb szellemi szinten képviselték vagy elfogadták, ezt mindig egy nagy adag rezignáltsággal, szkepszissel vagy egyenesen cinizmussal tették, s ez az elem most és itt is jelen van. Sokszor az az érzése az embernek, hogy itt tulajdonképpen egy, 1956 nagy megrázkódtatása után, kiábrándulttá, rezignálttá, nem mindenáron mindent akaróvá vált vezetés egyezett ki egy kiábrándulttá, cinikussá vált, fogható, közvetlen elõnyökre törekvõvé vált országgal. Azzal az országgal, mely húsz évvel ezelõtt azon a ponton volt, hogy a 20. század legizgalmasabb társadalmi-politikai kísérletének legyen a színhelye.” Bibó semmit nem utált jobban, mint a hamis, rossz kompromisszumon alapuló kiegyezést vagy megegyezést, amely szerinte létrehozza a magyar történelem egyik legkártékonyabb emberfajtáját, a hatvanhetes emberfajtát: „... Magyarországon magában kerül majd újból elõtérbe az a jellegzetes, hamis politikai helyzetekben hamis formulákat kiagyaló, problémákat elkerülõ, álmegoldásokkal megelégedõ, következményeket le nem vonó, gyógyíthatatlanul beteg, adott helyzetben realizmust hangoztató, egyszóval hatvanhetes emberfajta, mely a kiegyezés óta tartó magyarországi politikai és közéleti kontraszelekció legvégzetesebb jelensége volt.” Hozzátehetjük: a kádárizmus legvégzetesebb jelensége is. „Ez alatt a csaknem száz esztendõ alatt a magyar nemzet olyan politikai és társadalmi konstrukcióban élt, amelyekben a dolgokat a maguk nevén nevezni nemcsak hogy nem lehetett, hanem nem is volt szabad, ahol a tényeket nem az okok és okozatok egyszerû láncolatában, hanem azon kívül álló feltevések és várakozások jegyében kellett értelmezni és magyarázni, ahol álbajokra kellett pazarolni jó erõket s ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat, ahol a valóságos tennivalók körén kívül s azokra tekintet nélkül lehetett és kellett cselekedni, s ahol hiányzott a cselekedetek helyességének az objektív mértéke, és helyette a félelmek és sérelmek egy bizonyos rendszere szerepelt erkölcsi értékmérõként.” „Ötven esztendõn keresztül a politikai bölcsesség ab-
4
ban merült ki Ausztriában és Magyarországon, hogy hogyan lehet olyan politikai intézkedéseket találni, melyeket Ausztria és az uralkodóház felé a kiegyezés szigorú tiszteletben tartásának, Magyarország felé pedig a kiegyezést túlhaladó, eget rengetõ nemzeti vívmányoknak lehet feltüntetni. ... a kiegyezés szellemében sem a teljes függetlenség, sem a társadalmi forradalom, sem a nemzetiségi önrendelkezési jog híveinek nem volt szabad többségre jutniok.” Ha Ausztriát a Szovjetunióval helyettesítjük, az uralkodóházat a szovjet vezetéssel, akkor megkapjuk a kádárizmus lényegének pontos leírását, ahol az igazi demokratikus erõknek egyszerûen nem volt szabad többségre jutniuk, csak illegalitásban vagy fél-illegalitásban mûködhettek, és részben ezért is teljességgel felkészületlenül érte õket a szovjet világbirodalom összeomlása. Erre az eshetõségre nem volt sem a „népi”, sem a „demokratikus” ellenzéknek valóban demokratikus, a liberális demokrácia alapelvein nyugvó forgatókönyve, hanem csak olyan kompromisszumos félvagy inkább álmegoldásaik, amelyekben minden esetben a szocialista pártállam hatalmasainak érdekei játszottak elsõrendû szerepet. Ezért fulladt végül kudarcba az Ellenzéki Kerekasztal, és így történhetett meg, hogy az új magyar demokrácia megszületését a volt moszkvai nagykövet, egy ízig-vérig szocialista káder kiálthatta ki a Parlament erkélyérõl. Végül is a politikai rendszer a véletlenszerûen döntési pozícióba került szûk elit zárt ajtók mögött megszületett alkuin keresztül alakult át, úgy, hogy ebben az átalakulásban-átalakításban a magyar társadalom szinte egyáltalán nem vett részt. Ami már önmagában hordozta ennek az átalakulásnak a kudarcát, hiszen: „A forradalmiság helyes felfogásából az következik, hogy az emberi felszabadulás folyamatát fontosabbnak tekintjük a békesség, erõszaktalanság és szabálytisztelet alapelveinél, s ha bármikor olyan helyzet adódik, amikor választani kell a kettõ között, akkor tudjuk, hogy a felszabadulásnak még ha nagy megrázkódtatással is járó folyamata az, aminek minden békés mód-
szert, erõszaktalanságot és szabálytiszteletet meg kell elõznie.” Vagyis arra van szükség, hogy széles társadalmi csoportok vegyenek részt a politikai intézményrendszer radikális átalakításában, hogy ezáltal közvetlenül megtapasztalják, hogy õk a politikai hatalom végsõ hordozói, és ez a tapasztalat Bibó szerint is fontosabb, mint az abszolút erõszakmentesség. Ámde a baloldal vezetõ pártjának legfõbb irányítói közvetlen önös érdekbõl minden áron fenn akartak tartani valamiféle kontinuitást a kádárizmussal, azon igyekeztek, hogy kimutassák: voltaképpen a kádárizmus utolsó esztendeiben a reformista szocialisták már elõkészítették a talajt a liberális demokrácia számára, és ezért az átmenet csakis folyamatos és erõszakmentes lehet, és szó sem lehet semmiféle számonkérésrõl, felelõsségre vonásról. Közben pedig igyekeztek minél inkább szítani a félelmet a baloldalban a ’nacionalista, fasisztoid’ jobboldal iránt. Végül sikerült elérniük, hogy a politikai rendszer radikális átalakításában leginkább érdekelt új pártok, az MDF, az SZDSZ és a Fidesz, nem tudtak megegyezni egymással, így nyugodtan állítható, hogy a rendszerváltoztatás igazi gyõztesei és nyertesei a szocialisták lettek. Ami kellõ alapot nyújt a jobboldaliak számára ahhoz, hogy aggodalommal tekintsenek a baloldalra, de nem azért, mert azoknak szándékában állna valamilyen trükkös módon visszacsempészni a proletárdiktatúrát, és ezzel megsemmisíteni a liberális demokrácia intézményi feltételeit.
A TÁRSADALOM SZÉLES RÉTEGEINEK TÉNYLEGES KÖZREMÛKÖDÉSE NÉLKÜL VÉGBEMENT POLITIKAI ÁTALAKULÁS KÖVETKEZMÉNYEI
Ilyen módon a rendszer átalakítása megtörtént ugyan, de nem a társadalom széles rétegeinek „közös vállalkozásaként”, ami pedig Bibó szerint az egyetlen lehetséges módja annak, hogy a „szabadság kis körei” szélesedjenek. 1946-
ban például rezignáltan állapítja meg: „A magyar demokratikus koalícióban pedig napról napra gyengül az, ami elengedhetetlenül szükséges hozzá, hogy egy ilyen egészséges reagálású politikai közösség maradhasson: a közös politikai vállalkozás szelleme.” 1948-ban így fogalmaz: „Ma már megvan az igazi közös vállalkozásoknak a lehetõsége, a valóságban azonban a két közösség, a nem paraszti és a paraszti, még mindig a bizonytalan közlekedés állapotában él Magyarországon. Csak ha ez fel tud oldódni, s ez csakis a közös vállalkozás, a közös lendületû közösségi történés és cselekvés vonalán történhetik meg, akkor lehet azt várni, hogy a magyarság a maga jellegét, a maga kulturális alkotásainak a harmóniáját a közösségi élményeknek, tapasztalatoknak és teljesítményeknek ebben a sorozatában újból megtalálja.” Majd késõbb: „Egy közösség lényegét nem az adja meg, hogy a közös jelleget, a közös jegyeket a tagok valamiképpen a homlokukon viselik, hanem a közösségben mint közös vállalkozásban való részesség.” De miféle közös vállalkozásról lehet itt szó? Nyilván nem valami olyasmirõl, amit a társadalom különbözõ rétegei tudatosan, elõzetes racionális megfontolások alapján közösen választanak, hanem olyan nagy történelmi lehetõségekrõl, amelyek idõnként megnyílnak egy társadalom elõtt, és amelyekre szerencsés esetben az adott társadalom ösztönösen egységesen reagál. Ilyenkor nálunknál boldogabb nemzetek „... egészen nagy közösségi vállalkozásokba fogtak bele. Az angol nemzetnél ez a fordulópont a reformáció felvétele s az angol puritanizmus ezt követõ kialakulása volt, a franciáknál pedig a francia forradalom s a már elõzõleg, majd párhuzamosan kialakult francia racionalizmus. Mindkét vállalkozás a maga történeti pillanatában a régi, ismert nemzeti jellegnek igen nagy mértékben való feladását vagy megváltoztatását is jelentette: a reformáció utáni Anglia, a forradalom utáni Franciaország a kortárs szemében egy csomó színnel szegényebb volt az azelõttinél. Mégis ezekkel a vállalkozásokkal lettek ezek a nemzetek azzá, amik ma ...”
5
Bibó szerint ilyen reményteljes közös vállalkozás lehetett volna Magyarország számára az 56-os forradalom: „Nekünk, magyaroknak e pillanatban, ha nem engedjük át magunkat az erõszakalkalmazás mámorának, kezünkben van az a lehetõség, hogy a 20. század elsõ pozitív, dicsõséges forradalmát vigyük diadalra.” És visszatekintve sem változott meg a véleménye: Magyarország „húsz évvel ezelõtt azon a ponton volt, hogy a 20. század legizgalmasabb társadalmi-politikai kísérletének legyen a színhelye” – írta 197679-ben, közvetlenül halála elõtt. A közös vállalkozás következõ lehetõségét a szovjet világrendszer összeomlása teremtette meg Magyarország számára, ám a fent részletezett okokból a magyar társadalom ezzel az alkalommal sem tudott úgy élni, hogy az a szabadság erõsödését és szélesedését jelentse a társadalom többsége számára. Ezért a polgárok zöme ismét csak azt tapasztalta meg, hogy a demokrácia és a nemzeti felemelkedés ügye mintha elválna egymástól. Az elit feladata lett volna, hogy ennek az ellenkezõjérõl meggyõzze a társadalmat, hiszen: „Az elit feladata azonban több és szélesebb, mint a társadalom vállalkozásainak, akcióinak a vezetése. Az elit legfobb szerepe az, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon. ... minden elit nyugodt és termékeny mûködésének az az elsõ feltétele, hogy az elit kiválasztását igazoló értékelési rend mögött olyan eleven társadalmi közmeggyõzõdés álljon, mely ezt az értékelést magáévá teszi, s az elit kiválasztottságát elismeri. Másik feltétele az elit nyugodt és termékeny mûködésének az, hogy a társadalom valóságos szervezete az elfogadott értékelési rendnek egészében megfeleljen, s az elit tagjai a társadalom szervezetében olyan helyeket foglaljanak el, ahonnan valóban képesek is a társadalmat irányítani, reá hatni s vezetõi tevékenységük mögött a követés nagyfokú valószínûségét kiváltani. ... Hiába van egy társadalmi réteg a hagyomány, a beidegzettség és a
X X X
tényleges helyzet erejénél fogva a társadalmi irányításhoz szükséges pozíciók birtokában, ha a társadalom már nem ismeri el azt az értékelési módot, melynek alapján a társadalom adott rendje létrejött, s nem fogadja el azokat az értékszempontokat, melyek alapján az elit kiegészíti önmagát. ... Hiába van meg viszont az emberek egyik vagy másik csoportjának az az öntudata, hogy az értékek »igazi«, »helyes« rendje szerint õ hivatott a társadalom vezetésére, ha e mögött az öntudat mögött nem áll a társadalom kulcspozícióinak a birtoka és a társadalom tagjainak a követésre való készsége ...” Ámde a magyar elit ebben a tekintetben, a kulturált viselkedésre történõ példaadás tekintetében vallott talán a leginkább kudarcot 1988-89 után, nem utolsósorban a hisztérikus politikai magatartás kóros elburjánzása miatt. Ugyanis: „A társadalmi értékrendre vonatkozó közmeggyõzõdés szilárdságából, a társadalom vezetõi helyzeteinek biztonságos birtoklásából s a társadalmi konvenciók magától értetõdõségébõl, a társadalmi eljárások és módszerek rugalmasságából virágzik ki az az erény, mely minden elit jó és termékeny mûködésének egyik legfõbb feltétele: az elit elfogulatlansága. ... Nem lehet szépen, nemesen és választékosan élni sem az önelégültség és önteltség, sem a törtetés és támadás, sem a szorongás és a számonkéréstõl való félelem, sem az önvédelem és önigazolás állapotában.” Nos, ez az, ami Magyarországon egyáltalán nincs: elfogulatlan elit. Csak mélységesen elfogult vezetõi csoportok, gazdasági, politikai és kulturális hatalmasságok vannak, akik és amelyek elitnek tekintik magukat, ám nem szolgálnak rá erre a névre, mert egyáltalán nem törekednek a másik fél jóakaratú megértésére, mert a szorongás és a számonkéréstõl való félelem, illetve az önvédelem és önigazolás állapotában vannak.
ibó elemzése – ha már rászánta magát, hogy megírja – bizonyosan nem fejezõdne be itt. Aprólékos mûgonddal megkeresné a jelenlegi magyar politikai helyzet reménykeltõ mozzanatait, azokat a pontokat, amelyek megerõsítésével el lehetne indulni a valódi társadalmi megbékélés és a szabadság kis köreinek bõvítése irányába, ha megvan az ehhez szükséges jószándék és erõfeszítés. Bizonyosan a megnyomorítottak és megalázottak pártjára állna, és követelné a szocialisztikus megoldások erõsítését, a kiváltságok megkurtítását, a nagy vagyonok radikális megadóztatását. Hiszen: „... harmadikutas – valójában egyetlen lehetséges utas – mindenki, aki azt vallja, hogy a kizsákmányolás felszámolására irányuló szocialista célkitûzés maga sem más, mint a többi emberi szabadság felé haladó egyetemes fejlõdés egyik állomása, s a kizsákmányolás elleni harc nem jelentheti, sõt nem is tûrheti a politikai és közéleti szabadság már kidolgozott formáinak az elvetését. ... Ha valahol és valamikor, akkor a magyar forradalomban ez a harmadik út akart konstruktív módon megszületni.”
B
Ehhez a harmadik úthoz, 1956 útjához kellene a magyar társadalomnak visszatalálnia, ám hogy miképpen, annak talán, ha egyáltalán, Bibó István lehetne a megmondhatója.
OROSZ ISTVÁN, ESSZÉISTA
6
