Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Gyarmatosítás, dekolonizáció, a globalizáció folyamata (BMA-TÖRD-INT-18M) 2013-2014 II. félév, Budapest
A kongói válság okai Kongó története a gyarmatosítástól a függetlenné válásig
Készítette Pintér Bence
Bevezetés 1960. június 30-án egy kongói férfi, Ambroise Boimbo odalépett Baldvin belga király konvojához, elvette az uralkodó díszkardját, majd táncolni kezdett vele. Baldvin azért érkezett aznap Kongóba, hogy részt vegyen az afrikai állam függetlenségének kikiáltását övező ünnepségeken. Egyesek szerint Boimbo tette Kongó függetlenségét jelképezte, mások szerint csak elragadta az ünnepi hangulat. A kongóiak ünnepét az sem tudta teljesen tönkretenni, hogy Baldvin - miután visszaszerezte kardját - ünnepi beszédében elődjét, a Kongó Szabadállamot személyesen tulajdonló II. Lipótot dicsérte. Azt az uralkodót, aki alatt az afrikai gyarmati rendszer egyik legkegyetlenebb rezsimje működött. A Kongó-medence lakói a gyarmat fennállásának nyolcvan éve alatt megtapasztalhatták, hogy mit jelent az európaiak civilzációs missziója. A gyarmat történetének első pár évtizede a kényszermunka és a brutális erőszak története is. Baldvin azt mondta, hogy Kongó új vezetőinek meg kell próbálniuk felérni nagybátyja művéhez. Kaszavubu elnök beszédében azt mondta, hogy meg fogják próbálni. Baldvin és Kaszavubu beszédét hallva Patrice Lumumba, a független állam első miniszterelnöke, aki nem tartott volna beszédet aznap, mégis a pódiumra lépett. Emlékeztette a hallgatóságot a gyarmati állam által okozott szenvedésekre. Egyes tudósítások szerint beszédét Lipóthoz fordulva úgy zárta: “Nem vagyunk többé a majmaitok.” Ebben, ha tényleg ezt mondta, csak félig volt igaza. A függetlenedés ugyanis nem úgy alakult, ahogy azt a maroknyi kongói elit elképzelte. Az első napokban fellázadt a hadsereg és alig tíz napon belül kikiáltotta függetlenségét a hatalmas állam leggazdagabb régiója, Katanga. A függetlenség 15. napján ENSZ-békefenntartók érkeztek az országba Lumumba hívására. Hamarosan az egész ország teljes politikai válságba került, Lumumba miniszterelnök és Kasawubu elnök egymás ellen fordult, Joseph Mobutu pedig katonai puccsal próbált rendet teremteni. A helyi szinten is végletesen megosztott állam válságát a Szovjetunió és az USA belépése a konfliktusba csak még jobban elmélyítette. A kongói válság egyszerre lett meghatározó Afrika és a dekolonizáció története, valamint a hidegháborús viszonyok alakulása szempontjából. A következőkben azt fogjuk vizsgálni, milyen tényezők vezettek az afrikai állam gyakorlatilag mai napig tartó válságához, mennyiben befolyásolták az eseményeket a világpolitikai mozgatórugók.
2
Egy szokatlan gyarmatosítás rövid története Az afrikai kontinens gyarmati korszaka nem tartott sokáig, ha például a spanyolok és portugálok dél-amerikai uralmával vetjük össze1. Az európai gyarmatosítók jellemzően a tizenkilencedik század végén jelentek meg a kontinensen, és a huszadik százat második felének elején nagyrészt távoztak is Afrikából. Máig vitatott kérdés, hogy pontosan miért is indult meg a “versenyfutás Afrikáért”, de a fent rögzített időszakban hét európai hatalom osztotta fel egymás között az addig érdektelennek tűnő kontinens folyóit, völgyeit, síkságait és hegyeit. Afrika asztala lett a többpólusú európai birodalmi sakkjátszmának, levezetője a többnyire fegyverek nélkül vívott nagyhatalmi játszmák feszültségeinek, terepe a birodalmak gazdasági terjeszkedésének. Partmenti kereskedőtelepekkel rendelkezett már korábban is az Egyesült Királyság, Franciaország valamint Portugália, de végül területeket szerzett a feltörekvő, a 19. század második felében egyesülő Olaszország és Németország, valamint magánemberként II. Lipót belga király. Kisebb területeket még Spanyolország is megszerzett magának. A Kongó folyó vidéke régóta rejtély volt Európa felfedezői előtt. Több expedíció is kísérletezett a terület felderítésével, de a zúgók és zuhatagok, valamint a betegségek miatt egyik sem jutott mélyen a régió belső területeire. 1869-ben Henry Morton Stanley, egy brit születésű amerikai újságíró megbízást kapott a kiadójától, hogy keresse meg David Livingstone-t, a híres brit felfedezőt, akiről már három éve nem érkeztek híradások2. Stanley 1871-ben találta meg Livingstone-t, majd három évre rá, a felfedező halála után újabb expedíciót szervezett, hogy befejezze Livingstone munkáját. Stanley 356 emberrel indult útnak Zanzibárról 3 1874. szeptemberében, hogy a Viktória- és Tanganyika-tavakat, valamint az észak felé folyó Lualaba folyót feltérképezze. Majdnem pontosan ezer nap után 116 emberrel, harminc kilót lefogyva, három fehér társát is elveszítve érkezett meg a Kongó folyó torkolatához. Felfedezése szerint ha a torkolathoz közeli zuhatagokat sikerülne utakkal megkerülni, a folyó többi része mintegy
1
PARKER, John és RATHBONE, Richard: African History: A Very Short Introduction. Oxford University Press. 2007. 91. o. 2 HOHSCHILD, Adam: King Leopold’s Ghost. Mariner Books. 1999. 29. o.. 3 DUROST-FISH, Bruce és DUROST-FISH, Becky: Congo. Chelsea House Publishers. 2001. 21. o.
3
“főútként szolgálhatna Afrika belsejébe”4. Az angolokat azonban nem érdekelte az ajánlat: már így is túl sok gyarmatuk volt5. II. Lipót 1862-ben Sevillában kezdett el igazán érdeklődni a gyarmatok iránt. A korai spanyol gyarmatok történetét tanulmányozva rájött, hogy a gyarmatosítás egy dolgot bizonyára hoz a gyarmatosító országnak: profitot6. Lipót szinte megszállottja lett a témának: a szuezi csatorna építésébe fektetett be, brazil vasútépítést támogatott, egyszer pedig majdnem felvásárolta Fidzsit, hogy csak pár dolgot említsünk7. Hogy milyen típusú gyarmatot akart, az tulajdonképpen az éppen aktuális lehetőségtől függött. Belgium lakóinak és minisztereinek többsége viszont kevésbé osztotta véleményét, mely szerint “Belgiumnak gyarmat kell”8: korábbi félszívvel végrehajtott és így sikertelen vállalkozások bizonyították szerintük a király fő tételének helytelenségét9. Szinte sorsszerű volt, hogy ő, aki gyarmatnak való területet keresett, és Stanley, aki gyarmatot kínált, találkozzanak. persze a sorsnak kevés szerepe volt a találkozó megszervezésében. A nagy filantróp szerepében tetszelgő II. Lipót 1876-ban földrajzi konferenciát szervezett, melynek tudós és nemes tagjai a Nemzetközi Afrika Egyesület megalapítása mellett döntöttek, melynek a házigazda belga király vezetője is lett10. Lipót az ügyet is megtalálta, mely mellé könnyen nyerhetett támogatókat: az elmaradott kontinens felemelése és az arab rabszolgakereskedelem megszüntetése került “a zászlóra”11. Lipót szinte megszállott figyelemmel követte Stanley útját, majd szinte Európába érkezése pillanatától fogva igyekezett Brüsszelbe csábítani a felfedezőt12. Stanley elfogadta az ajánlatot, és a következő öt évben Lipót gyarmati ambícióinak újabb “tudományos” fedőszervezete, a Felső-Kongó Tanulmányozásáért Bizottság nevében épített ki állomásokat a foyó mentén13. Lipót egyébként közben újabb kirakatszervezetet alakított, ezóttal Nemzetközi Kongó Egyesület néven: az egyesület ugyanúgy a Nemzetközi Afrika Egyesület zászlaját használta, akárcsak a fent említett bizottság. 4
Durost-Fish, 25. o. Durost-Fish, 25. o.; Hohschild, 59-60. o. 6 Durost-Fish, 28. o; Hohschild, 36. o. 7 Hohschild, 38. o.; VANTHEMSCHE, Guy: Belgium and the Congo. Cambridge University Press, 2012. 18. o. 8 uo. 9 Vantemsche, 15-16. o. 10 Vantemsche, 19. o. 11 Hohschild, 45 o. 12 Hohschild, 58-60. o. 13 Vantemsche, 20. o. 5
4
Miközben Lipót minden fronton próbálta a külföldi közvéleményt biztosítani vállalkozásának nemes szándékáról, Stanley szerződések százait kötötte írni-olvasni nem tudó törzsfőnökökkel, akik némi szép ruháért és alkoholért adták el földjeiket és munkaerejüket a belga királynak14. A gyors lépésekre azért volt szükség, mert a területre a nyolcvanas évek elején Franciaország és Portugália is szemet vetett. Franciaország ki is hasított egy “tortaszeletet” a medence északi partvidékéből és hátországából. Lipót azonnal lépett, hogy elhárítsa a veszélyt: egyezménnyel semlegesítette a franciákat, mely kimondta, hogy ha az Egyesületnek fel kéne adnia a gyarmatot, akkor azt igény szerint ők kaphatnák meg; a briteket és az amerikaikat a szabad kereskedelem ígéretével altatta el15. A németek úgy látták, jót tesz egy kis siker a franciáknak Elzász-Lotaringia elvesztése után, Portugália pedig örülhetett egy viszonylag “gyenge” új szomszédnak16. Mindenki elégedett volt a helyzet alakulásával, de az afrikai helyzet új és új kérdéseket vetett fel. 1884 novembere és 1885 februárja között gyarmatügyi konferenciát tartottak az európai nagyhatalmak, ahol Kongó kapcsán az egész afrikai gyarmatosítás kérdésköre terítékre került. Kongó szempontjából lényeges eseményként a résztvevők elismerték Lipót igényeit a középafrikai területekre, így 1885-ben megalakult az ún. Kongói Szabadállam, II. Lipót belga király magángyarmata, melyben - Lipót ígérete szerint szabadon kereskedhetett bármely állam. Ez a helyzet 1889-ig állt fent, mikor Lipót a rabszolgakereskedők elleni harcra hivatkozva importvámot vezetett be17, majd 1891-92-ben minden művelés alatt nem álló földet állami tulajdonná nyilvánított18. Lipót - befejezve az általa felépített mesterművet - azt is elérte, hogy mai árfolyamon számítva 125 millió dollárnyi hitelt nyújtson neki a belga állam a gyarmat fenntartására19. Kényszermunka és kézlevágás A következő évek a gyarmat nyersanyagainak könyörtelen kiaknázásáról szóltak az őslakosok kényszermunkájának segítségével. Eleinte az elefántcsont jelentette a profit fő forrását, az 189014
Hohschild, 71. o. Vantemsche, 20-21. o. 16 u.o. 17 Hohschild, 93. o. 18 Vantemsche, 22. o. 19 Hohschild, 94. o. 15
5
es évek közepétől viszont egyre fontosabb szerepet töltött be a gumi. A helyieket rabszolgamunkában dolgoztatták az állam és a magáncégek emberei, és semmilyen eszköztől nem riadtak vissza, hogy fenntartsák a kizsákmányoló rendszert. Guy Vantemsche írja Belgium and the Congo című művében, hogy a karhatalom (az 1888-ban alapított Force Publique) rendszeresen “rombolt le falvakat, ejtett túszokat, végzett ki embereket és alkalmazott testi fenyítést”20 a kvótát nem teljesítőkkel szemben. A közvéleményt leginkább a csonkítás gyakorlata rettentette meg: a levágott kezekkel bizonyították a karhatalom tagjai, hogy nem vadászatra, hanem büntetésre használták el a lőszert; gyakran pedig a ténylegesen vadászatra használt töltények fejében élő emberek kezeit vágták le a katonák. Vantemsche szerint a szörnyű kongói állapotok nem Lipót profitéhségének, hanem inkább a gyaarmatosítás furcsa, “privát” módjának voltak köszönhetőek, mivel finanszírozó anyaország híján a gyarmat fenntartását magából a gyarmatból kellett kifacsarni21. A vélemények megoszlanak arról, pontosan milyen árat is fizettek a Kongó-régió lakosai a “civilizációért” és a “fejlődésért”. Adam Hochschild King Leopold’s Ghost című könyvében tízmillióra teszi az áldozatok számát, miközben oldalakon keresztül sorolja a tényszerűen feltárt gyilkosságokat, éhínségeket és járványok szörnyűségeit22. Hochschild és Vantemsche is rámutat arra, hogy nincsenek pontos számaink arról, hányan éltek a hatalmas kiterjedésű országban a tizenkilencedik század végén. Az első, 1924-es adatok 10 millióra becsülik az ország lélekszámát, a halálos áldozatok aránya azonban régióról régióra változhat. Vantemsche szerint annyit lehet bizonyosan megállapítani, hogy a belga uralom első negyven éve alatt minimum több százezer ember halt meg, és ez a szám elérhette a milliós nagyságrendet is. Colin Legum Congo Disaster című munkájában rámutatott arra23, hogy Lipót uralmának egyik hosszan tartó következménye az lett, hogy a Kongó-vidék lakói az arab rabszolgakereskedők helyett a fehér embertől kezdtek el félni. A karhatalom gyakorlatáról és a “gumiterror” áldozatairól lassan értesült a döbbenten figyelő európai közvélemény is. A vészharangot először George Washington Williams, egy afroamerikai politikus kongatta meg, őt követte a szintén afro-amerikai misszionárius, William Henry Shepperd. Szintén a kongói helyzetre hívta fel a figyelmet Joseph Conrad Heart of 20
Vantemsche, 23. o. uo. 22 Hohschild, 225-234. o. 23 LEGUM, Colin: Congo Disaster. Penguin Books. 1961. 21
6
Darkness című kisregénye, melyet saját kongói tapasztalatai alapján írt meg. A legalaposabb azonban Edmund Dene Morel volt, aki Antwerpenben figyelte meg az 1890-es évek végén, hogy a Kongóból érkező hajók igencsak jó profitot hozó gumit és elefántcsontot szállítanak, miközben a gyarmatra csak fegyvereket, muníciót és láncokat szállítanak vissza24. Morel arra a következtetésre jutott - helyesen - hogy Lipót gyarmati állama teljesen kizsákmányolja a helyi lakosságot, és ettől kezdve komolyan elkezdett foglalkozni a gyarmat ügyeivel. Morel cikkeinek és lobbizásának eredményeképp a brit parlament alsóháza vizsgálatot kezdeményezett Kongó ügyében25, melyet Kongó francia uralom alá eső részének brit konzulja, Roger Casement végzett el26. A gyarmat állapotáról beszámoló Casement-jelentés, és az ennek nyomán felálló lobbicsoport, a Kongó Reformszövetség munkája is hozzájárult ahhoz, hogy 1908-ban Lipót átadta a gyarmat irányítását a belga államnak.
24
Hohschild, 177-181. o. Hohschild, 194. o. 26 Vantemsche, 26. o. 25
7
Belga Kongó évtizedei A következő ötven évben a “Szentháromság” uralta a gyarmat életét: a katolikus egyház, a belga állam és a magáncégek.27 A nemzetközi közvélemény felháborodását kiváltó kegyetlen atrocitások fokozatosan megszűntek, a Kongó Reformszövetség 1913-ban megtartotta utolsó ülését. A helyi lakosoknak azonban továbbra sem volt beleszólásuk a gyarmat életébe se politikai, se adminisztratív, se gazdasági téren. A hatóságok és a vállalatok igyekeztek szétszakítani a tradícionális törzsi kötődéseket és gyengíteni a törzsfőnökök erejét.28 A függetlenedés előtti ötven évben felnőtt generációk egy széteső tradicionális világban kellett eligazodjanak a politikai kultúra kiépítésének minden lehetősége nélkül. Gazdaság és adminisztráció Az 1908-ban Kongó gyarmat irányítása a belga kormány és a parlament kezébe került. Miközben a gyarmatot érintő döntések jelentős részét a gyarmatügyi miniszter révén a kormány hozta meg, a belga politikai életben nem alakult ki jelentős érdeklődés Kongó iránt. A gyarmaton élő őslakosok és a gyarmatosító fehérek nem rendelkeztek semmiféle választott képviselettel Brüsszelben.29 A belga nézet az volt - írja Colin Legum - hogy az afrikaiaknak “munka, pénz, étel, oktatás, vallás és jólét” kell, de politika nem.30 A belga államot a gyarmaton a kormányzó képviselte, először Boma, majd Léopoldville központtal. Kongót több alkalommal különböző alacsonyabb szintű adminsiztratív területekre osztották: provinciákra, kerületekre és területekre31, melyek száma és jogállása gyakran változott. A gyarmatot először 1910-ben 15, majd 1912-ben 22 kerületre osztották, majd ezeket 1914-ben négy provincia hatósága alá rendelték. 1933-ban hat provincián belül tizenöt kerületet, ezeken belül pedig 108 területet hoztak létre. A sok változás végeredménye az lett, hogy a kongóiak nem alakítottak ki állandó provincia-, illetve nemzeti szintű identitást.
27
Durost-Fish, 112. o. Durost-Fish, 115. o. 29 Vantemsche, 28. o. 30 Legum, 39. o. 31 Vantemsche, 28. o. 28
8
A gyarmat átvétele után csökkent a kényszermunka mértéke és a szabad kereskedelemnek helyt adva megszűntek a gazdaság és a kereskedelem különböző, Lipótra visszavezető korlátozásai. A gyarmatot eredetileg mezőgazdasági jellegűnek szánták, az 1910-es években viszont világossá vált, hogy a terület ásványi kincsekben kifejezetten gazdag. Az elkövetkező évtizedekben a bányászat fokozatosan Kongó gazdaságának legfontosabb ágazata lett: gyémántot, rezet, kobaltot, uránt, aranyat és bádogot bányásztak az országban. Az ásványi kincsek exportja a gyarmat kivitelének 52-72 százalékát adta a következő negyven évben.32 A bányaipar nagy része egy régióba, Katangába összpontosult, az itt alakult cégek (UMHK) igyekeztek elcsábítani a mezőgazdaságban lekötött munkaerőt. A huszas évek végére a gyarmat gazdaságának irányítása a legnagyobb belga cég, a Société Générale de Belgique kezébe került. 33 Az ő irányításukkal árusították például a bányakoncessziókat Katangában34. A második világháború fontos választóvonal a gyarmat történetében: a háborús erőfeszítések miatt tovább nőtt a különbség a főleg pamutot és pálmaolajat termelő mezőgazdaság és a bányaipar között az utóbbi javára35. A cégeknek muszáj volt a megduplázódó afrikai munkásokat kiképezni bizonyos magasabb szintű feladatokra. Kongóban kialakult egy feltörekvő alsó-középosztály, egy munkásosztály és egy elmaradott agrárnépesség. A változásokra reagáló belga gyarmati politika defenzívába került, és az addigi kizsákmányoló stratégiát egy helyi piacok fejlesztésére irányuló módszerrel váltotta fel. A társadalmi változások és a világpolitika ármalatának változásai elindították Kongót a függetlenedés felé vezető rögös úton. Oktatás és értelmiség A társadalmi változások elindulásának egyik fontos mozgatója az oktatás. Belga Kongóban az oktatás 1946-ig teljes mértékben az állam által támogatott katolikus egyház kezében volt, innentől kezdve egyre nagyobb szerepet vállalt az állam a területen, bevonva a protestáns missziókat is. A gyarmat oktatáspolitikája az alapszintű oktatásra koncentrált, ebben a tekintetben meglepően sikeres is volt: a gyarmat lakóinak 40-60 százaléka tudott írni és olvasni. 32
Vantemsche, 30. o. BUELENS, Frans és CASSIMON, Danny: The industrialization of the Belgian Congo 3. o. 34 Legum, 42. o. 35 Buelens-Cassimon, 10. o. 33
9
A közép- és felsőfukú oktatás azonban nagyon sokáig gyakorlatilag nem létezett az országban az afrikaiak számára. Miközben az ötvenes években az iskoláskorúak átlagosan 70 százaléka kijárta az elemi iskolát, az afrikaiaknak az évtized elejétől elérhető középfokú oktatásban csak mintegy harmicezer diák (2%) részesült.36 Az egyetemi oktatás pedig 1954-ben a Léopoldville-i Leuven Egyetem, majd 1956-ban az Elisabethville-i állami egyetem megnyitásával indult be. A függetlenedés idején 200 bennszülött rendelkezett érettségivel, diplomával pedig csak alig két tucat.37 1960-ban, mikor a gyarmat kivívta a függetlenséget, az országban nem voltak afrikai orvosok és mérnökök, nem voltak az államigazgatásban képzett és tapasztalt bennszülött közalkalmazottak, a hadseregben nem voltak afrikai tisztek. Tervek Kongó dekolonizálására A belga politikusok még 1959-ben se látták, hogy a függetlenedés belátható időn belül megtörténhet. A legoptimistább tervek is évtizedes fejlődés és együttműködés útján látták biztosítottnak a gyarmat “autonómiáját” - mivel függetlenségről egyébként álatlában nem beszéltek38. A fejlődés ütemének kérdésében továbbra sem volt különbség a belga pártok között, pedig az ötvenes években megbomlott a gyarmati ügyekkel kapcsolatos egységfront 39. A gyarmati oktatás milyensége körüli “iskolaháború” nyomán átpolitizálódott a garmati kérdés, a belga pártok és szakszervezetek pedig elkezdtek foglalkozni a gyarmat ügyeivel, kiterjesztve működésüket az afrikai kontinensre40. A lassú fejlődés egyik eleme a fehér gyarmatosítók és a fekete őslakosok közötti megkülönböztetés csökkentése volt a bizonyos követelményeket elérő feketék lassú emancipációjával. Az immatriculés jogi státusz a kongói őslakosok olyan csoportját jelentette, akik valamilyen gyarmati intézménynél dolgoztak, míg az évolués jelző olyan afrikaiakra vonatkozott, akik képzettségük okán leginkább asszimilálódtak a nyugati létformához41. A bennszülött értelmiség ezen szűk csoportjai adják majd a függetlenségi mozgalom magját. 36
KISANGANI, Emizet Francois, BOBB, F. Scott: Historical Dictionary of the Republic of Congo. The scarecrow Press. 2010. 149. o. 37 FRANKEMA, Ewout: State and Missions. The Comparative Developement of Education and its Impact on State Governance in the Congo and Indonesia since 1990. 14. o..; Kisangani-Bobb p 149. 38 Vantemsche, 81. o.. 39 BENKES, Mihály: Belga-Kongó függetlenné válásának története. p 14. 40 Vantemsche, 86-87. o. 41 Kisangani-Bobb, 228 o., ill. 169. o.
10
A gyarmat dekolonizációjára vonatkozó első tervezetet egy flamand közgazdász, Antoine Van Bilsen fogalmazta meg42. A Van Bilsen-terv szerint harminc évre lenne szükség ahhoz, hogy sikeres legyen ez a folyamat. Van Bilsen utalt arra, hogy a világ erőviszonyai megváltoztak, Belgium gyarmati politikája elavult, illetve hamarosan teljesen túlhaladott lesz. A közgazdász szerint a változáshoz szükség van a kongói elit megnyerésére és a függetlenség elérésnek tervszerű megközelítésére. Van Bilsen úgy gondolta, hogy Kongóban szövetségi államot kell létrehozni a régió etnikai heterogenitása miatt. A harminc éves terv a fokozatosságra fektette a hangsúlyt. Az első tíz évben belga gyámság alatt létrehozott politikai és közigazgatási reformokat tűzött ki célul, a következő húsz évben fokozatosan adta volna át a jogokat az afrikaiknak. A tervezetet sosem hajthatták végre, megjelenése azonban olyan vitákat indított el Belgiumban és Kongóban, melyek a függetlenedés elősegítéséhez vezettek. A kongói elitek egy része támogatta az elképzelést, a későbbi elnök, Joseph Kasa-Vubu és 1950-ben alapított mozgalma, az Abako azonban kritizálta ezt a kooperatív hozzáállást és radikálisabb hangvételben követelte a gyarmati reformokat43. A fehérek betelepítését szorgalmazó kongói belgák megrémültek Van Bilsen tervétől. Ők egy autonóm gyarmatot szerettek volna, ízléstől függően fehér, vagy fehér és afrikai közös vezetéssel44. A gyarmatot 1952-től irányító Léo Pétillon kormányzó a dekolonizáció és egy belga-kongói közösség létrehozása mellett emelt szót a Brit Nemzetközösség vagy a Francia Unió mintájára45. Az események gyorsan túlhaladták a fokozatosságról szóló belga elképzeléseket. Az első önkormányzati választás 1957. december nyolcadikán tartották Elisabethville-ben, Léopoldvilleben
és
Jadottville-ben.
Ezeken
fehérek
és
feketék
is
szavazhattak.
1958-ban
a
keresztényszociális-liberális kormánykoalíció bizottsága határidők nélkül egy gyorsabb emancipációs tervezetben a belga felügyelet alatt működő autonóm Kongóról értekezett. A Van Bilsen-tervre adott reakciók, a szavazati jog bevezetésének első próbálkozása és Szaharától délre eső afrikai országok függetlenedése azonban hamar elavulttá tették a belga elképzeléseket a dekolonizációval kapcsolatban. A hirtelen kivirágzó kongói politikai mozgalmak most már mielőbbi függetlenedést kívántak. 42
Benkes, 14. o. Legum, 53-54. o. 44 Benkes,16. o. 45 Vantemsche, 84. o. 43
11
Kongó politikai ébredése 1958 augusztusában Charles De Gaulle francia elnök Brazzaville-be, a francia uralom alatt álló Kongó központjába utazott és felkínálta a gyarmatnak a függetlenséget. Belga Kongó elitjei ünnepelték De Gaulle-t és levelet írtak a belga kormányzónak a gyarmat függetlenedésének ügyében. A levelet író csoport vezetőjét Patrice Lumumbának hívták. A tragikus sorsú kongói politikus ekkor még csak egy volt a sok-sok kongói kis párt és mozgalom vezetői között. Mint láttuk, a kongói politikai élet az ötvenes évek végéig hivatalosan nem létezett. A második világháború után a közélet lehetséges színterei a különböző egyletek voltak. 1945-től a hatóságok feloldották a gyülekezési tilalmat46. innentől gombamódra szaporodtak a különböző kulturális és diákegyeletek. A későbbi kongói politikai elit legtöbb tagja itt kezdte valamilyen formában a pályafutását. A különböző szervezetekből létrejövő pártok azonban nem tudták megvetni a lábukat a hatalmas ország minden régiójában. Jellemzőbb volt, hogy egy-egy párt egy kisebb régióban, etnikai alapon erősödött meg. Kongóban hetven nagyobb etnikai csoport és több mint 400 beszélt dialektus volt. Az országban 13 és félmillió afrikai és 139 ezer európai lakott, negyedük a városokban (Léopoldville-ben 35 ezren, Elisabethville-ben 200 ezren). Benkes Mihály besorolása alapján47 működtek 1) szakszervezeti inspirációjú pártok; 2) az anyaországi pártok helyi szervezetei; 3) vidéken a hagyományos vezetők befolyása alatt működő szervezetek; 4) a misszionáriusok támogatásával létrejött pártok; 5) a kialakuló kongói nacionalizmus eszméjéből építkező alakulatok. A fő megosztottságot a föderalizmus és a centralizmus, illetve az azonnali függetlenség és a lassú haladás közötti választás jelentette. Kik is voltak tehát a politikai élet legfontosabb szereplői? 1951-ben alakult az etnikai alapon szerveződő Abako (Bakongói Szövetség), melynek vezetését 1955-ben vette át a későbbi elnök, Joseph Kasavubu. A csoportosulás az Alsó-Kongó folyása mentén és a fővárosban egyeduralkodó volt. 1959-1960 fordulójáig az Abako jelentette a legnagyobb erőt, innentől kezdve azonban egyre inkább elmozdult az egységes kongói függetlenség követelésétől a területi autonómia, illetve a föderalista felfogás felé.
46 47
Benkes 18. o. Benkes 40. o.
12
A politikai színtér másik fontos szereplője az MNC (Kongói Nemzeti Mozgalom) 1958 végén alakult, vezetője a későbbi miniszterelnök, Patrice Lumumba. Az MNC az Abakoval ellentétben egy etnikumok feletti, Kongó egységét hangsúlyozó mozgalom volt, Stanleyville központtal (Orientale tartomány). A párt a kései indulás ellenére hamar a függetlenségi mozgalom legbefolyásosabb szereplője lett: ez a gyors fejlődés hamarosan a párt kettészakadáshoz vezetett. A Lumumbával szemben álló jobboldali szárny Albert Kalonji vezetésével ugyanezen a néven alapított pártot (MNC-K). Harmadik fontos szereplője a későbbi eseményeknek a katangai Moise Csombe és pártja, a Conakat. A Kongó legfejlettebb régiójában alakult pártszövetség a Katangai Egyesülések Szövetségét és az Ültetvényesek Katangai Unióját fogta össze, tagjai között afrikaiakat és telelepeseket is találhatunk. A párt távlati célja Katanga Kongótól való függetelenítése volt, ennek kapcsán az ország közjogi viszonyait tekintve a föderalizmus pártján álltak. A későbbi események szempontjából fontos alakulat volt még a Kivu tartományban szerveződő, szintén egységpárti PSA (Afrikai Szolidaritás Párt) és főleg annak baloldali szárnya Antoine Gizenga vezetésével; a későbbi választásokon második, hatóságok által támogatott PNP (Nemzeti Haladás Pártja), gúnynevén “Fizetett Feketék Pártja”48; valamint a Kivuban erős CEREA Anicet Kashamura vezetésével. Benkes Mihály értékelése szerint a párt megnevezést, a polgári demokrácia sok egyéb fogalmához hasonlóan csak tág értelemben használhatjuk a kongói politikai kezdeményezésekre, melyek a forrongó hangulatban hihetetlen sebességgel alakultak, szűntek meg, fuzionáltak és váltottak nevet, vagy akár ideológiát. Abban azonban mind egyetértettek, hogy a belga uralomnak véget kell érnie. Út a függetlenséghez 1959 januárjában Léopoldville-ben több napos zavargások borzolták a kedélyeket az egyébként is kiélezett politikai helyzetben. A zavargások kiváltó oka az volt, hogy az Abako egyik nyilvános gyűlését betiltották a hatóságok. A gyűlésen beszédet tartott volna Diomi, aki Lumumbával együtt részt vett az accrai Afrikai Népek Konferenciáján. Lumumba még decemberben számolt be az eseményről, ahol azonnali függetlenséget követeltek minden afrikai 48
Benkes, 45. o.
13
államnak. A hatóságok meg akarták akadályozni, hogy Kongóban elterjedjen ez a felfogás. A gyűlés betiltása azonban visszafelé sült el: a több napig tartó zavargásokat a Force Publique folytotta vérbe. Az elégedetlenség politikai dimenziói mellett gazdasági okokat is számba vehetünk. 1956-tól az addig szárnyaló kongói gazdaság mélyrepülésbe kezdett, ennek nyomán tömegek lettek munkanélküliek a nagyobb városokban49. A zavargások után Baldvin király egy beszédben50 kilátásba helyezte Kongó “kapkodás nélküli” függetlenné válását. Sor került a régóta tervezett óvatos reformok bevezetésére is: a kormányzó és a tartományi kormányzatok mellé tanácsadó testület állt fel; elkezdődtek egy helyi és tartományi választás előkészületei; eltörölték a szegregációt eredményező törvényeket és rendeleteket és bevezették a gyülekezés, a sajtó és a szólás teljes szabadságát 51. Az elharapódzó etnikai viszályok és a szeparatizmus térnyerése miatt a belga kormány konferenciára hívta Brüsszelbe a kongói pártok képviselőit. 1960. január 20-án összeültek a Belgium és a kongói pártok képviselői. Meglepetésre az egyébként megosztott kongóiak egységes állásfoglalással készültek a kerekasztalra, ahol a gyarmat minél előbbi teljes függetlenségét követelték. A belga tárgyalók elfogadták a javaslatot, így biztossá vált, hogy hat hónap múlva, június 30-án Kongó független állammá válik.52 A belgák abban bíztak, hogy az adminisztráció által irányított pártok (PNP és PUNA), valamint a törzsfők révén továbbra is befolyásuk marad a függetlenné váló ország életére. Nem is tévedhettek volna nagyobbat. A következő fél év kampányolással telt: az adminisztráció első sorban a fent említett begapárti alakulatokat, illetve egy ideig a Lumumbaféle MNC-t támogatta szívesen. Utóbbit az accrai Afrikai Népek Konferenciája is támogatta53, miközben a háttérben folyamatos egyeztetések folytak a gyarmat és az anyaország gazdasági ügyeiről. Az ideiglenes vezetést a főkormányzó mellett működő hat tagú afrikai bizottság vette át. Benkes Mihály szerint eközben “a gyarmati struktúrák felbomlása jóval kotábban megindult”54 és a gyarmat 1960 márciusára a tevékenységüket minimálisra csökkentő hivatalnokok miatt a gyarmat “belső anarchiája” elmélyült. A rendet a belga irányítás alatt álló Force Publique tartotta fent. 49
Legum, 58. o Benkes, 34. o. 51 Legum, 59. o. 52 Legum, 75. o. 53 Legum, 86-87. o. 54 Benkes, 68. o. 50
14
A májusi általános választások nem hoztak egyértelmű győzelmet senkinek sem. A korábbi tartományi választások eredményéből jól látszott, hogy melyik tartományban melyik párt erős, de nem tisztázták a helyzetet. Az összes kerületben csak a Lumumba-féle MNC és a belgák által támogatott PNP tudott jelöltet állítani, a többi párt saját szűkebb régiójában tudott indulni (Léopoldville és környéke - Abako, PSA; Kasai - MNC-K; Conakat, Balubakat - Katanga). A választás eredményeképp a következőképpen oszlottak meg a mandátumok a nagyobb pártok és pártszövetségek között: MNC-L 41, PNP 15, PSA 13, ABAKO 12, CEREA 10, PUNA 9, CONAKAT 8, MNC-K 8, Katangai Kartel (BALUBAKAT, ATCAR) 7. A maradék tizennégy helyen kisebb pártok és függetlenek osztoztak.55 A választás Lumumba és pártja, az MNC-L sikerét mutatták, összességében pedig a függetlenség mellett kiálló pártok sikerét. Kormányalakításra is Lumumba volt esélyes: maga mögött tudta a PSA, a CEREA és a Katangai Kartel támogatását. Vele szemben az ABAKO, a CONAKAT, az MNC-K, a PUNA és a PNP szövetkezett.56 Június 14-én Patrice Lumumbát, sikertelensége után június 17-én Joseph Kaszavubut bízták meg az első független kongói kormány megalakításával. Június 23-án Lumumba kormányát elfogadta a képviselőház, majd a szenátussal közös ülésen elnöknek választották a Lumumbával kiegyező Kaszavubut. Függetlenség és káosz “A legnagyobb katasztrófa, ami Kongóval történhet, az egy túl korán megkapott autonómia, melyet nem tud kezelni. A bennszülöttek nem fogják tudni kezelni a helyzetet. Ez káoszt jelentene” - a belga külügy egy így jósolta meg, mi fog történni, ha Kongó túl hamar kap függetlenséget57. A függetlenség kikiáltás utáni napokban a Force Publique fellázadt parancsnokai ellen: a katonák nem jelentkeztek szolgálatra, néhány tisztet pedig össze is vertek58. Szerte az országban jelentések érkeztek a Force Publique katonáinak garázádálkodásáról. A katonák elégedetlenek voltak, mivel semmi sem változott a függetlenné válással: az ő bérüket nem emelték, és továbbra is fehér tisztek voltak a feletteseik. “Egy katona számára, egy tiszt 55
Elections in Congo-Kinshasa. http://africanelections.tripod.com/cd.html Benkes, 79. o. 57 Vanthemsche, 201. o. 58 Legum, 108-109. o. 56
15
számára: függetlenség előtt = függetlenség után” - idézi Benkes Mihály Émile Jassens, a Force Publique parancsnokának jelmondatát59. Benkes szerint Jassens tudatosan próbálta aláásni Lumumba kormányát. Colin Legum ütközteti a lázadásról szóló két “hivatalos” történetet: szerinte nem hihető, hogy a fehér tiszteket korábban támogató Lumumba bújtotta volna föl a katonákat, de azt is nehezen elképzelhetőnek tartja, hogy a belgák tudatosan engedték volna ki a kezükből az utolsó intézményt, melyet ők irányítottak a volt gyarmaton. Szerinte az egyetlen tényleg közös vonás az országszerte kitörő lázadásban az előrelépés reményétől megfosztott afrikai katonák fellépése volt a fehér tisztek ellen60. Az európaiak elleni eszkalálódó erőszakról és a tehetetlen kongói kormányról szóló hírek nyomán július 8-án a belgák ejtőernyősöket küldtek, hogy megvédjék a fehéreket. A lázadás egyre több városra és tartományra kiterjedt. Július 11-én a belga katonák elfoglalták Léopoldville-t. Moise Csombe még ugyanezen a napon bejelentette, hogy Katanga kiválik Kongóból. A Conakat párt és a belga gazdasági érdekeltségek irányítása alatt álló tartomány adta az ország jövedelmeinek 45%-át. Az események együttesen úgy hatottak, mintha Belgium megpróbálná visszaszerezni az iránítást a gyarmat fölött. Lumumba július 12-én behívta az országba az ENSZ csapatait, ezzel elismerve, hogy kormánya nem tud úrrá lenni a helyzeten. A válság kibontakozik61 Az ENSZ behívása világpolitikai szintre, a hidegháború keretei közé emelte a kongói krízist. Az országba érkező csapatok (ONAC)
Katangán kívül az ország egész területén megjelentek.
Eközben a függetlenségét kikiáltó államot nem ismerte el még az országot de facto irányító Belgium sem. Lumumba két fő célja a belga csapatok kivonása és Katanga szecessziójának megszüntetése volt. Utóbbi volt a problémásabb ügy: az ENSZ-csapatoknak csak arra volt felhatalmazása, hogy fegyvereiket önvédelemre használják. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozata nem adott mandátumot az ONAC-nak, hogy erővel foglalják el Katangát. Csombe eközben világossá tette, hogy az ENSZ-csapatokat fegyverrel fogják fogadni. 59
Benkes, 89. o. Legum, 116-177. o. 61 Legum, 106-145.; valamint BÚR, Gábor: A szub-szaharai Afrika története. Kosuth Kiadó. 2011. 114118. o. alapján. 60
16
Az ENSZ a rend biztosítása mellett igyekezett újra működőképessé tenni a belga hivatalnokok menekülése miatt megbénult kormányzatot. Az egyetemen maradt európai tanárokat nevezték ki az adminisztráció vezető posztjaira, míg a kincstár élére éppen itt kutató amerikai közgazdászok kerültek62. Lumumba nem volt elégedett a belga csapatok távozásának ütemével, így ultimátumot adott: ha három napon belül nem távoznak a belga katonák, akkor a szovjetektől kér segítséget. A kongói miniszterelnök ezzel a lépésével csak ráerősített a korábban róla terjesztett pletykának, mely szerint csak az alkalomra vár, hogy kommunista fordulatot vezényeljen le az országban. Az ENSZ elnöke, a svéd Dag Hammarskjöld rendkívül bonyolult helyzettel nézett szembe. A Biztonsági Tanács következő ülésén az afrikai-ázsiai blokk javaslatára elfogadtak egy újabb határozatot, mely kifejezetten kimondta Kongó területi egységének védelmét. Augusztus 8-én Alber Kalonji vezetésével Dél-Kasai is kinyilvánított a a függetlenségét.Augusztus 12-én egy újabb határozat felhatalmazta az ENSZ-erőket, hogy akár fegyverrel is vonuljanak be Katangába és kényszerítsék ki a belga csapatok távozását. Újabb elégedetlenséget okozott a kongói kormánynál a döntés: Hammarskjöld szerint ez ugyanis még mindig nem azt jelentette, hogy nekik kéne kikényszeríteniük Katanga alávetését a központi kormánynak. Augusztus közepére az ENSZ minden vállalását teljesítette: a belga csapatok elhagyták az országot, az ONUC-csapatok Katangában is állomásoztak, az adminisztráció pedig ha nem is olajozottan, de működött. Lumumba azonban nem volt elégedett a dolgok állásával: titokban a Szovjetunióhoz fordult segítségért. Szakítás Szeptember ötödikén a forrongó helyzet végül Joseph Kasavubu elnök és Patrice Lumumba miniszterelnök szakításához vezettek: Kasavubu leváltotta Lumumbát és az MNC Kalnji-féle szárnyához tartozó Ileot nevezte ki miniszterelnöknek, míg Lumumba Kasavubu megbízását tekintette semmisnek. Hammarskjöld parancsára a Léopoldville-i ENSZ-csapatok elfoglalták a rádiót és a repülőtereket, bár Kasavubu a korábban francia uralom alatt álló Kongóból, Brazzaville-ből tudott sugározni.
62
Legum, 132. o.
17
A kétségbeejtő helyzetben új szereplő tűnt fel a kongói politika színpadán: az amerikaiak által támogatott Joseph Mobutu tábornok. Mobutu az ANC (korábban: Force Publique) cspataival átvette az irányítást a fővárosban és mind Lumumba, mind Ileo kormányát törvényen kívül helyezte, de elismerte Kasavubu elnökségét. A Mobutu elutasította a szovjet segítséget és házi őrizetbe helyezte Patrice Lumumbát. Szeptember végére Kongó gyakorlatilag négy részre szakadt: Kasavubu elnök és Mobutu tábornok irányította a fővárost és az északnyugati részeket; a Lumumbához hű Antoine Gizenga északkeleten állított fel ellenkormányt; eközben pedig lázadó kormányzatok működtek DélKasaiban és Katangában. Az önálló Kongó története hónapok alatt véres kudarcba fulladt, hogy aztán több évnyi küzdelem után 1964-ben Mobutu vegye át végleg az ország irányítását.
18
Következtetések A kongói válság történetével foglalkozó beszámolók mind egyetértenek abban, hogy az ország nem állt készen a függetlenségre 1960-ban. Külső körülmények, a kongói nacionalizmus gyors erősödése és a belga kormány tehetetlensége azonban kikényszerítették a dekolonizációt. A politikai és gazdasági helyzet romlása, az ENSZ és a két hidegháborús nagyhatalom belépése a konfliktusba elmélyítette a válságot, melyre a felkészületlen és gyenge kongói vezetés, a megosztott politikai elit nem tudott megfelelő választ, biztos alternatívát adni. A dekolonizációs folyamat sikertelenségét a gyarmat történetén keresztül lehet könnyebben megérteni. A gyarmat története egy megszállott király magánakciójaként indult: II. Lipót uralmának huszonhárom éve során a kizsákmányolás, a kegyetlenség, az emberi jogok sárba tiprása hihetetlen mértéket öltött. A gyarmat 1908-as átvétele Belgium által csökkentette, de nem szüntette meg az égbe kiáltó igazságtalanságokat. A belga uralom ötvenkét éve a gyarmat politikai életének elnyomásával és az oktatás alapszinten tartásával semmilyen formában nem készítette elő a gyarmat függetlenné válását, miközben a bennszülöttek rasszista megkülönböztetésével és az ország könyörtelen gazdasági kizsákmányolásával felébresztette azokat a társadalmi erőket, melyek végül kikényszerítették a gyarmat függetlenné válását. A belga gyarmati politika eredményeként nem alakult ki közös nemzeti érzés sem tartományi, sem nemzeti szinten Kongóban. Az országot több etnikai és törzsi viszály feszítette. Ugyanígy nem sikerült a függetlenné válásig feloldani a kongói pártok közötti vitát az ország közjogi kereteinek meghatározásában: a katangai és dél-kasai szecesszió a centralizálást támogató Lumumba győzelmére adott válaszként és a föderalista megoldás elvetéseként is értelmezhető. A gyarmat függetlenné válásakor sem erős középosztály és értelmiség; sem fegyelmezett, kormányhoz hű katonaság; sem képzett és tapasztalt hivatalnokok nem álltak az új kormányzat rendelkezésére. Belgium talán arra számított, hogy a függetlenedés után éppen ezért ugyanúgy hatást gyakorolhatnak a volt gyarmat életére. A Lumumba-kormány teljesen lebénult az első adódó válság alkalmával az elszabaduló káoszban pedig nem a belgák segítségét kereste, mivel őket tartotta felelősnek az eseményekért. és a belga kormány jogos reakciója - hogy megvédjék a gyarmaton élő belgákat - a Katanga tartomány különválásának támogatásával együtt csak fokozta a benyomást, hogy Belgium valójában nem akarja elengedni a gyarmatát.
19
Lumumba az ENSZ-behívásával világpolitikai jelentőségűvé emelte, majd a szovjet segítség keresésével hidegháborús kontextusba helyezte a konfliktust, mely végül az USA beavatkozását is jelentette. Az első kongói miniszterelnök láthatóan nem megfelelően mérte fel erejét és a világpolitikai viszonyokat. Ezek a faktorok végül polgárháborús viszonyok közé taszították az országot, melyből Mobutu tábornok emelkedett ki győztesen, aki aztán harminchárom évig vezette az országot. A terület gyarmati időszakának és függetlenné válásának körülményei a mai napig hatva megakadályozták az ország fejlődését.
20
Irodalom BENKES, Mihály: Belga-Kongó függetlenné válásának története. Művelődési Minisztérium Marxizmus-Leninzmus Főosztálya. Budapest, 1985. BÚR, Gábor: A szub-szaharai Afrika története. Kosuth Kiadó. 2011. BUELENS, Frans és CASSIMON, Danny: The industrialization of the Belgian Congo. Elérhető 2014 06. 03-án 14:15-kor: http://vkc.library.uu.nl/vkc/seh/research/Lists/Events/Attachments/12/CH9.Buelens.Cassimon.In dustrializationCongo.pdf DUROST-FISH, Bruce és DUROST-FISH, Becky: Congo. Chelsea House Publishers. 2001. Elections in Congo-Kinshasa. Elérhető 2014 06. 03-án 14:15-kor: http://africanelections.tripod.com/cd.html FRANKEMA, Ewout: State and Missions. The Comparative Developement of Education and its Impact on State Governance in the Congo and Indonesia since 1990. Elérhető 2014 06. 03-án 14:15-kor: http://vkc.library.uu.nl/vkc/seh/research/Lists/Events/Attachments/12/CH8.Ewout%20Frankema. education.pdf HOHSCHILD, Adam: King Leopold’s Ghost. Mariner Books. 1999. KISANGANI, Emizet Francois, BOBB, F. Scott: Historical Dictionary of the Republic of Congo. The Scarecrow Press. 2010. LEGUM, Colin: Congo Disaster. Penguin Books. 1961. PARKER, John és RATHBONE, Richard: African History: A Very Short Introduction. Oxford University Press. 2007. VANTHEMSCHE, Guy: Belgium and the Congo. Cambridge University Press, 2012.
21
