Friedrich Schiller
Friedrich Schiller (1759–1805) tíz évvel volt fiatalabb Goethénél, s hoszszú ideig sok minden elválasztotta „az istenek weimari kedvencétôl”. Az ifjú költôben még a Sturm und Drang lángja lobogott, mikor Goethe már elindult a klasszicizmus irányába. Esztétikai nézeteik sem egyeztek meg. Csak 1794-ben ismerték fel egymásban a fegyvertársat, s a két költô ettôl kezdve szorosan együttmûködött – megteremtve és felvirágoztatva a „német klasszikát”.
A haramiák
Schiller a württembergi hercegség egyik városában, Marbachban született. Bár szülei papnak szánták, mégis a herceg, Karl Eugen kívánságára az ifjú a ludwigsburgi katonai akadémiának elkeseredett növendéke lett: jogot és orvostudományt tanult. A tiszti iskola elvégzése után a stuttgarti rokkant-ezredhez nevezték ki katonaorvosnak, de igen nehezen bírta a hadsereg kaszárnyaszellemét. Ez ellen – egyelôre – úgy védekezett, hogy belemerült a régi és a modern filozófusok tanulmányozásába, megismerkedett a Sturm und Drang egy-két drámai alkotásával, s fölfedezte magának Shakespeare mûveit. Gondolatait, szellemét nem korlátozhatta a katonai fegyelem, s a stuttgarti „börtönben” bontakozott ki követelôdzô, lázadó idealizmusa, végletekig fokozott zsarnokgyûlölete és lelkesült szabadságvágya. Az elvont szabadságeszme és a kiábrándító valóság ellentétébôl fakadó csalódás olyan konfliktushelyzeteket teremtett életében, amelyeknek legmegfelelôbb megnyilatkozási formája a dráma. Bár Schiller kitûnô költô, szárnyaló ódáiban a legnemesebb eszményekért lelkesedik, elsôsorban mégis színpadi szerzô volt. Még katonaorvosként írta meg elsô darabját A haramiák (1781) címmel. Minden sora elárulja a született drámaírót, Shakespeare legönállóbb német követôjét. A zsarnokság elleni keserû lázadás és az erkölcsi értékek iránti tisztelet szólal meg a darabban. Hôse arisztokrata, gróf, Karl Moor, aki – mivel apja hitelt adott egy koholt levélnek s kitagadta – haramiának áll. Kívül helyezi magát a társadalmon, a törvényen. Gonosztevô lesz, rabló, gyilkos, hogy megbüntesse a társadalmat, hogy bosszút állhasson az emberi méltóságon és az erkölcsi világrenden esett sérelemért. A maga kezébe veszi az igazságszolgáltatást, de végül önmagát pusztítja el. Tragikus irónia rejlik abban, hogy Karl Moor a darab végén aláveti magát annak az igazságszolgáltatásnak, amely – véleménye szerint – meghamisítja, meggyalázza az erkölcsi törvényt. Bevallja tehetetlenségét a fennálló társadalom erôivel szemben, s az igazságszolgáltatást a Gondviselésre bízza. Schiller
11
Ármány és szerelem Az Ármány és szerelem címû „polgári szomorújátékát” ideigSchiller elsô színmûvét a mannheimi színház nagy sikerrel adta elô 1782-ben. A herceg azonban a darab engedély nélküli megtekintéséért laktanyafogságra ítélte katonaorvosát, s megtiltotta neki az efféle „komédiák” írását. Ez eldöntötte Schiller sorsát. Megszökött a stuttgarti „börtönbôl”. Késôbb Mannheimba ment azzal a reménynyel, hogy drámaíróként keresheti meg kenyerét. Az anyagi gondokkal, betegségekkel terhes mannheimi egy év után egy barátja meghívta Lipcsébe. Itt, majd Drezdában s Drezda mellett két évig gondok és adósságok nélkül élhetett, s ez viszszaadta önbizalmát. Mikor 1787-ben Weimarba látogatott, már készen volt két nagyszerû tragédiája: az Ármány és szerelem (1784) és a Don Carlos (karlosz; 1787). Új weimari kapcsolatainak köszönhetôen szilárdabb alapokra helyezôdött Schiller élete. Goethe pártfogása révén 1789-ben kinevezték a jénai egyetem történelemprofeszszorává. 1790-ben megnôsült, feleségül vette Charlotte von Lengefeldet (sarlotte fon). A két költô, Schiller és Goethe együttmûködésének és szoros barátságának kezdete 1794-re tehetô: ekkor Schiller megnyerte munkatársául új folyóirata, a Hórák számára Goethét (a Hórák az évszakok és az erkölcsi rend istennôi); 1799ben végleg áttelepedett feleségével együtt Weimarba.
Ferdinánd és Lujza hôsi szerelme megközelíti Rómeó és Júlia történetének gazdag líráját. Színpadszerûsége csaknem tökéletes, nem csoda, ha mindmáig ez Schiller legnépszerûbb drámai alkotása.
12
lenes menedékhelyén, Henriette von Wolzogen (fon volcógen) asszony lovagi birtokán, Bauerbachban írta, bár témája már megérlelôdött kaszárnyafogsága idején. A herceg ellen érzett szenvedélyes haragjának és gyûlöletének nyomai végig felfedezhetôek a darabban. Témája jellegzetesen 18. századi: a nagy hatalmú elsô miniszter fiának, Ferdinándnak és a kispolgárlány Miller Lujzának tragikus szerelme. Ferdinánd nem az arisztokrata csábító szerepkörében közeledik a gyönyörû és erényes Lujzához: gátakat és konvenciókat széttörô igaz szerelmet érez iránta. Szembeszáll apja aljasságával, pökhendi elôítéleteivel, aki az ô jegyesét egyszerûen erkölcstelen nôszemélynek, lotyónak tartja. Megpróbál szembeszegülni az udvari intrikák szövevényével: nem hajlandó feleségül venni a fejedelem angol kegyencnôjét, Lady Milfordot (lédi milford), bár erre a fejedelmi udvar érdekei kényszerítenék. Rajongó és áhítatos szerelme azonban nem tud megbirkózni a féltékenység gyilkoló mérgével, fennakad apja titkárának, Wurmnak ármány szôtte csapdájában. Lujza kénytelen megtorpanni a hatalmas akadályok láttán, már-már lemond Ferdinándról, s inkább a halált választaná. Az öngyilkosságtól azonban a vallás parancsa és apja iránt érzett gyermeki szeretete visszariasztja. Wurm, aki magának szeretné megszerezni a lányt, egy hazug szerelmes levél megírására kényszeríti Lujzát. Ez az ára ugyanis bebörtönzött apja szabadulásának. A von Kalb udvarnagynak címzett levél az intrikusok terve szerint Ferdinánd kezébe jut, s a szerelmes ifjú szörnyû kétségek közt vergôdik: hol képtelenségnek tartja kedvese hûtlenségét, hol pedig pokoli gyötrelmek közt hitelt ad a koholt levélnek, s szajhának nevezi szerelmesét. Lelki vívódását nem képes megoldani, inkább megmérgezi Lujzát, s maga is iszik a mérgezett italból. Lujza csak haldokolva vallja be az igazat a kikényszerített levélrôl, s a két fiatal együtt megy a halálba. – Bátran szembeszálltak egy becstelen világ elavult szokásrendjével, de annak gonosz hatalmát legyôzni nem volt erejük. A mû valóságábrázolását, ennek meggyôzô voltát Schiller személyes élményei hitelesítik. Hasonló tiltott szerelmet érzett ô is Bauerbachban Wolzogenné tizenhat éves szôke leánya iránt, akirôl Lujza alakját mintázta. A fejedelmi udvar romlott hivatalnokait is a valóságból léptette színpadra: mint a hercegi katonai akadémia növendéke közelrôl ismerhette ôket. A darabbeli fejedelem pedig maga Karl Eugen württembergi herceg, aki zsoldos katonának adja el hercegsége parasztjait. Az ô ágyasa Lady Milford is.
AZ EURÓPAI FELVILÁGOSODÁS IRODALMÁBÓL
Don Carlos A Don Carlos cselekményének mozgatóereje a társadalmi igazSchiller öt évig dolgozott ezen a tragédiáján, s nemes pátoszát fokozta az is, hogy nem prózában, hanem Shakespeare jambusaiban írta meg.
A Goethével való szoros kapcsolat termékeny korszak kezdetét jelezte Schiller pályáján. 1799-ben készen volt már háromrészes Wallenstein címû drámája, mely a harmincéves háború (1618–1648) hadvezérének, a cseh származású Albrecht von Wallensteinnak (1583–1634) a tragédiáját dolgozta fel – a fôhôs életének utolsó négy napjába sûrítve a drámai eseményeket. Stuart Mária (1800) címû tragédiájának magva a két királynô, Mária és Erzsébet párharca. Az író minden rokonszenve Máriáé, aki megigazulva, Istennel és emberrel megbékélve vérpadon végzi életét. Utolsó befejezett drámája a Tell Vilmos (1804). A 14. század eleji svájci népi felkelés eseményei jelennek meg a színen a népmondákból ismert Tell Vilmos alakja körül. A szabadságnak és a hazaszeretetnek állított mûvében Schiller példaképet. A dráma igazi hôse itt már nem a magányosan küzdô egyén, hanem a hazája szabadságát kivívni képes svájci nép.
ság és az emberi szabadság eszméje. A spanyol uralom ellen a 16. században kibontakozó németalföldi szabadságharcba ágyazódik a darab története. A darab úgy indul, mintha fô témája a trónörökös, Don Carlos és a mostohaanyja közti titkos szerelmi kapcsolat lenne. Ebbôl természetesen következik az apa és a fiú féltékenysége, kölcsönös ellenszenve. II. Fülöp spanyol király ugyanis feleségül vette fia menyasszonyát, Erzsébetet, Carlos pedig még mindig olthatatlan szerelmet érez volt jegyese iránt. Ezt a helyzetet használja fel céljai érdekében Posa márki (póza), a szabadság és az emberi jogok szószólója, s így a dráma szerelmi és politikai szála egységes indítékhálózattá kapcsolódik öszsze. A márki ugyanis európai körútjáról egy új állam „merész álomképével” tér vissza Madridba, miután megismerkedett a dráma cselekményének idôpontjában, 1568-ban a protestáns Németalföld politikai célkitûzéseivel. – Elsô dolga, hogy megnyerje törekvéseinek Don Carlost és a királynôt, szerelmüket pedig politikai szándékainak rendelje alá. Megkísérelte a hatalom birtokosát, II. Fülöp királyt is – bizalmába férkôzve – megnyerni eszméinek, a király azonban csak a nyílt szívû, egyenes embert, a barátot látja meg benne, fennkölt elvei iránt érzéketlen marad. A kölcsönös csalódás után Posa márki már csak Carlosban bízik. A királynôt is beavatja titkos terveibe, megszervezi a trónörökös szökését Madridból s útját Flandriába, hogy a felkelés élére állva harcolhasson a zsarnokság ellen. A király megöleti a márkit, Carlos pedig barátja holtteste mellett döbben rá feladatára. Felülemelkedve szerelmi szenvedélyén kész vállalni Posa márki örökségét, nagy céljainak megvalósítását. Megható jelenetben búcsúzik el a királynôtôl, s elindul, hogy szorongatott népét megmentse a zsarnok kezétôl. S épp ebben a pillanatban éri el végzete: a lesben álló király elfogja, s kiszolgáltatja a fôinkvizítornak.
A mûvészek Schiller a mûvészet nemes hivatásáról vallott hitét, az
ember esztétikai nevelésérôl kialakított felfogását A mûvészek (1789) címû nagy költeményében foglalta össze. Az emberiség tökéletesedését, a kultúra fejlôdését a mûvészetre vezeti vissza. A mûvészet – szerinte – az emberi tevékenység legmagasabb rendû megnyilvánulása, hiszen a mûvészi szép magában foglalja az igazat és az erkölcsi jót. – Ódai pátosszal ünnepli a vers kezdetén századának büszkeségét, a felvilágosodott, erôs és szabad Embert:
Schiller
13
A 80-as évek végén Schiller is a klasszikus-humánus mûveltségeszmény igézetébe került. Reá is nagy hatással volt Winckelmann munkássága s az Itáliából hazatérô Goethe megújhodott klasszicizmusa. Mindketten szellemi megújulást követeltek, a mûvészet terén kívánták megteremteni a klasszikus harmóniát.
Mily szép vagy pálmaágaddal, sudáran, Ember, a század alkonyában, Te nemes, büszke dalia! Értelmed nyílt, szellemed dúsan érett, Termô csendben komoly-szelíd a lényed, Idô legszebb fia! Erôssé törvény, szabaddá az ész tett, Naggyá a jóság, gazdaggá a lélek Sokáig rejtve ôrzött kincsei; Természet úra vagy, s igád az áldja, Erôd ezer tusában szítja lángra, S vadságából veled lépett pompázva ki. Az Ember ezt a tökéletességet csak a mûvészi szépség révén érhette el: Csak a szépség lángkapuján át Tárult eléd az ismeret; Elbírni metszôbb fény világát, Az elmét a báj edzte meg, S mellyel a múzsák hangja lágyan Átjárta kebled: az a hang Tett oly erôssé, hogy a lelked A Világszellemig suhant.
(Rónay György fordítása)
Az örömhöz Schiller költészete a jénai–weimari években jutott el csúcsaira. Ekkor írta filozófiai és esztétikai nézeteit tükrözô nagyszabású költeményeit. 1785-ben született Az örömhöz címû verse, a szeretet, a testvériség és a barátság nagyszabású himnusza, melyet Beethoven Kilencedik szimfóniája ismertetett meg a világgal. Az a lelkesült hit ujjong az ódában, hogy a Föld lakói végre „szent örömben” egyesülnek: „egy-testvér lesz minden ember”, s megbékül minden, aki él. A költemény felhívja az emberek millióit, hogy „kart karba öltve” ünnepeljék az örömöt, az ég ajándékát, az élet mozgató rugóját, s adjanak hálát érte annak, aki túl a csillagsátoron mindnyájunknak édesatyja. A mindenféle kételyt kizáró ünnepélyes pátosz az elképzelt világharmónia földi boldogságát zengi: gyász és szegénység eltûnik, fátyol hull majd bûnre, bajra, s a megbocsátás szelleme pecsételi meg az emberek szent esküvel megerôsített szövetségét. A felvilágosodás lelkesítô eszméibôl fakadó reményt nem igazolták a történelmi események. Goethe is, Schiller is riadtan és értetlenül szemlélték a francia forradalom jakobinus fordulatát, de nem tagadták meg századuk nagy eszméit.
14
AZ EURÓPAI FELVILÁGOSODÁS IRODALMÁBÓL
Tanulmányai Szépirodalmi munkássága mellett jelentôsek Schiller törté-
Schiller fiatalon, 1805-ben halt meg tüdôbajban. Goethével barátai nem merték közölni a szomorú hírt.
nelmi és esztétikai tanulmányai is. Ez utóbbiak közül kiemelkedik A naiv és a szentimentális költészetrôl 1795-ben írt értekezése, mely a weimari klasszika alapokmányának tekinthetô. Az alkotó költô két fô típusát fogalmazza meg benne. Az antik költészetet nevezi „naiv”-nak, a modernet, kora mûvészetét pedig „szentimentális”-nak. A naiv költô képességében az ihlet elsô feltörése nyilvánul meg, alkotása az áldott természet láttán érzett boldogságból, a természettel való azonosulás örömébôl fakad. A modern ember világában megszûnt ez a harmónia: a természettel való egység boldog állapota. Ez a hiány arra készteti a „szentimentális” költôket, hogy vágyakozva nézzenek vissza a régmúltra. Az elveszített harmóniát csak úgy teremthetik meg, ha maguk visznek eszményt és eszmét alkotásaikba. A két költôtípus közül Schiller az elsôben Goethe, a másodikban önmaga költôi eljárását is jellemezte. Goethe „naiv” költô, aki könnyedén alkot, a természet szól belôle, ô maga „szentimentális”, aki nehéz munka révén jut el a mûvészi tökéletességhez.
Schiller
15
