Fôtér Aleida Assmann: Az emlékezés terei (A kulturális emlékezet formái és változásai) ............................ 4 Macskakő Dusa Lajos: Kérdezem Vitéztől .................................................... Petőcz András: Az én besúgóm .................................................... Bódis Kriszta: Tejbe tök .............................................................. Kukorelly Endre: Megfelelően lelassítva (2. A szőnyeg) ...................................................................... Tandori Dezső: 13 : 87 Hat fejezet egy regényből („Maury-Morny”!) – Kettő ................ Kapualj Lakner Lajos: Az emlékezetközösségtől a tudományos közösségig (A Városi Múzeumtól a Déri Múzeum megalapításáig) ............... Gáborjáni Szabó Botond: Disputa – a Református Kollégium Múzeumáról ......................................................................... Görömbei András: „A szabadságharc tündöklő idején nőtt rózsa” (Ünnepi beszéd 2003. október 23-án) ...................................... Debreczeni Attila: Megemlékezés (Elmondatott Csokonai Vitéz Mihály megidézésére, Debrecen városának ünnepi közgyűlésén, 2004. október 23-án) .............................................................
12 13 15
Tartalom
Küszöb Kovács Zoltán: A jó, a rossz, (a furcsa) és a csúf ............................ 3
18 20
25 32 36
39
Árkádok S. Varga Pál: Berlin, Drezda, avagy emlékezés és építészet .................................................. 41 Bun Zoltán: ArchitekTÚRA, avagy építészeti körúton Debrecenben (építészetkritikai sorozat, IV.) Az idő fogságában – Reszler Antal munkái .......................... 48
54 57 59 62 66
Pláza Novák Zoltán: Akhilleusz világa Wolfgang Peterson Trójája és a források .................................. 69 Műhely Pósán László: Genealogikus múltszemlélet és kollektív emlékezet a középkorban ................................................... 76
DISPUTA
Lépcsők Duray Miklós: A legszörnyűbb börtön az idegenek által birtokolt szülőföld (Szervátiusz Tibor gyűjteményes kiállítása Debrecenben) ........ Mayer Csaba: Hőskeresőben (Mészáros Márta A temetetlen halott című filmjéről) ................. Lapis József: „Voltunk mi, szól a gyászbeszéd” (Térey János: Paulus) ............................................................ Gáspár László: Libri catenati Gondolatok az első Debreceni Könyvszemléről ........................ Balogh Tibor: Hogyan játszunk Molière-t? (A Csokonai Színház Úrhatnám polgár című előadásáról) ..........
1
E számunk szerzôi:
Aleida Assmann irodalomtörténész, kulturfilozófus, Konstanz Balogh Tibor színikritikus, Debrecen Bódis Kriszta író, Budapest Bun Zoltán egyetemi hallgató, Budapest Debreczeni Attila irodalomtörténész, Debrecen Duray Miklós író, Pozsony Dusa Lajos költő, Debrecen Gáborjáni Szabó Botond művelődéstörténész, Debrecen Gáspár László könyvtáros, Debrecen Görömbei András irodalomtörténész, akadémikus, Debrecen Kovács Zoltán történész, Debrecen Kukorelly Endre költő, Budapest Lakner Lajos muzeológus, irodalomtörténész, Debrecen Lapis József egyetemi hallgató, Debrecen Mayer Csaba filmkritikus, Debrecen–Budapest Novák Zoltán PhD-hallgató, Debrecen Petőcz András költő, Lille–Budapest Pósán László történész, Debrecen Tandori Dezső költő, író, Budapest S. Varga Pál irodalomtörténész, Debrecen A Debreceni Disputa megvásárolható az alábbi könyvesboltokban: Alternatív Könyvesbolt, Hatvan u. 1/A Csokonai Könyvesbolt, Piac u. 45. Fókusz Könyvesház és Galéria, Hunyadi János u. 8–10. Sziget Könyvesbolt, Egyetem tér 1.
Debreceni Disputa II. évfolyam, 10. szám, 2004. október Megjelenik 1000 példányban
Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István
DISPUTA
Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) Kovács Zoltán (Fôtér) Szénási Miklós (Kapualj) Széplaky Gerda (Lépcsôk, Macskakô, Pláza)
2
Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 422-631 E-mail:
[email protected] Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 417-344 ISSN 1785-5152
(…furcsa.) Mert már nem emlékszel nagyanyád arcára, mert gyermekkorod nyarának padlásán ma már felegyenesedni sem tudsz, mert nem tudod már, miért is törted be legjobb barátod orrát, mert nem érted, mért lett volt szerelmed krisnássá, és miért akarták legjobb haverodat még 88-ban is beszervezni. Mert ma még mindig azok tanítanak demokráciára, akik tönkretették generációk sorsát, mert a Kádár-korról ma nem Nagy Imre meggyilkolása és a névadó árulása, egy rafináltan lelket (és sokak testét) megnyomorító, magát humánusnak hirde-
A jó, a rossz, (a furcsa) és a csúf
… rossz. Utolsó heteiben megnyíló nagyapád halálára, apád és anyád viszonyára, szülőként elkövetett első hibáidra, hosszú külföldi hónapok magányosságára, az első szerelem szertefoszlásának múlni nem akaró fájdalmára, Kránitz őrmesterre (ki magának vezényelt, de nem csak maga hajtotta végre), az apádtól kapott első pofonra, az első óvodai napra. Nemzeti tragédiáinkra, a turáni átokra, a mohácsi csata értelmetlen hősiességére, a labancok felülkerekedésére, szabadságharcaink bukására, a dzsentrivilág ürességére, a Trianonban megcsonkított nemzet agóniájára, a nagyhatalmak érzéketlenségére, a Horthy-korszak ellentmondásaira, József Attila halálára, a belénk sulykolt ideológiák értelmetlenségére, több mint félmillió magyar zsidó elpusztítására, az szovjet megszállásra, a kékcédulás választásokra, a Recsken táborba zártakra, a „disszidálókra”, a mexikói 6:0-ra, a hazugságokra épülő kádárizmus túlélésére.
… csúf. Mert bár azt gondoltuk, hogy kitörünk majd ebből a szakadatlan elfojtásból, feledésből, átlényegítésből, az egyenes beszédre való képtelenségből és tudjuk, hogy az emlékezet képes lenne gyógyítani és igazolni is, ma leginkább vádol. Mert mára „két Magyarország” sem elegendő ahhoz, hogy legalább egy dologban egyetértsünk. Mert ma nem létezik a magyar nemzet kollektív emlékezete és közös történelemfelfogása, mert képtelenek vagyunk megszabadulni a kívülről ránk erőltetett bűntudattól és a belülről fakadó dölyftől. Mert a lenézett és megvetett utódállamok mindegyik népe intenzívebben képes megélni saját (nem kevésbé becses) történelmét, megőrizni hagyományait és szokásait és szolidaritást vállalni a saját nemzetéhez tartozóval. Mert valódi emlékezés helyett belefeledkezünk valós és vélt fájdalmainkba, mert jobban szeretünk temetni (és újratemetni), elodázni és elmaszatolni, mint újragondolni. Mert lassan képtelenekké válunk emlékezni.
Kovács Zoltán
… jó. Anyád testének illatára, az első locsolóversért kapott húszasra, a szülőfalud búcsúján kezedbe nyomott kakasnyalóka émelyítő édességére, az első bőrfocira és Tisza cipőre, a balatoni táborozás ropogós cseresznyéjére, a szomszédlány kivillanó mellére, az első böte csókra, a hosszú első szerelem minden percére, a letudott vizsgákra, külföldi ösztöndíjra, életed párjának megtalálására, gyerekeid világra jöttére. Régi idők dicsőségére, nyilainktól rettegő Európára, István királyunk bölcsességére, Mátyás sikereire, a kuruc virtusra, 1848 és 1956 összefogására, a Monarchia békebeliségére, Ady költészetére, Bartók és Kodály zenéjére, a „felszabadulásra”, Aranycsapatra és 6:3-ra, „vikkend-telekre” és az első Trabantra, Kádár bukására.
tő ám velejéig rothadt rendszer, hanem a Traubisoda, a Tisza-cipő és a Sportszelet meg az Önök kérték! rémlik fel az embereknek. Mert a környező országok magyarsága felé kinyújtandó kézről ma sokaknak csak a pénz jut eszébe, meg hogy a „románok” elözönlenek bennünket, nem pedig az, hogy a határ ma lehetne a Tiszánál is, és hogy a határokon kívül rekedtek nap mint nap megélik a kisebbségbe szorulás kínjait. Mert ma a tudomány képtelen együtt kezelni hun eredet-legendát és finnugor nyelvrokonságot, a politika pedig egymás mellett tudni Tisza Istvánt és Károlyi Mihályt – mert ugyan történelmet tanítasz, de még te is eljátszol a gondolattal, hogyan is lehetett volna, hogyan is lehetne.)
DISPUTA Küszöb
Emlékezni…
3
Az emlékezés terei Aleida Assmann DISPUTA Fôtér 4
A kulturális emlékezet formái és változásai* „Csak azért beszélünk oly sokat az emlé- sítményű elektronikus külső tudástárolók kezetről, mert nem létezik már emlékezet” kapacitása ugrásszerűen megnövekedett. – így szól Pierre Nora egyik sokat idézett De a kívülről megtanulás értékét már jóval mondata. E mondat igazolja azt az ismert azelőtt megkérdőjelezték, hogy a számítólogikát, mely szerint egy bizonyos jelen- gépek tehermentesítették az emlékezetet. ség csak akkor és csak azért ment veszen- Már Platón is azt a véleményt képviselte, dőbe, hogy teljességgel tudatosodjék. A hogy a kívülről megtanult tudás nem vatudat általában „a már lefulódi tudás. Hiszen Phaidrosz tott, érvényét vesztett dolog című dialógusában nemcsak jegyében” bontakozik ki. Ez az írás kritikáját adta, hanem a logika jól illik az emlékekinevette az új szofisztikus zés retrospektív jellegéhez: technikát is, melynek segíthiszen az emlékezés csak ségével írottakat memorizálakkor veszi kezdetét, ha az a tak szó szerint. Az emléketapasztalat, melyre vonatkozet művészetének történetét zik, lezárult, és már hátunk a kezdetektől kíséri alapvető mögött hagytuk. Vegyük előkritikája is, kivált, hogy az, ször a mondat második felét, ami mélyen az emlékezeta tételt, miszerint emlékezet már nem lé- be vésődött, nem mindig felelt meg az ész tezik. Így van ez? Valóban nem létezik már és az empíria mércéinek. „Majd én kiverem emlékezet? Akkor hát miféle emlékezet a fejedből a dajkameséket!”, hallhatjuk nem létezik már? Persius egyik szatírájában, és a 17. század Az például, aki a valóságos tudást a közepén az orvos és teológus Sir Thomas kívülről megtanultak tudásával azonosít- Browne bontotta fel hagyomány, tudás és ja, kénytelen lesz megállapítani, hogy az emlékezet szövetségét, amikor így írt: „Tuefféle tudás művészete ma már nem sokat dáshoz felejtés árán jutunk; ha tehát igazér. Hosszú balladákat megtanulni kívülről, ságok világos és alapos tárházára kívánunk ilyesmi nem szerepel már az irodalomokta- szert tenni, sok mindentől meg kell szatás penzumai közt. Kétségtelen, hogy ma- badulnunk, ami megtelepedett fejünkben.” napság is vannak még virtuózai az emlé- A reneszánsz korában, amikor az emlékekezőképességnek: évente zet művészete új lendüössze is gyűlnek LondonMiért is kellene betéve letet kapott, az emlékeban a memoriter-versenytudnunk, kívülről megzet kritikája is megújult. re, és látványos csúcsteljetanulnunk olyasmit, Harald Weinrich hívta fel sítményekkel lepik meg a amit úgyis bárhol és a figyelmet erre a tradíciRekordok Guinness-könyvét. bármikor előkeresheóra, melybe többek között De aligha tagadná bárki tünk a könyvekből? Montaigne és Cervantes is, hogy e művészet kulis illeszkedik. Don Quijote turális virágkora réges-rég elmúlt. Míg az regénye olvasható „a szellem és emlékezet ókorban még hadvezéreknek, államférfiak- alapvető disszociációja” mellett szóló manak és királyoknak tulajdonítottak kima- nifesztumként, Montaigne esszéiben pedig gasló emlékezőtehetséget, az emlékezőké- a „csúcsteljesítményű emlékezet pedagógipesség virtuózai ma már inkább a varieték ájának radikális elutasítására” bukkanunk. világába, mi több: a patologikum szférájá- Egyáltalán, az újkori szerzőknél mindig is ba tartoznak: az emlékezet művészetétől megfigyelhető volt az emlékezet megrágalaz emlékezet betegségéig már nem látszik mazása, hol az ész nevében, hol a terméoly hosszúnak az út. Miért is kellene beté- szet, az élet, az eredetiség, az individualive tudnunk, kívülről megtanulnunk olyas- tás, az innováció vagy a haladás nevében, mit, amit úgyis bárhol és bármikor előke- vagy akárhogyan nevezzék is a modernség reshetünk a könyvekből? Annak, hogy a isteneit. Weinrich megállapítja: kívülről megtanulásnak egyre csekélyebb a „Mindenesetre figyelemre méltó, hogy az jelentősége, az felel meg, hogy a nagy telje- ész és az emlékezet közötti ’ellenségesség’, * Ez az írás Aleida Assmann Erinnerungsräume (Az emlékezés terei) című könyvéhez írt bevezetőjének szerkesztett változata.
DISPUTA Fôtér
amit Huarte állapított meg először, a felvi- két szinten, a kulturális és a kommunikalágosodás óta egész Európában az emléke- tív emlékezetben egyaránt, az emlékezőkézet ellen vívott általános háborúhoz vezetett, pesség sorvadását diagnosztizálja. melyben végül is győzedelmes maradt a felNora az emlékezőképesség krízisét a világosult ész. Azóta elég rossz, elég gyenge jelennek a múlttól való eloldozódásaként a memóriánk, s még csak nem is szégyelljük; írja le idézett művében. Arról beszél, hogy ellenben ritkán hallunk olyat, hogy valaki el- mindaz, ami „a megélt dolgokból még a trapanaszolná: gyengeelméjű vagyok.” díció melegségében, a szokások és erkölcsök Meglehet azonban, hogy Nora az „em- hallgatag csöndjében és az áthagyományolékezet”-ről beszélve nem annyira a mne- zottak megismétlésében gyökerezett”, kimotechnika tanulási emlékezetére gondol, szakíttatik, és „egyre hamarabb süllyed el hanem inkább általában véve a kulturális a visszavonhatatlanul halott múltban”; és tradícióra, a kulturális emlékezetre, mely az Nora azonosítja is az itt munkáló romboló egyes embert valamely meghatározott nép- erőt: „a történetiség főhulláma, ami elmos” hez vagy valláshoz köti. Újságaink tárca- mindent. Így hát mindaz, amit ma még emrovatában rendszeresen olvashatunk sirá- lékezetnek tekintünk, „végérvényesen elmokat a kulturális emlékezet eltűnéséről; hamvad a történelem tüzében”. VonatkozJoachim Fest pl. arról beszél, hogy a „rom- tathatnánk e mondatokat a tapasztalati bolás enthuziazmusa” (e fordulat Goethé- emlékezet egyik aktuális krízisére; nevezetől származik) nem új jelenség. A 19. és a tesen arra, hogy egy újabb generációs vál20. század Németországában „az elunás un- tással a legnagyobb 20. századi katasztródorában vagy zavarodottságból újra és újra” fa, a Shoah túlélő tanúi lassan kihalnak szétszaggatták a politikai és a kulturális közülünk. Erről így ír a történész Reinhart összefüggéseket, s végül a hatvanas évek- Koselleck: ben az ifjúság lázadása „sok önmagát túl„A generációs váltással megváltozik a élt dolog, autoritás és tabu mellett” eltö- szemlélet tárgya is. A túlélők tapasztalattal rölte némely történet eredetének szálait telített, jelenvaló múltjából egyfajta tiszta és emlékeket is. A germanista és Goethe- múlt lesz, amely a tapasztalat számára már kutató Albrecht Schöne egyfajta lopakod- nem hozzáférhető. (…) A visszaemlékezés kiva mozgó kulturális forradalmat konstatál halásával nemcsak nagyobb lesz a distancia, a jelenben, olyan „korszakos jelentőségű hanem a minősége is megváltozik. Nemsokácsúszást”, mely magával sodor „egy egész ra már csak az akták beszélnek – képek, filszellemi-lelki földrészt”: mek, memoárok gazdagon árnyaló kíséreté„Ami ma a kulturális alapokból töredezik ben.” le és a megértés kollektív, generációkat átfoA még jelenvaló múlt tiszta múlttá válgó alapzatából és képességeiből megy veszen- tozását Koselleck olyan folyamatként írja dőbe, az persze korántsem csak a régi nagy le, melynek során az eleven történelmi taműveket érinti, hanem legpasztalatot a tudományos alább annyira dédapáink A korszakok és genetörténelemkutatás váltja naplóit vagy a nagymamák rációk közötti kommufel. Mit jelent ez konkréleveleit.” nikáció megszakad, ha tan? A korszakok és generáeltűnik a közös tudás „A kutatás kritériumai ciók közötti kommunikábizonyos alapvető józanabbak lesznek, ám ció megszakad, ha eltűnik állománya. ugyanakkor – talán szína közös tudás bizonyos telenebbek is, tapasztalatalapvető állománya. Ugyanúgy, ahogy a tal kevésbé telítettek, még ha több megisme„nagy régi szövegek”, pl. Goethe Faustja, rést vagy objektivitást ígérnek is. Az erkölcsi csak a nagy, még régebbi szövegek, pl. a megütközés, a leplezett védekező mechanizWilliam Blake által „the great Code of Art”- musok, a történetírás vádjai és bűnfelosztának nevezett Biblia, kötelező háttere előtt si gyakorlatai – a múlttal való megbirkózás marad olvasható, a dédapák és nagymamák mindezen technikái elveszítik politikai-egföljegyzései is csak a szóban áthagyomá- zisztenciális vonatkozásukat, elhalványulnyozott és továbbmesélt családtörténetek nak, és így kerülhet előtérbe a részletek tuháttere előtt marad olvasható. Van tehát dományos kutatása és a hipotézisek vezérelte párhuzam a kulturális, korszakokat átívelő elemzés.” emlékezet között, melynek támaszául norSzíntelenné válás, elvesztés, elhalvámatív szövegek szolgálnak, és a kommuni- nyulás – e metaforák annak a feltartózkatív, általában három generációt összekö- tathatatlan felejtési folyamatnak a körültő emlékezet között, mely a szóban átadott írásai, amely Koselleck szerint célratörően visszaemlékezéseken alapul. Schöne mind- halad az eltudományosodás felé. Ekképpen
5
DISPUTA Fôtér 6
szembeállítja egymással a személyesen tes- kulturális emlékezethez vezető átmenet tileg jelenvaló visszaemlékezést és a tudo- mindazonáltal problematikus, mert az emmányosan absztrakt történelemkutatást. lékezés torzításának, redukciójának vagy A történelemnek, miként e modell sejteti, instrumentalizálásának a veszélyét hozza az érintettek fejében, szívében és testében magával. A beszűkítésektől és elkérgesedéelőbb meg kell halnia, „holtnak” kell lennie, sektől csak az említett folyamatokat kíséhogy a történelem mint tudomány, akár a rő nyilvános kritika, reflexió és vita óvhat főnix, fölemelhesse fejét a tapasztalatok meg. hamvából. Amíg vannak még érintettek, Nora kijelentésével, miszerint korunkés így konkrét érzelmek, igények és pana- ban az emlékezet sorvadóban van, szemszok is, addig a tudományos perspektívát ben áll egy másik, témánkat taglaló könyv a torzítás veszélye fenyetézise; ezt a kötetet amegeti. Az objektivitás tehát A történelemnek […] rikai orvosok, pszicholónem pusztán a módszer és az érintettek fejében, gusok és kultúratudósok a kritikai normák kérdészívében és testében állították össze. Ebben se, hanem a szenvedés, az előbb meg kell haltehát éppen az ellenkezőérintettség és a megütkönia, „holtnak” kell lenjéről van szó: az emlékezés mortifikációjának, elnie, hogy a történelem zés mind hangsúlyosabb halásának és elhalványumint tudomány, akár szerepéről a nyilvánosság lásának is a kérdése. a főnix, fölemelhesse életében, arról, hogy az Szeretnénk megállafejét a tapasztalatok emlékezetnek a jelenkor pítani, hogy jelenleg a hamvából. kultúrájában új, eddig isKoselleck által bemutatott meretlen jelentősége van: folyamatnak pontosan az ellenkezője zaj„Olyan korban élünk, melyben az emlélik. A holokauszt eseménye az időbeli dis- kezés korábban soha nem tapasztalt módon tancia növekedésével nem színtelenebbé és vált tényezőjévé a nyilvános diszkussziónak. haloványabbá vált, hanem paradox módon Az emlékezésre apellálnak, hogy gyógyítsaközelebb került, s egyre nagyobb a vitali- nak, hogy vádoljanak, hogy igazolást találtása. Nem ritkák az itt következőhöz ha- janak. Az emlékezés lényeges részévé vált az sonló megfogalmazások: „Minél inkább el- individuális és kollektív identitásteremtéstávolodunk Auschwitztól, annál közelebb nek, és konfliktusnak éppúgy alapja s színhejön hozzánk ez az esemény, az emlékezés lye lehet, mint azonosulásnak.” erre a gaztettre.” Ma az emlékezet probMíg az emlékezet bizonyos formái és lémájának nem az önmagát-megszünteté- módjai visszahúzódóban vannak – pl. a tasével van dolgunk, ellenkezőleg: a kiéle- nulási emlékezet, a kulturális emlékezet ződésével. Mégpedig azért, mert ha azt és, a Shoah vonatkozásában, a tapasztalati kívánjuk, hogy a kor taemlékezet –, az emlékezet núinak tapasztalati emlé…a múlt, amelytől más formáinak – a média kezete a jövőben ne menmind messzebbre távagy a politika emlékezejen veszendőbe, azt le kell volodunk az időben, tének – jelentősége nyilfordítani, át kell vinni az korántsem kerül telvánvalóan növekszik. Hiutókor kulturális emlékejesen a hivatásos törszen a múlt, amelytől mind zetébe. Az eleven emléketénészek védnöksége messzebbre távolodunk az zet helyét ezzel egy média alá, hanem rivalizáló időben, korántsem kerül által megtámogatott emléigények és elköteleteljesen a hivatásos törkezet veszi át, olyan emzettségek formájában ténészek védnöksége alá, lékezet, mely materiális továbbra is nyomást hanem rivalizáló igények hordozókra támaszkodik, gyakorol a jelenre. és elkötelezettségek foremlékművekre, emlékhemájában továbbra is nyolyekre, múzeumokra és archívumokra. Míg mást gyakorol a jelenre. Az egy történelem az egyes emberben az emlékezés folyama- absztrakt szintézisével ma a sok különböző tai messzemenően spontán módon zajla- és részben egymásnak ellent is mondó emnak és a lelki mechanizmusok általános lékezet áll szemben, mind érvényt szerezve törvényeinek engedelmeskednek, kollek- társadalmi elismerésre való jogának. Senki tív és intézményes szinten az emlékezés és sem tagadhatná, hogy ezek az emlékezefelejtés célirányos politikája kormányoz- tek, a maguk különböző tapasztalataival és za e folyamatokat. Mivel a kulturális em- igényeivel, a jelenkor kultúrájának küzdellékezetnek nincs önszerveződése, rá van mekkel teli, vitális részét alkotják. utalva a médiára és a politikára. Az eleven Nora idézett mondatának első részét individuális emlékezettől a mesterséges sokkal könnyebb megerősíteni. Azt, hogy
DISPUTA Fôtér
évtizede sokat beszélnek az emlékezet- – írja a költő, William Wordsworth (Prelude, ről, bizonyítja a róla szóló szakirodalom, 1805, XI. 342–43), s mintha az ő versét mely egyre csak növekszik, s az új publi- vonnák vissza T. S. Eliot sorai (The Cocktail kációk számaránya sem csökken. Az emlé- Party, 1969): kezet iránti érdeklődés ugyanakkor világosan túlmutat a tudományos divattémák There’s no memory you can wrap in camphor szokásos felfutási fázisán. Az emlékezetté- / But the moths will get in. ma által kiváltott tartós lelkesítő hatás azt látszik jelezni, hogy itt különféle kérdések Nincs oly emlék, mit kámforba göngyölheés érdekek keresztezik és stimulálják egy- tünk, hogy molyoktól megóvjuk. mást, ahogy egybetömörülnek: kultúratudományi, természettudományi és informá- S még két példa. A 20. század elején írta ciótechnikai kérdések. A számítógép mint Italo Svevo: szimulált, kihelyezett emlékezet éppúgy jelentős horizontját képezi a kultúratudo- „A múlt mindig új. Állandóan változik, ahogy mányi kérdéseknek, mint az agykutatás, továbbhalad az élet. Bizonyos részei, melyek, mely új ismeretekkel szolgál a neuronális úgy tűnt, feledésbe merültek, felmerülnek hálózatok fel- és leépüléséről. A megköze- ismét, mások pedig elsüllyednek, mert kelítési lehetőségek e sokfélesége is világos- vésbé fontosak. A jelen úgy vezényli a múlsá teszi, hogy az emlékezet olyan fenomén, tat, akár egy zenekart. Most ezekre a hangokmelyet egyetlen tudomány sem monopoli- ra van szüksége, a többire pedig nem. Így a zálhat. múlt hol hosszúnak, hol rövidnek látszik. Hol Az emlékezet fenoménje, megjelené- felcsendül, hol elnémul. A jelenbe a múltnak si formáinak sokféleségével, nem csupán csak az a része szól bele hatékonyan, mely abban az értelemben transzdiszciplináris, arra rendeltetett, hogy megvilágítsa azt, hogy egyik szakma felől sem lehet vég- vagy elhomályosítsa.” érvényesen meghatározni; az egyes szaktudományokon belül is ellentmondásos- S nagyjából ugyanezidőtájt hangsúlyoznak és vitatottnak bizonyul. „Memory ta Marcel Proust: „A könyv a belénk véis inexplicable”, olvashatjuk Virginia sett, de nem miáltalunk bejegyzett karakWoolfnál, az Orlandóban. terekkel, ez a mi egyetlen A jelen munka megpróSvevo leírása annak a könyvünk.” Svevo leírása bál minél többféle ráteszisztematikus emléannak a szisztematikus kintést lehetővé tenni a kezetteóriának a poemlékezetteóriának a pokomplex emlékezésfenozícióját előlegzi, mely zícióját előlegzi, mely szeménre, miközben a fejlőszerint a múlt a minrint a múlt a mindenkori dés hosszabb szálait és a denkori jelen talajelen talaján létrehozott problémakezelés folyamaján létrehozott szaszabad konstrukció. Ezzel tosságait is szeretné megbad konstrukció. Ezzel szemben Proust emlékemutatni. Ezért váltakozszemben Proust emzetkoncepciója szerint a nak majd újra és újra a lékezetkoncepciója jelent valamilyen módon tradíciók – mnemotechniszerint a jelent valaegy bizonyos múlt hatáka és identitásdiskurzus, a milyen módon egy birozza meg, amely kivonperspektívák – individuális, zonyos múlt határozja magát a szubjektív renkollektív, kulturális emléza meg, amely kivonja delkezés alól. E szemlélet kezet, a médiumok – szömagát a szubjektív szerint a jelen viszonya a vegek, képek, helyek és a rendelkezés alól. múlthoz sokkal bonyoluldiszkurzív formák – irodatabb. Azt a módot, ahogy lom, történelem, művészet, pszichológia a múlt van jelen az emberi tudat jelenidejéstb. Nem fogunk vázolni semmilyen egy- ben, Proust fényképnegatívokhoz hasonlítséges teóriát, mivel ez aligha felelne meg ja, melyekről elvileg nem lehet megjósolni, a leletek ellentmondásosságának. Maga az hogy egyszer majd előhívják-e őket vagy ellentmondásosság redukálhatatlan része a nem. problémának. Több olyan okot is felsoroltunk, mely magyarázatot adhat az emlékezetparadigI would enshrine the spirit of the past / For ma új dominanciájára és tartós lelkesítő future restoration hatására: az olyan történetfilozófia vége, mely a jelen beteljesedését és valamilyen Szeretném bebalzsamozni a múltnak szel- jövőelvárást hangsúlyoz; a szubjektumlemét / jövőbeli gyógyulást remélve filozófia vége, mely a racionális és szuve-
7
DISPUTA Fôtér
rén individuumot helyezi középpontba; a diszciplináris tudományparadigma vége a maga folyamatosan továbbhaladó specializálódásával. Innen nézve az emlékezet kultúratuAleida Assmann dományi tematikája nem (1947–, Bethel, Bielefeld csupán új problémamezőmellett, Németország) ként jelenik meg, hanem anglista, a kultúratudomány annak különös módjaként professzora, is, hogy feldolgozzuk a egyetemi tanár a Konstanzi társadalom egymásba átEgyetem Általános Irodahajló problémáit. lomtudományi és AnglisztiDe ezek a magyarákai Tanszékén Jan Assmann egyiptológus, zatok aligha elegendőek kultúrantropológus felesége ahhoz, hogy megértsük és munkatársa az emlékezetkutatásnak azt a „megszálló” jelle• a Tübingeni Egyetemen gét, melyet írásunk is tanult egyiptológiát és anglisztikát (1966–72) magáénak vall. – A tra• részt vett a luxori ásadíciót megszakítatlanul tások munkálataiban Felsőörökítik és viszik tovább; egyiptomban (1968–75) nem így azonban az em• anglisztikából lékezet mozgásai: ezek Heidelbergben, egyiptológiából Tübingenben doktorált ugyanis szórványosak (1977) és enerváltak, bizonyos • habilitációs fokozamértékig a fősodor alatt tot 1992-ben szerzett zajlanak. Az emlékezésHeidelbergben, s elnyerte a nek mindig szüksége venia legendit anglisztika és általános irodalomtudomány van valamilyen lökésre; oktatására Heiner Müller szerint az • több európai és amerikai emlékezés munkája sokegyetemen oktatott vendégkokból indul ki. Azt kell professzorként (Essen, Bermondanunk: az emlékelin, Bielefeld, Texas (Rice University), New Jersey zést semmi sem hozta oly (Princeton University) kitartó mozgásba, mint a • több tudományos egyesürombolás és a felejtés kalet, kutatócsoport, kuratóritasztrófája a 20. század um tagja (Bécs, Nemzetközi közepén. Ezért mi sem Kultúratudományok Centruma (IFK); Bonn, Német Kutermészetesebb annál, tatói Szövetség (DFG); Humha a század végén, amiboldt Alapítvány) kor annak szignatúrájaként – európai és kivált német szemszögből – a rombolás erőszakjának addig ismeretlen elszabadulása ismerhető fel, az emlékezet prókátorai lépnek a porondra, hogy, miként Szimonidész a római legendában, megtekintsék a katasztrófák színhelyeit. Ha rombolásnak és emlékezésnek ebből az összefüggéséből indulunk ki, Nora nyitányként idézett mondatát már nemigen találjuk paradoxnak, és az emlékezés tematizálásában azt a formát is felismerjük majd, melyben az utódok öröklik és dolgozzák fel a század borzalmait. E munka – Az emlékezés terei – három részből áll; az első a kulturális emlékezet 8 funkcióit, a második médiumait, a harmadik tárolóit taglalja. Mivel az emlékezet különböző funkciói az emlékezetről
szóló különféle elméletekben és diskurzusokban is tükröződnek, e rész fogalmi magyarázatokkal kezdődik. A „tárolás” és „emlékezés” megkülönböztetéséhez kapcsolódik az emlékezetnek mint művészetnek és mint erőnek a megkülönböztetése, amivel ugyanakkor két, egymástól meszszemenően független diskurzustradíciót nevezünk meg, egyfelől a retorikai mnemotechnika jól ismert tradícióját, másfelől azt a pszichológiai tradíciót, amely az emlékezetet mint a három, belső érzéknek is nevezett lelki képesség egyikét mutatja fel. Míg az egyik tradíció a tudás organizációját és alakot öltő rendjét célozza, a másik hagyományban az emlékezetnek a képzelettel és az ésszel való interakciójáról van szó. Az emlékezetnek mint művészetnek (ars) és mint erőnek (vis) a szembeállítását e részben ugyanakkor még általánosabban ragadjuk meg, mivel munkánk egyik fő érdekeltsége abban áll, hogy a tudás mnemotechnikai rendfunkciója mellett feltárjunk valamit az emlékezet egyéb funkcióinak sokféleségéből is. E funkciók alapvetően mind az emlékezés és identitás közötti viszonnyal függenek össze. A halottak emlékezete, a dicső hírnév és a történelmi emlékezés: ezek a múlthoz való viszonynak három olyan formáját jelentik, melyek a korai újkorban alakulnak ki, és a kulturális emlékezet konkurens funkcióiként lépnek fel egymás mellett. Két fejezet irodalmi példákon illusztrálja a legtágabb értelemben vett emlékezés-politika eseteit. Ezekben arról van szó, hogy az önazonosság kialakításában mi a jelentőségük az emlékeknek. Shakespeare históriáiban történelmi emlékeken át nemzeti identitást konstruál meg, Wordsworth Prelude-je pedig individuális identitást biografikus emlékek segítségével. Mindkét esetben a rekonstruálva újraalkotó emlékezés áll a középpontban, amely mindig magában foglalja a felejtést mint olyasmit, aminek szükségképpen része van az újrateremtés folyamatában. Egy további fejezet – ’Emlékezetládák’ – az emlékezeti tartalmak kiválogatásának és jelentésének kérdését veti fel. Mi a fontos, és mi nem fontos? S hogyan lehet azt, ami fontos, biztosítani? Itt az emlékezetről mint olyan bárkáról van szó, mely úgy van felszerelve, hogy egy szellemi emlékezettérben egybegyűjtse a fontos keresztény tudást; s szó van továbbá egy ládikáról, amit Heine az élet- (és halál-)fontosságú olvasmány szentségtartójaként énekelt meg; s végül egy könyvesláda zuhanásáról, ahogy az élet ellenségévé vált kulturális emlé-
DISPUTA Fôtér
kezet terhe szétzúzódik egy szakadékban. általán fenntartani is nehéz, azt külöA könyv első részének utolsó fejezete újra nösképpen azok a metaforák mutatják, a kiválogatás és a tárolókapacitás kérdését amelyekkel filozófusok, művészek és tudóveti fel, és bevezeti a „tároló emlékezet” és sok írták le az emberi ema „funkcionális emlékezet” megkülönböz- lékezet mechanizmusait. • az Archeologie der tetését, mely visszakapcsol az „emlékezet Már az emlékezet legkoliterarischen Kommunikation mint művészet és mint erő” kérdéséhez, rábbi leírásai is a tech(Az irodalmi kommunikáció archeológiája) című kutatási ugyanakkor előreutal könyvünk utolsó ré- nikai lejegyzőrendszerek projekt és könyvsorozat alaszére. metaforáival élnek, ezek pítója és szerkesztője Amíg az emlékezetet orvosi és pszi- tehát éppenséggel a mé• mintegy 200 tanulmáchológiai perspektívából kutatjuk, legitim diatörténet változásait nya ismert széles szakmai lehet, ha kizárólag a neuronális struktúrák reflektálják: a viasztábkörben a kultúratudomány tárgyában, a kulturális emés folyamatok organikus dimenziójára kon- lától és a pergamentől a lékezet, az identitás, a kulcentrálunk. De amint kultúratudományi fényképezésig, a filmig túrahagyományozás mediaperspektívában szemléljük a témát, azt lát- és a PC-ig. Jelenleg korlitásának témaköreiben juk, hogy rá vagyunk utalva az emlékezet szakforduló rajzolódik technikai és kulturális médiumaira. Amikor ki: az emlékezet két és Fontosabb kötetei Arbeit am nationalen a Tartui iskola orosz kultúra-szemiotikusai, fél évezreden át uralkoGedächtnis. Eine kurze Jurij Lotman és Borisz Uszpenszkij, a kul- dó metaforáját, az írást, Geschichte der deutschen túrát „a közösség nem öröklés útján át- az elektronikai háló Bildungsidee (1993) hagyományozódó emlékezete”-ként defi- megatrópusa váltja le. Az (A nemzeti emlékezet előniálták, ezzel a kulturális emlékezetnek írás egyre inkább az öszállítása. A német Bildungeszme rövid története) bizonyos gyakorlatokra és médiumokra szekapcsolás irányába való ráutaltságát hangsúlyozták. A kultu- fejlődik. Milyen irányZeit und Tradition. Kulturelle rális emlékezet nem folytatódik egysze- ban tolódnak el az emléStrategien der Dauer (1999) (Idő és hagyomány. A tarrűen s minden további nélkül, hanem azt kezet-teória alappremisztam kulturális stratégiái) mindig újra mintegy ki kell alkudni, meg szái? Az írás kezdeteitől, Erinnerungsräume. Formen kell alapítani, közvetíteni kell és elsajátí- a Krisztus előtti 2. évezund Wandlungen des tani. Az egyének és a kultúrák emlékeze- red Egyiptomában, egész kulturellen Gedächtnisses. tüket interaktív módon építik fel, a nyelv- a 20. századig nyúlóan (1999) ben, képekben és rituális ismétlésekben találunk olyan tanúsá(Az emlékezés terei. A kulmegtörténő kommunikáció által. Egyének gokat, melyek az írást turális emlékezet formái és változásai) és kultúrák, mindkettő csakis külső táro- előnyben részesítik az ló-médiumok és kulturális praktikák se- emlékezet minden egyéb Geschichtsvergessenheit gítségével szervezheti meg emlékezetét. médiumával szemben, és – Geschichtsversessenheit. Vom Umgang mit deutscher Ezek nélkül nem építhető fel generációkat mint a tartósság legmegVergangenheit nach 1945 és korszakokat átfogó emlékezet; s ez egy- bízhatóbb hordozóját di(1999) szersmind azt is jelenti, hogy e médiumok csőítik. Az időt legyő(A történelem elfelejtői – a változó fejlettségi fokával szükségképpen ző tartósság kulturális történelem megszállottjai. együtt változik az emlékezet szerkezete is. célja szorosan hozzátarA német múlt kezelése 1945 után) A technikai médiumok olyan, legtágabb ér- tozni látszik a napnyutelemben vett lejegyzőrendszereket foglal- gati írás-metafizikához, nak magukban, amelyek a 19. század óta amely feltalálta a szellemár nemcsak nyelvet, hanem képeket is met mint immateriális, történelem fölötkonzerválnak és a 20. század óta élőbeszé- ti erőt, és kongeniális médiumává nyilvádet és hangokat is. nította az írást. Másfelől az elektronikus Ezért azokról a méditárolástechnológia jegyéumokról szól a második A kulturális emlékeben az emlékek folytorész, amelyek a kulturázet nem folytatódik nos fölülírásának és újlis emlékezetet materiális egyszerűen s minrakonstruálhatóságának támaszok gyanánt megden további nélkül, elve érvényesül az emléalapozzák, biztosítják, és hanem azt mindig újra kezetkutatásban. A tárointerakcióban állnak az mintegy ki kell alkudlástechnológiában csakegyes emberek emlékezeni, meg kell alapítani, úgy, mint az agyszerkezet tével. Ma minden indiviközvetíteni kell és elkutatásában, paradigmaduum emlékezetét technisajátítani. váltást élünk meg napjakai médiumok egész serege inkban, vagyis: a tartós veszi körül, és ezek elmossák a határt az beíródás képzetét a folytonos felülírás elve 9 intrapszichikus és az extrapszichikus fo- cseréli le. lyamatok között. Hogy ezt a határt egy-
DISPUTA Fôtér 10
Minden egyes médium specifikus hozEgészen másféle emlékhelyről szól a záférést tesz lehetővé a kulturális emléke- harmadik rész: az archívumról. Ellentétben zethez. Az írás, ami a nyelvet követi, más- a testekben és helyekben érzékileg konkképpen és mást tárol, mint a képek, amik retizált emlékezettel, az archívum mint az nyelvtől független benyomásokat és ta- emlékezet formája függetlenítve van tespasztalatokat rögzítenek. Az úgynevezett tektől és emlékhelyektől; ezért absztrakt „imagines egantes”-nek már a római mne- és általános. Az archívumnak mint kollekmotechnikától fogva különös emlékező- tív tudástárolónak előfeltétele, hogy legyeerőt tulajdonítottak, amit nek materiális adathordokésőbb a szimbólumokban zók, melyek az emlékezet és az archetípusokban fe…a tartós beíródás támaszaiként szolgálnak; deztek fel, melyek indiviképzetét a folytonos mindenekelőtt az írás. Az duális álomvilágokba és a felülírás elve cseréli le. archívumok tehát technikulturális tudattalan mékai médiumoktól függelyéig érnek. De külön mének. Az adatok archiválhadiumnak számíthat a test is, amennyiben a tósága időközben az új lejegyzőrendszerek lelki és a mentális emlékezési folyamatok- – pl. fényképezés, film, hangszalagok, nak nemcsak neuronális, hanem szomati- videó – technológiája által ugrásszerűen kus gyökereik is vannak. A test habituális megnövekedett, az archivistáknak azonúton emlékeket stabilizál, és az affektusok ban épp ezért a konzerválás újfajta probléerejével megerősíti azokat. Az affektusnak máival kell szembesülniük. mint emlékek testi alkotórészének ambiAz archívum nem pusztán egy hely, ahol valens minősége van: éppúgy tekinthető őrzik a múlt dokumentumait, hanem egyútaz autenticitás jelének, mint a hamisítás tal olyan hely is, ahol múltat konstruálnak, motorjának is. Ha egy a testben elraktá- létrehoznak. Ez a konstrukció nemcsak rozott emlék teljességgel leszakad a tudat- társadalmi, politikai és kulturális érdekek ról, traumáról beszélünk. Traumán olyan, függőségében jön létre, hanem lényegesen a testben mintegy tokba zárt tapasztala- meghatározzák az uralkodó kommunikácitot értünk, amely szimptómákban fejező- ós médiumok és lejegyzési technikák is. Az dik ki, és elzáródik az őt felszínre hozó archívum a materiálisan rögzítő írással jött emlékezés elől. – És végezetül: az emléke- létre, amely az információkat úgy kódolja, zet külső médiumai közé tartoznak azok a hogy ezek olvashatók legyenek az utókor helyszínek is, amelyek valamilyen vallási, számára is. Az elektronikus-dinamikus letörténelmi vagy életrajzi szempontból je- jegyzésformára való áttéréssel alapvetően lentős esemény által emlékhelyekké vál- meg fog változni az archívum struktúrája tak. A helyek a kollektív felejtés fázisain is. A fiókokkal és levélszekrényekkel teli túl is képesek emlékezetet hitelesíteni és polcok hosszú sora helyén, ahol évszázadmegőrizni. A megszakadt hagyományozó- ok pora rakódott le, high-tech információs dás intervallumai után zarándokok térnek gépek állnak majd, egyre nagyobb tároló vissza, és a múlt turistái, a számukra jelen- és egyre gyorsabb adatfeldolgozó kapacitéssel bíró helyekre, ahol tással. A digitális korszak egy bizonyos tájat, moA digitális korszak minden valószínűség szenumentumokat vagy rominden valószínűség rint egészen új formákat mokat találnak. Egyfajta szerint egészen új forfog feltalálni az archivá„reanimálódás” történik mákat fog feltalálni az lásra, és archiválja majd ilyenkor, és ennek során archiválásra, és archimagát az archívumot is a hely az emléket éppválja majd magát az mint elavult emlékművet. úgy újraaktiválja, mint archívumot is mint elA kulturális emlékezet az emlék a helyet. Hiszen avult emlékművet. jelenkori krízise azonban az életrajzi és a kulturánem csupán az új médiulis emlékezetet nem lehet a helyekre kira- mokkal felvetődő problémák rovására írhakodni, kitelepíteni; a helyek az emlékezés tó. Erről tanúskodik négy művész és műfolyamatait csak az emlékezet más médiu- vésznő, akiknek, a második világháború maival együttműködve képesek elindítani után születve, egy szétzúzott kulturális és támogatni. Ahol megszakad az áthagyo- emlékezettel kell szembesülniük. Művészemányozás minden módja, ott a kísértetjá- tüket egy önmagára reflektáló emlékezésrás szellemhelyei jönnek létre, és ezek már munkának állítják szolgálatába, mégpea képzelet játékának szabad prédái csak, dig azzal, hogy az olyan tárolókat, mint vagy elnyomott tudattartalmak hódítják a könyv vagy az archívum, újra felfedezik meg őket visszatérve. mint a művészi megformálás lehetőségeit.
DISPUTA Fôtér
S feltűnő mindeközben az is, hogy a művé- közötti senkiföldjén. Az archívum és a szeszet abban a pillanatban veszi gondjába és mét közötti határ mindamellett fölöttébb pártfogásába az emlékezetet, amikor a tár- mozgékonynak látszik. Krzysztof Pomian sadalom azt már elveszíteni látszik, vagy utalt arra, hogy a hulladék egy dolog életakár le is kívánja vetni mint terhet. A mű- történetében nem szükségképpen jelenvészi emlékezés azonban nem tárolóként ti az utolsó állomást; a hulladék csupán a funkcionál, hanem szimulálja a tárolót, az- funkciónkívüliség fázisát jelzi: az adott által, hogy tematizálja az emlékezés és a tárgy kihullott a hasznosság körforgalmáfelejtés folyamatait. Hiból. Ilyetén közömbösszen a művészek számára A maradékokat minsé válása után azonban nem a technikai tárolók denesetre soha nem ismét új jelentést nyera tét, hanem egy bizolehet teljesen eltünhet, pontosabban: a jelennyos „felhalmazott szentetni. téshordozó jel új státusát vedés mint kincs”, amelyérheti el. Ezen az úton az ben művészetük alapját ismerik fel. Ezzel észrevétlen maradék egyfajta „szemiofor”az így értett művészet a kollektív tudatban rá válik, azaz látható jelévé valami láthazajló felejtés és elnyomás aktuális állapo- tatlannak és megfoghatatlannak, mint pl. tának tükrévé, ill., Heiner Müller szavával, a múlt vagy egy személy identitása. fokmérőjévé válik. A kulturális emlékezet A történész s a művész pillantásában pausál elvesztéséről tehát nem beszélhe- a hulladékok prózája átváltozhat ugyan az tünk. Ma mindenekelőtt a művészet fedezi emlékezés költészetévé, de még így is végfel az emlékezet krízisét mint saját témá- telenül sok minden marad, amit nem akaját, és talál olyan új formákat, melyekben runk visszaidézni, vagy amit nem lehet. alakot ölthet a kulturális emlékezés és fe- A maradék az, ami megmarad, hátramalejtés dinamikája. rad, kimarad; és itt újra gondolhatunk az Az archívumokon kívül cirkulálnak az archívumra is, a hulladékra is. A maradéáruk, és rakódik le a hulladék. A növekvő kokat mindenesetre soha nem lehet telmennyiségű hulladékot mint a civilizáció jesen eltüntetni. A hulladék az archívum össze nem gyűjtött és mégis felgyülem- számára strukturálisan ugyanolyan fonlő maradékát nem oly nehéz az archívum tos, mint az emlékezés számára a felejtés. fordított képeként felismerni. A hulladék Ennek ébresztenek tudatára, ex negativo, mint „negatív tároló” azonban nem csupán azok a művészi installációk és fantasztia tehermentesítés és a felejtés emblémája, kus elbeszélések, amelyek a hulladékok hanem új képe a látens emlékezetnek is, összarchiválásának gondolati kísérletét amely a funkcionális és a tároló emlékezet hajtják végre. között helyezkedik el, és generációról generációra fennmarad a jelenlét és távollét (Fordította: Szabó Csaba)
11
Dusa Lajos Kérdezem Vitéztől Prókátorunknak fogadatlan, eszméletünk ajtaja mögött! Visszanyilall itt rád most minden, amikor hozzád benyitok; a házadba, a Darabos utcán, a madárcseresznyék alatt. – Mily jól látszik az ablakodból a messzi-közel Konstanczinápoly! Hiszen itt minden kulcsra jár és kerítésekkel szeparált; ez itt a csőszök, szabadrablók világa, nem a mi hazánk.
DISPUTA Macskakő
A fénylő tallér haszonelvén híznak efendik, janicsárok; mást nyomorult kis szükséglete tesz meg kerengődervisévé.
12
A lelket felőrli az érdek így is, úgy is. Bülbül-szavával mit teremthet az értelem itt, e nem értünk való világban?
szült, és akaratlanul is keresem a hibát önmagamban. És ekkor, miközben öntudatlanul is önvizsgálatot tartok, a besúgóm elmeséli, hogy besúgott engem valamikor, közös egyetemi éveink alatt, merthogy őt beszervezték. Szóval bevallja, hogy besúgó volt, és arra kér, bocsássak meg neki. Tehát megtudom végre, hogy a besúgóm besúgó volt, így mostantól már valóban besúgómnak nevezhetem őt. Olyan nagyon egyszerűen mondja el ezt a dolgot, mintha mindez baromi természetes lenne, beszél valami olyasmiről, hogy még a katonaság alatt szervezték be, és hogy azt remélte, a katonaság után nem lesz folytatása a dolognak, és valóban úgy is indult, hogy nem, de aztán mégis, mert egy nap behívatták a dékáni hivatalba, és a hivatalban egy korábban soha nem látott férfi fogadta, és fenyegette, meg ígért is, és a besúgóm azt is elmondja, hogy nem volt igazából sok választása, tehát ismét nekik kellett dolgoznia. Nem mondom azt, hogy nem lepődöm meg, igencsak meglepődöm, meg kicsit zavarba is jövök, nem tudom, mit kell most mondani, aztán meg akaratlanul is büszke vagyok kicsit, hogy nohát, milyen fontos voltam, még besúgóm is volt, azt a teremburáját neki. És nem tudom azt sem, hogy megbocsátok-e, mert nem lehet azt tudni, az valahogy jön az idők folyamán, vagy nem. Mégis azt mondom, hogy megbocsátok, mert mit is mondhatnék úgy hirtelen, és ezzel, hogy kimondom, akaratlanul is megbocsátok valamennyire. Kérdés az is, menynyiben vágott alám annak idején a besúgóm. Miközben ezen töprengek, nincs módomban igazából dühöngeni, nem állok fel az asztaltól, nem éreztetem erkölcsi és emberi fölényemet, bár tudom, ezt kellene tennem, és tudat alatt valami ilyesmit is vár tőlem, látom az arcán, látom a szorongást az arcán, a szabadsághiányt, és sajnálni kezdem, kicsit, meg undorodom tőle, nem is kicsit.
Petőcz András
Találkoztam a besúgómmal. Az én besúgóm szomorú szemű, vékony arcú, esett vállú gyerek, velem egykorú. Nem mondom antipatikusnak, bár nem akarok vele nagyon barátkozni sem. Egy alternatív zenés helyen vagyunk, egyedül vagyok, ő is egyedül van. Körülöttünk rengeteg ismeretlen. Valami nagyon alternatív zenekar játszik valami nagyon alternatív zenét. Egyszóval jól érezzük magunkat. A besúgómat még az egyetemről ismerem. Ekkor, találkozásunk pillanatában még nem tudom, hogy a besúgóm a besúgóm, csak egy egykori egyetemi évfolyamtársat látok magam előtt, akivel eléggé visszafogottan barátkoztam már annak idején is. Rég volt az az egyetem. Akaratlanul is, ahogy mindenki, valamilyen homályos sóvárgással gondolok vissza azokra az évekre, és magamban azt feltételezem, hogy ő is ezt teszi, ezért örülök a besúgómnak, azt remélem, sörözünk egyet, és beszélgetünk régi időkről, megvitatjuk hajdani önmagunkat, közben berúgunk kicsit, főleg ha a sörhöz valami rövidet is rendelünk. Valahogy ilyesmiket gondol az ember, tudat alatt, ilyenkor. Így aztán természetesnek veszem, amikor azt mondja, úgy üdvözlésképpen, hogy meghívna egy pofa sörre, ha elfogadnám. Miért ne tenném? Fizet egy sört, tehát akar valamit, tartja a régi népi bölcsesség, akaratlanul is gyanakvó és visszafogott leszek, árnyalatnyit csupán, csak épp megszokásból. Leülünk egy váratlanul megüresedett asztalhoz, aztán valamiféle szünet is keletkezik a zenében, beszélgetünk tehát az egykori, régi időkről, pont úgy, ahogy reméltem. Kicsit ugyan feszélyezettebb ez a beszélgetés, mint kellene, nem értem, miért, arra gondolok, talán valamiért haragszik rám az én egykori, kedves besúgóm, ezért annyira fe-
DISPUTA Macskakő
Az én besúgóm
13
DISPUTA Macskakő
Aztán, hogy ne feszengjünk már anynyira, megkérem, beszéljen valamit önmagáról. Elmondja, hogy nagyon nehezen talált állást az egyetem után, mert egyáltalában nem támogatták, sőt, állandóan fenyegették, és hogy nagyon félt tőlük, és mindent félelmében tett. Aztán mond valami képtelenül alacsony összeget, amennyiért elment valami archívumba dolgozni, és hogy ma is ott dolgozik. Akkor arra gondolok, nem érte meg neked ez a beszervezősdi, pajtás. Aztán feszengünk még egy darabig, meg sört iszunk, aztán már inkább csak sört iszunk. Néha sóhajtunk, hogy „igen, bizony, ez ilyen.”
14
És, hogy „ez van”. Végül már megszólalni sem tudunk, meg nem is nagyon akarunk. A feszültség mindvégig ott marad közöttünk. Azon kapom magam, hogy bizonyos dolgokat nem akarok neki elmondani. Mintha még ma is volna hova, volna kinek jelentenie. Aztán felállok, és elköszönök tőle. Valahogy elegem lett. Vagy csupán meguntam. Nem mondom azt, hogy még egyszer az életben szívesen beülök sörözni a besúgómmal bárhova is. Az arcát azonban sokáig nem fogom elfelejteni.
Győri László: Föld köldöke 1993 (diófa 39 x 10 x 39 cm) – Debrecenben legutóbb októberben, a Mű-Terem Galériában nyílott kiállítás a szobrász munkáiból Genezis címmel
– Hát ne haragudj! Hogy ennyit ne lehessen megtenni! – És nem! – dobbantottam és hallgattam Nyulacska panaszait. Láttam magam kívülről, hogy kívül vagyok. De a Mérikének sem volt könnyebb a Felső utcában, pedig ott nem is a Pistáék dolgoztak. – Képzeld – mesélte –, ezek fordítva rakták be az ablakot, és akkor, hogy még nekem áll följebb. – Az ablak? Kiskezicsókolom. A Mérike meg hozza nekik a sört, isznak, attól meg még rosszabb, aztán, hogy mit főz, érdeklődnek a Mérikénél, hogy mi lesz az ebéd. És akkor a Mérike oszt meg szoroz, és kiderül, hogy el is van számolva. Hogy még ez kell, meg az kell, a végén meg az egész majdnem a duplája, és akkor hiába mondja a Mérike, hogy hát megegyeztünk. Istenem, sóhajt a Mérike, már már jajgat, csak azt várom, mikor lesz vége! Megpróbáltam ráhangolódni és tanácsokat adni a szomszédasszonyaimnak. Hogy hát szólni kell. A rádió miatt is, és hogy én személy szerint szívesen javasolnám a Mérikének a Pistáékat, de azok se jobbak. Ezeken kívül még van az Elemér úr, de az
komplett őrült. Igen az, amelyik a rózsaszín, bocs, májva öltönyében jön. Árnyalatra válogatja Elemér úr a téglákat, aztán kéri a kávét, és beszélgetni kell vele, erre meg elmegy a délután, és akkor elnézést kell kérni tőle, hogy ne haragudjon. Meg hogy Elemér úr unsuldigund, de be kell mennem a gyerekhez, mert az már egy ideje sír. A boltba, mondja erre Elemér úr, hogy ugorjak már le neki cigarettáért szilvuplé, és az ember már nem is érti, hogy mi van. Tényleg ki nekem ez az Elemér úr? Kérdezi akkor az ember magától. Mindenesetre igyekeztem úgy csinálni, mint aki beszélget, mint bármelyik normális fiatalasszony. Vagyis úgy, ahogy elképzeltem, hogyan beszélgethetnek a magamfajta fiatalasszonyok. Nem voltam benne biztos, hogy jól csinálom, mert minden esetben feszengtem, és feszengve nem lehet természetesnek lenni, bár a feszengés teljes mértékben az én természetem volt. Természetellenes volt a természetem. Pontosabban nem volt természetes a természetem. Na már most éppen ezért semmilyen megérzésre nem hagyatkozhattam, csak a képzeletemre. Mindaz, amit a legnagyobb együttérzés leple takart, még csak nem is hasonlított egy átlagos emberi érdeklődéshez. – Empátia nem létezik – mondta M. és hogy nem kell mindenkivel és azonnal… , nagyon bosszankodott, amikor látta, hogy hogyan kerülök beszélő viszonyba a Géza feleségével és a Mérikével is. Néhány óra és mintha évek óta barátnők lennénk. – Megint találtál valakit, akit magadra ránthatsz? – kérdezte, és ezzel arra az önmagam ellen forduló képességemre utalt, amit igyekeztem az empátia fogalmával lefedni. De túl minden empátián, megnyomtam egy gombot. A gomb a másik illető lelkén volt. A gombnyomás hatására zsilipek nyíltak meg, redőnyök emelkedtek fel, gátak szakadtak át. Az illető kontrollt vesztetten zuhant a nyakamba az egész lelki életével. Nem egyszerre persze, hanem fokozatosan és örökre. Erre egyáltalán nem voltam büszke. Nagyon szégyelltem magam miatta. Sötét volt. Kint elvetemülten, mint a brandenburgi verseny, ciripeltek a tücskök.
Bódis Kriszta
– Nem vagy ma valami beszédes – mondtam és hozzá akartam bújni, de ő elhúzódott. – Tudod, hogy nem szeretem. Tiszta izzadt vagyok – mondta. Nekem nem kellett már több, egész nap gyűlt bennem a harag. Meleg is volt. Gézáéknál betonoztak. Az alsó utcában reggel óta forgott a betonkeverő, vízszintesre emelt hajszárítóbura a fodrászatból, csak hangosabban. A Pista emberei dolgoztak lent, a Pisti meg az István. És ott hevert a glettszürke alapon diszperzitszeplős, malterráncos szokoloid rádió. Elmebetegen üvöltöttek belőle a műsorvezetők, betelefonálók, szlogenek, szignálok, szlágerek. Szokol, nem szokol. Nyulacska volt otthon a gyerekekkel, de az ő idegei is. Illetve sem. Amikor a Pisti lazán rálöttyintett ezt-azt a vakolókanálról a pálma cserepére, és ott rücskösödni kezdett a cement spricc, keményedett rá az antikolt terrakottára, Nyulacska egyszerűen fogta magát és kiráncigálta a Pisti létrája alól a pálmafát, cserepestül. – De jó erőben tetszik lenni! – csendült felette a hang, a Pistié pajkosan.
DISPUTA Macskakő
Tejbe tök
15
DISPUTA Macskakő
M. anyja volt nálunk, és hallottam, ahogy megkéri a fiát, fogja meg azt a tücsköt, amelyik viszont bent ciripelt. – És én hogy fogjam meg? – mordult M. – Nem tudom – kért szinte bocsánatot az anyja. – Hát akkor minek szólsz? Azt mondtam magamban: ha ezt a hangot még egyszer meghallom, elköltözöm. – Sikerült? – kérdeztem ártatlanul néhány perccel később M.-et. – Persze, hogy sikerült, mért ne sikerülne, annak, aki akarja – válaszolta M. azon a hangon. De én nem költöztem el. Nem láttam pontosan, nem tudtam megfogalmazni, csak érzékeltem a bajt. M. baját? A magam baját? A kettőnk unalmas baját? Az életbe vágó bajt? A hálószobából jól látszottak a horizonton terjedő új bevásárlóközpontok örökfényei, balra pedig a régi temetőben pislákoló mécsesek. M. felnyitotta a második sört, töltött hozzá egy unikumot, kiment, elszívott egy cigit, visszajött, megnézte a híradót, átkapcsolt erre, arra, bele is aludt, kiment, elszívott még egy cigit, visszajött, megint kiment, szart. A konyhából kiabáltam a fürdőszoba felé, vagyis felemeltem a hangomat és elmeséltem minden elmesélhetőt, kicsit érdekesebben, kicsit viccesebben, kicsit tragikusabban, kicsit jobban, mint ahogy volt. Hogy a Kovács Pista egy tejbe tök, az István egy alkoholista, a Pisti egy debil! M. ült a vécén, dohányzott és olvasott.
16
– Szia, tejbe tök – köszönt másnap a lányunk a Kovács Pistának. – És meghallotta? – kérdeztem M.-et, mert én nem voltam ott, amikor történt. – Nem reagált – vont vállat M. – Mert egy tejbe tök – nevettem. – Mert van annyira intelligens – horkantotta M. –, és mutass még példát a gyereknek. – Nem vagyok gyerek. Miranda vagyok, egy teknőc tarka macska! – toppantott a lányunk. – Tudod mit mondott… Miranda – toppantottam én is – a boltban egy lassú néninek, egyébként irtó kedvesen odacsicseregve? Hogy lusta köcsög. Szerinted ezt kitől tanulta vezetés közben? – De én kedvesen mondtam – nézett ránk pityergősen a lányunk. – Ezt nem lehet kedvesen mondani – válaszoltam neki idegesen.
Gyűlöltem M.-et, és gyűlöltem, hogy gyűlölöm, aztán meg nem emlékeztem rá, hogyan gyűlölöm, amikor éppen nem gyűlöltem. Szeretem-e? Ezt kérdeztem magamtól, és minden egyes alkalommal kétségbe ejtett a válaszom. És figyeltem, leskelődtem befelé, de nem éreztem semmit. Nem éreztem belül magamban senkit. Nem voltam bennem. Nem voltam bennem én, aki szerethetné őt. „A gyerekeimet szeretem. Ez biztos.” Gyorsan és sokszor egymás után teszteltem magam. Magamban ezt az érzést. Tehát tudtam, mi a szeretet. Csak nem volt bennem. Senki nem volt bennem, csak néha egy anya. Emlékeztem rá régebbről, milyen eszeveszetten akartam M.-et. Akartam és azt mondtam, szeretem. Nem hazudtam. – Akkor úgy mondom majd, hogy szép köcsög – lelkendezett a lányunk, mint aki megtalálta a megoldást. – Ezt nem lehet kedvesen mondani – válaszoltam tehetetlenül, és könny gyűlt a szemembe. Már hiába próbáltam M.-hez bújni, csak bámult kifelé, nézte a holdat. Narancssárga telihold volt. – Persze, hogy tejbe tök – kezdtem újra kedvesen ócsárolni a Pistát. – Áll, néz. Áll, néz. És még mindig – játszottam el, ahogy mélázik a gerendák alatt. – Így. – Mi bajod van a Pistával? – kérdezte M. bosszankodva. Tényleg. – Néz fölfelé a Kovács Pista – szórakoztattam a szomszéd asszonyaimat másnap –, kicsit, mintha a plafonra, mintha az imént föladott kérdésre nézne, mivel hogy az ott lóg neki a levegőbe. „Hát semmi. Mi az. Semmi. Föltesszük a vápét, megfogatjuk, azt lekálerozzuk, megszárad, azt annyi. Jöhet rá a második réteg. Csak vápézni kell.” M. meg ilyenkor letiplizik. – Mit csinál? – kérdezte Nyulacska joggal, mert úgy tudta, hogy M. nem ért az ilyesmihez. – Lelép. A Pista meg vakargatja a pöcsét, aztán a mellkasát, aztán megint a pöcsét, hogy „oda befúrunk egy csővasat srégen átellenbe, szemből belőzereljük egy dekkel, rá, azt kész”. És amikor megkérdezem tőle, hogy mindez a kálerozás, vápézás, lőzerezés mennyi idő, akkor azt mondja, „á, megvagyunk azzal gyorsan.” Mondom, mégis milyen gyorsan? Erre meg a vállát vonogatja, mint akit fáraszt a beszéd, hiszen minden olyan evidens. Evidens persze. Nekik. Én meg mit akarok. Mert, mint később kiderül, ezek, ő meg M., már rég mindent megbe-
Húsvétkor meleg, napfényes idő volt. – Te vagy a Leonóra, én meg a Szürkécske – állt elém a lányunk, aki mindaddig, míg Szürkécske nem lett Cukorka, Szellő és Leóna volt. Elmeséltem neki, hogy kétévesen mennyire félt a húsvéti locsolástól. „Nagyon félek a húsvéti locsolástól. Mentsél meg engem a húsvéti locsolástól!” Így kérleltél, mondtam neki. Arról nem beszéltem, hogy akkor beállítottak a férfiak és fiúk és meglocsolták, és én nem tudtam megvédeni. Nem mertem, nem tudtam, hogyan. Betoppant a Kovács Pista is, fehér ing volt rajta, kovboj-nyakkendő, almazöld öltönynadrág. Imbolygott és izzadt kezében a kölnis üveg. Fejet hajtottam előtte. A lányunk hiába szaladt, bújt mögém visítva. – A lányokat húsvétkor meglocsolják – simogattam utána a fejét. – Én olyan fiú vagyok, amelyiknek nincs fütyije! – kiáltotta a Pistának a lányunk, sarkon fordult és beszaladt a szobába. Aztán eszébe jutott valami, az ajtó mögé húzódva megállt. Az ajtó mögött várta, míg Kovács Pista és M. gutaütést kap, aztán meg alkoholmérgezést. – Maminti, ha te macska lennél, hogy hívnának? – kérdezte tőlem. – Ficánka – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Köszönöm – bólintott ő, és visszaballagott a szobájába. – A lányod letejbetöközte a Pistát – jegyezte meg tehát M., és lenyalábolta a gyereket a nyakából. – Jézusom! És hallotta a Pista? – nevettem utálatosan, mint egy megszeppent kislány, de valójában diadalmas voltam, és jobban örültem volna, ha ez látszik. Hogy milyen vagyok valójában: léha, komolytalan, pontos. – Van annyira intelligens, hogy nem reagált rá – fordított hátat M. – Vagy nem hallotta – tettem hozzá, mire M. megtorpant, mintha hátba szúrták
volna, nem fordult felém, csak felemelte a hangját: – Mondom, van annyira intelligens… Nem feszítettem tovább a húrt, mert abból a húrból rögtön kiabálás lett volna, mert nálunk mindenből rögtön kiabálás lett, mert én azonnal, ahogy M.-et megismertem és éppen nem szerelmeskedtünk, nyomban elhatároztam, hogy nem fogom magam terrorizálni hagyni, rám ne ripakodjanak, ne oktassanak ki, ne kezeljenek úgy, mint egy hülyét. És kikértem magamnak, hogy velem olyan hangon beszéljen, mint az anyjával. De M. már eleinte is úgy szólt hozzám, amikor éppen nem szerelmeskedtünk, mintha egy teljességgel idiótával kellene fárasztania magát, mintha a kapcsolatunk, amikor éppen nem szerelmeskedtünk, abból állt volna, hogy az egyik embernek, neki, fárasztania kell magát egy másik teljesen beszámíthatatlannal, aki őt folyton kihozza a sodrából, és aki valószínűleg még süket is, mert csak az lehet, mert az nem lehet, hogy valaki ennyire ne értsen valamit, semmit…, amit az egyik ember pedig pofon egyszerűen mond. Most szinte láttam, hogy M. egyik pillanatról a másikra, belilul. Hogy elsötétül az arca, láttam, pedig háttal állt. A szeme beszürkül és zavaros lesz, mint a nagybátyámnak, amikor részeg és baltával veri az ajtónkat, vagy fojtogatja a kistestvéremet. Nem volt időm eltöprengeni azon, hogy ez idegrendszeri alapon van-e M.-nél, vagy a nagybátyámnál meg akiknél még van, vagy a nehéz gyerek- meg felnőttkor következménye ez…, illetve mindig minden együttvéve, amely feltételezésem és hozzáállásom eleve átláthatatlanná tette az életet. Min lehet változtatni? Semmin se lehet. – Tejbe tök – vigyorogtam, pedig utáltam, hogy készül a vihar. Nem mondunk ilyet Szürkécske, világos? Se azt, hogy szép köcsög! – hajoltam le hozzá, de ő dacosan arrébb ugrott, karba tette a kezét és viszszavakkantotta. – Marcipán vagyok, rövidszőrű vizsla, nem látod?
DISPUTA Macskakő
széltek. Végül egy hónapra rá, mint ahogy nekem beállították, felvonul a Pisti meg az István, a szokolt túlkiabálva végigpofázzák a napot, hogy például mért hívják a blekkendekkert blekkendekkernek, hogy az biztos fúrást jelent, „de fasz vagy, az egy név, milyen név, hát milyen, na milyen baszkikám, egyet találhatsz”. Én ilyen segédmunkásokat életemben nem láttam, mint a Kovács Pistáéi. Vagyis de. Az Elemér urat. – Az Elemér úr művész – pontosított Nyulacska.
17
Kukorelly Endre DISPUTA Macskakő 18
Megfelelően lelassítva (2. A szőnyeg) 1998. június 7-én, vasárnap reggel, pakolás közben, a lakás felújítása miatt át kellett cipelni az összes cuccot a szomszédhoz, ahogy a középső szobában levő szőnyeget felcsavartam, iszonyú erősen éreztem azt a valamit, amit deja vu-nek szokás nevezni „Itt kavarognak emberek, növények, és keveregnek selyemrojt-keretben”* a szőnyeget nagyapám csinálta, ezzel szórakozott, volt egy szövőszéke, hivatal után minden nap egy sort szőtt a meglévő darabhoz perzsa minta, a rajzok között az évszám, 1940, és néhány név is: ILONA, ő a nagymamám, EDITH, az anyám, LONCI anyu nővére, PISTA a Lonci néni férje, és KISLONCI, a lányuk fekszem a szőnyegen, egész közelről vizsgálgatom a mintázatot tehát az volt, hogy itt hasaltam, és néztem nagypapa szőnyegének a mintáit „minden lebűvölt, dermedt táncba retten” azt írja, vagy inkább mondja egy interjúban (Magyar Hírlap 1998. június 20.) HM: „megemlíthetjük KE teóriáját, aki szerint érdemes lenne elgondolkodni azon is, hogy a futballt emberfej nagyságú labdával játsszuk. Kár, hogy nem fejti ki, miért érdemes ezen elgondolkodni.” tényleg, miért is? nem fejtem ki: „Tény, hogy a labda épp ekkora”, mondja HM, fejtsem ki? „ellentmondó rajzok furcsa teste. Nincs senki, aki e rejtélyt feloldja, de az egész felébred egyszer este.” na jó, noha úgyis eleve tudja, aki tudja, és aki nem, az úgysem, soha és sehogy azt hiszem, abban, „hogy a futballt emberfej nagyságú labdával játsszuk”, az az érdekes, hogy emberfej nagyságú labdával játsszuk: tökéletes forma, tökéletesen passzol azzal, aki játszik, olyan, mint, olyan, mintha, ember formájú, ennyi volna a teória, jobban nem fejtem ki, ezután már mindenkinek a maga dolga, hogy mire jut vele én arról tudnék beszámolni, hogy egyszer, kilenc vagy tíz vagy tizenegy éves koromban, nyilván a kezdődő szezon miatt Húsvétkor, kaptam egy igazi, rendes meccslabdát az nagyon nagy dolog volt fekszem a hasamon a középső szoba szőnyegén, az orromat a labdához dugom, ahhoz a puha bőrhöz bőrszagú fogom az arcát nem viszem magammal az ágyba, mégiscsak nagy fiú vagyok már nem viszem ki a térre, mert mert smucig vagyok, sajnálom tőlük, az én labdám „nincs senki” aztán kiviszem, mert most ezen mit fejtsek ki? tényleg belerúgnak, nagyjából mindenki labdába rúg, de aki tudja, az tudja, hogy nem rugdosásra szolgál. „és végre hozzák az igaz megoldást” „A jólneveltségemben az önkiélés személytelenített rabszolgaságát pillantom meg. A kíméletlen udvariasságban és »liberális« távolságtartásban azt a mély – és üresen szadisztikus, önélvező – gátlástalanságot fedezem fel, amely szerint a futballozást (egyfajta futballozást persze) azért kell szeretni, mert a focilabda éppen akkora, mint az ember feje (szabad idézet egy kitűnő értelmiségitől)”, írja BP (Visszaszámlálás – beszélgetőkönyv. Bp. Liget, 1998) az „egy kitűnő értelmiségi” lennék én, tehát hogy szerinte szerintem (egyfajta futballozást persze) azért kell szeretni, mert ott fejet rúgnak erre meg mit mondjak
* Stefan George: A szőnyeg. Kosztolányi Dezső fordítása.
DISPUTA Macskakő
léteznének igazi megoldások, és ez is „végre az igaz megoldás” egyszer Moszkvában tűz üt ki a kilencedik emeleten, és áll az erkélyen egy nő a gyerekével a tűzoltók, kifeszítik a ponyvát, integetnek neki, hogy dobja le a gyereket, de nem, mert a nő csak Lev Jasinban, a világhírű kapusban bízik, hívják ide, ő biztos elkapja jó, kihívják meg is érkezik Lev Jasin, világhírű kapus, kipattan a Volgából, felölti hollófekete szerelését, bemelegít, aztán int, gyerünk, anya ledobja gyermekét, Lev Jasin, a világhírű kapus rávetődik, magához húzza tombol a közönség akkor az történt, hogy Lev Jasin, a világhírű kapus háromszor lepattintotta a gyereket, és kirúgta „a durvák mitsem látnak itt e mintán” egészen közelről nézem a mintázatot ez így biztos nem volt egyszer, harmincvalahány éve, feküdtem a középső szoba szőnyegén, a fejem alá tettem a vadonatúj lasztimat, és arra gondoltam, hogy komoly játékos leszek a szabályos méretű futball-labda egy kisfiúnak persze túl nagy, igen, de: mihez képest nagyapám olyan erősen és sokáig klopfolta a szőnyeg szálait, hogy a perzsamintákat így kissé „átalakította”, például a négyzetalakzatok inkább rombuszok abból a perspektívából nézve visszaáll bizonyos perspektívából nézve mindez visszaáll. „sokaknak sohse szólanak beszédben, csak keveseknek szólnak képbe, ritkán.” „Tény, hogy a labda épp ekkora, s ha elfogadjuk, hogy a sportok afféle civilizált, kontrollált agressziókiélések, így HM, akkor innen egy lépés, hogy azt mondjuk, itt fejeket rugdosunk.” hát ja, rugdosás is, megy a rugdosás és dajkálás csókolás tudod, mi az, becsókolni a lasztit a kapuba?
19
Tandori Dezső DISPUTA Macskakő 20
13 : 87
*
Kettő Gaby strandfotói – adott a régiekből is! Jó ég, de hülye vagyok, mi az, hogy „strandkurva”…? Járt pasikkal, akikkel a strandokon találkozott, esetleg a bokrok mögött kefélt, nem mintha nem kérhette volna el a gazdag hapsik bungalóinak kulcsát, hogy bevigye a kis kanjait, nem, ő szerette a natúrt –, igen, ezek a fotók többet jelentenek nekem, bármi légikisasszonyoknál, londoni ringyóképeknél a telefonfülkékben, egyáltalán, Gaby, Gaby és Gaby… holott megegyeztünk, semmi szex többé… nem tudom, mit szólna, ha a „kikészített” fényképeit látná… másrészt nem igaz, hogy semmi szex… de nem csináljuk már meggyőződéssel – – – Megérkeztem Londonba. Nagybáty… mindig így mondom, anynyival idősebb volt nálam… unokabátyám örökségéből megengedhetem magamnak, hogy: a./ vagy a legdrágább hotelokban szállok meg, persze, a régi csóró öltözetemben, de már ismernek, b./ vagy szegényesnél szegényebb szállodákban, akkor viszont 20–50 font alatt, ráadásul győzelemre sosem játszom. Most valahogy Bousse d’Amine látogatása felhergelt, s egy vad játéksorozatot akartam megkockáztatni, így siralmas szállodáim egyikét választottam. Így januárban mindig van kapásból szoba mindenütt. A szegényes szobák olyanok, hogy először diszkréten le kell lökdösnöd a tévék (használhatatlan, szürke képű masinák) szobaantennáit, a vállfákat mellőlük, a mosdó polcáról a poharakat a szekrény mélyére kell raknod, így kipakolhatod… hát ki mit visz magával. Nekem eléggé rossz arcbőröm van, hát bébipúdert viszek (Gaby, akivel egyetlen egyszer utaztunk együtt valahova titkon, de nagyon megbántuk, rég nem nevet ezen a púderos hajlamomon; objektív izé, mondom, nekem személytelenebb, mint a pasasaid nyilván drága kölnijei, ez a véleményem), meg többféle fogkrémet; fogkefét szálat se; arabosan mosom ki a szám, dörzsölöm az ínyemet, stb.), ezeket a dolgokat, bocsánat, a zárjelben lévőket… * Hat fejezet egy regényből. („Maury-Morny!”)
szegény Tandori úr majd hallgathat miattam, azt hiszik, ő a hibás, nem slamposan írok, nem vagyok író… nem hallgatok a pszichiáteremre, hogy tessék titkos hajlamaim kiélésével, például írással gyógyítani magam. Lefeküdt-e vele Gaby? Ezt kérdezem… mert egyszer Gaby vitt be. Holott Gaby az, aki a tököm szétrúgná csak egy nő miatt, akit az utcán megnéztem. Erről nem merek lélektani elemzést adni. Nem is lélektanászkodtam, hanem iszonyúan szint alatti, de a hotel negyedik szintjén leledző szobámban izzadtan végigvetettem magam az ágyon, rágyújtottam, boros korszakomban voltam, meg cigis korszakomban, hamarosan elindultam a kis Csatorna (Royal Canal) egyik irodája felé. Nem kültelkies hely, csinos „kisvárosi” (pogári) téren leledzik, egy haláruda alatt; néha lecsorog a rossz födémen át a hallé. Akkor mindannyian nekilátunk, vájdlinggal és egyebekkel, vödörszám „szedjük” a vizet – ennek ellenére túlzás lenne azt mondani, hogy bármi közünk is van egymáshoz. Mégis összetartozásnak látszik ez így. Jassminon, Finondon, Kingdom – ezt a három nevet együtt, így, aligha fogom egyhamar elfelejteni. Leérkeztem az alagsorba, hallé nem folyt, kora délután volt, a kis mazsola ember ült ott magas széken, nézte a homokpályás meghirdetést – télen homokpályás versenyek vannak a gátversenyek mellett, ez utóbbiak el is maradhatnak, hétvégeken ezért közvetítenek Dél-Afrikát, ilyesmit, ártalmas, eltalálható ugyan, olykor, de rákapni rossz, mondom, árt; japán pultos volt, Írország „gazdagította” a programot; hát egy angliai gát (National Hunt), egy homokpálya (Lingfield? Southwell?), s az írek. Az a futam, amelyikben Jassminon, Finondon és Kingdom indult, „F” osztályú volt, 3200 méter hurdle (alacsonyabb gátak, mint a chase esetében), sok résztvevőt vonultatott fel, ráadásul tanonc zsokék versenye volt, nagy név senki, legföljebb talán… de megfogadtam, nem írok valós neveket így sem, Tandori Dezsőnek, aki annyit (5 könyvet) írt az angol, francia, ír lószínről,
az alap ötven fontot arra a lóra, na, az 250 + 50 = 300 font, s vesztettem mindössze 2szer 50-et, meg kétszer… nem is, háromszor ötöt fizettem be adóra (utána a nyeremény nem adózik, még Svédországban sem stb., csak úgy mondom), marad plusznak 135 font, akárki megnézheti. De ha kevert hármast játszom, az … nem is mondom… rengeteg pénz lett volna, nekem rengeteg… teljes kavarással is (1–2–3, 1–3–2… etc.) 10 fontos alapon 1000–1500 font körül minimum. De minimum. Talán 3000 font is! Na, csak néztem ezt a csodás felállást. Én hülye! Három darab 5/1-es az élen… ritkaság. Nem tudom, miért csinálták ezt a bukmékerek (akiknek véleményét, a legfőbb 4 irodáét), gondolom, átlagolják, s ez a szám jelenik meg minden ló neve után a fogadóirodák csodásan villogó képernyőjén… Tandori Dezső ezeket az irodákat is leírta, mesevilágok… persze, a bolondok ártalmára is, palifogásra… de senkit sem kényszerítenek arra, hogy játsszon. Meg kellett volna tennem valami módon a három lovat. Hiszen miért rohantam egyszerű szállodámból a legközelebbi irodára? (Nem is Royal Canal mellé, akkor.) Miért mentem ki Angliába egyáltalán? Nyilván nem azért, hogy vigyem (vittem) írógépemet, mint Tandori szokta, fordítsam Szadat elnök özvegyének életírását… egyek kenyeret, igyam a rossz kávét, ne igyak alkoholt, ne vacsorázzak, szívjam csak az (akkor még ki lehetett vinni majdnem tetszés szerinti mennyiséget) ócska piros Szimfóniát (vagy nem ócskát), mi másért mentem, ha nem azért, hogy nyerjek… és bőségesen megtoldjam alapösszegemet, melynek összekotrása nekem, ha unokabátyám halála után (vagy közös számlánk használata révén) lehetetlen nem volt is, jócskán örvendtem volna, ha jövőmet (következő utamat) nyereménnyel biztosítom… támogatom meg. De… Pedig le akartam győzni Tandori-kóromat. Ennek ellenére béna maradtam, s így láthattam, hogyan fut be, Gosdon Banderon ellen vívott keserves küzdelemben az első három helyre Jassminon (jázminillat, a középiskolai vécé, tanárunk gúnyos megállapítása), Finondon és Kingdom (fingom)…s megy el minimum 1500 fontom, a keverés esetén nyerhető pénz, vagy a 135–155, mit tudom én, ha csak tétet (nyerőt játszom). Ezen töprengtem – keseregtem – épp, éreztem magam végtelenül unottnak, fáradtnak és fádnak, sejtvén, ezt a napot abbahagyhatom ott, ahol el se kezdtem, mert ilyenkor jobb abbahagyni. A nagyon megérzett parancsszerű Jassminon, Finondon,
DISPUTA Macskakő
kellemetlen lehetne, bár remélem, az úgynevezett hölgytémával sem hozok kellemetlenséget neki. Majd mindjárt alkalmam lesz kitérni erre. Mert hamarosan azt kellett mondanom valakinek: „Jó, Gaby, mint strandkurva… ezt csak úgy értettem, hogy minden csinos nő, úgy levetkőzve, strandkurva, semmi rosszat nem mondtam. És válnak… a gyerekek miatt van csak akadály”. Akadály, gát volt hát, ahol Mosimo Mondo, Grafitalia, Futgem, Capuccio, Ladim Faladin, Kardum Boccare, Sciaficillo, Dundom, Irish Sea, Trafalgar és Gosdon Banderon mellett Jassminon, Finondon és Kingdom is indult, és az esélyeik ezek voltak: sorra megyek Mosimo Mondótól: 33/1… ergo 1 fontra 33 font győzelem esetén; magam hosszú ideje nem fogadtam úgynevezett hármas befutót, ahol három ló pontos sorrendjét kell megadni, nagyon sokat fizethet, de nehéz eltalálni, meg a bukmékerek, a szervezők kezében is vagy, nem tetszel nekik, hogy például itt Kardum Boccare, Finondon, Trafalgar befutása esetén egy fontra 4.678 fontot és 34 pennyt kapnál… csak úgy mondom… de Tandori Dezső könyveiben sem érdekelte a magyar közönséget a ló (fogadás) úgy, ahogy az Angliában, Franciaországban, Írországban stb. van… Magyarországon, mondom ezt, ahelyett, hogy örülnék, hogy épségben itt vagyok, írhatom ezt, mondom, Magyarországon az érzület a legfontosabb: hagyományos és nemzeti…. és megalkuvásos… hát nem fogok belemenni itt a lófogadás igazi kérdéseibe. Nekem is így a kényelmesebb. Hát 33/1 volt Mosimo Mondo, s tovább: 16/1, 16/1, 8/1, 7/1, 50/1, 100/1 (ő Kardum Boccare), 14/1, 6/1, 8/1, 7/1 és 12/1, s most jön a három 5/1-es ló, Jassminon, Finondon és Kingdom. Fingottam egyet, ahogy beléptem az irodára, és épp ezért megbűvölten néztem (akkoriban még kezdő, én, a mai tapasztaltságomhoz képest… mit akartam? Visszaszerezni a költségpénzemet… pár kis ajándékot venni, és ha mondjuk xyz fonttal mentem ki, hát ehhez képest 10 fontot nyerni, maximum 10 fontot veszíteni), megbűvölten, kik is vannak 5–5–5-ön, és akár kevert hármasnak is megtettem volna őket szívesen, vagy lehetett volna komolyabb pénzzel mindhármójukat első helyre, mert az „5” az plusz ötöt jelent, tehát ha – mondjuk nagy pénzt – 50 fontot teszek rájuk egyenként győzelemre, kétszer 50 fontom és a 10% irodai adó elvész ugyan, de marad ötszörös pluszpénz egyszer, az 250 font pluszpénz, visszakapom ráadásul
21
DISPUTA Macskakő 22
Kingdom után semmi jóra nem számíthatok. Hiába is éreztem volna fix esélynek Michellisát, bizony, Mona Lisa jött be (vannak ilyen futamok!), Krapuskul Buskul megverte kedvencemet, Tetovant, Lupus Agricolus 33/1-gyel nyert (eltalálhatatlan), és Burrow Barrow 60-ról ment le 6-ra, de nem és nem mertem, mert már béna voltam… és nyert. De ezt már mind az én újdonsült ismerősömmel néztem végig. Mert a JassminonFinondon-Kingdom után, nyilván tépelődésemet rég figyelve, rám köszönt… Bousse d’Amine. – De Latrine lovag – mondta, a vécéajtón kilépve. Ott volt, velem egy napon, talán egy korábbi járattal érkezhetett Londonba. Riadalom fogott el. Apró-csevellyel töltöttük az időt, így ügyetlenkedtem végig (játék nélkül, szerencsére) a következő futamokat, míg ismerősöm egy ír futamot szúrt ki, Gallimarda 8/1, nyolcszoros plusz pénz, 100 fonttal játszotta… igen ám, de befürdött a Tetovantfutamon, Lupus Agricolust helyre, nem győzelemre játszotta, valamint még két jelentősebbet vesztett, így, mint nevetve mutatta, 137 font nyereménye maradt csak (a 800, azaz 790 font helyett – mínusz 10% irodai adó), ellenben így is meghívott, a kellemetlenül szemerkélő kora januári esőben, egy kis vacsorára, amit – mindegy, ma már tudom – elfogadtam.(Egy spanyol étteremben ettünk borral öntözött borjúmájat, gyertyafény volt, valami köret, saláta… jó dolog. Nekem nem kellett. Várt szeletelt kenyerem, cigim otthon… Hiába.) Sört Angliában, a sok pisálás miatt pláne, nem iszom. – Na – mondta Amin (hadd nevezzem őt már csak így, egyszerűségek kedvéért, s mert úgyis mindegy), ahogy harmadik üveg borunkat nyitottuk (nem ittam évek óta bort!) –, na, így találkozik az ember. Kellett volna játszani a Jassminon, Findonon, Kingdom hármast, keverve legalább. Láttam tétovázását. Most nem tegezett. Egyébként Joe Bitofabanter néven mutatkoztam be, talán ezt már mondtam, hanem hát jól tudta ő a nevemet… Gabytól? Hubától? telefonált… ajtómon csengetett. Így valódi nevemet most nem árulom el, kérem, Tandori Dezsőt se zaklassák miatta, már ha érdemesnek találja művemet arra, hogy némi stiláris javítgatások után közreadja.
Ha Olvasóm ezt olvassa, a közreadás, világos, megtörtént. Stiláris remeket nem ígértem, nem reméltem… nem kértem. A lényegre térek. Amin (így nevezem közel 100 kilós ismerősömet, továbbiakban: barátomat, na ja) igen beszédes volt a spanyol gyertyafénynél. Mikről beszélt? A harmadik palacknál (feleztük ezeket) azt mondta, igen kényes helyzetbe került, kellett neki az esélytelen(?) írországi Gallimarda győzelme (ennek eltalálása), mert két és negyed évi játék után veszélyesen kezdte közelíteni a 10 000 (Tízezer!) fontos vesztéshatárt, s most, kb. 9670 font vesztésnél tart. – És 13 000 font vesztésnél meg fogok állni – mondta üdvözült mosollyal, mint aki ezt alig várja. Egy szót sem értettem. Mit mondjak, 300 fontom volt. Tömérdek szó közepette Amin azt mondta: – Semmit se röstelkedjen. Nem játszotta meg ezt a dolgot, nem játszotta. Nem is szórta a pénzét hazárdul, utána. Majd holnap elkezdi. Ha ahhoz lesz kedve. Megint az R. szállóban lakik? – Tessék? – kérdeztem. Bár ez teljesen feleslegesen pazarolt beszédenergia volt, ráadásul mindez már azok után hangzott el, hogy Amin megkérdezte, jobb-e bármivel is az R. szálló, mint a budapesti ideggyógyintézet. Képen kellett volna törölnöm, nem vagyok gyenge legény… otthagynom. Nem tettem. Pillanatokon belül az ő munkatársánál, Graduin Valtininnél tartottunk és Valdernon Hallnál. – Miért nem veszi komolyan, hogy önnek terápiásan nem lóversenyeznie kellene, hanem írni? Írnia, azt kellene – mondta. – És miért állítja ezt ilyen határozottan? – Ön (te), kedves Joe, igen, te (ön), az élet… megrekedésekor kezdtél… kezdett ön… a lójátékba. Unokabátyja hatására. Tudom, aki ennek a bizonyos testvérpárnak, a Fivéreknek, Maurynak és Mornynak a nagy rajongója volt, s így lett bigámista. Mert a te unokabátyád, kedves Joe (maradjunk ebben), bizony feleségül vette mindkét hölgyet. Csakhogy, jól mondom, ugye, a leckém: az egyik hölgy, a kislány papája nagy keresztapa volt… jelentős mindenképpen… és ahogy a dolog kiderült, elintézte, hogy a te unokabátyád, kedves Joe, vízszintes testhelyzetben, arccal masszí-
S hamarosan, másnap délben viszontláttam. Azt akartam mondani ezzel, hogy nem, nem… sehogyan sem jöhet itt a regénybe illő „és akkor láttam utoljára”. De ettől a kifejezéstől most is összeborzongok. Bár itt… nem így volt. Nagyon nem. Miért meséltem el mindezt? Autódudára ébredtem. Az ötödik palack jó négyötöde ott volt, ágyam mellett állt így a nemes nedű, felpattantam, felrúgtam a palackot, fele kiömlött. Mit bántam én! Álmomban unokabátyám kamatyolta a keresztapaféle leányát… s közben a Szajna vize áradt be egy csapon, melyet nyitva felejtettek… régi álmom, lenne sörcsap! A kamatyolásban nem leltem semmi örömöm. Furcsa szereposztás, eleve. Mit akar ez az Amin az unokabátyámmal? Élne esetleg? (Nevét se mondom ki. Végig elhallgatom.) Ő üzen ezzel az alakkal… így? Budapesten még csak utalni sem mert rá Amin, hogy feladata van? Hogy miről lenne szó? De miért? Londonban miért ilyen nyílt? De hát nyílt-e? – És arról van-e szó, amiről beszél? Vagy amit én hiszek? Unokabátyám a már sokszor említett balgaságnak lett áldozata. Az emberiség szaporításának (pardon a kifejezésért, lompos) elit változataként tartotta elméjében a Maury-Morny-változatot…és – pardon – rábaszott. Szó szerint duplán rábaszott. Mit rágom ezt? Nyilván nem él. Vagyonát élvezem. Akkor most? Mit akar tőlem ez az alak? Kinéztem az ablakon, a guillotin alatt (a feltolható zöld ablakfa) ott állt a Bentley. Intettem, türelem. A sofőr megértette. Két kis táska volt velem. Tartalék nadrág, ing, esőkabát, trikók, alsónadrágok, zsebkendők… személyes kacatok… semmi más. Laptopomat már nem hordtam magammal. (Tandori Dezső példája nyomán kezdtem el, de ezt a fakírságot nem nekem találták ki. Szótár, laptop, munka… lehet, hogy béna vagyok, mikor játszanom kell, aztán épp rosszkor látok neki… de ha dögunalom is az életem Londonban, dolgozni nem fogok. S mit dolgoznék? Az emlékeimet írjam? Az idegszanatóriumról? Említette, egyébként, az idegszanatóriumot Amin? A bor hatására, s egyébként is kusza volt hű emlékvilágom.) Fél óra múlva kisandítottam a koszos függönyön. A fűtést leállították (csőfűtés,
DISPUTA Macskakő
van a medret bámulva ússzon ki a Szajnába. – Ez egyáltalán nem biztos – vetettem közbe. – Nem, hát biztosnak nem – hangzott a csendes válasz. Lehetett azért beszélni ezzel az Aminnal. Miért nem erőltettem? A gyertyafény, a negyedik palack? Abban valahogy csaknem bizonyos voltam, nem fog belekeverni semmit a boromba. Hogy elhurcoljon Valdernon Hallba. Miért hurcolna el? Mire lenne az jó neki? Nem, nem. Csak… – A te unokabátyád, kedves Joe Bitofabanter… hahaha… az élet értelmének azt hitte így a végén, hogy meg kell ismételnie a Maury-Morny párost, neki is létre kell hoznia egy ilyet… mert ennél csodásabb nincs. Megkérdezlek, te mit gondolsz erről? Nem akartam volna Tandori Dezsőt belekeverni a dologba… ő írt Mauryról és Mornyról… s ha ez az ember, a közel 100 kilós Amin netán az ismerősük… hát vagy tud az egészről, vagy ne tőlem tudjon. Azt mondtam csak: – Nyilván megvoltak a maga indokai. – De hogy ilyen hülye legyen valaki, Joe… ne is haragudj – mondta Bousse D’Amine (Amin) –, azért tényleg. Begőzölt. – Van ilyen – mondta. – Pontosan ez az. Mindenféle van. Tehát? – Hogyhogy tehát? – Aludj egyet a dologra, holnap tíz óra felé kocsi vár az R. szálló előtt. A Villa R., haha, ahogy a nagy festő mondaná. Eléggé lerobbant hely, ez a te szállód bár tudom, laktál néha jobb helyeken is. És emlékszem nagy győzelmedre… melyik lóval is volt… Arctic Space… avagy Arithmetic Bigoldo…? – Arctic Bigoldo – mondtam kelletlenül. – Tandori Dezső nyert Arctic Charme-mal. – Nem tudom, ki az – mondta rezzenetlen arccal. – Tehát holnap tízkor, feldudál neked a sofőr. A neve Baschetti. Lényegtelen. Egy Bentley lesz az, sötétvalami-vanília-ezüst. Megyek, fizetek, te maradhatsz még. Az ötödik palackot magaddal viheted. Ismered innen a járást, balra a Sussex Gardens… Edgware Road… jár még a metro, a tube, a… – Kösz – vágtam el a nyelvi fejtegetés sorát. – De ne remélj semmit, Amin. – Amin – nevetett fanyarul. – Micsoda találmány. Hogy én… és Amine. Ameen… vagy Ámen? Megjegyeztem.
23
DISPUTA Macskakő
jó randa cső a fal mellett, de én úgy, úgy szerettem az R. szállót! Holott néha birkát sütöttek a bosnyákok a folyosón, Amerikába átutazóban… tűzriadók voltak, ilyesmi… és mégis szerettem ezt a helyet), a hideg térített észhez. Rendben, irány… Micsoda Hall is? Mentem le szaporán, a portánál nem volt gond, a sofőr kifizette, amivel még tartoztam (a szobát előre lenyomtam érkezéskor, én nem tudom, mi volt még… a sofőr tárgyalt a portással) s indulhattunk. Pénzt nem kaptam vissza. Amin nem ült a Bentleyben. Szállíthattak volna így akárhova. De nem akárhova érkeztünk meg. Jó két óra múlva… gondoltam… Valdernon Hallba. A főépület elé. Gondoltam. S jól gondoltam. Ez a klasszikusan angol kúria, mit mondjak, piros téglás, görög-oszlopos, ez volt Valdernon Hall. Vagy valami ilyesmi. De Valdernon Hall volt. Már amennyiben itt bármi az volt, aminek hittem. És aki. Amin előlépett egy sövény mögül, szertartásosan meghajolt felém, a sofőr elindult két táskámmal egy oldalbejárat felé, míg mi az ünnepélyes oszlopok közt álltunk.
24
– Kerülj beljebb – mondta Amin, s tessékelt. Nem gondoltam, hogy itt fog majd, alig másfél hónap múlva, egy kutyarágta emberi karcsont, előtte egy kollekciónyi emberi kézcsont, összességében egy emberi lábcsontozat és kar-kézcsontozat a házba beljebb kerülni, s nekem… nem kifejezés, mekkora közöm lesz hozzá. Amin egyelőre szívélyesen megismételte a tessékelést. Színjózanul, ahogy csak ennyi meg annyi üveg bor után lehet az ember, beljebb kerültem. Abban a szent hitben, hogy minden rendben. Már csak ebből is sejthettem volna, hogy nincs. De mi ne lett volna rendben? Gabyra gondoltam. Síelnek Garmischban Hubával. A síkurva, gondoltam. De nem azért, mintha szorongtam volna, s szokásom szerint erotikával próbáltam volna nyugtatni magam. Nyugodt voltam, mint a rendje. (Folytatjuk)
Múzeum és emlékezetközösség A debreceni Városi Múzeumot 1902-ben hozták létre. Megteremtése a Csokonai Körnek és a múzeumért lelkesedő műgyűjtő, múlt iránti érdeklődő embereknek köszönhető. Mind a két csoport a helyi társadalom kulturális és közösségi önazonossága megerősítésében és a kollektív értékek képviseletében látta feladatát. A debreceni Csokonai Kör Csokonai kultuszának ápolására, a kultúra terjesztésére és a városszépítés szolgálatára jött létre 1890-ben. A kör kulturális tevékenysé-
DISPUTA Kapualj
A címben jelzett történet elbeszélése előtt szükséges, hogy röviden szóljunk arról a változásról, amely a 18. század második felétől a múzeumok életében bekövetkezett. Ekkor váltak a múzeumok az emlékezet, pontosabban a nemzeti emlékezet helyévé. Már nem a természet, hanem a nemzeti közösség története és e közösségért élő ember bemutatására törekedtek. E változás mögött a nemzeti öntudat megerősödése állt, pontosabban a nemzeti identitás és önbecsülés megteremtésének a szándéka. Nálunk a Nemzeti Múzeum őrzi e folyamat lenyomatait. Az intézmény tisztviselői a kezdetektől arra törekedtek, hogy a múzeum a nemzet tagjai számára érvényes és kötelező nemzeti örökséget reprezentálja. Meg akarták mutatni a múlt jelentős, ha lehet, dicső eseményeit, alakjait, és létre szerették volna hozni a nemzeti „dicsőség csarnokát”, a panteont. E törekvésük motiválta a „nagy emberek” relikviáinak gyűjtését is. Nem véletlen, hogy a régészeti tárgyak mellett hosszú ideig csak a magyar történelem nagyjait és a nemzeti történelem jeles eseményeit ábrázoló képek voltak láthatók a közönség számára. A múzeum e koncepcióján a 19. század végén jelentkeztek az első repedések. Né-
hány a történeti képek hitelessége körüli vita következménye. Felmerült ugyanis annak az igénye, hogy a képeket ne morális és illusztratív cél szerint válogassák, hanem az ábrázolások hitelessége alapján. Néhányat pedig a századvégi regionalizmustörekvések okoztak. A kultúra vidéki központjainak létrehozása és megerősítése új múzeumok alapításának az igényét hozta magával. E vidéki intézmények mindenekelőtt, sőt eleinte kizárólagosan a helyi közösségek múltjának megőrzésére és bemutatására törekedtek. A helyi társadalom kulturális önazonosságának erősítésén túl azonban újra és újra átélhetővé tették a nemzeti közösséghez való tartozást is.
Az emlékezetközösségtől a tudományos közösségig
Múzeum és nemzeti emlékezet
Lakner Lajos
A Városi Múzeumtól a Déri Múzeum megalapításáig
25 Déri M. megnyitása 1930 05. 25. Fotó: Benkő Miklós
Középkori szoba 1932. Fotó: Kuzmann Leó
DISPUTA Kapualj
ge sokrétűségéből idővel pénz hiányában kénytelen volt engedni (lemond a Kollégium előtti emlékkert ápolásáról), és tisztán irodalmi társasággá vált, de a 20. század első két évtizedében alapvetően határozta meg Debrecen kulturális életét. A kör a konzerFelhasznált irodalom vatív-liberális értelmiség gyűjtőhelye volt. KultuAleida Assmann: Erinnerungsräume. Formen rális és közösségi idenund Wandlungen des titásról vallott felfogákulturellen Gedächtnis. Münsukat, értékrendjüket a chen, 1999. 19. század nemzeti eszAsztalos Dezső: Ötven év a méi határozták meg, meCsokonai Kör történetéből. (kézirat – Debreceni Irodallyeket főleg az irodalom mi Múzeum) közvetített hozzájuk. E Hartmut Böhme: Vom Cultus nemzeti-irodalmi eszzur Kultur(wissenschaft). Zur mekör hatása mindenekhistorischen Semantik des előtt abban mutatkozott Kulturbegriffs. In: Renate Glaser–Mathias Luserke meg, hogy a közösséhg.: Literaturwissenschaft get hagyomány- és em– Kulturwissenschaft, Opladen, lékezetközösségnek gon1996. dolták. Úgy tartották, a kollektív hagyományok határozzák meg elsősorban, hogy az egyénnek mit lehet, illetve mit kell tennie és gondolnia, valamint, hogy a hagyomány érvényességének és normatív voltának elismerése köti össze a közösség tagjait. Feladatukat épp ezért a kollektív emlékezet ápolásában látták. E hagyományközösségi eszme következménye volt többek között, hogy elsősorban néprajzi, vagyis a magyarság és a szűkebb közösség sajátos népi kultúráját és mentalitását bemutató múzeumot szerettek volna létrehozni. 1901-ben társadalmi mozgalmat akartak indítani a néprajzi tárgyak összegyűjtésére. S ugyanígy Csokonai kultusza a népi hagyományokba gyökerező 19. századi nép-nemzeti irodalom tradícióvá szilárdítását szolgálta. „Hivatást és rendeltetést érez magában ez a kör, hogy e téren a magyar hagyományok őrzője le26 gyen, s tiszteletreméltó múltak itt élt kimagasló nagyjainak emlékéhez támaszkodva, megvesse lábát az irodalom nemzetietlen
művészkedésével szemben, tárt karokat mutatva a velük együtt érzőknek, ide törekvőknek. Megillet minket – akármilyen szerények legyenek is erőink és eszközeink – megillet ez a díszes szerep, mert a keleti szabad síkság ezer év óta itt őrt álló magyarsága öntudatlan is őrzője érzésben, gondolkozásban, maga hozzátartásában annak, ami hamisítatlan magyar és kell is, hogy az maradjon.” Mindez Debrecenben Csokonai révén annál is inkább lehetséges volt, mert épp a költő körüli, 1805-ös vitában tematizálódtak a nemzeti kultúra számos, a későbbi idők folyamán is lényegesnek tűnő kérdései: a nemzeti hagyomány, a népi kultúra, valamint az idegen kultúra szerepe a magas műveltség megteremtésében; a debreceniség mint minden újtól és idegentől való elzárkózás fogalma; az irodalmi műveltség szerkezetének kérdése: csak a szűken vett irodalmi-esztétikai kérdésekre korlátozódjon-e, vagy felvállalja a közösségi problémák közvetítését is? A kör tevékenységének középpontjában a felolvasóestek és irodalmi ünnepségek tartása mellett a Csokonai-relikviák és a költőről szóló dokumentumok gyűjtése állt. 1905ben országos kiállítást rendeztek, 1906ban pedig elhatározták, hogy ereklyetárukat – azokon a napokon, amikor a Városi Múzeum is nyitva van – látogathatóvá teszik a szélesebb közönség számára is. A kör gyűjteménye (relikviák, kéziratok és könyvek) később a Városi Múzeumot gazdagította. A Városi Múzeumot több mint tíz évvel a Csokonai Kör után alapították Löfkovits Arthur adományával, s 1905-ben nyitotta meg kapuit a közönség előtt. A múzeum a Csokonai Körhöz hasonlóan a nemzeti és a helyi közösség múltjának bemutatását, hagyományainak megmentését és megőrzését tűzte ki céljául: „nemzeti múltunk megbecsülését, nemzeti irodalmat és szellemet, művészi szépet művelő és fejlesztő kultúrtörekvéseknek [helyet adni] a magyar alföld rohamosan fejlődő gócpontján, ebben az ősi magyar városban”. Ez az önleírás egyszerre utal a vállalkozás nemzeti jelentőségére és arra, hogy az alapítók hittek Debrecen nemzeti-kulturális jelentőségében, a kollektív emlékezet fennmaradásában betöltött szerepében. Elgondolásuk szerint Debrecen e múzeumi gyűjtemény révén a nemzeti hagyományok megmentésére irányuló törekvések egyik gyűjtőpontja lehet. E szerepértelmezésnek többek között Löfkovits Arthur ajándéka adhatott komoly alapot, hisz’ adománya révén a vidéki múzeumok között magas rangot ért el
Mind a Csokonai Kör, mind pedig a Városi Múzeum a helyi kultúra koordinátorának és a hagyományok megnyilatkozása helyének tekintette magát, olyan intézménynek tehát, amely csak közvetíti a normatív értékeket. Debrecen közösségével szemben ugyanis nem ők állítanak elvárásokat, hanem az eleven hagyomány. Innét eredeztethető az a meggyőződésük, hogy a közösség minden egyes tagjának erkölcsi kötelessége a két kulturális kör tevékenységéCsobán Endre: 40 éves a Csonek támogatása. konai Kör. 1930. (kézirat – A Csokonai Kör főDebreceni Irodalmi Múzeum) Arthur C. Danto: A remekmű. titkára, Szávay Gyula az Magyar Lettre Internationale 1907. évi beszámolójában 1995. tél. újra kénytelen volt szemA Debreceni Csokonai kör benézni azzal a kérdés1901–1913. évi jelentése. sel, hogy bármennyire is Debrecen, 1902–1914. A Déri Múzeum ünnepélyes ki szeretnék szélesíteni megnyitása. Debreczen, 1930. támogatói körüket, bármájus 27. mennyire is propagálják Fényes Jenő: Interpellációk céljaikat, a város mega Déri Múzeum megnyitásáhatározó, társadalmilag val kapcsolatban. Debreczen, 1930. május 31. jellegadó rétege, a cívis Jürgen Habermas: A kompolgárság távol marad a munikatív cselekvés elmélete. körtől, pedig – hangsúBp., é.n. lyozza – „aki debreczeni K. Horváth Zsolt: Az eltűnt ember és kissé is száemlékezet nyomában. Aetas, 1999. 3. mottevő, született tagja Kalla Zsuzsa: Egy magyar a Csokonai Körnek”. Telkultúrtett. Petőfi-kultusz az jesen érthetetlen volt Ernst Múzeumban. In: Egy számukra a cívis polgárgyűjtő és gyűjteménye. Ernst ság közömbössége, hisz Lajos és az Ernst Múzeum. Szerk.: Róka Enikő. a kör épp e réteg kultuBp. 2002. rális képviselőjeként lépett fel, még irodalmi szerepüket is az ő mentalitásukból eredeztették: a kör különböző irodalmi irányok közötti kiegyenlítésre törekvő józanságát eredet-összefüggésbe hozták a debreceni polgárok helybenhagyó, mindent a helyi felfogáshoz igazító magatartásával, amely szerint „úgy veszik a dolgokat, ahogy van, s a helybeli akusztikához idomítják”. A Városi Múzeum 1912. évi jelentésében Löfkovits Arthur múzeumigazgató és Zoltai Lajos múzeumőr is arra panaszkodtak, hogy hiába intéznek újabb és újabb felhívást a debreceni és a környékbeli emberekhez, hogy adják be muzeális értékű tárgyaikat a múzeumnak, hiába járják végig házról házra a várost, bizony kevés meghallgatásra találnak. Az emberek szívesebben adják el tárgyaikat az ószeresnek, s mit sem törődnek azzal, hogy esetleg idegen kézbe jutnak vagy kikerülnek az 27 országból, s így nem a helyi és a nemzeti kultúra emlékeit őrző-bemutató múzeumot
DISPUTA Kapualj
az addig helytörténeti jelentőségű gyűjtemény. Löfkovits nagyváradi zsidó család gyermekeként került Debrecenbe. 1883-ban önálló ékszerüzletet nyitott a város főutcáján, s hamarosan jelentős vagyonra tett szert. Rendszeres látogatója volt az árveréseknek, ahol nagy értékű műkincseket vásárolt: ezek egy részét megtartotta, másik részét értékesítette. A kultúra ápolását – sok sorstársához, például Ernst Lajoshoz hasonlóan – bizonyára nemzeti hovatartozása bizonyítékaként is fontosnak tartotta: 1890-ben a kereskedelmi akadémiának órákat ajándékozott, 1893-ban a Református Kollégium bölcsészeti fakultása javára 500 forintos alapítványt tett, 1897-ben a Nemzeti Múzeum engedélyével ásatásokat végzett: a leleteket részben a Nemzeti Múzeumnak, részben a Kollégium régiségtárának adományozta. Többször adakozott a Csokonai Kör javára is: 1912-ben már negyedszer bocsátott rendelkezésére 300 forintot irodalmi pályadíjul és 5000 koronát ajánlott fel az évek óta tervezett kultúrpalota javára, ahol a kör is helyet kapott volna. Míg Löfkovits Arthur elsősorban pénzével, mecénásként segítette elő a debreceni múzeum jelentőségének a növekedését, addig Zoltai Lajos szakértelmével, szakmunkáival és nem utolsósorban ismeretterjesztő cikkeivel tette ugyanezt. Az intézmény első múzeumőrét a múlt jelent formáló szerepében való hit vezette: minél többet tudunk múltunkról, minél több jelet állítunk a múlt nagyjainak és eseményeinek, és minél nagyobb szerepe van a kulturális emlékezetnek egy közösség életében, folyton alakuló-formálódó önszemléletében, érvényességük és jelentőségük annál nagyobb, valamint annál hitelesebbek lesznek a jelenkori kulturális törekvések. Vagyis a hagyomány legitimálhatja a jelent. Egész tevékenységét az a meggyőződés uralta, hogy a nemzeti-közösségi vonatkozások nem pusztán színezői a kulturális alkotásoknak, hanem láthatatlan köteléket alkotnak az ezeket magukénak érzők között. Ady Debrecent bíráló cikkére adott válaszában is ezért hivatkozhatott a közös nemzeti érdekek és hivatás minden nézeteltérést és szembenállást kibékítő erejére: „…ne becsméreljük egymást, és ne veszekedjünk. Inkább fogjunk kezet és támogassuk egymást, akik magyarok vagyunk, úgyis kevesen vagyunk magyarok. Hogy mindnyájan annál sikeresebben teljesíthesse a magyar kötelességét, a maga nemzeti hivatását.”
DISPUTA Kapualj
gyarapítják: „most közönyt, nemtörődömséget, tájékozatlanságot, máskor ellenkező érdekeket kell leküzdenünk.” 1912-ben és 1913-ban sokszorosított lapokon intéztek kérelmet a közönséghez: „a múzeum gyarapodását erősen gátolja a közönyösség, a nemtörőKarácsony András: A filozófia dömség, amellyel Debrekísértése. Szociológiai szemcen és vidéke közössége, le, 1993. 3. Löfkovits Arthur–Zoltai műveltségre, társadalmi Lajos: Jelentés Debrecen állásra és vagyoni állapotszabad királyi város múzeura való különbség nélkül ma 1910–1927. évi működé(...) a művelődéstörténeséről és állapotáról. Debrelem, népéleti, általában cen, 1911–1928. Niklas Luhmann: Paradigm muzeális értékekkel bíró lost: Über die ethische Refemlékeket mint értéktelexion der Moral. Rede len, semmirevaló tárgyaanlässlich der Verleihung kat pusztulni és elkallóddes Hegel-Preises. 1989. ni engedi”. Nem hagyták Laudatio von Robert Spaemann. Frankfurt/M. homályban azt sem, hogy 1990. miért és minek a kifejeA Múzeumi és Könyvtáződéseként tartják fonri Felügyelőség díszokletosnak a közösség adavele Löfkovits Arthurnak. kozását. Benne „a jelen Debreczen, 1930. június 1. Pierre Nora: Emlékezet és és jövő fundamentumát történelem között. Aetas, alkotó múlt iránt érzett 1999. 3. kegyelet” és „a városhoz Rácz Zoltán: Borsos József való ragaszkodás” jelét és Debrecen korai modern látták. A múzeum számáépítészete. Debrecen, 1990. ra való adakozás eszerint tehát a közösségi identitás megvallásának, kifejezésének egyik legszebb és legnemesebb formája. A múzeum, amikor bemutatja a nemzet és a kisebb közösség múltjának gazdagságát, egyrészt kielégíti a közösség önaffirmációjának szükségletét, másrészt alkalmat ad az egyénnek közösségi identitása és önbecsülése megerősítésére. Mi a közös értelmi mag e kijelentések mögött? A kulturális megelőzöttség gondolata, minden bizonnyal, ha különböző közvetítő csatornákon keresztül is, de Kölcsey Ferenc, Arany János és Gyulai Pál eszméihez köthető. Annak a meggyőződésnek a nyomai a fenti mondatok, hogy az egyén csak és kizárólag a közösségi hagyományok talaján állva, a közösség tagjaként és a közösség szolgálta által lehet valakivé. A debreceni polgárok csak akkor viselkednek felelősen, ha belátják, hogy bár csak parányi részei egy őket megelőző és haláluk után is folytatódó történésnek, a város történetének, de a maga helyén mindenkinek meg kell tennie mindent e közös történeti út folytonossága megőrzéséért. E 28 meggyőződés nélkül – kizárva, elvetetve az individualista magyarázatokat és modelleket – nem hivatkozhattak volna a
debreceni polgárok erkölcsi-kulturális kötelességére, vagyis a kultúráról nem gondolkodhattak volna elsősorban etikai kategóriákban, s nem értelmezhették volna úgy, mint normatív értékrendszert, ami elsősorban kötelezettségeket állít a közösség tagjaival szemben. Ereklyekultuszuk is részben ebben a gondolatkörben értelmezhető. Az ereklyét a mai értelemben a 4. századtól használják a keresztény teológiában. Ereklye az lehetett, ami érintkezésben volt a szentként tisztelt személlyel. Számunkra most különösen az ereklye bibliai alapja az érdekes, amely Elizeusról, Illés próféta tanítványáról és utódjáról szól. Különösen a halála után történtek a fontosak: „...meghalt Elizeus, és eltemették. A moábita portyázó csapatok pedig az országba törtek a következő esztendőben. És történt, hogy egy embert temettek, és mikor meglátták a csapatokat, gyorsan odatették azt az embert Elizeus sírjába; de a mint odajutott és hozzáért az Elizeus teteméhez, megelevenedett és lábaira állott.” A történet alapján az ereklyének két vonását lehet kiemelnünk. Egyrészt az ereklyék jelenlévővé teszik a megholtat, hatóképessé teszik a múltat, másrészt a jelent is a múlt, a hagyomány teheti elevenné, érvényessé. Az ereklyékre épülő gyűjtemények és kiállítások mindenekelőtt a hagyomány jelenlétéről tanúskodnak, s arról, hogy minden új csak a hagyományok érintése által lehet életképessé és erőssé. A Csokonai Kör 1905. évi Csokonai-kiállítását készítői ezért is gondolhatták többnek a költőre való emlékezésnél. A hagyomány e felfogása teszi érthetővé a természethez való viszonyukat is. Kulturális emlék alatt ugyanis nemcsak az emberi múlt tárgyi és szellemi értékeit értették, hanem a természetet is. Nemcsak a város történeti és építészettörténeti, hanem természeti emlékeit is megőrzésre méltónak gondolták. Persze nem természeti értékük miatt, hanem azért, mert éppúgy magukon viselték az elődök nyomait, mint az előbbiek. A líciumfa, a halápi erdő legöregebb fái, a puszta vagy a Hortobágy melletti kocsányos tölgyes éppúgy védelemre szorul, mint „a város mohó terjeszkedésének, ridegen számító rohamos modern fejlődésnek” áldozatul eső Cegléd utcai temető. Az utódoknak meg kell tanulniuk, hogy a tájban is meglássák a hagyomány nyomait. Számukra a természet tehát – akár a kultúra antik értelmében – elsősorban otthonos, belakott tájat jelentett.
Múzeum és tudományközösség 1927. október 24-én megalakult a Debreceni Múzeumbarátok Köre, melynek célja „[a] Debreceni Városi Múzeum gyarapodásának, valamint kulturális és tudományos munkásságának előmozdítása; a nagyközönségnek a múzeum ügyei iránt való érdeklődésének növelése. Kutató- és gyűjtőutak, ásatások, egyéb tudományos munkálatok erkölcsi és anyagi támogatása. A Debreceni Városi Múzeum gyűjteményét és munkásságát ismertető időszaki és önálló művek kiadása, előadások és kiállítások rendezése”. Mindezek a célok egyben a múzeuménak is tekinthetők (mindkét intézmény irányítója Löfkovits Arthur volt). Az idézett mondatok teljes világossággal mutatják meg, hogy – a korábbi felfogáshoz képest – milyen változás következett be a múzeum funkciójáról való gondolkodásban. Ennek lényege, hogy a múzeum célja ekkor már kevésbé írható le a hagyományközösségi gondolat segítségével, feladata nem annyira a hagyományok ápolása és megmentése – jóllehet ezt a kötelességüket is számon tartották –, hanem sokkal inkább az emberiség történelméről és kultúrájáról összegyűlt egyetemes tudás átadása. Bár a múzeum alapításától fogva szó volt oktató funkciójáról, kezdetben ez elsősorban a hagyományokról való tudás átadását jelentette, ekkor azonban inkább már a közönség tudományos ismereteinek gyarapítása volt a fő cél. A múzeum tehát tudományos, oktató intézménnyé vált. Borsos József 1928–30-as
városrendezési terve is e felfogást tükrözi. Borsos elképzelése szerint ugyanis sugárút kötötte volna össze a múzeumot az egyetemmel, jelezve összetartozásukat. Déri Frigyes is hasonló meggondolásból adományozta Debrecennek és nem más magyar városPaul Ricoeur: A történelem nak gyűjteményét, száés a fikció kereszteződémára ugyanis az egyetem se. In: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok, léte garanciát jelentett szerk., vál., utószó: Szegedygyűjtő munkája valódi Maszák Mihály., Bp., 1999. megbecsülésére, hasznosSőregi János: Löfkovits sá válására. A felhalmoArthur. Debrecen, 1936. zott muzeális értékű tárSőregi János: Zoltai Lajos élete és működése. Debregyaknak ugyanis komoly cen, 1942. szerepük lehet az oktaSzalacsi Rácz Imre: Emlétásban, segíthetik a dikezés a Városi Múzeumra. ákok ismereteinek gyaDebreczen, 1930. június 1. rapodását és mélyülését. Vásáry polgármester válasza a Déri Múzeum megnyitáNemcsak képeken és rajsával kapcsolatos interpelzokon tanulmányozhatlációkra, Debreczen, 1930. ják például az egyiptojúnius 1. mi művészetet, hanem S. Varga Pál: „…az ember közvetlen tapasztalatot véges állat…” Fehérgyarmat, 1998. szerezhetnek róla a múS. Varga Pál: A népnemzezeumban. A 20-as évek ti irodalom fogalma Gyulai végétől kezdve a múzePálnál. Jelenkor, 2002/7–8. um már nem a helyi köZoltai Lajos: Várad és Debzösség értékeinek megrecen. Válasz a Nagyváradi Naplónak. Debreczen, 1902. jelenítője volt, hanem az augusztus 9. emberi kultúra bemutatásának és kutathatóvá tételének a helye. A változás jól lemérhető annak a gondolatnak a világos kimondásában is, hogy a múzeum fenntartása egyszerre állami és egyszerre társadalmi feladat, vagyis nem pusztán a helyi közösség a felelős érte. Ekkor fogalmazódott meg az is, hogy bár a múzeum fejlesztésében mindenki részt vehet, a földműves a szántás közben talált tárgy átadásával éppúgy, mint a gazdag ember, aki családi ereklyéit adományozza oda, lényegében azonban mégiscsak a tehetős emberek az oszlopai a gyűjtemények gyarapodásának. A múzeumbaráti köri tagságot ennek megfelelően meghatározott összegek befizetéséhez kötötték. A társadalom funkcionális differenciálódásának, a különböző alrendszerek egyre határozottabb elkülönülésének jeleként is értelmezhető a Déri Múzeum szerepéről kialakult új elképzelés. Pontosabban annak a változásnak az egyértelmű jelzőjeként, melynek során a közösségi lét egyre virtuálisabbá vált, amennyiben a különböző funkcióra specializálódott intézmények egyre kevésbé voltak képesek és akarták reprezentálni 29 a közösség értékeit és érdekeit. A kulturális intézmények működésének logikáját egyre
DISPUTA Kapualj
Mindkét kör félúton állt az emlékezet helyévé válás útján. Pierre Nora az emlékezet helyei/helyek kifejezéssel többek között arra utalt, hogy megszakadt a természetes emlékezet, s ha azt szeretnénk, hogy valami fennmaradjon, megmeneküljön a felejtéstől, akkor már akarni kell az emlékezést, külön erőfeszítést kell tennünk a felejtés ellen. Ez az emlékezetakarás hozza létre az emlékezethelyeit/helyeket. A Csokonai Kör és a Városi Múzeum század eleji időszaka ezen átmenet koraként is értelmezhető. Tagjai érzékelték ugyan a történelmi idő pusztítását, a hagyományok, tárgyak és épületek eltűnését, az életforma és a környezet átalakulását, hisz épp ezek virtuális (kontextusból kiszakított) fennmaradásáért akarták létrehozni az ereklyetárat, a múzeumot és fenntartani a 19. századi elődök költészeteszményét, mégis hitték, hogy a múlt emlékei minden további nélkül útmutatást adhatnak a jelenbeli emberek számára.
DISPUTA Kapualj
inkább a célracionalitás és univerzális (közösségtől független) és speciális (csak az adott alrendszer logikájának megfelelő) tudás átadására törekvés határozta meg, így egyre inkább veszítettek közösségi értékeket, magatartásmintákat és érdekeket megjelenítő szimbolikus funkciójukból. A Déri Múzeum tervezett, új kiállításait a fentieknek megfelelően már szintén a tudományos ismeretterjesztésnek rendelték alá, s szinte teljesen háttérbe szorult a közösségi identitás kialakításában-fenntartásában játszott szerepe. A kiállítás tervezői egyre inkább az oktató funkciót hangsúlyozták, tanító múzeumról beszéltek, melynek „egy egységbe kell foglalni az anyagot és olyan arányosításban taglalni, mint ahogy egy jól megírt könyvnek a fejezetei tagolva vannak.” A történeti öszszefüggésekre helyezték a hangsúlyt, mert „a múzeumunkat látogató közönség így merítheti ki azokból a legnagyobb értéket”. A múzeumban bemutatott történelem már nem csak, sőt nem is elsősorban egy helyi közösség vagy egy nemzet, hanem az emberiség történelme volt. A kiállítás célja, hogy „a látogatót az emberi művelődés legalsó fokától átvezesse a legmagasabb minőségig, a kőbaltától Munkácsy remekéig, a primitív élet eszközétől a művészet legszebb virágáig”. Egy közösség kultúrájának reprezentatív bemutatása helyett a civilizáció, az emberi fejlődés történetét akarták megjeleníteni. A Déri Múzeum homlokzatára eredetileg a következő felirat került volna: „Ki múltjára érzéketlen, szebb jövő-
30 Déri Múzeum
re érdemtelen”. Helyette egy, a múlt, valamint az emlékezet közösségi és személyes identitás kialakulásában játszott szerepére nem utaló, semleges felirat fogadta a látogatókat: „Historia est Magistra Vitae” és „Ars longa, Vita brevis est”. A nemzeti vagy helyi-közösségi kultúra helyett a kultúra csarnokává lett a múzeum. E változás jelzőjeként értelmezhető a Déri Múzeum megnyitása után kirobbant vita is. Fényes Jenő, a törvényhatósági bizottság tagja interpellációt intézett Vásáry István polgármesterhez: miért nem a múzeum eredeti alapítója, Löfkovits Arthur lett a Déri Múzeum igazgatója, akinek e tiszte életfogytig szól, s miért feledkeztek meg a megnyitó beszédek a Városi Múzeumért áldozatot hozó Löfkovitsról és Zoltai Lajosról, s ugyanígy miért hallgat az Ecsedi István által írt múzeumi vezető e két jeles férfiú érdemeiről. Déri Frigyes felajánlása ugyanis – érvel Fényes – semmiképp sem nyomhatja el az alapítás körül tevékenykedők érdemeit, hisz e bőkezű adomány elfogadását a Városi Múzeum viszonylagos gazdagsága, stabilitása, az ott folyó munka színvonala tette lehetővé, Déri Figyes biztos lehetett abban, hogy jó helyre kerül gyűjteménye. Az ügy sajtóvisszhangja során elő is került egy 1922-ben keltezett díszoklevél, melyet épp az a Csűrös Ferenc kultúrtanácsnok írt alá, aki most beszédében elfelejtett megemlékezni az alapítók érdemeiről. Az oklevél utal arra, hogy Löfkovits adományáig semmit sem haladt előre a múzeum ügye: „Nagyságodé az érdem, hogy ezt a
hanni a fölött a tény fölött, hogy épp huszonöt esztendeje alapították a Városi Múzeumot, mert „ez van annyira fontos, hogy megérdemelte volna a megünneplést”. Többről, másról is szó lehet tehát, mint ami az interpellációra adott válaszokból kiderül, ha a múzeum alapítóiról ilyen könynyedén elfeledkeztek. A történteket részben az magyarázhatja, hogy az önzetlenül dolgozó múzeumi alapítókat, akik elsősorban a közösség szolgálatában látták munkájuk értelmét, mintsem pusztán tudományos eredmények produkálásában, felváltották a profi szakemberek, akiket elsősorban szakmai érdeklődés vezetett. Paul Ricoeur alapvető különbséget látott e kétféle magatartás között: míg az utóbbi esetben a kutató tudományos érdeklődése a döntő, s történelmet ír, addig az elsőben az etikai érdekeltségnek is szerepe van, s ekkor a történetírás emlékezetté válhat. Tanulmányunk a múzeum történetének azt a pillanatát ragadja meg, amikor az emlékezetet a történetírás, az emlékezetnek elkötelezett, önmagukat a közösségi kultúra őrzőinek tekintő embereket elsősorban a tudomány szabta keretek közt gondolkodó szakemberek váltották fel. Más szavakkal: a hagyományközösség elvén alapuló társadalmat felváltotta az alrendszerekre differenciálódott társadalom, ahol a tudás és a morál, a tudás és a közösség egymástól elválaszthatók.
DISPUTA Kapualj
régi törekvést példás tettével megvalósította”. Vásáry polgármester az interpellációra adott válaszában elmondta, hogy Löfkovitsot korábban is csak tiszteletbeli igazgatóvá választották, mivel képesítés hiányában fizetéses igazgató nem lehetett: „Miután a megnövekedett múzeumot tiszteletbeli igazgatóval vezetni nem lehetett, olyan igazgatót kellett választani, aki a törvényes rendelkezéseknek megfelelt.” Löfkovitsról írt életrajzában Sőregi János is utal az 1929:XI. tc. §-aira, melyek az újabb megnövekedett tudományos követelményekhez igazítva szabták meg, ki nevezhető ki igazgatónak. A közgyűlési vitában pedig Csűrös Ferenc azzal védekezett, hogy szándékosan nem említett senkit sem, s egyébként is az alapítók tettét márványtáblával örökítették meg, ami mégiscsak marandóbb, mint az elszálló szó. Jogilag minden bizonnyal rendben is lehetett a dolog. Legfeljebb az szúrhat szemet, hogy Zoltai Lajosról is elfeledkeztek, aki pedig hosszú idő színvonalas és önfeláldozó munkájával tette a Városi Múzeumot valóban jelentős kulturális intézménnyé, a kollektív emlékezet helyévé. Tudományos és ismeretterjesztő munkáival nemcsak a helytörténeti kutatások alapját rakta le, hanem világossá tette azt is, hogy kollektív emlékezet nélkül nincs lehetőség az egyéni önismeretre sem. Az 1930. június 1-jén vele készült interjúban el is mondta, hogy nem lett volna szabad nyomtalanul elsu-
31
G. Szabó Botond Disputa – a Református Kollégium Múzeumáról
Í
rásomnak kellemetlen aktualitást ad, hogy a Debreceni Disputa legutóbbi számának szerzői – Gulyás Gábor és Széplaky Gerda – Debrecen múzeumainak múltját és kiállítótermeinek helyzetét, illetve az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésére kiírt pályázat esélyeit tárgyalva egyetlen szót sem vesztegetnek a Református Kollégiumra. Ugyanakkor gondosan megemlékeznek a város legeldugottabb, méltatlanul elfeledett emlékházáról is. A hivatalos statisztikák szerint a Debreceni Református Kollégium kiállításai a Déri Múzeum és a Hortobágyi Nemzeti Park után a leglátogatottabbak a régióban, az intézményt tízezrek keresik föl. Következésképpen létezik.* Az Európa Kulturális Fővárosa című pályázatnak nyilvánvalóan a jövőre kell összpontosítania. De a kiírás szerint az aspiránsoknak „hangsúlyosan kell megfogalmazniuk … azon közös európai kulturális áramlatok megjelenítését, melyekben a pályázó városnak része volt”. Az adott esetben tehát közhaszonnal kecsegtet a Református Kollégium létezésének tudomásul vétele. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy a két szerző jobbító szándéka felől nem lehet kétségünk. A helyi múzeumoknak, kiállításoknak, képzőművészetnek, vizuális kultúrának szánt kritikájuk európai kitekintéssel íródott, fájó pontokra tapint. Egyes részleteiket talán lehetne árnyalni, de akár tódítani is, mert az utópiák előrevisznek. Ki ne óhajtana a háza táján világraszóló eseményekkel találkozni, nem Budapestről lehozni, hanem egyenesen Debrecenbe hívni az óriási tömegeket vonzó „Monet és barátai” c. kiállítást? Már szinte hallom a cívisek dohogását, hogy „ugyan kérem, hol van ez a Musée d’Orsay választékától, hiszen itt többször szerepelnek Monet barátai, mint ő maga…” Egyetérthetünk abban is, hogy sok kis apró győzelem született a különféle galériák létesítésekor, de a háború vesztésre áll mindaddig, amíg egy műcsarnok jellegű modern intézmény meg nem születik …
DISPUTA Kapualj
Mióta van múzeuma a Kollégiumnak?
32
A Kollégium könyvtára – mint a hasonló intézmények általában – a kezdetektől, azaz a 16. századtól hivatalból őrzött tárgyakat, régiségeket. Vélhetőleg Sőregi János ellentmondásoktól feszülő munkája a vétkes abban, ha egy kései szerzőnek semmiféle
érdemi kapcsolatot nem sikerül felfedeznie a debreceni múzeumügy kezdetei és a Református Kollégium története között. Írásának a múzeumi előtörténettel foglalkozó alfejezetében Széplaky Gerda százéves megkésettségről szól, figyelme a jelesebb magángyűjtőkre is kiterjed. Említi (Telegdi) Kovách László nevét, aki 1861-ben a Debreceni Ellenőrben Múzeum Egylet felállítását kezdeményezte. A világlátott, tanult üzletember – akit a szabadságharc utáni megtorlás kényszerített jogi pályája ideiglenes elhagyására – maga is úgy tervezte, hogy a majdani „Debreczeni Múzeum”, amíg megerősödik, a Református Kollégium Könyvtárában és Múzeumában kapjon elhelyezést, „alap-vagyonát” a Kollégium pénztárában célszerű őrizni. (Kovách László helyzetképe szerint ekkoriban a Nemzeti Múzeumon kívül egyetlen hazai városban sem volt múzeumi intézmény, csupán Nagyszebenben, a hazai főiskolai múzeumok pedig nem voltak látogathatóak, konzerválásra és gyarapításra nem voltak anyagi forrásaik. Nagyratörő debreceni tervei a képtárat is magukban foglalták, a kortársak éppen ezért minősítették megvalósíthatatlannak.) Kovács János (1856–1896 között kollégiumi tanár) Afrika-kutató azonban nemcsak az említett egyletet alakította meg néhány évvel később, hanem az iskola évszázados gyűjteményi hagyományaira alapozva létrehozta a régió első (főként természettudományi) kiállítását, melyet alkalmanként már 1858-tól kezdődően megnyitottak a nagyközönség előtt. (Igaz, a sajtóban is panaszolta, hogy a látogatók eleinte főként a debreceni vásárok vendégei voltak.) Ifjú korában átkutatta a bihari hegység valamennyi barlangját, barlangi medvék és más lények csontjait adta a Kollégiumnak, de az ismeretlen fajokat a Nemzeti Múzeumnak juttatta. Kétéves berlini egyetemi tanulmányai után kísérte Tisza Domokost Észak-Afrikába, ahol rendszeres gyűjtésre és megfigyelésekre volt alkalma: 189 gerinces állatot, 61 madarat, 22 emlőst preparált a Nílus völgyében, de összesen közel 4000 növényt is ajándékozott annak az intézménynek, amellyel negyven éven át foglalkozott. 1859-ben üveges szekrényekkel ellátott díszes terembe költöztette az ásványi, növénytani és állattani állományt, amelyet közadakozásból sikerült kiegészítenie Frivaldszky Imre 450 darabos madár-
* A cikkben szereplő két írás 2004/7–8. számunkban jelent meg. Széplaky Gerdáé a debreceni képzőművészet szempontjából elemezte a debreceni múzeumtörténetet, Gulyás Gábor pedig a debreceni kulturális élet tereit vette számba, szintén a képzőművészeti vonatkozásokra összpontosítva figyelmét. (A szerk.)
legekre gondolunk, mint a (világhírű kabai meteorit mellett) jóval több mint 30 000 tételt őrző ásványgyűjtemény. A kezdetek: oktatás, kutatás és múzeum A tudománytörténeti irodalom szerint a Múzsáknak szentelt hajlék eredetileg egy akadémia jellegű, könyvtárral ellátott tudományos intézményt jelölt (mint az alexandriai Museion), és a 16. századi nyelvészek körében nagy tiltakozást váltott ki, amikor a múzeum kifejezést először alkalmazták egy éremgyűjteményre. A Kollégium legrégibb könyvtári lajstromai érmek, címerek, festmények, csontok, glóbusok és fegyverek tárolását is említik. Ez egészen természetes volt ekkoriban: a könyvtárak és a múzeumok története egészen a 20. századig szorosan összefonódott, a Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Múzeum 1802-ben kelt alapító levele még tökéletesen kifejezi a szimbiózis állapotát. A Kollégium 18. századi professzorai egyenesen dolgozószobáikat nevezték múzeumnak (latin nyelvű leveleiket „e Museo suo XY” aláírással zárták). Ez a helyiség könyveik mellett nemritkán távcsöveket és egyéb, tudományos munkát szolgáló eszközöket, olykor nagyítót, ásványi kristályokat, állati fogakat is tárolt. Bod Péter szótára ekkoriban hasonló értelemben, „tanulóház”ként használja a múzeum fogalmát. A felvilágosodás százada a „gyűjtők aranykora” is volt. A korszellem a külföldi utazások során is befolyásolta az intézmény tanárait és diákjait. A „raritások” hajhászása Magyarországon – éppen az európai hatások befogadásával összefüggésben – olyan divatossá vált, hogy a Tiszántúlon gúnyversek születtek „az új akadémikusról”, azaz peregrinus diákról: „A populé tsudállya Bétsi figuráját Hasítékos ruháját göndör parókáját Tenni venni tempóra tudja a kalapját Uram ezért kiveti régi tanult papját. Könnyű most obskúrusból Clarissimus lenni Helissi porcelánért nem kell messze menni Kávé főző ibriket lehet Bétsben venni s egyébb ollyat egy posta ládába bé tenni Raritásnak tsigát is talál a’ bóltokban Tenger színű vizet is merit egy árokban.” (Pál Gergely nádudvari lelkész, 1761)
A tudós tanárok a racionalizmus térnyerésével már nem érték be puszta elméleti fejtegetéssel: a természettudományok fej-
DISPUTA Kapualj
gyűjteményével. 1864-ben hét újságcikkből álló sorozatban ötvözte a lehető legszínesebb ismeretterjesztést, népszerűsítést és a donátorok ösztönzését. 1869-től a korábbi délelőtti mellett már vasárnap délután is nyitva volt a múzeum, de kérésre hétköznap is bárki bejuthatott. A múzeumőr „társalgási modorban,” igen színesen ismertette a tudnivalókat. 1876-ban az állat-, ásvány-, régészeti és népismereti múzeumot 4 helyiségben, összesen 283 négyzetméteren helyezték el. A látogatók filléres adományaiból hetek alatt 61 forint gyűlt össze a kiállítóterem perselyében. Kovács János pályája csúcsán szinte egyesítette önmagában az ügy szempontjából lényeges tulajdonságokat. Bár néplélektani fejtegetései meglehetősen naivan hatnak, szűkebb szakterületén szilárd természettudományos alapjai voltak, régészeti leletmentéseit, feltárásait, hangulatos népszerűsítő írásait 50 évvel később a városi múzeum igazgatója is méltányolta. Úgy értékelte, hogy a debreceni közönség hoszszú éveken át csupán Kovács János, az ügy „valóságos agitátora” írásaiból olvashatta a múzeum szót. Sőregi János a Városi Múzeum előtörténetének feltárásakor mégis azt a látszatot kelti, mintha az 1858-tól látogatható kiállítások nem is léteztek volna, legfeljebb a meg nem valósult „múzeumi gondolatok” körébe sorolhatóak. (Ma már kifürkészhetetlen okból, akkoriban nyilván fontos lehetett, hogy „ki volt itt előbb”.) Mivel Kovács János nyugalomba vonulása után 1896-tól a Kollégium múzeumi tevékenysége hosszú ideig szünetelt (a tárgyak jórészt visszakerültek eredeti helyükre, a Nagykönyvtárba), Sőregi János úgy vélekedett, hogy egy majdani Protestáns Múzeum időrendben csak a második helyre pályázhat Debrecenben. A száraz tény említése helyett, amely szerint évtizedekkel a mindössze heti két napon át, csekély alapterületen működő Városi Múzeum előtt létezett egy alapterületét tekintve nagyobb és gazdagabb kiállítás a Kollégiumban, melyet kérésre hivatalos nyitvatartási idején kívül is megnyitottak a látogatóknak, szóvirágokkal takargatta a lényeget. „Magánosan kiemelkedő virágos halomnak”, a magyar élet „őrhalmának”, e vidék „egyetlen ősi kincses tárházának”, a homokos síkból kiemelkedő „magános szent hegynek” nevezte az iskolát. „Hány olyan műtárgya van a Nagykönyvtárnak, melyek bármelyike egymaga nagyobb értéket képvisel, mint az a kis vegyes gyűjtemény, mellyel 1902-ben a Városi Múzeumot megalapították?!” – tette fel a kérdést. Joggal, ha olyan állományrész-
33
DISPUTA Kapualj 34
lődése, illetve a földrajzi felfedezések és utazások kora a szokatlan távoli jelenségek ábrázolását, ezek bemutatását igényelte, a világ feltérképezését a csillagos ég boltozatától az emberi test anatómiai atlaszáig. A pedagógiai tanulságokat a látványra, a kísérletekre és a közvetlen érzéki tapasztalatokra építő szemléltető oktatás vonta le. A kísérleti eszközök debreceni beszerzése a 17. század utolsó éveiben kezdődött. A vázoltaknak megfelelően a 18–19. században az éremtár mellett a „természetiek tára” mutatta a leglátványosabb fejlődést. Muzeológia és a természettudományok kapcsolata sokáig olyan szoros volt, hogy Kovács János kollégiumi professzor még 1873-ban is azért kapta a leghevesebb kritikát, mert Múzeum Egyletet alapított és nem Természettudományi Társulatot. A 18. században Physicum Museumnak, Theatrum Physicumnak, a 19. században természetiek tárának vagy lénytani múzeumnak nevezett gyűjtemények természetesen nem a mai fogalmaink szerint való múzeumok, hanem az elnevezés korábbi értelmében, elsősorban az oktatást segítették. Ezek a gyűjtemények azonban nemcsak magukban hordozták a modern múzeumok lehetőségét, de segítették is megvalósulásukat. A kérdés európai elemzői szerint a 16. század végétől létesített természettudományi szertárak múzeumként való „intézményesülése” 1683-ban játszódott le először, amikor az Ashmolean Museum az oxfordi egyetem egyik termében megnyitotta állandó kiállítását a nagyközönségnek. A szakmai közvélemény szerint mai értelemben az Ashmole az első múzeum. „Következésképpen az egyetemi múzeumok régebbiek, mint a nem egyetemiek, és az egyetemi gyűjtemények az egyetemi múzeumoknál is régibbek.” Debrecenben pontosan ugyanaz történt, mint több európai felsőoktatási intézményben, ami egyáltalán nem meglepő annak ismeretében, hogy 1848 előtt minden professzort külföldön képeztek. Az eredeti és új funkciók békésen megfértek egymás mellett, ráadásul a Kollégium gyűjteményei már első csíráikban is tartalmaztak olyan részlegeket (mint a képtár, a régészeti és néprajzi kollekció darabjai, az éremtár), amelyek az oktatással csak áttételes kapcsolatban voltak. Ezért állíthatta jeles szerzők után
Takács Béla is, hogy a Kollégium a magyar múzeumi kultúra legrégibb gyűjtőhelyeinek egyike. A Kollégiumi Múzeum támogatói A régmúltban nem csak Debrecen és nem csupán az értelmiség tudott a Református Kollégiumról. A megszámlálhatatlanul sok kisember egyszeri adománya az iskola igen mély társadalomba gyökerezését, a város országos tekintélyét mutatja. Az adománytevők többsége ugyan a Tiszántúlra koncentrálódik, de az ajándékozó személyek lakóhelye az egyházkerület határainál jóval tágabb körben helyezkedik el: temesközi, dunántúli, felvidéki és erdélyi helynevek is gyakran felbukkannak a hajdúsági, bihari, nyírségi, szatmári, érmelléki és kunsági települések mellett. A gyűjtemények javára érkező első ismert adomány debreceni polgártól származik 1592-ből. Az alapítványtevők legelső 18. századi csoportjának földrajzi megoszlása sem érdektelen: Borbély Mihály tiszaroffi földbirtokos, Kenessey István Pápáról, két debreceni, egy földesi, egy pelbárthidi és egy körösladányi lelkész, Baranyi Miklós debreceni városi esküdt, Imre János debreceni könyvkötő, Szeremlei György Vas megyéből és Pap István nagykárolyi nyomdász. A támogatók közül kiemelkedik Debrecen városa, de az alapítványtevők egyötöde is debreceni illetőségű. A Kollégiumba került Debrecen két hóhérpallosa, melyet (számos nagy jelentőségű tárggyal együtt) az intézmény később a Városi Múzeumnak engedett át. Jó szívvel, mert az intézmény érdekében általában a Kollégium hűséges növendékei tevékenykedtek, mint Zoltai Lajos vagy Ecsedy István. Városi ajándékként került a lénytani múzeumba egy leopárd 1880-ban, a helyi rendőrfőkapitány ajándékaként egy strucc, a városi pénztárból vásároltak nandut, a város mérnöki hivatala adományozott kútfúrásból származó 639 földmintát, a Kapitányi Hivatal ajándékozott a Kollégiumnak ipartörténeti emlékeket is, többek között a szűcs és kerékgyártó céhek dokumentumait. A helybéli polgárok ajándékai között szerepelnek Poroszlay Frigyes főiskolai főgondnok (1848-ban polgármester) ásványai vagy Gál Ferenc szabómester zöld selyemre nyomtatott színházi színlapja 1853-ból.
debreceni kereskedők: Sesztina Lajos egzotikus tengeri állatokat, Csanak József obszidián töredékeket, Baum Miksa távol-keleti tárgyakat, Rickl József több száz római pénzt küldött. (Az éremtár már 1831-ben több mint 6000 tételből állott.) Amikor egy iskola gyűjteményeivel is használni kíván – nem csupán növendékeinek –, abból kivételes érték születhet. A Városi Múzeum kései alapítása vélhetőleg éppen annak lehetett a következménye, hogy a város szempontjából szinte „ingyen” működött egy intézmény, amely évtizedeken át képes volt az elemi közösségi igényeket kielégíteni és jelentősen gyarapodni. Befogadta, megőrizte, rendszerezte, nyilvántartotta, részben kiállításon is bemutatta és tudományosan kutatta az emberiség tárgyi emlékeit, a társadalom, az oktatás, a tudomány, a művelődés és a szórakoztatás szolgálatában. Epilógus a gyökerekről A szekularizáció szelleme olykor tudatja velünk, hogy „marketingből” gyengék vagyunk, akárcsak egyházaink. Lehet, hogy falaink között ismerhető meg Debrecen lényege, de megőriztük magunknak a titkot. Egyszer eljön az idő, amikor saját múltunk olyan idegenszerűen áll majd utódaink előtt, mint egy etruszk szobortöredék. Nem érthetik meg, hogy mit tudott városunk lakója, mit érzett, hogyan gondolkodott, mihez volt joga, és mit diktált az erkölcse. Gulyás Pál már nemzedékekkel előttünk a debreceniség gyökerének eltűnését fájlalta. A fejsze azóta a fák maradék gyökerének vettetett, az emlékezetkiesés civilizációs minőségünket érinti. A múzeum fogalmát nemritkán hűvös elutasítással halljuk említeni, egy halott, poros világ szinonimájaként, a gyümölcsöző élet ellentéteként. Pedig a múlt éltető erejéről azt írja Sütő András, hogy amikor utat téveszt a havasi ember, csak akkor adja fel a küzdelmet, ha a hóvihar betakarja lábnyomait. Rejtőzködő gyökerek, halványodó nyomok között, a magyar társadalom egy-egy öntudatlan pillanatra mégis mintha visszatalálna önmagához. Amíg léteznek tömegeket felemelő, évszázadokat áthidaló pillanatok (amíg érződik valami különös, amikor egy nagy téren és a környező hidakon egymilliónál többen éneklik a Kossuth-nótát), addig elérkezhet hozzánk egy régen hallott üzenet. Amikor a veszély érzetét fokozni már nem lehet, a legfontosabb parancsolat is útjára kelhet.
DISPUTA Kapualj
Sáska Károly Izsó Miklóstól a Búsuló juhász című szobor eredeti gipszmintáját, Fekete Imre bérkocsis és sokan mások kitömött madarakat, Szathmári Mihály szűcsmester égett Kossuth-bankót adott, de volt aki csak a keze munkájával segíthetett: Polgári Dániel asztalos deszkaállványokat készített. Debrecen mellett a környező kisebb városok elöljárói is közel érezték magukhoz az „Anya Iskolát”: Hajdúböszörmény például bronzkori fegyvereket ajándékozott. A hála vagy tisztelet mellett sokakat indíthatott adományozásra, hogy a kéziratait vagy műveit ajándékozó művész a 19. században már nagy elődök sorához csatlakozott. A Kollégium egykori diákja, a Nemzeti Múzeum Képtárának első őre, Kiss Bálint már 1831-ben, bécsi tanulmányútjáról eljuttatta az uralkodó (V. Ferdinánd) olajfestésű portréját, de a későbbiekben megfestette több debreceni professzor és néhány erdélyi fejedelem arcképét is. Az adományozó művészek sorában olyan nevek találhatóak, mint Ferenczi István, Orlay Petrich Soma, Izsó Miklós, leánya révén Barabás Miklós, Zichy Mihály és Huszár Adolf. A vasútépítés nagy korszakában, 1867 után kitettek magukért a vasúti mérnökök, akiktől kő- és bronzkori leletek sokasága származott. Az egyszeri adományozók között mindvégig sok vidéki tanító található, a legaktívabbak természetesen a Kollégium tanárai és tanítványai voltak. Beregszászi Pál özvegye férje rajzmintáit kínálta föl. Ez a hagyaték, illetve a rézmetsző diákok ránk maradt lemezei arra emlékeztetnek, hogy Debrecen az egyetlen alföldi település, amelynek korai képzőművészeti hagyományai vannak. Oláh Gábor könyvtáros 80 kortárs magyar író kéziratát adományozta, Kovács János segédlelkész 1888-ban Debrecen pókfaunájának 96 faját gyűjtötte össze. Szőnyi Pál, a Természettudományi Társulat országos elnöke (aki debreceni diákként főhadnagy Fazekas Mihály kollégiumi perceptorral botanizált) 1878-ban 33 000 darab ásványt ajándékozott az iskolának. Bíró Lajos Új-Guinea néprajzi, rovarés állattani feltárója (1856–1931) szintén a Kollégium diákja, majd donátora volt. 6000 néprajzi tárgyat és 200 000 állatfajt küldött Európába és hazájába, melyekből közel 2000 új fajt írtak le a tudósok. (A Debreceni Egyetem szervezésekor Erős Lajos teológiai professzor az Egyetemi Bizottság nevében tanszéket kínált számára, de Bíró Lajos a további utazásokat választotta. A Kollégiumnak adományozott tárgyai jelenleg a Néprajzi Múzeumban találhatóak, letétként.) Különösen adakozóak voltak a
35
„A szabdaságharc tündöklő idején nőtt rózsa” Görömbei András
DISPUTA Kapualj 36
Ünnepi beszéd 2003. október 23-án I. Illyés Gyula 1950-ben írt verse, az Egy mondat a zsarnokságról, elementáris erővel, egy különlegesen hosszú körmondat nem lankadó lendületével nevezi meg a zsarnoki uralom alá kényszerített ember alapélményét, a teljes kiszolgáltatottságot. Esztétikai megformáltságával is azt a felismerést tudatosítja, hogy az államhatalomnak az élet minden területére kiterjedő korlátlan uralma elviselhetetlenné teszi a létet, megfosztja a személyiséget és a nemzetet emberi méltóságától, megfosztja öntudatától, önismeretétől, önazonosságától. 1956. október 23-án a magyar nép ezzel a totális zsarnoksággal szállt szembe. A keserűség egy megcsalt, kiszolgáltatott, elnyomott nemzet szenvedéseiben érlelődött egy hosszú évtizeden keresztül. Félmillió ártatlan ember elhurcolása, megbüntetése, kitelepítések, internálótáborok, kuláklisták, koncepciós perek, ávósterror előzte meg ezt a forradalmat. A forradalmak világtörténetében vált fordulóponttá a magyar forradalom, mert nem egyetlen kizsákmányolt osztály, nem egyetlen elnyomott népréteg kereste benne a maga igazát, hanem a totális emberi kiszolgáltatottság ellen lázadt fel egységesen egy egész nemzet. Ebben a forradalomban egy nemzet közös akarata szólalt meg, a megnyomorított, kiszolgáltatott tömegből a magyar nemzet jött létre. Nem véletlen, hogy az Irodalmi Újság forradalmi száma 1956. november 2-án Petőfi Ismét magyar lett a magyar című versével indult. A magyar nemzet szabadságakarata kapcsolta össze a magyar történelemnek ezt a két eszményi pillanatát: 1848. március 15-ét és 1956. október 23-át. Mindkettőnek az volt a legnagyobb vívmánya, hogy ismét magyar lett a magyar, hogy ismét ember lett a magyar. Ez a nemzeti közakarat néhány nap alatt hiánytalanul megfogalmazta és kinyilvánította a korszerű európai életforma alapelveit: az egyéni szabadságot, a nem-
zeti függetlenséget, az ország semlegességét, az önkormányzatot, demokráciát és a többpártrendszert. Ezekben a követelésekben teljes nemzeti egység nyilvánult meg. A forradalmi kormányt a nemzet irányította, a kormány csak követte a nemzet akaratát. A miniszterelnök is a forradalom napjaiban nőtt fel a nemzet méltó képviseletére. November 2-án még legjelesebb íróink arról tudósítottak, hogy csodát művelt az „emelkedő nemzet” (Németh László), kivívta történelmének „legnagyobb és első győztes forradalmát” (Déry Tibor), a magyarság „az emberi fajta csillagfénye lett” (Örkény István). II. Aztán bekövetkezett november negyedikének hajnala, amikor a miniszterelnök néhány mondatos rádióbeszéde a nemzeti tragédiát jelentette be: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” Történelmünk tragikus, nagy pillanata volt ez. Egy magára hagyott kis ország végzete. Egy imperialista idegen nagyhatalom fegyvereire támaszkodó áruló vette át az ország irányítását, aki a forradalmi kormány tagjaként három nappal korábban még a forradalom összes vívmánya mellett kiállt a rádió nyilvánossága előtt is. Ezzel a nemzetárulással szemben olyan feddhetetlen személyiségek vallomásait szeretném emlékezetünkbe idézni, akik tudták, hogy véleményükkel az életüket kockáztatják. 1956. november 4-én néhány órával a miniszterelnök hajnali rádióbeszéde után Bibó István, az egyedül is helytálló ember a szovjet katonák által megszállt Parlamentben írta meg Magyarok című kiáltványát, melyben „mint az egyedüli törvényes
büntetésekkel meg nem félemlítette az országot. Az új hatalom a forradalmat ellenforradalomnak minősítve gyalázta és rágalmazta. A hatalmas idegen túlerő és az azt szolgamód kiszolgáló, sőt magánszorgalmú kutyaként túllihegő belső hitványság azt is elérte, hogy a népesség legnagyobb részében hamarosan mélyre szálltak a forradalom eszméi. Morális nemzetvesztés történt, a többség csöndes kiegyezése a hatalommal. Nagy László ítéletes szavaival szólva: „Átváltoztak a béklyók cukorral cifra pereccé.” III. Mégis, a szabadságnak a forradalomban átélt nagyszerű pillanatai és a forradalom soha meg nem cáfolt eszméi a nemzet belső, megtartó erejévé váltak az újabb hódoltság évtizedeiben. S egyre visszafoghatatlanul szólaltak meg, követelték igazságukat. A forradalom leverésekor nyugatra menekült kétszázezernyi magyar fiatal egy része élethivatásának tekintette a forradalom eszméinek őrzését, dokumentumainak összegyűjtését, történetének tárgyilagos értelmezését. Gloria victis! Dicsőség a legyőzötteknek! – írták a szabadságharc emlékművére. Itthon jó ideig csak metaforikus költői áttételekben, rejtjeles beszéddel lehetett szóba hozni a szabadság eszméjét. Sokféle módon adott jelt magáról a némaságra ítélt igazság. Március vagy Petőfi szólítása az októberi forradalom szólítása is volt. Szállóigévé váltak a hatvanas évek végén Utassy József Zúg március című versének sorai: „Talpra Petőfi! a sírodat rázom / szólj még egyszer a Szabadságról!” Petri György titokban terjesztett verse pedig már a mártír miniszterelnök alakját és sorsát idézte föl: De emlékezni szabad a vonakodó, sértett, tétova férfira, akibe mégis fölszivároghatott düh, káprázat, országos vak remény, mikor arra ébredt a város: lövik szét.
1984-ben pedig Nagy Gáspárnak a cenzúrán véletlenül átcsúszott versének záró sorai antigonéi parancsként mondták ki azt, hogy a forradalom mártírjait tisztessé-
DISPUTA Kapualj
magyar kormány egyedüli képviselője” viszszautasította azt a rágalmat, hogy a forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték be: „a harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és megkülönböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult.” Németh László november 4-e után az öngyilkosság kísértésével küzdve bujkált, egyik barátja lakásán kockás füzetlapokra írta nyilatkozatát a forradalomról a magyar írók, „a magyar nép becsületének őrei” nevében: „kötelességünk kijelenteni, hogy azokat a tényeket, amelyekkel Kádár János kormánya létét s a szovjet csapatok állítólagos »behívását« igazolja, mi nem tapasztaltuk. (…) A népet kínzókamrába hurcoló – most is százakat leterítő államvédelmieken, előfordult, hogy az utca népe önbíráskodást gyakorolt – a forradalom fegyelme azonban – írásaink bizonyítják – ezt is megbélyegezte s megfékezte. Az elpusztult pártfunkcionáriusok száma se teszi ki ezredrészét sem az ártatlan megölt munkásoknak, anyáknak s gyerekeknek. Az a félelem nem igazolódott be – hogy a forradalom ellenforradalom felé tolódik.” 1956 novemberében száznál több neves értelmiségi – köztük Kodály Zoltán, Németh László, Déry Tibor, Veres Péter – nyilatkozatban vallotta meg – ezért ha kell a halált is vállalva – teljes egyetértését a magyar szabadságharc hőseivel, s tiltakozott a forradalmárok letartóztatása és deportálása ellen. Az írószövetség 1956. december 28-i közgyűlése pedig Tamási Áron Gond és hitvallás című memorandumát fogadta el. Tamási a rá jellemző nemes pátosszal szólt: „az októberi szabadságharc véres halmán állva”, „a számadás és vallomás erkölcsi kényszere alatt” mondta ki, hogy a forradalomban a szabadságra és nemzeti függetlenségre sóvárgó nép nyilatkozott meg, s „a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét”. „Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett.” Mindezzel szemben azonban kormányprogrammá vált a forradalom megtorlása és a nemzeti érzés, önismeret, öntudat kiirtása. Az áruló addig nem nyugodott, amíg az elárultakat ki nem végeztette, amíg kegyetlen kínzásokkal és tömeges börtön-
37
gesen el kell temetni, nekik igazságot kell szolgáltatni: egyszer majd el kell temetNI és nekünk nem szabad feledNI a gyilkosokat néven nevezNI!
DISPUTA Kapualj
A hatalom megfoszthatta állásától a bátor költőt, a kimondott igazsággal szemben már tehetetlen volt. „Ez a vers egy szál virág egy ma még nem létező síron, de meglesz a sír, s rajta lesz a virág” – mondta Csoóri Sándor 1985. március 12-én Nagy Gáspár írószövetségi perén. A következő évben egy másik Nagy Gáspár-versben Kádár János már Júdás szerepében ismert magára. 1956 októberének igazsága már kiiktathatatlanul helyet kért az ország nyilvánosságában is, s egyre egyértelműbben és egyre gyakrabban kérdőjelezte meg a forradalom elárulására és a szovjet hadsereg fenyegető jelenlétére épített rendszert. 1988. június 16-án Nagy Gáspár már a 301-es parcellában mondta el „rendszerváltó vers”-ét. 1988-ban és 1989-ben már a közvélemény követelte a forradalom rehabilitá-
38
Melocco Miklós „a szabadságharc tündöklő idején nőtt rózsa” – melyet Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzata, a Debreceni Egyetem, a Tiszántúli Református Egyházkerület állíttatott forradalmunk és nemzeti szabadságharcunk emlékére. (Fotó: S. Varga Pál)
cióját. 1989-ben már visszafoghatatlan erőként szólalt meg újra a nemzet szabadságóhajtása. 1989. június 16-a, a forradalom mártírjainak az újratemetése pedig új fejezetet nyitott történelmünkben. Előkészítette az utat 1989. október 23-ához, a Magyar Köztársaság kikiáltásához. Jelképesnek is tekinthetjük azt a tényt, hogy Kádár János azon a napon halt meg, 1989. július 6-án, amikor a Legfelsőbb Bíróság kimondta a forradalom mártírjainak ártatlanságát. A forradalom eszméit harminchárom esztendő után gyakorlatilag is igazolta a történelem. IV. A magyar nép azonban óriási veszteségekkel jutott el történelmének ehhez az újabb fordulójához. A diktatúra évtizedei nagyon mélyre nyomták bennünk az embert. Az 1989. október 23-a óta eltelt tizennégy esztendőben nem tudtunk megfelelni a forradalmunk szellemének és erkölcsének. A megnyert szabadsággal nem tudtunk méltó módon élni. Megint felül kerekedett bennünk a „civódó magyar”. Ahelyett, hogy maradéktalanul kiteljesítettük volna a nemzeti szabadságunk által megnyert nemesebb emberi életforma lehetőségeit, inkább arra mutattunk elrettentő példát, hogy egy nemzetet békében is el lehet veszíteni. Pedig megint óriási próba előtt állunk. Az európai történelemnek nemzeti közösségként leszünk alakítói vagy áldozatai. Nemzeti felelősségünket nemzeti szétszórtságunk is sokszorozza, hiszen az elszakított és nemzeti létében veszélyeztetett kisebbségi magyarság és a nyugatra szóródott magyarság számára is csak egy erős karakterű, kemény tartással rendelkező, életakarattal áthatott nemzet adhat közösségi létbizodalmat. Nemzeti összefogás azonban csak az alapdolgokban való közmegegyezéssel jöhet létre. A közmegegyezéshez tiszta erkölcs, tárgyilagos szemlélet, a történelem színe előtt is vállalható magatartás kellene. Mai tétova útkeresésünk idején legyen példa számunkra az a közös akarat, közös eltökéltség, mellyel a magyar nép az 1956-os forradalom és nemzeti szabadságharc napjaiban nemzetté emelkedett.
Megemlékezés
te, hogy Csokonait mint européer debrecenit mutassa be, hiszen e költői életmű úgy tudott európai szinten korszerű és jelentős lenni, hogy megalkotója nem jutott túl az ország határain, életének jelentős részét Debrecenben töltötte. S nemcsak hogy itt töltötte: ő a legnagyobb magyar költő, aki életének és munkásságának egészével Debrecenhez kötődik, korszaka a debreceni művelődés kitüntetett jelentőségű időszaka, így Csokonai a debreceni kultúra emblematikus alakjának mondható.” Csokonai életművének e jellegzetessége és az alakja köré építhető kultusz tehát magában hordozza annak lehetőségét, hogy jelentős szerepet töltsön be Debrecen modern közösségi identitásának formálásában. A Csokonai-emlékév eseményeire e szempontból visszatekintve differenciált kép bontakozhat ki előttünk. Számosak az eredmények: vetélkedők, szavalóversenyek, kiállítások, előadások sora vitte közelebb Csokonai alakját az érdeklődőkhöz, alkalmanként (mint az a vakok és gyengénlátók vetélkedőjén tapasztalható volt) megható erőfeszítések közepette. Mozdult és mozdul a színház, a bábszínház, a református kollégium, az egyetem, az akadémiai bizottság, a televízió, a rádiók. Kibontakozott egyfajta, részben civil, részben intézményes öntevékenység, amely biztatást és támogatást kapott és kap a Várostól. Az emlékév azonban mégsem született meg a maga igazi valójában, nem lett az, ami lehetett és aminek talán lennie kellett volna. Nem képes ugyanis betölteni közösségszervező funkcióját, nem jelent átható eseményt a Város életében, s nem reprezentálja Debrecen arculatát az ország közvéleménye előtt. Ehhez minden bizonnyal kevés a civil és intézményi öntevékenység és annak jóindulatú pártolása. Az adott időkeretben megvalósuló rendezvények mechanikus öszszessége még nem jelent emlékévet, bármilyen színvonalasak is legyenek azok önmagukban. Kell egy összhangzó akarat, amely
Debreceni Attila
Szegény jó Csokonai bizonyára derűs örömmel nézi a Mennyei Panteonban, hogy a Város nagy tekintélyű testülete megemlékezik róla. Nem érzéketlen ő a „csinos világ” figyelmére. Amint egyik kései levelében megjegyzi (Sándorffi Józsefnek, 1804. június 3.): „Ha szeretnek, ha becsülnek, ha tisztelnek, meg nem vetem s cynicusként nem vagyok rá ügyetlen: ha másképpen csinálnak velem, kivált a plebecula (már az akar aranyos, akar szűrös), akkor Horatiussal mea virtute me involvo et beatam pauperiem sine dote quaero” (’erényt / Öltök fel s társam lesz az áldott / És hozományt nem adó szegénység’; Horatius: Ódák. III. 29. 54–56.; Muraközy Gyula fordítása). A megemlékezés alkalmatosságán talán csodálkozik picit, hiszen sorsfordító történelmi esemény ünneplése öleli körül alakjának felidézését. Még tán dohog is, hogy ő így voltaképp elfedődik, de az is lehet, kitüntetésnek tartja, hogy ily jeles napon megemlítik nevét. S nyilván nem feledkezik meg arról sem, hogy ez az egész év az övé, az ő emlékének van szentelve. Az ünneplés persze – az irodalmi kultuszok természetrajzából kifolyólag – csak részben szól az ünnepeltről. Az emlékezés ugyan kétségtelenül közelebb viszi a kultusz középpontjában álló alakot az ünneplő közösséghez, sokat meg lehet tudni róla, akár új felfedezések születhetnek életéről, munkásságáról, egyáltalán: szélesebb körben ismertté és szerethetővé válik. Mindeközben azonban az ünneplő közösség valójában magáról rajzol önarcképet azáltal, ahogy ünnepel, azáltal, amit az ünnepeltből lát és mutat. A(z irodalmi) kultuszban tehát elsősorban az identitásképződés és ezzel párhuzamosan az identitásképzés jelenségei érhetők tetten, a központi alak a maga egészében ezeknek rendelődik alá. A Csokonai-emlékév tavaly a következő gondolatok jegyében vette kezdetét: „Az emlékév középpontjában a Város és Csokonai kapcsolata áll. Az emlékév üzene-
DISPUTA Kapualj
Elmondatott Csokonai Vitéz Mihály megidézésére, Debrecen városának ünnepi közgyűlésén, 2004. október 23-án
39
DISPUTA Kapualj
Csokonai síremléke az egykori hatvan utcai temetőben
40
fontosnak tekinti az ünnepi aktust a közösség identitása szempontjából, amely a kultusz tárgyában meglátja önmagát és ezt a képet szét akarja sugározni, amely nem sajnálja ehhez a szellemi, anyagi ráfordítást, s szervezeti erőt rendel a megvalósításhoz. A Csokonaira való emlékezések sora valószínűleg mindennek hiányában nem tudott összeállni valódi emlékévvé, noha meghirdetése ilyetén várakozásokat keltett. A közösséget irányító akarat kétségtelenül dönthet úgy, hogy az identitásképzés más formáit preferálja inkább. A preferenciák megítélésében lehet persze vitázni, s talán kell is. Nem lenne szabad azonban a vitát más természetű, személyes-közéleti-politikai küzdelmek eszközévé tenni, avagy másrészről indulatok hullámverésébe zavarni. Az emlékév kapcsán kibontakozott vita ilyennek tűnik, s ez lehangoló. Hatása minden jogosnak vélt felvetés ellenére is destruktív: egycsapásra elérte azt, amit az emlékév menedzselése nem, vagyis, hogy országosan beszéljenek róla. Igaz, nem sok köszönet van benne, az emlékév így lassan nem a közösség identitásáról, hanem sokkal inkább megosztottságáról szól. Olyan kontextus teremtődött a Csokonai-év körül, amelyben nem lehet „ártatlanul” megszólalni. A hivatalos orátornak
azonban szólnia kell, mert ő a hivatalos orátor. Közben tudja, hogy amit mond, e kontextusban értelmeződik. De ha nem szólna, az is. Fájóan és ugyanakkor jólesően érzi mindeközben, hogy nincs birtokában az egy igaz tudásnak, amit mond, esendő. Legjobb talán, ha kedves költőjéhez fordul, akivel több mint két évtizede bensőséges kapcsolatot ápol, s kölcsönveszi egyik mottóját, azt, amelyet a pályát záró utolsó nagy filozófiai költemény élére Rousseau-tól választott: „Je ne veux pas argumenter avec vous, ni même tenter de vous convaincre; il me suffit de vous exposer se que je pense dans la simplicité de mon coeur.” (’Nem akarok vitázni önnel, meg sem kísérlem, hogy meggyőzzem; nekem elég, ha kimondom, mit szívem egyszerűségében gondolok.’ Halotti versek) S vajon mit szól mindehhez szegény jó Csokonai a Mennyei Panteonban? Valószínűleg csendes derűvel mosolyog. Látott ő már eleget, látta a száz évvel ezelőtti nagy ünnepségeket, amelyek eggyé fogták a Város közösségét, s látta a kétszáz évvel ezelőtti vitákat is, amelyek hagyatéka és emlékművének állítása körül bontakoztak ki Kazinczy Ferenc és a Város képviselői között. Bizonyára jólesett neki akkor régen, hogy barátja, Fazekas Mihály a védelmére kelt, mint ahogy valószínűleg a Kazinczy által róla írott meleg hangú jellemzést is szívesen olvasta, némiképp zavartan babrálván közben pipájával: „Egy igen szerencsés erű s zseniális szökdelésű poéta, egy igen szép érzésű, s midőn tisztelt barátjai között ült, minden irritabilitása mellett képzelhetetlenül nyájas modesztiájú ember, a legszebb mizantrópiájú fiatal bölcs – az az ifjú, akit a halál dicsőségének fele útjában kapott ki közülünk, minden emberségei mellett érdemes arra, hogy emlékezetét fenntartsuk; aminthogy neki, kinek gyönyörködve hallgatánk kedves zengéseit, míg élt, kenyeret nem adtunk, adjunk most, midőn már nem él, követ.” (Magyarázó jegyzések a Csokonai sírköve eránt tett jelentésre) A kő már régóta áll. Megvan az ünnep helye, miránk vár. Mindnyájunkra együtt.
Berlinből alig maradt valami 1945-ben. A berliniek nem mutogatnak senkire. Tudják, hogy a pusztítást a németek maguknak köszönhetik. Ahogyan háborús felelősségükről, a holokausztról szólnak, érezni
Berlin, Drezda, avagy építészet és emlékezés S. Varga Pál
lehet a szembenézés méltóságát. Azon veszem észre magam, hogy irigylem őket. Ugyanez a nyugodt szembenézés a STASIbörtönökről szóló dokumentumfilmekben. Nincs egy sanda politikai célzás, nincs mutogatás, nincs szájbarágás. Nyílt szembenézés van. És emlékek, emlékeztetők: az emlékezés helyei. Szovjet hősi emlékmű, a Brandenburgi kaputól nyugatra. Rajta a felirat: a szovjet hősök emlékének, akik Berlin alatt megvédték a Szovjetunió szabadságát és függetlenségét. Karl Liebknecht- és Rosa Luxemburg-emlékmű (Nyugat-) Berlinben, ott, ahol 1919-ben megölték őket (s ha Klara Zetkinnek mennie kellett egy kelet-berlini utca névtáblájáról, hogy az utca ismét Dorotheenstrasse lehessen, Karl Libknecht maradhatott, ott, a Karl Marx Allee sarkán…) És a zsidó közösség emlékei: a régi zsinagóga s a nácik által letarolt zsidó temető nyomai, ahol egyetlen síremlék, a filozófus Moses Mendellsohné emelkedik ki az emlékezés törmelékeiből; az új zsinagóga megmaradt része. És a zömök fehér keresztek, végig az egykori fal mentén, a menekülők emlékére, akiket lelőttek az NDK őrei. A sérült, elpusztult építészeti alkotások sorsát – esetenként a háború után keletkezettekét is – meghatározza az emlékezés: az emlékezés felelőssége. Berlinben, Németországban nem úgy vetődik fel a kérdés, hogy vajon helyre lehet-e állítani egy
DISPUTA Árkádok
Ö
reg német barátom egy Drezdától húsz kilométerre fekvő kisvárosban lakik. Kimegyünk a környékre, hogy megmutassa a fordulat után viszszakapott másfél hektáros erdejét. Leülünk az erdőszélen egy padra (egyszerű fatákolmány, a díszes padot, amit gyermekeitől kapott hetvenedik születésnapjára, ellopták), elnéz messzire, és mesél. Július van. Hatvan éve volt a sikertelen merénylet Hitler ellen. Öreg barátom tizenhat éves volt akkor. Egy osztálytársa rémült képpel futott be az osztályba. – Hallottátok? Meg akarták ölni a Führert! Alig volt időnk ocsúdni, mondja, belépett a gyerek apja, a fizikatanár, s mielőtt elkezdte volna a dinamika törvényeit taglalni, csak annyit dörmögött a bajsza alá: – Nem sikerült eltüntetniük. Öreg barátom mesél tovább. Ama júliusi napon nem sokat értett az egészből; sodorta magával a Führer iránti lelkesedés. Katonatisztnek készült. És akkor jött 1945 februárjának apokaliptikus éjszakája. A szövetséges légierő szőnyegbombázást hajtott végre Drezda történelmi belvárosa ellen. A támadásnak katonai indoka nem volt, minden lehetséges stratégiai célpont a város szélén helyezkedett el. Tizennégyezer lakóház, huszonkét kórház és klinika, hetvenkét iskola, huszonöt templom és kápolna, két múzeum, öt színház, számos egyéb középület semmisült meg. Nem tudni, mennyi a polgári áldozat; Drezda nyilvántartott lakossága 35 ezer fővel csökkent, de a bombázás előtt hatalmas tömegben költöztek a háborútól mindaddig megkímélt városba a biztonságot kereső környékbeliek. A becslések a 130 ezres számig mennek fel. A környékbeliek, akik ide húzódtak, s túlélték a támadást, visszamenekültek vidékre. Barátomék portáján megjelenik egy asszony, bebugyolált gyermekkel a karján. – Tejet, tessenek adni a gyereknek egy kis tejet – csak ennyit mond. Széthajtja a takarót. Alatta szénné égett gyermektest. Barátom e perctől fogva gyűlöli a háborút és gyűlöli a nácizmust. Nem az ellenséget, nem a brit és amerikai pilótákat, nem az emberiség ellen elkövetett bűncselekmény kitervelőit. A háborút – és a nácizmust.
41 Szovjet hősi emlékmű (Nyugat-) Berlinben
Keresztek az egykori fal mentén
DISPUTA Árkádok
sérült vagy elpusztult műemléket, hanem úgy: helyre szabad-e állítani. Nemcsak a hírhedett Reichstag épületéről van szó, amelynek rekonstrukciója az egész világnak rossz üzenetet küldött volna, amikor Berlin ismét fővárossá lépett elő; általában is kérdés, szabad-e eltüntetni mindazokat a – mégoly brutális – nyomokat, amelyeket a történelem hagyott ezeken az épületeken – beleértve egy-egy épület teljes megsemmisülését is. A kérdés súlyos, mert a veszteség felbecsülhetetlen, s a helyreállítás iránti vágy egyenesen arányos a veszteség mértékével. Jól példázza ezt Drezda Notre Dame-ja,
42 A Frauenkirche romjai (1972)
a város látványát két és fél évszázadon át meghatározó, szimbolikus jelentőségű épülete, a 18. század húszas-harmincas éveiben épült Frauenkirche. A templom, amelynek romjait az NDK-időben csupán a polgári ellenállás mentette meg a teljes eltakaríttatástól, mára eredeti formájában újjáépült. S ha a romok meghagyásának indokát az NDK-hatóságok teljes joggal jelölték meg a háború borzalmaira való emlékezésben, a helyreállítás ugyanilyen joggal vethette fel: nem szűnik-e meg a Frauenkirche örök mementónak lenni? Aki ma ránéz a grandiózus épületre, gondolkodás nélkül nem-
Drezda
Ahogyan a romok megőrzését drezdai polgári mozgalom érte el, úgy az újjáépítést is a város polgárai kezdeményezték. Az újjáépítés azonban rövidesen össznémet üggyé vált, s nemsokára az ország határain is túllépett. De vajon mit tud nyújtani az újjáépített Frauenkirche, mi az, ami több, mint amit az eredeti, s amit a romok tudtak üzenni? A mai Németország békét akar. Békét múltjával s békét egykori ellenségeivel. S ilyen beállítódással néz szét múltja horizontján. Nem csoda hát, ha hirtelen fontossá vált, hogy az evangélikus Frauenkirche alapkőletételénél jelen volt a katolikus király, Erős Ágost, vagyis, hogy az alapkő maga a vallási tolerancia; a múlt ezt kínálja a megbékélést kereső jelennek. Ahhoz persze, hogy a templom a megbékélés szimbólumává váljék, a rombolók utódainak akarata is kellett. Angliában ugyan született olyan történészi szakmunka, amely megpróbálta Drezda bombázását katonaistratégiai okokkal elfogadhatóvá tenni – a történelem és az emlékezés letéteményesei azonban ezúttal is ellentétes oldalra kerültek. A Frauenkirche nem válhatott volna a történelmi megbékélés szimbólumává, ha Nagy-Britanniában az emlékezők nem hozzák létre azt az egyesületet, mely a templom újjáépítésének támogatását tűzte zász-
lajára. A toronykupola keresztjét aztán – az egyesület által összegyűjtött pénzből – egy olyan angol ötvös készítette el, akinek apja részt vett Drezda bombázásában; enynyivel tartozott apja emlékének, úgymond, aki élete végéig morális tévedésnek minősítette a város lerombolását. A megbékélés keresztjét – ahogyan Alan Smith munkáját elnevezték – idén júniusban hatvanezer ember jelenlétében tették fel a kupola csúcsára. A rekonstrukció kérdése azonban Berlinben vetődött fel először. Az első jelképes épület, amelyet a pusztító közelmúlt emlékének megőrzése szándékával építettek újjá, a nyugat-berlini Gedächtniskirche – az I. Vilmos emlékére 1891 és 1895 között épített neogótikus-szecessziós templom. A templom a „neo-” stílusok, esetünkben a neogótika egyik utolsó emléke, s már ezáltal is több korszakot egyesít. A Gedächtniskirche jelenlegi formája ugyanakkor oly erősen idézi a háborús pusztítást, hogy amikor először jártam Nyugat-Berlinben, azt hittem, azért hívják az emlékezet templomának, mert a háborús pusztításra
DISPUTA Árkádok
mel válaszol. Az elképesztő számítástechnikai apparátussal elvégzett rekonstrukció a romhalmaz minden kövének eredeti helyét azonosította, s azt a mintegy nyolcezer követ, amely épen maradt, visszahelyezte eredeti helyére. A két és fél évszázad koptatta kövek ott sötétlenek a gyönyörű, halványbarna homokkő épület falaiban. Nem tudom, hány kőből van egy templom. Az eredeti kövek mennyisége mindenesetre döbbenetesen kevés. Lehet, hogy kétszázötven év múlva a halványbarna kövek hozzásötétülnek a régiekhez – elvégre is az új kövek ugyanabból a bányából származnak, mint az eredetiek. Ám addigra talán a múltat, borzalmaival együtt, békévé oldja az emlékezés.
43 A Frauenkirche (2004)
A Gedächtniskirche
DISPUTA Árkádok
emlékeztet. A negyedik időréteg természetesen a modernitásé: a ma működő templom, amelyet keretként vesz körül az egykori Gedächtniskirche romja, a hatvanas évek templomépítészetének csúcsteljesítménye. A Reichstag (re)konstrukciója ezt a hagyományt követte; a lerombolt helyébe épített üvegkupola – amelyet egy kitűnő angol építőművész, Norman Forster tervezett – nem változtatta meg az épület eredeti jellegét, azonban olyan radikálisan új megoldással élt, amely lehetetlenné teszi
44 A Reichstag
az épület eredeti alakjával való azonosítást, ráadásul attraktív látványt nyújt; ma már inkább ez szolgálja az épület szimbolikus funkcióját. A rekonstrukció kérdése Kelet-Berlinben éleződött ki; a városrész háborús sérülést szenvedett architektúrájának helyreállítását ugyanis bonyolítja, hogy az NDK a romokat a múltat (lehetőleg) végképp eltörölni jegyében kezelte (lásd a drezdai Frauenkirche romjainak történetét). Legyen első példánk az Új Zsinagóga, amely a Gedächtniskirchéhez hasonlóan a 19. század második felében épült. A templom súlyos sérüléseket szenvedett a „kristályéjszaka” néven elhíresült zsidópogrom idején (1938), csarnoka pedig kiégett a második világháborúban. Az épület statikai tartószerkezete azonban megmaradt, helyreállításának tehát nem volt építészeti akadálya. Az NDK-hatóságok mégis a templomcsarnok felrobbantása mellett döntöttek, s a megmaradt homlokzati résznek szántak emlékeztető funkciót. E rész rekonstrukciója – eredeti állapotában való helyreállítása – a városegyesítés után nem lehetett kérdéses, hiszen a sokat szenvedett, majd 1958ban végleg megsemmisített templomcsarnok üres helye elegendő mementóul szolgál a jelenlegi együttesben. (Természetesen a helyreállított épületrészben is pontosan lehet követni a megmaradt és a helyreállított rész határvonalát, hasonlóan ahhoz, ahogyan a drezdai Frauenkirchében meg lehet különböztetni a régi és az új köveket.) És most érkezünk a legkényesebb kérdéshez: azoknak az épületeknek a sorsához, amelyek a német nemzeti múltnak a
Az Új Zsinagóga
A Palast der Republik
A berlini zsidó közösség legnagyobb, 1866-ban felszentelt közösségi zsinagógáját, az Oranienburger Strassén lévő Új Zsinagógát, amelyet a nácik az 1938-as év kristályéjszakáján leromboltak, a középső részen fennálló nagy omlásveszély miatt a mai napon, a zsidó időszámítás szerint 5718. aw. 20-án, azaz 1958. augusztus 6-án fel kellett robbantani. (A berlini hitközség vezetőségének közleménye)
DISPUTA Árkádok
nácizmust megelőző, ám a nácizmus által kompromittált korszakát szimbolizálják, s ezzel a német kulturális emlékezet legfontosabb helyei közé tartoznak (ne firtassuk most, mennyire lehet a porosz állam múltját össznémet múltnak tekinteni). A legfontosabb épület, a porosz királyi palota, amely ebbe a körbe tartozik, az Új Zsinagóga templomcsarnokához hasonlóan semmisült meg, már 1950-ben. Súlyos háborús károkat szenvedett, de falai állva maradtak. Abban a szerencsétlenségben volt azonban része, hogy a város felosztása után a zsidó istentiszteleti helyhez hasonlóan Kelet-Berlinhez került; az NDK-hatóságok annyi türelmet sem tanúsítottak a romok iránt, mint az Új Zsinagóga (vagy a drezdai Frauenkirche) esetében: miután nagy nehézséggel felrobbantották a palota öszszes épületének romjait, a maradványokat nyomtalanul eltüntették. S nem véletlenül: az egykori királyi palota helyére a politikai nagygyűlések helyszínéül szolgáló hatalmas tribün került, majd ugyanitt felépült az NDK hatalmi szimbóluma, a Palast der Republik gigantikus üveg–acél-kockája. A porosz királyi palota épületének az a körülmény sem kegyelmezhetett, hogy a német kulturális emlékezet egyik vezérmotívuma – a német és ógörög kultúra párhuzama – kapcsolódott hozzá; barokk architektúrája, amelynek kialakítói tudatosan törekedtek az antik görög építészet megidézésére, a berlini belváros, a múzeum- és palotasziget „görögös” negyedének, a berliniek szavával a „Spree-parti Athénnak” lett jellegadójává. (Megint öreg barátom jut eszembe, aki ama bizonyos erdei padon szarkasztikusan idézte fel, hogyan szorították ki a görög kultúrát az 1940-es évek német iskolájából – a germán mitológia hősei.) A palota teljes megsemmisülésére Nyugat-Berlin a maga módján reagált. A királyi múltból ott egy nyári kastély maradt: Charlottenburg, amelyet I. Frigyes feleségének, Zsófia Saroltának építtetett, a palotával egy időben. A kastély épülete roszszabb állapotban volt a bombázások után, mint a kelet-berlini palota; ám aligha csodálkozhatunk, hogy Nyugat-Berlin a kastély teljes rekonstrukciója mellett döntött. Charlottenburg ma Berlin egyik legszebb s
45
DISPUTA Árkádok
A berlini palota – egy régi képeslapon
46
Charlottenburg
legtörténelmibb épülete; a látogató – bár látja a romokról készült fényképeket, látja a falban az eredeti és a rekonstrukció közt húzódó vékony, ám megfellebbezhetetlen vonalat, hallja az idegenvezetőtől, honnan mindenfelől szedték össze a megsemmisült bútorok helyébe a korhű berendezést – csak lassan ébred rá a második világháborús pusztulás mértékére. Ma az egyik legizgalmasabb kérdés, amely a berlinieket foglalkoztatja, a ki-
rályi palota újraépítése. Ez a program is polgári kezdeményezésként indult, s képviselőinek körében nincs hezitálás: a palotának eredeti helyén, eredeti alakjában kell felépülnie. Senki nem tagadja, hogy a barokk palota, amelyet I. Frigyes, az első porosz király hatalmas államadósságot csinálva építtetett a 18. század elején, arra szolgált, hogy kifejezze: Poroszország királya első a Német-római Birodalom uralkodói közt. A palota azonban többet is, mást is jelentett és jelent; léte, amely évszázadokkal megelőzi I. Frigyes felléptét, kezdettől összefonódott Berlin létével. A szegényes ikervároska (Berlin–Cölln) akkor indult gyors fejlődésnek, amikor – a 15. században – a Hohenzollernek ide tették székhelyüket s ezt vár építésével pecsételték meg. Ebből a várból fejlődött ki az évszázadok során a palota – s épült ki körülötte Berlin, a nagyváros. A palota a 18–20. században megőrizte meghatározó barokk jellegét, s e minőségében az északnémet barokk építészet legjelentősebb teljesítménye; I. Frigyes utódai azonban folyamatosan átépítették – s éppen ezért alkalmas arra, hogy láthatóvá tegye a múló időt; minden kor rajtahagyta jellegzetes nyomát. Újraépítésének szorgalmazói természetesen nem a hatalmi centrumot látják benne; a változásában is állandó berlini identitás szimbólumfunkciója mellett hatalmas kulturális potenciálja a fő érv újraépítése mellett. S a palota ezt a jelentést is készen kínálja a múltból. Amikor 20. századi történelméről esik szó, természetesen
A berlini palota újjáépítésének terve: a Palota tér felőli homlokzat az I. és II. kapuval. Stulemmer & Stulemmer mérnöki iroda, Berlin (Berliner Extrablatt)
Nos, akármennyire kerüli is a berlini palota újraépítése körüli közbeszéd a „nemzet” szót, valami megmozdult nemzeti ügyben is. Németország szerencsés lehet, ha a nemzeti múlt, a kulturális emlékezet legfőbb szimbolikus építményét az NDK-s közelmúlttal vitatkozva alkotja meg fővárosa. S a város, kifinomult érzéke lévén az emlékezet karbantartása tekintetében, biztosan megtalálja a módját, hogyan jelenítse meg az újraépített palota épületében a jelenlévő múltat, amelynek traumáit csak az emlékezés teheti elviselhetővé. Már feltárták a kőtemetőket, ahova Walter Ulbricht teherautói a fölrobbantott palota törmelékeit szállították. A kövek, amelyek túlélték a pusztítás egymásra következő hullámait, helyükre fognak kerülni, akárcsak a Frauenkirchében. A pusztítás – pusztítások – emléke bele fog épülni az emlékezetnek e hatalmas monumentumába. S bizonyára ez az épület is megtalálja majd a megbékélés üzenetét, ha újraépítői értő szemmel tekintenek végig gazdag múltján.
Források: www.dresden-online.de www.dresden-bilder.de www.frauenkirche-dresden.org de.wikipedia.org/wiki/Frauenkirche_Dresden Roger Boyes: Rebuilt Church reopens row of Dresden bombs, The Times, Thursday, April 15, 2004. www.german-embassy.org.uk www.rolls-royce.com/education Berliner Extrablatt, Juni 2004. A szerző fotóarchívuma
DISPUTA Árkádok
hangsúlyt kap, hogy a nácik nem használták hatalmuk szimbolikus kifejezőjeként, még ha igénybe vették is demonstratív alkalmak helyszínéül; a lényeg azonban az, hogy központi kultúrahordozó szerepe ekkor fejlődött ki és erősödött meg: múzeum, képtár, művészeti egyesület, hangversenyterem, fonogrammarchívum, egyetemi intézetek, a ma nálunk is jól ismert DAAD (Deutsche Akademische Austauschdienst), sőt, népjóléti intézmények kaptak helyet benne. A tervek szerint a helyreállítás után az európai és Európán kívüli művészeteknek az antikvitástól a 19. századig terjedő reprezentatív gyűjteménye kap majd helyet benne, amelynek törzsanyagát ma Nyugat-Berlinnek egy turisták által kevésbé látogatott részén őrzik. Egyik berlini tanítványom azt mondta: szeret Magyarországra jönni, mert érzi, hogy a magyarok büszkék nemzetükre, s ez így van rendjén. Abban maradtunk, hogy a nemzeti önérzetet és a történelmi felelősséggel való szembenézés igényét nem könynyű összeegyeztetni.
47
ArchitekTÚRA, avagy építészeti körúton Debrecenben Bun Zoltán
DISPUTA Árkádok 48
Az idő fogságában – Reszler Antal munkái (IV. rész) A valóban örök életű épületek valószínűleg azok, amelyek elpusztultak. Csak a már nem létező épület juthat tökélyre, minthogy immár nem létezése adja a jelentőségét, hanem az, hogy egykor létezett. És elmúltként örök. Miközben a létező épület mindinkább eltávolodik a tökéletességtől, és tartós állapotba való átmenetét elmúlásként gyászolja, az elmúlt építészeti alkotás egyre csak halmozza a rá vonatkozó tudást, hogy úgy mondjuk, állandóan fejleszti a saját tökéletességét, újra születik az emberiség emlékezetében, és egy soha nem volt tökéletességet ér el. Az emlékezés az elmúlással szembeszegezett stratégia. Ekkor persze a tökéletesség újfajta függőségbe kerül: az emlékezés képességétől. Az eredmény pedig: számunkra csak a kétféle tökéletlenség közötti választás marad. És, mondják majd e ponton a műemlékvédők, akkor már számunkra jobb a létező, tehát szemlélhető épületek tökéletlensége. (Friedrich Achleitner: Ez a ház a 8. századból származik és 1898-ban épült meg. Hely és jelentés, Bp., 2002.)
Ha ránézünk egy épületre – legyen akár laikusé, akár szakemberé a tekintet –, általában meghatározható az adott ház kora (építésének időpontja). Persze csak abban az esetben, ha a keletkezés után nem avatkoztak be a terébe, a formájába, a felületébe, a funkciójába: ekkor ugyanis az egymásra épülő kor- és épületrétegek elmossák és viszonylagossá teszik az „időt” mint történeti kontinuitást. Már egy egyszerű felújítás is alapvető változtatásokra képes, hiszen az a célja, hogy az elmúlást megszüntesse (kiiktassa) és az épület korát „kikozmetikázza”. Ezen változatlanságra, állandóságra való törekvésnek a vizsgálata azért is lehet érdekes, mert az építészet (szemben az emberi élettel, annak hosszával és mulandóságával) az örökkévalóságnak teremt(ett) tárgyakat, „emlékműveket”. Ha a ház együtt öregszik az emberrel (márpedig ez szükségképpen így van), emlékeket, referenciapontokat teremt, s ezek sorozatos egymásra rakódása a „volt időt”, az elmúlást hozza magával. Éppen ezért a renoválás, az átalakítás egyfelől (a kézzelfogható anyag lecserélésének irányából) a múlt el-
törlését eredményezi, másfelől viszont (az egész egységet vizuálisan, az emlékezet felől tekintve) épphogy garancia a fennmaradásra. (Meg)idézett témavezetőnk, az osztrák építészetkritikus, Friedrich Achleitner egy példájában szembeállítja az európai és a távol-keleti eredetiség-fogalmat: míg nálunk a műemlék megpróbál – a nyugati értelmezés szerint – hiteles maradni és folyamatosan, apró részeiben újul meg, addig az IseJingu szentélyt húszévente teljes egészében lemásolják, újraépítik, pusztán a formát és annak szellemiségét tartva meg. Azonban ha belegondolunk, a végeredmény ugyanaz: nálunk „a pótlás hitelessége növekszik az idővel”, Ázsiában pedig eleve a fenti metódus az elfogadott. Ugyanakkor a nyugati kultúra bázisa a haladás – az állandó változás és fejlődés. Az újkori alkotók az építészetben úgy válaszoltak az idő múlásának kihívására, hogy – többszörösen leegyszerűsítve a folyamatot – elsősorban a múltat idézték (reneszánsz és historizmus) vagy valamiféle természeti forma mimézisére törekedtek (barokk és szecesszió). Mindeközben újabb és újabb funkciókat próbáltak kiszolgálni, s ezért a XIX. század második felére egy olyan időfogalom kezdett körvonalazódni, mely úgy lineáris (kauzális), hogy tudatában van az adott (idő)pontok egzisztenciájának és az azok közötti kapcsolat jelentőségének. A processzus oda vezetett tehát, hogy rá kellett döbbenni: a múlt formareferenciái nem eredményezik szükségképpen a referált kor szellemének, életének megidézését, bár a cél ez lett volna. Ráadásul kiderült, hogy a haladásba vetett hit magabiztossá tesz és új perspektívákat nyit meg, szemben azzal a szemlélettel, amely a múltba tekint és azt újraélni akaró jövőképe van. Többek között ez a változás teremtette meg a modernizmust, ami viszont így megszüntette a „szépen öregedő épület” tradicionális ideáját, majd a tömegépítészet (lásd lakótelepek) homogenizáló hatásával a „hely” egyedi szubsztanciáját is. Az utóbbi fennmaradását, így a kollektív emlékezet folytonossá tételét a féltve őrzött-
DISPUTA Árkádok
ápolt városmag-rezervátumok hivatottak szavatolni, amelyekben szinte megállt az idő, és mindent el is követünk azért, hogy az adott pillanat továbbra is megmaradjon a maga hamiskás, félig-eredeti, megváltoztathatatlan mivoltában. Itt nincs (el)múlás, hiszen a történelem oly módon sűrűsödik be, hogy a „levegője beszívható” lesz: az idő „megmarad”, állandósul, ám a hely egyszersmind kivonja magát hatása alól, mivel egyfajta fogyasztóbarát, könynyen „emészthető” (például háborús hegektől mentessé degradált) forma jön létre. Avagy Achleitner szavaival: „A történelmet tehát a történelem látszatával fedték el, vagy egyenesen kicserélték.” Ez a folyamat a műemléki felújítás során úgy jelenik meg (már amennyire ez fizikailag lehetséges), hogy a jelentősebb átalakításokat egymás mellett/felett, jól elkülöníthetően ábrázolják: mind a korábbi falfestésrétegek, épületszárny-toldások, majd újonnan betelepített funkciók formában, színben, anyagban egyértelműen megkülönböztethetővé válnak. Így lesz az „építészeti idő”, legalábbis a szándékok szerint, transzparens: az épület primer anyagi jellege mellett megjelenik a történetiség, illetve a társadalmi és kulturális tartalmak rétegződése is. Az építészek és restaurátorok feladata itt közös, mint fotósok a fényképet, előhívják a falakban rögzített kor-szubsztanciákat, majd, vigyázva azok szuverenitására, együtt jelenítik meg őket. A végeredmény viszont a belvárosi tömbökhöz hasonló időn kívüli panoptikum lehet. Korábban nem véletlenül emeltük ki a város sebeinek sokaságából a háború okozta „ürességeket”: részint ez a pont jelent erőteljes törést a történetiség folyamatában, részint ez okozza a legnagyobb léptékű problémákat. Az elpusztult városnegyed helyreállításakor két módszer között lehet választani: az egyik a teljes rekonstrukció, amikor tulajdonképpen egy az egyes arányban újra felépül a már nem létező épület vagy épületegyüttes (például Varsó belvárosa így „született újjá” a második világháborút követően); a másik út az új karakter létrehozása. Nyilvánvaló, hogy egyik módszer sem tudja a várostesten (és az időn) ejtett sebet nyomtalanul eltüntetni. De el kell-e tüntetni? Nem tartozik-e hozzá az emlékezethez a vérzivatar ugyanúgy, mint bármilyen kevésbé megrázó vagy éppen pozitív érzelmi töltetű esemény? Egyenes következménye-e egy ilyenfajta gondolkodásmódnak, az időbeliség egy határozott pontjára való utalásnak
49
Reszler Antal (1950 –) A BME építészmérnök karán szerzett diplomát 1977-ben. 1973–77-ig a Postai Tervező Intézetben) dolgozott, 1991ig a KELETTERV tervezője, volt. 1991-93 között a Tér és Forma Ingatlan Kft. építész munkatársa, 1994-ben megalapította a SZEGMENS Építésztervező Bt.-t. 2000-től a Cívis Ház Rt. főmérnöke, a belvárosi ingatlanfejlesztések, tömbrehabilitációk, homlokzatfelújítások irányítója.
az emlékműállítás, vagy más módon is működtethető a referenciális játék?
DISPUTA Árkádok
Debrecen testén is számtalan helyen ejtett sebeket a történelem (elegendő csak a Petőfi tér huszadik századi történetén végigtekinteni): városi léptéktől kezdve géppuskagolyók ejtette lyukakig mindenféle szinten és léptékben egy a múltba kapcsoló pont. Fontosabb megépült munÁllítják, ilyenek (volkái Debrecenben tak) a Piac és Simonffy Elmeszociális otthon bővítéutcák sarkán álló ikerse (1984); Környezetvédelmi épületek tornyai, melyek Intézet Debreceni Állomása (1987); Tóth Árpád Gimnáa második világháború zium (1994, Kováts Ákossorán teljes egészében sal); R. K. Szent Erzsébet elpusztultak. HelyreállíOtthon (2003). Több családi tásukra akkor nem keés társasház az ő munkája rült sor, noha nemcsak (Hadházi utca 27., Darabos utca 41-43-45., Arany János a tető, hanem a második utca 45. Regele Jánossal), emelet egy része is megfelújítási munkák: Piac és semmisült, tehát nagy Simonffy utca sarkán álló mértékű hiány pótlásáról épületek tornyainak rekellett gondoskodni. Így konstrukciója (2003, kiviteli terv: Kőszeghy Attila). az 1950 körüli újjáépítés során eredetiségében Egyéb munkák csak az alsó két szint maSzámos oktatási intézmény: radt meg. Érdekes ugyanáltalános iskola – Beretyakkor, hogy hiába legyen tyóújfalu (1983), Szolnok, (1986, Kálmán Ernővel), torzó (rom) egy ilyen épünevelési központ Budalet, melyet tengelyesség pest, (1987–88), óvoda és és ritmus szervez egészáltalános iskola Nagyhegyes szé, jellegénél és a néző (1997), (2000). vizuális érzékenységénél Ravatalozó Hajdúszoboszló (1998), Polgármesteri fogva a képzelőerő képes Hivatal új irodaháza Újpest teljessé kiegészíteni a (2002, Kasuba Jánossal). hiányok szabdalta kompozíciót, vagyis az épület képes védekezni (legalábbis egy ideig) az elmúlás ellen. Az ikerépületek ötven éven keresztül már ebben a kiegészítetten torz állapotukban kísérték az idő múlását. Az ezredfordulóra azonban nagyot fordult körülöttük a világ, térben és szemléletben egyaránt, és a kor gondolkodását (divatját?) követve az idő elkezdett visszafelé forogni. A mindenáron megőrzendő (mi több, újrateremtendő!) „emlékezet” igénye oda vezetett, hogy a tradicionális városközpont álságos módon maivá és száz évvel ezelőttivé is válik egy50 szerre. Azzal, hogy Reszler Antal és csapata elhatározta, olyan módon építi vissza a már fél évszázada eltűnt pártázatot és tor-
nyokat, mint ahogyan azok talán az 1800as évek végén – a szó mindenfajta értelmében – eredetiek lehettek, egy soha nem volt és hamiskás álarccal bíró, vagyis hitelesnek csak látszó állapot jött létre. Ez azt jelenti, hogy eltekintünk az időbeliségtől, a történeti haladás gondolatától, és végül a mának emelünk „emlékművet” ahelyett, hogy elfogadnánk a változást és az elmúlást, ami nemcsak az épületnek, hanem az embernek is sajátos lényege. Közben persze mégiscsak számolni kell az „idő” jótékony hatásával, hiszen miként a világháborút követően megépített új emelet, úgy az ötven évvel később visszahozott torony és pártázat is látszatra öszszeérik, egymásba simul évek múltán. (A most egységesen újravakolt-festett homlokzat megfakul, darabjai lehullanak, a pártázatot kikezdi a jég, a réz meg gyorsan bezöldül – „patina” képződik mindenütt a korosodás jeleként.) „A pótlás hitelessége növekszik az idővel” – mint már tudjuk, csak az építészet alapvető transzparens jellege szenved csorbát. A történelem, az időbeliség folyamata látensen és ordító nyilvánvalósággal is jelen van a Darabos utcán – Csokonai és Ady szelleme (emléktáblával megtámogatva) tovább kísért. Az 1802-es tűzvészben – lám itt nem háború dúlt – minden elpusztult (Csokonaiék nádfedeles cívisportája is), aztán fokozatosan új épületek emelkedtek, majd azok is nyomtalanul eltűntek a tízemeletes panelházak alatt. Az ezredfordulóra kétarcúvá vált tehát az utcakép: az egyik oldalon a dölyfös lakótelepi betontömb, a másikon a lezüllött XIX. századi házak (bennük önkényes lakásfoglalók tömege) vizuális, történeti és társadalmi kontrasztot eredményezett. A helyzet változása (tovább cizellálódása) a ’90-es évek végén indult meg a városszövetbe ékelődő bevásárlóközpont-test által lebontott, majd „absztrahálva” újraépített földszintes homlokzatokkal. Látható, akár tűzvész, akár háború, akár a modernség következményei a város átalakulásához vezetnek, azonban ez a folyamat irányítottan is végbemehet a tömbrehabilitáció révén, amely komplexen kezeli a problémákat és azokra együttesen akar válaszolni. Ilyen eljárás keretében kezdték meg átváltoztatni a lakók/bérlők összetételét, a házak kialakítását, a tömbbelső szerkezetét itt is. Reszler Antal (és Regele János) feladata tehát az volt, hogy három (a Darabos utca 41-43-45. számú) polgárházat – műemlékileg védett hom-
feladata, hogy a megmaradt falat azt újraértelmező rendszerbe ágyazza, ugyanakkor a megfelelő mennyiségű és minőségű lakást a meglévő (vagy akár már elpusztult) karakter-kontextusba is elhelyezze. Már a XIX. század végi homlokzat sem a hagyományos értelemben vett „fal” volt (ekkor már kezdett a váz mint szerkezet önállósodni), de gyakran még megtartotta alapstruktúráját a lábazattal, a párkánynyal stb. Ilyen falak már a Darabos utcaiak korában is szép számmal épültek. Az ekkor induló átalakulási folyamat különböző huszadik századi stációi, amelyek a komplex transzparenssé válás felé vezettek, mára már szinte teljesen átértékelték a térelhatárolásról alkotott fogalmainkat. Az első fordulópontot a modern áramló terében megjelenő tömör síkfelületek és az üvegfal kölcsönhatása jelenti (a fal feloldódása a térben). A hatvanas évektől kritika-
DISPUTA Árkádok
lokzatukat megtartva – immár a kornak megfelelő színvonalú lakásokká alakítsa át, egészítse ki. Vagyis a kiindulópontot, (alapvető korlátozást?) az jelentette, hogy meg kellett őrizni a százéves homlokzatokat mint a tradicionális debreceni utcaképet meghatározó, azt lehatároló és definiáló elemeket. Noha nyilvánvalóan fontos az urbánus szövetben az utca, a városi karakternek ugyanúgy része a beépítés, vagyis a házak szerves (jelen esetben zártsorú és az oldalsó telekhatár mentén bővülő) rendszere. Azzal azonban, hogy itt a régi épületek műszaki és komfortállapotát elégtelennek minősítették (nyilvánvalóan gazdasági szempontok alapján), pusztán a díszes homlokzatok kaphattak fennmaradási engedélyt; fizikailag (anyagi értelemben) nem maradt meg hát más, mint az utcát szegélyező falsík. Amit viszont „eredeti” állapotába állítottak vissza. Az így létrejövő – átmeneti – térforma sajátos tulajdonságokkal rendelkezik, mivel egyrészt statikailag (tektonikailag) szó szerint nem állja meg a helyét, másrészt lényegétől, azaz a házjellegtől van megfosztva; ezáltal létezése (jelenléte) tulajdonképpen idézőjelbe kerül; a szemiotikai kapcsolatban egy jelöltjét vesztett, bár még értelmezhető puszta jellé válik. (Ez a jelenség a Darabos utcán csak átmenetileg áll fenn, ezzel szemben a Mester utcán már hosszú évek óta magányosan meredezik a kitámasztott homlokzatdarab.) Az építésznek tehát az a
51
DISPUTA Árkádok
ként megjelenő posztmodern „feldíszített doboza” inkább zsákutcának, az ezt követő tektonikus, anyagszerű gondolkodásmód viszont újabb fontos állomásnak tekinthető, csakúgy, mint az információs kor súlytalan, likvid membránként megjelenő kivetülése. Vagyis a százéves Darabos utcai homlokzatot immár egy új épület részeként kell felhasználni, tekintetbe véve, hogy az építészet transzparens jellegénél fogva a történetiségnek (az elmúlásnak), tehát a „másságnak” deklaráltan kell jelentkeznie. Ehhez képest a régi fal mögé visszaépült egy befoglaló kubatúrájában a korábbi házhármashoz hasonló tömb, csakhogy helyenként vasbeton vázzal, a pincében mélygarázst és fentebb tizenhárom lakást magában foglalva. A kapualjak szükségképpen a mai struktúrában is megjelentek, de immár társasházi lépcsőtérként vagy a
52
mélygarázshoz vezető autóbejáróként; kialakításukat, illetve az utca és a privát szféra közötti átmeneti funkciójukat (a „küszöb” szerepet) tekintve meg sem közelítve az egykor volt színvonalat. A kifogástalanul helyreállított homlokzatok csak ott tükrözik elkülönülésüket az épülettömbtől, hogy a tetőszerkezet visszahúzásával eltűnt az eresz a záró párkányról, és így valamelyest önálló síkként értelmezhetők a díszes falak. Az utcai tömb belső homlokzata sajátos és bizonytalan kollázsát adja a régi karakter, a társasházi jelleg és a tetőtéri lakások minél jobb kihasználására való törekvés keverékének. A létrejött szintkülönbségek kiküszöböléseként az előlépcsők, a falakat tagoló vakolatdíszek, az emeleti lakások lakhatóságát javító timpanonos erkélyek mind az utcai homlokzathoz és a zártsorú házformához való ragaszkodás eredményei az emlékezet és a múló idő megcsalására: nemhogy transzparenssé, de inkább hazuggá válik itt az architektúra. A tömbfeltáró út menti belső beépítés a Darabos utcait követő hármas struktúra, ahol viszont már nem kellett számolni a műemléki homlokzat okozta geometriai kötöttségekkel. Az így megépült húszlakásos társasház azonban mégis kétarcú lett: az udvar felé – nyilvánvalóan az egységesebb kép kedvéért – továbbra is „historizáló” szellemben vakolatsávokkal, párkányokkal, ablakkeretező díszekkel, hangsúlyosan kiemelt lépcsőházzal fordul, míg a leendő tömbfeltáró út irányában egy szinte minden sallangtól mentes, szikár, geometrikus megformálást mutat. Az utóbbi ritmusával, nehézkességével, horizontalitásával, a fallemezek által teremtett önmagába beforduló jellegével valamiféle igazi „cívis karaktert” hozott létre. (Csak a „kapuépítményektől” lehetne eltekinteni!) Végeredményben Reszler Antalék Darabos utcai társasházi épületkomplexuma betölti funkcióját, és azt is el kell ismerni: rendkívül nehéz feladat történeti környezetben a gazdaságossági kényszer hatására hat lakás helyére harminchármat elhelyezni. Mégis úgy tűnik, a lényeg az, hogy az ott lakónak otthonról elindulva a hagyományos debreceni utca félillúziója adatik meg, és ha továbbmegy, a sétatéren is a történelem képét lebegteti előtte a két büszke torony. Igaz, hogy nem egy élő történelemét, hanem pusztán annak a gyorspatina mögé bújtatott görbe tükrét. (A rajz és az építés közben készített fotó forrása: www.ep-trend2000.hu)
Ars poetica Debrecen az utóbbi években jelentős átalakuláson ment (megy) keresztül. Ez a folyamat irányítottan zajlik; a lakás- és helyiséggazdálkodás megújítása mellett összehangolt város- és ingatlanfejlesztés folyik. Ide sorolható a homlokzat-felújítás vagy a nyugati kiskörút létrehozása, illetve a belváros rehabilitációja, összefüggő területek új beépítése vagy alulhasznosítottak, leromlottak felfejlesztése, és további cél a belváros területi kiterjesztése is. Az ilyen projektek során arra törekszünk, hogy a város rossz állapotban levő részeit úgy hasznosítsuk, hogy közben hozzájáruljunk a városkép megújulásához, és lehetőséget teremtsünk új, modern lakások, üzletek kialakítására. Tesszük mindezt oly módon, hogy megszüntetjük a rossz közállapotokat, növeljük a műszaki színvonalat, miközben megőrizzük az eredeti városképet, a cívis hangulatot is. Olyan épületeket, lakásokat és beépítéseket kell tehát létrehozni, ahol fontos szempont a még meglévő (belvárosi) környezetbe való illeszkedés és a családias, mondhatni kisvárosi hangulat kialakítása. Meg kell felelni a modern (technikai) követelményeknek, ugyanakkor fontos az emberközeli léptékű házak, vagy akár a régi nagypolgári hangulatot idéző lakások kialakítása.
DISPUTA Árkádok
Az „átlagépítészet” a világon mindenütt jelen van, sőt domináns a híressé váló, de ikon-jellegű „elitépítészettel” szemben, vagy amellett. Magyarországon még nem érett meg az építészeti közízlés egy ilyen „másfajta” építészetre, így természetes módon egymás mellett élnek a posztmodern, a „klasszikus stílus” és a modern jellemvonásai is. Nyilvánvalóan meg lenne a helye Debrecenben is egy Gehry-féle attrakciónak, de a fejlődés már e nélkül is töretlen, a város régi-új értékei pedig tovább élnek. Hiszem, hogy fantasztikus dolgok fognak történni a városban mind a közeljövőben, mind tíz-tizenöt éves távlatban… (lejegyezte Bun Zoltán)
53
A legszörnyűbb börtön az idegenek által birtokolt szülőföld
DISPUTA Lépcsők
(Szervátiusz Tibor gyűjteményes kiállítása Debrecenben)*
54
Játszva tenném dolgomat, ha e kiállítás egy népmulatság lenne, és én kaptam volna a vásári kikiáltó szerepét. Csupán azt kellene rikoltanom: ha látni kívánják Szervátiusz Tibort, csak nézzenek körül, itt áll önök előtt számtalan példányban. De félre a tréfát. Akinek szeme van, látja: Szervátiusz Tibor a szíven szúrt Petőfi Sándor, ő a vastrónon pörkölődő Dózsa György, önmagáról mintázta a Kolozsvári Krisztust, és ő áll a Székely Pieta csavarodó tengelyében. Neki áldoznak, és ő az áldozat a Magyar Oltáron. Ő vagyunk mi, ezért ő az, akiben foglaltatik a nemzet – de mi kevesebbek lennénk, ha ő nem volna. Könnyű dolga volt Istennek, amikor jókedvében megalkotta őt az élet kapujában, mert az édesapa volt az előkép. Ezzel a teherrel és előnnyel indította őt jó szívvel a Teremtő egy új lehetőséget nyitó életútra, szabad akaratára bízva tehetségének futását. Az Isten ebbéli szándékát faragta szoborba az apa, először a fiú huszonkét éves korában, majd két év múlva ismét, hogy egy serdülőnyi év után megint tudtunkra adja: egyikük sem feledte a fentről jövő megbízatást. Az igazi közös jel a közös mű volt, Tamási Áron vulkánkőből faragott síremléke Farkaslakán: az írottkő. Szervátiusz Tibor szabad akarata azonban csak a szurdokban zúgó folyó vizeként csaponghatott. Megérintette őt ugyan a szenvedések valóságából lecsapódott Könnycseppek oszlopának ihlete, a Napisten fémes és márványkő csengésű szele, ami kihívást jelentett a halálkomoly játszadozásra az alakkal, a mintával és az üzenettel – hogyan lehet e három gráciát eggyé, harmonikus egységgé szelídíteni. De csakhamar kiderült: a szikla nem enged. A sors láthatatlan kőmedre keményebb, mint az ölbe kapható andezittömb, amelyből csak le kell faragni a fölösleget, hogy a véső nyomán
kiléphessen kristályba fagyott fogságából Móricz Zsigmond vagy Ady Endre szelleme. Szervátiusz Tibor a bizonyítéka: van elhivatottság és elrendeltség, van szenvedés és azonosulás, de sorstalanság nincs. Mindazok, akik szeretik Szervátiusz Tibort és mindazok, akik értik őt, könynyű szívvel állíthatják, mert tudják: Ő a huszadik század egyik legkiemelkedőbb magyar és európai szobrásza. Ez az értékítélet azonban mást és mást jelent a barátok és műértők, a művészek, az ellenszenvtől vagy az alkotóval azonosuló érzéstől fűtött bírálók, a művészettörténészek, a publicisták, a műkereskedők, a műkedvelők, az alakoskodók és a közéleti emberek nyelvhasználatában. Van, aki piaci értéket, van, aki formabontást, van, aki a felkapottak hirtelen ellobbanó dicsfényét, van, aki a szómalmok köveinek pusztító vagy egekig magasztaló őrlésörvényét érti ezen, de vannak, akik az értékek állandóságát vagy az élet átlényegített valóságát értelmezik így. Mindenki a maga értékrendje szerint. Szervátiusz Tibor lehetett volna felkapott divatszobrász, akinek a műtermében vagy a szoborgyártó műhelyében viaskodnak a növendékek az anyaggal, és várják a mesteri tudást elismerő bizonyítványt arról, hogyan birkóztak meg az előmintázott mosolyokkal. Hiszen ő mindent tud a mesterségről. Megold minden feladatot, tud szobrot alkotni fából, kőből és vasszegből. Tud faragni, vésni, kaparni, fúrni, csiszolni, köszörülni, hegeszteni, reszelni, fűrészelni, hajlítani, és ha kell baltával odasuhintani, vagy alig érezhetően a négyszázas dörzspapírral simogatni, de tudna lapáttal, légkalapáccsal vagy akár robbantással is szobrot alkotni. Ha rábízták volna a kommunizmus szobrának megalkotását, megszülethetett volna a kommunizmust ábrá-
* Elhangzott a kiállítás megnyitóján, 2004. október 13-án.
Nem tudom elképzelni Szervátiusz Tibort propagandaszobrászként. Képzelőerőm gyenge arra, hogy a Mount Rushmorei szikla domborművének létrehozójaként jelenjen meg előttem, noha adottságai és szobrászi szaktudása szerint megalkothatná ezt a gigantikus művet is. És egyre kevésbé tudom elképzelni, hogy valahol a Havasalföldön szobrászkodjon. Szervátiusz Tibor művei a trianoni tragédia megértése, Szent István királyunk művének ismerete, elbukott szabadságharcaink fölött érzett fájdalmunk, nemzeti történelmünk tragédiáinak újra és újra átélése nélkül sekélyesebben értelmezhetők, sőt félreérthetők. Aki nem tud együtt lélegzeni vagy érezni a magyar nemzettel, azt Dózsa György fába vésett ráncai ugyan lenyűgözhetik, de számára ebben az élményben nem jelenik meg más, mint egy sorstól ráncolt és fájdalomtól barázdált arc.
Ezen az általánosítható üzeneten túl nem fedezheti fel a benyomást kiváltó valódi okot, a bekövetkező mohácsi tragédiát, az ország és a nemzet rabszolgasorsának közelgő árnyékát. Az idegen, lehet, hogy felfedezi Petőfi álló vagy elesett alakjának barázdáiban, szálkáiban és éles hajlataiban az elbukás, az idő előtti halál, a tétlen elmúlásból kelő félelem jelképét, de nem sejtheti meg benne a nemzet bukását. Nem érezheti, hogy a nyugat-európai polgárosodást annyira vágyó Költő értelmetlen halála nem csupán léte megszűnését jelenti, de azt is, hogy Fehéregyházánál Európa győzött fölöttünk, még ha az orosz cár csapatainak segédletével is. Az avatatlan a Székely Pietában talán megérzi a végtelen fájdalom fuvallatát, de nem értheti, hogy hol a gyökere, és mi a tragédia oka. A hatalmat képviselő idegen erő a szülőföldjén gyilkolja halomra a székelyt és kényszeríti menekülésre a túlélőket, a Kárpátok karéján túli idegen földre. Az esemény mához szóló üzenetét azonban rajtunk kívül már senki sem hajlandó megérteni: a legyilkoltak leszármazottai ma sem saját urai ősi szülőföldjüknek. A Székely Pieta lehetne akár az 1849-es végső harcok és mártírok, vagy Trianon, vagy az 1956-os forradalom hősi halottainak és a megtorlás áldozatainak emlékműve. De mégsem az, mert a fájdalom, amit a szobor sugároz, csak a vérig
DISPUTA Lépcsők
zoló legjobb szobor, még ha oly rút is lett volna, de hát milyen is lehetne a kommunizmus szoborított mása… Csakhogy ő nem készített ilyen szobrot, és élmunkás szobrot sem. Nem tett ilyet sem szabad akaratából, sem megrendelésre. Mert egyet nem tud: könyökharcot vívni, ezért őt nem szerethetik azok, akik teljesítettek minden megrendelést. Ritkán fordított hátat az ókori görög szobrászok hagyományainak. És ha igen, csak azért, hogy kísérletezhessen a gondolat más és más kifejezhetőségével. De mindig követte az anyag törvényét a benne rejtett kikívánkozó sejthetőségek parancsa szerint. És mindig legyőzte az anyagot, mindig követte az anyagban rejlő szellemi üzenetet. Hagyománytisztelő műértő körökben talán még ma is ismén mondás: a festészet akkor hal meg, amikor a képben már nem fedezhető fel a Sixtus-kápolna freskóinak nyoma. A szobrászatról is ugyanezt mondhatjuk: ha a szobrász munkájának végeredményében a felismerhetetlenségig torzulnak Michelangelo Dávidjának idomai, meghalt a szobrászat. Szervátiusz Tibor eddigi életművéről viszont azt teli elmondani: művészetében felismerhetők az ősember barlangrajzai is, mert Ő és a Hozzá hasonlók nemcsak azt tudják, amit megtanultak. Bennük leledzik az egész emberiség tapasztalata. De ha ezeket a szavakat valaki túlzónak tartja, akkor érjük be annyival: Szervátiusz Tibor ujjhegyének tapintása nyomán az élettelennek vélt anyagból elénk lép nemzetünk lényege, sorsa és szelleme.
55
DISPUTA Lépcsők 56
alázott büszke és szabad magyar (székely) fájdalma lehet, aki úgy érzi, megtipratásával már a halála előtt bevégeztetett élete. De ugyanez érvényes a fából, kőből kivésett emberi arcokra is. Aki életében nem látta Szabó Dezsőt még fényképen sem, de olvasta műveit, és ha ezután szembesül Szervátiusz Tibor róla készült fejszobrával, megérezheti: Szabó Dezső előtt áll. Szervátiusz Tibor legkülönösebb és legtragikusabb üzenetét közvetítő műve a Szülőföldem: Erdély, ami még otthon készült a szűkebb, legdrágább hazában, a szülőföldön. Tartalmában egyszerre villan föl az üzenet színe és visszája, egyszerre jelenik meg a bentről kitekintés és a kívülről rálátás állapota, egyszerre válik tapinthatóvá és megfoghatatlanná az elkeseredettség, a kiúttalanság, a vágy, a sóvárgás, a sújtó sors. Ha benn vagyok, és onnan nézek kifelé vagy a semmibe, a Tamási Áron-i ihletésű „mi végett vagyok itt” szótlan kérdése jelenik meg előttem. Ha kintről tekintek befelé ugyancsak szótlanul, tágra nyílt, könnytől fényes szemmel nézek vissza és kérdezem: a kintet a benntől mi különbözteti meg, ha rács a határvonal? A mű eredeti, szülőföldi címe: Börtön. A legszörnyűbb börtön az idegenek által bitorolt szülőföld. Egy évvel azután találkoztam először Szervátiusz Tiborral, ahogy ez a műve elkészült. Azóta sem változott sok minden. Az is inkább a változatlanságot jelenti, hogy átnevezte művét. Annak idején szófukar volt, ami érthető, de most sincs oka a könynyed csevegésre. Ne is vesztegesse az időt a sok beszéddel. Helyette alkotásai beszélnek. A szó elszáll, csakúgy, mint elfolyik a
víz, de a kő és a szobor marad, mondhatjuk szabadon Wass Albert nyomán. Minderről talán beszélnünk sem kellene, mert ami látható, erről szól. Azt viszont el kell mondani: csak az tudja, mit jelent a szülőföld, aki már belefúrta tenyerét földjének porába, vagy aki legalább egyszer orra bukott benne, aki végigjárta síkjait és lankáit, aki napokat és heteket beszélgetett végig füvén ülve sorstársaival, akinek könny szökik a szemébe, ha az egyik domborulat bércéről kitárul előtte a folyó völgyének lapálya, amelyet a túlfelőli hegyek fognak keretbe, aki ismeri ételeinek ízeit, aki félszóból is érti baját és örömét a másiknak, akiben felcsendül a dal, hogysem azt valaki énekelné. A kopjafás Bartók szobor fejezi ki mindezt. A világ egyik legnagyobb zeneszerzője és magyarja bronzarcának átszellemültsége tanúsítja ennek igazát Szervátiusz Tibor közvetítésével. De akin egyszer sem futott át a borzongás Bartók Concertójának hallatán, ezt sem értheti. Hát ettől vagyunk egyszerre világraszólók és magyarok, noha a világ nem ért bennünket. Az átszellemültebb része is csak sejt. De sokszor már mi sem értjük önmagunkat, mert eredeti önmagunktól válik idegenné gondolkodásunk. Annak szükségességéről, ami természetes feltétele emberi és nemzeti szabadságunknak, gyakran önmagunkat kell meggyőznünk, néha sikertelenül. Csak az elhivatottak és a beavatottak tudják, mit kell tenni. Ez a kiválasztottság jellemezte Szervátiusz Tibor korábbi alkotásait, és – a nemzet szent jelképeitől származó sajátos gazdagodással – mostani műveit is, tovább ihletve a honfoglalás millecentenáriuma és Szent István királyunk megkoronázásának millenniuma által. Aki elfelejti, honnan jött, nem tudja, hová megy, és azt sem tudja, mi végett magyar, tegye kezét Szervátiusz Tibor bármelyik szobrára és megvilágosodik. Erre, a lelkünket kézrátevéssel gyógyító szertartásra mindnyájunknak szüksége van. (Medgyessy Ferenc Emlékmúzeum, Kortárs Művészeti Galéria. 2004. október 13. – november 14.) Duray Miklós
Hőskeresőben XX. századi történelmünknek alig van olyan szakasza, fordulópontja, amelyet egységesen ítélne meg a közvélemény vagy legalább az iskolai tankönyvek. Világháborúk, proletárdiktatúra, Horthy-korszak, nyilas puccs, kommunista puccs, Kádár-éra, vagy ha csak a számok nyelvén: negyvennyolc, ötvenhat, hatvannyolc, nyolcvankilenc – sehol egy fogás, hogy a rég áhított nemzeti önazonosságot, -tudatot, -becsülést előrángathatnánk végre a szekrény mögül. Eleve baljóslatú, hogy egységes vélemény egyedül tán Trianon tényének s hatásainak tekintetében körvonalazódott – de a történelem kihívására adott konszenzusos válasz ez ügyben sem született meg. Bágyadtan üldögélünk sorstragédiáinkon, egyre újabbakkal tetézve halmunkat, s valahogy nem tudjuk, nem akarjuk feldolgozni, ami benne rejlik. Mintha félnénk szembenézni sikereinkkel és kudarcainkkal. Mintha egyegy tett, mű, gondolat értéke attól függne, milyen környezetben született. Mintha a bűn elévülne azzal, hogy nem veszünk róla tudomást. Gondoltuk, kitörünk majd ebből a szakadatlan feledésből, átlényegítésből – de a rendszerváltozással érkező rafinált szabadság sem kedvez az őszinteségnek. Jelen- és múltbéli problémáinkat továbbra is bűnbakkereséssel vagy elhallgatással próbáljuk „megoldani”. Ráadásul a cenzorok eltűntével eltűnt az a metanyelv is, amivel művészek, publicisták megtalálhatták hallgatóságukat, midőn tiltott témák kerültek szóba olykor. Kiürült a sorok köze. Az egyenes fogalmazás pedig a korábbi játékhoz képest sematikusnak, sablonosnak tűnik. A régi tiltott zóna most meddőhányó, amit nem az őrök miatt kerül el (forgatókönyv)író, hanem látszólagos érdektelensége okán, és mert túl nagy munka volna onnan valami ma is divatos színű anyagot előbányászni. Nem kell pedig mélyre ásni, ha agyonhallgatott tragédiát keresünk. Ott feketéllik, vöröslik ’56 drámája – benne megannyi egyéni sorstragédiával, s egy nemzetivel. Az erőltetett feledésével. A legvidámabb barakkot ugyanis épp a közelmúlt tagadására alapozták. Kádár alkuja a nemzettel: felejtsük el, fessük át ötvenhatot, nagyimréstül, mindenestül, s lesz itt olyan vidámság, olyan emberarc, hogy még. Tegyük hozzá: az ország belement az alkuba. 1957. május
1-jén ugyanúgy százezrek tolongtak az utcákon, mint fél évvel korábban, a forradalom-ellenforradalom-népfelkelés idején. A véres megtorlással és újabb szemhunyással megpecsételt szerződés a korabeli viszonyok közt még reálisnak is tűnhetett, csakhogy azóta Churchill jaltai noteszlapja éppúgy a múlté, mint Kádár János és rendszere. Ötvenhat és mártírjai ennek ellenére sem nagyon jutnak eszünkbe. Nem váltak hőseinkké. Sok segítséget nem kaptak hozzá. A dokumentumfilm-nézők és történészek apró halmazán kívül állóknak ötvenhatból leginkább a körötte folyó sárdobálás látványa jutott, ami végül szétzüllesztette a forradalom titkolt örökségét – a közös kiállás emlékét. A sok kiabálás közepette oda jutottunk, hogy a forradalom kérdése anélkül vált lerágott csonttá, hogy komolyabb erőfeszítések történtek volna megválaszolására. Ha csak a korszakról szóló filmeket vesszük, azt látjuk, hogy Kádár idején több s főleg jobb – emberibb, hitelesebb – alkotás született a(z akkoriban igencsak kényes) témában, mint a rendszerváltozást követő tizenöt évben. Ez idő alatt ugyanis két-három sematikus tablón kívül nemigen történt kísérlet a korszak művészi feldolgozására, mígnem megszületett Mészáros Márta új filmje, A temetetlen halott. Hogy épp ő vállalkozott egy, a pillanatnyi politikai állástól független, történelmileg hiteles és árnyalt munka elkészítésére, nem túl meglepő, hisz eddigi pályáját a sajátos női életproblémák boncolgatása mellett az ötvenes évek kérdéseinek vizsgálata jellemzi (Napló trilógia). Új filmjének alcíme: Nagy Imre naplója. Nem csak a trilógia hangulatára utal ezzel, de sejteti azt a szándékot is, hogy a forradalom miniszterelnöke életének utolsó hónapjait a ránk maradt dokumentumok (így Nagy Imre naplótöredéke és beszédei, a kihallgatási jegyzőkönyvek, a több ezer oldalas perirat) alapján mutassa be. „Személyes okom is van arra, hogy ezt a filmet megcsináltam: gyerekkoromban ismertem meg Nagy Erzsébetet. Végigkövettem hányatott sorsát, amikor magányosan, kitaszítva élt, majd elszánt harcát az apja rehabilitálásáért. Nagy Imrével is többször találkoztam, máig emlékszem kedves, joviális alakjára. Nálam lehetett őt először nyilvánosan látni, a „Napló” filmso-
DISPUTA Lépcsők
(Mészáros Márta A temetetlen halott című filmjéről)
57
DISPUTA Lépcsők 58
rozat második részében (Napló szerelmeimnek), emlékszem az euforikus fogadtatásra, amikor hajlott alakja föltűnt a vásznon. Régóta készülök arra, hogy filmet készítsek róla” – nyilatkozta a rendezőnő. A forgatást megelőző négyéves kutatómunka során megszülető forgatókönyv még egyesítette volna Mészáros Márta érdeklődésének két fő területét, s Nagy Imre tragédiáját lánya szemüvegén (és sorsán) át láttatta volna. Csakhogy anyagi okokból a forgatás a börtönjelenetekkel kezdődött – ezek viszont olyan hangsúlyosra (és terjedelmesre) sikerültek, hogy a film ledobta magáról az eredeti koncepciót. Így alakult ki egy Mészárostól szokatlan »férfi-féle« film. Hogy jót tett-e ez az eredeti mondandónak, nehéz megítélni. Nagy Imréről ugyanis méltatlanul keveset tudunk. Ez tükröződik a ’89 utáni generáció egyik kultfilmjének, Török Ferenc Moszkva tér-ének főhőséből az újratemetés kapcsán előbukó kérdésben: „Ki a csöcs az a Nagy Imre?” Azzal, hogy történelmi filmből kamaradrámává alakult, A temetetlen halott lemondott a „Nagy Imre mint államférfi”, a „Nagy Imre és az ország viszonya”, a „Nagy Imre – a moszkovitából lett hazafi”, a „Nagy Imre – egy polgár a proletárok között” című történelmi leckék előadásáról. Avagy megszabadult e közhelyes címkéktől. A politikus helyett a törékeny embert mutatja meg. A pályát sejtető, kissé sematikus, mozaikszerű visszaemlékezésekből nemigen derül ki, hogyan lett a szegényparaszti származású Nagyból munkásmozgalmi vezető, földművelésügyi, belügy-, élelmezési, majd begyűjtési miniszter, sőt, már ’53-ban miniszterelnök. Miért zárták ki a pártból és miként vették vissza – s hogy mit jelentett neki mindez? Hogyan tudott politikai bizottsági tagként is hiteles, köztiszteletnek örvendő vezető maradni? Mit jelentett neki az eszme, a mozgalom, és mit a család? Miként jut el a halál vállalásáig a kiegyezés helyett? Mészáros a fiataloknak ajánlja filmjét. S mivel afféle ünnepi film, nem kétséges, hogy októberi vetítések során számos gimnazista fogja majd látni. Az már inkább, hogy érteni, élvezni fogják-e. Azok, akik rendhagyó történelemórára, ’56-ról szóló instant ismeretre számítanak, biztosan csalódni fognak, hisz A temetetlen halott a forradalmat és előzményeit épp csak az expozícióban, korabeli dokumentumfilmek (és a rendező saját régebbi munkája?) alapján villantja fel. A történet gyakorlatilag ott kezdődik, mikor a kormány és a családtagok menedéket kapnak a jugoszláv nagykövetségen, majd elkísérhetjük őket a
romániai deportálásba, a börtönbe, bíráik elé, végül hősünket a bitó alá. A történelmi körülmények itt is csak utalásszerűen jelennek meg, főként Kádár korabeli beszédei alapján alkothatunk halvány képet a hivatalos kurzus alakulásáról. Mindezek aligha világítják meg a helyzetet – vagy akár csak Nagy szerepét és döntésének jelentőségét egy átlagosan érdeklődő fiatal vagy külföldi néző számára. S még akkor is, ha elfogadjuk, hogy a film témája nem a forradalom, hanem Nagy Imre útja a mártírságig – az ő személyes „fejlődéstörténete”, döntésének motívumai sem rajzolódnak ki élesen. Amit világosan látunk, az egy jó kedélyű, köpcös öregúr fizikai leépülése, testilelki gyötrődése a fogságban, életigenlése és makacssága. Mindez még nem történelem – „legfeljebb” hősiesség. Viszont megmagyarázhatja a fiataloknak szóló ajánlást. Napjainkban ugyanis nagy hiány mutatkozik hősökből, s épp az ifjabb korosztályok szenvedik meg legjobban ezt a hiányt. Ha Mészáros csínján bánt is a történelmi pozicionálással, Kádár és Nagy ellentétét végigvezeti filmjén. Látszik ez abból is, hogy Nagy Imre és családja kivételével a szereplők fikcióba oltott alanyok, valós személyiségek kondenzátumai; Kádár viszont, jóllehet csak dokumentumfilm-részletekben jelenik meg, mindig nevének kiírásával együtt. Már-már szájbarágás ez, mégis fontos szerepe van a dráma kibontásában. Történelmünk ugyanis a shakespeare-i királydrámák magasságába emelte e két politikus viszonyát. A hős és cinikus árulója klasszikus képletnek számít, de ritkán mutatkozik meg a valóságban ilyen tisztán. Egyrészt hírlik, hogy Kádár, aki Nagy Imre kormányából négy nap után kiugorva vállalta a szovjetek visszahívását, volt miniszterelnöke kivégzéséig teljes depresszióban volt, rengeteget ivott, vérszomjasan vadászott. Másrészt ismert a végjáték: az öreg vezér utolsó, szélütötte, torz beszédeiben visszatérő vendég volt Nagy Imre szelleme, önnön lelkiismeret-furdalása. Végül a sors remek dramaturgnak bizonyult, s úgy hozta, hogy Nagy Imréék rehabilitációja egy napra essen Kádár János temetésével. Csakhogy ezt a drámát nem az alkotók adják nekünk, épp csak láttatni engedik. Ahogy Nagy Imre drámai sorsát is csak bemutatják, nem hatolnak a mélyére. A szenvedést látjuk, a vívódást nem. A döntést látjuk, a hozzá vezető utat nem. Hiába a Nagy Imrét alakító Jan Nowicki teljes átlényegülése (18 kilót fogyott, megtört a börtönben), játéka a szűk cellához mérten néha túl széles gesztusokat hordoz, a
drámaiság mellett olykor groteszkbe hajlik. Egyenletesebb a kihallgató tisztet megszemélyesítő (szintén lengyel) Jan Frycz teljesítménye, aki hideg intellektusával méltó partner a vádlottal folytatott macska-egér játékhoz, nem beszélve Cserhalmi Györgyről a börtönorvos szerepében. Mindössze néhány perce van a vásznon, mégis kiválóan érzékelteti útját a kezdeti közönytől a baráti együttérzésig (majd – bár ez a filmbe már nem férhetett bele – az öngyilkosságig). Meggyőző Mácsai Pál is, a halálos ítéletet kimondó bíró hideg ellenszenvével. És meggyőző a film maga. Valóság és fikció, dokumentum és játék szervesen fo-
nódik egymásba, s a szerkezet is stabil. Kettős keret – a Nagy Imre sírját a 301-es parcellában kereső lányok, valamint Nagy Erzsébet ’87-es, apja rehabilitációjának időszerűtlenségét magyarázó levele – öleli körül a történetet. Mely történetből szerintem nem ismerjük meg Nagy Imrét. Viszont közel kerülünk hozzá. Ami talán fontosabb. (A temetetlen halott. Rendezte: Mészáros Márta. Főszereplők: Jan Nowicki, Jan Frycz, Cserhalmi György, Mácsai Pál.) Mayer Csaba
„Voltunk mi, szól a gyászbeszéd.” Korunk hősei Térey János Paulus című művének kifejezetten jó a recepciója. Értem ezen nem csak azt, hogy nagyrészt (ám nem kizárólagosan) dicsérő kritikák jelentek meg róla, hanem azt is, hogy a recenziók legtöbbje különösen érdekes, sok szempontrendszert felvonultató, elemző igényű szöveg, ami már önmagában is a mű egyfajta elismerése. Az derült ki ugyanis, hogy ha nem is minden kritikus volt maradéktalanul meggyőződve a szöveg színvonalának egyenletességéről (és nem is haboztak felhívni a figyelmet egy-egy gyengébbnek tetsző megoldásra), a könyvnek még a hibái is olyan mérvűek, hogy izgalommal töltik fel az olvasói és értelmezői idegpályákat. Többek lelkesedése pedig egyenesen odáig terjedt, hogy egy olyan, régen várt esemény megtörténtét látták Térey verses regényének világra jöttében, mely alapjaiban rázza fel a honi irodalmi életet. A recenziók egy része az ezredforduló magyar lírájának összegző érvényű alapműveként aposztrofálja a Paulust. Ezzel amellett, hogy egy folyamatnak (nevezzük sommásan így: a posztmodern magyar lírának) a betetőzéséről beszél, azt is állítja, hogy a vállalkozás legfőbb érdeme az, hogy az utóbbi évtizedek poétikai eszköztárát szintetizáló jelleggel újramondja, magasabb szinten összegzi, és teszi mindezt egy korszerű irodalom- és nyelvszemlélet keretei között. Természetesen nem csak erről van szó, a Paulus egy igen sokrétű,
sok szempontból megközelíthető alkotás, melyet ez eddigi interpretációs kísérletek és az alkalmazott elméleti keretek nagy száma is jelez. A mű elejének egyik legtöbbet idézett fordulata szerint „Józanító tapasztalás / Hogy nincsen többé Nagyszabás” (10.). Többen gondolják úgy, hogy a Paulus maga töltheti be végre e hiányt, hiszen egy olyan szövegről van szó, mely egyszerre epikus és lírai, monumentális, ugyanakkor részleteiben is megmunkált, újra mozgásba hoz nem egy, már-már örökre eltemetettnek hitt hagyományt, nyelviségében megszólaltatja két évszázad magyar költészetét (Vörösmartytól Kemény Istvánig), motívumkészlete a Bibliától a Mátrixig terjed, eposzi (Sztálingrád) és regényes (korunk hősének, a pesti Pálnak története) jeleneteket helyez egymás mellé stb. További nagy erénye, hogy mindezt tudatosan viszi végbe, azaz számol önmaga „nagyszabásának” illuzórikusságával, más szóval: többszörösen ironikus struktúráról van szó, melyben a megszólalások újra és újra felülírják, megkérdőjelezik egymást és korábbi önmagukat, más és más irányba lökve el az olvasás irányát (a narrátor alkotói öntudata szerint: „Törvény mozgatta tetteket / Kísértél bólogatva végig”). Tematikusan és motivikusan rendkívül összetett, szerteágazó tehát a mű („Strófámra olvashatja bírám: / „Kavalkád. P. modern kevercs”. /196./.), s ezzel megnehezíti egy egységes értelem és jelentés körvonalazását, anélkül, hogy – és ebben talán nem eléggé kon-
DISPUTA Lépcsők
(Térey János: Paulus)
59
DISPUTA Lépcsők 60
zekvens a szöveg – lemondana a szabályos struktúra igényéről, arról, hogy a részletek heterogeneitását egy magasabb szintű egész szervezze egységbe („A paulusi elbeszélés: / Szálak cikáznak szerteszét, és / Összefutnak szabályosan: / Legalább három biztosan.” /37./ „Egy mű olvasztótégelyébe / Helyeztem három Pálomat” /290./), ezáltal hozva létre valamiféle (olykor transzcendensnek tűnő) homogeneitást. Kovács Béla Lóránt szerint „könnyen megtörténhet, hogy a Paulus zárt szerkezete puszta illúzió csupán. A könyv végén található ábrák segítségével tesszük teljessé a hiányzó részeket és rendezzük el – akár némi erőszak árán is – a szöveg tagjait szerves egésszé. Ezek nélkül lehet, hogy a zárt rend létre sem jönne: a gyűrűk képe nem ábrázolja a mű szerkezetét, hanem éppen ez hozza létre azt; más szóval: nem követi, hanem irányítja az olvasást”. A nagyon erőteljes (és nem minden önellentmondást nélkülöző) narrátori szólamok és reflexiók miatt nehéz erről úgy megnyilatkozni, hogy egyszersmind elfogadjuk a „vergiliusi idegenvezetést”, ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ha nem vagyunk óvatosak, könnyedén egy virtuális ironikus áldozataivá válhatunk – és ez utóbbitól az interpretátor jobban fél, mint az ördögtől. Még akkor is, ha – a regény által is megidézett, bizonyos romantikus hagyomány szerint – nem az ördög (aki inkább a legnagyobb dekonstruktőr lenne: „Sehol a szervező közép. / Lucifert gondolok mögéd.” 235–36.), hanem a Teremtő a legnagyobb ironikus. (Nem áll távol a Paulus világától egyébiránt ez a gondolat: több ízben ruházódik föl a – szerző nevét viselő – narrátor a teremtő attribútumaival.) A szöveg mintha tudatában lenne önnön vágyának teljesíthetetlenségével: „Forma óhajtott volna lenni, / S nem-formaként, de gazdagon / Időt virágzik most a Rom” (37.). Most érkezett el az idő arra, hogy feltegyem a kérdést: mit is mondok akkor, amikor azt állítom, hogy ezekben a jelentésképző mechanizmusokban a szöveg tudatosan viszi színre az identikus struktúra vágyának lehetetlenségét, másképpen a lacani Valóst mint a hiány emlékezetét és az (ön)azonosság szimbolikus létmódját. Főként azt mondom ekkor, hogy a forma nyögdécselése, önmagába roskadó feszítettsége nem átok, hanem áldás, nem hiba, hanem felismerés, azaz a Paulus ebből a szempontból is az ezredforduló lírájának összegző érvényű remekműve. A műalkotás sikerességének kérdése ugyanakkor áthelyeződik egy szinttel feljebb. Ez a szint,
be kell látnom, lényegileg mégis ugyanaz: hogyan, mennyire elegánsan oldja meg a mű ezt a – valóban „p. modernnek” nevezhető – koncepciót. És itt érzek én némi hiányosságot, egyszersmind hatalmas erőt is. Hiányosságot, mert (talán a viszonylag gyors munka eredményezte kidolgozatlanságok okán is) valóban nem működik minden zökkenőmentesen – a vállalkozás „nagyszabását” nem mindig tudja követni a kivitelezés hasonló nagyszerűsége, mely a szövegegész egyenetlenségéhez vezet. Nem feltétlenül motivált a szálak egymás mellé rendezése, még akkor sem, ha a szándékot (mely egyes direkt „szerzői önreflexiókon” kívül kiolvasható a függelék impozáns ábráiból is) értjük. Valahol itt lehetne idézni a – talán az egyetlen – durván szkeptikus kritika egyik passzusát: „S bár érteni véljük a szerzői szándékot, aligha találunk magyarázatot a hullámzó színvonalra. Arra, hogy ami egyszer remek, máshol miért csak közepes vagy gyenge, ha lehetne az is tetszetős. Lehet, mindez abból a félreértésből fakad, hogy a kvázi-autentikus locsogás egyenlő a radikális eklektikával, hogy mindegy, mit írunk le, mindig lesz, aki majd megfejti, mert nincs értelmetlen mondat, csak értetlen olvasó. Hogy minden sor, minden mondat megtalálja a megfelelő olvasót.” A Paulus esetében is, úgy tűnik, valóban szó van erről is. Nem véletlen azonban az, hogy milyen gesztusok kísérnek egy adott szöveget, és bár a megtermékenyítő értelmezések szaporaságát sosem csak a mű belső értékei, hanem külső, az értelmezői közösségek és a kánon működésének jellegéből származtatható körülmények is meghatározzák, az interpretációk mennyisége és minősége minden esetben a szöveg lehetőségeinek függvénye. Térey regénye pedig ritkán látott izgalmakat és potenciálokat rejt magában, még akkor is, ha a kísérlet egészének monumentalitásához nem mindig ér fel egy-egy zavarosabb megfogalmazású sor, kényszeres vonatkozó mellékmondat. A szövegnek vannak viszont olyan rétegei, motívumai, melyek – a paulusi paradigmánál sokkal mélyrehatóbban, lényegibb módon – szervezik az elbeszélés koherenciáját. Az egyik ilyen, már eddig is többször tárgyalt jelenség a Rom esztétikája, a szöveg minden momentumában valóban ott lüktető rom-metaforika. Az elkövetkezőkben egy ehhez érintőlegesen kapcsolódó szempontból vizsgálom meg a szöveget, egy olyan perspektívából, melyet nemcsak hogy fontosnak, ám valamelyest
„Az üresség nem semmi. Nem is hiány.” Térey korábbi kötetei közül is nem egynek központi motívuma volt egy-egy város, úgy, mint Varsó (A valóságos Varsó) és Drezda (Drezda februárban), de rendszeresen visszatér gyermekkorának meghatározó színhelyéhez, Debrecenhez is (már ez utóbbi is jelzi, hogy valamiképpen az emlékezet működéséről van itt szó). Különösen az első két eset meghatározó élménye az a sajátos feszültség, mely egy valaha volt, ma már inkább nem létezőnek mondható régi város és egy új, ráépült között fennáll. De több Debrecen-vers visszatérő témája is ez, azzal a különbséggel, hogy itt főleg a gyermekkor tapasztalatai állnak szemben a változásokkal. „Ha az Országzászló mögötti utca / fogad minket, nem ismerünk magunkra. / Itt zakatolt egykor a Két Malom.” (Anzikz, Debrecen). „…Emlékszem, a Szent Anna utcán / fapados villamosok zörögtek velünk / (a sínpadra is keresztet rajzoltak azóta, úgy ám).” (A visszatért föld). „Zötykölődtem a Péterfián. Már és még üres volt / a majdani Debrecen Plaza telke” (A Kétmalomtól a Szent Annáig). Utóbbi idézet azért is érdekes, mert a kettős struktúra megháromszorozódik: a visszavetített emlékezés tételez egy tapasztalat előtti múltat, a tapasztalás jelenét (mely az emlékező tudat múltja) és egy jövőt, mely az akkori tapasztaló számára még nem létezett, ám a vers beszélője már jelenként éli meg azt. A Térey-versek beszélője azonban mindent tapasztalásként él meg, a régi Drezdát és a régi Varsót is. E ponton érdemes újra megvizsgálni a Paulus egy fentebb már idézett passzusát: „Józanító tapasztalás, / Hogy nincsen többé Nagyszabás, / És amiként nincs Nagyszabás sem, / Nincs Breslau és Drezda sem, / De van pár hallgatag verem, / Mit fölemleget a Jad Vásem” (10.). Itt is a „tapasztalás” (mint a benjamini „Erfahrung”) jelenik tehát meg, és az eltűnt (de valaha létezett, látott) nagyszerűség összekapcsolódik (pl.) Drezdával, illetve annak szupplementumával, a „hallgatag verem”-mel. Drezda (és Varsó és Debrecen, Kalinyingrád/ Königsberg, Sztálingrád/Volgográd stb.) ebben a kontextusban – a Paulus kontextu-
sában – szimbólumai ennek a jelenségnek („Drezda mint tudatállapot / Szinonima a pusztulásra, / Neve, akár a régié – / Vigyázza azt Mnémoszüné” (22.). Kovács Béla Lóránt írja, hogy „A kerettörténet kuliszszái között azok a romok, amelyek vallanak az egykori időkről és szimbólumai lehetnek a tovatűnt koroknak, pusztulásra vannak ítélve. A modern várostervezés eltünteti őket. Ahogy az élő nyelvből kihullanak a régi szavak és összefüggések, velük pedig az egykori értékek, hogy újak váltsák föl őket, úgy tűnnek el a városokból is a régi épületek és terek, hogy új közege legyen az életnek” (99.). A Paulus város- és rommetaforikája szoros összefüggésben áll a mű szövegiségével. A regény olyan, mint egy modern nagyváros, olyan, mint Berlin: megtörténik benne többféle régi és többféle új (diakrón metszet), és számtalan korabeli stílus (szinkrón metszet) egymás mellett, szomszédságában élése – az idézettechnika és a regiszterkeverés módszerein keresztül. E „p. modern kevercs” eredményezi azt a monumentalitást, mely maga a Paulus, de ugyanakkor azt a – félelmetes? nyugtalanító? izgalmas? – kétosztatúságot, mely jellegzetesen az irónia szerkezetével írható le. A saját romjain („időt”) virágzó Drezda („romlás múzsája”) valami olyan entitás, mely nem azonos a régi várossal, csak nyomaiban emlékeztet rá, ugyanakkor az újat valamiképpen mégis alapvetően határozza meg a korábbi. Drezda a megkettőződött szubjektum, az újjáépülő városok keletkezése pedig maga a megkettőződés. Pontosabban, hasonlóan az irónia végtelenségéhez, mint ahogyan a Debrecen-vers esetében is láttuk, az akárhányszori megtöbbszöröződés – „Nézem bezúzott homlokát / Az Ismételhető nyomát” (219.). Újra Kovács Béla Lórántot idézem: „Paulus két nagy világégés romjai közt bóklászik, és olyan sebeket fed fel szimbolikus jelentésű városok testén – Budapest, Drezda, Königsberg –, amelyeket az idő csak elfedni tudott, gyógyítani nem” (98.). Sem a Paulus hősei (legyen szó akár a pesti, akár a hesseni Paulusról, jóllehet markánsabban és többször az előbbinél jelenik meg), sem narrátora nem hajlandó (nem akarja) elfogadni a jelen állapotokat, nem nézi az építkezést jó szemmel, szívvel és lélekkel, felhők nélküli örömmel, mert valamiképpen a régi rabja, az elveszetté. Feltehetnénk a kérdést: miért? Dekadencia? A romantikus rom-kultusz visszatérése? Nos, azt hiszem, nem ilyesmiről van szó – a kulcsszó a tapasztalás. Hasonlóan Walter Benjamin gyászához és a sikeres gyászmunka eluta-
DISPUTA Lépcsők
egyedülállónak is érzek Térey munkásságában és a kortárs lírában (és epikában) egyaránt, ez pedig a térhez, főként a városi terekhez való kötődés és a rájuk való és belőlük fakadó, általuk megtörténő emlékezet.
61
sításához, Kaffka Margit szavaival szólva „Csak azokat a napokat veszítettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk”. A gyógyulás, a begyógyítás – bizonyos emberek számára – egyenlő a felejtéssel, de legalább a felejtés veszélyével. A folyamat – a traumatikus folyamatok szerint általában – tudattalan mozzanatokat tartalmaz. Jelen esetben, ha érdemes is traumáról beszélni, ennek egy speciális esetéről lehet szó, melyben a trauma nem magának az eseménynek az átélése következtében történik meg, hanem valamilyen átélt dolog elveszítésének megtapasztalása következtében. Ha Pál (és Térey – Debrecen ez esetben kivétel) személyesen nem is láthatta a régi várost, ám mivel azt – különböző mediátorokon keresztül– képes volt megtapasztalni, ugyanilyen élő tapasztalatként történt meg annak elveszítése. Ebből ered a gyász elutasítása, pontosabban a sikeres gyász elutasítása, hiszen a gyászmunka lezárultával megszűnne élni a halott, a – megint csak az iróniával leírható – sajátos kettős állapot, melyben a gyász tevékenységében (az élő emlékezetben) valamikép-
pen létezik az elveszített dolog/személy (és a gyászoló számára ez a lényegesebb), ám a gyász tevékenysége figyelmeztet arra is: valami történt (elveszett). Az én olvasatomban ez dolgozik Térey város-romjainak (ahol a rom mint a halott arcának emlékezete jelenik meg) mély struktúrájában: „Épített legenda kevés. / Régi erkölcsünk, ritka titkunk / Éppoly halott – földhözkötött –, / Mint a kedves Elköltözött” (225.) – írja a regény narrátora. E helyütt kiderül, az elbeszélő gyászol valakit, miközben írja a szöveget – azt a szöveget, mely, érzésem szerint, elsősorban erről szól, a gyászról, Drezda, Königsberg, Sztálingrád, valamint – és ezzel érintőlegesen kapcsolódunk a regény másik nagy témájához – Ludovika állandó gyászáról (az irónia szüntelen megtörténtéről). „Varázstalanított titok! / A múltidő hitbizományán / Por gyűlik; sívó Szahara; Elmúlék, íme nem vala, / Keresem és meg nem találám, / Gyászmunka hosszúnapja van, / Erőm tornázom hasztalan” (227.). Lapis József
Libri Catenati Gondolatok az első Debreceni Könyvszemléről
DISPUTA Lépcsők
1.
62
A már hagyományosnak számító debreceni könyvhét után ebben az évben két új rendezvény is bemutatkozott. Ez év nyarán nyitotta meg kapuit először az elsősorban a könyvkereskedelemre fókuszáló Debreceni Könyvkarnevál, s nemrégiben, a Debreceni Őszi Fesztivál keretén belül megrendezték a Debreceni Könyvszemlét is. Utóbbi könyves találkozón immár nemcsak az egymás mellett sorjázó asztalok voltak különféle kiadók neveire elkeresztelve, ahogyan azt a hasonló debreceni rendezvényeken eddig láthattuk, hanem ezek a kiadók önálló standjaikkal valóban jelen is voltak. A több mint félszáz kiállító között voltak még könyvkereskedések, volt egyetemi nyomda és könyvesbolt, egyházi kiadó és idegen nyelvű könyvek kereskedése is. Az idei őszi kulturális rendezvénysorozat tehát a megszokott zenés és filmes, valamint színházi bemutatók mellett színvonalas fórumot biztosított könyvkultúránk ápolására is. A kétnapos könyvszem-
le rendezvénysorozata joggal kerülhet fel a könyvszakmai találkozók országos tablójára, hiszen karakteres repertoárral mutatkozott be: a könyvritkaságok és újdonságok bemutatása mellett kiemelt figyelmet szentelt például az idegen nyelvi könyvtermésnek. Nem lett volna azonban teljes a kiállítás a vele párhuzamos a prorektori és polgármesteri megnyitót követő előadás-sorozat nélkül, melyen kiadók, egyetemek képviselői és oktatói várták az érdeklődőket. A Debreceni Irodalmi Múzeuméval együtt több mint tizenöt előadás hangzott el, és majdnem ugyanennyi dedikálásra került sor. A megnyitón Imre László és Kósa Lajos beszédeikben egyaránt Debrecen kulturális szerepére, s a könyvkultúra globalizálódó világunkban elfoglalt pozíciójára hívták fel a figyelmet. A könyvszemle díszvendége Esterházy Péter volt, akinek meghívásához jó apropóul szolgált az immár huszonöt éves Termelési regény jubileumi kiadása. Esterházy felolvasását megelőzően Imre László, a regény egyik első mélta-
alig-alig szorongtak néhányan. Ha az aula elhibázott helyszín volt is e szűk rétegeket megszólító bemutatók számára, azért a Debreceni Egyetem főépülete, benne a díszudvarral, méltó otthonául szolgált e rangra törekvő könyvszakmai eseménynek. A találkozókat övező érdektelenségből egyébként sem vezethető le olyan következtetés, amely az említett két szerző, illetve a kétnapos rendezvény alatt még felolvasó alkotók irodalmi és tudományos tevékenységének értékére vonatkozna. Sokkal inkább figyelmeztet ez a jelenség arra az aránytalanságra, amely korunkban rohamosan nő a nyomtatott és a virtuális médiumok között. A Debreceni Könyvszemle tulajdonképpen csak az ezen összemérhetetlenségre vonatkozó reflexióval maradt adós. Nem fogalmazta meg azt a lényegi kérdést, s tegyük hozzá, többnyire minden könyves rendezvény elodázza a kérdés feltevését, nevezetesen: hogyan tudnak a nyomtatott médiumok legalább párbeszédbe kerülni a kultúra virtuális „adathordozóival”, melyek korunkban vezető pozícióra törnek. Mert úgy tűnik, a könyvkultúra az informatikai hálózatok kiépülésével radikálisan átstrukturálódik, és ennek a szerkezetváltozásnak a kapcsán nem ártana végiggondolni, hogy mit is jelent valójában ma az információs társadalomban a könyv. Ha legalább egyetlen standot erre a célra állítottak volna fel, hogy néhány számítógépen szemléltessék a könyvgondozás internet által felkínált lehetőségeit, akkor talán a kérdés megválaszolásához is közelebb lennénk.
DISPUTA Lépcsők
tója, valamint Szirák Péter irodalomtörténész tartott referátumot a hetvenes évek végén született remekműről. Domokos Mátyás, Görömbei András és Márkus Béla előadásukban főként a nemzeti önismeret és nemzeti sors irodalmi kontextusára helyezték a hangsúlyt. Hasonló témában, de más kontextusban hallhattunk beszélgetést Végh László és Fazekas Sándor – történelem, természettudomány és vallás kérdéseit feszegető – könyveinek a bemutatóján. A tudományos előadások mellett hallhattunk további két irodalmi felolvasást: Tar Sándor az Alku, illetve Láng Zsolt Berlinév című kötetének megjelenése alkalmából. Tekintve, hogy egy ilyen, kifejezetten könyvszakmai jellegű találkozó még úttörőnek számít városunkban, talán kár is szót vesztegetni mindazokra a hiányosságokra, amelyek ezen első alkalom után felébredhettek bennünk, lelkes látogatókban. Idővel, ahogyan ez a rendezvény mind magasabb rangot vív majd ki magának az országos kulturális közéleten belül, minden bizonnyal szélesebbé válik a bemutatkozó könyvkiadók spektruma, és jövőre talán a könyvbemutatók és felolvasások is sokkal inkább az igényekhez és a realitásokhoz szabottan, lehetőség szerint kisebb termekben, könyvtárakban, barátságosabb környezetben fognak lezajlani. Hiszen míg Esterházy Péter előadásán több százan tolongtak, addig a médiában jóval kisebb népszerűségnek örvendő Tar Sándor felolvasásán, akinek új novellagyűjteményéről Angyalosi Gergely és Kálai Sándor irodalomtörténészek tartottak bemutatót, az egyetem főépületének hatalmas aulájában
63
DISPUTA Lépcsők
2.
64
Ha a kultúra magvát érintő válsághelyzetről esik szó, lehetetlen, hogy ne érezze magát érintve a könyvszakmával érintkező összes felhasználó, mint ahogyan összefüggésben áll ez világunk narratív identitásának anomáliáival is, a bölcsésztudományok felemás helyzetével. De mindennek ellenére sem feledhetjük azt a tényt, hogy válsággal vagy anélkül, a könyv mint a kulturális élet alapeleme meghatározó szerepet játszik életünkben. Alapelem – még a virtuális valóság térhódításának korszakában is, abban a korszakban, melyben a könyv mint olyan egyre kevésbé lesz generációk alapélménye, élményvoltát átengedte a látszatok és fénytörések összekuszálódó világának. És ha a könyvnek a kultúrában betöltött pozícióját ingatagnak vélők nyomós érveket is találnak e kuszaság mellett, a könyvre akkor sem hárul kisebb szerep, mint töretlenül egybefogni azt, ami valaha egybetartozott, megérteni a szerteágazót, s a (nyelvi) világunkban leképeződött ziláltságot mint képzeletbeli szövőszéken, a nyelv művészi szövetében egybefonni. A nyelv takácsainak titkos műhelyeibe ha nem is nyerünk betekintést egy-egy szemle alkalmával – erre csak nagy ritkán és a legszerencsésebbeknek adatik meg a lehetőség –, mindenféleképpen át tudjuk érezni a könyvnek az olvasókra gyakorolt »erejét«. Bár e kifejezés az anakronizmus felhangjával bír, mi több, ezt mondani a könyv kapcsán már-már erőszakosan bornírt, hiszen ez az erő – ki ne érezte volna valaha? – leheletfinom, már-már érzéki. Az erő megnyilatkozása a könyvnek egy gyanús, manipulatív, ideologikus értelmezéséből ered. Nem véletlenül említettük a nyelv szövőművészetének titkát, hiszen a könyv mindenkor az egyediség, rejtettség stigmáját bírja, azt a jellemzőt, melytől mintegy elidegenedik alkotója is, mihelyst a sorozatgyártással papírra nyomtatott végtermékkel szembesül. De az említett manipulatív, ideologizált elképzelések veszélye is fennállhat az olvasókra nézve: akkor, ha a könyv szélesebb társadalmi küldetéssel ruházódik fel, netán valamilyen kollektívában jelöltetik ki értelme és végcélja. Szándékosan nem határozunk meg itt irányzatokat, nem csak mert globalizálódó világunkban érvényét vesztette ez a fajta megbélyegzés, hanem mert a könyvnek az olvasójára gyakorolt hatása nem mérhető általuk. S minő paradoxon: az elidegenedett műhöz éppen „könyvszagúsága” lesz majd a kulcs, amellyel alkotójuk visszata-
lálhat eredeti céljához, olvasóinak, az embereknek a lelkéhez. Ugyanis amennyiben az olvasás és a presztízsvesztésével párhuzamosan ellentétes jelenség, a szpasztikus, narkózisszerű olvasási kényszer között középutat találva a könyv mégiscsak képessé válik természetes intellektuális élménnyé, „zsigeri működéssé” válni, nos, akkor leghamarabb nem a szemén, hanem már szaglásán keresztül nyeri meg leendő olvasóját – a könyv par excellence már a végigpergetett papírlapok árasztotta illatával magával ragad. Könyv és olvasó viszonya nem minden korban válhatott kérdéssé. A könyv ugyanis, ahogyan mi ismerjük, skolasztikus találmányként megszűnt létezni, mert sokszorosíthatósága tekintetében elválaszthatatlanul összefonódott a reneszánsz kori humanizmus eszméivel. A sokszorosíthatóságot lehetővé tevő nyomtatás szükségtelenné tette a középkori kódexekhez hasonló megőrzésnek, a könyvek „leláncolásának” a gyakorlatát. Addig, amíg az első kódexek egyedi példányai készítőjük technikai rátermettségét dicsérik, addig a könyvnyomtatás elterjedésével a könyv fizikai értelemben vett egyediségét szellemi értelemben vett „megismételhetetlensége”, az olvasói élmény primátusa váltotta fel. Ez a tényező újfent a valósághoz való viszony szubjektivizálódásának tendenciáját erősítette. Míg ugyanis az egyedi példányokat jellemző katolicizmus igényt tartott az általános (vallási) narratíva kifejezésére (ez eltérő okok miatt ugyan, de jellemző a hazai könyvnyomtatás protestáns gyökereire is), addig a modernitás lemondott róla, s a sokszorosítás biztosította lehetőségen keresztül az individuális egyediség gyakorlatát olvasói oldalon is engedte érvényesülni. A könyvhöz és egyáltalán az olvasáshoz való viszonyunk felvetésének lehetőségét nagyban segítette a nyomtatás, és ez a technikai tényező idővel természetszerűen hívta elő a könyvvásárok és könyvszemlék megteremtésének igényét. Habár a leláncolás már kissé avítt és megmosolyogtató gyakorlatnak tűnik, ugyanakkor a könyv kultúrkincsként való ápolására tett, nem minden alapot nélkülöző törekvést fedezhetünk fel benne ma is. A modern könyvkiadás, könyvterjesztés mára persze átértékelődött, súlypontjai eltolódtak, ám ma is felelősségteljes munka, talán sokkal inkább, mint valaha, minthogy nemzedékeket juttat műveltséghez; látens módon tehetségfejlesztő és gondozó küldetése az ország szellemi életében in continuo be-
dásza:) Misztótfalusi Kis Miklós. De a sor folytatható lenne Méliusz Juhász Péterrel vagy Huszár Gál protestáns vándorprédikátor nevével, akinek szervezésében a debreceni nyomda 1561-ben alakult meg. Személyük elválaszthatatlan könyvkultúránk gyökereitől és nemzeti identitásunk kialakulásától. A nemzeti nyelv, a nemzeti identitás fejlődése és a könyvnyomtatás története Európa-szerte egymással párhuzamos fejlődési vonalon haladt. Hogy az itt csak érintőlegesen vázolt történelmi folyamat eredménye valós „élménnyé” váljon a jelenkor számára, ebben lehet fontos része a könyvvásárok és könyvszemlék gyakorlatának, mely írók és olvasók, illetve közvetítőik, a kiadók és könyvterjesztők egymással való találkozását teszi lehetővé. Az előbb elmondottak nemcsak az egyetemes és hazai könyvkultúra fejlesztése, de gondozása és ápolása mellett is érvül szolgálnak. A Gutenberg-galaxis és az információs társadalom viszonylatában szokás a kettő viszályáról beszélni, mely retorika az előbbivel szembeni sajnálatnak és az utóbbival, a médiával szembeni fenntartásnak ad hangot. Bár kooperacionalitásuk valós probléma, ám nyilvánvaló, hogy az informatikával szembeni absztinencia és a hagyományos szövegkultúra feletti sajnálkozás nem vezet eredményre. Alighanem az informatikára hárul az a feladat, hogy egyedülálló technikai „fölényénél” fogva eme kultúra gondozásában kivegye a részét. Európai könyvkultúránk jelentőségének felismerése lehet letéteményese annak a szándéknak, hogy a tradicionális szöveggondozás prioritást élvezzen. A kézzel írott, leláncolt kódexek világát és a könyvnyomtatás majd fél évszázados hagyományát felváltó digitális média világa éppen a dokumentumgondozáson keresztül békülhetnek ki ugyanis egymással. Az információs társadalomban a dokumentumok megőrzését, ápolását illetően ez azzal az előnnyel járhat, szemben a középkori kódexek világával, hogy míg ezek őrzése az egyedi, megismételhetetlen példányra irányult, addig az informatikai hálózat egyszerre képes a Gutenberg-galaxisra vonatkozó archiváló-megőrző funkciót demokratikus módon, a hozzáférést mindenki számára lehetővé tevő eljárással in bona pace kamatoztatni. (Debreceni Egyetem Főépülete, 2004. október 13–14.) Gáspár László
DISPUTA Lépcsők
tölti hosszú távú funkcióját, mert nemcsak szavakban, hanem alkotó módon és öntudatlanul is ebbe az irányba hat tevékenységével. Nem feledhetjük ugyanis, hogy a magyar könyvkiadás múltjához hasonlóan, ahogyan például a XX. század elején a Tevan Andor-féle könyvnyomdát elhagyó kiadásokon a Nyugat generációja, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Szép Ernő és kortársaik nevelkedtek, majd értek a szellem kiművelt főivé, úgy jelen korunk kiadóira hárul a majdani kultúrkincset adó ingenium „kiművelésének” feladata. Ha már szóba került a könyvkiadás áldásos tevékenységének napjainkban „áldatlan helyzete”, érdemes figyelembe venni könyvkultúránk múltjának változatos, olykor hívságos viszonyát. Ez intő módon terelheti figyelmünket jelenjére éppen úgy, miként információs társadalomban betöltött helyzetére is. A könyvnyomtatás tekintetében eleinte nemhogy restanciánk nem volt a kontinens nyugati országaival szemben, hanem európai viszonylatban igen hamar elterjedt idehaza. Németország után Itáliában (1464) jelenik meg a nyomtatás mestersége. Csehországban (1468), Franciaországban (1470), Németalföldön (1469–1473), Krakkóban (1473) és Angliában (1476–77) terjedt el ezt követően a nyomtatás. A hazai könyvnyomtatás kezdete 1471–73-ra datálható! Mátyás ugyan fenntartásokkal viseltetett a nem kézzel készített, nyomtatott könyvekkel szemben, ám ez önmagában nem volt akadálya a könyvnyomtatás haláláig tartó, sajnálatosan rövid magyarhoni kezdetének. Innentől kezdve azonban a magyar nyelvű könyvnyomtatás rövid időre (1492-től datálhatóan) Bécsbe tevődött át: ettől az időszaktól fogva az ellenreformáció könyvnyomtatást nagyban befolyásoló vihara Magyarországot és a katolikus Habsburg területeket párhuzamosan érintette. A török hódoltsági területek szellemi életből történő kikapcsolásával jó ideig a Felvidékre, Erdélyre, Dunántúlra korlátozódott – azzal az Európa-szerte általános jellemzővel, hogy a reformáció, majd azt követően ellenáramlatának irodalma mentén bontakozott ki. Ezért aztán az első, hoszszabb ideig működő magyarországi nyomda Brassón Honterusnak, a szászok reformátorának vezetésével (1535) jött létre, de ekkor magyar nyelvű szöveget itt még nem nyomtattak. Bornemisza Péter, Telegdi Miklós, Pázmány Péter, Heltai Gáspár (vagy a Hollandiában sikeres, itthon viszont tragikus sorsú, korának sajátosan közép-európai infernóját megélt nyelvújítója, nyom-
65
Hogyan játszunk Molière-t?
DISPUTA Lépcsők
(A Csokonai Színház Úrhatnám polgár című előadásáról)
66
Az Úrhatnám polgár 1670-ben, egy vidéki vadászmulatság gazdag műsorán jelent meg először. XIV. Lajos korában, az elismert drámaírók műveinek első bemutatóját is, rendszerint egy-egy udvari ünnepség alkalmával tartották; a sikeresebbek onnan kerültek aztán Párizs valamelyik nyilvános színpadára. Utóbb, a király előtt, már a párizsi színház állandó társulata játszotta a darabot, vendégszereplésben. Ritkán, az egészen kivételes tálentumokkal fordult elő, hogy a vadászmulatságot kiszolgáló színészek közvetlenül juthattak az uralkodó színe elé. A mai szisztémából hiányoznak a fokozatok. Hiába szeretnének a nézők a hagyományok táplálta, ünnepi érzésekkel eltelni egy-egy Molière-bemutatón, ha a direktorok megfeledkeznek a művészeti termék lépcsőzetes bevezetésének régi szabályáról: a Molière-stílusban gyakorlatlan színészeket Molière-szűz rendező kezére bízzák, s e kétséges reményű produkciójukra látatlanban hirdetnek bérletet. Így keletkezett az Úrhatnám polgár debreceni, a Víg moziban tartott előadása is. Elegyes közönség – vegyes fogadtatás.
ba igyekszik tágítani a vígjáték határait: a Don Garcia a tragikomédia, a Don Juan a gépesített színház, a Szerelem mint orvos a balett, míg az Úrhatnám polgár a zenéstáncos vígjáték felé. Következetesen a komikumra helyezte a hangsúlyt és komédiának nevezte a tulajdonképpen tragikus témákat is. Egy-egy emberi hibát, lélektorzulást tett egyszerre nevetségessé és elgondolkoztatóvá. Molière a francia klasszicizmus fénykorának kortársa. A klasszikus tragédiákat Franciaországon kívül már aligalig játsszák, Molière azonban olyan élő, mintha kortársunk volna. Kortársunk. Az, amit ma előszeretettel hirdetünk posztmodernként, mindenestül benne foglaltatik az életművében. A különböző kor- és társadalmi stílusok szimbólumainak egymásra rétegezése; az ütközésükből, súrlódásukból vagy párhuzamosságokból származó allúziók és abszurdumok; a szereplők csoportjainak eltérő barbarizmusa fölé magasztosuló irónia: mind Molière. Rendező legyen a talpán, aki a teljesség teljesebbé tételére a társulatával összefogódzkodik.
Az ősmodern Molière
Jourdain, a Döbrögi
A francia dráma klasszikus korszaka a XVII. század. Ekkor, itt alakul ki – kristálytisztábban, mint bárhol – a szabályos tragédia, s születik meg Molière színpadán a modern társadalmi vígjáték. A század utolsó negyven évében Párizsban mintegy 350 drámai művet mutatnak be. Legalább egy tucat műfaj uralkodik a színpadon. A tragédia és a vígjáték mellett a kereszteződésük: a tragikomédia, a különféle zenés és táncos műfajok, mint amilyen az opera, a balett, a táncos vígjáték, a lírai tragédia, a pásztorjáték, külön még a hősi pásztorjáték és a hősi vígjáték, a színpadtechnikára épített látványos vígjáték. Nem a tiszta tragédia vagy a tiszta vígjáték számított a legkeresettebbnek. A belépő árát nézve a klasszikus drámák voltak a legolcsóbbak. A vándortársulatok és a népes szegénynegyedekben felállított kikiáltóbódék XVI. századi hagyományai tovább élnek a vásári színpadokon. „Piaci kóklerek utóda” – tartották a napkirály kegyencéről. Molière több művében megfigyelhetjük, hogy valamelyik kevésbé klasszikus műfaj irányá-
Az Úrhatnám polgár az ősmodern vígjáték magasabb rendű drámai formáját jelenti. Jourdain úr egy derék párizsi posztókereskedő gyermeke. Szorgos munkával tekintélyes vagyont gyűjtött, ám nem érte be polgári rangjával. Nemesembernek akart látszani: eleganciában túltenni a legelegánsabbakon, viselkedésben és tudásban társasági elfogadottságot szerezni. Zenetanárt, tánctanárt, vívómestert, filozófiatanárt fogad. A szélhámosoktól természetesen semmi nem ragad rá, az egész tanulás csak arra jó, hogy a pénzétől megszabadítsák. Hasonlóképpen jár Dorante gróffal is, aki a befolyásszerzés és a szívélyes barátság ürügyén kitartóan fejeli. Nemesimádata odáig fajul, hogy leányát, Lucit csak nemesemberhez hajlandó feleségül adni, holott Luci már egy jóravaló polgárifjúnak, Cléontenak kötelezte el magát. Az, annak rendje és módja szerint meg is kéri a kezét, de Jourdaintól kosarat kap. Szerencsére agyafúrt inasa, Covielle a segítségére siet: cselt eszel ki az apa rászedésére. Gazdáját török basának öltözteti, s mint a szultán fiát mu-
peltetése. Egyik típusa, a maga természetességével, plebejus józanságával áll szemben urával, s a fiatalok boldogulását segíti. A másik típus a lusta, alamuszi, az urának behódoló szolga (Hekler Melinda ügyes villanása). Az Úrhatnám polgár dramaturgiájából következik, hogy – a plánum áldozataiként – szolgasorba kerülnek a fiatalok, és Jourdainné asszony is. Számukra alakítja ki a díszlettervező, Gyarmathy Ágnes – szimultán díszletezés – a meghatározó, nagyobbik játékteret: biztosítja a barokk mozgalmasság pályáját, egészen a belső színpad mögé, ahová némi bepillantást nyerünk egy hatalmas, törött tükör által – homályosan. Jourdain úr környezete Tiborc-barna. Lepusztult pitvar. Itt ébrednek reggel a tanítómesterek (a vívó odaereszti a tükör tövére a test éjjel felgyülemlett
DISPUTA Lépcsők
tatja be, aki csak azért jött, hogy Lucit feleségül vegye. Az előkelő kérőnek Jourdain örömmel adja oda a leányát, pláne, hogy az álszultánfi mamamusivá (lovag) is kinevezi. Sejtelme sincs róla, hogy a bolondját járatták vele. A hókuszpókuszokkal előadott mamamusi-avatás után önfeledten élvezi a pompás balettet, amelyet előkelő vendégei tiszteletére rendezett. Lassan, nehezen tört utat Magyarországon a szerző és a darab, bár 1769-ben az egri jezsuita gimnázium már játszotta Fennhéjázó és maga sorsával meg nem elégedő embernek bolondsága címen. A Nemzeti Színház csak 1882-ben mutatta be. Veszélyes anyag! A sokszoros tükörrendszerben, amit elénk varázsol, roppant mulatságosan fordul át önmaga ellentétébe minden, amit célba vesz. A Nemzeti Színház 1979-es, Zsámbéki Gábor rendezte emlékezetes előadásában Kállai Ferenc játszotta Jourdain úr szerepét, s – a beszédgyakorlat pillanatában – nehéz lett volna nem felismernünk Jourdainban Kádár Jánost. Debrecenben Kocsis Györgynek jutott a feladat. A közönség A levélbomba című produkció Polgármestereként ismerhette meg. Akkori alakításában, a cinizmustól a rettegésig, minden húrt hitelesen pengetett. Most – a gigantikus szerepben – szűkebb a játéktere. Barokk-kék köntösben villan elénk a kortinával és rivaldával jelzett belső színpadon, hogy meghallgassa az ébresztő pasztorált, majd fogadja jeles tanárait. Szerepének magva a divatbemutató. Nyíltszíni öltözködéseinek jellegzetes kelléke: a bordó, fehér, zöld alsóviselet. A trikolór – így kívánja a cselekmény – visszatérő motívum, s addig-addig nézzük, hogy belénk csap a képzet: nosztrifikálva van a koncepció. Ha lennének is, a kifejletben majd eloszlanak a naivak kétségei: Cléonte-nak, a török szultánfi ceremóniamestereként fellépő inasa, Száraz Dénes, mintha a Lúdas Matyiból lépett volna elő. Kocsis: Döbrögi. Az oktalan dölyf, a bumfordi agresszivitás, a stupid hiszékenység mögül nem csillan elő az esendő ember. Olyan alakot mintáz, aki a jellemvonásában eredendően (gyári hiba) tér el a józan ész kívánalmaitól. Ez a jellemhiba egyre inkább elhatalmasodik és veszélyezteti a környezetében élők saját bolondságát: le fogják győzni, és meg fogja érdemelni a sorsát. A Jourdainek leggyakrabban a fiatal szerelmesek addig biztosnak látszó jövőjét rombolják szét. Molière-nél a fiatalok a legkevésbé megrajzolt alakok. Személyiségük abban merül ki, hogy egymást szeretik. Régi komédiahagyomány a szolgák szere-
67
DISPUTA Lépcsők
nedveit); itt csókolózik szenvedélyesen az úr lakosztálya sarkán a két szolgálólány; cserélnek partnert az éj világánál a diszkósan vagány szerelmesek; szenved el erőszakot a mazochista Nicole; ágál narkósan a szakadt fazonú nagyasszony. A rendezőnek aligha volt egységes víziója Molière darabjáról; mutatja, hogy a könnyed és sikamlós barokk alapjátékot drabálisan groteszk elemekkel igyekszik turbósítani. A francia pompadússág paródiájának hatását fokozandó süllyeszti déldigó leprává azt, ami a szerzőnél a tehetős polgári valóság alaphelyzete. A diagonális perspektíva ilyetén kitöltése mégsem anynyira a felfogás miatt elégtelen: súlyosabb vétség a játék következetlen stílusa. Mondjuk, ha Nicole-nak orra vérét folyatják a gazdája rúgása nyomán, akkor a szerelme hasra rúgó mozdulata sem lehet szimulált. Ha exponált helyzetbe állítunk egy tükröt, akkor abba nem szabad csak egyetlen alkalommal belenéznie valakinek (és a sor folytatható). Almási-Tóth András a műfajokban kéjjel tobzódó rendező. Rendezett már prózai előadáson kívül bábjátékot, táncot, színpadi hangjátékot, operettet, operát. Érdekeli, ahogy keverednek a műfajok: ugrál köztük ide-oda, alapvetően vonzza a szöveg zeneisége, ritmusa. A debreceni előadás műfaját (stílusát) is „Comedie-balett”ként határozza meg. Törekszik arra, hogy Molière ősmodern játéka rekonstruálódjék/ rehabilitálódjék a keze nyomán. Felvonultat egy alkalmi zenekart, egy gyermekkórust s négy operatagozati magánénekest.
68
A prózavendégek illemtudóan viselkednek. A legjobb tudásuk szerint nyújtják azt, amire a képesítésüket szerezték, s a legnagyobb igyekezettel próbálnak megfelelni a vendéglátói elvárásnak, hogy a szvitjükben színészként megfeleljenek. Az utóbbira részint alkalmatlanok, részint – progresszív instrukció híján – képtelenek. Almási-Tóth jelesen dezorganizálja, s valami talányos folyadalommá nyákosítja a játékot. Nem csak az övéket. A színészektől is elveszi az eredeti énjüket: Dobos Judit (Jourdainné) indignált madám, Lapis Erika (Nicole) multiszexuális boszorka, Borombovits Ágnes (Luci) és Bakota Árpád (Dorante gróf) a semlegesneműség bajnokai. Az ő példás passzivitásuk eredményezheti, hogy partnereik lényegi önmaguk lehetnek. Baranyi Péter (Cléonte) vérbő moszlimként hódít – ő nyeresége lehet a társulatnak. Vékony Anna (Doriméne grófnő) dinamikusan fád, az eddigi legélvezetesebb teljesítményét nyújtja. Révész Béla (Zenetanár) külön érték. Diszkrét kortyolgatással indítja az előadást, s éppen akkorra részegedik le, amikor az igazhitűek kara átveszi a hatalmat az ő pasztoráljai fölött. Juhász Árpád (Tánctanár) alakításáról azt mondhatom, talán csak ő személyesítette meg egyedül ebben az elrajzolt világban a molière-i szellemiséget. (Molière: Úrhatnám polgár [Comedie-balett]. Rendezte: Almási-Tóth András. Csokonai Színház, Víg mozi) Balogh Tibor
Akhilleusz világa
sebb vonása a teljes szövegének döntő hányadában ábrázolt kézitusa, melyet Homérosz finom grafikai érzékkel, anatómiai pontossággal és a kiontott vér, kibuggyant zsigerek élményszerűségével fest le. A moziban a Trója alatt harcoló tömegek nagy műgonddal megkoreografált és számítógéppel kidolgozott összecsapásait látjuk: „A filmet fényképező Roger Pratt arra használja a széles vásznat, a tágas, nyílt tengerpartot, a megszámlálhatatlan extrát és komputerizált különleges effektet, hogy úgy hömpölyögtesse egymás felé ezeket a seregeket, akár a szökőár óriási hullámait.” Ennek pedig látványosságának dacára kevés köze van a Homéroszt igazán foglalkoztató egyéni kiválósághoz, mely a harcost hérosszá avató, szemtől-szembe vívott párviadalban kovácsolódik. Az Iliász hőseinek legfontosabb mozgatórugóját jelentő kihívás: személyesen mérkőzni meg egymással; ennek tragikus feszültsége a film során csupán néhányszor ingerli katartikus érzésre a tömegjelenetek irdatlan méreteivel elzsibbasztott elménket. Bármilyen csekély is ez az arány az eposz eredeti fölhozatalához képest, az alkotók döntését műfaji és koncepcionális okokból mégis szükségszerűnek kell tartanunk; a produkció ugyanis – a kosztümös kalandfilmek közönségének monumentalitás iránti igénye miatt – inkább a trójai síkon zajló küzdelem történelemformáló jelentőségére helyezi a hangsúlyt. A Trója cselekményének a mítosz eredeti tartalmától föltűnően messze kanyarodó fejleményei részben épp abból fakadnak, hogy a történet belső magvát alkotó Iliász-sztori „világpolitikai” dimenziója, mely Homérosz eposzának csak a horizontján jelenik meg, itt a regionális hegemónia nagyon is aktuális, az egyéni sorsokat maga alá gyűrő kérdéseként tematizálódik. A soha nem látott méretű argoszi sereg viselt dolgai és Trója megrendítő pusztulása ugyanis mindennél alkalmasabb a közönség fölzaklatására. Minthogy azonban Akhilleusz haragjának bemutatása önmagában is egész estére való anyagot szolgáltat, az alkotók épp csak a háború előzményeinek és előkészületeinek, illetve a város csellel való bevételének tudtak rajta kívül helyet szorítani nyilván korlátozott terjedelmű filmjükben. A hagyomány szerint tíz hosszú évig tartó ostrom így villámháborúvá rövidül: „Atreidész, seregek fejedelme s a fényes Akhilleusz” már a partraszállás
Novák Zoltán
Milman Parry, az orális költészet összehasonlító vizsgálatának megalapítója 1934ben két héten át hallgatta egy írástudatlan, hatvanéves szerb énekmondó rögtönzött eposzát. A dalnok reggelenként két órát és délutánonként két órát töltött azzal, hogy a délszláv hősköltészet hagyományos formula kincséből lépésről lépésre fölépítse kötött metrumú művének bonyolult cselekményét. Mai fogalmaink szerint ebben az előadótól és közönségétől egyaránt feszült figyelmet és összpontosítást igénylő művészi szituációban született Homérosz két klasszikus hőskölteménye is. Hogy nehezen emészthető műfaji sajátosságai ellenére az Iliász máig eleven tudott maradni, és napjaink könnyebb befogadhatóságot ígérő vizuális kultúrájába is sikerrel transzformálható, az elsősorban szerkezeti erényeinek: utolérhetetlenül kerek cselekményívének, kiegyensúlyozott kompozíciójának köszönhető. Kierkegaard szerint tökéletessége abból a kivételes találkozásból fakad, hogy benne az epikus forma a vele legadekvátabb mondanivalót közvetítheti. A terjedelmes eposz tengelyét egy olyan történet: Akhilleusz haragja alkotja, mely egy kis novellában, tehát a forgatókönyvírók számára legkezelhetőbb és leghálásabb nyersanyagot biztosító műfajban is elbeszélhető lenne. Ez teszi lehetővé a Trója című monumentális filmföldolgozás szövegkönyvét jegyző David Benioffnak, hogy érdemi változtatás nélkül és a kulcsjelenetekben olykor szöveghűen adja vissza Homérosz művének központi cselekményét. Bevallom, nehezen tudom megérteni a film azon bírálóinak véleményét, akik szerint a történet túlzottan át van írva és „köszönő viszonyban sincs az eredetivel”: a kosztümös történelmi film hollywoodi mesterei mindig följogosítva érezték magukat arra, hogy az átütőbb hatás kedvéért elrugaszkodjanak a néha túlzottan földhözragadt forrásoktól. A Trója szerintem visszafogottabb az önkényes változtatások tekintetében, mint sok klasszikus. Néhány epizódja furamód megtévesztő: Parisz és Menelaosz párviadala olyannyira a filmbéli karakterekhez van szabva, hogy akiben csak homályos kép él az Iliászról, hajlamos első látásra betoldásnak vélni – noha az eposz harmadik énekének, bár némileg más motívumokkal operál, ez a fő témája. A film inkább a fő szál köré szőtt csatajelenetek visszaadásában van híján az autenticitásnak. Az Iliász legjellegzete-
DISPUTA Pláza
Wolfgang Petersen Trójája és a források
69
DISPUTA Pláza 70
estéjén „szétváltak civakodva”, a Hektór halotti torának tartamára kötött fegyvernyugvás alatt pedig már a falovat ácsolják az achájok. A szálak egymásba torlódásából származó dramaturgiai feszültség a ludas a mitikus elbeszélésen végrehajtott több szembeszökő változtatásért. Aiász például elesik Hektór kezétől a kettejük közti, eredetileg döntetlennel és fegyvercserével végződő örök rangadón. Akhilleuszt viszont csak Trója bevételekor teríti le nyilával az ostromot szintén megérő Parisz. A sűrítés jól bevált dramaturgiai eszközének legtipikusabb példája azonban Khrüszéisz, Briszéisz és Kasszandra figurájának egyesítése a főhős rabnőjének szerepében, aki egyszersmind Apollón papnője és a királyi család tagja. A film készítőinek a három évezreddel ezelőttre datált, nagy horderejűként számon tartott, de alig dokumentált események hihető és plauzibilis bemutatása érdekében meg kellett küzdeniük azzal a számos ellentmondással, melyek a mükénéi korszaknak az eposzokból és a régészeti leletekből kirajzolódó képe közti nagyfokú különbségből származnak. Moses I. Finley Odysseus világa című kiváló könyvében egyenesen azt állítja: bár az eposzok a dicső mükénéi korban játszódnak, de a szegényes sötét korról szólnak, annak társadalmát, kultúráját, mindennapjait ábrázolják. A gazdasági és politikai élénkülést hozó archaikus korszak hajnalán működő aoidoszok (énekmondók) örökölt formulakincse ugyanis a saját és hallgatóik emlékeiben még élő közelmúltat idézte meg „ősi idők” gyanánt. Tagadhatatlanul óriási kihívást jelentett a film látványtervezői számára, hogy a két, egyaránt elsüllyedt világ képi reprezentálása között megtalálják azt a finom egyensúlyt, mely egyiket sem hamisítja meg bántóan; a föladat azonban, úgy tűnik, meghaladta képességeiket. Homérosz nemzedékének már csak igen homályos fogalmai voltak a harci szekeres viadalról: a járműre magára még emlé-
keztek, de a róla vívott küzdelem módjára már nem. Az Iliász hősei szekerükön hajtanak ki a csatamezőre, ott azonban lekászálódnak róla, és gyalogosan vívnak meg ellenfeleikkel. A film készítői ebben nem kívánták kiigazítani nagyra becsült forrásukat, szorosan az eposz leírásához tartották magukat; ami rendben is lenne, ha – mint Peter Green megjegyzi – a „lóbetörő Hektór” epithetonját viszont nem interpretálják oly szertelenül túl. A trójai oldalról alázúduló nagy lovassági roham a produkció talán legfájóbban anakronisztikus jelenete. A homéroszi jelzőkbe és hasonlatokba belopódzik ugyan a lovaglás friss (archaikus kori) tapasztalata, a csatajelenetek ábrázolásából azonban – következetesen archaizálva – kihagyja a költő: a lóhátról vívott harc „a VIII. vagy VII. század olyan intézményeinek vagy szokásainak” sorába tartozott, „amelyekről úgy tudták vagy úgy hitték, hogy viszonylag új keletűek”. A „daliás idők” Homérosz számára már ködbe vesző történeti szituációját villantja föl viszont az Ilionnal szomszédos Hettita Birodalomra mint világpolitikai tényezőre tett néhány utalás; és ezzel párhuzamosan az, hogy a trójai harcosok hettita fegyverzetet viselnek. Ez a vonal azon kevés mozzanatoknak egyike, melyek Petersen Trójájában a mükénéi korra vonatkozó modern archeológiai és történeti kutatások eredményeit képviselik. A történelmi játékfilmek képi világára mindenekelőtt az ábrázolt kor objektiválódott kultúrájának, anyagi civilizációjának vizuális reprezentációja nyomja rá bélyegét. A városok látképe, a nyilvános terek színei és hangulata, az épületbelsők kiképzése, a berendezés és a használati tárgyak jellegzetes stílusa mind-mind a kor szellemiségéről, lelki beállítódásáról tanúskodnak. Sajnos a hőskor görög királyainak palotáiról adott epikus beszámolók több ellentmondástól szenvednek annál, mintsem, hogy egy film látványtervezője alapul vehetné őket. „A homéroszi pa-
rizontálisan is, vertikálisan is az eposzi világ középpontja lesz: falai alatt nemcsak hogy két földrész, de az istenek és az emberek két eltérő létrendje is csatázik, mikor pedig az utolsó énekekben az elemek is beavatkoznak az öldöklő küzdelembe, az Ilion körül folyó harc már-már kozmikus méreteket ölt.” Petersennek ebből a szempontból nem volt választási lehetősége: az eposz hatalmas dimenziói kikerülhetetlenül igényelték a monumentális helyszínt, ha nem is a joggal bírált egyenkosztümben. A trójai háborút epikussá növesztő hagyomány azzal a dramaturgiai problémával is szembesítette a film alkotóit, hogyan adjanak hihető és meggyőző színezetet az előzményként számon tartott nőrablási história súlyos fegyveres konfliktussá fajulásának: fönnállt ugyanis a veszélye, hogy a modern és szkeptikus nézősereg nem találja elegendő motívumnak ilyen nagy hadi vállalkozás megindításához egy elcsábult asszony visszaszerzésének királyi szándékát, és még kevésbé a kegyetlen és pusztító ostrom kiállásához a nő megtartásának hercegi vágyát. Az egyiptomi papok elbeszélései alapján már Hérodotosz is azt valószínűsítette, hogy Helené nem volt a várban, máskülönben a városukért aggódó és a háború borzalmaitól megcsömörlő trójaiak legkésőbb Priamosz néhány fiának eleste után, Parisz szexuális igényeivel mit sem törődve, kiadták volna az argosziaknak. Az értelmezési nehézség abból fakad, hogy a casus belli leírása jelentőségben és súlyban nem tartott lépést a harctéri események nemzedékről nemzedékre gigászibb méreteket öltő bemutatásával. A sérelemre adott válasz azonban még a ma olvasható, fölnagyított verzióban sem szakad el a korabeli realitás talajától, melyben az egymással versengő közösségek sok mindent hajlandók voltak kockára tenni bizonyos anyagi erőforrások birtoklásáért. Minket csal meg a románcokra túlságosan fogékony emlékezetünk, amikor kirostálja az eposz információi közül „azt a zavarba
DISPUTA Pláza
lota központi épületrészei az i. e. 1. évezred elejéről [vagyis a sötét korból] valók, míg arányai, bonyolult szerkezete, a tömör arany-, ezüst-, elefántcsont és bronzdíszítmények a képzelet szülöttei; így próbálták meg a költők, hogy azokat a szánalmas épületeket, melyeket ismertek”, de a hőskorhoz méltatlannak tartottak, „az öröklött formulák segítségével olyasvalamivé emeljék, amit nem láttak ugyan maguk előtt, de amiről azt képzelték, hogy illik a héroszokhoz.” A Trója stábját sem lehetett egykönnyen zavarba hozni holmi többértelmű tájékoztatással: ők is jól bevált formuláikra, esetükben a hollywoodi filmművészet mindig kéznél lévő konvencionális antik díszleteire hagyatkoztak. Az eposzok világának megelevenítésére láthatólag magától értetődőn és aggálytalanul alkalmazott „keverék (…) egy fényűző és javarészt semmitmondó középületekből álló, barokkos seholsincsország, melyben híre-hamva sincs piszoknak, boltoknak, a hétköznapoknak.” Peter Green ókortörténész a díszlettervezők bűnét azért tartja megbocsáthatatlannak, mert a régészeti föltárások nyomán ők már – szemben a fantáziájukat jobb híján szabadjára engedő aoidoszok lehetőségeivel – ismerhetnék eléggé a mükénéi kor anyagi kultúráját és magát Trója VIIa-t is ahhoz, hogy a mozivásznon autentikus képet közvetítsenek róla. Bevallom, én nem tartom ilyen súlyosnak ezt a mulasztást. A mintául veendő leletegyüttes, a hisszarliki dombon föltárt település ugyanis nyilvánvalóan különbözik az Iliászban ábrázolt Trójától: nem található benne fellegvár, szerény méretei és rozoga házai is inkább nyomorúságos erődnek mutatják, mint egy nagy hadjárat fényes zsákmánnyal kecsegtető célpontjának. Az igazság az, hogy a Homérosz megfestette „világok harcának”, melynek arányait a költő tudatos művészettel növeszti óriásivá, hőseinek igyekezetét az emberiség egyetemes ügyévé magasítandó, nem méltó színtere a valóságos Ilion. „Trója (…) ho-
71
DISPUTA Pláza 72
ejtő hagyományt, hogy a Helenét megszöktető Parisz értékes kincsek csinos készletét is magával vitte, és hogy a háborút valójában azokért az ellopott becses javakért indították, melyek közé Helené is tartozott”. Úgy tűnik, a trójai hadjárat mondaköre is egy közönséges zsákmányszerző portyából nőtt ki, melyre a tőlük elragadt ingóságok visszaszerzéséért vállalkoztak részvevői. Valamely szokványos akció fölmagasztosítása – mint a középkori Rolandéneknek a krónikákkal való egybevetése bizonyítja – általános tendenciája a hősköltészetnek. Ez egyszersmind magyarázatot adna Helené rejtélyes szerepére, mely már az ókoriaknak is sok fejtörést okozott: hogyan lehetséges, hogy a hűtlen asszony a miatta vívott, tömérdek szenvedéssel járó háború után, mintha mi sem történt volna, komolyabb feddés vagy büntetés nélkül éli világát egykori férjének oldalán. A történeti szemléletmód beláttatja velünk, hogy a nőért viselt háború megértéséhez nem visznek közelebb a romantikus szerelemnek és a bosszúvágyó féltékenységnek modern korokban evidens fogalmai. A Menelaosztól elrabolt kincsek – a gyönyörű asszonnyal együtt – presztízsjavak voltak, a dicsőség szimbólumai: birtoklásuk a férfi kiválóságát bizonyította. Márpedig „nem szoktuk a visszanyert trófeát elpusztítani; inkább mutogatjuk”. Ezért találkozhatott még a Spártában atyja után tudakozódó Télemakhosz is Helenével, amint férjének vendégeit kedélyesen trójai kalandjaival szórakoztatta. Petersen stábja úgy oldja meg a mitikus motívumrendszernek és a hadjárat nagy volumenének összeegyeztetését, hogy elválasztja a háború stratégiai célját kirobbantásának ürügyétől. A bonyodalom ilyen kibontása – talán éppen banalitása miatt – plauzibilis az egyszerű néző szemében: a hatalommániákus Agamemnón, miután birodalmát a görög szárazföld egészére kiterjesztette, legnagyobb riválisával, a kis-ázsiai partvidéket uraló Ilionnal akar leszámolni, amire jó alkalmat nyújt öccsének, Menelaosznak becsületén a trójai herceg által ejtett csorba. A film Agamemnón parancsával hadba hívott csatlós királyságok armadájának láttatja az akháj sereget. Van-e ennek valóságalapja? Az eposz szerint Mükéné királya primus inter pares a Trója ellen toborzott koalíciós haderő élén, de régészeti bizonyítékok sem támasztják alá a mükénéi városközpontok birodalommá szervezését. Az elképzelés mégsem egészen légből kapott: az eposzok kritikai olvasatában már a klasszikus történetíróknál
fölmerült. „Véleményem szerint – spekulál Thuküdidész – Agamemnón azért tudta megszervezni – nem is annyira szívességet kérve, mint inkább kényszerrel – ezt a hadjáratot, mert annyi mindent örökölt, s nagyobb tengeri ereje volt, mint a többieknek.” A háború hódító célzata viszont fölborítja azt az olyannyira csodált erkölcsi egyensúlyt, mely Homérosz pártatlan ábrázolásában a szembenálló felek viszonyát jellemzi. Ha az egyszerű harcosok kölcsönös tisztességéhez nem férhet is kétség, az agresszort – Trója több prominensének fölmentésével párhuzamosan – elmarasztalja a forgatókönyv-írói igazságszolgáltatás: büntetésből nem élvezheti tovább terebélyesedő hatalmát, mert Trója égése közben elmetszi élete fonalát Briszéisz tőrje. Ám hitvesének hasonlóan galád szándékait ismerve elmondhatjuk: Agamemnón nem sokat veszített. Rosszabbul járt nála Menelaosz, aki nemcsak az ostrom legizgalmasabb pillanatairól marad le, hanem Helenével együtt töltendő nyugdíjas éveinek is búcsút mondhat Hektór mélységesen iratellenes karddöfése miatt. Mindezt alighanem egy óvatlan megjegyzésért, melyben bátyja előtt kinyilvánítja: Helenét nem házasságuk megmentése, hanem a kegyetlen bosszú végett szeretné visszaszerezni. Akhilleusznak a „seregek fejedelmével” szemben táplált, az eposzban írtaknál jóval különcködőbbnek tűnő ellenszenve is részben abban gyökerezik, hogy nem respektálja Agamemnón birodalomépítő törekvéseit. A konfliktus mélyén pedig jelentős világszemléleti feszültség lappang, melyet a film – mintegy intellektuális csemegeként – figyelemre méltó módon tematizál is. A háború megindításának küszöbén a gyorslábú hérosz nélkülözhetetlenségét bizonygató Nesztór előtt a mükénéi király kifakad: saját nagy jövő előtt álló terveivel szemben Akhilleuszt a múlt emberének nevezi, akit saját hírnevének fényezésén, emlékének halhatatlanná tételén kívül semmi nem érdekel; legfőképpen nem a közösség, melynek magasabb rendű, az egyéntől áldozatokat kívánó céljait a király képviseli. A jelenet azt a döntő eszmei fordulatot előlegezi meg, mely a városállam kialakulásával köszöntött a vetélkedés fémjelezte hellén világra: a közösségi értékrend megerősödésével a hősi dicsőség nagyfokú önzése a polisz-polgár hazájának sikere iránti elkötelezettségévé és honfiúi büszkeségévé szocializálódott. A poliszt övező gloire az egyéni agónhoz képest egészen „más képességeket és erényeket kívánt meg: való-
„Púlüdamász, sehogyan sem szólsz kedvemre e szókkal; azt akarod, hogy mind húzódjunk vissza a várba. Hát nem volt-e elég kuporogni a bástyafalak közt?
(…) rajta azonban, amint mondom, mind úgy cselekedjünk! (…) görbe hajók mellett verjük föl a vadszivü Árészt. Mert ha valóban harcot kezd a hajók közelében hős Akhileusz, neki árt csak majd ez a vágya: előle nem futok én a zajos harcban, de kiállok elébe: és lehet az, hogy győz, de lehet, hogy győzök erőmmel (…).
Hektór később belátta meggondolatlanságát, de számos bajtársának ebből fakadó lemészároltatása után becsülete azt diktálta, hogy maga is életre-halálra megvívjon Akhilleusszal. Pedig ekkor már egyenesen városának megmaradását kockáztatta: atyja hosszan kérleli, hogy Trója legfőbb védőbástyájaként továbbra is a falakon belülről irányítsa a védelmet, Akhilleusz kezétől elesvén ugyanis kiszolgáltatná Iliont a király által élénken vizionált katasztrófának. A herceg azonban inkább a dicső halált, városának és népének ezzel járó pusztulását választja, mint hogy együtt éljen a gyalázattal. A Hektór képviselte értékvilág és magatartásminta az Iliász ábrázolásában tehát
DISPUTA Pláza
jában csak azáltal bontakozhatott ki, hogy megfékezte a héroszt, korlátozta vitézségének szabad gyakorlásában, márpedig a domesztikált hős éppenséggel ellentéte a hősnek.” Ez az ellentét frusztrálja úgy az argosziak vezérét: Brad Pitt Akhilleusza – talán a letűnő hőskor utolsó mohikánjaként – nem engedi idomítani magát. Ez a mozzanat arra hívja föl figyelmünket, hogy a mozivásznon megformált karakterek nem mindegyike a hőskor hátteréből emelkedik ki: a Brian Cox alakította Agamemnón például a maga Nagy Sándort idéző, Ázsia ellen törő imperializmusával jócskán megelőzi saját korát. A védősereg vezére, az eposz szerint olthatatlan dicsvágytól fűtött „sisakos, deli Hektór” pedig Eric Bana megformálásában a haza önfeláldozó szolgálatának a klasszikus korba illő képviselőjeként köszön vissza a filmkockákról. Különösen kidomborítja patriotizmusát az achájok partraszállása előtt Akhilleuszéval párhuzamosan elhangzó, katonáihoz intézett buzdítása. A két beszéd, melyek Thuküdidész módszerére emlékeztető módon összefoglalják a megvívandó ütközet célját és jelentőségét, a kontraszthatás révén érzékletesebbé teszi a film jellemábrázolását. Míg Akhilleusz személyes vitézségük örökké emlékezetes bizonyítását várja myrmidonjaitól, Hektór szülőföldjük és családjuk megvédésére szólítja föl városának hadra fogható férfiait. Ennek kétségtelenül vannak retorikai előképei az Iliász szövegében: Hektór olykor azzal próbál katonáinak lelkére hatni, hogy vérüket nem hiába: hazájuk védelmében hullatják (pl. XV., 494–498.). A film azonban még ennél is tovább megy Hektórnak a héroszi világból való kiemelésében: több jelenet a bölcs előrelátás szószólójaként, felelős államférfiként mutatja be a trójai herceget. Ennek során Benioff attól sem riad vissza, hogy visszájára fordítsa az Iliász egyik epizódját. Az eposzban a trójai Púlüdamász az óvatosság megtestesítője: Akhilleusznak a harcmezőre való visszatértétől félve arra inti a védőket, hogy a hadiszerencse ettől várható megfordulását ne a nyílt síkon, hanem a vár biztonságot nyújtó falai mögött várják be, különben irdatlan veszteségekkel számolhatnak. „Ez volt a sikerhez vezető óvatos út, és Hektór a legnagyobb türelmetlenséggel fogadta, mivel nem a dicsőség útja volt.” Hőshöz méltó válasza így hangzott:
73
DISPUTA Pláza 74
nem különbözik jelentősen a hervadhatatlan hírnévre törekvő Akhilleuszétól. A film azonban, mint utaltam rá, Púlüdamász szerepkörével ruházza föl „Priamosz ragyogó fiusarját”: Hektór az általában túlzottan elbizakodott trójai vezérkarban – a városa iránti aggodalomtól vezérelve – a megfontoltságot és körültekintést szorgalmazza. Ennek legmeghökkentőbb példája, amikor azért nem támogatja egy hajnali támadás tervét, nehogy a széthúzó akháj tábor a veszély éreztén ismét összefogjon, és Akhilleusz visszatérjen a harcmezőre. A bátorság hősi ideálját itt „a társadalmi kötelezettségnek” és felelősségtudatnak olyan eszméje váltja föl, amely „alapjában nem héroszi. Egy új tényező, a területi közösség megjelenését tükrözi” – vagyis újfent erre a későbbi történeti fejleményre és a rá jellemző világszemléletre bukkanunk a filmben. A heroikus individualizmus és a patrióta buzgalom összeütközéséből itt még az elsőt képviselő Akhilleusz kerül ki győztesen. Később, amikor a „közösség lassan központi szerephez jut a görögök életében, a hérosz gyorsan eltűnik a színről, mivel a hősi dicsőség merőben személyes ügy volt, önmagáért igyekeztek megszerezni”. Így változott meg a polgárokból sorozott hadseregek megjelenésével a katonák harci szelleme is: egyéni vitézkedés helyett hazájuk oltalmazására fogtak fegyvert és nevével ajkukon estek el – s ebben példaképeik lehettek volna a film Hektór vezette trójai védői.
Nemcsak klasszikus és hellenisztikus kori karakterek lopóztak azonban a film szereplőgárdájába: a produkciónak kifejezetten modern figurái is vannak, mindenekelőtt Helené és Parisz. Az ő jellemük és viselkedésük aktualizáló átértelmezését a forgatókönyvíró arra használja, hogy cselekedeteikkel tovább szője a bonyodalmat azokban az epizódokban, melyekben ez a feladat eredetileg a mozivászonról száműzött istenekre hárult. A deus ex machina kiiktatása egy történelmi kalandfilmből természetesen még akkor sem botránkoztathat meg senkit, ha a sztori alapjául szolgáló műnek szerves részét képezi. A mondakör számos eleme már Homérosznak is inkább tehertételt jelentett: így például nehéz volt józan ésszel elfogadni, hogy a hatalmas és gazdag város pusztulását végső soron három hiú és irigy istennő versengése okozta; Parisz ítéletére ezért csak egyetlen obligát utalást tesz a költő, azt is az utolsó énekben. (XXIV. 27–30.) Az eposz cselekménye azonban összeomlana az isteni beavatkozás elhagyásával, mint ahogy szétesne a hősök lélekrajza és viselkedése is: az ostoba vagy más módon meglepő tetteket ugyanis az olümposziak közvetlen befolyásának tulajdonították. A szokatlan cselekedetek motivációjához szükségképpen a transzcendenciát kellett segítségül hívni egy szigorúan kötött magatartásmintázatot intézményesítő társadalomban; mélyen empatikus megértésük azonban semmilyen nehézséget sem okoz napjaink pluralizált életstílusok együttélésére berendezkedő világában. Ezt használták ki a Trója készítői, amikor a két legrejtélyesebb figurát: a három földrészt ujja köré csavaró, világszép Helenét és a valószínűleg két alak összegyúrásából keletkezett PariszAlexandroszt úgy vitték színre, hogy bennük a mozinézők könnyen „korunk hőseire” ismerhessenek. Helenét eszerint nem azért tudja elcsábítani a trójai királyfi, mert Aphrodité ellenállhatatlanná tette őt a szemében, hanem mert rossz házasságából ígér menekülést az ifjú őszinte szerelme. Benioff minden eszközzel igyekszik fölmenteni az asszonyt, ha az őt megszemélyesítő Diane Kruger elbűvölő tekintete esetleg nem volna ehhez elég: gyerekfejjel adták hozzá Menelaoszhoz, aki egy érzéketlen tuskó, mellesleg maga is csapodár. Később a nő bevallja, hogy bár nagyra becsüli volt férjének harci erényeit, mégis: „házasságunk minden napján a tengernek akartam menni”, ugyanis nem diadalmas hősre, hanem: „olyan férfira van szükségem, aki
most megdobtak ezek, s igaz eskünk sárba tiporták. Csakhogy a bárányvér sose hasztalan és nem az eskü, tiszta-bor áldozatunk, s amiben bíztunk, az adott kéz. Mert ha olümposzi Zeusz véghez nem vitte ma tüstént, megteszi majd később: s bűnhődnek erősen a trószok mind a fejükkel, az asszonyaikkal, a gyermekeikkel.
Hektórnak a halálfélelemtől reszkető testvére melletti szószegő kiállása tehát a rosszindulatú Athéné békebontásra fölbujtó közbeavatkozását helyettesíti a filmben.
De minek felel meg Parisz gyáva megfutamodása? Az eposzban bizony Aphrodité menti ki szorult helyzetéből a derekasan küzdő királyfit azáltal, hogy ködbe burkolva egyenesen „illatozó, kenetes hálótermébe” röpíti. – A vitézül, bár kissé szerencsétlenül küzdő Pariszból farag tehát – isteni segítség híján – az életet becsületénél is jobban szerető, a Helené ölében rá váró örömökhöz a vetélytárssal szembeni helytállás kárára is ragaszkodó puhányt a forgatókönyv. Orlando Bloom a megszólalásig modern figurát állít elénk: mindannyiunk ráismerhet benne saját, megalázkodni kész természetére, mellyel egzisztenciánk méltóságánál és értékénél rendszerint többre becsüljük annak puszta fönnmaradását: megélhetésünket. Még az is lehet, hogy csupán az egyébként szeretetreméltó Parisz gyönge jelleme teszi elviselhetővé a mai mozik közönsége számára a férfias virtus egész estés, szélesvásznú tobzódását, mely a Trója dramaturgiáját működteti. A mellőzött istenvilág egyébként két formában mégis megjelenik a filmben: egyrészt mint a kultusz és a hit erősödő kételyekkel fogadott tárgya, másrészt mint finom utalásokkal előhívott mitológiai háttér. Az utóbbinak három példája van, mindhárom Akhilleuszhoz kapcsolódik: egy érte küldött fiú állítólagos sebezhetetlensége iránt érdeklődik, amit a vértezetére tett utalással hárít el; a háborúban való részvételéről hozandó döntéséhez édesanyjától kér tanácsot, aki a sekély tengervízben kagylót gyűjtögető alakjával és jóstehetségével akár Thetisz istennő is lehetne; végül az életének elorzására Parisztól kilőtt első nyíl a nevezetes, sarkán található inat fúrja át. Míg az első jelenet nyilvánvalóan azt a célt szolgálja, hogy már a film elején rövidre zárja a nézőknek a csodás elemekkel kapcsolatos várakozását, a másik kettő minden további nélkül elhagyható lett volna. Hogy bekerültek a forgatókönyvbe, kifejezetten szerencsés, üdvözlendő döntésnek tartom: azt tanúsítja ugyanis, hogy a stáb minden, néhol bizarr vagy kommersz változtatás ellenére tisztelettel és alázattal nyúlt a háromezer éves, minden generációnak új – erkölcsi és művészi – inspirációt nyújtó történethez.
DISPUTA Pláza
mellett megöregedhetek”. Enyhe történeti érzékkel is világos, hogy ez nem az archaikus társadalmak fegyverrel rabolt vagy dús ajándékokért vett feleségeinek hangja; így egy „Ibsen utáni” nő beszél. A civilizáció világvárosi irodalmának tipikus hősnőjéről írja Spengler, hogy „gyermekek helyett lelki konfliktusai vannak, a házasság iparművészeti feladat, és az lesz a legfőbb probléma, hogy a felek »kölcsönösen megértsék egymást«”. A bonyodalom ilyen melodramatikus fölütése mindjárt közelebb hozza a nézőkhöz azt a távoli és különös világot, melyben holmi nőkért háborúkat indítottak. Még tanulságosabb Parisz esete: az eposzban hol kényes piperkőcként, hol vitéz íjászként föllépő férfit a film húszévesforma, naiv és jóindulatú fiatalembernek állítja be, aki azonban illúzióinak fogságában hajlamos erkölcsi teherbírását meghaladó föladatra vállalkozni. Ilyen az a Menelaoszhoz intézett kihívása is, melylyel a miatta kirobbant háború szörnyűségeit kívánja elhárítani a harcoló tömegek feje fölül. A fegyverforgatásban teljesen járatlan Parisz alulmarad a párbajban, de a halál jéghideg leheletét nem bírja kiállni, és Menelaosz sújtásra lendülő kardja elől szégyenszemre bátyja lábához menekül. Minthogy a féltékeny spártai király nem tágít, Hektór csak az ő – adott szavának megszegését jelentő – megölésével védheti meg becstelenné vált testvérét. Az Iliász harmadik éneke, mely az epizód eredeti változatát tartalmazza, fontos szerkezeti csomópontot képez: ez utal ugyanis vissza, a két bajvívó kapcsolatát ismertetve, a háborút kiváltó asszonyrablásra, és ez teszi visszavonhatatlanná a Trója végső pusztulásáról hozott magasabb döntést azáltal, hogy – igaz, isteni ármánykodásnak köszönhetően – a trójai Lükaón Menelaoszra kilőtt nyila kezdi újra az egyező akarattal beszüntetett háborúskodást. Az ostrom diadalmas befejezését előlegezik meg Agamemnón testvéréhez intézett szavai:
75
Genealogikus múltszemlélet és kollektív emlékezet a középkorban
Pósán László
DISPUTA Műhely 76
A
jelenre és a közeljövőre koncentráló modern társadalmakkal szemben a középkori emberek mindennapi életét elsősorban a múlt emléke és tisztelete szőtte át. Egy írni-olvasni nem tudó világban a napi élet normáit, szabályrendszerét, értékrendjét egyaránt a kollektív emlékezet által őrzött, múltból örökölt keretek és tartalmak határozták meg. A szokásjog, mely évszázadokon keresztül megszabta a régi korok emberének életét, a múltban gyökerezett, nemzedékről nemzedékre szájhagyomány útján öröklődött, s az életviszonyok szentnek tartott, megtámadhatatlan rendjét jelentette. Általános volt az a meggyőződés, hogy minden változás, újítás szükségképpen romláshoz vezet. „Minden, ami változik, veszít az értékéből” – olvasható például egy 12. századi francia költeményben. Az uralkodóknak sem új törvények megalkotása volt a feladatuk, hanem a régi szokások, jogok védelme és betartatása. Európa legtöbb térségétől eltérően a skandináv kultúrákban, ahol még a szokásjog és a régi törvények írásba foglalása, írott formában történő megőrzése is csak későn, döntően a 13–14. század táján történt meg, a jogi emlékezet hivatásos letéteményeseinek külön társadalmi csoportja is kialakult. De a középkori társadalom egyetlen tagja sem engedhette meg magának azt, hogy ne ismerje részletesen legalább saját szűkebb és tágabb rokonságának a múltját. A földtulajdonnal kapcsolatos pereskedésekben például elengedhetetlen volt, hogy a felek fel tudják sorolni a birtokot felmenő ágon folyamatosan birtokló rokon nemzedékeket, és számon tartsák a nemzetség elágazásait. A családi-nemzetségi múlt ismeretét az ősi szokásjog meghatározó szerepén túl a keresztény egyház is ösztönözte, hiszen a hetedízigleni, majd a IV. lateráni zsinaton (1215) negyedíziglenire mérsékelt rokonsági fokon belül tilos volt házasságot kötni, az ilyen kapcsolat bűnös, vérfertőző viszonynak minősült. Az egyén biztonsága ugyancsak elképzelhetetlen volt a rokonsági kapcsolatok ismerete nélkül, mert a vitás ügyek során az érintettek családtagjaikon túl elsősorban távolabbi rokonaikra támaszkodhattak, ahogyan fordítva is igaz: a vérbosszúk alkalmával a bűnösön kívül annak rokonságára is kiterjesztet-
ték a büntetést. Nem kellett tehát feltétlenül magát a gyilkost megölni ahhoz, hogy a korabeli íratlan erkölcsi kódex szerint a bosszú beteljesüljön, elegendő volt a tett elkövetőjének valamelyik családtagját is meggyilkolni. Éppen emiatt a helyi társadalmakban, szűkebb közösségekben a saját rokonság számon tartása mellett mások családi kapcsolataival is illett tisztában lenni. A magánbosszúk végigkísérték az egész középkort, s a bosszúállás a legszentebb erkölcsi kötelességnek számított. Mindenkinek ki kellett tudnia számolni a rokonsági fokokat, hogy a magánháborúkban „baráti segítséget” tudjanak kérni, ehhez pedig ismerniük kellett a felmenő generációk egymásutániságát, a nemzetségi leszármazási történelmet. A múlt genealogikus szemlélete határozta meg az egyén helyzetét, magatartását, társadalmi megítélését is. A középkori ember (különösen a nemes) mindenek fölé helyezte a saját jó hírét-nevét, létezésének egyik fontos értelme tehát a hőstett, a dicső cselekedet volt, hiszen nemzedékek egész sora őrizte meg emlékezetében az egyénről és cselekedeteiről a környezete által kialakított képet, és a későbbi nemzedékek elsősorban csak a dicső tettek emlékét őrizték meg. Már a korai középkorból fennmaradt teljes germán hősi költészetet áthatotta a halál utáni felmagasztosulás gondolata. Az óangol Beowulfeposzban például a következő olvasható: „Vigyen hát végbe vitézi tetteket / elhunyta előtt; ez legszebb emléke / a hős harcosnak halála után”. A középkori gondolkodás szerint az elődök tulajdonságai megismétlődtek az utódokban, így a nemes és dicső rokonság nélküli embertől nehezen várhatók el hőstettek, míg az ilyen elődökkel rendelkezők számára erkölcsi kényszerítő erő volt, hogy őseik híréhez és tetteihez méltón éljenek. A legendás múlt emlékével és különböző mítoszokkal átszőtt középkori világban élő emberek számára az egykor történt dolgok emléke a jövőtudatot is genealogikusan határozta meg: a továbbélő nemzedékek őrzik meg a földön neve dicsőségét és emlékét. A dicsőség tehát igazán a jövőben teljesedhetett ki. De nemcsak a hős, hanem a mindennapi ember is hangsúlyos szerepet tulajdonított a jövőnek, amelyben ő maga és cselekedetei valóban megméret-
a nemesi várak falai között, hanem a társadalom minden rétegében. A feljegyzések szerint például Günther bambergi püspök (1057–1065) Szent Ágoston vagy Szent Gergely írásainál jobban kedvelte az Attila hun királyról vagy a 6. században kihalt osztrogót királyi dinasztiáról, az Amalokról szóló történeteket. Az ehhez a témakörhöz kapcsolódó Siegfried-monda a Farör-szigeteken még a 20. század elején is élt a népi folklórban. Mindez szorosan összefüggött azzal, hogy a középkori hősköltemények, sagák maguk is a folklór forrásaiból táplálkoztak. Szerzőik nem törekedtek újításra, nem kívántak szakítani a múlt által megszentelt hagyománnyal. Nem képzelték magukat önálló művészi alkotónak, az írást sokkal inkább úgy értelmezték, hogy csupán lejegyzik a társadalom által már ismert, létező szöveget, s folytatják a kollektív hagyomány hosszú láncolatát. E szerzők nemegyszer egy-egy nagy földesúri nemzetség kívánságának tettek eleget, melyek ily módon is igyekeztek ápolni saját hagyományaikat, genealogikus történelmüket. Az epikus „geszták”, hősköltemények, sagák eredetileg ugyanis nem olvasásra, hanem elmondásra, sőt eléneklésre szánt művek voltak, hiszen egy írni-olvasni nem tudó korban és társadalomban csak így voltak megismerhetőek. Várról várra, városról városra, faluról falura jártak velük hivatásos énekmondóik, akiket akkoriban a francia nyelvterületeken, sőt még tágabb térségben is, jongleuröknek neveztek. Ezek a néphagyományból táplálkozó, elbeszélő hagyományra épülő hősi énekek jelentették a kollektív emlékezet és múltszemlélet szempontjából az egyik legfontosabb műfajt. A genealogikus szemléleten kívül a középkori társadalomban még számos más tényező is szerepet játszott a múlt iránti érdeklődés ébren tartásában. A vallás, a keresztény hit szent könyvei történelemkönyvek voltak, ünnepei egykor történt eseményekről emlékeztek meg, legnépiesebb formájában pedig régi időkben élt szentekről szóló elbeszélésekből táplálkozott. A középkori emberek tudatában állandóan ott élt azoknak az eseményeknek az emléke, amelyekkel az egész megelőző történelmet koordinálták: Krisztus születése és szenvedései a kereszten. A koruk eseményeit megörökítő krónikások például műveik bevezetőjében nagyvonalakban többnyire áttekintették a világ történetét. Hersfeldi Lambert a 11. században Évkönyvében a világ teremtésével kezdte az események elbeszélését, de az Anglia történetét megörökítő Worcesteri vagy Peterborough-i
DISPUTA Műhely
tetnek. Ezért értékelődött fel számukra a nemzedékek egymásra következéseként, antropomorf módon felfogott idő, amely az elődök és az utódok ideje formájában mindkét oldalról közrefogta a jelent. A hős, az egyén tehát láncszem volt a nemzedékek sorában, a nemzetségi időben. A történelem a középkorban lényegében mindvégig ősi feudális nemzetségek és dinasztiák története volt. Nem véletlen, hogy a „geste” szó a középkorban a francia nyelvben egyszerre jelentett „történelmet” (azaz a cselekedetteket, hősi tettek elbeszélését) és „tekintélyes nemzetséget”, „hősi családot”. A hűbérurak, lovagok gondoskodtak genealogiájukról, nemzetségüket távoli, gyakran legendás tekintélyekre és dicső ősökre vezették vissza, s arra törekedtek, hogy ezt minél szélesebb körben megismertessék. Az a tény, hogy a nemesi családok presztízsét eredetük mind régibb voltával igyekeztek alátámasztani, jól mutatja a középkori társadalom általános viszonyát az időhöz: környezetében az számított hatalmas, tekintélyes, befolyásos embernek, aki mögött sok nemzedék állt, és akiben mintegy „összesűrűsödött” a nemzetségi idő, ami egyben a történelem ideje is. A család múltjához kapcsolódó összes tekintély és presztízs így az éppen élők személyében testesült meg, egyúttal mintegy „kódolva” is viselkedésüket, cselekedeteiket, sőt még utódaikét is. A középkori lovagok, nemesek számára ezért az elődök emlékét őrző hőseposzok, a nemzetségi és családi legendák, illetve a lovagregények szolgáltak követendő mintául. A múlt történéseinek ismerete így döntő szerephez jutott a nevelésben is. „Mert ha a régmúlt korok titkát nem mondják el a könyvek, kit kövessen, kérdem, a késő ivadék?” – írta Benzo, Alba püspöke a 12. században. A középkori hőskölteményekben vagy a skandináv sagákban gyakran szerepeltek a nemzedékek történetei, a hősök eredetéről szóló családfák részletezései. A korabeli emberek ezeket minden bizonnyal nagy érdeklődéssel hallgathatták, hiszen ők maguk is rendelkeztek hasonló, általuk jól ismert leszármazási sorral, genealogikus múlttal. A nemzedékeken át továbbélő hírnév révén minden névhez egy-egy történet kapcsolódott a tudatban, de az is gyakran előfordult, hogy a nevekhez kötődő történetek részben vagy egészben az adott hőskölteményben is megjelentek. Az ősök élete és dicsősége vagy tágabb értelemben az egykor élt hírességek cselekedete kedvelt téma volt a középkorban, s nemcsak
77
DISPUTA Műhely 78
krónikák is Krisztus eljövetelétől követték nyomon az eseményeket. Az egyház által fontosnak tartott múltbéli történések ily módon összekapcsolódtak az egyes családok, dinasztiák vagy tartományok múltjával, azaz a középkori értelemben vett egyházi egyetemes történelem a nemzetségi történelemmel. Az írott krónikák azonban a társadalom történeti tudata és ismerete szempontjából valójában nem sokat jelentettek. A kereszténységhez kapcsolódó kollektív emlékezet a prédikációkból és az „olvasni nem tudók olvasmányaiból”, vagyis a templomok falait és oszlopfőit ékesítő freskók, illetve domborművek által ábrázolt történetekből táplálkozott, ahogyan erről anyja kérésére írott versében Villon is megemlékezett: „Én csak szegény kis vénaszszony vagyok, / Oly együgyű, a betűhöz sem értek, / De templomunkban, festve látom ott, / Hogy zeng a mennyben lantszó, hárfa, ének, / Míg a pokolban kárhozottak égnek: / Ez elborzaszt, az ád reményt vigaszra.” A prédikációk, templomi képek és domborművek egyaránt megindító tanulságokkal, érzelmek által felerősített ismeretekkel, de pontatlan tudással látták el a híveket. A középkori emberek többnyire csak nagyvonalakban ismerték a világ múltjával, jelenével és jövőjével kapcsolatos keresztény elképzelések fantáziát leginkább megragadó aspektusait. Mivel az evangéliumi történetek vagy a szentekkel kapcsolatos hagiográfiai hagyomány a jelenre és a jövőre vonatkozóan egyaránt aktuális tartalmakat hordozott, a múlt genealógiai felfogásához hasonlóan a kereszténység egyetemes múltja sem vált el a jelentől, az élők mindennapjaitól. A történeti tudat lényegét tekintve történetietlen maradt, s anakronisztikus jellegű volt, hiszen a múltat ugyanazokkal a kategóriákkal rajzolta meg, mint a jelent. Az ókori vagy bibliai hősök és szereplők a krónikások kortársaihoz hasonlóan gondolkodtak, viselkedtek, képi ábrázolásokon pedig többnyire középkori környezetben és kosztümökben szerepeltek. A múlt és a jelen közötti különbségek eltörlésében komoly szerep jutott az irodalomban széles körben elterjedt kölcsönzési módszernek. Nagy Károly életrajzírója, Einhard mester például egész oldalakat írt Suetonius A caesarok élete című művéből, hogy ezzel is érzékeltesse: a frank uralkodó nemcsak a római császárok méltó utóda, hanem ténylegesen is olyan, mint ők. De anakronisztikus volt magának az emberi természetnek a felfogása is. Valamennyi ember, az emberiség minden nemzedéke magán viseli a felelős-
séget az első emberpár által elkövetett eredendő bűn miatt, ugyanúgy, ahogy az öszszes zsidót is vétkesnek tartották Krisztus megfeszítésében, mert ezek az események – vagyis a bűnbeesés és az Úr szenvedései – nemcsak a múlt részei, hanem örökké tartók és így a napi életben is jelenvalóak. A múlt, a jelen és a jövő valóban pontos elhatárolására csak akkor nyílik mód, amikor a társadalmi tudatban az irreverzibilitás felismerésével párosult lineáris időfelfogás válik meghatározóvá. A középkori gondolkodásban azonban az időhöz kapcsolódóan kétféle felfogás is élt. Az egyik az emberi értelemmel felfoghatatlan és értelmezhetetlen isteni örökkévalóság (aeternitas), amelynek nincs kezdete és vége, a másik pedig az Isten által teremtett idő (tempus), amelynek van kezdete és vége. Ez utóbbi idő együtt kezdődött a világgal, a teremtéssel, és azzal együtt is szűnik meg, tehát ez az idő jelenti az emberi történelem idejét, amely két nagy részből áll: a Krisztus testetöltését és szenvedéseit megelőző és azt követő időre. Ebben a kontextusban a történelem tényei vallási értékekkel telítődtek, a történelem értelme pedig nem volt más, mint Isten feltárulkozása. Bár a történelem mélyebb értelmét csak az Úr ismerheti, a középkori vélekedés szerint mégis minden eseménynek kellett valamilyen értelmet hordoznia, mivel mindegyiket ugyanaz az általános törvény, ugyanaz az irányító akarat szabta s szabja meg. A történelemnek, az emberi időnek mind a kezdete (teremtés), mind pedig a vége (utolsó ítélet) ismert volt a középkori emberek számára, akik ebből következően sohasem csupán az evilági időben éltek. Sohasem tudtak elszakadni a szakrális történelem tudatától, amely mélyrehatóan befolyásolta személyiségüket, mivel lelkük üdvössége éppen attól függött, hogy menynyire képesek eggyé válni a szakrális történelemmel. A jó és a rossz világtörténeti küzdelme valamilyen szinten minden hívő személyes ügye is volt. Az emberek egyszerre két idősíkban érzékelték, tudatosították önmagukat: egyrészt a maguk személyes, lokális, mulandó életük síkján, másrészt pedig a világ egész sorsa szempontjából döntő, egyetemes történeti események – a világ teremtése, Krisztus születése és szenvedései – síkján. Szent Ágoston például úgy vélte, hogy a lélek azáltal, hogy az előérzeten keresztül magába fogadja a jövőt, az emlékezet segítségével pedig a múltat, és mindkettőt beépíti az emberi élet jelenébe, „kitágul” és „ feltöltődik”.
A múlt tehát mind a rokonsági kötődések, családfák, mind pedig a vallás révén szerves részét képezte a középkori ember életének, s a modern korokhoz képest a társadalomban sokkal meghatározóbb szerepe volt a kollektív emlékezetnek. Persze a múltbéli történésekről őrzött képzetek, ismeretek távolról sem feleltek meg mind a valóságnak, hiszen a hiteles tájékozódás még a közvetlen múlt eseményeiről is nagy nehézségekbe ütközött, így a kollektív emlékezésben élő történeti tudat gyakran igen távol állt a valóságtól. A történeti hagyománynak ráadásul nem volt más záloga, mint az emlékezet, de az emberi emlékezet sohasem tökéletes, sőt a tények kitörlésére vagy átlényegítésére is alkalmas. Különösen érvényes ez a kollektív emlékezetre, mely csak nemzedékről nemzedékre örökített hagyományból állt, s az írásosság hiányában az egyes emberi agyak elraktározási gyarlóságai mellett az élőbeszédből eredő félreértések is hozzájárulhattak eltorzulásához. Azzal, hogy a középkori társadalmi tudat viszonylag közelinek tételezte az emberiség végzetét, az utolsó ítéletet (hiszen az apokaliptikus hiedelmek újra és újra visszatérően szinte folyamatosan jellemezték a korzsakot), távoltartotta magát attól az illúziótól, melynek igézetében a nagy reményektől s illúzióktól áthatott modern korszakokat (melyek nagy világmegváltó
politikai eszmékbe vagy a technikai haladásba vetették hitüket) kizárólag saját jelenük vagy jövőjük foglalkoztatta, illetve foglalkoztatja, s lassan, de biztosan elveszítik a kollektív emlékezetben évszázadokig élő, mindenki számára ismert múlt képét. Az egykor történt események, öszszefüggések, ok-okozatok immár egy relatíve szűk tudósi, kutatói kör tudományos vizsgálódásának tárgyává váltak. A múlt objektív feltárására irányuló kutatói szándék azonban a tudományos értekezéssel olyan új műfajt teremtett, mely a társadalom szélesebb rétegeitől és a mindennapi élettől egyaránt távol állt, s már korántsem alkalmas olyan történeti kép őrzésére, mely a kollektív emlékezet szempontjából meghatározó és élő volna. Ahogy a múlt történései elveszítették személyes és emocionális jellegüket, s az egykor volt valóság feltárására irányuló tárgyilagossággal közelítettek hozzá, fokozatosan szűkült a rájuk irányuló társadalmi érdeklődés is. Az alfabetizáció térhódításával az orális hagyomány szabályozta jogi szféra is átadta a helyét az írott jognak, így az aktuális kérdések esetén immár nem az emlékezetre kellett támaszkodni, hanem elég volt fellapozni a törvényeket. Ezzel a mindennnapi életben is fokozatosan egyre kisebb szerepe lett a kollektív emlékezetnek, és felértékelődött a tanulással megszerezhető szaktudás jelentősége.
M. BLOCH: A feudális társadalom. Budapest, 2002. S. BRIE: Die Lehre vom Gewohnheitsrecht In.: Geschichtliche Grundlegung. Breslau, 1899. M. CARRUTHERS: The Book of Memory. A Study of Memory in Medieval Culture. Cambridge, 1990. C. M. CIPOLLA: Clocks and Culture. 1300–1700. London, 1967. H. von EICKEN: Geschichte und System der mittelalterlichen Weltanschauung. Stuttgart, 1887. W. GENT: Das Problem der Zeit. Frankfurt a.M., 1934. E. GILSON: L’esprit de la philosophie médiévale. Paris, 1948. A.J. GUREVICS: Időképzetek a középkori Európában. In: Történelem és filozófia. Vál. Huszár T., Budapest, 1974. A.J. GUREVICS: Az individuum a középkorban. Budapest, 2003. G. GURVICH: The Spectrum of Social Time. Dordrecht, 1964. G. LECHNER: Zur „Zeit” und zur stilistischen und topologischen Funktion der „Tempora” in der früheren altfranzösischen Heldenepik. München, 1961. W. LEWIS: Time and Western Man. Boston, 1957. W. ULLMANN: The Individual and Society in the Middle Ages. Baltimore, 1966.
DISPUTA Műhely
Irodalom
79
����������������������� �������������������������
�������������������������� ��������������������
�����������������������
�����������������������
���������������������������������������� ��������
����������������������� ���������������������
�������������������������������������� �����������
�����������������������������
���������������������
���������������������
�������������������������
����������������������������
������������������������������������ ����������������� ���������������������������
�������������������������
�������������������������������������� �������������� �������������������������������������� ��������������
Kedves Olvasó!
DISPUTA Műhely
Elnyerte tetszését a Debreceni Disputa? Szívesen olvasná rendszeresen ezt a folyóiratot? Érdekli, kik lesznek a szerzôink? Mirôl írnak majd, s hogyan látják a világot vagy éppen Debrecent? Kívánja támogatni kulturális törekvéseinket? S ugyanakkor szeretné megkímélni magát az utánajárás gondjaitól?
80
Legyen az elôfizetônk! Ha igényli, mi vállaljuk, hogy eljuttatjuk az Ön címére a Debreceni Disputát hónapról hónapra! Egy teljes éven át kézhez kapja lapunkat, s ezért csupán azt kérjük, a nyomdaés postaköltségekhez járuljon hozzá. Kérésére küldünk csekket, ezen befizetheti az éves díjat – 3000, azaz háromezer forintot – bármely postahivatalban. Kérjük, a kézbesítési címet írja olvashatóan! A Kiadó
