Tartósabb, mint a halál Első zsengéjük lőn azoknak Az idő célja. Az örök életről. Hitvallásunk terei:

REFORMÁTUS MAGAZIN • Kiadja a Debreceni Református Egyházmegye

Tartósabb, mint a halál

• „Első zsengéjük lőn azoknak” • „Az idő célja”

Az örök életről • „Felfogni a mérhetetlent” • „A közös mag: az eredeti áldozat”

2011 / 1.

Hitvallásunk terei:

• Ökumenikus kézfogás • Betegágy mellett • Mikepércs, Homokkert, börtön, Idősek otthona, Immánuel otthon

TARTALOM KÖZÖSSÉG Református Magazin A Debreceni Református Egyházmegye lapja Felelős kiadó: Vad Zsigmond esperes Dr. Csabina Sándor gondnok Szerkesztőbizottság: Berkesi Sándor, Dr. Gonda László, Dr. Kustár Zoltán, Dr. Korsós Bálint, Dr. Oláh Szabolcs

3

Szirák Péter: Gondoskodás és eszmecsere a Közösségről

4

Kustár Zoltán: A csoda realitása

6

Gonda S. László: A bátrak, közöttünk!

8

Ordasi Péter:: Ablak felfelé

Főszerkesztő: Tóth Tamás Grafikus és tördelőszerkesztő: Lente István Olvasószerkesztő: Tóth-Mihala Veronika Munkatársak: Bukáné Zakar Zsuzsanna, Hadházi Tamás, Kustár Gábor Szerkesztőség: 4026 Debrecen, Kálvin tér 17. E-mail: [email protected] Nyomda: Litográfia Nyomda Felelős vezető: Vécsei Tibor Fotóillusztrációk: Profimédia, www.profimedia.hu

2

10

Vad Zsigmond: „Nem lesz többé idő”

12

Oláh Szabolcs: Emlékére beszélni

14

Gál Judit: „Mint aki látja a láthatatlant…”

15

Iszlai Endre: A Református Egyházak Világközösségének elnöke Debrecenben

16

Tóth-Mihala Veronika: Ember-közelben Dávidházy Éva

19

Kustár Gábor: Örökkévalóság? Az meg mi?

20

Kiss László: A Margittai Gyülekezet és a Kossuth utcai Gyülekezet testvérkapcsolata

21

Vas Sándor: Ökumenikus alkalmak a Tégláskerti gyülekezetben

22

Diószegi Béláné Wrábel Katalin Mária: Áldjad én lelkem a dicsőség erős királyát

24

Gyülekezeti tükör: Nagyerdő, Mikepércs, Homokkert, Idősek otthona, Immánuel otthon

29

Gonda-Salánki: Hazajön Európa?

30

Fekete Csaba: Melius Juhász Péter Sámuele

A címlapon: Lente István: Életfa Évszázadok óta sóvárogva várták a népek Isten Fiának megjelenését. Egyszerre kisarjadt a hajtás Isai (Jesse) gyökeréből, és az élet fejedelmévé emelkedett. (Ézs 11,1) (Tóth-Mihala Veronika – 2010. karácsonyi prédikáció)

beköszöntő

2011 / 1.

S MA REF ORM ÁTU

Gondoskodás és eszmecsere a Közösségről

GAZ IN • Kiad

ja a Deb rece

ni Refo rmá tus

REFO RMÁT US MAGA

Egy ház meg ye

ZIN • Kiadja a Debre

ceni Refor mátus Egyhá

Képesség és tett összhangja

Stressz

dtabb lélek • A testnél is fára izsgálat • Sokközön és önv el • Nem bújhatok

” • „Rezgésközösség • Virtuális ölelés?

zmeg ye

2010 / 4.

rei:

te Hitvali-halágyosumánk ny

• Bocska képei • Duncsák Attila ta, Nagyléta, • Kistemplom, Újlé , Kismarja Álm Árpád tér, osd

Írásunk a Verestemplomban 2010. október 31-én, a Reformáció ünnepén elhangzott előadás szerkesztett változata. Csak másokkal együttmunkálkodva boldogulunk, mi keresztyén emberek pedig csak Isten igéje, hívó szava által találhatjuk meg azonosságunkat. A hívó szó által, mely arra int, hogy kapaszkodjunk egymásba, hogy a közösség megtartó ereje által várjuk Isten megigazító kegyelmének hozzánk jövetelét. Ám a dolgokban való közös részvétel, a Krisztussal és egymással való életközösség tekintetében nagyok a fogyatkozásaink. Legfőképp a közösen megélt hit támaszára van szükségünk, ám a közösségi élet nem elevenedik meg magától, ahhoz elengedhetetlen a teremtő munka, a hívó szó, valamint a gondoskodás és az eszmecsere korszerű közegének megteremtése. S éppen erre vállalkozik a 2009 ősze óta megjelenő Közösség című folyóirat, a Debreceni Református Egyházmegye lapja. Alapítói, szerkesztői és szerzői azon munkálkodnak, hogy az egyházmegye 37 gyülekezete közötti kapcsolat is váljon hitben és szellemben összeabroncsozottabbá, hogy az egyház kereteibe tartozók közös dolgaikról információval szolgálhassanak és eszmecserét folytathassanak, s hogy az egyházi és hitéletben még eligazodni nem tudók is utat találhassanak ehhez a nyitott és befogadó közösséghez. A közösségépítés szolgálatát a felelős kiadó Vad Zsigmond és Csabina Sándor, a főszerkesztő Tóth Tamás és a szerkesztő-

bizottság tagjai – Berkesi Sándor, Gonda László, Kustár Zoltán, Korsós Bálint és Oláh Szabolcs – tették küldetéssé, munkájukat a munkatársak – Bukáné Zakar Zsuzsanna, Hadházi Tamás és Kustár Gábor –, a grafikus és tördelő Lente István, valamint az olvasószerkesztő és szerző TóthMihala Veronika segítik. A magazin-újság kezdettől egyszerre kíván lenni a gyülekezetek közötti kapcsolatok istápolója és a hitéleti-hittudományi gondolkodás elmélyítője. A lap minden mozzanata – a sugallatos logótól (mely Buka László munkáját dicséri) az igényes és delejező képanyagig, a pontos megfogalmazásoktól a gondos elrendezésig – érveket és érzékleteket sorjáz egy hit- és értékelvű, közösség- és környezettudatos életforma, egy szebb, igazabb és jobb világ megalkotása érdekében. S mindezt azért is teszi, mert hívja és várja azokat is, akik még a hit sáncain kívülről tekintgetnek, de talán egyszer majd még összegyűlhetnek Krisztus nevében, hogy ő ott legyen közöttük. Isten hívó szava azt a lelket éri el, aki már sóvárogja e megszólítást, aki már kész az üzenet meghallgatására, Isten ajándékának fogadására. A Közösség című lap e sóvárgásról, e készségről, e nyitottságról szól. Szerkesztőinek és szerzőinek munkájára, valamint figyelmes, nyitott szívű olvasóira Isten áldását kérjük!

2010 / 3.

zmeg ye ceni Refor mátus Egyhá Stress z ZIN • Kiadja a Debre REFO RMÁT US MAGA Képesség és tett Hitvallásunk terei: összhangja • Bocskai-hagyomány

• A testnél is fáradtabb lélek • Sokközön és önvizsgála t • Nem bújhatok el

REFO RMÁT US MAGA

• Duncsák Attila képei • Kistemplom, Újléta, Nagy léta, Árpád tér, Álmosd, Kism arja

• „Rezgésközösség” • Virtuális ölelés?

ZIN • Kiadja a Debre

ceni Refor mátus Egyhá

A halál mint tabu • Mezítelenül el • Jó sáfárkodás az évekk • Halálbiztos

zmeg ye

2010 / 2.

Kapaszkodók a gyászban

terei: Hitvallásóunk energia ban is

• Istennel együtt a halál • Az elmúlás méltósága

• Mélyről fakad ról • A Hospice mozgalom cen – • Nagyléta, Kokad, Debre gyülekezeteink

2010 / 1.

ÁT US MA

RE FO RM Ki a köz ös bennünk?

GA ZIN • Kia

• Református mozaik • Cigányság – testvér vagy

dja a De

orm átu bre cen i Ref

s Egy ház me

A nyelv, amelyben élünk

sem?

Arról, ami és aki összeköt

gye

Hitvallásunk terei:

• Az Úr szőlőskertjében • Apa és fia • Derecske, Ebes, Hajdú szová • Pocsaj, Debrecen – gyüle t, kezeteink

Szirák Péter

3

kiáltó szó

A csoda realitása

„Aki nem hisz a csodákban, az nem realista.” (David Ben Gurion)

4

„Krisztus feltámadott!” Minden, amit mi, keresztyének vallunk és tanítunk, ebből a mon­dat­b ól meríti az erejét és a létalapját. E mondat nélkül lehetünk törvénytisztelő polgárok, neves humanisták vagy bölcs filozófusok, csak egyek nem lehetünk: hívő, keresztyén emberek. Pedig ez a mondat sokak szemében bolondság. Nevetséges dolog, tudományos nonszensz, vagy legjobb esetben egy ősi, szép rege. „Jézus élt? – lehet. Bölcseket mondott? – igen. De hogy feltámadt volna a halálból? – Ugyan, ki hiszi ezt ma már?” Kétségtelen, hogy a feltámadást nem tudjuk tudományosan igazolni, és a húsvéti eseményeket sem lehet a Biblián kívül más dokumentumokkal alátámasztani. De hisszük, hogy ez valóban megtörtént. Mert Isten ígérte, mondta, nevelte erre a népét, hogy amikor eljön „A Csoda”, készen álljon rá – és hisszük, igaznak fogadjuk el, mert az apostolok ezt tanúsítják. Hisszük, mert tudjuk: ezért már őket is sokan kinevették, és szánakozva vagy megbotránkozva hallgatták az erről szóló prédikációt (1Kor 1,22–23; ApCsel 17,32). A feltámadás tagadása és a hívők megmosolygása nem újkori találmány… Igen, a húsvéti örömhír ész-érvekkel nem igazolható. Ezt vállaljuk. És mégis hisszük. Hisszük, hogy egyszer a Golgotán földig hajolt az ég, és megtörtént a csoda, amelyben Isten egyszer s mindenkorra megmutatta a világnak hűségét, szeretetét és végtelen hatalmát. Krisztus feltámadásában megláthatta mindenki, hogy létünk nem ér véget a halállal, s hogy ebben a világban olyan erők dolgoznak, amelyeket figyelmen kívül hagyni egyszerűen nagy ostobaság. A „való világ” több, mint amit látunk. Aki az életben boldogulni akar, annak Isten létével és hatalmával is számolni kell. Aki tartalmas és hasznos életre vágyik, annak döntéseibe, életvitelébe bele kell kalkulálnia a feltámadott Krisztust, az Atya Isten szeretetét és a Szentlélek hatalmát. Aki nem erre épít, légvárat épít, és aki nem ebből merít, azt könnyen elsodorhatja magával az ár.

Fotóillusztráció: Profimédia

Nem a materializmus nevel az életre. Nem a farkastörvényekhez való alkalmazkodás. Nem a törékeny jószándékunk varázsolja szebbé, élhetőbbé ezt a világot. Hanem a feltámadás csodájával számoló, reális gondolkozás. Ha megkérdezi tőlünk valaki: Miért szeressünk másokat ak­kor is, ha semmi hasznunk abból?, akkor mi azt feleljük: Mert Jézus feltámadása megmutatta, hogy a jóság a halál után is elnyerheti a maga jutalmát. Ha megkérdezik tőlünk: Miért kellene hetvenhétszer is megbocsátanunk, és odatartani a másik arcunkat is, ahol egyszer már arcul csaptak minket?, akkor mi azt feleljük: Mert aki ezt a „bolondságot” tanította, szelídségével legyőzte a halált. És ha megkérdeznék: Miért te­ kintjük azokat boldognak, akik nem tapsolnak az önző sikerekhez, ki védi meg azokat, akik nem felelnek a gonoszra gonosszal, ho­g yan fogják az alázatosok örökölni a földet, ha nem hajlandók azért átlépni másokon? – akkor mi azt feleljük, hogy a feltámadásba vetett hit mindebben semmi kivetnivalót sem talál. Minden kétkedő kérdésre Jézus feltámadásával tudunk megfelelni. A szeretet, a türelem és az áldozatkész jóakarat reális életprogram, ami Jézus halálában és feltámadásában nyert örök igazolást. Jézust kigúnyolhatták, megverhették és nagypénteken keresztre feszít­het­ték. De Isten végül minden természeti törvényt megcsúfolva, minden emberi tapasztalatra rácáfolva mutatta fel nekünk, hogy az Ő szerete­te, hűsége, ígérete erősebb, megbízhatóbb és tartósabb mindennél itt a földön – erősebb, megbízhatóbb és tartósabb, mint maga a halál. A nagyböjt és a húsvét legyen annak az alkalma, hogy ebben a hitünkben ismét megerősödünk. Alkalom arra, hogy újra átéljük a csodát, és ismét Krisztusnak szenteljük az életünk. Hogy az életünk polcán összedobált dolgainkat szétválogassuk, és ismét minden a helyére kerüljön. Hogy húsvét után hittel, bizalommal egy régi, de mégis új életbe kezdjünk. Úgy, mint aki tudja: Az a realista, aki a csodával is számol. Aki számol a húsvét csodájával. Kustár Zoltán lelkipásztor, teológiai tanár

5

szempontjaink • HÉTKÖZNAPI TEOLÓGIA

Fotóillusztráció: Profimédia

A bátrak, közöttünk Ugyanolyan emberek, mint bárki más. Reggel ugyanúgy felkelnek, kávét főznek, gyerekekről gondoskodnak. Napközben munkába mennek, vásárolnak, ügyet intéznek. Sietnek az utcán, összehúzzák magukon a kabátot a szűnni nem akaró télben és talán egy kicsit megörülnek, ha végre kisüt a nap. Néha komolyan beszélgetnek, vagy viccet mesélnek, esetleg bosszankodnak „a hivatalnak packázásain”. És zenét hallgatnak, bort isznak, vagy sört, esetleg málnaszörpöt, moziba mennek, színházba, koncertre, vagy éppen fáradtan haza és ágyba zuhannak egy hosszú nap után. Nem különbözteti meg őket semmi a többi embertől. Olyanok, mint bárki más: beszámítható, korrekt, normális emberek.

Aztán vasárnap délelőtt valami furcsa dolog történik velük. A délelőtt egy sajátos pontján, a templomokban, az istentiszteleteken ugyanezek az emberek együtt mondják, fennhangon, úgy, hogy mindenki hallja: „hiszem…az örök életet”. Felnőtt, komoly emberek, a XXI. század elején, és – akármilyen hihetetlen – ezt állítják. Három eset lehetséges. Lehetséges, hogy ezek az emberek persze az egészet nem gondolják komolyan. Valamilyen okból együtt mondják a pappal az ősi szöveget, talán hagyománytiszteletből, talán azért, mert jó érzés közösségben lenni egymással, talán mert megszokták és bele sem gondolnak, hogy mit mondanak, vagy – a legrosszabb esetben – mert

6

Ám még mindig ott van a nyugtalanító lehetőség: mi van akkor, ha ezek az emberek, akik hétrőlhétre kinyilvánítják a templomokban, hogy hisznek az örök életben, tényleg komolyan gondolják? valami érdekük fűződik ahhoz, hogy úgy tegyenek, mintha elhinnék a régi meséket. Elvégre ma már az egyház is jelentős munkáltató.

Lehetséges aztán az is, hogy tulajdonképpen naiv, ügyefogyott emberekről van szó, akik önként hagyták magukat félrevezetni. Olyanokról, akik nem mernek szembesülni a valósággal: az élet véges, ennyi, és nincs „extra bónusz”, nincs több, nincs más. És akik ezt nem bírják elviselni, létrehoznak egy álomvilágot, egy menekülési útvonalat: majd ott, a túlvilágon, a mennyországban minden más lesz, minden jobb lesz. És az örökkévalóságot valamiféle spirituális drogként használják, mely ideig-óráig feledteti azt, ami egyébként elviselhetetlen. A léthazugság tipikus – bár szánalmas – esete. S, hogy a hamis tudat fenntartására iparág is szerveződhet? Talán úgy vannak ezzel gyenge embertársaink, hogy még min-

Pilinszky János: Egyenes labirintus Milyen lesz az a visszaröpülés, amiről csak hasonlatok beszélnek, olyanfélék, hogy oltár, szentély, kézfogás, visszatérés, ölelés, fűben, fák alatt megterített asztal, hol nincs első és nincs utolsó vendég, végül is milyen lesz, milyen lesz e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, visszahullás a fókusz lángoló közös fészkébe? – nem tudom, és mégis, hogyha valamit tudok, hát ezt tudom, e forró folyosót, e nyílegyenes labirintust, melyben mind tömöttebb és mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.

dig megéri; belátják: ez az ára a nép ópiumának. Ám még mindig ott van a nyugtalanító harmadik lehetőség. Mi van akkor, ha ezek az emberek, akik hétről-hétre kinyilvánítják a templomokban, hogy hisznek az örök életben, vagy legalábbis egy részük, tényleg komolyan gondolja. Mi van akkor, ha itt élnek közöttünk olyan felnőtt, normális gondolkodású, iskolázott emberek, akik bizonyára álltak már koporsó mellett, jártak már temetőben, gyászoltak már nyitott sír fölött és mégis, felelősségük teljes tudatában azt állítják, sőt a nyilvánosság előtt is vállalják, hogy hisznek abban, hogy az élet a halál után folytatódik. Folytatódik, mégpedig pozitív forgatókönyv szerint: A.B.F.R.A. – a boldog

feltámadás reménysége alatt. Hisznek abban, hogy kétezer évvel ezelőtt, a Római Birodalom egy periférikus tartományában megtörtént az, ami azelőtt soha: egy ember visszajött. Nem a tetszhalálból, nem az „egyenesen át”, nem halál-közeli élményből, hanem valóban onnan, a Túloldalról. És azt is hiszik, hogy az, ami ott és akkor, Jeruzsálemben, 2000+ éve történt, közvetlen hatással van az ő (örök!) életükre, mert megnyitott egy ajtót, egy utat, egy bejárható útvonalat konkrétan az örökkévalóság felé. Azt gondolják, hogy úgy van ez, mint amikor tavasszal zsendül a határ: még hideg van, még minden vacog, de akinek van hozzá szeme, már látja azt az egy új hajtást, az elsőt, ami után feltétlen ki fog hajtani a következő,

aztán az azután következő, s így tovább; és innen tudható, hogy egyszer csak kizöldül majd minden. Mi van akkor, ha ezek az emberek nem bolondok. Nem gyávák. Hanem olyanok, akik számolnak egy olyan realitással, ami mindent új perspektívába helyez. Mi van akkor, ha ezek az emberek az igazán bátrak, ha ők azok, akik elég merészek „mindent feltenni egy olyan jövőre, melyet az igazolható tapasztalat cáfolni látszik” (David J. Bosch). Köztünk járnak. Naponta találkozunk velük utcán, villamoson, munkahelyen, templomban. Vannak közöttük reformátusok is. Érdemes egyszer végiggondolni ezt a harmadik lehetőséget. Gonda S. László teológiai tanár

7

szempontjaink • MŰVÉSZETEK ÉS ZENE

Nyári olvasótáborokban* kamaszkorú szakmunkástanulókkal játszottuk: ha kéred, megkaphatod az örök életet itt a földön, örök fiatalsággal és egészséggel. Kevesen merték kérni, mert e világ szerint gyanús, ha valaki túl szép vagy egyoldalúan előnyös ajánlatot tesz. Csapdát gyanítottak, és igazuk volt.

Ablak felfelé Az „örök életre” vállalkozó kevés jelentkezőt megkérdeztük, hogyan rendezné be napjait, hánykor kelne, mit dolgozna, (dolgozna-e egyáltalán?), hogyan viszonyulna halandó szüleihez, testvéreihez, barátaihoz, iskolatársaihoz. Betartaná-e az illemszabályokat, a testi-lelki egészség szabályait, a közlekedési szabályokat (úgysem halhat meg!), vagy akár a törvényeket? Kedvenc időtöltései előbbutóbb unalmasnak érezve hogyan találna értelmes elfoglaltságot végtelenné * Olvasótábornak nevezték az 1970-es évek elején megjelent nyári közművelődési formát, amelynek célja a kultúraközvetítő személyek: írók, költők, tudósok, előadóművészek, muzsikusok személyes jelenlétével és közreműködésével megnyerni az általános- és középiskolásokat az értő olvasásnak és az önművelés egyéb formáinak.

8

vált szabadidejében? Hogyan viselné el, hogy rokonai, barátai és ismerősei mind elhalnak mellőle, s nem lenne senki, akivel megoszthatná gyermekkori élményeit, fiatalsága kalandjait, küzdelmeit? Végezetül, ha az ideje korlátlan, vajon van-e értelme egyáltalán felkelnie, hiszen amit ma megtehet, megteheti holnap vagy bármikor! Bizony a válaszok egyre bizonytalanabbak és riadtabbak lettek, míg végül kimondtuk együtt, a földi életben mindennek az értékét az adja, hogy egyszeri, megismételhetetlen, visszavonhatatlan és kiszámíthatatlan. Az örök élet, amit mi a földi életünk alapján el tudunk gondolni, inkább büntetés, mint vonzó cél. Ha a halálra úgy tekintünk, mint a földi élet végére, akkor nehéz kizárólag bűnhődésként felfogni. De a Biblia nem ilyen örök életről be-

szél: Mert az Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szent Lélek által való öröm. (Róm 14.17) Azaz nemcsak testi szükségleteink szűnnek meg, hanem lelki-szellemi fogyatékosságaink is eltöröltetnek. Ha pedig nincsenek testi szükségleteink, érzékszervekre sem lesz szükségünk. „Most tükör által homályosan látunk, akkor majd színről-színre.” A teremtett világot, mint a Teremtő tükrét, érzékszerveinkkel tapasztaljuk meg. De nincsen érzékszervünk Isten szent lényének felfogására! Szemünk megvakulna, fülünk megsüketülne, ha itt látnánk-hallanánk Őt. Le kell hát tennünk evilági testünket is, mint egy odaát hasznavehetetlen csecse-becsét, ha fel akarjuk fogni Isten mérhetetlen nagyságát és hatalmát. Nehéz ezt elgondolnunk. Ezért magyarázza Pál apostol több képpel is a

A zene az az ablak, amelyen legtisztábban szűrődik át földi létünkbe a mennyország fénye.

halál szerepét az örök életre vezető úton a Korintusbeliekhez írt első levelének 15. fejezetében: De mondhatná valaki: Mi módon támadnak fel a halottak? és minémű testtel jönnek ki? Balgatag! a mit te vetsz, nem elevenedik meg, hanemha megrothadánd. És abban, a mit elvetsz, nem azt a testet veted el, a mely majd kikél, hanem puszta magot, talán búzáét, vagy más egyébét. Az Isten pedig testet ád annak, a mint akarta, és pedig mindenféle magnak az ő saját testét. (…) Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test. Van érzéki test, és van lelki test is. (35–38, és 44. versek) Ha így áll a dolog, lehet-e egyáltalán fogalmunk az örök életről, amelyet csak a halál kapuján át érhetünk el? Kaphatunk-e ízelítőt öröméből, az Istennel való közösség gyönyörűségéből?

Bizony kétfélét is. Az első az ünnep és az ünnepi liturgia. Kevesen gondolják, hogy minden valódi emberi ünnep eredete közös magból támad. Ez a közös mag az eredeti (vér)áldozat, amelyet kezdetben megismételve idéztek fel az ünnep alkalmával, később csak szimbolikus szertartás formájában. Jézus Krisztus pontosan ránk hagyta az Úrvacsorában, hogyan emlékezzünk meg az Ő eredeti és tökéletes áldozatáról, amely nélkül nincs bűnbocsánat és örök élet. (De a történelmi, társadalmi ünnepek legtöbbje is áldozaton alapul. Gondoljunk csak a magyar szabadságharcokra (március 15, október 23), a francia forradalom emléknapjára (július 14.), a Bastille ostromának évfordulójára. Az áldozat ott lappang minden ünnep mélyén: mártír szentek névünnepe, a holokauszt

emléknapja stb. S még az anyák napja is áldozatvállalásra utal.) A második ízelítő szorosan kapcsolódik az ünnephez: nincsen ünnep zene nélkül. Bár a zene a fülünkön keresztül jut el tudatunkig, mégis lelkünk/szellemünk legmélyebb rétegeit képes mozgásba hozni, aktivizálni. Rögtön hozzá kell tennünk: csak a jó zene! A jó zene ugyanis szárnyat ad az Igének, mélyen szívünkbe vési az érzelmet és néha a szavak körülhatárolt jelentését a végtelenig tágítja. Fogékonynyá teszi elménket az Ige iránt és átitatja szívünket a Krisztus Jézusba vetett hit bölcsességével. Ezért bátran állítom: a zene az az ablak, amelyen legtisztábban szűrődik át földi létünkbe a mennyország fénye. Ordasi Péter DE oktató

9

szempontjaink • KEGYESSÉG GYAKORLÁSA

Fotóillusztráció: Profimédia

»Nem lesz többé idő«

Az embert lelkében mintha genetikailag meghatározná a kiolthatatlan vágy az örök élet után. Nincs olyan vallás, vagy vallásos felfogás ezen a földkerekségen, amely valamilyen módon ne tanítana az örök létről, sőt ne ajánlaná fel híveinek az örök élet lehetőségét.

10

Bár értelmünkkel képtelenek vagyunk felfogni ennek a szónak a valódi, igazi értelmét: örök. Mivel az emberi életet meghatározza az idő, amelynek van kezdete és van vége, éppen ezért számunkra teljességgel érthetetlen az „örök” szó tartalma. Létünk be van szorítva az idő korlátai közé, ahonnan nem tudunk kiszabadulni. Talán látszólag néha-néha sikerülhet, de valójában mindvégig foglyai vagyunk az időnek. Tehát képtelenek vagyunk felfogni, pontosan körülírni, sőt még elképzelni is, hogy mit jelentenek ezek a kifejezések: örök szerelem, örök barátság, örök hűség. A Biblia az „örök” szót kizárólagosan az élő Isten lényegére, személyére (v.ö.: Ézs. 40,28), és a ve-

le kapcsolatos meghatározásokra (igéje, szabadítása, igazsága, hűsége, szövetsége) használja, de másra nem. Az Isten örök. Az Ő szava, tette, ígérete és rendelése: örök. Azaz nincs időhöz kötve: mindenkor, mindenhol, minden helyzetben megáll, és érvényes. Az Ő országa is örök, és akik abban az országban élnek, azoknak örök életük van. Az Örökkévaló – aki mindig volt és mindig lesz – ígéri és adja az örök életet ingyen kegyeleméből, irgalmas szeretetéből. A Jelenések könyvében olvasható ez a megdöbbentő kijelentés, amely a kiteljesedő jövő jellemzéséről szól: „nem lesz többé idő”. (10,6) Az örök élet valóságában nem lesz idő. Hogy ez tulajdonkép-

Ez a pillangó-lény valami egészen más, mint a hernyó, vagy a báb volt. Nemcsak a külseje, a szerepe, a belső szerkezete, hanem az egész életvitele, tápláléka, és a közeg is, amiben él más. Már szó sincs ibolyáról, szó sincs „koplalásról” sőt, a növények által előállított egyik legfinomabb anyagot, a nektárt szívják ki azzal a furcsa, rugalmas, feltekerhető szerkezettel, amiről a hernyónak fogalma sem volt, mint ahogy a szárnyakról sem, amivel repülni lehet. Nem a levelek alján, rejtőzködve élnek, hanem a legmagasabb fák koronái körül keringve, szállva, szabadon, mindenki szeme láttára, a Nap és az ember – főleg a gyerekek – gyönyörűségére. (…) Egyet sajnos nem tudnak ezek a gyönyörű rovarok. Azt a csodálatos, teljes átalakulást, amin végigmennek, betöltve ezzel Teremtőjük akaratát, teljesen azzá válva, amiknek szánta őket, nem tudják tanítani. Csak tenni tudják, de azt tökéletesen. Farkas István, freeweb.hu/dobogoko-hu

pen mit jelent, nem tudjuk, képtelenek vagyunk megmagyarázni és megérteni is. De nem is kell. Az emberi idő ellenpólusa az Isten ideje: az örökkévalóság. Ezen a földön egyedül ez adhat célt és értelmet a mi emberi időnknek. A teremtés és világ vége által behatárolt világkorszak az örökkévalóság ellentéte. Az idő ellen pólusa az Isten „ideje”, azaz idő nélkülisége, az örökkévalóság. Az „örök” jelző az élet múlhatatlan voltára utal, amelyben semmi nem szakíthatja meg az Isten és ember kapcsolatát, az élet lényegét. Bár az élet Istenben van elrejtve, de nagyon érdekesen fogalmazza a Szentírás: az embernek kötelessége megragadni az örök életet. (1 Tim 6, 19)

Igaza van annak, aki egyszer így fogalmazott: az öröklétről nem beszélni kell, hanem hinni kell annak, aki megígérte, hogy nekünk adja. Így történhet életünknek minden eseménye az örök élet reménységében, az örök élet fényében. Isten Jézus Krisztusban tette jelenvalóvá az időben az örökkévalóságot. S ez az, ami valóságosan felszabadíthat a halál, az elmúlás, a megsemmisülés gonosz erőinek hatalma alól. A világirodalom egyik klasszikusáról, Puskinról jegyezték fel, hogy minden húsvét reggelen kinyitotta egy-egy rab madár kalitkáját, s boldogan nézte, hogy a szabad madár hogyan repül ki a szobából, s tűnik el a messzeségben. Húsvét valójá-

ban nem más, mint a kozmikus szabadság ünnepe. Krisztus szabaddá lett és szabaddá tett minket. A bíztató jézusi örömhír: „Én élek, és ti is élni fogtok!” Krisztus feltámadása bármennyire a történelemben történt is, bármennyire történelmi tény is, mégis a hit számára lesz valóság. És aki hitével megtapasztalta, hogy Krisztus él, erről nem tud hallgatni, mert „az örök élet már e földön az övé lett”. Bizonyságot tesz nemcsak szóval, de cselekedettel is. Éljünk mindenkor ilyen életet, feltámadott Urunk jelenlétében, az Ő hatalmával. Vad Zsigmond esperes

11

szempontjaink • NYELV, IRODALOM, MENTALITÁS

„Emléked szívünkben örökké él!” – A sírfeliratoknak ez a leggyakoribb típusa. De mi történik velünk, amikor a halott iránti hűségünket ezzel a felirattal erősítjük meg? Az ebben rejlő ígéretnek nem tudunk megfelelni. A másik halálakor minden ránk marad, többé semmi nincs, ami eljövendő volna hozzánk a halottól. A gyászt sírva hordozzuk el: vigasztalanok vagyunk az emlékezet végessége miatt, mert a halott emlékezetét úgy viseljük magunkban, mint a meg nem születendő jövőt. A halott emlékezete a magunk végességére emlékeztet; a neki tett ígéretünk kudarcot vall. Mert ha a másik emlékét saját magunk részévé tesszük, véges mivoltunkba zárjuk őt. De az emlékezet kudarca a lemondó kézmozdulat is, amely egyedül hagyja a halottat a halálban, kívülünk. Bezárjuk magunkat az önsajnálat kriptájába. Az „örökké él” nyelvi kifejezésmódját kiszolgáltatjuk az emberi mérték szerinti gondolkodásnak. Kimerülne ebben a rettenetes magányban a gyász igazsága?

Van az „emlékére” szónak egy másik használati hagyománya, amelyben nem az emlékezet vigasztalan végessége jut szóhoz, hanem az örök élet vigasztaló ígérete. Van az emlékállításnak egy másik, nem emberi mértékhez szabott módja, amelyben az emlékezés a Jézus ígéretében megpecsételt szövetségre vonatkozik: „én bennem lakozik és én is abban”, aki hit által van Ővele összekötve (Jn 6, 56). Az Ő emlékére cselekedve ismételten megerősítjük az iránta való hűségünket. Vajha e hűség követelményét helyesen megérthetnők! Akkor gyászunkban nem tévesztenénk szem elől, hogy milyen Istennek az országa, mely megvan a hívők közt már akkor, mikor még ezt az életet élik! Így könnyű volna megérteni egyúttal

12

azt is, hogy az örök élet a hívőkben elkezdődött. Az embernek az üdvössége függ attól, hogy hittel fogadja-e Jézus beszédét: „nem lát halált soha örökké” (Jn 8, 51) az, aki az Úr beszédét megtartja. A hithez az örök élet ígérete fűződik: „aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van” (Jn 5, 24). De a gyászban a hívő ember is megrendül: fájdalmát csak nagy vesződség árán, keservesen győzi le; önmaga erejéből bajosan jutna ismételten feltétlen bizalomra az iránt, aki a kijelentést adja. Mert az emberi gondolkodás a gyászban a halott másikra néz és önmaga elkerülhetetlen halálát látja: tudja, hogy a másik örökre elment, így nem észlelhet semmit abból, ami az emlékezetére végbemegy. A fotográfia feltalálása után megszaporod-

Fotóillusztráció: Profimédia

Emlékére beszélni

tak a halottról készült fotók. E fényképek mozdulatlanságában visszásan összekeveredik két fogalom: a valóságos és az élő. Mert a fénykép azt tanúsítja, hogy a test valóságos volt, de ezt a valóságost a múltba száműzi. Mindeközben azt a látszatot kelti, hogy a fekvő test most is jelen van, élő. Ezt az illúziót a fotó azért keltheti, mert az ember ragaszkodik az élethez, hajlamos örök értékűnek tartani a földi valóságot. Azért örökítünk meg egy embert fényképen, hogy valóságát örökké megőrizzük, akkor is, amikor már nincsen jelen. Aki viszont az örök élet reményében Jézus Krisztus életre való feltámadásáról beszél, hite szerint valóságról beszél ugyan, de ennek a valóságnak a nyelve a metafora kifejezési formáját használja.

Márpedig a nyelv nem tudja hitelesíteni önmagát úgy, mint egy fénykép. A fotó a múltat tanúsítja, tapasztalati tanúbizonyságot nyújt: fénykép csak arról készülhet, akit valóságosan a fényképezőgép lencséje elé állítottak. Ugyanilyen tapasztalati bizonyosságot kívánt hitetlenségében Tamás, amikor megérintette a feltámadott Krisztus sebét. A fotó azért erős tanú, mert a jelenet, amit ábrázol, biztosan lejátszódott a múltban. Ezért kifogyhatatlan az érdeklődés a torinói lepel ereklyéje iránt. Nekünk azonban a Jézus Krisztus feltámadását hirdető üzenet nyelvére kell hagyatkoznunk. A feltámadás valóságát csak akkor tanúsíthatjuk, ha a feltámadás emlékére újra és újra bizalommal megismételjük a ránk hagyott üzenetet. A Jn 5, 24-hez a Vizsolyi Biblia széljegy-

zetben hozzáteszi: „Az Isten tisztelete vagyon az Krisztus beszédének hittel való hallgatásában, és ez az örök életnek útja”. A hiteles kijelentést megszólaltató Jézus az egyetlen út az élő Istenhez: Jézus azt mondja, hogy kizárólag az Ő szavait hittel elfogadva lehet részünk Isten örökkévalóságában. Jézus a saját példájára hivatkozik: Ő engedelmesen megtartja az Atya beszédét (Jn 8, 55), ezért az Atya megdicsőíti Őt. Felmagasztaltatásáról szólva Jézus a zsidók vádját utasítja vissza: az ördög fiának tartják, s földhözragadt emberi gondolkodásuk szerint nem értik, hogyan állíthatja magáról, hogy ha valaki az Ő beszédét megtartja, „nem kóstol halált örökké (Jn 8, 52). Ábrahám meghalt; de Ábrahám hitte, hogy az Isten a halálból képes feltámasztani Izsákot, másképp

nem lett volna kész feláldozni őt, s e hitéért fiát „példaképpen visszanyerte” (Zsid 11,19). Ábrahám hitte az Istent, aki feltámaszt az örök életre. De a zsidókat Jézus személye és kijelentése megbotránkoztatja: ők nem képesek Jézusban meglátni a Megváltót. A megromlott emberi logika nem tudja követni Jézust, aki a vele közösségben lévők feltámasztásáról és örök életéről beszél. A Jn 8, 51. és 52. vershez Károlyi Gáspár széljegyzetet írt, ebben a „soha halált nem lát” megfogalmazást így értelmezi: „nincsen az halál ellen jobb orvosság az Evangéliumnak tudományánál, ha tudniillik igaz hit által ragaszkodnak ahhoz”. Oláh Szabolcs irodalomtörténész

13

műhely

„Mint aki látja a láthatatlant…” „…hiszem a holtak feltámadását és az örök életet” – milyen sokszor mondja el egy vallásos ember élete során hitvallásunk záró mondatát. Ugyanakkor számos beszélgetés arról tanúskodik, hogy az örök élet hite még az Istenben hívő, sőt a megváltást valló emberek számára sem mindig elfogadott. .Sokszor éppen krízis helyzetek – egy súlyos betegség, gyász, vagy egyéb veszteségek – fájdalma szembesít a kérdéssel: valóban hiszem? Hiszem az ígéretet, hogy Jézus által a bűnbocsánatot nyert ember már itt a földön, biológiai létében és majd azon túl is, a megígért örök élet létállapotában él?! Itt és odaát – ahogyan a feltámadott, élő Krisztus ígérte…

14

A betegágyba kényszerülő ember szembesül az egészség, erő és élet határok közé szorított voltával. Évszázadokon keresztül a pap, lelkész jelenléte ebben a helyzetben éppen arra emlékeztetett: szükséges rendezni Istennel és emberekkel a kapcsolatot, hiszen bármikor bekövetkezhet az elmenetel, s Isten ítélő széke előtt kell megállni. Mára sok minden megváltozott. Az orvostudomány, gyógyszerek, orvosi eszközök, beavatkozások hihetetlen fej-

lődésével változott a betegség hordozás. Gyors, kézzelfogható és tapasztalható válaszokat, enyhülést vár a legtöbb beteg melyben nincs helye „magasabb értelmezésnek” – a szenvedés értelméről, valódi értékekről, az élet Uráról, örök életről. Mintha a betegség az a szükségtelen rossz lenne, amire „nincs idő”, legyen gyors visszarendeződés a működőképes állapotba – ebben segítsen az orvos, az ápoló, s ha Isten ezt előmozdítja, hát akkor Ő is. Más azonban a súlyos betegség állapota, amibe nagyon elfáradhat a beteg is, környezete is. E.Kübler Ross írásaiból tudjuk, hogy ennek az útnak több szakasza van, ahol különböző lelki állapotok, belső vívódások irányítják a gondolatokat (a sokk, alkudozás, harag, depresszió és elfogadás) Két állapotért küzd az ilyen ember: élni akar – kapaszkodva önmagába, segítőibe: „én tudom, hogy biztosan meggyógyulok”, vagy éppen halni akar: „csak vége lenne már ennek az egésznek”. Ekkor már előtörhet a nagy kérdés: ennyi lenne az élet? S a bizonytalan hit a nagy megnyugvásról, reinkarnációról, „mindenütt jelenlétről” – nem segít. De eszembe jut P. bácsi arca, aki az egyre erősödő fájdalmak között így tett bizonyságot: „elkészítette az én Uram a helyem odaát – csak addig kell kibírnom, amíg nem szólít”. – vagy A. néni kérése: „Doktor úr ne adjon több infúziót, értse meg, megértem már az aratásra. Hosszú időt adott a jó Atya, de most már mennem kell. Ő már vár – engedjen elmenni. Olyan hittel érkezünk el a haldoklás ösvényéhez, amilyenné az, az élet útján formálódott. Olyannak látjuk a mi Urunkat, amilyennek addig megismertük Őt. Az örök élet hite éppen ezért nem csupán a haldokló kérdése, hanem az élők kérdése! Ugyanakkor Isten kegyelme az, hogy még ezen az útszakaszon is formál gyengéd szeretetével, hogy megerősödjön az ígéret: „aki hisz a Fiúban, annak örök élete van!” Nem elképzelni tudjuk ezt az állapotot, de hittel elfogadni, ezt megragadni igen. Ezért sokat segíthet a betegágyon a bűnbocsánatra, kegyelemre, Jézussal való közösségre emlékeztető úrvacsora. A sakramentum, melyben már itt megízleljük azt a találkozást, amely odaát a mennyek országában szemtől szembe teljesedik ki. Talán éppen a haldokló beteg úrvacsorája olyan misztérium, ahol már van bepillantás a fátyolon túli világba… Milyen kár, hogy református gyülekezeteinkben csak ritkán gyakoroljuk! A súlyos betegekkel való beszélgetésben jelen van múlt, jelen, jövő. Lehet hálát adni sok-sok emlékért, megőrzött életért, gondviselésért. Megköszönni családot, barátokat, közösséget. Végig-gondolni kapcsolatokat: Mit kell/lehet még elrendezni? Kinek kellene megbocsátani, vagy éppen bocsánatot kérni? Különös tapasztalat: ahol a betegség miatt már elvész a kommunikációs lehetőség, beszűkül, elhomályosul a tudat – az Ige, ima, énekek még akkor is erősíthetnek – s megjelenik a könnycsepp, mozdul a kéz, a száj… s talán a szív. „… hiszem az örök életet….” – ajándék ez a bizonyosság. Gál Judit kórházlelkész

A Református Egyházak Világközösségének elnöke Debrecenben 2011. március 5-7 között a Magyarországi Református Egyház vendége volt Dr. Jerry Pillay a Református Egyházak Világközösségének elnöke. A dél-afrikai lelkipásztort 2010. júniusában az Amerikai Egyesült Államokbeli Grand Rapidsben választották meg a több mint 80 millió reformátust egyesítő világszervezet vezetőjének. Magyarországi tartózkodása során két napot töltött Debrecenben, ahol találkozott Dr. Bölcskei Gusztáv, Csűry István és Zán-Fábián Sándor püspökökkel, akikkel a Magyar Református Egyháznak a Református Egyházak Világközösségén belüli küldetéséről tárgyalt, a Nagytemplomban pedig istentiszteleten és az úrvacsorai közösség kiszolgáltatásában vett részt. A gyülekezetet köszöntve, kiemelte: „Csodálatos a tudat, hogy nem számít, hol vagyunk a világban, tartozhatunk különböző kultúrákhoz, lehet más a nyelvünk, és eltérhetnek mindennapi élettapasztalataink, mégis valamennyien ugyanahhoz az Úrhoz, Jézus Krisztushoz tartozunk”. Az apartheid utolsó éveiben már gyülekezeti lelkipásztorként szolgáló egyházvezető a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen „Megbékélési folyamatok Dél-Afrikában” címmel tartott előadást. Előadásában hangsúlyozta: „a múlttal való felelősségteljes szembenézés minden helyen és időben elengedhetetlen feltétele a krisztusi közösség építésének”. Debreceni látogatásának utolsó állomásaként a Debrecen-Nagytemplomi Egyházközség fenntartásában működő fogyatékos gyermekek rehabilitációját és nevelését segítő Immánuel Otthont tekintette meg, ahol különösen is értékelte az intézménynek a gyermekek szülei felé tett támogató erőfeszítéseit, illetve szolgálatát. Az elnök-lelkipásztor rövid budapesti megállással tért haza DélAfrikába családjához, feleségéhez és három gyermekéhez. Iszlai Endre református lelkipásztor

15

A család ereje Emberközelben Dávidházy Éva gyermekorvos Hallottam, hogy otthonuk ajtaja mindig nyitva áll. Barátság és nyitottság ott lakik náluk. Amint a nappaliba léptem a karácsonyfával találkoztam először. Pedig már néhány napja elmúlt Vízkereszt, de a ház ura nagyon szereti a karácsonyfát. Nehezen válik meg tőle. A szeretet is ott lakik náluk. Becsky Tiborékhoz látogattam el, és Dávidházy Évával beszélgettem.

16

Fotók: Becsky András

ember-közelben

Mélyen vannak református gyökereid, a hit légkörében nevelkedtél. Mesélsz ezekről a gyökerekről? Apai részről, a felmenőim között minden nemzedékben volt lelkész. A szüleim úgy házasodtak össze, hogy a nagyapámnál édesapám segédlelkész volt, így ismerkedtek meg a szüleim, gyakorlatilag én teljesen ebben a légkörben nőttem föl. Annyira természetes volt hitben élni, hogy én nem is tudtam mást elképzelni. Egy zárt világban éltünk ott Sárrétudvariban, ahol szükség volt arra, hogy a szüleim hite óvja ezt a kis családot és azt a kis közösséget, mert ez az ötvenes években történt. Nagyon érdekel, hogy az előttünk járó nemzedékek lelkészei hogyan élték meg a hitüket a családjukban. Nekem mindig az volt a jó, hogy soha nem éreztem semmiféle kényszerítést arra, hogy most nekünk, a gyerekeknek ezt vagy azt csinálni kell. Mert mi vagyunk a lelkészgyerekek, hát nekünk mindig el kell menni a templomba, imádkoznunk kell, vagy együtt kell olvasni a Bibliát, nem éreztem ezt a kényszerítést soha. Úgy éltek a szüleim, hogy az volt a hitük, ahogy éltek. Én a mai napig is azt mondom, hogy az ember megéli a hitét, tehát nem állandóan elsorolom a tízparancsolatot, hanem próbálom betartani. Ezt mesélik édesanyádról, hogy húsvér, vidám, eleven ember volt, a hétköznapi élet forgatagában élve, hitben élve. Számomra ez ma is alapelv, hogy a hétköznapok legyenek hitelesek. Ne az legyen, hogy kifelé minden szép, minden jó, mindenki boldog, és egy boldog család vagyunk, aztán ha meg behúzzuk az ajtót, fűt-fát mondunk és kiabálunk, hanem teljesen ugyanúgy viselkedjünk, mikor magunk között vagyunk, mint amikor a világnak kitárjuk az ajtónkat. Te református vagy, a férjed pedig római katolikus, ugye? Igen, egy református családból származó református nő vagyok, s ezt a mondatot azzal lehetne folytatni: aki belecsöppent egy hívő katolikus családba, akik a mai napig is gyakorolják a vallásukat. Ez nekünk annak idején nem jelentett akkora gondot,mikor 1976-ban elhatároztuk, hogy összeházasodunk Tiborral. Hívő család lévén apósoméknak fontos volt annak idején,

hogy egyházi iskolába kerüljenek a gyerekek, és mivel itt laktak Szabolcs-Szatmárban, a fiúk ide jártak a Refibe, a sógornőm pedig a Svetitsbe. Neki tehát nem volt idegen ez a református világ, nekem sem volt idegen a katolikus. Én otthon láttam azt, hogy milyen békén lehet élni a két felekezetnek, mert Sárrétudvariban nem volt katolikus templom, a református parókia gyülekezeti termében voltak a katolikus misék, így a pap bácsi ott öltözött át nálunk egy irodában, s én gyerekként csodáltam, hogy milyen szép ruhákba jár az én fekete ruhás apukámhoz viszonyítva. Nagyon jóban voltak apukámmal, ráadásul azt hiszem, de ebben nem vagyok biztos, de mintha egy napon is születtek volna. Teljesen egyidősek voltak. Emlékszem, volt olyan alkalom, hogy ez a plébános ott volt Karácsonykor nálunk. Érdekes, hogy még ez is előkészíti az ember életét. Persze, nekem azért a katolikus világ furcsa volt, még a mai napig is idegenebb, színesebb ez a világ, ami kitölti ott a templomot, meg a ceremónia maga is színesebb, én pedig ahhoz voltam szokva, hogy az én apukám még a reformátusok között is a puritánabb fajtából való volt. Nagyon-nagyon puritán ember volt. Az ő prédikációi, azok aztán nem voltak túl sallangozva, meg követhetetlenül elkalandozó sem volt, tehát tisztán, világosan, egyszerűen beszélt. De akár a református, akár a katolikus templomba megyünk a lényeg, amiért odamegyünk, hogy ott az ember egy kicsit úgy leengedjen, meg hogy kap csöndet, békességet, és az igehirdetésen keresztül olyat is kap, amit csak itt találhat meg az ember. Tudod vinni a hétköznapokba, ezt a csöndet, békességet? Úgy érzed, hogy a munkádban ezt a lelki erőt fel tudod használni, segít neked? Segít, én úgy gondolom, hogy segít, mert én megpróbálom érvényesíteni. Gyermekorvosként gyermekekkel dolgozom, és a gyerekekkel nem szabad hangosnak lenni, mert a gyerekeknek az kell, hogy türelemmel, békességgel próbálja meg az ember még az ötvenediket, hatvanadikat is leszerelni, meggyőzni arról, hogy most jó kezekben van. A szülőkkel is meg kell próbálni higgadtan, nyugodtan, türelemmel megbeszélni a teendőket akkor is, ha ő esetleg izgatott.

Izgul nyílván, izgatott. Persze, én is mindig azt mondom, hogy izgul az ember az orvosnál, mert én is izgulok, hogyha a magam baja miatt más orvoshoz megyek. Nekünk az asszisztens nőmmel az a célunk, hogy az a gyerek, aki hozzánk jár, úgy nőjön fel, hogy az orvosnál nem kell izgulni. A gyerek megtapasztalhatja, hogyha találkozik velem, akkor azután az következik, hogy meggyógyul, ha most rosszul érezte magát, jobban lesz. Ugye, azt elérni, hogy ebből a síró, visítozó, kapálódzó gyerekből, legyen egy olyan kis gyerek vagy később egy nagy gyerek, aki oda tud jönni úgy, hogy nem sír… Te, aki gyerekekkel, fiatalokkal találsz hangot, mit gondolsz, mit kellene csinálni ahhoz, hogy az egyház a fiatalokat, vagy a fiatal családokat, kisgyermekeseket jobban vonzza? Ehhez egy olyan Istenadta tehetség kell, hogy valaki úgy tudjon szólni a fiatalokhoz, hogy az valahogy tovább gyűrűzzön a gondolataikba, hogy tényleg meg is tudja fogni őket. A lelkész alkatától, beszédétől, személyes vonzásától függ, hogy eléri-e hogy egyáltalán bemenjen a fiatal a templomba, mert az a legnagyobb gond, hogy egyáltalán bemenjen. S aztán, hogy ott ragadjon, és a gyülekezet tagja legyen. Igyekszel olyan hangulatot teremteni a munkahelyeden, amiben biztonságérzete van a szülőknek, a gyerekeknek. Hogyan tudod megélni a stabilitást a kritikus helyzetekben? Most nemrég krízis helyzet állt elő a családodban azzal, hogy édesanyád beteg lett… Édesanya kapott egy agyi embóliát, augusztus 20-án volt egy éve. A történet drámaian zajlott le. Itt voltak a bátyámék, másnap még közös ebéd, minden rendben volt, és akkor este ők kimentek a tűzijátékot megnézni és mire visszaértek édesanya ott volt gyakorlatilag eszméletlenül. Még kezében volt az a kis könyvjelző, amit a „Nyitott ajtó”-ba varrogatott. Mikor beértünk a klinikára, akkor a CT-nél azt mondták, hogy olyan rossz állapotban van, hogy 3-4 óra hossza maximum és búcsúzzunk el tőle. És akkor eltelt egy 7-8 hónap, és azóta elkezdett úgy eszmélni, hogy megismer bennünket, de beszélni nem tud. Ő aki mindig csinált valamit, és nagyon szeretett beszél-

17

ni, most arra lett ítéltetve, hogy nem tud mozdulni, az egyik kezét tudja csak megemelni összesen, és nem tud beszélni. Most már annyit ki tud mondani néha, hogy „jó”, vagy „jó lesz.”, de csak így kisuttogva, és van, amikor utána napokig semmi. Tehát abszolút adekvát reakciói vannak, de hogy miért kell ennek így lenni, ezt óhatatlanul az ember nagyon sokszor fölteszi, hogy „Miért pont ő, és miért pont így?”, de most már lassan nem is tudom, csak ezt tudom mondani, hogy elfogadja az ember. Biztosan ennek is megvan az értelme. Hogy ezt most neki vagy nekünk kell megértenünk, hogy mi is az értelme ennek, azt ugye sose fogjuk megtudni, mert neki is óriási próbatétel, és én úgy érzem, hogy lelkileg nekünk is. A befogadás az az elfogadással kezdődik, és aztán pedig azzal folytatódik, hogy az ember valahogy beemeli az életébe, ami történik vele, és aztán lehet, hogy utólag vagy akár közben más lesz általa. Azt nem tudja megfogalmazni, hogy miért lesz azáltal gazdagabb, hogy megtanul valamilyen új módon félteni, szeretni valakit, akit azelőtt másképpen féltett, szeretett, de gazdagabb lesz. Igen, másképpen. Tehát ahogy a szülő abból az ő határozott és mindig segíteni tudó és akaró egyéniségből szépen átalakul olyanná, akiről gondoskodni kell. Mint egy újszülött, amikor megszületik, annyira kiszolgáltatott lett most, tényleg mint egy csecsemő, aki nem tud beszélni, de azért kommunikálni tudsz vele. Így kísérjük egymást az életben, egymás kezét fogva. Ezért volt jó a nagycsalád, én úgy gondolom, hogy mindig segítették azt, akit kellett. Segítették a fiatalt, hogy hadd menjen dolgozni, segített a nagymama, nem volt gond, hogy az unokákat kire hagyjuk, ki tanítsa, és amikor már ők szorultak ellátásra vagy állandó felügyeletre, akkor ugyanez a fiatal valahogy vissza tudta adni, amit korábban kapott. Megoszlott egy nagycsaládban ez a teherhordás. Mint ahogy én is azt mondom, hogy ahhoz, hogy ezen a krízisen átessek, az segített, hogy itt volt körülöttem a család, a férjem, mondjuk őt is nagyon megviselte, hiszen ő is gyerekkora óta ismerte édesanyát. A férjem

18

Számomra ma is alapelv, hogy a hétköznapok legyenek hitelesek. Ne az legyen, hogy kifelé minden szép, minden jó, mindenki boldog, ha meg behúzzuk az ajtót, fűt-fát mondunk és kiabálunk, hanem teljesen ugyanúgy viselkedjünk, mikor magunk között vagyunk, mint amikor a világnak kitárjuk az ajtónkat. mellett nagy segítséget jelentettek a gyermekeim, akik szintén nagyon közel állnak a Nagymamájukhoz. Kinek milyen napja volt, amikor az egyikőnk volt mélyponton, akkor a másik bíztatta, és most már én úgy gondolom, hogy abban a stádiumban van mindenki, hogy most ez a helyzet adatott nekünk, mindannyiunknak. A családnak adatott közösen. Már nem érzem azt, hogy erről nehéz beszélni, ez olyan dolog, mint a halál is, hogy addig, amíg édesapám meg nem halt, addig tényleg úgy voltam vele, hogy nem szerettem beszélni a halálról, vagy most se szeretek, nem így érteném, de valahogy nem félek már úgy a haláltól, mint mielőtt bekövetkezett az ő elvesztése. Pontosan értem, amit mondasz. Annyira féltem tőle, hogy hogyan fog bekövetkezni, függetlenül attól, hogy lelkész családban mindennapos a temetés. Édesapám nem esett le úgy a lábáról, hogy kórházba kelljen vinnünk, mert édesanya ott volt mellette, meg mi is amennyit tudtunk, és úgy halt meg, hogy fogtam a kezét. Egyáltalán nem volt olyan borzalmas, sőt azóta el tudom fogadni, és tudok is beszélni róla, az volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy el tudom fogadni az elmúlást.

Én úgy gondolom, hogy csak akkor lehet ezt elfogadni, ha hisszük azt, hogy ennek az életnek lesz folytatása, ha nem is úgy, ahogy gyerekkorunkban elképzeltük, a felhők fölött, de csak így tudja az ember ezt a hitével felfogni, nem magyarázni, mert ezt nem kell magyarázni. Hinni azt, hogy én őt nem veszítettem el azzal, hogy akkor elment és megszűnt dobogni a szíve, mert nem éreztem többet a pulzusát. Valahogy akkor, majdnem azt mondanám neked, hogy nem is tudom, egy olyan könnyebbséget éreztem, mert annyira féltem attól, hogy ez hogy fog bekövetkezni. Olyan aranyos volt a középső unokám, Dávid, azt hiszem, tavaly Húsvétkor volt, hogy a keresztre feszítést, feltámadást tanulták, és akkor elmagyarázta, hogy ez az egész azért történt, mert hogy a Jóisten azt akarta, hogy az Ő fia, Jézus, most már egy kicsit vele is legyen. Sose gondoltam még erre. Tulajdonképpen arról van szó, hogy a Jóisten azt szeretné, hogy a Fia vele is legyen egy kicsit. A kisgyerek pedig azt nem érti, hogy miért kell sírni, ha valaki meghal, hiszen ha a mennyországba kerül, akkor a Jóisten mellett boldog lesz. Tóth-Mihala Veronika

ifjúság Mi az, ami ma maradandó? Lehet-e ma maradandó, örök dolgokról beszélni? Egyáltalán, mi jut eszükbe a ma fiataljainak, ha ezt a szót hallják, hogy örök?

Örökkévalóság? Az meg mi? Egy világhírű családregényről készült film több jelenetében újra és újra felbukkan egy óra. Ez a zsebóra a család egyik legértékesebb tulajdona. Az apa ígérete szerint ezt a legidősebb fiú örökli majd, ha már elég nagy lesz. A fiú több mint egy évtizeden át vágyakozik az apja órájára, de azt végül az öccse kapja meg. A történetből látszik, hogy a regényt régen írták. Amikor még a dolgok lassabban változtak. Kívánatos lehetett egy tárgy még generációkon át is, mert értékálló volt és mert évtizedeken át működött. Gondoljunk csak bele, ma mi marad érték- és időtálló. Hol vannak már a nyolcvanas évek kijelzős kvarcórái? Senki sem hordja őket. Elavultak, kimentek a divatból. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbbje néhány évnél tovább nem is bírta. De vegyünk más példát: el tudjuk képzelni, hogy milyen jó lenne megörökölni apa számítógépét, vagy mobilját úgy harminc év múlva? Minden olyan gyorsan változik, ha csak a tárgyak világát nézzük is. Ma, ha valami elromlik, kétszer is meggondoljuk, hogy megjavíttassuk-e, mert többe kerülhet a szerelés, mint egy új és modernebb darab megvásárlása. De talán ilyen gyorsan változnak az eszmék, a divatok, még az értékek is. Kiskamasz diákokat kérdeztünk meg erről. A válaszok nagyon színesek és különbözőek voltak. Hadd álljon itt néhány:

„Talán csak a barátság örök. Mert például a szépség, ahogy öregszünk, elmúlik, a pénzt ellophatják.”

„Ha azt a szót hallom, hogy örökkévalóság, elröhögöm magam, mert egyszer minden elmúlik, vagy meghal, vagy a természet lebontja”

semmire, hiszen egyszer mindennek vége van. Ahogy egyszer mi is meghalunk, úgy mindennek vége van egyszer.”

„Amikor azt hallom, hogy örök, az emlékekre gondolok. Az emlékek örökké élnek.”

„Tudom, hogy minden örök, ha valami lebomlik nem szűnik meg , csak később más formában lesz megtalálható.”

„Szerintem örök dolog nincs a világon, ami kézzel fogható. Örök esetleg lehet Isten, a szeretet, vagy érzelmek, fogalmak, vagy például a világűr.”

„Talán az örök barátság, ha valakik az életük végéig jó barátok maradnak. Az idő múlása is örök.” „Talán csak a barátság örök. Mert például a szépség, ahogy öregszünk, elmúlik, a pénzt ellophatják.” „Fogadhatunk valakivel örök barátságot, de nem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő, és mikor ér véget az erős kapcsolat.” „Ha ezt a szót hallom, nem gondolok

„A műanyag is örök, mert nem bomlik el.”

„Az űrben örökké bolyonghatunk, úgy sem lesz vége.” „Vannak örök szerelmek, ha valakik eldöntik, hogy soha nem hagyják el egymást.” „Ha két ember nagyon szereti egymást, semmi sem választhatja el őket.” „Eszembe jutnak az örök reklámok, amik sohasem múlnak el, és állandóan reklámok és reklámok, amiből már elegem van.”

„Az érzelem nem lehet örök, mert aki érez, az sem él örökké. Az emberi alkotások sem tartanak örökké. Az egyetlen, ami örök, az Isten.” „Én úgy gondolom, hogy a tárgyak és az olyan dolgok, amik itt a földön nekünk boldogságot okoznak, azok egyszer elvesznek, és nem fognak örökké tartani. Ha hiszünk Istenben a földi életünk után vár minket egy örök élet, a mennyországban. A barátságok és a boldogság nem tarthat örökké, de az Istennel való kapcsolat soha nem szűnik meg, persze csak ha ehhez a kapcsolathoz pozitívan állunk hozzá.” Kustár Gábor vallástanár

19

kézfogás • KÜLKAPCSOLATOK

A Margittai Gyülekezet és a Kossuth utcai Gyülekezet testvérkapcsolata A két gyülekezet lelkipásztorának korábbi kapcsolata képezte a testvérgyülekezeti kapcsolat kialakítását. Mindkét gyülekezet presbitériuma előzetesen határozatban hagyta jóvá a testvérgyülekezeti kapcsolat felvételét. Ezután került sor a szándéknyilatkozat megírására, amely a Kossuth utcai Gyülekezet új parókia átadása alkalmából rendezett hálaadó istentisztelet során került átadásra. A Margittai Gyülekezet a Váradi Biblia faximile kiadását adta ajándékul a Kossuth utcai Gyülekezetnek, mi pedig a Hanau Biblia faximile kiadását adtuk a Margittaiaknak. Minden évben kölcsönös látogatásra került sor. Egyházi és nemzeti kiemelkedő ünnepek alkalmával közösen ünnepeltünk. Vendégprédikációk voltak mindkét gyülekezetben. A margittai templom felújítása alkalmából tartott hálaadó istentisztelet keretében a Kossuth utcai Gyülekezet nemzeti lobogót ajándékozott a margittaiaknak. Közös gyülekezeti kirándulások Érmindszentre, az Ady Házba, a Bihar-hegységi ősmedve barlangba, Nagyvárad kulturális emlékeinek bemutatása, a Nyúzó-völgyben az álmosdi csata emlékére rendezett hadi játékokon vettünk részt. A Margittai Gyülekezet úrvacsorai jegyeket biztosított több alkalommal a szoros testvéri közösség kiábrázolására. A gyülekezetek kölcsönösen időnként tájékoztatást kapnak a vasárnapi istentiszteleteken a testvérgyülekezetről. Ugyancsak vasárnapi könyörgésben emlékezünk meg Isten előtt egymásról. A Magyar Református Világtalálkozókon együtt jelentünk meg, s ez a szándékunk ebben az esztendőben is. 2009-ben a margittai gyülekezetben a lelkipásztor személyében változásra került sor, bármennyire is meghatározó a lelkipásztorok baráti kapcsolata a testvérgyülekezetekben a változás nem jelentheti a kapcsolat megszűnését. A folyamatosság megmaradását biztosította az új lelkipásztor által is ösztönzött találkozások tervezése. Gyülekezetünk képviselete 2010. advent első vasárnapján együtt ünnepelt a zsúfolásig megtelt margittai templomban a helyi gyülekezettel, amikor a Kossuth utcai Gyülekezet lelkipásztora hirdette az igét, és az ágendázást a beosztott lelkipásztor végezte. A viszontlátogatásra megegyezés szerinti időpontban 2011. tavaszán kerül sor. Dr. Kiss László missziói gondnok

20

kézfogás • TESTVÉRGYÜLEKEZETEK

Ökumenikus alkalmak a Tégláskerti gyülekezetben Kézfogás – ez a szó sok mindent magában foglal és magában hordoz. Bensőséges, testvéri gondolat árad belőle. Biztat a megbékélésre, a szereteten alapuló igaz kapcsolatra. A DebrecenTégláskerti gyülekezet nyújtja a kezét, kész a kézfogásra, a barátságra és összetartozásra. A Tégláskerti Missziói Egyházközség 2005. január 9-én, tartotta első istentiszteletét az újonnan épült templomában. Elkezdte önálló életét, próbálta kialakítani gyülekezeti életének sajátos struktúráját. Előzetes felmérések, családlátogatások alkalmával kitűnt, hogy Tégláskert lakosságának csupán a fele református, a másik fele főként görög és római katolikus, valamint néhány baptista és evangélikus család él kertségünkben. Nagyon szeretnénk, ha templomunk egész Tégláskert számára jelentené azt a helyet, ahol lelki békéjét és nyugalmát megtalálhatja. Ezek a gondolatok is késztettek bennünket arra, hogy már 2005. január végén az Egyetemes Imahetet követően három estére megnyissuk templomunkat a többi felekezet előtt is. Így a szolgálattevők is más-más felekezet lelkészei voltak, római, görög katolikus és baptista igehirdetők. Örömmel tapasztaltuk a közös imádságok áldásait, a testvérek egyre nagyobb érdeklődését. A résztvevők maguk fogalmazták meg felekezeti hovatartozástól függetlenül, hogy sajnos az Egyetemes Imahét alkalmaira nem tudnak eljárni testi gyengeségük, időjárási viszonyok, utazási nehézségek miatt, és ezért is örülnek az itteni, helyi alkalmaknak A 2007. évtől kezdődően négy estések lettek az alkalmak és elkezdtük meghívni a szomszédos református gyülekezeteket és lelkészeiket felkértük az igehirdetés szolgálatára. Így

került sor a Kerekestelepi, Homokkerti, Kistemplomi, Széchenyi-kerti és az EbesSzepesi gyülekezet meghívására. A meghitt esti alkalmak jó lehetőséget adnak egymás megismerésére, a tégláskerti közösségi élet előmozdítására, egymás liturgiájának megismerésére és a szomszédos református testvérekkel való kapcsolat építésére. Ezen túl a közös lelki élmények segítik az egymás hite általi erősödést. Az imaközösség fátylat borít a felekezeti hovatartozásra, mindannyian érezzük kegyelemre szorult bűnös voltunkat, az imádkozás fontosságát, érezzük az Isten megszólítása által kapott erőt és szeretetének kisugárzását. Külön felemelő érzést nyújt, akár a tégláskerti gyülekezet énekkarának szolgálata, akár a minden esztendőben szolgáló baptista „Musica Sacra” kamarakórus. A gyülekezetek mellett, mi lelkészek is találkozunk, s az alkalom utáni szerény vendégségben, együtt a gyülekezetek elöljáróival megbeszéljük a közös nehézségeket, örömöket. A tapasztalatok cseréje segítséget nyújthat az előttünk álló munkához. A csütörtöktől vasárnapig tartó alakalmainkat közös szeretetvendégséggel zárjuk, ahol oldottabb körülmények között tovább beszélhetjük a hallott igei üzeneteket, kifejezzük hálánkat és lélekben már előre gondolunk a következő esztendei alkalmakra. Ebben az esztendőben, január 27-től 30-ig a következő lelkészek szolgáltak nálunk: Réz-Nagy Zoltán evangélikus lelkész, Fekete András görög katolikus parochus, Bacsó Benjámin baptista ifjúsági lelkész és Bukáné Zakar Zsuzsanna Debrecen-Szepes-Ebesi református lelkipásztor. Testvéreinknek ezúton is szeretnénk köszönetet mondani, és kérjük Isten áldását további szolgálatukra. Vas Sándor Debrecen-Tégláskerti református lelkész

21

élő kövek

Áldjad én lelkem a dicsőség erős királyát

Csodálatos, és emberi ésszel fel nem fogható, hogy Isten már születésünk előtt gondoskodik rólunk. Diószegi Béláné (Katika) számára ennek a gondviselésnek a nyilvánvaló jele, hogy olyan családba született, ahol fontos volt a hit, a vallás, az egyház; ahol gyermekkorában sokat hallhatta édesanyját, nagymamáját imádkozni, énekelni. Ezek az emlékek ma is vissza – visszacsengenek és jó érzés felidézni az imádságként is mondható énekeket: Áldjad én lelkem a dicsőség erős királyát, Egyedüli reményem, ó Isten csak te vagy. Katika ma az Álmosdi Református Egyházközség gondnokasszonya és egyházmegyénk világi tanácsosa, aki az ide vezető útról szólva mutatkozik be a Közösség olvasóinak.

22

Szüleim szeretetben, békességben neveltek bennünket bátyámmal és nővéremmel együtt. Gyermekkorunkban együtt jártunk istentiszteletekre, ifjúsági alkalmakra, a gyülekezeti énekkarba. Már ezek a bagaméri évek is meghatározóak voltak számomra. A gimnázium elvégzése után a családunk Álmosdra költözött. Abban az időben csak ritkán, nagy ünnepek alkalmával látogattam az istentiszteleti alkalmakat. Elkezdtem dolgozni az Álmosdi Óvodában. Munka mellett elvégeztem

a főiskolát. Azóta is itt dolgozom óvodapedagógusként. Jól érzem magam ebben a közösségben, ahol mindig új kihívások várnak rám, folyamatosan képezni kell magamat, hogy a mai kornak megfeleljek. Igyekszem, hogy ezeknek az elvárásoknak eleget tegyek. Újabb fordulópont következett az életemben, házasságot kötöttem Diószegi Bélával. Két gyermekünk született, akiket abban a szeretetben, hitben nevelünk, amit mi is kaptunk. Ebben az időszakban úgy éreztem, nincs időm többre, család, munkahely kitöltött minden időt. Amikor a gyerekeket már magammal vihettem a templomba, egyre több vasárnap délelőtt hallgathattam Isten igéjét. Ismerős öröm költözött a szívembe. Egyre több alkalmat látogattam, bekapcsolódtam a templom körüli munkákba. Közben a gyermekeink konfirmáltak, és férjemmel együtt időnként elkísérnek az istentiszteletekre. Tíz éve presbiterré választottak, ezáltal még közelebbről megismerhettem a gyülekezetet és rendszeres segítője lehettem egyházunknak. Lassan hét éve, hogy a kántori feladatokba is besegítek és orgonán kísérem a gyülekezet éneklését. A gondnoki szolgálatot immár öt éve végzem Isten segítségével. Megbízásom első hónapjaiban már zajlott templomunk külső, belső felújítása, amely sikeresen befejeződött. Megtartottuk a hálaadó istentiszteletet a megújult templomért. Ezt követte a mély gyász, mely a gyülekezetre nehezedett. Tiszteletes asszonyunk meghalt. A reánk következő időszakban a gyülekezet egyben tartása volt a legfontosabb. Isten ezekben a nehéz időkben is gondoskodott a gyülekezetről. Helyettesítéssel, de minden vasárnap szólhatott az Isten igéje. A közel egy évig tartó nehéz időszak után új lelkipásztort kapott a gyülekezet, Buzás Árpád fiatalos lendülettel, hittel vezeti gyülekezetünket. Immáron ötödik éve közösen azon munkálkodunk, hogy a gyülekezet épüljön, szépüljön. Olyan programokat, alkalmakat szervezünk, ahol minden korosztály jól érezheti magát (kirándulás, tábor, gyereknap, pedagógusnap). Két éve az Egyházkerületi Közgyűlés alkotó tagjává és az Egyházmegye világi tanácsosává választottak. Megtisztelő, de

egyben nagy felelősséggel járó tisztség mindkettő. Az egyházközségek látogatása alkalmával hasznos tapasztalatokra tehetek szert. Megismerhetem a gyülekezetek mindennapjait, sikereit, gondjait. Erőt meríthetek a hitükből, kitartásukból. Vihetem számukra a bíztatást, az együttérzést. Évekkel ezelőtt sokszor bizonygattam magamnak, hogy nincs minden vasárnap időm a gyülekezetre, de Isten szavamon fogott. Olyan feladattal bízott meg, amit nem lehet félszívvel, egy hónapban egyszer letudni. Megmutatta, hogy el tudok jutni mindenfelé, ahová őrállóként állított. Megköszönöm Istennek, hogy az ő egyszerű szolgáját is használni tudja országának építésére. Családi életem összefonódott a gyülekezet életével. A családomtól megértést és sok segítséget kapok, mindenben mellettem állnak. A családomban, a gyülekezetben és a munkahelyemen is szeretnék helytállni, kérem ehhez Isten segítségét! Diószegi Béláné Wrábel Katalin Mária

Isten olyan feladattal bízott meg, amit nem lehet félszívvel, egy hónapban egyszer letudni. Megmutatta, hogy el tudok jutni mindenfelé, ahová őrállóként állított.

23

gyülekezeti tükör Mikepércs és az Élő Víz A Mikepércsi Református Egyházközség létezik, a gyülekezet él. Ez az evidenciának tűnő mondat kívánkozik írásom elejére. Az elmúlt évek többször, többféleképpen tették próbára a gyülekezetet, és végiggondolva a történéseket már nem is biztos, hogy olyan magától értetődő a fenti mondat. A magam részéről tehát, mindenek előtt, ezért vagyok hálás. Az istentiszteleti közösségben merült fel még 2009-ben, hogy nekünk is szükségünk lenne egy másfajta közösségformáló élményre is. Az ötlet Czapp József tiszteletes úr részéről kész volt. Menjünk a Tiszára evezni! Az első pillanattól tudtam, hogy valami különleges élmény lehet egy kajakban, kenuban ülve „csorogni” a Tiszán, részévé válni annak a csodának, amit a jó Atya ezen a varázslatos helyen, a Kárpát-medencében nekünk adott. 2010. augusztus 12-én közel harmincan megérkeztünk Tivadarra a „Ház az Élő Vízhez” üdülőbe. A hely ismerős volt, hiszen gyülekezeti kiránduláson jártunk már ott, de most derült ki számomra igazán, hogy a szálló, a megfoghatatlan múlt óta létező Tisza és az Isten igéjének összecsengéséből él, és éltet. Élteti azokat, akik hajlandók átadni magukat Isten csodájának,

24

a természet zabolázatlan erejének és az Ige hatalmának. Csütörtöktől vasárnapig tartott a csoda. Közben két napot eveztünk, úgynevezett indián kenukban. Soha előtte nem ültem ilyen „eszközben”. Meg kellett tanulni alkalmazkodni hozzá. Ez a két, vízen eltöltött nap sok dologra megtanított. Mindenek előtt arra, hogy a nagyobbat, erősebbet tisztelni kell. A Tisza hatalmas erő. Lehet, hiszen kipróbáltuk, ezért tudom, hogy lehet, szembe is evezni a sodrással, csak nem érdemes. Sokkal több energiába kerül, és mégis visszafelé megyünk. Ezt érzem Isten akaratával kapcsolatban is. Ha felismerem, hogy van, és személyes tartalma is van az Ő akaratának, akkor nem ellenszegülni, hanem belesimulni kell abba. Így jutok előre. A másik megfigyelés, hogy az úton nem egyedül megyünk. A csónakban több ember közös és jól megosztott munkájára van szükség, hogy biztonságban és jó időben célba érjünk. Mindenkinek más a feladata a kenuban. Egyedül a kormányos tudja, hogy ki, mit, miért tesz. Aki „csak” lapátol – egy oldalon -, az nehezen hiszi el, hogy van értelme a munkájának. Ezért sokszor kihagy. Megy ez nélkülem is! De nem megy! Illetve nem úgy megy. Ezért valakinek a kihagyása után másoknak kell

javítani, több energia befektetéssel. A saját munkámat tisztességgel kell elvégezni, hogy előre jussunk. A következő, és egyben utolsó szempont, hogy a kenu nem megy kormányos nélkül. Pontosabban csak sodródik. A víz dobálja ide-oda. Minden kenuban kell, hogy legyen kormányos, vezető, aki tudja, hogy a kitűzött célhoz, hogy jutunk biztonságban, a lehető leghamarabb. Minden döntésért övé a felelősség. Nekünk pedig a kormányosra kell bízni magunkat a cél elérése érdekében. Ő nem mindig evez, ha lapátolva visszanézek, de ő szabja meg az irányt és nekem bízni kell benne. Ő tudja mikor és hogyan kell váltani, hogy ne boruljunk, ne akadjunk el sekélyes részre futva és ne vigyen el bennünket a mély sodrása sem. Az élő víz, a Tisza fegyelemre, engedelmességre tanít. Az Élő Víz, Isten igéje alázatra és megértésre indít. Van egy ház az élő víz partján, a mi Tiszánknál, ahol az Élő Víz átjár, átformál, új életre készít minket. Istennek legyen hála, hogy van! És amíg ilyen lehetőségeink vannak, addig a gyülekezeteink is tudnak épülni. Mikepércs is. Dr. Károlyi Sándor presbiter

P.s.: Az idén is lesz Tisza-túra!

Nem szóval, hanem cselekedettel, valóságosan Általános vélemény, hogy bizonyos dolgok magánügyek. Ne szóljunk bele, ne foglalkozzunk vele. Isten országában minden közügy. Fontos, hogy egymásra is figyeljünk, törődjünk a másikkal. Vannak emberek, akiket valamilyen különleges szolgálatra hív el Urunk. Már 5 éve, hogy a Nagytemplomi Református Egyházközség felvállalja a Debrecenben élő hajléktalanok krízis időben (október 01-től április 01-ig) történő étkeztetését a „Reménysugár Hajléktalan Nappali Melegedő” munkatársi közösségének irányításával. „Nem marad örökre elfelejtve a szegény, nem vész el végleg a nyomorultak reménye”(Zsolt 9, 19) – szólt hozzánk a zsoltár 2011. január 15-én reggel, amikor a Debrecen-Homokkerti Gyülekezet lelkipásztora és a gyülekezet 7 tagja indult el a KFRTKF Gyakorló Általános Iskolájá-

Egy látogatásról Már lassan tíz éve, hogy a debreceni Méliusz Juhász Péter Református Idősek otthona lakója vagyok. Kedves szokás nálunk, hogy ünnepek idején kisiskolások, középiskolások csoportjai látogatnak el hozzánk idősebbekhez, hogy bensőségesebbé tegyék számunkra az ünnepeket. Most, advent hetében is így történt ez. Számomra azonban különösen nagy örömet jelentett, amikor az imaterem ajtajára kifüggesztett programok között azt olvashattam, hogy advent utolsó hetében a Kossuth utcai Verestemplom Gyülekezetéből fiatalok csoportja is ellátogat hozzánk. Diákkorom óta ennek a gyülekezetnek vagyok a tagja. Később a templom közelében laktunk egész családommal és el-

nak Tankonyhájába, ahol elkezdődött a napi menü elkészítése a hajléktalanok számára. Az elkészült finom ebédet áldást kérő imádkozás után a gyülekezet 4 férfitagja vitte el a kiosztási helyszínekre, a két állandó önkéntes Oroszné Erzsike és Molnár Julika segítségével. Istennek adok hálát azért, hogy már 3 éve annak, hogy megismertem Erzsike nénit, aki ezt a rendkívüli munkát önzetlenül végzi. Ő az, aki szinte minden szombatját reggeltől estig azzal tölti, hogy sokszor 200-250 főre főz rendkívül ízletes ebédet a gyülekezeti tagok segítségével, azután segít kihordásban és kiosztásban a rászoruló hajléktalan igazolvánnyal rendelkező embereknek. Mindenkit ismer és őt is ismerik. Katonás rendben folynak ezek az alkalmak, szükség is van rá, nehéz az utcán élőket rendben ellátni. Különös érzés meglátni a katonás rend, a nagyon szigorú külső mögött a másokért önfeláldozó, szerető szívet. Ilyenkor értem meg, mit jelent szeretni a másikat, a felebarátot,

amire az Úr Jézus tanít. Nem külsőségben, hanem tettekkel segíteni a másikat. Komoly lelki tanítás is ez a résztvevőknek, érdemes mindenkinek csatlakozni ehhez a munkához, melyre nagy szükség van. Akik részt vettünk (részt veszünk) ebben a munkában kérjük Istent azokért, akik nap mint nap vállalják azt a munkát, amihez nem emberi erőre, hanem Isten által adott szeretetre, türelemre, önzetlen segítőkészségre van szükségük. Ezek a hajléktalan emberek várják a táplálékot, mert éhesek. Az éhség nagyon kínzó dolog, de, akik segíteni szeretnénk, mégis boldogok lehetünk, ha éhezzük és szomjúhozzuk az Isten igazságát, mert akkor biztosak lehetünk abban, hogy Urunk bennünket teljesen megelégít olyan nagyszerű eledellel, amely hálára és továbbmunkálkodásra indít bennünket. Figyeljünk Jézus szavára és egymásra is! „Mert megitatta a szomjazókat, és jól tartotta az éhezőket” (Zsoltár 107,9.)

mondhatom, hogy nekem a Kossuth utcai templom lelki otthonommá lett immár csaknem hetven éve. Sok áldott tanítást, a megpróbáltatások idején megerősítést és sok szeretetet kaptam ott. Ha erőm engedi, most is ellátogatok oda vasárnaponként és ez nekem mindig lelki megerősítést és támaszt jelent. Ezért is volt olyan nagy öröm számomra, hogy a Kossuth utcai templom gyülekezetének fiataljai eljöttek hozzánk. A csoportot Tóth-Mihala Veronika lelkésznő kísérte el. Azt mondta, hogy a fiatalok teljesen önállóan készültek erre az alkalomra, mégis valóságos kis ünnepi istentisztelet részesei lettünk. Előbb szép verseket, szavalatokat és gitárkísérettel énekeket hallottunk, majd áhítat következett.

Közös éneklés és ima után a csoport egyik tagja a Bibliából Simeon történetét olvasta fel és ennek alapján mondott ünnepi megemlékezést az agg Simeonról, aki hitte és tudta, hogy eljön az Üdvözítő. Az áhítatot ima zárta. A fiatalok aztán még karácsonyi énekeket énekeltek gitárkísérettel. Bizonyára az otthon minden lakójának szép élmény volt a fiatalok szolgálata, de én úgy éreztem, hogy fiatalabb testvéreim jöttek ide abból a gyülekezetből, amelyben én is egy idősebb testvérük vagyok. És azért jöttek el, hogy ismét hírt adjanak és újra megerősítsenek bennünket a világ Megváltójának eljöveteléről.

Kun Zoltán, presbiter Nagy Józsefné Marika

Karsai Sándorné

25

gyülekezeti tükör Házasság hete – 2011 a Nagyerdei Gyülekezetben Már hagyománynak tekinthető, hogy gyülekezetünk is bekapcsolódik a „Házasság hete” mozgalom programjainak szervezésébe, lebonyolításába. A mottó: A család a jövőd, a jövőnk kulcsa! A háromnapos alkalom örvendetesen sok résztvevőt, érdeklődőt vonzott idén is. Pénteken délután, a nyitó áhítat után az Édesek és mostohák című film megtekintését beszélgetés követte. Bár a hollywoodi jellegzetességeket nyilvánvalóan magán viselő film nem mindig valószerű élethelyzeteket mutatott be, de a házasságokban előforduló konfliktusok, csapdák, szereptévesztések, váláshoz vezető tévutak megjelenítése tartalmas beszélgetést indított. Szombaton, az áhítatot követően két előadást - A növekedés ára és Családi

élet változások között címmel – hallgathattunk, majd egy személyes vallomás: „A mi családunk” zárta a hivatalos programot. Ezt teaház követte, ahol késő estébe nyúlóan lehetőségünk volt személyes beszélgetésekre. Vasárnap a záró istentisztelet nem csak

„Szabadításod öröme járjon át erővel”

keresztény ifjúság számára ismert daloktól a református énekeskönyv énekein át a zenekar saját szerzeményeiig közel tucatnyi dalból tevődött össze. Az Intézet lelkésze, Mészáros Barna szolgálata nyomán, egy ÉDEN-lemez segítségével a közönség ismerősként énekelte a dalokat, sőt, kérésükre hangzottak el kedvelt, számukra sokat jelentő számok is. Az evangélium üzenete mindenki számára örömet jelent, de ez a közeg az, ahol különleges jelentőségük van a szabadítás öröméről, lelki próbákról, az Isten útján járásról szóló énekeknek. Az egyszerű érdeklődés és izgalom, amely felrázta a nap huszonnégy órájából huszonhármat cellájukban töltőket, fokozatosan fordult megrendültségbe, megérintettségbe. Jézus születésének történetét meghallgatta a börtön közössége, majd esperes úr szólt az ünnepről, amely a fogvatartottak számára nem a vágyott körben telik majd el. „Krisztus levele” viszont minden jelenlévőnek hirdette, hogy e születésnap ünnepeltjével minden körülmények között együtt lehet megélni a karácsonyt, és ez az, ami az ünnep teljességét adhatja. A szolgálat mellett a

Karácsonyi ünnepi koncert a börtönben A Debrecen-Nagytemplomi Református Egyházközség zenekara, az ÉDEN ünnepi koncerttel szolgált a Hajdú-Bihar Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben december 18-án. Az alkalmon Vad Zsigmond esperes úr, a gyülekezet lelkipásztora végzett igei szolgálatot a karácsony örömüzenetéről. A börtön történetének egyedülálló eseménye volt e szombati alkalom. Most először hangzott fel zene ilyen nagy létszámú és változatos hangszerelésű együttestől, amely odavonzotta az Isten igéjére talán még nem nyitott fogvatartottakat is, hiszen „esemény” volt. Közel százan gyűltek össze mind a földszinti térben, karnyújtásnyira a zenekartól, mind pedig körben az emeleti folyósokon, felülről figyelve a zenére. Férfiak és nők, fiatalok és idősek hallgatták a koncertet, amely a

26

mondandójában, hanem formájában is illeszkedett az alkalomhoz és lelkészházaspárunk közösen végezte az igehirdetés szolgálatát. Eddig a híradás az eseményről, most pedig néhány személyes gondolatot szeretnék mindehhez hozzáfűzni: Az egyik, hogy eleinte a „korábban született” házaspárok kapcsolódtak be a szervezésbe, de nagyon jó látni, hogy mostanra a feladatok jó részét nagyon is fiatal házasok vették át. Megnyugtató ér-

Nagytemplom gyülekezetének karácsonyi ajándékát adta át esperes úr: úrvacsorai készletet a börtön közössége számára, Fazekas Erzsébet munkáját, amelynek már évek óta híján voltak; továbbá egy-egy apró ajándékot minden megjelentnek. „A Mindenható tökéletességéig eljuthatsz-e?” – kérdezi Jób könyve, és tudjuk, hogy nem tetteink által van üdvösségünk. A mennyei Atya tudja csak, mit indít el, milyen munkát végez egy közel két órás, szombat délutáni „istentisztelet” a társadalom törvényei által elítélt emberek szívében, de a szolgálattevők mind reménnyel telve, és maguk is sokat kapva élték át a börtönidőt. Számunkra, az együttes tagjai számára már délelőtt elkezdődött az alkalom, a „színpad” berendezésével, próbákkal. A beléptetés szigorú rendszere, mobiltelefonjaink lefoglalása után közel kilenc órán keresztül járkáltunk mágneskártyával nyíló rácsos ajtók között. Az intézet területén tett rövid séta után új élmény volt szabadon kilépni az utcára, de tudtuk, hogy a szabadítás valódi örömét Jézustól kaptuk meg. Ifj. Szabadi István

zés tudni, hogy Istenbe kapaszkodva nem sodorja el az embert olyan könnyen a korszellem, és fiatal fejjel tudnak, sőt akarnak is tenni azért, hogy gyermekeik is olyan környezetben nőjenek, olyan társak közt váljanak felnőtté, akiknek szintén az Ige szerint megélt házasság az egyetlen elképzelhető páros létforma. A másik, ami az idei házasság hetéből emlékként elkísér, az egyik helyzetgyakorlat képe, amikor az előadó a házaspárok közti őszinte, tartalmas beszélgetés

fontosságára hívta fel a figyelmünket. Sajnos idén a férjem nem tudott részt venni az alkalmon, így kívülállóként meg tudtam figyelni az összehajló házaspárokat, ahogyan önfeledten, a külvilágról szinte megfeledkezve beszélték meg a feladott témát. Reménysugár, hogy a riasztó válási statisztikák mellett vannak közösségek – keresztyén gyülekezetek –, ahol a férjek és feleségek ilyen szeretettel és odafigyeléssel tudnak egymás felé fordulni. A növekedés ára című előadáson hang-

zott el egy kedves hasonlat, miszerint a házasság olyan, mint egy csecsemő, tisztába kell tenni, táplálni kell, hogy növekedhessen, és ne pusztuljon el – de kinek jutna eszébe egy csecsemőt anélkül gondozni, hogy ne kérne tanácsot tapasztalt anyáktól, védőnőktől, orvosoktól. A „Házasság hete” kiváló alkalom volt, hogy tanuljunk egymástól, és növekedjünk hitben és tudásban Házasság nevű csecsemőnk gyarapodása és egészsége érdekében.

Jó pap holtig tanul

A továbbképzés eredeti szándéka, hogy a lelkipásztor – más hivatásokhoz hasonlóan pl. orvos, pedagógus, jogász stb. – rendszeresen lehetőséget kapjon hivatása legújabb kutatásainak, szakirodalmának megismeréséhez, ezzel mélyítve szakmai ismereteit, amelyeket aztán a gyülekezeti munka és a lelkészi szolgálat különböző területein kamatoztatni tudjon. De ezen túl a lelkészkollégákkal való együttgondolkodás nagymértékben elősegíti a közös kihívások megoldásainak megtalálását. Az együttlét: a gondok és örömök, sikerek és kudarcok kibeszélése lelki megtisztulást, az áhítatok, közös bibliatanulmányozások, imaközösségek a spirituális feltöltekezést, a kötetlen beszélgetések egymás megismerését és a szakmai, testvéri kapcsolatteremtést szolgálják. A szemináriumokon túl intézetünk fontos feladatának tartja az igehirdetésre való

készülés segítését is a lelkipásztorok számára. Az Igazság és Élet szakmai folyóirat mára országos lelkipásztori szakfolyóirat lett, mely komoly exegetikai, teológiai szempontokkal és az írásmagyarázók legújabb kutatásainak eredményeivel igyekszik megismertetni a lelkipásztort, továbbá segíti a tájékozódást a társadalmi élet aktuális kérdéseiben. A gyülekezeti tag számára általános elvárás a lelkipásztorával szemben, hogy mindig, minden esetben és minden esetre elérhető, megszólítható legyen, hogy tanácsaival, útmutatásával támpontot, segítő kart, napra kész információt tudjon nyújtani az arra rászorulóknak. Ehhez kínálja a Református Továbbképző Intézet szakmai segítségét a lelkipásztorok számára.

Nem csupán örökérvényű bölcsesség visszatérő szállóigéje ez a református lelkipásztor-társadalom számára, hanem ez esztendő januárjától zsinati szabályrendeletben előírt kötelezettsége is, hiszen az említett határozat kötelezővé teszi a MRE valamennyi lelkésze számára a szervezett továbbképzésben való részvételt. Nem szerénytelenség hangsúlyozni, hogy a lelkésztovábbképzés új formáinak meghonosítása és elismertsége, a képzés – a lelkipásztori szolgálat valós problémáira reagáló szakmai segítségnyújtás jegyében fogant – országos szintű átszervezése a Tiszántúli Református Egyházkerület Továbbképző Intézetének köszönhető. Intézetünk közel egy évtizede szervez évről évre továbbképző szemináriumokat lelkipásztorok számára. A Debrecenben, Berekfürdőn vagy Beregdarócon tartott két-három napos kurzusok témái a lelkészi szolgálat szinte valamennyi területét igyekeznek lefedni, így segítve a lelkészek munkáját, szellemi, lelki épülését, tudásuk, látókörük szélesítését. Az előadók között egyaránt hallhatók teológiai professzorok (határon innen és túlról egyaránt), ismert pszichológusok, pszichiáterek, a gyülekezeti munka területén elismerést kiváltó lelkipásztorok.

Győriné Tóth Edit

Kovács Krisztián Fazakasné Bartha Zsuzsanna a Továbbképző Intézet munkatársai

27

gyülekezeti tükör

Képünk illusztráció.

Cselekvő hit „Ha Isten az Ő Fiát adta a világért az emberért, akkor nekünk is igen nagy tisztelettel kell minden emberrel bánni. Emberek ők is, barátaink, testvéreink. Isten szól rajtuk keresztül” (Albert Schweitzer) A Nagytemplomi Református Egyházközség Immánuel Otthona halmozottan sérült gyermekek fejlesztésével, oktatásával foglakozik, komplex terápiával segít a 6 éves korútól a 30 éves korú gyermekekig. Én, mint konduktor, mozgásfejlesztéssel foglalkozom. Nemcsak a súlyos mozgássérültekkel, hanem a súlyos értelmi sérültekkel is, mivel nekik is szükségük van mozgásfejlesztésre, mert náluk sem alakult ki minden mozgás. A konduktív pedagógia világhírű magyar módszer, amit Pető András professzor fejlesztett ki 50 évvel ezelőtt. A kondukció rávezetést jelent, azaz minden sérült embert próbálunk rá-

28

vezetni az önálló mozgásra, önálló életre, önellátási feladatokra. Mindezt nagyon sok játékkal és énekkel tesszük. Három évvel ezelőtt érkezett hozzánk egy súlyos értelmi sérült és enyhén mozgássérült, vak, 14 éves kislány, Lilla, aki kapaszkodva lépegetett és nehezen közlekedett még a szobában is. Nem beszélt és nem kommunikált, kérdésekre nem reagált, nagyon nehéz volt vele bármilyen mozgást kivitelezni, mert félt és nem értette mi történik körülötte. Emlékszem az első foglalkozásokra, amikor egy-egy énekre próbáltuk lábait emelni: kiabálni, visítani kezdett, amit az egész folyosó hallott. Két év után pedig megváltozott a világ körülötte. A kiabáló, néha rugdosó kislányból egy kedves, dúdoló, mosolygós kislány lett és csak néha kiabál. Ha énekelni kezdtem, az „Aki nem lép egyszerre” kezdetű dalt, akkor tudta, hogy

háton fekve lépegetünk a lábunkkal, a „Bal lábat a jobb után” című énekre emelgeti a lábait, „Szólnak a harangok a toronyban” kezdetű énekre karjaival megtanulta a pálcát emelni. Ha elkezdünk egy éneket, ő rögtön dúdolja tovább, mosolyog és végzi a megfelelő feladatot. Hát nem csodálatos ez? Megtanít minket arra, hogy a kicsi dolgoknak is lehet örülni, mint kúszás, ülés, állás, lépés, ének… Mennyire tiszteljük a „más” embereket körülöttünk? Látjuk-e azt, hogy Isten szól rajtuk keresztül? Mennyire tudunk segítő kezek lenni és simogatni? „Legyetek a kendő, mely könnyet töröl, Legyetek a csend, mely mindig enyhet ad. A kéz legyek, mely váltig simogat, Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok” (Reményik Sándor ) Hadházi Judit

„Ne hadd, hogy szomorú legyek, mert európai vagyok.” (József Attila) 2011 első félévében Magyarország az Európai Unió soros elnöke. Ez az egyébként elsősorban politika-technikai jellegű tény, hét évvel Magyarországnak az Európai Unióhoz történt csatlakozása után, végre ráirányítja a közfigyelmet néhány alapvető kérdésre Európával kapcsolatban. Végre, mondtuk, hiszen az Európai Uniós csatlakozás óta az európaiság kérdései és az Európai Unió napi működésével kapcsolatos információk az átlagember számára messze az ingerküszöb alá süllyedtek hazánkban. Szinte abszurdnak mondható, hogy annak a politikai szervezetnek a működésével kapcsolatos hírek, mely keretében az országunk rövid és hosszú távú sorsát alapvetően meghatározó döntések születnek, a hírműsorok hátrasorolt, többnyire sokadikként elhangzó tudósításai közé tartoznak – ha egyáltalán elhangoznak - vagy a napilapok „mínuszos” hírei között vesznek el. Érdemes elgondolkodni, hogy mennyi ebben a végtelenül provinciális magyar média felelőssége és mennyiben múlik mindez az EU valóban szövevényes és korántsem polgárbarát döntéshozatali rendszerén. A választól függetlenül az tény marad, hogy egy magyar átlagpolgár az utcán ma nagy eséllyel nem tudja megmondani, hogy kicsoda Herman van Rompuy, vagy Cathrine Ashton. Csak remélhetjük, hogy a magyar EU-elnökség valamit javít ezen a helyzeten és a magyar állampolgárok információs kiszolgáltatottsága EUs ügyekben – mely valójában súlyos emberjogi kérdés – legalább valamelyest csökkenni fog. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy a magyarországi egyházak szokatlanul intenzív aktivitást mutatnak az EU-elnökséggel kapcsolatban és az elszakadás ígéretes jeleit mutatják a korábban megszokott, rossz emlékű, az események nyomában kullogó, reaktív hozzáállástól. A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsá-

Hazajön Európa? nak színvonalas kiadványa (Közösségben Európáért), a Confessio tematikus száma vagy a Magyarországi Református Egyház a témával foglalkozó honlapja (Krisztusért Követségben – refeu2011.reformatus. hu) arról tanúskodnak, hogy az egyházaknak van mondanivalója az Európai Unióval kapcsolatban és, hogy rendelkeznek a megfelelő kapacitással ahhoz, hogy álláspontjukat igényes formában, és az egyház bennfentes körein kívül is érthető nyelven, megjelenítsék. (Szintén csak remélhetjük, hogy nem egyszeri fellángolásról van szó, hanem más területekre is kiterjedő, örvendetes tendencia kezdeteinek vagyunk tanúi). Az, hogy az egyházaknak, s benne a magyar reformátusságnak van mondanivalója Európával kapcsolatban, magától értetődő. A magyar protestantizmus mély európai beágyazottsága nem lehet vita tárgya: erről tanúskodnak, többek között, a kárpát-medencei református kollégiumok könyvtárai, vagy a sok évszázados peregrinációs hagyományok. S az Európai Unió – bár fontos, de mégis csak rövidtávú jelentőségű – működési kérdésein túl, az egyházak épp azokhoz a kérdésekhez tudnak érdemi módon hozzászólni, melyek az európaiság valódi alapkérdései. Ezek a kérdések pedig elsősorban Európa értékközösség-jellegével foglalkoznak. Többek között azzal a dilemmával, melyet Mark Steyn kanadai publicista így fogalmazott meg, igen lényegre törően: „A szekuláris, szociáldemokrata államberendezkedés

Fotóillusztráció: Profimédia

„Osztogatta kincsét a híres bibliotéka, kibe négy század óta hazajött Európa.” (Kiss Tamás)

ablak

tervezési hibája abban mutatkozik meg, hogy fenntarthatóságához egy vallásos társadalom születési rátája szükséges.” Egy demográfiai szempontból a globális térben folyamatosan teret vesztő Európában nem csupán vallási, hanem össztársadalmi jelentőségű kérdés lehet, hogy mennyiben képesek az egyházak az élet szentségének és a családnak, mint értéknek a hiteles képviseletére. Mindehhez szorosan kapcsolódik egy másik, szintén vallási vonatkozású alapkérdés, mely Európa jövőjét mélyen érinti, s mely régiónkra is óhatatlanul hatással lesz a következő időszakban: ez pedig a muszlim lakosság növekvő térnyerése a kontinens nyugati országaiban. A jelenlegi tendenciák ismeretében nem nehéz megjósolni, hogy néhány évtizeden belül az Unió keleti országai, melyek a kommunista diktatúra mellékhatásaként kimaradtak a nagyarányú muszlim bevándorlásból az 1960-as és ’70-es években, sajátos szerepet fognak betölteni az európai keresztyénség körében. Nem mindegy, hogy ez a felelősségteljes szerep milyen intellektuális és spirituális felkészültségi állapotban fogja találni Kelet- Közép Európa egyházait. Ezt a kérdést, ha küldetésünket komolyan vesszük, ma, a mi generációnknak kell saját maga felé feltennie – és feladatként megfogalmaznia. Európa hazajön. Vajon készek és képesek vagyunk-e a fogadására? Gonda-Salánki

29

Melius Juhász Péter Sámuele „Lássatok, az Jehova híjja, küldi reánk a tolvajokat, a pogányt, az dúlót, kóborlót, lopót, a mi bűneinkért. Budára az bálványozásért szálla az ellenség (2Kir 15,36).” Izráel utolsó királyai között Jótám uralkodásához fűzi ezt a jegyzetet Melius Juhász Péter. — Püspökeink vádolják-e ilyen nyíltan bűneinket? »Eurokonform« országunkét? Bibliamagyarázatba vagy fordításba ágyazva? Református anyaszentegyházunk hanyatlása miatt? — Melius Péter idején az európai azt jelentette, hogy keresztyén!

30

Fotó: festina

könyvajánló

Az két Sámuel könyveinek és az két Kirali könyveknek az zsidó nyelv igazságából, és az igaz és bölcs magyarázók fordításából, igazán való fordítása magyar nyelvre. Debrecen, 1565. — Hasonmás kiadás, Budapest 2010. — 31 × 22 cm.

Lelki tanítóként (így nevezték hajdan a prédikátort) Melius Péter mindenkor magyarázza a reformált látást, érvel védelmében. Buda és végváraink elvesztésének okát másutt is kimondja, például a Jelenések könyvét magyarázva (megjelent Váradon 1568-ban). A szintén elprédikált tanításokban Gógról és Mágógról állítja, azonosak a testi Antikrisztussal, aki a török. A lelki Antikrisztus meg a pápa. Sámuelt magyarázva továbbá elmondja: Miként a nagy cégéres bűnök Irobámról [= Jeroboám] szakadtak a zsidókra, így a pápáról, István királról és László királról mindenféle bűn reánk szálla. A lator, dúló, bálványozó, királok és fejedelmek miatt vesze Magyarország, Buda, Pest, Eger, Pécs, Fejérvár, Csanád, Várad. Valahol a papok, kananokok és barátok voltak, mint az Jezabel és Ácháb, Jórá, Ochozjá papjai, ott Sodoma volt, ott testi-lelki bordély és paráznaság volt. De ám elpusztula, jobbá elpusztult az lölki-testi bordély […]. Ha penig ti fejedelmek el nem pusztítjátok a lölki és testi bordélyokat, azt mondja az Úr, hogy a pogánnyal rontatja el. Titeket megvér az Úr, valakik a Baálért, az ostya, oltár, mise Istenekért üldözitek és kergetitek az igaz tanitókat: Vaksággal, magtalansággal büntet az Úr. A hazai földdel magyaráz. A helyi mértékkel értelmezi a bibliai éfa űrmértéket: avagy nyolc marok búza; az éfa azért tett egy debreceni negyedet, közel egy kilát. Hazai folyót is említ: a Kidron, mint a Kőrös Erdélbe, hegyek és fák alatt, erdőben folyó kis sebes víz vala, Jeruzsálemhöz közel. Ma már alig tudjuk a régi erek, folyások nevét, helyét; ilyen a Kösüly városunktól keletre. Melius Péter a bibliai történetbe fűzi (a 188. levélen): Ássátok meg itt è völgyet, àhol régen víz folyt: Mint à Kösély ér, de most ki apadott. Közvetlenül azért nem hasznosíthatták Melius Juhász fordítását a Vizsolyi Biblia szerkesztői, mert ő minden ízében és minden munkájában prédikátor volt. Bibliafordítása prédikációként született, és mert akkor még híre-hamva sem volt a magyar Bibliának, textusul is szolgált, amit fordított, szabadon kifejtve, mind el is mondta az András templomban. Prédikálásának stílusát is belefordította a Bibliába, a magyarázat néhol nem csupán a fejezet végén vagy a lap szélén olvasható, beleszűrődik a bibliai szövegbe is.

Ezért nehéz ma foglalkoznunk Melius Juhász Péterrel. Munkái olvasásakor lépten-nyomon aktualizálásokba botlunk. Pedig ő nem fogadta el az ezeréves birodalomról meg a közeli világvégéről fantáziáló nézeteket (Dávid Ferenc például 1570 tájára várta a világvégét). Egyébként is nehéz dió megértése. Kálvint ő fordított magyarra először (a genfi kátét), de nagyon ismerte az egyházatyákat, skolasztikus módra dogmatizált, polemizált, kíméletlen volt az eretnek nézetekkel szemben, és konzervatív volt liturgia, éneklés ügyében. Annyira nagy és annyira egyszeri tünemény volt a magyar reformáció folyamatában az ő korán elégetett élete és hatalmas munkássága, hogy meg sem próbálták utánozni, követni, folytatni, mert nem is lehetett. Csodálni lehet az ilyen Istenadta tehetséget, de közegyházasítani nem. Heltai János (irodalomtörténész profeszszor) a bibliafordítás kérdéseiről írt kísérő tanulmányt a kötetbe, és emlegeti, hogy milyen kevesen foglalkoztak Melius Péter és a Biblia kérdéskörével. Megkoszorúzzuk tehát a reformátorok szobrai között az övét is a Debreceni Egyetem előtti parkban. De valójában sem református oktatásunkban, sem egyházi tudományosságunkban, sem gyülekezeti életünkben nem nagyon tudunk mit kezdeni vele. Mert ahhoz igen sokat kell tudni és tanulni, hogy méltóképpen nyúljunk alakjához, műveihez.

Most azonban örvendezzünk. Városunk (s anyaszentegyházunk) egykori nyomdájában jelent meg 1565-ben, napjainkban az Országos Széchényi Könyvtár hozzájárulásával kapható. Városunk éltes lelkészét, Ötvös Lászlót tisztelhetjük azért, hogy a Jób könyvének kiadása után a szélesebb olvasóközönséget Sámuel és a Királyok könyvéhez is hozzájuttatta. A kötethez hozzáfűzte szerkesztői összefoglalóját. Városunk büszkén mondhatja el, hogy a Vizsolyi Biblia egyik forrását, éppen a Sámuel könyvéhez, itt sikerült megtalálni. Imre Mihály könyve néhány éve jelent meg (A Vizsolyi Biblia egyik forrása. Petrus Martyr. Debrecen, 2006). Melius Juhász Péter munkáit esperestársa és egykori iskolatársa Károlyi Gáspár ismerte, használta. Ott vannak Melius Péter elveszett fordításai is (például Ézsaiás próféta könyve) a Vizsolyi Biblia hátterében. Nemzeti könyvtárunkat és korábbi főigazgatóját Monok István (akit aztán a politika leváltott) meg kell említenünk, mert hozzájárult hiánytalan példányuk közreadásához (a Debreceni Református Kollégium példánya csonka). Egyházkerületünk püspöke írta a kötet előszavát, a század egyik legszebb könyvének nyomdászati értékéről Bánfi Szílvia írt. Debrecent úgy nevezte Melius Juhász Péter: Úrnak szava halló város. Bár így nevezhetnénk mi is! Fekete Csaba lelkész, könyvtáros

31

KONFIRMANDUS TALÁLKOZÓ

Debrecen-Nagytemplom, 2011. április 2. 10–16 óra A Debreceni Református Egyházmegye és a Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma szervezésében DÉLELŐTT éneklés az Éden zenekar vezetésével és ifj. Csomós József előadása DÉLUTÁN Nagytemplom- és Kollégiumlátogatás (torony, makettkiállítás, emlékkert, gyűjtemények, múzeumok) Ebéd mindenki számára biztosított!