Én: <X> Mindig szeretni foglak. Én is téged. Sok-sok puszi. (Vagy talán pite.) Vártam. Hagyja, hogy utoljára az enyém legyen az utolsó szó? Ping.
MEGADÁS 2013. JÚLIUS 13., SZOMBAT (FOLYTATÁS) Amikor hazajutottam, még egy óra volt hátra, hogy anyu meghozza a srácokat. Végre leülhettem egy karosszékbe egy csésze teával. Akkor csak úgy megadtam magamat, és elfogadtam mindent. Csakugyan véget ért a kedves, drága Roxsterrel. Szomorú voltam, de hát szomorú volt az egész. Nem zsonglőrködhetek ennyi labdával. Nem írhatom át a filmet egy modernizált Hedda Gablerről, akit egy hawaii jachtról Stockholmba költöztetett hat különböző ember. Nem randizhatok hangyás idegenekkel az interneten. Nem tarthatom fejben a határidők, zombi apokalipszisek és macizsúrok lehangoló egyenletét, nem kezelhetek majdnem-szédítően-smároló nős iskolapedagógusokat, nem öltözködhetek Grazia-stílusban, nem próbálhatok fiút szerezni, dolgozó nő és anya lenni egyszerre. Igyekeztem kizárni az agyamból, hogy mit kellene csinálnom. Ellenőrizni az e-mailjeimet. Zumbázni. Felmenni az OkéCupidóra. Elolvasni a Levelek a jachtján utolsó hibbant átiratát. Csak ültem ott, és gondolkoztam. „Ennek elégnek kell lennie. Én. A srácok. Aztán hadd tolja egyik nap a másikat.” Igazából nem voltam szomorú. Nem emlékeztem arra az érzésre, hogy már megint elmulasztottam valamit. Hogy nem facsartam ki az utolsó másodpercet is a napból. És nem jöttem rá, hogy miért adja ki a frigó azt a hangot. Szeretném azt mondani, hogy valami csodálatos jött ki belőle, de nem jött. Valószínűleg csak a fenekem lett nagyobb, vagy ilyesmi. De azért éreztem egyfajta szellemi tisztaságot. Megéreztem, hogy amire most van szükségem, az egy kis békesség. „Most szelídnek kell lennem – gondoltam sebesen pislogva. – Ez a szelídség ideje. Nem törődünk másokkal, csak mi leszünk, én, Billy
és Mabel. Érezzük, ahogy szél fújja hajunk, eső mosdatja arcunk. Élvezem, ahogy növekszenek. Nem mulasztom el. Hamarosan úgyis elmennek.” Drámaian bámultam a levegőbe, és azt gondoltam: „Bátor vagyok, noha egyedül vagyok”, azután észbe kaptam, hogy valahol hápog a telefon. Hol van? Végül megtaláltam az alagsori vécében, és ugrottam egyet rémületemben, amikor megláttam Chloe sms-einek füzérét. <Most hívott anyukád. Ki van kapcsolva a telód? Kidobták őket a Fortnumsból.>
Óriási játékáruház. (A fordító megjegyzése.)
FiatalSzabadSzingli.com-on, vagyis áthelyezteti magát Texasba, ahol a houstonival fog élni. – Azt mondta, hogy én túl tökéletes vagyok – zokogta Chloe. – Nem vagyok tökéletes! Csak úgy érzem, hogy meg kell játszanom a tökéletest! Te is azért nem szeretsz, mert túl tökéletesnek tartasz! – Jaj, Chloe, nem! Dehogy vagy tökéletes! – mondtam, és magamhoz öleltem. – Tényleg nem? – kérdezte reménykedő pillantással. – Nem, mármint igen – makogtam. – Mármint nem vagy tökéletes, de szuper vagy, és… – váratlanul elérzékenyültem – …tudom, hogy a középosztálybeli dolgozó anyák mindig ezt mondják, de én tényleg nem tudom, mitévő lennék, ha nem segítenél és nem lennél ilyen tök… mármint szuper. Szóval csak annyit akarok mondani, mekkora megkönnyebbülés, hogy az életed nem maga a tökély, habár nagyon sajnállak, hogy az a PÖCS Graham akkora PÖCS volt, hogy… – De én azt hittem, hogy csak akkor fogsz szeretni, ha tökéletes vagyok. – Nem, én FÉLTEM tőled, mert tökéletes voltál, és ettől tökéletlennek éreztem magamat. – De hát én mindig azt gondoltam, hogy TE vagy a tökéletes! – Mami, felmehetünk a szobámba? A nagyi olyan fura! – mondta Billy, felfelé jövet a lépcsőn. – A nagyinak farka van! – jelentette be Mabel. – Billy, Mabel! – örvendezett Chloe. – Felvihetem őket? – Pazar, én meg lemegyek a nagyihoz, ellenőrzőm, hogy tényleg növesztett-e farkat – vetettem egy szigorú pillantást Ma beire, mielőtt hozzátettem Chloe megnyugtatására: – Nem vagy tökéletes. – Nem? Komolyan mondod? – Nem, határozottan nem vagy tökéletes. – Ó, köszönöm! – hálálkodott. – Te sem vagy az! – Ahogy ment fölfelé a lépcsőn a gyerekekkel, maga volt az abszolút tökély.
Lementem anyuhoz, aki, ha növesztett is farkat, nagyon jól elrejtette a kabátruha alatt, és éppen a konyhaszekrényben csapkodott. – Hova teszed el mindig a teaszűrőt? – Én filtereset használok – motyogtam durcásan. – Filtereset! Piha! Igazán bekapcsolva hagyhattad volna a telefont! Hz a minimum, ha már olyan gyerekeid vannak, akik nem tudnak viselkedni. Mi az ott a ruhád felső részén? Csak nem ebben mentél ki az utcára? Ezzel a testszínűvel az a baj, hogy nem lehet kimosni. Elsírtam magamat, ott, az orra előtt. – Ugyan már, Brklget, szedd össze magadat! Az élet megy tovább, az embernek nem lehet… nem lehet… nem lehet… nem lehet… nem lehet… Komolyan azt hittem, már abba se hagyja a nemlehetezést, ám akkor ö is elsírta magát. – Nem segítesz! – zokogtam. – Mindig csak azt gondolod, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok! Mindig meg akarsz változtatni, mert azt gondolod, hogy mindent rosszul csinálok, és azt akarod, hogy viseljek más… SZÍNEKET! – jajveszékeltem. Anyu egy váratlan fújással elhallgatott, és csak bámult rám. – Ó, Bridget, ne haragudj – mondta majdnem suttogva. – Annyira, de annyira sajnálom. Ügyetlenül odabotladozott hozzám, elém térdelt, átkarolt, és magához húzott. – Kicsi lányom. Ez volt az első alkalom, hogy megtapinthattam anyu tupírját. Ropogós volt, majdnem tömör, de ő mintha nem bánta volna, hogy belapítjuk, miközben magához ölel. Komolyan jó érzés volt. Szerettem volna megkínálni egy pohár meleg tejjel, vagy ilyesmi. – Olyan borzasztó volt! Olyan borzasztó volt, ami Markkal történt! Gondolni sem bírtam rá! Te pedig olyan… Ó, Bridget. Annyira hiányzik apuci. Annyira, de annyira hiányzik. De neked…
de neked… de neked tovább kell menned. Akkor már félig megnyerted a csatát. – Nem! – jajgattam. – Az csak tapéta a repedéseken! – Nekem kellett volna… apu is MINDIG mondta… azt mondta: „Miért nem tudod békén hagyni?” Ez az én bajom. Semmit sem bírok úgy hagyni. Mindennek tökéletesnek kell lennie, és… NEM AZ! – jajgatta. – Nem rád gondolok, mert te igazán olyan jól… Hova tettem a rúzsomat? És Pawl, ismered Pawlt, a cukrászséfet a Szent Ozsvátból? Azt hittem, tudod, mert mindig hozott nekem finom kis profiterolt… és beengedett a konyhába. De kiderült, hogy ő is egy ilyen… Akkor már nevettem. – Ó, anyu, ezt megmondhattam volna! Első ránézésre láttam, hogy Pawl meleg! ' – De drágám, nincs olyan, hogy meleg, az csak LUSTASÁG, és… Billy megjelent a lépcsőn. – Mami, Chloe sír odafent! Ó! – Zavartan nézett ránk. – Miért sír mindenki? Anyu, Chloe és én éppen körgyónást tartottunk a konyhaasztalnál, miközben Billy varázslózott, Mabel ide-oda trappolt, Szilvárium Picsábamánokat és a parkban gyűjtött leveleket osztogatott nekünk, baráti lapogatások kíséretében, amikor ismét csengettek. Daniel volt az, kétségbeesett arccal és neszesszerrel. – Jones, drága leányom, most engedtek ki a rehabos purgatóriumból. Visszamentem a lakásba, és… Nem akarok egyedül lenni, Jones. Lejöhetek egy percre a pokol fenekére? Csak hogy… – megtört a hangja – …olyan emberi társaságban legyek, amelyről tudom, hogy nem akarhatom lezsákolni. – Rendben – mondtam, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a sértést, tekintettel az érzékeny pillanatra. – De meg kell ÍGÉRNED, hogy nem próbálod meg lezsákolni Chloét. Elég fura este volt, társasági eseményhez képest, de azt hiszem, mindenki élvezte. Mire Daniel végzett vele, Chloe elhitte, hogy ő Charlize Theron, és Graham, akárki legyen is, arra sem méltó, hogy
megérintse a szoknyája szegélyét. Anyu az ölébe ültette Mabelt, hogy felváltva eszegessék a csokoládébonbont, és vörösbort ivott rá. Mire eltüntette az egész palackkal, egész megszerette Kenneth Garside ötletét. – Tulajdonképpen borzasztó aranyos ez a Kenneth, csak az a baj, hogy NAGYON túl van fűtve szexuálisan! – Abban meg mi a MANÓ a rossz, Mrs. Jones? – kérdezte Daniel, aki rendkívül ügyesnek bizonyult videóban. Ám a végén mindent elrontott, mert a folyosón felnyúlt Chloe szoknyája alá, és ezt úgy értem, hogy egyenesen a bugyijáig!
NEGYEDIK RÉSZ
Az óriási ha
JÓKEDVÜNK NYARA 2013. AUGUSZTUS 31., SZOMBAT 60 kg 32 dkg (még mindig! Csoda!), fiú 0, gyerekek 2 (édesek), barátok dögivel, szünidő 3 (beleértve a miniket), forgatókönyvírói munka 0, forgatókönyvírói munka lehetősége (csekély), hátralevő napok évnyitóig 4, hatalmas megrázkódtatás 1. Briliáns nyár volt. Felhívtam Briant, az ügynököt, és kértem, hogy mentsen ki a Levelek a hajában-ből, mire elnevette magát, és azt mondta: – Végre! Mi tartott ilyen sokáig? – Brian úgy gondolja, hogy meg kellene próbálkoznunk az új forgatókönyves ötletemmel, az Itt megáll az idő-ve1, ami Virginia Woolf Világítótornyá-nak a modernizálása, csak egy kicsivel struktúrásabb; egy használaton kívüli világítótoronyban és a Falusi turizmus brosúrájából vett Parti Őrség üdülőfaluban játszódik, ahol Mrs. Ramsaynek viszonya van a fia, James egyik barátjával. Magda és Jeremy meghívtak egy hétre Paxoszba, ahová rengeteg barát jött el a srácaikkal; Woney, aki már az ajkát is feltöltette, tiritarka úszódresszekben és azokhoz illő szárongokban parádézott, dobálva a bevarrott haját és megrémítve Cosmót. Rebecca és a gyerekei haknira mentek Jake-kel, de azért volt játéktali is Jeremiahnál és a mamájánál, Farziánál és Bikramnél, meg Cosmatával és Theloniusszal. A kerttel is próbáltunk kezdeni valamit, azaz elültettünk három tő begóniát. Három napra levittük anyut a tengerhez egy devoni kis faluba, és pompásan éreztük magunkat. Anyu gyakran átjár hozzánk, csak úgy, sütögetni meg szórakozni Billyvel és Mabel-lel. Általános örömre már nem kritizálja se a házvezetői, sem a gyereknevelési teljesítményemet. Ott is marasztalja magánál az unokáit a Szent
Ozsvátban, amit ők nagyon szeretnek, bár most már kicsit késő, mert nincs kivel zsákolnom az üres házban. De én igyekszem megállni a talpamon, mint egy óriási fa, és tűrni a pálcát Roxsterért – a Lehetetlen Szereleméééééééért!, ahogy Tom és Arkis elnevezték –, és örülni akarok már a tudatnak is, hogy bár jelenleg senki sem szeret és senki sem zsákol velem, azért nem teljesen kizárt a dolog. Momentán azért izgulok egyre jobban, mert kezdődik ismét az iskola, jönnek a házi feladatok, amelyek valószínűleg meghaladják a képességeimet, és a lábszárvédők. Még riasztóbb, hogy képzeletben lepergetem a találkozásaimat Mr. Wallaker-rel – a fánál, a hóban, a sportnapon, a botoxozásnál, a hangversenyen –, összes kísérletét, amikor próbált emberséges lenni hozzám, amitől sekélyesnek érzem magamat, mert arra gondolok, talán mégsem csak az volt a célja, hogy butának állítson be önmagam előtt. Talán valóban törődött velem. DE AKKOR IS NŐS, AZ ISTENFÁJÁT, még akkor is, ha a felesége egy agyon-plasztikázott szesznyák. Gyerekei vannak. Mi volt ez, hogy majdnem megcsókolt, és összezavart? Én meg jól lebaltáztam, de ő látott Roxsterrel, és azóta kotonvásárló, szifilitikus, sekélyes pumának tart, és most majd nap mint nap szembe kell néznünk egymással az iskolában. 16.00. Átmentem Rebeccához, aki megjött a hakniból, és elhebegtem ezt az egész zűrzavart Mr. Wallakerrel és az iskolai koncerttel és a Heathhel. – Hm – mondta. – Ez sehogy sem stimmel. A pasas nem stimmel. Van róla fényképed? Más infód? Legörgettem a telefonomat, és találtam egy pillanatfelvételt a hangversenyről, ahol Mr. Wallaker kíséri Billyt. Rebecca ránézett a fotóra, és kissé összeráncolta a szemöldökét, azután ő is görgetett.
– Ez a Capthorpe House, nem? Ahol fesztiválokat meg ilyesmiket szoktak tartani? – Az. – Pontosan tudom, ki ez. Nem tanár. Csak néztem elszörnyedve. Jesszus! Mr. Wallaker egy őrült! – Tud egy kicsit zongorázni? Bólintottam. A pohárszékhez ment, amitől kissé elcsúszott a hajába font műanyag borostyán, és kivett egy palack vörösbort. – A neve Scott. Évfolyamtársa volt Jake-nek. – Zenész? – Nem. Igen. – Rám nézett. – Az csak hobbi. A SAS-nél volt. A Különleges Légi Szolgálatnál! James Bond! Ez mindent megmagyaráz! Az „Egy, uram! Kettő, uram!”-ot! Azt, ahogy Billy elgurult a földön, miután leugrott a fáról. Azt, ahogy a pisztolyhoz kapott volna a sportnapon. Bond! – Mikor állt be az iskolába? – Tavaly… decemberben? – Le merném fogadni, hogy ő az. A Sandhurstre járt, utána hosszú ideig volt külföldön, de közben is tartották a kapcsolatot Jake-kel, mármint férfiak módjára, vagyis hézagosan. Jake pár hónapja futott össze vele. Afganisztántól jött vissza, ahol valami ritka nagy rondaság történt. Azt mondta, „egyszerű életet akar élni”. – Rebecca váratlanul fölkacagott. – Azt képzeli, hogy ha egy londoni magániskoláiban tanít, az „egyszerű élet?" Látta a kvadráns munka tervedet? – Nős? – Ha csakugyan ő az, akkor nem. Tényleg van két fia, internátusban. Nős volt, de már nem az. Egy bányarém volt a felesége. – Tényleg átszabták…?
– Át azt. Az isten pénze elfolyt volna a kezén: ruha, jótékonysági ebédek, az egész francnyavalya, totális guminő. Amíg a hitves kint volt külföldön, rendszeresen lefeküdt a személyi edzőjével, beadta a válópert, és megpróbálta kiforgatni a férjét. A Capthorpe Hall családi örökség. Azt hiszem, az asszony bepróbálkozhatott a béküléssel is, miután olyan képet csináltatott magának, mint Wildenstein menyasszonya. Majd rákérdezek Jake-nél, ha legközelebb látom.
VISSZA AZ ISKOLÁBA 2013. SZEPTEMBER 13., PÉNTEK Késés az iskolai futamban 0 (de csak azért, mert imponálni akarok Mr. Wallakernek), társalgás Mr. Wallakerrel 0, szemkapcsolat másodpercben Mr. Wallakerrel 0. 21.15. Úgy tűnik, Rebeccának igaza volt. És bár én egy pisszt se szóltam róla (kivéve természetesen Talithát, Jude-ot és Tomot), már mindenki tudja, hogy Mr. Wallaker nem nős. Ami azért borzasztó, mert most ellepték a cápák. Mindenki rá próbálja lőcsölni a szingli barátnőjét. Farzia fölvetette, hogy megpróbál beprotezsálni nála, de értelmetlen. Bár a szívem most már repes, ha találkozunk a lépcsőn, Mr. Wallaker nem jön oda és nem gúnyolódik többé. Mr. Wallaker nem fut össze velünk a Heathen. A mágia elillant, és az egész az én hibám. Mr. Wallaker egyre több dolgot vesz át az iskolában: sport, sakk, zene, „lelki gondozás”. Olyan, mint Russel Crowe a Gladiátorban, amikor rabszolga volt, és hadsereggé szervezte a többi rabszolgát, és megverte az összes görögöket vagy rómaiakat. Mint mikor a hangyákat hozzák különböző helyzetekbe: a hangyák úgyis csak azt teszik, amit a hangyák szoktak. Akárhova teszünk valakit, aki igazán szuper és ügyes, az mindenütt szuper és ügyes lesz. És mindenütt össze akarják boronálni az összes létező független nővel, kivéve engem. 2013. SZEPTEMBER 27., PÉNTEK 21.45. – Téged szeret – jelentette ki Tom a negyedik mojitója után a York & Albanyben. – Figyeljetek, nem vehetnénk már le a műsorról Mr. Lófasz Wallakert? – motyogtam. – Én elfogadtam az életemet. Ami jó.
Megvagyunk hárman. Nem törtünk le. Nem vagyok magányos. Én egy óriási fa vagyok. – És a Levelek a hajában meg lesz filmesítve! – bátorított Jude. – Már ami megmaradt belőle – válaszoltam sötéten. – De legalább el kell majd menned a bemutató előadásra, bébi – mondta Tom. – Ott találkozhatsz valakivel. – Ha meghívnak. – Ha nem hív fel, ha nem küld sms-t, akkor egyszerűen nem vagy az esete – mondta a könyörtelen Jude. – De hát Mr. Wallaker sohasem is telefonált vagy sms-ezett neki – tiltakozott a becsiccsentett Tom. – Kiről beszélünk itt? – Kérlek, nem hagyhatnánk már abba a dumát Mr. Wallakerről? Még csak nem is rokonszenves, és én sem vagyok rokonszenves neki. – Nos, épp eléggé lerámoltad, drágám – jegyezte meg Talitha. – Ami nem megy, ne erőltessük – mondta Jude. – Miért nem mész át Rebeccához, hogy ajánljon be? – kérdezte Tom. 22.00. Most jövök Rebeccától, aki csak a fejét rázta. – Ez sose jön be. Mérföldekről megérzik. Hagyd, hadd forogja ki magát.
A HATALMAS DZSUNGEL 2013. OKTÓBER 18., PÉNTEK „The Lion Sleeps Tonight” meghallgatása 45 (egyhuzamban) 21.15. Ismét a nyakunkon az énekkari meghallgatások. Billy az ágyban fekve danolja: – The Lion Sleeps Tonight azután fisztulázni kezd: – A wimawe, A wimawe, A wimawe, A wimawe! – miközben Mabel ordít: – Pofa be. Billy, pofa beeeeeeeeeee! Ebben az évben a tiszta hangokat gyakoroltuk. Ma este egészen odáig voltam magamtól: a „dó, ré, mi”-re tanítottam őket, Mariát utánozva A muzsika hangjá-ból (amit kívülről tudok!). – Mami! – szólalt meg Billy. – Igen? – Nem hagyhatnád abba, kérlek? 2013. OKTÓBER 21., HÉTFŐ „TheLion Sleeps Tonight”gyakorlása iskola előtt24, aggódással töltött órák, hogy bejut-e Billy a kórusba 7, átöltözés, mielőtt elhoztam Billyt az énekkari meghallgatásról 5, kelleténél korábbi érkezés percekben 7 (jó, csak ugyanazon okból: imponálni reménytelen lehetséges szerelmem tárgyának). 15.30. Most érkeztem, hogy elvigyem Billyt, és megtudjam a meghallgatás eredményét. Nem vagyok magamnál az idegességtől. 18.00. Természetellenes módon már előbb a kapunál vártam, semhogy Billy kijött. Láttam, ahogy Mr. Wallaker kilép és körülnéz, de átsiklik rajtam a tekintete. Nagyon le volt hangolva a tudattól, hogy most, miután hivatalosan is egyedülálló lett, az összes szingli nő, engem is beleértve, úgy veti majd rá magát, mint a piráják.
– Mami! – Most jött Billy, azzal a fantasztikus, fülig érő vigyorával, amitől mintha ketté akarna nyílni az arca. – Bent vagyok! Bent vagyok! Bent vagyok a kórusban! Az örömtől lázasan szorítottam magamhoz, mire felmordult – Haggyá! – akár egy kamasz, és aggodalmasan sandított a barátaira. – Gyere ünnepelni! – mondtam. – Olyan büszke vagyok rád! Menjünk… a McDonald’sba! – Gratulálok, Billy. – Mr. Wallaker volt. – Iparkodtál, és sikerült. Helyes. – Ühüm! – mondtam, arra gondolva, hogy talán most kellene bocsánatot kérnem és kimagyarázkodnom, de Mr. Wallaker már ott is hagyott minket, így csak a feszes fenekét bámulhattam. Megettem két Big Macet sült krumplival, egy dupla csokoládéturmixot és egy cukros fánkot. Ami nem megy, azt ne erőltessük. A kaja legalább mindig kéznél van.
SZÜLŐI ÉRTEKEZLET 2013. NOVEMBER 5., KEDD 21.00. Hm. Talán nem is szuper. Legalábbis nem teljesen szuper. Megérkeztem a szülői értekezletre, beismerem, kissé megkésve. A szülők többsége már cihelődött, és Billy osztályfőnöke, Mr. Pitlochry-Howard, az óráját nézte. Berontott Mr. Wallaker egy asztag papírral. – Ah, Mrs. Darcy! – mondta. – Mégis úgy döntött, hogy eljön? – Egy. Tárgyaláson. Voltam – közöltem nagyképűen (habár érthetetlen módon eddig még senki sem akart tárgyalni velem az Itt megáll az idő-ről, aVilágítótorony átdolgozásáról), azután behízelgő mosollyal elhelyezkedtem Mr. Pitlochry-Howarddal szemközt. – Hogy van Billy? – kérdezte gyengéden Mr. Pitlochry-Howard. Mindig olyan kínosan érzem magamat, ha megkérdezik. Néha kellemes, amikor elhisszük, hogy valóban érdekli őket. de én paranoiás módon azt képzeltem, hogy az osztályfőnök szerint valami nincsen rendben Billyvel. – Jól van – feleltem harciasan. – De hogy van az iskolában? – Nagyon jókedvűnek tűnik. – Kijön a fiúkkal? – kérdeztem szorongva. – Igen, igen, népszerű, nagyon barátságos. Időnként nevetgél az órákon. – Aha, aha – mondtam, és hirtelen eszembe jutott a levél, amelyet az osztályfőnöknőm küldött anyunak, hogy talán valamilyen beteges vihogási problémám van. Szerencsére apu ment be, és jól leteremtette a tanerőt, de attól még lehet genetikai hiba. – Nem hiszem, hogy a nevetgélés túlzott aggodalomra adna okot – szólt Mr. Wallaker. – Mi is volt az a probléma az angollal? – Nos, a helyesírás… – kezdte Mr. Pitlochry-Howard.
– Még mindig? – kérdezte Mr. Wallaker. – De nézze már – rohantam Billy védelmére ő még olyan kicsi. Továbbá, úgy is, mint író, meg vagyok győződve róla, hogy a nyelv folyamatosan fejlődő, képlékeny dolog, és az, hogy kommunikálja, amit akar, tulajdonképpen fontosabb a helyesírásnál és a központozásnál. – Elnémultam, mert eszembe jutott Greenlight Imogen, aki azzal vádolt, hogy csak úgy blindre szórom a pontokat és a vesszőket oda, ahol szerintem jól veszik ki magukat. – Hát igen, ez csodálatos, egy 1-lel – mondta Mr. Wallaker. – Viszont jelen pillanatban Billynek meg kell felelnie a helyesírási teszteken, különben szamárnak fogja érezni magát. Talán gyakorolhatna vele, miközben rohannak föl a dombon, egy perccel becsengetés után? – Oké – válaszoltam, fenyegetően összehúzva a szemöldökömet. – De egyébként hogy áll az írással? Mármint hogy fogalmaz? – Nos… – Mr. Pitlochry-Howard zörgött a papírjaival. – A, igen! Arra kértük őket, hogy írjanak valami különös dologról. – Hadd lássam – szólt Mr. Wallaker, és föltette a szemüvegét. Jajistenem, de jó lenne, ha mindketten feltehetnénk az olvasószemüvegünket a randevún, és nem kellene szégyenkeznünk! – Valami különösről? – Megköszörülte a torkát.
Mami Regel amikor felébresztjük a mamit a haja furi. Júj! Feláll! Aztán azt mondja hogy katonák vagyunk és hozzuk a táskánkat egy uram, két uram, semmi pánik! De aztán TRAGIKUS BUKTA! a müzlit a mosó gépbe töltöte és nekünk persilt adott. Mabel elkésett az előkészítőből már feloszlottak. TRAGIKUS BUKTA 2 SZINT! Azt mondja Attend! mintha francia rendér lenne a francia szülési könyv miatt és most Mabel is azt mondja
Salivának és azt is mondja hogy a fenébe TRAGIKUS BUKTA 3 SZINT! Amikor a mami dogozik egyszerre gépel és beszél a telef ómba és nikoretet rág. Amikor tavaly nem jutottam be a kórusba azt mondta hogy ez nem TRAGIKUS BUKTA hanem X-Faktor és majd jövőre! Az volt! Aztán megtalálta Puffancs Kettőt aki eltűnt akció közben és puszilgatott de mikor éjszaka lejötem egyedül táncolt… Killer queen, júj! Fúj! Furi nagyon furi. Megroggyantam a széken az elszörnyedéstől. Hát ilyennek látnak a gyermekeim? Mr. Pitlochry-Howard vörös arccal bámulta a papírjait. – Nos! – mondta Mr. Wallaker. – Mint az előbb kifejtette, ez itt nagyon jól kommunikálja, amit Billy kommunikálni akar. Nagyon színes leírás… valami különösről. Csak azért is flegmán néztem rá. Bezzeg ő! Mert őt arra képezték, hogy parancsokat osztogasson, és bevágta a fiait az internátusba, és az összes szünidőt arra használhatja, hogy csiszolja a fiai hihetetlen zenei és sportteljesítményeit, és kiigazítsa őket, ha helytelenül írják, hogy haruspex. – Mi van még? – kérdezte Mr. Wallaker. – Semmi, Billy osztályzatai nagyon jók, kivéve a helyesírást. Bár a házi feladatok továbbra is elég egyenetlenek. – Lássuk csak – mondta Mr. Wallaker. Beletúrt a természetismeret-dolgozatokba, és kiemelte a bolygósat. – „Írj öt mondatot, és mindegyik mondatban legyen egy tény az Uránuszról!” Elhallgatott. Hirtelen rám jött a vihoghatnék. – Csak egy mondatot írt. Volt valami probléma a kérdéssel? – Azt hiszem, a probléma abban állt, hogy viszonylag sok ténnyel kellett volna előhozakodni egy ennyire jellegtelen galaktikus térségről – mondtam, igyekezve uralkodni magamon.
– Ó, valóban? Maga jellegtelennek találja az Uránuszt? – Határozottan láttam, ahogy magába fojtja a nevetést. – Igen – nyögtem ki. – Lett volna a Mars, a híres vörös bolygó, ahova nemrég szálltak le a robotok, vagy akár a Szaturnusz a sokszoros gyűrűjével… – Vagy a Mars a két holdjával – mondta Mr. Wallaker, és esküszöm, a cicimre sandított, mielőtt a papírjaira szegezte volna a tekintetét. – Pontosan – feleltem elfúlón. – De Mrs. Darcy! – tört ki Mr. Pitlochry-Howardból a sértett büszkeség. – Engem személyesen sokkal jobban lenyűgöz az Uránusz, mint… – Köszönöm! – szakítottam félbe akaratlanul, azután megadtam magam a hahotázásnak. – Mr. Pitlochry-Howard – szedte össze magát Mr. Wallaker azt hiszem, kiválóan kifejtettük az álláspontunkat. Mellesleg – folytatta halkabban – már látom, honnan jön a nevetgélés. Vannak még olyan tények Billy munkájában, amelyek aggodalomra adnak okot? – Nem, nem, az osztályzatai nagyon jók, a többi fiúval kijön, nagyon kedves, barátságos fiúcska. – Ez az ön érdeme, Mr. Pitlochry-Howard – mondtam sunyin. – Az a sok tanítás! Annyira köszönöm! Utána fölkeltem, és kiosontam a folyosóra. Nem mertem Mr. Wallakerre nézni. Bár amikor kint ültem a kocsiban, az jutott eszembe, hogy vissza kéne mennem, és rá kéne kérdeznem a házi feladatokra Mr. Pitlochry-Howardnál. Vagy Mr. Wallakernél, ha Mr. PitlochryHoward netán elfoglalt lenne. Bent a tanteremben Mr. Pitlochry-Howard és Mr. Wallaker éppen Nicolette-tel és a jóképű férjével tárgyaltak, aki támogatóan nyugtatta a kezét a felesége lapockáján.
Nem illik belehallgatni, amikor más szülőkkel konzultálnak, ám Nicolette akkora erővel sugárzott, hogy kénytelen voltam. – Nem tudom, nincs-e némileg túlterhelve Atticus – motyogta Mr. Pitlochry-Howard. – Olyan sok délutáni szakköre és játéka van. Időnként kissé szorong. Elcsügged, ha úgy érzi, hogy nem ő az első. – Hányadik az osztályban? – kérdezte Nicolette. – Mennyire áll az első helytől? A táblázatra sandított, amelyet Mr. Pitlochry-Howard ölelt magához, és bosszúsan dobott egyet a haján. – Miért nem tudhatjuk, hogyan teljesítenek? Mi a rangsor? – Mi nem rangsorolunk, Mrs. Martinez – felelte Mr. PitlochryHoward. – Miért nem? – kérdezte Nicolette azzal a színleg kellemes, hanyag érdeklődéssel, amely a falikárpit mögött lapító orvgyilkost álcázza. – Mert az a fontos, hogy mindenki a legjobb képességei szerint teljesítsen – felelte Mr. Pitlochry-Howard. – Hadd magyarázzak meg valamit! – mondta Nicolette. – Valamikor az Egyesült Királyság határain túl Észak-Amerikára is átterjedő egészség- és fitneszklubok széles hálózatának elnökvezérigazgatója voltam. Most egy család elnök-vezérigazgatója vagyok. A gyermekeim a legfontosabb, legbonyolultabb és legizgalmasabb termékeim, amelyeket valaha is produkáltam! Ismernem kell a haladásukat az osztálytársaikhoz képest, hogy módosíthassak a fejlesztésükön! Mr. Wallaker némán figyelte. – Az egészséges versengésnek van helye, de amikor a helyezés rögeszméje váltja fel a tanulás örömét… – kezdte félénken Mr. Pitlochry-Howard. – És ön úgy véli, hogy a szabadidős foglalkozások és a különórák stresszelik Atticust? – kérdezte Nicolette. A férje megérintette a karját. – Drágám…
– A fiúkat ki kell csiszolni! Szükségük van a fuvolára! Szükségük van a vívásra! Továbbá – folytatta – én nem tekintem a közösségi programokat játéknak. Azok kapcsolatépítő gyakorlatok. – EZEK MEG GYEREKEK! – mennydörögte Mr. Wallaker. – Nem produktumok! Nem a hiúságuk folyamatos tömjénezésére van szükségük, hanem magabiztosságra, szórakozásra, szeretetre, önérzetre! Meg kell érteniük, hogy mindig – ismétlem, mindig! – lesznek, akik náluk jobbak vagy kevésbé jók, és az önérzet abból fakad, hogy elégedettek azzal, akik, azzal, amit csinálnak, és azzal, hogy egyre ügyesebben csinálják! – Párdon? – kérdezte Nicolette. – Tehát nincs értelme a törekvésnek. Értem. Akkor talán utána kellene néznünk a Westminsternek. – Azt kellene néznünk, hogy milyenek lesznek felnőttnek – folytatta Mr. Wallaker. – A világ kíméletlen. A siker barométere a későbbi életben nem az örökös győzelem, hanem az, hogyan dolgozzák fel a vereséget. Hogy fel tudnak-e állni, ha elestek, meg tudják-e őrizni az optimizmusukat és a tartásukat. Ez sokkal többet árul el a várható sikerekről, mint az, hogy ki hányadik harmadikban. Kutyafáját! Csak nem a buddhista kiskátét olvassa Mr. Wallaker? – Nem kíméletlen a világ, ha tudjuk, hogyan győzzünk – turbékolta Nicolette. – Hányadik Atticus a rangsorban, kérem? – Nálunk nincs rangsor – közölte Mr. Wallaker, és felállt. – Még valami? – Igen, a francia – mondta rettenthetetlenül Nicolette. Mire visszaült mindenki. 22.00. Talán igaza van Mr. Wallakernek abban, hogy mindig lesznek nálunk jobbak és kevésbé jók. Éppen mentem vissza a kocsihoz, amikor, váratlanul elordította magát egy flancos, elcsigázott anya, aki a három kinyalt gyerekével viaskodott: – Clemency! Te rohadt, szemét kis k***a!
AZ ÖREGSÉG ÖTVEN ÁRNYALATA 2013. NOVEMBER 22., PÉNTEK 61 kg 14 dkg (reménytelen csúszás vissza az elhízásba) kalória 3384, diétás kóla 7, Red Bull 3, sonkás-sajtos panini 2, testgyakorlás 0, utolsó hajtőszínezés óta eltelt hónapok 2, utolsó lábgyantázás óta eltelt hetek 5, utolsó lábkörömlakkozás óta eltelt hetek 6, utolsó szexuális élmény óta eltelt hónapok 5 (Újjászületett Szűz vagyok megint). Hagyom lepusztulni magamat – se gyantázás, se szőrszáltépkedés, se testgyakorlás, se bőrradírozás, se mani- és pedikűr, se meditáció, se hajtőszínezés, se főnözés, se kiöltözés (soha, ez a legrosszabb) – és tömöm a fejemet vigaszul. Valamit tenni kell. 2013. NOVEMBER 23., SZOMBAT 15.00. Most jöttem a fodrásztól, ahol hajtöveim visszakapták ifjonti dicsőségüket. Legott szembekerültem a buszmegállóban egy poszterrel, amely Sharon Osbourne-t és a lányát, Kellyt ábrázolta. Sharon Osbourne-nak bronzvörös haja volt, Kellynek szürke. Jaj, de zavarban vagyok. Az öreges most az új bohém, lenge sál? Menjek vajon vissza, állíttassam helyre az ősz hajgyökereket, és kérjek a botoxolótól még néhány ráncot? Éppen ezt a kérdést fontolgattam, amikor egy hang rám szólt: – Helló. – Mr. Wallaker! – mondtam, kacéran beleborzolva új hajamba. – Helló! – Szexi, meleg dzsekit és sálat viselt, és a szokott flegma tekintettel nézett le rám, a humor alig észrevehető rándulásával a szája sarkában. – Nézze – mondtam –, csak azt szeretném mondani, hogy sajnálom, amit az iskolai hangversenyen mondtam, és olyan
pofátlanul viselkedtem mindannyiszor, amikor maga csak rendes volt hozzám. De azt hittem, hogy nős. És az van, hogy tudok mindent. Mármint nem mindent. De azt tudom, hogy a SAS-nél volt és… Megváltozott az arckifejezése. – Mit mondott? – Jake és Rebecca ott laknak velünk szemben, és… Elfordította rólam a tekintetét, az utcán nézett valamit, állkapcsán megrándult az izom. – Nincs semmi baj. Senkinek sem mondtam el. Nézze, én tudom, milyen az, ha valami nagyon rossz történik. – Nem akarok beszélni róla – közölte kurtán. – Tudom, hogy maga azt gondolja, hogy pocsék anya vagyok, folyton csak a fodrásznál ülök és kotont vásárolok, de igazából nem ilyen vagyok. Azokat a kankós röplapokat csak Mabel szedte össze az orvosnál, nekem nincs se kankóm, se szifiliszem… – Zavarok? Döbbenetes lány lépett ki a Starbucksból, kezében két pohárral. – Helló. – Átnyújtotta az egyik kávét Mr. Wallakernek, majd rám mosolygott. – Ő Miranda – szólt kimérten Mr. Wallaker. Miranda gyönyörű volt és fiatal. Hosszú, fényes, fekete haján divatos kötött sapkát, hosszú, vékony lábán farmert… és szegecselt bokacsizmát viselt. – Miranda, ő Mrs. Darcy, az egyik mamánk az iskolából. – Bridget! – kiáltotta egy hang. A fodrásznő szaladt az utcára, aki most színezte be a hajtöveimet. – Nálunk hagytad a pénztárcádat! Milyen a szín? Nincs több szürke árnyalat karácsonyra! – Köszönöm, nagyon kedves vagy. Boldog karácsonyt – mondtam egy zárlatos automata nagyanyó hangján. – Boldog karácsonyt, Mr. Wallaker. Boldog karácsonyt, Miranda – mondtam, noha még nem is volt karácsony. Furcsán néztek rám, miközben reszketegen elvonultam.
21.15. A gyerekek alszanak, én pedig nagyon öreg és magányos vagyok. Senkinek sem fogok tetszeni többé, soha, soha, soha. Mr. Wallaker jelen pillanatban Mirandát zsákolja. Mindenkinek tökéletes az élete, kivéve engem.
A KAGYLÓ HÉJA MEGHASAD 2013. NOVEMBER 25., HÉTFŐ 6 I kg 68 dkg, ennyi kilóval vagyok nehezebb Mirandánál 21,86. 09.15. Na, jó. Mostanra megszoktam már ezt. Tudom, mit kell tenni. Nem dagonyázunk. Nem tocsakolunk a tudatban, hogy szári sem értünk a férfiakhoz. Nem gondoljuk, hogy mindenki másnak tökéletes élete van, kivéve minket, kivéve a rohadt Mirandát. Óriási belső fánkra összpontosítunk, és megyünk jógázni. 13.00. Kutyafáját! Éppen indultam jógára, amikor észbe kaptam, hogy már megint túl sok diétás kólát ittam, ami, legyen elég annyit mondani, nem jön túl jól a galamb-ászanánál. Úgyhogy bementem helyette a szomszéd csoportba a meditációra, ami, mondhatnék, kidobott pénz, mert tizenöt fontba kerül, és annyit csináltunk, hogy ültünk keresztbe tett lábbal, és próbáltuk üresen tartani az agyunkat. Azon kaptam magamat, hogy bámészkodom a szobában, miközben Mr. Wallakeren és Mirandán gondolkozom, aztán egyszer csak majdnem elfingtam magamat a sokktól. Először lel sem ismertem, pedig nem más ült ott a bíborszínű párnán, bő, szürke tréningruhában, csukott szemmel, kezét a térdén nyugtatva, mint Greenlight George! Legalábbis én biztosra vettem, hogy ő az, bár nehéz volt megmondani. Azután megláttam a bíborszín matrac mellett a nagy szemüveget meg az okostelefont, és akkor már fixen tudtam, hogy George az. Kifelé menet azon hezitáltam, ráköszönjek-e, aztán arra gondoltam, az elmúlt órában mégis volt köztünk valami közösség valamilyen szinten, még ha tudat alatt is, ezért megszólaltam: – George?
Föltette a szemüveget, és olyan gyanakodva nézett rám, mintha itt helyben akarnék rátukmálni egy forgatókönyvet. – Én vagyok az! – mondtam. – Emlékszel? Levelek a hajában! – Mi? Ó, persze. Szia. – Nem is tudtam, hogy meditálsz. – Ja. Végeztem a filmiparral. Csak közönségfilmek vannak. Nem tisztelik a művészetet. Értelmetlen. Üres. Viperafészek. Szét voltam esve, már éppen… Várj. – Az okostelefonjára nézett. – Bocs, de rohannom kell, nehogy lekéssem a gépet. Bevonulok három hónapra egy lahore-i asramba. Nagyon örültem. – Már elnézést – kockáztattam meg. Türelmetlenül megfordult. – Biztos, hogy nem Le Touquet-ban van az az asram? Ekkor fölnevetett. Valószínűleg csak most jutott eszébe, ki vagyok, és elég nyugtalanítóan összeölelkeztünk, majd ő azt mondta: – Namaszte – mély, produceri hangon, ironikus arccal, azután ismét elrohant, közben is az okostelefonját nézve, én pedig ráébredtem, hogy mindennek ellenére tulajdonképpen bírom George-ot a Greenlighttól. 2013. NOVEMBER 26., KEDD 61 kg 23 dkg, ennyi kilóval vagyok nehezebb Mirandánál 21,23 (jobb), kalória 4826, sonkás-sajtos panini 2, pizza l, Háagen-Dazs dobozos fagyasztott joghurt 5, alkoholegység 6 (nagyon rossz viselkedés). 09.00. Most adtam le a srácokat. Kövérnek érzem magamat. Azon gondolkozom, hogy veszek sonkás-sajtos paninit. 10.30. Ahogy ott álltam a sorban, hirtelen megláttam Tökéletes Nicolette-et, aki a kávéját várta. Fehér műszőrme dzsekit viselt napszemüveggel és irtózatos nagyságú táskával. Olyan volt, mint Kate Moss, amikor megérkezik egy estélyre, csak most reggel kilenc
volt. Megfordult a fejemben, hogy elszáguldok, de már egy örökkévalóság óta vártam, tehát amikor Nicolette megfordult és kiszúrt, vidoran ráköszöntem: – Helló! A várt fagyos üdvözlés helyett Nicolette csak bámult rám, kezében a papírpohárral. – Kaptam egy új táskát. Hermés – emelte föl az új ridikült. Azután rázkódni kezdett a válla. – KoffeinmentesCapuccinoZsírtalanTejszínnelNemkérek-vissza – daráltam, egy ötöst nyomva a barista kezébe, és azt gondoltam: „Ha Nicolette idegösszeomlást kaphat, akkor az most történt meg. Egyértelmű eset. Amerre csak kelek-járok, repedt kagylóhéjra hágok.” – Gyere le – mondtam Nicolette-nek, és félszegen megpaskoltam a vállát. Szerencsére senki sem volt az alagsorban. – Kaptam egy új táskát – mondta. – És itt a számla. Üresen bámultam a számlát. – A férjem vásárolta nekem a frankfurti repülőtéren. – Milyen kedves! De gyönyörű! – hazudtam. A ridikül randa volt. Logikátlan összevisszaságban dudorodtak rajta a csatok, szíjak, hurkok, mint a disznón a varacskok. – Nézd meg a számlát – mutatta. – Két táskára szól. A számlára pislantottam. Mintha két táskára szólt volna. Akkor ez most hogy? – Csak tévedés lehet – mondtam. – Hívd fel őket, kérd vissza a pénzt. A fejét rázta. – Tudom, ki az. Felhívtam. Nyolc hónapja tart. A férjem neki vásárolt egy ugyanolyan retikült. – Az arca összegyűrődött. – Ajándékba kaptam. És ugyanazt vásárolta meg neki. Hazamentem, megnéztem a postámat. Feladó: Nicolette Martinez
Tárgy: Kurva iskolai koncert Csak hogy tudjátok, magasról leszarom, hogy ki hozza az idén a karácsonyi pitét vagy a forralt bort, ti pedig BEKAPHATJÁTOK AZ ÖSSZES FASZOMAT, mert nem érdekel a nyomorotok! Nicolette Ez kellett. Azon gondolkozom, hogy felhívom Nicolette-et. 23.00. Briliáns este nálunk Nicolette-tel. A három fiú orgiázott a Robloxon, Mabel SpongyaBobKockaNadrág-ot nézte, mi ittunk némi bort, pizzával, sajttal, diétás kólával. Red Bull-lal, Cadbury bonbonnal, pilótakeksszel, Háagen-Dazs joghurttal, és Nicolette megnézte az OkéCupidót, és azt üvöltötte: – Piszkok! Köcsögök! Az est közepén beállított Tom, kissé elázva, és egy új felmérésről lökte a süketet. – Azt bizonyítja, hogy a kapcsolatok minősége jelzi a legmegbízhatóbban a hosszú távú érzelmi egészséget – nem annyira az .élettársi kapcsolaté”, mivel a boldogság mértékegysége nem a férj vagy a barát, hanem a többi kapcsolatunk minősége. Csak gondoltam, szólok róla Most mennem kell Arkishoz. Nicolette most az én ágyamban alszik, és négy gyerek szorong az emeletes ágyon. No lássák? Nincs is szükség férfiakra.
HŐS SZÜLETIK 2013. NOVEMBER 29., PÉNTEK Ez történt. Billynek futballmeccse volt egy másik iskolában, az East Finchleyben, ami pár kilométerrel arrébb van. Figyelmeztettek, hogy az utcán parkoljunk, ha el akarjuk hozni őket, mert kocsival nem lehet behajtani a Finchleybe, ami egy magas, vörös téglaépület. Lebetonozott kis udvar van a kapuja előtt, és tőle balra található a vastag drótkerítéssel körülvett, süllyesztett, másfél méter mély sportpálya. A fiúk a labdát rugdosva szaladgáltak a pályán, az anyák az East Finchley lépcsőjén pletykáltak. Hirtelen berobogott egy fekete BMW, egyenesen oda az iskolához. A vezető, egy idiotizmusig kiglancolt atya, a mobiljába beszélt. Mr. Wallaker az autóhoz trappolt. – Elnézést! Az atya nem vett tudomást róla, tovább beszélt a telefonba, és járatta a motort. Mr. Wallaker megkocogtatta az ablakot. – Autóval behajtani tilos. Az utcán parkoljon, kérem. Az ablak leereszkedett. – Vannak, akiknek az idő pénz, barátom. – Biztonsági előírás. – Biztonság, phö! Csak két percig maradok. Mr. Wallaker végigmérte. – Vigye. Innen. Az autót. Az atya, aki továbbra is a fülére nyomta a mobilt, dühösen rükvercbe tette a BMW-t, és oda se nézve tolatni kezdett a sportpálya felé. Csikorogva eltekerte a kormányt, és már neki is ment a kerítés súlyos vasoszlopának. Mindenki odafordult, rábámult. A vörös képű atya beletaposott a gázba, de elfelejtett visszakapcsolni rükvercbőJ, és ismételten belevágódott az oszlopba, amely fülsiketítő csikorgással dőlni kezdett.
– Fiúk! – üvöltötte Mr. Wallaker. – El a kerítéstől! Futás! Mintha lassított felvételt néztem volna. Míg a fiúk szétszóródtak és elrohantak, a súlyos vasoszlop megdőlt, és a drótkerítést magával rántva, rémítő robajjal zuhant be a sportpályára. A BMW is hátracsúszott. Az első kerekek még az előtér betonján voltak, de a hátsók már félig lesiklottak róla. Mindenki lemerevedett, kivéve Mr. Wallakert, aki leugrott a gödörbe, és azt üvöltötte: – Hívják a tűzoltókat! Nyomják le a kocsi elejét! Fiúk, sorakozó a másik oldalon! Elképesztő módon a BMW-s atya nyitni kezdte a kocsija ajtaját. – Hé, maga! Ne mozduljon! – ordított rá Mr. Wallaker, ám addigra az autó még jobban megcsúszott, és a hátsó kerekek most már teljesen a levegőben voltak. Tekintetem végigfutott a fiúkon a pálya túlsó oldalán. Billy! Hol van Billy? – Vigyázz Mabelre! – vetettem oda Nicolette-nek, és futottam a gödörhöz. Mr. Wallaker nyugodtan állt alattam a mélységben, és felmérte a látványt. Kényszerítettem magamat, hogy odanézzek. A ferdén beékelődött vasoszlop egyik vége most a gödör falának, a másik az útnak támaszkodott. A meggörbült kerítés úgy lógott róla, akár egy sátor. Az oszlop alatti résben, a ledőlt kerítés csapdájában lapított Billy, Bikram és Jeremiah. A három kis arc rémülten fordult Mr. Wallaker felé. Mögöttük a fal volt, elöl és oldalt a kerítés hálója, fölöttük a nagy autó hátulja. Felhördültem, és leugrottam a gödörbe. – Nem lesz semmi baj – mondta halkan Mr. Wallaker. – Tudom, hogy csináljuk. Leguggolt. – Oké, Szuperhősök, itt a nagy alkalom a kitörésre! Csússzatok hátra a falig, húzzátok fel a térdeteket, hajtsátok rá a fejeteket!
A fiúk hátracsúsztak, most már inkább izgatottan, mint rémülten, és a karjukkal takarták el a térdükre hajtott fejüket. – Jól van, közlegények! – mondta Mr. Wallaker, és emelni kezdte a nehéz dróthálót. – Most pedig… Acél csikorgott fülsértően a betonon. A BMW még jobban megcsúszott. Cementtörmelék hullott a falból, az autó hátulja veszedelmesen hintázott a levegőben. Odafent anyák sikoltoztak, szirénák vijjogtak. – Maradjatok a falnál, fiúk! – rendelkezett higgadtan Mr. Wallaker. – Ez nagyon jó lesz! Óvatosan rálépett a drótkerítésre, és a fejét lehajtva bebújt a BMW alá. Felnyújtotta a karját, és teljes erejéből nekifeszült az alváznak. Láttam, hogyan dagadnak az izmok a karján, a nyakán, a pólója alatt. – NYOMJÁK LE A KOCSI ELEJÉT! – ordított fel az udvarba. Homlokán gyöngyözött a verejték. – HÖLGYEIM, KÖNYÖK A MOTORHÁZTETŐRE! Felnéztem. Tanárok és anyák egyszerre zökkentek ki a sokkból, és úgy repültek rá a motorháztetőre, mint az ijedt csirkék. Az autó hátulja lassan megemelkedett. – Oké, fiúk – mondta Mr. Wallaker, aki tovább tartotta az alvázat. – Maradjatok a falnál. Kússzatok jobbra, el a kocsitól. Azután kifelé a kerítés alól. Rohantam a leszakadt drótháló széléhez. Több szülő és tanár is csatlakozott hozzám, közös erővel igyekeztünk fölemelni a meggörbült fémet. A fiúk kifelé kúsztak, Billy volt az utolsó. Tűzoltók ugrottak be a gödörbe, megemelték a kerítést, kihúzták Bikramet, akinek a pólóját eltépte az acéldrót, utána Jeremiah-t. Billy még mindig a háló alatt volt. Amint Jeremiah is kievickélt, benyúltam, Billy alá csúsztattam a karjaimat, és húzni kezdtem a fiamat. Tíz férfi erejét éreztem magamban. Billy kiszabadult, én felzokogtam a megkönnyebbüléstől. Azután a tűzoltók kiemeltek bennünket a gödörből.
– Ez volt az utolsó! Gyerünk! – ordította Mr. Wallaker, aki még mindig reszketett az autó súlyától. A tűzoltók ugrottak, hogy segítsenek. Súlyukkal belepréselték a dróthálót abba a résbe, ahol pár másodperce még a három fiú lapított. – Hol van Mabel? – sivította Billy drámaian. – Meg kell mentenünk! A fiúk, mint három, lobogó köpenyű Superman, belerontottak az udvaron szorongó tömegbe. Követtem őket, és rátaláltunk Mabelre, aki flegmán ácsorgott a levegőért kapkodó Nicolette mellett. Billy átölelte Mabelt, és azt rikoltozta: – Megmentettem! Megmentettem a húgomat! Jól vagy, hugi? – Ja – felelte ünnepélyesen Mabel. – De Wallaker bácsi folyton dirigál. Hihetetlen, de ennek a pokoli felfordulásnak a kellős közepén a BMW-s atya ismét képes volt kinyitni az ajtót, sőt ki is mászott, sértődötten porolgatva a felöltőjét, amitől az autó megindult hátrafelé. – LE FOG ESNI! – üvöltötte a mélyben Mr. Wallaker. – TŰNÉS, FIÚK! Mind odarohantunk, és még láttuk, ahogy Mr. Wallaker és a tűzoltók elugranak a BMW útjából, amely rázuhant a vasoszlopra, ugrott egyet, és az oldalára fordult. A dukkőzott fém felhasadt, az ablakok betörtek, üvegcserép és szemét záporozott a krémszín bőrülésre. – A bömösöm! – jajveszékelt az atya. – Az idő pénz, seggfej – válaszolt vigyorogva Mr. Wallaker Billy lelkesen magyarázott, míg a mentősök a gondjaikba próbálták venni: – Mert tudod, mami, nem mozoghattunk! Nem mertünk szaladni, mert az oszlop épp ott billegett fölöttünk. De utána mi voltunk a szuperhősök, mert…
Eközben körülöttünk elszabadult a káosz, szülők rohangáltak eszeveszetten, hajtoldalékok lobogtak, míg az óriási ridikülök elfeledetten hevertek a földön. Mr. Wallaker felpattant a lépcsőre. – Csönd! – ordította. – Senki se mozduljon! Fiúk! A következő pillanatban sorba fogtok állni, hogy megszámoljunk és ellenőrizzünk benneteket. Ám előtte figyeljetek ide! Most egy igazi kalandban vettetek részt. Senki sem sérült meg. Bátrak voltatok, nyugodtak voltatok, hárman pedig – Bikram, Jeremy és Billy – igazi szuperhősök voltak. Ma este ünnepelhettek otthon, mert bebizonyítottátok, hogy amikor ijesztő dolgok történnek – márpedig történni fognak akkor tudtok bátran és nyugodtan viselkedni. A fiúk és a szülők éljeneztek. – Jajistenem, kiugrók a bőrömből! – visszhangozta érzéseimet Farzia. Ahogy Mr. Wallaker elment mellettünk, önelégült pillantást vetett rám, amitől meghatóan emlékeztetett Billyre. – Hozzátartozik a munkakörhöz? – kérdeztem. – Láttam már rosszabbat – felelte vígan –, és legalább a maga haja nem szállt el. Számolás után a fiúk megrohanták Bikramet, Billyt és Jeremiah-t, akiket be kellett vinni a kórházba, hogy megvizsgálják őket. Olyan arccal másztak be a mentőautóba a sokkolt anyák kíséretében, mint egy fiúbanda, akik most nyertek a Britannia tehetségesében. Mabel elszunnyadt a mentőben, és átaludta a vizsgálatot. A fiúknak semmi bajuk sem volt, leszámítva pár karcolást. Bikram és Jeremiah apja is megérkezett a kórházba. Pár perccel később feltűnt egy csomó McDonald’s zacsival a vigyorgó Mr. Wallaker, és részletesen elmesélte, mi történt, válaszolt az összes kérdésre, és elmagyarázta, hogyan és miért lettek a fiúk akcióhősök. Amikor Jeremiah és Bikram távoztak a szüleikkel, Mr. Wallaker felém nyújtotta a kocsim kulcsait.
– Jól van? – Az arcomra pillantott, és azzal folytatta: – Majd én hazaviszem. – Á, nincsen semmi bajom! – hazudtam. – Nézze – mondta a fanyar kis mosolyával –, attól nem lesz kevésbé hivatásos csúcsfeminista, ha elfogadja a segítséget. Otthon elhelyeztem a gyerekeket az alagsori díványon. – Mire van szükség? – kérdezte halkan Mr. Wallaker. – Az alvós játékaikra. Fent vannak az emeletes ágyon. – Puffancs Kettő? – Igen. És Egy és Három, és Mario, Cocó és Saliva. – Saliva? – Mabel babája. Amikor visszajött a játékokkal, éppen a tévés távirányítókkal küzdöttem. – Megpróbálhatom? Miután SpongyaBob életre kelt. Mr. Wallaker beterelt a dívány mögé. Ott már kitört belőlem a hangtalan zokogás. – Csitt, csitt! – suttogta, és átölelt erős karjaival. – Senki sem sérült meg. Tudtam én, hogy nem lesz semmi baj. Rádőltem, szipogva és picsogva. – Jól csinálja, Bridget – mondta halkan. – Jó anya maga, és jó apa, jobb, mint némelyek, akiknek nyolcfős személyzete van, és lakása Monte-Carlóban. Még akkor is, ha összetaknyolta az ingemet. Olyan érzés volt, mint amikor kinyílik a repülőgép ajtaja, amikor vakációra érkezünk, és megcsap a meleg levegő. Olyan érzés, mint leülni egy hosszú nap végén. Aztán Mabel fölsivított: – Mamiii! Vége a SpongyaBob-nak! és egyidejűleg csöngettek. Rebecca volt. – Most hallottuk az iskolai dolgot – mondta, míg ledübörgött a lépcsőn, hajában karácsonyi égőfüzérrel. – Mi történt? Nahát! – Ekkor vette észre Mr. Wallakert. – Szia, Scott!
– Szia – mondta ő. – Örülök, hogy látlak, bár most szokatlanul spártai a hajéked. Átjött Finn, Oleander meg Jaké, a ház megtelt zajjal, csokoládéval, Szilváriumokkal és videókkal, és mindenki rohangált. Egyfolytában próbáltam beszélni Billyhez, hogy segítsek feldolgozni az esetet, de ő csak annyit mondott: – Mamiiii! Szuperhős vagyok, oké? Figyeltem, ahogy Mr. Wallaker beszélget Jake-kel. Két magas, jóképű régi barát és apa. Rebecca egy pillantást vetett Mr. Wallakerre, azután rám nézett, és felvonta a szemöldökét, ám ekkor megszólalt Mr. Wallaker telefonja, és én azonnal kitaláltam, hogy Mirandával beszél. – Mennem kell – mondta érdesen, és kikapcsolta a készüléket. – Jake, vigyázzatok rájuk ma este, jó? Összeszoruló szívvel kísértem az ajtóig, és makogni kezdtem: – Olyan hálás vagyok. Itt maga a szuperhős. De tényleg. De komolyan. – Mi vagyunk – igazított ki. – Szívesen, máskor is. Lement a lépcsőn, ott megfordult, és halkan hozzátette: – Szuperhősnő –, majd elsietett a főút, a taxik és egy olyan lány irányába, akit mintha magazinból vágtak volna ki. Búsan néztem utána, és azt gondoltam: „Szuperhősnő? Akkor is szeretnék valakit, akivel zsákolni lehet.”
SZÓL AZ ANGYAL 2013. DECEMBER 2., HÉTFŐ Minden rendben. Elvittem Billyt a gyerekpszichológushoz, aki azt mondta, hogy a fiam „egészségesen feldolgozta az eseményt, mint tanulási tapasztalatot”. Amikor másodjára is próbáltam elvinni, Billy leintett: – Mami, neked kell odamenni. Billy, Bikram és Jeremiah jelenleg a hírességek státusát élvezik az iskolában, és autogramokat is adtak. Ám az iskola igazi híressége nem más, mint Mr. Wallaker. És Mr. Wallaker most már barátságos hozzám, és én is az vagyok vele. De ennél nem megyünk tovább. 2013. DECEMBER 3., KEDD 15.30. Mabel most jött meg dalolva az iskolából: Fenyőágon aranyalma, Lallalalla lallala! Szól az angyal égi hangja… Igen, most örvendezni kell. Ebben az évben örvendezni fogok. És hálás leszek. 2013. DECEMBER 4., SZERDA 16.30. Ó! Most hallom, hogy Mabel átírta a szöveget: Szól az angyal: Billy marha. 2013. DECEMBER 5., CSÜTÖRTÖK 10.00. Ma, gyerekleadáskor, megállított Thelonius anyja.
az előkészítősöknél
– Bridget – mondta szólnál a lányodnak, hogy ne bosszantsa Theloniust? – Miért? Mi a baj? – értetlenkedtem. Mint kiderült, Mabel ezt fújja a játszótéren: Fenyőágon begóniusz, Lallalalla lallala! De nagy marha Thelonius… 14.00. – Úgy kell neked, miért választottál ilyen érdektelen virágot! – mondta Rebecca. – Mit csinál Scott? Mármint Mr. Wallaker. – Kedves – mondtam. – Barátságos, de, tudod, csak barátságos… – Te is „csak barátságos” vagy vele. Egyáltalán TUDJA? – Neki ott van Miranda. – Egy férfinak megvannak az igényei. Ez még nem jelenti azt, hogy örökre kitart Miranda mellett. A fejemet ráztam. – Nem érdeklem. Azt hiszem, ma már kedvel, mint egyéniséget, de ennyi. Szomorú. Ennek ellenére inkább boldog vagyok. Az kell, hogy majdnem bekövetkezzék egy igazán rossz dolog, és rögtön megtanuljuk becsülni, amink van. 14.05. Rohadt Miranda! 14.10. Utálom Mirandát! „Ide nézz, törökméz, ifjú vagyok, magas vagyok, vékony vagyok, tökély vagyok!” Valószínűleg Roxsterrel is randizik. Hö!
ÖRÖMÉNEK 2013. DECEMBER 11., SZERDA Ismét itt volt a nyakunkon a karácsonyi koncert. Mivel Billyt is, Mabelt is meghívták pizsamapartira, szertelen izgalommal elegy hisztéria közepette próbáltam két hátizsákba becsomagolni, Mabelt és magamat karácsonyi öröménekhez illően emberi és ünnepélyes formába idomítani, és odaérni a koncertre, még mielőtt befejeződne. Igyekeztem a legjobb formámat hozni, mert bizonyosan ott lesz a templomban Miranda is, hogy a pasijának hajrázzon. Mabel bolyhos dzsekit viselt piros balerinaszoknyával, amelyet az ILoveGorgeous leárazásán szereztem be, én meg fehér kabátot (Nicolette ihletésére, aki jelenleg a Maldív-szigeteken tartózkodik, ahol szexuálisan inkontinens férje esedezik bocsánatért, mialatt Nicolette egy hosszú deszkamóló végében álló luxus cölöpkunyhóban kínozza, amely alatt cápák köröznek a tengerben), és főnöztettem, bár a Disney Princess és Mario hátizsákok eléggé megbontották az összképet. Azonkívül Miranda kétségtelenül valami csuklóból szexi, ugyanakkor diszkrét szerelésben fog tüntetni, amely olyan idegesítően divatos lesz, hogy azt még Mabel sem fogja megérteni. Amikor kijöttünk a metróból, a „falu” tényleg olyan volt, mintha elvarázsolták volna. Puha fények vetettek árnyékokat a fákra, az összes boltot kivilágították, rezesbanda játszotta „A jó Szent Vencel király”-t, a régimódi hentesüzlet kirakatában pulykák lógtak. És korán érkeztünk! Egy pillanatra komolyan elhittem, hogy én vagyok a jó Szent Vencel király, ezért berohantam a henteshez, és vásároltam négy szál cumberlandi kolbászt – hátha váratlanul feltűnik egy szegény ember vagyis egy kolbászos zacskóval is megtetéztem a két rikító hátizsákot. Utána Mabel akart forró csokoládét, ami tökéletes
ötletnek tűnt, ám hirtelen háromnegyed hat lett, mostanra el kellett volna foglalnunk a helyünket, így rohannunk kellett a templomhoz. Mabel megbotlott, végigöntötte a forró csokoládéjával a kabátomat, és bömbölni kezdett. – A kabátod, mami, az új kabátod! – Nem számít, édes – mondtam. – Nem számít. Ez csak egy kabát. Tessék, idd meg az én csokoládémat – de közben azt gondoltam: „Ó, bassza meg, egyszer sikerül összehoznom valamit, de azt is elkúrom!” Ám a templomtér gyönyörű volt a György-stílusú házak négyszögében, ahol karácsonyfák álltak az ablakokban, és magyalkoszorúk függtek az ajtókon. A templomablakok narancsszínben izzottak, zúgott az orgona, és a kinti fenyőfán égtek a karácsonyi fények. És még ülőhely is maradt odabent, egész közel az első sorhoz. Mirandát nem láttam. Ugrott egyet a szívem, amikor megjelent a nyájas, ámbár parancsoló külsejű Mr. Wallaker, kék ingben és sötét zakóban. – Oda nézz, ott van Billy! – mondta Mabel, amikor a kórus és a muzsikusok besorjáztak a padokba. Billy szigorúan meghagyta, hogy ne integessünk, de Mabel integetett, és utána már én sem állhattam meg. Mr. Wallaker Billyre pillantott, aki a szemét forgatta, és kuncogott. Utána mindenki elhelyezkedett, a vikárius végigjött a padok között, és elmondta az áldást. Billy egyfolytában felénk pillogott, és vigyorgott. Olyan büszke volt, hogy benne van a kórusban! Majd elkövetkezett az első ének, és mindenki felállt. Szokás szerint Spartacus énekelte a szólót, és amikor felcsendült a templomban az a tiszta, tökéletes kis hang… Dávid király városának Szerény istállója volt, Hol egy anya babájának
Jászolba ágyazhatott.. …rájöttem, hogy a sírás kerülget. Zúgott az orgona, a gyülekezett belevágott a második strófába. Leszállt a földre a mennyből A Mindenség Istene, Istállóban hálhatott csak, Tehénnél jutott helye. És visszajöttek az összes karácsonyok: azok, amikor még kicsi voltam, és december huszonnegyedikén anyu és apu között vártam Grafton Underwood falusi templomában az angyalt; kamaszkorom karácsonyai, amikor apu és én a nevetésünket nyeldekeltük anyu és Una tremolózó szopránjától; harmincas éveim karácsonyai, amikor szingli voltam és olyan szomorú, mert azt hittem, nekem sose lesz kisbabám, akit beletehessek a jászolba, illetve egy Bogaboo kocsikába; a tavalyi behavazott karácsony, amikor Roxsterrel twitteltem, aki most valószínűleg garage house zenére táncol valakivel, akit úgy hivnak, hogy Natalie. Vagy Miranda. Vagy Saffron. Apu utolsó karácsonya a halála előtt, amikor kibotorkált a kórházból, hogy ott lehessen az éjféli misén Grafton Underwoodban; az első karácsony, amikor együtt mentünk a templomba, Mark, én és a pici Mikulásnak öltöztetett Billy; az a karácsony, amikor Billy először tépett fel az óvodai betlehemesben, az első karácsony Mark rettenetes, brutális halála után, amikor nem bírtam elhinni* hogy ilyen kegyetlen lesz a karácsonyom. – Ne sírj, mami, kérlek, ne sírj! – Mabel szorosan markolta a kezemet. Billy minket figyelt, így hát letöröltem az öklömmel a könnyeimet, fölemeltem a fejemet, és én is csatlakoztam a himnuszhoz: Bánatunkban osztozik,
S felvidul, kedvünk ha víg. …és láttam, hogy Mr. Wallaker egyenesen rám néz. A gyülekezet tovább énekelt: Végül Ő az üdv, amelyet Színről színre láthatunk.13 ...de Mr. Wallaker abbahagyta az éneklést, és csak nézett rám, én meg visszanéztem az elmázolt szempillafestékemmel, a lecsokoládézott kabátomban. Aztán Mr. Wallaker elmosolyodott alig észrevehető, mérhetetlenül gyöngéd, megértő mosollyal a fiúk feje fölött, akiknek ő tanította be a himnuszt Dávid király városáról. Akkor tudtam meg, hogy szeretem Mr. Wallakert. Ahogy kijöttünk a templomból, eleredt a hó. Örvénylő nagy pelyhek ültek meg az ünneplő kabátokon és a karácsonyfán. A templomkertben begyújtottak egy parázstartót, a felsős fiúk forralt bort, sült gesztenyét és forró csokoládét osztogattak. – Locsolhatok még egy kicsit a kabátjára? Megfordultam, és ott volt Mr. Wallaker egy tálcával, amelyen két forró csokoládé volt, és két forralt bor. – Ez a tied, Mabel. – Mr. Wallaker letette a tálcát, és leguggolt, hogy odatarthassa Mabel elé a csokoládét. De Mabel a fejét rázta. – A másikat ráborítottam a mami kabátjára. – Mondd, Mabel, az tényleg a mami lenne, ha nem lenne lecsokoládézva a fehér kabátja? Mabel ránézett a hatalmas, komoly szemével, és a fejét rázta, aztán elvette a csokoládét, majd rá egyáltalán nem jellemző módon
13
N. Kiss Zsuzsa fordítása.
letette a poharát, váratlanul átnyalábolta Mr. Wallakert, a vállába fúrta kicsi fejét, és egy csokoládés puszit nyomott az ingére. – Próbáld már meg – noszogatta Mr. Wallaker. – Miért nem öntesz rá még egy cseppet, a karácsony örömére? Felállt, és úgy tett, mintha rám akarna borulni a forralt borokkal. – Boldog karácsonyt – mondta. Összeérintettük a papírpoharunkat, a tekintetünk ismét találkozott, és noha szülők és gyerekek tolongtak körülöttünk, valahogy nem tudtunk másfelé nézni. – Mami! – Billy volt. – Mami, láttál? – Szól az angyal: Billy marha! – énekelte Mabel. – Hagyd ezt abba, Mabel! – szólt rá Mr. Wallaker. Mabel abbahagyta. – Természetesen látott téged, Billy, integetett is neked, miután külön megkérted, hogy ne tegye. Itt a csokoládéd, Billster. – Billy vállára tette a kezét. – Remek voltál. Amikor Billy ráragyogtatta a fantasztikus, fülig érő, csillagszórószemű vigyorát, elcsíptem Mr. Wallaker tekintetét. Mindketten arra gondoltunk, milyen közel került a fiam a… – Mami! – rezzentett föl Billy. – Mit csináltál a kabátoddal? Ó, nézd, ott van Bikram! Elhoztad a hátizsákomat? Mehetek? – Én is, én is! – jelentkezett Mabel. – Hova? – kérdezte Mr. Wallaker. – Pizsamapartira! – felelte Billy. – Én is! – közölte büszkén Mabel. – Pizsamapartira! Cosmatához! – Az jó muri lesz – mondta Mr. Wallaker. – És a mami is megy pizsamapartira? – Nem – felelte Mabel. – Ő egyedül lesz. – Mint mindig – tette hozzá Billy. – Érdekes. – Mr. Wallaker! – Valerie volt, az iskolatitkár. – Egy fagott bent maradt a templomban. Most mit csináljunk? Nem hagyhatjuk bent, és óriási…
– Jajistenem, elnézést – mentegetőztem. – Billyé. Rögtön megyek érte. – Majd én elhozom – mondta Mr. Wallaker. – Egy perc. – Nem! Minden oké! Én… Határozottan rátette a karomra a kezét. – Én hozom. Zavaros érzelmek és gondolatok örvényében forogva-pislogva néztem utána, ahogy elindul a fagottért. Odaadtam Mabelnek és Billynek a hátizsákot, és a parázstartó mellől figyeltem, ahogy elmennek Bikrammel és Cosmatával meg a szüleikkel. Pár perc elteltével a többi család is szedelőzködni kezdett, én viszont kezdtem kissé hülyén érezni magamat. Mr. Wallaker talán nem is gondolta komolyan, hogy visszajön. Sehol sem láttam. Az az „egy perc” talán csak olyasmi volt, amit összejöveteleken járkálva szokás mondani, mert lehet, hogy a fagottért ment, de talán elzárta egy kredencbe a következő leckéig, és utána elhúzott Mirandához. És talán csak azért nézett rám szépen a templomban, mert megsajnált, amiért végigbőgtem Dávid király városát. És csak azért hozott forró csokoládét, mert tragikus özvegy vagyok, tragikus, apátlan gyermekekkel, és… Bedobtam az utolsó korty forralt bort, a szemetesbe hajítottam a poharamat, a csokoládé mellé most már vörösbort is fröccsentve a kabátomra, azután nekivágtam az utolsónak maradottak nyomában a térnek. – Várjon! Mr. Wallaker hosszú léptekkel közeledett, karjában az óriási hangszertokkal. A sereghajtók odafordultak, ránk néztek. – Minden rendben, viszem énekelni – mondta, majd mikor mellém ért, odasúgta: – Beülünk a kocsmába? A kocsma nagyon barátságos, régies és karácsonyias volt a kőpadlójával, a pattogó tüzekkel és a magyallal díszített, ódon gerendáival; továbbá tele volt szülőkkel, akik élénk érdeklődéssel figyeltek bennünket. Mr. Wallaker nyájasan nem vett tudomást róluk,
keresett hátul egy bokszot, ahol senki sem láthatott, kihúzott nekem egy széket, mellém tette a fagottot – „próbálja meg nem elhagyni”, figyelmeztetett –, azután elment italért. – Nos! – mondta, míg letelepedett velem átellenben, és elém helyezte a poharat. – Mr. Wallaker! – szólította meg az egyik hatodikos mama, és bekukkantott a bokszba. – Csak azt szerettem volna mondani, hogy ez volt a legcsodálatosabb… – Köszönöm, Mrs. Pavlichko – emelkedett föl Mr. Wallaker. – Rendkívül hálás vagyok az elismeréséért. Őszintén remélem, hogy csodálatos karácsonya lesz, viszontlátásra! – Az udvariasan elbocsátott Mrs. Pavlichko elinalt. – Nos – ismételte Mr. Wallaker, és visszaült. – Nos – mondtam –, csak szeretném megköszönni a… – Nos, tehát, mi van a szépfiújával? Akivel a Heathen láttam? – Nos, tehát, mi van Mirandával? – kérdeztem, simán elengedve a fülem mellett a pimaszságát. – Mirandával? MIRANDÁVAL? – Hitetlenül nézett rám. – Bridget, Miranda HUSZONKÉT éves! A bátyám mostohalánya! Lesütöttem a szememet, sebesen pislogva próbáltam megemészteni, amit hallottam. – Szóval maga a mostohaunokahúgával jár? – Nem! Cipővásárlás közben botlott belém. Maga akar összeházasodni egy gyerekkel! – Én nem! – Dehogynem! – mondta nevetve. – De nem! – Akkor hagyja abba a kárálást, és lökje. Elmeséltem az egész történetet Roxsterről. Jó, talán nem az egészet, csak a megszerkesztett csúcspontokat. – Pontosan mennyi idős is volt? – Huszonkilenc. Illetve nem, most már harminc…
– De hiszen akkor már egy cukros bácsi! – A szeme szarkalábas lett a mosolytól. – Tehát maga egész idő alatt egyedülálló volt? – Nos, nem állítom, hogy szerzetesi életet éltem… Forgatta a whiskyt a poharában. Uramisten, az a szem! – Viszont tudja… – előrehajolt, mintha titkot súgna meg –, az ember nem járhat komolyan mással, ha egyszer sze… – Mr. Wallaker! – Anzhelika Sans Souci volt. Ránk nézett, leesett az álla. – Bocsánat! – mondta, és eltűnt. Csak bámultam Mr. Wallakerre, és próbáltam elhinni, amit majdnem kibökött. – Oké, elég a mamákból – mondta. – Ha hazaviszem, fog táncolni a „Killer Queen”-re? Még akkor is kába voltam, amikor keresztülvágtunk a szülők és a bókok erdején – „Nagyszerű teljesítmény”, „Lenyűgöző előadás”, „Megrázóan hatásos”. Már léptünk volna ki a kocsmaajtón, amikor észrevettük Valerie-t. – Jó éjszakát mindkettejüknek – mondta, és kacsintott. Kint havazott. Kéjesen legeltettem a szememet Mr. Wallake-ren. Olyan magas volt, olyan szexi az a férfias állkapocs az áll fölött, az inggallér alól elősejlő mellszőrzet, a hosszú lába a sötét… – Francba! A fagott! – jutott váratlanul az eszembe, és már indultam is érte. Gyengéden a karomra tette a kezét, és ismét megállított. – Majd én hozom. Elfúló lélegzettel vártam rá az arcomba hulló pelyhek alatt. Ismét előbukkant a hangszertokkal és a kolbászos műanyag tasakkal. – A kolbásza – nyújtotta felém. – Igen, a kolbász! Mert, ugye, a jó Szent Vencel király! A hentes! – makogtam idegesen. Nagyon közel álltunk egymáshoz.
– Oda nézzen! – mutatott valamit a magasban. – Az nem fagyöngy? – Azt hiszem, rá fog majd jönni, hogy az csak egy kopasz szilfa – hadartam tovább, föl sem nézve. – Valószínűleg csak a hó miatt néz ki úgy, mint a fagyöngy, és… – Bridget. – Szelíden végighúzta az ujját a járomcsontomon, hűvös kék tekintetét belefúrta a szemembe, évődve, gyengéden, mohón. – Ez nem biológiaóra. – Fölemelte az államat, és megcsókolt, először könnyedén, másodszor türelmetlenebbül, és hozzátette: – …még nem az. Ó, istenem. Annyira fölényes volt, olyan FÉRFI! Aztán rendesen is elkezdtünk csókolózni, és ismét úgy éreztem, mintha mindenem megőrülne odabent, csupa villámlás és lüktetés, mintha megint tűsarkúban vezetnék egy szupergyors autót, de ezúttal nem volt semmi baj, mert a kormánynál igazából nem én ültem, hanem… – Mr. Wallaker – pihegtem. – Elnézést – mormolta. – Megütöttem a fagottal? Egyetértettünk abban, hogy a fagottot biztonságba kell helyezni az ő lakásában, ami egy hatalmas hodály volt az egyik mellékutcában. Régi deszkapadlója volt, lobogott a tűz a kandallóban, amely előtt szőrmetakaró hevert, gyertyák égtek és a jó szagú konyhában egy kicsi, mosolygó Fülöp-szigeteki asszony szorgoskodott. – Köszönöm, Martha – mondta Mr. Wallaker. – Csodásnak tűnik. Most már elmehet, és még egyszer köszönöm. – Ó, Mr. Wallaker siet – mosolygott Martha. – Már megyek. Hogy megy koncert? – Óriási volt – feleltem. – Igen, óriási. – Mr. Wallaker kitolta Marthát az ajtón, és puszit nyomott a feje búbjára. – A rezesbanda kicsit fals volt, egyébként jól fújták. – Vigyáz rá – figyelmeztetett a távozó Martha. – Ő legjobb, Mr. Wallaker, a legjobb ember.
– Tudom – feleltem. Az ajtó becsukódott, és mi úgy álltunk ott, mint a gyerekek, akiket egyedül hagytak a cukrászdában. – Nohát, ez a kabát – mormolta. – Milyen rendetlen vagy. Épp ezért… Lassan elkezdte kigombolni a kabátot, lecsúsztatta a vállamról. Egy percig arra gondoltam, ez csak a jól begyakorolt rutin – talán Martha is azért távozott akkora sebbel-lobbal –, ám Mr. Wallaker így folytatta: – Részben ezért… – Magához húzott, tenyere végigsiklott a hátamon, elkezdte lehúzni a cipzáramat. – …Estem… beléd… estem… beléd… Könnybe lábadt a szemem, és esküszöm, egy másodpercre mintha az ő szeme is könnyes lett volna, de aztán visszaváltott fölényes módba, és a vállára vonta a fejemet. – Lecsókolom minden könnyedet. Minden könnyedet – morogta – miután végeztem veled. Végig lehúzta a cipzárt, a ruha a padlóra hullott, ott álltam egy szál csizmában és – boldog karácsonyt, Talitha – fekete La Perla kombinéban. Amikor már mindketten pucérak voltunk, nem hittem a szememnek, hogy milyen dölyfösen tökéletes Mr. Wallaker ismerős, szemrevaló feje azon a hihetetlenül izmos, csupasz testen. – Mr. Wallaker! – pihegtem ismét. – Abbahagynád ezt, hogy Mr. Wallakernek szólítasz? – Igen, Mr. Wallaker. – Oké. Ez az a rendíthetetlen elővigyázat, ami elkerülhetetlenül vezet… – olyan könnyedén kapott fel, mintha pehelysúlyú lennék, márpedig csak akkor lennék az, ha a pehely egy óriási dinoszauruszféle ősmadárból származna – …a rosszalkodáshoz – mondta, és óvatosan letett a kandalló elé. Megcsókolta a nyakamat, azután lassan, gyönyörűségesen elindult lefelé. – Ó, ó! – pihegtem. – Erre is a SAS-nél tanítottak?
– Természetesen – mondta. Felkönyökölt, és derűsen nézett le rám. – A világon a brit különleges erők kapják a legjobb kiképzést, de végső soron… Most már bennem volt, először gyöngéden, kíméletesen mozgott, azután egyre hevesebben, hogy azt hittem, elolvadok, mint egy… mint egy… – végső soron a legfontosabb… a legfontosabb… – elakadt a lélegzetem – …a pisztoly. Ekkor elszabadult a pokol. Olyan volt, mintha az égben lennék, vagy egy másik, hasonló paradicsomban, és élveztem és élveztem és élveztem, újra és újra, tisztelegve Őfelsége és az ő fegyveres erőinek kiképzettsége előtt, amíg meg nem szólalt: – Azt hiszem, nem bírom tovább. – Akkor adj neki! – nyögtem ki, és a végén egyszerre sikerült elmennünk, egy tökéletes, csodálatos kirobbanásban, az iskola előtti, visszafojtott vágyakozás hónapjai után. Utána elterültünk, és csak lihegtünk kimerültén. Azután elaludtunk egymás karjaiban, azután felébredtünk, és megint csináltuk, újra és újra, egész éjszaka. Hajnali ötkor ettünk egy kicsit Martha leveséből. Összebújtunk a kandalló előtt, és beszélgettünk. Elmesélte, mi történt Afganisztánban: egy baleset, téves támadás, amelyben asszonyok és gyerekek haltak meg. Miután látta a következményeket, úgy döntött, ő megtette a magáét, ebből nem kér többet. Átöleltem, és megsimogattam a haját. – Már értem az álláspontodat – mormolta. – Mit? – A puszilgatást. Egész jó. Elmesélte, hogyan került az iskolába. Minél távolabb akart lenni az erőszaktól, egyszerű életet akart, gyerekek közelében, hátha tehet valami hasznosat. De nem volt felkészülve az anyákra, a versengésre, a bonyodalmakra. – Am az egyik volt olyan kedves megmutatni a
tangáját, amikor fennakadt egy fán. Én pedig kezdtem azt hinni, hogy lehet egy kicsivel mulatságosabb az élet. – És most tetszik? – súgtam. – Igen. – Ismét csókolni kezdett. – Ó, igen! – Különböző részeimet csókolta meg a szavak között. – Most… kimondottan… határozottan… vitathatatlanul… jobban tetszik. Legyen elég annyit mondanom, hogy amikor aznap valamivel később elhoztam Billyt és Mabelt Bikramtől és Cosmatától, roppant nehezemre esett a járás. – Miért van rajtad még mindig a csokis kabát? – kérdezte Mabel. – Megmondom, ha nagy leszel – válaszoltam.
A BAGOLY 2013. DECEMBER 12., CSÜTÖRTÖK 09.00. Most dugtam ágyba a gyerekeket. Mabel kibámult az ablakon. – A hold még mindig jön utánunk. – A holddal az a helyzet… – kezdtem volna magyarázni. – És az a bagoly – szakított félbe Mabel. Kinéztem a behavazott kertre, amely fölött fehér és kerek volt a telihold. És a kertfalra visszajött a gyöngybagoly. Nyugodtan. rezzenéstelen tekintettel bámult rám. Majd ezúttal kitárta a szárnyát, még egy pillanatig nézett, azután felröppent, és a szárnyait majdnem a szívverésem ütemére lengetve elszállt a sötét, rejtelmes, téli éjszakában.
ÉVES ÖSSZEFOGLALÓ 2013. DECEMBER 31., KEDD * Leadott kilók 7,71 * Fölszedett kilók 8,16 * Twitteres követők 797 * Elveszített twitteres követők 793 * Szerzett twitteres követők 794 * Szerzett munkák 1 * Elvesztett munkák 1 * Elküldött sms-ek 24 383 * Kapott sms-ek 24 284 (jó) * Forgatókönyvből megírt szavak 18 000 * Forgatókönyvben átírt szavak 17 984 * Forgatókönyvben átírt, majd eredeti alakba visszaállított szavak 16 822 * Sms-ek szavainak száma 104 569 * Tetvekkel megfertőzött személyek 5 * Eltávolított tetvek összmennyisége 152 * Szakszerűen eltávolított tetvek ára/tetű 8,59 font * Elvesztett fiúk 1 * Szerzett fiúk 2 * Tűzesetek a házban 4 * Épségben megóvott létező gyermekek 2 * Elvesztett gyermekek (összesítve) 7 * Megtalált gyermekek 7 * Össz gyermekszám 4
ITT A VÉGE Mr. Wallaker – vagy Scott, ahogy néha szólítom – és én nem tartottunk esküvőt, mert egyikünk sem akart újraházasodni. De mivel egyikünk sem kereszteltette meg a gyerekeit, úgy döntöttünk, hogy ez jó ürügy egy bulira a nagy, vidéki házban. Úgy döntöttünk, hogy ezzel bebiztosíthatjuk agyerekeket, hátha mégis kiderül, hogy a keresztény Isten az igazi, attól függetlenül, hogy Mr. Wallaker is, én is kissé inkább buddhisták vagyunk. A szertartást a kápolnában tartottuk. Az iskolai kórus énekelt, Scott fiai, Matt és Fred – akik már nem internátusbán vannak, hanem a felső tagozatban – előadták a „Someone to Watch Over Me”-t klarinéton és zongorán. Majdnem egyfolytában sírtam. A Greenlight Productions küldött egyakkora virágcsokrot, mint egy birka; Rebecca afrofrizurát csináltatott, „Motel” feliratú, világító jelzéssel, amelyből egy lefelé irányuló nyíl mutatott a fejére; Daniel berúgott a partin, és ki akart kezdeni Talithával, amitől Szergej hisztirohamot kapott, és dühöngve elcsörtetett; Jude – aki, úgy látszik, megunta Természetfotós rajongását – összejött Mr. Pitlochry-Howarddal, akitől később csak borzasztó nehézségek árán szabadulhatott; Tom és Arkis duzzogtak, amiért nem hívtukmeg Gwyneth Paltrow-t – holott Jake egyszer játszott együtt Chris Martinnal –, és mindketten szégyentelenül flörtöltek a felsős fiúkkal a big bandből. Anyu továbbra is bosszankodott, amiért nem viseltem valami színesebbet, de túltette magát rajta, meri a kabátruhája egyértelműen sikkesebb volt az l Ináénál, és Mr. Wallaker élvezi, ha a kedvében járhat, vagyis botrányosan kacérkodik vele, ha meg kell, helyreteszi, amitol anyu meg jobban viháncol. Roxster – aki korábban küldött nekem egy nagyon kedves sms-t, amelyben bevallotta, hogy hányós pumájának elvesztése összetörte a szívét, de nyilvánvalóan létezik a
Randizok Istene, mert az új barátnője hány reggelenként – megüzente, hogy a barátnő nem terhes, csak arról van szó, hogy ő agyonetette, és a lány rém idegesítő. Ami jó. Mindezek közepette is tudtam valahol a szívem mélyén, hogy Mark örülne. Hogy igazán és komolyan nem akarta volna, hogy megmaradjunk ebben az összezavarodott magányban. És ha már lennie kellett valakinek, csak örül, hogy Mr. Wallaker az. Úgyhogy most nem két gyerekem van, hanem négy. Billy kapott nagyfiúkat, akikkel videózhat, és irtó boldog, és Mr. Wallakernek elég ránéznie, hogy ne legyen vita a következő szintről. A hétvégeken Jake-kel, Rebeccával és a gyerekekkel lógunk, és mindenkinek van játszótársa. Mabelnek öntudatlan babakora óta először van olyan papája, aki ebben a világban van és nem a következőben, és úgy bánik vele, akár egy királykisasszonnyal, úgyhogy állandóan figyelmeztetnem kell Mabelt. Már nem vagyok magányos, mert érzem, hogy fontos vagyok, és vigyáznak rám. Olykor lemegyünk hétvégén a Capthorpe House-ba, és miután a gyerekek lefeküdtek, újra eljátsszuk a jelenetet a bokrok között, csak most jobb a vége. Mindnyájan együtt lakunk egy nagy, rendetlen, régi házban a Hampstead Heath közelében. Mivel pedig innen gyalog is be lehet járni az iskolába, úgy döntöttünk, hogy elég nekünk egy autó, ami ÚGY megkönnyíti a dolgot a parkolási engedélyekkel, habár így is elkésünk minden reggel. Ja, igaz, majd figyeljenek, mert hamarosan kijön DVD-n a Levelek a hajában, amit átneveztek A szomszéd jachtjá-nak. A gyerekek végre elmentek fogorvoshoz, és nincs a foguknak semmi baja. Mellesleg jelen pillanatban mind a hatan tetvesek vagyunk.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Eredetileg úgy éreztem, rangsorolnom kellene a köszönetnyilvánítást, mert vannak, akik nélkül sose kezdtem volna el a könyvet, vagy akik rengetet anyagot adtak hozzá, vagy csak egy sort, vagy megszerkesztették az egészet. Csakhogy ez a lehetséges baklövések aknamezeje lett volna, olyan, mint megszervezni az ülésrendet egy többszörös mozaikcsalád esküvőjén. Próbálkoztam egy bonyolult csillagozási módszerrel is, de az meg olyan… fura lett volna. Aztán arra gondoltam, hogy olyan, mint a díjkiosztók, amiken mindenki unja a köszöngetést, mert az csak azoknak fontos, akiknek éppen megköszönik. Tehát végül az ábécésorrend mellett döntöttem, és remélem, hogy így oké. De ti tudjátok, kik vagytok, és hol álltok igazán a rangsorban (az elején). Én pedig tényleg nagyon hálás vagyok a segítségért, és a mulatságos élményekért, amelyeket elmeséltetek nekem, és a tapasztalatokért meg az erkölcsi támaszért. Úgyhogy igazán… de igazán… (könnyáradat)… köszönöm. Gillon Aitken, Sunetra Atkinson, Simon Bell, Maria Benitez, Grazina Bilunskiene, Paul Bogaards, Helena Bonham Carter, Bob Bookman, Alex Bowler, Billy Burton, Nell Burton, Susan Campos, Paulina Castelli, Beth Coates, Richard Coles, Dash Curran, Kevin Curran, Romy Curran, Scarlett Curtis, Kevin Douglas, Eric Fellner és mindenki a Working Title-nál, Richard, Sál, Freddie és Billie Fielding, mamám, Nellie Fielding (nem olyan, mint Bridgeté), az egész Fielding család, Colin Firth, Carrie Fisher, Paula Fletcher, Dan Franklin, Mariella Fristup, a Glazer család, Hugh Grant, a Hallatt Wells család, Lisa Halpern, James Hoff, Jenny Jackson, Tina Jenkins, Christian Lewis, Jonathan Lonner, Tracey MacLeod, Karon
Maskill, Amy Matthews, Jason McCue, Sonny Mehta, Maile Dejoy, Daphne Merkin, Lucasta Miller, Leslee Newman, Catherine Olim, Imogen Pelham, Rachel Penfold, Iain Pickles, Gail Rebuck, Bethan Rees, Sally Riley, Renata Rokicki, Mike Rudell, Darry Samaraweera, Brian Siberell, Steve Vincent, Andrew Walliker, Jane Wellesley, Kate Williamson, Daniel Wood.