Fordította Darvas Eszter

Fordította Darvas Eszter

LISA KLEYPAS

Csábíts el pirkadatkor!

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2012

A fordítás alapjául szolgáló mű: Lisa Kleypas: Seduce Me At Sunrise

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Lady Sophia szeretője Légy az őrangyalom Éjfélig vagy enyém Mindenem a tiéd

Copyright ® 2008 by Lisa Kleypas All rights reserved Excerpt from A Wallflower Christmas copyright ® 2008 by Lisa Kleypas. Hungarian translation ® Darvas Eszter, 2012 ® Ulpius-ház Könyvkiadó, 2012

A szép és kedves Sheila Clover Englishnek, akiben nagy tehetség rejlik. Köszönöm, hogy művészetté varázsolod minden egyes szavam, de legfőképpen köszönöm, hogy csodálatos barát vagy.

1

London, 1848, tél

Win mindig is szépnek gondolta Kev Merripent, ahogy egy zord táj vagy egy havas nap is lehet szép. Merripen jól megtermett férfi volt, minden tekintetben rendíthetetlen. Izgalmasan merész arcvonásaihoz tökéletesen illett a sötét szempár, az írisz szinte egybeolvadt a pupillákkal. Haja dús és hollófekete, szemöldöke határozott, egyenes. A széles száj örök tűnődést sejtető ívét Win ellenállhatatlannak találta. Merripen a lány szerelme volt, de soha nem volt a szeretője. Gyermekkoruktól ismerték egymást, amikor Win családja még kisfiúként befogadta őt. Noha Hathawayék mindig közülük valóként bántak vele, Merripen úgy viselkedett, akár a szolgájuk. Védelmezte őket, mégis kívülálló maradt. Most Win hálószobájához járult, és a küszöbről figyelte a lányt, amint személyes holmikat rakosgat az útitáskájába. Egy hajkefét, gombostűpárnát, egyet-kettőt a húga, Poppy hímezte keszkenőkből. Miközben Win a bőrtáskába pakolt, mindvégig tudatában volt Merripen moccanatlan jelenlétének. Tudta, mi szunnyad a férfi mozdulatlansága mögött, hisz maga is ugyanazt a sóvárgást érezte. Majd' megszakadt a szíve, hogy el kell hagynia Merripent. Mégsem volt választása. Azóta gyengélkedett, hogy két évvel korábban skarlátot kapott. Egészen lesoványodott, ájulásos rohamok, és kimerültség gyötörte. Az orvosok valamennyien azt állították,

7

gyenge a tüdeje. Itt nincs mit tenni. Hátralévő életét ágynyugalomban tölti, és korán éri a halál. Win azonban nem adta meg magát a sorsnak. Meg akart gyógyulni, hogy élvezhesse mindazt, amit az emberek többsége magától értetődőnek tekint. Ő is táncolni akart, kacagni, bebarangolni a vidéket. Szerelemre vágyott... házasságra... hogy egyszer majd saját családja legyen. Meggyengült egészségi állapota ezt nem tette lehetővé számára. Ám hamarosan minden megváltozik. E napon elutazik egy francia klinikára, ahol a tetterős, fiatal orvos, Julian Harrow lenyűgöző eredményeket ért el a Winhez hasonló pácienseknél. A gyógykezelés eltért a bevett módszerektől, és sokat vitatták, de Win nem törődött vele. Bármire hajlandó lett volna a gyógyulás érdekében. Mert amíg fel nem épül, addig Merripen sem lehet az övé. – Ne menj – szólalt meg a férfi oly halkan, hogy a lány alig hallotta. Win próbált higgadt benyomást kelteni, holott hideg borzongás futkározott a hátán. – Kérlek, csukd be az ajtót – nyögte nagy nehezen. Ehhez a beszélgetéshez kettesben kell lenniük. Merripen nem mozdult. Füstös képe vörös lett, a fekete szemében izzó vadság egyáltalán nem vallott rá. E pillanatban ízig-vérig cigány volt, érzelmei csaknem áttörték a felszínt, amely mögött idáig rejtőztek. A lány maga ment az ajtót becsukni, és Merripen fürgén ellépett előle, mintha a legapróbb érintkezés is végzetes lehetne. – Miért tartóztatnál, Kev? – kérdezte Win lágyan. – Ott nem leszel biztonságban. – Ellenkezőleg – felelte. – Hiszek dr. Harrow-ban. Nem látok kivetnivalót az általa alkalmazott gyógymódban, és máris komoly sikerekkel büszkélkedhet... – És legalább annyi kudarccal. Itt, Londonban jobb orvosok vannak. Előbb velük kéne megpróbálkozni. – Az esélyeim még mindig dr. Harrow-nál a legjobbak. – Win belemosolygott Merripen szigorú fekete szemébe, és megértette a férfi kimondatlan szavait. – Visszatérek hozzád. Ígérem. 8

Merripen oda sem figyelt. Valahányszor a lány megkísérelte napvilágra hozni az érzelmeket, sziklaszilárd ellenállásba ütközött. A férfi soha nem ismerte volna be, hogyan érez iránta, vagy, hogy Win többet jelent neki törékeny, gondoskodásra szoruló betegnél, üvegbe zárt pillangónál. Merripen a maga útját járta. Jóllehet személyes ügyeit illetően a férfi igencsak hallgatag volt, Win biztosra vette, hogy több asszony is odaadta már magát neki. Rideg düh járta át a lelkét, ha arra gondolt, hogy Merripen más nőkkel hempereg. Minden ismerőse megdöbbenne, ha tudnák, milyen emésztő hévvel vágyik erre a férfira. Talán Merripen lenne a legjobban meglepődve. A férfi kifejezéstelen arca láttán Win azt gondolta, Legyen hát, Kev! Ha ezt akarod, akkor sztoikus leszek. Vegyünk érzelemmentes búcsút. Később is ráér szomorkodni, amikor majd magára marad, mert pontosan tudta, hogy egy örökkévalóság lesz, mire újra találkoznak. De még az is jobb, mint így élni, örökké együtt, mégis elválasztva, mert a betegsége közéjük áll. – Nos – mondta Win élénken – nemsoká indulok. Aggodalomra semmi ok, Kev. Leo majd vigyáz rám a Franciaországba vezető úton, és... – A fivéred még magára sem képes vigyázni – vágott közbe Merripen. – Nem mégy sehová. Itt maradsz, mert nekem... A végét elharapta. De Win kihallotta mély hangjából a haragvást, a kínokat. Ez egyre érdekesebb. A lány szíve zakatolni kezdett. – Egyetlen... – Szünetet tartott, hogy levegőhöz jusson. – Egyetlen oka lehetne csak a maradásomnak. Merripen szeme rávillant. – Micsoda? A lány egy hosszú pillanatig gyűjtötte a bátorságot. – Mondd, hogy szeretsz! Mondd ki, és maradok.

9

Tágra nyílt a fekete szempár. Merripen olyanformán vett lélegzetet, mint mikor fejszecsapás szeli ketté a levegőt. Bénultan hallgatott. A válaszra várva a lány az ámulat és a kétségbeesés furcsa elegyét érezte szétáradni a lelkében. – Az... egész családod sokat jelent nekem... – Tudod, hogy nem erre vagyok kíváncsi. – Win feléje lépett, halovány kezét a férfi mellkasához emelve tenyerét a szívós, nyers izmokra fektette. Érezte, hogy Merripen beleremeg. – Kérlek – mondta Win akaratlanul is könyörgőn -, ha csak egyszer hallhatnám, az se érdekelne, ha már holnap meghalok... – Ne – mordult fel a férfi, és elhátrált. Win, minden óvatosságra fittyet hányva, követte. Belekapaszkodott Merripen ingének laza redőibe. – Mondd ki! Ne takargassuk többé az igazságot... – Hallgass! Ettől csak még rosszabbul leszel. Wint felbőszítette, hogy a férfinak igaza van. Már érezte is a jól ismert elgyengülést, a kalapáló szívveréssel, küszködő zihálással járó szédülést. Átkozta erőtlen testét. – Én, szeretlek – rebegte szánalmasan. – És ha egészséges lennék, nincs erő a földön, mely távol tarthatna tőled. Ha egészséges lennék, az ágyamba hívnálak, és olyan szenvedéllyel ölelnélek, mint akármelyik nő... – Nem. – Merripen a lány szájához emelte a kezét, hogy elhallgattassa, majd hirtelen visszahúzta, ahogy megérezte Win ajkának melegét. – Ha én nem félek beismerni, te mitől félsz? – A férfi közelsége tébolyító volt, Win örömét lelte benne, hogy megérintheti. Vakmerő mozdulattal hozzásimult. Merripen el akarta lökni anélkül, hogy ezzel fájdalmat okozna neki, de a lány minden maradék erejével belécsimpaszkodott. – No és ha ez az utolsó pillanatunk együtt? Nem sajnálnád, hogy nem vallottad meg nekem az érzéseidet? Igazán nem? Merripen, hogy csendre bírja végre, a lány ajkára nyomta a száját. Mindketten elakadó lélegzettel, dermedten fogadták az érzést. A férfi minden egyes lélegzete forrón ütlegelte a lány orcáját. Akkor 10

Merripen átölelte, beburkolta, erős testére vonta. És a vágy egyszerre magába szippantotta őket. A lány megízlelte a férfi almaillatú leheletét, érezte rajta a kávé fanyarságát, és érezte őt magát, az esszenciáját. Még többet akarván, sóvárogva tapadt hozzá. Merripen mély, vadállatias hanggal reagált az ártatlan felkínálkozásra. Ekkor a lány megérezte a férfi nyelvét. Megnyílt előtte, és tétovázva mozdította meg a saját nyelvét, mint mikor selyem siklik selymen, mire Merripen megreszketett, lélegzete elakadt, és még erősebben szorította a lányt, akit újfajta gyengeség környékezett, érzékei ki voltak éhezve a férfi kezére, szájára, testére... Ó, nagyon, de nagyon akarta őt... Merripen fékezhetetlen éhséggel csókolta, szája szabadjára eresztett bujasággal élvezte a lányét. Win tekergőzve adta át magát a gyönyörteljes élménynek, és ölelte a férfit, hogy még közelebb legyen hozzá. Szoknyája számos rétegén át is érezte, ahogy Merripen feszes ritmusban hozzádörgöli a csípőjét. A lány ösztönszerűen lenyúlt, hogy érezze őt és elcsitítsa, remegő ujjai kitapintották a vérbőn meredező férfitagot. Merripen elkínzottan belemorgott a lány szájába. Egyetlen perzselő pillanatra rátette a kezét a lányéra, és odapréselte magához. Win szeme kimeredt, amint megérezte a lüktetést, a robbanáspontra jutott, tűzforró feszültséget. – Kev... az ágy... – suttogta fülig belepirulva. Oly erősen kívánta a férfit, oly hosszú ideje már, s most végre bekövetkezik. – Vigyél oda... Merripen szitkozódva eltaszította magától, és félrefordult. Nem bírt úrrá lenni a zihálásán. Win odalépett hozzá. – Kev... – Ne közelíts – mondta a férfi olyan indulattal, hogy a lány riadtan rándult össze. Legkevesebb egy percig nem beszéltek, nem mozdultak, csak bősz fújtatásuk hallatszott.

11

Merripen szólalt meg elsőnek. Ádáz düh és utálat színezte a hangját, bár nem volt egészen világos, hogy ennek a lány, vagy ő maga a célpontja. – Ez nem fordulhat elő még egyszer. – Azért, mert félsz, hogy esetleg fájdalmat okozol nekem? – Azért, mert én nem így akarlak. Win megdermedt felháborodásában, és hitetlenkedve felkacagott. – Pedig az imént még nagyon is akartad. Éreztem. A férfi ettől még vörösebb lett. – Akármelyik nővel megesett volna. – Te most... te most megpróbálod elhitetni velem, hogy semmit nem érzel irántam? – Csupán annyit érzek, hogy védelmezni vágyom családod egyik tagját. A lány tudta, hogy ez hazugság; igen, tudta. Ugyanakkor Merripen kőszívű elutasítása megkönnyítette valamicskét a távozást. – Én... – Nehezére esett a beszéd. – Mily nemes tőled. – Elfúló lélegzete meghiúsította az ironizálásra tett erőfeszítését. Te átkozott tüdő! – Túlfeszítetted a húrt – mondta Merripen, és hozzá lépett. – Pihenésre van szükséged... – Remekül vagyok – közölte Win, és a mosdóállványhoz ment, hogy megtámaszkodjék. Mikor visszanyerte az egyensúlyát, vizet locsolt egy vászontörülközőre, és lángba borult orcájához nyomta. A tükörbe pillantva arcára öltötte a nyugalom mindennapos maszkját. Hangjára is nyugalmat parancsolt. – Vagy egészen az enyém leszel, vagy sehogy – mondta. – Tudod, mit kell mondanod, hogy maradjak. Ha nem mondod ki a kellő szavakat, távozz! Fülledt volt a levegő az érzelmektől. Win idegei sikítva tiltakoztak, ahogy elnyúlt a csend. A lány a tükörbe bámulva csupán a férfi széles vállát meg a karja vonalát látta. Azután Merripen megmozdult, az ajtó nyílt, majd becsukódott. Win tovább nyomkodta arcához a hűvös vásznat, s közben egyegy kósza könnycseppet is felitatott. Félredobta a törülközőt, és azt vette észre, hogy a tenyere, amellyel a férfi intim testtáját érintette, még őrzi Merripen emlékét. Ajka még mindig bizsergett az édesen 12

kíméletlen csókoktól, mellkasában az elkeseredett szerelem gyötrelme vert tanyát. – Nos – szólította meg piruló tükörmását –, így legalább van miért küzdened. – És szaggatott nevetésben tört ki, mígnem újra könnycseppek tolultak a szemébe. Cam Rohan gondoskodott róla, hogy minden csomagot felrakodjanak a hintóra, mely hamarosan elindul majd a londoni kikötőbe, de nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy talán hibát követ el. Nemrégiben azt az ígéretet tette a feleségének, hogy gondot visel az asszony családjára. Ám alig két hónappal azután, hogy elvette Ameliát, egyik húgát máris Franciaországba küldi. – Várhatunk vele – mondta előző este Ameliának az ágyban, ahogy az asszony barna haját cirógatta, mely folyóként terült szét a mellkasán. – Ha szeretnéd még egy darabig magad mellett tudni Wint, tavasszal is elküldhetjük a klinikára. – Nem, mennie kell minél hamarább. Így is túl sok időt elfecséreltünk, dr. Harrow világosan megmondta. Csak akkor van remény Win gyógyulására, ha máris megkezdődik a kezelés. Cam mosollyal nyugtázta ezt a pragmatizmust. Felesége kiválóan palástolta az érzelmeit, s csak kevesen fedezték fel, milyen sebezhető lélek rejtőzik a rendíthetetlen álarc mögött. Cam volt az egyetlen, akinek a társaságában Amelia nem érezte szükségét, hogy fegyelmezze magát. – Józannak kell maradnunk – tette hozzá Amelia. Cam átgördítette a nőt a hátára, és a lámpafényben lebámult a kicsiny, kedves arcra. A kerek, éjkék szempárba. – Így igaz – mondta halkan. – Ám ez néha nem is olyan könnyű. Amelia elfelhősödő szemmel rázta a fejét. Férje finoman megsimogatta az arcát. – Szegény kis madaram – suttogta. – Seregnyi változáson mentél keresztül az elmúlt hónapokban, nem utolsósorban hozzám jöttél. Most pedig elzavarom a húgodat. – Egy klinikára, hogy felépüljön – mondta Amelia. – Tudom, hogy neki így lesz a legjobb. Csak épp... hiányozni fog. Win a 13

legdrágább, neki van a legnagyobb szíve ebben a családban. Mindig ő az, aki kibékít minket. Mi, többiek alighanem egymás torkának esünk majd a távollétében. – A szemöldökét ráncolta. – Senkinek se szólj róla, hogy sírtam, különben nagyon mérges leszek rád. – Nem szólok, galambom – nyugtatta meg a férfi, és közelebb vonta magához a szipogó Ameliát. – Nálam biztonságban vannak a titkaid. Tudod jól. És lecsókolta a nő könnyeit, lassan kibújtatta a hálóingből, s még annál is lassabban szeretkezett vele. – Kicsi szerelmem – súgta oda neki, ahogy Amelia megreszketett alatta. – Ettől mindjárt jobban érzed majd magad... – S miközben óvatosan magáévá tette, a nő által oly kedvelt ősi nyelven beszélt hozzá, elmondta, hogy minden porcikájában örömét leli, hogy gyönyörűség beléhatolnia, s hogy soha nem hagyja el. Bár Amelia nem értette az idegen szavakat, hangzásuk felizgatta, keze macskamód karmolta a férfi hátát, miközben fel-le járt a csípője. Cam boldoggá tette, és kedvét töltötte rajta, míg az asszony mély álomba nem merült. Cam még sokáig ölelte az asszonyt, Amelia feje bizalommal pihent a vállán. Most már ő a felelős Ameliáért és egész családjáért. Hathawayék hóbortos társaságát négy lánytestvér, egy fivér, na meg Merripen alkotta, aki maga is cigány volt, akárcsak Cam. Merripenről senki nem tudott semmit, azt leszámítva, hogy a Hathaway család kisfiúként fogadta be, miután sebesülten a sorsára hagyták egy cigányok elleni hajtóvadászatban. Több volt szolgánál, de nem tartozott igazán a családhoz. Megjósolhatatlan volt, hogyan érinti majd Merripent Win hiánya, de Cam úgy sejtette, nem lesz kellemes. Nem is különbözhetnének jobban: a halovány, beteges szőke lány, meg a behemót cigány. Egyikük végtelenül kifinomult, elvarázsolt lélek, a másik sötét bőrű, bárdolatlan, szinte barbár. Mégis kapcsolat szövődött közöttük, olyanformán, ahogy a karvaly mindig ugyanabba az erdőbe tér vissza, mert a belérögződött, szemmel láthatatlan térképet követi. Amikor minden poggyászt felrakodtak és bőrszíjakkal rögzítettek a hintón, Cam visszatért a szállodai lakosztályba, ahol a család megszállt. A fogadószobában gyűltek össze az istenhozzádhoz. 14

Merripen tüntetően elmaradt. Tele volt velük a kis szoba: megjelentek a lánytestvérek, valamint Leo fivérük, aki Winnel tart Franciaországba, mint a lány kísérője. – Ejnye, no – morgolódott Leo, és finoman megveregette a legifjabb, a tizenhatodik évét éppen betöltött Beatrix hátát. – Ne csinálj cirkuszt! A lány szorosan megölelte. – Magányos leszel oly távol az otthontól. Neked adjam valamelyik állatkámat társaságnak? – Ne, drágám! Meg kell elégednem az emberi társasággal, amit a hajón találok. – A tizennyolc éves vörös szépséghez, Poppyhoz fordult. – Isten veled, húgom. Ez lesz életed első báli szezonja Londonban. Élvezd ki, de ha egy mód van rá, ne mondj igent mindjárt az első alaknak, aki ajánlatot tesz. Poppy hozzálépett és megölelte. – Drága Leo – mondta fivére vállának –, viseld jól magad Franciaországban! – Franciaországban az ember nem szokott viselkedni – világosította fel Leo. – Épp ebben rejlik a vonzereje. – Amelia volt soron, és Leo magabiztos álarca csupán ekkor kezdett lemállani. Bizonytalan lélegzetet vett. A Hathaway testvérek közül Leo és Amelia pörlekedtek a leggyakrabban, és a legádázabbul. Leónak mégis egyértelműen Amelia volt a kedvence. A múltban számos megpróbáltatáson mentek át együtt, szüleik halála után ők gondoskodtak fiatalabb testvéreikről. Amelia végignézte, ahogy Leo ígéretes ifjú építészmérnökből emberi ronccsá lesz. A vikomti cím megöröklése mit sem segített. Az újonnan szerzett rang és státus valójában csak siettette Leo leépülését. Ameliát persze még ez sem tántorította el attól, hogy körömszakadtáig harcoljon a fivéréért, hátha meg tudja menteni. Amivel alaposan felbosszantotta Leót. Amelia most odament hozzá, és fivére mellére hajtotta a fejét. – Leo – szipogott. – Ha hagyod, hogy Winnek valami bántódása essék, megöllek! Leo gyengéden simogatta húga haját.

15

– Évek óta fenyegetsz már, hogy megölsz, és eddig sem lett belőle semmi. – Csak egy alapos indokra várok. Leo mosolyogva eltolta Amelia fejét, és csókot nyomott a homlokára. – Épen és egészségesen fogom visszahozni. – És magadat is? – Magamat is. Amelia remegő szájjal simította végig fivére kabátját. – Akkor hagyj fel végre ezzel a részeges, semmirekellő életmóddal – mondta. – Hiszen mindig is azon a véleményen voltam – vigyorgott Leo –, hogy az embernek a legteljesebb mértékben ki kell fejlesztenie természetes adottságait. – Fejét lehajtotta, hogy Amelia arcon csókolhassa. – Még te beszélsz arról, hogy miként kell élni – mondta. – Te, aki nemrégiben hozzámentél egy emberhez, akit alig ismersz. – Az volt életem legérettebb döntése – mondta Amelia. – Mivel ő fizeti a franciaországi utamat, azt hiszem, egyet kell értenem. – Leo a kezét nyújtotta Camnek. A kezdeti súrlódások után a két férfi rövid időn belül megkedvelte egymást. – Viszlát, phral – mondta Leo, a cigány „testvér” szót használva, amit Cam tanított neki. – Nem kétlem, hogy nyugodtan rád bízhatom a családot. Ígéretes kezdetként tőlem máris megszabadultál. – Újjáépült házba és virágzó birtokra tér majd vissza, mylord. Leo halk nevetést hallatott. – Alig várom, hogy lássam, mit végeztél. Jegyezd meg, nem mindegyik főrend tenné összes javát két vándorcigány kezébe. – Meggyőződéssel állítom – felelte Cam –, hogy ön az egyetlen. Miután Win elbúcsúzott a húgaitól, Leo beültette a kocsiba, és helyet foglalt mellette. A lovak finom rándulással húzni kezdtek, a hintó megindult a dokkok irányába. Leo Win arcélét tanulmányozta. Mint mindig, a lány most sem mutatta ki az érzelmeit, finom csontozatú arcán nyugalom és összeszedettség honolt. Ám így is észrevehető volt a pír orcája 16

halovány ívén, ujjai az ölében tartott hímzett zsebkendőt markolászták. Leo figyelmét nem kerülte el, hogy Merripen nem volt jelen a búcsúnál, s most azon tűnődött, hogy ő és Win talán durva szavakat váltottak előtte. Leo nagy sóhajjal húga karcsú, törékeny vállára tette a karját. Win megdermedt, de nem húzódott el. A következő pillanatban felemelkedett a zsebkendő, és Leo látta, hogy a lány a szemét törülgeti. Nem csupán beteg és nyomorult volt, de félt is. S egyedül Leóra számíthatott. Isten legyen hozzá irgalmas! Leo tréfálkozni próbált. – Ugye nem fogadtad el Beatrixtől valamelyik állatot? Figyelmeztetlek, ha egy sünt vagy patkányt rejtegetsz, amint fedélzetre szállunk, már repül is a tengerbe. Win a fejét rázta, és kifújta az orrát. – Tudod – mondta Leo társalgási hangnemben, s még mindig átölelte –, te vagy a legunalmasabb húgom. Nem is értem, mi bírt rá, hogy Franciaországba utazzam veled. – Hidd el – érkezett a könnyes válasz –, ha rajtam múlna, nem lennék ennyire unalmas. Amint jobban leszek, mindent el fogok követni, hogy felháborítóan viselkedjem. – Ez a beszéd. – Leo a lány selymes szőke hajához nyomta az arcát. – Leo – kérdezte a lány egy perc elteltével –, miért vállalkoztál, hogy elkísérsz a klinikára? Csak nem te is gyógyulni vágysz? Leót meghatotta, de fel is ingerelte az ártatlan kérdés. Win, a család bármely másik tagjához hasonlóan, betegséget látott Leo mértéktelen ivásában, olyan betegséget, amely egészséges környezetben talán elmúlik, amennyiben megtartóztatja magát. Az ivás azonban pusztán tünete volt a valós kórnak – a szűnni nem akaró bánatnak, amitől néha majd' meghasadt a szíve. Laura elvesztésére nem létezik gyógymód. – Nem – mondta Winnek –, nem szándékozom kigyógyulni. Mindössze új színtéren folytatom a dorbézolást. – A lány ezt apró kis kacajjal jutalmazta. – Win... veszekedtetek Merripennel? Ezért nem jött ki elbúcsúzni tőled? – A másik makacs hallgatásától Leo az égre 17

emelte a tekintetét. – Ha továbbra is ilyen szófukar maradsz, húgocskám, akkor rettenetesen hosszú utazás elé nézünk. – Igen, veszekedtünk. – Miért? Harrow klinikája miatt? – Nem egészen. Részben, ugyanakkor... – Win kínosan érezte magát, vállat vont. – Ez túlságosan bonyolult. Soha nem érnék a magyarázatom végére. – Át fogunk kelni egy óceánon és fél Franciaországon. Hidd el, van időnk. A hintó távozása után Cam hátrament a szálló mögötti istállóba. Ez több állásra osztott takaros épület volt, alul kocsiszínnel, fölötte a szolgák lakrészével. Mint várható volt, Merripen épp a lovakat csutakolta. A szálloda működési szabályzatának értelmében némely istállózási feladatokat a lovak gazdáinak kellett ellátniuk. Merripen éppen Cam fekete heréltjét, a hároméves Púkát gondozta. Merripen könnyed, gyors és módszeres mozdulatokkal húzta végig a kefét a ló fénylő horpaszán. Cam egy darabig elismerően figyelte a serény cigányt. Korántsem csak mese, hogy a cigányok különösen jól értenek a lovakhoz. A cigányember társának tekinti a lovat, a költészet és a hősi ösztönök eme állati megtestesítőjét. Púka pedig olyan békés belenyugvással fogadta Merripen közelségét, amit csak kevesek érdemelhettek ki. – Mit akar? – kérdezte Merripen anélkül, hogy odanézett volna. Cam komótosan a nyitott lóálláshoz lépdelt, és elmosolyodott, mikor Púka leszegett fejjel megbökte a mellét. – Nem, fiacskám... most nincs kockacukor. – Meglapogatta az állat izmos nyakát. Ingujját könyékig tűrte, felfedve az alkarjára tetovált fekete szárnyas lovat. Cam már nem emlékezett rá, mikor szerezte a tetoválást... Mindig is viselte, olyan okokból, amelyeket a nagyanyja soha nem magyarázott meg. A szimbólum az ír folklórból eredt: a púka olyan paripa, mely váltakozva árt és segít, emberi hangon beszél, s éjjelente kiterjesztett szárnnyal repül. A legenda úgy tartja, hogy a púka éjfélkor tűnik fel a

18

gyanútlan halandó ajtajában, és magával viszi egy vágtára, amely örökre megváltoztatja az embert. Cam még senki máson nem látott ilyen jelet. Míg nem találkozott Merripennel. Úgy hozta a sors, hogy Merripen nemrégiben megsérült egy tűzesetnél. Hathawayék a sebei ápolása közben fedezték fel a tetoválást Merripen vállán. Ez akkor nem kevés kérdést ébresztett Camben. Észrevette, hogy Merripen a karján lévő tetoválásra pillant. – Miféle cigányember az, aki ír jelet hord magán? – kérdezte Cam. – Írországban is vannak cigányok. Nincs ebben semmi szokatlan. – Márpedig ebben a tetoválásban van valami szokatlan – mondta Cam higgadtan. – Nem láttam párját, míg nem találkoztam veled. És Hathawayék meglepődéséből ítélve nyilván nagy gondot fordítottál rá, hogy rejtve maradjon. Miért, phral? – Ne nevezzen így! – Gyerekkorodtól része vagy a Hathaway famíliának – mondta Cam. – Én beházasodtam. Ezek szerint testvérek vagyunk. A válasz egy lesújtó pillantás volt. Cam perverz örömét lelte a cigánnyal való pajtáskodásban, éppen azért, mert az szemlátomást megvetette őt. Pontosan tudta, miből fakad Merripen ellenségessége. Egy új férfi csatlakozása a törzshöz soha nem zökkenőmentes, s az új családtag többnyire a hierarchia alacsony fokán áll. Már-már elviselhetetlen volt, hogy Cam idegen létére alig tűnt fel a színen, és máris a családfőt alakítja. Származása tovább rontotta a képet: cigány anyától és ír, gádzsó apától született. S mindennek a tetejébe még tehetős is volt, ami egy cigányember szemében szégyelleni való tulajdonságnak számított. – Miért takargattad? – unszolta Cam. Merripen abbahagyta a csutakolást, és hűvös, sötét pillantást vetett Camre. – Ez egy átok jele, így mondták nekem. Azon a napon, amikor rájövök a jelentésére, nekem vagy egy hozzám közel állónak meg kell halnia.

19

Cam nem adta ugyan jelét, de tarkójába belehasított a nyugtalanság. – Ki vagy te, Merripen? – kérdezte fojtott hangon. A szálas cigány folytatta a munkálkodást. – Senki. – Hajdanán te is egy törzshöz tartoztál. Bizonyára volt családod. – Apámra nem emlékszem. Anyám belehalt a szülésbe. – Akárcsak az enyém. A nagyanyám nevelt fel. A kefe félúton megállt. Egyikük se mozdult. Halálos csend telepedett az istállóra, csak a lovak prüszkölése, topogása hallatszott. – Engem a bácsikám nevelt. Harcost akart belőlem faragni. – Ó. – Cam ügyelt rá, hogy arca ne áruljon el sajnálkozást, magában azonban azt gondolta, szegény ördög. Nem csoda, hogy Merripen kiválóan verekszik. Egyes cigány törzsek kiválasztották legerősebb fiaikat, és harcost csináltak belőlük, hogy aztán vásárokon, italmérésekben, meg ahol sok ember jön össze, puszta kézzel egymásnak ugrasszák őket, a nézelődők meg fogadhattak rájuk. Egyik-másik fiú megcsonkítva vagy akár holtan végezte. A túlélők pedig velejükig szívós keménylegények lettek, őket nevezték ki a törzs első számú harcosaivá. – Nos, ez magyarázatot ad arra az angyali természetedre – mondta Cam. – Emiatt döntöttél úgy, hogy Hathawayékkel maradsz, miután befogadtak? Eleged volt a verekedésből? – Igen. – Hazudsz, phral – mondta Cam szúrós szemmel. – Más okból maradtál. – És a cigány látványos pirulásából Cam pontosan tudta, hogy fején találta a szöget. Cam csendesen hozzátette: – A lány miatt maradtál itt.

20

2

Tizenkét évvel korábban

Nem ismerte a jóságot. Sem a gyengédséget. Úgy nevelték, hogy a puszta földön háljon, egyszerű ételeket egyen, hideg vizet igyon, és parancsra verekedjen a többi fiúval. Valahányszor megtagadta a harcot, bácsikája, a cigánybáró, a törzs óriása, csúnyán ellátta a baját. Nem volt anyja, aki könyörgött volna érte, sem apja, aki szembeszálljon a cigánybáró könyörtelen büntetéseivel. Soha senki nem érintette meg, csak erőszakkal. Csak azért élt, hogy harcoljon, lopjon, és keresztbe tegyen a gádzsóknak. A cigányok többsége nem gyűlölte a sápadt, tésztaképű angolokat, akik takaros házakban laktak, zsebórát hordtak, és könyveket olvastak a kandalló mellett. Csak éppen bizalmatlanok voltak velük. Kev törzse azonban megvetette a fehér embert, főként, mert a cigánybáró is megvetette őket. Mindannyian a vezér szeszélyeihez, eszméihez, hajlandóságaihoz igazodtak. Végül, mert a cigánybáró törzse temérdek bajt és nyomorúságot vitt magával mindenüvé, ahol tábort vertek, a gádzsók elhatározták, hogy kiűzik őket a vidékről. Az angolok lovon és fegyveresen érkeztek. Lövések dördültek, ütések puffantak, az alvó cigányokat fekhelyükön támadták meg, nők és gyermekek sikoltoztak-jajveszékeltek. A tábort szétszórták, és mindenkit elüldöztek, szekereiket felgyújtották, a gádzsók több lovat is elloptak.

21

Kev megpróbálta felvenni velük a harcot, hogy védelmezze a törzset, de puskatussal fejbe verték. Egy másik bajonettel hátba döfte. A törzs otthagyta meghalni. Egyedül az éjszakában, Kev félig öntudatlanul hevert a folyó partján, a sötét víz sebes folyását hallgatta, a talaj jéghideg, kemény és nyirkos volt alatta, és ő alig volt tudatában, hogy a vére meleg patakokban csordogál a testéből. Félelem nélkül várta a megsemmisülést. Nem volt benne élni akarás, mert nem volt miért éljen. Ám ahogy az éjszaka meghátrált testvérhúga, a reggel előtt, Kev egyszer csak azt vette észre, hogy valaki felnyalábolja, és egyszerű kis kordéra fekteti. Egy gádzsó ember talált rá, s valami helybéli fiúcska segítségével otthonába szállította a haldokló cigányt. Ez volt az első alkalom, hogy Kev nem cigányszekéren utazott. Őrlődött az idegen környezetből fakadó kíváncsiság meg a harag között, amiért szégyenszemre fedél alatt, egy gádzsó kezei közt kell meghalnia. De Kev túlságosan gyenge volt, túl nagy fájdalom gyötörte, hogy akár csak a kisujját is meg tudta volna mozdítani. A szoba, ahol elhelyezték, lóállásnál alig volt nagyobb, egyetlen ágy meg egy szék volt benne. A falakon párnák és rámába foglalt hímzések, odább rojtos ernyőjű lámpa. Ha nem lett volna olyan súlyos az állapota, Kev alighanem eszét veszti a túlzsúfolt odúban. A gádzsó, aki odavitte... Hathaway... magas, vézna, szőke hajú ember volt. Jóindulatú szelídségét Kev ridegséggel viszonozta. Minek mentette meg ez a Hathaway? Mit akarhat egy cigány fiútól? Kev nem volt hajlandó beszélni a gádzsóval, és nem fogadta el az orvosságot. Minden barátságos közeledést visszautasított. Nem tartozik Hathawaynek semmivel. Nem ő kérte, hogy mentse meg, hisz nem is akart élni. Így aztán néma visszatetszéssel tűrte, hogy a férfi cserélgesse a hátán a kötést. Egyszer mégis megszólalt, mégpedig akkor, amikor Hathaway a tetoválásról kérdezte. – Mit jelent ez az ábra? – Ez egy átok – mondta Kev összeszorított fogakkal. – Ne beszéljen róla senkinek, másképp az átok magára is átragad. – Értem. – A gádzsó hangja nyájas volt. – Megőrzöm a titkodat. De annyit azért elárulok, hogy racionális ember lévén, nem hiszek az 22

efféle babonaságban. Egy átoknak csak annyi hatalma van, amennyit az ember tulajdonít neki. Ostoba vagy te, gádzsó, gondolta Kev. Mindenki tudja, hogy balszerencsét jelent, ha az ember tagadni mer egy átkot. Zajos házuk tele volt gyerekekkel. Kev szobácskája csukott ajtaján át is hallotta őket. De volt még valami... egy halvány, édes jelenlét a közelben. Ott lebegett Kev szobája előtt, ahol nem érhette el. És ő sóvárgott utána, mohón vágyta, hogy enyhüljön a sötétség, a láz s a fájdalom. A civakodó, kacagó, dalolászó gyerekek zsivaja közben időnként egy dünnyögést lehetett hallani, ami felvillanyozta Kevet. Egy lányhang. Kellemes, andalító. Azt akarta, hogy bemenjen hozzá a lány. Erősen akarta, miközben az ágyában feküdt, és a sebei kínkeserves lassúsággal gyógyultak. Jöjj be hozzám... De a lány nem jött. A szobába egyedül Hathaway lépett be, meg a felesége, egy bizalmatlan asszony, aki úgy nézett Kevre, mintha valami vadállat férkőzött volna be az ő civilizált otthonába. És Kev csakugyan vadállatként viselkedett, harapott és vicsorgott, valahányszor a közelébe merészkedtek. Amint lábra bírt állni, megmosdott a meleg vizes dézsában, amit a szobájában hagytak. Nem evett előttük, hanem megvárta, míg leteszik a tálcát az ágya mellé. Minden erejét a gyógyulásra fordította, hogy megszökhessen. Egyszer-kétszer a gyerekek is odasettenkedtek a félig nyitva maradt ajtóhoz, hogy vessenek egy pillantást a cigány fiúra. Volt köztük két kicsi lány, Poppy és Beatrix, akik örömteli riadalommal kuncogtak és nyivákoltak, ha Kev rájuk mordult. Egy másik, idősebb lány, Amelia ugyanolyan kételkedőn méricskélte őt, mint az anyja. És volt még egy nyurga, kék szemű fiú, Leo, aki nem látszott sokkal idősebbnek Kevnél. – Tisztázzunk valamit – mondta akkor ez a fiú az ajtóból, halk hangon –, itt senki nem akar neked ártani. Amint képes vagy rá, szabadon elmehetsz. – Egy darabig Kev mogorva, lázas arcába bámult, mielőtt hozzátette: – Apám jó ember. Igazi szamaritánus. Én nem. Egy szó, mint száz, eszedbe se jusson megtámadni vagy sértegetni valamelyik Hathawayt, különben velem gyűlik meg a bajod. 23

Kev ezt kurta főbiccentéssel fogadta. Na persze, ha nincsenek a sérülései, Kev könnyedén legyűri a másik fiút, aki vérezve, törött csontokkal hullt volna a padlóra. De Kev kezdte belátni, hogy a bolondos pereputty csakugyan nem akarja őt bántani. Nem akartak tőle semmit. Csupán gondjaikba vették és menedéket nyújtottak neki, akár valami kóbor ebnek. És nem vártak érte viszonzást. Ez nem kisebbítette irántuk, meg a nevetségesen puha, kényelmes világuk iránti megvetését. Gyűlölte őket egytől egyig, majdnem annyira, mint önmagát. Ő harcos volt, tolvaj, vérében hordozta az erőszakot és a csalást. Hát nem látják? Mintha fel se fognák, miféle veszedelmet engedtek a házukba! Egy hét múltával Kev láza alábbhagyott, és a sebe eléggé begyógyult már ahhoz, hogy mozoghasson. Mennie kellett, mielőtt még valami szörnyűség történik, mielőtt még elkövet valamit. Így aztán Kev egy reggel korán felkelt, és nagy nehezen magára öltötte a Hathawayéktől kapott ruhákat, Leo ruháit. Fájt a mozgás, de Kev nem vett tudomást a fejébe nyilalló lüktetésről, sem a hátát hasogató forróságról. Zsebébe dugta a kést meg a villát a tálcáról, eltett egy gyertyacsonkot meg egy darabka szappant. Az ágy fölötti kisablakon át besütött a hajnal első fénye. A család hamarosan felébred. Megindult az ajtó felé, de megszédült, és visszazuhant az ágyra. Levegő után kapkodva próbált erőt gyűjteni. Kopogtak az ajtón, és az kinyílt. Kev ajka felhúzódott, hogy a látogatóra vicsorogjon. – Szabad bejönni? – hallotta egy lány kedves hangját. A szitokszó elhalt Kev ajkán. Érzékei felkorbácsolódtak. Becsukta a szemét, és zihálva várakozott. Te vagy az. Hát mégis eljöttél. Végre-valahára. – Oly régóta vagy magadban – mondta a lány, és közelebb lépett – , arra gondoltam, örülnél a társaságnak. A nevem Winnifred. Kev magába szívta a lány illatát, a hangját, s közben zakatolt a szíve. Óvatosan hanyatt feküdt, és elhessegette a beléhasító fájdalmat. Kinyitotta a szemét. Álmában sem gondolta volna, hogy egy gádzsi szépsége vetekedhet a cigánylányokéval. Ez a lány viszont lélegzetelállítóan 24

szép volt, földöntúli teremtmény, sápadt, mint a holdfény, a haja ezüstösen szőke, vonásai finoman megrajzoltak. Melegnek, ártatlannak és puhának látszott. Mindenben az ő ellentéte volt. A lány oly nagy hatással volt rá, hogy Kev halk morgással kinyúlt utána és megragadta. Winnifred eltátotta a száját, de nem próbált menekülni. Kev tudta, hogy nem lenne szabad megérintenie. Fogalma sem volt, hogyan legyen gyengéd. Ha mégis megpróbálná, csak kárt tenne a lányban. Ám az így is elernyedt a szorításában, s csak nézte őt meredten a kék szemével. Miért nem fél ez a lány? Kev bizony féltette őt, hisz pontosan tudta magáról, hogy mire képes. Nem is vette észre, hogy közelebb húzta magához a lányt. Csak annyit tudott, hogy Winnifred súlya félig-meddig ránehezedik az ágyon, a saját ujjai meg a lány sima felkarjára fonódnak. – Engedj – mondta gyengéden a lány. Kev nem akarta elengedni. Soha többé. Azt akarta, hogy a lány hozzásimuljon, akkor ő szétbontaná befont haját, hogy a világos, selymes fürtök közé túrhasson. Szerette volna magával vinni a világ legvégére. – Ha elengedlek – szólalt meg morogva –, velem maradsz? Mosolyra kunkorodott a finom kis ajak. Édes, tüneményes mosolyra. – Buta vagy. Persze hogy maradok. Hisz azért jöttem, hogy lássalak. Kev ekkor lassan elengedte. Azt hitte, hogy a lány azonnal elszalad majd, de nem így történt. – Feküdj vissza – mondta a fiúnak. – Miért öltöztél fel ilyen korán? – Szeme elkerekedett. – Ó. Nem mehetsz el, csak ha már jobban leszel. Nem kellett volna aggódnia. Kev szökési tervei abban a minutában szertefoszlottak, hogy megpillantotta Winnifredet. Hátradőlt a párnákra, és le sem vette a szemét a lányról, aki leült a székre. Rózsaszín ruhát viselt. A nyakánál és a csuklónál apró fodrok díszítették a ruha szegélyét. – Hogy hívnak? – kérdezte a lány. 25

Kev nem szívesen beszélt. A társalgást meg egyenesen gyűlölte. De bármit megtett volna, csak hogy őt maga mellett tudhassa. – Merripen. – Ez a keresztneved? Kev a fejét rázta. Winnifred félrebiccentette a fejét. – Azt nem árulod el? Nem tehette. A cigányok csak a többi cigánnyal oszthatták meg a valódi nevüket. – Legalább az első betűjét mondd meg – hízelkedett a lány. Kev zavartan nézett rá. – Alig egypár cigány nevet ismerek – folytatta a lány. – Luca? Marko? Stefan? Kevnek az jutott eszébe, hogy a lány talán csak játszadozik vele. Kötekedésből. Nem tudta, miként reagáljon. Máskor, ha valaki megpróbált kötekedni vele, Kev válaszul ököllel csapott sértegetője képébe. – Egy szép napon úgyis elmondod majd – mondta a lány kis mosollyal. Olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna állni a székből, és Kev keze azon nyomban kivágódott, hogy megragadja a karját. A lány arcán meglepetés suhant át. – Azt ígérted, maradsz – mondta a fiú gorombán. A lány szabad kezével megérintette a csuklóját satuban tartó kezet. – Maradok is. Nyugalom, Merripen. Csak egy kis kenyeret meg teát hozok. Engedj! Mindjárt visszajövök. – Tenyere lágyan és melegen dörgölte a fiú kezét. – Ha akarod, utána egész nap itt maradok veled. – Nem fogják megengedni. – Ó, dehogynem. – A fiú kezét simogatva igyekezett finoman lefejteni az ujjait. – Ne légy ilyen ideges. Atyaég! Azt hittem, a cigányok vidám népek. Ezzel már-már megmosolyogtatta. – Rossz hetem volt – mondta Kev komoran. Winnifred még mindig azzal volt elfoglalva, hogy lefeszegesse a karjáról a fiú ujjait. 26

– Azt látom. Hogy sérültél meg? – Gádzsók támadták meg a törzsemet. Lehet, hogy ide is utánam jönnek. – Mohón nézett a lányra, de kényszerítette magát, hogy elengedje. – Nem vagyok biztonságban. Jobb lenne, ha elmennék. – Innen senki nem merészelne elrabolni téged. Apám nagy tekintélynek örvend a faluban. Tudós ember. – Merripen tamáskodása láttán hozzátette: – Ha nem tudnád, a toll erősebb a kardnál. Gádzsóhoz illő szavak. Semmi értelmük. – Azok az emberek, akik a múlt héten az enyéimre támadtak, nem tollal voltak felfegyverezve. – Te szegény – mondta a lány együttérzőn. – Sajnálom. Biztosan sajognak a sebeid a sok mozgástól. Hozok rájuk valamit. Kev még soha nem tapasztalt együttérzést. Most sem örült neki. Büszkesége berzenkedett. – Nem veszem be. A gádzsó orvosság nem hat. Hiába hozod ide, nekem aztán nem kell... – Jól van. Ne izgasd fel magad. Biztosra veszem, hogy nem tesz jót. – A lány az ajtóhoz ment, és Kev testét görcsbe rántotta a kétségbeesés. Meg volt róla győződve, hogy nem látja többé. Pedig borzasztóan vágyott a közelségére. Ha lett volna elég ereje, kipattan az ágyból, és újból megragadja. De képtelen volt. Így azután csak mogorván bámult rá, és azt dünnyögte: – Menj hát. Ördög vigyen! Winnifred az ajtóban megállt, és a válla fölött incselkedőn hátramosolygott. – Milyen nyakas és tüskés vagy. Kenyérrel és teával meg egy könyvvel jövök vissza, és addig maradok, amíg el nem mosolyodsz. – Én sose mosolygok – közölte a fiú. Legnagyobb meglepetésére Win valóban visszatért. A nap java részében valami unalmas, terjengős történetet olvasott fel, amivel egészen elbűvölte Kevet. Sem a zene, sem a falevelek susogása, sem a madárdal nem okozott még neki olyan gyönyörűséget, mint a lány lágy hangja. Hébe-hóba újabb családtagok tűntek fel az ajtóban, de Kev nem bírta rávenni magát, hogy vicsorogjon. Oly nyugodt volt, mint még soha életében. 27

Képtelen volt bárkit is gyűlölni, mikor ennyire közel került a boldogsághoz. Másnap Hathawayék átvitték a fiút házuk legnagyobb szobájába, az elnyűtt bútorokkal berendezett társalgóba. Minden talpalatnyi felületet rajzok, hímzések és könyvkupacok borítottak. Meg se lehetett mozdulni anélkül, hogy az ember le ne vert volna valamit. Miközben Kev elnyúlt a szófán, a kislányok a közeli szőnyegen játszottak, Beatrix házi mókusának próbáltak trükköket betanítani. Leo a sarokban sakkozott az apjával. Amelia meg az anyja a konyhában főztek. Win pedig Kev mellett ült, és a fiú haját gereblyézte. – Olyan a hajad, akár egy vadállat sörénye – mondta a fiúnak, miközben ujjaival bontogatta szét a csomókat, majd gondosan kifésülte a gubancos fekete tincseket. – Maradj nyugton. Azon vagyok, hogy egy kicsit civilizáltabb legyen a külsőd... ne ficánkolj már! Ennyire nem lehet érzékeny a fejbőröd. Kev nem a fésű miatt kapta el a fejét, hanem azért, mert ez volt az első emberi érintés az életében. Szégyellte magát, és a lelke mélyén meg is ijedt... ám ahogy gyanakvón körülpillantott, úgy látta, senki nem törődik velük. Összehúzott szemmel hátradőlt. A fésű beleakadt a hajába, Win elmormogott egy bocsánatkérést, és a kezével dörzsölgette a fájó pontot. Egészen finoman. A fiú torkába gombóc gyűlt, szeme égni kezdett. A mélységesen felkavart és összezavarodott Kev elnyomta magában az érzést. Továbbra is feszült maradt, de passzívan fogadta a lány érintését, amelytől lélegezni is elfelejtett, annyira élvezetesnek találta. Win ezek után ruhát terített a fiú nyakába, és ollót vett elő. – Ügyes kezem van – mondta, ahogy előredöntötte Kev fejét, és nyesni kezdte a hajzatát a tarkójánál. – Muszáj levágni a hajad. Egy egész paplanra elegendő gyapjút hordozol a fejeden. – Csak óvatosan, lányom – intette vidáman Mr. Hathaway. – Emlékezz, mi történt Sámsonnal! Kev feje felemelkedett. – Mi történt vele?

28

Win újból lenyomta. – Sámsonnak a hajában volt az ereje – mondta. – Miután Delila levágta neki a haját, Sámson elvesztette az erejét, és a filiszteusok elfogták. – Te nem olvastad a Bibliát? – kérdezte Poppy. – Nem – mondta Kev. Meg se moccant, miközben az olló lassan átvágta magát a tarkóját beterítő vastag hullámokon. – Szóval pogány vagy? – Az. – Embert is eszel? – kérdezte Beatrix mohó izgalommal. Win válaszolt, mielőtt Kev egyáltalán megszólalhatott volna. – Nem, Beatrix. Lehet valaki pogány anélkül is, hogy kannibál lenne. – De a cigányok megeszik a sündisznót – mondta Beatrix. – És az ugyanolyan, mint az emberevés. Mert a sünök is éreznek ám. – Elhallgatott, amint egy dús fekete hajtincs a padlóra hullott. – Tyű, milyen szép! – kiáltott fel a kicsi lány. – Megkaphatom, Win? – Nem – mordult fel Merripen, de nem szegte fel a fejét. – De miért? – kérdezte Beatrix. – Mert valaki arra használhatja, hogy rontást hozzon rám. Vagy elbűvölje a szívemet. – Ó, én sose tennék olyat – mondta Beatrix komolykodva. – Egy fészket szeretnék kibélelni a hajaddal. – Ne is törődj vele, szívem – így Win. – Ha barátunk kényelmetlenül érzi magát tőle, akkor valami mást kell kerítened az állatkáid fészkéhez. – Az olló közben elnyiszált egy újabb nehéz fekete fürtöt. – A cigányok mind ilyen babonásak, mint te? – kérdezte a lány Kevtől. – Nem. A többség nálam is rosszabb. Win könnyed nevetése a fiú fülét csiklandozta, meleg leheletétől Kev libabőrös lett. – Melyiket viselné nehezebben, Merripen... a rontást vagy a szerelmi igézetet? – A szerelmi igézetet – vágta rá tétovázás nélkül. Valamely okból az egész család nevetni kezdett. Merripen haragos pillantást vetett rájuk, mindegyikőjükre, de gúny helyett csupán baráti derültséget talált a tekintetükben. 29

Kev némán hallgatta fecsegésüket, miközben Win a haját nyiszálta. Ez volt a legfurcsább beszélgetés, amelynek a fiú valaha a tanúja volt – a lányok szabadon beleszóltak a férfiak beszédjébe. Egyik téma követte a másikat, olyan nézetekről vitáztak, amelyeket nem vallottak a magukénak, meg élethelyzetekről, amelyek nem érintették őket. Ennek nem volt se füle, se farka, mégis látszott, hogy rendkívüli módon élvezik a diskurzust. Kev soha nem gondolta volna, hogy ilyen emberek is léteznek. Nem fért a fejébe, hogyan maradhattak egyáltalán életben. Hathawayék világtól elrugaszkodott kompániája excentrikus volt és víg kedélyű, egytől egyig a könyvek, a művészet és a zene szerelmesei. Egy rozzant vityillóban éltek, de ahelyett, hogy megjavították volna az ajtókereteket vagy befoltozták volna a tetőn keletkezett lyukakat, ők rózsát metszettek, meg poémákat írtak. Ha eltört egy székláb, könyvkupaccal ékelték alá. Kev számára rejtély volt minden ténykedésük. Azt pedig végképp nem értette, hogy miután kellőképpen begyógyultak a sebei, miért ajánlják fel neki, hogy rendezkedjék be az istálló padlásán. – Addig maradsz, amíg csak akarsz – mondta Mr. Hathaway –, bár egy napon nyilván elhagysz majd bennünket, hogy felkutasd a törzsedet. De Kevnek már nem volt törzse, mert azok sorsára hagyták. Tehát ezen a helyen kell maradnia. Kezébe vette azokat a feladatokat, amelyeket Hathawayék elhanyagoltak: leküzdötte a magasságtól való irtózását és tetőt fedett, megreparálta a düledező kéményt. Ellátta a lovat meg a tehenet, gondozta a konyhakertet, sőt a család lábbelijeit is megjavította. Idővel kivívta Mrs. Hathaway bizalmát, aki Kevet küldte a faluba ennivalót, miegyebet vásárolni. Egyszer került csak veszélybe a pozíciója Hathawayéknél, mégpedig akkor, amikor egy ízben verekedésbe keveredett néhány falusi hóhányóval. Mrs. Hathaway halálra vált a betört képű, vérző orrú Kev látványától, és tudni akarta, mi történt. 30

– Elküldlek a sajtkészítőhöz egy guriga sajtért, erre üres kézzel, ráadásul ilyen állapotban jössz haza – sopánkodott az asszony. – Mit műveltél, és miért? Kev nem adott magyarázatot, az ajtóban állva, mord arccal tűrte, hogy az asszony lehordja. – Nem akarok erőszakot a házamban! Ha nem vagy hajlandó számot adni a történtekről, szedd a cókmókod, és fel is út, le is út! De mielőtt Kev megmozdulhatott vagy megszólalhatott volna, Win lépett a házba. – Nem, anyám – mondta higgadtan. – Én tudom, mi történt, Laura barátnőm az imént mesélte el, a fivére jelen volt. Merripen a családunkat védelmezte. Két másik fiú nagy hangon sértegette a Hathaway családot, és Merripen ezért ellátta a bajukat. – Hogyan sértegettek minket? – kérdezte Mrs. Hathaway értetlenül. Kev mereven bámulta a padlót, keze ökölbe szorult. Win nem hőkölt vissza az igazságtól. – Bírálják a családunkat – mondta –, amiért menedéket adtunk egy cigánynak. Egyik-másik falubelinek ez nincs ínyére. Attól tartanak, hogy Merripen majd meglopja őket, vagy átkot mond az emberekre. Csupa badarság. Úgy gondolják, hibáztunk, amikor befogadtuk. A rákövetkező csendben Kev remegett a féktelen dühtől. Ugyanakkor azt is érezte, hogy elbukott. Hiszen csak terhet jelent a családnak. Soha nem élhet békében a gádzsók között. – Elmegyek – szólt. Ezzel teheti értük a legtöbbet. – Ugyan hová? – kérdezte Win különös éllel a hangjában, mintha bosszantaná a fiú távozásának gondolata. – Te már idetartozol. Nincs is hová menned. – Cigány vagyok – mondta Kev egyszerűen. – A cigányok sehová sem tartoznak, mégis mindenütt otthon vannak. – Nem mész te sehová – hallotta Kev döbbenten Mrs. Hathawayt. – Pár jöttment falubeli haramia miatt? Milyen tanulságot vonnának le a gyermekeim abból, ha hagyjuk teret nyerni a tudatlanságot meg az ilyen alávaló viselkedést? Nem, maradnod kell, mert így a helyes. Verekedned viszont nem szabad, Merripen! Vedd semmibe őket, és végül elunják majd a pimaszkodást. 31

Csak egy gádzsó vélekedhet ilyen ostobán. A semmibe vétel nem segít. Leggyorsabban úgy lehet elnémítani a gúnyolódókat, ha véres péppé veri őket az ember. Ekkor egy új hang csatlakozott a beszélgetéshez. – Ha a fiú marad – jegyezte meg Leo a konyhába bejőve – anyánkkal úgyis meg kell vívnia a harcát. Csakúgy, mint Kev, Leo is elég csúnyán festett, szeme alatt monokli sötétlett, ajka felrepedt. Féloldalas mosollyal nyugtázta a nők ijedt kiáltásait. Majd, még mindig mosolyogva, Kevre nézett. – Elagyabugyáltam pár fickót, akik elkerülték a figyelmed – mondta. – Jóságos ég – méltatlankodott Mrs. Hathaway, és megfogta fia vérző kezét, amelyet alighanem ellenfelének foga sebzett meg, mikor Leo megütötte. – Ezek a kezek nem pofonok osztogatására szolgálnak, hanem hogy könyveket tarts közöttük. – Szeretném azt hinni, hogy mindkettőre képes vagyok – mondta Leo szárazon. Ábrázata komolyra vált, ahogy Kevre pillantott. – Átkozott legyek, ha hagyom, hogy mások mondják meg nekem, ki lakhat az otthonomban. Amíg csak maradni óhajtasz, Merripen, fivéremként foglak védelmezni. – Nem akarok gondot okozni – dünnyögte Kev. – Szó sincs róla – felelte Leo legyintve. – Elvégre vannak elvek, amelyek mellett az embernek ki kell állnia.

32

3

Elvek. Eszmék. Kev korábbi életének rideg valóságával összeegyeztethetetlen fogalmak. A Hathawayékkel való folytonos együttlét azonban átformálta a fiút, gazdagította a gondolatait, amelyek mindaddig a puszta túlélés körül forogtak. Természetesen soha nem lesz belőle tudós vagy úriember. Mindazonáltal éveken keresztül hallgatta Hathawayék fordulatos eszmecseréit Shakespeareről, Galileiről, a flamand és a velencei művészet összevetéséről, demokráciáról, monarchiáról és teokráciáról, s ezeken kívül is minden elképzelhető témáról. Megtanult olvasni, sőt valamennyire a latin nyelvet is elsajátította, és felszedett néhány francia szót. A törzs, amelynek valaha a tagja volt, rá sem ismert volna. Kev nem tekintette a szüleinek Mr. és Mrs. Hathawayt, de bármit megtett volna értük. Nem akart kötődéseket kialakítani. Ahhoz több bizalomra, és nagyobb nyitottságra lett volna szükség a részéről. Ennek ellenére az egész Hathaway klán fontos volt a számára, még Leo is. S akkor még nem szóltunk Winről, akiért Kev ezerszer is az életét adta volna. Egyszer sem szennyezte be Wint az érintésével, s ha a lányról volt szó, védelmezőnél különb pozíciót nem is mert volna elképzelni magának. Win ahhoz túlságosan finom, túlságosan kivételes volt. Ahogy nővé érett, a vidék valamennyi férfiját ámulatba ejtette szépségével. A kívülállók már kezdtek jégkirálykisasszonyként tekinteni Winre, aki takaros volt, higgadt, és két lábbal állt a földön. De a kívülállók mit sem tudtak a lány huncut szellemességéről és a melegségről, amely a makulátlan felszín alatt rejtezett. Kívülállók nem láthatták Wint, amint a francia négyes lépéseire okítja Poppyt, 33

míg végül mindketten kacagva terültek el a földön. Nem látták őt békára vadászni Beatrixszel, mikor ugrabugra kétéltűekkel volt tele a köténye. Nem hallhatták, milyen mókásan, több hangszínt váltogatva olvas fel egy Dickens regényt, ujjongó nevetést fakasztva a családból. Kev szerette a lányt. De nem azon a szelíd módon, ahogy a regényírók és a poéták ábrázolják a szerelmet. Nem, ő mindennél jobban szerette Wint. Kínszenvedés volt minden egyes perc, amit nem a társaságában töltött; csak a közös percek hoztak megnyugvást. Valahányszor a lány keze hozzáért, érintése Kev lelkéig hatolt. Kev persze inkább végzett volna magával, mintsem hogy ezt bárkinek is megvallja. Az igazságot mélyen eltemette a szívében. Nem tudta, hogy Win viszontszereti-e. Csak annyit tudott, hogy ő azt nem akarja. – Lám, lám – mondta Win egy napon, miután elunták a barangolást a réten, és megpihentek a kedvenc helyükön. – Most majdnem sikerült. – Micsoda? – kérdezte lustán Kev. A facsoport, ahol leheveredtek, egy csermely partján állt, mely a nyári hónapokban rendszerint kiszáradt. A füvet lilás varjúköröm és fehér legyezőfű pettyezte, ez utóbbi mandulaillattal fűszerezte a meleg, párás levegőt. – Téged megmosolyogtatnom. – Win felkönyökölt a fiú mellett, és az ujjaival végigsimított Kev ajkán. Kev lélegzete elakadt. Madárka röppent fel egy közeli fáról, és hosszú trillával, szárnyát kiterjesztve leszállt. Win elmélyült igyekezettel, az ujjaival húzta felfelé a fiú szája csücskét, és megpróbálta ott tartani. Kev, akit mulattatott, de fel is gerjesztett a lány ügyködése, fojtott nevetéssel félresöpörte Win kezét. – Gyakrabban kéne mosolyognod – mondta Win, és nem vette le róla a szemét. – Kimondottan jóképűvé tesz. A lány bódítóbb volt a napnál is, haja, akár a selyem, ajka halvány rózsaszín. Nézése először nem tűnt többnek baráti érdeklődésnél, ám 34

ahogy fogva tartotta Kev tekintetét, a fiú rádöbbent, hogy Win olvasni akar a titkaiban. Kev szerette volna magához húzni, hogy azután a testével takarja be. Négy éve élt már Hathawayéknél, egyre nehezebb volt kordában tartania a Win iránti érzéseit. – Mire gondolsz, mikor így nézel rám? – kérdezte halkan a lány. – Nem mondhatom meg. – Miért? Kev érezte, hogy megint ott játszik a mosoly az ajkán, ám ezúttal kissé kajánul. – Megijednél. – Merripen – mondta a lány határozottan – nem tudsz olyat tenni vagy mondani, amitől megijednék. – Szemöldökét ráncolta. – Soha nem árulod el a keresztneved? – Soha. – Úgyis kiszedem belőled. – Úgy tett, mintha öklével a fiú mellére akarna csapni. Kev elkapta a törékeny kis csuklót, játszi könnyeden megfékezte Wint. Teste követte a mozdulatot, és átgördülve maga alá gyűrte a lányt. Illetlenül cselekedett, de nem bírta megállni. S ahogy a földhöz szegezte, érezte, hogy a lány ösztönösen úgy helyezkedik, hogy a testük összesimuljon, és Kevet ettől szinte megbénította a gyönyörűség. Arra számított, hogy a lány ellenkezni, hadakozni fog, ehelyett hagyta magát, és mosolyogva tekintett fel rá. Kev homályosan emlékezett egy mitológiai történetre, amelyet a Hathaway család különösen kedvelt... a görög mítoszra Hadészról, az alvilág istenéről, aki elragadta a hajadon Perszephonét a mezőről, s egy hasadékon át levonszolta a föld mélyére, hogy sötét és rideg otthonában asszonyává tegye. Bár a Hathaway lányokat egyként felháborította Perszephoné sorsa, Kev a maga részéről Hadésszal szimpatizált. A cigány kultúra előszeretettel tüntette fel romantikus színben az asszonyrablást, amit az udvarlási rítus keretében el is szoktak játszani. – Nem értem, hogyan kötelezhette Perszephonét pár vacak gránátalmamag, hogy az év egy részében Hadésszal időzzön – dühöngött Poppy. – Senki sem szólt neki a szabályokról. Ez nem 35

igazság. Biztos, hogy nem nyúl semmihez, ha előre tudja, mi lesz belőle. – És még csak jól se lakhatott – tette hozzá Beatrix mérgeskedve. – A helyében én legalábbis pudingot vagy lekváros süteményt kértem volna. – Talán nem is tette olyan boldogtalanná a maradás – vetette fel Win csillogó szemmel. – Végtére is királynévá lett. És a legenda szerint Hadész „a földalatti kincsek őrzője” volt. – A férj gazdagsága – jegyezte meg Amelia – mit sem változtat a tényen, hogy Perszephoné főrezidenciája undok környezetben helyezkedett el, és a kilátásról is le kellett mondania. Gondoljunk csak bele, milyen nehéz lehetett bérbe adni a házat a lakatlan hónapokra. Mindannyian egyetértettek, hogy Hadész aljas gazember. Kev azonban tökéletesen értette, miért rabolta el és tette a feleségévé Perszephonét az alvilág istene. Sötét palotája mosolytalan komorságában az isten egy kis napsütésre, melegségre vágyott. – Akkor tehát a törzsed, akik sorsodra hagytak... – mondta most Win, és ezzel visszavezette Kev gondolatait a jelenbe – ...éppen ők tudhatják a neved, én meg nem? – Úgy van. – Kev a napfény és a falevelek árnyékának táncát figyelte a lány arcán. Azon merengett, vajon milyen érzés lenne odanyomni ajkát a puha bőrhöz. Kedves barázda jelent meg Win homokszín szemöldöke között. – Miért? Én miért nem tudhatom a neved? – Mert gádzsi vagy. – Kev hangja gyengédebben csendült a kelleténél. – A te gádzsid. Veszélyes területre tévedtek, Kev érezte, hogy fájdalmasan összerándul a szíve. Win nem az övé, és soha nem is lehet az. Legfeljebb a szívében. Legurult a lányról, és felállt. – Ideje visszamenni – mindössze ennyit mondott. Nyújtotta a kezét, megragadta kicsiny kacsóját, és felhúzta. A lány hagyta magát, s ugyanazzal a lendülettel nekidőlt a fiúnak. Szoknyája a fiú lába

36

körül verdesett, karcsú, nőies testével hozzásimult. Kev kétségbeesetten kereste magában az erőt, az akaratot, hogy eltaszítsa. – Egyszer elmész majd, hogy megkeresd őket, Merripen? – kérdezte a lány. – Egyszer elhagysz majd engem? Soha, gondolta a fiú, ahogy kínzón belémart a vágy. Helyette azt mondta: – Nem tudom. – Ha megteszed, követni foglak, és hazahozlak. – Kétlem, hogy majdani férjed ezt megengedné. Win elmosolyodott, mintha Kev valami nevetségeset mondott volna. A lány elhúzódott tőle, és elengedte a kezét. Néma csendben indultak haza. – Tobar? – találgatott a lány egy perc múltán. – Garridan? Palo? – Nem. – Rye? – Nem. – Cooper?... Stanley?... – Nem. A teljes Hathaway família büszkeségére Leót diákjai közé fogadta a párizsi Academie des Beaux-Arts, ahol a fiú két évig tanult művészetet és építészetet. Leo oly ígéretes tehetségnek bizonyult, hogy a képzés egyik szakaszában Rowland Temple, a neves londoni építész oktatta személyesen, és felajánlotta Leónak, hogy miután hazatért, fizetség fejében dolgozzon mellette műszaki rajzolóként. Kevesen vitatták volna, hogy Leo magabiztos, jó természetű fiatalemberré érett, éles eszű volt és szórakoztató. Tehetsége és ambíciója pedig még ennél is fényesebb jövőt sejtetett. Az Angliába való visszatérését követően Leo Londonba költözött, hogy teljesítse a Temple-nek tett ígéretét, de gyakorta meglátogatta a családját is a Primrose Place-en. Na meg azért, hogy udvaroljon egy csinos, sötéthajú falubeli lánynak, aki a Laura Dillard névre hallgatott. Leo távollétében Kev minden erejével azon igyekezett, hogy vigyázzon Hathawayékre. Mr. Hathaway pedig több ízben is

37

megpróbált segíteni Kevnek a jövője megtervezésében. Ezek a beszélgetések rendre kudarccal végződtek, mindkét fél számára. – Elfecsérled magad – mondta egyszer Mr. Hathaway Kevnek, mérsékelten aggodalmas ábrázattal. Kev felhorkant, Hathaway azonban nem tágított. – Gondolnunk kell a jövődre. S mielőtt bármit mondanál, hadd jelentsem ki, tisztában vagyok vele, hogy a cigányok szívesebben élnek a jelenben. De te már megváltoztál, Merripen. Túl sokat fejlődtél, hogy semmibe vedd mindazt, ami gyökeret vert benned. – Azt kívánja, hogy menjek el? – kérdezte halkan Kev. – Egek, dehogy! Cseppet sem kívánom. Mint korábban mondottam, addig maradsz nálunk, ameddig csak akarsz. De kötelességemnek érzem megértetni veled, hogy számos lehetőséged adódna az előrehaladásra, amiket így csak elszalasztasz. Neked is világot kellene látnod, ahogy Leo teszi. Állj be valahová tanoncnak, tanulj szakmát, szegődj el a katonasághoz... – Mire lenne az jó nekem? – kérdezte Kev. – Kezdjük talán azzal, hogy több pénzt kereshetnél ennél a nyomorúságos éhbérnél, amit én tudok adni. – Nincs szükségem pénzre. – Csakhogy az adott helyzetedben nem rendelkezel a szükséges anyagi eszközökkel, hogy megnősülj, saját földet végy... – Nem akarok nősülni. És nem birtokolhatom a földet. Azt senki sem birtokolhatja. – A brit kormány álláspontja szerint, Merripen, az ember igenis birtokolhat földet és rajta egy házat. – A sátor akkor is állva marad, amikor a palota leomlik – felelte prózaian Kev. Hathaway kényszeredetten nevetgélt. – Inkább száz tudóssal vitáznék – mondta Kevnek –, mint egyetlen cigánnyal. Hát jól van, egyelőre ejtsük a témát. De vésd eszedbe, Merripen... az élet több annál, hogy csupán a legprimitívebb ösztöneinket kövessük. Az embernek nyomot kell hagynia a világban. – Miért? – kérdezte Kev őszinte értetlenséggel, de Hathaway közben már kiment a rózsakertbe a feleségéhez. 38

Nagyjából egy évvel Leo Párizsból való visszatérte után tragédia sújtott a Hathaway családra. Addig egyikük sem ismerte az igazi bánatot, a félelmet, a nyomorúságot. Mintha valami mágikus burokban éltek volna. Ám egyik este Mr. Hathaway furcsa, éles mellkasi fájdalmakra kezdett panaszkodni, amiből a felesége arra következtetett, hogy emésztési zavarban szenved a szokatlanul kiadós vacsora után. Mr. Hathaway korán, csendben és elszürkült arccal tért nyugovóra. Pisszenés se hallatszott a szobájukból egészen hajnalhasadtáig, amikor Mrs. Hathaway zokogva került elő, és bejelentette a döbbent családnak, hogy apjuk halott. És ez még csak az első volt a Hathawayékre zúduló szerencsétlenségek sorában. Úgy tűnt, átok ül a családon, bánat lépett a korábbi boldogság helyébe. „A baj nem jár egyedül”, emlékezett Merripen a szólásra még gyermekkorából, és legnagyobb fájdalmára bebizonyosodott, hogy ez így igaz. Mrs. Hathawayt olyannyira megviselte a gyász, hogy férje temetése után ágynak dőlt, és erős melankóliától szenvedvén ennieinnia sem akaródzott. Gyermekei hasztalan próbálták előcsalogatni belőle a régi önmagát. Az asszony riasztóan kurta idő alatt szinte semmivé sorvadt. – Bele lehet-e vajon halni a szívfájdalomba? – kérdezte Leo gondterhelten egyik este, miután a doktor azzal a közléssel távozott, hogy semminő fizikai okát nem tudta felfedezni anyjuk hanyatlásának. – Miért nem akar élni, legalább Poppyért és Beatrixért? – mondta Amelia lehalkított hangon. Abban a percben Poppy éppen ágyba dugta Beatrixet egy másik szobában. – Ők még túl kicsik ahhoz, hogy anya nélkül nőjenek fel. Engem nem érdekelne, meddig tart a szívfájdalmam, kényszeríteném magam, hogy éljek, ha csak azért is, hogy róluk gondoskodjam. – Csakhogy téged kőből faragtak – mondta Win, és finoman hátba lapogatta a nővérét. – Magadból merítesz erőt. Félek, hogy anyánk mindig is apánkból merítette az erejét. – Reményvesztett kék szemével Merripenre pillantott. – Merripen, a cigányoknak mi a receptjük búskomorságra? Nem baj, ha furcsaság, de talán segít anyánkon. A te néped hogyan szemlélné ezt az állapotot? 39

Kev megrázta a fejét, és a kandallóra fordította a tekintetét. – Magára hagynák. A cigányok tartanak a szertelen bánkódástól. – Miért? – Mert kísértésbe ejti a holtakat, hogy visszatérjenek, és gyötörjék az élőket. Erre mind a négyen elnémultak, hallgatták a kicsi tűz sziszegő pattogását. – Apánkkal akar lenni – mondta aztán Win. Hangja töprengő volt. – Bármerre járjon is most. Anyánknak meghasadt a szíve. Bár ne így lenne! Ha tehetném, odaadnám érte az életemet, a szívemet. Bárcsak... Egy hirtelen levegővétellel elhallgatott, ahogy Kev keze a karjára fonódott. A fiú nem volt tudatában a mozdulatának, de a lány szavai megmagyarázhatatlan módon felkavarták. – Ne mondd ezt – dünnyögte. Még nem távolodott el annyira cigány múltjától, hogy elfeledte volna a szavak sorskísértő hatalmát. – Miért? – suttogta a lány. Mert a szíve nem az övé, hogy csak úgy odaadhatná. Enyém a szíved, gondolta Kev lázas indulattal. Hozzám tartozik. S ugyan nem mondta ki fennhangon a szavakat, Win mintha mégis meghallotta volna. Szeme tágra nyílt, elsötétedett, és heves érzelemről árulkodó pír jelent meg az arcán. Ott helyben, fivére és nővére jelenlétében lehajtotta a fejét, és odanyomta az orcáját Kev keze fejéhez. Kev nagyon szerette volna megvigasztalni, beborítani a csókjaival, körbefonni az erejével. Ehelyett óvatosan elengedte a lány karját, és megkockáztatott egy tétova pillantást Amelia és Leo felé. Előbbi fogott egy kis aprófát a kandalló melletti kosárból, és most a tűz táplálásával foglalatoskodott. Leo viszont merőn figyelte Wint. Alig hat hónappal férje halála után Mrs. Hathawayt is sírba tették. És mielőtt a testvérek elkezdhettek volna beletörődni a könyörtelen hirtelenséggel jött árvaságba, bekövetkezett a harmadik tragédia.

40

– Merripen! – Win a ház bejáratának küszöbén állt, és habozott belépni. Olyan eszelős volt az ábrázata, hogy Kev nyomban talpra ugrott. Kimerült volt és piszkos, mivel egész nap egy szomszédnál dolgozott, ahol kaput és kerítést emelt az udvar köré. A kerítésoszlopok felállításához lyukakat kellett ásnia a közelgő tél miatt máris kőkeményre fagyott talajba. Éppen helyet foglalt az asztalnál Amelia mellett, aki terpentinbe mártott lúdtollal Poppy egyik ruhácskájáról próbálta eltüntetni a koszfoltokat. A vegyszerszag égette Kev orrcimpáját, ahogy a fiú levegő után kapott. Win arckifejezéséből rögtön tudta, hogy nagy a baj. – Egész nap Laurával és Leóval voltam – mondta Win. – Laura nemrég rosszul lett... Azt mondta, fáj a torka meg a feje, így azonnal hazavittük, és a családja orvosért küldött. Skarlát. – Istenkém – suttogta Amelia elfehéredő arccal. A közös rémület mindhármójukra némaságot parancsolt. Minden betegség közül a skarlát járt a leghevesebb lázzal, és rendkívül gyorsan terjedt. Vörös kiütéseket eredményezett a bőrön, amely tapintásra olyan lett, akár a smirgli. A láz addig tombolt és pusztított a testben, míg a szervek fel nem mondták a szolgálatot. A kór a kilélegzett levegőben tenyészett, a hajban, magában a bőrben. A többieket csakis a beteg elszigetelésével lehetett megvédeni. – Biztos benne a doktor? – kérdezte Kev, és próbált uralkodni a hangján. – Igen, azt mondta, félreérthetetlenek a jelek. Meg azt is mondta... Win elhallgatott, ahogy Kev csörtetve megindult felé. – Ne, Merripen! – És olyan elkeseredett méltósággal tartotta fel karcsú, fehér kacsóját, ami mindjárt megtorpantotta a fiút. – Senki nem jöhet a közelembe. Leo Lauráék házában maradt. Nem hagyja magára. Azt mondták, hogy vele maradhat, és... fogd Poppyt meg Beatrixet, és Ameliát is, és vidd el őket az unokatestvéreinkhez, Hedgerleybe. Nem lesz ínyükre, de befogadják őket, és... – Én nem megyek sehová – mondta Amelia nyugodt hangon, bár enyhén remegve. – Ha te is beteg vagy, szükséged lesz rám, hogy a gondodat viseljem. – De elkaphatod a kórt... 41

– Kicsi koromban már elkaptam. Nem volt súlyos. Ez azt jelenti, hogy most védve vagyok. – Na és Leo? – Attól tartok, ő akkor nem betegedett meg. Vagyis veszélybe kerülhet. – Amelia Kevre pillantott. – Merripen, te átestél már... – Nem tudom. – Akkor maradj biztos helyen a gyerekekkel, amíg lezajlik. Idehoznád őket? A csermelyhez mentek játszani. Én addig összepakolom a holmijukat. Kev szinte lehetetlennek érezte, hogy magára kell hagynia Wint, mikor a lány talán beteg. De nem volt választása. Valakinek el kellett menekíteni Win húgait. Kev alig egy óra alatt megtalálta Beatrixet és Poppyt, felültette az elképedt kislányokat a családi hintóra, és elvitte őket a félnapi útra eső Hedgerleybe. Mire biztonságba helyezte őket az unokatestvéreiknél és visszatért a házba, már jócskán elmúlt éjfél. Amelia hálóingben és köntösben üldögélt a szalonban a kandalló előtt, haja hosszú fonatban omlott a hátára, válla meggörnyedt. Meglepetten tekintett fel a házba belépő Kevre. – Nem volna szabad idejönnöd. Veszélyes... – Hogy van? – vágta el a szavát Kev. – Mutatkozik már a láz? – Rázza a hideg. És fájdalmai vannak. De láza egyenlőre nincs. Lehet, hogy ez jó jel. Talán enyhe lefolyású lesz a betegség. – Dillardéktól érkezett valami hír? Mi van Leóval? Amelia megrázta a fejét. – Win szerint Leo a szalonban akart aludni, hogy láthassa Laurát, amikor csak megengedik neki. Ez a legkevésbé sem illendő, ha azonban Laura... nos, ha nem éli túl... – Amelia torkába gombóc gyűlt. Elhallgatott, hogy feltartóztassa a könnyeket. – Ha úgy végződik, nem hinném, hogy Laura családja meg kívánná fosztani őt attól, hogy utolsó perceit a szeretett férfival töltse. Kev leült, és magában némán felidézte azokat a frázisokat, amelyeket a gádzsók szoktak mondogatni egymásnak. Arról, hogy tűrni kell, és el kell fogadni a Mindenható akaratát, meg hogy léteznek a földinél sokkal szebb világok. Nem bírta rávenni magát,

42

hogy ilyesmiket mondjon Ameliának. A lány bánata túlontúl őszinte volt, és valódi szeretet fűzte a családjához. – Túl sok ez nekem – hallatszott egy idő után Amelia suttogása. – Nem bírom ki, hogy megint elveszítsek valakit. Úgy aggódom Winért! És féltem Leót. – Megdörgölte a homlokát. – Egy gyáva ember alantas szavai. Kev a fejét rázta. – Bolond lennél, ha nem éreznél félelmet. Apró, száraz kacaj volt a válasz. – Akkor kijelenthetjük, hogy nem vagyok bolond. Reggelre Win arca lángolt, felszökött a láza, lába nyugtalanul verdesett a takaró alatt. Kev az ablakhoz ment, elhúzta a függönyt, hogy beengedje a sápadt hajnali fényt. A lány felébredt, ahogy Kev az ágyhoz lépett, kék szeme kimeredt láztól piros arcában. – Ne – nyöszörögte, és megpróbált elhúzódni. – Ide nem szabad bejönnöd. Ne gyere a közelembe; még elkapod. Kérlek, menj innét... – Hallgass – így Kev, és leült az ágy szélére. Megfogta Wint, aki hasztalan próbált odább gurulni, és a homlokára tette a kezét. Érződött, ahogy a lány törékeny bőre forrón lüktet a láztól. Miközben Win egyre azon igyekezett, hogy ellökje magától a fiút, Kev rémülten vette észre, mennyire le van gyengülve. Máris. – Ne – zokogta a lány, tovább hánykolódva. Bágyadt szeméből csurgott a könny. – Kérlek, ne érints meg. Nem akarom, hogy itt légy és megbetegedj. Jaj, kérlek, menj el... Kev ekkor magához ölelte; a lány teste élő láng volt a hálóing vékony leple alatt, selymes hajzuhataga takarót vont köréjük. Kev a lány feje alá tette ökölharcban megedződött kezét. – Bolond vagy – mondta halk hangon –, ha azt hiszed, magadra hagylak éppen most. Veled maradok, míg felgyógyulsz, bármilyen árat fizetek is érte. – Nem fogom túlélni – suttogta a lány. Kevet megrázták e szavak, de ami még inkább megdöbbentette, az a saját reakciója volt. 43

– Meghalok – mondta Win – és nem viszlek magammal. Kev még szorosabban ölelte, hagyta, hogy a lány szaggatott zihálása az arcába csapjon. Akárhogy viaskodott is Win, nem eresztette. Belélegezte és mélyen a tüdejébe szívta Win leheletét. – Elég – kiáltotta a lány, és elkeseredetten küzdött, hogy kiszabaduljon. A megerőltetéstől még pirosabb lett az arca. – Ez őrültség... Ó, te csökönyös szamár, eressz! – Soha. – Kev lesimította Win makrancos, puha haját, melyben könnyel átitatott sötétebb tincsek tűntek elő. – Csillapodj – dünnyögte. – Ne fáraszd ki magad. Pihenj. Win hadakozása meglassúdott, amint megértette, hogy hiába ellenkezik. – Olyan erős vagy – mondta bágyadtan, de nem büszkeség, hanem bosszúság érződött a szavain. – Oly erős... – Igen – mondta Kev, s a takaró csücskével gyengéden felszárítgatta a lány könnyeit. – Barbár erő lakozik bennem, te mindig tudtad, nem igaz? – De igaz – suttogta a lány. – Tehát azt teszed, amit mondok. – Mellkasára vonta a lányt, és adott neki egy kis vizet. Win ivott néhány kortyot. Nehezére esett a nyelés. – Nem megy – nyögte, és elfordította az arcát. – Igyál még – erőltette a fiú, és újból odaérintette a csészét a lány szájához. – Hagyj aludni, kérlek... – Majd ha ittál még egy keveset. Kev nem adta fel, s a lány végül nyöszörögve meghódolt. Utána Kev visszafektette a párnára, hagyta pár percig aludni, azután húslevesbe áztatott pirított kenyérrel tért vissza, és megetette néhány kanállal. Időközben Amelia is felébredt, és bejött Win szobájába. Amikor megpillantotta Kevet, aki a karjában etette Wint, zavartan pislogott, de nem tett semmit. Húga rekedt hangon azt mondta: – Szabadulj meg tőle. Nem hagy nekem békét.

44

– Nos, mindig is tudtuk, hogy ördögi figura – mondta Amelia tárgyilagos hangon, és odalépett az ágy mellé. – Hogy merészelted, Merripen?... Rátörni egy gyanútlan hajadonra a szobájában, és pirítóst etetni vele! – Megjelentek a kiütések – mondta Kev, észrevette ugyanis, hogy Win nyaka és orcája egyre durvább tapintású. A bársonyos bőr érdes lett és vörös. Érezte, hogy Amelia keze a hátához ér, s mint akinek támaszra van szüksége, Amelia a fiú ingének egyik ráncába kapaszkodott. A hangja azonban könnyeden és magabiztosan csendült. – Készítek egy kis szódát, kedves. Az felpuhítja a bőrt. Kevet a csodálat érzése töltötte el Amelia iránt. Akármilyen katasztrófa zúdult rá, a lány mindig merészen szembenézett a kihívásokkal. Ő volt a legszívósabb jellem valamennyi Hathaway közül. Winnek azonban még nála is erősebbnek és makacsabbnak kell lennie ahhoz, hogy túlélje az elkövetkező napokat. – Míg te lemosdatod – mondta Kev Ameliának –, én idehozom az orvost. Nem mintha nem lett volna bizalmatlan a gádzsó doktorokkal szemben, de az orvos jelenlétében a testvérek talán megnyugszanak egy kevéssé. Ezenkívül azt is szerette volna tudni, hogy van Leo és Laura. Miután Amelia gondjaira bízta Wint, Kev elment Dillardék házához. De a neki ajtót nyitó cselédlány azt mondta, Leo nem tud kifáradni hozzá. – Odabent van az úr Laura kisasszonynál – mondta a cselédlány megtört hangon, és egy ronggyal törülgette a szemét. – A kisasszony nem ismer fel senkit, alig van eszméletén. Rohamosan gyengül, uram. Kev érezte, ahogy rövidre nyesett körmei tenyerének kérges bőréhe vájnak. Win törékenyebb Laura Dillardnál, akinek az alkata és a szervezete is robusztusabb. Ha Laura állapota ily sebesen rosszabbodik, aligha tűnt lehetségesnek, hogy Win fel bírja venni a harcot a lázzal. Kev gondolatai ezután Leo felé szálltak, aki ugyan vér szerint nem volt a testvére, mégis közel érezte őt magához. Leo oly forrón 45

szerette Laura Dillardot, hogy ép ésszel képtelen elfogadni a lány halálát. Kev nagyon aggódott érte. – És Mr. Hathaway? – kérdezte. – Nem mutatkoznak nála a betegség jelei? – Nem, uram. Nem hiszem. Nem tudom. Ám abból, ahogy a lány lesütötte könnyes tekintetét, Kev mindjárt tudta, hogy Leo nincs jól. Szíve szerint abban a minutában elvitte volna Leót a halál közeléből, hogy ágyba dugja, mert a férfinak erőre volt szüksége a rá váró napokhoz. De kegyetlenség lett volna megtagadni Leótól az utolsó órákat, amelyeket a szeretett nő mellett tölthet. – Ha a kisasszony eltávozott – mondta ki Kev nyersen –, küldje haza az urat. De ne engedjék egyedül elindulni! Tartson vele valaki, aki egészen a Hathaway-ház küszöbéig kíséri. Megértette? – Igen, uram. Két nappal később Leo hazatért. – Laura halott – mondta, és a láztól meg a bánattól önkívületbe esett.

46

4

A falun végigsöprő skarlát szokatlanul fertőzőnek bizonyult, legsúlyosabban az egészen fiatalokat és az öregeket érintette. Nem volt elég orvos, hogy minden beteget ellássanak, kívülről meg senki nem mert a faluba lépni. Amikor elment vizitelni a Hathaway-házba, az elcsigázott doktor meleg ecetes borogatást írt fel a két beteg torokbántalmaira. Továbbá hagyott nekik egy sisakvirágból készült főzetet, melynek azonban semmiféle hatása nem volt sem Win, sem Leo állapotára. – Nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt – mondta Amelia a negyedik napon. Akárcsak Kev, ő is alig hunyta le a szemét, felváltva ápolták a beteg testvéreket. Amelia most a konyhába lépett, ahol Kev éppen vizet forralt a teához. – Eddig csupán annyit sikerült elérnünk, hogy kényelmesebbé tettük a haldoklásukat. Kell, hogy legyen valami, ami leviszi a lázat. Nem hagyhatom, hogy meghaljanak. – Mereven, reszketve állt, és úgy beszélt, mintha önmagát igyekezne megtámogatni a szavakkal. Oly sebezhetőnek tűnt, hogy Kev meghatódott. Feszélyezte, ha meg kellett érintenie az embereket, vagy ha őt érintették, de egyfajta fivéri érzés arra késztette, hogy odalépjen Ameliához. – Ne – mondta hirtelen Amelia, amint észrevette, hogy a fiú a kezét nyújtja felé. Egy lépést hátrált, és határozottan megrázta a fejét. – Én... én olyan nő vagyok, aki nem támaszkodhat másokra. Különben darabokra omlok. Kev megértette. Az olyan embereket, mint Amelia vagy ő maga, csak meggyengíti a közelség. – Mit kéne tenni? – suttogta Amelia, és átkarolta magát. Kev megdörzsölte fáradt szemét. 47

– Hallottál már a szépasszony füvéről? – Nem. – Amelia csak a konyhában használatos gyógynövények nevét ismerte. – Éjjel virágzik. Ahogy feljön a nap, a virágok menten elhervadnak. Élt a törzsemben egy vajákos ember. Néhanapján engem szalajtott el a nehezen fellelhető füvekért. Azt mondta, a szépasszony füve a legerősebb gyógynövény, amit ismer. Embert lehet vele ölni, de vissza is lehet vele hozni a halál mezsgyéjéről. – Történt ilyen a szemed láttára? Kev bólintott, és oldalról sandított Ameliára, miközben tarkója elmerevedett izmait dörgölte. – Láttam, hogy a szépasszony füve leviszi a lázat – dünnyögte. És várt. – Akkor hozz belőle – mondta végül Amelia tétova hangon. – Talán végzetes lesz, de anélkül is meghalnának. Mind a ketten. Kev híg fekete sziruppá főzte a növényeket, amelyekre falusi temető sarkában bukkant rá. Amelia ott állt mellette, miközben átszűrte a halálos kotyvalékot, és apró tojástartóba töltötte. – Előbb Leónak adjunk belőle – mondta Amelia eltökélten, noha arckifejezése kételkedésről árulkodott. – Ő rosszabbul van, mint Win. Odamentek Leo ágyához. A skarlát döbbenetes hirtelenséggel emészti fel az embert, egykor oly keménykötésű fivérük csontig lesoványodott tőle. Leo valamikor jóképű volt, ám ebből már semmi nem maradt, arca felpuffadt és elszíneződött. Utoljára egy nappal azelőtt beszélt összefüggően, amikor könyörgött Kevnek, hogy hagyja meghalni. Kérése a beteljesülés előtt állt. Minden arra mutatott, hogy órák, ha nem percek múlva beáll a kóma. Amelia egyenesen az ablakhoz ment, és kinyitotta, hogy a hideg levegő kiseperje az állott ecetszagot. Leo erőtlenül nyögdécselt, és képtelen volt ellenkezni, mikor Kev szétfeszítette a száját, és kanállal négy-öt cseppet Leo száraz, felrepedezett nyelvére öntött a főzetből. Amelia leült a fivére mellé, simogatta fakó haját, csókolgatta a szemöldökét.

48

– Hogyha... hogyha visszájára sül el a tervünk – mondta, és Kev tudta, hogy igazából arra gondol: „ha megöljük” –, sokáig fog tartani? – Lehet öt perc, lehet egy óra. – Kev látta, hogy Amelia keze megremeg, miközben tovább simogatja Leo haját. Ez volt Kev életének leghosszabb órája, ahogy ott ültek és figyelték Leót, aki hánykolódott és zavartan motyogott, mintha rémálmot látna. – Szegény fiú – dünnyögte Amelia, és hűvös zsebkendővel törölgette fivére arcát. Amikor meggyőződtek róla, hogy nem számíthatnak görcsrohamokra, Kev fogta a tojástartót és felállt. – Most Winnek is beadod? – kérdezte Amelia, de le sem vette a szemét a fivéréről. – Igen. – Nincs szükséged segítségre? Kev megrázta a fejét. – Maradj Leo mellett. Kev átment Win szobájába. A lány mozdulatlanul hevert az ágyon. Már nem ismerte meg a fiút, a láz heve felőrölte testételméjét. Kev feltámasztotta a lány fejét, mire az dacosan megvonaglott. – Win – szólította lágyan a fiú. – Kedvesem, maradj nyugton. – A lány szeme résnyire nyílt Kev hangjától. – Én vagyok az – súgta neki a fiú. Fogott egy kanalat, és a tojástartóba merítette. – Nyisd ki a szád, kicsi gádzsi. Tedd meg a kedvemért. – De a lány nem hagyta magát. Elfordította az arcát, ajka hangtalanul mozgott. – Mi az? – dünnyögte a fiú, és hátrafeszítette a lány fejét. – Win, be kell venned ezt az orvosságot! A lány újból suttogni kezdett. Alighogy felfogta a karcos szavakat, Kev hitetlenül meresztette ki a szemét. – Csak akkor veszed be, ha elárulom a nevemet? Win gyűjtött egy kis nyálat, hogy meg tudjon szólalni. – Igen. Kev torka elszorult, szeme sarka égni kezdett. 49

– Kev – bökte ki aztán. – A nevem Kev. A lány ekkor már hagyta, hogy a szájába erőltesse a kanalat, s a tintaszerű méreg legördült a torkán. Win teste elernyedt. Ahogy Kev a karjában tartotta, oly könnyűnek és forrónak érezte a törékeny testet, akár egy tűznyelvet. Követlek, gondolta a fiú, bármerre vigyen is a sorsod, Win volt az egyetlen ezen a világon, akire valaha vágyott. Ez a lány nem hagyhatja őt itt. Kev föléje hajolt, ajkát a lány száraz, forró ajkára nyomta. A lány nem érezhette a csókot, tehát emlékezni se fog rá. A fiú megízlelte a mérget, ahogy a szája elidőzött a betegén. Felszegte a fejét, és az éjjeliasztalkára pillantott, ahová a halálos főzet maradékát tette. Bőven volt még belőle annyi, amennyi végezni tud egy egészséges emberrel. Úgy tűnt, Win lelke csak azért nem távozott még el testéből, mert Kev ölelő karjai nem engedik. Ezért aztán Kev tovább ölelte, ringatta. Egy pillanatra felmerült benne, hogy imádkoznia kéne. Csakhogy nem tudott hinni egy olyan létezőben, legyen akár természetfölötti, akár halandó, amely azzal fenyegeti, hogy elveszi tőle a kedvesét. Összezsugorodott a világ – nem létezett semmi, csupán e csendes, félhomályos szoba, meg a karjában tartott törékeny test, s a lány tüdejéből gyengén ki-be áramló lélegzet. Kev ugyanebben a ritmusban szedte a levegőt, a szíve is ezzel egy ütemre vert. Hátradőlt, és sötét transzba zuhant, miközben közös sorsuk beteljesedésére várt. Nem volt tudatában az idő folyásának, míg fel nem ébresztette valami mozgás az ajtónál, meg egy fénysugár. – Merripen. – Amelia rekedtes hangja. A lány a küszöbön állt, gyertyával a kezében. Kev vaktában Win orcájához nyúlt, és rémület hasított belé, mert az ujjai hűvös bőrt tapintottak. Megkereste a nyaki verőeret. – Leónak lement a láza – mondta Amelia. A fülében lüktető vér dobolásától Kev alig hallotta. – Meg fog gyógyulni. Kev kutató ujjbegye gyenge, de egyenletes pulzálást érzékelt. Win szívverését... mely a fiú számára maga volt a világmindenség. 50

5

London, 1843

A mikor Cam Rohan beházasodott a Hathaway családba, új korszak vette kezdetét. Érthetetlen volt, hogy képes egyetlen ember mindent megváltoztatni. És oly sok indulatot szítani. Bár Kev újabban folyton indulatos volt. Mióta Win elutazott Franciaországba, nem maradt rá oka, hogy kellemesen, vagy egyszerűen csak civilizáltan viselkedjen. A lány távolléte egy nőstényétől megfosztott vadállat csörtető dühével töltötte el. Win hiánya szüntelenül jelen volt a tudatában, ahogy az az elviselhetetlen igazság is, hogy a lány valahol messze van, ahol ő nem érheti el. Kev már el is feledte, milyen érzés a legsötétebb gyűlölet a világ egésze és annak minden lakója iránt. Nyomasztó emlékeztető volt ez a kisfiúkorára, amikor csak az erőszakot és a nyomorúságot ismerte. Hathawayék a jelek szerint mégis elvárták tőle, hogy úgy viselkedjék, mintha mi se történt volna, vegyen részt a családi életben, és tettesse, hogy a föld nem szűnt meg forogni. Csakis azért maradt meg a józan esze, mert tudta, hogy ő mit várna tőle. Win azt akarná, hogy vigyázzon a húgaira, és tartózkodjon attól, hogy megöli a lány újdonsült sógorát. Kev nem állhatta a gazembert. A többiek bezzeg rajongva imádták. Cam Rohan jött, látott, és levette a lábáról Ameliát, az öntudatos vénlányt. Pontosabban szólva elcsábította, amit Kev mind a mai napig nem bocsátott meg neki.

51

Amelia azonban felhőtlenül boldog volt a férjével, és az sem érdekelte, hogy a férfi felerészben cigány. Egyikőjük sem találkozott még olyan illetővel, mint Rohan, akinek a múltja éppannyira rejtélyes volt, mint Kevé. Élete java részében Rohan egy Jenner nevű úriember játékbarlangjában dolgozott, ahol idővel mindenessé lépett elő, majd pedig kisebb részesedést kapott a busásan jövedelmező üzletben. Gyarapodó vagyonának terhe alatt a legpocsékabb befektetésekbe invesztált, hogy lerázza magáról tehetős mivolta cigány szemmel nézve szégyenteljes bélyegét. Nem sikerült. A pénz egyre csak dőlt, minden ostoba befektetés csodával határos módon óriási jutalékot hozott a konyhára. Rohan ezt pironkodva a jó szerencséje átkaként fogadta. De mint kiderült, Rohan átkának mégiscsak megvolt a maga haszna, hiszen a Hathaway famíliáról gondoskodni igencsak költséges vállalkozás volt. Nemrégiben leégett, most újjáépítésre szorult a Hampshire-ben fekvő családi birtok, amelyet Leo előző évben a címmel együtt megörökölt. A báli szezon közeledtével Poppynak ruhákra volt szüksége, Beatrix leányneveldébe vágyakozott. S ha ez még nem lenne elég, Win klinikai tartózkodását is fizetni kellett. Mint arra Rohan rámutatott, az ő pozíciójából igen sokat tehet Hathawayékért, és ez elegendő ok, hogy Kev elviselje a jelenlétét. Ezért aztán Kev megtűrte. Többé-kevésbé. – Jó reggelt – mondta Rohan derűsen, amint belépett a család Rutledge szállóbeli lakosztályának étkezőjébe. A többiek már régen nekiláttak a reggelinek. Velük ellentétben Rohan későn kelő volt, hiszen élete javát a játékbarlangban töltötte, ahol éjszaka indult be az élet. A városi cigány, gondolta Kev megvetéssel. Frissen mosdva, gádzsó ruhában Rohan egzotikusan jóképű férfi volt, sötét haját kissé hosszúra hagyta, féloldalt gyémánt ékszer csillant a fülében. Szikár volt és elegáns, a mozdulatai könnyedek. Mielőtt letelepedett az Ameliáé melletti székbe, lehajolt, hogy csókot nyomott az asszony feje búbjára, akit pirulásra késztetett ez a 52

leplezetlen kedveskedés. Volt idő, a nem is oly távoli múltban, amikor Amelia helytelenítette volna az effajta bizalmaskodást. Most csupán elvörösödött és zavartnak látszott. Kev haragosan tekintett félig kiürült tányérjába. Hallotta, hogy Amelia azt kérdi a férjétől: – Álmos vagy még? – Ha ez így megy tovább, délre se ébredek fel egészen. – Talán igyál egy kis kávét. – Köszönöm, de nem. Ki nem állhatom a kávét. Beatrix szólalt meg: – Merripen vödörszám issza. Ő szereti. – Hát hogyne – így Rohan. – Mert a kávé sötét és keserű. – Elvigyorodott, mikor Kev baljós pillantást vetett rá. – Hogy s mint vagy ma reggel, phral? – Ne nevezzen így! – Noha Kev nem emelte fel a hangját, szilaj modora mindnyájukat elnémította. Egy perccel később Amelia tudatos fesztelenséggel szólította meg Rohant: – Poppy, Beatrix és én ma elmegyünk a varrónőhöz. Valószínűleg csak vacsoraidőben érünk vissza. – Mialatt Amelia tovább csicsergett ruhákról, kalapokról meg a legfinomabb kelmékről, Kev érezte, hogy Beatrix pici kezével az ő kezét keresi. – Nincs semmi baj – suttogta Beatrix. – Nekem is hiányoznak. Tizenhat évesen a legifjabb Hathaway a gyermekkor és a felnőttlét közé ékelődő sérülékeny korba ért. Ez a tüneményes kis boszorkány ugyanolyan kíváncsiskodó volt, mint a sok állatka, amelyeket hazahordott. Amelia férjhez menetele óta Beatrix egyfolytában azzal nyaggatta a családját, hogy írassák be a leányneveldébe. Kev gyanította, hogy a kislány túl sok regényt olvasott, melyben a hősnő illemet és előkelő modort sajátít el az „ifjú hölgyek akadémiáján”. Ő a maga részéről kételkedett benne, hogy a szabad szellemű Beatrix jól érezné magát egy ilyen intézményben. Beatrix ekkor elengedte a kezét, és megint a beszélgetésre figyelt, ami időközben már Rohan legújabb befektetéséről folyt. Rohannek egyfajta szórakozásává vált a sikertelenséggel kecsegtető befektetési lehetőségek felkutatása. A legutóbbi próbálkozásánál felvásárolt egy csőd szélén álló londoni gumigyárat. 53

Ám amint Cam átvette a vállalatot, az megszerezte a vulkanizálás szabadalmi jogait, és feltalálták az úgynevezett befőttesgumit, amit az emberek újabban zsákszámra vettek-vittek. – ...ezzel most biztosan kudarcot vallok – mondta éppen Cam. – Van egy testvérpár, mindketten patkolókovácsok, és terveztek egy ember hajtotta járművet. Kétkerekűnek nevezték el. A kerekek egy cső alakú acélvázra vannak erősítve, és lábpedállal hajthatók. – Csak két kereke van? – álmélkodott Poppy. – Hogyhogy nem dől el vele az ember? – A saját testtömegével tartja egyenesben a járművet. – Hogy lehet vele kanyarodni? – S ami ennél is fontosabb – jegyezte meg Amelia szárazon –, hogy lehet megállítani? – A testünk tömegével? – vetette fel Poppy. Cam nevetett. – Valószínűleg. Természetesen legyártjuk. Westcliff állítja, hogy ez a legkatasztrofálisabb befektetés, amit valaha látott. Ez a kétkerekű pokolian kényelmetlennek tűnik, és egy átlagember nem lesz képes egyenesben tartani. Nem lesz sem megfizethető, sem praktikus. Végtére is épeszű ember nem fogja végigpedálozni az utcát valami kétkerekű tákolmányon, ahelyett hogy lóra ülne. – Azért mégiscsak mókás lehet – ábrándozott Beatrix. – De nem lányoknak való – mutatott rá Poppy. – Miért? – Útban lenne a szoknyánk. – Miért kell nekünk szoknyát hordani? – kérdezte Beatrix. – Nadrágban sokkal kényelmesebb lenne. Amelia megdöbbent, de mulattatta is, amit hall. – Ezeket az észrevételeidet korlátozd a családodra, drágám. – Felkapott egy pohár vizet, és megemelte Rohan felé. – Nos, hát. Az első bukásodra! – Felvonta a szemöldökét. – Remélem, nem teszed kockára családunk összes vagyonát, mielőtt még odaérnénk a varrónőhöz. Cam rámosolygott. – Nem az egészet. Úgyhogy vásárolgassatok kedvetekre.

54

Amikor végeztek a reggelivel s a nők távoztak az étkezőasztaltól, Rohan és Kev udvariasan felállt. Rohan aztán visszaült a székébe, és a szintén menni készülő Kevet figyelte. – Hová, hová? – kérdezte lustán Rohan. – Csak nem a szabóddal van találkád? Vagy a helyi kávéházba készülsz, hogy ott eszmét cserélj a legfrissebb politikai történésekről? – Ha fel akar bosszantani – közölte vele Kev –, ne fáradjon. Számomra már az is bosszantó, ha levegőt vesz. – Nézd el nekem. Megpróbálnék leszokni róla, de nagyon rákaptam az ízére. – Rohan egy székre mutatott. – Csatlakozz hozzám, Merripen, meg kell beszélnünk pár dolgot. Kev haragosan nézett rá, de engedelmeskedett. – Nem vagy a szavak embere, ha jól sejtem – jegyezte meg Rohan. – Az is jobb, mint üres fecsegéssel múlatni az időt. – Egyetértek. Így aztán mindjárt a lényegre is térek. Míg Leo... Lord Ramsay... Európában időzik, az egész birtok, a financiális ügyek, valamint a lord lánytestvérei két cigányember gondjaira vannak bízva. Nem éppen ideális felállás. Ha Leo olyan állapotban lett volna, hogy itt maradhat, én inkább Poppyt küldöm Franciaországba Winnel. De Leo nem volt olyan állapotban, és ezt mindketten tudták. Laura Dillard halála teljesen összetörte. S jóllehet lassacskán beletörődött a veszteségbe, hosszú út állt még előtte, míg testben és lélekben is felgyógyul. – Maga tényleg azt hiszi – kérdezte Kev, és megvetés színezte a hangját –, hogy Leo önként és dalolva befekszik a klinikára? – Nem. De a közelben marad, hogy szemmel tartsa Wint. És abban a zavartalan környezetben csak korlátozott lehetőségei adódnak, hogy bajba keveredjen. Azelőtt, mikor még építészetet tanult, jól érezte magát Franciaországban. A visszatérés talán segít majd önmagára ébrednie. – Vagy – jegyezte meg Kev sötéten – nyoma vész Párizsban, és alkohollal meg prostituáltakkal vigasztalódik. Rohan megvonta a vállát. 55

– Leo jövője a saját kezében van. Engem jobban aggaszt az, amivel itt kell szembenéznünk. Amelia eltökélte, hogy bevezeti Poppyt a londoni társasági körökbe, Beatrixet meg leányneveldébe akarja küldeni. Ezzel egy időben az újjáépítési munkálatoknak is folytatódniuk kell Hampshire-ben. El kell hordani a romokat, a területet... – Tudom, mi a teendő. – Akkor rád bízhatom a feladatot? Segédkezel az építészmérnöknek, az építőmunkásoknak, a kőműveseknek, az ácsoknak és társaiknak? Kev dühödt, ellenséges pillantást vetett rá. – Nem fog megszabadulni tőlem. És átkozott legyek, ha dolgozom, vagy akár csak engedelmeskedem magának... – Várj – emelte fel Rohan a kezét, hogy visszatartsa. Sötét ujjain vaskos aranygyűrűk csillogtak. – Várj. Az isten szerelmére, én nem megszabadulni akarok tőled, hanem felajánlom, hogy társulj velem. Őszintén megmondom, én sem repesek az ötletért, de sok a tennivaló. És többre jutunk, ha ellentétes érdekeink ütköztetése helyett inkább összedolgozunk. Kev oda se figyelve felvett egy asztali kést, és végigsimított a tompa élen meg a kés cifra nyelén. – Azt várja tőlem, hogy utazzam el Hampshire-be, és felügyeljem a munkálatokat, míg maga Londonban marad a hölgyekkel? – Jössz-mész, ahogy kedved tartja. Időről időre magam is leruccanok Hampshire-be, hogy ellenőrizzem a dolgok állását. – Rohan ravasz pillantást küldött felé. – Nincs miért Londonban maradnod, nem igaz? Kev megrázta a fejét. – Akkor megállapodtunk? – unszolta Rohan. Bár Kev nem szívesen vallotta volna be, Rohan terve kimondottan tetszetős volt. Kev gyűlölte a mocskos-zsivajgó Londont, a zsúfolt épületeket, a rossz levegőt s a zajt. Visszavágyott vidékre. Az udvarház újjáépítése meg a kemény fizikai munka... jót fog tenni neki. Azonkívül ő tudta a legjobban, mire van szüksége a Ramsayuradalomnak. Ismerjen, bár Rohan minden londoni utcát, teret és szegénynegyedet, a vidéki életben képtelen feltalálni magát. Kev 56

számára magától értetődő volt, hogy neki kell a kezébe vennie a Ramsay-birtokot. – A birtokon is lenne mit javítani – mondta Kev, és letette a kést. – Reparálásra várnak a kapuk és a kerítések, árkokat meg csatornát kell ásni. A béresek még mindig cséphadarót és sarlót használnak, mert nincs cséplőgép. Nyitni kell egy saját pékműhelyt az uradalom területén, hogy a béreseknek ne kelljen a kenyerükért a faluba zarándokolniuk. Továbbá... – Amit akarsz – mondta sietősen Rohan, aki a londoniak jellegzetes érdektelenségével viszonyult a gazdálkodás témájához. – Ha a birtok vonzza a béreseket, az, természetesen csak javunkra válik. – Tudom, hogy ön már megbízott egy mérnök-építőmestert. De mostantól fogva mindenki hozzám fordul a kérdéseivel. Betekintést kell kapnom a könyvelésbe, és én állítom össze a munkásbrigádot, akiket egymagam vezényelek. Kev ellentmondást nem tűrő hangjától Rohan szemöldöke felszökött. – Nos, ez egy olyan oldalad, amelyet eddig még nem ismertem. – Elfogadja a feltételeimet? – Igen. – Rohan a kezét nyújtotta. – Csapj bele! Kev mozdulatlan maradt. – Erre semmi szükség. Rohan fehér fogait megvillantva elvigyorodott. – Merripen, ennyire nehezedre esik, hogy legalább megpróbálj barátságos lenni velem? – Mi soha nem leszünk barátok. Összeköthet egy közös cél, de attól még ellenségek maradunk. Rohan tovább mosolygott. – Az eredmény ugyanaz. – Megvárta, míg Kev eléri az ajtót, majd mintegy mellékesen hozzátette: – Igaz is, tovább kutatok a tetoválás ügyében. Ha létezik kettőnk közt valamiféle kapcsolat, tudni akarom, mi az. – Ebben nélkülöznie kell az együttműködésemet – mondta Kev hűvösen. – Miért? Te nem vagy kíváncsi? 57

– Legkevésbé sem. Rohan mogyoróbarna tekintete fürkészővé vált. – Nincs semmilyen kötelék, amely a múlthoz vagy a cigánysághoz fűzne téged, és fogalmad sincs, miért tetoválták gyermekkorodban a karodra ezt az ábrát. Csak nem félsz, hogy kiderítek valamit? – Maga ugyanannyi ideje viseli ugyanazt a tetoválást – vágott vissza Kev. – És éppúgy sejtelme sincs a jelentéséről, mint nekem. Honnét ez a hirtelen támadt kíváncsiság? – Én... – Rohan szórakozottan megdörzsölte a karját ott, ahol az ing alatt a tetoválást viselte. – Egészen idáig abban a hitben éltem, hogy a nagyanyám puszta szeszélyből tetováltatta rám a jelet. Soha nem magyarázta meg, miért kell viselnem, vagy, hogy mit jelent. – Ő tudta? – Azt hiszem, igen. – Rohan szája megrándult. – Ő mindent tudott. Remekül értett a gyógyfüvekhez, és hitt a tündérekben. – A tündérekben? – kérdezte Kev megvető ajakbiggyesztéssel. – Ó, igen – mosolygott Rohan. – Biztosított felőle, hogy többükkel is kapcsolatban áll. – Hirtelen elillant a derültsége. – Úgy tízéves lehettem, mikor a nagyanyám azt mondta, el kell hagynom a törzset, mert veszélyben vagyok. Noah, az unokafivérem hozott fel Londonba, és segített munkát kapnom a játékbarlangban. Attól kezdve egyet se láttam az enyéim közül. – Rohan szünetet tartott, arca elkomorult. – Száműztek, és azt sem tudom, miért. De nem volt okom feltételezni, hogy a tetoválás miatt. Amíg téged meg nem ismertelek. Van két dolog, ami közös bennünk, phral: kitaszítottak vagyunk, és egy legendás fekete ló jelét viseljük magunkon. Azt hiszem, mindkettőnknek segíthet, ha feltárniuk a jel eredetét. A következő hónapokban Kev a Ramsay-uradalom újjáépítési munkálatait készítette elő. Enyhe, nyögvenyelős tél köszöntött Stony Cross falvára és környékére, ahol a Ramsay-uradalom elterült. Dér lepte be a füvet, az Avon és Itchen folyók partján keményre fagytak a kövek. A fűzfákon megjelentek a bársonyosan puha hurkák, és a som vörös száracskákat növesztve áttörte a táj sápadt szürkeségét.

58

A Ramsay-kúria átépítésével megbízott John Dashiell dolgos, hatékony brigádot állított össze. Az első két hónap azzal telt, hogy elhordták a ház romjait, kordékon szállították el az elszenesedett fát, törött követ és egyéb törmeléket. Hathawayék kényelme érdekében megreparálták és helyrepofozták az uradalomhoz vezető úton álló kicsiny kapusbódét. Amint márciusban felpuhul a föld, máris megkezdődnek az átépítési munkák. Kev biztosra vette, hogy a munkásokat jó előre figyelmeztették: egy cigány felügyeli majd a folyamatot, ugyanis senki sem kifogásolta a jelenlétét vagy a hatáskörét. Dashiell célratörő, gyakorlatias ember lévén nem foglalkozott vele, hogy a megbízói angolok, cigányok vagy más nemzetiséghez tartozók, amennyiben pontosan és tisztességesen megfizették. Február végéhez közeledvén Kev megtette a tizenkét órás utat Stony Crossból Londonba. Tudniillik hírt kapott Ameliától, hogy Beatrix otthagyta a leányneveldét. Bár Amelia azt is hozzátette, hogy minden rendben van, Kev erről a saját szemével akart meggyőződni. E két hónapig tartó különlét volt a leghosszabb időszak, amit a Hathaway nővérektől távol töltött, és őt magát is meglepte, mennyire hiányoztak neki a lányok. Úgy tűnt, az érzés kölcsönös. Amint Kev megérkezett a Rutledge szállóbeli lakosztályukba, Amelia, Poppy és Beatrix illetlen vehemenciával, egyszerre ugrottak a nyakába. Mogorva beletörődéssel tűrte sikkantásaikat és csókjaikat, de titkon megmelengette a szíves fogadtatás. Követte őket a társalgóba, és Amelia mellett foglalt helyet egy túlságosan keményre tömött kanapén, míg Cam Rohan és Poppy székre ültek. Beatrix alacsony zsámolyon kucorgott Kev lábánál. A nők mind szépek, gondolta Kev... valamennyien csinosan öltözöttek és ápoltak, sötét loknijaikat feltűzték, csak Beatrix viselte a haját copfban. Amelia különösen boldognak látszott, sokat nevetett, és olyan elégedettséget sugárzott, ami csak egy jó házasságból fakadhat. Poppy igazi szépséggé érett finom vonásaival, dús, aranybarna hajával... mely Win halovány, szőke tökélyének melegebb árnyalata volt. Beatrix ugyanakkor visszafogott lett és sovány. Azokban, akik 59

nem ismerték, hétköznapi, vidám lány benyomását keltette volna. Kev azonban észrevette az arcán a feszültség és a gond árnyalt jeleit. – Milyen volt a leányneveldében? – kérdezte Kev a tőle megszokott nyerseséggel. Beatrix szívesen könnyített a lelkén. – Jaj, Merripen, minden az én hibám. Szörnyű volt. Utáltam. Szereztem egy-két barátot, és sajnáltam, hogy meg kell válnom tőlük. De a tanárokkal nem tudtam szót érteni. Mindig olyasmit mondtam az órákon, amit nem szabad, folyton rossz kérdéseket tettem fel... – A jelek szerint – jegyezte meg Amelia szárazon – az iskola nem díjazta a Hathaway-féle tanulási és vitamódszert. – Időnként hajbakaptam a többiekkel – folytatta Beatrix – ugyanis némelyik lány azt mondta, hogy a szüleik megtiltották nekik a velem való érintkezést azért, mert cigányok vannak a családomban, s akár bennem is csörgedezhet némi cigányvér. Megmondtam nekik, hogy én nem vagyok cigány, de még ha az volnék, se lenne okom szégyenkezni, rátartiaknak neveztem őket, aztán meg összeverekedtünk, téptük-karmoltuk egymást. Kev a bajsza alatt szitkozódott. Tekintete találkozott Rohanéval, aki gyászos képet vágott. Jelenlétük a családban terhet rótt a Hathaway nővérekre... és ez ellen nem volt mit tenni. – Azután – így Beatrix – megint jelentkezett a problémám. Mindenki hallgatott. Kev kinyújtotta a kezét, és óvón a lány fejére tette. – Csávi – dünnyögte, ami cigányul a „fiatal lány”-ra használt kedveskedő szó. Mivel Kev alig használta ősei nyelvét, Beatrix a meglepetéstől elkerekedett szemmel nézett rá. Beatrix problémája Mr. Hathaway halála után jelentkezett először, és attól fogva elő-előjött, ha a lány zaklatott volt, vagy szorongott. Kényszeres vágy hajtotta, hogy lopjon, többnyire apróságokat, például ceruzavégeket, könyvjelzőket, olykor egy-egy evőeszközt. Néha nem is emlékezett rá, hogy elemelt valamit. Utóbb aztán borzasztóan furdalta a lelkiismeret, és semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy visszaszolgáltassa az elcsent tárgyakat. Kev levette a kezét a lány fejéről, és letekintett rá. 60

– Mit vettél el, kicsi szarka? – kérdezte szeretettel. Beatrix idegesen feszengett. – Hajszalagokat, fésűket, könyveket... csupa apróságot. Aztán megpróbáltam mindent visszacsempészni, de elfelejtettem, melyiknek hol a helye. Ebből nagy kavarodás támadt, akkor előálltam és színt vallottam, mire felszólítottak, hogy hagyjam el az intézményt. Így most soha nem lesz belőlem igazi hölgy. – Ugyan már! – vágta rá Amelia. – Majd felfogadunk melléd egy nevelőnőt. Mindjárt az elején ezt kellett volna tennünk. Beatrix kétkedőn fürkészte a nővérét. – Nem szeretnék olyan nevelőnőt, aki hajlandó nálunk dolgozni. – Ó, azért nem vagyunk mi olyan rosszak... – kezdte Amelia. – De igenis hogy azok vagyunk – világosította fel Poppy. – Mindig mondtam neked Amelia, hogy különcök vagyunk. Már azelőtt is hóbortosak voltunk, hogy te a családunkba vezetted Mr. Rohant. – Vetett egy gyors pillantást Camre, és azt mondta: – Ne vegye sértésnek, Mr. Rohan. A férfi szeme derűsen csillogott. – Eszem ágában sincs. Poppy ekkor Kev felé fordult. – Bármily nehéz feladat megfelelő nevelőnőt találni, muszáj lesz kerítenünk egyet. Segítségre van szükségem. A szezon katasztrofálisan alakul a számomra, Merripen. – Az meg hogy lehet? Hisz még csak két hónap telt el – mondta Kev. – Petrezselymet árulok. – Ezt nem tudom elhinni. – Sőt annál is elkeserítőbb a helyzetem – mondta neki Poppy. – Egyetlen férfi se jön a közelembe. Kev hitetlen tekintetet vetett Rohan és Amelia felé. Egy ilyen szép és okos lányért, mint Poppy, sorba kéne állniuk a kérőknek. – Mi ütött ezekbe a gádzsókba? – kérdezte Kev elképedve. – Mind félnótásak – mondta Rohan. – És egyetlen alkalmat sem szalasztanak el, hogy ezt bebizonyítsák. Kev visszapillantott Poppyra, és megfogalmazta a lényeget: – Azért kerülnek téged, mert cigányok vannak a családodban? 61

– Nos, ez sem válik előnyömre – ismerte be Poppy. – De a nagyobbik baj az, hogy nem vagyok tisztában a társasági etikettel. Minduntalan melléfogok. A csevegéssel meg egyszerűen nem boldogulok. Pillangóként kellene egyik témáról a másikra szálldosni, ami nem könnyű, és nincs is semmi értelme. Azok a fiatalemberek, akik erőt véve magukon mégis odalépnek hozzám, öt percen belül mind faképnél hagynak valamilyen ürüggyel. Flörtölnek velem, és ostobaságot ostobaságra halmoznak, én meg nem tudom, hogyan reagáljak. – Akárhogy is, nem örülnék, ha közülük kerülne ki Poppy kérője – mondta Amelia epésen. – Látnod kéne őket, Merripen. Keresve se találhatnánk náluknál haszontalanabb pávasereget. – Azt hiszem, sereg helyett a pávák gyülekezete lenne a helyes kifejezés – mondta Poppy. – Nevezzük őket inkább varangycsapatnak – mondta Beatrix. – Vagy pingvinhordának – tódította Amelia. – Esetleg páviánfalkának – mondta Poppy nevetve. Kev könnyed mosolyra húzta a száját, de közben egyre csak a fejét törte. Poppy mindig is a londoni szezonról álmodozott. A dolgok ilyetén alakulása bizonyára csalódásként érte. – Biztos, hogy a megfelelő eseményekre kaptál meghívást? – kérdezte Kev. – Táncmulatságokra... vacsorákra... – Bálokra és soirée-kra – segítette ki Poppy. – Igen, hála Lord Westcliffnek és Lord St. Vincentnek, mi is kapunk meghívásokat. Ám az még nem teszi keresetté az embert, hogy bejutott az ajtón, Merripen. Azzal csupán lehetősége nyílik, hogy a fal mellett ácsorogjon, miközben mindenki más táncol. Kev homlokráncolva nézett Ameliára és Rohanre. – Mit lehetne tenni? – Poppy a továbbiakban semmilyen társasági eseményen nem vesz részt – mondta Amelia –, az embereknek pedig azt mondjuk, hogy átgondoltuk, és úgy döntöttünk, túl fiatal még a társasági élethez. – Nem fogják elhinni – mondta Beatrix. – Végtére is Poppy majdnem tizenkilenc éves.

62

– Ne beszélj rólam úgy, mint valami bibircsókos vénasszonyról, Bea – hőbörgött Poppy. – ...s ezenközben – folytatta Amelia rendületlen türelemmel – kerítünk egy nevelőnőt, aki Poppyt és Beatrixet is megtanítja a helyes viselkedésre. – Jobb, ha érti a dolgát – mondta Beatrix, ahogy előhúzott a zsebéből egy röfögő fekete-fehér tengerimalacot, és az álla alá ölelte. – Óriási lemaradásban vagyunk. Nincs igazam, Rágcsáló úr? Később Amelia félrevonta Kevet. Benyúlt a ruhája zsebébe, és egy kicsi, fehér négyzetet vett elő. Átadta a férfinak, s a tekintete Kev arcát fürkészte. – Win több levelet is írt a családnak, és természetesen azokat is elolvashatod. Ezt viszont személyesen neked címezte. Kev, képtelen lévén megszólalni, rázárta ujjait a viasszal lepecsételt papirosra. Bement a szállodai szobájába, mely kérésére a család többi részétől külön helyezkedett el. Egy kisasztalhoz telepedve aggályoskodó vigyázatossággal törte fel a pecsétet. Win ismerős keze írása, kis, precíz tollvonások. Drága Kev! Remélem, levelem jó egészségben és erőben talál. Igazat szólva másként el sem tudlak képzelni téged. Reggelre kelve ezen a helyen, amely egy egészen más világ érzetét kelti, újra meg újra elcsodálkozom rajta, hogy ilyen nagy távolba szakadtam a családomtól. És tőled. A Csatornán átvezető utazás igen megterhelő volt, a szárazföldi út a klinikáig még annál is inkább. Mint tudod, nem szeretek utazni, de Leo segedelmével biztonságban megérkeztem. Ő egészen közel lakik ide, fizetővendég egy kis château-ban, s eddig minden áldott nap meglátogatott.

63

Win a továbbiakban a klinikáról írt, mely csendes és puritán. A páciensek a legkülönbözőbb betegségekben szenvednek, de a tüdőt és a légzőrendszert érintő bajok a leggyakoribbak. Ahelyett, hogy teletömnék narkotikumokkal és bent tartanák őket, ahogy az orvosok többsége előírná, dr. Harrow speciális programot talált ki a számukra, mely tornából, hideg vizes fürdőből, erősítő italok fogyasztásából és egyszerű, mértékletes diétából állt. A páciensek tornáztatása vitatott gyógymódnak számított, dr. Harrow nézete szerint azonban a mozgás minden állati élet uralkodó ösztöne. Akár esett, akár fújt, a betegek minden nap sétával kezdték a reggelt, amit aztán egyórás tornatermi foglalkozás: létramászás, súlyzózás követett. Win mindmostanáig képtelen volt kifulladás nélkül elvégezni a gyakorlatokat, ugyanakkor némi kis javulást vélt felfedezni az erőnlétében. A klinika valamennyi betegének egy spirométer elnevezésű új szerkezettel kellett gyakorolnia a lélegzést, mely a tüdőbe behatoló és onnét kiáramló levegő térfogatát mérte. Win hosszan folytatta beszámolóját a klinikáról meg a betegekről, ám ezt Kev már csak felületesen futotta át. Azután elért az utolsó bekezdésekhez. A betegségem óta szinte semmire sincs erőm, csupán szeretni, azt azonban teljes odaadással. Sajnálom, hogy a távozásom reggelén úgy meghökkentettelek, de nem bánom, hogy hangot adtam az érzéseimnek. Elkeseredett hajszát vívok érted és az életemért. Az az álmom, hogy egy szép napon mindketten felém fordítjátok az arcotokat, és én utolérhetlek. Ez az álom segít át az éjszakákon. Sok mindent szeretnék neked mondani, de még nem tehetem... Remélem, hamarosan jobban leszek, és akkor újból meghökkentelek, de a következmények már kellemesebben alakulnak majd. Száz csókot zárok ebbe a borítékba. Gondosan számold át őket, és egyet se veszíts el. A te Winnifreded 64

Kev kisimította a levelet az asztalon, és végigfuttatta ujjait a kecses sorokon. Még kétszer elolvasta. Hagyta a kezét rázárulni a papirosra, összemorzsolta a levelet, és a kandallótűzbe hajította. Elnézte, ahogy meggyullad és felizzik a papír, míg fehérsége hamuvá nem lett, és Win szavai örökre elenyésztek.

65

6

London, 1851, tavasz

Végre-valahára Win hazaérkezett. Kikötött a Calais felől érkező klipper, gyomrában luxusjavakat hozott, meg a Királyi Posta révén kézbesítendő levél- és csomagtömegeket. Közepes méretű hajó volt hét tágas, gótikus ívekben tobzódó utaskabinnal, melyek mindegyikét a „firenzeifehér” tükörfényes árnyalatára festették. Win a fedélzeten állt, és a matrózokat figyelte, akik a hajó lehorgonyzásával foglalatoskodtak. Az utasok csak azután szállhatnak majd partra. Egykor régen alig jutott volna lélegzethez a nagy izgalomtól, de Win most megváltozott nőként tér vissza Londonba. Azon tűnődött, hogyan fogadja majd a család a benne végbement változásokat. Persze ők is mások lettek: Amelia és Cam immáron két éve házasok, Poppy és Beatrix pedig már társasági hölgyek. Na és Merripen... ám Win ódzkodott tőle, hogy Merripenre gondoljon, mert a róla szóló gondolatai túlontúl felkavaróak voltak, magányos percekhez illők. Felmérte a környezetét: árbocerdő, végtelen rakpart, mólók, óriási raktárak a dohány, a gyapjú, a bor s a többi kereskedelmi cikk lerakodására. Mindenütt mozgás: hajósok, utasok, kétkezi munkások, járművek és jószágok ide-oda futkosása. Ezernyi szag úszott a levegőben: kecske- és lószag, fűszerek illata, tengeri só, kátrány és a korhadás szaga. S ezt az egészet belengte a kéményfüst meg a 66

korom, mely az est leszálltával mind sűrűbb sötétségbe vonta a várost. Wint Hampshire-be húzta a szíve, hol zölden virulnak a kankalinos-vadvirágos tavaszi rétek, és a sövényeik is virágdíszesek már. Amelia szerint a Ramsay-birtok újjáépítése nem fejeződött még be, de a ház lakható. Merripen irányítása mellett bámulatos gyorsasággal haladt a munka. Közben leeresztették és rögzítették a kikötőhidat. Ahogy Win elnézte a part felé meginduló utasok első, ritkás hullámát, élükön fivére magas, már-már hórihorgas alakját pillantotta meg. Mindkettejüknek jót tett Franciaország. Míg Win hízott egy kevéskét, amire már nagyon nagy szüksége volt, addig Leo levedlette a kicsapongó életmóddal járó puffadtságát. Oly sok időt töltött a szabad levegőn – sétált, festett, úszott –, hogy sötétbarna haja több árnyalatnyit fakult, és a bőre magába itta a napfényt. Feltűnő kék szeme szinte világított a napcserzette arcon. Win tudta, hogy fivére már soha többé nem lesz az a gondtalan gavallér, aki Laura Dillard halálát megelőzően volt. Ugyanakkor többé már nem volt öngyilkos hajlamú roncs sem, ami kétségtelenül nagy megnyugvás lesz a családnak. Röviddel később Leo visszatalpalt a kikötőhídon, és száját félmosolyra húzva, sietős léptekkel Win elébe ment, fél kézzel a kalapját fogva. – Vár ránk valaki? – kérdezte Win mohó lelkesedéssel. – Nem, senki. A lány homlokára aggodalmas ráncok íródtak. – Ezek szerint nem kapták meg a levelemet. – Ő és Leo korábban hazaüzentek, hogy a klipper menetrendjében beállt változásnak köszönhetően a vártnál néhány nappal előbb érkeznek. – Leveled alighanem a postázandó küldemények zsákjának fenekén vesztegel valahol – mondta Leo. – Ne aggódj, Win. Majd bérkocsin megyünk a szállóba. Nincs messze. – De a család meg fog ijedni, hogy előbb érkeztünk. – A mi családunk kedveli az ijedelmeket – mondta Leo. – De legalábbis hozzászoktak már. – Meglepetésként éri majd őket, hogy dr. Harrow is velünk tartott. 67

– Biztosra veszem, hogy nem lesz kifogásuk a doktor jelenléte ellen – felelte Leo. Szája sarka csúfondárosan megrándult. – Mármint hogy... többségüknek. Leszállt az éj, mire megérkeztek a Rutledge Szállóhoz. Leo gondoskodott szobáról, és elintézte a poggyászt, mialatt Win és dr. Harrow a terjedelmes hall sarkában várakozott. – Találkozzék a családjával – szólalt meg dr. Harrow. – A komornyikom és én addig visszavonulunk a szobáinkba kicsomagolni. – Önt is szívesen látjuk – mondta Win, de titkon megkönnyebbült, mikor a férfi megrázta a fejét. – Nem szeretnék alkalmatlankodni. A család újraegyesülésénél nincs szükség idegenek jelenlétére. – De reggel, ugye, látjuk egymást? – kérdezte Win. – Hogyne. – Rátekintett a lányra, ajkán finom mosoly játszott. Dr. Julian Harrow hallatlanul higgadt, elegáns férfi volt, és mesterkéletlen sárm áradt belőle. Haja sötét, szeme szürke, szögletes arcéle oly vonzerőt kölcsönzött neki, hogy női páciensei majd' mind beléhabarodtak egy picit. Az egyik nő a klinikáról egy ízben szárazon megjegyezte: dr. Harrow személyes varázsa nem csupán férfiakra, nőkre és gyerekekre hat, de a szekrényeket, ülőalkalmatosságokat, valamint a gömbakváriumban úszkáló aranyhalat sem hagyja hidegen. Leo szavaival: – Dr. Harrow cseppet sem emlékeztet orvosra. Ő olyan, amilyennek a nők álmaikban képzelik az orvosokat. Gyanítom, hogy praxisa felerészben szerelemtől sújtott asszonyokra korlátozódik, akik szándékosan elnyújtják a betegségüket, csak hogy további kezeléseket kaphassanak tőle. – Bizton állíthatom – felelte erre Win nevetve – hogy én sem szerelmes nem vagyok, sem pedig a legkisebb hajlandóságot nem érzem a betegségem meghosszabbítására. Azt azonban el kellett ismernie, hogy nehéz egyáltalán nem érezni egy férfi iránt, aki nem csupán vonzó és figyelmes, de ráadásul kigyógyította őt a betegségéből. Ráadásul Win úgy érezte, hogy 68

Juliannál talán válaszra lelnek az érzései. Az elmúlt egy évben, főképp, mikor Win visszanyerte régi egészségét, Julian már nem pusztán a betegeként gondolt rá. Hosszú sétákat tettek együtt a képtelenül romantikus provence-i tájon, s a doktor flörtölt vele és megnevettette. Érdeklődése gyógyírként hatott a lány sebzett lelkére, miután Merripen kérges szívűen elutasította. Win végül is beletörődött, hogy Merripenhez fűződő érzelmei nem nyerhetnek viszonzást. Kisírta magát Leo vállán. Fivére rámutatott, hogy Win alig látott még valamit a világból, a férfiakról meg szinte semmit sem tud. – Nem gondolod, hogy a Merripenhez kötődő vonzalmadat elsősorban a közelség szülte? – kérdezte Leo kíméletesen. – Vizsgáljuk meg a helyzetet őszintén, Win. Nincs bennetek semmi közös. Te kedves vagy, érzékeny és művelt, míg ő... ő csupán Merripen. Szeret kedvtelésből fát hasogatni. És itt sajnos rá kell mutatnom arra a szemérmetlen igazságra, hogy némely párok egyedül a hálószobában illenek össze, másutt nem. Win annyira megdöbbent fivére szókimondásától, hogy menten elapadt a könnye. – Leo Hathaway, te most arra célzol, hogy... – Most már Lord Ramsay, ha kérhetem – incselkedett Leo. – Lord Ramsay, ön most arra céloz, hogy a Merripen iránti érzéseim kéjvágyból fakadnak? – Az intellektuális magasságokat mindenesetre kizárhatjuk – mondta Leo, és vigyorgott, mikor a lány a vállára csapott. Hosszas töprengés után azonban Winnek be kellett látnia, hogy van igazság Leo szavaiban. Merripen természetesen jóval intelligensebb és tanultabb volt annál, amilyennek a fivére lefestette. Emlékezete szerint Merripen számos filozófiai vitában maga mögé utasította Leót, és jobban megragadt a fejében a görög meg a latin, mint bárkinek a családban, az apjukat kivéve. De Merripen pusztán azért tanult, hogy beilleszkedjen a Hathawayek közé, nem a műveltség megszerzésének vágya munkált benne. Merripen természeti ember; a föld és az ég szerelmese. És soha nem fog kitörni ebből a félvad állapotból. Ő és Win olyanok, akár a tűz és a víz. 69

Julian most hosszú, elegáns kezébe fogta a lány kezét. A doktor ujjai simák és ápoltak voltak, végük elkeskenyedett. – Winnifred – szólt lágy hangon – most, hogy eltávolodtunk a klinikától, az élet kevésbé szabályozott keretek között folyik majd tovább. Feltétlenül vigyáznia kell az egészségére! Pihenje ki magát az este, akármilyen csábítónak tűnjék átvirrasztani az éjszakát. – Igenis doktor úr – mondta Win, és rámosolygott. Egyszerre elöntötte iránta a gyengédség, ahogy eszébe jutott az az alkalom, amikor első ízben sikerült felmásznia a létrára a klinika tornatermében. Julian minden lépését felügyelte, biztatása jól esett a lánynak, mellkasát Winn hátának feszítette. Még egy kicsit feljebb, Winnifred. Nem hagyom leesni. Nem segített neki. Csak gondoskodott róla, hogy a lány biztonságban jusson fel. – Kicsit ideges vagyok – vallotta be Win, miközben Leo Hathawayék második emeleti lakosztályához kísérte őt. – Mitől? – Nem tudom biztosan. Talán mert mindnyájan megváltoztunk. – A lényeg nem változott. – Leo erősen fogta a lány könyökét. – Még mindig ugyanaz az édes kislány vagy, aki voltál. Én meg még mindig gazember vagyok, az ital és a lotyók megszállottja. – Leo! – ráncolta homlokát a lány. – Ugye nem ott folytatod, ahol abbahagytad? – Kerülni fogom a kísértéseket – felelte –, hacsak nem pottyannak az ölembe. – A lépcsőpihenőnél megállásra késztette a lányt. – Nem akarsz pihenni egy kicsit? – Dehogy akarok! – Win lelkesen kaptatott tovább felfelé. – Szeretek lépcsőt mászni. Mint mindent, amire azelőtt nem voltam képes. Mostantól ez lesz életem mottója: „az élet azért van, hogy élvezzük”. Leo vigyorgott. – Tudod, számtalanszor hivatkoztam erre a múltban, és mindig bajba sodort. Win élvezettel tekintett körbe. Dr. Harrow klinikájának spártai körülményei után most végre dúskálhat a fényűzésben. 70

Az elegáns, modern és minden kényelmi igényt kielégítő Rutledge Szálló a rejtélyes Harry Rutledge tulajdonában állt, akiről olyan sok pletyka keringett, hogy az sem volt eldönthető róla, brit-e vagy amerikai. Csak annyi volt bizonyos, hogy Rutledge egy ideig Amerikában élt, s azért jött Európába, hogy létrehozzon egy szállodát, ahol az európai pompa keveredik a legremekebb amerikai újításokkal. A Rutledge volt az első szálloda, ahol valamennyi lakosztályhoz fürdőszoba is tartozott. Ehhez járultak még az olyan luxusszolgáltatások, mint az étellift, beépített szekrények a hálószobákban, üvegmennyezetű társalgóhelyiségek és a kültéri szobaként funkcionáló kertek. A szálloda étkezőjéről az a hír járta, hogy egész Anglia legszebb étterme, a sok csillár alatt szinte roskadozott a plafon, amelyet éppen ez okból az építkezés során külön meg kellett erősíteni. Megérkeztek a Hathaway família lakosztályának ajtaja elé, és Leo halkan bekopogott. Odabent mozgolódás támadt. Nyílt az ajtó, és fiatal, világos hajú szobalány tűnt elő mögüle. A lány mindkettőjüket felmérte a tekintetével. – Segíthetek, uram? – kérdezte Leótól. – Mr. és Mrs. Rohant szeretnénk látni. – Sajnálom, uram, de épp az imént tértek nyugovóra. Meglehetősen későre jár, gondolta Win elszontyolodva. – Menjünk a szobánkba, és hagyjuk őket pihenni – mondta Leónak. – Reggel visszajövünk. Leo enyhe mosollyal bámulta a szobalányt, és egészen halk, lágy hangon megkérdezte tőle: – Hogy hívják magát, gyermekem? A lány barna szeme elkerekedett, arcát elöntötte a pír. – Abigail, uram. – Abigail – ismételte Leo. – Tájékoztassa Mrs. Rohant, hogy a húga van itt. – Igenis, uram – kuncogott a szobalány, és az ajtóban hagyta őket. Win rosszalló pillantást vetett a fivérére, miközben az lesegítette róla a kabátját. 71

– Mindig elképeszt engem az a mód, ahogyan a nőkkel bánsz. – A nők többsége végzetesen vonzódik a korhely férfiakhoz – felelte Leo sajnálkozva. – Nem lenne szabad visszaélnem ezzel. Valaki belépett a szobába. Leo megpillantotta Amelia kék hálóköntössel fedett, ismerős alakját, s mellette Cam Rohant, akinek kifejezetten jól állt a nyitott nyakú ing és a nadrág együttes ziláltsága. Amelia megtorpant, kék szeme hatalmasra nyílt. Sápadt kezével erőtlenül a torkához kapott. – Hát csakugyan ti vagytok? – kérdezte tétován. Win mosolyogni próbált, de a felindultságtól remegő ajka megakadályozta ebben. Megpróbálta elképzelni, milyennek láthatja őt most Amelia, akitől a legutolsó alkalommal elesett betegként vett búcsút. – Hazajöttem – rebegte elcsukló hangon. – Ó, Win! Álmodni se mertem... csak reméltem, hogy... – Amelia elhallgatott, odaszaladt hozzá, s hevesen megölelték egymást. Win becsukta a szemét, és sóhajtott, átadta magát az érzésnek, hogy végre otthon van. Nővérkém. Jólesett elengednie magát Amelia karjának puha biztonságában. – Csodaszép vagy – mondta Amelia elhúzódva, hogy két keze közé fogja Win nedves arcát. – Egészséges, erőtől kicsattanó! Nézzék ezt az istennőt! Nézz csak rá, Cam! – Jól festesz – mondta Rohan Winnek, és villogott a szeme. – Szebb vagy, mint valaha, kishúgom. – Óvatosan megölelte a lányt, és homlokon csókolta. – Isten hozott! – Merre van Poppy és Beatrix? – kérdezte Win, Amelia kezébe kapaszkodva. – Ágyban, de mindjárt felköltöm őket. – Ne, hagy aludjanak – mondta Win sietősen. – Nem maradhatunk sokáig, mindketten elfáradtunk, de téged látnom kellett, mielőtt nyugovóra térek. Amelia tekintete ekkor átvándorolt Leóra, aki az ajtó közelében ácsorgott. Win hallotta, hogy nővére lélegzete hirtelen elakad, amint meglátja rajta a változásokat. – Ez az én Leóm – mondta Amelia halkan. 72

Win meglepve vett észre valamiféle felvillanást Leo szardónikus arckifejezése mögött – amolyan kisfiús védtelenséget, mintha Leo szégyellné a saját örömét, amelyet az újratalálkozás váltott ki belőle. – Most aztán ríhatsz kedvedre – mondta Ameliának. – Ugyanis, mint látod, én is visszajöttem. Amelia szinte repült fivére karjába, aki nagy öleléssel fogadta. – Szóval nem kértek belőled a franciák? – kérdezte Amelia, arcát Leo mellkasához nyomva. – Ellenkezőleg, rajongtak értem. De nincs abban semmi szórakoztató, ha olyan helyen időzik az ember, ahol szeretik. – Nagy kár – mondta Amelia, és lábujjhegyre állt, hogy arcon csókolja. – Mert mi itt nagyon is szeretünk. Leo mosolyogva nyújtotta kezét Rohannek. – Alig várom, hogy lássam az újdonságokat, amelyekről írtál. Szavaidból ítélve virágzik a birtok. – Reggeltájt kifaggathatja Merripent, ha kívánja – felelte Rohan kereken. – Ő úgy ismeri a birtokot, akár a tenyerét, és fejből tudja az összes szolgáló és béres nevét. Kedveli ezt a témát, úgyhogy előre figyelmeztetem önt, ha eszmecserébe bocsátkozik vele a birtokról, hosszú csevejre számítson. – Reggeltájt – ismételte Leo Winre sandítva. – Tehát Merripen Londonban van? – Itt, a Rutledge-ben. Azért utazott fel a városba, hogy egy állásszerző ügynökségen keresztül még több szolgálót fogadjon fel. – Sok mindenért tartozom hálával Merripennek – mondta Leo rá nem jellemző nyíltsággal –, ahogy neked is, Rohan. Ördög tudja, miért vettél ennyi nyűgöt a nyakadba a kedvemért. – A család érdekében tettem. A férfiak beszélgetése közben Amelia félrevonta Wint a kandalló mellett lévő szófához. – Kikerekedett a pofikád – mondta Amelia, ahogy leplezetlenül lajstromba szedte a húgán látható változásokat. – Csillog a szemed, az alakod pedig egyszerűen káprázatos. – Nincs többé fűző – mondta Win egy mosoly kíséretében. – Dr. Harrow szerint a fűző összepréseli a tüdőt, természetellenes pózba

73

merevíti a gerincoszlopot és a fejet, továbbá elsorvasztja a hátizmokat. – Micsoda skandalum! – kiáltott fel Amelia szikrázó szemmel. – Társasági eseményeken sem viselheted? – A doktor engedélyezi, hogy nagy ritkán felvegyem, de csak lazán lehetek befűzve. – És mit mond még a jó doktor? – Amelia szemlátomást remekül mulatott. – A harisnyakötőről nincs valami véleménye? – Ezt akár tőle magától is megkérdezheted – mondta Win. – Leo és én magunkkal hoztuk dr. Harrow-t. – Pompás. Valami dolga van itt? – Tudtommal semmi. – Felteszem, hogy londoni lévén akadnak errefelé rokonai és barátai, akikkel találkozni szeretne. – Igen, ez is közrejátszott, de... – Win érezte magán, hogy kezd elpirulni. – Julian kinyilvánította előttem, hogy szívesen töltene velem némi időt a klinikai környezeten kívül. Amelia szája elnyílt a meglepődéstől. – Julian – ismételte. – Tehát udvarolni óhajt neked, Win? – Nem tudom biztosan. Járatlan vagyok az efféle ügyekben. Mindenesetre azt hiszem, igen. – Te kedveled? Win habozás nélkül bólintott. – Nagyon is. – Akkor én is kedvelni fogom. És örülök, hogy lehetőségem nyílik személyesen megköszönni neki mindazt, amit tett. Egymásra mosolyogtak, tobzódtak a találkozás örömében. Ám Winnek a következő pillanatban eszébe jutott Merripen, pulzusa kellemetlen erővel kezdett verni, és összes idegszála megfeszült. – Hogy van ő, Amelia? – nyögte ki végül suttogva. Ameliának nem kellett megkérdeznie, ki az az „ő”. – Merripen megváltozott – felelte elővigyázatosan –, majdnem annyira, mint te vagy Leo. Cam állítása szerint lenyűgöző, amit Merripen a birtokkal végzett. Nem kis teljesítmény irányítani az építőmunkásokat meg a mesterembereket, s emellett még a béresek tanyáira is gondot fordítani. Márpedig Merripennek mindenre volt 74

gondja. Ha úgy adódik, leveti a kabátját, és maga is kiveszi a részét a munkából. Tiszteletet vívott ki a munkások körében, akik soha nem kérdőjeleznék meg a szavát. – Természetesen nem vagyok meglepve – mondta Win, egy keserédes érzéssel viaskodva. – Merripent mindig is rátermett embernek tartottam. De mit értesz azon, hogy megváltozott? – Megkeményedett. – Kőszívű lett? Hajthatatlan? – És távolságtartó is. Nem lel örömöt a sikerben, és képtelen élvezni az életet. A tudása persze igen sokat bővült, ügyesen gyakorolja a tekintélyét, és elegánsabban öltözködik, ami jobban illik új pozíciójához. De furcsamód most barbárabb benyomást kelt, mint valaha. Azt hiszem... – Kínos szünet. – Talán segít rajta, ha újra lát téged. Mindig jó hatással voltál rá. Win elhúzta a kezét, és haragosan nézett le az ölébe. – Kétlem. Kétlem, hogy lenne bármiféle hatásom Merripenre. Világossá tette számomra, hogy nem érdeklem őt. – Hogy nem érdekled? – mondta utána Amelia, és furcsa kis nevetést hallatott. – Nem, Win, szó sincs róla. Valahányszor csak megemlítünk téged, éberen figyel. – A tettek alapján ismerhetjük csak meg egy ember érzéseit. – Win sóhajtott, és megdörzsölte fáradt szemét. – Kezdetben még bántott, hogy nem felel a leveleimre. Aztán dühös lettem. Most már csupán ostobának érzem magam. – De miért, drágám? – kérdezte Amelia, kék szeme telis-tele aggodalommal. Azért, mert szerelmes mert lenni, és a képébe vágták ezt a szerelmet. Azért, mert óceánnyi könnyet vesztegetett el egy behemót, szívtelen barbárra. És azért, mert mindennek ellenére látni akarta őt. Winn megrázta a fejét. Megrázta és búskomorrá tette, hogy Merripenről kell beszélnie. – Kimerített a hosszú utazás, Amelia – mondta egy félmosollyal. – Nem bánod, ha...

75

– Nem, dehogy, menj csak – mondta a nővére, felhúzta Wint a szófáról, és óvón átkarolta. – Leo, kísérd kérlek Wint a szobájába. Mindketten fáradtak vagytok, és holnap is van nap. – Ó, ez a parancsoló hang – mondta Leo elrévedőn. – Reméltem Rohan, hogy időközben megszabadítottad húgomat ama rossz szokásától, hogy ebben a kiképző őrmesteri modorban harsogja el a rendelkezéseit. – Én minden egyes szokását szeretem – felelte Rohan, és a feleségére mosolygott. – Melyik Merripen szobája? – súgta oda Win Ameliának. – A huszonegyes, a második emeleten – súgta vissza Amelia. – De ma este már nem mehetsz oda, drágám. – Persze hogy nem – mosolygott Win. – Ma este már csak egyvalamit szeretnék: haladéktalanul befeküdni az ágyba.

76

7

Második emelet huszonegy. Win a fejébe húzta a köpönyeg csuklyáját, eltakarva az arcát, ahogy végigsétált a kihalt folyosón. Természetesen muszáj volt látnia Merripent. Mert túl hosszú ideje volt már úton. Átkelt többmérföldnyi szárazföldön, egy óceánon, s ha jobban belegondolt, megmászott majd' ezernyi létrát a klinika tornatermében, és mindezt Merripenért. Így, hogy mindketten ugyanabban az épületben tartózkodnak, szóba sem jöhetett, hogy időnap előtt bevégezze az utazását. A szálloda folyosóit mindkét végükön oszlopos légaknák zárták le, melyek a nappali órákban utat engedtek a fénynek. Win zene foszlányait hallotta valahonnét a szálló belsejéből. Bizonyára a bálteremben tartanak zártkörű táncestet, vagy a híres-neves étteremben zajlik valamilyen esemény. Harry Rutledge „az előkelők hotelier”-jeként volt ismert, ő látta vendégül a hírességeket, a hatalmasságokat és a jól öltözötteket. Az ajtókon lévő aranyozott számokat követve Win a huszonegyeshez ért. Gyomra görcsbe rándult, és minden izma nyugtalanul megfeszült. Homloka finoman gyöngyözött. Ügyetlenkedett egy darabig a kesztyűjével, de aztán sikerült lehúznia, és begyömöszölte a köpönyeg zsebébe. Félénken koppintott az ajtón. Dermedten várt, fejét leszegte, idegességében lélegezni is alig bírt. Összehúzta magát a lepelként ráboruló köpönyeg alatt. Nem tudta biztosan, mennyi idő telt el, csak hogy egy örökkévalóságnak tűnt, mire fordult a kulcs a zárban, s az ajtó kinyílt.

77

Mielőtt felemelhette a fejét, meghallotta Merripen hangját. Már el is felejtette, milyen mély és komor a hangja, s hogy ez a hang a szívéig hatol. – Ma estére nem kértem nőt. Az első két szó megakasztotta Wint. A „ma este” azt jelentette, hogy voltak más esték, amikor Merripen nőt kért magának. S bár Win tapasztalatlan volt a világ dolgait illetően, azt azért ő is tudta, mi történik, ha egy férfi szállóvendég nőt kéret a szobájába. Agyában keresztül-kasul cikáztak a gondolatok. Nincs joga kifogásolni, ha Merripennek szüksége van nőkre, akik a kedvére tesznek. Merripen nem az ő tulajdona. Nem tettek ígéretet egymásnak, nem állapodtak meg semmiben. Merripen nem tartozik neki hűséggel. Win mindazonáltal nem bírta kiverni a fejéből... Hány nője és hány ilyen éjszakája lehetett vajon? – Sebaj – mondta ridegen a férfi. – Attól még hasznodat veszem. Bújj be. – Jókora mancs nyúlt ki, vállon ragadta Wint, átrántva a küszöbön anélkül, hogy lehetőséget adott volna neki a tiltakozásra. Attól még hasznodat veszem? Harag és megdöbbenés rázta meg a lányt. Fogalma sem volt, mit tegyen, vagy mit mondjon. Valahogy nem tűnt helyénvalónak, hogy minden további nélkül hátravesse a kámzsáját, és így kiáltson fel: Meglepetés! Merripen összetévesztette egy prostituálttal, s újra találkozásuk, amiről ő oly régóta álmodott, kutyakomédiává fajult. – Gondolom, megmondták neked, hogy cigány vagyok – szólalt meg Merripen. A lány, még mindig a kámzsa takarásában, bólintott. – És ez nem zavar téged? Win határozottan, de csak egyszer, megrázta a fejét. Puha, fásult nevetés hallatszott, ami sehogy sem illett Merripenhez. – Persze hogy nem. Hisz az én pénzem is ugyanolyan jó. Egy pillanatra otthagyta Wint, és az ablakhoz lépett, hogy a súlyos bársonyfüggönyt összehúzva kirekessze a füstpárába burkolódzó 78

londoni fényeket. Így már csak egyetlen lámpa igyekezett eloszlatni a szoba homályát. Win futó pillantást vetett rá. Csakugyan Merripen az... de ahogy Amelia mondta, megváltozott. Soványabb lett. Termetes, szikár, szinte már csontos. Ingnyaka meglazítva, kilátszott alóla a barna, szőrtelen mellkasa, az erőteljes izomzat fényes íve. Win először azt hitte, hogy a lámpa űz tréfát vele, oly hatalmasnak, gigászi erőtől duzzadónak tetszett Merripen válla, felkarja. Te jó isten, milyen erős lett! De az arca okozta a lánynak a legnagyobb fejtörést és riadalmat. Merripen még mindig ördögien jóképű volt a fekete szemével, komisz szájával, az orr s az áll zord vonalaival, magas járomcsontjával. Ugyanakkor friss árkok húzódtak orrától a szájáig, két szemöldöke közé az örökös elégedetlenkedés barázdája ékelődött. S ami a leginkább zavarta a lányt, árnyalt kegyetlenség tükröződött az arcán. Látszott rajta, hogy olyan dolgokra is képes lenne, amikre az ő régi Merripenje soha nem vetemedett volna. Kev, gondolta a lány kétségbeesett csodálkozással, mégis mi történt veled? Merripen odalépett hozzá. Win már el is feledte, milyen könnyed a mozgása, s milyen lélegzetelállító energiát áraszt magából. A lány lehorgasztotta a fejét. Merripen megérintette, de megérezte, ahogy összerándul. Alighanem a remegését is megérezte, mert kíméletlen hangon közölte: – Zöldfülű vagy. – Az – nyögte rekedtesen a lány. – Nem foglak bántani. – Merripen egy közeli asztalhoz vezette. A lány nem nézett oda, miközben Merripen megoldotta rajta a köpönyeget. A súlyos kelme a földre zuhant, feltárva a lány szabadon elomló szőkeségét. Merripennek hallhatóan elakadt a lélegzete. Egy pillanatig egyikük se mozdult. Win lehunyt szemmel hagyta, hogy Merripen keze végigszaladjon a derekán. Teste teltebb, formásabb, erősebb lett némely pontokon, ahol azelőtt sovány volt. Nem viselt fűzőt, holott tisztességes nő nem jár fűző nélkül. Egy férfi csupán egyetlen következtetésre juthat ebből. 79

Ahogy Merripen előrehajolt és az asztal sarkára tette a köpönyeget, szívós teste a lányéhoz simult. Merripen illata, a tiszta, gazdag és férfias illat emlékek egész árját sodorta magával. A férfinak szabad levegő illata volt, száraz avar meg tiszta, esőmosta föld illata. Merripen illata. Win nem hagyhatta, hogy a másik ily könnyedén levegye a lábáról. Bár nem volt ebben semmi meglepő. Létezett valami Merripenben, ami mindig képes volt keresztülhatolni a lány nyugalmán, le a legvalósabb érzések velejéig. Ez a nyers eksztázis szörnyű volt, de édes is, és Merripenen kívül egy férfi sem tudta kiváltani belőle. – Nem szeretnéd látni az arcomat? – kérdezte a lány rekedtesen. Hideg, kimért választ kapott: – A szépséged vagy a rútságod nekem egyre megy. – De Merripen szaporábban kezdte szedni a levegőt, ahogy a lányhoz ért, egyik kezét felcsúsztatta a gerincoszlopán, és arra késztette, hogy dőljön előre. A következő szavai fekete bársonyként simogatták a lány fülét. – Támaszd a kezed az asztalra. Win vakon engedelmeskedett, miközben próbálta megérteni önmagát, a fájdalmasan szemébe toluló könnyeket, a testében cikázó felfokozott izgalmat. Merripen mögötte állt. Keze folytatta a lassú cirógatást, és Win az érintésétől legszívesebben meggörbítette volna a hátát, akár egy macska. Merripen simogatása régóta szunnyadó érzelmeket korbácsolt fel. Ez a kéz csitítgatta és ápolta őt a betegsége alatt; ez a kéz húzta vissza a halál pereméről. Ám most nem szeretőn érintette, hanem lélektelen gyakorlottsággal. Win megértette, hogy Merripen a magáévá akarja tenni, vagy, ahogy ő mondta: hasznát veszi. S miután végrehajtotta a létező legintimebb aktust egy vadidegennel, továbbra is idegenként küldi majd el. Nem méltó hozzá ez a gyávaság. Hát már soha senkit nem fog közel engedni magához? Merripen most belemarkolt a lány szoknyájába, és feljebb csúsztatta a kezét. Win bokáját hűs levegő csapta meg, s a lány önkéntelenül is elábrándozott: vajon milyen lenne, ha hagyná magát leteperni?

80

Felgerjedt, de meg is rémült a gondolattól, lebámult ökölbe szoruló kezére, és kibökte: – Szóval így bánsz mostanában a hölgyekkel, Kev? Egyszerre minden megállapodott. Megtorpant az egész világ. Merripen elengedte a szoknyáját, vadul és kíméletlenül megpenderítette a lányt. Win tehetetlenül tekintett fel a férfi arcába. Merripen ábrázata kiismerhetetlen volt, csupán a szeme kerekedett el. Ahogy bámulta a lányt, élénk pír ütközött ki az arcán. – Win – ejtette ki remegő hangon a lány nevét. Ő mosolyogni próbált, mondani akart valamit, de a szája reszketett, és elvakították az örömkönnyek. Csak arra tudott gondolni, hogy végre-valahára itt van Merripennel. Merripen egyik keze felemelkedett. Hüvelykujjának kérges bőre letörölte a nedvességet a lány szeme alól. Oly gyengéden fogta kezébe a lány arcát, hogy Win pillái lecsukódtak, és nem állt ellen, mikor Merripen közelebb vonta magához. A férfi elnyíló ajka végigcirógatta a könnyek sós lenyomatát. Azután hirtelen elpárolgott a gyengédség. Merripen mohón megragadta Wint, és nagy erővel magához szorította. Szája forrón és követelődzőn tapadt a lányéra. Ízlelgette... Win a férfi arcához nyúlva végigfuttatta ujjait a borostás arcán. Merripen torkából mély hang szakadt fel, a gyönyör és a vágy férfias mordulása. Karja törhetetlen bilincsbe zárta a lányt, de Win hálás volt neki ezért, mert a lába így is majdnem összecsuklott. Merripen felszegte a fejét, és bódult, sötét tekintettel nézett rá. – Mit keresel te itt? – Előbb érkeztem. – Win beleborzongott, ahogy meg érezte a férfi forró leheletét az ajkán. – Látni akartalak. Akartalak... Merripen újból megcsókolta, de már nem gyengéden. Nyelve erőszakosan a lány szájába hatolt. Két kézzel fogta Win fejét, és elfordította, hogy még mélyebb legyen a csók. A lány átölelte, és élvezettel tapogatta erőteljes hátizmait. Merripen felnyögött, mikor megérezte magán a lány kezét. Beletúrt Win hajába, ujjai a hosszú, selymes fürtök közt csatangoltak. Hátrahúzta a lány fejét, feltárta a nyak finom bőrét, és úgy nyomta rá a száját, mintha fel akarná falni. Éhsége egyre 81

fokozódott, ami szaporává tette a lélegzését, hevesebben vert a pulzusa, és Win látta rajta, hogy lassanként minden önuralmát elveszíti. Merripen félelmetes könnyedséggel kapta a karjába. Az ágyhoz vitte, és a párnákra lefektette. Ajka megtalálta a lányét, és forró, követelődző csókokkal ostromolta. Föléje hajolt, súlyával szinte az ágyhoz szegezte. Win érezte, hogy Merripen megmarkolja az utazóruháját, és oly erősen rángatja, hogy félő volt, elszakad az anyag. Ám a vaskos kelme ellenállt a férfi sürgetésének, bár a ruha hátuljáról lepattant néhány gomb. – Várj... várj... – suttogta a lány, mert attól tartott, hogy Merripen apró darabokra szaggatja a ruháját. De a férfin annyira eluralkodott a vágyakozás, hogy süketté vált a szavakra. Ahogy Merripen a ruhán át megmarkolta a lány puha mellét, Win bimbója sajogni kezdett és megduzzadt. Merripen leszegte a fejét. Win döbbenten tapasztalta, hogy a férfi a ruhán keresztül harapdálja, aztán a fogai finoman ráleltek a bimbóra. A lány felnyögött válaszképpen, és ösztönösen felfelé lökte a csípőjét. Merripen rámászott. Arca verítékben úszott, orrcimpái kitágultak kapkodó lélegzetétől. Win szoknyája felgyűrődött, de a férfi még feljebb tűrte, majd beférkőzött a lány combja közé, és Win a saját alsóneműjén meg a férfi nadrágján át is érezte férfiasságát. Szeme felpattant. Belebámult Merripen tekintetének fekete tüzébe. Merripen mozogni kezdett rajta, hogy a lány minden centiméterét érezze annak, amivel beléje akar hatolni, és Win nyöszörögve engedett neki. A férfi állatias hangot hallatott, ahogy újból hozzádörgölődzött, és kimondhatatlan helyeken cirógatta a lányt. Win azt akarta, hogy hagyja abba, de ezzel egy időben arra vágyott, hogy soha ne legyen vége. – Kev. – Remegett a hangja. – Kev... De Merripen szája a szájára tapadt, és mohón csókolta, miközben a csípőjével egyre csak folytatta a lassú döféseket. A megrendített s a szenvedélytől kigyúlt lány megadta magát a követelődző erőnek. A férfi mozdulatai tovább szították vágyát, egyre őrjítőbb forróság tüzelte. 82

Win tehetetlenül vonaglott, beszélni nem tudott, mert Merripen szája egy pillanatra sem vált el az övétől. A forróság egyre nőtt, az érintések oly finomak... Most történik valami: Win izmai megfeszültek, érzékei megnyíltak, mintha készenlétben állnának... de mire? Mindjárt elalél, ha Merripen nem hagyja abba. Win a férfi vállába kapaszkodva megpróbálta ellökni magától, de Merripen meg sem érezte. Helyette megmarkolta a lány ficánkoló tomporát, és feljebb rántotta, egészen közel ahhoz a lüktető keménységhez. Mintha megállt volna ez a feszült pillanat, ám ez oly éles volt, hogy a lány nyugtalanul felnyögött. Merripen váratlanul felpattant, és a szoba átellenes végébe csörtetett. Kezét a falnak támasztotta, fejét lehorgasztotta, zihált és remegett, mint egy felajzott állat. Win kábán, reszketve mozdult meg, és rendbe szedte a ruházatát. Kétségbeesettnek és fájdalmasan üresnek érezte magát, de nem tudta megnevezni azt, amire szüksége lett volna. Mikor eligazgatta magán a ruháját, bizonytalan lábbal felállt az ágyról. Óvatosan közelített Merripenhez. Látta rajta, hogy gyötrődik. Win szerette volna újból megérinteni. De leginkább arra vágyott, hogy Merripen a karjába ölelje, és megvallja neki, mennyire boldog, hogy visszakapta. De Merripen előbb szólalt meg, mint hogy Win odaért volna hozzá. És a hangja nem volt biztató. – Ha hozzám érsz – mondta torokhangon –, megint bevonszollak az ágyba. És nem állok jót magamért. Win megtorpant, kezét tördelte. Merripen végül visszanyerte a lélegzetét. És gyilkos pillantást vetett a lányra. – Legközelebb – mondta kereken – időben figyelmeztess az érkezésedről. – Megírtam levélben. – Win csodálkozott, hogy egyáltalán képes megszólalni. – Bizonyára elkeveredett. – Szünetet tartott. – Ez lényegesen melegebb fogadtatás volt, mint amire számítottam, tekintetbe véve, hogy az elmúlt két évben tudomást sem vettél rólam. – Nem igaz. Win szarkazmussal védekezett. 83

– Két év alatt egyetlenegyszer írtál. Merripen megfordult, most háttal dőlt a falnak. – Nincs neked szükséged az én leveleimre. – A törődés legapróbb jelére vártam! S te egyet sem küldtél nekem. – Hitetlenül meredt a férfira, aki néma maradt. – Az ég szerelmére, Kev, annyit se mondasz, hogy örülsz a felépülésemnek? – Örülök a felépülésednek. – Akkor meg miért viselkedsz így? – Mert semmi más nem változott. – Te megváltoztál – vágott vissza a lány. – Már nem ismerlek. – Annál jobb. – Kev – mondta zavarodottan a lány –, miért viselkedsz így? Azért mentem el, hogy meggyógyuljak. Ezért igazán nem hibáztathatsz. – Nem hibáztatlak én semmiért. De csak az ördög tudja, mit akarsz most tőlem. Azt akarom, hogy szeress, akarta kiáltani a lány. Olyan hosszú út állt mögötte, most mégis távolabb vannak egymástól, mint valaha. – Elmondhatom, mi az, amit nem akarok, Kev. Nem akarok eltávolodni tőled. Merripen arckifejezése hideg volt és érzéketlen. – Nem távolodtunk el. – Megfogta a lány köpönyegét, és átnyújtotta neki. – Vedd ezt fel. Elkísérlek a szobádhoz. Win magára terítette a köpenyt, közben egyszer-kétszer lopva Merripenre sandított, aki csupa elzárkózás és elfojtott erő volt, ahogy betuszkolta az ingét a nadrágjába. Hátán a nadrágtartó keresztpántja kidomborította káprázatos termetét. – Nem szükséges elkísérned – mondta Win halkan. – Egyedül is megtalálom a szobámat. – Sehová sem mehetsz egyedül ebben a szállodában. Nem biztonságos. – Igazad van – mondta mogorván a lány. – Bele se akarok gondolni, hogy valaki még képes lenne leszólítani. Ez a szúrás telibe talált. Merripen szája megkeményedett, s a férfi baljós pillantást vetett rá, miközben kabátba bújt.

84

Ebben a percben kisfiúkori önmagára emlékeztetett, arra a szilaj kis jószágra, aki egyszer régen megjelent Hathawayéknél. – Kev – mondta a lány megszelídülve –, nem lehetnénk megint barátok? – Én még mindig a barátod vagyok. – De semmi több? – De semmi több. Win nem tudta megállni, hogy oda ne pillantson az ágyra, az összedúlt takaróra, és újból elömlött rajta a forróság. Merripen megdermedt, ahogy követte a tekintetét. – Nem lett volna szabad megtörténnie – mondta gorombán. – Ha én nem... – Elhallgatott, és jól hallhatóan nyelt egyet. – Egy ideje már... nem voltam nővel. Rosszkor voltál rossz helyen. Wint még soha nem alázták meg ennyire. – Azt akarod mondani, hogy akármelyik nővel ugyanezt tetted volna? – Igen. – Nem hiszek neked! – Higgy, amit akarsz! – Merripen az ajtóhoz ment, kinyitotta, és körülkémlelt a folyosón. – Tiszta a levegő. – Itt akarok maradni. Beszédem van veled. – Egyedül nem maradhatsz, ilyen késői órán. Gyere, ha mondom. Ez utóbbi mondatból olyan erő áradt, hogy Win belereszketett, de engedelmeskedett. Mikor Win odaért hozzá, Merripen felhúzta a csuklyáját, hogy eltakarja vele az arcát. Meggyőződött róla, hogy a folyosó üres, azután kivezette a lányt a szobából, és becsukta az ajtót. Néma csendben lépkedtek a folyosó végében aláereszkedő lépcsőig. Win mindvégig a tudatában volt Merripen kezének, amint a hátán nyugodott. Ahogy elérték a legfelső lépcsőfokot, Win meglepődött, mert a férfi megállította. – Karolj belém. Win megértette, hogy le akarja segíteni a lépcsőn, mint mindig a betegsége idején. A lépcsőmászás egykor kész megpróbáltatást jelentett neki. Az egész család azon aggódott, hogy egyszer elájul

85

közben, és nyakát szegi. Merripen a kockázat elkerülése érdekében gyakorta inkább a karjában vitte a lányt. – Köszönöm, nem – mondta most Win. – Egyedül is megy. – Karolj belém – ismételte meg a férfi, és kinyúlt a lány keze után. Win elrántotta előle a kezét, és bosszúsan kihúzta magát. – Nem kell a segítséged! Már nem vagyok beteg. Bár mint látom, úgy jobban kedveltél. Noha nem láthatta Merripen arcát, hallotta, hogy elakad a lélegzete. Szégyellte magát a kicsinyes vád miatt, még ha közben elmerengett is, hogy talán van benne szemernyi igazság. Merripen azonban nem válaszolt. Ha Win megbántotta is, sztoikusan viselte sérelmét. Tisztes távolságban, szótlanul ballagtak le a lépcsőn. Win össze volt zavarodva. Százszor is elképzelte már ezt az éjszakát. Százféleképpen, csak épp így nem. Előrement a szobájához, és a zsebébe nyúlt a kulcsért. Merripen kivette a kulcsot a kezéből, és kinyitotta előtte az ajtót. – Menj és gyújts világot. Win úgy ment oda az éjjeliasztalkához, hogy tudatában volt Merripen küszöbön várakozó hatalmas, komor alakjának. Óvatosan leemelte a lámpás üvegét, meggyújtotta a kanócot, és visszatette a burát. Merripen belülről beillesztette a kulcsot a zárba, s így szólt: – Zárd majd be utánam. Win odafordult felé, és kényszeredett nevetés gyűlt a torkába. – Pontosan itt hagytuk abba, nem igaz? Én felkínálkoztam neked, s te visszautasítottál. Azt hittem, értem az okát. Az egészségem nem volt még rendben egy igazi kapcsolathoz. De most már semmit sem értek. Hisz nincs több akadálya annak, hogy kiderítsük, egymásnak vagyunk-e... – Levert volt és megszégyenült, nem találta a szavakat. – Hacsak nem tévedtem irántam való egykori érzéseidet illetően. Vágytál rám valaha, Kev? – Nem – felelte alig hallhatóan. – Csak barátságot éreztem. Meg sajnálatot. Win halottsápadtra vált. Szeme égni kezdett. Könnycsepp gördült le az arcán. 86

– Hazudsz – mondta, és elfordult. Az ajtó halkan becsukódott. Kev nem emlékezett rá, hogy visszament a szobájába, ám egyszer csak azt vette észre, hogy az ágya mellett áll. Felmordult, térdre esett, megmarkolta az ágytakarót, és belétemette az arcát. Poklok pokla. Édes Jézus, Win teljesen kikészítette. Oly régóta sóvárgott a lány után, oly sok éjjel álmodott róla, és oly sok reggel ébredt Win keserű hiányára, hogy az imént el sem akarta hinni, hogy a lány valóság. Most Win szépséges arcára gondolt, puha szájára, ahogy az ő szájához ér, ívbe görbülő hátára. Másmilyen volt most a lány, teste engedékeny, mégis erős. A jelleme azonban mit sem változott, ugyanaz a kedvesség és őszinteség sugárzott belőle, ami mindig is egyenest a férfi szívéig hatolt. Minden erejére szüksége volt, hogy ne boruljon a lány lába elé. Win a barátságát kívánja. Lehetetlen. Hogyan válassza szét érzései kusza zűrzavarát, hogy egyetlen parányt nyújtson csak a lány felé? Win elég okos ahhoz, hogy ne kérjen tőle ilyesmit. Tabuk még Hathawayék excentrikus világában is léteznek. Kev semmit sem adhatott Winnek, csupán megaláztatást. Még Cam Rohan is kínálni tudott valamit Ameliának, mégpedig a számottevő vagyonát. Kev viszont sem anyagi javakkal nem rendelkezett, sem eleganciával, tanultsággal vagy előnyös kapcsolatokkal, amit a gádzsók oly nagyra értékeltek. Őt még a saját törzse is kiközösítette és meggyötörte, aminek Kev soha nem értette az okát. De a lelke legmélyén tudta, hogy bizonyára rászolgált. A sors valamiért erőszakos életre szánta. Márpedig egyetlen épeszű ember sem állíthatja, hogy Win Hathawaynek a javára válna barbár férfit szeretni. Ha majd egy szép napon férjhez megy, Win választottja csakis úriember lehet. Valódi úriember.

87

8

Leo reggel találkozott a nevelőnővel. Poppy és Beatrix levélben már írtak neki a hölgyről, aki egy évvel korábban állt a szolgálatukba. A neve Miss Marks, és mindketten kedvelték, bár a róla szóló leírásaikból nem derült ki igazán, hogy mi szerethető van egy effajta teremtményen. A nevelőnő keszeg volt, csendes és szigorú. Nemcsak a két lánynak, de az egész famíliának segített a társasági illem elsajátításában. Leo egyetértett a szociális jellegű okítással, amennyiben őt nem érinti a dolog. Ami az udvarias viselkedést illeti, a társadalom a nőkkel szemben jóval magasabb elvárásokat támasztott, mint a férfiakkal szemben. S ha egy férfinak volt címe és tűrhetően bírta az italt, szinte bármit mondhatott vagy tehetett, továbbra is mindenüvé meghívást kapott. A sors úgy hozta, hogy Leo megörökölte a vikomt címet, ezzel teljesítve az egyenlet első felét. Ezenkívül hosszúra nyúlt franciaországi tartózkodása alatt vacsoránként egy vagy két pohár borra csökkentette az alkoholmennyiséget. Így tehát aránylag biztosra vehette, hogy szívesen fogadják majd bármelyik unalmas, ámde tekintélyes londoni eseményen, ahol neki semmi kedve részt venni. Remélte, hogy a rettentő Miss Marks megpróbálja majd rendreutasítani. Mulatságos lenne kihozni a hölgyet a sodrából. Leo szinte semmit sem tudott a nevelőnőkről, csak a regényekből ismerte színtelen figurájukat, akik rendre beleszerettek a ház urába, aminek mindig csúf vége lett. Miss Marks mindazonáltal nyugodt lehet. Leo a változatosság kedvéért senkit sem akart elcsábítani. Korábbi léhaságai már az ő szemében is elvesztették a varázsukat. 88

Provence vidéki csámborgásainak egyikén, a galloromán építészeti maradványok végigjárása közben Leo összefutott egy régi professzorával az École des Beaux-Arts intézetből. Véletlenszerű találkozásuk megújított ismeretségbe torkollt. Leo az elkövetkező hónapokban gyakorta időzött a professzor műtermében, ahol rajzolgatott, olvasott és tanult. Akkor levont bizonyos következtetéseket, amelyeket most, Angliába visszatérvén szándékozott ellenőrizni. Miközben hanyag sétatempóban haladt a Hathaway-lakosztályhoz vezető hosszú folyosón, szapora léptek ütötték meg a fülét. Valaki szaladt felé a másik irányból. Leo félreállt, és zsebre dugott kézzel várakozott. – Ide gyere, te kis ördögfióka! – hallatszott egy nő rikácsolása. – Te nagyra nőtt patkány! Kerülj csak a kezem közé, és kibelezlek! Hölgyekhez cseppet sem illő, vérszomjas, ijesztő hangja volt. Leo remekül szórakozott rajta. A lépések közeledtek... de ez csak egy ember. Vajon kit üldözhet? Hamar világossá vált, hogy az üldözött nem „ki”, hanem „mi”. Egy menyét szőrmók teste siklott végig nagy iramban a folyosón, valami fodros tárgyat vitt a szájában. A szállóvendégek többségét alighanem megrémítette volna a feléjük ügető aprócska húsevő látványa. Leo azonban évekig élt egy fedél alatt Beatrix állatseregletével: olykor egerek jelentek meg a zsebében, kisnyulak fészkeltek a cipőjében, és sünök battyogtak el komótosan az étkezőasztal mellett. Leo mosolyogva nézett a mellette elvágtató menyét után. Rövidesen feltűnt a nő is, susogó, szürke szoknyatömegként talpalt az állat nyomában. Csakhogy a hölgyek ruházata egyvalamire biztosan nem alkalmas: könnyű mozgásra. A nő belegabalyodott a többrétegnyi kelmébe, és hasra bukott néhány méterre Leótól. Szemüvege lerepült a fejéről. Leo abban a pillanatban mellette termett, s a padlóra guggolva kereste a hölgyet végtagok és szoknyák sustorgó káoszában. – Nem esett baja? Biztosra veszem, hogy van itt valahol egy nő... Á, már meg is van. Engedje meg, hogy... – Ne érjen hozzám – csattant fel a nő, és ököllel csépelte. 89

– Nem értem magához. Illetőleg csakis azért érintettem meg, mert... a fenébe is!... csak segíteni akartam. – A hölgy kalapja – kis gyapjúkalpag olcsó, horgolt szegéllyel lecsúszott az arcába. Leo sebtében visszatolta a búbjára, s ekkor majdnem állon találta egy erősebb ütés. – Krisztusom. Abbahagyná végre a hadakozást egy pillanatra? A nő ülő helyzetbe tornázta magát, és dühödten meredt rá. Leo megkereste a szemüveget a padlón, és átnyújtotta a hölgynek, aki köszönet nélkül kikapta a kezéből. Vézna, aggodalmas ábrázatú nő volt. Összehúzott, fiatalka szeméből gorombaság sütött. Világos haját egy akasztófakötél feszességével fogta hátra, Leót kirázta a hideg a látványtól. Az ember várt volna valamiféle kárpótlást – puha ajkat, talán, vagy formás keblet. De semminő lágyság nem enyhített a szigorú szájon, a lapos mellkason, a beesett orcán. Ha Leót összezárták volna ezzel a nővel – ami, hál' istennek nem történhetett meg –, azzal kezdte volna, hogy felhízlalja. – Ha segíteni óhajt – szólalt meg a nő hűvösen, miközben fülére kanyarította a szemüveget – kapja el nekem azt az átokverte menyétet. Talán kifárasztottam már annyira, hogy elfoghassa. Leo, még mindig a padlón guggolva, a menyétre pillantott, amely valamivel odább megállt, és éber gombszemmel leste őket. – Mi a neve? – Csík. Leo füttyentett, és csettintett párszor a nyelvével. – Gyere ide, Csík. Épp elég bajt okoztál már. Bár nem lelek benne kivetnivalót, hogy kedveled... a női harisnyakötőket. Az van a szádban, ugye? A nő nem akart hinni a szemének, mikor a menyét hosszú, vékony testével Leóhoz kígyózott. Majd bőszen kaffogva felmászott az ölébe. – Így mindjárt más – mondta Leo az állat fényes bundáját simogatva. – Ezt meg hogy csinálta? – kérdezte a nő ingerülten. – Értek az állatokhoz. Általában maguk közül valónak éreznek. – Leo a hosszú elülső fogak közül finoman kihúzott egy fodros 90

csipkeszalagot. Igen, ez egy harisnyakötő, bájosan nőies és haszontalan tárgy. Csúfondáros mosolyt villantott a nőre, ahogy visszaadta neki. – Nem kétlem, hogy a magáé. Természetesen fel sem tételezte róla, hogy az övé lenne a harisnyakötő. Lehetetlen volt elképzelni, hogy egy ilyen szigorú hölgy efféle frivol ruhadarabot viseljen. Ám ekkor észrevette, hogy a fiatal nő arca lángba borul, s ebből rögtön tudta, hogy mégiscsak az övé a ruhadarab. Érdekes. Leo felemelte a kezét, benne a békésen pihenő menyéttel, és így szólt: – Feltételezem, hogy nem az öné ez az állat. – Nem, az egyik neveltemé. – Ön nevelőnő? – Az nem tartozik magára. – Mert ha igen, akkor az ön egyik neveltje bizonyosan Miss Beatrix Hathaway. A nő a homlokát ráncolta. – Honnét tudja? – A húgom az egyetlen, aki képes harisnyakötőkre vadászó menyétet hozni a Rutledge Szállóba. – A húga? Leo a nő elképedt arcába mosolygott. – Lord Ramsay, szolgálatára. Ön volna Miss Marks, a nevelőnő? – Igen – mormogta Miss Marks, és nem vett tudomást a feléje nyújtott kézről. Inkább a férfi segítsége nélkül állt talpra. Leót leküzdhetetlen késztetés hajtotta, hogy provokálja a hölgyet. – De hisz ez pompás! Mindig örültem volna, ha van a családnak egy nevelőnője, akit gyötörhetek. Megjegyzése várakozáson felüli mértékben felbőszítette a nőt. – Ismeretes előttem az ön szoknyapecéri hírneve, mylord. És nem látok benne semmi örömre okot adót. Leo nem hitte, hogy Miss Marks bármiben is örömöt lelne. – Hírnevem kétéves távollétem dacára fennmaradt? – kérdezte jóllakott meglepődést mímelve. – Ön büszke erre?

91

– Nos, természetesen igen. Jó hírnevet könnyedén lehet szerezni, pusztán azzal, hogy az ember nem tesz semmit. A rossz hírnévhez viszont komoly erőfeszítés szükségeltetik. Lesújtó pillantás lövellt ki a szemüveglencsék mögül. – Megvetem magát – közölte a kisasszony. Azzal sarkon fordult és elvonult. Leo menyétestül követte. – Csak az imént találkoztunk. Nem vethet meg, amíg jobban meg nem ismer. Miss Marks nem vett tudomást róla, hogy Leo egészen a Hathaway-lakosztályig követi. Levegőnek nézte a férfit, mikor az bekopogott az ajtón, és akkor is levegőnek nézte, amikor a szobalány beengedte őket. Odabent felfordulás uralkodott, ám ebben még nem volt semmi meglepő, minthogy Leo családja lakta a szobákat. Szitkozódás, kiabálás és dulakodásból eredő nyögések töltötték be a levegőt. – Leo? – tűnt elő Beatrix a nagy szalonból, és elébük szaladt. – Beatrix, drágám! – Leót lenyűgözte a változás, mely az elmúlt két és fél évben ment végbe legkisebbik húgán. – Hogy te mekkorát nőttél... – Hagyjuk ezt most – mondta Beatrix türelmetlenül, és kikapta Leo kezéből a menyétet. – Eredj be, és segíts Mr. Rohannek! – Segítsek? De miben? – Meg kell állítani Merripent, különben megöli dr. Harrow-t. – Máris itt tartunk? – kérdezte Leo tompa hangon, és besietett a szalonba.

92

9

Kev először megpróbált aludni a kínpaddá lett ágyon, azután nehéz szívvel felébredt. Nehéz szívvel, és más, sürgetőbb gyötrelmekkel. Álmában izgató képeket látott Winről, ahogy mezítelen testével alatta tekergőzik. Ezekben az álomképekben valamennyi vágya felszínre tört, amelyeket a nappal óráiban elnyomott... Álmában forrón ölelte Wint, beléhatolt, és a szájával némította el a lány nyögéseit... végigcsókolta a fejétől a lába ujjáig, és vissza. S ugyanezekben az álmokban Win cseppet sem rávallóan viselkedett: kéjsóváran csókolgatta, éhes kis kezével feltérképezte a testét. A hidegvizes mosdás javított valamennyit Kev állapotán, de még utána is érezte a felszín alatt lobogó tüzet. Ma szembe kell találkoznia Winnel, hogy mindenki előtt társalogjon vele, mintha mi sem történt volna. Rá kell majd néznie, s közben nem gondolhat a combja közti puhaságra meg arra, ahogy ölelkeznek, s hogy még a ruháikon keresztül is érezte a lány melegét. Arra, hogy hazudott Winnek, és megríkatta. Kev nyomorultul érezte magát, és majd' szétrobbant, de magára öltötte a puccos városi ruházatot, a család ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy azt viselje, míg Londonban van. – Tudod, hogy a gádzsók igen sokat adnak a külcsínre – mondta neki korábban Rohan, mikor elcipelte a bevásárlóutcába. – Tekintélyparancsoló megjelenésre lesz szükséged, máskülönben rossz fényt vet majd a húgaidra, ha együtt látják őket veled. Rohan korábbi munkaadója, Lord St. Vincent javasolt nekik egy mértékszabóságot. Valószínűtlen, hogy akadna elfogadható öltözék a méretében, jegyezte meg St. Vincent, méricskélő pillantást vetve Kevre. Akár egy óriás. 93

Kev alávetette magát a méretvétel megalázó procedúrájának, melynek során számtalan szövetet aggattak rá, és végtelen ruhapróbákra kellett járnia. Rohan és a Hathaway nővérek valamennyien elégedettek voltak az eredménnyel, Kev azonban nem látott különbséget régi és új öltözete között. A ruha már csak ruha, arra szolgál, hogy védje a testet az elemektől. Kev most is homlokráncolva vette fel fehér, rakott ingét, fekete kravátliját, a galléros mellényt s egy szűk szárú nadrágot. Elöl szegett zsebes, hátul hasított, gyapjúból szőtt felöltőt kanyarított fölébe. (A gádzsó ruházkodást illető ellenérzéseinek dacára el kellett ismernie a felöltő mutatós, kényelmes voltát.) Szokásához híven Kev ezúttal is Hathawayék lakosztályába indult, hogy ott költse el a reggelit. Arcára semmitmondó kifejezést erőltetett, bár majd' szétvetette a nyugtalanság, és hevesen dörömbölt a pulzusa. Mindezt Win megpillantásának gondolata váltotta ki belőle. Megfogadta, hogy jól fogja kezelni a helyzetet. Higgadt és halk szavú lesz, Win pedig a tőle megszokott nyugalmat árasztja majd, és átvészelik valahogy ezt az első, kínos találkozást. Mindazonáltal összes terve füstbe ment, amint belépett a lakosztályba, és a társalgóba menvén meglátta Wint a padlón. Alsóneműben. Hasmánt feküdt, és próbált felkelni, miközben egy férfi hajolt fölébe. Fölébe hajolt, és tapogatta a lányt. Kev tekintete elborult. Vérszomjas üvöltéssel egy szempillantás alatt Win mellett termett, és birtokló mozdulattal a karjába kapta. – Várj – hápogta Win. – Mire készülsz... ó, ne! Hadd magya... ne! Kev teketóriázás nélkül a háta mögötti szófára ültette a lányt, azután szembefordult a másik férfival. Agyában egyetlen gondolat uralkodott: gyorsan és hatékonyan megcsonkítani, kezdve azzal, hogy letépi a gazember fejét. A másik körültekintően beszaladt egy nehéz szék mögé, mely így falat képzett közöttük. – Ön bizonyára Merripen – mondta. – Én pedig... – Maga pedig halott ember – morogta Kev, és megindult felé.

94

– Ő az orvosom! – kiáltott fel Win. – Dr. Harrow, és... Merripen, ne merészeld bántani! Kev a lányról tudomást sem véve két lépést tett előre, mikor is egy láb kulcsolódott az övé köré, amitől a padlóra zuhant. Cam Rohan gáncsolta el, majd rávetette magát, a karjára térdelt, és tarkón ragadta. – Merripen, te félnótás – mondta Rohan, és próbálta leszorítani a padlóra –, ez a szerencsétlen csak az orvos. Mégis mi ütött beléd? – Megölöm... – morogta Kev, és dühöngő vergődésében már-már kiszabadult a ránehezedő Rohan alól. – Kénköves pokol! – kiáltotta Rohan. – Leo, segítsen lefogni! Igyekezzen már! Leo odaszaladt segíteni. Csak együttes erővel bírták lenyomni Merripent. – Kedvelem a mi kis családi összejöveteleinket – szólalt meg Leo. – Merripen, mi az ördög van veled? – Win alsóneműben, az a férfi meg... – Ez nem alsónemű rajtam – hallatszott Win felpaprikázott hangja. – Hanem tornadressz! Merripen a lány felé tekergőzött, de mert Rohan és Leo leszorította, nem tudta teljesen felemelni a fejét. Annyit azonban látott, hogy Win laza alsónadrágot visel a karját csupaszon hagyó mellénykével. – Pedig nagyon is alsóruhának látszik – hördült fel. – Ez török bugyogó, meg egy tökéletesen decens mellény. Minden nő ezt az öltözetet viseli a klinikán. Edzenem kell a testemet, hogy egészséges maradjak, és nem fogom ezt szoknyában és fűzőben tenni... – Az az ember megtapogatott! – vágott durván a szavába Kev. – Csupán arról kívánt meggyőződni, hogy helyes-e a tartásom. Az orvos óvatosan közelebb lépett. Éber szürke szeme pajkosan megvillant. – Ez valójában egy hindu gyakorlat. Része az általam kidolgozott testerősítő módszernek. Valamennyi betegem beépítette a gyakorlatokat a napi teendői közé. Kérem, higgye el, hogy a legteljesebb mértékben tisztességes volt a közeledésem Miss 95

Hathawayhez. – Elhallgatott, és kényszeredetten megkérdezte: – Most már biztonságban érezhetem magam? Leo és Cam, aki még mindig Kevvel hadakozott, uniszónóban felelték: – Nem. Időközben Poppy, Beatrix és Miss Marks is a szobába tódult. – Merripen – mondta Poppy –, dr. Harrow nem bántotta Wint, sőt... – Ő tényleg nagyon kedves, Merripen – értett egyel Beatrix. – Még az állataim is szeretik. – Csigavér – súgta Rohan Kevnek cigányul, hogy a többiek ne értsék. – Ezzel senkinek se használsz. Kev megdermedt. – Fogdosta a lányt – felelte az ősi nyelven, bár nem szívesen használta. És tudta, hogy Rohan megérti, egy cigánynak nehéz, mi több, lehetetlen elviselnie, hogy egy másik férfi hozzányúljon az asszonyához. – Ő nem az asszonyod, phral – mondta Rohan cigányul, nem minden együttérzés nélkül. Kev lassan nyugalmat erőltetett magára. – Most már leszállhatok róla? – kérdezte Leo. – Reggeli előtt csak egyféle testedzést végzek szívesen, és ez nem az. Rohan hagyta Kevet feltápászkodni, de a fél karját még hátracsavarva tartotta. Win is felállt, és Harrow mellé lépett. Kevnek minden izma összerándult a látványtól: a lány neglizsében, ilyen közel egy másik férfihoz. Látszott, ahogy kirajzolódik a csípője, a lába. Az egész család megtébolyodott, hogy hagyják Wint így öltözködni egy idegen előtt, s közben úgy tesznek, mintha ez illendő volna. Török bugyogó... mintha bizony egy elnevezéstől az alsónemű nem volna többé alsónemű. – Ragaszkodom hozzá, hogy kérj bocsánatot – mondta Win. – Rendkívül durva voltál a vendégemhez, Merripen. Az ő vendége? Kev felháborodva meredt a lányra.

96

– Erre semmi szükség – sietett közölni dr. Harrow. – Tudom, milyen benyomást kelthettünk. Win haragosan nézett Kevre. – A doktornak köszönhetően újra egészséges vagyok, és te így mutatod ki a háládat? – kérdezte számonkérőn. – A kisasszony a saját erejéből épült fel – mondta dr. Harrow. Win ellágyuló arccal pillantott a doktorra. – Köszönöm. – De mikor visszanézett Kevre, megint haragosan ráncolta a homlokát. – Hajlandó vagy tehát bocsánatot kérni, Merripen? Rohan csavart egyet Merripen karján. – Tedd meg, az ördögbe is – dünnyögte Rohan. – A család kedvéért. Kev haragosan nézett az orvosra, és cigányul mondta: – Szarok én terád. – Ami annyit tesz – mondta Rohan sietősen – „kérem, nézze el nekem a félreértést, és váljunk el barátokként”. – A legrútabb betegségben leld halálodat! – folytatta Kev továbbra is cigány nyelven, a nyomaték kedvéért. – Nyersfordításban: – így Rohan – „Legyen mindig tele a kertje szép, kövér sündisznókkal.” Ami, hadd tegyem hozzá, a cigány hagyományban áldást jelent. Harrow arckifejezése kételkedést sejtetett. Mégis azt dünnyögte: – Elfogadom a bocsánatkérést. Nem történt semmi. – Elnézésüket kérjük – mondta Rohan kedélyesen, továbbra is lefogva Kev karját. – Reggelizzenek meg nyugodtan... Nekünk van egy kis elintéznivalónk. Ha felkelt, kérlek, mondjátok meg Ameliának, hogy dél körül érek vissza. – Azzal kikormányozta Kevet a szobából, Leo szorosan a nyomukban. Amint kívül kerültek a lakosztályon, a folyosón Rohan eleresztette Kev karját, és szembefordult vele. Rohan a hajába túrt, és mérsékelt dühvel mondta: – Mégis mit akartál nyerni vele, hogy megölöd Win orvosát? – Élvezetet. – Azt nem kétlem. Win azonban mintha nemigen élvezte volna a dolgot. 97

– Mit keres itt ez a Harrow? – kérdezte Kev eszelősen. – Majd én megmondom – így Leo, vállát hanyagul a falnak vetve. – Harrow szeretné jobban megismerni a Hathawayeket. Ugyanis ő meg a húgom... közel kerültek egymáshoz. Kev hirtelen émelyítő súlyt érzett a gyomrában, mintha egy rakás követ nyelt volna. – Hogy érti ezt? – kérdezte, bár tudta a választ. Egy férfival sem eshet meg, hogy Win közelségében ne szeretne bele a lányba. – Harrow özvegyember – mondta Leo. – Tisztességes, rendes fickó. A klinikája és a betegei jelentik számára a legtöbbet. Ugyanakkor kifinomult is, világlátott, és pokolian gazdag. Műértő. Más szóval, szeret szép tárgyakat gyűjteni. A másik két férfi elértette a célzást. Winnel csakugyan nagymértékben gazdagodna a szép tárgyak gyűjteménye. Nehéz volt feltenni a következő kérdést, Kev mégis rászánta magát. – Win kedveli? – Azt hiszem, Win nem tudja, hogy amit a doktor iránt érez, az mennyiben hála és mennyiben valódi vonzalom. – Leo félreérthetetlen pillantást vetett Kevre. – Ráadásul van még itt néhány megoldatlan kérdés, amelyekre húgomnak választ kell találnia. – Beszélni fogok vele. – A helyedben nem tenném. Legalábbis amíg le nem csillapodik. Nagyon haragszik rád. – Miért? – kérdezte Kev, és azon tűnődött, vajon megvallotta-e Win a fivérének az előző éjszaka történéseit. – Hogy miért? – Leo szája megrándult. – Gondban vagyok, hogy mivel is kezdjem a szédítően bőséges arzenálból. Ha eltekintünk a ma reggeltől, vegyük például azt a tényt, hogy soha nem írtál neki? – Igenis hogy írtam – méltatlankodott Kev. – Egyszer – hagyta helyben Leo. – A birtok ügyeiről. Win megmutatta nekem a levelet. Sosem feledem azt a szárnyaló prózát, ahogy a keleti kapu mentén húzódó földdarab trágyázásáról írsz. Meg kell mondanom, a birkaszarról szóló rész kis híján könnyeket csalt a szemembe, oly érzelmesnek találtam, és... 98

– Mégis mire számított, hogy miről írok majd neki? – akarta tudni Kev. – Hiába magyarázná neki, mylord – vágott Leo szavának elébe Cam. – Mi, cigányok nem szoktuk írásba foglalni a benső gondolatainkat. – Ahogy nem szoktatok elvezetni egy egész birtokot, meg munkásokat és béreseket sem szoktatok irányítani – riposztozott Leo. – Ő mégis megtette, így van? – Leo kaján vigyorral felelt Kev mogorva arckifejezésére. – Merripen, te minden bizonnyal sokkal rátermettebb ura lennél a háznak, mint amilyen én leszek. Nézz csak magadra... Hát cigánygúnya ez rajtad? Napjaidat a tábortűz mellett üldögélve töltöd, vagy a könyvelés fölé görnyedve? Odakint hálsz, a puszta földön, vagy idebent, puha pehelyágyban? Úgy beszélsz talán, mint egy cigány? Nem, mert már eltűnt az akcentusod. A beszéded... – Mire akar kilyukadni? – szólt közbe Kev. – Csupán arra, hogy nem egy kompromisszumot kötöttél, mióta bekerültél a családunkba. Mindent megtettél, ami ahhoz kellett, hogy Win közelében maradhass. Úgyhogy hagyd ezt az átkozott képmutatást, és légy vérbeli cigány, most, hogy végre alkalmad nyílik rá... – Leo elhallgatott, és az égre emelte a tekintetét. – Jóságos isten. Ez már nekem is sok. És még azt hittem, hozzá vagyok edződve a drámai jelenetekhez. – Savanyú pillantást vetett Rohanre. – Beszélj vele te. Én megyek teázni. Visszament a lakosztályba, otthagyva őket a folyosón. – Birkaszarról nem írtam a levélben – mormogta Kev. – Másfajta trágyát használtam. Rohan hasztalan igyekezett palástolni a vigyorát. – Akárhogy is, phral, a „trágya” szót ki kell hagynod, ha hölgynek írsz. – Ne nevezzen így! Rohan végignézett a folyosón. – Gyere velem. Lenne a számodra egy küldetésem. – Nincs hozzá kedvem. – Pedig veszélyes – biztatta Rohan. – Az is lehet, hogy meg kell ütnöd valakit. Talán még verekedést is kezdeményezhetsz. Ó... tudtam én, hogy ez tetszeni fog. 99

Kev számára az volt az egyik legbosszantóbb tulajdonság Cam Rohanben, hogy mindenáron ki akarta deríteni a tetoválások titkát. Már két éve ezen dolgozott. A vállára nehezedő seregnyi kötelezettség dacára Rohan egyetlen lehetőséget sem mulasztott el, hogy mélyebbre ássa magát az ügyben. Szorgalmasan kutatott a törzse után, minden cigányszekeret megállított, és az összes cigánytáborba elment, hogy információt szerezzen. Csakhogy Rohan törzse mintha eltűnt volna a föld színéről, de legalábbis a világ túlsó felére költözött. Valószínűleg soha nem fogja megtalálni őket, hiszen a törzsek vándorlásának nem volt határa, és semmi sem garantálta, hogy egyáltalán visszatérnek még Angliába. Rohan házasságlevelekben, születési és halotti bizonyítványokban kutakodott, hátha megemlítik valahol az anyját, Sonyát, vagy esetleg őt magát. Eddig még nem talált semmit. Címerszakértőkkel és Ír történészekkel is konzultált, hogy fényt derítsen a púka szimbólumának jelentésére. Ám a szakértők tudása mindössze odáig terjedt, hogy előásták a szárnyas ló jól ismert legendáit: hogy tudniillik embernyelven beszél, éjfélkor jelenik meg, és hívja az embert, aki képtelen nemet mondani neki. S ha elmegy a lóval és túléli a vágtát, mindörökre megváltozott ember lesz, midőn visszatér. Cam mind ez ideig a cigányoknál gyakori névnek számító Rohan és Merripen nevek között sem tudott felfedezni semmilyen épkézláb kapcsolatot. Éppen ezért Rohan újabban Kev törzse után kezdett nyomozni. Kev érthető módon ellenségesen fogadta a tervet, amelyet Rohan a szálloda istállósora felé vezető útjukon feltárt előtte. – Azok engem a sorsomra hagytak – mondta Kev. – Maga meg azt akarja, hogy segítsek megkeresni őket? Ha valamelyikük az utamba akad, kiváltképp a cigánybáró, puszta kézzel végzek vele. – Pompás – mondta Rohan hidegvérrel. – De csak miután elmondták, amit a tetoválásról tudnak. – Ők se tudnak nálam többet; a tetoválás egy átok jele. És amint felkutatjuk a jelentését... – Tudom, tudom. Az lesz a végnapunk. De ha valóban egy átkot viselek a karomon, Merripen, szeretnék tudni róla. 100

Kev letaglózó pillantást vetett felé. Megtorpant az istálló egyik sarkában, ahol patatisztítók, nyíróollók és ráspolyok álltak takaros sorokban a polcokon. – Én nem megyek. Nélkülem lesz kénytelen a törzsem után kutatni. – Szükségem van rád – hárított Rohan. – Már csak azért is, mert a senki földjére vezet az utunk. Kev hitetlenkedve meredt rá. „Senki földjének” a Temze surreyi oldala mentén elterülő sivár lapályt nevezték. A sík, iszapos területet nyomorúságos cigány sátrak, pár rozoga szekér, vadkutyák és vadállatias cigányok népesítették be. De nem ebben rejlett az igazi veszély. Létezett egy másik, nem cigány csoport, a Csámborgók, szélhámosok és kitaszítottak ivadékai, származásukat tekintve javarészt szászok. A Csámborgók velejükig gonoszak, piszkosak és kegyetlenek voltak, a szokásokat és a jó modort hírből sem ismerték. Ha valaki a közelükbe merészkedett, gyakorlatilag tálcán kínálta magát, hogy támadják meg és rabolják ki. Nem is igen létezett veszedelmesebb hely Londonban, legfeljebb egy-két züllöttebb nyomornegyed. – Miből gondolja, hogy találhat valakit a törzsemből azon az elátkozott helyen? – kérdezte Kev, akit ugyancsak meglepett az ötlet. Képtelenség, még a cigánybáró vezetése mellett sem süllyedhettek ilyen mélyre. – Nemrégiben találkoztam valakivel a Bosvil törzsből. Ő mondta, hogy a legfiatalabb húga, Shuri már igen régóta a te cigánybáród felesége. – Rohan fürkészőn nézte Merripent. – Úgy tűnik, hogy a történeted bejárta az egész cigányságot. – Nem értem, miért – dünnyögte Kev, és úgy érezte, mindjárt megfullad. – Hiszen semmi jelentősége. Rohan szenvtelenül vállat vont, de a tekintetét Kev arcára szegezte. – A cigányok törődnek az övéikkel. Egyik törzs sem hagyna sorsára egy sebesült vagy haldokló fiút, akármilyenek legyenek is a körülmények. S a jelek szerint tettük átkot vont a cigánybáró törzsére... Balszerencse kíséri őket, sokan közülük tönkrementek. Íme, a sors igazságot szolgáltatott neked. 101

– Az igazság engem soha nem érdekelt. – Kevet magát is meglepte hangjának rekedtsége. Rohan csendes megértéssel felelt: – Furcsa egy élet, nem igaz?... Egy cigány a törzse nélkül. Akárhogy igyekszel, sehol nem lelhetsz otthonra. Mert a mi számunkra az otthon nem egy épület, sátor vagy szekér... a mi otthonunk a család. Kevnek nehéz volt Rohan szemébe néznie. A szavak a szívébe martak. Mióta csak ismerte Rohant, egyszer sem érzett vele rokonságot, egészen mostanáig. Többé már nem söpörhette félre a tényt, hogy túlságosan is sok bennük a közös. Két idegen, kiknek múltja megválaszolatlan kérdésektől hemzseg. És mindketten Hathawayéknél kötöttek ki, ahol otthonra találtak. – Veled tartok, az ördögbe is – mondta mogorván Kev. – De, csak mert tudom, mit tenne velem Amelia, ha hagynám, hogy bajod essék.

102

10

Valahol Angliában zöld bársonyt terített a földre a tavasz, és előcsalogatta a bokrok virágait. Valahol kék volt az ég, és üde a levegő. De nem a „senki földjén”, hol ezernyi kémény füstje fullasztotta a várost sárgás köddel, melyen még a nap fénye is aligalig szűrődött át. A kopár területen csak sár volt meg nyomorúság. Nagyjából negyed mérföldre esett a folyótól, egy hegy és a vasút határolta. Kev borúsan hallgatott, miközben ő és Rohan keresztülvezették lovaikat a cigánytáboron. A szétszórtan felütött sátrak bejáratában férfiak ücsörögtek, és cölöpöt farigcsáltak vagy kosarat fontak. Kev hallott néhány kiáltozó fiút. Ahogy megkerülte az egyik sátrat, egy verekedés körül kialakult csoportosulást pillantott meg. Férfiak ordítottak dühödt vezényszavakat és fenyegetéseket a fiúknak, mintha csak az állatokat ösztökélnék. Kev megtorpanva bámulta a fiúkat, s közben saját gyermekkorának képei villantak fel előtte. Fájdalom, erőszak, félelem... a cigánybáró haragja, aki csúnyán elveri Kevet, ha veszít. Ha pedig nyer, mert véresen és törött csontokkal a földre küldi a másik fiút, akkor sincs jutalom. Csupán lelkifurdalás, amiért olyasvalakit bántott, aki semmi rosszat nem tett ellene. Mire véljem ezt!, üvöltötte a cigánybáró egy ízben, amikor felfedezte Kevet, aki a sarokba kuporodva sírt azután, hogy megvert egy fiút, aki már kegyelemért könyörgött neki. Te nyomorult, szűkölő kutya! Ezt neked – csizmás lába Kev oldalában landolt, és elrepesztette egy bordáját – minden elhullajtott könnycseppért! Micsoda hülye vagy te, hogy azért sírsz, mert győztél? Hisz csak erre vagy jó, a verekedésre. De én majd kiűzöm belőled a puhányságot, te 103

nagyra nőtt, nyivákoló csecsemő! Addig, rugdosta Kevet, míg a fiú eszméletét nem vesztette. A következő alkalommal Kev már nem érzett bűntudatot, amikor megverte ellenfelét. Nem érzett semmit. Most pedig észre sem vette, hogy földbegyökerezett lábbal áll és kapkodón lélegzik, mígnem Rohan halkan megszólította. – Gyere, phral. Kev elszakította tekintetét a fiúktól, és meglátta a szánalmat a másik férfi józan szemében. A sötét emlékek meghátráltak. Kev kurtán bólintott, és követte társát. Rohan megállt két vagy három sátornál, és egy Shuri nevű nő felől érdeklődött. Kelletlen válaszokat kapott. Mint várható volt, a cigányok kendőzetlen gyanakvással és kíváncsisággal tekintettek a két idegenre. Nehezen érthető nyelvjárást beszéltek, melyben az ősi cigány nyelv és a városi cigányok argójában „kolompárnyelvnek” nevezett dialektus keveredett. Kevet és Rohant a kisebb sátrak egyikéhez irányították, melynek bejáratában idősebb fiú csücsült felfordított vödrön. Kiskéssel gombokat faragott. – Shurit keressük – mondta Kev az ősi nyelven. A fiú a válla fölött a sátorba pillantott. – Mama – kiáltott be. – Két ember jött hozzád. Gádzsónak öltözött cigányok. Furcsa külsejű nő tűnt fel a sátor bejáratában. Alig öt láb magas volt, de a teste és a feje is széles, arca sötét és ráncos, szeme fényes fekete. Kev rögtön felismerte, Shuri az, valóban, aki még csak tizenhat éves volt, amikor hozzáment a cigánybáróhoz. Kev röviddel ezután hagyta el a törzset Az évek nem kímélték a nőt. Shuri valaha megkapóan szép lány volt, de az élet nehézségei idő előtt megöregítették. Bár nagyjából egyidősek voltak Kevvel, a köztük lévő korkülönbség kettő helyett akár húsz év is lehetett volna. Shuri előbb egykedvűen bámulta Kevet. Azután elkerekedett a szeme, és bütykös kezével a rossz szellemek ellen védő mozdulatot tett. – Kev – suttogta. 104

– Szervusz, Shuri – nyögte ki Merripen, és megtoldotta egy cigány köszöntéssel, amit gyermekkora óta nem ejtett ki a száján. – Kísértet vagy? – kérdezte tőle a nő. Rohan meglepetten nézett a társára. – Kev? – ismételte. – Ez a törzsi neved? Kev ezt elengedte a füle mellett. – Nem vagyok kísértet, Shuri. – Biztatón a nőre mosolygott. – Ha az volnék, akkor egy nappal sem lennék idősebb, nem igaz? Shuri megrázta a fejét, szeme ravasz réssé szűkült. – Ha tényleg te vagy az, mutasd meg a jelet. – Azt inkább odabent. Shuri hosszas habozás után vonakodva bólintott, és mindkettőjüket beengedte a sátorba. Cam a bejáratnál megállt, és így szólt a fiúcskához: – Vigyázz a lovakra, nehogy ellopják őket – mondta –, és kapsz egy félkoronást. – Nem tudta biztosan, hogy a lovak a „Csámborgóktól” vagy a cigányoktól vannak-e nagyobb veszélyben. – Vigyázok, kaku – mondta a fiú, az idősebb férfiakra használatos tiszteletteljes megszólítással. Cam bús mosollyal követte Merripent a sátorba. A sátor a földbe leszúrt, csúcsuknál meghajlított rudakból, illetve ezekhez kötéllel hozzárögzített merevítőrudakból állt. Mindezt a szerkezet bordáinál összetoldott durva, barna szövettel borították le. Nem voltak sem székek, sem asztalok. A cigányok a puszta földdel is beérték. A sarokban fazekak és fatányérok álltak jókora halomban, és volt ott még egy letakart priccs. Háromlábú üstben égő koksztűz fűtötte a sátrat. Shuri jelzésére Cam törökülésben a tűzhöz telepedett. Palástolni igyekezett a mosolyát, mikor Shuri ragaszkodott hozzá, hogy láthassa Merripen tetoválását, amivel lenéző pillantást váltott ki a férfiból. Szerény, magának való ember lévén, Merripen titkon alighanem ódzkodott tőle, hogy a szemük láttára vetkőzzön le. De összeszorította a fogát, levetette a kabátját és kigombolta a mellényét. Ahelyett hogy teljesen levette volna, Merripen csak meglazította az ingét, és leejtette a válláról, felfedve bronzosan csillogó hátizmait. 105

Camnek még mindig kissé meglepő volt megpillantania a tetoválást, mert saját magán kívül senkin nem látta még ezt az ábrát. Cigányul dünnyögve, melybe szanszkritnak tetsző szavak is vegyültek, Shuri Kev mögé lépett, hogy megnézze a tetoválást. Merripen leszegte a fejét, és halkan lélegzett. Cam jókedve elmúlt, amint észrevette Merripen arcát, mely némi homlokráncolást leszámítva méla közönyt árasztott. Cam számára öröm és megnyugvás lett volna, ha találkozhat valakivel a múltjából. Merripennek ugyanez merő kényelmetlenséget jelentett. Mégis sztoikus türelemmel viselte a megpróbáltatásokat, s ez meghatotta Camet. Cam azt is felfedezte, hogy nem szívesen látja Merripent kiszolgáltatott helyzetben. Miután vetett egy pillantást a szárnyas paripára, Shuri ellépett Merripentől, és intett neki, öltözzön fel. – Ki ez az ember? – kérdezte Cam felé biccentve. Merripen egy olyan cigány szóval felelt, amelyet a nem feltétlenül családi kötelékkel egyesült csoportokra, klánokra használtak. Hamar felöltözködött, és kertelés nélkül rákérdezett: – Mi történt a törzzsel, Shuri? Hol a cigánybáró? – A föld alatt – mondta a nő, nyílt tiszteletlenséggel a férje iránt. – A törzs szétszóródott. Amikor látták, mit tesz veled, Kev... Kényszerített bennünket, hogy hagyjunk ott meghalni... azok után minden megromlott. Már senki nem akarta követni a vezért. Végül a gádzsók akasztották fel, mert rajtakapták pénzhamisítás közben. – Mit mondott? – kérdezte Cam, aki képtelen volt követni a nő pergős akcentusát. – A cigánybáró pénzt hamisított – mondta Merripen. – Még korábban – folytatta Shuri – megpróbált újabb harcosokat kinevelni fiatal fiainkból, hogy keressen rajtuk a vásári mulatságokban meg a londoni utcákon. De egyikük sem tudott úgy harcolni, ahogy te, és a szülők megálljt intettek a cigánybárónak. – Ravasz, fekete szeme Camre vágott. – A cigánybáró az ő harci kutyájának nevezte Kevet – mondta. – Csak a kutyákkal szebben bánt. – Shuri... – mormogta Merripen a homlokát ráncolva. – Ezt neki nem kell tudnia... 106

– A férjem Kev halálára ácsingózott – folytatta a nő –, de még a cigánybáró se merte volna csak úgy megölni. Ezért aztán éheztette a fiút, túl sokszor küldte verekedni, és a sebeire nem adott sem kötést, sem gyógyírt. Egyszer sem kapott takarót, szalmazsákon hált. Mi a cigánybáró háta mögött ételt és orvosságot csempésztünk neki. De nem akadt, aki megvédte volna szegény fiút. – Tekintete korholó lett, ahogy egyenesen Merripenhez intézte a szavait. – Nem volt ám könnyű segíteni neked, hisz mást se tettél, csak vicsorogtál meg haraptál. Soha nem mondtál köszönetet, még csak el se mosolyodtál. Merripen hallgatott, elfordított arccal éppen végzett a mellénye gombolgatásával. Cam azon kapta magát, hogy arra gondol, szerencse, hogy a cigánybáró halott. Ugyanis erőteljes késztetést érzett, hogy levadássza a gazembert, és végezzen vele. És Camnek az sem tetszett, ahogy Shuri megfeddi Merripent. Nem mintha Merripen valaha is a kellem szobra lett volna... de felnövekvésének kíméletlen körülményei után kész csoda volt, hogy képes normális ember módjára élni. A Hathawayek többet tettek Merripen életének puszta megmentésénél. A lelkét is megmentették. – Miért gyűlölte ennyire a férje Merripent? – kérdezte halk hangon Cam. – A cigánybáró mindent gyűlölt, ami gádzsó. Az volt a szavajárása, hogy ha törzsünk valamelyik tagja összeáll egy gádzsóval, ő megöli. Merripen éles pillantással nézett a nőre. – De én cigány vagyok. – Csak részben, Kev. Felerészben gádzsó vagy. – Merripen őszinte döbbenete mosolyra késztette a nőt. – Nem is sejtetted? Pedig még látszik is rajtad. A keskeny orrod, az állad szakasztott, mint egy gádzsóé. Merripen a fejét rázta, a leleplezés megnémította. – Szentséges ég! – suttogta Cam. – Anyád gádzsóhoz ment, Kev – folytatta Shuri. – A tetoválásod apád családjának a jele. De apád elhagyta, mert a gádzsók már csak

107

ilyenek. S mikor mi már halottnak hittünk téged, a cigánybáró azt mondta: „Most már csak egy maradt.” – Egy mi? – nyögte Cam. – Fivér. – Shuri felkelt, hogy megkavarja az üst tartalmát, és ettől mindjárt nagyobb fény lett a sátorban. – Kevnek volt egy öccse. Camet elborították az érzések. Egy szédítő változás sejtelme környékezte, minden gondolatát ez járta át. Miután egész addigi életét azzal a tudattal töltötte, hogy egyedül van, hirtelen kiderül, hogy van egy vérrokona. Pontosabban fivére. Cam Merripenre nézett, és látta a felismerés szikráját a kávébarna szempárban. Cam nem gondolta, hogy Merripen ugyanúgy lelkesedik az újonnan szerzett értesülésért, ahogy ő, de oda se neki! – Egy darabig a nagymama nevelte a testvérpárt – folytatta Shuri. – Csakhogy oka volt azt hinni, hogy a gádzsók egy napon elveszik tőle a gyerekeket. Talán még meg is ölik őket. Így az egyik fiút magánál tartotta, míg Kevet elküldte a törzsünkbe Pov bácsikájához, a cigánybáróhoz. A nagymama nem sejtette, hogy a cigánybáró durván bánik majd a fiúval, másképp nem küldi el hozzá, ez biztos. Shuri Merripenre pillantott. – Arra gondolhatott, hogy Pov erős ember lévén meg tud majd védeni téged. Ám ő irtózott tőled, hiszen félig fehér vagy... – Elakadt a szava, ahogy Cam feltűrte kabát- és ingujját, és odamutatta neki az alkarját. A púka ábrája koromfeketén domborodott ki bőrének hátteréből. – Én vagyok Kev fivére – mondta Cam enyhén borízű hangon. Shuri tekintete egyikük arcáról a másikéra vándorolt. – Igen, látom – mormolta aztán. – Nem szembeszökő a hasonlóság, mégis észrevehető. – Kíváncsi mosoly játszott az ajkán. – Isten terelt össze benneteket. Hogy őszerinte ki vagy mi terelte össze őket, azt Merripen nem kötötte az orrukra. Helyette egyenesen megkérdezte: – Tudod, hogy hívják apánkat? Shuri elszontyolodva mondta: – A cigánybáró soha nem említette. Sajnálom. – Nincs mit, hisz így is sokat segítettél – mondta Cam. – Van valami elképzelésed, hogy a gádzsók miért akarhatták... 108

– Mama! – hallatszott odakintről a kisfiú hangja. – Csámborgók jönnek. – A lovainkra pályáznak – mondta Merripen, és fürgén talpra ugrott. Shuri kezébe nyomott egy kis pénzt. – Szerencsét és jó egészséget – mondta. A nő cigány nyelven viszonozta a jókívánságot. Cam és Merripen kisietett a sátorból. Három Csámborgó közeledett. Gubancos hajuk, mocskos ábrázatuk, rothadó fogaik s a jöttüket jó előre beharangozó bűz miatt inkább állatoknak tűntek, mintsem emberi lényeknek. Kíváncsi cigányok egy csoportja biztonságos távolból figyelte őket. Egyértelmű volt, hogy az ő segítségükre nem lehet számítani. – Nos – szólalt meg Cam fojtott hangon –, ez izgalmasnak ígérkezik. – A Csámborgók szeretik a kést – mondta Merripen. – De nem tudják jól forgatni. Hagyd ezt rám. – Hát jól van – egyezett bele Cam. A Csámborgók egyike Cam számára érthetetlen tájszólásban beszélt. Odamutatott Cam lovára, Púkára, s az nyugtalanul pillogott feléjük, és a földet kapálta a lábával. – Még mit nem! – dünnyögte Cam. Merripen hasonlóan furcsa szavakkal válaszolt a férfinak. Ahogy előre megmondta, a Csámborgó a háta mögé nyúlt, és recés élű kést kapott elő. Merripen higgadtnak látszott, de az ujjai megfeszültek, és Cam látta, ahogy finoman testhelyzetet változtat és felkészül a támadásra. A Csámborgó harsány kiáltással előrelendült, és deréktájra célzott, Merripen azonban egy gyors oldallépéssel kitért előle. Lenyűgöző fürgeséggel és leleményességgel megragadta a támadó karját. Saját lendületét felhasználva kibillentette a Csámborgót az egyensúlyából. Szívdobbanásnyi idő alatt Merripen a földre vetette ellenfelét, közben kicsavarva a haramia karját. A jól hallható reccsenéstől mindnyájan összerándultak, még Cam is. A Csámborgó üvöltött kínjában. Merripen kifeszítette a kést a férfi megbénult kezéből, és odahajította Camnek, aki reflexszerűen elkapta. Merripen a két másik Csámborgóra pillantott. 109

– Ki lesz a következő? – kérdezte hűvösen. Bár angolul ejtette ki a szavakat, úgy látszott, a szörnyszülöttek értettek belőle. Hátra se nézve futásnak eredtek, otthagyva sebesült társukat, aki hangos nyögések közepette vergődött a földön. – Szép volt, phral – mondta Cam elismeréssel a hangjában. – Induljunk – szólt oda Merripen. – Mielőtt még többen jönnek. – Térjünk be egy kocsmába – mondta Cam. – Muszáj innom egyet. Merripen szótlanul nyeregbe pattant. Úgy tűnt, ez egyszer egyetért Cammel. Dolgos ember pihenőhelye, a dologtalan munkahelye, a melankóliás szentélye: gyakorta illették a kocsmákat ezekkel a kifejezésekkel. A rosszabb hírű londoni utcanegyedek egyikében található Ördög és Poklot nevezhették volna akár a bűnözők rejtekének vagy az iszákosok menedékének is. A hely ugyanakkor kiválóan megfelelt Cam és Kev céljának, mert itt aztán senki nem nézett ferde szemmel két cigányra. Jó erős sört mértek, az italos lányok meg, bár egytől egyig mogorva teremtések voltak, példásan ellátták a dolgukat: újratöltögették a kupákat és tisztán tartották a padlót. Cam és Kev egy kis asztalhoz ültek le, melyet fehérrépából kifaragott gyertyatartó világított meg, szederjes oldaláról faggyú csordogált. Kev egy hajtásra félig ürítette a kupáját. Ritkán ivott mást, mint bort, és azt is csak mértékkel. Nem kedvelte az ivással járó önuralom vesztést. Cam viszont felhajtotta a maga kupáját. Hátradőlt a székében, és szelíd mosollyal tanulmányozta Kevet. – Mindig csodálkoztam, hogy ennyire rosszul bírod az italt – jegyezte meg Cam. – Egy ilyen megtermett cigánynak, amilyen te vagy, negyed hordóval is le kell tudnia dönteni. De most, hogy kisült, félig ír vagy... ez így már megbocsáthatatlan, phral. Fejlesztenünk kell az ivókádat. – Nem beszélünk róla senkinek – mondta Kev zordonan.

110

– Arról, hogy fivérek vagyunk? – Camet szemlátomást mulattatta Kev utálkozása. – Nem olyan rossz ám félig gádzsónak lenni – mondta Kevnek barátságosan, és felnevetett testvére ábrázata láttán. – Mindenesetre így már érthető, miért állapodtunk meg mind a ketten, miközben a cigányok többsége inkább az örök vándorlást választja. Ír vérünk az, ami... – Egy... árva... szót... sem – mondta Kev. – Még a családnak se! Cam ettől kissé kijózanodott. – Én nem titkolózom a feleségem előtt. – Akkor sem, ha ez az ő érdeke is? Cam a kocsma egyik keskeny ablakán kibámulva töprengett. Az utcán nyüzsögtek a mozgóárusok, taligáik kereke zörögve gördült a macskakövön. Kiáltásaik vaskosan úsztak a levegőben, ahogy kínálgatták a portékájukat: kalapdobozokat, játékokat, gyufát, esernyőt, seprűt. Az utca túlsó oldalán egy hentesbolt kirakatában vörösen és fehéren fénylettek a frissen felszelt húsok. – Gondolod, hogy apánk családja még mindig a halálunkat kívánja? – kérdezte Cam. – Meglehet. Cam szórakozottan megdörgölte a ruhaujját ott, ahol a szárnyas ló ábrája rejtekezett. – Ugye érted, hogy semmi sem történt volna meg mindebből: a tetoválások, a titkok, hogy elválasztottak minket és más neveket kaptunk, hacsak apánk nem valami nagy ember? Máskülönben a gádzsók mit se törődnének két fattyúval. Azon tűnődöm, hogy apánk vajon miért hagyta el az anyánkat? Talán... – Engem aztán nem érdekel. – Újra átkutatom az egyházközségben őrzött születési papírokat. Lehet, hogy apánk... – Ne tedd! Hagyd annyiban. – Hagyjam annyiban? – Cam hitetlen pillantást vetett felé. – Te csakugyan szemet akarsz hunyni a felfedezésünk fölött? A rokonságunk fölött? – Igen. Cam, fejét komótosan rázogatva, elforgatta az egyik aranygyűrűjét. 111

– A mai nap után sokkal jobban értelek, testvér. Ahogy téged... – Ne nevezz így. – Képzelem, hogy ha valakit úgy nevelnek fel, mint egy oktalan állatot, az nem táplál valami kellemes érzéseket az emberiség felé. Sajnálom, hogy te húztad a rövidebbet, és téged küldtek a bácsikánkhoz. De nem hagyhatod, hogy ez megakadályozzon téged abban, hogy teljes életet élj. És kiderítsd, ki is vagy valójában. – Hiába tudom, ki vagyok, attól még nem kapom meg, amit akarok. Azt soha nem kaphatom meg. Úgyhogy semmi értelme. – Miért, mit akarsz? – kérdezte halkan Cam. Kev összeszorított szájjal, dühösen nézett Camre. – Ki se mered mondani? – nógatta Cam. Kev makacsul hallgatott, így Cam rámutatott fivére kupájára. – Ezt már nem kéred? – Nem. Cam pár sebes korttyal kiitta a sört. – Tudod – jegyezte meg szárazon –, sokkal könnyebb volt egy iszákosoktól, szerencsejátékosoktól és válogatott bűnözőktől hemzsegő játékbarlangot elvezetni, mint veled vagy a Hathaway testvérekkel dűlőre jutni. Letette a kupát, és várt egy pillanatot, mielőtt csendesen megkérdezte: – Nem sejtettél semmit? Gondoltad volna, hogy ennyire szoros köztünk a kötelék? – Nem. – Azt hiszem, én sejtettem, valahol a lelkem mélyén. Mindig tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Kev morcos pillantást vetett felé. – Semmi sem változott. Nem én vagyok a családod. Nincs köztünk semmiféle kötelék. – A vér csak jelent valamit – felelte Cam nyájasan. – S mert törzsem maradéka nyomtalanul eltűnt, egyedül te vagy nekem, phral. Próbálj csak megszabadulni tőlem!

112

11

Win lesétált a szálloda központi lépcsőjén, miközben Hathawayék egyik inasa, Charles ott iparkodott a nyomában. – Óvatosan, kisasszony – intette. – Egy picinyke botlás, és nyakát szegheti ezeken a grádicsokon. – Köszönöm, Charles – mondta a lány anélkül, hogy lassított volna léptein. – De semmi ok az aggodalomra. – Gyakorlott lépcsőmászó volt, hiszen a franciaországi klinikán hosszú létrákon gyalogolt fel s le a napi torna részeként. – Jobb, ha figyelmeztetem, Charles, kíméletlen tempót fogok diktálni. – Igen, kisasszony – mondta az inas egy kissé zsémbesen. Charles testes ember volt, és nemigen kedvelte a gyaloglást. Noha benne járt a korban, Hathawayék addig nem akarták elbocsátani, míg ő maga úgy nem dönt, hogy visszavonul. Win elfojtott egy mosolyt. – Csak a Hyde Parkba és vissza, Charles. A szálló bejáratához közeledvén Win magas, sötét alakot pillantott meg az előcsarnokban. Merripen volt az, és kedvetlennek tűnt, ahogy oda se figyelve, leszegett fejjel lépdelt. Win képtelen volt elnyomni magában az örömöt, amit a jóképű, ámbátor vérlázítóan modortalan férfi megpillantása okán érzett. Merripen odaért a lépcsőhöz, feltekintett, és az arckifejezése megváltozott, ahogy észrevette a lányt. Mohó fény villant a tekintetében, mely egy pillanat alatt kialudt, de Win szíve már e rövid fellobbanástól is hevesebben vert. Az aznap reggel lezajlott jelenet és Merripen féltékeny tombolása után Win elnézést kért Juliantól. A doktort azonban inkább mulattatta, mintsem nyugtalanította az eset.

113

– Pont olyan ez a Merripen, amilyennek ön leírta – mondta Julian, majd sajnálkozva hozzátette: – Épp csak még olyanabb. Win ezt igen találó észrevételnek tartotta. Merripenről nem is lehetett ennél kevesebbet mondani. Abban a pillanatban úgy festett, akár egy gaz cselszövő valami olcsó regényből. Aki rendre alulmarad a szőke sörényű főhőssel szemben. A lopott pillantásokból, melyeket Merripen az előcsarnokban lézengő hölgyek egy csoportjától kapott, nyilvánvaló volt, hogy nem csak Win találja vonzónak. Az elegáns öltözet jól állt Merripennek. Parádézás nélkül viselte a remekbe szabott ruhákat, mintha cseppet sem érdekelné, hogy úriembernek vagy dokkmunkásnak van öltözve. És Merripent ismerve, neki tényleg mindegy volt. Win megállt, és mosolyogva várta, hogy a férfi odalépjen hozzá. Merripen végigmérte, apróra megvizsgálta az egyszerű rózsaszín sétálóruhát s a hozzáillő kabátkát. – Látom, felöltöztél – jegyezte meg, mintha meglepné, hogy a lány nem meztelenül vonul végig az előcsarnokon. – Ez sétálóruha – mondta Win. – Megyek, hogy szívjak egy kis friss levegőt. – Ki lesz a kísérőd? – kérdezte Merripen, holott jól látta a közelben várakozó inast. – Charles – felelte a lány. – Egymagában? – hördült fel Merripen. – Ennél azért nagyobb védelemre van szükséged. – Csak a Marble Archig sétálunk – így a lány meglepetten. – Elment az eszed, asszony? Van róla fogalmad, hogy mi minden történhet veled a Hyde Parkban? Zsebmetszők, szélhámosok, bandák garázdálkodnak arrafelé, és mind csak azt várja, hogy megkopaszthasson egy ilyen ártatlan kis madárkát, mint te vagy. Charles nem vette fel a sértést, inkább buzgón meg jegyezte: – Meglehet, hogy Mr. Merripennek igaza van, kisasszony. Valóban hosszú odáig az út... és az ember soha nem tudhatja... – Ez ajánlat lenne részedről, hogy a kísérőmül szegődsz? – kérdezte Win Merripent. Mint az várható volt, Merripen mogorván vonakodást színlelt.

114

– Azt hiszem, igen, amennyiben az a másik lehetőség, hogy védtelenül kóborolsz a londoni utcákon, az összes bűnözőt kísértésbe ejtve. – Homlokráncolva pillantott az inasra. – Maga inkább maradjon. Nincs kedvem még magára is vigyázni. – Igen, uram – érkezett az inas hálatelt válasza, aki lényegesen nagyobb lelkesedést mutatott a lépcsőn való felmenetelkor, mint korábban a lejövetelnél. Win belekarolt Merripenbe, és rögtön megérezte rajta a feszültséget. Valami mélyen felkavarta, gondolta a lány. Jobban, mint a tornadressz látványa vagy a tervezett séta a Hyde Parkban. Elhagyták a szállodát, Merripen hosszú lépéseivel a lány fürge lépteihez igazodott. Win mindvégig könnyed, vidám hangon beszélt. – Milyen hűs és üdítő ma a levegő. – És szennyezett a szénfüsttől – mondta a férfi, ahogy kikerültek egy pocsolyát, mintha bizony életveszélyes lehetne, ha Winnek vizes lesz a lába. – Ami azt illeti, a kabátodnak is átható füstszaga van. És ez nem dohányfüst. Hová mentetek ma délelőtt Mr. Rohannel? – Egy cigánytáborba. – Miért? – erőltette a témát Win. Az ember nem lehetett elég erőszakos, ha ki akart szedni valamit Merripenből. – Rohan úgy vélte, hogy ott esetleg találunk valakit a törzsemből. – És igaza lett? – kérdezte a lány halkan, mert tudta, hogy ezzel kényes vizekre eveznek. Ideges rándulást érzett a keze alatt. – Nem. – De igen. Látom rajtad, hogy nyomaszt valami. Merripen letekintett rá, és látta, hogy a lány merőn figyeli. Felsóhajtott. – Volt a törzsemben egy Shuri nevű lány... Win mindjárt féltékeny lett erre a lányra, akit Merripen valamikor ismert, de soha nem említett. Régen talán szerette is. – Ma megtaláltuk a táborban – folytatta Merripen. – Megváltozott. Valaha nagyon szép volt, de most idősebbnek látszik a koránál. – Ó, de sajnálom – mondta Win tőle telhető őszinteséggel. – Férje, a cigánybáró a bácsikám volt. Ő... nem volt jó ember. 115

Ez nem meglepetés, ha tekintetbe vesszük, hogy milyen állapotban volt Merripen, amikor Win először találkozott vele. Sebesült volt, elhagyatott, és szilaj, amiből világosan kitűnt, hogy addig vadállat módjára élt. Wint együttérzés és gyengédség töltötte el. Arra vágyott, hogy kettesben legyen Merripennel valahol, ahol rábírhatná, hogy mondjon el neki mindent. Szerette volna átölelni, nem szerelmes, hanem baráti öleléssel. Sokan kétségtelenül nevetségesnek találnák, hogy babusgatni akar egy ilyen sebezhetetlennek tűnő embert. Ám a kemény és áthatolhatatlan felszín alatt Merripen rendkívül mély érzésekkel bírt. Win tudta róla ezt. Ahogy azt is tudta, hogy Merripen viszont körömszakadtáig tagadná. – Beszélt Mr. Rohan a tetoválásáról Shurinak? – kérdezte Win. – Hogy ugyanolyan, mint a tiéd? – Igen. – És Shuri mit mondott? – Semmit. – Kissé talán hevesen jött a válasz. Két utcai árus közelgett feléjük reményteljesen; egyikük vízitormát, a másik esernyőket kínált. De egyetlen haragos pillantás Merripentől, és máris visszavonulót fújtak, átverekedték magukat a hintók, szekerek és lovak forgatagán az út túlsó oldalára. Win egy-két percig nem szólalt meg, csak fogta Merripen karját, aki ellentmondást nem tűrően vezette, s néha-néha így dünnyögött: „ne lépj oda”, vagy „erre gyere”, vagy „itt óvatosan lépkedj”, mintha bizony komoly sérülést eredményezhetne, ha az ember repedezett vagy egyenetlen járdarészre lép. – Kev – tiltakozott végül a lány –, nem vagyok hímes tojás. – Tudom. – Akkor meg ne bánj velem úgy, mintha összetörhetnék egy rossz lépéstől. Merripen zsörtölődött egy keveset, valami olyasmit mormogott, hogy az utca „nem megfelelő”. Hepehupás. És mocskos. Win önkéntelenül felkacagott. – Az ég szerelmére! Ha arannyal lenne kikövezve ez az utca, és angyalok sepernék, te még akkor is azt mondanád, hogy hepehupás

116

és mocskos. Meg kell szabadulnod ettől a rossz szokástól, hogy szüntelenül óvsz engem. – Eszemben sincs megszabadulni tőle. Win hallgatott, de szorosabban fogta Merripen karját. A durva, egyszerű szavak alá temetett szenvedély már-már illetlen gyönyörrel töltötte el. Merripen játszi könnyedséggel érintette meg szíve legbensőbb régióiban. – Nem szeretném, ha piedesztálra emelnél – mondta végül a lány. – Nem emeltelek piedesztálra. Inkább... – De elharapta a szavakat, és megrázta kissé a fejét, mint aki csodálkozik azon, amit mondott. Akármi történt is aznap, Merripen önuralma csúnyán megingott tőle. Win azon töprengett, vajon miket mondhatott Shuri. Talán a Cam Rohan és Merripen közti kapcsolatról valamit... – Kev. – Win lassított a léptein, ezzel kísérőjét is komótosabb tempóra fogta. – Már mielőtt elutaztam Franciaországba, az volt a meggyőződésem, hogy a tetoválások szoros kötelékre utalnak közted és Mr. Rohan között. A betegségem miatt mást se tudtam tenni, mint hogy tanulmányoztam a környezetemben lévőket. Olyasmikre figyeltem fel, amiket másoknak nem volt idejük észrevenni. És mindig nagyon rád voltam hangolódva. – Win egy gyors oldalpillantással felmérte Merripen arckifejezését, és látta rajta, hogy nem tetszik neki, amit hall. Ő nem akarta, hogy valaki belélásson, vagy, hogy tanulmányozzák, ő biztonságban akart maradni vaspáncélú magányában. – S mikor találkoztam Mr. Rohannel – mondta tovább Win fesztelen modorban, mintha hétköznapi társalgást folytatnának –, számos hasonlóságot fedeztem fel köztetek. Ahogy félrebiccenti a fejét, és féloldalasan mosolyog... ahogy gesztikulál... ugyanezeket láttam nálad is. S akkor azt gondoltam magamban, nem lennék meglepve, ha egy szép napon kiderülne, hogy ezek ketten... fivérek. Merripen lefékezett. Szembefordult a lánnyal, s mert az út közepén álltak meg, a járókelők kénytelenek voltak kikerülni őket, miközben azt dohogták, hogy hallatlan figyelmetlenségre vall másokat akadályozni a továbbhaladásban. Win feltekintett a férfi pogány, fekete szemébe, és ártatlanul megvonta a vállát. Várta a reakciót. 117

– Lehetetlen – mordult fel Merripen. – A lehetetlen dolgok történnek meg leggyakrabban – mondta Win. – Főképp a mi családunkban. – Tovább bámult a férfira, olvasni próbált benne. – Igaz, ugye? – kérdezte ámulattal. – Ő a fivéred? Kev habozott. Majd alig hallhatóan suttogta: – Az öcsém. – Örülök neki. Örülök mindkettőtöknek. – Win rendületlenül mosolygott, mígnem válaszul Merripen szája is felfelé kezdett görbülni. – Hát én nem. – Annak is eljön majd a napja. Egy perc múltán Merripen karon fogta a lányt, és folytatták a sétát. – Ha te és Mr. Rohan testvérek vagytok – mondta Win –, akkor félig te is gádzsó vagy. Mint ő. Ez zavar téged? – Nem, én... – Elhallgatott, hogy megrágja magában a felfedezést. – Nem lepődtem meg annyira, mint kellett volna. Mindig éreztem, hogy a cigány mellett... másfajta vér is csordogál bennem. Win megértette a férfi ki nem mondott szavait. Rohannel ellentétben ő nem fogadta szívesen ezt a másfajta vért, lényének mindaddig ismeretlenül szunnyadó részét. – Fogsz róla beszélni a családnak? – kérdezte a lány tétován. Merripent ismerve alighanem titkolni fogja az információt, míg az összes létező következtetést le nem vonta belőle. Fejrázás. – Előbb választ kell találnom néhány kérdésre. Köztük arra, hogy gádzsó apánk miért akart megölni minket. – Meg akart ölni? Jóságos ég, miért? – Sejtésem szerint az örökösödés miatt. A gádzsók világa a pénz körül forog. – Milyen keserű vagy – mondta Win, és megszorította Merripen karját. – Okkal. – Okod lenne a boldogságra is. Ma ráleltél a fivéredre. És rájöttél, hogy félig ír vagy. Ez öblös nevetést fakasztott a férfiból. 118

– Ettől kéne boldognak lennem? – Az ír igazán figyelemre méltó nép. Benned is megvan a föld szeretete, a szívósság... – A civódásra való hajlam. – Igen. Nos, azt talán továbbra is elfojthatnád. – Ha már félig ír vagyok – mondta Merripen –, gyakorlottabban kell vedelnem. – A nyelved is jobban pereghetne. – Én csak akkor beszélek, ha mondandóm van. – Hm. Ez nem jellemző sem az írekre, sem a cigányokra. Talán van még egy oldalad, amelyet ez idáig nem fedeztünk fel. – Istenem. Remélem, nincs. – De Merripen mosolygott, és Win tagjait meleg örömhullám árasztotta el. – Mióta visszatértem, ez az első igazi mosoly, amit látok tőled – mondta a lány. – Többet kéne mosolyognod, Kev. – Valóban? – kérdezte Merripen lágy hangon. – Ó, igen. Jót tesz az egészségnek. Dr. Harrow állítja, hogy a víg kedélyű páciensei sokkal gyorsabban gyógyulnak, mint a kedvetlenek. Dr. Harrow említése eltüntette Merripen meghatározhatatlan mosolyát. – Ramsay szerint közel kerültél a doktorhoz. – És dr. Harrow a barátom – ismerte el a lány. – Csak barát? – Egyelőre. Elleneznéd, hogy udvaroljon nekem? – Természetesen nem – dünnyögte Merripen. – Mi jogon ellenezném? – Csak úgy. Ha neked esetleg más terveid volnának, de persze nincsenek. Megérezte a férfi belső vívódását, hogy ejteni kéne a témát. De Merripen elvesztette az önmagával vívott harcot, és váratlanul így szólt: – Távol álljon tőlem, hogy eltiltsalak a diétázástól, amennyiben arra támad gusztusod. – Te most a diétázáshoz hasonlítod a doktort? – Winnek komoly küzdelmébe telt, hogy leplezze elégedett mosolyát. Ez a kis 119

féltékenységi jelenet balzsam volt a lelkére, – Biztosíthatlak, hogy ő nem ennyire unalmas. Vagyonos és jellemes ember. – Egy vizenyős szemű, sápkóros gádzsó. – Meglehetősen vonzó. A szeme pedig cseppet sem vizenyős. – Hagytad valaha, hogy megcsókoljon? – Kev, a nyílt utcán vagyunk... – Hagytad? – Egyszer – vallotta be a lány, és várt, míg Merripen feldolgozza az információt. A férfi haragosan a járdára szegezte tekintetét. Amikor egyértelművé vált, hogy nem fog mondani semmit, Win szólalt meg: – Csupán a ragaszkodását fejezte ki. Még mindig hallgatás. Csökönyös öszvér, gondolta mérgében Win. – Ő nem úgy csókolt engem, ahogy te. És soha... – Érezte, hogy elönti az arcát a pír. – Soha nem tettünk még csak hasonlót sem ahhoz, amit te meg én... akkor éjjel... – Arról ne beszéljünk! – Ha dr. Harrow csókjáról szabad beszélni, a te csókjaidról miért nem? – Azért, mert az én csókjaim nem udvarlással végződnek. Ez fájt. Ráadásul kínos zavarba hozta Wint. Ő ki akarta faggatni Merripent, hogy miért nem udvarol neki. De erre nem itt és most fog sort keríteni. – Nos, úgy tűnik, hogy dr. Harrow szívesen udvarolna nekem – mondta, és igyekezett gyakorlatias hangot megütni. – Az én koromban már gondolnom kell a férjhez menésre. – A te korodban? – ismételte Merripen csúfondárosan. – Csak huszonöt éves vagy. – Huszonhat. És már huszonöt évesen is öregecskének számítanék. Alighanem a legszebb éveimet vesztettem el a betegségem miatt. – Szebb vagy, mint valaha. Az a férfi, aki nem akar téged, vagy bolond, vagy vak. – Ez nem udvariassági bók volt, olyan férfias őszinteséggel hangzott el, hogy Win még jobban elpirult. – Köszönöm, Kev. Merripen óvatos pillantást vetett felé. 120

– Férjhez akarsz menni? Win önfejű, áruló szíve fájdalmas izgalommal dobbant meg, mert először azt hitte, hogy amolyan botcsinálta lánykérést hall. De nem, Merripen mindössze a véleményét kérdezte a házasságról mint... nos, ahogy Win tudós apja mondta volna: „mint realizálható fogalmi képzetről”. – Természetesen – mondta Win. – Szeretnék gyerekeket. Meg egy férjet, akivel megöregszem. Szeretnék saját családot. – És Harrow azt állítja, hogy mindez most már lehetséges? Win túl sokáig habozott. – Igen, teljes mértékben. De Merripen túlságosan jól ismerte a lányt. – Mi az, amit nem mondasz el? – Elég jól vagyok már, hogy azt tegyem, amit akarok – mondta Win kereken. – Mit mond a doktor?... – Ezt nem szeretném megvitatni. Neked is megvannak a tabutémáid, meg nekem is. – Tudod, hogy úgyis kiderítem – mondta csendesen a férfi. Win ezt meg se hallotta, mert az elébük táruló parkra fordította a figyelmét. Szeme tágra meredt, ahogy észrevett valamit, ami az ő Franciaországba távozásakor még nem volt ott... egy fenséges üvegés vasszerkezet. – Ez a Kristálypalota? Ó, igen, annak kell lennie. Milyen gyönyörű, sokkal szebb, mint az általam látott metszeteken. Ez a több mint kilenc hektárra kiterjedő épület adott otthont a Világkiállításnak keresztelt, nemzetközi művészeti és tudományos tárlatnak. Win olvasott is az eseményről a franciaországi lapokban, melyek találóan a világ egyik csodájaként emlegették a kiállítást. – Mikor fejeződött be az építkezés? – kérdezte, és meggyorsultak a léptei, ahogy megindultak a tükörfényes épület felé. – Nem egész egy hónapja. – Jártál már benne? Láttad a kiállítási tárgyakat? – Egyszer – mondta Merripen, akit megmosolyogtatott a lány lelkesedése. – És csak egy kis részt láttam az egészből. Három napba vagy még többe telne mindent végigcsodálni. 121

– Melyik részt láttad? – A gépek termét. – Bárcsak láthatnám legalább egy kis szeletét – mondta Win, és sóvárogva nézte az épületbe besoroló és onnét kitóduló látogatók tömegét. – Nem megyünk be? – Délutánra jár, nincs már elég idő, hogy bármit is megszemlélj. Majd holnap megint eljövünk. – Menjünk be most. Kérlek! – Izgatottan megcibálta Merripen karját. – Ó, Kev, ne mondj nemet. Ahogy Merripen letekintett rá, olyan jóképű volt, hogy Win kellemes bizsergést érzett tőle a hasában. – Hogy is mondhatnék neked nemet? – kérdezte csendesen a férfi. Odavezette Wint a Kristálypalota égbeszökő, boltíves bejáratához, fizetett fejenként egy shillinget a belépőkért, a lány meg közben ámuldozva hordozta körül a tekintetét. Az ipari alkotásokból rendezett kiállítás szellemi atyja a bölcs és előrelátó Albert herceg volt. A jegyek mellé csatolt nyomtatott térkép szerint az épületet ezernél is több vasoszlop és háromszázezer üvegtábla alkotta. Egyes részein olyan nagy volt a belmagasság, hogy kifejlett szilfák álltak odabent. Összesen százezer kiállítási tárgy volt az épületben a világ minden tájáról. A kiállítás társadalmi és tudományos értelemben egyaránt jelentős volt. Lehetőséget teremtett valamennyi osztálynak és régiónak, a felső és az alsó rétegeknek is, hogy szabadon elvegyüljenek egy közös fedél alatt, amire csak ritkán akadt példa. A legkülönbözőbb öltözetű és megjelenésű emberek tolongtak az épület belsejében. A Kristálypalota kereszthajójában elegánsan öltözött csoportulás várakozott. Egyikük sem mutatott érdeklődést a környezete iránt. – Mire várnak azok az emberek? – kérdezte a lány. – Semmire – felelte Merripen. – Csak azért jöttek el, hogy megmutassák magukat. Akkor is volt egy ilyen csoport, amikor a múltkor itt jártam. Meg se nézik a kiállított tárgyakat. Csak állnak egy helyben és páváskodnak. Win nevetett. – Nos, ácsorogjunk a közelükben, és tegyünk úgy, mintha csodálnánk őket, vagy keressünk valami igazán érdekes látnivalót? 122

Merripen átnyújtotta neki a térképet. Miután végigtanulmányozta a kiállítótermek listáját, Win határozottan kijelentette: – Szövetek és textilek. Merripen zsúfolt üvegfolyosón át egy döbbenetes méretekkel rendelkező terembe vezette. Szövőszékek és egyéb textilipari gépek kattogása töltötte be a levegőt, a terem széle mentén és középütt szőnyegek álltak bálákban. Gyapjú és festék csípős szaga terjengett. Kidderminster, Amerika, Spanyolország, Franciaország és a Kelet javai töltötték be a termet színek és textúrák szivárványával... szövött, csomózott, bolyhos, hurkolt hímzett, fonott textíliák... Win levette a kesztyűjét, hogy végigfuttassa ujjait a csodás kínálaton. – Nézd ezt, Merripen! – lelkendezett. – Ez egy Wilton szőnyeg. Hasonlatos a brüsszelihez, csak ennél felvágják a hurkokat. Tapintásra, mint a bársony, nem igaz? A gyártó képviselője, aki a közelükben állt, megszólalt: – A Wilton egyre inkább megfizethetővé válik most, hogy gőzgéppel hajtott szövőszéken állítjuk elő. – Hol található a gyár? – kérdezte Merripen, kezével végigsimítva a puha szőnyeghalmon. – Gondolom, Kidderminsterben. – Ott, igen, meg van egy másik Glasgow-ban is. Miközben a férfiak az új típusú szövőszéken előállított szőnyegekről társalogtak, Win tovább sétált a kiállított minták sorain. Számos gépet látott, káprázatos méretekben és összetettségben, egyesekkel szőni lehetett, másokkal szövetet nyomtatni, megint mások fonallá sodorták a gyapjút. Az egyik gép azt szemléltette, hogy egy szép napon a matracokat és párnákat is gépek fogják majd kitömni. Win lenyűgözve nézelődött, és így szólt a melléje lépő Merripenhez: – Az ember eltöpreng, hogy végül mindent a világon gépesíteni fognak. Merripen mosolygott. – Ha lenne rá idő, elvinnélek a mezőgazdasági találmányokhoz. Az ember ugyanannyi élelmiszert tud termelni töredéknyi idő alatt és jóval kevesebb munkával, mint a kézi termelésnél. Már be is 123

szereztünk egy cséplőgépet a Ramsay-uradalom béreseinek... Majd megmutatom. – Te helyesled a technológiai újításokat? – kérdezte Win árnyalatnyi meglepődéssel. – Igen, miért ne? – A cigányok nem hisznek az ilyesmiben. Merripen megvonta a vállát. – A cigányok hitétől eltekintve, nem vehetem semmibe a haladást, ami mindenkinek az életét jobbítja. A gépesítés elérhetőbbé teszi az egyszerű emberek számara a ruházati cikkeket, az élelmiszert, a szappant... sőt, általa szőnyeg is kerül a padlójukra. – De mi lesz azokkal, akik elveszítik kenyérkereseti lehetőségüket, mert gépek lépnek a helyükbe? – Új iparágak és vele több munkalehetőség van születőben. Minek kényszerítsünk valakit olyan munkára, amihez nincs szükség gondolkodásra? Inkább tanítsuk ki, hogy többre vigye! Win elmosolyodott. – Úgy beszélsz, mint a reformisták – suttogta huncut hangon. – A gazdasági változás kéz a kézben jár a társadalmi változással. Ez ellen nem lehet tenni. Hogy vág az esze, gondolta Win. Apja büszke lett volna cigány lelence fejlődésére. – Hatalmas ember állományra lesz szükség az ipar fenntartásához – jegyezte meg a lány. – Gondolod, hogy elegendő számú vidéki ember mutat majd hajlandóságot, hogy átköltözzön Londonba és más helyeken ahol... Kisebb robbanás és a látogatók ijedt felkiáltásai vágták el a szavát. Sűrű pehelyfelhő terült szét fojtogatón a levegőben. Úgy tűnt, elromlott a párnatömő gépezet és közel s távol mindenkit tollpihék örvényébe vont. Merripen gyorsan reagált, levetette és Winre terítette a kabátját, majd zsebkendőt szorított a lány szája elé. – Ezen át lélegezz – dünnyögte, és kicipelte a teremből. Az emberek szétszaladtak, néhányan köhögtek, mások szitkozódtak vagy épp nevettek, miközben nagy tömegekben szállingóztak rájuk a bolyhos fehér pihék. A szomszédos teremből 124

érkezett gyerekek boldogan kacarásztak-ugrabugráltak, és próbálták összefogdosni a ringatózva alálebegő csomókat. Merripen meg se állt, míg el nem értek a következő szövetkiállító részlegig. Óriási fa- és üvegvitrinekben folyók módjára kígyózó szöveteket tettek közszemlére. A falakat bársony, brokát, selyem, pamut, muszlin, gyapjú s a legkülönbözőbb, ruha, kárpit vagy függöny készítésére alkalmas anyagok borították. A többi kiállítófal mentén sötét folyosókat képező szövetgöngyölegek tornyosultak. Win kibújt Merripen kabátjából, és kitört belőle a nevetés, ahogy odapillantott rá. Fehér pelyhek tapadtak meg Merripen fekete hajában meg a ruháján, akár a frissen hullott hó. Merripen aggodalmas arckifejezése haragosra váltott. – Éppen meg akartam kérdezni, hogy nem nyeltél-e tollport – mondta. – De a viháncolásodból ítélve tiszta a tüdőd. Win a nagy nevetéstől képtelen volt felelni. Merripen ujjai végigszántották éjfekete fürtjeit, ám a pelyhek ettől csak még inkább megtapadtak. – Ne – nyögte Win, miközben próbált úrrá lenni a kacagásán. – Így képtelenség... Hadd segítsek, te csak rontasz a helyzeten... és még engem neveztél kopasztásra váró madárkának... – Még mindig kuncogva kézen fogta Merripent, és betuszkolta az egyik szövetfolyosóra, ahol kevésbé voltak szem előtt. A félhomályon is túl beléptek a sötétbe. – Itt jó lesz, csak nehogy meglásson valaki. Jaj, nem érlek föl... – Merripen leguggolt. Win térdre ereszkedett szoknyáinak tömegében. Kikötötte a főkötőjét, és félrehajította. Merripen Win arcát figyelte, miközben a lány buzgón söprögetni kezdte a vállát meg a haját. – Nem létezik, hogy te ezt élvezed – mondta a férfi. – Ne légy buta. Csupa toll vagy. Hát persze hogy élvezem. – Így is volt. Merripen oly... nos, imádnivaló volt, ahogy engedelmesen térdelt, szemöldökét ráncolta, és próbált nyugton maradni, míg Win tollatlanítja. Csodálatos volt a férfi dús, fénylő haját babrálni, amit Merripen más körülmények között nem engedett volna neki. Win nevetése minduntalan felgyöngyözött, nem bírta visszatartani. De eltelt egy perc, majd még egy, a nevetés abbamaradt, s miközben tovább szedegette a pihét a férfi hajából, Wint nyugalom 125

szállta meg, mintha csak álmodna. A tömeg zaját elfojtotta a bársony, mely függönyt húzott köréjük, akár az éjszaka, a felhők vagy a köd. Merripen szemében különösfajta, sötét fény játszott, arcvonásai szigorúak voltak és szépek. Úgy festett, akár valami veszedelmes pogány teremtmény, mely a boszorkányok órájában jelent meg. – Mindjárt végzek – suttogta Win, bár már befejezte. Ujjai lágyan fésülgették Merripen haját. Milyen tömött a haja, a tarkójánál meg egészen bársonyos. Win lélegzete elakadt, ahogy Merripen megmoccant. A lány először azt hitte, hogy csak fel akar állni, de Merripen közelebb vonta magához, és a keze közé fogta Win fejét. Szája egészen közel volt a lányéhoz, lehelete forrón cirógatta Win ajkát. Wint megbénította a féken tartott erő pillanata, Merripen kezének vad szorítása. Várt, hallgatta a férfi heves-haragos zihálását, és nem fért a fejébe, hogy mi ingerelhette fel így. – Semmim sincs, amit neked adhatnék – mondta végül Merripen torokhangon. Win szája kiszáradt. Megnyalta az ajkát, és remegés fogta el, de beszélni próbált. – Ott vagy te magad – suttogta. – Te nem ismersz engem. Azt hiszed, ismersz, de ez nem igaz. Nem tudod, miket műveltem, és mi mindenre vagyok képes... te meg a családod csak könyvekből ismeritek az életet. Ha értenéd... – Hát értesd meg velem! Mondd el, mi az a szörnyűség, ami miatt folyton eltaszítasz magadtól. Merripen a fejét rázta. – Akkor ne kínozd tovább egyikünket se – mondta bizonytalanul a lány. – Hagyj itt, vagy engedj elmennem. – Nem tehetem – hördült fel. – Nem tehetem, az ördögbe is. – S mielőtt Win megmukkanhatott volna, Merripen megcsókolta. Win szíve zakatolni kezdett, s a lány mély, kétségbeesett nyögéssel megnyílt a férfinak. Orrlyukaiba füst és őszies földillat tódult, Merripen illata. Kev szája mohón rátapadt a lányéra, nyelve mélyre döfött, éhesen és kutatón. Térdepeltükben egymáshoz simultak, és Winn felhúzódzkodott, hogy közelebb férkőzzön hozzá.

126

A lány mindenütt sajgott, ahol érintkezett a testük. Érezni akarta a férfi bőrét, a szívósan kemény izmokat. A vágy felcsapott, és nem hagyott helyet a józanságunk. Ó, bárcsak itt rögtön, a sok bársony között leteperné Merripen, ó, bárcsak kedvét töltené rajta! Win elképzelte, ahogy magába fogadja, és egészen elpirult bele, de a sóvárgása még fokozódott. Kev szája a nyakára kúszott, és Win hátradöntötte a fejét, hogy utat nyisson neki. Merripen megtalálta a verőerét, és nyelvével cirógatta az érzékeny pontot, amitől a lánynak a lélegzete is elakadt. Felnyúlt a férfi arcához, megérintette Merripen állát, a borosta kellemesen dörzsölte tenyerének finom bőrét. Szájával megkereste a férfi száját, és elömlött rajta a gyönyör, ahogy elvakította a sötétség és az az érzés, hogy Merripen mindenütt ott van körülötte. – Kev – suttogta csókok között –, oly régen szeretlek... A férfi szenvedélyes csókkal némította el, mintha nem csupán a szavakat, de az érzést is el akarná fojtani. Végtelen mohósággal szinte felfalta a lányt, eltökélte, hogy mindent magába szív belőle, amit csak lehet. Win kétségbeesve kapaszkodott belé, miközben visszafojtott remegés rázta a testét, és minden idegszála pattanásig feszült. Merripen pontosan az a férfi, akire vágyott, csak ő kell neki, senki más. Torkából váratlan erővel szakadt ki a lélegzet, ahogy Merripen eltaszította magától, megtörve a meleg, nélkülözhetetlen kapcsolatot a testük között. Egy hosszú pillanatig egyikük se mozdult, mindketten a nyugalmukat próbálták visszanyerni. S ahogy a vágy fénye megfakult, Win ezeket a durva szavakat hallotta Merripentől: – Nem maradhatok veled kettesben. Ez nem történhet meg újra. Win a düh hirtelen jött rohamában úgy döntött, hogy ez egy képtelen állapot. Merripen nem hajlandó beismerni az érzéseit, és nem árulja el, hogy miért. Hát ennyire nem bízik benne? – Nos, jó – mondta mereven, és talpra kecmergett. Mikor Merripen felállt és érte nyúlt, Win türelmetlenül ellökte a kezét. – Nem, nem kell a segítséged. – Eligazgatta a szoknyáit. – Tökéletesen igazad van, Merripen. Nem szabad kettesben maradnunk, hiszen a következmény mindig egy és ugyanaz: te közeledsz felém, én 127

reagálok, azután eltaszítasz. Csakhogy nem vagyok báb, amit zsinóron rángathatsz, Kev. Merripen felvette a lány főkötőjét, és odaadta neki. – Tudom, hogy... – Azt mondod, nem ismerlek – mondta Win haraggal. – Az nyilván fel se merült benned, hogy te sem ismersz engem. Nagyon biztos vagy a dolgodban. Csakhogy megváltoztam az elmúlt két év alatt. Tehetnél legalább némi erőfeszítést, hogy felfedezd, milyen emberré, milyen nővé lettem. – Elment a szövetfolyosó végébe, kikémlelt, hogy tiszta-e a levegő, és kilépett a fényre. Merripen követte. – Hová mégy? Winnek egy pillantás is elég volt, hogy boldogan konstatálja, a férfi éppoly összetört és elkeseredett, amilyennek ő érzi magát. – Elmegyek. Túlságosan ingerült vagyok, hogysem élvezni tudnám a kiállítást. – A másik irányba. Win némán hagyta, hogy Merripen kivezesse a Kristálypalotából. Életében nem volt még ennyire zavarodott és dühös. Szülei a lép túlműködésének tartották az ingerlékenységet, Win azonban híján volt a tapasztalatnak, hogysem megérthette volna, az ő rosszkedve egészen más forrásból fakad. Csak annyit tudott, hogy a mellette lépkedő Merripen ugyanolyan bosszúsnak látszik. Hallgatása dühítette a lányt. Ahogy az is bosszantotta, hogy Merripen lépést bír tartani vele, s mikor ő már erősen zihált az erőfeszítéstől, Merripennek meg se kottyant a tempó. Win csak akkor törte meg a csöndet, amikor megérkeztek a Rutledge-be. Nyugodt volt a hangja, s ez elégedettséggel töltötte el. – Meghajlok az óhajod előtt, Kev. Mostantól plátói és merőben baráti lesz a kapcsolatunk. Semmi több. – Az első lépcsőfoknál megtorpant, és komoly arccal tekintett fel a férfira. – Ritka lehetőséget kaptam a sorstól... újrakezdhetem az életem. És szeretném kiélvezni. Nem fogom egy olyan férfira pazarolni a szerelmemet, akinek az nem kell. Nem háborgatlak többé.

128

Cam lakosztályuk hálószobájába lépve szalagokkal, selymekkel és egyéb női csecsebecsékkel teli csomagok és dobozok jókora tornya előtt találta Ameliát. Az asszony félénk mosollyal fordult az ajtót becsukó Cam felé, s amint megpillantotta az urát, máris hevesebben kezdett verni a szíve. A gallér nélküli ing szabadon hagyta Cam nyakát, ruganyos izomzata már-már macskaszerűvé tette, arcáról érzéki, férfias szépség sugárzott. Amelia nem is oly régen még álmában sem képzelte volna, hogy férjhez megy, hát még hogy ilyen egzotikusan vonzó férje lesz. Cam tekintete futtában végigvándorolt a feleségén, nyitva volt rózsaszín hálóköntöse, mely így láttatni engedte alsóingét és mezítelen combját. – Látom, sikerrel zárult a bevásárlókörút. – Nem tudom, mi ütött belém – felelte Amelia, némiképp bocsánatkérően. – Tudod, hogy nem szokásom költekezni. Csak egypár zsebkendőt meg harisnyát akartam venni. Aztán... – Sután a csomagkazal felé intett. – Úgy látszik, elkapott a mohóság. Mosoly villant fel a férfi arcán. – Mondtam már, szerelmem, költs akármennyi pénzt. Szántszándékkal sem tudnál koldusbotra juttatni. – Neked is vásároltam ezt-azt – mondta Amelia, és feltúrta az egyik halmot. – Néhány kravátlit, könyveket, francia borotvaszappant... bár erről már beszélni akarok veled egy ideje... – Beszélni? Miről? – Cam a háta mögé lépett, és megcsókolta oldalt a nyakát. Ameliának elakadt a lélegzete a férfi forró szájától, és majdnem elfelejtette, mit akart mondani. – A borotválkozásról – mondta tétován. – Manapság kezd divatba jönni a szakáll. Növeszthetnél kecskeszakállat. Pompásan állna neked, és... – Hangja elapadt, ahogy Cam szája lejjebb siklott a nyakán. – Lehet, hogy csiklandozni fog – dünnyögte Cam, és elnevette magát, ahogy Amelia megborzongott. A férfi finoman maga felé fordította, és belenézett a szemébe. Amelia érezte, hogy valami megváltozott benne. Egyfajta sebezhetőséget vélt felfedezni a férjében, ...korábban nem volt ott. 129

– Cam – szólt bátortalanul –, mit végeztetek Merripennel? A borostyán szempár élénk volt az izgatottságtól. – Van egy titkom, kedves. Elmondjam? – Magához vonta Ameliát, átölelte, és a fülébe súgta.

130

12

Kev számos okból kifolyólag ördöngös hangulatban volt aznap este. Legelsősorban is azért, mert Win állta a szavát, és csakugyan barátként kezelte. Udvariasan, illendően és átkozottul előzékenyen bánt vele. Ő pedig nem volt olyan helyzetben, hogy tiltakozzék, hiszen maga akarta így. Arra azonban nem számított, hogy van valami, ami még annál is rosszabb, mint mikor Win sóvárogva néz rá. Ez a valami pedig a közöny. A lány kedvesen, sőt szeretettel viszonyult hozzá, akárcsak Leóhoz vagy Camhez. A testvéreként kezelte Kevet. Amit az képtelen volt elviselni. Hathawayék a lakosztályuk étkezőjében gyűltek össze, nevetgéltek és a szűkös helyviszonyokon tréfálkoztak, ahogy asztalhoz ültek. Sok év óta ez volt az első alkalom, hogy mindannyian együtt vacsoráztak: Kev, Leo, Amelia, Win, Poppy és Beatrix, a társaságot Cam, Miss Marks és dr. Harrow egészítette ki. Miss Marks heves tiltakozása ellenére ragaszkodtak hozzá, hogy ő is a családdal étkezzen. – Végtére is – mondta Poppy nevetve – másképp aligha tanulunk meg viselkedni. Valakinek meg kell mentenie minket önmagunktól. Miss Marks végül beadta a derekát, de egyértelmű volt, hogy szívesebben lenne valahol másutt. Egészen összehúzta magát az asztalnál, vézna, színtelen alakja Beatrix és dr. Harrow közé ékelődött. A nevelőnő alig pillantott fel a tányérjáról, kivéve, ha Leo beszélt. Az okuláré részben eltakarta ugyan a szemét, Kev mégis gyanította, hogy csakis ellenszenv süt belőle a Hathaway lányok fivére felé.

131

Úgy tűnt, Miss Marks és Leo az általuk legjobban gyűlölt tulajdonságok megtestesülését látták egymásban. Leo nem állhatta azokat, akiknek nincs humorérzékük vagy könnyen ítélkeznek, és mindjárt az elején „szoknyás sátánként” kezdett utalni a nevelőnőre. Miss Marks pedig a maga részéről megvetette a korhelyeket. Minél sármosabbak voltak, az ő megvetése is annál mélyebb volt irántuk. Vacsora közben főképp dr. Harrow klinikájáról folyt a szó, amire Hathawayék varázslatos vállalkozásként tekintettek. A nők már-már émelyítően ajnározták Harrow-t, el voltak ragadtatva a doktor banális megjegyzéseitől, és leplezetlen csodálattal vették körül. Kev ösztönös ellenszenvet érzett dr. Harrow iránt, bár nem tudta, hogy a doktor személye zavarja ennyire, vagy az, hogy Win érzései forognak kockán. Egyszerű lett volna utálni Harrow-t a simulékonysága, a jólneveltsége miatt. Csakhogy a doktor tekintetében kópés huncutság bújt meg, élénk érdeklődéssel hallgatta a körülötte zajló beszélgetést, s úgy tűnt, nem veszi magát túlzottan komolyan. Harrow nyilvánvalóan súlyos felelősséget hordozott a vállán – élet és halál felelősségét –, mégis könnyedén cipelte terhét. Olyan ember volt, aki a jég hátán is megél. Kev csendben maradt, mialatt a család evett és társalgott, csak akkor szólalt meg, ha a Ramsay-uradalomról kérdezték. Fürkészőn figyelte Wint, és képtelen volt megállapítani, mit érezhet pontosan a lány dr. Harrow iránt. Szokott higgadtságával felelgetett a doktornak, arca kifürkészhetetlen maradt. De mikor találkozott a tekintetük, az félreérthetetlen kötődésről, afféle közös múltról árulkodott. S ami még ennél is rosszabb, Kev felfedezett valamit a doktor tekintetében... tulajdon, Winről szőtt ábrándjai kísérteties tükörképét. A hátborzongatóan kellemes vacsora félidejében Kevnek feltűnt, hogy az asztal végében helyet foglaló Amelia szokatlanul csendes. Alaposabban megnézve észrevette, hogy az arca falfehér és verítékes. Mivel Kev közvetlenül a balján ült, súgva kérdezte: – Mi a baj? Amelia zavart pillantást vetett rá. – Nem vagyok jól – súgta vissza, és bágyadtan nyelt egyet. – Olyan furcsát érzek... Ó Merripen, segíts fel kérlek az asztaltól. 132

Kev szó nélkül hátralökte a székét, és felsegítette. A hosszú asztal másik végében ülő Cam élesen rájuk pillantott. – Amelia? – Rosszul van – mondta Kev. Cam szemvillanás alatt mellettük termett, arca merő aggódás. Karjába nyalábolta Ameliát, és az asszony hiába tiltakozott, kivitte a szobából. Az ember azt hitte volna, hogy Amelia súlyos sebet kapott, nem pedig, mint valószínű volt, elrontotta a gyomrát. – Talán segítségükre lehetek – mondta dr. Harrow csendes törődéssel, és az asztalra tette a szalvétáját, ahogy megindult utánuk. – Köszönöm – mondta Win, és hálásan rámosolygott. – Úgy örülök, hogy ön is itt van. Kev féltékenységében majdnem csikorgatni kezdte a fogát, mikor dr. Harrow kivonult. Itt be is rekesztették a vacsorázást, a család átment a szalonba, hogy mielőbb hírt kapjanak Amelia állapotáról. Aggasztóan sokáig tartott, mire előkerült valaki. – Mi lehet ez? – kérdezte Beatrix panaszosan. – Amelia sose beteg. – Nem lesz baj – nyugtatta meg Win. – Jó kezekben van. – Mi lenne, ha bemennék hozzájuk? – vetette fel Poppy. – Megkérdezni, hogy van. De mielőtt még a többiek véleményezhették volna a felvetést, Cam jelent meg a szalon ajtajában. Izgatottnak tűnt, mogyoróbarna tekintete elevenen szaladt végig jelenlévő családtagjain. Látszott, hogy keresi a szavakat. Azután vakító mosolyra húzódott a szája, amit szemlátomást palástolni igyekezett. – A gádzsóknak biztos van rá civilizáltabb szavuk is – mondta. – Amelia viselős. Örömittas felkiáltásokkal üdvözölték a bejelentést. – Amelia hogy fogadta? – kérdezte Leo. Cam mosolya kényszeredetté vált. – Valami olyasmit mondott, hogy nem időszerű. Leo halkan nevetett. – A gyerekek ritkán azok. Hanem Amelia imádni fogja, hogy egy új egyedet ugráltathat. 133

Kev Wint figyelte a szoba átellenes végéből, és látta átsuhanni arcán az epekedést. Ha valaha is kételkedett volna abban, hogy a lány saját gyermekeket szeretne, ez most világosan kiderült. Kev elnézte a lányt, s közben valamiféle melegséget érzett magában, mely egyre erősödött és fokozódott, míg rá nem jött, mi is az a gerjedelem; a teste arra vágyott, hogy megadja Winnek azt, amire a lánynak szüksége van. Ölelni akarta, szeretni, beléfecskendezni a magját. Elszégyellte magát, oly barbár, oly illetlen reakció volt. Win úgy tűnt, megérezte a pillantását, mert odanézett. Vesébe látó tekintettel. Azután elutasítóan elfordult. Cam kimentette magát, és visszament Ameliához, aki az ágy szélén üldögélt. Dr. Harrow már elhagyta a hálószobát, hogy kettesben lehessenek. Cam becsukta az ajtót, és nekidőlt, tekintete cirógatón elidőzött felesége kicsiny, nyugtalan alakján. A terhesség és a szülés a cigányok és a gádzsók kultúrájában egyaránt szigorúan női tudomány volt, ő mit sem tudott ezekről a dolgokról. Azt azonban tudta, hogy a felesége kényelmetlenül érzi magát azokban a szituációkban, ahol nem ő irányít. Tudta azt is, hogy egy másállapotban lévő asszonynak megnyugtatásra és gyengédségre van szüksége. Márpedig neki mindkettőből kiapadhatatlan készletei voltak. – Ideges vagy? – kérdezte halkan Cam, és odament hozzá. – Ó, nem, cseppet sem; ez normális állapot, és számítani is lehetett rá, hisz... – Amelia hangja elakadt, ahogy Cam lehuppant mellé és a karjába ölelte. – Igen, kicsit ideges vagyok. Bárcsak... Bárcsak megbeszélhetném anyámmal. Nem tudom pontosan, mi a teendő ilyenkor. Hát persze. Amelia szeretett diktálni, minden felmerülő helyzetet uralni. Ám a viselősség egyre nagyobb kiszolgáltatottságba és tehetetlenségbe taszítja majd, egészen a legutolsó fázisig, amikor végképp a természet lesz az úr. Cam a nő fényes, vadrózsaillatú fürtjeire nyomta a száját. Simogatni kezdte a hátát úgy, ahogy szereti.

134

– Kerítünk neked egy tapasztalt asszonyt, hogy megbeszélhesd valakivel. Ott van például Lady Westcliff. Kedveled, és ő aztán nem hagy kétségeket az emberben. Ami pedig a jövőt illeti... hagyod, hogy gondoskodjam rólad, kényeztesselek és bármit megadjak neked. Érezte Amelián, hogy elernyed. – Amelia, kedvesem – dünnyögte – olyan régóta várok erre. – Igazán? – mosolygott Amelia, és közelebb bújt hozzá. – Én is. Bár reméltem, hogy alkalmasabb időben történik meg, mikor már befejeződtek a Ramsay-kúria felújítási munkálatai, Poppyt eljegyezték, és rendeződtek a család ügyei... – Hidd el, ha a családodból indulunk ki, akkor soha nem lett volna időszerű. – Cam hátrahúzta Ameliát az ágyra. – Nagyon szép kismama leszel – suttogta babusgatón. – A kék szemeddel, rózsás orcáddal, szíved alatt a gyermekemmel... – Remélem, nem hencegsz majd velem, ha kikerekedtem, ujjal mutogatván rám, mint termékenységed élő bizonyítékára. – Én már most is hencegek veled. Amelia felnézett férje mosolygó szemébe. – Nem fér a fejembe, hogy történhetett. – Hisz a nászéjszakánkon már elmagyaráztam. Az asszony kuncogva fonta karját a férje nyaka körül. – Arra céloztam, hogy megtettem a kellő óvintézkedéseket. Azért ittam azt a rossz ízű teát. És mégis teherbe estem. – Cigány vagyok – mondta Cam magyarázatképpen és szenvedélyesen megcsókolta. Mikor Amelia már elég jól érezte magát ahhoz, hogy csatlakozzon a hölgyekhez teára a szalonban, az urak levonultak a Rutledge férfiak számára fenntartott társalgójába. Jóllehet ezt a szobát állítólag csak szállóvendégek használhatták, kedvelt törzshelyévé vált az arisztokrácia azon tagjainak, akik közel kívántak férkőzni a Rutledge neves külföldi vendégeihez. Alacsony, ízlésesen sötét rózsafa mennyezet, a padlót vastag Wilton szőnyeg borította. A terem sarkaiban tágas és mély fülkék 135

nyíltak, ahol az ember békében olvashatott, iszogathatott és társaloghatott. Végig a teremben bársonyhuzatú székek meg szivardobozokkal és újságokkal megrakott asztalok sorakoztak. A pincérek diszkréten cikáztak, kupicában konyakot, pohárban portóit szolgáltak fel. Kev az egyik üresen álló, nyolcszögű fülkét választotta, és konyakot rendelt mindenkinek. – Igen, Mr. Merripen – mondta a pincér, és elsietett az italokért. – Milyen jól idomított a személyzet – jegyezte meg dr. Harrow. – Dicséretesnek találom, hogy részrehajlás nélkül állnak a vendégek rendelkezésére. Kev kérdőn rásandított. – Miért ne tennék? – El tudom képzelni, hogy egy úriember az ön származásával nem kap megfelelő kiszolgálást akármelyik létesítményben. – Én úgy találom, hogy a legtöbb helyen nagyobb figyelmet szentelnek az ember öltözékének, mint a bőrszínének – felelte Kev sima hangon. – Általában nem számít, hogy cigány vagyok, amíg van pénz a zsebemben. – Természetesen. – Látszott dr. Harrow-n, hogy kínosan érzi magát. – Bocsásson meg. Általában nem szoktam ilyen tapintatlan lenni, Merripen. Kev kurta főbiccentéssel jelezte, hogy nem történt semmi. Dr. Harrow Camhez fordult, és hamar témát váltott. – Ugye megengedi, hogy javasoljak egy kollégát, aki londoni tartózkodásuk hátralévő idejében ellátná Mrs. Rohant? Kiváló orvos ismerőseim vannak itt. – Nagyra értékelném – mondta Cam, és elvette a konyakot a pincértől. – Bár valószínűleg nem maradunk már sokáig Londonban. – Miss Winnifred, úgy látom, imádja a gyerekeket – mélázott dr. Harrow. – Az ő állapotának fényében kimondottan üdvös, ha unokahúgai és unokaöccsei születnek, akiket babusgathat. A másik három férfi éles pillantást lövellt rá. Cam épp a szájához vitte a poharát, de keze félúton megállt. – Miféle állapotról beszél? – kérdezte. – Arról, hogy nem lehet gyermeke – világított rá Harrow. 136

– Micsoda? – így Leo. – Hisz eddig egyfolytában az ön dicséretét zengtük húgom csodás felépülése miatt! – A húga valóban felépült, mylord. – Dr. Harrow elgondolkodva ráncolta a homlokát, és a konyakospoharába bámult. – De mindig törékeny lesz. Véleményem szerint nem is szabad próbálkoznia a teherbe eséssel. A folyamat minden valószínűség szerint a kisasszony halálához vezetne. E bejelentést súlyos csend követte. Még az általában hanyagságot mutató Leo sem tudta leplezni a reakcióját. – Ezt a húgomnak is elmagyarázta? – kérdezte. – Mert nekem az a benyomásom, hogy Win nagyon is férjhez akar menni, hogy egy napon saját családja legyen. – Természetesen megbeszéltem vele – felelte a doktor. – Elmondtam, hogy amennyiben házasságot köt, a férjének el kell fogadnia, hogy egyesülésük gyermektelen lesz. – Szünetet tartott. – Mindazonáltal Miss Hathaway még nem képes ebbe beletörődni. Remélem idővel rá tudnom majd venni, hogy változtasson az elvárásain. – Elmosolyodott. – Elvégre az anyaság nem feltétlenül szükséges a nő boldogságához, hiába magasztosítja fel a társadalom ezt a fogalmat. Cam merőn nézett rá. – Sógornőmnek ez enyhén szólva csalódás lesz. – Igen. De gyermektelen nőként Miss Hathaway tovább és jobb minőségben élvezheti az életet. Majd megtanulja elfogadni megváltozott körülményeit. Megvan hozzá az ereje. – Ivott egy kis konyakot, mielőtt halkan így folytatta: – Miss Hathawayt a sors nem gyermekvállalásra szánta, s ez valószínűleg már a skarlát előtt is így volt. Olyan vézna teremtés. Kecses, az már igaz, de aligha nemzésre termett. Kev felhajtotta a konyakját, hagyta, hogy az ital sárgás tüze lezúduljon a torkán. Felpattant az asztaltól, képtelen lévén akár csak még egy percig ennek a nyomorultnak a közelében maradni. Win véznaságának említése volt az utolsó csepp a pohárban. Mogorva dünnyögéssel kimentette magát, és kicsörtetett a szállodából az éjszakába. Magába szívta a hűs levegőt, a bűzhödt városi szagokat,

137

egy újabb londoni éjszaka neszeit-zajait-nyögéseit. A krisztusát, de elkívánkozik erről a helyről! Szerette volna elvinni Wint vidékre, oda, ahol friss és egészséges a levegő. El a zseniális dr. Harrow-tól, akinek tiszta, kényes makulátlansága riasztotta Kevet. Minden ösztöne azt súgta, hogy Win nincs biztonságban dr. Harrow-tól. Ugyanakkor tőle sincs biztonságban. Kev anyja a szülésbe halt bele. Ha arra gondolt, hogy megöli Wint a saját vérével, az ivadékával, mely egyre csak növekszik, mígnem... Egész lénye borzadt a gondolattól. Az volt a legrettegettebb félelme, hogy fájdalmat okoz a lánynak. Hogy elveszíti. Kev beszélni akart vele, és meg akarta hallgatni, hogy segítsen megbékélnie a korlátaival. De nem hághatta át azt a falat, amelyet ő maga emelt kettőjük közé. Ugyanis míg dr. Harrow hiányossága az empátiára való képtelenség volt, Kev épp ellenkezőleg, túl érzelmes volt, tele vágyakozással. Ami elegendő ahhoz, hogy megölje vele Wint. Később ugyanezen az estén Cam felkereste Kevet a szobájában. Kev éppen akkor tért vissza a sétájából a kabátján meg a haján még rajta ült az esti köd. Miután ajtót nyitott a kopogtatásra, Kev megállt a küszöbön, és a homlokát ráncolta: – Mit akarsz? – Sikerült négyszemközt beszélnem Harrow-val – mondta Cam kifejezéstelen arccal. – Na és? – El akarja venni Wint. Ám ez csak névházasság lenne. Ő még nem tudja. – Az áldóját – mormogta Kev. – Tehát Winnel bővíti a doktor szép tárgyainak gyűjteménye. Ő szűzi tisztaságban él majd, míg a férje más nőkkel folytat viszonyt... – Én nem ismerem jól Wint – dünnyögte Cam –, de nem hinném, hogy beleegyezne egy ilyen felállásba. Kiváltképp, ha te alternatívát kínálsz neki, phral. – Egyetlen alternatíva létezik: hogy Win a családjával marad. – Van még egy. Kérd meg te a kezét. 138

– Nem lehet. – Miért? Kev érezte, hogy vörös a képe. – Képtelen lennék megtartóztatni magam vele. Nem bírnám ki! – Léteznek a fogantatást megelőző módszerek. Ez megvető horkantást fakasztott Kevből. – Nálatok is beváltak, nem igaz? – Fáradtan megdörgölte az arcát. – Te is tudod, mi még az oka annak, hogy nem kérhetem nőül. – Tudom, hogyan éltél valaha – mondta Cam, gondosan megválogatva a szavait. – Megértem a félelmeidet, hogy esetleg kárt teszel benne. De mindennek ellenére nehezen hiszem, hogy képes lennél őt elengedni egy másik férfival. – Pedig megtenném, ha neki úgy lenne a legjobb. – Ki tudnád jelenteni, hogy Winnifred Hathaway számára egy ilyen Harrow-féle alak a legjobb? – Inkább ő – nyögte Kev nagy nehezen –, mint egy magamfajta. Habár a szezon még nem ért véget, úgy döntöttek, hogy a család Hampshire-be utazik. Amelia állapotára is gondolniuk kellett – egészséges környezetben sokkal jobban érzi majd magát –, Win és Leo pedig látni kívánta a Ramsay-uradalmat. Egyetlen kérdés merült csak fel: tisztességes-e Poppyval és Beatrixszel szemben, ha megfosztják őket a szezon utoljától. De mindketten azt állították, hogy örömmel hagyják hátra Londont. A vadóc Beatrixtől nem volt váratlan ez a fajta hozzáállás, hisz őt még mindig jobban érdekelték a könyvek, az állatok meg a kószálás a természet lágy ölén. De Leót ugyancsak meglepte, hogy a férjkeresési szándékát nyíltan vállaló Poppy is hajlandó, sőt kész távozni. – Az idei kínálatot már láttam – közölte Poppy zordonan Leóval, miközben nyitott kocsin áthajtottak a Hyde Parkon. – Egyik sem ér annyit, hogy a városban maradjunk miatta. Beatrix szemben ült velük, Csík, a menyét az ölében. Miss Marks a sarokba gubózott, pápaszemes tekintetét a külvilágra szegezte.

139

Leo ritkán látott ilyen savanyú nőszemélyt. Csontos, sápadt alakja, hegyes könyökök, meg szögletes csontok halma, természetre merev, akadékoskodó és száraz. Catherine Marks nyilvánvalóan férfigyűlölő. Leo nem hibáztathatta ezért, elvégre tisztában volt saját nemének fogyatékosságaival. Csakhogy a nevelőnő a szebbik nemet sem kedvelte különösebben. Egyedül Poppy és Beatrix társaságában látszott megenyhülni, akik arról számoltak be, hogy Miss Marks kivételesen intelligens, olykor rendkívül szellemes, és elbűvölő a mosolya. Leo nehezen képzelte el, amint Miss Marks szájának feszes kis vonala mosolyra görbül. Az is kétségesnek tűnt, hogy vannak-e fogai, hisz Leo egyszer sem látta őket. – A kisasszony rontani fogja a kilátást – panaszkodott aznap reggel, amikor Poppy és Beatrix közölte vele, hogy őt is magukkal viszik kocsikázni. – Nem tudom majd élvezni a tájat, ha a nevelőnő személyében a Kaszás árnya vetül rá. – Ne illesd ilyen szörnyű nevekkel, Leo – tiltakozott Beatrix. – Én nagyon is kedvelem. És nagyon aranyos, ha te nem vagy ott. – Egy férfi bánhatott vele rútul, valamikor a múltban – mondta Poppy sotto voce. – Hallottam rebesgetni, hogy Miss Marks azért csapott fel nevelőnőnek, mert hírbe hozta magát. Leo mindjárt kíváncsi lett, bár ez nem vallott rá. – Hogyhogy? Poppy suttogásig halkította a hangját. – Állítólag tékozlóan bánt a bájaival. – Pedig nem látszik olyan nőnek – mondta Beatrix normál hangon. – Csitt, Bea! – torkolta le Poppy. – Nem szeretném, ha Miss Marks meghallaná. Még azt hiszi, róla pletykálunk. – De hát tényleg róla pletykálunk. Mellesleg, nem hinném, hogy a kisasszony képes lenne... tudod, azt... művelni valakivel. – Én elhiszem – mondta Leo. – Többnyire azok a hölgyek szokták eltékozolni a bájaikat, akikből az teljeséggel hiányzik. – Ezt nem értem – mondta Bea.

140

– Arra céloz, hogy a csúnya nőket könnyebben le lehet venni a lábukról – közölte Poppy savanyú hangon –, de nem értek egyet. Miss Marks egyébként sem csúnya. Sőt. Csupán kissé... szigorú. – És ványadt, akár egy éhező csirke – dünnyögte Leo. Ahogy a kocsi most elhaladt a Marble Arch mellett és továbbgördült a Park Lane irányába, Miss Marks a tavaszi virágdíszekre szegezte a tekintetét. Leo szórakozottan odapillantott rá, és felfedezte, hogy egészen csinos a profilja: fitos kis orr egyensúlyozza a szemüveget, álla szépen kerekedik. Kár, hogy az összeszorított száj, meg a ráncolt homlok csúfítja az összképet. Figyelmét újból Poppy felé fordítva azon kezdett tűnődni, vajon miért nem akart a húga Londonban maradni. Bármelyik hasonló korú lány mindjárt nekiállt volna könyörögni, hogy maradhasson a szezon végéig, nem akarván elszalasztani egyetlen bált vagy fogadást sem. – Mesélj az idei férfifelhozatalról – mondta Leo Poppynak. – Lehetséges, hogy egyikük sem keltette fel az érdeklődésedet? Fejrázás. – Találkoztam ugyan néhány szimpatikus illetővel. Lord Bromelyval például, vagy... – Bromely? – ismételte Leo a szemöldökét felvonva – Hisz ő kétszer annyi idős, mint te. Fiatalabb jelöltek nem akadtak tán? Olyanokra gondolok, akik ebben a században születtek. – Nos, ott van Mr. Radstock. – Pocakos, és alig vonszolja magát – mondta Leo, aki találkozott már egyszer-kétszer a hájas disznóval. London felsőbb körei aránylag kicsiny közösséget alkottak. – Valaki más? – Lord Wallscourt. Roppant finom és barátságos de... egy nyúl. – Érdeklődő és ölelnivaló? – kérdezte Beatrix, aki nagyra tartotta a nyulakat. – Nem – mosolygott Poppy –, inkább színtelen, és hát, olyan nyúlszerű. Ami egy háziállatnál rendben is lenne, de az ember nem mehet férjhez egy nyúlhoz. Megigazította a kalap szalagját az álla alatt. – Most nyilván azt fogod javasolni, hogy engedjek az elvárásaimból, de így is olyan mélyre engedtem a lécet, hogy egy

141

kukac se férne át alatta, Leo. Azt kell mondanom, hogy a londoni szezon komoly csalódást okozott nekem. – Sajnálom, Poppy – mondta Leo kedvesen. – Bár ismernék olyat, akit szívesen ajánlok a figyelmedbe, de én csak semmirekellőket meg iszákosokat ismerek. Cimborának kiválóak. De bármelyiket előbb puffantanám le, semhogy a sógorommá fogadjam őket. – Erről eszembe jut valami, amit szeretnék megkérdezni tőled. – Ó? – Leo a húga édes-komoly arcára nézett, ennek a tüneményes kislánynak az arcára, aki oly elszántan törekedett a békés, hétköznapi életre. – A társasági életbe bekerülvén – mondta Poppy –, hallottam bizonyos pletykákat... Leo mosolya lehervadt, mert azonnal megsejtette, mit akar tudni a húga. – Rólam. – Igen. Tényleg olyan rossz vagy, mint mondják? A kérdés bizalmas volta ellenére Leo megérezte, hogy mind Miss Marks, mind Beatrix őt lesi. – Attól tartok, drágám – mondta, ahogy múltbéli bűnei szégyenletes parádéval átsuhantak a fején. – Miért? – kérdezte Poppy olyan őszinteséggel, amit Leo más körülmények között szeretetre méltónak talált volna. De nem most, mikor Miss Marks rászegezi azt a szenteskedő tekintetét. – Alávalónak lenni sokkal könnyebb – mondta. – Főképp, ha az embernek nincs rá oka, hogy jó legyen. – Tehát lemond a mennyország üdvéről? – kérdezte Catherine Marks. Leo egész kellemesnek mondta volna a hangját, ha nem olyan utálatos forrásból érkezik. – Az üdvössége épp elég ok lenne néminemű illendőségre. – Az attól függ – mondta Leo csúfondárosan. – Önnek mi a mennyország, Miss Marks? A nevelőnő alaposan megfontolta a választ. – Béke. Nyugalom. Ahol nincs bűn, nincs szóbeszéd, és nincsenek ellentétek. – Nos, Miss Marks, attól tartok, az ön elképzelése a mennyországról az én poklom. Így aztán a legnagyobb örömmel 142

folytatom alantas életvitelemet. – Visszafordult Poppyhoz, és sokkal kedvesebben mondta: – Ne veszítsd el a reményt, hugi. Van valaki a világban, aki csak rád vár. Egy napon majd megtalálod őt, és minden álmod beteljesül. – Tényleg így gondolod? – kérdezte Poppy. – Nem. De mindig úgy véltem, hogy ezzel kell áltatni azokat, akik olyan helyzetben vannak, mint te most. Poppy kuncogott, és oldalba bökte Leót, míg Miss Marks színtiszta utálattal meresztette rá a szemét.

143

13

Utolsó londoni estéjükön a család zártkörű bálra volt hivatalos Mr. és Mrs. Simon Hunt mayfairi otthonában. Mr. Hunt, egy londoni hentes fia, vasúti vállalkozó, s az egyik brit mozdonygyár résztulajdonosa önerőből vergődte fel magát. Annak a befektetőkből, üzletemberekből és vezetőkből újonnan verbuválódott és egyre növekvő csoportnak volt a tagja, akik felforgatták a tradíciókat, és megkérdőjelezték az arisztokrácia halalmát. Érdekes és meglehetősen tarka vendégsereg jelent meg Hunték éves tavaszbálján... politikusok, külföldiek, arisztokraták, és üzletemberek. Azt beszélték, mindenki ott akart lenni a meghívottak között, hiszen még a pénzhajhászást színleg elítélő nemesség is a rendkívül nagyhatalmú Mr. Hunt közelébe kívánkozott. A Hunt-kúria a magánvállalkozások sikerességét szimbolizálta. Hatalmas volt, fényűző és technológiailag fejlett: minden szobát gázlámpák világítottak meg, és a Kristálypalotában megtekinthető modern, hajlítható öntőformával kialakított stukkódíszek ékítettek. Földig érő ablakok nyíltak a kertekre, ahol hosszú sétákat tehetett az ember, és akkor még nem ejtettünk szót a remekbe szabott, üvegtetős melegházról, amelyet a padló alatt futó bonyolult csőhálózat fűtött. Mielőtt Hathawayék megérkeztek a Hunt-kúriához, Miss Marks elsuttogta utolsó intelmeit a neveltjeinek, lelkükre kötötte, hogy ne kapkodják el a táncrend kitöltését, hiszen előfordulhat, hogy később még feltűnik a bálban egy megnyerő fiatalember, továbbá egy pillanatra se vegyék le a kesztyűjüket, és ne utasítsanak vissza senkit, aki táncba hívja őket, hacsak el nem ígérkeztek valaki másnak. De semmi esetre sem táncolhatnak háromnál többször ugyanazzal az

144

úriemberrel – az effajta szertelen bizalmasság alapot adhat a szóbeszédre. Wint meghatották Miss Marks gondos tanácsai és az a feszült figyelem, amellyel Poppy és Beatrix a nevelőnőt hallgatta. Látszott, hogy mindhárman sokat és keményen dolgoztak azért, hogy eligazodjanak az etikett szövevényes labirintusában. Win hátrányban volt két húgához képest. Mivel elég sok időt töltött Londontól távol, hiányos ismeretekkel rendelkezett a társasági illemről. – Remélem, nem hozok szégyent rátok – mondta könnyedén. – Azt hiszem, jobb, ha előre szólok, igen nagy rá az esély, hogy elkövetek valamilyen ballépést. Remélem, engem is kitanít majd, Miss Marks. A nevelőnő elmosolyodott egy kicsit, egyenletes fehér fogsort és puha ajkat fedve fel. Winnek az az önkéntelen gondolata támadt, hogy valamivel teltebben Miss Marks egész csinoska lenne. – Önből természetesen árad az illendőség – mondta Winnek. – Nem tudom másként elképzelni, csakis tökéletes hölgynek. – Ó, Win soha nem tesz semmi rosszat – mondta Beatrix Miss Marksnak. – Win egy szent – értett egyet Poppy. – Nagyon fárasztó. De igyekszünk elviselni. Win mosolygott. – Ha éppen tudni akarjátok – közölte kedélyesen –, az a szándékom, hogy legkevesebb három illemszabályt megszegek, mielőtt véget érne a bál. – Melyik hármat? – kérdezte Poppy Beatrixszel egyszerre. Miss Markson némi meghökkenés látszott, mint aki azt próbálja megérteni, miért akarhat valaki szántszándékkal ilyesmit művelni. – Még nem döntöttem el. – Win összefonta kesztyűs kezét az ölében. – Ki kell várnom a kínálkozó alkalmat. Ahogy a vendégek a házba léptek, a szolgálók elvették tőlük a köpenyeket és a stólákat, meg az urak kalapjait-kabátjait. Camet és Merripent egymás mellett látva, amint ugyanazokkal a fürge mozdulatokkal bújnak ki a kabátjukból, Win érezte, hogy szeszélyes kis mosolyra húzódik a szája. Azon tűnődött, a többiek miért nem 145

látják, hogy ezek ketten testvérek. Számára oly nyilvánvaló volt a rokonságuk, bár nem voltak egyformák. Ugyanaz a sötét, hullámos haj, jóllehet Camé hosszabb, míg Merripené gondosan nyírt. Ugyanaz a magas atlétatermet, bár Cam karcsúbb és ruganyosabb, míg Merripen alkata inkább egy tagbaszakadt bokszolóé. A legfőbb különbség mégsem a megjelenésükben, hanem a világhoz való hozzáállásukban nyilvánult meg. Cam derűs toleranciával, sármmal és agyafúrt magabiztossággal élte világát. Merripen sebzett méltósággal, parázsló erővel, s mindenekelőtt az oly elkeseredetten takargatott érzései tüzével. Ó, hogy vágyott Win erre a tűzre! De nem lesz könnyű elnyernie Merripen szívét, ha egyáltalán elnyerheti. Olyan ez, gondolta Win, mintha valami vadállatot igyekezne magához édesgetni: végtelen előre- és hátralépések, a közelség vágya, mely harcot vív a félelemmel. Itt, a csillogó-villogó tömegben még erősebben vágyott a férfira, aki zárkózottságában is majd' kicsattant az erőtől, dísztelen feketefehér ünnepi öltözetében. Merripen nem tartotta magát kevesebbre a körülötte lézengőknél, ugyanakkor nagyon is jól tudta, hogy nem tartozik közéjük. Megértette az értékrendjüket, bár nem mindig értett vele egyet. Megtanult beilleszkedni a gádzsók világába, olyan ember volt, aki minden helyzetben feltalálja magát. Elvégre, ábrándozott magában Win, akárki nem lenne képes lovat betörni, puszta kézzel kőkerítést állítani, felmondani a görög ábécét, és az empirizmus és a racionalizmus filozófiai jelentőségéről társalogni. Nem beszélve egy birtok újjáépítéséről és megszervezéséről oly módon, mintha erre született volna. Kev Merripent megfejthetetlen rejtély lengte be. Win megszállottjává vált annak a kínzó gondolatnak, hogy milyen volna leásni a férfi titkainak legmélyére, és a szívéhez férkőzni, melyre oly féltőn vigyáz. Elhatalmasodott rajta a melankólia, ahogy körülhordozta tekintetét a meseszép kúriában, a nevetve társalkodó meghívottakon, miközben halk zene szólt. Mennyi gyönyörűség, amiben örömét lelhetné, ő mégis egyvalamire vágyott csupán: egyedül lenni a terem legmegközelíthetetlenebb férfi vendégével. 146

De elhatározta, hogy nem fog petrezselymet árulni. Táncolni fog és kacagni, és megteszi mindazokat a dolgokat, amelyekről többéves ágyhoz kötöttsége alatt csak álmodozott. S ha ezzel megharagítja vagy féltékennyé teszi Merripent, annál jobb. Miután megszabadították a köpenyétől, Win előreindult a húgaival. Valamennyien halvány szatént viseltek, Poppy rózsaszínben, Beatrix kékben, Amelia levendulában, ő maga pedig fehérben pompázott. Kényelmetlen volt a ruhája, ami a víg Poppy szerint csak a választását dicséri, mivel egy kényelmes ruha aligha volna divatos. A ruha felül túl könnyűnek tűnt a szögletesen dekoltált mellrésszel, meg a rövid és szűk ujjakkal. Deréktól lefelé viszont túl nehéz érzetet keltett a többrétegű, széles-fodros szoknyarész. A kényelmetlenség legfőbb forrása mégis a fűző volt, amit régóta nem hordott, így a legenyhébb szorítást is nehezen viselte. Jóllehet lazán fűzték be, a fűző megmerevítette a törzsét és természetellenesen felpúpozta a keblét. Az eredmény nem volt illendőnek nevezhető. Mégis a fűző nélküli viselet számított illetlennek. Ám mindent összevetve mégsem bánta a kínlódást, amikor megpillantotta Merripen ábrázatát. A férfi elhűlve meredt Win mélyen kivágott báli ruhájára, tekintete a ruha szegélye alól kikandikáló egyik szaténcipellő hegyéről a lány arcáig siklott. A keblénél hosszabban is elidőzött, és úgy nézte, mintha gondolatban megmarkolná. Mikor végül találkozott a tekintete a lányéval, obszidián tűz égett a szemében. Wint kellemes borzongás csiklandozta a fűzője alatt. Csak nehezen sikerült elfordítania tekintetét a férfitól. Hathawayék beljebb vonultak a hallban, ahol csillár szórta sziporkáit a parkettára. – Milyen elbűvölő – hallotta Win dr. Harrow dünnyögését a közelből. Követte a doktor tekintetét Mrs. Annabelle Huntig, a ház úrnőjéig, aki a vendégeket üdvözölte. Habár Win még nem találkozott Mrs. Hunttal, felismerte azokból az elbeszélésekből, amelyeket korábban hallott róla. Mrs. Huntról az a hír járta, hogy Anglia legnagyobb szépségeinek egyike, az idomai egyszerűen pompásak, kék szemét sűrű pillák keretezik, haja a méz, s

147

az arany gazdag színében tündököl. Ám ami igazán ellenállhatatlanná tette a hölgyet, az a ragyogó, életteli modora volt. – Az ott az oldalán a férje – mormogta Poppy. – Ijesztő, de roppant kedves ember. – Hadd legyek más véleményen – mondta Leo. – Szerinted nem ijesztő? – kérdezte Win. – Szerintem nem kedves. Valahányszor úgy adódik, hogy egy szobában tartózkodom a nejével, úgy néz rám, mintha fel akarna darabolni. – Nos – mondta Poppy prózaian –, ezért igazán nem lehet hibáztatni. – Winhez hajolva mondta: – Mr. Hunt bolondulásig szereti a feleségét. Ilyen egy szerelmi házasság. – Milyen divatjamúlt – kommentálta bazsalyogva dr. Harrow. – Még táncolni is szoktak – mondta Beatrix Winnek –, ami házaspároknak nem ildomos. Ám Mr. Huntot a vagyona minden vád alól mentesíti. – Nézd, milyen karcsú a nő dereka – súgta Poppy Winnek. – Pedig három gyermeket szült, köztük két óriás fiút. – Fel kell hívnom Mrs. Hunt figyelmét a szoros fűzőviselés ártalmaira – mondta dr. Harrow sotto voce, és Win felnevetett. – Attól tartok, a nők számára nem könnyű választani egészség és divat között – mondta a férfinak. – Még mindig meg vagyok lepve, hogy engedélyezte számomra a fűzőt ma este. – Önnek valójában nincs is szüksége fűzőre – mondta a doktor, s szürke szeme csillogott. – Az ön természetes derékbősége alig nagyobb, mint Mrs. Hunté fűzőben. Win Julian jóképű arcába mosolygott, és arra gondolt, hogy a doktor közelében mindig biztonságban érzi magát. Ez az első találkozásuk óta így volt. Már-már istennek látta a doktort, akárcsak a klinika összes betege. Ellenben továbbra sem ismerte a hús-vér emberi oldalát. Így elképzelése sem volt arról, lehet-e közös jövőjük vagy sem. – A rejtélyes hiányzó Hathaway nővér! – lelkendezett Mrs. Hunt, és kesztyűs kezébe fogta Win kacsóit. – Nem is olyan rejtélyes – mondta Win mosolyogva.

148

– Miss Hathaway, nagy boldogság számomra, hogy végre találkozhatunk, hát még, hogy jó egészségnek örvend. – Mrs. Hunt mindig érdeklődött felőled – mondta Poppy Winnek –, ezért folyamatosan tájékoztattuk a hogylétedről. – Köszönöm, Mrs. Hunt – mondta Win megilletődve. – Most már remekül vagyok, és megtiszteltetésnek tekintem, hogy vendég lehetek az ön csodás otthonában. Mrs. Hunt szikrázó mosolyt villantott Winre, és fogvatartotta a kezét, miközben Cammel beszélt. – Mily finom modor! Úgy vélem, Mr. Rohan, hogy Miss Hathaway könnyedén utoléri majd a húgait népszerűségben. – Sajnos csak jövőre – mondta Cam fesztelenül. – Ez a bál nekünk a szezon záróakkordja. Egy héten belül elutazunk Hampshire-be. Mrs. Hunt finom grimaszt vágott. – Ilyen hamar? Bár nem is remélhettünk egyebet, Lord Ramsay látni kívánja a birtokát. – Így igaz, Mrs. Hunt – mondta Leo. – Rajongásig szeretem a falusias környezetet. Az ember egyszerűen képtelen betelni a birkák látványával. Mrs. Hunt nevetésének hallatán a férje is csatlakozott a beszélgetéshez. – Üdvözlöm, mylord – mondta Simon Hunt Leónak. – Visszatérése London-szerte ünnepelt hír. A szerencsejátékosokra és borisszákra specializálódott létesítmények igencsak megszenvedték az ön hiányát. – Ez esetben mindent el kell követnem a gazdaság felpezsdítése érdekében – mondta Leo. Hunt kurtán elvigyorodott. – Sokat köszönhet ennek a fickónak – mondta Leónak, miközben elfordult és kezet rázott Merripennel. Merripen szokásához híven a csoport legszélén álldogált, félrehúzódva. – Westcliff és a másik szomszéd birtokos állítása szerint Merripen rendkívül rövid idő alatt felvirágoztatta a Ramsay-birtokot. – Mivel a „Ramsay” nevet ritkán emlegetik együtt a „virágzással” – felelte Leo –, Merripen teljesítménye felől csak még lenyűgözőbb.

149

– A későbbiek folyamán – mondta Hunt Merripennek –, esetleg megvitathatnánk a birtok számára vásárolt cséplőgéppel kapcsolatos benyomásait. A mozdonygyár tartós sikere miatt felmerült bennem, hogy mezőgazdasági gépekre is kiterjesztem a tevékenységünket. Hallottam egy új tervezésű cséplőgépről meg egy gőzhajtású bálázóról. – A termelés teljes folyamatát gépesítik – felelte Merripen. – Aratógépek, aprító- és kévézőgépek... a kiállításon számos prototípus látható ezekből. Hunt fekete szeme érdeklődéssel csillogott. – Szeretnék erről többet hallani. – A férjem a gépezetek megszállottja – mondta Mrs. Hunt nevetve. – Azt hiszem, ez minden másirányú érdeklődését beárnyékolja. – Mindet azért nem – mondta Hunt lágy hangon, és úgy nézett a feleségére, amitől az nyomban elpirult. Hogy áthidalja a kínos csöndet, Leo így szólt: – Mr. Hunt, szeretném önnek bemutatni dr. Harrow-t, neki köszönhetjük, hogy húgom visszanyerte az egészségét. – Örvendek, uram – mondta dr. Harrow, és megrázta Hunt kezét. – Úgyszintén – felelte Hunt szívélyesen. Majd különös, fürkész pillantást vetett a doktorra. – Ön az a dr. Harrow, aki a franciaországi klinikát vezeti? – Szolgálatára. – És ma is ott lakik? – Igen, bár igyekszem meglátogatni Nagy-Britanniában élő barátaimat és rokonaimat, ahogy a munkám engedi. – Azt hiszem, ismerem néhai felesége családját – dünnyögte Hunt, és merőn nézett a doktorra. Dr. Harrow némi zavart pislogást követően szánakozó mosolyra húzta a száját. – A becses Lanhamék. Évek óta nem találkoztunk. Tudja, az emlékek. – Megértem – mondta Hunt csendesen. Wint meglepte a hosszúra nyúló, suta hallgatás, ami ezután következett, meg a két férfiból áradó ellenségesség. Előbb a 150

családjára, majd Mrs. Huntra pillantott, akin hasonló értetlenség látszott. – Nos, Mr. Hunt – szólt Mrs. Hunt vidáman –, volna kedve sokkolni a jelenlévőket egy közös tánccal? Hamarosan felcsendül egy valcer, és tudja jól, hogy ön a kedvenc partnerem. Hunt figyelmét nyomban elterelte a felesége hangjában bujkáló kacérság. Rávigyorgott az asszonyra. – Önnek mindent, kedvesem. Harrow elkapta Win tekintetét. – Idejét se tudom, mikor keringőztem utoljára – mondta. – Akadna számomra hely a táncrendjében? – Már fel is írtam a nevét – felelte a lány, és finoman ráhelyezte kezét a doktor kinyújtott karjára. Követték Huntékat a szalonba. Poppyt és Beatrixet máris megrohanták a reménybeli táncpartnerek, míg Cam kesztyűs kezébe zárta Amelia ujjait. – Átkozott legyek, ha Mr. Hunt az egyetlen, akinek szabad másokat sokkolni. Gyere, táncolj velem! – Félek, egy árva lelket sem fogunk sokkolni – mondta Amelia, és habozás nélkül vele tartott. – Az emberek így is a legrosszabbat feltételezik rólunk. Leo összehúzott szemmel figyelte a többiek bevonulását a szalonba. – Azon tűnődöm – mondta Merripennek – vajon mit tudhat Hunt Harrow-ról. Te ismered őt annyira, hogy rákérdezz? – Igen – mondta Merripen. – De ha nem ismerném, akkor sem tágítanék, míg ki nem szedtem belőle a választ. Leo felnevetett. – Alighanem az egyetlen vagy ebben a kócerájban, akiben van mersz, hogy kikényszerítsen egy választ ebből a piszok Simon Huntból. – Meglehet – felelte Merripen zordonan. Nagyszerű bál volt, legalábbis az lehetett volna, ha Merripen normális ember módjára viselkedik. Egyfolytában Wint bámulta, és nem is csinált belőle titkot. Mialatt a lány ezzel vagy azzal a néhány 151

emberrel társalgott, Merripen meg egy csoport férfi, köztük Mr. Hunt társaságban ácsorgott, a tekintete egy pillanatra sem hagyta el Wint. Többször is megesett, hogy Winhez lépett valamelyik férfi, akinek korábban odaígért egy táncot, de Merripen mindannyiszor megjelent a lány oldalán, és oly dühvel meredt a reménybeli táncpartnerre, hogy az végül eloldalgott. Merripen sorra ijesztette el tőle a férfiakat. Még Miss Marks sem tudta eltántorítani. A nevelőnő kategorikusan közölte Merripennel, hogy Winnek nincs szüksége testőrre, mert ő kézben tartja a helyzetet. De Merripen azzal vágott vissza, hogy amennyiben Miss Marks eleget óhajt tenni gardedámi feladatainak, igyekezzék jobb munkát végezni, és távol tartani Wintől a nemkívánatos férfiakat. – Mégis mit művelsz? – suttogta haragosan Win Merripennek, amint az elzavart egy újabb meghökkent úriembert. – Táncolni akartam vele! Megígértem neki! – Nem táncolsz egy ilyen senkiházival – mormogta Merripen. Win zavartan rázta a fejét. – Az az ember egy megbecsült családból származó vikomt. Mi kifogásod lehet ellene? – Az, hogy Leo barátja, s ez elég ok. Win haragosan tekintett fel Merripenre. Tíz körömmel kapaszkodott önuralmának romjaiba. Mindig könnyen palástolta érzéseit a higgadtság álarcával, ám ez az utóbbi időben egyre inkább nehezére esett. Érzelmei túlságosan közel kerültek a felszínhez. – Ha tönkre akarod tenni az estémet – mondta Merripennek –, a legjobb úton haladsz. Táncolni akarok, te meg mindenkit elűzöl a közelemből. Hagyj nekem békét! – Hátat fordított, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amint Julian Harrow lépett hozzájuk. – Miss Hathaway – mondta a doktor –, megtisztelne azzal... – Igen – mondta a lány, mielőtt dr. Harrow befejezhette volna a mondatot. Win belekarolt, és hagyta, hogy a doktor bevezesse a keringőt járó párok kavargó forgatagába. A válla fölött hátralesve látta, hogy Merripen őt bámulja, és fenyegető pillantást küldött felé. Merripen haragos nézéssel viszonozta.

152

Win torkát csalódott nevetés feszegette. Visszanyelte a kacajt, és arra gondolt, hogy Kev Merripen a legbosszantóbb ember a világon. Irigy kutya! Nem volt hajlandó viszonyt kezdeni Winnel, de azt sem engedte, hogy a lány mással legyen. Merripen tűrőképességét ismerve ez akár évekig is elhúzódhatott. Vagy örökké. Win nem élhetett így. – Winnifred – szólalt meg Julian Harrow, szürke szemében aggodalom ült. – Túl szép ez az este ahhoz, hogy szomorúnak lássam. Miért veszekedtek? – Nem érdekes – mondta, és próbált félvállról beszélni, de csupán kimértségre tellett tőle. – Kis családi perpatvar. Meghajolt, Julian úgyszintén, és a karjába zárta. Keze szilárdan tartotta a lány hátát, és könnyedén vezette tánc közben. Julian érintése a klinika emlékét idézte, azokat a perceket, amikor a doktor bátorította és segítette, vagy szigorú volt, ha a lánynak éppen arra volt szüksége, meg a közös ünnepléseket, valahányszor újabb mérföldkőhöz érkeztek a gyógyulásában. Julian Harrow kedves, nemes lelkű, jó ember. Vonzó férfi. Win figyelmét természetesen nem kerülték el a nők elismerő pillantásai, amelyeket a doktorra vetettek. A teremben megjelent hajadonok többsége bármit odaadott volna egy ilyen remek partiért. Hozzámehetnék, gondolta. Julian világossá tette számára, hogy csak az ő biztatására vár. Orvosfeleség válhatna belőle, DélFranciaországban élhetne, s talán besegíthetne valamiképpen férje klinikai munkájába. Ha segíthetne másokon, akik ugyanúgy szenvednek, ahogy ő szenvedett valamikor... ha valami értelmeset és érdemlegeset kezdhetne az életével... nem járna jobban, mint így? Bármi kívánatosabb annál, hogy viselnie kelljen egy elérhetetlen férfi iránti szerelem kínjait. S hogy, irgalmas Isten, a közelében kelljen élnie! Megkeseredett, reményvesztett nővé válna. Talán még meg is gyűlölné Merripent. Azon kapta magát, hogy elernyed Julian karjában. Megfakult a sivár, haragos érzés, elcsitította a muzsika s a valcer lágy ritmusa. Körbesiklottak a teremben. Julian óvatosan vezette a táncoló párok között.

153

– Erről álmodtam – mondta neki Win. – Hogy képes vagyok rá... mint akárki más. Julian keze megszorította a derekát. – Valóban képes rá. De ön nem akárki. Ön itt a leggyönyörűbb nő. – Ugyan – nevetett a lány. – De igen. Akár egy angyal a régi mesterek valamelyik munkáján. Vagy az Alvó Vénusz. Ismeri a festményt? – Sajnos nem. – Ez esetben valamikor megtekintjük együtt. Bár lehet, hogy kissé sokkolónak találja majd. – Feltételezem, hogy Vénusz ruhátlan a képen. – Win igyekezett nagyvilági nő benyomását kelteni, de érezte, hogy elpirul. – Sosem értettem, miért ábrázolják mindig mezítelenül ezt a fajta szépségeszményt, holott egy kevés takarással ugyanazt a hatást lehetne elérni. – Nincs szebb a kendőzetlen női testnél. – Julian halkan nevetett, ahogy meglátta a lány arcpírját. – Zavarba hoztam nyílt szavaimmal? Sajnálom. – Alig hiszem. Szerintem szándékosan akart kínos helyzetbe hozni. – Új élmény volt Juliannel flörtölnie. – Igaza van. Szeretném egy kicsit kibillenteni a nyugalmából. – Miért? – Hogy ne csak a kiszámítható, unalmas öreg dr. Harrow-t lássa bennem. – Ezek közül egyik jelző se illik önre – mondta Win nevetve. – Akkor jó – dünnyögte a doktor, és rámosolygott. A keringő véget ért, az urak lekísérték hölgypartnereiket a tánctérről, és mások foglalták el a helyüket. – Meleg van itt, és túl nagy a tömeg – mondta Julian. – Volna kedve botrányt kavarni és kilopózni velem egy percre? – Örömmel. A doktor elvezette a sarokba, melyet részben takart egy jókora cserepes növény. Majd az első adandó alkalommal kikísérte a szalonból egy ösvényekkel felszabdalt hatalmas üvegházba, beltéri fák, virágok és meghitt kis padok közé. Az üvegház mögött kezdődő tágas teraszról kilátás nyílt a kerítéssel védett kertekre, meg a többi 154

mayfairi kúriára. A városnak csupán a körvonalai látszódtak a távolban, a sok kémény füstöt eregetett az éjszakai égboltra. Leültek egy padra, Win szoknyája hullámot vetett körülöttük. Julian félig elfordult, hogy lássa a lányt. A holdfény halvány ragyogásba vonta elefántcsont simaságú bőrét. – Winnifred – dünnyögte mély és bizalmas hangon. Ahogy a szürke szempárba nézett, Win megértette, hogy a doktor meg akarja csókolni. De Julian meglepetést okozott neki, mert csak az egyik kesztyűjét vette le róla végtelenül finoman, miközben a holdfény a haját cirógatta. Ajkához emelte a lány törékeny kacsóját, csókot nyomott előbb az ujjaira, majd a csuklója belső felére. Úgy fogta a lány kezét, akár egy félig kinyílt virágot. Gyengédsége lefegyverezte Wint. – Ön is tudja, miért jöttem Angliába – mondta halkan a doktor. – Szeretném önt jobban megismerni drágám, oly módon, amely a klinikán lehetetlen. Szeretném... Ám egy közeli nesz elvágta Julian szavait, aki felszegte a fejét. Winnel együtt értetlenül meredtek a betolakodóra. Természetesen Merripen volt az, megtermetten, sötéten és erőszakosan tört feléjük. Win álla leesett a döbbenettől. Ez az ember idáig követte volna őket? Prédának érezte magát. Az ég szerelmére, hát nincs egy hely, ahol elbújhat Merripen gyalázatos tolakodása elől? – Menj... el – mondta, megvető szabatossággal ejtve a szavakat. – Nem vagy a gardedámom. – A gardedámod mellett van a helyed – förmedt rá Merripen. – Nem pedig idekint ővele. Winnek még soha nem volt ilyen nehéz uralkodnia az érzelmein. Elzárta őket kifejezéstelen arca mögé, de így is érezte a bensőjében türelmetlenül fortyogó indulatot. Hangja éppen csak egy parányit remegett, ahogy Julianhez fordult: – Volna olyan kedves, hogy kettesben hagy bennünket, dr. Harrow? Meg kell beszélnem valamit Merripennel. Julian Merripen állhatatos arcáról a lányéra pillantott. – Nem hinném, hogy ez jó ötlet – mondta lassan tagolva a szavakat.

155

– Ez az ember egész este engem gyötört – mondta Win. – Egyedül én vethetek ennek véget. Kérem, adjon nekem egy percet Merripen társaságában. – Rendben van – állt fel Julian a padról. – Hol várjak önre? – Menjen vissza a szalonba – felelte Win, és hálás volt Juliannek, hogy nem akadékoskodik. A doktor szemlátomást tiszteli, és bízik a képességeiben, hogy meg tudja oldani a helyzetet. – Köszönöm, dr. Harrow. Alig tűnt fel neki Julian távozása, oly erősen összpontosított Merripenre. Felállt, és dühödt homlokráncolással odament hozzá. – Megőrjítesz! – ripakodott rá. – Követelem, hogy azonnal hagyd ezt abba, Kev! Van fogalmad róla, milyen nevetségesen, milyen helytelenül viselkedsz egész álló este? – Én viselkedem helytelenül? – mennydörögte a férfi. – Hiszen te hagytad kompromittálni magad. – Lehet, hogy így akarom. – Nagy kár – mondta Merripen, és karon ragadta a lányt azzal a szándékkal, hogy kicipeli az üvegházból. – Ugyanis én mindenáron meg foglak védeni. – Ne érj hozzám! – Win bőszülten kitépte magát a kezéből. – Éveken át védve voltam. Bebugyolálva az ágyamba, végignéztem, ahogy körülöttem mindenki élvezi az életet. Torkig vagyok, Kev. S ha te azt akarod, hogy továbbra is magányos és szeretetlen legyek, akkor eredj a pokolba! – Eddig sem voltál magányos – mondta szigorúan a férfi. – Sem szeretetlen. – Azt akarom, hogy nőként szeressenek. Nem gyermekként, nem is testvérként, és nem is úgy, mint egy invalidust... – Én nem úgy... – Lehet, hogy te képtelen vagy így szeretni. – Emésztő dühében Win olyasmit érzett, mint korábban soha. Vágyat, hogy megbántson valakit. – Mert hiányzik belőled a lényeg. Merripen áthatolt egy holdfénypászmán, és Win kissé meghökkenve pillantotta meg gyilkos ábrázatát. E néhány szóval sikerült mélységesen megbántania Merripent, s ezzel sötét és ádáz

156

érzéseket szabadított fel benne. Win hátrahőkölt és összerezzent, ahogy a férfi brutális erővel megragadta. – Lángoljon akár ezer évig a pokol összes tüze, még az sem ér fel az irántad való érzéseim egyetlen percével. Annyira szeretlek, hogy már nincs is benne élvezet. Csak kínlódás. Mert ha milliószorosan gyengíteni tudnám az érzéseimet, az még mindig elég lenne hozzá, hogy megöljelek. És ha beleőrülök is, inkább elviselem, hogy ez a hideg, lelketlen gazember öleljen a karjába, mint hogy az én kezemtől halj meg. Mielőtt Win elgondolkozhatott volna a hallottak jelentőségén, Merripen vad szenvedéllyel megcsókolta. Egy teljes percig, de lehet, hogy megvolt az kettő is, a lány mozdulni sem bírt, csak állt tehetetlenül, miközben minden józan gondolata szertefoszlott. Szédülés környékezte, de ez most nem a betegség tünete volt. Keze a férfi tarkójára rebbent, ahol megfeszültek az izmok a gallér merev pereme fölött, Merripen haja meg akár a nyers selyem. Win ujjai öntudatlanul cirógatták a férfi nyakszirtjét, csitítgatták ziháló szenvedélyét. Merripen édesen hódító csókja elmélyült és vadabbá vált. Azután valami lecsendesítette a dühét, és gyengéden folytatta. Remegő kézzel megérintette a lány arcát, ujjaival cirógatta, tenyerével az állát dajkálta. Elszakította mohó száját a lányétól, és végigcsókolta szemhéját, orrát, homlokát. Hogy még közelebb férkőzhessen hozzá, nekinyomta Wint az üvegház falának. A lány lélegzete elakadt, ahogy csupasz válla az üvegtáblához ért, és kirázta a hideg. Hűs üveg... de a férfi teste oly tüzes, puha szája lesiklik a lány torkára, mellkasára, a ruha dekoltázsához. Merripen becsúsztatta két ujját a fűző alá, és megcirógatta a mell hűs dombját. Nem érte be ennyivel. Türelmetlenül megragadta a ruha szélét, meg az alatta rejtőző fűző öblét. Win lehunyta a szemét, és szava sem volt, mozdulatlan maradt, csak a levegőt kapkodta. Merripen halkan és elégedetten mordult fel, ahogy Win melle kibuggyant. Kissé megemelte a lányt, szinte elemelte a földről, s a szája ráforrt keblének hegyére. Win az ajkába harapott, hogy ne kiáltson fel. Merripen nyelvének minden egyes simogatása forrósággal öntötte el egészen a lába ujjáig. 157

Beletúrt a férfi hajába, fél kezén kesztyű, a másik csupasz, és a teste ívbe hajlott Merripen szájának lágy és izgató mozdulataitól. Mikor a lány bimbója már feszesen lüktetett, Merripen visszatért a nyakához, szája végigsiklott finom bőrén. – Win – fűrészelt a hangja. – Akarom, hogy... – De elharapta a szavakat, újból megcsókolta, lázas szenvedéllyel, és kezébe fogta a lány keblének kemény csúcsát. Lágyan dörzsölte-markolászta, mígnem a gyengédségükben is kíméletlen érintésektől Win buján megvonaglott és felzokogott. Azután, borzasztó hirtelenséggel, mindennek vége lett. Merripen érthetetlen okból megdermedt, és elrántotta Wint az ablaktól, magához szorította. Mintha el akarná bújtatni valami elől. Halk szitokszó hagyta el a száját. – Mi az... – Winnek nehezére esett a beszéd. Kábult volt, mint aki mély álomból eszmél, gondolatai összekuszálódtak. – Mi történt? – Mozgást láttam a teraszon. Lehet, hogy megláttak minket. Ez visszavetette Wint a normális állapotába. Elfordult, és sután helyreigazította a ruháját. – A kesztyűm – susogta, amint megpillantotta a padnál heverő kesztyűt, akár egy apró, elfelejtett békezászlót. Merripen odament és felvette. – Én... én most ellátogatok a hölgyek öltözőjébe – mondta Win remegő hangon. – Rendbe szedem magam, és amint tudok, visszamegyek a szalonba. Nem fogta fel igazán a történteket, sem azt, hogy mit jelentenek. Merripen bevallotta, hogy szereti. Végre-valahára kimondta. De ő úgy képzelte, hogy ez örömteli vallomás lesz, nem pedig haragos és keserű. Semmi sem úgy történt, ahogy kellett volna. Bárcsak most azonnal visszamehetne a szállóba, hogy egyedül lehessen a szobájában. Magányra volt szüksége, hogy gondolkozzon. Hogy is mondta Merripen? ...inkább elviselem, hogy ez a hideg, lelketlen gazember öleljen a karjába, mint hogy az én kezemtől halj meg. De hát ennek semmi értelme. Hogy mondhatott ilyen szörnyűséget?

158

Win kérdőre akarta vonni, de nem most és nem itt. Ez az ügy nagy körültekintést igényel. Merripen bonyolultabb lélek, mint hinné az ember. Jóllehet azt a látszatot kelti, hogy érzéketlenebb az átlagnál. Az igazság az, hogy olyan heves érzelmeket táplál, amelyeket maga sem képes kezelni. – Később feltétlenül beszéljünk, Kev – mondta a lány. Merripen kurtán bólintott, és olyan tartást vett fel, mintha kibírhatatlan terhet cipelne. Win igyekezett láthatatlanná válni, ahogy felsietett a hölgyek emeleti öltözőjébe, ahol serény cselédlányok toldozgattak elszakadt fodrokat, felitatták a nedvességet a verítékező arcokról, és hajtűkkel rögzítették a megbokrosodott frizurákat. A nők kisebb csoportokba verődtek, és kacagva pletykáltak mindarról, amit láttak vagy puszta véletlenségből kihallgattak. Win leült az egyik tükör elé, és megszemlélte magát. Máskor mindig békésen halovány orcája kipirult, ajka vörös volt és duzzadt. Még jobban elpirult, ahogy eszébe jutott, hogy esetleg mindenki látja rajta, mit művelt. Odajött hozzá egy lány, megtörülgette Win arcát, rizsport hintett rá, s ő halk dünnyögéssel mondott köszönetet. Vett néhány mély, csillapító lélegzetet – már amennyire képes volt rá abban a vacak fűzőben –, és lopott pillantással győződött meg róla, hogy a ruha befedi-e a keblét. Mire Win készen állt, hogy újból levonuljon, körülbelül harminc perc telt el. Elmosolyodott, amikor Poppy lépett az öltözőbe és megindult felé. – Szervusz, drágám – köszöntötte Win, és felállt a székből. – Gyere, ülj ide. Hajtűre van szükséged? Vagy némi rizsporra? – Egyikre sem. – Feszült, nyugtalan kifejezés ült Poppy arcán, és csaknem olyan piros volt, mint korábban Win. – Jól érzed magad? – kérdezte Win árnyalatnyi aggódással. – Nem igazán – mondta Poppy, és félrevonta a nővérét, nehogy kihallgathassák őket. – Alig vártam, hogy találkozzam végre valakivel, aki más, mint a begyepesedett vén, vagy ami még rosszabb, begyepesedett ifjú arisztokraták szokásos falkája. De itt 159

csak törtetőkkel meg üzletemberekkel találkoztam. Vagy folyton csak a pénzről beszélnek – ami otrombaság, és nem is tudok hozzászólni, vagy azt állítják, hogy nem beszélhetnek a munkájukról, ami sejthetően azt jelenti, hogy valami törvénytelenségbe keveredtek. – És Beatrix? Ő hogy boldogul? – Beatrix rendkívül népszerű. Felháborító dolgokat beszél útonútfélen, az emberek meg jókat derülnek rajta, és szellemesnek találják, mert nem ismerik fel, hogy komolyan gondolja. Win mosolygott. – Menjünk le, és keressük meg. – Még ne! – Poppy a nővére keze után nyúlt, és hevesen megszorította. – Win, drága... Azért kerestelek, mert... egy kis felfordulás támadt odalent. És... neked is közöd van hozzá. – Felfordulás? – Win megrázta a fejét, és velejéig átjárta a hideg. Gyomra görcsbe rándult. – Ezt nem értem. – Sebesen terjed a szóbeszéd, hogy valaki kompromittáló helyzetben, roppantul kompromittáló helyzetben látott téged az üvegházban. Win elsápadt. – Csak harminc perce – suttogta. – Íme, a londoni társasági élet – mondta Poppy komoran. – Gőzerővel terjed a pletyka. Két fiatal nő lépett az öltözőszobába, megpillantották Wint, és rögtön pusmogni kezdtek. Win levert tekintete találkozott a húgáéval. – Botrány lesz belőle, igaz? – kérdezte erőtlenül. – Nem, ha megfelelőképpen és gyorsan reagálunk. Poppy megszorította a kezét. – Most lemegyünk a könyvtárba, drágám. Amelia és Mr. Rohan ott várnak ránk, összedugjuk a fejünket, és kitaláljuk, hogy mitévők legyünk. Win már-már visszakívánta a betegségét, amikor folytonos ájulási rohamok gyötörték. Mert bizony abban a pillanatban nagyon is kecsegtetőnek tűnt egy jó hosszú eszméletvesztés. – Ó, mit tettem? – suttogta. Ez halvány mosolyt fakasztott Poppyból. – Ez a kérdés foglakoztat most mindenkit. 160

14

Huntéknak hangulatos könyvtára volt üvegajtós mahagóni könyvszekrényekkel. Cam Rohan és Simon Hunt nagyobbacska intarziás tálaló mellett állt, fényes üvegtartók sorakoztak rajta. Kezében sárgás folyadékkal félig telt pohárral Hunt megfejthetetlen pillantást vetett a könyvtárba belépő Winre. Amelia, Mrs. Hunt és dr. Harrow is megjelent. Winnek az a furcsa érzése volt, hogy ez nem lehet valóság. Ő azelőtt soha nem keveredett botrányba, és a dolog korántsem volt olyan izgalmas vagy érdekes; ahogy azt valamikor a betegágyában fekve elképzelte. Inkább rémisztő volt. Ugyanis bár korábban azt állította Merripennek, hogy szívesen kompromittálja magát, egy percig sem gondolta komolyan. Erre egyetlen épeszű nő sem vágyhat. A skandalum nem csupán Win kilátásait tenné tönkre, de fiatalabb lánytestvérei hírén is csorbát ejtene. Az egész családra rányomná a bélyegét. Könnyelmű viselkedésének a szerettei innák meg a levét. – Win – lépet hozzá mindjárt Amelia, és megölelte. – Nincs semmi baj, drágám. Mindent elsimítunk… Ha nem olyan vigasztalan, Win bizonyára el is mosolyodik. Nővére híres volt arról a meggyőződéséről, hogy bármely helyzettel képes megbirkózni, legyen az természeti katasztrófa, idegen invázió, vagy vadvonulás. Mindazonáltal ezek egyike sem volt fogható egy londoni társasági botrány keltette pusztításhoz. – Hol van Miss Marks? – kérdezte Win fojtott hangon. – A szalonban Beatrixszel. Amennyire lehetséges, igyekszünk őrizni a látszatot. – Amelia feszes, bús mosolyt küldött Hunték felé. – Csakhogy a mi családunk ebben nem különösebben járatos. 161

Win megdermedt, ahogy Leo és Merripen a szobába lépett. Leo egyenest odament hozzá, míg Merripen szokásához híven a sarokban bújt meg. Rá se nézett a lányra. Feszült csend ülte meg a szobát, Wint kirázta tőle a hideg. Nem egyedül kevertem magam bajba, gondolta Win, ahogy fellobbant benne a harag. Merripen köteles segíteni nekem. Minden rendelkezésére álló eszközzel meg kell védenie. Beleértve a nevét is. Szíve úgy zakatolt, hogy az szinte már fájt. – Szóval be akarod pótolni az elveszett időt, húgocskám – mondta Leo nyeglén, de a szemében aggódás villant. – Hamar kell cselekednünk, mert kollektív távolmaradásunkkal csak tovább erősítjük a gyanút. A pletykás nyelvek olyan sebesen forognak, hogy máris szélvihart korbácsoltak a szalonban. Mrs. Hunt odalépett Ameliához és Winhez. – Winnifred – mondta szerfölött nyájas hangon –, amennyiben a híresztelés nem felel meg a valóságnak, most azonnal intézkedem és megcáfolom az ön nevében. Win remegve vett lélegzetet. – A híresztelés igaz – mondta. Mrs. Hunt megpaskolta a karját, és biztatón nézett rá. – Higgye el, nem ön az első, de nem is az utolsó, aki ebbe a kínos helyzetbe kerül. – Ami azt illeti – hallatszott Mr. Hunt vontatott hangja –, Mrs. Hunt első kézből származó információkkal szolgálhat éppen az efféle... – Mr. Hunt – szólt közbe méltatlankodva a felesége, és Hunt elégedetten vigyorgott. Mrs. Hunt újból Winhez fordult, és azt mondta: – Winnifred, önnek és a szóban forgó úrnak haladéktalanul megoldást kell találniuk erre az ügyre. – Tapintatos szünetet tartott. Szabad tudnom, hogy kivel látták meg önt? Win nem bírt felelni. Tekintetét a szőnyegre szegezte, s kábultan tanulmányozta a kör- és virágmintákat, miközben Merripen megszólalására várt. Pillanatokig tartott csak a csend, mégis óráknak tetszett. Mondj valamit, gondolta a lány kétségbeesetten. Mondd ki, hogy te vagy az! 162

De se egy mozdulat, se egy hang nem jött Merripen felől. És akkor előállt Julian Harrow. – Én vagyok a szóban forgó úriember – mondta csendesen. Win felkapta a fejét. Döbbenten nézett a doktorra, ahogy az megfogta a kezét. – Mindnyájuktól elnézést kérek – folytatta Julian –, elsősorban Miss Hathawaytől. Nem állt szándékomban kitenni őt a pletyka nyelvének, s a rút vádaknak. Ám ez megsürget engem abban, amit amúgy is elhatároztam, s ami nem más, mint hogy feleségül kérem Miss Hathawayt. Win lélegzete elakadt. Merripenre nézett, és néma fájdalomsikoltás mart a szívébe. Merripen kőarcából, koromfekete szeméből semmit sem lehetett kiolvasni. Nem szólt. Nem tett semmit. Merripen volt, aki kompromittálta, s most hagyja, hogy egy másik férfi vállalja magára a felelősséget. Igen, hagyta, hogy más mentse meg a lányt. Árulása gyötrőbb volt bármely betegségnél és bármely fájdalomnál, amit Win valaha átélt. Gyűlölte Merripent. Gyűlölni fogja halála napjáig, sőt még azon túl is. Mi más választása maradt, mint hogy igent mond Juliannek? Vagy ez, vagy szégyenben marad ő is meg a húgai is. Win érezte, hogy kifut a vér az arcából, de magára erőltetett egy papírvékony mosolyt, ahogy a fivérére pillantott. – Nos, mylord? – kérdezte Leótól. – Előbb az ön beleegyezését kell kérnünk. – Áldásomat adom a frigyre – mondta a fivére szárazon. – Utóvégre nem engedhetem, hogy ez a botrány foltot ejtsen az én jó öreg reputációmon. Win Julian felé fordult. – Ez esetben igen, dr. Harrow – mondta szilárd hangon. – Feleségül megyek magához. Egy ránc maródott Mrs. Hunt két kecses, sötét szemöldöke közé, ahogy Winre meredt. Hivatalos modorban biccentett. – Megyek és diszkréten elmagyarázom az illetékes személyeknek, hogy amit

163

láttak, az egy jegyespár ölelkezése volt... talán kissé féktelen, de az eljegyzés fényében tökéletesen érthető jelenet. – Önnel tartok – mondta Mr. Hunt a felesége mellé lépve. Kezét nyújtotta dr. Harrow-nak. – Gratulálok uram. – Hangja szívélyes volt, de korántsem lelkes. – Ön igazán szerencsés, hogy elnyerte Miss Hathaway kezét. Hunték távozása után Cam lépett oda Winhez. A lány erőt vett magán, és belenézett Cam értő, mogyoróbarna szemébe. – Csakugyan ezt akarod, húgocskám? – kérdezte lágyan a férfi. Együttérzése majdnem elgyengítette Wint. – Hát persze. – Összeszorította állkapcsát, hogy ne remegjen, és kényszeredetten mosolygott. – Én vagyok a legszerencsésebb asszony a földtekén. Mire összeszedte magát és odapillantott Merripenre, az már elment. – Micsoda rettenetes este – dünnyögte Amelia, miután mindenki elhagyta a könyvtárat. – Az. – Cam kikísérte a folyosóra. – Hová megyünk most? – Vissza a szalonba, hogy fenntartsuk a látszatot. Próbálj elégedett, magabiztos benyomást kelteni. – Édes istenem! – Amelia elhúzódott, s egy öblös, boltíves falmélyedéshez lépett, ahol Palladio ablak nyílt az utcára. Homlokát odafeszítette az üveghez, és mélyet sóhajtott. Ismétlődő topogás visszhangzott végig a folyosón. A helyzet komolyságának dacára Cam egyszeriben elvigyorodott. Valahányszor Amelia nyugtalan vagy dühös volt, újra és újra előjött ez az ideges szokása. Férje egyszer azt mondta neki, hogy ilyenkor fél lábával fészkét döngölő kolibrimadárra emlékeztet. Cam odament hozzá, meleg tenyerét az asszony vállának hűs lankáira tette. Érezte, hogy Amelia megremeg az érintésétől. – Kolibrimadaram – suttogta, és felcsúsztatta a kezét Amelia tarkójára, hogy szétmasszírozza a megfeszült izmokat. A nyomás

164

elmúltával fokozatosan abbamaradt a topogás. Végül Amelia eléggé megnyugodott, hogy megossza férjével a gondolatait. – Az imént a könyvtárban mindenki pontosan tudta, hogy Merripen volt az, aki kompromittálta a húgomat – mondta ki kereken. – Nem dr. Harrow. Én ezt nem tudom elhinni. Hát ezért szenvedett Win annyit? Hogy aztán hozzámenjen egy férfihoz, akit nem szeret, és elutazzon Franciaországba, Merripen meg a kisujját se mozdítja, hogy megállítsa? Mi ütött ebbe a Merripenbe? – Túl hosszadalmas lenne elmondani. Nyugodj meg, kedvesem. Ha szomorkodsz, azzal még nem segítesz a húgodon. – Nem tehetek róla. Minden a lehető legrosszabbul alakult. Láttam a húgom tekintetén... – Van még idő rendbe hozni a dolgot – dünnyögte Cam. – Az eljegyzés nem házasság. – De az eljegyzés is köt – mondta Amelia ideges türelmetlenséggel. – Az emberek szemében ez afféle szerződés, melyet nem lehet egykönnyen felbontani. – Egykönnyen talán nem – így a férfi. – Jaj, Cam. – Amelia válla megroggyant. – Ugye te nem hagynád, hogy közénk álljon valami? Ugye nem hagynád, hogy elválasszanak minket? A kérdés oly mértékben nevetséges volt, hogy Cam azt se tudta, mit mondjon. Maga felé fordította Ameliát, és meglepve látta, hogy az ő gyakorlatias józan felesége mindjárt elbőgi magát. A terhesség teszi ilyen érzelgőssé, gondolta. Amelia nedvesen csillogó szemének látványától gyengédség öntötte el. Fél karjával óvón átölelte az asszonyt, a másik kezével meg a hajába markolt, nem törődve vele, hogy összezilálja a frizuráját. – Te vagy életem értelme – búgta elmélyült hangon. – A mindenem vagy. Soha nem tudnálak elhagyni. S ha valaki megpróbálna szétválasztani bennünket, végeznék vele. – Megcsókolta a feleségét, elsöprő szenvedéllyel, és abba sem hagyta, míg Amelia kipirulva el nem ernyedt a karjában. – Merre is van az a bizonyos üvegház? – így Cam, s csak részben szánta tréfának a kérdést. Amelia könnyes hangon felkacagott. 165

– Úgy vélem, erre az estére épp elég alapot kínáltunk a pletykára. Beszélsz Merripennel? – Hogyne. Nem fog meghallgatni, de ez engem eddig se tartott vissza. – Gondolod, hogy... – Amelia elhallgatott, mert dús ruhasuhogással kísért léptek közeledtek a folyosón. Odabújt Camhez, és meglapultak a falmélyedésben. Érezte, hogy a férje szája mosolyra húzódik. Mozdulatlan némaságban hallgatták ki a két hölgy csevegését. – ...nem is értem, hogy Hunték miért hívták meg őket – jegyezte meg egyikük pikírten. Amelia mintha felismerte volna a hangot – a savanyú képű gardedámok egyikéhez tartozott, akik korábban a terem széle mentén ücsörögtek. Bizonyára valakinek a nénikéje, egy hajadonból lett vénkisasszony. – Mert undorítóan gazdagok? – vetette fel a társnője. – Én inkább azt gyanítom, hogy Lord Ramsay vikomti címe miatt. – Igaza lehet. Egy nőtlen vikomt, ugyebár. – De akárhogy is... cigányok vannak a családjukban! Elég csak belegondolni! Ezektől az ember nem várhat el civilizált viselkedést, mert állati ösztönök vezérlik őket. Tőlünk ellenben megkövetelik, hogy kvaterkázzunk a fajtájukkal, mintha csak egyenrangúak volnának velünk. – Köztudott, hogy Hunték is újgazdagok. Hunt egy mészáros fia, s ezen mit sem változtat, hogy jelenleg fél London az övé. – Bizony nem a mi köreinkhez tartoznak, a házigazdák s az itt megjelent vendégek közül sokan. Kétség nem fér hozzá, hogy legalább fél tucat botrány pattan még ki, mielőtt véget ér az este. – Egyetértek, ez égbekiáltó. – Szünet, majd a második nő ábrándosan hozzátette: – Remélem, jövőre is meghívnak minket... Ahogy a hangok elhalkultak, Cam homlokráncolva tekintett le a feleségére. Őt aztán cseppet sem érdekelte, ki mit beszél – hozzászokott már a cigányokkal szembeni előítéletekhez. Azt viszont nem állhatta, ha Amelia kerül a támadások kereszttüzébe. Ám legnagyobb meglepetésére mosolyogni látta Amelia éjkék szemét. 166

Cam értetlen arcot vágott. – Mi olyan mulatságos? Amelia a férje egyik kabátgombját babrálta. – Csak elméláztam... ez a két szipirtyó alighanem egyedül bújik ágyba ma este. – Ajkán huncut vigyor játszott. – Miközben engem egész éjjel egy ördögien jóképű cigány melegít majd. Kev figyelt és várt, míg alkalma adódik odalépni Simon Hunthoz, aki épp az imént szabadította ki magát két vihorászva csacsogó nő karmaiból. – Beszélhetnénk? – kérdezte tőle Kev csendesen. Hunt egyáltalán nem volt meglepve. – Menjünk a hátsó teraszra. A szalon egyik oldalsó kijáratához mentek, mely egyenesen a teraszra vezetett. Urak csoportja álldogált szivarral a kézben a terasz sarkánál. A hűs szellő gazdag dohányillatot sodort feléjük. Simon Hunt kedélyesen mosolygott, és megrázta a fejét, midőn az urak integetéssel jelezték neki és Kevnek, hogy csatlakozzanak hozzájuk. – Van egy kis dolgunk – mondta nekik. – Talán később. Hunt lezseren nekitámaszkodott a vaskorlátnak, és fürkész tekintettel méregette Kevet. Ama néhány alkalommal, mikor találkoztak a hampshire-i Stony Cross Parkban, a Ramsay-földekkel határos birtokon, Kev kedvelte Huntot. Egyenes ember volt, ami a szívén, az a száján. Nyíltan becsvágyó, aki élvezi a pénzhajhászást, meg az általa nyerhető gyönyöröket. S bár a legtöbb ember az ő pozíciójában, túlságosan is komolyan vette volna magát, Hunt humorából mesterkéletlen önirónia áradt. – Feltételezem, hogy arról akar kifaggatni, amit dr. Harrow-ról tudok – mondta Hunt. – Úgy van. – A közelmúlt történéseinek fényében ez eső után köpönyeg. És hozzá kell tennem, hogy nincs semmiféle bizonyítékom. Ugyanakkor

167

a vád, amivel Lanhamék dr. Harrow-t illetik, elég súlyos ahhoz, hogy megfontolásra érdemesnek tekintsük. – Mi a vád? – mormogta Kev. – Mielőtt Harrow felépítette a klinikáját Franciaországban, feleségül vette Lanhamék legidősebb lányát, Louise-t. A lány páratlanul szép volt, kissé ugyan elkapatott és akarnok, de mindent egybevetve Harrow-nak csak előnye származhatott a frigyből. Jókora hozomány járt a lánnyal, meg egy remek összeköttetésekkel bíró család. Hunt a kabátjába nyúlva lapos ezüst szivartárcát húzott elő. – Megkínálhatom? – kérdezte. Kev nemet intett. Hunt kivett egy szivart, gyakorlott mozdulattal leharapta a végét, és rágyújtott. A szivar csúcsa felparázslott, ahogy Hunt beleszívott. – Lanhamék állítása szerint – folytatta Hunt, fűszeres illatú füstfelleget eregetve – egy évvel az esküvő után Louise megváltozott. Engedelmes lett és magának való, korábbi elfoglaltságai pedig már nem érdekelték. Mikor Lanhamék dr. Harrow-hoz fordultak aggodalmukkal, ő azt mondta, a lány viselkedésében beállt változások pusztán a felnőttség és a házassággal járó révbe érés bizonyítékai. – Ők azonban nem hittek neki? – Nem. Csakhogy mikor kérdőre vonták Louise-t, ő váltig állította, hogy boldog, és arra kérte őket, ne avatkozzanak az életébe. – Hunt ajkához emelte a szivart, és elgondolkodva bámulta az éjszaka homályán átderengő londoni fényeket. – A második évben Louise állapota megromlott. Kevet kővé dermesztette ez a kifejezés: „állapota megromlott”, amit rendszerint orvosok használtak, ha nem tudtak diagnosztizálni valamely betegséget. Azt a fajta fizikai leépülést, amelyre nem létezett gyógymód. – Meggyöngült, kedvetlenné vált, és fel sem bírt kelni az ágyból. Nem lehetett mit tenni. Lanhamék ragaszkodtak hozzá, hogy a saját orvosuk is megvizsgálja a lányt, de ő sem talált okot a betegségre. Louise állapota tovább romlott még vagy egy hónapig, azután a lány meghalt. A család dr. Harrow-t hibáztatta a haláláért. A házasságot

168

megelőzően Louise egészséges volt és életvidám, aztán alig két év alatt eltávozott. – Megesik néha – jegyezte meg Kev, mert úgy érezte, el kell játszania az ördög ügyvédjét. – Ez nem szükségképpen Harrow műve. – Nem. Itt Harrow reakciója volt az, ami végleg meggyőzte a családot, hogy valamiképpen ő a felelős Louise haláláért. Túlságosan összeszedett volt. Érzéketlen. Hullajtott egy-két krokodilkönnyet az illem kedvéért, de ez minden. – Aztán a hozománypénzzel együtt Franciaországba utazott? – Úgy bizony. – Hunt megvonta széles vállát. – Én nem adok a pletykára, Merripen. Szinte soha nem szoktam továbbadni. De Lanhamék tiszteletre méltó emberek, nem hinném, hogy túldramatizálták. – Homlokát ráncolva, a korlát fölött leveregette szivarja végéről a hamut.– Mindama jó ellenére, amit Harrow tudvalévően a betegeiért tesz... képtelen vagyok elhessegetni az érzést, hogy valami nem stimmel vele. Hogy micsoda, azt magam se tudnám megmondani. Kev szavakkal kifejezhetetlen megkönnyebbülést érzett, hogy a saját gondolatait hallja egy Hunt szájából. – Én ugyanezt érzem Harrow-val kapcsolatban, mióta csak találkoztam vele – mondta. – Látszólag azonban mindenki más nagyra becsüli. Hamiskás fény villant Hunt fekete szemében. – Igen, nos... nem ez lenne az első alkalom, hogy szembehelyezkedem a közvéleménnyel. De úgy gondolom, aki egy kicsit is szereti Miss Hathawayt, az jobban teszi, ha aggódik érte.

169

15

Merripen reggelre már el is ment. Kijelentkezett a Rutledge-ből, és azt az üzenetet hagyta, hogy egyedül utazik a Ramsay-birtokra. Win gyötrő emlékekkel ébredt. Megtörtnek, kimerültnek és kedélytelennek érezte magát. Merripen már nagyon régóta a része volt. Ott hordozta őt a szívében, beléívódott a csontjaiba. Ha most el kell szakadnia tőle, az olyan érzés lesz, mint egy öncsonkítás. De nincs más választása. És erről csakis Merripen tehet. Megmosdott és felöltözött a szobalány segítségével, azután fonott kontyba rendezte a haját. Ezúttal nem kerül sor szívhez szóló beszélgetésekre a családdal, döntötte el dermedten. Nem lesz sírás és sajnálkozás. Igenis hozzámegy dr. Julian Harrow-hoz, és valahol Hampshire-től távol fog élni. S a nagy, de szükséges távolságban megpróbál majd békére lelni. – Mihamarabb férjhez akarok menni – mondta Juliannek a délelőtt folyamán, midőn a család lakosztályában teáztak. – Hiányzik Franciaország. Szeretnék késlekedés nélkül visszatérni. Mint az ön felesége. Julian elmosolyodott, és sima, keskeny ujjaival megcirógatta Win orcáját. – Úgy legyen, drágám. – Megfogta a lány kezét, hüvelykjével megdörzsölgette Win ujjperceit. – Van egy kis dolgom Londonban, de pár napon belül ön után utazom Hampshire-be. Ott mindent eltervezünk. Ha kívánja, esküdhetünk a birtok kápolnájában. Azt a kápolnát Merripen építette újjá. – Pompás – mondta Win érzelemmentes hangon. – Még ma megveszem a gyűrűt – mondta Julian. – Milyen követ szeretne? A zafír szépen illene a szeméhez. 170

– Válassza ki maga, nekem mindegy. – Win nem húzta el a kezét, ahogy mindketten elnémultak. – Julian – dünnyögte a lány –, még mindig nem kérdezte meg, hogy... hogy mi zajlott a múlt este köztem és Merripen között. – Nem kell elmondania – felelte Julian. – Tökéletesen elégedett vagyok a következményekkel. – Szeretném... szeretném, ha tudná, hogy jó felesége leszek – mondta Win ünnepélyesen. – Merripenhez kötődő érzéseim már... – Idővel majd megfakulnak – mondta Julian gyengéden. – Igen. – Figyelmeztetem kegyedet, Winnifred... kemény harcot fogok vívni az érzéseiért. Olyan odaadó, gáláns férj leszek, hogy senki másnak nem marad hely a szívében. Win fel akarta volna hozni a gyermek témáját, szerette volna megkérdezni, hogy amennyiben egészségi állapota még tovább javul, hajlandó-e engedni a doktor. De ismerte már annyira Juliant, hogy tudja: nem változtatja meg könnyen a döntéseit. S talán nem is számít. Hisz ő így is, úgy is csapdába esett. Bármit tartogat is számára az élet, a legtöbbet kell kihoznia belőle. Két nap pakolás után a család útnak indult Hampshire felé. Cam, Amelia, Poppy és Beatrix utazott az első kocsiban, Leo, Win és Miss Marks a másodikban. Pirkadat előtt indultak, hogy minél hamarább megtegyék a tizenkét órás utat. Isten a tudója, miről folyt a diskurzus a második kocsiban. Cam csak azt remélte, hogy Win jelenléte tompít majd valamicskét a Leo és Miss Marks közti gyűlölségen. Az első hintóban viszont élénk társalgás zajlott, amint azt Cam előre sejtette. Meghatotta, de mulattatta is Poppy és Beatrix igyekezete, akik amellett korteskedtek, hogy Merripen legyen Win jövendőbelije. A kislányok naivan azt hitték, ennek egyedül Merripen vagyontalansága áll az útjában. – ...egyszóval, ha ön adna neki némi pénzt... – buzgólkodott éppen Beatrix.

171

– ...vagy egy bizonyos hányadot Leo vagyonából – szúrta közbe Poppy. – Leo úgyis csak eltékozolná... – ...meg kell értetni Merripennel, hogy ez Win hozománya – mondta Beatrix –, nehogy megsértsük a büszkeségét... – ...ők egészen kevéssel is beérnék – így Poppy. – Egyikük sem vágyik fényűző kúriára, finom hintóra... – Álljon meg a menet – mondta Cam, és védekezőn feltartotta a kezét. – Ez ennél bonyolultabb, nem csupán a pénzről van szó, és... fogjátok be a csőrötöket egy percre, és hallgassatok végig. – Elmosolyodott a nyugtalanul tágra nyílt kék szemek láttán. Nagyon megkapónak találta, hogy a lányok így aggódnak Merripenért és Winért. – Merripen igen jó anyagi lehetőségekkel rendelkezik. Amit a Ramsay-uradalom intézőjeként megkeres, egymagában szép summa, ezenkívül korlátlan hozzáférése van a Ramsay-számlákhoz. – Akkor meg miért dr. Harrow-hoz megy feleségül Win, és nem Merripenhez? – akarta tudni Beatrix. – Olyan okokból, melyeket Merripen titokban kíván tartani, úgy véli, hogy ő nem lenne méltó férje Winnek. – Hiszen szereti! – A szerelem nem old meg minden problémát, Bea – mondta Amelia lágy hangon. – Ezt akár anyánk is mondhatta volna – jegyezte meg Poppy finom mosollyal, miközben Beatrix elégedetlen képet vágott. – Apátoknak mi lett volna a véleménye? – kérdezte Cam. – Hosszadalmas filozófiai fejtegetésbe kezdett volna a szerelem mibenlétéről, amitől kicsit sem lennénk okosabbak – mondta Amelia. – Viszont érdekes lenne végighallgatni. – Engem nem érdekel, mennyire bonyolult – mondta Beatrix. – Winnek hozzá kell mennie Merripenhez. Nincs igazam, Amelia? – Ebben nem mi döntünk – felelte Amelia. – Még csak nem is Win dönt, hacsak ez a behemót tökfej nem lép végre a tettek mezejére. Win semmit sem tehet, amíg Merripen nem kéri meg. – Nem volna jó, ha a hölgyek férjül kérhetnék az urakat? – ábrándozott Beatrix. – Atyaég, dehogy! – vágta rá Amelia. – Az túlságosan is megkönnyítené az urak dolgát. 172

– Az állatvilágban – jegyezte meg Beatrix – egyenrangúak a hímek és a nőstények. A nőstény is azt teszi, amihez kedve van. – Az állatvilág sok olyan magatartást megenged, amelyeket mi, emberek nem tudunk tolerálni, szívem. Ilyen például a nyílt színen történő vakarózás. A kérődzés. Mi nem illegethetjük magunkat, hogy felkeltsük a hím figyelmét. Arról nem is beszélve... De ebbe inkább ne menjünk bele. – Pedig elhallgatnálak még – mondta Cam vigyorogva. Közelebb húzta magához Ameliát, de Beatrixhez és Poppyhoz intézte a szavait: – Idehallgassatok, ti ketten! Ne gyötörjétek Merripent ezzel. Tudom, hogy szeretnétek segíteni, de csak annyit érnétek el vele, hogy felbosszantjátok. A lányok zúgolódva, kelletlenül bólintottak, és mindketten visszabújtak a maguk sarkába. Odakint még sötét volt, a hintó elringatta őket, és néhány perccel később már szunyókáltak. Cam Ameliára pillantott, és látta, hogy ő még ébren van. Megcirógatta az asszony finom arcát, nyakát, és lenézett a tiszta kék szempárba. – Miért nem lépett elő, Cam? – suttogta a nő. – Miért engedte át Wint dr. Harrow-nak? Cam nem válaszolt azonnal. – Fél. – Mitől? – Attól, hogy kárt tesz a húgodban. Amelia zavartan ráncolta a homlokát. – Ennek semmi értelme. Merripen soha nem emelne rá kezet. – Szándékosan nem is. – Arra célzol, hogy esetleg teherbe ejti? Win nem osztja dr. Harrow véleményét, azt mondja, még a doktor se lehet biztos az események kimenetelében. – Nem csak erről van szó – sóhajtott Cam, és újból közelebb vonta. – Elmondta neked valaha Merripen, hogy harcosnak nevelték? – Nem, de hogy érted ezt? – A cigányok egészen fiatal, akár csak öt-hat éves kisfiúkból képezik ki őket ökölharcra. Szabályok és időkorlát nincs. A cél, minél gyorsabban minél súlyosabb sérülést okozni a másiknak, hogy 173

az földre kerüljön. A kiképzők pénzt szednek a közönségtől. Láttam fiúkat, akik csúnyán megsérültek, vagy megvakultak a meccseken, de olyan is volt, aki meghalt. Ha kell, roncsolt csuklóval vagy törött bordákkal verekszenek tovább. – Cam szórakozottan simogatta Amelia haját, ahogy hozzátette: – A mi törzsünkben nem voltak harcosok. Vezetőnk túl kegyetlennek ítélte ezt a szokást. Persze megtanultunk küzdeni, de nekünk ez soha nem volt életforma. – Merripen... – rebegte Amelia. – Amennyire én tudom, az ő helyzete még ennél is fonákabb volt. Az az ember, aki nevelte... – A mindig bőbeszédű Cam most nehezen találta a szavakat. – A bácsikája? – biztatta Amelia. – A bácsikánk. – Cam korábban már beszámolt róla Ameliának, hogy ő és Merripen testvérek. De még nem mondott el mindent abból, amit Shuritól megtudtak. – Úgy tartotta Merripent, akár egy kutyát. Amelia elsápadt. – Hogy mondod? – Merripent vadnak nevelték, mint egy harci állatot. Addig éheztették és sanyargatták, míg vérévé nem vált, hogy bármilyen körülmények között bárkivel megverekedjen. Megtanították arra, hogy minden sértést a szívére vegyen, és azután az ellenfelére záporozza a dühét. – Szegény pára – dünnyögte Amelia. – Így már értem, miért viselkedett úgy, amikor hozzánk került. Hisz félig vad volt. De... mindez nagyon régen történt. Azóta egészen más irányt vett az élete. Rettenetes múltbéli szenvedései éppen hogy fogékonyabbá teszik a szeretetre, vagy nem? Hát nem akar boldog lenni? – Ez nem így működik, kedvesem – mosolygott Cam a tanácstalan Ameliára. Nem csoda, hogy Amelia, aki népes és szerető családban nőtt fel, nehezen ért meg egy férfit, aki legádázabb ellenségeként retteg a saját vágyaitól. – Te hogy élnéd meg, ha egész gyermekkorodban azt tanítanák neked, hogy létezésed egyetlen célja: másoknak fájdalmat okozni? S hogy csak erőszakra kellesz. Hogyan vetkeznéd ezt le magadról? Lehetetlen. Így aztán megpróbálod elfedni, de mindig tisztában vagy vele, hogy ez csak a felszín. 174

– De hát... Merripen szemlátomást megváltozott. Ő jó ember, rokonszenves jellemvonásokkal. – Merripen most nem értene egyet. – Nos, Win világossá tette, hogy mindenképpen akarja őt. – Az mindegy. Merripen már a fejébe vette, hogy veszélyt jelent a húgodra. Amelia gyűlölte azokat a problémákat, amelyekre nincs biztos megoldás. – Akkor hát mit tehetünk? Cam lehajtotta a fejét, és csókot nyomott Amelia orrának hegyére. – Tudom, hogy nem fogsz örülni, szerelmem... de nem sokat tehetünk. Minden kettőjükön múlik. Amelia megrázta a fejét, és dohogott valamit a férje vállánál. – Mit mondasz? – kérdezte Cam. Amelia a szemébe nézett, és keserű mosoly játszott az ajkán. – Körülbelül azt, hogy gyűlölöm még a gondolatát is annak, hogy Merripen és Win kezébe kell adnom a saját jövőjüket. Mikor Win és Leo utoljára látták a Ramsay-kúriát, omladozott a félig leégett épület, a földet meg felverte a gyom, és törmelék borította. S a család többi tagjával ellentétben ők nem látták az újjáépítés egyes fázisait. Hampshire gazdag déli tartományát a tengerpart, a fenyér és vadban bővelkedő öreg erdőségek alkották. Anglia más régióihoz képest itt enyhébb és naposabb volt a klíma, ami a kedvező területi elhelyezkedésből adódott. Win nem időzött hosszan Hampshire-ben, mielőtt elutazott volna dr. Harrow klinikájára, most mégis úgy érezte, hazatért. Hampshire barátságos, kellemes vidék volt, ahonnét gyalogszerrel is el lehetett jutni Stony Cross a városka nyüzsgő piacán. A hampshire-i időjárás úgy döntött, hogy legszebb fényében mutatja meg a birtokot, sugárzó napsütésben, a távolban néhány kósza, festői felhővel. A hintó elhaladt a kapus kunyhója mellett, mely szürkéskék téglából épült, és sárgás kőmintázat díszítette. 175

– Kék Háznak hívják – mondta Miss Marks –, látni való okokból kifolyólag. – Milyen szép! – kiáltott fel Win. – Nem láttam még Hampshireben ilyen színű téglát. – „Staffordshire kék” a neve – mondta Leo, és a nyakát nyújtogatta, hogy a házikó másik oldalára is vessen egy pillantást. – Manapság az építőknek nem muszáj a helyszínen készíteniük a téglát, mert a vasútnak köszönhetően más helyekről is tudnak hozatni. Végig gurultak a hosszú kocsiúton a bársonyos zöld gyeppel, murvás ösvényekkel, fiatal sövényekkel és rózsabokrokkal körbeölelt házig. – Te jó isten – dünnyögte Leo, már a ház felé menet. A nyeregtetős kőépületen vidám tetőablakok nyíltak, és terrakotta kúpcserepek keretezték a kék palatető kiugrásait. Bár emlékeztetett a régi házra, számos javításon esett át. Az eredeti szerkezetet pedig oly szakértelemmel restaurálták, hogy a régi részeket alig lehetett megkülönböztetni az újaktól. Leo nem bírta elszakítani a tekintetét a látványtól. – Merripen azt mondta, megőriztek néhány egyedi felépítésű szobát és beszögellést. Több lett az ablak. És hozzátoldottak egy személyzeti szárnyat. Szorgos munka folyt mindenütt: fuvarosok, favágók, kőművesek, a sövényt nyíró kertészek, istállófiúk, és mások, akik most kisiettek az érkező hintók fogadására. A birtok nem pusztán életre kelt, hanem virágzott. Fivére álmélkodó ábrázata láttán Wint hála töltötte el Merripen iránt, aki mindezt lehetővé tette. Jót tesz Leónak, hogy erre jött haza. Ez egy új élet szerencsés kezdete. – A ház személyzetét ki kell majd bővítenünk – mondta Miss Marks –, de azok, akiket még Mr. Merripen fogadott fel, tökéletesen megfelelnek. Mr. Merripen rigorózus intéző, ugyanakkor megértő is. Az emberek bármit megtennének, hogy a kedvében járjanak. Win az egyik inas segítségével leszállt a kocsiról, és hagyta, hogy a bejárati ajtóhoz vezessék. Ez csodálatos kétszárnyas ajtó volt, alsó része tömör fa, felül ólomüveg betéttel. Amint Win a legfelső 176

lépcsőfokra ért, az ajtó kinyílt, s egy középkorú, vöröses hajú, szeplős, megnyerő arcú nő tűnt elő mögüle. Formás, bár kissé zömök alakját hosszú nyakú fekete ruha fedte. – Üdvözlöm, Miss Hathaway – mondta melegen. – Mrs. Barnstable vagyok, a házvezetőnő. Mindnyájan boldogok vagyunk, hogy a kisasszony visszatért Hampshire-be. – Köszönöm – dünnyögte Win, és követte a házvezetőnőt az előtérbe. Odabent álmélkodva hordozta körül a tekintetét a káprázatosan világos, emeletes, vajszínűre festett falborítású térben. Az előtér hátulsó traktusában szürke kőlépcső kezdődött, vaskorlátja feketén és makulátlanul fénylett. Mindenütt szappan és friss viasz illata érződött. – Lenyűgöző – suttogta Win. – Mintha nem is ugyanaz a ház volna. Leo lépett melléje. Ez egyszer nem tett semmilyen éles elméjű megjegyzést, és nem is próbálta leplezni a bámulatát. – Csoda történt, vagy mi a fene – mondta. – Ez egyszerűen elképesztő. – A házvezetőnőhöz fordult: – Hol van Merripen, Mrs. Barnstable? – A birtokhoz tartozó fatelepen, mylord. Segít a lerakodásban. Ezek a farönkök elég nehezek, és a munkások néha Mr. Merripentől kérnek segítséget a rakodásnál. – Fatelepünk is van? – kérdezte Leo. Miss Marks válaszolt: – Mr. Merripen lakókunyhók építését tervezi az új béreseknek. – Ezt most hallom először. No és miért építünk nekik házakat? – Leo hangjában nem volt egy szemernyi bírálat sem, csupán érdeklődés. Miss Marks szája mégis elkeskenyedett, mintha kifogásnak tekintené a kérdést. – Az új béreseket azzal az ígérettel bírták letelepedésre, hogy házat is kapnak. Sikeres gazdálkodókról beszélünk, tanult, előrelátó emberekről, és Mr. Merripen azt reméli, hogy jelenlétük a birtok további gyarapodását fogja szolgálni. Más helybéli birtokok, mint például Stony Cross Park, ugyancsak otthonépítésbe kezdtek a béresek, munkások számára... 177

– Jól van – vágott közbe Leo. – Ne heveskedjen, Miss Marks. Eszembe se jutott megkérdőjelezni Merripen terveit azok után, hogy láttam, mit vitt végbe. – A házvezetőnőre pillantott. – Ha eligazít, Mrs. Barnstable, megyek és megkeresem Merripent. Talán én is segíthetek a farakodásnál. – Egy inas majd odavezeti – mondta mindjárt a házvezetőnő. – De ez a munka veszélyes is tud lenni, mylord, és nem illő egy ilyen magas rangú emberhez, mint ön. Miss Marks könnyed, mégis maró hangon tette hozzá: – Mellesleg erősen kétséges, hogy hasznát tudnák venni. A házvezetőnő eltátotta a száját a meglepődéstől. Win próbált nem mosolyogni. Miss Marks úgy beszélt, mintha bizony Leo valami cingár legényke volna, nem pedig szálas férfiember. Leo csúfondáros mosolyt vetett a nevelőnőre. – Nagyobb erő szunnyad bennem, mint hinné Miss Marks. Magának fogalma sincs, mi rejtőzik a kabátom alatt. – És ennek végtelenül örülök. – Miss Hathaway – sietett közbevetni a házvezetőnő, hogy elsimítsa a hullámokat – odakísérhetem a szobájába? – Megköszönném. – Húgai hangjának hallatán Win hátrafordult, és megpillantotta őket, ahogy Mr. Rohannel együtt az előtérbe lépnek. – Nos? – kérdezte Amelia somolyogva, és körbemutatott. – Nem találok szavakat – felelte Win. – Frissítsük fel magunkat, mossuk le az út porát, azután körbevezetlek. – Csak egypár percet kérek. Win a lépcsőhöz ment a házvezetőnővel. – Ön mikor került itt alkalmazásba, Mrs. Barnstable? – kérdezte az emeletre tartva. – Úgy egy éve vagyok itt. Mióta lakható a ház. Azelőtt Londonban szolgáltam, de a régi gazdám eltávozott az élők sorából, és az új gazda lecserélte a személyzetet saját embereire. Én is munka nélkül maradtam.

178

– Sajnálattal hallom. De igazán örvendek, ha Hathawayékre gondolok. – Emberpróbáló feladat volt – mondta a házvezetőnő – összeválogatni és kiképezni a személyzetet. Megvallom, egy kissé idegeskedtem funkcióm szokatlan körülményei miatt. De Mr. Merripen rendkívül meggyőző volt. – Igen – mondta Win elábrándozva – nehéz nemet mondani neki. – Erős, határozott jelenléttel bír ez a Mr. Merripen. Nem győzöm csodálni, mikor azt látom, hogy mindenütt ott van és intézkedik: beszél az ácsokkal, a festőkkel, a kováccsal, a főkomornyikkal, akik mind az ő tanácsaira áhítoznak. De ő mindig józan marad. Nem is nagyon tudnánk meglenni nélküle. Ő a birtok egyetlen biztos pontja. Win rosszkedvűen bólintott, miközben be-belesett a szobákba, amelyek mellett elhaladtak. Még több vajszínű falborítás, kecses cseresznyefa bútorok és a divatosnak számító komor, sötét színek helyett pasztell árnyalatú bársonykárpit. Nagy kár, hogy az alkalmankénti látogatásokat leszámítva ő már soha nem tekintheti otthonának ezt a házat. Mrs. Barnstable egy szépséges szobába vezette, ahol a kertre nyíltak az ablakok. – Ez itt az ön szobája – mondta a házvezetőnő. – Senki sem lakott még benne. – Az ágy fáját halványkék kárpit fedte, az ágynemű fehéren ragyogott. Hölgyek számára tervezett íróasztal állt a sarokban, meg egy juharfa szekrény, beépített tükörrel az ajtajában. – Mr. Merripen személyesen választotta ki a tapétát – mondta Mrs. Barnstable. – Csaknem őrületbe kergette a belsőépítészt, mert több száz mintát nézett végig, mire megtalálta ezt. Fehér tapéta volt virágzó ágak finom mintázatával. Itt-ott apró vörösbegy gubbasztott az ágacskákon. Win lassan a falhoz lépett, és megérintette az egyik madarat. Ekkor elhomályosult előtte a világ. Mialatt a skarlátból lábadozott és ráunt, hogy könyvet tartson a kezében, vagy pedig nem volt, aki felolvasson neki, Win egy vörösbegy fészkét bámulta az ablakon át, egy közeli juharfán. Elnézte, ahogy a fiókák rózsaszín, bolyhos kis testükkel kibújnak a kék tojásból. Elnézte, hogy tollazatot növesztenek, és figyelte az 179

anyjukat, ahogy megtölti falánk kis csőrüket eleséggel. Azután végignézte, ahogy sorban kirepülnek a fészekből, míg ő az ágy foglya maradt. Merripen a tériszonnyal dacolva gyakorta mászott fel létrán az emeletig, hogy lemossa az ablakot. Mindezt azért, hogy Win tisztán lássa a külvilágot. Egyszer azt mondta, hogy a lány kedvéért az égnek mindig kéknek kellene lennie. – Kedveli a madarakat, Miss Hathaway? – kérdezte a házvezetőnő. Win bólintott, de nem nézett oda, attól tartott ugyanis, hogy kipirult az elfojtott érzésektől. – Különösen a vörösbegyet – mondta egész halkan. – Egy inas hamarosan felhozza a csomagjait, és az egyik szobalány majd kicsomagol. Addig, ha szeretné felfrissíteni magát, talál vizet a mosdótál mellett. – Köszönöm. – Win a porcelánkancsóhoz lépett, suta kézzel hűsítő vizet fröcskölt az arcára, és megnedvesítette a nyakát, azzal sem törődött, hogy összecsepegteti a ruháját. Megtörölte az arcát, de csak pillanatnyi enyhülést érzett, utána megint elöntötte a forróság. A parketta nyikorgására Win hátraperdült. Merripen állt a küszöbön, és őt nézte. Ez az átkozott pirulás meg csak nem akar múlni. Win a világ másik végébe kívánkozott. Soha többe nem akarta látni Merripent. Ugyanakkor minden porcikája utána epedezett... ahogy megpillantotta a nyitott nyakú fehér ingében, mely napbarnított bőrére tapadt... rövidre nyírt, sötét haját... orrában érezte a férfi verítékének bizsergető illatát. Merripen puszta termete és jelenléte bénító vágyat keltett benne. Érezni akarta a férfi bőrének ízét. Érezni akarta az érverését. Arra vágyott, hogy Merripen abban a minutumban döntse le az ágyra, borítsa be szívós testével, és tegye magáévá. Tegye tönkre. – Hogy utaztatok? – kérdezte Merripen merev arccal. – Nem fogok felszínes csevegésbe bocsátkozni veled. – Win az ablakhoz ment, és vakon bámulta a távolba vesző erdőséget. – Tetszik a szobád? 180

A lány oda se nézve bólintott. – Ha szükséged lenne valamire... – Megvan mindenem – vágott szavába a lány. – Köszönöm. – Beszélni szeretnék veled a múltkori... – Nincs miről beszélnünk – mondta Win, és próbált higgadt maradni. – Nem kell kifogásokat keresned, hogy miért nem kérted meg te a kezem. – Értsd meg... – Megértem. És már meg is bocsátottam neked. Talán megnyugszik a lelked, ha elmondom, hogy nekem sokkal jobb lesz így. – Nem kell a bocsánatod – mondta a férfi nyersen. – Úgy? Akkor nem bocsátok meg. Ahogy tetszik. – Képtelen volt akár csak még egy percig Merripen társaságában időzni. A szíve romokban hevert; szinte érezte, ahogy darabokra törik. Leszegte a fejét, és elvonult a mozdulatlan férfi mellett. Win nem akart megállni. De mielőtt átlépett volna a küszöbön, megtorpant kartávolságra Merripentől. Egyvalamit még el akart neki mondani, s a szavak csak úgy kibuktak belőle. – Mellesleg – hallotta a saját színtelen hangját – tegnap felkerestem egy igen neves londoni orvost. Előadtam neki a kórtörténetemet, és arra kértem, hogy értékelje általános egészségi állapotomat. – Magán érezte Merripen fürkész tekintetét, ahogy kimérten folytatta: – Szakmai véleménye szerint semmi okom rá, hogy lemondjak a gyermekviselésről, ha vágyom rá. Azt mondta, egy nőnél sem garantálható, hogy a szülés kockázatmentes lesz. Teljes életet akarok élni. Házaséletet fogok élni a férjemmel, s ha Isten is úgy akarja, egy szép napon anya leszek. – Szünetet tartott, és idegenül csengő, keserű hangon tette hozzá: – Julian repesni fog az örömtől, ha elmondom neki, nem gondolod? Merripen nem adta jelét, hogy Win döfése keresztülhatolt volna a páncélzatán. – Tudnod kell valamit dr. Harrow-ról – mondta Merripen csendesen. – Első feleségének családja, Lanhamék, arra gyanakszanak, hogy köze van a lányuk halálához.

181

Win hirtelen fordította felé a fejét, és összeszűkülő szemmel meredt rá. – Képtelen vagyok elhinni, hogy idáig süllyedtél. Juliantól már tudok a dologról. Szerette azt a lányt. Mindent elkövetett, hogy kigyógyítsa a betegségéből. Megrázkódtatásként érte a lány halála, s a tetejébe még Lanhamék is ellene fordultak. Nagy bánatukban szükségük volt egy bűnbakra, és Julian éppen kapóra jött nekik. – Lanhamék szerint gyanúsan viselkedett a lányuk halála után. Nem egy gyászoló férj benyomását keltelte. – Mindenki másként éli meg a gyászt – csattant fel Win. – Julian orvos, akit a munkája egykedvűségre tanított, mert azzal segít a betegein a legjobban. Ő nem omolhat össze, akármilyen mély bánat sújt le rá. Hogy merészelsz ítélkezni fölötte? – Hát nem érted, hogy veszélybe sodrod magad? – Juliannel? Hiszen ő gyógyított meg. – Win hitetlen nevetéssel rázta a fejét. – Múltbéli barátságunkra való tekintettel elfelejtem, amit mondtál, Kev. De vésd eszedbe, a jövőben nem fogom eltűrni, hogy sértegesd Juliant. Emlékezz rá, hogy ő mellettem állt, amikor te nem. Elsietett Merripen mellett, meg sem várva a válaszát, és észrevette a nővérét, aki a folyosón közeledett. – Amelia – szólította meg jókedvűen. – Körbevinnél most a házon? Mindent látni akarok!

182

16

Jóllehet Merripen világosan megmondta a személyzetnek, hogy nem ő, hanem Leo a gazda, a szolgálók és a munkások továbbra is őt tekintették uruknak. Minden gondjukkal Merripent keresték fel elsőként. Leo ezt nem kifogásolta, hiszen időre volt szüksége, míg megszokja az újjávarázsolt birtokot és annak lakóit. – A látszat ellenére nem vagyok teljesen hülye – mondta szárazon Merripennek egyik reggel, midőn kilovagoltak a birtok keleti végébe. – A rendszer, amit kidolgoztál, kiválóan működik. Nem akarok mindent a feje tetejére állítani csupáncsak azért, hogy bebizonyítsam, én vagyok a ház ura. Apropó... a béresek elszállásolásával kapcsolatban lenne néhány észrevételem. – Igazán? – Egy-két olcsóbb építészeti változtatással kényelmesebbé és tetszetősebbé tehetnénk a kunyhókat. Ha pedig az a végcél, hogy egy különálló kis falut hozzunk létre a birtokon, nem ártana építési terveket készíteni. – Ön készítené a terveket? – kérdezte Merripen, akit ugyancsak meglepett az általában közönyös lord érdeklődése. – Ha nincs ellene kifogásod. – Természetesen nincs. Ez az ön birtoka. – Merripen behatóan méricskélte a gazdát. – Elgondolkozott rajta, hogy visszatér egykori hivatásához? – Tulajdonképpen igen. Kezdetnek dolgozhatnék megrendelésre. Meglátjuk, mennyire végzek kontár munkát. Jó ötletnek tűnik a saját béreseim házával kezdeni a gyakorlást. – Elmosolyodott. – Abból indulok ki, hogy ők talán kevésbé lennének hajlandók pert indítani ellenem. 183

Egy olyan dús erdejű birtokon, mint a Ramsay, tízévente ritkítani kellett a fákat. Merripen számításai szerint legalább két ciklus kimaradt, vagyis jó harmincévnyi kihalt, beteg vagy a növekedésben gátolt fát kellett eltakarítaniuk a Ramsay-erdőségből. Leo legnagyobb sajnálatára Merripen ragaszkodott hozzá, hogy végigvezesse az egész folyamaton, míg Leo már sokkal többet tudott a fákról, mint amennyit valaha is tudni szándékozott. – A helyesen végzett erdőirtás segíti a természetet – mondta Merripen válaszképpen Leo morgolódására. – A birtok erdejében egészségesebb és értékesebb fák nőnek, amennyiben eltávolítjuk a megfelelő példányokat, hogy a többi szabadon nőhessen. – Én ezt inkább a fákra hagynám, döntsék el maguk között – mondta Leo, de Merripen meg se hallotta. Hogy tovább okosítsa magát, és persze Leót, Merripen találkozót szervezett az erdészek maroknyi csapatával. Kivonultak és szemügyre vettek néhány kivágásra ítélt fát, míg az erdészek elmagyarázták, miképpen kell megállapítani a fa térfogatát a magasságából és a törzs átmérőjéből. Egy mérőszalag, egy húsz láb hosszú rúd, valamint egy létra segítségével végeztek is pár előzetes becslést. Leo egyszer csak azon kapta magát, hogy a létra tetején állva segédkezik a mérésekben. – Szabad kérdeznem – kiáltott le Merripennek –, hogy mit ácsorogsz odalent, miközben én mindjárt a nyakamat szegem? – Az ön fája – mutatott rá velősen Merripen. – És az én nyakam! Leo megértette, hogy Merripen tevékeny érdeklődést vár el tőle a birtok összes kisebb-nagyobb ügyét illetően. Úgy tűnt, egy arisztokrata földbirtokos újabban nem ejtőzhet a könyvtárban portóit szopogatva, bármilyen csábítónak találja is egyébként a gondolatot. Megtehette persze, hogy intézőkre és szolgálókra testálja a birtok kötelezettségeit, ám ezzel önnön megkopasztását kockáztatta volna. Ahogy tételesen végighaladtak a napi listán, mely a hét előrehaladtával csak hosszabbodni látszott, Leo kezdte felfogni, milyen hatalmas munkát vett a nyakába Merripen az elmúlt három 184

évben. Az intézők többsége kitöltötte a tanoncidőt, az arisztokrácia ifjait pedig jobbára fiatal koruktól okították a birtokkal kapcsolatos tudnivalókra, melyet egy szép napon majd megörökölnek. Merripen azonban felkészülés nélkül, azonnal tanult meg mindent: jószágigazgatást, gazdálkodást, erdészetet, építőmunkát, földfejlesztést, bérezést, a profit és a földbér kezelését. Csakhogy ő erre született. Kiváló emlékezőtehetséggel bírt, kedvelte a kemény munkát, és fáradhatatlanul ügyelt a részletekre. – Ismerd el – mondta Leo egy kivételesen unalmas beszélgetést követően a gazdálkodásról –, időnként magad is belefáradsz. Bizonyára halálosan elunod magad miután már egy órája folyik a szó a vetésforgóról, vagy arról, hogy a megművelhető terület milyen hányadát fordítsuk kukorica- vagy babtermesztésre. Merripen alaposan megrágta a választ, mintha addig fel se merült volna benne, hogy a birtok ügyei fárasztóak is lehetnek. – Amit el kell végezni, azt el kell végezni. Ekkor értette meg Leo istenigazából. Ha Merripen kitűz maga elé egy célt, egyetlen részlet sem lehet jelentéktelen, és nincs olyan feladat, amit méltóságán alul inak érezne. Semmilyen nehézség nem tántorítja el. Merripen dologszerető oldala, Leo egykori gúnyolódásainak céltáblája végre kiteljesedhetett. Isten vagy az ördög legyen irgalmas ahhoz, aki ezek után Merripen útjába áll. De neki is megvolt a gyenge pontja. Mostanra már az egész család tudott a Merripen és Win között létező vad és felfoghatatlan vonzódásról. Ahogy azt is tudták, hogy csak bajuk származna belőle, ha szóba hoznák. Leo még soha nem látott ilyet, hogy két ember ennyire elkeseredett harcot vívjon az érzéseivel. Nem is oly régen Leo még habozás nélkül dr. Harrow-t választotta volna Winnek. Aki cigánnyal házasodik, garantáltan becsületét veszti a világban. A londoni társadalomban tökéletesen elfogadottnak számított érdekből házasodni, s aztán másutt találni meg a szerelmet. Win azonban ezt nem tehette. Az ő lelke túlságosan tiszta, érzései túlontúl erősek voltak. És miután végignézte húga gyógyulásért vívott küzdelmét, melynek során Win mindvégig bájos tudott

185

maradni, Leo úgy gondolta, átkozottul nagy kár, hogy mégsem mehet hozzá ahhoz az emberhez, akit szeret. A Hampshire-be való megérkezést követő harmadik reggelen Amelia és Win körkörös sétára indultak, mely végül visszavezette őket a Ramsay-kúriához. Üde, felhőtlen nap volt, az ösvény helyenként kissé sáros, és fehér százszorszépek hintették be a mezőt, ami első pillantásra friss hótakarónak tetszett. Amelia, aki mindig szeretett sétálni, könnyedén hozzá igazította lépteit Win fürge tempójához. – Imádom Stony Crosst – mondta Win, és jókorát szippantott az édes-hűs levegőből. – Még Primrose Place-nél is otthonosabbnak érzem, bár nem éltem itt sokat. – Hampshire-nek csakugyan megvan a varázsa. Leírhatatlan megkönnyebbülés tölt el, valahányszor visszatérünk ide Londonból. – Amelia levette a főkötőjét, és a kezében lóbálta, miközben továbbhaladtak. Úgy tűnt, teljesen lefoglalja a táj, a leomló virágfürtök, a fák közt döngicsélő rovarok, a naptól felhevült fű s a vízitorma áradó illata. – Win – szólalt meg aztán töprengő hangon –, ugye tudod, hogy nem muszáj elmenned innét. – Igen, tudom. – A mi családunk nem rémül meg a botrányoktól. Nézd csak meg Leót. Átvészeltük az összes... – Ami a botránykeltést illeti – vágott közbe Win szárazon –, azt hiszem, nekem még León is sikerült túltennem. – Nem hinném, hogy ez lehetséges, drágám. – Te is éppolyan jól tudod, mint én, hogy ha egy nő elveszíti a jó hírét, sokkal többet árt a családjának, mint mikor egy férfi veszíti el a becsületét. Nem igazságos, de így van. – Te nem veszítetted el a jó híred – bosszankodott Amelia. – Pedig igyekeztem. Hidd el, más vágyam se volt. – Win látta a nővérén, hogy megbotránkoztatta. Szelíden elmosolyodott. – Azt hitted, az ilyesfajta érzések mélyen alattam állnak, ugye, Amelia?

186

– Nos... talán igen. Hisz nem szokásod jóképű fiatalemberekről ábrándozni, bálokról meg estélyekről fecserészni, vagy álmokat szőni jövendőbeli férjedről. – Merripen az oka – vallotta be Win. – Mindig csak őrá vágytam. – Jaj, Win – rebegte Amelia. – Úgy sajnálom. Win fellépett a kőkerítésben nyíló lépcsős átjáróra, Amelia követte. Végigmentek az ösvényen az erdei csapásig, és átkeltek a csermely fölött átívelő pallóhídon. Amelia belekarolt a húgába. – Amit az előbb mondtál, csak megerősít engem abban a vélekedésemben, hogy nem szabad hozzámenned dr. Harrow-hoz. Persze menj csak hozzá, ha akarsz, de ne azért, mert tartasz a botránytól. – Hozzá akarok menni. Kedvelem. Hiszem, hogy jó ember. Ha itt maradnék, azzal csak végtelen nyomorúságot okoznék magamnak is, Merripennek is. Egyikünknek el kell mennie. – Muszáj, hogy te légy, aki elmész? – Merripenre szükség van a birtokon. Ő idetartozik. És nekem igazán nem számít, hogy hol élek. Azt hiszem, még jobb is lenne nekem, ha valahol másutt új életet kezdhetnék. – Cam majd beszél a fejével – mondta Amelia. – Ó, nem, ne tegye! Az én nevemben ne – mondta büszkén Win, és szembefordult Ameliával. – Ne engedd! Kérlek. – Ha akarnám, se tudnám megállítani Camet. De nem a te érdekedben beszél Merripennel, Win. Merripen saját érdeke kívánja így. Erős a félelmünk, hogy ki fog fordulni önmagából, ha végleg elveszít téged. – Már elveszített – mondta Win fakó hangon. – Abban a pillanatban veszített el, amikor nem állt ki értem. Én elmegyek, ő pedig ugyanaz az ember lesz, aki mindig is volt. Mindörökre kemény marad. Azt hiszem, mindent gyűlöl, amiben örömét leli, mert a boldogság meglágyítja ezt a keménységet. – Mintha minden apró arcizma megfagyott volna. Win a homlokához nyúlt, hogy kidörzsölje a szúró érzést. – Minél fontosabb vagyok neki, annál elszántabban taszít el magától. – Férfiak – mormolta Amelia, ahogy átsétált a pallóhídon. 187

– Merripen a fejébe vette, hogy semmit sem adhat nekem. Ebben van némi arrogancia, nem gondolod? Ne ő döntse el, hogy mire van szükségem! Semmibe veszi az érzéseimet, és olyan magas piedesztálra helyez, ami őt minden felelősség alól felmenti. – Ez nem arrogancia – mondta Amelia kedvesen. – Félelem. – Nos, én nem fogok így élni. Nem hagyom, hogy gúzsba kössenek a félelmeim, vagy az ő félelmei. – Win azon kapta magát, hogy kezd felengedni, nyugalom szállta meg, ahogy beismerte az igazságot. – Szeretem, de úgy nem akarom őt, ha kényszeríteni kell a házasságra. Nekem készséges férfi kell. – Ezt senki sem vetheti a szemedre. Engem mindig is bosszantott, ha az emberek azt mondják egy nőről, hogy férfit „fogott magának”. Mintha a férfi pisztráng volna, a horgunkra akad, mi meg szépen kirántjuk a vízből. Wint búskomorságában is megmosolyogtatták a nővére szavai. Mendegéltek tovább a párás, meleg vidéken. Mikor visszaértek a kúriához, épp egy hintó hajtott be az udvarra. – Ez Julian lesz – mondta Win. – Ilyen hamar! Bizonyára még pirkadat előtt elhagyta Londont. – Megszaporázta lépteit, és akkor ért oda a kocsihoz, amikor a doktor éppen leszállt. Julian hűvös vonzerején mit sem csorbított a hosszú utazás. Megfogta Win kacsóit, és mosolyogva nézett rá. – Isten hozta Hampshire-ben – mondta Win. – Köszönöm, kedvesem. Sétálni voltak? – Inkább gyalogoltunk – nyugtatta meg a doktort, és mosolygott. – Helyes. Van itt valami kegyednek. – Benyúlt a zsebébe, és kisebb tárgyat húzott elő. Azután egy gyűrűt csúsztatott Win ujjára. Ő letekintett az arannyal és gyémántokkal körbefoglalt vérvörös rubinra. – Azt mondják – szólalt meg Julian –, hogy a rubin boldogságot és békét hoz a viselőjének. – Köszönöm, igazán szép – dünnyögte a lány, és odahajolt hozzá. Szeme lecsukódott, ahogy megérezte a homlokán a férfi ajkát. Boldogság és béke... Ha Isten is úgy akarja, egy napon talán neki is része lesz majd benne.

188

Ahogy közeledett a fatelepen munkálkodó Merripenhez, Cam kétségbe vonta tulajdon épelméjűségét. Egy percig elnézte Merripent, aki éppen három erdésznek segédkezett a masszív farönkök lerakodásában. Veszélyes feladat, ahol a legkisebb mulasztás is súlyos sérüléshez vagy akár halálhoz vezethet. Deszkapallókon, hosszú emelőrudakkal, apródonként gördítették le a rönköket a kocsiról a földre. Nyögtek az erőfeszítéstől, izmaik megfeszültek, ahogy próbálták megtartani a legördülő súlyt. Merripen, a csoport legtermetesebbje és legerősebbje állt középütt, vagyis neki volt a legkisebb esélye, hogy megússza, ha valami félresikerül. Cam nyugtalanul lépett előre, hogy segítsen. – Hátra! – rivallt rá Merripen, amint a szeme sarkából észrevette Camet. Cam nyomban megtorpant. Megértette, hogy az erdészeknek megvan a maguk módszere. Ha valaki nincs tisztában a procedúrával, akaratlanul is bajt okozhat. Várt és figyelt, míg a rönkök biztonságosan földet értek. Az erdészek kezüket a térdükre támasztva, fújtatva kapkodták a levegőt a nagy megerőltetés után. Mindhárman, kivéve Merripent, aki beledöfte egy halálosan éles kampó fejét az egyik rönkbe. Azután, egy fogóval a kezében, Cam felé fordult. Merripen démonian festett sötét bőrű, verítéktől csatakos ábrázatával, szemében a pokol tüze lángolt. Bár Cam az elmúlt három év alatt alaposan kiismerte, soha ilyennek még nem látta. Úgy festett, akár egy elátkozott lélek, aki nem reméli, de nem is vágyja a feloldozást. Istenem, segíts meg, gondolta Cam. Ha Win csakugyan hozzámegy dr. Harrow-hoz, Merripen nem lesz többé ura önmagának. Cam felidézte, mit álltak ki Leo miatt, és gondolatban felnyögött. Legszívesebben mosta volna kezeit, elvégre jobb dolga is van, mint a fivére ép eszéért küzdeni. Hadd szembesüljön Merripen saját döntéseinek következményével. Ám ekkor belegondolt, miként viselkedne ő maga, ha valaki vagy valami azzal fenyegetné, hogy elveszi tőle Ameliát. Bizony ő se 189

lenne különb. S bár nem akarta, kezdett éledezni benne az együttérzés. – Mit akarsz? – kérdezte Merripen otrombán, és letette a fogót. Cam lassan közeledett felé. – Harrow van itt. – Láttam. – Nem mégy be, hogy üdvözöld? Merripen lesújtó pillantást vetett Camre. – Leo a ház ura. Majd ő üdvözli a gazembert. – Miközben te itt bujkálsz a fatelepen? Résnyire szűkült a kávébarna szempár. – Nem bujkálok. Dolgozom. És utamban vagy. – Beszélni szeretnék veled, phral. – Ne nevezz így. És ne avatkozz a dolgomba. – Valakinek észhez kell térítenie téged – mondta halkan Cam. – Nézz magadra, Kev. Úgy viselkedsz, mint a vadállat, aminek a cigánybáró nevelt. – Hallgass! – mondta Merripen rekedtesen. – Hagyod, hogy ő határozza meg a jövődet – folytatta Cam. – Dühödten kapaszkodsz a láncaidba. – Ha nem fogod be a szád... – Egy szót se szólnék, ha csak magadnak ártanál. De Winnek is fájdalmat okozol, s közben úgy teszel, mintha... Cam szava elapadt, amint Merripen vérszomjas erővel nekiugrott, mindkettejüket a földre döntve. Hiába a sár, kemény esés volt. Gurulni kezdtek, ahogy egyik a másik fölébe próbált kerekedni. Merripen dögnehéz volt. Cam ráébredt, hogy ha alul marad, mindenképp meg fog sérülni, így kiszabadította magát, és talpra szökkent. De résen állt, és ellépett a tigrisként felpattanó Merripen elől. Odasiettek az erdészek, kettő lefogta Merripent, a harmadik Camet ragadta meg. – Milyen ostoba vagy! – ordította Cam, és dühödten meredt a fivérére. Lerázta magáról a harmadikat, aki addig visszatartotta. – Már döntöttél, hogy mindenáron tönkreteszed magad, nem igaz?

190

Merripen gyilkos arccal lendült előre, az erdészek csak nehezen tudták megfékezni. Cam utálkozva rázta a fejét. – Reméltem, hogy beszélhetünk józanul néhány percig, de látom, hogy veled nem lehet. – Az erdészekre pillantott. – Eresszék el! Tudok vele bánni. Könnyű a győzelem, ha ellenfelünk hagyja eluralkodni magán az érzéseit. Merripen ekkor látványos erőfeszítést tett, hogy lehiggadjon; elernyedt, a szemében lüktető vadság hideg gyűlöletté csillapult. Ugyanolyan körültekintéssel, mint mikor a nehéz rönköket mozgatták, az erdészek fokozatosan elengedték a karját. – Világossá tetted, hogy mit gondolsz – mondta Cam Merripennek. – És úgy látszik, ragaszkodsz hozzá, hogy mindenkinek bebizonyítsd az igazad. De megspórolom neked a fáradságot: egyetértek veled. Tényleg nem vagy méltó hozzá. Azzal Merripen szúrós tekintetétől követve otthagyta a fatelepet. Merripen távolmaradása baljós hangulatot teremtett az aznap esti vacsoránál, bár mindnyájan igyekeztek természetes módon viselkedni. Ez csak azért volt furcsa, mert Merripent nem lehetett a társaság lelkének nevezni, magába zárkózó jelenléte nélkül mégis olyan volt, mintha levágnánk a szék egyik lábát. Nélküle megbillent az egyensúly. Julian sármmal és könnyedséggel pótolta a hiányt, mulatságos történeteket adott elő a londoni ismerőseiről, beszélt a klinikájáról, felfedte igen hatásos terápiái eredetét. Win mosolyogva hallgatta. Érdeklődést színlelt, mintha számítana valamit a porcelánnal és kristállyal megterített asztal, a pecsenyéstálban felszolgált étek, vagy a minőségi ezüstnemű. A felszínen higgadt volt. De a lelke merő érzelemkavalkád, harag, vágy és bánat dúlt benne oly kuszán, hogy képtelenség lett volna megbecsülni az arányokat. A vacsora felénél, valahol a hal és az utóételek között egy inas lépett az asztalfőhöz kis ezüsttálcával. Leónak hozott üzenetet. – Mylord – mormolta az inas. 191

Mind elnémultak, és Leót figyelték, ahogy az üzenetet olvassa. Zsebre vágta a papírdarabkát, és halkan odaszólt az inasnak, hogy készítsék elő a lovát. Mosoly táncolt Leo ajkán, amint észrevette, hogy minden tekintet rá szegeződik. – Elnézésüket kérem – mondta nyugodtan. – Halaszthatatlan elintéznivalóm akadt. – Kék szeme csúfondárosan csillogott, ahogy Ameliára nézett. – Üzennél a konyhára, hogy tegyenek félre nekem a desszertből? Tudod, mennyire szeretem az édeset. – Desszertnek, vagy úgy élni? – felelte Amelia, és Leo elvigyorodott. – Mindkettő, természetesen. – Leo felállt az asztaltól. – Elnézést. Wint aggodalom fogta el. Tudta, hogy ennek valamiképpen Merripenhez van köze; érezte a csontjaiban. – Mylord – szólt fojtott hangon. – Mi ez az egész?... – Nincs baj – vágta rá Leo. – Ne menjek inkább én? – kérdezte Cam, és merőn nézte Leót. Szokatlan helyzet volt ez mindnyájuknak, hogy Leo old meg egy problémát. Elsősorban Leónak volt szokatlan. – Ne – válaszolta Leo. – Ezt a világért sem hagynám ki. A Stony Cross-i fogház a halkereskedők utcájában állt. A helyiek „kosárként” emlegették a két cellából álló tömlöcöt. A tájnyelvi szó arra a körülkerített helyre, karámra utalt, ahová a középkori Angliában létezett szokás szerint az elbitangolt barmot zárták. Az elkószált tehenek, birkák vagy kecskék tulajdonosa többnyire megtalálta a jószágot a „kosárban”, és fizetség ellenében visszakapta. Manapság iszákosokat és kisstílű törvényszegőket lehetett ugyanilyen módon visszakövetelni. Leo korábban maga is gyakori vendég volt a kosárban. De amennyire ő tudta, Merripen még soha nem szegett törvényt, és soha, de soha nem esett a részegség bűnébe. Egészen mostanáig. Zavaró volt a szerepcsere. Eddig mindig Merripen volt az, aki begyűjtötte Leót a tömlöcökből, fogházakból, ahol éppen kikötött.

192

Leo röviden üdvözölte a rendőrbiztost, akit szemlátomást ugyanúgy meglepett a fordított helyzet. – Szabad tudnom, milyen bűncselekményről van szó? – érdeklődött Leo bátortalanul. – Leitta magát a kocsmában – felelte a rendőrbiztos –, aztán meg összeverekedett egy helybélivel. – Min kaptak össze? – A fickó valami olyasmit mondott, hogy a cigányok rosszul bírják az italt, és ettől Mr. Merripen teljesen begőzölt. – A rendőrbiztos fejét vakargatva, elmélázva mondta: – Többen is mindjárt Merripen védelmére keltek, merthogy igen népszerű a helybéli parasztok körében, de ő azoknak is nekiment. Ám még így is le akarták tenni érte az óvadékot. Azt mondták, nem rá vall, hogy betintázva verekedésbe keveredik. Magam is úgy tudom, hogy csendes ember. Más, mint a fajtájabéliek. De megmakacsoltam magam, azt mondtam, nincs óvadék, amíg le nem hűti magát egy kicsit. Azok az öklök akkorák, mint egy jófajta sonka. Nem engedem szabadon, amíg ki nem józanodik, legalább valamennyire. – Beszélhetnék vele? – Igen, mylord. Az első cellában van. Odavezetem. – Ne fáradjon – mondta Leo kedélyesen. – Ismerem az utat. A rendőrbiztos elvigyorodott. – Meghiszem azt, mylord. A cellában egy kurta lábú sámlin, egy üres vödrön meg a priccsen kívül semmi nem volt. Merripen a priccsen ült, hátát a fával borított falnak vetette. Egyik térdét felhúzta, és félig átölte a karjával. Fekete sörényű, leszegett feje azt üzente, nincs tovább. Feltekintett, mikor Leo a kettőjüket elválasztó vasrácshoz lépett. Elkínzott és búskomor volt az arca. Látszott rajta, hogy gyűlöli az egész világot és mindent, ami él. Leo persze nagyon is jól ismerte az érzést. – Nos, milyen üdítő változás – jegyezte meg jókedvűen. – Általában te állsz ezen az oldalon, és én gubbasztok ott bent. – Hordja el magát! – mordult rá Merripen. – Én is épp ezt szoktam mondani – csodálkozott Leo. – Még megölöm magát – közölte Merripen torokhangon. 193

– Ettől aligha érzek majd késztetést, hogy kivigyelek innét. – Leo összefonta karját a mellén, és szakértő szemmel tanulmányozta a másik férfit. Merripen már nem volt részeg. Csupán kiállhatatlan, mint az ördög. És piszokul szenved. Leo arra gondolt, hogy saját múltbéli gazságainak fényében több türelemmel illene viseltetnie a szenvedő iránt. – Mindazonáltal – mondta Leo – el fogom intézni, hogy kiengedjenek, hiszen te is számtalanszor megtetted értem. – Akkor intézze el. – Hamarosan. De előtte egy kis beszédem van veled. És nyilvánvaló, hogy ha előbb kiengedlek, úgy elinalsz, mint mezei nyúl a falkavadászaton, és nem lesz több lehetőségem. – Mondhat akármit. Nem hallgatok oda. – Nézz végig magadon. Pocsékul festesz, bekasztniztak a kosárba, és kénytelen vagy eltűrni, hogy kioktatlak. Ennél mélyebbre már nem is süllyedhetnél. Minden jel arra vallott, hogy szavai süket fülekre leltek. Leo hajthatatlanul folytatta. – Te erre nem vagy alkalmas, Merripen. Nem bírod az italt. És a hozzám hasonlókkal ellentétben, akik szerfölött barátságos részegek, te kellemetlen dúvaddá válsz, ha iszol. – Leo szünetet tartott, és azon töprengett, mivel provokálhatná a legjobban. – Azt mondják, az ital előcsalogatja az emberből a valódi természetét. Ez telibe talált. Merripen sötét pillantást lövellt Leóra, mely egyszerre volt dühödt és gyötrődő. Merripen heves reakciójától megrökönyödve Leo habozott, mielőtt folytatta. Jobban megértette a nyomorultat, mint az hitte vagy akarta volna. Lehet, hogy Leo nem ismerte teljes egészében Merripen rejtélyekkel átszőtt múltját, vagy azokat a bonyolult, fonák jellemvonásokat, amelyek lehetetlenné teszik számára, hogy megszerezze a nőt, akit szeret. Csakhogy Leo ismert egy egyszerű igazságot, ami mellett minden más eltörpült. Az élet túlontúl rövid. – Ördög vigyen – dünnyögte Leo fel alá járkálva. Szívesebben fogott volna egy kést, hogy a saját húsába döfje, mintsem hogy kimondja, amit ki kellett mondani. De az volt az érzése, hogy egyedül ő áll Merripen pusztulásának útjában, és meg kellett osztania 194

vele néhány bátorító szót, fel kellett tárnia előtte egy sarkalatos szempontot. – Ha nem volnál ilyen csökönyös szamár – mondta Leo –, nem lennék kénytelen ezt tenni. Merripen nem reagált. Még csak oda se pillantott. Leo félrefordult, és megnyomkodta merev nyakizmait. – Tudod, hogy soha nem beszélek Laura Dillardról. Tulajdonképpen most mondom ki először a teljes nevét azóta, hogy meghalt. De most elmondok róla valamit, mert nem csupán azért tartozom neked hálával, amit a Ramsay-birtokon végbevittél, hanem... – Ne tegye, Leo! – Keményen és hidegen csattantak a szavak. – Ne hozza magát kínos helyzetbe. – Pedig abban jó vagyok. És, a fenébe veled, nem hagytál nekem más választást. Felfogtad egyáltalán, hogy hol vagy, Merripen? Egy magad kreálta börtönben. És hiába jutsz ki innét, továbbra is fogoly maradsz. Az életed lesz a börtönöd. – Leo Laurára gondolt; testi jegyeit szinte már el is feledte, mégis úgy őrizgette őt, akár a napfény emlékét egy olyan világban, amely a lány halála óta az engesztelhetetlen fagy otthonává lett. A pokol nem tűzverem. A pokol az, amikor a férfi egyedül ébred, a lepedő nedves a könnyeitől és a magjától, és tudja, hogy soha többé nem láthatja a nőt, akiről álmodott. – Mióta elvesztettem Laurát – mondta Leo –, minden, amit teszek, puszta időtöltés. Engem már semmi sem érdekel. De legalább enyém a tudat, hogy harcoltam érte. Én legalább vele töltöttem minden egyes percet, ami csak adatott. Laura úgy halt meg, hogy tudta, szeretem. – Abbahagyta a járkálást, és megvetően nézett Merripenre. – Te viszont mindent eldobsz magadtól, és összetöröd a húgom szívét, mert egy nyúlszívű fráter vagy. Vagy bolond. Hogy vagy képes... – Elhallgatott, ahogy Merripen a rácsnak vetette magát, és rázni kezdte, akár egy eszement. – Hallgasson már, a fenébe is! – Mi vár rátok, ha Win feleségül megy dr. Harrow-hoz? – Leo nem hagyta magát letorkolni. – Te a saját börtönöd foglya maradsz, ez nyilvánvaló. Win azonban rosszabbul jár. Ő egyedül lesz. Távol a családjától. Egy olyan ember lesz a férje, aki nem tekinti őt többnek 195

polcra tehető, mutatós dísztárgynál. De mi lesz vele, ha a szépsége megfakul, és ezzel értékét veszti a férje előtt? Hogy fog akkor bánni vele Harrow? Merripen mozdulatlanná dermedt, arca eltorzult, és gyilkosan nézett a másikra. – Erős lány ő – mondta Leo. – Két évet töltöttem Winnel, és végignéztem, ahogy megharcol a kihívásokkal. Oly sokat kellett küzdenie, hogy igenis joga van a saját döntéseihez. Ha vállalni akarja a gyermekszülést, mert elég erősnek érzi magát hozzá, szíve joga. És ha te vagy az a férfi, akit akar, ne játszd a félkegyelműt, és ne utasítsd őt vissza. – Leo fáradtan megdörgölte a homlokát. – Egyikünk sem ér egy fabatkát se – dünnyögte. – Te persze értesz a birtokhoz, megmutatod nekem, hogyan kell vezetni a könyvelést, irányítani a béreseket, meg leltárt készíteni a bűzlő éléskamráról. Megy a szekér, és menni is fog. De soha egyikünk sem lesz több élőhalottnál, mint az emberek java része. Az egyetlen különbség, hogy mi tisztában vagyunk a helyzetünkkel. Leo szünetet tartott, és már meg se lepődött rajta, hogy úgy fáj a nyaka, mintha kötél szorulna rá. – Amelia egyszer elmesélte nekem, hogy sokáig gyötörte egy gyanú. Amikor Win és én ágynak estünk, s te elkészítetted azt a halálos erejű főzetet, többet kotyvasztottál a kelleténél. A maradékot Win éjjeliasztalán tartottad, akár valami hátborzongató altatóitalt. Ameliának az volt az érzése, hogy ha Win meghal, te fogod kiinni, ami a méregből maradt. Ezért mindig nehezteltem rád. Mert arra kényszerítettél, hogy tovább éljek a szeretett nő nélkül, miközben neked ez eszed ágában sem volt. Merripen nem válaszolt, nem adta jelét, hogy felfogta volna Leo szavait. – Atyaég, ember – nyögte Leo rekedt hangon –, ha volt vér a pucádban, hogy vállald a közös halált Winnel, igazán összekaparhatnád a bátorságod a közös életetekhez. Csend volt, ahogy Leo elsétált a cellától. Azon tűnődött, jól tettee, amit tett, és lesz-e hatása. Bement a rendőrbiztos irodájába, és kérte, hogy engedje szabadon Merripent. 196

– Azért előbb várjon még pár percet – tette hozzá szárazon. – Hagyjon nekem lépéselőnyt. Leo távozása után erőltetett vidámsággal folyt tovább a beszélgetés a vacsoraasztalnál. Senki nem akart fennhangon spekulálni Merripen távolmaradásának okáról, vagy Leo rejtélyes küldetéséről... ugyanakkor valószínűek tűnt, hogy a kettő összefügg. Win némán aggódott, s titkon megfeddte magát, hisz nem ez a megfelelő hely, hogy Merripenért aggódjon, ráadásul joga sincs hozzá. Azután tovább aggódott. Magába diktált pár falatot, de az étel nem akart lecsúszni összeszorult torkán. Fejfájásra hivatkozva korán aludni tért, a többiek a szalonban maradva játékokkal múlatták az időt. Julian a lépcsőig kísérte, ahol Win hagyta, hogy megcsókolja. Habozó csók volt, éppen csak az ajkát érintette. A doktor türelmesen mozgatta a száját, és ha nem volt is földrengető élmény, azért igen kellemes volt. Win úgy gondolta, hogy Julian tapasztalt és érzékeny társ lesz, ha egyszer végre sikerül rábírnia, hogy szeretkezzenek. De a doktort e tekintetben nem feszegette különösebben a vágy, ami csalódás és megkönnyebbülés volt egyszerre. Ha Julian csak töredékét mutatta volna annak a mohóságnak, amellyel Merripen nézett Winre, talán az ő vágyát is felszítja. Ugyanakkor Win tudta, hogy bár Julian kívánja őt, érzései a közelébe se érnek Merripen mindent elsöprő lángolásának. És nehezen tudta elképzelni, amint Julian elveszíti a hidegvérét a legintimebb aktus közben. Képtelen volt elgondolni, ahogy izzad, nyög és hevesen magához szorítja. Ösztönös sejtelemmel tudta, hogy Julian soha nem engedné át magát efféle alantas érzelmeknek. Azt is tudta, fennáll a lehetőség, hogy a jövőben Julian együtt hál majd egy másik asszonnyal. Lehangoló gondolat. Ám ez még nem fogja őt eltántorítani a házasságtól. Végtére is a házasságtörés a legkevésbé sem szokatlan jelenség. Noha a társadalmi ideál szerint úgy volt illő, ha a férfi hűséges marad, az emberek többsége minden további nélkül felmentette a félrelépő férjeket. A társadalom megbocsátást várt el a nőtől. 197

Win megmosdott, fehér hálóingbe bújt, s egy darabig az ágyban ülve olvasott. Poppytól kapta kölcsön a regényt, mely oly zavaróan népes szereplőgárdát vonultatott fel és oly burjánzó prózát használt, hogy az emberben rögtön felvetődött a gyanú: a szerzőt a szavak száma után fizették ki. Két fejezet elolvasása után Win becsukta a könyvet és eloltotta a lámpát. Leheveredett, s csüggedten bámult a sötétbe. Végül elnyomta az álom. Mélyen aludt, menekvésre lelt az álomban. De valamivel később, mikor még mindig koromsötét volt, egyszer csak felriadt szendergéséből. Valaki vagy valami volt a szobában. Az volt az első gondolata, hogy talán Beatrix menyétje az, észrevétlenül bejutott az ajtón, mert felkeltette valami a kíváncsiságát. Win a szemét dörzsölve felült, s ekkor mozgást érzékelt az ágya mellett. A következő pillanatban hatalmas árnyék siklott végig rajta. Mielőtt a csodálkozás átadhatta volna helyét a félelemnek, Win ismerős dünnyögést hallott, s egy férfi meleg ujjait érezte az ajkára nyomódni. – Én vagyok. Win ajka hangtalanul mozgott a férfi keze alatt. Kev. A lány gyomra jólesőn megbizsergett, szíve a torkában dobogott. De még mindig haragudott Merripenre, leszámolt vele, s ha a férfi éjszakai beszélgetésre jött hozzá, hát nagy tévedésben van. Ezt meg is akarta neki mondani, ám Merripen ekkor vastag kendőt tett a szájára, és fürgén megkötötte a feje mögött. Még néhány pillanat, és Win kezét is összekötözte. Wint megbénította a sokk. Merripen soha nem tenne ilyet. És mégis ő volt az: a lány ezt már az érintéséből is tudta. De hát mit akar? Mi járhat a fejében? Ziháló lélegzete a lány hajába vágott. Win szeme már hozzászokott a sötétséghez, így jól látta, hogy az arckifejezése zord és merev. Merripen lehúzta a rubingyűrűt az ujjáról, és az éjjeliasztalkára tette. Azután a keze közé fogta a lány fejét, és belenézett a tágra nyílt szempárba. Két szót mondott csupán. De ez minden tettét megmagyarázta, ahogy azt is, hogy mit akar még. 198

– Enyém vagy. Könnyedén felkapta Wint, erős vállára vetette, és kivitte a szobából. Win becsukta a szemét, megadta magát, reszketett. Felzokogott a száját takaró kötés alatt, de nem boldogtalanságában vagy félelmében, hanem a hatalmas megkönnyebbüléstől, Merripent ezúttal nem a düh vezérli. Ez egy rítus. Ősi cigány udvarlási rítus, és Merripen a legkomolyabban gondolja. Elrabolja és magáévá teszi. Végre.

199

17

Ami a nőrablást illeti, tökéletes volt a kivitelezés. Merripentől nem is várhatott mást az ember. Bár Win azt hitte, hogy a férfi szobája a céljuk, Merripen meglepetést okozott neki, mert kivitte az éjszakába, az ott várakozó lovához. Bebugyolálta a lányt a kabátjába, mellkasára ölelte, és ellovagoltak. Nem a kapus kunyhója felé, hanem az erdő mentén, ködön és sűrű sötétségen át, amit hamarosan felszakít majd a nap fénye. Win bizalommal elernyedt a karjában, mégis egész testében reszketett. Alig ismert rá az ő Merripenjére, mert most azt az oldalát mutatta, amelyet addig kérlelhetetlenül elfojtott magában. Merripen avatottan vezette át a lovat a csalitoson. Apró fehér vityilló tűnt elő a sötétből, akár egy szellemkép. Vajon ki lakja, töprengett Win. Takaros volt és újszerű, kéményéből füst kígyózott. Barátságos fény szűrődött ki odabentről, mintha vendégeket várnának. Merripen leszállt a lóról, karjába nyalábolta Wint, és letette a kunyhó ajtaja előtt. – Ne mozdulj – mondta. S ő szófogadóan várakozott, míg a férfi kikötötte a lovat. Merripen megfogta a lány összekötözött csuklóját, és bevezette a házba. Win engedelmes rab módjára önként követte. Alig egy-két bútor volt csak odabent, friss fa és festék illata érződött. Innen nem csupán átmenetileg tűntek el a lakók, inkább úgy látszott, mintha soha nem lakták volna még. Merripen a hálószobába kísérte Wint, s ott lefektette a vattapaplannal és fehér lepedővel borított ágyra. A lány meztelen lába a levegőben kalimpált, ahogy meg próbált felülni. 200

Merripen megállt előtte, a kandallótűz bearanyozta a fél arcát. Tekintetét a lányra szegezte. Lassan levetette a kabátját, és a padlóra ejtette, nem törődött vele, hogy esetleg kárt tesz a finom anyagban. Ahogy áthúzta a fején a nyitott nyakú inget, Win elképedve pillantotta meg erőteljes, füstösbarna felsőtestét. Szőrtelen volt a mellkasa, bőre fénylő, akár a szatén, Win ujjai viszkettek, hogy megérinthessék. Érezte, hogy elpirul az izgalomtól, arca lángba borult. Merripen is észrevette. Világos volt, hogy tudja, mit akar a lány, mire vágyik még nálánál is jobban. Levette a csizmáját, félrerúgta, és közelebb lépett hozzá; sósan férfias illata meglegyintette Wint. Merripen megérintette a lány hálóingének csipkeszegélyű gallérját, végigsimított rajta. Azután lejjebb csúszott a keze, és finoman megmarkolta a lány keblét. Win beleborzongott a meleg érintésbe, mellbimbója megduzzadt. Akarta, hogy a férfi megcsókolja ott. Annyira akarta, hogy mocorogni kezdett, lábujjait begörbítette, ajka elnyílt a száját takaró kendő alatt. Megkönnyebbülten konstatálta, hogy Merripen a feje mögé nyúl, és kikötözi a kendőt. Win piros arccal, reszketve súgta: – Erre... nem volt szükség. Meg se mukkantam volna. Merripen hangja komor volt, de a tekintetében pogány csillogás játszott. – Ha én egyszer elszánom magam, tisztességes munkát végzek. – Igen. – Win torkát a gyönyör könnyei fojtogatták, ahogy Merripen ujjai a hajába túrtak. – Tudom jól. Merripen megfogta Win fejét, és odahajolt, hogy megcsókolja, forrón, de finoman, megvárva a lány válaszreakcióját, azután hevesebben, követelődzőn folytatta. A csók nem akart abbamaradni, Win lélegzete elakadt, kicsiny nyelve mohón kutatott Kev szájában. Annyira lefoglalta a férfi íze, és úgy beleszédült a testén végigzubogó sóvárgásba, hogy nem is fogta fel rögtön: időközben fekvő helyzetbe került, összekötözött keze a feje fölött, Merripen fölébe magaslik. Azután a férfi szája lesiklott a torkára, és itt-ott elidőzve, csókokkal ostromolta. 201

– H-hol vagyunk? – nyögte Win, és megreszketett, mikor Merripen szája egy különösen érzékeny ponthoz ért. – A vadőr kunyhójában. – Tovább cirógatta ugyanott, mígnem Win kéjesen megvonaglott. – Ő merre van? Kev hangját szenvedély itatta át: – Még nincs vadőrünk. Win belefúrta az arcát a férfi dús hajába, és gyönyört merített az érzésből. – Hogy lehetséges, hogy még soha nem láttam ezt a helyet? Merripen felszegte a fejét. – Az erdő mélyén áll – suttogta –, távol a zajtól. – Eljátszadozott a lány keblével, hüvelykjével lágyan dörzsölgette a bimbót. – A vadőr munkájához csendre és nyugalomra van szükség. Ám Win nem csendet és nyugalmat érzett belül, minden idegszála megfeszült, csuklója a selymes köteléket tépdeste. Elepedt, csak hogy megérinthesse végre a férfit, hogy átölelhesse. – Kev, kösd ki a karom. Merripen a fejét rázta. Kezének ráérős simogatásától Win háta ívbe feszült. – Ó, kérlek – zihálta. – Kev... – Csitt – dünnyögte a férfi. – Még nem. – Szája mohón rátapadt a lányéra. – Oly régóta vágyakoztam utánad. Annyira kívánlak. – Fogaival finoman elkapta a lány alsó ajkát. – Egyetlen érintésedtől végem volna. – De én ölelni akarlak – esdekelt a lány. Beleremegett Merripen nézésébe, aki azt mondta: – Mire végzünk, szerelmem, minden porcikáddal engem fogsz ölelni. – Tenyerét gyengéden a lány ziháló mellére helyezte. Lehajtott fejjel csókot nyomott Win forró orcájára, és így suttogott: – Felfogtad, hogy mire készülök, Win? – Azt hiszem – pihegte a lány. – Amelia mondott róla néhány szót. És bárki láthatja, mit művelnek tavasszal a jószágok. Ez különös vigyort fakasztott a férfiból. – Ha egy kecskebakhoz hasonlítasz engem, akkor nem lesz gond.

202

Win átvetette rajta összekötözött karját, és felfelé húzódzkodott, a férfi szájához. Merripen egy csókkal lökte vissza az ágyra, s egyik térdét óvatosan a lány combjai közé csúsztatta. Egyre feljebb és feljebb, finoman, mígnem Win sürgető nyomást érzékelt testének azon a pontján, amely egy ideje sajogni kezdett. Megvonaglott a gyengéd, ütemes súrlódástól, és valamiféle didergős gyönyör öntötte el minden egyes lassúdad döfésnél. A kábult Win azon tűnődött, nem szégyenletesebb-e vajon így, hogy valami vadidegen helyett egy régi jó ismerőssel műveli ezt. Az éjszaka lassanként átadta helyét a nappalnak, ezüstös reggel kúszott a szobába, az erdő madárcsiripeléssel ébredezett... rozsdafarkúk, fecskék neszeztek az ágak között. Winnek egy pillanatra eszébe jutottak a Ramsay-kúriában maradottak... Hamarosan felfedezik az eltűnését. Kirázta a hideg, ha arra gondolt, hogy esetleg kutatni kezdenek utána. Ha szűzen tér vissza, végleg lemondhat a Merripennel közös jövőről. – Kev – suttogta izgatottan –, azt hiszem, sietned kéne. – Miért? – kérdezte a férfi Win nyakánál. – Félek, hogy ránk tör valaki. Merripen feje felemelkedett. – Nem törhetnek ránk. Küldjenek akár egy hadsereget a kunyhó köré, mennydörögjön és hasítsa villám az eget, akkor is meg fogjuk tenni. – Azért siethetnél egy kicsit. – Igazán? – Merripen szívszédítő mosolyra húzta a száját. Amikor nyugodt és boldog, gondolta a lány, ő a legvonzóbb férfiember a földön. Merripen a lány szájával játszott, mély, tüzes csókokkal rohamozta. Ezenközben belemarkolt a hálóingébe, és húzniszaggatni kezdte, akárha papírcsipkéből volna. Win riadtan tátotta el a száját, de veszteg maradt. Merripen felhúzódzkodott. Megragadta és újból leszorította a lány csuklóját a feje fölé, egészen felfedve Win testét, akinek ettől megemelkedett a keble Merripen a lány halvány rózsaszín bimbóját bámulta. A torkából jövő puha morgás megreszkettette a lányt. Merripen lehajolt, és nyitott szájjal rátapadt a jobb mellére, nyelve a 203

bimbót cirógatta... oly tüzesen... hogy Win összerándult, mint akit megperzseltek. Amikor Merripen felszegte a fejét, a bimbó vörösebb és feszesebb volt, mint valaha. Merripen szeme elnehezült a szenvedélytől, ahogy áttért a másik mellére. Nyelvének meleg cirógatásától bizsergő rózsabimbóvá változott a kebel csúcsa. Win beledörgölőzött az érintésbe, lélegzetét mély zokogások szakították meg. Merripen vigyázva a fogai közé vette a bimbót, és nyaldosni kezdte. Win felnyögött, ahogy a férfi erős keze végigvándorolt a testén, itt-ott elidőzött, és elviselhetetlen gyönyört fakasztott. Lejjebb haladván Merripen szét akarta feszíteni a lábát, de Win szemérmesen összébb szorította combját. A folytatásra ösztönző buzgalmát hirtelen elmosta az eszmélés, hogy bő nedvesség keletkezik ott, amire Win nem számított, mert senki nem beszélt neki erről. – Az előbb mintha azt mondtad volna, hogy siessek – suttogta Merripen a fülébe. Ajka Win bíborpiros arcára kúszott. – Oldozz el – könyörgött zavartan a lány. – Muszáj... nos, meg kell törölnöm. – Megtörölni? – Merripen értetlen pillantással oldotta le a selymet a lány csuklójáról. – Az ágyat? – Nem... magamat. A férfi sötét szemöldöke ráncba szaladt. Végigsimította Win összepréselt combját, aki ösztönből még összébb szorította. Merripen végre megértette, mi baja, és elmosolyodott kissé, ahogy végtelen gyengédség öntötte el. – Erre gondolsz? – Széttárta a lány lábát, és finom ujjakkal kitapintotta a nedvességet. – Hogy itt nedves lettél? Win lehunyta a szemét, s fojtott hang kíséretében bólintott. – Nem – nyugtatta meg a férfi –, ez jó dolog; épp így kell történnie. Ez segít beléd hatolnom, és... – Lélegzése hallhatóbbá vált. – Ó, Win, oly szép vagy, hadd érintselek meg; légy az enyém... Win a szemérmességgel küszködve hagyta, hogy a férfi még jobban széttárja a lábát. Próbált csendben és mozdulatlanul maradni, de a csípője megvonaglott, ahogy Merripen simogatni kezdte azt a szinte már fájdalmasan érzékeny pontot. Merripen halkan 204

dünnyögött, szenvedéllyel telve cirógatta a puha női húst. Még több nedvesség, még több tűz, sikamlós érintések követték egymást, mígnem az egyik ujja becsusszant. Win megmerevedett és eltátotta a száját, de Merripen mindjárt ki is húzta az ujját. – Fájt? Win pillái megremegtek. – Nem – mondta ámulattal. – Egyáltalán nem éreztem fájdalmat. – Felhúzta magát, hogy megnézze. – Vérzek? Talán most inkább... – Nem. Win... – Már-már komikus ijedelem ült ki Merripen arcára. – Amit az előbb csináltam, az nem okoz fájdalmat, sem vérzést. – Rövid szünet. – Hanem mikor a vesszőmmel hatolok beléd, az pokolian fog fájni. – Ó. – Win ezen egy pillanatra elmerengett. – A férfiak ezzel a névvel illetik intim testrészüket? – Ez egy gádzsó kifejezés rá. – A cigányok hogy hívják? – Kanrónak. – Az mit jelent? – Tüske. Win szégyellősen lepillantott a férfi jól láthatóan kitüremkedő nadrágjára. – Tüskének túlontúl tekintélyes. Azt hittem, valami találóbb kifejezést használnak rá. De hát ugye... Nagyot nyelt, ahogy Merripen keze megindult felfelé. – Ugyebár nincsen rózsa – Merripen újból becsúsztatta egy ujját – tövis nélkül. – Bölcs mondás – így a férfi, és gyengéden, incselkedőn cirógatta belülről. Win lábujjai a lepedőbe vájtak, ahogy a vágy elfészkelte magát az altestében. – Kev, mit kell tennem? – Semmit. Csak hagyd, hogy a kedvedre tegyek. Win egész életében ezt éhezte, anélkül hogy tudta volna, milyen is lassan és szédületesen egyesülni a másikkal, amikor teljesen átadja magát neki. Amikor kölcsönösen meghódolnak egymásnak. Kétség nem fért hozzá, hogy a férfi az, aki irányít, Merripen mégis végtelen

205

csodálattal gyönyörködött a lányban. Win úgy érezte, feloldódik az érzékletekben, testét elemészti a tűz. Merripen nem fogja hagyni, hogy bármit is takargasson előtte... Elvette, amit akart, forgatta, megemelte a lány testét, erre-arra gördítette, mindig óvatosan, mégis szenvedélyes akarással. Megcsókolta a lányt a hóna alatt, végig a dereka mentén, nyelve Win egyetlen kis porcikáját, hajlatát sem hagyta ki. A feltorlódó gyönyör egyre sötétebb, nyers formát öltött, és Win felnyögött az emésztő vágytól. Szívdobogása visszhangot vert a mellkasában, végtagjaiban, a gyomrában, de még az ujjaiban is. Ez már túl sok volt, túl vad. Win esdekelt egy pillanatnyi haladékért. – Még nem – mondta Merripen szaggatott lélegzetvételek között, hangját karcossá tette valami olyasfajta dicsőség, amelyet Win még nem értett. – Kérlek, Kev... – Közel jársz már, érzem. Istenem... – Megfogta Win fejét, kiéhezetten megcsókolta, s a lány ajkánál mondta: – Még nem akarhatod, hogy abbahagyjam. Hadd mutassam meg, miért. Win nyöszörgött, ahogy a férfi lecsúszott mélyen a lába közé, és a duzzadt pont fölé hajolt, amit addig az ujjaival gyötört. Rányomta a száját, végighúzta nyelvét a sós ösvényen, ujjaival széttárva a lány húsát. Win mindjárt fel akart pattanni, de visszazuhant a párnákra, mikor a férfi erős nyelve megtalálta végre, amit keresett. Win a szobát elárasztó napfénytől megvilágítva, kiterülve feküdt Merripen alatt, akár valami pogány áldozat tárgya. Merripen forró nyelvcsapásokkal mutatta be rajta áldozatát, és falta a lány gyönyörét. Win nyögdécselve zárta össze a lábát, mire Kev elfordította a fejét, s előbb az egyik, majd a másik hófehér belső combját harapdálta-nyaldosta. Lakomázott belőle. Mindenestül akarta. Win kétségbeesetten a férfi hajába túrt, és szégyenben égve visszavezette őt oda, teste szavak nélkül tekergett. …ott, kérlek, még, még, most... és felnyögött, mikor a férfi szaporán mozgó nyelvvel nyaldosni kezdte. A gyönyör elárasztotta a lányt, elképedt sikolyt fakasztott belőle, és hosszú percekre megbénította. A világ minden 206

rezgése ott összpontosult abban a kérlelhetetlen, síkos forróságban Win combja között, azután hirtelen enyhült a nyomás, az érzés széthasadt, s a lányt heves, üdvözítő borzongás rázta végig. A remegés múltával Win elernyedt. Édes kimerültség járta át, és mélységes nyugalomérzet, moccanni sem bírt. Merripen eleresztette, de csak azért, hogy meztelenre vetkőzzön. Ruhátlanul és felgerjedve tért vissza. Nyers férfierővel felnyalábolta Wint, fölébe mászott. A lány álmos dünnyögéssel ölelte át. Ujjai keménynek és simának érezték Kev hátát, az izmok ugráltak az érintése alatt. Kev lehajolt hozzá, borotvált képe a lány arcát dörzsölte. Win egészen megadta magát neki, felhúzott térddel, csípőjét megemelve engedte magához. Először gyengéden hatolt belé. Win érintetlen húsa ellenállt, összerezzent. Azután erősebben döfött, s a lány elakadó lélegzettel fogadta az égető fájdalmat. Ez túl sok, túl kemény, túl mély. Megvonaglott kínjában, de Kev leszorította az ágyra, fújtatva kérte, hogy maradjon nyugton, várjon, addig ő sem mozdul, mindjárt jobb lesz. Mindketten mozdulatlanná dermedtek, úgy kapkodták a levegőt. – Hagyjam abba? – suttogta Merripen érdes hangon, feszes arccal. Még ebben a felfokozott pillanatban is Win miatt aggódott. A lányt elöntötte a szerelem, ahogy megértette, milyen nehéz lehetett ezt kimondania, pedig majd' eleped érte. – Eszedbe se jusson abbahagyni – súgta vissza. Odanyúlt a férfi lágyékához, és félénk mozdulattal megsimogatta. Kev felmordult, és egész testében remegve újból mozogni kezdett. Bár minden egyes döfésnél éles kín szaggatta a lányt ott, ahol a testük egybeforrt, próbálta még mélyebben magába engedni. Az érzés, hogy egyesültek, minden fájdalmat és gyönyört túlszárnyalt. Mert így kellett lennie. Merripen le sem vette róla csillogó szemét. Féktelen volt, kiéhezett, s kissé talán zavarodott, mint aki olyasmit él át, ami túlmutat az ember hétköznapi felfogóképességén. Win ekkor ébredt rá, milyen hatalmas szenvedéllyel szereti őt ez az ember, az évek ahelyett, hogy kioltották volna belőle ezt a szenvedélyt, csak felfokozták. Milyen megátalkodottan harcolt kettőjük közös sorsa ellen, aminek az okát Win továbbra sem értette pontosan. De most

207

oly nagy hódolattal, mégis zabolátlanul teszi magáévá, hogy ez minden más érzést beárnyékol. Ugyanakkor Merripen nagyon is nőként szerette őt, nem holmi éteri tüneményként. Az érzései iránta húsvér, kéjsóvár, elemi ösztönből fakadtak. Win éppen erre vágyott. Magába fogadta a férfit, átölelte karcsú lábával, arcát Kev nyakához fúrta. Imádta a puha nyögéseit és mordulásait, meg azt, ahogy zihál. Meg az erejét, mely körbeölelte és beléje hatolt. Win gyengéden simogatta a hátát, és csókokkal borította a nyakát. Merripent felvillanyozták az érintések, mozdulatai sebesebbé váltak, és szorosan behunyta a szemét. Azután döfött még egy utolsót, megdermedt, és végigborzongott, mintha haldokolna. – Win – nyögött fel, és odafúrta hozzá az arcát. Win. – Ez az egyetlen szótag ezer imádság hitét és szenvedélyét hordozta. Percek teltek el, mielőtt valamelyikük megszólalt volna. Úgy maradtak, összefonódva, verítékben fürödve, és soha nem akartak elválni. Win elmosolyodott, ahogy megérezte az arcán Merripen ajkának simogatását. Mikor elért az álláig, Merripen megharapta kissé. – Nem piedesztál volt az – mormogta. – Tessék? – rezzent fel a lány, és megérintette a férfi borostáját. – Miről beszélsz? – Nem emlékszel?... Azt mondtad, piedesztálra emeltelek. – Á, igen. – Nem így volt. Mindig a szívemben hordoztalak. Mindig. Azt hittem, ennyivel is beérem. Win elérzékenyülve csókolta meg. – Mi történt, Kev? Mitől gondoltad meg magad?

208

18

Kev nem akart válaszolni erre a kérdésre, amíg nem gondoskodott Winről. Felkelt az ágyból, s a kis konyhába ment, ahol sárgaréz víztartály állt a tűzhely mellett, és a tűztéren átvezető csövek azonnal szolgáltatták a meleg vizet. Megtöltött egy kannát forró vízzel, s egy tiszta törölközővel egyetemben a hálószobába vitte. Megtorpant az oldalán fekvő Win látványától: a fehér lepedő kirajzolta lágy domborulatait, haja aranyszín patakként omlott a vállára. S ami még gyönyörűbbé tette, az arc boldogságtól ellágyult vonásai és az agyoncsókolt ajak duzzadt rózsaszínje. Kev legszebb álma vált valóra azzal, hogy így láthatta. Amint az ágyban fekve őt várja. Benedvesítette a törülközőt, és lehúzta a lepedőt a lányról: szépsége elkápráztatta. Kev akkor is csak őt akarta volna, ha történetesen nem szűz... de titkos elégedettséget merített a tényből, hogy ő szerethette a lányt először. Csak ő érintheti meg, csak ő tehet a kedvére, csak ő láthatja... hacsak... – Win – mondta neki, miközben a gőzölgő gyolccsal elmélyülten törölgette a combja közt. – Előfordult valaha, a klinikán, hogy a tornadressznél is kevesebb ruha volt rajtad? Vagyis hát, Harrow látott téged úgy? Win arca békés maradt, de pajkos fény villant a kék szempárban. – Arra vagy kíváncsi, hogy látott-e Julian mezítelenül, szigorúan orvosi minőségében? Kev féltékeny volt, ezt mindketten tudták, a férfi mégsem állta meg szemöldökráncolás nélkül. – Igen.

209

– A válaszom: nem – mondta kimérten a lány. – A doktort a légzőrendszerem érdekelte, márpedig az, mint bizonyára tudod, a nemzőszervektől igen távol található. – Jóval több érdekli őt, mint csak a tüdőd – mondta Kev sötéten. Win mosolygott. – Tévedsz, ha azt reméled, hogy el tudod terelni a figyelmem a korábban feltett kérdésemről. Mi történt veled múlt éjszaka, Kev? Kev kiöblítette a törülközőből a vért, kicsavarta, és újból odanyomta a lány öléhez. – A kosárban voltam. Win szeme tágra meredt. – A fogházban? Tehát odament tegnap Leo? Érted ment, hogy kihozzon? – Igen. – Az ég szerelmére, hogy kerültél rács mögé? – Verekedésbe keveredtem az ivóban. – Nem ismerek rád! – csodálkozott a lány. Kev majdnem elnevette magát a kijelentés szándékolatlan iróniáján. Mellkasából löketekben szakadt ki a levegő, s a derültségtől és a feszengéstől nem bírt megszólalni. Ugyancsak furcsa lehetett az arckifejezése, mert Win fürkész tekintettel nézett rá. Majd felült, félretette a gyolcsot, és a keblére húzta a lepedőt. Finom, enyhet adó mozdulattal megérintette Kev csupasz vállát. Azután tovább simogatta, cirógatta mellkasát, nyakát, derekát, és kezének minden kis rebbenése tovább apasztotta Merripen önuralmát. – Mielőtt a családodhoz kerültem – szólalt meg Merripen rekedten –, csakis azért léteztem, hogy harcoljak és fájdalmat okozzak az embereknek. Akkoriban... szörnyeteg voltam. – Win szemébe nézett, de csak aggódást olvasott ki belőle. – Beszélj – suttogta a lány. Merripen a fejét rázta. Hátán végigszaladt a hideg. Win keze a férfi tarkójára siklott, s a lány lassan a vállára húzta Merripen fejét. – Mondd el – unszolta ismét.

210

Kev elveszett, most már képtelen volt bármit is eltitkolni előle. Tudta, hogy vallomása undort és felháborodást vált majd ki a lányból, mégis mindent meg kellett vallania neki. Feltárta előtte az egészet, hogy Win pontosan értse, milyen kegyetlen vadállat volt valaha, és most is az. Beszélt neki azokról a fiúkról, akiket péppé vert, meg azokról, akik később talán belehaltak az ütlegeibe, bár ezt nem tudhatta biztosan. Elmondta, hogy úgy élt, akár az állatok, hulladékot zabált, lopott, és olthatatlan düh tombolt benne. Gyilkos volt, tolvaj és koldus. Olyan kegyetlenségeket és megaláztatásokat is megosztott a lánnyal, amelyeket elegendő büszkeség és ép ész birtokában inkább megőrzött volna magának. Kev mindaddig magába fojtotta a vallomásait, s most úgy zúdultak elő belőle, akár a szemét. Döbbenten vette észre, hogy nincs már semmilyen hatalma, mert valahányszor abba akarta hagyni, Win egyetlen gyengéd mozdulatára, halk szavára máris tovább vallott, akár egy akasztásra ítélt a gyóntatópapnak. – Hogyan illethetnélek ezzel a kézzel? – kérdezte el gyötört hangon. – Hogyan is tűrhetnéd el az érintésemet? Istenem, ha minden tettemet ismernéd... – Szeretem a kezed – dünnyögte a lány. – Nem vagyok méltó hozzád. De más sem az. A legtöbb ember számára, legyenek akár jók, akár rosszak, létezik egy határvonal, amit már nem hajlandók átlépni, még a szeretteikért se. Számomra nincs határ. Se istenem, se erkölcsi kódexem, se hitem. Nekem csak te vagy. Te vagy az én vallásom. Bármit megtennék érted. Verekednék, lopnék, ölnék. Akármit kérhetnél... – Elég, hallgass már. Jóságos ég – mondta a lány elfúló hangon. – Nem muszáj az összes parancsolat ellen véteni, Kev. – Nem értettél meg – így a férfi, és elhúzódott, hogy a szemébe nézzen. – Ha bármit is elhittél volna abból, amit mondtam... – Nagyon is értelek. – Win arca akár egy angyalé, lágy és részvétteljes. – És elhiszem minden szavadat... de nem értek egyet az általad levont következtetésekkel. – Felemelte a kezét, és rátette Merripen arcára. – Te jó ember vagy, tudsz szeretni. A cigánybáró minden érzést ki akart belőled ölni, de nem járt sikerrel. Mert erős vagy. És jószívű. 211

Win hátradőlt az ágyon, és Merripent is lehúzta magához. – Nyugodj meg, Kev – suttogta. – A bácsikád hitvány ember volt, s amit tett, azt vele együtt el kell temetni. „Hagyd, hogy a halottak temessék el az ő halottaikat.” Tudod, mit jelent? Merripen a fejét rázta. – A múltat hátra kell hagyni, és csak előre szabad tekinteni. Csakis így lelhetsz új utat. Új életet. Ez keresztény mondás... de azt hiszem, egy cigány is ért belőle. Többet értett belőle, mint Win hitte volna. A cigányok végtelenül babonásak voltak a halált és a holtakat illetően, az eltávozottak holmiját megsemmisítették, és a megboldogultak nevét se szívesen vették a szájukra. Így kívánta a holtak, de az élők érdeke is, ha meg akarták menteni elhunytjaikat a szellemlét nyomorúságától. Hagyd, hogy a halottak temessék el az ő halottaikat... de Merripen nem volt benne biztos, hogy ő is képes lesz rá. – Nehéz az elengedés – mondta borúsan. – Nehéz felejteni. – Igen. – Win karja most szorosabban ölelte. – De mi majd teszünk róla, hogy kellemesebb gondolatok járjanak a fejedben. Kev hosszan hallgatott, s közben Win szívéhez szorította a fülét, hallgatta az egyenletes dobogást és a lány lélegzésének ritmusát. – Mikor először megpillantottalak, már tudtam, mit jelentesz majd nekem – mormolta végül Win. – Azonnal beleszerettem abba a szilaj, haragvó fiúba. Te is ezt érezted, ugye? Merripen röviden bólintott, tobzódott az érzésben, hogy ott van vele a lány. Bőrének illata akár az édes szilváé, a pézsma nőies aromájával vegyítve. – Meg akartalak szelídíteni – mondta Win. – Nem teljesen. Csak annyira, hogy a közeledbe engedj. – Ujjai Merripen haját gereblyézték. – Te szörnyű ember! Mi ütött beléd, hogy elraboltál, hiszen tudtad, hogy önként veled jöttem volna? – Üzenni akartam vele valamit – mondta Merripen fojtott hangon. Win kuncogva simogatta meg Merripen fejét, s hosszúkás körmeinek cirógatásától a férfi majdhogynem dorombolni kezdett. – Vettem az üzenetet. Most vissza kell mennünk? – Azt szeretnéd? Win megrázta a fejét. 212

– Habár... nem bánnám, ha ennénk valamit. – Hoztam ételt a kunyhóba, mielőtt elmentem érted. Win kacér mozdulattal végighúzta az ujját Kev fülén. – Milyen előrelátó gazember is vagy te. Ezek szerint akár az egész napot itt tölthetjük? – Igen. Win ficánkolt örömében. – Nem találhatnak ránk? – Kétlem. – Kev lejjebb húzta az ágyneműt, és befúrta magát a lány keblei közé. – Megölöm, aki csak az ajtó közelébe merészkedik. A lány halkan nevetgélt. – Mi az? – kérdezte Kev, meg se mozdulva. – A hosszú évekre gondoltam, amikor el akartam hagyni ágyam börtönét, hogy veled lehessek. S mikor hazatértem, egy vágyam volt: visszabújni az ágyba. Veled. Reggelire erős teát ittak, és vastag szelet, olvasztott sajtos, vajas pirítóst fogyasztottak mellé. Win Merripen ingébe burkolózva, alacsony zsámolyon ült a konyhában. Gyönyörködve nézte az izmok játékát a férfi hátán, miközben az forró vizet töltött egy hordozható dézsába. Win mosolyogva kapta be az utolsó falatot. – Megéhezik az ember – jegyezte meg –, ha elrabolják és erőszakot tesznek rajta. – Az erőszakolónak is megjön tőle az étvágya. Már-már mágikus aura lengte körbe a mindennapi színhelyet: a piciny, csendes házikót. Win egy igézet bűvöletében érezte magát. Szinte félt, hogy csak álmodik, és magányosan ébred majd szűzi ágyában. De Merripen erőteljes, kézzelfogható jelenléte kizárta az álom lehetőségét. A lány testében fészkelő apró fájdalmak és szúrások megint csak azt bizonyították, hogy igazán elrabolták. Birtokba vették. – Mostanra már ki kellett derülnie – mondta Win csak úgy, a Ramsay-kúriában maradottakra gondolva. – Szegény Julian. Biztosan őrjöng. – Összetörted a szívét. – Merripen félretette a vizeskancsót, és egy szál nadrágban lépett hozzá. Win elgondolkodva ráncolta a homlokát. 213

– Azt hiszem, csalódott lesz. És úgy vélem, fontos vagyok neki. De nem, a szívét nem törtem össze. – Beledőlt Merripen simogatásába, orcáját a férfi feszesen sima hasához nyomta. – Ő soha nem vágyott rám úgy, ahogyan te. – Minden férfi eunuch, aki nem úgy vágyik rád. – Merripen felszisszent, ahogy a lány megcsókolta a köldökét. – Beszámoltál neki arról, amit a londoni orvos mondott? Megmondtad, hogy képes vagy gyermeket kihordani? Win bólintott. – Harrow mit szólt? – Julian azt mondta, légiónyi orvost is felkereshetek, akik a legkülönbözőbb véleményeket fogják hangoztatni, amivel alátámaszthatom, amit szeretnék. De Julian nézete szerint jobban teszem, ha gyermektelen maradok. Merripen talpra állította a lányt, és kiismerhetetlen arckifejezéssel nézett végig rajta. – Nem akarlak veszélybe sodorni. De Harrow-ban és a véleményében sem bízom. – Mert riválisként gondolsz rá? – Részben – ismerte el. – De az ösztönöm is ezt súgja. Valami... hiányzik ebből az emberből. Van benne valami hamis. – Talán mert orvos – vetette fel Win, és megborzongott, ahogy Merripen lehúzta róla az inget. – Ez a hivatás gyakorta tünteti fel az embert zárkózottnak. Sőt akár fensőbbségesnek. Ám ez szükséges, hiszen... – Nem erről van szó. – Merripen odakísérte a dézsához, és besegítette. Win lélegzete elakadt; nem csupán a forró víztől, hanem attól is, hogy pőrén mutatkozik a férfi előtt. Az ilyenfajta dézsában úgy ült az ember, hogy kilógatta széttárt lábát a peremen, ami csodálatosan kényelmes, ha magunk vagyunk, mások jelenlétében viszont arcpirító. Merripen újabb csapást mért Win szemérmességére azzal, hogy letérdelt a dézsa mellé, és elkezdte mosdatni. Ugyanakkor a mód, ahogyan ezt tette, cseppet sem volt kéjsóvár, inkább gondoskodó, és Win önkéntelenül elernyedt az erős, nyugtató kezek alatt.

214

– Tudom, te még mindig elhiszed Julianról, hogy bántotta az első feleségét – mondta Win, miközben Merripen mosdatta. – De ő gyógyító. Nem ártana senkinek, legkevésbé a tulajdon feleségének. – Merripen ábrázata láttán elhallgatott. – Nem hiszel nekem. Csakis a legrosszabbat feltételezed róla. – Szerintem feljogosítva érzi magát, hogy élet és halál urát játssza. Akár az istenek azokban a mítoszokban, amelyeket te meg a húgaid úgy kedveltek. – Te nem ismered Juliant olyan jól, mint én. Merripen nem felelt, csak tovább mosdatta. Win a pára függönyén át figyelte komor arcát, mely szép és engesztelhetetlen volt, akár egy babiloni harcost ábrázoló ősi faragvány. – Minek is próbálom védeni – mondta bánatosan. – Soha nem fog megváltozni róla a véleményed, nem igaz? – Soha – ismerte be a férfi. – Na és ha úgy vélnéd, hogy Julian a jobbik választás? – kérdezte a lány. – Akkor hagytad volna, hogy feleségül vegyen? Látta, hogy megfeszülnek az izmok a férfi nyakán, mielőtt válaszol: – Nem. – Árnyalatnyi önutálat érződött a válaszán. – Ahhoz túlságosan önző vagyok. Semmiképp nem hagytam volna megtörténni. Ha nincs más választás, a menyegződ napján raboltalak volna el. Win el akarta neki mondani, hogy nem vár tőle nemes érzelmeket. Boldoggá tette, sőt felvillanyozta Merripen szerelme, aki olyan hőn imádta, hogy ez minden mást kizárt. De mielőtt egy szót is szólhatott volna, Merripen újból beszappanozta a kezét, és odacsúsztatta a fájó ponthoz Win combja között. Szeretettel érintette. És birtoklón. Win szeme félig lecsukódott. Kev ujja lassan beléhatolt, miközben szabadon maradt karjával a lány háta alá nyúlt, és Win erőtlenül dőlt neki Merripen szívós mellkasának. Még ez az apró behatolás is fájt. Túlságosan frissek voltak a sebei, és az érzést is szokatlannak találta. De a forró víz elnyugtatta, és Merripen gyengéd érintésétől combja elernyedt a melegségben. 215

Beszívta a párában úszó reggeli levegőt, amit át- meg átjárt a szappan, a fa, a felhevített réz szaga. És persze szerelmének bódító illata. Win végighúzta ajkát a férfi vállán, megízlelte a sós bőrt. Merripen meleg ujjai úgy cirógatták, ahogy a folyami nádas ringatózik... agyafúrt gyorsasággal fedezték fel, hol van szükség rájuk. Játszadozott vele a férfi, lassanként feltérképezte lágy húsát, a sajgó pontokat mélyen a testében. Win vakon lenyúlt, és megfogta a férfi erős csuklóját, hogy érezze a csontok és inak szövevényes mozgását. Merripen bedugta két ujját, miközben a hüvelykje gyengéd köröket írt le a lány csiklóján. A víz hullámzani kezdett, ahogy Win ritmikusan felfelé lökte a csípőjét, beledörgölve magát a férfi kezébe. Merripen egy harmadik ujját is bedugta, mire a lány megfeszült, és tiltakozásra nyílt a szája – nem, ez már túl sok, nem bírja –, de Merripen visszasúgta, hogy hagyja magát, mert muszáj, s folytatta ténykedését, csókokba fojtva a lány jajdulásait. Win a vízben lebegve azon kapta magát, hogy felenged, és megnyílik a testében mozgó ujjak érzékiségének. Mohó lett és vad, s tovább tekergőzött, hogy még többet kapjon a mindent feledtető gyönyörből. Kissé meg is karmolta a férfit, keze Merripen kemény, csupasz bőrébe mart, ő meg felmordult, mint aki élvezi. Kurta sikoly tört fel a lányból a kielégülés első döbbenetében. Megpróbálta elfojtani, de újabb sikoly szakadt ki belőle, majd még egy, a fürdővíz tajtékzott, és a csúcspontot egyre tovább nyújtották a jólesőn kíméletlen döfések, melyek egészen addig folytatódtak, míg a lány zihálva el nem ernyedt. Azután Merripen a dézsa magas hátfalának döntötte, és pár percre egyedül hagyta. Win a gőzölgő vízben ázott, és túlságosan boldog volt, hogysem kérdéseket tegyen fel, vagy akár csak észrevegye a férfi eltűnését. Merripen egy fürdőlepedővel tért vissza, és kiemelte Wint a kádból. Ő csak állt tétlenül, és hagyta, hogy a férfi megszárogassa, mint egy gyermeket. Meglátta, hogy kis vörös nyomokat hagyott Kev bőrén, nem voltak mély sebek, de azért látszódtak. Bocsánatot illene kérnie, de ő csak arra vágyott, hogy újra megtegye. Ki akarta élvezni a férfit. Ez nem vallott rá, olyannyira nem, hogy magamagát is töprengésre késztette. 216

Merripen visszavitte a hálószobába, és bedugta a frissen elrendezett ágyba. Win jól bebújt a paplan alá, és szenderegve várta Merripent, miközben az elment mosdani és kiöntötte a vizet. A lányt olyan érzés töltötte el, amit évek óta nem tapasztalt... féktelen öröm, mint kislánykorában karácsony reggelére ébredve. Akkor is némán várakozott az ágyában, és előre örült annak a sok jónak, ami hamarosan bekövetkezik, szíve csordultig telt izgalommal. Win szemhéja megrebbent, mikor megérezte, hogy Merripen végre melléje bújik. Súlya lenyomta a matracot, teste forrón simult Win hűs bőréhez. A lány befészkelte magát a férfi karja és válla közti hajlatba, és mélyet sóhajtott. Merripen keze lassan, kellemesen motozott a hátán. – Egyszer nekünk is lesz majd egy ilyen kunyhónk? – dünnyögte a lány. Merripen önmagához hűen máris készen állt a tervvel. – Egy évig vagy talán kettőig, a munkálatok befejeződéséig, és amíg Leo talpra nem áll, a Ramsay-kúriában fogunk élni. Azután keresek megfelelő birtokot, és építek neked egy házat. Ennél valamivel nagyobbacskát. – Keze lesiklott Win tomporára, és körkörös mozdulatokkal cirógatta. – Tékozolni éppen nem fogunk, de kényelmesen élünk majd. Lesz szakácsnőnk, inasunk és sofőrünk. És a családod közelében fogunk lakni, hogy láthasd őket, amikor csak akarod. – Pompásan hangzik – nyögte ki Win, akit úgy elárasztott a boldogság, hogy lélegezni is alig bírt. – Mennyeien. – Nem kételkedett benne, hogy Merripen képes lesz gondoskodni róla, ahogy ahhoz sem fért kétség, hogy ő boldoggá tudja-e majd tenni a férfit. Jó életük lesz együtt, bár szinte biztosra vette, hogy az nem hétköznapi élet lesz. Merripen hangja komoran csendült. – Ha hozzám jössz, le kell mondanod a rangról. – Nem is létezhet számomra magasabb rang annál, hogy a feleséged lehetek. Merripen egyik ormótlan kezével megfogta és szeretőn a vállához húzta a lány fejét. – Én ennél jóval többet akarnék neked adni. 217

– Hazudós – suttogta a lány. – Soha nem akartál mást, mint engem megszerezni. Nevetés rázta meg a férfi mellkasát. – Igaz – ismerte be. Hallgattak egy sort, élvezték, hogy egymás karjában fekszenek a reggeli fényekkel átszőtt szobában. Számos módon kerültek közel egymáshoz a múltban... Jól ismerték egymást... és egyáltalán nem ismerték. A fizikai közelség új dimenzióba emelte Win érzelmeit, mintha nem csupán a férfi testét fogadta volna magába, de lelkének egy darabkáját is. Azon tűnődött, hogyan képesek az emberek szerelem nélkül művelni a szeretkezést, s hogy milyen üres és értelmetlen lehet úgy. Meztelen talpa vándorútra indult Merripen szőrös lábszárán, lábujjai kitapintották a keményre faragott izmokat. – Gondoltál rám, mikor velük voltál? – kérdezte puhatolódzón. – Kikkel? – A nőkkel, akikkel együtt háltál. Érezte, hogy Merripen megdermed, nem volt ínyére a kérdés. Válasza halkan és bűntudatosan hangzott. – Nem. Amikor velük voltam, nem gondoltam semmire. Win keze bebarangolta a férfi sima mellkasát, rátalált a kis barna mellbimbókra, és hegyesre birizgálta őket. Azután felkönyökölt, és őszintén mondta: – Alig bírom elviselni a gondolatot, hogy mással is megtetted. Merripen rátette a kezét a lányéra, odanyomta erősen dobogó szívéhez. – Azok a nők nem jelentettek nekem semmit. Csak üzletet kötöttem velük, gyorsan és hatékonyan. – Így még rosszabb. Hogy ily módon használtad a nőket, érzelmek nélkül... – Busásan kárpótoltam őket – mondta csúfondárosan a férfi. – És nem ellenkeztek. – Kerestél volna inkább valakit, aki fontos neked, s akinek te is fontos vagy. Jobban jártál volna, mint a szerelemtelen üzleteiddel. – Nem tehettem. – Mit nem tehettél? 218

– Nem kereshettem mást. Túl nagy helyet töltöttél be a szívemben. Win azon töprengett, hogy rettenetes önzésről árulkodik a tény, hogy e válasz elérzékenyíti és elégtétellel tölti el. – Amikor elmentél – mondta Merripen –, azt hittem, megőrülök. Sehol nem találtam helyem. Nem kívántam senki társaságát. Az életemet adtam volna azért, hogy meggyógyulj. Ugyanakkor gyűlöltelek, amiért elmentél. Gyűlöltem én mindent. A saját szívemet, hogy nem szűnik meg dobogni. Egyvalami tartott életben: újból látni akartalak. Wint megérintette a vallomás sallangmentes egyszerűsége. Ez az ember maga az erő, gondolta. Képtelenség megfékezni, ahogy a villámokat sem lehet feltartóztatni. Kev zabolátlan szenvedéllyel fogja szeretni őt, a többi nem számít. – Legalább segített? – kérdezte a lány halkan. – Enyhítette a kínjaid, hogy azokkal a nőkkel háltál? Merripen megrázta a fejét. – Még rosszabb lett – jött a halk válasz. – Mert nem te voltál velem. Win föléje hajolt, haja fényes szalagokban hullt rá a férfi mellérenyakára-karjára. Belenézett a kökényfekete szempárba. – Szeretném, ha mi hűséget fogadnánk egymásnak – mondta ünnepélyesen. – A mai naptól kezdve. Rövid csend következett, nem kételyből, hanem tudatosságból fakadó tétovázás. Mintha egy láthatatlan jelenlét hallaná, és ezáltal tanúsíthatná esküjüket. Merripen mellkasa megemelkedett és lesüllyedt egy hosszú, mély lélegzetvételtől. – Hűséges leszek hozzád – mondta. – Örökké. – Akárcsak én tehozzád. – Ígérd meg azt is, hogy soha többé nem hagysz el. Win elvette a kezét Merripen mellkasáról, és csókot nyomott a helyére. – Ígérem. Hajlandó, sőt boldog lett volna, ha ott helyben megpecsételik az esküjüket, de Merripen nem akarta. Azt mondta, hogy Winnek most 219

pihenésre van szüksége, s mikor a lány tiltakozott, gyengéd csókokkal némította el. – Aludj – suttogta, és Win szót fogadván, élete legédesebb, legmélyebb álmába merült. A nappali fény türelmetlenül szabdalta a függönyt az ablakokban, élénk vajszínű téglalapokká formálva őket. Kev már órák óta ölelte Wint, és egy percet sem aludt közben. A lány szépséges látványa feleslegessé tette a pihenést. A múltban is akadtak olyan alkalmak, amikor ugyanígy virrasztott fölötte, főképp a lány betegségének ideje alatt. De most más volt, mert Win most már az övé. Mindeddig szüntelen csak gyötörte a vágy, szerette Wint, de tudta, hogy ebből soha nem lesz semmi. Most, hogy a karjában tartotta, Kevet szokatlan érzés, az eufória előszele környékezte. Engedélyezett magának egy csókot, ajka végigkövette a lány szemöldökének fényes ívét. Azután az orca rózsás domborulatait. Majd a pisze orrcsúcs következett, melyről szonettet lehetett volna írni. Kev a lány összes porcikáját imádta. Eszébe jutott, hogy a lábujjai között nem is csókolta még, és ezt a mulasztást feltétlenül pótolnia kell. Win úgy aludt, hogy egyik lábát felhúzva Merripen térde közé fúrta. Ahogy megérezte a szőke bodrok cirógatását a lágyékánál, Kevnek azonnal merevedése lett, húsa kemény, határozott lüktetéssel reagált, amit az őt takaró lepedőn keresztül is érzett. Win feleszmélt, kinyújtóztatta a tagjait, szeme félig felnyílt. Merripen érezte rajta a meglepődést, hogy egy férfi karjában ébred, majd az elégedettség lassú felderengését, ahogy eszébe jutottak a történtek. Keze megkereste a férfit, és gyengéd felfedezőútra indult rajta. Kev csupa feszesség volt, mozdulatlanul viselte gerjedelmét, és hagyta, hogy a lány kedvére tapogassa. Win ártatlan odaadással térképezte fel Kev testét, s ezzel teljesen elvarázsolta. Ajka végigsiklott a férfi feszes mellkasán, derekán. A legalsó bordáját finoman megharapta, akár egy finnyás kannibál. Egyik kezét Kev combjára, onnét az ágyékára csúsztatta.

220

Kev szakadozott lélegzetvételek között ejtette ki a lány nevét, és lenyúlt az őt kínzó ujjacskákhoz. Ám Win félrelökte a kezét, bőr csattant a bőrön. És ez esztelenül feltüzelte a férfit. Win kézbe fogta a heréket, melyek súlyosan simultak a tenyerébe. Win megszorította, finoman görgette őket, Kev pedig összeszorított fogakkal tűrt, mint akit éppen kibeleznek és felnégyelnek. Felfelé haladva Win gyengéden kézbe vette a hímtagot – túlságosan is gyengéden. Ha Kev meg bírt volna szólalni, esedezve kéri, hogy markolja meg keményebben. De csak zihálásra futotta tőle. Win lehajolt, aranyhaja csillámló hálóba zárta Merripent. Az hiába igyekezett nyugalmat parancsolni magára, képtelen volt megakadályozni, hogy férfiassága egy hirtelen rándulással fel ne meredjen. Döbbenten látta, hogy a lány lehajol és megcsókolja. Azután folytatja, egyre feljebb halad a merev vesszőn, őbelőle meg nyögéseket fakaszt a gyönyör és a hitetlenség. Win őt csókolja azzal a csodás szájával... Kev kis híján elalélt. Tapasztalatlansága miatt a lány nem tudta, hogyan folytassa. Nem vette egészen a szájába a vesszőt, csak a csúcsát nyaldosta. De, édes Jézus, ez is éppen elég volt. Kev elgyötört nyögést hallatott, mikor egyszerre érezte és hallotta, hogy a lány szopni kezdi. Cigány és angol keveréknyelven dünnyögött valamit, majd megragadta és magához húzta Win tomporát. Beléfúrta az arcát, nyelve mohón járt, míg a lány már vonaglott, akár egy csapdába ejtett hableány. A férfi tovább nyaldosta, újra meg újra bedugta a nyelvét, egészen mélyre. Win lába megfeszült, mint aki már közel jár a csúcshoz. De Merripen benne akart lenni, mikor megtörténik, éreznie kellett, ahogy a lány húsa összezárul körülötte. Így hát óvatosan legördítette magáról, és hasra fektette. Csípője alá párnát dugott. Win nyögve tárta szét a lábát, és Merripennek nem kellett több biztatás. Elhelyezkedett, vesszeje a lány nyálától volt nedves. Benyúlt a lány hasa alá, hogy meg keresse a piciny, duzzadt bimbót, és lassan dörzsölgette, miközben beléhatolt, ujjai egyre fürgébben mozogtak, ahogy mind beljebb és beljebb tolta a hímtagot, s mikor végre teljesen eltemetkezett belé, Win felzokogva a csúcsra hágott. Kev is követhette volna, de ő el akarta nyújtani a kéjt. Mindörökké, ha ez lehetséges lett volna. Fél kézzel végigsimított a 221

lány hátának halvány, kecses ívén. Win belesimult az érintésbe, és a férfi nevét sóhajtozta. Merripen most ráfeküdt, változtatott valamit a pozíción, és a kezével is cirógatta, miközben hágta. Win megreszketett a gyönyör utolsó görcseiben, s a szenvedély pírfoltokat rajzolt a vállára meg a hátára. Merripen rányomta a száját a foltokra, és végigcsókolta őket, miközben folytatta a döféseket, lassan, mélyen, erősebben, míg végül megdermedt, és hevesen kilövellte magját. Legördült a lányról, hogy magához szorítsa, és levegő után kapkodott. Szívdobogása percekig dörömbölt a fülében, ezért történhetett meg, hogy először nem hallotta a kopogtatást. Win megérintette és maga felé fordította az arcát. – Itt van valaki – mondta elkerekedett szemmel.

222

19

Kev a bajsza alatt szitkozódva magára kapta ingét, nadrágját, és mezítláb ment az ajtóhoz. Amikor kinyitotta, Cam Rohant pillantotta meg a küszöbön, egyik kezében kofferral, a másikban fedeles kosárral. – Szervusz. – Cam mogyoróbarna szeme pajkosan csillogott. – Hoztam nektek néhány dolgot. – Hogy találtál ránk? – kérdezte Kev harag nélkül. – Tudtam, hogy nem mehettetek messzire. Egyetlen ruhád sem hiányzik, és táskát se vittél magaddal. S mert a kapus bódéja túlságosan egyértelmű lenne, ez volt a következő lehetőség a listán. Nem is invitálsz beljebb? – Nem – vágta rá Kev, és Cam elvigyorodott. – Fordított helyzetben, phral, feltehetően magam is ugyanilyen barátságtalan lennék. Találsz ételt a kosárban, a kofferban meg ruhákat mindkettőtöknek. – Köszönöm. – Kev elvette és az ajtó mellé tette a holmikat. Felegyenesedve ránézett a fivérére, és az ítélkezés jelét kereste rajta. De nem találta. – Minden rendben? – kérdezte Cam egy ősi cigány kifejezéssel, mely szó szerinti jelentésben annyit tesz: „van itt szív?”, ami igencsak találó kérdésnek tűnt. – Igen – mondta Kev halkan. – Nincs szükséged valamire? – Életemben először – vallotta be Kev – semmire sincs szükségem. Cam elmosolyodott.

223

– Helyes. – Hanyagul zsebre vágta a kezét, és nekidőlt az ajtófélfának. – Mi a helyzet a Ramsay-kúriában? – kérdezte Kev, és előre rettegett a választól. – Ma reggel volt egy kis káosz, amikor kiderült, hogy mindkettőtöknek nyoma veszett. – Diplomatikus szünet. – Dr. Harrow váltig állította, hogy Wint akarata ellenére hurcoltad el. Még azzal is fenyegetőzött, hogy a rendőrbiztoshoz fordul. Azt mondja, ha napszálltáig nem térsz vissza Winnel, drasztikus lépéseket fog tenni. – Miféle lépéseket? – érdeklődött Kev sötéten. – Azt nem tudom. De ránk is gondolhatnál, akik össze vagyunk zárva vele a kúriában, miközben te itt rejtőzködsz a jegyesével. – Ő már az én jegyesem. Majd akkor viszem vissza, amikor nekem tetszik, az ördögbe is! – Világos. – Cam száján mosoly játszott. – Remélem, szándékodban áll, hogy hamarosan nőül veszed. – Nem hamarosan – mondta Kev. – Azonnal! – Hála istennek. Mert ez a helyzet még Hathawayék mércéjével is tarthatatlan. – Cam végigmérte Merripen zilált külsejét, és elmosolyodott. – Jó végre elégedettnek látnom téged, Merripen. Ha nem rólad volna szó, azt mondanám, boldognak tűnsz. A zárkózottságot nem könnyű levetkezni. Ugyanakkor Kev valójában erős kísértést érzett, hogy bizalmába avassa a fivérét, és megvallja neki mindazt, amit maga sem tudott nevén nevezni. Azt a felfedezését például, hogy egy asszony szerelme új köntösbe tudja öltöztetni az egész világot. Vagy az ámulatát, mely abból fakadt, hogy a mindig törékenynek és védtelennek mutatkozó Winnifredben még az övénél is nagyobb erő lakozik. – Rohan – kezdte csendesen, nehogy Win meghallja –, lenne egy kérdésem... – Igen? – Gádzsó vagy cigány házasság a tiétek? – Többnyire gádzsó – mondta Rohan habozás nélkül. – Másképp nem működne. Amelia nem az a nő, akit alárendeltként lehetne kezelni. Ellenben cigányként fenntartom magamnak a jogot, hogy 224

megvédelmezzem és a gondját viseljem, mégpedig úgy, ahogy én akarom. – Szája mosolyra húzódott. – Meglátod, te is rátalálsz majd a középútra. Kev a hajába túrt, és óvakodva tette fel a következő kérdést: – Hathawayék most dühösek rám? – Amiért elraboltad Wint? – Igen, azért. – Az egyetlen kifogásuk, hogy túl sokáig vártál. – Tudnak róla, hogy itt vagyunk? – Tudtommal nem. – Cam mosolya hamiskássá vált. – Kapsz tőlem még pár órát, phral. De napszálltakor térjetek vissza, ha másért nem is, hát azért, hogy lakatot tégy Harrow szájára. – Cam a homlokát ráncolta. – Fura alak ez a doktor. Kev éber pillantást vetett rá. – Ezt most miért mondod? Cam megvonta a vállát. – Az ő helyében a legtöbben már tettek volna valamit, akármit. Szétvernek néhány bútort. Torkon ragadnak valakit. Én mostanra fenekestül felforgattam volna Hampshire-t az asszonyomért. Harrownak csak a szája jár. Az viszont egyfolytában. – Na és miről jártatja a száját? – Minduntalan a jogairól papol, meg arról, hogy mi illeti meg, a megcsalatásáról... de eddig eszébe se jutott Win hogyléte miatt aggódni, és cseppet sem érdekli, hogy mit akar a húgom. Mindent összevetve úgy viselkedik, akár egy gyerek, akitől elvették a játékszerét, s most vissza akarja kapni. – Cam elfintorodott. – Szégyenletes dolog, még gádzsó szemmel is. – Megemelte a hangját, és a láthatatlan Wint szólította: – Most elmegyek. Szép napot, húgocskám! – Magának is, Mr. Rohan! – szállt a lány vidám hangja. Egész kis lakoma került elő a kosárból: hideg sült csirke, különféle saláták, gyümölcs és vaskos tortaszeletek. Miután mindent felfaltak, a kandalló elé telepedtek egy paplannal. Win, aki Kev ingét 225

leszámítva meztelen volt, a férfi lába között ült, miközben az a haját bogozgatta. Újra meg újra végighúzta az ujjait a lány selymes hajában, mely holdsugárként ragyogott a kezében. – Most, hogy itt vannak a ruháim, elmehetnénk sétálni – javasolta Win. – Ha akarod. – Kev félresöpörte a lány haját, és csókot nyomott a tarkójára. – Utána pedig visszabújunk az ágyba. Win megborzongott, és nevetős hangot hallatott. – Nem olyan embernek ismerlek, aki folyton ágyban van. – Egészen mostanáig nem volt rá nyomós okom. – Félretette a hajkefét, és az ölébe húzta Wint. Lustán megcsókolta. Win ezt mohón viszonozta, mire Kev elmosolyodott, és hátrahúzódott. – Nyugalom – mondta, a lány állát cirógatva. – Ne kezdjük elölről. – Hisz most mondtad, hogy visszabújnál az ágyba. – Úgy értettem, hogy pihenni. – Tehát nem szeretkezünk többet? – Ma nem – mondta gyengéden. – Elég volt. – Végighúzta hüvelykujját a lány csóktól duzzadt ajkán. – Ha újból szeretkeznénk, holnap nem bírnál lábra állni. Csakhogy kezdett rájönni, hogy bármely kihívás, amit Win fizikai állóképessége ellen intéz, azonnali daccal találkozik. – Remekül vagyok – makacskodott a lány, és felült az ölében. Csókokkal borította be Kev arcát, nyakát, ahol csak érte. – Csak még egyszer, mielőtt visszamegyünk. Akarlak, Kev, akarom... Merripen a szájával némította el, és oly mohó reakciót váltott ki belőle, hogy önkéntelenül felnevetett a csókjuk közben. Win elhúzódott, és nekiszegezte a kérdést: – Te kinevetsz engem? – Ugyan, dehogy. Csak éppen... imádnivaló vagy, gyönyörködöm benned. Az én tüzes kis gádzsim... – Újból megcsókolta, próbálta lehűteni. De Win nem bírt magával, letépte az inget, és mezítelen testére húzta a férfi kezét. – Miért ez a türelmetlenség? – suttogta Kev, s a lánnyal együtt leheveredett a paplanra. – Ne... várj... Win, beszélj hozzám. Win megdermedt a karjában, aggodalmas kis arca egészen közel volt a férfiéhoz. 226

– Félek visszamenni – vallotta be. – Rossz előérzetem van. Nem tudom elhinni, hogy te meg én valóban együtt maradhatunk. – Nem bujkálhatunk itt örökké – dünnyögte Kev, a lány haját simogatva. – Nem lesz semmi baj, szerelmem. Túl messzire mentünk, innét már nem fordulhatunk vissza. Enyém vagy, és ezen semmi sem változtathat. Félsz Harrow-tól? Az a baj? – Igazából nem félek. De nem szívesen találkozom vele. – Magától értetődik – mondta Kev csendesen. – De én majd átsegítlek ezen. Előbb magam beszélek vele. – Nem hinném, hogy ez okos gondolat – mondta Win tétován. – Ragaszkodom hozzá. Ne aggódj, nem veszítem el a fejem. De vállalom a felelősséget azért, amit elkövettem. Nem hagyom, hogy nélkülem birkózz meg a következményekkel. Win a férfi vállához érintette az arcát. – Biztos vagy benne, hogy semmi sem történhet, amitől meggondolnád magad az egybekelésünkkel kapcsolatban? – A világon semmi. – Merripen érezte a feszültséget a lány testében, végigsimított rajta, Win a mellkasának dőlt, ahol minden egyes szívdobbanás kemény, türelmetlen dörgésként verődött vissza. Merripen körkörös mozdulatokkal masszírozta, hogy megnyugodjék. – Mivel deríthetnélek jobb kedvre? – kérdezte gyengéden. – Mondtam már, de arra nem vagy hajlandó – felelte Win csendes, mogorva hangon, s ez fojtott nevetést fakasztott a férfiból. – Megkapod, amit akarsz – suttogta. – De csak lassan, hogy ne okozzak neked fájdalmat. – Becsókolt a lány fülcimpája mögé, és lefelé haladt a hófehér, puha vállig, a nyaki verőeréig. Egészen finoman végigcsókolta Win dús keblét. Bimbói a sok szeretkezés utóhatásaként élénkpirosan virítottak, mintha megcsípte volna valami. Merripen óvatosan bánt velük, szája gyengéden tapadt a kebel duzzadt hegyére. Win megmoccant kicsit, enyhén felszisszent, Kev gyanította, hogy fáj a bimbója. De a lány megfogta a férfi fejét, és ott tartotta. Kev nyelve lusta köröket írt le, s csak annyira szívta meg a bimbót, hogy ne csússzon ki ajkának fogságából. Hosszan elidőzött a lány keblénél, puha ajakkal, mígnem Win felnyögött, és őrölni kezdett a csípőjével, többet akarván, mint csupán lágy csiklandozást. 227

Kev lecsúsztatta a száját a lány combja közé, elmerült a selymes bodrok között, megkereste a csiklót, és bársonyosan cirógatta a nyelvével. Win ettől csak még erősebben szorította a férfi fejét, és a nevét zokogta, torokhangú zihálásával felgerjesztette. Mikor a lány csípőjének mozgása ritmikussá vált, Kev elszakította tőle a száját, és jobban széttárta a térdét. Egy örökkévalóság volt, mire szép lassan behatolt buja húsába. Mikor már egészen benne volt, átkarolta a lányt, és magához szorította. Win tekergődzve sürgette mozgásra, Merripen azonban moccanatlan maradt, száját a lány füléhez tolta, és azt suttogta neki, hogy így juttatja el a csúcsra, merev hímtagja mozdulatlan marad, és addig vár, amíg csak szükséges. Win füle kipirosodott, és egész teste lüktetett a vágytól. – Kérlek, mozogj – suttogta, s a férfi gyengéd nemet mondott. – Kérlek, mozogj, kérlek... Nem. Ám egy idő után Merripen mégis megmozdította a csípőjét, egész finoman. Win reszketve nyöszörgött, ahogy a férfi döfködte, mindvégig uralkodva magán. Mikor Win végül a csúcsra hágott, mélyről jövő zokogás tört fel belőle, mely egész testét összerázta. Kev néma maradt, mert oly heves és bénító kielégülést élt át, amely megfosztotta a hangoktól. Win karcsú teste magába szippantotta, kifacsarta, édes forróságába zárta. Oly hatalmas volt a gyönyör, hogy Kev úgy érezte, ég a szeme, s ez óriási megrázkódtatás volt a testének. A mindenségit, gondolta, ahogy ráeszmélt, hogy valami végérvényesen megváltozott benne. Egy törékeny kis nő ingatag ereje valamennyi védelmi bástyáját könnyedén félresöpörte. A nap már leáldozóban volt az erdőben gazdag völgyek között, mire mind a ketten felöltözködtek. Kialudtak a tüzek, hideg sötétségbe taszítva a kunyhót. Win aggodalmasan szorongatta Merripen kezét, mikor az a lóhoz vezette.

228

– Azon merengek, hogy miért tűnik mindig oly törékenynek a boldogság – szólalt meg. – A családom múltja... szüleink elvesztése, Leo menyasszonyának halála, a tűzeset, az én betegségem... ráébresztett, milyen könnyen elragadhatják tőlünk a legdrágábbat. Az élet egyik pillanatról a másikra megváltozhat. – Van, ami nem változik. Némely dolgok örökre szólnak. Win megtorpant, és szembefordult vele, karját a férfi nyakába fonta. Ő azonnal magához szorította, erős testére ölelte. Win a mellkasához fúrta az arcát. – Remélem – mondta egy perc múltán. – Csakugyan az enyém vagy most már, Kev? – Mindig is a tied voltam – súgta a fülébe Merripen. Mivel jó előre felvértezte magát húgai szokásos zsibongására, Win megkönnyebbült, mikor hazatértek a Ramsay-kúriába Kevvel, s ott csend és nyugalom fogadta őket. Oly szokatlan nyugalom, amiből világosan kitetszett, mindannyian megállapodást kötöttek, hogy úgy fognak viselkedni, mintha mi sem történt volna. Amelia, Poppy, Miss Marks és Beatrix az emeleti szalonban időzött, hárman kézimunkáztak, miközben Beatrix felolvasást tartott. Win tétovázva lépett a szobába, mire Beatrix abbahagyta az olvasást, s a nők vidám, kíváncsi tekintettel pillantottak fel. – Szervusz, drágám – mondta Amelia melegen. – Kellemes volt a kirándulás Merripennel? – Mintha bizony piknikezni vagy kocsikázni lettek volna. – Igen, köszönöm. – Win Beatrixre mosolygott. – Folytasd csak, Bea. Bármit is olvasol, igazán érdekesnek tűnik. – Misztikus regény – mondta Beatrix. – Rendkívül izgalmas. Van benne egy sötét és komor kastély, különösen viselkedő szolgálók, meg egy titkos ajtó a falikárpit mögött. – Színpadiasan elmélyítette a hangját. – Valakit hamarosan meg fognak gyilkolni. Míg Beatrix folytatta a felolvasást, Win leült Amelia mellé. Amelia kicsiny, de erős kezével megfogta a húga kezét. Wint jóleső érzés töltötte el. Oly sok mindent fejezett ki Amelia kedves gesztusa

229

és Win ujjai, amelyekkel viszonozta a mozdulatot... aggodalmat, elfogadást, biztatást. – Ő hol van? – suttogta Amelia. Wint nyugtalanság fogta el, bár az arckifejezése békés maradt. – Felkeresi dr. Harrow-t, hogy beszéljen vele. Amelia szorítása erősödött. – Nos – mondta szárazon –, ez élénk beszélgetésnek ígérkezik. Az a benyomásom, hogy a te doktorodban igen sok mondanivaló gyülemlett fel. – Maga bárdolatlan, ostoba paraszt! – Julian Harrow elszürkült arccal, de összeszedetten fogadta Kevet a könyvtárban. – Fogalma sincs róla, hogy mit művelt. Nagy sietségében, hogy elvegye, amit akar, a következményekkel már nem gondolt. És ezután sem fog, míg késő nem lesz. Míg meg nem öli a lányt. Mivel volt róla elképzelése, hogy mit akarhat mondani Harrow, Kev előre eldöntötte a stratégiát. Win érdekében bármennyi sértést és vádaskodást hajlandó lesz eltűrni. Mondja csak el a doktor, amit akar... Kev minden szavát lepergeti magáról. Hiszen ő győzött. Win most már az övé, más pedig nem számít. Mindazonáltal nem volt könnyű. Dr. Harrow a felbőszült romantikus hős mintapéldája... karcsú, elegáns, arca sápadt és felháborodott. Kev füstös képű, hitvány fajankónak érezte magát mellette. És jéggé dermesztették a doktor utolsó szavai: míg meg nem öli a lányt. Oly sok ártatlan ember szenvedett már a kezétől. Ilyen múlttal Kev egyszerűen nem volt méltó Winre. S bár a lány elnézte neki egykori brutalitását, ő képtelen volt megbocsátani magának. – Senki nem fogja bántani Wint – mondta Kev. – Nyilvánvaló, hogy az ön feleségeként féltő gondoskodásban lett volna része, ám ő nem erre vágyik. És már választott. – Kényszer hatása alatt! – Én nem kényszerítettem. – Dehogynem – mondta Harrow fitymálóan. – Vadállati erejét fitogtatva elrabolta. S mert Win asszony, természetesen izgalmasnak 230

és romantikusnak találta a dolgot. Egy kis erőszakkal a nőket szinte bármire rá lehet venni. És nem fogja hibáztatni magát a jövőben sem, amint a szülés iszonytató kínjaitól vergődve haldoklik. De maga pontosan tudni fogja, ki a felelős. – Durva nevetést hallatott, ahogy megpillantotta Kev ábrázatát. – Maga tényleg annyira együgyű, hogy nem érti, amiről beszélek? – Úgy véli, Win túl gyenge a gyermek kihordásához – mondta Kev. – De ő Londonban konzultált egy másik orvossal, aki... – Úgy. Winnifred az orvos nevét is elárulta magának? – Harrow szürke tekintete jegessé vált, hangja reszketett a megvetéstől. Kev a fejét rázta. – Én viszont addig faggattam – mondta Harrow –, amíg el nem árulta. És mindjárt tudtam, hogy csak kitalálta a nevet. De a biztonság kedvéért az összes, törvényesen tevékenykedő londoni orvosnak utánanéztem. A Win által megnevezett személy nem létezik. Win hazudott, Merripen. – Harrow a hajába túrt, és ingerülten járkált fel s alá. – Ha el akarnak érni valamit, a nők éppolyan ördögien furfangosak, mint a gyerekek. Jóságos ég, magát aztán könnyű manipulálni, nem igaz? Kev képtelen volt felelni. Ő hitt Winnek, pusztán azért, mert még soha nem érte hazugságon. Amennyire ő tudta, Win egyetlenegyszer vezette csak félre, amikor alattomban belédiktált egy kevés morfint, hogy enyhítse egy égési seb kínjait. Kev utóbb megértette, miért cselekedett így a lány, és azon nyomban megbocsátott neki. Ám ha erről a dologról is hazudott... Savként égette vérét a gyötrődés. Most már értette, miért nem akaródzott a lánynak visszatérnie. Harrow megállt az íróasztalnál, és félig felült rá, félig nekitámaszkodott. – Én továbbra is igényt tartok rá – mondta csendesen. – Hajlandó vagyok ezek után is nőül venni. Amennyiben nem esett teherbe. – Elhallgatott Kev gyilkos pillantásától. – Felőlem bátran dühönghet, az igazságot nem tudja letagadni. Nézzen végig magán; mit tud felhozni mentségére? Egy koszos cigány, a magafajtát mágnesként vonzzák a csinos kis csecsebecsék. Harrow merőn figyelte Kevet, ahogy folytatta:

231

– Biztosra veszem, hogy a maga módján szereti Winnifredet. Nem azon a kifinomult módon, ahogy ő igényelné, csak úgy, ahogy egy utolsó cigány tud szeretni. Ez igazán megható. És szánalomra méltó. Winnifred kétségtelenül úgy érzi, hogy a gyermekkoruktól eredeztethető kötelék révén maga bármely más férfinál nagyobb jogot formálhat rá. De túl régóta él már elzárva a világtól. Nincs sem elegendő bölcsessége, sem megfelelő tapasztalata ahhoz, hogy tisztába jöjjön a saját szükségleteivel. Ha mégis feleségül megy magához, csak idő kérdése, mikor un magára, mert rá fog jönni, hogy maga nem képes kielégíteni az igényeit. Kerítsen magának egy húsos parasztleányt, Merripen. Vagy egy cigány nőt, aki beéri azzal a pórias élettel, amelyet ön nyújtani képes. Maga egy fülemilére vágyik, holott egy szép, kövér galamb sokkal jobban illene magához. Legyen esze, Merripen. Engedje át nekem. Még nem késő. Mellettem biztonságban lesz. Kev alig hallotta tulajdon csikorgó hangját, vére megveszekedetten lüktetett az ereiben a zavarodottság, a kétségbeesés és a düh együttes hatására. – Talán kérdezzük meg Lanhaméket. Vajon ők is egyetértenének, hogy maga mellett Win nagyobb biztonságban van? S anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a doktorra, Kev kiviharzott a könyvtárból. Ahogy az est leszállt a házra, Win nyugtalansága nőttön-nőtt. A szalonban maradt a húgaival meg Miss Marksszal, míg Beatrix el nem unta a felolvasást. Win erősbödő idegességét egyedül az tompította, ha elnézte Beatrix menyétjének a hancúrozását; Csík a nevelőnő nyilvánvaló idegenkedése ellenére, vagy éppen azért, rajongott Miss Marksért. Minduntalan odaosont hozzá, és a nevelőnő szúrós tekintetétől kísérve megpróbálta elcsenni az egyik kötőtűjét. – Eszedbe se jusson – mondta Miss Marks a lelkes kis menyétnek jeges nyugalommal. – Különben lenyisszantom a farkadat egy faragókéssel. – Azt hittem, ilyesmi csak a mondókabeli vak egerekkel történhet – bazsalygott Beatrix. 232

– Pedig akármelyik kellemetlenkedő rágcsálóval megeshet – válaszolt Miss Marks sötéten. – A menyétek tulajdonképpen nem is rágcsálók – mondta Beatrix. – A menyétfélék a Mustelidae családjába tartoznak. Úgy is mondhatjuk, hogy a menyét csupán távoli unokatestvére az egérnek. – Nem szeretnék közelebbi kapcsolatba kerülni ezzel a rokonsággal – mondta Poppy. Csík elfészkelődött a dívány karfáján, és imádattal telt pillantást vetett Miss Marksra, aki tudomást sem vett róla. Win elmosolyodott és kinyújtózott. – Fáradt vagyok. Jó éjt mindenkinek! – Én is elfáradtam – mondta Amelia, és a kezével takargatott egy ásítást. – Talán térjünk mindnyájan nyugovóra – javasolta Miss Marks, és fürgén elrámolta a kötését egy kosárba. Mindenki ment a maga szobájába, Win idegei vitustáncot jártak a folyosó baljós csendjétől. Hol marad Merripen? Mi zajlott le közte és Julian között? Lámpás égett sápadt fénnyel a szobájában, bágyadtan viaskodva az elterülő árnyakkal. Win pislogva fedezett fel a sarokban egy mozdulatlan alakot... Merripen volt az egy székben ülve. – Ó – pihegte Win meglepetten. Merripen tekintete követte, ahogy közeledett hozzá. – Kev? – kérdezte a lány félve, és végigszaladt a hátán a hideg. Ezek szerint rosszul sült el a beszélgetés. Valami baj van. – Mi az? – kérdezte rekedtesen. Merripen felállt és fölébe tornyosult, arcáról semmit sem lehetett leolvasni. – Hogy hívják a doktort, akit Londonban kerestél fel, Win? Hogy bukkantál rá? A lány végre megértette. Görcsbe ránduló gyomorral vett néhány mély lélegzetet, hogy megnyugodjon. – Nincs semmiféle orvos – mondta. – Nem láttam szükségét, hogy egyet is felkeressek. – Nem láttad szükségét – ismételte lassan a férfi.

233

– Nem. Mert, ahogy később Julian mondta, orvostól orvosig járhatnék, míg nem találok valakit, akitől megkapom a választ, amit hallani szeretnék. Merripen tüdejéből csikorgásszerű hang formájában szakadt ki a levegő. – Jézusom – rázta meg a fejét. Win még soha nem látta ennyire letörve: kiabálni, dühöngeni sem volt ereje. A lány kinyújtotta felé a kezét, és előbbre lépett. – Kev, kérlek, hadd... – Kérlek, ne! – Merripennek szemlátomást komoly erőfeszítésébe került, hogy fékezze magát. – Sajnálom – mondta a lány őszintén. – Oly erősen vágytam rád, és hozzá kellett mennem Julianhez, gondoltam, ha azt mondom neked, hogy jártam egy másik doktornál, ezzel majd... nos, ösztökéllek egy picit. Merripen ökölbe szoruló kézzel fordult félre. – Ettől még nem változik semmi – mondta Win, miközben igyekezett higgadt maradni, és nem gondolni szívének reményvesztett kalapálására. – Különösen a mai nap után. – Számomra igenis megváltoztatja a helyzetet, hogy hazudtál nekem – mondta Merripen torokhangon. A cigány férfiak nem tűrik az asszonyi mesterkedéseket. Ráadásul Win éppen akkor játszotta el Kev bizalmát, amikor a férfi különösen érzékeny periódusban volt, és óvatlanul közel engedte magához. De mi mást tehetett volna Win, hogy megszerezze Merripent? – Nem éreztem, hogy lenne más választásom – mondta Win. – Képtelenül makacs vagy, ha valamit egyszer elhatározol magadban. Nem tudtam, hogyan változtathatnék a hozzáállásodon. – Akkor meg az imént is hazudtál. Mert nem sajnálod. – Sajnálom, hogy sértve érzed magad és dühös vagy, és megértem, mennyire... Elhallgatott, ahogy Merripen elképesztő gyorsasággal karon ragadta és a falnak nyomta. Egészen közelről vicsorgott a lány arcába. – Ha bármit is értenél, nem várnád el tőlem, hogy megajándékozzalak egy gyerekkel, aki megölne téged. 234

Win bénultan reszketett, és állta a tekintetét, mígnem már fojtogatta annak feketesége. Vett egy mély lélegzetet, mielőtt sikerült kinyögnie: – Akárhány orvost hajlandó vagyok felkeresni. Összegyűjtjük a különböző véleményeket, azután kikalkulálod az esélyeimet. De senki nem mondhatja meg biztosan, hogy mi történik majd. Egyébként is, már eldöntöttem, hogyan akarom leélni a hátralévő életemet. A saját szabályaim szerint. Te pedig... te pedig vagy elfogadsz engem így, vagy sehogy nem kell elfogadnod. Nem leszek többé invalidus. Akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy elveszítelek. – Nem fogadok el ultimátumot – mondta Merripen, és megrázta a lányt. – Legkevésbé asszonyszemélytől. Win szeme elfelhősödött, s a pokolba kívánta a könnyeket. Dühödt kétségbeesésében azon tűnődött, vajon a sors miért akarja megfosztani attól a hétköznapi élettől, amelyet a többi ember eleve adottnak vesz. – Te arrogáns cigány – mondta rekedtes hangon. – Ez nem a te döntésed, hanem az enyém. Az én testem. Az én kockázatom. S talán már úgyis késő. Talán már meg is fogantam... – Nem. – Merripen megfogta a lány fejét, homlokát a lányénak döntötte, lélegzete forrón verdeste Win ajkát. – Képtelen vagyok rá – mondta rekedtes hangon. – Képtelen vagyok fájdalmat okozni neked. – Akkor csak szeress! – Win észre se vette, hogy sírva fakadt, míg meg nem érezte a férfi száját az arcán, Merripen torkából mély dünnyögések hallatszottak, miközben lenyalogatta a lány könnyeit. Azután elkeseredetten megcsókolta, szenvedélyétől Win tetőtől talpig megremegett. Ahogy Merripen hozzápréselte a testét, Win ruháik számos rétegén át is érezte a férfi merevedését. Ez őt magát is feltüzelte, érezte, hogy intim testtája bizseregni, nedvesedni kezd. Magába akarta fogadni a férfit, mélyen és erősen, hogy a kedvére tegyen, míg Merripen le nem csillapodik. Keze megkereste a hímtagot, megragadta-dörzsölgette, és Merripen belemordult a szájába. Win kibontakozott a csókból, de csak annyi időre, míg zihálva kinyögte: – Vigyél az ágyba, Kev. Vigyél... 235

Ám a férfi átkozódva ellökte magát tőle. – Kev... Egy perzselő pillantás, és Merripen elhagyta a szobát, az ajtó megreszketett a zsanérjain, ahogy bevágta maga mögött.

236

20

A kora reggeli friss levegő az eső ígéretét hordozta, Cam és Amelia szobájának félig nyitva hagyott ablakán hűs szellő söpört be. Cam apródonként ébredezett, ahogy megérezte, hogy felesége érzéki teste szorosan hozzásimul. Amelia mindig hálóingben aludt, egy végtelen számú redővel és fodorral díszes fehér perkállepelben. Cam izgatónak találta a látványt, mert pontosan tudta, milyen csodás idomok rejtőznek a szemérmes öltözék alatt. A hálóing az éjszaka folyamán felcsúszott az asszony térdére. Egyik mezítelen lábát átvetette a férjén, térde Cam lágyékához közel nyugodott. Enyhén gömbölyödő hasát Cam oldalához nyomta. A várandósság még teltebbé, még kívánatosabbá tette Ameliát. Újabban szinte sugárzott, sarjadzó sebezhetősége leküzdhetetlenül előhívta a férfiból a védelmező ösztönt. S a tudat, hogy a változásokat az ő magja okozta, hogy egy kis rész belőle most ott növekszik az asszony méhében... ez a gondolat tagadhatatlanul felizgatta. Nem hitte volna, hogy Amelia állapota így lázba hozza majd. A cigányok a gyermekszülést és minden egyebet, ami hozzá kapcsolódik, mariménak, tisztátalan eseménynek tekintették. S mert az írek az utódnemzés kérdését illetően notóriusan gyanakvó, prűd népség hírében álltak, vérségi alapon semmi sem adott rá okot, hogy Cam ily nagy lelkesedéssel viszonyuljon az asszony terhességéhez. De nem tehetett ellene. Amelia volt a leggyönyörűbb, legcsodálatosabb teremtmény, akivel valaha találkozott. Ahogy álmosan megpaskolta az asszony tomporát, ellenállhatatlan üzekedési vágy kerítette hatalmába. Lassan felgyűrte Amelián a hálóinget, és a meztelen fenekét cirógatta. Megcsókolta a száját, az állát, ízlelgette finom puha bőrét. 237

Amelia felébredt. – Cam – dünnyögte álomittasan. Lába szétnyílt, megadta magát férje gyengéden kutakodó kezének. Cam elmosolyodott. – Milyen engedelmes asszonykám vagy – suttogta cigány nyelven. Amelia kinyújtózott, és élveteg sóhajt hallatott, ahogy férje végigsimított a testén. Cam óvatosan elrendezte az asszony tagjait, cirógatta és imádta, csókolta a keblét. Ujjai Amelia combja közt játszadoztak, incselkedtek vele, míg Amelia halkan nyögdécselni nem kezdett. Az asszony átölelte férjét, ahogy az rámászott, és Cam teste alig várta, hogy Amelia öle forrón és nedvesen magába fogadja... Kopogtattak az ajtón. Fojtott hang hallatszott: – Amelia? Mindketten mozdulatlanná dermedtek. A lágy női hang újra próbálkozott: – Amelia? – Valamelyik húgom az – suttogta Amelia. Cam morogva szitkozódott, s ez pontosan leírta, mire készült az imént, amit már nem lesz módja befejezni. – A családod... – kezdte borús hangon. – Tudom. – Amelia ledobta magáról a takarót. – Sajnálom. Én... – Elhallgatott, ahogy a pillantása férje merevedésére esett, és bágyadtan mondta: – Ó, egek. Jóllehet általában türelemmel viselte Hathawayék garmadányi hóbortját és furcsaságát, Cam abban a pillanatban nem érzett rá kedvet, hogy megértést tanúsítson. – Rázd le, bárki legyen is az – mondta –, aztán gyere vissza. – Jó. Megpróbálom. – Amelia pongyolát húzott a hálóinge fölé, és sietősen begombolta a három legfelső gombot. Ahogy átszaladt a szomszédos társalgóba, úgy csapkodott mögötte a könnyű fehér köntös, akár egy szkúner fővitorlája. Cam az ágyban maradt, és hegyezte a fülét. Hallotta, hogy kinyílik a folyosóra vezető ajtó, azután valaki bejött a társalgóba. Amelia nyugodt orgánuma, ahogy kérdez valamit, amire valamelyik húga

238

nyugtalanul válaszol. Cam Winre tippelt, hiszen Poppy és Beatrix csakis végveszély esetén kelnének fel ilyen korai órán. Az egyik dolog, amit Cam nagyra értékelt Ameliában, az asszony gyengéd és fáradhatatlan törődése volt a húgai iránt. Akár egy tyúkanyó, ugyanolyan fontos volt számára a család, mint bármelyik cigány asszony számára. Ez jó érzéssel töltötte el a férfit, mert felidézte benne a gyermekkori emlékeit, amikor még együtt élhetett a törzzsel. A családot egyként fontosnak tartották. Ám ez azt is jelentette, hogy Camnek osztoznia kell Amelián, amit a mostanihoz hasonló alkalmakkor átkozottul bosszantónak talált. Percek teltek el, s a nők duruzsolása még mindig nem maradt abba. Cam ebből arra következtetett, hogy Amelia nem tér vissza egyhamar az ágyba, így nagy sóhajjal ő is felkelt. Sebtében magára kapott valamit, belépett a társalgóba, és a díványon pillantotta meg Ameliát s az elgyötört Wint. Úgy belemerültek a beszélgetésbe, hogy alig vettek tudomást Camről. A férfi egy közeli székbe telepedve hallgatta őket, és lassan kihámozta, hogy Win hazudott Merripennek, mikor azt mondta, hogy felkeresett egy másik orvost, Merripen ettől bedühödött, és most romokban hever a kapcsolatuk. Amelia odafordult a férjéhez, homlokán az aggodalom ráncai. – Win talán rosszul tette, hogy félrevezette Merripent, de jogában áll önálló döntést hozni ebben a kérdésben. – Amelia beszéd közben mindvégig fogta húga kezét. – Tudod, hogy semmi sem lehet fontosabb a számomra Win megóvásánál... de még nekem is be kell látnom, hogy lehetetlenség örökké védelmezni. Merripen kénytelen lesz elfogadni, hogy Win normális házaséletet óhajt vele élni. Cam megdörzsölte az arcát, és elnyomott egy ásítást. – Igen, de nem a manipuláció a módja, hogy ezt elfogadtassuk vele. – Tekintetét Winre szegezte. – Tudhatnád, húgocskám, hogy egy cigánynak hiába adsz ultimátumot. A cigányok érzésvilágával nem fér össze, hogy az asszonyuk parancsoljon nekik. – Én nem parancsoltam neki semmit – tiltakozott Win nyomorúságosan. – Csupán annyit mondtam... – Hogy édes mindegy, mit gondol, vagy hogyan érez – dünnyögte Cam. – Hogy történjék bármi, a saját törvényeid szerint kívánsz élni. 239

– Így igaz – rebegte a lány. – Ám ezzel nem arra utaltam, hogy az ő érzései ne érdekelnének. Cam bús mosolyra húzta a száját. – Elismerésem a bátorságodért, húgocskám. Történetesen még egyet is értek veled. De nem így kell bánni egy cigánnyal. Még a diplomáciát hírből sem ismerő nővéred is okosabb annál, hogy ilyen engesztelhetetlen modorban közeledjék hozzám. – Szerfölött diplomatikus tudok lenni, ha akarok – tódította Amelia a szemöldökét ráncolva, és apró kis mosolyt villantott a férjére. Win felé fordulva Amelia vonakodva ismerte el: – Mindazonáltal Camnek igaza van. Win egy pillanatig néma maradt, a hallottakat emésztette. – Akkor hát mit tegyek? Miképp küszöbölhetném ki a csorbát? Mindkét nő Camre nézett. Ő legkevésbé sem óhajtotta beleártani magát Win és Merripen gondjaiba. Isten a tudója, Merripen ezen a reggelen alighanem rosszkedvű lesz, akár egy csapdába csalt medve. Cam nem akart mást, csak visszabújni az ágyba, és meghágni a feleségét. Utána talán még aludhatna is egy kevéskét. De a testvérek oly könyörgőn emelték rá kék szemüket, hogy felsóhajtott, és azt dünnyögte: – Beszélek vele. – Bizonyára ébren találod – mondta Amelia reménykedve. – Merripen mindig korán kel. Cam morcosan bólintott, nem örült neki, hogy női dolgokról kell értekeznie búvalbélelt fivérével. – Ki fog porolni, mint egy koszos szőnyeget – mondta Cam. – És még csak nem is hibáztathatom érte. Miután felöltözött és megmosdott, Cam lement a nappali szobába, Merripen ugyanis kivétel nélkül mindig ott költötte el a reggelijét. A tálaló mellett elhaladva Cam virslis lángost, szalonnás tojást, halat, bundás kenyeret meg egy tál sült babot látott. Az egyik kerek asztalnál hátra volt húzva egy szék. Az asztalon üres csésze csészealjon, mellette gőzölgő ezüstkancsócska. A levegőben erős feketekávé-illat szállt. 240

Cam a hátsó teraszra nyíló üvegajtóra nézett, és odakint megpillantotta Merripen szikár, sötét alakját. Merripen a geometriai tökéllyel kialakított kert mögött elterülő gyümölcsliget felé bámult. Fejtartása, merev válla ingerlékenységről s búskomorságról tanúskodott. A pokolba. Camnek fogalma sem volt, mit mondjon a fivérének. Hosszú út állt még előttük, mire akár csak egy kicsit is meg tudnak bízni egymásban. Merripen valószínűleg durván elutasítja majd a tanácsait. Cam fogott egy szelet bundáskenyeret, rákent egy kanálka narancslekvárt, és kiballagott a teraszra. Merripen futó pillantást vetett a fivérére, azután visszafordította figyelmét a tájra: az udvarház területe mögött kezdődő gazdag földekre, a folyó vaskos artériájával táplált sűrű erdőségekre. A messzi folyóparton finom füstkígyók lebegtek az ég felé ott, ahol a cigányok szokásosan tábort ütöttek, ha Hampshire-en át vitt az útjuk. Cam saját kezével karcolt jeleket a fákba, hogy minden cigány tudja: ezen a helyen bátran megpihenhetnek. És valahányszor új törzs érkezett, Cam meglátogatta őket, hátha akad közöttük valaki rég elvesztett családjából. – Jött egy új kompánia – jegyezte meg mintegy mellékesen, ahogy csatlakozott Merripenhez a teraszon. – Reggel kimegyek hozzájuk. Nincs kedved velem tartani? Merripen hangja távolian és barátságtalanul csengett. – A munkások ma a keleti szárny stukkóival dolgoznak. Legutóbb is elbaltázták, így jobb, ha felügyelem őket. – A múlt alkalommal rosszul szegezték fel a szintezőket – jegyezte meg Cam. – Tudok róla – csattant fel Merripen. – Pompás. – Cam megdörgölte az arcát, álmosan és bosszúsan. – Nézd, nem szeretném beleütni az orrom az ügyeidbe, de... – Akkor ne tedd. – Nem ártana meghallgatnod egy kívülálló véleményét. – Fikarcnyit sem érdekel a véleményed. – Ha nem csak magaddal törődnél – mondta Cam epésen –, akkor arra is gondolnál, hogy nem te vagy az egyetlen, akit gyötör az 241

aggodalom. Azt hiszed, nekem nem fordult meg a fejemben, mi történhet Ameliával most, hogy megfogant? – Ameliának nem esik baja – mondta Merripen elhárítóan. Cam összevonta a szemöldökét. – Ebben a családban mindenki elpusztíthatatlannak hiszi Ameliát. Még maga Amelia is. Csakhogy ő is ki van téve mindazoknak a bajoknak és veszélyeknek, amelyek az áldott állapotú nőket fenyegetik. Az igazság az, hogy a terhesség mindig kockázattal jár. Merripen fekete szemében ellenséges tűz lobogott. – Hát még Win esetében. – Meglehet. De ha ő kockáztatni akar, ez az ő döntése. – Ebben nem értünk egyet, Rohan. Mert én... – Mert te elveted a kockázatot, nem így van? Nagy kár, hogy a nő, akibe beleszerettél, nem hagyja magát feltenni a polcra, phral. – Letépem az átkozott fejed, ha még egyszer így nevezel! – mordult rá Merripen. – Csak rajta. Merripen alighanem neki is rontott volna Camnek, ám ekkor nyílt az üvegajtó, és valaki a teraszra lépett. A hívatlan érkezőre pillantva Cam gondolatban felnyögött. Dr. Harrow volt az. Nyugodtnak és összeszedettnek tűnt. Merripenről tudomást se véve odalépdelt Camhez. – Jó reggelt, Rohan. Azért jöttem, hogy elmondjam, még a mai nap folyamán elhagyom Hampshire-t. Már amennyiben nem sikerül észhez térítenem Miss Hathawayt. – Természetesen – mondta Cam, semmitmondó kifejezést erőltetve az arcára. – Kérem, tudassa, ha van valami, amivel kényelmesebbé tehetjük a távozását. – Én csupán neki akarok jót – dünnyögte a doktor, és még mindig nem nézett Merripenre. – Továbbra is úgy vélem, hogy minden szempontból az volna a legbölcsebb, ha Winnifred Franciaországba utazna velem. De Miss Hathawayé a döntés joga. – Szünetet tartott, szürke szemében komorság ült. – Remélem, ön majd latba veti a befolyását, hogy valamennyi érdekelt világosan értse, mi forog kockán.

242

– Úgy hiszem, mindnyájan tisztában vagyunk a helyzettel – mondta Cam, nyájassággal takargatva a szarkazmusát. Dr. Harrow gyanakvón meredt rá, azután biccentett. – Akkor én ezennel távozom, hogy folytathassák a megbeszélést. – Enyhe gúnnyal húzta alá a „megbeszélés” szót, mintha pontosan tudná, hogy az imént csaknem egymásnak estek. Elhagyta a teraszt, és becsukta maga után az üvegajtót. – Gyűlölöm ezt a senkiházit – mondta Merripen halkan. – Nekem se a kedvencem – ismerte be Cam. Elgyötörten nyúlt a tarkójához, hogy kidörzsölje a szúrást a merev izmokból. – Kimegyek a cigányok táborhelyére. Ha nem bánod, előtte innék egy csészével a te méregerős kávédból. Az íze pocsék, de szükségem van valamire, ami ébren tart. – Idd ki, ami a kancsóban maradt – mormogta Merripen. – Én így is éberebb vagyok a kelleténél. Cam bólintott, és a teraszajtóhoz ment. Ám a küszöbnél megállt, végigsimított a tarkóján, és halkan így szólt: – A szerelemben az a legrosszabb, Merripen, hogy mindig vannak olyan dolgok, amiktől nem tudod megvédelmezni a szeretett nőt. Irányíthatatlan dolgok. Végül rádöbbensz, hogy van rosszabb a halálnál... a tudat, hogy valami esetleg történik vele. Örökké együtt kell élned ezzel a félelemmel. De ha a jót elfogadod, a rosszat ugyanúgy el kell fogadnod. Kev zordonan nézett rá. – Na és mi a jó? Mosoly suhant át Cam ajkán. – Minden egyéb – mondta, és bement. – Figyelmeztettek, hogy ha csak kinyitom a szám, végem van. – Ez volt Leo első szava, mikor csatlakozott Merripenhez a keleti szárny egyik szobájában. A sarokban két munkás ügyködött, méricskéltek és megjelölték a falat, egy harmadik pedig az állványzatot javította, amiről a mennyezetet lehet majd elérni. – Jó tanács – így Kev. – Fogadja meg.

243

– Nem szokásom megfogadni a tanácsokat. Csak felbujtanám vele a tanácsadókat. Borús gondolatai dacára Kevnek mosolyra rándult a szája. Egy vödörre mutatott, mely csordultig volt valami halványszürke kulimásszal. – Ragadjon meg egy keverő rudat, és dolgozza szét a csomókat. – Mi ez? – Egy mixtúra mészből és agyagból. – Csodás. – De Leo engedelmesen felvett egy szabadon hányódó keverő rudat, és nekiállt kavargatni. – A nők egész délelőtt távol lesznek – jegyezte meg. – Lady Westcliffet mentek meglátogatni a Stony Cross-udvarházban. Beatrix szólt nekem, hogy figyeljem a menyétjét, mert sehol sem találja. Miss Marks is itt maradt. – Töprengő hallgatás. – Furcsa szerzet, nem gondolod? – A menyét vagy Miss Marks? – Kev nagy műgonddal felhelyezett a falra egy darab fát, és odaszögelte. – Miss Marks. Egy ideje azon tűnődöm... vajon csak mizandriában szenved, vagy úgy általában embergyűlölő? – Mi az a mizandria? – Férfigyűlölet. – Miss Marks nem gyűlöli a férfiakat. Velem meg Rohannel mindig kedves. León őszinte értetlenség látszott. – Akkor... egyedül engem gyűlölne? – Nagyon úgy tűnik. – Hiszen semmi oka rá! – Talán az ön arrogáns, lekezelő viselkedése miatt. – Az az arisztokratikus vonzerőmhöz tartozik – védekezett Leo. – Arisztokratikus vonzereje a jelek szerint Miss Marksra nincs hatással. – Kev felvonta a szemöldökét Leo haragos pillantására. – De mit számít ez magának? Csak nem keltette fel az érdeklődését a nevelőnő? – Természetesen nem – méltatlankodott Leo. – Előbb feküdnék össze Bea sündisznójával. Gondolj csak a hegyes kis könyökére meg a csontos térdére. Halálos veszedelemnek teszi ki magát, aki össze talál gabalyodni Miss Marksszal... – Újult erővel keverte a meszet, 244

miközben nyilván arra a temérdek veszélyre gondolt, amely a nevelőnő ágyba citálóját fenyegeti. Mintha túlságosan is belefeledkezne, gondolta Kev. Nagy kár, kesergett magában Cam, ahogy zsebre dugott kézzel átvágott a zöldellő mezőn, hogy az ember egy összetartó család tagjaként nem örülhet a saját jó szerencséjének, ha valaki másnak közben gondjai akadtak. Márpedig Camnek épp elég oka lett volna az örömre... először is melegen sütött a nap, a növények álmos izgalommal dugták ki fejecskéiket a nyirkos talajból. Egy szellő a cigányok tábortüzének sokat ígérő füstjei sodorta magával. Lehet, hogy ma végre talál valakit a régi törzséből. Egy ilyen napon minden lehetségesnek tűnt. Álomszép felesége az ő gyermekével viselős. Az életénél is jobban szerette Ameliát. És oly sokat veszíthet. De nem hagyhatja, hogy megbénítsa a félelem, vagy megakadályozza abban, hogy tiszta szívéből szeresse az asszonyt. Félelem... Egyszerre felgyorsuló szívverésétől meghökkenve lassított a léptein. Úgy érezte magát, mint aki mérföldeket futott egyhuzamban. A távolba nézett, és azt látta, hogy természetellenesen zöld a fű. Szíve fájdalmasan kalapált, mintha rugdalná valaki. Cam zavartan dermedt meg, mint akinek kést szegeznek, és a melléhez kapott. Jézus, hogy tűz a nap, égeti a szemét, mely lassan könnybe lábad. A kabátujjába törülközött, s a következő pillanatban váratlan hirtelenséggel térdre roskadt. Várta a fájdalom enyhülését, s hogy a szíve végre lassabban verjen, de csak rosszabb lett minden. Levegő után kapkodott, megpróbált feltápászkodni. De a teste megmakacsolta magát. Összerogyott, lassan és erőtlenül, a zöld fű az arcát böködte. A fájdalom egyre fokozódott, szíve iszonyatos erővel kalapált. Cam némi csodálkozással eszmélt rá, hogy haldoklik. Nem volt ideje belegondolni, miért vagy hogyan, mert csak az járt a fejében, hogy nem lesz, aki gondoskodjék Ameliáról, s hogy az asszonynak szüksége van rá, nem hagyhatja el. Valakinek védelmeznie kell az ő Ameliáját, hogy megmasszírozza az asszony lábát, ha fáradt. 245

Végtelenül fáradt. Cam nem bírta felemelni sem a fejét, sem a karját, nem bírta megmozdítani a lábát, de az izmok önálló életre keltek a testében, és görcsös remegések rázták, mintha dróton rángatná valaki. Amelia. Nem akarok elmenni. Istenem, ne hagyj meghalni; korai még. Hiába. Löketekben érkezett a fájdalom, és elborította, szorongatta tüdejét-szívét. Amelia. Ki akarta mondani az asszony nevét, de képtelen volt. Felfoghatatlan kegyetlenség, hogy nem ejtheti ki a legkedvesebb szótagokat, midőn távozik a világból. Miután egy kerek órán át szintezőket szögeltek fel és tesztelték a mész, a gipsz s az agyag különböző mixtúráit, Kev, Leo és a munkások rátaláltak végre a helyes arányokra. Leo nem várt érdeklődést tanúsított, még egy újítással is előállt, amivel feljavították a háromrétegű vakolat első, avagy alaprétegét. – Több szőr kell bele – javasolta Leo –, és érdesítsék a felületet a kőműveskanállal, akkor a második réteg jobban tapad majd. Kev számára világos volt, hogy bár Leót a birtok igazgatásának financiális oldala vajmi kevéssé érdekli, szeretete az építészet valamennyi vetülete iránt még soha nem mutatkozott meg ennyire. Leo éppen az állványzatról mászott le, mikor Mrs. Barnstable, a házvezetőnő jelent meg az ajtóban, egy fiúval a sarkában. Kev élénk érdeklődéssel vette szemügyre a fiúcskát. Úgy tizenegy-tizenkét éves forma lehetett. S bár nem tarka ruhát viselt, merész vonásai és bronzos arcbőre elárulta, hogy cigány. – Uram – szólította meg bocsánatkérően a házvezetőnő Kevet –, elnézését kérem, hogy meg kell zavarnom a munkájában. De ez a kis fickó bukkant fel az ajtóban, zagyván beszél, és nem hajlandó elhordani az írháját. Arra gondoltunk, ön talán ért a nyelvén. A zagyva beszédről kiderült, hogy tökéletesen artikulált cigány nyelv. A fiú udvariasan köszöntötte Kevet, amit az főbiccentéssel viszonzott. – A folyónál letáborozott törzshöz tartozol? – kérdezte aztán.

246

– Igen, kaku. Törzsünk phurója küldött, hogy elmondjam, egy cigány férfira bukkantunk a mezőn. Ott hevert gádzsó ruhában. Arra gondoltunk, hogy talán itt lakik. – A mezőn hevert – mondta utána Kev, miközben fagyos sejtelem fogta el. Rögtön tudta, hogy szörnyűség történt, de nyugalmat parancsolt a hangjára. – Úgy érted, heverészett? A fiú megrázta a fejét. – Beteg, és nincs eszénél. És így reszket... – Kezével imitálta a remegést. – Elárulta a nevét? – kérdezte Kev. – Mondott valamit? – Noha cigányul folyt a beszélgetés, Leo és Mrs. Barnstable merőn figyelte Kevet, érezték, hogy valami baj van. – Mi az? – kérdezte Leo a homlokát ráncolva. A fiú így felelt Kevnek: – Nem, kaku, nemigen bír beszélni. A szíve meg... A fiú néhányszor erősen a mellkasára vert kicsi öklével. – Vezess oda! – Kétség nem fért hozzá, hogy aggasztó a helyzet. Cam Rohan soha nem volt beteg, és rendkívüli állóképességgel bírt. Bármi is történt vele, nem lehet hétköznapi nyavalya. Kev angolra váltva Leót és a házvezetőnőt szólította meg. – Rohan rosszul lett... Most a cigányok táborhelyén van. Azt javaslom, mylord, küldjön egy kocsit a Stony Cross-udvarházhoz, és haladéktalanul hívassa haza Ameliát. Mrs. Barnstable, maga üzenjen a doktorért. Amint tudom, idehozom Rohant. – Dr. Harrow-ra céloz, uram? – kérdezte meglepetten a házvezetőnő. – Nem – vágta rá Kev. Az ösztöne azt súgta, hogy Harrow-t jobb lesz távol tartani. – És ő ne is tudjon a történtekről. Egyelőre tartsuk titokban. – Igen, uram. – Bár nem értette Kev indítékait, kiváló képzettsége arra késztette a házvezetőnőt, hogy ne kérdőjelezze meg a férfi szavait. – Mr. Rohan ma reggel még remek egészségnek örvendett – mondta. – Mi történhetett vele? – Ezt fogjuk most kideríteni. – Anélkül hogy további kérdésekre vagy véleményekre várt volna, Kev megragadta a fiúcska vállát, és az ajtó felé kormányozta. – Induljunk! 247

A törzset egy kisebb, de virágzó család alkotta. Felállítottak egy jól szervezett tábort, volt két szekerük, meg néhány jó erőben lévő lovuk és szamaruk. A törzs vezére, akit a fiúcska phurónak nevezett, megnyerő férfiember volt, fekete hosszú hajú, meleg barna szemű. Nem nőtt valami nagyra, de szívósnak tűnt, és méltóságosnak. Kevet meglepte a vezér fiatal volta. A phuro szóval többnyire aggkorú, bölcs embert illettek. A vezér alig negyvenéves lehetett, ami arra utalt, hogy különösen nagy tiszteletben álló vezető. Futólag üdvözölték egymást, majd a phuro a saját szekeréhez vezette Kevet. – Ő a barátod? – kérdezte a vezér leplezetlen aggodalommal. – A fivérem. – Kev megjegyzése sokatmondó pillantást váltott ki a másikból. – Jó, hogy eljöttél. Talán ez az utolsó lehetőség, hogy lásd őt, mielőtt elköltözik. Kev megdöbbent saját zsigeri reakcióján, ahogy elömlött rajta a düh és a bánat. – Nem fog meghalni – mondta szigorúan, s lépteit megszaporázva szinte felugrott a szekérre. A cigányszekér nagyjából tizenkét láb hosszú és hat láb széles volt, a tűzhely s a kémény csöve az ajtó mellett helyezkedett el. Túlsó végében két ágy volt kifeszítve, egy alsó meg egy felső. Cam Rohan nyúlánk teste az alsó ágyon feküdt, csizmás lába a levegőben lógott. Rángatódzott és reszketett, fejét ide-oda dobálta a párnán. – Ördög és pokol – átkozódott Kev. Alig akart hinni a szemének; hogy tud egy ember ilyen rövid idő alatt ennyire megváltozni? Rohan arcának egészséges színe tovatűnt, krétafehérré fakult, ajka elszürkült és berepedezett. Fájdalmasan nyögött, és zihált, akár egykutya. Kev leült az ágy szélére, és Rohan jéghideg homlokára tette a kezét. – Cam – szólította sürgetőn –, Merripen vagyok. Nyisd ki a szemed. Mondd el, mi történt. Rohan próbált úrrá lenni a remegésén, megpróbált a fivérére tekinteni, ám ez szinte lehetetlennek bizonyult. Beszélni akart, de csak valami érthetetlen hang jött ki belőle.

248

Kev Rohan mellére fektette a kezét, és vad, rendszertelen szívverést tapintott ki. Átkozódott, ahogy rádöbbent, hogy egyetlen mégoly erős férfi szíve sem verhet sokáig ilyen mániákus iramban. – Biztosan valami gyógyfüvet evett, amiről nem tudta, hogy ártalmas – jegyezte meg a phuro nyughatatlan arckifejezéssel. Kev megrázta a fejét. – A fivérem jól ismeri a gyógynövényeket. Soha nem követne el ilyen hibát. – Lenézett Rohan megviselt arcába, s egyszerre érzett haragot és sajnálatot. Legszívesebben odaadta volna neki a saját szívét, hogy enyhítsen a kínjain. – Valaki megmérgezte. – Mondd el, mit tehetek – mondta csendesen a törzs vezetője. – Először is ki kell ürítenünk a testéből a mérget. – Mielőtt behoztuk a sátorba, mindent kiadott magából. Ez jó jel volt. De rendkívül erős lehetett a méreg, ha a kiürülése után is ilyen súlyos reakciót eredményezett. A Kev keze alatt dörömbölő szív szinte ki akart ugrani Rohan mellkasából. Hamarosan újrakezdődik majd a rángatódzás. – Valahogy le kell lassítanunk a pulzusát, és enyhítenünk kell a görcsöket – mondta Kev. – Akad itt laudanum? – Az nincs, de van nyers ópium. – Az még jobb. Hamar, ide vele! A phuro utasításokat adott két nőnek, akik a szekér ajtajában ácsorogtak. Alig egy perc múlva sűrű barna masszával teli tégellyel tértek vissza. Nyers mákgubó szárított nedve volt a tégelyben. Kev egy kanál végével kikapart egy keveset a pépből, és megpróbálta meg etetni Rohannel. Rohan vacogó fogai a fémen kopogtak, feje rángatódzva lökte félre a kanalat. Kev nem hagyta annyiban, Rohan nyaka alá csúsztatta a karját, és felemelte az ágyról. – Cam, én vagyok. Segíteni jöttem. Vedd ezt be a kedvemért. – Újból Rohan szájába dugta a kanalat, és ott tartotta, miközben fivére fulladozva vonaglott a karjában. – Jól van – dünnyögte Kev, s egy perc múlva kihúzta a kanalat. Meleg kezével finoman dörzsölgetni kezdte fivére torkát. – Nyeld le szépen. Ez az, phral, nagyon jól csinálod.

249

Az ópium villámgyorsan hatott. Hamarosan alábbhagyott a rángatódzás és csillapult a fulladozó zihálás. Kev csak akkor vette észre, hogy mindaddig visszatartotta a levegőt, mikor az egy megkönnyebbült sóhajjal kiszakadt belőle. Tenyerét Rohan szívére téve érezte, ahogy meglassúdik a kalapálás. – Próbáld megitatni egy kis vízzel – javasolta a törzs vezetője, és fából faragott kupát nyújtott Kevnek. Ő Rohan ajkához nyomta a kupát, és belédiktált egy kortyot. A pillák súlyosan felemelkedtek, és Rohan ránézett. – Kev... – Itt vagyok, öcsém. Rohan csak bámult rá, és pislogott. Azután felnyúlt, és úgy markolt bele Kev ingébe, mint egy fuldokló. – Kék – suttogta érdes hangon. – Minden... kék. Kev Rohan háta mögé csúsztatta a karját, és erősen tartotta. A phuróra pillantott, és kétségbeesetten törte a fejét. Hallott már róla, hogy létezik egy ilyen tünet, amikor kék köd ereszkedik a szemre. Valamely erős szívgyógyszer túladagolása váltja ki. – Digitálisz okozhat ilyesmit – dünnyögte. – De nem tudom, az hol fordul elő. – A gyűszűvirágban – mondta a phuro. Hangja tárgyilagos volt, de arcát összegyűrte az aggodalom. – Nagyon erős méreg. Végez a jószággal is. – Mi rá az ellenszer? – kérdezte élesen Kev. A vezér halkan válaszolt. – Nem tudom. Azt se tudom, van-e ellenszere.

250

21

Miután elküldött egy inast a falu orvosáért, Leo úgy határozott, hogy kimegy a cigánytáborba, és megnézi Rohant. Leo nem bírta a tétlenséget, a várakozás feszültségét. Mélyen felkavarta a gondolat, hogy esetleg történik valami Rohannel, aki időközben a család lelke lett. Lesietett a központi lépcsőn, és éppen megérkezett az előtérbe, ahol Miss Marksba botlott. Egy cselédlány is volt vele, akit a nevelőnő a csuklójánál fogva cipelt magával. Szerencsétlen lány holtsápadt volt, a szeme kisírt. – Mylord – mondta Miss Marks mereven –, ajánlom, hogy haladéktalanul fáradjon át velünk a szalonba. Van itt valami, amit... – Az etikettet illető állítólagos ismeretének birtokában tudnia illene, Marks, hogy a ház urának nem szokás ajánlani, hogy ezt vagy azt tegye. A nevelőnő szigorú szája türelmetlenül megrándult. – Pokolba az etikettel. Ez most fontosabb. – Nos, jól van. Látom, nem tűr ellentmondást. De mondja el itt és most, ugyanis nincs időm holmi szaloncsevejre. – A szalonba – nyakaskodott Miss Marks. Leo egy pillanatra a mennyezetre emelte a tekintetét, majd megindult a nevelőnő és a cselédlány nyomában. – Figyelmeztetem, ha valami csip-csup háztartásbeli dologról van szó, a fejét veszem. Egy halaszthatatlan üggyel kéne foglalkoznom, és... – Igen – vágott a szavába Miss Marks, ahogy a szalon felé igyekeztek. – Tudok róla.

251

– Valóban? A rossebbe, a házvezetőnőnek nem lett volna szabad kikotyognia. – A titkokra rendszerint fény derül, mylord. Ahogy bementek a szalonba, Leo megbámulta a nevelőnő egyenes gerincét, és ugyanaz az idegesítő érzés fogta el, mint Miss Marks közelében mindig. Ez a nő olyan, akár egy viszketés az ember háta közepén. Talán a tarkójára tűzött feszes konty teszi. Meg a vézna törzs, a nyamvadt, befűzött derék s a bőr szikkadt, érintetlen sápadtsága. Leo tovább szőtte a gondolatait, már azon merengett, hogy milyen lenne kifűzni, kibontani, szabaddá tenni a rigorózus nevelőnőt. Levenni róla a szemüvegét. Olyasmiket művelni vele, amitől elvörösödik, felfújja magát, és mélységesen felháborodik. Erről van szó! Leo fel akarta bosszantani Miss Marksot. Újra meg újra. Atyaisten, mégis mi ütött belé? Amint betették a lábukat a szalonba, Miss Marks becsukta az ajtót, és fehér kacsójával megpaskolta a cselédlány karját. – Ez itt Sylvia – mondta Leónak. – Ma reggel egy gyanús jelenet tanúja volt, és senkinek nem mert róla szólni. De miután értesült Mr. Rohan megbetegedéséről, felkeresett engem, és mindent elmondott. – Miért várt mostanáig? – kérdezte Leo türelmetlenül. – A gyanús dolgokat azonnal jelenteni kell. Miss Marks dühítő higgadtsággal válaszolt: – A szolgálókat semmi sem védi, ha akaratukon kívül olyat látnak, amit nem lenne szabad. S mert Sylvia érzékeny teremtés, nem szeretné, ha bűnbakot kreálnának belőle. Hajlandó biztosítani bennünket arról, hogy Sylviának semmiféle hátránya nem származhat abból, ha megosztja velünk, amit látott? – Szavamat adom rá – mondta Leo. – Bármi legyen is a mondandója. Beszéljen hát, Sylvia. A cselédlány bólintott, és Miss Marksnak dőlt, támaszért. Sylvia jóval testesebb volt a törékeny nevelőnőnél, csoda, hogy nem borultak fel mind a ketten. – Mylord – hebegte a lány –, ma reggel kifényesítettem a halvillákat, és a tálalóhoz vittem őket. De mikor a nappali szobába

252

léptem, megláttam Mr. Merripent és Mr. Rohant, amint odakint beszélgetnek a teraszon. És dr. Harrow a szobából figyelte őket... – És aztán? – unszolta Leo a remegő szájú cselédet. – És azt hiszem, hogy dr. Harrow beletett valamit Mr. Merripen kávéskancsójába. Valamit kivett a zsebéből; egy olyan fura kis üvegcsét, mint amiket a patikusnál lehet kapni. De olyan gyorsan történt, talán nem láttam jól. Azután a doktor megfordult, és egyenesen rám nézett. Bementem a szobába, és úgy tettem, mintha nem vettem volna észre semmit. Nem akartam bajt keverni, mylord. – Úgy gondoljuk, hogy Mr. Rohan valószínűleg kiitta a kávét, s vele a gyanús szert is – mondta a nevelőnő. Leo megrázta a fejét. – Mr. Rohan nem iszik kávét. – Nem lehet, hogy ma reggel kivételt tett? Elviselhetetlenül irritáló volt a nevelőnő hangjából kiérződő szarkazmus. – Lehetséges. De nem vallana rá. – Leo hangosan felsóhajtott. – Fene vigye. Megpróbálom kideríteni, mit művelt dr. Harrow, amennyiben tényleg erről van szó. Köszönöm, Sylvia. – Igen, mylord. – A cseléd láthatóan megkönnyebbült. Ahogy Leo kivonult a szobából, bosszúsan fedezte fel, hogy Miss Marks is ott lohol a sarkában. – Maga nem jöhet velem, Miss Marks. – Szüksége lesz rám. – Menjen csak kötögetni. Igét ragozni. Végezze nevelőnői feladatait. – Végezném én – mondta Miss Marks csípősen –, ha csak egy cseppet is bíznék az ön helyzetmegoldó képességében. Ám annak alapján, amit az ön készségeiből eddig láttam, erősen kétlem, hogy a segítségem nélkül bármit is képes lenne megoldani. Leo eltűnődött, vajon más nevelőnők is merészelnek-e ilyen hangot megütni a gazdájukkal szemben? Nem valószínű. Az ördögbe is, miért nem inkább egy halk szavú, kedves nőt választottak a húgai e helyett a hárpia helyett? – Maga soha nem lesz olyan szerencsés, hogy láthatná vagy megtapasztalhatná, mire vagyok képes. 253

A nevelőnő megvetően fújt egyet, és tovább koslatott mögötte. Dr. Harrow szobájához érve Leo futtában rákoppintott az ajtóra és bement. A szekrény kiürült, s egy nyitott koffer volt az ágy mellett. – Bocsásson meg, amiért önre török, dr. Harrow – mondta Leo éppen csak megjátszott udvariassággal. – De adódott egy kis gond. – Igazán? – Az orvos meglepő módon a leghalványabb érdeklődést sem mutatta. – Valaki rosszul lett. – Ez sajnálatos. Bárcsak felajánlhatnám a szolgálataimat, de rövidesen indulnom kell, ha még éjfél előtt Londonba akarok érni. Kénytelenek lesznek másik orvost keríteni. – Erkölcsi kötelessége, hogy segítsen a betegeken – mondta hitetlenkedve Miss Marks. – Nem erre inti a hippokratészi esküje? – Az eskü nem kötelező érvényű. És a minap történt események fényében minden okom megvan rá, hogy nemet mondjak. Hívassanak másik orvost az úrhoz. Az úrhoz. Leónak rá se kellett néznie Miss Marksra ahhoz, hogy tudja, a nevelőnő is felfigyelt az árulkodó szóra. Úgy döntött, tovább beszélteti Harrow-t. – Merripen tisztességes úton nyerte el a húgom szívét, Harrow. S ami összeboronálta őket, az már jóval azelőtt elkezdődött, hogy ön feltűnt volna a színen. Nem sportszerű őket hibáztatnia. – Nem is őket hibáztatom – közölte Harrow. – Magát. – Engem?– Leo kezdett kijönni a sodrából. – Ugyan miért? Semmi közöm az egészhez. – Ön oly kevéssé törődik a húgaival, hogy nem is egy, hanem mindjárt két cigányt is befogadott a családba. Leo a szeme sarkából Csíkot, a menyétet pillantotta meg, amint átsuhan a szőnyegen. A kíváncsi kis állat egy székhez iramodott, melyre sötét kabátot terítettek. Hátsó lábára állt, és feltúrta a kabát zsebeit. Miss Marks élesen beszélt. – Mr. Merripen és Mr. Rohan derék emberek, dr. Harrow. Számos hibát lehetne találni Lord Ramsayben, de ez nem tartozik közéjük. – Akkor is cigányok – mondta Harrow becsmérlően. 254

Leo szóra nyitotta a száját, Miss Marks azonban még nem fejezte be a leckéztetést. – Minden embert a tettei alapján kell megítélnünk, dr. Harrow. Az alapján, hogy mit művel, amikor senki sem néz oda. S mert egy ideje már Mr. Merripen és Mr. Rohan közelében élek, teljes bizonyossággal állíthatom, hogy mindketten jóravaló, derék emberek. Csík előszedett valamit a kabátzsebből, és diadalmasan fickándozott. Lassan körbeügette a szobát, éberen lesve Harrow-t. – Nézze el nekem, ha nem győz meg egy magafajta nő kezeskedése – mondta Harrow Miss Marksnak. – Hanem a szóbeszéd szerint ön a múltban túlságosan is közel került bizonyos urakhoz. A nevelőnőt elsápasztotta a düh. – Mit nem merészel? – Ezt a megjegyzést én merőben alaptalannak találom – mondta Leo Harrow-nak. – Világos, hogy épeszű ember nem hozná magát hírbe Marksszal. – Látván, hogy Csík közben elérte az ajtót, Leo megfogta a nevelőnő merev karját. – Jöjjön, Marks. Hagyjuk a doktort csomagolni. Dr. Harrow ebben a pillanatban vette észre a menyétet, amely vékony üvegfiolát cipelt a szájában. A doktor szeme kiguvadt, arca elsápadt. – Ide vele! – kiáltotta, és a menyét felé lódult. – Az az enyém! Leo nekiugrott az orvosnak, és a padlóra döntötte. A doktor meglepte egy erős jobb horoggal, de Leo áll kapcsa megedződött már a sok kocsmai verekedésben. Ütésre ütéssel felelt, és gurulni kezdtek a padlón, ahogy egymás fölébe próbáltak kerekedni. – Mi a nyavalyát tett bele a kávéba? – acsarkodott Leo. – Semmit. – A doktor erős kezével Leo torkát szorongatta. – Nem tudom, miről beszél... Leo ököllel csépelte Harrow veséjét, míg az nem enyhített a szorításán. – Még hogy semmit – kapkodott levegő után Leo, és térddel a doktor ágyékába vágott. Ezt az aljas trükköt színesebb londoni kalandjainak egyike során sajátította el. A doktor összegörnyedve nyögött. 255

– Úriember... nem tenne... ilyet... – Úriemberek nem mérgeznek meg senkit. – Leo megragadta a doktort. – Ki vele, gazember! Mit tett bele? A kínok ellenére Harrow ajka gonosz vigyorra görbült. – Nem fogok segíteni Merripenen! – Nem Merripen itta ki a mérget, hanem Rohan, maga agyalágyult! Most pedig elmondja, mit tett a kávéba, különben széthasítom! A doktor meglepettnek tűnt. Összeszorította a száját, nem volt hajlandó beszélni. Leo előbb a jobbjával, majd ballal is megütötte, de a nyomorult tovább hallgatott. Miss Marks hangja tört át az őrült dühöngésen. – Hagyja abba, mylord. Ebben a minutában. Egyedül nem tudom megszerezni a fiolát. Leo felhúzta Harrow-t a földről, az üres szekrényhez vonszolta, és bezárta oda. Azután zihálva Miss Marks felé fordult, arca verítékben fürdött. Egy pillanatig farkasszemet néztek. A nevelőnő szeme úgy elkerekedett, hogy kitöltötte az okuláréja lencséit. De Csík diadalittas kaffogása nyomban véget vetett a felfokozott pillanatnak. A küszöbnél várakozott a gézengúz, és jobbra-balra szökellve víg harci táncot lejtett. Örvendezett legújabb szerzeményének, annak meg különösképpen, hogy Miss Marks szemlátomást el akarta venni tőle. – Eresszen ki! – ordibálta Harrow fojtott hangon, és dühödt dörömbölés hallatszott a szekrény belsejéből. – Csirkefogó menyétje – dünnyögte Miss Marks. – Remek mulatságot talált magának. Most órákon keresztül hajkurászhatjuk azért a fioláért. Leo a menyétre szegezett tekintettel letelepedett a szőnyegre, és nyugodt hangon így szólt: – Ide hozzám, te bolhás kis gombolyag. Ha ideadod nekem a kincsedet, kapsz tőlem kockacukrot. – Halkan füttyentett, és csettintett egyet a nyelvével.

256

De nem ért célt a hízelgéssel. Csík éber szemmel figyelte, de nem mozdult el a küszöbtől, és továbbra is ott szorongatta az üvegcsét apró mancsában. – Adja oda neki az egyik harisnyakötőjét – mondta Leo, le sem véve a szemét a menyétről. – Hogy mondja? – kérdezte hűvösen Miss Marks. – Jól hallotta. Vegye le az egyik harisnyakötőjét, és kínálja fel a menyétnek csereáruként. Másképp álló nap futkoshatunk utána. És kétlem, hogy Rohan értékelné a késlekedést. A nevelőnő lesújtó pillantást vetett Leóra. – Kizárólag Mr. Rohan miatt egyezem bele ebbe. Forduljon el. – Az isten szerelmére, Marks, csakugyan azt hiszi, hogy bárki is kíváncsi az ön lábnak titulált pálcikáira? – Leo azért engedelmeskedett és elfordult. Sűrű ruhasuhogás hallatszott, ahogy Miss Marks leült az egyik székre és felhúzta a szoknyáját. Úgy esett, hogy Leo egy egész alakos tükör közelében helyezkedett el, az ovális, állítható fajtából. És remek rálátása esett a széken ülő nevelőnőre. S ekkor valami egészen furcsa dolog történt: egyetlen villanásra megpillantott egy káprázatosan csinos lábat. Ámultan pillogott, de a szoknya mindjárt visszahullott, és eltakarta előle a látványt. – Tessék – mondta mogorván Miss Marks, és odahajította Leónak a harisnyakötőt, amit a férfi a levegőben kapott el. Csík gombszeme érdeklődve figyelte őket. Leo kecsegtetően az ujjára tekerte a harisnyakötőt. – Ezt nézd meg, Csík. Kék selyem csipkeszegéllyel. Vajon minden nevelőnő ilyen flancos darabbal rögzíti a harisnyáját? Talán mégis igaz a pletyka a kegyed rossz hírű múltjáról, Miss Marks. – Hálás lennék, mylord, ha fékezné a nyelvét. Csík piciny feje fel-le ugrált, ahogy követte a harisnyakötő mozgását. A menyét kutyamód a szájába vette a fiolát, és tébolyító lassúsággal odaügetett Leóhoz. – Ez üzlet, barátocskám – mondta neki Leo. – Csak akkor kapod meg, ha adsz érte valamit. Csík óvatosan letette a fiolát, és megközelítette a fodros harisnyakötőt. Leo odaadta neki, és ezzel egy időben felkapta a 257

fiolát. Az félig volt valami finom szemcsés, zöld porral. Leo elmélyülten nézegette, ujjai között görgette az üvegcsét. Miss Marks nyomban mellette termett, és négykézlábra ereszkedett. – Van rajta címke? – kérdezte lélekszakadva. – Nem, hogy a fene enné meg. – Leo éktelen haragra gerjedt. – Hadd nézzem – mondta Miss Marks, és kikapta a fiolát a kezéből. Leo rögtön talpra ugrott, és a szekrényre vetette magát. Két kézzel ütötte. – Az istenit magának, mi ez? Mi ez a por? Mondja meg, vagy itt fog elrohadni! A szekrényből pisszenés se hallatszott. – Istenemre esküszöm, én mindjárt... – kezdte Leo, de Miss Marks elvágta a szavát. – Ez digitálisz. Leo zavartan nézett rá. A nevelőnő időközben kinyitotta a fiolát, s most óvatosan szagolgatta. – Honnét tudja? – Néhai nagyanyám szedte a szívére. Szagra akár a tea, és a színe igen árulkodó. – Mi az ellenszer? – Fogalmam sincs – mondta Miss Marks, pillanatról pillanatra levertebbé válva. – De ez nagyon erős szer. Nagyobb dózisban akár szívmegállást is okozhat. Leo visszafordult a szekrényhez. – Harrow – szűrte a szót a fogai között –, nevezze meg az ellenszert, ha életben akar maradni. – Előbb engedjen ki – érkezett a tompított válasz. – Nincs alku! Mivel lehet közömbösíteni a mérget? Az isten verje meg magát, beszéljen! – Soha. – Leo? – csatlakozott egy új hang a csatározáshoz. Leo megpördült, s Ameliát, Wint és Beatrixet pillantotta meg az ajtóban. Úgy meredtek rá, mint egy eszementre. Amelia elismerésre méltó higgadtsággal beszélt: 258

– Két kérdésem lenne hozzád, Leo: miért küldettél értem, és miért vitázol a szekrénnyel? – Harrow van benne – mondta Leo. Amelia arckifejezése megváltozott. – Mit keres ott? – Így próbálom rávenni, hogy árulja el, mi a teendő a digitálisz túladagolása esetén. – Bosszúszomjas pillantást vetett a szekrényre. – És megölöm, ha nem mondja meg! – Valaki túladagolta magát? – szegezte neki a kérdést Amelia elsápadva. – Kicsoda? – Merripen volt a célpont – mondta Leo halk hangon, s mielőtt folytatta, megfogta Ameliát, nehogy összeessen –, de úgy adódott, hogy Cam itta ki a mérget. Az asszony fájdalmasan felzokogott. – Istenem. Merre van? – A cigányok táborhelyén. Merripen ott van mellette. Amelia szeme könnybe lábadt. – Oda kell mennem. – Az ellenszer nélkül úgyis hiába mennél. Win ellépett mellettük, és az éjjeliasztalhoz ment. Elszántan kezébe fogta az olajlámpást meg egy gyufásdobozt, és a szekrényhez vitte. – Mit művelsz? – akarta tudni Leo, aki már azon tűnődött, hogy húga talán végérvényesen elvesztette a józan eszét. – Nem lámpás kell neki, Win. Win oda sem hallgatva levette a lámpa buráját, és az ágyra hajította. Ugyanezt tette a bronz égőfejjel, lemeztelenítette a lámpást egészen az olajtartályig. Azután tétovázás nélkül lelocsolta a szekrényt a lámpaolajjal. A gyúlékony petróleum csípős szaga betöltötte a szobát. – Elment az eszed? – förmedt rá Leo. Nem csupán húga cselekedete döbbentette meg, hanem az a hűvös nyugalom is, amely belőle áradt. – Egy doboz gyufát tartok a kezemben, Julian – mondta Win. – Mondj a meg, mit kell beadnunk Mr. Rohannek, máskülönben lángba borítom a szekrényt. 259

– Nem meri megtenni – harsogta Harrow. – Win – így Leo –, felgyújtod az egész rohadt házat, alighogy újjáépítettük. Add ide azt a gyufát! Win eltökélten rázta a fejét. – Mi ez, valami újsütetű tavaszrítus? – ripakodott rá Leo. – Éves házégetés? Térj észre, Win! Win elfordulva haragosan fixírozta a szekrény ajtaját. – Azt mondták nekem, hogy maga megölte az első feleségét, Julian. Valószínűleg méreggel. Most, hogy tudom, mit tett a sógorommal, már el is hiszem. Ha nem segít nekünk, kisütöm magát, akár egy szelet pirítóst. – Azzal kihúzta a gyufaskatulyát. Leo megértette, hogy Win nem gondolhatja komolyan, ezért úgy döntött, megtámogatja a blöfföt. – Esedezem, Win – mondta színpadiasan –, ne tedd ezt. Semmi szükség... Krisztusom! Win e pillanatban gyufát gyújtott, és a szekrényre hajította. Szóval nem blöfföl, gondolta Leo kábultan. Csakugyan szándékában áll élve megsütni a nyomorultat. Alig kapott szárba az első fényes, bodor láng, mikor riadt kiáltás harsant a szekrény gyomrából. – Jól van! Eresszenek ki! Eresszenek ki! Csersav. Csersav. Van belőle az orvosi táskámban, csak eresszenek ki! – Ennyit erről, Leo – mondta Win, kissé elfúló hangon. – Most már elolthatod a tüzet. Az erein végigszáguldó pánik ellenére Leo önkéntelenül felkacagott. Kényszeredett kacaj volt. Win úgy beszélt, mintha csak egy ártalmatlan gyertya kioltására kérné, nem pedig egy lángoló bútordarabot kéne eloltania. Letépte magáról a kabátját, s odaugorva vadul csapkodni kezdte vele a szekrényajtót. – Meg vagy te őrülve – mondta Winnek, ahogy ellépett mellette. – Másképp nem mondta volna el – így Win. A felfordulás zajára megjelent néhány szolgáló, köztük egy inas, aki levetette a kabátját, és Leo segítségére sietett. A nők közben feltúrták dr. Harrow fekete bőrből való orvosi táskáját. – A csersav nem ugyanaz, mint a tea? – kérdezte Amelia, miközben remegő kézzel bajlódott a táska zárjával. 260

– Nem, Mrs. Rohan – mondta a nevelőnő. – Szerintem a doktor a tölgyfa leveléből nyerhető csersavra gondolt. – A táska után kapott, amit Amelia kis híján feldöntött. – Vigyázzon, nehogy felborítsa. A doktor nem címkézi fel a fioláit. – Ahogy kinyitották a kemény falú táskát, porokkal és folyadékokkal teli üvegcsék takaros sorai tárultak eléjük. Bár magukon a fiolákon nem szerepelt jelzés, mind egy-egy felirattal ellátott kerek résbe illeszkedett. Miss Marks végigvizslatta a fiolákat, és kiválasztott egyet, amelyben halvány sárgásbarna por volt. – Ez az. Win elvette tőle. – Majd én elviszem nekik – mondta. – Tudom, merre van a tábor. És Leónak most amúgy is van sürgősebb dolga. – Én viszem el Camnek az üvegcsét – mondta Amelia ellentmondást nem tűrően. – Ő a férjem. – Igen. És a gyermekével vagy viselős. Cam soha nem bocsátaná meg neked, hogy veszélybe sodortad a babát, ha leesel a lóról vágta közben. Amelia elkínzott pillantást vetett a húgára, szája reszketett. Végül bólintott, és nagy nehezen kinyögte: – Siess, Win. – Tudnának készíteni nekem egy hordágyat? – kérdezte Merripen a phurótól. – Vissza kell vinnem a fivéremet a Ramsay-kúriába. A törzs vezére nyomban bólintott. Odaszólt egy csapat embernek, akik a szekér bejáratához közel ácsorogtak, instrukciókat adott nekik, s ők azonnal eltűntek. A vezér ismét Merripenhez intézve a szavait, így szólt: – Csak pár perc, míg összeeszkábálják. Kev bólintott, és Cam meggyötört arcát figyelte közben. Fivére korántsem volt rózsás állapotban, de a rángatódzásokat és a szívleállás veszélyét, egyelőre legalábbis, elhárították. Szokott szószátyárságától megfosztva Cam védtelen ifjú benyomását keltette. Furcsa volt belegondolnia, hogy ők ketten fivérek, mégis úgy élték le az életüket, hogy alig tudtak egymásról. A magány, amire Kev hosszú-hosszú idővel azelőtt ítélte magát, lassan levált róla, akár 261

egy, a varrások mentén foszlásnak indult, toprongyos gúnya. Szeretett volna többet tudni Camről, meg akarta osztani vele az emlékeit. Szüksége volt a fivérére. Mindig tudtam, hogy nem vagyok egyedül, mondta neki Cam aznap, amikor fény derült a kettőjük közti vérségi kötelékre. Kev ugyanígy érzett. Csupán képtelen volt ennek hangot adni. Egy darabka gyolccsal felitatta a verítéket Cam arcáról. Halk nyöszörgés hagyta el Cam ajkait, mint mikor egy kisgyermek rémálmot lát. – Nincs baj, phral – dünnyögte Kev, és Cam mellkasára tette a kezét, hogy ellenőrizze a lassú, tétovázó szívverést. – Hamarosan rendbe jössz. Nem hagylak magadra. – Szoros kapocs van köztetek – szólt halkan a phuro. – Az jó. Hányan vagytok a családban? – Gádzsókkal élünk – mondta Kev, és a tekintete azt üzente a másiknak: merészelje csak ezt helyteleníteni. A vezér arckifejezése barátságos és érdeklődő maradt. – Egyikük a felesége. – Remélem, nem túl csinoska – jegyezte meg a phuro. – De az – mondta Kev. – Miért ne lenne? – Mert az embernek a fülével s nem a szemével kell asszonyt választania. Kev enyhén elmosolyodott. – Bölcs gondolat. – Újból lepillantott Camre, és azt látta rajta, hogy rosszabbul van. – Ha segítség kell nekik a hordágy építésnél... – Nem, embereim fürgék. Nemsokára elkészülnek vele. De erősnek kell lennie, hogy elbírja egy ekkora ember súlyát. Cam keze reszketett, hosszúkás ujjaival görcsösen tépkedte a takarót. Kev elkapta és megszorította fivére hideg kezét, hogy melegséget és erőt öntsön belé. A phuro alaposan megbámulta a Cam alkarján látható tetoválást, a szárnyas ló merész vonalait. – Mikor találkoztál Rohannel? – kérdezte csendesen. Kev elképedten fordult felé, miközben óvón szorongatta fivére kezét. – Honnan tudja a nevét? A vezér elmosolyodott, tekintetéből melegség sugárzott. 262

– Tudok én még sok mást is. Téged meg a fivéredet hosszú időre elválasztottak. – Mutatóujjával megérintette a tetoválást. – És itt ez a jel... te is viseled. Kev pislogás nélkül meredt rá. Odakintről kisebb felbolydulás hangjai szűrődtek befelé, és valaki becsörtetett az ajtón. Egy asszony. Kev meglepetten és némi nyugtalansággal pillantotta meg a fényes, mézszőke hajzatot. – Win! – kiáltott fel, finoman letette Cam kezét, és feltápászkodott. Sajnos nem egyenesedhetett fel egészen az alacsony mennyezetű járműben. – Mondd, hogy nem egyedül jöttél. Nem biztonságos. Mit keresel itt?... – Segíteni szeretnék. – Win lovaglószoknyája mereven zizegett, ahogy a lány gyors léptekkel beljebb hatolt. Tartott valamit az egyik kezében, melyen nem viselt kesztyűt. A phurót pillantásra se méltatta, úgy sietett oda Kevhez. – Fogd. Fogd! – Sebesen szedte a levegőt, mert nyaktörő iramban vágtatott a táborig, orcája kipirult. – Ez meg mi? – dünnyögte Kev, ahogy elvette a tárgyat a lánytól, szabad kezével végigsimítva Win hátán. Letekintett: egy üvegcse, benne valamiféle porral. – Az ellenszer – mondta Win. – Hamar, add be neki! – Honnét tudod, hogy ez a jó gyógyszer? – Kiszedtem dr. Harrow-ból. – Hazudhatott is! – Bizonyosan nem, ugyanis az adott pillanatban elég forró volt a lába alatt a talaj... egyszóval kényszer hatása alatt állt. Kev ujjai összezárultak az üvegcsén. Nincs más választás. Várhatnának is, hogy konzultáljanak egy szavahihető orvossal, de elég volt csak Camre nézni, hogy világos legyen: nincs vesztegetni való idejük. Most kell cselekedni. Kev először csak egy parányi adagot oldott fel vízben, úgy okoskodott ugyanis, hogy inkább egy gyengébb oldattal kezdi, mintsem hogy túladagolja Camet egy újabb méreggel. Ülő pozícióba segítette fivérét, és a saját mellkasával támogatta meg. A delíriumtól kába Cam nyöszörgő hangot adott, amint a mozgás ismét fájdalommal sújtotta összeránduló izmait.

263

Habár Kev nem láthatta Cam ábrázatát, látta az együttérző kifejezést Win arcán, ahogy a lány megfogta Cam állát. Finoman megdörgölte a dermedt izmokat, és szétfeszítette a férfi száját. Miután kanállal beadta neki a szert, dörzsölgetni kezdte az orcáját s a nyakát, hogy nyelésre bírja. Cam lenyelte a gyógyszert, és megborzongott, majd súlyosan nekidőlt Kevnek. – Köszönöm – suttogta Win, hátrasimította Cam nyirkos haját, tenyerét a férfi hűvös arcára fektette. – Mindjárt jobban lesz. Feküdjön nyugodtan, és hagyja, hogy hasson az orvosság. – Kev elnézte, és úgy gondolta, soha nem volt még ennyire szép, arcát egészen ellágyította a törődés. Néhány perccel később Win csendesen így szólt: – Már jobb a színe. Cam lélegzése is normalizálódott, szaggatottról elnyújtottá vált és meglassúdott. Kev érezte, hogy Cam elernyed a karjában, görcsbe rándult izmai kisimultak, ahogy az orvosság fokozatosan közömbösítette a digitáliszt. Cam úgy eszmélt fel, mint aki hosszú álomból ébred. – Amelia – mondta az ópiumtól elmosódott hangon. Win megfogta a kezét. – Amelia remekül van, otthon várja önt, kedves. – Otthon – ismételte Cam egy fáradt bólintással. Kev óvatosan az ágyra fektette fivérét, és alaposan szemügyre vette. A sápadtság maszkja egyik pillanatról a másikra levált az arcáról, és egészséges, üde szín tűnt elő alóla. Döbbenetes hirtelenséggel ment végbe a változás. A borostyánszín szempár felpattant, és Cam a fivérére szegezte a tekintetét. – Merripen – mondta tiszta hangon, és Kev hatalmas megkönnyebbülést érzett. – Igen, phral? – Halott vagyok? – Nem. – Pedig annak kell lennem. – Miért? – kérdezte Kev, akit mulattatott a dolog.

264

– Mert... – Cam szünetet tartott, hogy megnedvesítse cserepes ajkát. – Mert mosolyogsz... és az imént mintha Noah unokabátyámat láttam volna.

265

22

A phuro előbbre lépett, és letérdelt az ágy mellé. – Üdvöz légy, Camlo – dünnyögte. Cam zavart csodálkozással tanulmányozta a vezért. – Noah. Megidősödtél. Unokabátyja felnevetett. – Így igaz. A mellemig sem értél fel, mikor utoljára láttalak. Most meg, tessék, vagy egy fejjel is magasabb lehetsz nálam. – Soha nem jöttél el értem. Kev közbevetette: – És soha nem mondta el neki, hogy van egy fivére. Noah mosolyába sajnálkozás vegyült, ahogy elnézte őket. – Nem tehettem. A ti érdeketekben. – Kev felé fordult: – Nekünk azt mondták, meghaltál, Kev. Örülök, hogy mégis tévedtünk. Hogy élted túl? Hol éltél mindezidáig? Kev haragosan tekintett rá. – Az nem a maga dolga. Rohan évekig kutatott a törzs után. Kereste a válaszokat. Maga pedig most szépen elmondja neki az igazat arról, hogy miért vetette ki a törzs, és mit jelent ez az átokverte tetoválás. Egyetlen részletet se hagyjon ki! Noah kissé meghökkent a parancsoló hangnemtől. A törzs vezéreként nem szokott hozzá, hogy bárki utasítgassa. – Ő mindig ilyen – mondta Cam Noah-nak. – Majd megszokod. Noah benyúlt az ágy alá, előhúzott egy fadobozt, és kotorászni kezdett benne. – Mit tud ír felmenőinkről? – szegezte neki a kérdést Kev. – Hogy hívták apánkat?

266

– Erről nem sokat tudok – ismerte be Noah. Megtalálta végre, amit keresett, kivette a dobozból, és Camre nézett. – De nagyanyánk a halálos ágyán mindent elmondott nekem. És ezt adta... Patinás ezüstkést emelt a magasba. Kev villámgyorsan reagált, és lefogta unokabátyja csuklóját. Win riadt sikkantást hallatott, miközben Cam hasztalan igyekezett felkönyökölni. Noah merőn nézett Kev szemébe. – Csigavér, testvér. Egy ujjal se bántanám Camlót. – Elernyesztette a kezét. – Vedd csak el a kést. A tiéd; apádé volt. Úgy hívták: Brian Cole. Kev elvette a kést, és lassan eleresztette Noah csuklóját. Megvizsgálta a kést, amely igazából tőr volt, körülbelül négyhüvelykes, kétélű pengével. A markolata ezüst, mindkét oldalán véset. Értékes, régi darabnak tűnt. Ám Kevet leginkább a véset hökkentette meg... a markolaton az ír púka stilizált ábrája díszelgett. Megmutatta Camnek, akinek egy pillanatra a lélegzete is elállt. – A nevetek Cameron és Kevin Cole – mondta Noah. – A szárnyas ló a családotok jele... A címerükben is szerepelt. Amikor elválasztottunk benneteket, úgy határoztunk, hogy mindkettőtök viselje a jelet. Amellett, hogy erről könnyen fel lehet benneteket ismerni, így könyörögtünk Moshto második fiának, hogy oltalmazzon titeket. – Ki ez a Moshto? – kérdezte Win halkan. – Cigány istenség – mondta Kev, és idegennek hallotta saját kába hangját. – A jó dolgok istene. – Átböngésztem... – kezdte Cam, még mindig a késre meredve, azután megrázta a fejét, mintha a magyarázat túlságos erőfeszítésébe kerülne. Kev beszélt helyette: – A fivérem címerszakértőket és kutatókat fogadott fel, s átnézette velük az ír családi címerkönyveket, de egyikük sem lelte fel a szárnyas ló ábráját. – Úgy háromszáz évvel ezelőtt, amikor az angol uralkodó kikiáltotta magát az ír egyház fejévé, a Cole-klán eltávolította a púkát a címerből. A púka pogány szimbólum. Minden bizonnyal 267

fenyegetve érezték a megreformált egyházban betöltött pozíciójukat. De a klán továbbra is kötődött a jelhez. Emlékszem, apátok vaskos ezüstgyűrűt hordott, a púka ábrája volt belevésve. Fivérére pillantva Kev látta, hogy Cam ugyanúgy érez, ahogy ő: mintha egész életüket egy zárt szobában töltötték volna, s most hirtelen kinyílt az ajtó. – Apátok, Brian – folytatta Noah – Lord Cavannek a fia, aki pedig az írek egyik főnemesi képviselője volt a brit Lordok Házában. Brian volt az egyetlen örököse. Ám apátok hibát követett el: beleszeretett egy Sonya nevű cigánylányba. A szépséges Sonyába. Dacolva mindkettőjük családjával, feleségül is vette. A világtól elzárkózva éltek, és Sonya idővel két fiúgyermeknek adott életet. Gyermekágyban halt meg Cam születésekor. – Mindig úgy hittem, én okoztam anyám halálát – mondta Kev csendesen. – Nem tudtam, hogy volt egy öcsém is. – Sonya a második fiú születése után tért meg Istenhez. – Noah arca töprengő kifejezést öltött. – Elég idős voltam már, hogy emlékezzek a napra, mikor Cole elhozott titeket a nagyanyánkhoz. Elmondta a mamának, hogy gyötrelem volt a kettészakítottság, midőn egyszerre két világban próbált élni, ezért most visszatér oda, ahová tartozik. A törzs gondjaira bízta fiait, és soha nem tért vissza. – Miért választottatok el minket? – kérdezte Cam. Még mindig kimerültnek látszott, de kezdett magához térni. Noah könnyed mozdulattal felállt, és a tűzhelyhez legközelebb eső sarokba ment. Válasz közben ügyes kézzel teát készített, szárított teafüvet mért ki egy forró vízzel teli kancsóba. – Néhány évvel később apátok újranősült. Azután más törzsektől megtudtuk, hogy gádzsók keresik a két fiút, pénzt ígérnek az információért cserébe, és erőszakkal fizetnek, ha a cigányok nem mondanak nekik semmit. Rájöttünk, hogy apátok meg akar szabadulni félcigány utódaitól, akik címének törvényes örökösei. Mert új asszonya majd fehér gyermekekkel örvendezteti meg. – És mi az útjában voltunk – mondta Kev zordonan. – Nagyon úgy tűnik. – Noah leszűrte a teát. Töltött egy pohárral, cukrot kevert hozzá, és odavitte Camnek. – Igyál, Camlo. Mossuk ki a mérget. 268

Cam felült, és a falnak vetette a hátát. Reszketeg kezébe fogta a poharat, és óvatosan kortyolgatta a forró főzetet. – Tehát, hogy kisebb legyen annak az esélye, hogy mindkettőnket megtalálnak, engem magad mellett tartottál, Kevet pedig a bácsikánkhoz küldted – mondta. – Igen, Pov bácsihoz. – Noah a homlokát ráncolta, és kerülte Kev tekintetét. – Sonya volt a legkedvesebb húga. Azt hittük, Kev jó kezekben lesz nála. Senki sem számított rá, hogy a bácsi a gyermekeket hibáztatja majd Sonya haláláért. – Gyűlölte a gádzsókat – mondta halk hangon Kev. – Erről is én tehettem. Noah kényszerítette magát, hogy ránézzen. – Miután értesültünk róla, hogy meghaltál, túlságosan veszélyes lett volna, ha Cam velünk marad. Ezért aztán elvittem Londonba, és segítettem neki munkát találni. – Egy játékbarlangban? – szólalt meg Cam némi éllel a hangjában. – Néha azok a legjobb búvóhelyek, ahol az ember szem előtt van – érkezett Noah prózai válasza. Cam szomorkásan ingatta a fejét. – Fogadni mernék rá, hogy fél London látta a tetoválásomat. Kész csoda, hogy Lord Cavanhez soha nem jutott el a hír. Noah a homlokát ráncolta. – Megmondtam, hogy takard el! – Semmi ilyet nem mondtál. – Dehogynem – makacskodott Noah, és a homlokához kapott. – Moshtóra, te sose figyelsz oda az emberre! Win csendben ült Merripen oldalán. Hallgatta a férfiak eszmecseréjét, de közben a környezetét is szemügyre vette. A szekér régiesnek látszott, de rendben tartották, belsejében tisztaság uralkodott. A falak enyhe füstillatot árasztottak, ezer és ezer főzés szaga ivódott bele a deszkákba. Gyerekek játszottak odakint, kacagva és pörlekedve. Furcsa volt belegondolni, hogy ez a szekér egy család egyedüli menedéke a külvilág elől. A védett otthon hiánya arra

269

késztette a törzset, hogy jobbára a szabad ég alatt éljenek. Bármilyen idegennek tűnt is ez az elképzelés, egyfajta szabadságot tükrözött. Camről el lehetett képzelni, hogy áttér erre az életmódra, Kevről azonban nem. Benne mindig megmaradna az irányítás ösztöne, amivel uralma alá hajtja a környezetét. Ő építeni szeretett, és szervezni. Oly régóta élt együtt a lány népével, hogy már megértette őket. S a megértés folyamatában lassanként hasonulni kezdett hozzájuk. Win azon tűnődött, hogyan érintheti Kevet, hogy lehullt végre a lepel cigány múltjáról, és fény derült a rejtélyekre. A férfi látszólag tökéletesen nyugodt és összeszedett maradt, ám egy ilyen élmény mindenkit felkavarna. – ...sok idő eltelt azóta – mondta éppen Cam. – Vajon még veszélyben vagyunk? Él-e még az apánk? – Könnyen kideríthetjük – felelte Merripen, majd komoran hozzátette: – Bár aligha örülne, hogy még mindig életben vagyunk. – Amíg cigányok maradtok, addig többé-kevésbé biztonságban vagytok – mondta Noah. – De ha Kev jogot akar formálni az örököst megillető címre, abból gondok lehetnek. – Miért tenném? – kérdezte Merripen gúnyosan. Noah vállat vont. – Így beszél egy cigány. De te félig gádzsó vagy. – Nekem nem kell a rang, sem ami velejár – jelentette ki Merripen. – Semmi közöm a Cole-klánhoz, Lord Cavanhez meg az írekhez. – Ez olyan, mintha megtagadnád lényed egyik felét – mondta Cam. – Életem java részében fogalmam sem volt ír gyökereimről. Eztán sem lesz nehéz eltekinteni tőlük. Ekkor cigány fiúcska jelent meg, és tájékoztatta őket a hordágy elkészültéről. – Jó – mondta Merripen határozottan. – Felsegítem a hordágyra, aztán... – Még mit nem! – mondta Cam a szemöldökét ráncolva. – Engem nem fogtok hordágyon hazaszállítani! Merripen csúfondáros pillantást vetett felé. 270

– Mi módon kívánsz hát hazamenni? – Majd lovagolok. – Nem vagy olyan állapotban. Leesel és a nyakad szeged. – Meg tudom csinálni – erősködött Cam. – Nem nagy a távolság. – Lezuhansz a lóról! – Akkor se fekszem hordágyra. Halálra rémíteném vele Ameliát. – Nem Amelia miatt aggódsz te, a büszkeségedet félted. Hordágyon viszünk, és punktum. – Menj a fenébe! – csattant fel Cam. Win és Noah aggodalmas pillantást váltott. A fivéreken jól látszott, hogy mindjárt ölre mennek. – A törzs vezetőjeként talán segíthetek eldönteni ezt a vitát... – kezdte Noah diplomatikusan. Merripen és Cam egyszerre vágta rá: – Nem. – Kev – dünnyögte Win –, nem lovagolhatna velem a fivéred? Felül mögém a nyeregbe, és megkapaszkodik bennem, úgy nem esne le. – Rendben van – mondta mindjárt Cam. – Legyen így. Merripen haragosan nézett mindkettőjükre. – Én is veletek tartok – mondta Noah könnyed mosollyal. – Azonnal szólok a fiamnak, hogy nyergelje fel a lovam. – Elhallgatott. – Maradnátok még pár percig? Seregnyi unokatestvéretek várja, hogy találkozhasson veletek. A feleségemet meg a gyermekeimet is szeretném bemutatni, és... – Majd – mondta Merripen. – Most késedelem nélkül el kell vinnem öcsémet az asszonyához. – Hát jól van. Miután Noah távozott, Cam szórakozottan bámulta a teája üledékét. – Mire gondolsz? – kérdezte Merripen. – Vajon született-e apánknak gyermeke a második feleségétől? S ha igen, hány? Vannak ismeretlen féltestvéreink? Merripen összehúzta a szemét. – Mit számít ez? – Ők is a családunk. 271

Merripen rá nem jellemző drámai gesztussal ütögetni kezdte a homlokát. – Ott vannak nekünk Hathawayék, és tucatnyi cigány futkos odakint, akik a jelek szerint valamennyien az unokatestvéreink. A fenébe is, mekkora családot akarsz még? Cam csak mosolygott. A Ramsay-kúria természetesen felbolydult. Hathawayék, Miss Marks, a szolgálók, a rendőrbiztos és egy orvos zsúfolódott össze az előtérben. Mivel az aránylag rövid lovaglás is kimerítette Camet, kénytelen volt Merripenre támaszkodva bebotorkálni. A család nyomban lerohanta őket, Ameliának úgy kellett utat törnie Camhez. Megkönnyebbülten zokogott fel, ahogy odaért hozzá, és a könnyeivel küzdve eszelősen végigtapogatta férje mellkasátarcát. Cam elengedte Merripent, és átkarolta Ameliát, fejét csaknem az asszony vállára hajtva. A csend szigetét képezték a tumultus kellős közepén, és hangosan szedték a levegőt. Amelia egyik kezével férje hajába túrt, ujjai elmerültek a sötét tincsek között. Cam dünnyögött valamit a fülébe, lágy, bizalmasan megnyugtató szavakat. Aztán megtántorodott, de Amelia erősen ölelte, és Merripen is biztatón a vállára tette a kezét. Cam felszegte a fejét, és a feleségére nézett. – Reggel ittam egy kis kávét – mondta neki. – Megfeküdte a gyomrom. – Én is így hallottam – mondta Amelia, és végigsimított férje mellkasán. Majd aggodalmasan Kevre pillantott. – A tekintete ideoda csapong. – Ő most valahol az egekben repked, mert nyers ópiummal csillapítottuk a szívverését, mielőtt Win meghozta az ellenszert. – Vigyük az emeletre – mondta Amelia, és a ruhája ujjával törülte le a könnyeit. Hangját felemelve a csoportosulástól félrehúzódva álldogáló, koros, szakállas emberhez intézte a szavait: – Martin doktor, kérem, tartson velünk, odafent nyugodt körülmények között megvizsgálhatja a férjemet. – Nem kell orvos – tiltakozott Cam. 272

– Én a helyedben nem akadékoskodnék – közölte vele Amelia. – Legszívesebben vagy fél tucat doktort idecsődítenék, na meg specialistákat Londonból. – Elhallgatott, hogy Noah-ra pillantson. – Ön volna az, aki Mr. Rohan segítségére sietett? Tekintsen minket a lekötelezettjének, uram. – Bármit megtennék az unokafivéremért – felelte Noah. – Unokafivér? – ismételte Amelia elkerekedő szemmel. – Odafent elmagyarázom – mondta Cam, hirtelen meginogva. Noah abban a pillanatban megragadta az egyik oldalról, Merripen a másikról, és félig húzták, félig vitték Camet, fel a központi lépcsőn. A család izgatott kurjongatások és terefere kíséretében követte őket. – Nem találkoztam még ilyen lármás gádzsókkal – jegyezte meg Noah. – Ez semmi – mondta Cam fújtatva. – Általában ennél is hangosabbak szoktak lenni. – Moshtóra! – kiáltott fel Noah, és a fejét csóválta. Nyugodt körülményeknek csak viszonylagosan nevezhetjük azt, amikor lefektették Camet az ágyra, és dr. Martin megkezdte a kivizsgálást. Amelia tett ugyan néhány kísérletet a család s a rokonság kikergetésére, ám azok folyton-folyvást visszatolongtak a szobába. Martin ellenőrizte Cam pulzusát, a pupillája méretét, meghallgatta a tüdejét, megvizsgálta bőrének nedvességét és színét, valamint a reflexeit, majd kijelentette, hogy véleménye szerint a beteg fel fog épülni. Amennyiben az éjjel zavaró tünetek jelentkeznének, úgymint szívremegés, egy csepp, vízben elkevert laudánumot itassanak vele. A doktor még hozzátette, hogy Cam kizárólag tiszta folyadékot igyon, könnyű ételeket fogyasszon, és pihenjen az elkövetkező kéthárom napban. Valószínűleg étvágyvesztésre és fejfájásra is kell számítani, de amint kitisztul a szervezetéből a digitálisz, minden visszatér majd a normális kerékvágásba. Miután meggyőződött róla, hogy fivére kielégítő állapotban van, Kev odament a szélen ácsorgó Leóhoz, és halkan megkérdezte: – Hol van dr. Harrow? – Ott, ahová nem ér el a kezed – mondta Leo. – Elszállították a fogházba, éppen mielőtt megérkeztetek. Ne is próbálj bejutni hozzá. 273

Már szóltam a rendőrbiztosnak, hogy ne engedjen a kosár százmérföldes közelébe. – Azt kell gondolnom, hogy ön is a bőrére pályázik – mondta Merripen. – Maga éppúgy gyűlöli, mint én. – Igaz. De én az alkotmányos megoldásokban hiszek. És nem szeretnék csalódást okozni Beatrixnek, aki őszintén reméli, hogy bírósági ügy lesz belőle. – Miért? – Szeretné, ha Csík tanúskodhatna. Kev a mennyezetre emelte tekintetét, azután behúzódott a sarokba, és nekidőlt a falnak. Hallgatta Hathawayék fecsegését, akik a nap történéseit ecsetelték, a rendőrbiztos kérdéseket tett fel, Noah-t is bevonták, s ez oda vezetett, hogy lehullt a lepel Kev és Cam múltjáról, és így tovább. Úgy tűnt, sosem szakad vége a pezsgő információözönnek. Cam ezenközben több mint elégedetten hevert az ágyon, és hagyta, hogy Amelia babusgassa. Az asszony hátraseperte a haját a homlokából, adott innia, megigazgatta a takaróját, és szüntelenül cirógatta. Cam ásított, próbálta nyitva tartani a szemét, arcát a párnába fúrta. Kev ekkor Wint kezdte figyelni, aki széken ült az ágy mellett, egyenes gerinccel, mint mindig. Nyugodtnak látszott, megjelenése a hajtűk alól kicsúszott kósza tincseket leszámítva makulátlanul illendő volt. Az ember nem is gondolná, hogy képes felgyújtani egy szekrényt. Úgy, hogy dr. Harrow benne van. Leo szavaival: Win tette talán nem vet túl jó fényt az intellektusára, de a könyörtelensége elvitathatatlan. És célt ért vele. Kev valamivel korábban sajnálattal hallotta, hogy Leo füstösen, de sértetlenül húzta ki Harrow-t a szekrényből. Végül Amelia bejelentette, hogy hamarosan be kell fejezniük a vizitálást, mert Camnek pihenésre van szüksége. A rendőrbiztos távozott, Noah és a szolgálók úgyszintén, míg már csak a közvetlen családtagok maradtak. – Azt hiszem, Csík az ágy alatt van. – Beatrix letérdelt a padlóra, és bekukkantott az ágy alá. – Kérem vissza a harisnyakötőmet – mondta Miss 274

Marks komoran, és leereszkedett a szőnyegre Beatrix mellett. Leo burkolt érdeklődéssel tanulmányozta a nevelőnőt. Ezalatt Kev Winnifredről gondolkozott. A szerelem a markában tartotta, a nyers ópiumnál is egzotikusabb, édesebb, szédítőbb élményt nyújtva. Jobban átjárta a testét a belélegzett oxigénnél is. És belefáradt már, hogy küzdjön ellene. Camnek igaza volt. Képtelenség előre megjósolni a jövőt. Nincs mit tenni, szeretni kell Wint. Ez a sorsra. Átadja magát az érzésnek és a lánynak, anélkül hogy bármit is korlátozna vagy uralna. Behódol. Örökre kilép az árnyak közül. Hosszú, mély lélegzetet vett, és kifújta. Szeretlek, gondolta Wint nézve. Szeretem valamennyi porcikádat, összes gondolatod és szavad... mindama dolgok szövevényes, izgalmas együttesét, ami te vagy. Egyszerre tízféle vággyal is akarlak. Szeretem minden arcodat, szeretem azt, aki most vagy, és a gondolatot, hogy a múló évtizedekkel csak még szebb leszel. Szeretlek, mert te vagy a válasz minden kérdésre, amit csak a szívem feltehet. Mily könnyűnek tűnt ez most, hogy már megadta magát. Így volt természetes és helyénvaló. Kev nem tudta biztosan, hogy Winnek hódol be, vagy az iránta való szenvedélyének. Csak annyit tudott, hogy többé semmi sem tarthatja vissza. Kell neki ez a lány! És mindent megad majd neki, feltárja előtte a lelkét, még a törött darabkákat is. Pislogás nélkül bámulta Wint, félig-meddig attól tartva, hogy a legkisebb mozdulat a részéről irányíthatatlan folyamatokat indíthat be. Mindjárt odarohan hozzá, és kicipeli a szobából. Édes volt a várakozás, hiszen tudta, hogy hamarosan az övé lesz a lány. Win megérezte a tekintetét, és odapillantott rá. Zavartan pislogott, és fülig pirult Kev nézésétől. Ujjai a nyakához kaptak, mintha saját zakatoló pulzusát csitítaná ily módon. Merripen ettől csak még jobban kívánta. Ajkával, nyelvével akarta végigkóstolni a lány hamvas arcbőrét, hogy magába szívja melegét. Ahogy merőn nézte a lányt, a legállatiasabb ösztönök lobbantak fel benne, azok sarkallták.

275

– Bocsássatok meg – dünnyögte Win, és oly kecsesen állt fel, amivel az esztelenségig tüzelte Merripent. Ujjai ismét megrebbentek, mintha ideges volna, és Merripen legszívesebben megragadta volna a kezét, hogy csókot nyomjon rá. – Hagyom önt pihenni, kedves Mr. Rohan – mondta Win tétova hangon. – Köszönöm – motyogta Cam az ágyból. – Húgocskám... köszönöm, hogy... Cam tétovázására Win fürge kis mosollyal így felelt: – Értem. Aludjon jól. A mosoly leolvadt, ahogy Win merészen Kevre pillantott. Majd, mint aki menekül, a lány kisietett a szobából. Egy perc sem telt bele, és Kev a sarkában volt. – Hová szaladnak így? – kérdezte Beatrix az ágy alól. – Triktrakozni – vágta rá Miss Marks. – Hallottam, mikor tervezgették, hogy lejátszanak egy-két partit. – Én is hallottam – csatlakozott Leo. – Mókás lehet ágyban triktrakozni – mondta Beatrix ártatlanul, és kuncogni kezdett. Rögtön világos volt, hogy ezúttal nem a szavak, hanem a legnyersebb érzelmek csatája van készülőben. Win sietősen és némán lépkedett a szobája felé, hátra se mert nézni, holott tudnia kellett, hogy követik. A szőnyeg elnyelte lépteik zaját, az egyik fél riadt, a másik vadállati lépéseit. Win megállt a szobája ajtajánál, még mindig nem nézett a férfira, ujjai a kilincsre fonódtak. – Az én feltételeim szerint – mondta halkan. – Ahogy megmondtam. Kev pontosan értette: semmi sem történhet köztük, ha nem Win akarata érvényesül. Kedvelte a lányban ezt a konokságot, de cigány vére nyomban ágálni kezdett. Némely tekintetben talán uralkodhat fölötte egy nő, teljesen azonban nem. Merripen a vállával lökte be az ajtót, a szobába tessékelte Wint, és magukra zárta az ajtót. Elfordította a kulcsot a zárban.

276

Mielőtt Win lélegzethez jutott volna, Merripen két keze közé fogta a lány fejét, és megcsókolta, szájával nyitva fel a száját. Win íze felgerjesztette, de nem siette el a dolgot, mélyen és érzékien csókolta, szájába szíva a lány nyelvét. Érezte, hogy Win teste hozzásimul, már amennyire súlyos szoknyái ezt engedték. – Ne hazudj nekem még egyszer – mormolta Kev. – Nem fogok. Ígérem. – Win kék szeme szerelemtől csillogott. Merripen meg akarta érinteni a lány puha bőrét a sok kelme meg csipke alatt. Ki akarta fejteni a ruhájából, kipattintotta a díszes gombokat, a makacsabbját letépve, és addig folytatta, míg a ruhatömeg meglazult és Win levegő után kapkodott. Merripen ott állt a lánnyal a megtaposott öltözék rózsaszín hullámai között, akárha valamely gigantikus virág nyelte volna el őket, Azután Win alsóneműje következett, Merripen megoldotta az alsóing szalagját, majd a nadrág madzagjait. Win úgy segített neki, hogy kihúzta kecses karját-lábát a gyűrött vászonból. A lány rózsaszín-fehér mezítelensége elkápráztatta Merripent. Karcsú, de erős lábát egyszerű harisnyakötővel rögzített fehér harisnya fedte. Képtelenül erotikus volt a buja, meleg hús és a szemérmes, fehér pamut kontrasztja. Hogy kioldja a harisnyakötőt, Merripen letérdelt a puha, rózsaszín muszlinhalomba. Win behajlított térddel segített neki, szégyenlős felkínálkozása egészen elvette a férfi eszét. Lehajolt, és megcsókolta Win térdecskéjét, selymes belső combját, s mikor a lány halk dünnyögéssel kitérni próbált előle, Merripen megragadta a csípőjét, hogy ne mozdulhasson. Azután lassan befúrta az arcát a halovány bodrok közé, ahol rózsás illat és lágyság fogadta, s Merripen a nyelvével tárta fel a lányt. Win halkan, esdeklőn nyöszörgött. – Remeg a lábam – suttogta. – Mindjárt összeesem. Kev oda se figyelve folytatta. Nyaldosta, szívta, szinte felfalta a lányt, éhsége egyre fokozódott, ahogy megízlelte a női test elixírjét. Win húsa lüktetett, ahogy a férfi mélyen bedugta a nyelvét, s a lány egész testében megremegett. Merripen előbb az egyik, majd a másik oldalon nyaldosta a bársonyos redőket, aztán továbbhaladt arra a pontra, ahol a lány gyönyöre a legerősebb volt. Bűvöletbe esve

277

cirógatta újra meg újra, míg Win egyszer csak belemarkolt a hajába, s közben hevesen hullámzott a csípője. Merripen elvette a száját, és felállt. Win arca kábult volt, a tekintete távoli, mintha nem is látná őt. Fejétől a lába ujjáig reszketett. Merripen átkarolta, és magához vonta a lány csupasz testét. Száját a lány nyaka és válla közti lágy hajlatra tapasztotta, megcsókolta a bőrét, és megérintette a nyelvével. Közben kikötötte a saját gatyamadzagját. Win átölelte a férfit, mikor az felemelte és a falnak nyomta, egyik karjával a lány hátát védelmezve a horzsolásoktól. Win teste ruganyos volt és pehelykönnyű, gerince megfeszült, ahogy Merripen lejjebb engedte, és a lány lassan megértette, mire készül. Szája néma sikolyra nyílt a meghökkenéstől, ahogy a hímtag lassan és sikamlósan felnyársalta. A harisnyás lábak satuba fogták Merripen derekát, a lány kétségbeesetten kapaszkodott belé, akárha egy viharban hánykódó hajó fedélzetén volnának. De Kev erősen fogta, s csak a csípőjét mozgatta közben. Pantallóját hirtelen elengedték a nadrágtartó kapcsai, és a térdére csúszott. Elfordított arccal palástolta a mosolyát, mert egy pillanatra felmerült benne, hogy abbahagyja, míg levetkőzik... de az érzés túl jó volt ahhoz, hogy megálljon, s a kéj fokozatosan minden mást kiszorított a tudatából. Win apró sóhajokat hallatott minden egyes lucskos döfésnél, érezte, ahogy a hímtag egészen betölti. Kev tartott egy kis szünetet, míg mohón megcsókolta, s közben gyengéd kézzel lenyúlt, és széthúzta a duzzadt szeméremajkakat. Amikor újrakezdődtek a döfések, Win egy-egy kis ütést érzett a csiklóján. Lehunyta a szemét, mint aki álmodik, alteste eszeveszett lüktetéssel szipolyozta a férfit. Ki s be, egyre mélyebben, egyre közelebb a csúcshoz. Win lába megfeszült a férfi derekán. A lány megdermedt és felsikoltott, de Merripen csókkal pecsételte le a száját, hogy elhallgattassa. Ám néhány halk nyögés így is kicsusszant, amint a gyönyör elborította és megremegtette Wint. Ahogy Kev beletemetkezett az édes-kéjes puhaságba, egyszerre szétrobbant benne az eksztázis, és forró löketekben kilövellte magját.

278

Kev zihálva engedte le a lány lábát a padlóra. Ott álltak, testük verítékében összeforrva, szájuk csitító csókokkal és sóhajokkal ölelkezett. Win a férfi inge alá csúsztatta a kezét, s gyengéd mozdulatokkal simogatni kezdte a derekát meg a hátát. Kev óvatosan elvált tőle, és lehántotta tűzforró testéről a ruhákat. Valahogy elvergődtek az ágyig. Kev mindkettőjüket beburkolta a gyapjú- s vászongubóba, és szorosan magához vonta Wint. A lány illata, kettőjük enyhén sós illata hatolt az orrába. Belélegezte, és közös illatuk izgatóan hatott rá. – Szeretlek – suttogta cigány nyelven, és a szájával finoman megérintette Win mosolygó ajkát. – Mikor egy cigányember azt mondja az asszonyának, hogy szereti, ez a szó soha nem szűzies értelmű. A szenvedély, a testi vágy kifejezésére szolgál. Wint ez elégedettséggel töltötte el. – Szeretlek – suttogta vissza a cigány szót. – Kev... – Mondd, szerelmem. – A cigányoknál hogy zajlik egy esküvő? – Megfogjuk egymás kezét a tanúk előtt, és esküt teszünk. De nekünk gádzsó esküvőnk is lesz. Annyiféleképpen esküszünk, ahány módozat csak az eszembe jut. – Kioldotta a lány harisnyakötőjét, legörgette róla a harisnyát, és finoman megmozgatta a lábujjait. Win doromboló hangot hallatott. Karját nyújtotta Kev felé, hogy a keblére húzza a fejét, miközben hívogató ívbe feszült a teste. Merripen engedelmeskedett, szájába vette a mell rózsás csúcsát, és a nyelvével cirógatta, körkörösen, míg a bimbó duzzadt és kemény nem lett. – Nem tudom, mi ilyenkor a teendő – szólt Win pilledt hangon. – Feküdj nyugodtan. A többi az én dolgom. A lány felnevetett. – Én arra gondoltam, nem tudom, mi a teendő, ha az ember megtalálta élete párját. – Igyekezni kell, hogy sokáig tartson. – Merripen most a másik kebellel foglalkozott, ujjai gyengéden markolászták a gömbölyded idomot. – Hiszel az örök szerelemben? – folytatta a kérdezősködést a lány, és elakadt a lélegzete, ahogy Merripen játékosan megharapta. – Az csak a mesében létezik. 279

– Szóval nem hiszel benne? Fejrázás. – Hiszek abban, ha két ember szereti egymást. – Ajka mosolyra görbült. – Örömöt lelnek a hétköznapi pillanatokban. Együtt járják az utat. Összevitatkoznak olyan csekélységeken, mint a tojás főzési ideje, vagy, hogy miképpen kell bánni a szolgálókkal, és micsoda számla érkezett a hentestől. Együtt térnek nyugovóra esténként, és minden reggel együtt ébrednek. – Felszegte a fejét, és megsimogatta a lány arcát. – Eddig mindig azzal kezdtem a napot, hogy odamentem az ablakhoz, és kinéztem a kék égre. Ezt most már nem kell többé megtennem. – Miért? – kérdezte a lány halkan. – Mert helyette ott van nekem a szemed kéksége. – Milyen romantikus vagy – dünnyögte Win somolyogva, és gyengéd csókot váltottak. – De ne félj! Nem árulom el senkinek. Újból szeretkezni kezdtek, és Merripen úgy belemerült, hogy meg se hallotta a halk neszezést a zárban. Win a férfi válla fölött odapillantva Beatrix menyétjének nyúlánk testét pillantotta meg, ahogy felfelé ágaskodva a kulcsot próbálja megszerezni. Win ajka szóra nyílt, ám Merripen ekkor megcsókolta, és szétfeszítette a combját. Később, gondolta a lány bódultan, és nem törődött vele, hogy Csík, szájában a kulccsal, átpréseli magát az ajtó alatt. Később is ráér majd említést tenni erről a dologról... De nemsokára már nem gondolt semmiféle kulcsra.

280

23

Bár az eljegyzési ceremónia hagyományosan napokig is eltartott, Kev előre eldöntötte, hogy az övék mindössze egyetlen éjszaka lesz. – Ugye elzártuk az ezüstöt? – kérdezte Camtől, amikor a folyóparti táborhelyről érkező cigányok, valamennyien tarka ruhában, csilingelő ékszerekkel díszesen, kezdték ellepni a házat. – Phral – felelte Cam vidáman –, arra semmi szükség. Ők a családunk. – Éppen azért szeretném elzárni előlük az ezüstöt. Kev véleménye szerint Cam talán túlságosan is kivette a részét az ünneplésből. Néhány nappal korábban azzal rendezett felhajtást, hogy mint Kev szószólója a hozományról egyezkedett Leóval. Álvitába bonyolódtak vőlegény és menyasszony érdemeiről, s hogy mennyit köteles fizetni a vőlegény családja azért a kiváltságért, hogy megszerezhetnek egy olyan kincset, mint Win. Mindkét fél arra a vidor következtetésre jutott, hogy vagyont ér az az asszony, aki képes elviselni Merripent. Kev dühödt szemöldökráncolással hallgatta őket egy székből, amitől a két garabonciásnak csak még vidámabb kedve kerekedett. Eme formalitást követően lelkesen nekiláttak az eljegyzés megtervezésének. A ceremóniát gazdag lakoma zárja majd le, lesz rostélyos, mindenféle szárnyas és több tál, fűszernövényekkel, valamint tetemes mennyiségű fokhagymával összesütött krumpli. Beatrix kívánságait szem előtt tartva sündisznóhús nem szerepelt a menüben. Gitárszó és hegedűzene töltötte be a tánctermet, mialatt a vendégek egy körben gyülekeztek. Laza szabású, fehér ingben, bőr térdnadrágban és cipőben, oldalt megkötött vörös övvel a derekán 281

Cam a kör közepére ment. Világos selyembe burkolt üveget tartott a kezében, az üveg nyaka köré aranypénzek füzérét tekerték. Csendet kért a vendégseregtől, mire rezgő duruzsolássá halkult a zene. Win Merripen oldalánál örvendezve szemlélte a tarka kavalkádot, és hallgatta a cigány nyelven szónokoló Camet. Fivérével ellentétben Merripen gádzsó öltözékben pompázott, egyedül a kravátlit és a gallért hagyta el. Wint egészen elbűvölte a férfi sima, barna nyakának látványa. Szerette volna megcsókolni az ütőerénél. Helyette azzal kellett beérnie, hogy kezét diszkréten a férfiéhoz érintette. Merripen nem volt elemében a társas összejöveteleken. Amikor viszont kettesben voltak... Érezte, hogy Merripen keze lassan az övé köré fonódik, hüvelykje gyengéden cirógatta Win finom húsát a tenyér vonala fölött. Rövid beszéde végeztével Cam Winhez lépett. Letekerte az üvegről a pénzfüzért, és a lány nyakába akasztotta. Az érmék vidám zörgéssel, hűvösen ereszkedtek Win bőrére. A nyaklánc hírül adta, hogy ő már menyasszony, és Merripen kivételével minden férfi az életével játszik, ha közelíteni mer hozzá. Cam elmosolyodott és a keblére ölelte Wint, dünnyögött valami kedveset a fülébe, és átadta neki az üveget, hogy igyék belőle. A lány óvatosan kortyolt a testes vörösborból, aztán Merripennek nyújtotta, aki szintén ivott. A vendégeknek közben borral csordultig teli serlegeket szolgáltak fel. Többen is „jó egészséget!” kurjantást hallattak, midőn ittak a jegyespárra. Ezután vette csak igazán kezdetét az ünneplés. Felharsant a zene, és a serlegek hamar kiürültek. – Táncolj velem – dünnyögte Merripen, meglepetést okozva Winnek. Ő nevetve rázta a fejét, ahogy elnézte a kanyargózva forgó párokat. A nők szilaj mozdulatokat tettek a karjukkal, míg a férfiak a földhöz ütögették a sarkukat és összeverték a tenyerüket, s mindegyre csak folytatták a forgást, miközben fogvatartották egymás tekintetét. – Nem tudom, hogyan kell – mondta Win. Merripen odaállt mögé, hátulról átkarolta, és magához húzta. Újabb meglepetés. Kev a nyilvánosság előtt mindig kerülni 282

igyekezett a bizalmas érintéseket. Ám az adott helyzetben úgy tűnt, senki nem vesz róluk tudomást, senki nem törődik velük. Kev hangja forrón és puhán hatolt a lány fülébe. – Csak nézd egy kicsit. Látod, milyen kevés hely is elég? Látod, hogyan forognak? A cigányok az égbe emelik a kezüket tánc közben, de a lábukat a földhöz verik, így fejezik ki kötődésüket az anyaföldhöz. Meg a világi szenvedélyekhez. – Elmosolyodott, és megpenderítette a lányt, hogy a szemébe nézzen. – Gyere – mormogta, és derékon ragadta biztatásképp. Win bátortalanul követte, miközben lenyűgözte a felismerés, hogy új oldaláról ismerheti meg a férfit. Nem gondolta volna, hogy ilyen magabiztos is tud lenni. Merripen féktelen természetességgel vitte táncba, és huncut csillogás ült a szemében. Rábírta Wint, hogy emelje fel a karját, csettintgessen az ujjaival, és suhintson feléje a szoknyájával, miközben ő körbetáncolja. A lány abba se hagyta a kacagást. Ropták a táncot, és Merripen oly kiváló partnernek bizonyult, hogy táncuk macska-egér játékká lett. Win körbepördült, Merripen elkapta a derekát, és egyetlen perzselő pillanatra magához vonta. A férfi bőrének illata, s ahogy a mellük egymáshoz ért, mindez heves vágyakozással töltötte el a lányt. Homlokát Win homlokának döntve Merripen addig bámulta, míg a lány már fulladozott a sötét szempártól, mely úgy égett, akár a pokol tüze. – Csókolj meg – suttogta Win akadozó hangon, nem törődve sem azzal, hogy hol vannak, sem azzal, hogy ki látja őket. Mosoly játszott a férfi ajkán. – Ha most elkezdem, nem tudom majd abbahagyni. A varázst valakinek a bocsánatkérő torokköszörülése törte meg. Merripen oldalt pillantott, és meglátta Camet. Cam ügyelt rá, hogy az arca ne áruljon el érzelmeket. – Elnézést a háborgatásért. De Mrs. Barnstable az imént hozta a hírt, hogy váratlan vendégünk érkezett. – Újabb családtag? – Igen. De nem a cigány vonalról. Merripen zavartan rázta a fejét. – Akkor hát ki az? 283

Cam látványosan nyelt egyet. – Lord Cavan. A nagyapánk. Az a döntés született, hogy Cam és Kev a többi családtag jelenléte nélkül találkozik Cavannel. Miközben teljes gőzzel folytatódott a mulatozás, a fivérek a könyvtárba visszavonulva várakoztak. Két inas lótott-futott, különböző holmikat hordtak be egy odakint álló hintóból: párnákat, bársonnyal borított lábzsámolyt, meleg pokrócot, lábmelegítőt, ezüsttálcán egy kupát. Eme körülményes előjáték lebonyolítása után az egyik inas bejelentette Lord Cavant, aki ekkor a szobába lépett. Az agg ír gróf külsőre nem volt éppen megnyerő: vén volt, kicsi és vézna. Ám egy trónfosztott fejedelem megjelenésével bírt, fáradt büszkeséggel viselte megfakult dicsőségét. Az a néhány fehér haja szála vörös koponyájára lapult, állát oroszlánok bajuszára emlékeztető oldalszakáll foglalta keretbe. Ravasz barna szemével a gróf hűvösen méregette a két ifjút. – Önök Kevin és Cameron Cole. – Ezt inkább kijelentette, mintsem kérdezte ír akcentusával elegánsan, s kissé szárazan ejtve a szótagokat. Egyikük sem felelt. – Melyikük az idősebb? – kérdezte Cavan, és helyet foglalt egy kárpitozott székben. Az inas nyomban a lába alá tolta a zsámolyt. – Ő – mondta Cam, és segítőkészen Kevre mutatott, haragos oldalpillantást váltva ki fivéréből. Cam ezzel mit sem törődve könnyed hangot ütött meg: – Hogy bukkant ránk, mylord? – Nemrégiben Londonban egy címertudós keresett fel engem azzal az információval, miszerint megbízást kapott maguktól, hogy kutassa fel az eredetét egy bizonyos ábrának, melyet ő a Cole-ok ősi családi jeleként azonosított. Amikor megmutatta nekem az ön karján látható tetoválásról készített vázlatát, azonnal tudtam, kik maguk és miért kutakodnak. – Na és miért? – kérdezte Cam halkan. – Mert társadalmi és anyagi hasznot remélnek nyerni azáltal, hogy a Cole család elismeri önöket. 284

Cam keserű mosolyra húzta a száját. – Higgye el mylord, sem haszonra, sem elismerésre nem vágyom. Csupán azt akartam tudni, hogy ki vagyok. – Szeme haragosan villant meg. – Fizettem annak a nyavalyás kutatónak, hogy hozzám jöjjön az információval, ő mégis előbb önhöz szaladt vele. Ezért még megnyúzom! – Minek jött ide? – kérdezte Kev nyersen. – Mi semmit sem akarunk magától, és maga se számítson tőlünk semmire. – Először is, talán érdekli önöket, hogy atyjuk halott. Mindössze néhány hete, hogy életét vesztette egy lovas baleset következtében. Mindig kétbalkezes lovas volt, s végül a halálát is ez okozta. – Őszinte részvétünk – szólt Cam fakó hangon. Kev csak a vállát vonta meg. – Így fogadják szülőatyjuk halálhírét? – szegezte nekik a kérdést Cavan. – Attól tartok, nem ismertük szülőatyánkat elég jól, így nem tudunk illendőképpen reagálni – mondta Kev gunyorosan. – Nézze el nekünk, ha nem hullajtunk könnyeket. – Én nem könnyeket várok önöktől. – Miért rémít ez meg engem? – töprengett fennhangon Cam. – Fiam egy feleséget és három lányt hagyott hátra. Fiú utódot egyet sem, csak önöket. – A gróf tornyot formált bütykös ujjaiból. – A földet csakis fiú utód örökölheti, de egy sincs a Cole-ok vonalán. A dolgok jelen állása alapján a Cavan-cím és mindaz, ami vele jár, halálommal örökre elvész. – Állkapcsa megmerevedett. – Nem hagyom a patrimóniumot semmibe veszni csupán azért, mert az önök atyja ügyefogyott nemzőnek bizonyult! Kevin felvonta a szemöldökét. – Nem nevezném ügyefogyott nemzőnek azt, akinek két fia és három lánya van. – A lányok nem mérvadóak. Önökben pedig kevert vér folyik. Aligha állíthatjuk, hogy atyjuk sikeresen szolgálta a család érdekeit. De akárhogy is, a helyzet adott, el kell fogadnunk. Végtére is önök törvényes ivadékok. – A lord fanyar mosollyal elhallgatott. – És egyedüli örököseim.

285

Ekkor mutatkozott meg teljes valójában a köztük húzódó beláthatatlan kulturális szakadék. Ha Lord Cavan valaki másnak kínálja fel nagylelkű adományát, gesztusát legalábbis kitörő lelkesedéssel fogadták volna. Ám ő két cigány előtt csillantotta fel a társadalmi felemelkedés és az anyagi jólét lehetőségét, s ez nem várt reakciót eredményezett. A két örökös hallatlanul – és szerfölött bosszantóan – közönyös maradt. Cavan ingerülten szólította meg Kevet. – Ön Mornington vikomtja, a Meath megyei Morningtonuradalom örököse. Halálomkor a hillsborough-i Knotford kastély, a Down megyei Fairwall-birtok, valamint a hertfordshire-i Watford Park is önre száll majd. Jelent ez magának valamit? – Nem sokat. – Ön az utolsó láncszeme – folytatta Cavan egyre élesebb hangon – annak a családnak, amely eredetét egészen egy Athelstan által a 936. évben lovaggá ütött ősig vezeti vissza. Továbbá ön az örököse annak a grófi címnek, amelynek viselői előkelőbb családfával rendelkeznek, mint a Korona arisztokráciájának háromnegyede. Egy szava sincs? Érti egyáltalán, milyen hatalmas szerencse érte? Kev nagyon is értette. Ahogy az is világos volt a számára, hogy egy zsarnokoskodó vénember, aki valaha a halálára áhítozott, most azt várja tőle, hogy hanyatt essék a kéretlenül rátestált örökségtől. – Igaz-e, hogy volt idő, mikor még azért kerestetett minket, hogy a másvilágra küldjön, akár a kutyákat? Cavan a homlokát ráncolta. – Ez a kérdés nem tartozik a tárgyhoz. – Vagyis igaz – mondta Cam a fivérének. – Azóta megváltoztak a körülmények – így Cavan. – Élve több hasznukat veszem, mint holtan. Hálásnak kéne lenniük ezért! Kev már majdnem megmondta Cavannek, hogy hová dugja a birtokait meg a rangját, mikor Cam a vállával határozottan félrelökte bátyját. – Bocsásson meg egy pillanatra – vetette oda az öregembernek –, ezt meg kell vitatnunk, testvér a testvérrel. – Nincs mit megvitatni – mormogta Kev. 286

– Most az egyszer hallgass meg! – mondta Cam szelíd hangon, összehúzott szemmel. – Kérlek! Kev karba fonta a kezét, és bólintott. – Elmerenghetnél néhány dolgon, mielőtt úgy kirúgod innét, hogy az aszott vén seggén csúszik ki – kezdte Cam halkan. – Először is, az öreg nem húzza már sokáig. Másodszor, a Cavan-földek béreseinek alighanem nagy szükségük volna értő irányításra és segítségre. Sokat tehetnél értük, még akkor is, ha úgy döntesz, hogy Angliában lesz a székhelyed, s innét ellenőrzöd az írországi területeket. Harmadszor, Winre is gondolj! Lenne vagyona és rangja. Egy grófnét nem nézhetnének le. Negyedszer, úgy tűnik, hogy van egy mostohaanyánk és három féltestvérünk, akik teljesen magukra maradnak, ha a vénember feldobja a talpát. Ötödször... – Elég – szólt közbe Kev. – Megteszem. – Hogyan? – vonta fel Cam a szemöldökét. – Egyetértesz velem? – Igen. Az összes szempont megállta a helyét, de pusztán Win említése is elegendő lett volna. Jobb élete lesz, és nagyobb megbecsülés övezi majd grófnéként, mintha csak egy cigányember felesége volna. Az öregember savanyú képpel méregette Kevet. – Úgy látom, félreértett engem, és azt hiszi, választás elé állítottam. Én semmit sem kértem magától, mindössze tájékoztatom a jó szerencséjéről s a kötelességéről. Azonkívül... – Nos, a dolog el van rendezve – vágott közbe sietősen Cam. – Lord Cavan, íme, az ön örököse, s íme, itt vagyok én is. Javaslom, hogy egyelőre maradjunk ennyiben, és elmélkedjünk új körülményeinken. Ha önnek is megfelel mylord, holnap megvitathatjuk a részleteket. – Rendben van. – Szeretnénk felajánlani önnek és a szolgálóinak, hogy töltsék nálunk az éjszakát. – Már egyeztettem Lord és Lady Westcliff-fel, hogy szállást adnak nekem. Bizonyára hallottak a grófról. Kiváló úriember. Ismertem az édesapját. – Igen – mondta Cam komoran. – Hallottunk Westcliffről. Cavan ajka elkeskenyedett. 287

– Felteszem, rám hárul majd a feladat, hogy valamikor bemutassam önöket. – Fitymáló pillantást vetett a fivérekre. – Amennyiben az alkalomhoz illővé tettük öltözködésüket és a viselkedésüket. Na meg a kultúrájukat. Édes istenem! – Csettintett, mire a két inas fürgén összeszedte a sok behordott holmit. Cavan felemelkedett a székéből, és hagyta, hogy keszeg vállára borítsák a kabátját. Morózus fejcsóválással Kevre tekintett, és azt dünnyögte: – Mint oly gyakran emlékeztetem magam, a semminél ön is jobb. Akkor hát holnap. Amint Cavan távozott a szalonból, Cam odalépett a tálalóhoz, és töltött két nagy pohár konyakot. Zavartnak látszott, mikor az egyik poharat Kevnek nyújtotta. – Mi jár a fejedben? – kérdezte. – Ennél jobb nagypapáról álmodni se lehetne – mondta Kev, és Cam nevettében kis híján félrenyelte a konyakot. Jóval később ugyanezen az estén Win Kev mellkasára borulva feküdt, haja szétterült, akár a holdsugár. Nem volt rajta semmi, csak a pénzérmés nyaklánca. Kev óvatosan kibogozta a láncot a lány hajából, és félretette az éjjeliasztalra. – Ne vedd el – tiltakozott a lány. – Miért? – Szeretem viselni. Emlékeztet rá, hogy menyasszony vagyok. – Hordhatod még eleget – dünnyögte kedvesen a férfi, és máshogy helyezkedett, hogy átölelhesse a lányt. Win mosolyogva tekintett fel rá, ujjai hegyével tétován cirógatva Kev ajkát. – Bánatos vagy, amiért Lord Cavan rátok talált, Kev? Merripen megcsókolgatta a puha ujjacskákat, míg a válaszon töprengett. – Nem – mondta végül. – Cavan egy megkeseredett, hibbant vénség, a társasága taszít. De most megkaptam a választ azokra a kérdésekre, amelyek egész életemben nyomasztottak. És... – habozott, mielőtt félszegen hozzátette – nem bánom, hogy egy szép napon én leszek Cavan grófja. 288

– Igazán? – Win incselkedő mosollyal tanulmányozta. Kev bólintott. – Szerintem menni fog nekem – vallotta meg. – Szerintem is – súgta Win, akár egy összeesküvő. – Sőt úgy vélem, sokakat meglep majd, milyen kiválóan értesz a dirigáláshoz. Kev elvigyorodott, és homlokon csókolta. – Meséltem már, mi volt Cavan utolsó szava, mielőtt az este elment? Azt mondta, gyakorta emlékezteti magát, hogy a semminél én is jobb vagyok. – A vén bolond fecsegő – mondta Win, és Kev tarkójára csúsztatta a kezét. – Ráadásul szörnyű tévedésben van – tette hozzá, mielőtt ajkuk érintette egymást. – Mert te mindennél jobb vagy, drágám. Ezután sokáig egyetlen szót se szóltak.

289

EPILÓGUS

A doktor szerint ez volt az első olyan szülés, ahol a jövendőbeli apáért jobban aggódott, mint az édesanyáért vagy a babáért. Kev aránylag jól viselte Win várandósságát, bár olykor-olykor hajlamos volt túlzottan nyugtalankodni. A terhességnél szokványos fájások semmiképpen nem adtak okot a riadalomra, és Kev az asszony élénk tiltakozása ellenére nemegyszer teljességgel alaptalanul küldetett a doktorért. De voltak csodálatos periódusok is. A csendes esték, mikor Kev az asszony mellett pihent, kezét Win hasára téve, hogy érezze a baba rugdalózását. A nyári délutánok, midőn bebarangolták Hampshire-t, eggyé olvadva a természettel s a szerte mindenütt nyüzsgő élettel. A váratlan felfedezés, hogy a házasság nem terhelte meg a kapcsolatukat komolysággal, hanem épphogy friss lendülettel töltötte meg. Kev újabban gyakran nevetett. Könnyebben tréfálkozott, és nyíltabban mutatta az érzéseit. Rajongott Cam és Amelia fiáért, a kis Ronanért, és készségesen alkalmazkodott a családhoz, amennyiben ő is kivette részét a sötét hajú csecsemő babusgatásából. Mindazonáltal Win terhességének utolsó néhány hetében Kev már képtelen volt leplezni növekvő félelmét. S mikor Win az éjszaka közepén vajúdni kezdett, fojtott rémület lett úrrá a férfin, amit semmi sem enyhített. Kev hamuszürke lett minden fájástól, a lány minden élesebb levegővételétől, míg végül Winnek rá kellett ébrednie, hogy ő sokkal jobb állapotban van a férjénél. – Szépen kérlek – súgta Win Ameliának négyszemközt –, csináljatok vele valamit.

290

Így aztán Cam és Leo kirángatta Kevet a hálószobából, és lecipelték a könyvtárba, ahol csak úgy öntötték belé a minőségi ír whiskyt. Amikor Cavan majdani grófja világra jött, a doktor megállapította, hogy makkegészséges, s bárcsak minden szülés ilyen zökkenőmentes volna. Amelia és Poppy lemosdatták Wint, és tiszta hálóinget adtak rá, a gyermeket megtisztogatták, puha gyapjútakaróba bugyolálták. Kev csak ekkor kapott engedélyt, hogy a szobába léphet és megnézheti őket. Miután meggyőződött róla, hogy a felesége és a kicsi is jól van, Kev zokogott a megkönnyebbüléstől, azután odazuhant Win mellé az ágyra, és elaludt. Win jóképű, szendergő férjéről a karjában tartott babára pillantott. Fia picinyke volt, de tökéletes, világos bőrű, dús fekete hajú. A szeme színét egyelőre nem lehetett meghatározni, de Win úgy gondolta, idővel kék lesz majd. Feljebb vonta mellkasán a gyermeket, hogy ajka egészen közel legyen az egyik parányi fülecskéhez. S a cigány tradíciónak megfelelően megsúgta neki a titkos nevét. – A neved Andrei – suttogta. Harcoshoz méltó név. Mert Kev Merripen fia csakis harcos lehet. – Gádzsó neved Jason Cole. A törzsi neved pedig... – Egy pillanatra elgondolkozott. – Jàdo – érkezett férje álomittas hangja. Win letekintett Kevre, és megsimogatta a férfi tömött fekete haját. Már eltűntek az arcáról a barázdák, nyugodtnak és elégedettnek látszott. – Az mit jelent? – kérdezte a lány. – Aki a törzsön kívül él. – Tökéletes. – Win keze elidőzött a férfi hajában. – Minden rendben? – kérdezte lágy hangon cigányul. – Igen – felelte Kev angolul, és hozzátette: – A legnagyobb rendben. S Win elmosolyodott, ahogy Kev felült, hogy megcsókolja.

291