Fordította Darvas Eszter K R E S L E Y C OLE MACCARRICK FIVÉREK SOROZAT I. Szeress, ha mersz!

Fordította Darvas Eszter

KRESLEY

COLE MACCARRICK FIVÉREK SOROZAT I

Szeress, ha mersz!

ULPIUS-HÁZ KÖNYVKIADÓ Budapest, 2010

A fordítás alapjául szolgáló mű: Kresley Cole: If You Dare

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Vámpíréhség Vámpírszeretőm Vámpírharc Vámpírvér Előkészületben: Vámpírzóna

Copyright © 2005 by Kresley Cole Hungarian translation © Darvas Eszter, 2010 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010

ISBN 978 963 254 381 9 2

Ginnynek, aki nővérem helyett nővérem, mert gyerekkorunk óta a legjobb barátnők vagyunk. És mert épp telefonon beszélünk, miközben ezeket a sorokat írom, és mert arra gondolok, bárcsak itt lennél.

3

K Ö S Z Ö N E T N Y I LVÁNÍTÁS Szeretnék köszönetet mondani a Floridai Egyetem Katalán Tanszékén dolgozó csodálatos embereknek, hogy megajándékoztak becses idejükkel és tudásukkal. Külön köszönöm Mireia Vilamalának a fordításnál és Jüan Torras-Costának Andorra földrajzánál nyújtott segítségét. Hálás köszönetem dr. Domhnall Uilleam Stiubhart-nak az Edinburghi Egyetem Kelta és Skót Tudományok Tanszékén, amiért segített eligazodnom a gael nyelvben és a skót történelemben. És azt hiszem, most már hagyományt teremtek azzal, hogy megköszönöm Sally Fairchildnak mindazt a hihetetlen támogatást, amit ennél és előző két könyvemnél kaptam tőle. Amikor már azt hiszem, hogy kiismertem, mennyire fantasztikus, Sally még mindig ámulatba tud ejteni.

4

Az égvilágon semmi sem szolgálhat mentségül a rossz modorra. LADY ANNALÍA ELISABET CATHERINA TRISTÁN LLORENTE Akinél az erő, annál az igazság. COURTLAND EADD MACCARRICK

5

PROLÓGUS Carrickliffe, Skócia, 1838 A Leabhar nan Súil-radharc, azaz a Sorsok könyvének lapjairól: A tízedik Carricknek: Szép hölgyed majdan három derék fiút szül néked, Kik örömödre lesznek, míg e sorokat nem olvassák. Ám szemük előtt a szavak elvágják ifjú élted, S te rettegve halsz, tudván, hogy megátkozták őket: Társuk a halál vagy egyetlen lélek se légyen. Hitvest, szerelmet, kötést nem ismerhetnek, Magjuk szárba nem szökken, kihal nemzetségiek. Halál és kínszenvedés jár fiaid nyomában Az utolsó két sort vér mosta el.

6

EGY Andorrai Fejedelemség, 1856 – Úgy, úgy, nagyon jó lesz. Tépjétek ki a szívét. Az ütlegelés során most először leolvadni látszott a kényszeredett, véráztatta gúnymosoly Courtland MacCarrick arcáról. Abszurdnak érezte a tábornok sietve elharsogott parancsát, a szavak üresen és távolian csengtek, feltehetően azért, mert Court a homlokán húzódó vágásból szivárgó vértől és duzzadt szemhéjától semmit sem látott. Az őt lefogva tartó bérencek beleöklöztek a gyomrába. Szinte szétvetette őket az izgalom, hogy végezhetnek egy zsoldossal, mi több, egy riválissal. Jelenlegi állapotában, összekötözött kézzel Court aligha tudta védeni magát. – Maga is tudja – nyögte ki, igyekezve levegőhöz jutni –, hogy az embereim megbosszulják a halálomat. Ne kockáztasson. Inkább fizesse meg, amivel tartozik. – Olyan erős skót akcentussal beszélt, amelyet azóta nem használt, hogy évekkel korábban odahagyta a hegyeket. – Senki nem bosszul meg semmit, MacCarrick, ugyanis mind halottak lesznek – felelte szenvtelen hangon Reynaldo Pascal tábornok. Bár Court nem látott, tudta, hogy elgondolkodó kifejezés ül az arcán: a spanyol dezertőr külsőre inkább egy józan államférfi, semmint hatalomőrült fanatikus benyomását keltette. – Az enyéim nem adják fel, amíg nem végeztek magával. A tábornok felsóhajtott. – Akárhogy is – Court elképzelte, amint türelmetlen kézlegyintéssel jelzi, részéről a téma lezárva. – Tegyetek róla, hogy sokáig szenvedjen. – Hát nem saját kezűleg csinálja? A másik halkan felnevetett. – Te tudhatnád a legjobban, hogy a piszkos munkát mindig másokra bízom. Miközben a bérencek odább vonszolták, Court a válla fölött odavetette: – És ezek az ostobák tudják, hogy nem fogod megfizetni őket? 7

Megtaszajtották, és kirángatták a szobából, le a lépcsőn, ki a durva palával borított utcára. Amint megérezte arcán a napsütést, elképedt női hang csapta meg a fülét; Mare de Déu, kiáltott fel egy idősebb férfi, de Court tudta, hogy semmit sem várhat az emberektől azonkívül, hogy sebesen félrefordítják a fejüket, és beterelik a gyerekeket a házba. A rettegés Pascaltól mélyen beléjük ivódott. Courtot akár a város főterén is lemészárolhatják, az ujját se mozdítaná érte senki. Tulajdonképpen nagyon is lehetséges, hogy valami hasonló fog történni. De mintha nem a tér irányába haladnának. Lármásan rohanó víz hangját hallotta, ráébredt, hogy a falu mellett elnyúló folyó felé tartanak, és hasztalan igyekezett a csobogás irányába fordítani a fejét. – Semmi kivégzés a főtéren? – morogta. – A lelki békém miatt aggódtok? – Mostanában körültekintőbben végezzük a tevékenységünket – mondta a férfi a balján. – Késő. Pascal már felingerelte Spanyolországot. – Meggyőződéssel jöttek elő belőle a szavak, noha tartalmuk alig volt több reménynél. – Állunk elébe – felelte a másik, mielőtt nekilökték valaminek, ami egy híd korlátja lehetett. És Court most az egyszer nem harcolhatott, mert nem látott. A víz ott volt közvetlenül alattuk, vadul zubogott alá a kiugró sziklameredélyről. Az északról érkező esőhullám levonulásával a Riu Valira mindig haragos áradattá változott. Megpróbálta felidézni, milyen magas is a híd. Vajon elég mély a Valira? Hüvelyéből kihúzott kés hangját hallotta. Milyen esélye maradt? – Ha megteszitek – mondta fojtott, vészjósló hangon –, az embereim és az enyéim megtalálnak benneteket. Azért élnek, hogy öljenek. – És azért ölnek, hogy megéljenek. Court tudta, hogy nem beszélheti ki a kést a kezükből. Ezek nem csupán a tábornok hadseregének emberei voltak, hanem hivatásos, idomított bérgyilkosok, törvényen kívüliek, a legrettegettebb, legvérszomjasabb, legkönyörtelenebb banda tagjai. Csak időt akart nyerni, hogy összeszedje magát. Minden másodperc egy lehetőség. Ha leugrik, mégsem fogják üldözőbe venni a folyón. Figyelembe véve nyomorúságos állapotát, és hogy összekötözött karokkal bukdácsol le a vad zuhogókon, azt feltételezik majd, hogy megfulladt. 8

Sajnos alighanem igazuk lesz. A kés hegye a mellkasának böködött, s ott megállt, és ez szinte megnyugtató volt, mert legalább érezte a helyét. Aztán már nem érezte. Mert hátrahúzták, hogy belémerítsék. Hátravetette magát, a lendülettől átpördült a korláton, és lábával a feje fölött kapálódzva a jeges vízbe csapódott. Az ütközés ereje elképesztette, a teste mintha egy falhoz verődött volna. Olyan mélységbe süllyedt, hogy a fülét pattogó fájdalom hasogatta, aztán összekötözött kezével elkezdett felfelé küzdeni. Minden ösztöne ellenére kényszerítette magát, hogy hátával felfelé érje el a felszínt, akárha halott volna. Érezte a víz húzóerejét, és rádöbbent, hogy ez a testhelyzet azt jelenti, hogy fejjel előre sodródik le a zuhogóról. A bérgyilkosok abban a pillanatban lőttek rá, amint a rohanó víz átlökte a magas meder pereme fölött. A golyók olyan közel csapódtak a vízbe, hogy érezte az ütésüket, de még akkor sem tört meg, amikor kénytelen volt alámerülni, hogy újabb zuhogókon keresztül bukdácsolva elérje a fő áramlatot. A folyó, mely tele volt zugokkal, játszi könnyedséggel sodorta magával. Amikor már nem bírta tovább, felemelte a fejét, hogy levegőhöz jusson, de jobbára habot lélegzett be. A sebes kavargás nekivitte a szikláknak, a nagyobbak felnyomták a felszínre, és egy egy kortyintásnyi levegővel jutalmazták, de a súlya hamar lerántotta a folyó palával borított fenekére. A kiálló élek rongyosra szaggatták a ruháját és védtelenül maradt bőrét. Minden ütés egyre közelebb sodorta az eszméletlenséghez. Mégsem adta fel a harcot, és sikerült lábbal előre fordulnia. A víz a vér java részét lemosta róla, s a jeges hideg csillapította a duzzanatot, lehetővé téve, hogy résnyire nyissa egyik szemét. Magas, kiálló szikla közeledett; odalökte magát, és összekötözött karja közé ölelte. A folyó könyörtelenül rohant tova, míg nem a kötelékre nehezedő nyomás egy szörnyűségeset roppantott a csuklóján. Nem törődött vele, csak nyelte a levegőt. Mindössze néhány pillanatot pihenhetett, mikor a kötél levált, és ő ismét a folyó kiszolgáltatottja lett. Napoknak tűnő ideig lebegett tudatosság és eszméletlenség határán, mire az áramlat nagy sokára lecsillapodott. A beálló nyugalomban azt vette észre, hogy a fagyos hideg tompította a sérüléseiből eredő fájdalom zömét, 9

valójában semmit sem érzett, csak a víz enyhe melegedését, ahogy a partmenti öblösödés felé csurgott. Eddigre leküzdhetetlen lett a kísértés, hogy átadja magát a feketeségnek, szinte erősebb volt ez, mint az akarata; mégis kényszerítette magát, hogy ép kezére és a két térdére támaszkodva kikússzon a köves partra. A folyóból kilábalva elcsigázottan terült el a földön, és törött csuklóját dajkálta. A nap melegétől nagyjából elmúlt a borzongása. Maga sem tudta, mennyi ideig hevert ott, mikor egyszer csak egy elsuhanó árnyra lett figyelmes. Ép szemét erőltetve igyekezett kivenni az alakot. Nyilvánvalóan lélegzett, összezúzott bordáinak sikolya mindenesetre erről tanúskodott, mert egy fényes hajú nő térdelt le mellé, és elkerekedett zöld szemmel s a csodálkozástól elnyílt szájjal bámult rá, miközben egy szokatlan kő csillogtatta fényét a halovány, kecses nyakát körbefogó láncról. Ahogy félrebiccentette a fejét, a lágy szellő az arcába fújt egy sötét tincset. Lélegzetelállító. – Aingeal, – mormogta a férfi visszaverve a sötétség újabb támadását. – Remek – felelte a nő végtelenül gúnyosan, miközben felállt, és csípőre tette a kezét. – Egyszerűen remek. Ez az állat még él. Tea. Annalía Elisabet Catherina Tristán, a Llorente család lánya kilovagolt, hogy virágot szedjen a délutáni teázáshoz. Hol nő a legszebb mocsári gólyahír? A folyónál. Az elátkozott folyónál, ahol a jelek szerint elátkozott zsoldosokat mos partra a víz. Amikor a távolból megpillantotta a testet, még nem tudta, mit gondoljon. Talán egy pásztor esett a Valirába az északon tomboló viharban? Hanem ahogy közeledett hozzá, rögtön látta, hogy az óriás nem pásztor, és a nemzetiségét sem tévesztette el. Idegenszerű, vaskos és széles öv volt a dereka köré tekerve. Az öv alatt jellegzetes, kockás mintázatú szövet maradványa látszott. A kockás szövet azt jelentette: skót. A skót azt jelentette: gyilkos. Miután újfent a pokolba kívánta a helyzetet, nekifeszült a vállára hurkolt kantárnak, és baktatott tovább, maga után húzva Iambét, a lovát, akire kilencvenkilónyi skót holt teher nehezedett. Sem ő, sem Iambe nem volt hozzászokva az efféle erőfeszítéshez. Annalía kimerülten felsóhajtott – 10

mindketten arisztokratikus lények voltak, akiket egészen más célokra szántak. Híján volt az életmentéshez szükséges eszközöknek, illetve tulajdonképpen mindennek, aminek nem a virágszedéshez volt köze, így mindössze annyit tudott tenni, hogy kötelet kötött a férfi mellkasára, leszorítva a karját az oldalához, aztán áthúzott egy másik kötelet mindkét karja alatt, és ráerősítette a nyeregre. De miért vonszolja magával az otthonához vezető meredek hegyi kaptatón? Andorrában ki nem állhatták a skótokat, mégis egy skótot visz keresztül a sziklák közt nyíló keskeny bejáraton, az egyetlen bejáraton, mely a folyót, a háztól elválasztó három magas fennsíkra vezet. Ősei kapuval látták el az ösvényt, ami a lovakat ötszáz éven át a birtokon belül, az idegeneket pedig kívül tartotta. A férfi minden bizonnyal a hegyvidéki zsoldosok egyike, akiket Pascal hozott a nyakukra. A Pireneusok magaslatán elhelyezkedő aprócska, szinte eldugott országuk nem hemzsegett a hegyvidékiektől. De mi van akkor, ha ez itt kivételesen más célból érkezett? És ő hagyja meghalni? Mintha úgy hallotta volna, hogy angyalnak nevezi, és olyan megkönnyebbülés látszott rajta, amikor megpillantotta, mintha teljességgel biztosra venné, hogy megmenti. Ha Pascal embere, csak meggyógyítja, aztán saját kezűleg végez vele. Miután végig caplatott a kristályvízű tó mellett, melyről a Casa del Llac a nevét kapta, Ő és csomagja megérkezett a ház központi udvarára. – Vitale! – kiáltott Annalía az intéző után, de nem kapott választ. Merre van ez az ember? Naná hogy bagózik. És kockázik. – Vitale! – A bátyja nélkül szétesik az egész kóceráj. Tudom, hogy az istálló mögött bagózik, de ez most egy cseppet sem érdekel! Vitale leVieux markáns arca kibukkant az istálló mögül. – Igenis, kisasszony – kezdte, aztán elhűlten nézett a sebesültre, miközben füst kígyózott elő nyitva felejtett szájából. Gyapjas, ősz haja szinte rugózott, ahogy a nőhöz sietett. – Mi nem jut eszébe? – kiáltott fel éles francia akcentussal. – Ez egy skót. Nézze a kockás mintát. – Magam is láttam – felelte Annalía undorral a hangjában. Amint észrevette, hogy Vitale öreg cimborái felsorakoznak a látványosság 11

megszemlélésére, a hangját lehalkítva hozzátette: Ezt inkább odabent kéne megvitatnunk. Az intéző csak mondta a magáét: – Biztosan a vérszomjas hegyvidéki alakok közül való, akiket a tábornok bérelt fel! – Hegyvidékit mondtál? – dünnyögte az egyik kockavető cimbora. Amikor Vitale jelentőségteljesen bólintott, a társai nyomban búcsút intettek, és botjukra támaszkodva elcsoszogtak a hegyek irányába. A jelek szerint mindannyian hallottak a hegyvidékiek brutalitásáról. – Miért segített rajta? – vonta kérdőre a nőt Vitale, amint magukra maradtak. – Lehet, hogy nem a zsoldosok közül való. – Hát persze, nyilván azért jött, hogy megtekintse a... – Elhallgatott, és tanácstalanul vakargatta a fejét, aztán, mint akinek fény gyúlt az agyában: – Most jut eszembe, mintha nem lenne itt semmi látnivaló! S vannak, akik még csodálkoznak, hogy Annalía honnét meríti a szarkazmusát. Kicsit lesújtó pillantást vetett az intézőre. – Hajlandó segíteni? Szeretném, ha előkerítené az orvost. – Az orvos északra indult, hogy csatlakozzon a bátyja embereihez. – Vitale végigpillantott a férfin, mint aki egy óriást szemrevételez. – Egyébként is önhöz szoktuk hozni a sérülteket. – A sérült állatokat és gyerekeket, nem az eszméletlenre vert, ezer sebből vérző monstrumokat – helyesbített a nő. Fiatalabb korában az andorrai dadája megtanította neki, hogyan kezeljen bizonyos sérüléseket – törött csontokat, égéseket, vágott sebeket és hasonlókat, de feltehetően soha nem gondolta volna, hogy egyszer egy efféle páciens kerül a keze közé. – Nem lenne illendő, ha én látnám el. Az intéző leereszkedő mosolyt küldött felé. – A kisasszony talán előbb is gondolhatott volna erre, mielőtt a házunkba cipelte az ellenséget. Hm? Annalía a száját összeszorítva felelte: – A kisasszony talán könyörületet tanúsít, mint akkor, amikor felfogadta a vén Vitalét. – Persze mindketten tudták, hogy nem egyszerű szívjóságból szedte fel a férfit Párizs utcáiról, és vitte magával andorrai otthonába. A hála kötelezte rá. Az intéző felsóhajtott. – Mit kíván tőlem? – Segítsen bevinni az istálló mögötti szobába. – Azt a szobát nem lehet bezárni! Elvághatja a torkunkat, míg alszunk. 12

– Akkor hová? – Vitale válaszra nyitotta a száját, de Annalía közbevágott. – És ne merészelje azt mondani, hogy vissza a folyóhoz. Erre hirtelen becsukta a száját. Mind a ketten lenéztek a férfira, mintha nála keresnék a választ. Végül Vitale szólalt meg: – Be kell vinni a házba, ott be tudjuk zárni a hálószobába. – Ahol én alszom? – A kisasszony már bizonyságot tett a könyörületéről – mosolygott az Intéző túlontúl komoran –, amit egyetlen paraszthajszál választ el a vendégszeretettől. Annalía elengedte a füle mellett a megjegyzést. – Az alsó szinten egyedül a dolgozószoba zárható, és az magánterület. Nem akarom, hogy kitudja az üzleti ügyeinket. Vitale fenéken rúgta a férfit, hogy magához térítse. Amikor az nem reagált, az intéző felvihogott. – Vitale! Szenvtelen arcával a nő felé fordult. – Tehát a kisasszony az emeletet javasolja? – Képtelenség. A lovam is nehezen bírta el a súlyát. Ekkor tágra nyílt szemmel, odaszaladtak néhányan a birtokon dolgozó munkások porontyai közül, amiről Annalíának azonnal eszébe jutott a férfi ruházatának állapota. A nagy része lefoszlott, és egy szakadás futott fel a combján, közel a...Hamar terpeszállásba állt, és szétterítette rajta a szoknyáját. – Sipirc. – A hangja parancsolóan szólt. A gyerekek az intézőre néztek, aki némi ellenérzéssel a tekintetében azt mondta: – Szedjétek le a köteleket, és gondoskodjatok szerencsétlen Iambéról. – Majd a nőhöz fordult: – Ha ragaszkodik az emelethez, tehetünk egy próbát. Egyébiránt mit számít, ha leejtjük? Hosszas latolgatás után, nem kevés erőfeszítéssel, és igen, a gyermekek igénybevételével, akiket Annalía visszacsalogatott, sikerült becipelni és az ágyra fektetni az idegent a legközelebbi vendégszobában. Bár Annalía kimerült, és úgy tapogatta a derekát a tenyerével, akár egy mosónő a napja végén, tudta, hogy még gondoskodnia kell a férfiról. Miközben Vitale kihessentette a kíváncsi gyermekeket a szobából, Annalía megvizsgálta a beteget, és megállapította, hogy eltörte a csuklóját, és nagy valószínűséggel néhány bordáját is. Lehúzta a lovaglókesztyűjét, 13

és kezével végigsimított a férfi halántéka melletti sűrű, nedves tincseken, és oldalt a fején. Felfedezett egy csúnya púpot, majd a másik oldalon haladt tovább a keze, és ott is hasonló fejsérülésre bukkant. Az idegen szeme annyira be volt dagadva, hogy kétségesnek tűnt, egyáltalán ki tudjae nyitni, amikor magához tér. S mindennek tetejébe durva vágások tarkították a bőrét, melyeket feltehetően a folyó fenekén szerzett be. – Vitale, szükségem lesz egy ollóra. És kötszerre. Hozzon két nagyobb fakanalat és forró vizet. Az intéző úgy engedte ki a levegőt, mintha kifejezetten bosszantaná a kérés. – Igenis. – Valamit még dörmögött a bajsza alatt, s még ebből a dörmögésből is sütött a gallok gúnyos modora. Amikor meghozta a kért dolgokat, Annalía alig vett róla tudomást. – Köszönöm – dünnyögte elmerülten. Vitale nem szólt, csak meghajolt, majd sarkon fordult, és magára hagyta. – Nagyszerű! Menjen csak – kiáltotta utána a nő. Miért is lenne szükségem magára... És egyedül maradt. A hatalmas, rémisztő skóttal. Mikor éppen teáznia kéne. Egy lepedőt terített a férfira, aztán az alatt megpróbálta vakon levágni róla a nadrág maradványait. Az összpontosítás ráncokat rajzolt a homlokára, de alig ért hozzá az ollóval, máris visszarántotta a kezét. Biztosra vette, hogy megszúrta a csípőjénél. A szoba másik falát fixírozva újra próbálkozott, de az olló hegye megint csak a bőrt találta meg. Ezúttal a skót felnyögött, és Annalía ijedten hőkölt hátra. Le merte volna fogadni a limoges-i porcelánkészletére, hogy bármelyik ereje teljében lévő férfiú inkább meghalna, semhogy engedjen egy elcsigázott, vakon tapogatódzó nőt az ágyéka körül ollóval hadonászni. Inkább lehúzta a lepedőt a derekáig, hogy eltávolítsa, ami az ingéből maradt. A csizmájától már korábban megszabadultak, amikor felcipelték a lépcsőn. Szóval, ami következik, az a nadrág. Annalía az ajkába harapva meglazította és kikötötte az átnedvesedett övet, s közben megállapította, hogy a teste sima, markánsan kidudorodó izmokkal, és egy vékony csík fekete szőrzettel lefelé. Hatalmas termetű volt, mégsem látszott rajta egyetlen gramm felesleges hús sem. Erős testű, hamar felgyógyul, ha segít rajta. Csakhogy eleddig 14

egyetlen pőre férfitestet se látott. Errefelé senki sem úszott ruhátlanul. Itt ismeretlen volt az a szabadosság, mint ahogy a szomszédos Spanyolországban és Franciaországban a mezítelenségre tekintettek. És most meztelenre vetkőztethet egy férfit, és nézegetheti, ha akarja. De nem akarja! Verd ki a fejedből ezeket a gondolatokat, parancsolta a belső hang. Elszánta, majd cselekvésre sarkallta magát. Ma ápolónő, de minden más esetben illemtudó hölgy. Kibontotta a skót nadrágját, nem törődve a különös idegen szövettel, és azzal az izgalmas formával, amelyhez hozzáért. Mikor ezzel végzett, már le tudta hámozni róla kézzel és az olló segítségével, miközben igyekezett a lepedőt a szeme és a férfi teste között tartani. Jobbára sikerült is. Letörölte verítékes szemöldökét, és nekikezdett, hogy ellássa a férfi csuklóját; fakanalakkal, feszes vászoncsíkokkal kötötte sínbe, hogy majd reggel begipszeli. Miután elkészült, feltette a skót egyik karját a feje fölé, a másikat pedig félrehúzta, hogy bekötözhesse a bordáit. Többször is betekerte a gyolccsal, jó szorosan, s a háta alatt is átszuszakolta a kötést. Olyan széles volt a mellkasa, hogy mikor átnyúlt fölötte, hozzá kellett érnie a bőréhez. A feladat végeztével furcsamód ingerlékennyé és nyugtalanná lett. Noha más vágya sem volt, mint megfürödni és lefeküdni, tekintete minduntalan a férfi ép kezére röppent. Végül engedett a kísértésnek, és odahajolt hozzá, hogy megfogja. Az ujjait és a kézfejét ugyanannyi sebhely borította, mint testének többi részét, és érdes volt a tenyere. Annalía szeme tágra nyílt, amikor ráfektette a tenyerét a magáéra. Elámulva nézte, milyen hatalmas a keze – a sajátja eltűnt alatta –, aztán minden ujját a férfi megfelelő ujjához illesztette. Ha zsoldos, márpedig a temérdek harci sérülést látva annak kell lennie, vajon hány puskát, kést és kardot fogott ez a kéz? Használta-e arra, hogy kiszorítsa valakiből az életet? Teljesen elment az esze, hogy a házába hozott egy ilyen embert? Két napig Annalía már abban sem volt biztos, hogy a skót egyáltalán felébred. Ráparancsolt az intézőre, hogy mindennap mosdassa meg – némely dolgokat egyszerűen nem volt hajlandó maga végezni –, és segítsen gipszbe tenni a csuklóját. Ezután kialakult egy napi rutin, melynek során megvizsgálta a beteg bordáit és a csuklóját, és beleerőltetett némi húslevest és vizet. 15

A szeme és az állkapcsa körüli duzzanat mindennap apadt valamicskét, de Annalía gyanította, hogy sértetlenül is haramiakülseje volna. Ezen a reggelen szörnyű forróság telepedett a Casa del Llacra. Levél se rezdült, s még az általában hűvös hegyi esték is balzsamosak voltak az idei nyáron. Bár túl volt már a beteglátogatáson, arra gondolt, talán visszamehetne, hogy ellenőrizze, Vitale bezárt-e mindent maga után. Kit akar becsapni? Az intéző még mindig meg volt győződve, hogy megfelelő óvintézkedések hiányában a hegyvidéki mindannyiukat lemészárolná álmában. Azért akart odamenni, mert nem bírt magával, és a skót mellkasának egyenletes emelkedését-süllyedését figyelni kellemes volt. Ahogy megérinteni is. Minden áldott nap végigsimított a halántékán lévő csillag alakú sebhelyen, a széles mellkasát és izmos karját borító hegeken. Mindet az elméjébe véste, és eltűnődött, hogyan szerezhette őket. Bár nyilvánvalóan ellenségek voltak, a férfi jelenléte eloszlatta a házat betöltő monotóniát és magányt. A háború közeledő árnya elől Annalía népének java része a még távolibb hegyekbe menekült, és a völgyből felfogadott szakácsok és szobalányok havonta csak néhányszor jöttek. Most, hogy a bátyja Pascallal harcolt valahol, és a szülei meghaltak, egyedül élt a nagy házban. Meghívta ugyan a munkások feleségeit és gyermekeit, hogy költözzenek oda, őket azonban feszélyezték a luxuskörülmények. Még Vitale sem élt az ajánlattal. A skót érkezése előtt egymaga élt a visszhangzó házban, ezt pedig gyűlölte. Az ajtót kinyitva az összetúrt ágyban megpillantotta a férfit, akinek homlokán veríték gyöngyözött. Megvizsgálta a kötéseit és a gipszet, megtapintotta a bőrét, de nem érezte, hogy magas láza lenne. Biztos csak a fülledt levegőtől melegedett ki. Az ablak, bár nyitva volt, nem hozott enyhülést. Ajkát biggyesztve azon töprengett, megpróbálja-e valahogy lehűteni, hogy kényelmesebben érezze magát. Elhatározásra jutott, vizet töltött a komódon lévő tálba, és belemártott egy kendőt. Visszament az ágyhoz, leitatgatta vele a férfi homlokát, a nyakát, és a mellkasát a kötés fölött. Miután bűntudatosan körülpillantott, a lepedőt kétoldalt az ujjai közé csippentette, a férfi csípőjénél lejjebb húzta, és olyan ügyesen rendezte el, hogy az intim részek még éppen takarásban maradtak. Reszketett a keze, 16

ahogy a kendővel a kötés alól kilátszó bőrhöz nyúlt. Végigsimított a kemény hason, és összeráncolt szemöldökkel fogadta az izmok hullámszerű reakcióját. Amikor véletlenül vizet cseppentett a skót ágyékát takaró lepedőre, meglátta alatta kirajzolódni a férfiasságát. Ezúttal sokkal élesebben, mint az előző napokon, mert most nagyobb és keményebb volt. Fejét félrebiccentve töprengett, vajon milyen érzés lenne... – Ki vele, szépségem – mordult fel a férfi –, kedvére való a látvány?

17

KETTŐ A lélegzete is elakadt, és elejtette a gyolcsot, mely először orvosi szenvtelenséggel, céltudatosan járta be a férfi testét, aztán a mozdulat rövid időn belül lágy simogatássá változott, miközben a beteg magához tért. Cipősarka koppant a felvikszelt parkettán, ahogy hátrahőkölt. Court figyelte, ahogy törékeny kezével végigsimítja ropogós ruháját, majd a makulátlan kontyot a tarkóján, végül a nyakát díszítő láncot. Állát minden mozdulatnál egyre feljebb szegte. – Én csak…én csak ápoltam magát – felelte angolul, akcentussal. Ahelyett, hogy Court a fájdalom ködére ébredt volna, arra eszmélt fel, hogy női mell borul szőrös mellkasa fölé – valaki átnyúl fölötte, s egyik halovány puha kezét a csípőjén nyugtatva a másikkal a bőrét dörzsölgeti. Amikor megérezte a lepedőre hulló kövér vízcseppeket, megcsapta a nő hajának illata, ami még összevert testét is feltüzelte. – Akkor tekintse úgy, hogy továbbra is ápolásra szorulok. A nő orcáját elfutotta a pír. A skót megpróbált felülni az ágyban, és a fájdalom eltorzította az arcát. Valamennyi sérülése sajogni kezdett. A csuklójára lepillantva látta, hogy begipszelték. – Ki maga? – morrant fel. – És hol vagyok? – A nevem Annalía Elisabet Catherina Tristán. A Llorente család lánya, Casa del Llac úrnője vagyok, jelenleg ott tartózkodik. – Akcentusa elárulta, hogy az angol nem az anyanyelve, bár tökéletesen, akadozás nélkül beszélte, s a szavak olyanformán gördültek elő belőle, ami kellemes volt a fülnek. Büszkén ejtette ki a Llorente nevet, mintha azt várná tőle, hogy felismerje. Lehet, hogy már hallotta is, de nem tudta hová tenni. – Hol talált rám? És milyen messze van a falu? – A hegy alján, a Valira partjainál. Négy hegyszorosra a dél felé. Négy szorosra? Az emberei akkor halottnak hihetik. Üzenetet kell küldenie nekik. – Megkérdezném a vendégem nevét – biccentett feléje a nő. Court szemügyre vette az arcát, a magas csontozatot és az élénk zöldesbarna szempárt, melyhez tökéletesen illett a nyakában viselt zöldesarany kő. Úgy érezte, ismeri – bár el sem tudta képzelni, hogyan 18

felejthette el, ha már találkoztak –, és valami halványan azt súgta neki, hogy ez a nő nem kedveli. Akkor miért ápolja? Courtland MacCarrick vagyok. – Maga skót. – Úgy van. – Meg mert volna esküdni, hogy a szeme szomorúan csillant a válasz hallatán. – És azért jött Andorrába, mert... – Elhallgatott. Az igazság ott motoszkált az elméjében: Mert felbéreltek, hogy rettegésben tartsam a helyieket. – Csak erre vitt át az utam. A nő szomorúsága elillant, fennhéjázó módon kérdezte: – És az átkeléshez egy aprócska országot választott a Pireneusokban, mely Európa legmagasabb hágóiról nevezetes? A jövőben inkább menjen kerülő úton. Ez a hangnem felbőszítette, testén kezdett rohamozva eluralkodni a fájdalom. – Hegyvidéki vagyok. Kedvelem a hegyes vidékeket. A nő rámeredt, aztán sarkon fordult, mint aki alig várja, hogy szabaduljon, de neki információra volt szüksége. – Egy egész napig eszméletlen voltam? – kérdezte sietősen. Annalía, aki már nagyon szeretett volna kint lenni, most megfordult: – Három napja, hogy itt van. Krisztus az égben, három napja? És amilyen állapotban a bordái vannak, egy hétbe is beletelik, mire egyáltalán lóra tud ülni. – Hogy kerültem ide? Annalía habozott a válasszal. – A parton találtam magára, és felcipeltem. Ránézésre egy erősebb széllökés is el tudta volna fújni. – Maga? – A lovam és én. Összevonta a szemöldökét. – Nem volt egy férfi, aki segítsen? Court majd két méter magas volt, és több mint száz kilót nyomott. Szörnyű nehéz lehetett elhúzni, még a lóval is – főképp, ha a nő magasan fenn élt a hegyoldalban. – Így is sikerült. Hálával tartozott neki; márpedig utált lekötelezett lenni. – Akkor megmentette az életemet – dörmögte. A nő felbámult a mennyezetre, úgy tűnt, zavarban van. Nehezen jöttek a szájára az idegen szavak: – Köszönettel tartozom.

19

A másik bólintott, és megfordult, hogy távozzon, de ő még nem akarta, hogy elmenjen. – Annalía – mondta, mert semmi másra nem emlékezett a nevek arzenáljából. A nő elkerekedett szemmel nézett vissza, nyilván azért, mert a keresztnevén szólították. Abban a pillanatban a skótnak minden az eszébe jutott. A gyönyörű arc és az érdeklődő tekintet, amely metsző és haragos volt lent, a folyónál. Court a jó kezével megdörgölte a homlokát. Akkor a nő még kifejezetten sajnálta, hogy életben maradt. – A maga fajtájának Lady Llorente! Jobb, ha ezt az eszébe vési. A férfi szeme elkeskenyedett. Ezek szerint jól emlékezett. – Miért nevezett állatnak? Mert csúnyán összevertek? – Természetesen nem – felelte Annalía hitetlen tekintettel. – De láttam, hogy skót. Court az indulataival viaskodott. – Ezért? – Sokan viseltettek előítélettel a skótok iránt, némelyek úgy, hogy egyet sem ismertek, de egy andorrainak semmi alapja nem volt lenéznie őket. – Akkor minek mentett meg egy „magamfajtát"? Annalía megvonta kecses vállát. – Egy rühes, veszett farkast se hagynék szenvedni. – Most már rühes, veszett farkasnak vél? – Court koponyája mindkét oldalán lüktetni kezdett. A nő egyik kezét kinyújtva a körmeit tanulmányozta, tökéletesen szemléltetve a megvetését. – Ha megengedi egy hölgynek, hogy befejezze a gondolatmenetét, hozzátenném, hogy kegyesen leereszkedtem magához. Átkozott legyen, ha hagyja, hogy ez a hetyke seggű andorrai baba megvetően felhúzza rá az orrát. – Hölgy? Felhorkant, és körülnézett. – Kettesben velem. Gardedám nélkül. – Felemelte a lepedőt, hogy alápillantson, mielőtt önelégült mosolyra húzta a száját. – És jól meg is nézett magának. Ha valóban egy hölgy áll előttem, miért éreztem, hogy egy hajszál választja el attól, hogy a kezébe vegye? Annalía levegő után kapkodott. – Én... én csak... – Az egyszer biztos, hogy nem úgy fest, mint aki hozzá van szokva a férfiak szórakoztatásához. – Tetőtől talpig végigmérte, leplezetlen tolakodó tekintettel. – De lemerem fogadni, hogy istenadta tehetség. Annalía lába megroggyant, mintha arcul ütötték volna, a szája elnyílt. 20

Amikor a nő kiviharzott a szobából, korábban peckesen hátraszegett vállát leejtve, Court összeráncolta a szemöldökét. A nő viselkedése legalább annyira zavarba ejtette, mint a bűntudat csírája, ami szokatlan módon befészkelte magát a szívébe. Miközben tett egy kísérletet, hogy kikászálódjon az ágyból, azon töprengett, miért bánja egy magafajta jégszívű gazembert hogy megsértett egy nőt, aki nem tartja többre – sőt alávalóbbnak tartja – egy vadállatnál. Eltökélte, mindkét kérdésre megleli a magyarázatot. Amióta csak Annalía tudott a létezésükről, rettegett, hogy ő is azok közé a nők közé tartozik. Rettegett, hogy talán ő is olyan, aki a vágytól és a szenvedélytől vezérelve cselekszik, még akkor is, ha ez a vesztét okozza. Elrémisztette a felfedezés, hogy a hegyvidéki izmos mellkasa órákra el tudta varázsolni. A felismerés, hogy a szíve vadul zakatolt minden pillantástól, melyet a vékony vászonlepedő alatt kirajzolódó intim testrészekre vetett, megsemmisítő erővel hatott rá. Most pedig, s ez még a félelménél is rosszabb, egy féleszű, barbár skót lekicsinyli, és „istenadta tehetség"-nek titulálja. „Istenadta tehetség." Mint Annalía kasztíliai anyja. Korábban egyszerű volt tagadni valódi természetét. De a faluban pletykálni hallott a „forró véréről”, nem vett róla tudomást. Lefoglalta magát a birtokkal és az ott élő emberekkel. De a skót érkezése után minden éjszaka csak kínszenvedést hozott. Múlt éjjel is csak feküdt az ágyában, és a férfi testére gondolt – minden részletre, melyet megbámult és megérintett –, mígnem lassan kigombolta a hálóingét, és felfedte a keblét. A függönyt meglebbentő langyos szellő megcirógatta felforrósodott bőrét, s ő megborzongott, és... sóvárgás ébredt benne. Soha nem tudta, minek nevezze az éjszakánként rátörő ösztönöket – vágynak nem nevezhette, mert nem egyetlen férfi köré összpontosultak. Ezért sóvárgásként gondolt rájuk – de nem tegnap éjjel. Az igazi vágy volt, olyan erős, hogy ujjai feltartóztathatatlanul végigsiklottak a keblén és a hasán. Aztán valami zaj megriasztotta – csak a ház neszezett körülötte –, mire szégyenkezve kapta vissza a kezét. 21

Nemcsak, hogy azok közé a nők közé tartozik, de egyedül volt a házban egy férfival, aki ezt tudta... Miután a kezében remegő kulccsal nagy nehezen betalált a zárba a férfi ajtaján, szinte menekült kifelé, az otthona előtt elterülő rét irányába. Az ösvényen belefutott az Intézőbe. – Mi történt, kisasszony? Fehér, mint a fal. Semmi. Magához tért a skót zsoldos? – Majdnem biztos vagyok benne, de mindenképpen kellemetlen alak. – De legalább hamarosan elmegy. Meggyőződése szerint a hegyvidéki alig várta, hogy visszatérhessen a válogatás nélküli gyilkoláshoz, a kések fenéséhez, pisztolyok durrogtatásához és mindahhoz, ami zsoldossá tesz egy zsoldost. – Megrémítette önt, vagy megfenyegette? – N-nem igazán... – Sose hallgat rám! – bődült el Vitale heves francia gesztikulálás közepette. – Burokban nevelkedett, nem képes felfogni, hogy vannak rossz emberek, akiken nem szabad segíteni! Maga túlontúl... lágy! – ejtette ki a szót undorodva. – Ez nem igaz! – Amikor megmentettem attól az útonállótól, aki a nyakláncát akarta. Hogy el volt képedve! Úgy citerázott, mint valami gyereklány. – Mert gyereklány voltam, de nem citeráztam. – És nem képedt el. A lánc eredetileg az anyjáé volt, és Annalía addigra már tudta, milyen fontos neki ez az ékszer. Az intéző fürkésző tekintettel vizslatta. – A skót még mindig elég gyenge. Visszadobhatjuk a folyóba, mint egy rossz fogást. – Vitale! – Ösztönösen a tarkójához kapta a kezét. Szemöldökét ráncolva pillantott vissza a házra, azzal a kellemetlen érzéssel, hogy figyelik. Kizárt, hogy a skót fel bírt volna kelni. Nem, túl súlyosak a sérülései. A nap egyenesen a szemébe sütött, hiába hunyorgott, nem látott semmit. – Hamarosan úgyis megszabadulunk tőle, Vitale – szólalt meg. – Egy nap valószínűleg arra ébredünk, hogy eltűnt ő is, meg a házi ezüst is. – Azzal folytatta útját.

22

A mezőre ért, és belesüppedt a nárciszok szőnyegébe, melyek az egész vidéket beborították. Szeretett az illatokban elveszve ábrándozni, s közben elnézni a tó és az azon túl kanyargó folyó fölött. Az alatta elterülő fennsíkon díjnyertes lovaik hancúroztak, rézvörös szőrük megcsillant a napfényben. Egy szinttel lejjebb, a folyó mentén Canolich falucska rózsái színezték sárgára a talajt. Itt viszont fehér virágtengerbe borult minden. Leszakított egy szálat, az orrához emelte, és a szemét lehunyva élvezettel szívta be az illatát. Istenadta tehetség! A szeme felpattant. Mi vezette az embereket minduntalan erre a következtetésre? Megmentette a férfi életét, ő meg becsmérlő megjegyzéseket tesz. Ha ápolunk valakit, hozzáérünk, és látunk bizonyos dolgokat. Főképp, ha ezek a dolgok felhívják magukra a figyelmet. Megremegett. Egyszerűen elfelejti a jelenetet, száműzi a gondolatai közül. Lehet, hogy ő is olyan nő, de hölgynek nevelték. Márpedig a hölgyek kiválóan értenek hozzá, hogy eltemessék magukban a kényelmetlen gondolatokat. Lepillantott, és észrevette, hogy összemorzsolta a virágot. A skót nemsokára elmegy, s az élet visszatér a régi kerékvágásba. Sajnos a feszült, mosolytalan légkör ezután is marad. Folyamatosan várt valami hírt egyetlen élő családtagjától, a bátyjától, Aleixtől. Több mint egy hete nem hallott felőle, és már kezdett komolyan aggódni. Napok óta először támadt fel igazán a szél, hullámokban lelapította a füvet, és előcsalogatott egy tincset a nő feszes hajfonatából. A szabad levegőn nem volt olyan sürgető a késztetés, hogy a helyére igazítsa, de Annalía azért lesimította a haját, és letépett még egy szál virágot. Még ha a testvére Pascal fölébe kerekedik is, és visszatér, az Ő helyzete továbbra is igen kényes lenne. Ez a harc csak későbbre halasztotta Aleix eltökélt szándékát, hogy a húga férjhez menjen. Amikor apjuk két évvel korábban meghalt, Annalíát hazahozták az iskolából, hogy kiházasítsák. Aleix már a lehetőségek körét szűkítette, amikor Pascal feltűnt a színen. Mielőtt Pascal igazi valója megmutatkozhatott volna, azzal hökkentette meg Őket, hogy megkérte Annalía kezét, holott még nem is találkoztak. Aleix visszautasította, amivel kivívta a tábornok haragját, de a fivére sosem bízott a férfiban, már az előtt sem, hogy zsoldosokból és dezertőrökből verbuvált rémserege megszállta a vidéket. 23

Aleix komolyan fájlalta, hogy nem erőltette korábban a házasságot. Huszonegy évesen Annalía igencsak benne járt a korban, és kifejezetten házasságra nevelték, de egyetlen férfit sem ismert, aki tetszett volna neki. Nem tudta elképzelni, hogy azokat a zavarba ejtő dolgokat műveli, amelyekről a lányok pusmogtak az iskolában, azokat a fájdalmas, erőszakos dolgokat a sötétben – bármilyen erős volt is benne a vágy. A hideg rázta ki, valahányszor belegondolt, hogy megteszi őket valamelyik férfival, akinek bemutatták. Ráadásul olyan lelkesen segédkezett Aleix és Mariette kisbabájának gondozásában, hogy nem jutott ideje elcsábulni. De a baba nem volt többé, Mariette nem volt többé, Aleix pedig velük együtt minden jókedvét elveszítette. Hirtelen odafordult a ház felé. Újból meglegyintette az érzés. Amikor egy felhő áthaladt a nap előtt, homlokához emelte a kezét, és az ablakokat kezdte fürkészni. A hegyvidéki szobájánál félrecsusszant a függöny, aztán visszahullott a helyére.

24

HÁROM Mi a pokolért nem jött vissza?, gondolta Court, ahogy megrohanta az ingerültség. Vitale, az olykor néma, olykor csípős nyelvű öreg francia már járt nála, amikor kelletlenül behozta az ételt, és kitakarította a szobát, a nő viszont nem vette magának a fáradságot, hogy újból meglátogassa. Court már nem gyengélkedett, és kezdett türelmetlen lenni. Végrevalahára képes volt egyedül felöltözni az Annalía bátyjától, vagy ahogy Vitale nevezte, „a gazdától” kölcsönzött ruhákba. Csak nevetett az intézőn, amikor az azt mondta, jók lesznek rá a ruhák. A nő nincs százhetven centi, törékeny, mint egy virágszál, és nem hitte, hogy nála sokkal termetesebb testvérei volnának. Hanem „a gazda” a jelek szerint jókora darab lehetett. Court minden erőfeszítése kimerült abban, hogy néha elbotorkált az ablakig, s egy ideje már nem táncoltak fekete karikák a szeme előtt. Soha nem tudott megülni egy helyben, mégis erre kényszerült, mióta négy nappal ezelőtt feleszmélt. Egyedül az törte meg a monotóniát, amikor az ablakon keresztül a nőt figyelte. Nem lévén más dolga, igen sokat figyelte. El kellett ismernie: élvezte a látványt, ahogy a gyerekekkel játszik az udvaron, fogócskázva a kacarászó csöppségekkel. Bármilyen fáradtnak látszott is, minden gyerek ugyanannyi figyelmet kapott tőle, még akkor is, amikor úgy tűnt, már másra se vágyik, csak hogy lerogyjon egy kicsit. Látta, ahogy reggelente visszatér a lovaglásból, lihegve, tökéletes frizurája kibomolva. Elnézte, milyen büszkén – nem is, öntudatosan – üli meg a lovat. Szerette nézni, mert közben megfeledkezhetett a megvetéséről. Másokra mindig tudott mosolyogni, még ha a tekintete arról árulkodott is, hogy gondolatban másutt jár. Court gyakorta töprengett, vajon miatta ráncolja-e a szemöldökét, amikor azt hiszi, hogy senki sem látja... Amint a soha nem látott óra odalent elütötte a nyolcat, a teste megfeszült, akár egy idomított kutyáé, és felkelt, hogy magára húzza kölcsönnadrágját. Mint mindennap ebben az órában, most is odacsoszogott az ablakhoz, mert a bejárati ajtónak öt percen belül fel kellett tárulnia. 25

Annalía abban a pillanatban kilibegett az ajtón, keskeny csípője élénkszínű, kék szoknya alatt ringott. Mindig ragyogó, színes ruhákat viselt. Nem rikító vagy szemsértő módon, de öltözködése nagyon távol volt a klánbeli nők ruháinak jellegtelen árnyalataitól. Court le merte volna fogadni, hogy viseletével nem tetszeni kíván, csupán a maga nevetségesen nőies módján ezt véli csinosnak. Annalía haja megcsillant a reggeli napfényben, mely imitt-amott aranyszínűvé varázsolta a tincseit. Mint mindig, ezúttal is bonyolult fonatokba rendezte őket, s az eredmény átláthatatlan volt, mint egy kelta kéz kötötte csomó. Mindjárt jön Vitale kezében a kalappal, amit a nő rendre elfelejtett, és váltanak pár szót. Az intéző pimasz volt Annalíával, és ő hagyta; néha kitolta a csípőjét, és mímelt szenvedéssel az arcán az égre emelte a szemét. Különös kapcsolat működött közöttük, de nyilvánvaló volt, hogy törődnek egymással. Az öreg óramű pontossággal jött a nő elébe az ösvényen. Nem beszéltek sokat, s Annalía már ment is tovább az istállóhoz, hogy kilovagoljon. A pokolba, még nézni akarta. A nyakláncot állandóan viselte, de ma valami más volt. Tán új ékszert vett fel? Vagy a fülbevalója más? Ebből elég. Többet akart tudni, és elég erős volt már, hogy ki is követelje magának a tudást. Amikor a nő eltűnt, zörgetett az ablakon, és jelzett az intézőnek – aki fanyalogva fogadta a felépülését, és mindig a földön hagyta az ételét, „ahogy az állatoknak szokták” –, hogy jöjjön fel. Az öreg obszcén kézjellel válaszolt, de nem sokkal később megnyikordult a bejárati ajtó. – Meséljen róla – kérte Vitalét, miután az kinyitotta a szobát, és belépett. Az intéző savanyú ábrázattal nézett rá. – Ugyan miért? – Mert ha megteszi, nem érzek majd olyan erős késztetést, hogy agyonverjem, miután teljesen felgyógyultam – tájékoztatta Court az ablakpárkánynak támaszkodva. Vitale nyelt egy nagyot. – Tudom, mi jár abban az öreg fejében. Azt latolgatja, hogy mi rossz származhatna belőle. Semmi. Nem kívánok rosszat a nőnek, aki megmentette az életem. – Mit akar tudni? – kérdezte a másik bizonytalanul. 26

– Hol van a családja? – A szülei halottak, a bátyja távol van. Üzleti ügyben – tette hozzá. Homályos válasz, de nem erőltette a témát. – Férje vagy más családtagja nincs? – A kisasszony és a bátyja elidegenedett a rokonoktól. Úrnőm éppen férjhez akart menni, amikor Pascal hatalomra jutott. Most az a legfontosabb, hogy észrevétlenek maradjunk előtte. Mivel maga Pascal bérgyilkosa, gyanítom, hogy önt is jobb lett volna elkerülni. Az utolsó megjegyzést elengedte a füle mellett. – És miért ilyen kihalt ez a hely? – Sokan elmenekültek Pascal miatt. Mások elmentek, hogy felvegyék vele a harcot. De ezt maga is tudja, nem igaz? – Az intéző megrázta a fejét. – Mondtam a kisasszonynak, hogy vigye vissza a folyóhoz, hadd rohadjon meg, de sose hallgat rám... – Pascal parancsára tették ezt velem – vágott közbe Court. – Mit gondol, mennyi hűséget táplálok az iránt, aki meg akart öletni? Kis híján odavesztem. Vitale fürkészőn nézte, nyilván azt próbálta eldönteni, igazat beszél-e, aztán megkérdezte: – Ki verte össze? – Két bérgyilkos – ismerte be. Az intéző szeme elkerekedett és vadul cikázott a szobában. – Istenem, nyakunkra hozza a bérgyilkosokat. A kisasszonyra így is szörnyű teherként nehezedik minden egyes nap, amit maga itt tölt. Amíg Pascal cimborájának tartottuk, attól rettegett, hogy idevezeti az embereit. Ha most elmondom neki, amit hallottam magától, azonnal tudni fogja, hogy Pascal bérgyilkosai nem adják fel, míg nem végeztek magával. Pascal bizonnyal kerestetné, csakhogy nagyra becsült bérgyilkosai nem voltak elegen, hogy pazarolhatta volna őket. – Nem érek én annyit. – A bérgyilkosok bandája az Apokalipszis hét levelének torz olvasatát követve soha nem számolt negyvenkilencnél több tagot, s ha veszítettek is embert, csak évente kétszer toboroztak újoncokat. – Mellesleg nyilván halottnak hisznek. Vitale odamasírozott a másik ablakhoz, hogy kikukkantson, bár Annalíát már nem láthatta. Court tudta, hogy a nő ilyenkor már messze jár. – Miért higgyek magának? 27

– Nem kell hogy higgyen. – Tett egy sikertelen kísérletet, hogy keresztbe fonja a karját, s csak későn jutott eszébe az az átkozott gipsz, amelyet Annalía rákényszerített. – Beszélni akarok vele, de nem jön be hozzám. Vegye rá, hogy látogasson meg. – A kisasszony? Most látogassa meg, amikor eszméletén van? – Vitale felhorkant. – Ha nem jön be hozzám, kénytelen leszek valahogy lekecmeregni, hogy magam keressem meg. – Arckifejezése hűvösre váltott. – Jobb, ha figyelmezteti: lehet, hogy bosszús leszek, amikor megtalálom. Az intéző hátralépett. – Teszek róla, hogy holnap bejöjjön magához. – Miután befejezte a lovaglást? – A kisasszony kifejezetten zárkózott személyiség, igen kényelmetlenül érintené, ha tudná, hogy kémkedik utána – ráncolta Vitale a szemöldökét. – Egyébként igen, miután megjött a lovaglásból. Court bólintott. – Üzenetet kell küldenem az embereimnek. Ha megadom magának a megfelelő utasításokat, elintézné, hogy eljusson hozzájuk? – Megint csak: miért segítenék? – Minél hamarabb lépek kapcsolatba velük, annál előbb tűnök el. – Máris hozok tintát és tollat. Court sokat tépelődött, miként viselkedjen Annalíával, amikor találkoznak, és be kellett ismernie, hogy képtelen kiigazodni rajta. Bonyolultnak, rejtélyesnek tűnt, egyáltalán nem hasonlított a nyílt és egyszerű hegyvidéki nőkre. Idegen volt neki egy Annalíához hasonló nő, aki nyilván úriemberekhez, udvarias viselkedéshez és félelmet nem keltő férfiakhoz szokott. Ezért úgy határozott, így ágyban marad, és úgy tesz, mintha nehezére esne felkelni, így kevésbé rémisztő benyomást kelt – hanem ,úriemberes viselkedés szóba sem jöhetett. Court teljességgel alkalmatlan volt a kellemes csevegésre, ugyanis nem volt kellemes ember. Nyers volt, és direkt. Ezt, a nő nehezen tolerálta. Amikor órákkal a lovaglás után végre belibegett a szobába, magával hozva a virágos rét illatát, Court kibökte: – Jó napot. – Nem is emlékezett rá, mikor mondta ki utoljára e szavakat, pedig akkor sem volt az átlagosnál jobb napja. 28

– Önnek is. – Annalía először meglepődéssel, majd gyanakvással fogadta eldörmögött üdvözlését. – Vitale szólt, hogy beszélni kíván velem. Mit óhajt? Idegenesen pörgette a szavakat, és a férfi ráébredt, hogy szereti hallgatni, még ha ingerelte is, hogy egyértelmű ellenérzéssel viseltetik iránta. Egy nő, akit ő gyönyörűnek látott, s aki másokhoz kedves volt, undorodott tőle. Ketrecbe zárt, veszélyes állatnak érezte magát, mindezt azért, mert skót? Meglehet, azon az első napon rábukkant a nő páncélján tátongó résre, és megsebezte, érvelt egy hang elméje hátsó fertályában. – Szeretnék feltenni még néhány kérdést. – Ez így elég kellemes. Feszes bólintás. – Hogyan sikerült mindeddig észrevétlennek maradnia Pascal előtt? – Court soha nem hallott erről a helyről, és felmerült benne a kérdés, Pascal miért nem fosztotta még ki. Annalía tétovázás nélkül felelt: – Alighanem úgy, hogy nem vonszoltam be a házamba a zsoldosait. – Én már nem vagyok Pascal embere. – Akkor egy volt zsoldost – mondta egy kézlegyintéssel, mintha triviális különbségről volna szó. – Vitale már elmondta. A férfi ingerült pillantását látva hozzátette: – Nem tudom, miért kíméltek meg bennünket. – Látszott, hogy hazudik, de Court hagyta. – Lenne még egy kérdésem. Annalía maradt, bár nem méltóztatott a szemébe nézni, és Court azon kapta magát, hogy elfelejtette a kérdést, amit fel akart tenni. – Miért gyűlöli a skótokat? – kérdezte helyette. A nő piciny füle végéig elpirult, s a ropogós fehér blúz és az elmaradhatatlan nyaklánc csak hangsúlyozta a bőrére kiült pírt. – Ha megengedi, inkább nem vitatnám meg a skótok iránti ellenszenvemet egy skóttal. – Nyugodtan elmondhatja. Nem harapok. Tágra nyílt szemmel meredt rá, mint aki a legkevésbé sem hisz neki, s mintha benne fel sem merült volna a lehetőség, míg a másik fel nem hozta. Végül azt mondta: – Sok csúnya dolgot hallottam róluk; magukról. Rosszabbakat, mint az összes többi idegenről, akiket Pascal idecsalogatott. 29

Court kieresztette a levegőt, és magában megállapította, talán ideje belátni: a csapata által kiagyalt rémtörténetek túlságosan is hihetőre sikeredtek. Amikor csak új vidékre érkeztek, emberei rendre elhintették a pletykákat a helyiek között a hegyvidékiek brutalitásáról, arról, hogy szomjazzák a vért, és élvezetét lelik mások kínzásában. Aztán mikor harmincöt skót, némelyek kifestve, mások skót szoknyában, mind majd kétméteres monstrum, egyszerre nyitotta ádáz harci üvöltésre a száját, és szemükben az elengedhetetlen, őrült tekintettel megrohamozták az ellenséget, az már menekült is. Szinte mindig menekültek. Az andorrai parasztok és munkások úgy a nyakukba kapták a lábukat, hogy még unokatestvére, a fürge lábú Niall is alig tudta valagba bökni a sereghajtót a kardjával. Egyetlen vezér volt csupán, aki az embereivel ellenállt nekik... Court követte a tekintetével Annalía vékony kis kézét, ahogy lesimít egy makulátlan redőt a szoknyáján, mely ezúttal élénkvörös színű volt. – És hogyan vélekedett a skótokról, mielőtt megjelentünk? A nő leplezetlen zavarában összeráncolta a szemöldökét. – Sehogy. És most? – kérdezte homlokráncolva. Most, hogy itt van, bebizonyította, hogy valamennyi híresztelés színigaz. Begipszelt kezével intett, hogy folytassa. Annalía összefonta a karját a mellén, és lélegzetet vett. – Körülveszi magát az erőszak; látszik abból, hogy megverték, de az ujjain lévő vágásokból is. Először nem értettem, hol szerezhette ezeket a fura sérüléseket, aztán rájöttem, hogy valakinek a foga sebezte fel a bőrét, amikor ököllel az arcába csapott. Court, akit lenyűgöztek a szavai, bólintott. Pontosan így történt. Kis híján elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett, milyen nagyszerű érzés volt szájba verni a spanyolt, aki utána legalább egy óráig vért köpködött... – Le lehet olvasni a múltját a testét borító hegekről. Hallottam, hogy bandákba verődve élnek... – Klánokba – morogta a férfi. – Klánoknak hívják őket. Annalía vállat vont. – Es ezek a klánok szüntelenül egymással marakodnak, mert annyira vérszomjasak, inkább háborúznak, semhogy magukra szednének némi kultúrát. – Court észrevette, hogy az ujjain veszi sorba a pontokat. – Modortalanok. Az, hogy ilyen kelletlenül mutatja ki a 30

háláját, amiért megmentettem az életét, arról árulkodik, hogy egyenesen elvárja... – Arról árulkodik, nem szoktam hozzá, hogy a lekötelezettje legyek valakinek. A nő felvonta a szemöldökét, azt sugallva, hogy amennyiben a másik folytatja, ő máris befejezte a beszélgetést. – Igazi gazember külseje van. Kivéve amikor dühös. Akkor olyan, mint egy brutális vadállat, aki képes lenne végezni velem. Az első nap minden ok nélkül sértett meg. Persze hallottam, hogy maguknál ez így szokás, hogy hírből sem ismerik a finomságot. A tekintete lélektelen... – Elég volt – csattant fel a férfi, pedig Annalía éppen csak kezdett belemelegedni. Sokan osztották ezeket a hamis benyomásokat, melyeket Court és az emberei a maguk által terjesztett történetekkel ügyesen meglovagoltak, de hogy egy andorraitól hallja vissza őket... A skótok ezerszer büszkébbek és fejlettebbek ennél a középkorban megrekedt népségnél a változó világtól elzárt sziklaországukban. Annalía szeme megrebbent, mint aki megütközött a másik felfortyanásán, aztán sarkon fordult, s mielőtt távozott, a válla fölött odavetette: – Úgy. A mestersége meg nem is a legsúlyosabb hiányossága. Még nem fejeztem be, a pokolba is... Bár a mozdulat fájdalmat okozott, kinyúlt a nő csuklója után. Annalía elképedve kiáltott fel, és kezét elrántva a szája elé kapta, ám így is hallani lehetett a katalánul elsziszegett szót: bestia, mielőtt kiviharzott az ajtón. Court egész jól értett katalánul, s a „vadállat” szót mindenképpen ismerte; ezzel a kifejezéssel illették, amikor a legelső napon megérkezett a csapata, és utána nap mint nap hallotta suttogni. Annalía csak többszöri próbálkozás után talált bele zárba. Hát igen, megrémítette. Sajnos Court nagyon is tisztában volt vadállatias külsejével. Reggel tanulmányozta az arcát a tükörben, megpróbálta elképzelni, milyennek láthatja a nő. És nagyokat utálkozott. A véredények mindkét szemében elpattantak, amitől szeme fehérje vörös lett. Arcának jobb felén még mindig kékesfekete foltok éktelenkedtek, egyébként is szögletes állkapcsa pedig még szögletesebbnek látszott a duzzanati alól és az egyhetes szakálltól. Annalía a kislábujja 31

helyéig nemes hölgy volt – feltehetően soha nem látott még férfit ilyen állapotban. Az, hogy az imént megbámulta, mint valami undokságot, ami a cipője talpára ragadt, valóban barbárnak érezte magát, állatnak, ahogy a nő nevezte. Kezdte meggyűlölni a leereszkedését és a megvető pillantásait, miközben elszántan igyekezett megérteni, hogy miért is foglalkoztatja ez az egész. Ez volt az első nap, amikor Annalía annak biztos tudatában nézett szembe a skóttal, hogy egy zsoldossal van dolga. Mielőtt Vitale megerősítette a félelmeit, remélte, hogy MacCarrick nem bérgyilkos, mert egy egészen kicsit – de igazán icipicit – kíváncsi volt a büszke férfira. Hanem most már ez is elmúlt. A délutáni találkozón mindvégig a skót arcát elcsúfító sérülésekre koncentrált, és emlékeztette magát, hogy annak sincs jelentősége, hogy összekülönbözött Pascallal – a skót történelem véres események sorozata. Mindennap veszélyben voltak, amelyet MacCarrick náluk töltött, és Annalía nem volt hajlandó kockáztatni egy bárdolatlan, goromba zsoldos kedvéért. Amint felépül, követelni fogja, hogy távozzon... – Kisasszony – szólította meg Vitale a háta mögött az ajtóból, félbeszakítva a merengését. Mióta tépelődik mindezen, mióta kóvályoghat a házban? Megfordult, és döbbenten vette észre, hogy a nap már lemenőben van. Vitale oda lépett hozzá. – A fiú a faluból levelet hozott Önnek. – Aleixtől? – kérdezte, és a szíve a torkában dobogott. – Nem. De talán megtudhatunk belőle valamit a gazdáról. Miközben az Intéző előhúzta a levelet a mellényzsebéből, Annalía szórakozottan dünnyögte: – kérem, gondoskodjon róla, hogy a fiú kapjon ebédet és egy puha ágyat. – Az égvilágon semmi sem szolgálhat mentségül a rossz modorra. – Már elintéztem. – Vitale merev arccal nyújtotta át a levelet. Annalía bólintott, és a dolgozószoba felé indult, kihúzott háttal, megfontolt lépésekkel, de amint a férfi már nem láthatta, futásnak eredt, és a szőnyegeken meg- megcsúszva rohant végig a folyosón. Alig bírta ki, hogy ne tépje fel a levelet, mielőtt zakatoló szívvel bezuhant a szobába. Az arcátlan Vitale követte, tehát hallania kellett, hogy futott, de ez most nem érdekelte. A bátyja már hetek óta nem írt, és a várakozás 32

elviselhetetlen volt. Apjuk halála után egyedül Aleix maradt neki a családból, aki sokkal jobb apának bizonyult, mint az öreg Llorente. Nem érdekelte, mit mondanak a férfiak – várni, hogy valaki ki hazatérjen a csatából, sokkal, de sokkal rémesebbnek tűnt, mint amilyen a csata lehetett. Az idegei pattanásig feszültek. Hátrahúzta a bőrszéket a régi tölgyfa íróasztal mögött, és gyertyát gyújtott, hogy elűzze a sűrűsödő sötétséget. Aztán levélnyitóval a kezében nekiesett az üzenetnek. A szoba megpördült, és Annalía kábán bámult a feladó, Reynaldo Pascal tábornok nevére. Ahelyett, hogy feltépte volna, most már szép lassan bontotta fel. Egyes részeket többször is át kellett futnia, oly erősen reszketett a keze – és oly kevéssé tudta elhinni, mit olvas. Mi áll benne? – kérdezte Vitale aggódón. Mire elért Pascal dölyfös aláírásáig, epe kúszott fel a torkába. A levél az íróasztalra hullott béna kezéből, kis híján tüzet fogva a gyertya lángjától. Annalía kábultan zuhant hátra a székben. Az intéző felkapta a levelet, mintha el akarná olvasni, holott sosem volt hajlandó megtanulni a módját. – Mondja el, mi áll benne! Annalía alig ismert rá saját holtra vált hangjára, amikor megszólalt: – Pascal több mint egy héttel ezelőtt vereséget mért Aleix csapatára, és mindnyájukat elfogta. A fivéremet börtönbe zárták, élete a tábornok kezében van. Egyetlen dologgal lehetne rávenni, hogy kegyelmezzen meg neki. Vitale letelepedett a túlméretezett székbe vele szemben; töpörödöttnek és kimerültnek látszott. – Egyszer már feleségül akarta venni önt. Most is ez a szándéka? Bólintott. – Csak azt tudnám, hogyan jött rá, ki vagyok. – Amikor Pascal megkérte a kezét, attól tartott, a tábornok kiderítette, hogy ő a kasztíliai uralkodóház utolsó női sarja, de Aleix megnyugtatta, hogy a férfi alighanem akkor habarodott bele, amikor egy falusi mulatságon megpillantotta. Visszatekintve rádöbbent, hogy Aleix mindig is tudta az igazat, csak meg akarta kímélni. Elméje hátsó zugában ott motoszkált a kérdés, vajon még mi mindentől kímélte meg... 33

– Talán a falubeliek közül emlékszik valaki az édesanyjára, és beszélt róla Pascalnak. Annalía bólintott, elmerülve a gondolataiban. Anyját, Elisabet Tristánt a spanyolországi Kasztíliából Andorra elzárt hegyvidékére száműzték, és hozzáadták a számára vadidegen Llorentéhez, a legtehetősebb andorrai grófhoz. Elisabet, egy hercegnő lánya, egy nála jóval öregebb férfié lett, számkivetett egy olyan vidéken, amely néptelenségével akár sziget is lehetett volna. Es hagyta, hogy a szenvedély vezérelje. Végül ez lett a veszte. – Kisasszony? Felpillantott. – Hát persze, bizonyára a falusiak beszéltek. Csupán csak azt hittem, mindent számításba vettünk, amikor itt maradtunk, elvágva a világtól. – Ő és Aleix soha nem keltettek feltűnést, lemondtak a helyzetükből fakadó előnyökről, részben azért, mert nem kívántak kiváltságos életet élni. Annalía elszigeteltségének azonban más oka is volt. Llorente, attól való félelmében, hogy olyanná lesz, mint az anyja, elzárva tartotta, amennyire csak lehetett. Annalía pusztán Aleix rábeszélésének köszönhette, hogy iskolába küldték, és nem zárdába. – Bizonyára igaz a pletyka, miszerint Pascal Spanyolország lerohanását tervezi. – Vitale komótosan megrázta a fejét. – A féleszűek hagyták, hogy összeálljon egy sereg a határaiknál, mert a kicsiny Andorrával senki sem törődik. – Én azt hittem, ki akarja terjeszteni a befolyását a királynő fölött, ahogy a többi tábornok, de nem erről van szó. Gondoljon csak bele: ha engem akar, akkor nem csupán irányítani akarja Izabellát. – Hanem eltávolítani, hogy valaki más kerüljön a helyére? Bólintott. – Én alighanem arra kellek neki, hogy féken tartsam Aleixet, akit amolyan bábkirállyá tenne. Vitale a szemöldökét ráncolta. – Nekem azt mondta a kisasszony, hogy a családjának nincs joga a trónra. – Nos, valójában nincs. Az elmúlt száz évben legalábbis nem volt. De Izabellát mindenki gyűlöli. Mare de Déu, ha azt hiszi, hogy mi... – A torkához kapta a kezét, ezúttal nem azért, hogy megnézze, ott van- e a lánc. Felállt, és járkálni kezdett. Amióta az eszét tudta, mindig járkált, ha ideges volt. Mindössze ötéves lehetett, amikor zsémbeskedő andorrai dadája leteremtette, amiért rongyosra járkálta az egyik szőnyeget. Néhány 34

évvel később az apja is rajtakapta. Olyan dühös, olyan... csalódott volt a férfi. – Az emberek azért járkálnak, mert nem tudnak uralkodni magukon – közölte acélos hangon. – Te is közéjük akarsz tartozni? Vagy képes vagy Llorenteként viselkedni? Az emlék visszalökte a székbe; ezúttal nem nyugtatta meg a fel s alá járkálás, és ettől erőt vett rajta a csüggedés. Könnyekkel küszködve bámult a levélre és az elnagyolt, macskakaparáshoz hasonlatos betűkre. Most már képtelen volt másra gondolni, egyedül azt akarta tudni, hogy Aleix megsebesült-e. Hogy fél-e egy kicsit az ő rettenthetetlen bátyja. – Vitale – dünnyögte. A sírás határán volt, de nem akart pityeregni az Intéző előtt. Vitale jól ismerte, így nem kérdezett semmit, csak átnyúlt az asztal fölött, hogy megszorítsa a kezét. – Holnap beszélünk. Csöngessen, ha szüksége van valamire. Annalía várt, míg biztos lehetett benne, hogy nem jön vissza, aztán mikor lehunyta pilláit, két kövér könnycsepp gördült le az arcán, melyeket továbbiak követtek. Hosszú percekig tartó viaskodás után feladta, és a tenyerébe temette az arcát. – Mi van a levélben, szépségem? Felemelte a fejét, és döbbenten látta, hogy a betege felkelt, és szabadon mászkál a házban. Szégyenében, hogy ilyen állapotban lepték meg, odakapta a kezét a szeméhez. Annalía Llorentét még senki nem látta sírni. A könnyei csakis őrá tartoznak. Hogy jutott ki a skót? – Ki vele, miért itatja az egereket? Mintha dühös volna rá, hogy sír. Nem csalódást vagy visszatetszést váltottak ki belőle a könnyei, hanem haragot. Annalía összeráncolta a szemöldökét. Milyen különös, ahogy gyilkos tekintettel mered a levélre. Le sem veszi róla a szemét... Végül hozzáérintette a gyertyalánghoz, és az üres kandallóba hajította az égő papírlapot. A skót feszes biccentéssel nyugtázta tettét. – Csak így akadályozhatta meg, hogy elolvassam. – A jó modor és a másik magánéletének tiszteletben tartása természetesen mit sem jelent magának. – Még mindig a könnyeit szárítgatta, igyekezve úrrá lenni a rátörő szégyenérzeten. – Hogy jutott ki? – Megpiszkáltam a zárat. Mi volt a levélben? 35

– Nem tartozik magára – felelte csípősen. Az arca már száraz volt, de égett. – Kérem, távozzék. A férfi arckifejezése nem változott. Még mindig várakozott, mintha az imént tette volna fel a kérdést újra, amire Annalía mindjárt válaszolni fog. – Semmi köze magához – mondta mintegy mentegetődzve. Ez igaz is volt. Nagy valószínűséggel. De mi van akkor, ha a hegyvidékiek győzték le a fivére embereit Ha valamilyen módon ez az ember a felelős a történtekért? Ő pedig megmentette. Szabadulnia kellett. Talpra ugrott, felnyalábolta a szoknyáját, és kisuhant az asztal mögül. Mivel a másik nem állt félre, úgy döntött, az illemet figyelmen kívül hagyva egyszerűen kiviharzik mellette. A férfi merev karját nekiszegezve elállta a kijáratot. Annalíát elöntötte a düh. – Ezt most azonnal hagyja abba, és engedjen utamra! De a skótot nem sikerült kibillentenie; figyelő tekintete az arcát pásztázta, mintha a reakcióját lesne. – Mi borította ki? – Engedjen, vagy sikítok. Ekkor behajlította a karját, és egészen közel hajolt hozzá. – Na és ki fog a segítségére sietni? Vitale? Megfigyelésem szerint nincs itt nála fiatalabb férfi. Tartott tőle, hogy erre a következtetésre jut majd, mely egyébként tökéletesen helytálló volt. Az összes munkás csatlakozott Aleixhez. Es most fogságban vannak, vagy halottak. Erre a gondolatra az ajkához kapta a kezét. Az meg tanulmányozta, figyelte. Annalía leengedte a kezét. – Szépen kértem – morogta a férfi. – De fogytán a türelmem. Az ön türelme van fogytán? – Ahogy az én vendégszeretetem is! – Azt akarom, hogy mondja el. – Mit érdekli ez magát? – Ha az életébe kerül, se tudta volna kitalálni. – Talán nem tetszik, hogy sírni látok egy szép hölgyet. A kétségbeesés kiszívta Annalía erejét. – És mit óhajt tenni ellene? – kérdezte holtra vált hangon. – Megoldja a problémáimat? Lekaszabolja a gonosz sárkányt? A férfi szemöldöke ráncba szaladt, mintha csak most jutott volna eszébe: tulajdonképpen nem is kellene törődnie vele. 36

Annalía lesújtó pillantást vetett felé. – Inkább azzal foglalkozna, hogy eltűnik az otthonomból, felszámolva az itt élőket fenyegető veszélyt. – S egy hirtelen manőverrel átbújt a karja alatt. Ahogy elsietett, a skót még utána kiáltott: – Jól áll magának, amikor haragszik, Anna. Ez a gunyoros hangnem annyira megdöbbentette, hogy futtában elbotlott. A szobájába visszaérve azonnal magára zárta az ajtót; fortyogott benne az indulat. Úgy hitte, hogy ez a förtelmes találkozás, a megsemmisítő hírekkel tetézve, vége nincs könnyáradatot fakaszt majd belőle. A harag azonban furcsamód felpezsdítette. Lehet, hogy a hegyvidéki sírni látta, de soha az életben nem szerzi meg neki még egyszer az örömöt, hogy tanúja lehetett a gyengeségének. Nincs több sírástól bedagadt szem, vagy az éjszakába nyúló járkálástól sápkóros arc. Amikor másnap kidobja a házból, mint a reggeli szemetet, olyan hercegnői lesz, mint egykor az ősei voltak.

37

NÉGY Court a mennyezetet bámulva feküdt az ágyban, nyughatatlanabba, mint emlékei szerint bármikor. Most, hogy üzent a csapatának, várakozásra kényszerült, ami egy türelmes embernek is nehéz lett volna, az ő számára azonban egyenesen kibírhatatlan volt. Ráadásul a várakozás közben el kellett viselnie egy öregembert, akit szíve szerint kihajított volna az ablakon, valamint egy rejtélyes nőt, akit legszívesebben lekötözött volna, hogy mozdulni se bírjon, amíg be nem fejezte a vallatását. Mi az ördög volt abban a levélben, ami zokogásra késztette? Court nem kedvelte a rejtélyeket, mert egyfajta gúnyt érzett ki belőlük, mintha puszta létezésükkel őt vádolták volna, amiért nem dolgozott elég keményen a megoldáson. Megszokta már, hogy mindig a kedve szerint cselekszik, és az adott pillanatban az lett volna a kedvére, ha többet tudhat meg a titokzatoskodó Annalíáról. Feltehetően alva találná, de a szobája is sokat elárulna róla. Felkelt az ágyból, felöltözött, aztán végighúzta a kezét az ágymatrac alatt, míg meg nem érezte az elefántcsont kötőtűt, amelyre az egyik fiókban bukkant rá. Saját zárja megadta magát a tűnek, minden bizonnyal a nőé sem fog ellenállni. Végighaladt a folyosón, s közben az ajtókat próbálgatta, mígnem egyet aztán zárva talált. Amikor bedugta a tű hegyét a kulcslyukba, és fordított rajta egyet, ajka mosolyra húzódott a kattanás hallatán. Az ajtó nyikorogva feltárult, Court belépett, és megindult a nő ágya felé. Leheletfinom éji szellő lengedezett, és a növekvő hold bevilágított a szobába. Annalía hason feküdt, hátát vékony lepedő takarta, haja végigomlott a párnán. Elbűvölő. A holdfényben csillogó sűrű, fényes tincsek ámulatba ejtették, akárcsak az az érzés, mely ekkor ébredt fel benne: amikor rádöbbent, amikor lelke legmélyéig biztos volt benne, hogy Ő az egyetlen férfi, aki kibontva látja ezt a hajzuhatagot. Kísértést érzett, hogy megérintse, belélegezze az illatát, de kényszerítette magát, hogy forduljon el, és vizsgálja át a szobát. A nő összes holmiját rögeszmés takarosság jellemezte, és a szobadíszek, mint minden más is, ami körülvette, elbűvölő nőiességet árasztottak. A csipke dominált, a könyvespolc viszont férfié is lehetett volna: matematika, 38

botanika, asztronómia, és tanulmánykötetek négy különböző nyelven. Az ágy mellett észrevett egy könyvet a görög nyelvről. Díszes, tükörfényesre polírozott vitrin uralta a szobát, s benne üvegpolcokra rendezett porcelángyűjtemény mutogatta magát. El tudta képzelni, miért ragaszkodhat Annalía a porcelánjaihoz. Mindegyik darab káprázatosan tetszetős volt, de törékeny, akárcsak a tulajdonosuk. Emellett szemmel láthatóan jelentős értéket képviseltek. Szokatlan, csüggesztő érzés lett úrrá rajta, amikor rádöbbent, hogy a nőnek csak a hobbija többet ér, mint amit ő egy év megfeszített munkájával és élete kockáztatásával össze tudott kaparni. Ám azonnal jobb kedvre derült, amikor halkan kihúzott egy fiókot – nem mintha valóban aggódott volna, hogy felébreszti –, és felfedezett egy halom sikamlós rémregényt minden elképzelhető nyelven. Sunyi vigyorral vette tudomásul, hogy rábukkant Lady Annalía piszkos kis titkára. A könyvek mellett vaskos levélköteget talált. A holdfényes ablakhoz sétált, hogy átnézze őket. Valamennyit lányok írták egy Szőlőskert elnevezésű helyről, amely a jelek szerint egy iskola volt. Az elegánsan csengő vezetékneveket mintha a világ legvagyonosabb, legrangosabb családjaiból válogatták volna össze. Court Annalía szépségének és gazdagságának ellenére elmerengett, vajon hogyan tudott beférkőzni közéjük. Másnap majd visszatér, hogy nappali fénynél végigolvassa a leveleket, amíg a nő lovagolni megy... Annalía a fülledt melegben lerúgta magáról a lepedőt, s a férfi szemöldöke megemelkedett az elé táruló látványtól. Selyem hálóinget viselt – nem is igen számított másra –, mely felfedte krémszín combját. A csipkeszegély éppen csak eltakarta meglepően érzéki, telt fenekét. Court hangos lélegzetet vett, amikor a nő egyik térdét behajlítva felhúzta maga mellé, hogy a lába szétnyílt, és már alig takarta valami. A keze mozdult volna, hogy végigsimítson a combján, lágy domborulatain... míg vágyódón megemelkedik a csípője, és széttárja neki a lábát... Megpróbált magába fojtani egy torokhangú nyögést, de csődöt mondott. Annalía nem ébredt fel, de sóhajtott valamit katalánul, és a hátára gördült, egyik kecses karját elnyújtva maga mellett, a másikat a mellére helyezve. Tökéletes, gömbölyded keble nekifeszült a szűk hálóingnek, és 39

Court felnyögött, miközben a leveleket összegyűrve ökölbe szorította a kezét. Szóval nem csak a haját rejtegette a világ elől. Álomszép volt, csábos, és Court biztosan tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni ezt a képet, amikor majd maga mögött hagyja a házat. Aztán, mintegy a semmiből, egyetlen szót hallott suttogni elméjében. Még. Megdermedt, testének minden izma megfeszült. Nem. Vonzódott a nőhöz – nagyon is –, de mikor ábrándjaiban a magáévá tette, mindig úgy képzelte, hogy leszorítja a karját, és keményen hatol belé, míg fel nem sikolt a gyönyörűségtől, és megadja magát neki; míg valami mást lát végre a tekintetében, nem megvetést. Most mégis másként látta maga előtt a jelenetet: abogy ráveszi, hogy engedje végignyaldosni aranyszín bőrét, így órákra eltemetkezhet a lába között. El akarta venni az eszét, hogy mélyen elmerülhessen belé, biztosan tudva, hogy nem ejtheti teherbe. Durva mozdulattal végighúzta a kezét a nadrágján, egyértelmű volt, hogy őrülten kívánja. De egy ilyen finom teremtésben nem ébreszthetne vágyat, és Court soha nem kényszerített volna egy nőt. Minden mérce szerint vadállat volt. Olyasmiket követett el, amikkel mások képtelenek lennének együtt élni, s amiket Court egy pillanatig sem habozott meglenni. De még ő sem volt annyira bolond, hogy egy fedél alatt maradjon egy csodás szűzzel, még ha abban a pillanatban remek ötletnek tűnt is, hogy a nyelvével ébressze fel. Ha marad, minden lehetőséget megragadna, hogy ágyba vigye, hiába tudja, hogy nem teheti. Amúgy is elunta már a várakozást. Az lesz a legjobb, ha eltűnik, és megkeresi az embereit. Bár minden akaraterejére szüksége volt hozzá, elfordult. A pokolba is, egy fegyelmezett ember képes rá. Visszadobta a leveleket a fiókba, amelyet aztán a lábával rúgott be, kockáztatva, hogy felébreszti, de a nő csak aludt tovább. A szobából kifelé újra és újra ökölbe szorította, majd elernyesztette remegő kezét, amely oly nagyon vágyott arra, hogy végigcirógassa a nőt. Öles léptekkel kimasírozott az istállóhoz. A lovak ijedten hőköltek hátra, mintha megérezték volna háborgó indulatát. Annalía lovát nem akarta elvinni, azt a lovat nem, amelyiknek a múltkor halk szavakat suttogott, miközben odanyomta a homlokát a fejéhez. Nem látott valami jól, úgyhogy egy nagyobb lovat keresett. Végül nem kis 40

küzdelem árán kivezetett egy csődört, és úgy sejtette, hogy pompás állatot választott. Talált neki egy nyerget is, amelyet üggyel-bajjal odacipelt hozzá. A fekete karikákból, amelyek a szeme előtt táncoltak, amikor feltette és rögzítette a nyerget, tudnia kellett volna, hogy túlfeszítette a húrt, de folytatta, mint akit hajszolnak. A házra visszapillantva látta, hogy Annalía ablakában ki-be lengedez a függöny, mintha hívogatná. Emlékezz, mit éreztél, amikor sírni láttad, figyelmeztette magát. Fogát csikorgatva bedugta a lábát a kengyelbe, és felpattant a lóra. A fekete karikák újabb rohamot indítottak ellene. Chiron, a birtok első számú ménje eltűnt. Hosszú órák múlva találtak rá felnyergelve, amint, Annalía legnagyobb megdöbbenésére, boldogan hágott egy kancát, amely nem a birtok lóállományához tartozott. A lótolvajlás tudatában – egy olyan csődörről volt szó, amely a hegyvidéki súlyát érte aranyban – Annalía a vastag csíkban megszáradt sár nyomvonalát követte egyenesen a skót szobájába. Felháborodása minden lépéssel fokozódott. Az ajtó természetesen nem volt zárva. Berontott, és dühének megfelelő érzékeltetése végett jól bevágta maga mögött az ajtót. A skót véreres szeme felpattant a zajra. – Mi az? – morogta a hátára fordulva. Mindent sár borított. A csipke ágytakaró bemocskolva. – Hempergett kicsit a sárban, MacCarrick? Önhöz illő időtöltés. Court az ép kezével megtámasztotta a fejét, arcátlan hányavetiséggel elheveredett a párnán, és túlságosan is sunyi tekintettel méregette, túlontúl... bizalmasan. Mintha tudna egy titkot, amit ő nem. Csak nem a mellét bámulja? – Lopva elosonni az éj leple alatt? A szó szoros értelmében lopva, hiszen most már a lótolvajlást is hozzátehetjük a hiányosságait felvonultató terjedelmes listához. A férfi sárral bepiszkolt gipszével hessegette el a megjegyzést. – Visszaküldtem volna. – Ezért találtuk meg az istálló összes lova közül épp a tenyészcsődört felnyergelve és egy... és elkószálva? – Nem, azért azt vittem, mert... – Elhallgatott. Csak felejtse el. 41

– Tudni akarom az okát! – A leválasztásnak és annak is, hogy miért akart elszökni. Egyetlen köszönöm nélkül. De miért bosszantja ez ennyire? Hiszen akarta, hogy elmenjen. – Én pedig megmondtam – vetett rá baljós pillantást a skót –, hogy felejtse el. Csökönyös szamár! – Még ma takarodjon a házamból. – Mégis hogyan, ha múlt éjjel sem bírtam megmaradni a lovon, és alig tudtam visszakecmeregni? – Az sem érdekel, ha le kell gurulnia a hegyről. Pascal emberei keresni fogják, és ha ideérnek, mi fogunk fizetni a maga önzéséért. – A maga fajtájával ellentétben én még jó erőben se tudok egész nap fel-le futkosni a hegyeken, mint egy rohadék hegyi kecske. Összetört bordákkal, csúnyán legyengülve még kevésbé. – Ha tegnap éjjel képes volt rá, akkor elég erős hozzá, hogy eltűnjön onnét, ahol nem látják szívesen. Court egyre sötétülő tekintettel karba fonta a kezét. – Akkor hát, ha nem bánja, MacCarrick... – Nem. – Helyes. – Nem. Úgy értem, nem megyek sehová. Csak nyugalom! Söpörd félre az egyre magától értetődőbb késztetést, hogy tíz körömmel ess neki. – Igenis elmegy. Ez az én házam. – Ki lesz, aki kihajít? Az öreg? Vagy a gyerekek? Egyetlen férfi sincs a közelben. Mare de Déu, csak ezt ne mondogatná folyton. Ugyanis igaza van. Addig marad, ameddig neki tetszik. Haragjával viaskodva kényszerítette magát, hogy szelíd hang hagyja el a száját. – Megmentettem az életét, és arra kérem, hogy távozzék az otthonomból. Egy úriember respektálná ezt. – Ha tiszteletben tartom a kérését, hiába mentett meg. Úgyhogy piszkosul jól jártam, hogy nem vagyok úriember.

42

ÖT Ha Pascal első levele döntés volt, a második szabályszerű ítélethozatal. Annalía kábultan állt a tölgyfa asztalnál, tenyerétől nedves volt a papír. Már várta a férfi parancsát, feszültebben, mint bármikor. Az utolsó négy nap még annál is idegtépőbb volt, mint: mikor – milyen rég volt! – váratlanul hatlovas hintó gördült be iskolájuk fehér kavicsos udvarára. A szokványos kocsik érkezését szinte észre sem vették. Ha kocsi jött, az csak egy kis kiruccanást jelentett. A hatlovas hintó viszont megrémítette a lányokat, akik seregestül riadtak elő a tanteremből az erkélyre, imádkozva, nehogy az ő családjuk címerét pillantsák meg a hintó ajtaján. A meglepetés-hintó azt jelentette, valamelyik lány élete drasztikusan megváltozik. Ahogy Annalíáé is megváltozott. Pascal igényt tartott rá. Az órák ólomlábakon vánszorogtak, s a várakozást csak még keserűbbé tette a tudat, hogy a hegyvidéki az otthonában garázdálkodik. Olyan volt, akár egy szabadjára eresztett bika; ha el akarta kerülni, kénytelen volt riadt kisnyúlként viselkedni. De holnap véget ér a játszma. A tábornok úgy akarta, hogy másnap csatlakozzék hozzá, azután a hétvégén megtartják az esküvőt. Bármilyen messze volt tőle, Pascal keze így is elért hozzá. Elégette a levelet a dolgozószoba kandallójában, aztán apja intelmével mit sem törődve napnyugtáig járkált fel s alá, míg már fájni kezdett a lába. Egyszerűen nem bírt leszokni erről. Eszébe jutott egy másik eset, amikor tizenhat évesen egy rövid időre hazalátogatott az iskolából, és az apja rajtakapta. Szikár, megviselt arca komorságot sugárzott, a szeme csordultig telt fájdalommal. -Elisabet járkált így. Hát persze. Mindig mondták, hogy épp olyan, mint az anyja. Amikor első alkalommal megérkezett a Szőlőskerthez, az egyik idősebb lány azt suttogta: – Vigyázzatok azzal ott, a kertész mellett. Az egy kasztíliai. – Ügy néztek rá, és olyasmiket derítettek ki róla, amiket abban a zsenge korban Annalía még nem ismert fel magában, pedig nem is tudták, hogy az anyját rajtakapták, amint családjuk egykori istállófőnökével szeretkezik. Nemcsak az előtt, hogy hozzáment volna Llorentéhez, de utána is. 43

Ujjai hegyével végigsimított a nyakláncán. A belefoglalt követ emlékeztetőként viselte, és soha nem vált meg tőle... – Miért járkál? – A hegyvidéki. Annalía a testén érezte dörgő hangját. Ingerülten fújt egyet, aztán megfordult. Először ki akart menni a szobából, de belefáradt, hogy állandóan meneküljön a saját házában, belefáradt, hogy a skót mindenre ráteszi a kezét, ami az övé, úgyhogy inkább leült az asztalhoz. – Mit keres itt? – kérdezte válasz helyett. – Whiskyt. Felmerült bennem, hogy whiskyjük talán még maguknak is van. Annalía igyekezett visszanyelni a haragját, és lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, a férfi az italszekrénynél állt, nagy zajjal nyitogatta a kristálydekantereket, mindegyiket megszagolta, aztán visszatette. A dekanterekre biggyesztett ezüstcímkék sorra koccantak az üvegeken. – Szagolgatás helyett leolvashatná a feliratokat. Már ha tud olvasni. – Ilyen fényben nem tudok. Igaz. Párizsban vette az üvegeket Aleixnek; lenyűgözték a cirádás vésetek, de hamar rájött, hogy még nappali fénynél is nehéz kisilabizálni őket. Csinos, ámde kevés hasznot hozó holmi. Nem csoda, hogy megvásárolta. Ezen kis híján elnevette magát. – Hála a mennybéli isteneknek... – mondta a férfi, mikor végre talált valamit, ami megfelelt az ízlésének. Irdatlan mennyiséget töltött egy kristálypohárba, és letette Annalía elé. Ő meg úgy meredt a pohárra, mintha valami förtelem volna benne, olyasmi, amit a tanyasi macskák előszeretettel felejtenek a küszöbén. Mintha távolról hallotta volna, hogy a skót magának is tölt. Aztán pohárral a kezében a hegyvidéki lehuppant az íróasztallal szemben elhelyezett öblös székre. Az öreg Llorente elvárta, hogy az asztal túlsó oldalán ülő, bárki legyen is, kicsinek és jelentéktelennek érezze magát. Annalía az égre emelte a szemét. A hegyvidékinek persze kényelmes volt a mély karosszék, s előbb meglepett arccal, majd elégedett vigyorral hátra is dőlt. Várjunk csak. Hiszen ez megborotválkozott. De hát... Ezek szerint hozzányúlt a fivére holmijához! És hol a gipsz? Biztosan levágta magáról, ott lesznek a darabjai az ágya mellett. Eszement egy alak... És mégis, Pascal levele után nem maradt ereje hangot adni a bosszúságának. Csak bámulta, ahogy elismerő mozdulattal lögyböli a 44

whiskyjét. A keze óriási volt, és kérges, de finoman tartotta benne a poharat, tekintetével az ital gyertyafényben vibráló színeit mustrálva. Amikor belekortyolt, elégedett sóhajt hallatott. Olyan volt, mint végignézni, ahogy valaki habcsókot falatozik. Egy idő után az ember már csakis a habcsókra tud gondolni. Annalía rémülten vette észre, hogy remegő keze megindul a pohara után. Összevont szemöldökkel felemelte, és a skótra pillantott, aki somolyogva nézett rá – a büdös lótolvaj –, arra számítva, hogy visszariad. Megissza, és kész. Muszáj volt letörölnie azt a kifejezést az arcáról. Még soha nem ivott tömény alkoholt, az asztali bort se nagyon kóstolgatta. Soha nem tett semmi tilosat. És hová vezette mindez? Pascal karja közé. Hirtelen az ajkához kapta a poharat, a kezét és a fejét egyszerre döntve hátra. A tűz egyetlen hosszú rohamban végigszaladt a torkán. Az illendőség úgy kívánta, hogy hagyja abba. Csakhogy az illendőség egyre messzibb került tőle. Folytatta, míg az utolsó csepp is kiürült a pohárból. Legyőzve a késztetést, hogy levegő után kapkodjon, dacosan meredt a férfira könnybe lábadt szemével, aztán visszafojtott egy köhögést, amit finom torokköszörüléssé szelídített. – Egy nő, aki szereti a whiskyt – szólalt meg a skót, miközben töltött neki még egyet. – Vigyázzon, Annalía, még magába találok szeretni. – Ezek szerint egyetlen elvárása az asszonyától, hogy bírja a whiskyt. – Úgy bizony, de csak az után, hogy járjon felegyenesedve. A tőle megszokott mély, fenyegető hangján beszélt, hogy élt adjon a szavainak, a nőt mégis melegség töltötte el, és lassan mosolyra húzódott a szája. Court az ajkát nézte, a mosolyát, és az állkapcsa furcsamód megfeszült, kidomborodott. Olyan szögletes volt az állkapcsa. Túlságosan is férfias. – A szembeforduló hüvelykujj se utolsó szempont mondta, jelentőségteljes pillantást vetve rá, amit Annalía nem egészen értett. Szembeforduló hüvelykujj? Ezt az angol kifejezést nem ismerte. Tökéletesen beszélte az angolt, ahogy a franciát, a katalánt és a spanyolt is, mindegyik nyelven páratlan szókinccsel büszkélkedett. Irritáló volt, hogy ez a vadember tud valamit, amit ő nem. Biztosan csak kitalálta. 45

Ám ahogy a férfi várakozásteljes tekintete végigvándorolt, elidőzött rajta, Annalía arcán így is elömlött a pír. Érezte, ahogy égeti az arcát, és lekúszik a nyakára. A skót váratlanul megkérdezte: – Mi az a kő, amelyet a nyakában visel? Annalía végighúzta rajta az ujját. – Peridot. – Sosem találkoztam még ezzel a színnel. Illik a szeméhez. – Anyámé volt – dünnyögte szégyenlősen. – Állítólag ez volt Kleopátra kedvenc ékköve. – Tehát van egy közös tulajdonsága az érzéki Kleopátrával? – Nem mondtam, hogy nekem is tetszik a kő – nyögte ki. Court felvonta a szemöldökét a furcsa hanglejtésre, mintha elraktározná magában, azután témát váltott. Akkor kinek a whiskyjét apasztom? Az apjáét...? – Nem. Apám elhunyt. Enyhén előrebiccentette a fejét, és Annalía rögtön megértette, hogy egy bárdolatlan hegyvidéki nyilván az együttérzését fejezi ki ezen a módon. – Akkor a bátyjáét? A nagyra nőtt zsiványét, akinek a ruháit viselem? – A bátyám nem zsivány! Megint a fürkész tekintet. – Csak képletesen mondtam. Nem szó szerint. Ismét elpirult, és az ajkához vitte a poharat. – Ó. Igen, az ő whiskyje. – És hol van most, miért hagyta így magára? Letette a poharat. Imbolygott volna a kezében? – Üzleti ügyeket intéz, de a héten várjuk az érkezését. – Csakugyan? Szóval a héten? – kérdezte a férfi, szemmel láthatóan kételkedve a szavaiban. – Most mondtam, nem? – mondta Annalía dühösen. – Hogy lehet, hogy olyan jól beszéli az angolt, mint egy született angol? A spanyolt és a franciát értem, na de a királynő nyelvét? A hirtelen témaváltásra összevonta a szemöldökét. Az udvarias társalgásnak megvoltak a maga szabályai. Kellően avatott beszélgetőpartnereknél a témák meghatározott sorrendben követték egymást, langyos áramlatként csordogálva előre. Mire való kizökkenteni ezt a ritmust? Bosszús sóhajt hallatott, majd azt felelte: – Külföldön jártam iskolába. Talán még nem hallotta, de az angol a nemesség világnyelve. Igazság szerint kénytelen volt megtanulni angolul, hogy kommunikálni tudjon az iskolatársaival. A britek és a jenkik egyszerűen képtelenek voltak 46

magukra szedni akár egyetlen idegen kifejezést is, noha mindenki más legalább három nyelven beszélt. Sőt mi több, a jenkik telezsúfolták a nyelvet mindenféle szokatlan kifejezéssel és argóval, amit igen nehéz volt követni. Ám ez titkon mulatságos is volt. – Melyik iskolába járt? – Egy igen előkelő intézménybe, biztos vagyok benne, hogy maga még nem hallott róla. – Szórakozottan kocogtatta körmét a kristálypoháron. A skót ezt nyilván jelzésnek vette, hogy töltsön, a pohár ugyanis üres volt. – Az majd kiderül. – A neve Szőlőskert. – Á, a Szőlőskert. Párizs mellett, Fontainebleauban. Annalía kis híján eltátotta a száját. Honnét hallott erről az iskoláról? Court vigyorgott. – Arisztokraták és örökösnők. – Úgy van – felelte fájdalmas hangon. Idegesítette a skót önelégült tekintete, de azzal, hogy az iskolájára gondolt, egyben nosztalgia ébredt benne. Olyan egyszerű volt akkoriban az élet. Imádta az iskolát, szeretett okosodni, de ami még fontosabb, ott szedte magára a nagyvilági stílus mohón vágyott auráját. Sajnos ez az aura egyelőre csupán látszat volt. Sosem járt északabbra Párizsnál, vagy délebbre a Spanyolország felé eső határnál. Egyszer sem látta a tengert. A hegyvidéki csupán a Skóciából Andorráig vezető útjának, és csakis annak tulajdoníthatóan tapasztaltabb volt nála. MacCarrick persze sose jönne rá erre, mert Annalía remek színésznő volt. Elsajátította a modern amerikai csevegést egy hercegnőtől, a sikkesen leereszkedő magatartást egy orvosi szabadalom kényeskedő francia örökösnőjétől és a brit fensőbbségét egy herceg lányától, aki „mindössze tizenöt lépésre” állt a tróntól. – Roppant előkelő intézmény – ismételte Annalía elgondolkozva. Igazság szerint alig sikerült bejutnia. Annalía egyetlen trónhoz sem állt igazán közel, hacsak nem Pascal tébolyult despota logikája szerint gondolkozott az ember. Másfelől nyolchoz fűzte távoli kapcsolat. – Mégis az ősi Andorrában született és nevelkedett. A nő arca megrándult. Tudhatta volna, hogy a skót átlát a felszínen, és egyenesen a legvédtelenebb pontjánál veszi célba. Amikor nem felelt, a férfi így folytatta: – Mindig mondtam, hogy túl kevés andorrai van a világon. 47

– Na és mitől olyan biztos benne, hogy itt nevelkedtem? – Hallottam katalánul beszélni a helyiekkel. Andorrán kívül senkivel sem beszélt ezen a nyelven, nem igaz? Mohón vágyott ellátogatni más, katalán nyelvű országokba, de Llorente megtiltotta neki. – Miért kérdi? – Ez az ország a középkor óta nem sokat változott. Sem az ország, sem a nyelv. – Arra céloz, hogy középkorias a kiejtésem? – Az nem lehet. A férfi hátradőlt, és nyilvánvaló elégedettséggel bólintott. – Mint hegyvidéki, maga bizonyára azonnal felismeri a középkorias nyelvezetet. – Vérlázító! Court szája széle megrándult. Nem egészen mosolyra. – A skót és az andorrai. Nem is különbözünk mi olyan nagyon. Igenis különbözött tőle. Minden szempontból. – Én kasztíliai vagyok – csattant fel önmagát is meglepve. Ez a mondat ritkán hagyta el a száját kijelentésként. Ám egy skót mellett az ember bármire büszke lehet. – Egy forróvérű kasztíliai? Kleopátra ékszerével megjelölve. – Szemét mindvégig rászegezve felemelte a poharát, és a perem fölött mormogta: – Érdekes. Annalíának uralkodnia kellett magán, nehogy kinyíljon a szája a döbbenettől. Egyenesen a szívébe találtak. Hogy volt képes ennyire közel férkőzni a titkaihoz? Nem is ismeri. Nem tud róla semmit. Bizonyára provokálni akarja... A következő néhány perc egészen különös volt. Ha félrebiccentette a fejét, a skót szeme összeszűkült. Ha a hajához nyúlt, ép kezével megdörgölte a tarkóját. Ha belekortyolt a poharába, megdermedt, mintha várna valamire. Erre már felfigyelt nála – hogy szüntelenül kulkulál, méricskél, és következtetéseket von le. Vajon most mire jutott? Itt ül, és iszogat az esküdt ellenségével – aki rögtön Pascalt követi a sorban –, de nem azért, mert a közelében akar lenni. Hát persze hogy nem. Nem is azért, mert megfeledkezik róla, kivel van dolga. Egy hegyvidékivel. Ő, meg a nyomorult fajtája – azok az átkozott bérgyilkosok – tehettek róla, hogy a tábornok elég hatalmat szerzett, és rákényszerítette az akaratát. A skót az ellensége volt, Annalíát ez mégis hidegen hagyta. Arról már hallott, hogy az alkohol meggondolatlanná teszi az embert, de most már tudta, hogy érzéketlenné is. Sőt alattomossá. 48

Mert elhatározta, hogy kihasználja. Felbérelhetné őt meg az embereit a maga hasznára. Csáberejével elérhetné, hogy akarjon neki segíteni. Ha ő is olyan nő – ha igaz a róla szóló pletyka –, valamennyire biztosan be tudná hálózni. Mit veszíthet, ha tesz egy próbát? Felállt, mielőtt elhagyta volna a bátorsága, és megkerülte az asztalt. Amikor a skót is felpattant, Annalía megállt, és hátranyúlt a poharáért – csak egyetlen kicsiny korty, hogy megjöjjön a mersze... Visszafordult, és ott állt előtte a férfi azzal a vesébe látó, fürkész pillantással a szemében. A hegyvidéki egyetlen finom, csusszanó lépést tett felé, mintha attól félne, hogy elijeszti. Annalía az asztalhoz hátrált, de a másik egyre közelebb jött, körbeölelte a testével és lehengerlő illatával. És lelkének legmélyebb, legalantasabb rétege örömét lelte hatalmas termetében és a bőréből áradó forróságban. Court elkapta a tekintetét, akárha nem bírna máshová nézni, csak rá. Ilyen közelről Annalía látta, hogy szépen kitisztult a szeme, és a színe elképesztően sötét, az íriszek obszidiánfeketék. És ahogyan ránézett... mintha fel akarná falni. Mintha vágyakozna, és értené, jobban, mint eddig bármelyik férfi, hogy őt is kínzó vágy emészti. Úgy érezte, tűzben ég a teste. Tenyerével az íróasztal szélére támaszkodott, az ujjai görcsösen kapaszkodtak, aztán, nem tudván, mit tegyen, idegesen megnyalta az ajkát. A skótnak biztosan feltűnt, hogy nem menekül, nem húzódik arrább, mert összeráncolt szemöldöke zavarodottságról árulkodott. Annalía mintha hallotta volna a gondolatait. Tudta, hogy gyanakszik rá. Ahogy azt is tudta, hogy a férfi most csak az élvezetre fog koncentrálni, az okok firtatását későbbre hagyja. Mintegy végszóra, elszánt kifejezés jelent meg a skót arcán. Ahogy a párizsi nőktől látta naplementekor a hidakon, Annalía a férfi mellkasára csúsztatta a kezét, és átkarolta a nyakát. Amikor pedig összefonta ujjait a tarkóján, a skót lélegzete kapkodóra váltott. – MacCarrick – suttogta. – Tetszem... tetszem magának? A férfi tekintete ide-oda cikázott az arcán, időnként megállapodott az ajkán, de most a szemébe nézett. Ebben a pillanatban nagyon tetszik. Annalía beletúrt a hajába. – A ma éjszaka után, kíván... a barátom lenni? Mély és rekedt volt a hangja, amikor válaszolt: – Egyebek között. 49

– Bízhatom önben? Lassú bólintás. – Mármint...? Hallgatni fogok, mint a sír. Annalía összeráncolta a homlokát, de folytatta kényszerű kötelességét. – Ha kérnék magától valamit, megadná nekem? Erre mintha megdermedt volna, és rángatódzni kezdett egy izom az arcán. Aztán Annalíának egyszer csak az lett a benyomása, hogy a férfi nagy erőfeszítéssel próbálja lehűteni magát. – Megadom magának, amire vágyik, Anna. Bár a másik félreértette a szavait, Annalía azt rebegte: – MacCarrick... – A skót lehajolt, hogy jobban hallja, és ő belesuttogta a fülébe: – Csókoljon meg, MacClarrick. A férfi megremegett. Ilyen nagy hatással lennének rá az elsuttogott szavak? Vajon mi történne, ha megérintené? Ha valóban olyan nő, amilyennek mondják, talán az a képesség is benne íejlik, hogy „térdre kényszerítsen egy férfit”. Igazán csábító gondolat. Court a tarkójára tette a tenyerét, és magához húzta. Annalía azt hitte, most megcsókolja, de a férfi tétovázott, mintha hozzá akarná szoktatni a testét a magáéhoz, mintha ízlelgetné a gondolatot, hogy meg fogja csókolni, ahogy korábban a whiskyt ízlelgette. Abban a pillanatban, amikor az ajkára tapasztotta a száját, forróság ömlött el a nőn. Amikor a nyakát csókolta, Annalía az érzésektől megtántorodva visszafojtotta a lélegzetét. A skót karja a tomporára csúszott, és durván magához rántotta, hogy jókora férfiassága keményen a hasának nyomódott. Ez nem helyes. Ám a meleg és kemény ajka elaltatta e gondolatot. Court mohón megmarkolta a fenekét, és erősen ölelte, aztán megfogta a derekát, hogy – ó, Mare de Déu – a magáéhoz nyomja az ágyékát. Nem szabad!, sikoltotta Annalía elméje. Épp el akart húzódni, amikor a másik közelebb vonta, hogy megcsókolja a fülcimpáját, és Annalía elvarázsolva töprengett, vajon miért tartotta eddig ezt olyan borzalmasnak. Nem csinálnak mást, csak egymáshoz bújnak. Szeretkezni természetesen nem fognak. Mielőtt egyáltalán felfoghatta volna, mi történik, Court kigombolta a blúza legfelső gombjait, és haladt volna tovább is, ha Annalía nem kapja oda a kezét. A férfi mintha kicsit mulatott volna ezen, de nem folytatta, 50

csak a kigombolt részt nyitotta szét, felfedve a keblét takaró alsóinget. Kezét a derekára helyezve kissé hátradöntötte, és a nő elámult, amikor hirtelen felnyögve hozzádörgölte az arcát a melléhez. Annalía érezte a mélyről jövő torokhangot, és megrémült tőle, de lázas izgalma még így is erősebb volt. Szemöldöke ráncba szaladt, ahogy elnézte a férfit, aki úgy csókolta a bőrét, mint egy eszement. Ez történt ővele is – elvesztette az eszét. Elméje mintegy kívülállóként mustrálta, figyelte teste reakcióját, amikor a skót feltette az íróasztalra, és szétfeszítette a lábát. Keble elnehezült és érzékennyé vált, saját ziháló lélegzete is egyre hangosabb lett. Szégyellte, hogy a férfi hallja ezt – és azt is, hogy a férfi az oka. Szégyellte, hogy a másik így látja, a harisnyakötőjéig felcsúszott szoknyában, félig kigombolt blúzban. – Mutasd a hajad – hallatszott érdes hangja Annalía verítékes bőréről, és a nő beleborzongott. – Tudom, miféle kincseket rejtegetsz. Láttam őket. Kábultan töprengett, vajon mikor, de Court elkezdte csókolgatni egyre lejjebb az alsóingén, és ez annyira csodás volt, hogy halk nyögést fakasztott belőle. A férfi leemelte a fejét, hogy ajkával végigcirógassa a fülét, és Annalía érezte forró lélegzetét. Elkezdte kibontani a haját, és Annalía akarta is, hogy ezt tegye. Minden csókkal egyre többet akart mutatni magából ennek a brutális hegyvidékinek, lemeztelenítve a keblét, és leengedve a haját, hogy a férfi beletúrhasson. De mikor a haja kibomlott, már nem volt olyan gyengéd az érintése. A tincseket az öklére tekerte, és a szája ismét a nyakára tapadt. Nyelve a bőrét csiklandozta, és Annalía szeme hirtelen felpattant, majd lassan újra lecsukódott. Court azonban megmerevedett, és elhúzódott. – Qué lipassa? – dünnyögte a nő. Mint aki álomból ébred, kinyitotta a szemét, és angolul is megismételte: Mi az? Aztán meghallotta a ház udvarára bevágtató lovasokat. – Maradjon itt – parancsolt rá a skót, s az arca vészjóslóbb volt, mint eddig bármikor. – Zárja be utánam az ajtót, és eszébe se jusson kijönni. Megértette? A vad vágy egyetlen szívdobbanás alatt eltűnt az arcáról, hogy az alig uralt harag vegye át a helyét. 51

Amikor nem felelt, megragadta a vállát. – Ért engem, Anna? – Igen – kezdte a nő, ám ekkor több férfihang hallatszott, aztán dörömbölés a bejárati ajtón. Skótok. – Courtland MacCarricket keressük – kiabálta egyikük. MacCarrick felengedett, és nekinyomta homlokát az övének. Keze Annalía arcán nyugodott, hüvelykujja az alsó ajkát simogatta. – Ezek mindig rosszul időzítenek. Még többen? A gondolattól, hogy újabb hegyvidékiek lézengjenek a birtokán, felkavarodott a gyomra. Imádkozott, hogy Vitale ne ébredjen fel. Most, hogy felforrósodott vére lehűlt, elöntötte a szégyen. Ügyetlenkedve összehúzta magán a blúzát, és félrefordította az arcát. A skót hátrahúzódott, úgy látszott, bosszantja ez a reakció. – Ujabb hegyvidékiek? – Igen. Maradunk, amíg lóra bírok ülni. – Maradnak? – Szinte fojtogatta a szó. – Nincs joguk ezen a hegyen tartózkodni. Majd maga megmondja nekik, hogy távozzanak. – Megint ez az úrias modor. Egy nap még megtanulja, hogy nem hallgatok a parancsszóra. És azt is tudhatná, hogy a hozzám hasonló férfiak nem kedvelik, ha a magához hasonló leányzók megpróbálnak játszadozni velük. Annalía keze megállt, ahogy a blúzát gombolta. Tudta, hogy hibázott, de azért visszavágott: – Itt akkor sem látom őket szívesen! – Először rólam is ezt mondta – csikorogta a férfi türelmetlenül. – Aztán mégis befogadott, és kis híján nem csak az otthonába. Annalía levegő után kapkodott. – Mit beszél! Ég és föld a különbség egy csók és a között, hogy az ember összefekszik valakivel. – Nem egyszerűen valakivel, hanem velem. – Megint odahúzódott hozzá, és erővel szétfeszítette összezárt térdét. Annalía még ruhán keresztül is érezte, milyen forró a teste. – Természetesen ilyesmi meg sem fordult a fejemben! Court szája kegyetlen mosolyra görbült. Ismét megragadta a fenekét, mintegy csapdába zárta, és azt morogta: – A magamévá tettelek volna ezen az asztalon. Letépve rólad a szoknyát, ahogy az egy állathoz illik, aminek neveztél. 52

– Az akaratom ellenére? – felelte szaggatottan, mert a szavak hallatán megszólalni is alig bírt. Igyekezett hátrabb csúszni az asztalon. – Mert csakis úgy történhetne meg. A skót ekkor a füléhez hajolt: – Nem igaz. Könyörögnél, hogy hatoljak beléd. – Még ott időzött egy pillanatig, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy a nő felfogta, aztán az arcát leheletfinoman odaérintette a nyakához. Annalíának ismét elakadt a lélegzete, és növekvő szégyennel vette tudomásul, hogy a férfinak még a szavai is izgatók, és vágyat ébresztenek benne a csókjai után, s hogy újra a keblén érezze a forró lélegzetét. Amikor Court elhúzódott tőle, az arca kimért volt. Ha még egyszer megpróbálja használni ellenem a csáberejét, én is használni fogom magát, ezt ne feledje... – Court, odabent vagy? – kiabálták kintről. – Van itt valaki? A férfi hosszan kiengedte a levegőt, majd összezárta Annalía lábát, hogy aztán még meghitt mozdulattal lesimítsa rajta a szoknyáját is, mintha ismerné, mintha százszor is megtették volna ugyanezt. Ez a gesztus furcsamód sokkal inkább zavarba ejtette a nőt, mint bármi, ami előtte történt. – Hallgasson ide. Nem maradunk sokáig. Csak egypár napot. – Megfordult, hogy távozzon. – Es én higgyek magának? – suttogta Annalía, de a másik meghallotta, néhány lépéssel újra ott volt előtte, és a tarkóját megragadva kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Jegyezze meg, Annalía. Soha ne higgyen nekem. Ha megbízik bennem, megbánja. – Nem akarom őket itt látni – mondta fojtott hangon. – Ahogy magát sem. Court arca baljósan elsötétült. – Az erő az egyetlen, ami eltántoríthat minket. – Tekintete végigsiklott a nőn. – És az magának nincs.

53

HAT Ahogy Court keresztülment a házon, megpróbálta áttekinteni a történteket. Nehéz volt összpontosítania, amikor Annalía szemébe, telt ajkára bámult, de azt azért tudta, hogy a nő nem akarja Őt,kezdetben legalábbis nem akarta. Kiszámítottan cselekedett, előre megfontoltan, és ezzel jókora csapást mért rá. Court végül is megcsókolta,hogy aztán kifosztva érezze magát. Hogy Annalíában kanócként lobbant fel a vágy, az persze valamennyire megnyugtatta a büszkeségét. Krisztus az égben, tényleg igaz volt – akár ott, az asztalon a magáévá tehette volna. Habozás nélkül meg is teszi, ha úgy adódik. De a kifosztottság érzése most haraggá változott. Igazán akarta, míg a nő csak valamit akart tőle, hogy pontosan mit, azt mihamarabb ki fogja deríteni, ebben biztos volt. A bejárati ajtónál megtorpant, és megtámaszkodott a falnál, szabaduljon a nő hatásától. Öklével ütötte a vakolatot, hogy megfegyelmezze a testét, aztán szélesre tárta az ajtót csapatának öt embere előtt. – Court! – kiáltotta Gavin MacKriel, a legidősebb a csapatból. – Istenem, de jó látni. Megragadta a vállát, mire Courtnak ráncba szaladt a homloka, és ép kezével hátba vágta egyszer, majd még egyszer, míg Gavin el nem eresztette. MacTiernay, a félszemű óriás tetőtől talpig végig mérte, aztán üdvözlésképpen rácsapott a vezére melkasára, mielőtt elsétált mellette. Court hosszan nézett utána. MacTiernay még soha nem mutatott ki ennyi érzelmet. Ezután Niall, az unokatestvére verte hátba, majd Liam, a legfiatalabb követte volna a példáját, ha Court nem vet felé figyelmeztető pillantást. Az utolsóként belépő Fergus, aki az ,,alvó skót” gúnynevet kapta, ezúttal határozottan ébernek tűnt, és örült, hogy látja. Bevezette őket a szalonba. Mintha az övé lett volna ház. – A többiek hol vannak? 54

Liam már az előtérben lekapott egy körtét a gyümölcsöstálról. Tizenkilenc évesen még mindig növésben, képes lett volna naponta megenni saját súlyának kétszeresét. Beleharapott a körtébe, és teli szájjal felelte: – Pascalék mindeddig egy hullát hajkurásztak, hogy legyen mit eltemetniük a tieidnek. – Értékelem az igyekezetet. – Court leroskadt a nagyasztalhoz; az üdvözlésektől elszállt az ereje. Ha valami, hát a hegyvidékiek keze menten kiveri a nőket az ember fejéből. – Ilyen biztosra vettétek, hogy halott vagyok? – Követtük a két bérgyilkost – válaszolta Fergus,: miközben egy székre telepedett –, aztán rávettük őket egy utolsó csevegésre. Azt mondták, megöltek. – Az volt a terv. Szóval kettővel végeztetek? Marad negyvenhét? – Amíg marad – mondta Gavin. – Remélem, megmondtad nekik, hogy bosszút állunk. – Meg én. Nem értem el a remélt hatást, de így is elégedett vagyok. Niall felállt, hogy megszemléljen egy borosszekrényt. Miután megkaptuk az üzeneted, a csapat többi tagját elküldtem a csempészlakhoz, hogy ott várjanak. Niallt jelölték ki a csapat vezetésére, ha vele történne valami, és Court egy biccentéssel nyugtázta a döntését. Az elhagyatott csempészlakra akkor bukkantak rá, amikor a rejtett hágókat kutatták fel Franciaország határában. Tele volt régóta ott hagyott luxuscikkekkel, ezüsttel, porcelánnal és kristállyal megpakolt poros ládákkal, amelyekért a csempésznek már nem volt ideje visszajönni. – Elhoztam a holmidat – tette hozzá Niall. – Ruhának, amint látom, nem vagy híján, de fogadni merek, hog y hiányoznak a fegyvereid. -Fogalmad sincs, mennyire. – Amikor meghallotta lovasokat, nem tudta, vajon Pascal embereit csalta-e ide a házba. Nem tudta, hogyan védje meg tőlük Annáliát. – Szóval? Kié a ház? – kérdezte Niall. -Egy andorrai lányé. – Vajon látják-e rajta, hogy legyőzetett, töprengett Court. Sem a harc, sem az erőszak nem billentette még így ki az egyensúlyából. Niall pengeéles pillantást repített felé. – Szemrevaló? Igen, látta rajta, hogy az. 55

Igen – ismerte be. Néhány pillanattal korábban az a gyönyörű nő az ő bőrébe mélyesztette az ujjait, hogy még közelebb férkőzzön hozzá. Court igaznak érezte a mozdulatot, és élvezetét lelte benne, de ha csak manipulálni akarta... Észrevette, hogy a többiek kérdőn merednek rá. – Félhalott voltam, amikor rám talált a folyónál, és felcipelt ide. Férfi nincs, úgyhogy nem siettem elmenni. – Felcipelt? Szóval egy tenyeres-talpas andorrai fruska? – A lovával cipelt fel. Ő egy törékeny virágszál. Látnotok kéne, egy erősebb széllökés is könnyedén felkapná. – Niall vizsgáló tekintetét látva inkább témát váltott. – Van valami hír? Mielőtt válaszolt, Niall kézbe vett egy üveg bort, és elismerően füttyentett. – Azt hallottuk, hogy Spanyolország bármikor eljöhet a dezertőrökért. Ha ők nem, akkor jönnek a franciák. – Épp ideje, a pokolba is. – Courtot felháborította a tény, hogy senki nem tesz semmit az invázió ellen. Igen, Andorra kicsiny ország, de kritikus ponton helyezkedik el, amint azzal Pascal is tisztában volt. – Hol hallottátok ezt? Gavin megvakarta a nyakát. – Ottótól. – Ottótól, mi? – húzta össze a szemét. – És miért jönne hozzánk Ottó? Gavin habozott a válasszal. – Hát... megint túlvállalta magát. – Mint mindig. – Ez volt az oka, hogy Court évekkel korábban kilépett a porosz bandájából, és megalakította a sajátját. – Ezúttal mi az arány? Hatvanan ötszáz ellen? – Ottó megszállottan rostálta a csapatát, és minduntalan nagyszabású megbízásokat vállalt, ami kiváló módszer egy rakás pénz begyűjtésére, és biztos út a halálba. – Akár – felelte Niall szórakozottan, miközben visszatette az üveget, és előhúzott egy másikat, mely az arckifejezéséből ítélve még értékesebb volt. Nem mintha Niall nagy borszakértő lett volna, de különös érzéke volt a pénzhez, és úgy szagolta ki az értéket, mint valami vadászkutya. – Ottó meg jön hozzánk kuncsorogni? – Nem tetszett neki ez az egész. Néhányan az emberei közül szerettek játszani a sorssal, bármennyire kedvezőtlenek voltak is az esélyeik. Gavin bólintott. – Legalább kárpótoljuk magunkat a pénzért, amit itt elvesztettünk. Court határozottan megrázta a fejét. – Még nem vesztettük el. 56

– Nem szégyen az – mondta Niall. – Egy másik csapat, azok a tiroli mesterlövészek is fizetség nélkül maradtak. Gavin hozzátette: – Az egész vidék bizonytalan, mindenki ideges. Senki sem akarja összeakasztani a bajszát Pascallal, főleg azok után, amit veled tett. Niall elszakította pillantását a borról, hogy szemrevételezze Courtot. – Csúnyán helybenhagytak? Olyannyira, hogy Court még mindig csodálkozott, hogy túlélte. – Ők is meg a folyó is. Vakon kellett végiglő küzdenem magam a zugokon, fejjel előre. – És a csuklód? – kérdezte Niall. Court nem ismert az unokatestvérénél élesebb szemű embert. – Furcsán tartod, és mindig csak az egyik kezedet használod. Persze hogy furcsán tartja, hiszen egészen le van merevedve, és irtózatosan fáj, ami kizárólag annak tulajdonítható, hogy tíz perccel korábban még Annalía érzéki farát markolászta vele. – Eltörtem. Egy ideig gipszben volt. Kell még egy hét, mire rendbejövök. – Gipszben? – kérdezte Niall hitetlenkedve. – Neked már nem elég egy darab bőr, amit a fogad közé szoríthatsz, amíg elmúlik a fájdalom? A gipsz gyerekeknek és a pónijuk hátáról lepottyant leányzóknak való. Csak Liam és Gavin nevetett. Az egykedvű Mac Tiernay sosem adta jelét, hogy képes lenne rá, Fergus pedig kezét karba fonva húzta a lóbőrt. – Nem volt beleszólásom – mozgatta Court óvatosan az ujjait. – Az andorrai csinálta, amikor ki voltam ütve. – Összeráncolt szemöldökkel nézett Niallre, aki a nyitott üveg és néhány borospohár társaságában tért vissza az asztalhoz. Talán nem ezt az üveget kéne meginniuk, ha még annál is értékesebb, mint amelyik az előbb füttyentésre késztette. – Meddig voltál öntudatlan? – kérdezte Niall, miközben töltött. – Két napig. – Noha Court nem volt nagy borivó, elfogadta a poharat, mert kíváncsi volt a bor ízére. Ő a whiskyt kedvelte, mert az úgy felüdítette, mint semmi más. A bor már nem annyira. – Csak azon csodálkozom, hogy Pascal mind ez idáig nem talált rám. – Átfésüli a vidéket, de nem olyan intenzitással, ahogy eddig, mert időközben más dolga akadt. Ezt hallgasd meg! A tábornok megnősül – mondta Niall. - A menyasszony valami spanyol arisztokrata, állítólag 57

királyi vér. Ha nőül veszi, több joga lesz Spanyolországra, mint bármelyik tábornoknak előtte. Gavin ivott, és elismerő pillantást vetett Niallre, mintha az ő termése volna a szőlő, majd hozzátette: – A szóbeszéd szerint a nő boldogan néz egybekelésük elébe. Court undorodva dőlt hátra. – Akkor megérdemlik egymást. Liam egy hajtásra itta ki a borát. – Szóval? Merre van a szárazdajkád? . Feltehetően a szobájában. – Végignézett az emberein, és megpróbálta elképzelni, mit szólna hozzájuk Annalía, majd hozzátette: – Elvégre éjszaka van. Liam arcán sunyi kifejezés jelent meg. – Annyira kiderítetted, hogy nem bír felkelni az ágyból? Megtörölte a száját, és nem bírta megállni, hogy kimondja: – Bárcsak így történt volna. Niall felvonta a szemöldökét. – Egy lány, akit Court MacCarrick nem tud megszerezni? Nincs ilyen a Földön. Hangosan kieresztette a levegőt. – Az andorrai hegyekben van. Egyszerűen elfoglalták a házat, kifosztották a borospincéit, átpörgették a könyveket, elemeltek egy csomag dohányt, és Court gyanította, hogy az éléskamrát is kiürítették. Két órával később, és több mint egytucatnyi üveg bor elfogyasztása után kezdett arra a felismerésre jutni, hogy a súly veszteség a szokásosnál is csúnyább betegséget okoz. Épp az utolsó poharát lökte félre, amikor nyikordulni hullotta a bejárati ajtót. – Mindjárt jövök – mondta kissé akadozó nyelvvel, ahogy kipattant a székéből. Az ösvényen érte utol Annalíát, és vállon ragadta. Mit képzel? Hová megy? ~ Valahová, ahol alhatók – húzta el a vállát, hogy szabaduljon a férfi szorításából. – Nem megy sehová – mondta Court lassan, és elengedte. – Azt hiszi, parancsolgathat nekem a saját házamban? – Igen – hangzott a könnyed válasz. Annalía végigsimított a haján, amely ismét fel volt tűzve, ám ezúttal lazábban. Court gyanította, hogy a nő még mindig be van csípve. 58

– Egy dolog egyedül lenni egy házban egy magatehetetlen beteggel – felelte olyan erős akcentussal, amilyet Court még nem hallott tőle. – Fiatal hajadonként egy csapat zsoldos társaságában már egészen más. – Jaj, Annalía, még nem is találkozott velük. – Hirtelen rátört a késztetés, hogy megmutassa nekik, hadd lássák, miféle kísértésnek volt kitéve. Megragadta a karját. – Mit csinál? MacCarrick? Gyűlölte, hogy szereti hallani a szájából a nevét. Akkor is a fülébe suttogta, amikor a csáberejét próbálgatta rajta – a csáberejét, és ez feldühítette, mert tudta, hogy ha valódi tapasztalat rejlene a felszín mögött... Berontott vele a házba, ott is a szalonba, ahol bejelentette: – Ez pedig itt a ház úrnője, Lady Annalía Llorente. A férfiak felálltak, és Annalía elkerekedett szemmel meredt az óriásokra, még akkor is, amikor azok méregetni kezdték. Court leült, hogy figyelemmel kísérje az eseményeket, a többiek pedig megindultak Annalía felé, aki a falig hátrált. – Hogy szemrevaló, azzal egy kissé alulbecsültük, nem igaz? – szólt hátra Niall. Court vállat vont, és kézbe vette a poharát. Gavin megfogta, és megcsókolta Annalía kezét, amikor bemutatkozott. Court látta, hogy a hüvelykujjával a nő bőrét cirógatja, és nem értette, miért áll fel ettől a hátán a szőr, és miért bánta meg egyszerre, hogy bemutatta nekik. Gavin gael nyelven szólt a többieknek, hogy meg kell érinteniük a kezét. Meg is tették, ahogy sorban egymás után bemutatkoztak. Liam még fel is kiáltott: – Milyen puha kis keze van! Egyedül Niall nem érintette meg. Feltehetően azért, mert pontosan látta Courton, hogy mit gondol. Annalíát mintha megrémítette volna ez a babusgatás, de Court nem lepődött meg a reakcióján. Valamennyien termetesek voltak, tele sebhelyekkel. Fergusnak hiányzott néhány ujja, MacTiernay pedig mindnyájuknál magasabbra nőtt, és csak egy szeme volt. Annalía már Courttól is megijedt, mégis ő kezdeményezte a csókot. Bármit akart is tőle ez a nő, nagyon erősen akarta. 59

– Köszönjük, hogy befogadott minket, Lady Annalía – szólalt meg Niall. – Nem fogadott be – adta értésére Court. – Azt akarja, hogy tűnjünk el. Annalía felszegte az állát. – Mr. MacCarrick, én elsősorban az itt élő emberekért felelek. Lehet, hogy nem áll többé szövetségben Pascallal, de a jelenlétével akkor is mindenkit veszélybe sodor. Court öblös nevetésre fakadt. – Roppant nemes lelkű, de miért nem mondja el azt is, amit az ajtónál közölt velem? Azért akarja, hogy távozzunk, hogy megőrizze a látszatot. Nem hátrált meg. – Az is fontos, valóban. Ha folt esik a jó híremen, nem kerülhet sor a házasságra, amelyet elvárnak tőlem. Niall az orra alatt dörmögte: – Court, igaza van... – Valami kérni akart tőlem ma éjjel, nem így van? vágott a szavába a férfi. – Kérjen meg most. Annalía szóra nyitotta a száját, aztán mégis elfordította az arcát. – Akkor talán majd reggel. Talán hajlandók leszünk meghallgatni, hogyha itt maradunk. Annalía ekkor újra feléje fordult. – Rendben hát, maradjanak. Beszélhetünk, miután visszatértem a... – Maga is itt marad. Megigazította a nyakláncát, és olyan szerencsétlen látványt nyújtott, hogy Court majdnem megkönyörült rajta. Érezte, hogy az emberei őket figyelik, és értetlenül állnak a viselkedése előtt. Annalía nyelt egyet, aztán fájdalmas hangon mondta: – Természetesen. Az embereit is szívesen látom, és előre várom a találkozásunkat. – Menjen aludni, Annalía. Az éjszakánk után szüksége van a pihenésre. – A nőt mintha arcul ütötték volna, levegő után kapkodva inalt kifelé a szobából. Niall meg sem várta, hogy hallótávolságon kívül ke-rüljön. – Mi a fene ütött beléd? – Ne gyere most ezzel. Nem olyan tehetetlen, amilyennek mutatja magát, és egy hete mást se csinál, csak sérteget. – Látva, hogy nem sikerült meggyőznie Niallt, hozzátette: – Számító, és elkapatott, és az éjjel megpróbált manipulálni, élesítgette rajtam a karmait, bevetette ellenem a csáberejét. – Végigsimított a tarkóján, s közben az a kényelmetlen tudat 60

nehezedett rá, hogy ha Annalía valóban tapasztalt lenne... könnyedén az ujja köré csavarta volna. – Nem volt szép tőle. Niall megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy láttalak volna valaha is így bánni egy lánnyal. – Csak mert még nem találkoztál ilyen lánnyal. Én mondom, életedben nem volt dolgod ilyen arrogáns nősténnyel. Majd holnap meglátod.

61

HÉT Annalía napkelte előtt ébredt, és azonnal eszébe jutott, milyen szörnyűségeket követett el az éjjel. Korábban is tisztában volt természete nem egy árnyoldalával. Felfedezte erkölcsi hiányosságait, – hiányosságokat, amelyek benne rejlettek a lényében. Most újabb do- logra derült fény: a whisky mellett egy férfi ajkának érintése az ajkán, aztán a mellén odavezet, hogy elveszíti a józan eszét. És ma reggel segítséget kell kérnie ettől az újkori filiszteustól azok előtt a drabális... társai előtt. Muszáj megtennie, hiába tudta, hogy ha a férfi úgy dönt, segít neki, előbb azt akarja majd, hogy alázkodjon meg előtte. De nem építhet a skótra. Még hajnalban kirángatta Vitalét az ágyból, és szólt neki, hogy nyergelje fel Iambét. Pascal mára várja, és ha nem tudja rávenni a hegyvidékit, hogy segítsen, már megy is hozzá. Utazótáskáit az istállóban hagyta, arra az esetre, ha sürgősen kellene távoznia. Az intéző persze rögtön vitatkozni kezdett, hallani sem akart róla, hogy elmenjen, akár meggyőzi a zsoldosokat, akár nem. Még a sokat tapasztalt Vitale is félt, hogy mit tenne vele a nászéjszakán egy Pascalhoz hasonló szörnyeteg. Annalía idegessége viszont alábbhagyott. A csókolódzás határozottan kellemes volt, még azzal a haramiával is, akit gyűlölt. A szóbeszéd szerint Pascal kínosan pedáns ember, ha az öltözködésről és a tisztaságról van szó, úgyhogy vele sem lehet sokkal rosszabb. Visszavonult a szobájába, mielőtt még a hegyvidékiek felkeltek, majd különös gonddal készítette el a frizuráját és választott ruhát. Mikor meghallotta odalent a neszezést, lement. A szalonba belépve az ajkába kellett harapnia, nehogy felsikoltson az asztalra felrakott csizmák, a szoba levegőjét megülő dohányfüst és a szanaszét heverő ételmaradványok láttán. 62

Mare de Déu! Mindenütt üres borosüvegek. Elkerekedett szemmel nézett körül. Újabb társaik érkeztek volna az éjjel? Nem, ők hatan hágtak nyakára a tálalóban tárolt készletnek, és fosztották ki a pincebeli gyűjteményt. Ekkor észrevették, ő meg kipréselt magából egy mosolyt. – Jó reggelt, uraim – mondta kellőképp szívélyesen. Azok felálltak, kétségtelenül azért, hogy odajöjjenek hozzá, és megint összefogdossák a kezét, de elhátrált az ajtóig, és nekinyomta a tenyerét a szegélydísznek. – Remélem, jól aludtak. – Igen. Köszönjük a vendégszeretetét. – Ez lehet Niall, gondolta. Múlt éjjel megmondták a nevüket, de mind olyan egyformán csengett, egyformán különösen és idegenül. Ráadásul az összes családnév nevetséges módon Mackel kezdődött. – Nem kéne félretennünk az udvariaskodást, hogy rátérjünk arra a bizonyos kérésre? – dünnyögte MacCarrick. Fáradtnak tűnt, a szeme megint véres volt, és mikor Annalía besétált, épp a homlokát masszírozta. Erőtlen mosoly. – Természetesen, Mr. MacCarrick. Ez a nyerseség mindig... üdítően hat. Erre felvonta a szemöldökét. – Üdítően, mi? Hogy is mondta először? A, már emlékszem. Azt mondta, az én fajtám nem ismeri a finomságot. Érezte, hogy elpirul. A zsoldosok meg szégyenkezni látszottak, őmiatta! Utálta ezt az embert. Ki nem állhatta. De bármit megtett volna, amivel Aleix segítségére lehet. Ezt tartsd az eszedben, Annalía. – Szeretném felbérelni önöket, hogy segítsenek nekem. A skót elvigyorodott, látszott rajta, hogy élvezi a feszengését. – No és mit kellene tennünk? Annalía természeténél fogva magának való, bizalmatlan ember volt, és mindenekelőtt büszke, most azonban le kellett vetkőznie ezeket a tulajdonságokat, mert nem lettek volna a hasznára. – Pascal... elfogta a bátyámat, Aleixandre Llorentét. Körülhordozta a tekintetét, hogy lássa a reakciójukat. A. legfiatalabb már nyitotta volna a száját, de valami zaj az asztal alatt, talán egy rúgás, belefojtotta a szót. Mit akarhatott mondani? Lehet, hogy tud valamit? MacCarrick egy pimasz legyintéssel folytatásra intette le, és nagy nehezen folytatta is: – Ő az egyetlen megmaradt családtagom, és Pascal bebörtönözte. Kész vagyok fizetni a szabadságáért. Többet fizetek, mint Pascal. 63

– Miből gondolja, hogy él még? – kérdezte MacCarrick. A gondolatra, hogy Aleix esetleg halott, kifutott a vér az arcából, és micsoda szégyen, könnybe lábadt a szeme. Azon kapta magát, hogy görcsösen gyűrögeti az ujjait, mire gyorsan az oldalához szorította a kezét. Az idősebbik férfi odasziszegett valamit MacCarricknek valami idegen nyelven. MacCarrick ingerült pillantást lövellt felé, és azt mondta: – Jogos a kérdés. Nem tudta, hogyan kezelje ezeket az embereket. Elsajátította a makulátlan viselkedést és az asztali etikettet, arra azonban senki sem okította ki, miként egyezkedjen goromba férfiakkal. Múlt éjjel csúfos kudarcot vallott az elképzelése, hogy egy csókkal próbálja manipulálni a skótot, de ha valóban olyan nő, amilyennek tartják, miért nem működött a dolog? – Életben kell lennie, mert fontos Pascalnak. Az itteniek szeretik a bátyámat, és bármit megtennének érte. A tábornok ezzel fogja sakkban tartani őket. – Miért kéne sakkban tartania Őket, ha már rég behódoltak a terrornak? – kérdezte MacCarrick hátradőlve. Mintha örömét lelte volna a felvetésben. – A terrornak? Úgy érti, a csatlósai terrorjának? – Abban a pillanatban megbánta a szavait, hogy kiejtette őket. A férfi szemöldökét felvonva nézett végig az emberein, mintha most adta volna bizonyítékát valamiféle elméletnek, aztán ellenséges, gúnyos vigyorra görbült a szája. – Felejtse el, Annalía. Már csak pár napot maradunk. Ez a félkegyelmű a saját otthonában parancsolgat neki, mégis könyörgőre fogta: – De hát megfizetem magukat! – Van készpénze? – Nincs, de vannak ékszereim. Felbecsülhetetlen értékű ékszerek. A skót leereszkedő pillantást vetett felé. – Hol tudnánk errefelé eladni az ékszereit? – Akkor ott az örökségem. Ha kiszabadítják Aleixet, ő megszerzi maguknak. Önként adom. – Nem hinném, hogy az „öröksége” olyan fizetség volna, amelyet elfogadunk. 64

Mert nincs fantáziája! – Amikor a Niall nevezetű meg két másik felröhögött, ismét az ajkába harapott. Bármit elvihetnek a házból, ami tetszik, bármit! Biztos vagyok benne, hogy megtalálják a számításukat. – Szóval bármit? – kérdezte a férfi különös kifejezéssel az arcán. Niall megrázta leszegett fejét, és felállt, hogy távozzon. A többi négy követte. Annalía továbbra is buzgón bólogatott. – Csak mondjon egy árat, Mr. MacCarrick. Boldogan megfizetem. – Akkor el van döntve – mondta, és szemérmetlen pillantással végigmérte. – Magát akarom. – P-pardon? – Jól hallotta. Tudom, milyen, ha valaki mindenre elszánt. Múlt éjjel képes volt megcsókolni, csak hogy megpuhítson, és biztosra veszem, hogy ennél többet is megtenne. Tegye meg. Annalía szeme tágra nyílt. Gyűlölöm! Kiszabadítom a bátyját, de csak miután megkaptam magát – mondta a férfi pökhendi hangon. – Ez az én feltételem. Minden egyes szóval megküzdött, amikor válaszolt: Annyi vagyon van itt, amennyivel maga is jóllakna. – Úgy érti, hogy „az én fajtám”. Akkor inkább hagyjuk. – Kezébe vett egy régi újságot, kiterítette, mint aki olvasni készül, aztán felrakta lábát az asztalra. – Nem érem be mással, csak magával – mondta az újság mögül. Annalía zavartan vonta össze a szemöldökét. Az ott Aleix csizmája rajta. Hányaveti módon felrakva az asztalra. Az Aleixszel közös asztalukra. Ő és a fivére, aki sokkal inkább apa volt a számára, minden áldott reggel ennél az asztalnál reggeliztek, miközben megvitatták a birtok ügyeit. Aleix elment. Senki sem akar segíteni, és nem értette, miért. Visszajöttek a többiek, és leültek. Az a futó benyomása támadt, hogy dühösek. Fájón hasított belé a felismerés, hogy életében először van igazán szüksége segítségre, de hiába kéri, nem kapja meg. Életében először becstelen ajánlatot kapott. MacCarrick tudomást sem véve róla folytatta az olvasást, és ekkor Annalía észrevett egy üveget a keresztbe tett lábánál. Felismerte a bort, mert abban az évben palackozták, amikor Aleix nőül vette imádott Mariette-jét. Különös gonddal őrizgették, arra tartogatták, hogy tósztot 65

mondjanak vele első kisbabájuk születésekor. Ezt a bort soha, de soha nem lett volna szabad meginni. Mégis ott állt az asztalon, kibontva, és majdnem tele – elfeledve a szeméthalom közepén. Megmozdult, és összeráncolta a szemöldökét, mert nemigen tudta, mire készül. Figyelte, ahogy a lába MacCarrick felé viszi, és látta a saját ujjait az üveg nyakára fonódni, mielőtt a magasba emelte, és a skót fejére locsolta a bort. A férfi torkából jövő morgás egyre hangosabb és hangosabb lett, ennek ellenére, amikor kiürült az üveg, kiejtette a kezéből, egyenesen arra a kemény koponyájára. Erre a skót üvölteni kezdett, s Annalíának csak távolról rémlett, hogy valaki lefogta. Annyit mondott katalánul, csak úgy bele a levegőbe, hogy a bor sokat jelentett neki, és mind elmehetnek a pokolba. Mikor az ingaóra elütötte a nyolcat, felnyalábolta a szoknyáját, és kilibegett a szobából. Felmarkolta az ajtó melletti asztalkán hagyott kesztyűjét, és indult az istállóba Vitalehoz. Ideje kilovagolni. MacTiernay és Niall addig nem engedte el, míg az ablakon keresztül azt nem látták, hogy a nő ellovagolt. Court annyira magánkívül volt, hogy alig fogta fel Annalía mozdulatait. Aztán mikor rávetette volna magát, MacTiernay hamar lefogta, miközben Niall a másik karját kapta el. Lerázta őket, és félrerántotta bortól csatakos fejét, hogy Niall dühödt pillantásával talárja szembe magát. – Ismét megkérdem, mi a fene ütött beléd, Court? – Belém? Nem láttátok, hogy a legarrogánsabb nő a világon épp az imént öntött nyakon egy üveg borral? – Minden cseppjét megérdemelted. így beszélni vele azok után, hogy a segítségünket kérte. Gavin hozzátette: – És visszautasítani! Nem szokásunk irgalmas nővért játszani, az igaz, de akkora vagyon van itt, amilyet életemben nem láttam. A nő ugyanúgy meg tudna fizetni minket, ahogy bárki más. Court megtörölte az arcát a ruhája ujjával. – Ha nem vettétek volna észre, kérni nem kért semmit, és ha nem jól hallottátok volna, mindannyiunkat elküldött a pokolba. – Megrázta a haját, bort fröcskölve mindenüvé.

66

Én mégis segíteni akartam neki. Niall, te tudod, hogy így volt. Legalábbis eddig. Csak meggyötörtem volna egy kicsit. Éppen csak egy kicsit. Niall arca hitetlenséget tükrözött. – Láttalak boldog elégedettséggel nyakakat kitörni és torkokat elvágni, de még sosem láttalak ilyen ridegen viselkedni valakivel, aki gyengébb nálad, és sebezhető. Az egyetlen élő családtagja annak a pokolfajzatnak a tömlöcében csücsül, es te kihasználnád ezt? Hogy meggyötörd? Court végighúzta a kezét a fején keletkezett púpon. Az istenit neki, mondtam, hogy ki fogom hozni. – Na igen. Elvégre te juttattad oda.

67

NYOLC Amikor Annalía elérte Ordino falvát, a láthatatlan leshelyükről egymásnak felelgető kutyák ugatásán kívül nem hallott más zajt. Noha kora este volt, az utcákat hátborzongató csönd ülte meg. Végigkopogtak Iambéval a palával fedett feljárón, mely a legnagyobb épülethez, egy ősi kövekből épített terebélyes otthonhoz vezetett. Többször is látta már a házat, amikor errefelé járt, s most azon töprengett, vajon mi történhetett a tulajdonosokkal. Épp elérte a bejáratot, amikor egy férfi lépett ki odabentről. Annalía elkerekedett szemmel látta, hogy egy bérgyilkos az – a meztelen karján díszelgő kereszt alakú tetoválásról ismerte fel. Hallott már a legendás bérgyilkosokról, akik a szóbeszéd szerint ugyanolyan gonoszak, csak ridegebbek voltak, mint a hegyvidékiek. A férfi szó nélkül lekapta a nyeregből, és letette a földre, j Miközben felmarkolta a táskáit, egy ápolatlan dezertőr jelent meg viseltes spanyol katonai egyenruhában, hogy elvezesse Iambét. Annalía meg akart győződni róla, hogy a lova megfelelő elbánásban részesül, de a bérgyilkos csettintéssel jelezte, hogy igyekezzen. Minden csepp bátorságára szüksége volt, ahogy odalépdelt hozzá, holott egész lénye fenyegetést érzett ki belőle. A völgybeli asszonyok szerint soha nem látni rajtuk érzelmet, soha nem látni előre, mikor készülnek lecsapni. Egy nő fojtott hangon mesélte el, hogy a nővére akkor jött rá, hogy meg fogják becsteleníteni, amikor egy ütéstől a földre zuhant. A férfi karon ragadta, és húzta maga után, fel a lépcsőn, aztán be a homályosan megvilágított házba. Azzal nyugtatta magát, hogy a bérgyilkosok köztudottan az utolsó betűig követik a parancsokat. Akár az életük árán, de eleget tesznek a kapott utasításnak, márpedig Pascal nyilván megtiltotta nekik, hogy hozzányúljanak. 68

Megmásztak egy hosszú lépcsőt, mely még nagyobb sötétségbe vezetett. A szoba, ahová a bérgyilkos belökte, az utolsó volt a ház legtávolabbi sarkában. Odabent kiürítette a táskáit az ágyra, és áttúrta a ruháit, majd ellenséges arccal távozott, de nem zárta rá az ajtót. Természetesen nem kellett tartaniuk attól, hogy elmenekül. Annalía reszketeg sóhajt hallatott, majd szemrevételezte a környezetét, és meglepve látta, hogy a szoba egészen nagy és kényelmes a sok szőnyeggel, gyertyával és a tiszta ággyal. Az ablakon nem volt rács, és egy lámpásokkal megvilágított udvarra nézett. Csak nem börtöncellára számított? De igen, hiszen elítéltként gondolt magára. Amennyire tudta, lemosta magáról az út porát az öltözőasztalnál hagyott vízzel, aztán az ajtó mögött átöltözött sárfoltos lovaglóruhájából. Miután átöblítette és feltűzte a haját, visszapakolt a táskájába, fellógatta csúnyán meggyűrődött ruháit, aztán már csak egyvalamit tehetett: leült az ágy szélére, és várt, miközben fogalma sem volt, mire számítson. Eltelt egy óra, mialatt újraélte a reggel lezajlott konfliktust, és elképzelte, hányféleképpen vághatott volna vissza MacCarricknek, hogy tátva maradjon a szája, azután nyílt az ajtó. Vele egykorú, csinos, fiatal lány sétált be, és Annalía szíve izgatottan dobbant meg. Őt is kényszerítették volna? Lehetnének szövetségesek! – Szóval maga lesz a mostohaanyám – mondta a lány lekezelő, gúnyos mosollyal. Valóban csinos, amíg ki nem nyitja a száját. Annalía erre nem számított, de elképzelhetőnek tűnt, hogy a nála jóval idősebb Pascalnak gyerekei vannak. – Ha te vagy Pascal lánya, akkor azt hiszem, igen. Hogy hívnak? – Olivia. – Es pontosan hány mostohagyermekre számíthatok még? – Rajtam kívül mindet megtagadták, vagy önként mentek el. – Fejét félrebiccentve méregette Annalíát. – Levertnek látszik. Nem örül az egybekelésüknek? Olivia gúnyolódott vele. – Te örülnél a helyemben? Hetykén megvonta a vállát, és Annalíával nem törődve odasétált az ablakhoz, hogy kikémleljen az udvarra. – Olivia, nem tudod, mi van a bátyámmal? 69

A lány hosszú pillanatokig várt, aztán megfordult, mintha azt kívánná felmérni, hogy megér-e Annalía egy kedvességet. – Llorente él. – Hazudnál nekem, ha halott lenne? – Igen – felelte habozás nélkül. – Most jöjjön velem. Új ura már várja. Annalía követte, de csak azért, mert túl akart lenni a találkozáson. Fogalma sem volt, hogy néz ki a tábornok. Biztosan kegyetlen az arca, és szögletes, mint a MacCarrické. Bár lehet, hogy Pascal csak szeretne úgy kinézni, mint a hegyvidéki. – Idebent van – bökött Olivia az állával egy ajtóra. Ám Annalía lába megmakacsolta magát, így rá kellett kiabálnia: – Menjen már! Annalía energikusan belökte az ajtót. És földbe gyökeredzett a lába, amikor Pascal feléje fordult. Életében nem látott még ilyen szép férfit. Court a frissen megtöltött poharába bámult, kényelmesen hátradőlt, csizmáját feltette egy alacsony asztalra, és megpróbálta kipihenni a napot, amely pocsékul indult, hogy aztán még pocsékabb legyen. Egy közeli asztalnál Liam, Niall és Fergus kártyázott – bár Fergus szüntelenül ásítozott –, Gavin meg valami drága dohányt pocsékolva pipázott. MacTiernay a szemét – azt az egyetlent – becsukva ringatódzott, miközben valószínűleg régi csatákat élt újra. Amikor a boros incidens után Court végre meg tudta fékezni az indulatát, és lerázta makacs másnaposságát, Niall azt javasolta, hogy képzelje magát Annalía helyébe. Elvégre úgy törtek rá az otthonában, ahogy egy ádáz sáskaraj tenné, és Court úgy beszélt vele, ahogy nyilvánvalóan egyetlen férfi se merészelt még. Es megijedt az emberei babusgatásától, gondolta hozzá Court. Márpedig aki ijedős, az mindig kivillantja a fogait, ha sarokba szorítják, ahogy Annalía tette. Így aztán megfogadta Niall tanácsát, és aznap nem háborgatta. Később ugyan látni akarta, de az intéző közölte vele, hogy az emberek napnyugtáig „hagynak nekik időt” a távozásra, továbbá hogy a kisasszonyt annyira felzaklatta „MacCarrick becstelen ajánlata”, hogy a hegy túlsó oldalán tölti az éjszakát. Fogadni mert volna, hogy a leányzó azért született a Földre, hogy benne bűntudatot ébresszen. De hiába. Szerencsére nem olyan ember volt, akit gyakran furdalt a lelkiismeret. 70

Ilyen estéken, amikor nem dolgoztak, rendszerint éber álomba merült, amikor is megjelent előtte Beinn a'Chaorainn, hanyatlófélben lévő skóciai birtoka. Elképzelte a lehetőségeket, amelyeket egyedül Ő látott maga előtt, és számolta a napokat, amikor végre kifizeti az egészet, és azok a hegyek, fák, földek és ősi kövek mind az övéi lesznek. Egy átok sújtotta férfinak, amilyen ő volt, Beinn a'Chaorainn jelentett mindent. Az Annalía körül forgó gondolatai most mégis elhomályosították a hazai föld képét. Ott egye meg a fene, ha megbántotta. Holnap este minden valószínűség szerint kiszabadítja a bátyját, ha Llorente még életben van... Merengését vad dörömbölés szakította félbe a bejárati ajtó felől. – Liam, menj, és nyisd ki azt a rohadt ajtót. Liam letette a kártyáit, és döngő léptekkel elhagyta a szobát. Néhány perccel később unott hangon bődült el: – Court, valami vasvillával felfegyverzett csődület szeretne látni. – Micsoda? – Reszketeg aggastyánok gyülekezete fáklyákkal meg ilyen-olyan szerszámokkal. Rettegnem kell a biztonságunkért, így azt javaslom, fogjuk menekülőre, amíg lehet. Court kimerülten fújt egyet, aztán felkászálódott. Gavin felvonta a szemöldökét, MacTiernay és Niall pedig a pisztolyához nyúlt, de Court megrázta a fejét. – Elintézem. Vitalét találta a bejárati ajtónál fél tucat ember társaságában, akik szedett-vedett csoportosulást alkottak az intéző háta mögött. Arcukból kifutott a vér, amint megpillantották, s Court még a térdük összekoccanását is hallani vélte. – Elegünk van abból, ahogy a kisasszonnyal bánik, és hogy eltulajdonítja a gazda holmiját. Azt akarjuk, hogy távozzanak – jelentette ki Vitale rezignáltán. -Semmi joguk itt lenni. A nyelvén volt a válasz: „Akinél az erő, annál az igazság”, de ahelyett, hogy rájuk csapta volna az ajtót, megkérdezte: – Ő tud erről? Ő vette rá magukat? – Természetesen nem! Mindenkit óva intett, hogy a maguk közelébe menjünk. Csak nem gondolta, hogy ártani tudna az ittenieknek? Csak nem félt tőle? Ezért kerülte, amikor egyedül voltak a házban? Court úgy gondolt az 71

elmúlt néhány napra, mintha valamiféle játszma folyt volna kettejük közt. – Ha most szépen elmennek, nem bántjuk magukat, Vitale. Jól tudja, hogy nem bírnának velünk. – Mi talán nem, de gyűjtünk még embereket, és akkor megnézhetik magukat. Liam kidugta a fejét a válla fölött. – Most alaposan ránk ijesztett. Court lesújtó pillantást vetett felé, mire visszavonult. Amikor Vitale nyitotta a száját, hogy folytassa, Court türelme már a végét járta. – Ne akard, hogy megöljelek, Vitale. – Az öreg szemébe kiülő rémülettől szörnyetegnek érezte magát. És ez évek óta most először kellemetlenül érintette. Ahogy csukta be az ajtót, Vitale ékes francia szitkokat szórt rá. Court szeme elkeskenyedett. A franciatudása nem volt valami erős, de az intéző mintha azt mondta volna... le mariage. Esküvő? – Lady Annalía – szólalt meg Pascal mély hangon. – Isten hozta az otthonomban. – Csillogó medáljai és tömött, sötét haja visszatükrözte a szobában égő lámpák fényét. Odasétált hozzá, hogy tökéletesre manikűrözött kezébe fogja a kezét. Olyan sármos volt, a mosolya olyan lehengerlő, hogy Annalía ösztönösen nyújtotta felé, aztán hirtelen elengedte, mert eszébe jutott, hogy egy gyilkos áll előtte. A férfi így is fogta a karját, bár Annalía iszonyodva fordította el a fejét. – Drága Annalíám. – Arcátlanul a keresztnevén szólította meg, mintha kapcsolatuk legalább egy hétnél régebbi lenne, és nem a kényszer szülte volna. – Pascal – felelte metsző hangon. A férfi eleresztette a kezét, és hátralépett, hogy szemrevételezze. – Nem hittem volna, hogy van olyan szép, mint mondták. Annalía felbámult a plafonra, amire a másik helytelenítő ciccegéssel válaszolt. – Meg sem köszöni? Hol hagyta azt a híres stílusát? – A híres stílusomat? – Ügy bizony. Minden andorrai szeret pusmogni az e helyütt csörgedező királyi vérről. Különben hogy jöttem volna rá? Annalía egykedvű pillantást vetett felé. – Más is járja arról a forró kasztíliai véréről – mormogta Pascal közelebb lépve. – Alig várom, hogy utánajárjak a pletykáknak. 72

– Tehát a stílusom? – kérdezte sietősen. – Azért esett rám a választása? A férfi udvarias távolságra hátrált, de látszott a szemén a felsőbbrendűség tudata. – Nem. Azért veszem nőül, mert stratégiai előnyt kovácsolhatok belőle, ha a vidék legősibb családjába házasodom be. – Minek ennyi fáradság a kicsiny Andorráért? Megértem, ha egy önhöz hasonló ember ennyivel is beéri, de miért nem Monaco? – Majd, kezét az arcához kapva: – A Vatikán nem egy ország? Pascal kuncogott. Márpedig Annalía nem szórakoztatni akart, csupán rámutatni valamire. A tábornok az íróasztalához telepedett, és intett, hogy ő is üljön le. Nem engedelmeskedett. Erre határozottabban intett, és valami nyugtalanító villant a tekintetében. Összeszorított foggal leült. – Spanyolországot akarja, így van? Ez a pletyka járja. – Igen. Miután itt bebiztosítottam magam. Annalía éles, kaján hangot hallatott. – Milyen eredeti. Szóval maga lesz a hatodik tábornok a sorban, aki az utóbbi két évtizedben ezzel próbálkozott? Pascal megint felnevetett, mint aki élvezi a beszélgetést, sima hangjával felborzolva a nő idegeit. – Én leszek a hatodik tábornok, de az, aki tizenöt év után sikerre viszi a tervét. Az elődeimmel ellentétben nálam lesz valami, ami nekik nem volt. – Felállt, hogy közelebb menjen hozzá, aztán megérintette az arcát, és Annalía tudta, hogy minden félelme beigazolódott. A királynő és tábornoka nem voltak jó vezetők, de Pascalnál csak jobbak lehettek. Ha üzenni tudna Aleixnek, fivére figyelmeztethetné a külvilágot. – A levelében az állt, hogy az esküvő után azonnal szabadon engedi a bátyámat és az embereit. Hogyan bízhatnék önben, hogy állja a szavát? – Nekem a kegyed boldogsága a legfontosabb – felelte végtelenül nyájas hangon. Annalía elutasítón emelte fel a kezét. – Belementem ebbe a színjátékba, de ha ketten vagyunk, nem fogom megjátszani magam. Pascal félrebiccentette a fejét. – Nagyon helyes. Llórente a támogatóm lesz. Királyi származása elegendő vonzerőt jelent majd az embereknek. – Soha. 73

– Ahogy soha nem fog hozzám jönni? – Mosolyogva tekintett le rá. – Rájöttem, hogy mindössze megfelelő ösztönzés kell, és mindenki azt teszi, amit akarok. -Amikor túlságosan is puha ujjával megérintette az ajkát, a nő megborzongott. – A szobájában talál egy ruhát. Menjen, és öltözzön át a vacsorához. Ma este vendégeket várunk. Ez parancs volt. Már megint egy félnótás parancsolgat neki. Felállt, és minden belénevelt arroganciáját összeszedve végigmérte, aztán távozni készült. – És Annalía? – A nő megdermedt, a válla megfeszült. – Bármelyik szolgát, akit azon kapok, hogy segít magának kommunikálni a bátyjával, nyilvánosan kibeleztetem. Leesett állal, döbbenten fordult vissza. A tábornok még mindig viselte valódinak látszó mosolyát, arckifejezése őszinteséget sugárzott. Széles válla kitöltötte az uniformist, medáljai színesen és büszkén ragyogtak. Jövendőbeli férje egyszerűen tökéletes volt. Egy tökéletes szörny. Az éjszaka közepén Aleixandre Mateo Llorente a cellája ajtaját verte, és ordított, míg a torka és az ökle is véres nem lett. Pascal ma az értésére adta, hogy rokonok lesznek. Annalía hozzámegy egy gyilkoshoz, mert azt hiszi, ezzel megmentheti, Aleix azonban tudta, hogy soha nem hagyja el élve ezt az ablaktalan, nyirkos szobát. Azt is tudta, hogy a húga nem fog meghátrálni, és ez a meggyőződés fájón marcangolta a lelkét. A házasság mindkettejüket a pokolra juttatja. Csak egyetlen percet beszélhetne vele, hogy kiverje a fejéből ezt a mártírkodást, aminek semmi értelme, főképp hogy veszett ügyről van szó. – Az isten verjen meg mindnyájatokat – üvöltötte. – Nyissátok ki az ajtót. És akkor valaki... kinyitotta, de a hirtelen beáradó fény elvakította a többnapos sötétség után. Amikor szeme kínok árán hozzászokott a ragyogáshoz, egy kibontott hajú fiatal nőt látott, aki egy fátyolszerű hálóingen kívül semmit sem viselt. Aleix sípolva szívta be a levegőt. A nő gyönyörű volt, még úgy is, hogy pilláit félig lehunyta, mint aki még nem ébredt fel egészen. Még úgy is, hogy pisztolyt szegezett rá. – Fogja be a száját – ripakodott rá –, különben magam ölöm meg. Erre bizony nem számított. – Elnézését kérem, ha a szabadság és az életben maradás utáni vágyammal megzavartam volna az álmát. 74

A lány megvonta a vállát. – Pont maga felett lakom. Hagyja abba a dörömbölést. – Ki maga? Szemöldökráncolás. – Miért árulnám el? – Hogy teljesítse egy haldokló utolsó kívánságát. Újabb vállvonás. – A nevem Olivia. Nem lehet Pascal lánya. – Olivia Pascal? – kérdezte fojtott hangon. Mire büszkeségből vagy védekezésképp felszegte az állát. – Si. – Akkor jobb, ha komolyan veszem a fenyegetését. Ha jelent valamit a vér szava, maga bármilyen embertelenségre képes. A lány ajka kegyetlen mosolyra görbült. – Ó, igen. Képes vagyok puszta szeszélyből füttyenteni egyet az őröknek, és újból megveretni. Aleix a szívdobbanásnál is fürgébben lendült előre. A lány oldalt lépett, majd hidegvérrel és biztos kézzel felhúzta a kakast. – Ne legyen ostoba. – A hangja kemény volt, az arca akár a márvány. – Megteszem, csak hogy jobban tudjak aludni. Ezt el is hitte, miközben karját kitéve nekitántorodott a falnak. – Ilyet még nem hallottam. Hogy valaki jobban alszik éjjel, mert megölt egy embert. – Ki mondta, hogy megölöm? Csak arra kaptam engedélyt, hogy megcsonkítsam, míg a tábornok nőül veszi a húgát. – Lassan becsukta az ajtót. – De ígérem, hogy át fogom adni nekik a jókívánságait. Court keze kivágódott, és megragadta az intézőt. – Mit mondtál? – reccsent rá, miközben becsapta maguk mögött az ajtót. A többiek a szemöldöküket felvonva figyelték, ahogy berángatja Vitalét a szalonba, és egy székbe löki. – Azt mondtam, hogy maga egy hálátlan disznó. A kisasszony megmentette az életét... – Valami esküvőt emlegettél. Megmakacsolta magát, de Court addig rázta, amíg nem beszélt. – Odament! – gesztikulált hevesen. – Hogy megmentse a bátyját. A tábornok elfogta, hogy így kényszerítse a kisasszonyt. – Nőül veszi Annalíát? Amikor Vitale bólintott, Niall szólalt meg: – Egy elkapatott, számító nő, nem igaz, Court? Hozzámegy Pascalhoz, csak hogy mentse a fivére életét. Micsoda hidegvér. 75

– Ez nem lehet igaz. A pletykák szerint a spanyol királyi családból vesz nőül valakit. Nem az andorrai nemességből. Ezt mivel magyarázza? – Court emlékezett, amikor a nő odavágta neki, kasztíliai vagyok, de hogy királyi vér lenne? Vitale tétovázott. – Miért mondanám el? – Mert ha megteszi, esetleg úgy döntök, hogy visszahozom. A másik elkerekedett szemmel nyögte ki: – A kisasszony és a bátyja a régi kasztíliai királyi család utolsó egyenes ági leszármazottjai. Ők viselik az utolsó címeket. – Képtelenség. Annalía apja nem kasztíliai volt. – A cím anyai ágon öröklődött. Courtot nem győzte meg, de Niall hozzátette: – Egyes nemesi családoknál anya ági a leszármazás. – Ostobaság. Ez azt jelentené... Akkor ő... – Court még úgy is alig hitt a fülének, hogy belegondolt, a királyi vér megmagyarázná a nő arroganciáját. – Miért nem fordult segítségért a családjához? – Megtette. Mint már említettem, ő és a bátyja elidegenedett a családtól, és más életet választottak, de a kisasszony lenyelte a büszkeségét, és megpróbált kapcsolatba lépni velük. Ügy gondoljuk, az üzenet soha nem jutott ki Andorrából. Niall füttyentett, és azt mondta: – Pascal egy hétpróbás fattyú. Izabella koronájára pályázik. – De ez azt jelenti, hogy Annalía semmit sem ér neki, amíg a bátyja életben van. Amint megkaparintja magának, Llorente halott. – Nem így van – jelentette ki az intéző nyomatékosan. – Pascal megpróbálja majd bábként használni a gazdámat. – Nem fogja. – Court megrázta a fejét, és biztos volt benne, hogy ugyanazzal az arckifejezéssel néz rá, ahogyan az emberei is. – A gazdádat megölik, hacsak nem ölték meg máris. – Te meg elintézted, hogy Annalía elmenjen – dünnyögte Niall a háta mögött. – Gratulálok, Court. Court a hajába túrt. – A pokolba! Miért nem kért meg újra, vagy magyarázta meg a helyzetet? Vitale sötét pillantást vetett felé. – Mielőtt a kisasszony ellovagolt, azt mondta, inkább lesz egy gyilkos felesége, ha úgy lehetősége nyílik kiszabadítani a bátyját, mint hogy egy zsoldos lotyója legyen, és egy 76

magához hasonló ördögi teremtményre bízza a fivére életét. Tizenkettő egy tucat, mondta. Mindkét eshetőség elviselhetetlen. Ahogy Court maga elé képzelte Annalíát, egyedül és rettegve Pascal mindig sötét otthonában, kellemetlen érzés szorította össze fájón a mellkasát. – A kénköves pokolba, Vitale. Ezt előbb is elmondhatta volna. – Tizenkettő egy tucat? – háborgott Niall a bajsza alatt. – Court, te tényleg meg vagy átkozva.

77

KILENC Az előző esti vacsorán, amelyre a tábornok gyűlöletre méltó támogatói közül jó néhányan hivatalosak voltak, Annalía egy visszafogott, ámde pazar ruhát viselt. Ma este Pascal egy égővörös, nevetségesen kivágott, komédiába illő rongyot küldött neki. Miközben mindenki más a falusi mulatságon szórakozott, ő egy meghitt vacsora elé nézett édes kettesben Pascallal. A ruha alapján sejtette is, hogy mire megy ki a játék. Épp azon igyekezett, hogy valahogy feljebb ráncigálja a ruhát a keblén, amikor Olivia lépett be kopogtatás nélkül. A kis boszorkány egyenesen odament a szekrényhez, hogy mohó tekintettel végigmustrálja a ruhatárát. Reggel az ékszereit vetette alá hasonlóan pimasz szemlének. – Mit akarsz? – Árulja el – felelte Olivia félvállról, miközben kihúzott, felbecsült, majd visszatett a helyére egy ruhát –, miért nőtlen? Annalía abban a pillanatban maga felé pördítette, és megszorította a karját. – Láttad Aleixet? – Sikerült meglepnie a lányt. – Ugye láttad? Olivia lerázta magáról. – Miért nőtlen? – kérdezte hajthatatlanul. Azt jelentené a kíváncsisága, hogy vonzódik Aleix-hez? A falusi nők egytől egyig jóképűnek tartották a bátyját a magas termetével és a szomorú, aranyszínű szemével. Mare de Déu, Pascal ivadéka érzéseket táplálna Aleix iránt? Ebből még előnyük származhat. – Özvegy – ismerte be, noha olyan érzése volt, mintha a meztelen lábát dugná oda egy viperának. – A felesége belehalt a szülésbe. Olivia kifejezéstelen kőarcáról semmit sem lehetett leolvasni. – Gyereke van? – Nincs. A kislánya is meghalt. Olivia megvonta a vállát. Annalía igyekezett elhitetni magával, hogy mindig a vállát vonogatja, ha felkavarja valami, másképp szájon vágta volna. – Miért érdekel? 78

A lány az ablak felé mentében végighúzta az ujját az ágytakarón. – Csak kíváncsi voltam apám foglyára. – Mesélek még róla – mondta Annalía az ágy szélére ülepedve. Olivia megfordult, és kibámult az ablakon, de nem tiltakozott. – Aleix jó ember, és erős. Egy meseszép házban él, mely azokra a legelőkre néz, ahol a díjnyertes lovai futkosnak. Mindennap figyeli őket, s bár egy szót sem szól, én tudom, mennyi örömét leli bennük. Mintha már nem tartaná olyan mereven a vállát. Roppant intelligens és olvasott. A tengerentúli Cambridgeben járt iskolába. Mostanában mélabús, de nem volt mindig az. – Annalía ekkor úgy döntött, hogy felfed valami igazán személyeset. – Csak nagyon magányos ott fent a hegyen. Megint a vállrándítás. – Nem állhatom ezt a locsogást. – És keresztülment a szobán az ajtóhoz. – Aleix itt van, igaz? – kérdezte Annalía. – Én a ház egyik végében vagyok, mert ő a másikban. Olivia megfordult, hogy végigmérje, és Annalía érezte, hogy a válaszát fontolgatja közben. Nyilván soha nem tesz olyat, ami nem szolgálja valamiképpen az érdekeit. – Pascal öt percen belül odalent akarja látni. Ne okozzon csalódást neki, mert azt mindketten megszenvednék. Nem tagadta, hogy Aleix itt van! Noha olyat sem mondott, ami ezt megerősítette volna, Annalía mégis biztos volt magában. – Köszönöm a tanácsot. Cserébe hadd adjak valamit én is. Nemsokára férjhez kell menned, Olivia. A tegnap esti gyűlöletes vendégek egyikéhez. – Hallgasson. Honnét tudna maga erről? – Boldogan beismerem, hogy kegyetlenségben és gyilkolásban tapasztaltabb vagy nálam, de a házasságokról én is tudok ezt-azt. Pascal helyzete igencsak bizonytalan, és éppen most trombitálja össze a támogatóit. Milyen kényelmes, hogy társadalmilag és politikailag mind erősen kötődik Spanyolországhoz, és mind nőtlen. Hatlovas hintó. Egy apa meglepetésvizitre megy a lányához az iskolába, és mikor a lány belép a társalgóba, bemutatják újdonsült, gazdag és politikai kapcsolatokkal büszkélkedő jegyesének. A férfi külseje, vérmérséklete és ahogy a jövőről gondolkozik, esetleges, a házasságról ugyanis már azelőtt döntenek, hogy a lánynak a leghalványabb sejtelme lenne, mi vár rá. Egyetlen kézfogással az életét ragadják el. 79

Annalía nem gondolta volna, hogy egyszer ilyen sorsot kíván majd valakinek. Még ha Oliviáról volt is szó. Olivia dühödten meresztette rá a szemét. – Engem hiába próbál manipulálni. Megyek, és megkérdem Pascalt. – Azzal sarkon fordult. – Biztosra veszem, hogy nem fog hazudni – kiáltotta utána, aztán újból nekiesett a ruhájának. Mivel nem tudta feljebb rángatni, odanyúlt a nyakláncához – amelyet az az undok skót nyakörvnek nevezett –, hogy lássa, a helyén van-e. Kis szerencsével a viselt ékszerek csillogása – Pascal ragaszkodott az ékszerekhez – eltereli majd a figyelmet a kebléről. Noha rettegett tőle, hogy így mutatkozzon, eszébe sem jutott késni, nehogy felmérgesítse a tábornokot. Ahogy ő viselkedik, úgy bánnak ezek Aleixszel. Annalía tudta, hogy a bátyja a házban van, és azt tervezte, hogy ráveszi Oliviát, segítsen nekik. Pascal azt állította ugyan, hogy ez esetben bármelyik szolgát megöli, a saját lányát azonban biztosan nem bántaná. A szemöldöke ráncba szaladt, amikor felidézte Pascal előző esti mosolyát, amelyet akár gyengédnek is lehetett volna nevezni. Amilyen erősnek, büszkének és jónak mutatta magát a férfi, a lelke épp olyan sötét volt. Ha a belőle áradó karizmára és arra az elképesztően szép arcára gondolt a gyertyafényben, végül arra jutott, hogy mégis képes lenne ártani a saját lányának. Hanem ez a kockázat még belefér, gondolta, ahogy elsietett a szobájából a légyottra. Miután túlestek a vacsora megpróbáltatásán, és Pascal elkísérte az asztaltól, Annalía engedélyt kért, hogy visszavonulhasson a szobájába pihenni egy órát. A férfi ezt helyeselte, hiszen a hét végén még sok tanulnivaló vár rá, aztán odahajolt hozzá, hogy megcsókolja. Annalía nagy merészen az arcát fordította felé, és mielőtt az ajtó felé fordult, megpaskolta a tábornok mellkasát, amivel nevetésre ingerelte. – Ó, Annalía – sóhajtotta Pascal a távozó nő után. Amint egyedül maradt, felrohant a lépcsőn a szobájába, és egy székkel kitámasztotta a kilincset. Vizet locsolt az arcába, a tükrös öltözőasztalhoz telepedett, és üres tekintettel bámult maga elé. Pascal „gyámsága” alatt árnyéka lesz csupán régi önmagának. 80

Tizenkettő egy tucat, mondta akkor, de most, hogy ismerte Pascalt, inkább MacCarricket választotta volna, ha már mindenképpen el kell búcsúznia az ártatlanságától. A skót kegyetlenségének legalább nem volt a tanúja. A tábornok szebb férfi volt, mint a skót – vagy mint bármely általa ismert férfi –, de ez nem számított. A hegyvidéki sebhelyes arca, nyers beszéde és agresszivitása most egészen csábítónak tűnt Pascal lenyűgöző mosolyához, puha kezéhez és gyilkos indítékaihoz képest. És az esküvő órája egyre közeledett. Férjhez megyek. Mindenki csak csodálkozott, miért nem ébred benne vágy a házasságra, mikor ott volt előtte Aleix és Mariette, akik annyira egymásba voltak bolondulva. Hát épp az ő szerelmük miatt! Látta, mit szánt a mennybéli isten a férfinak és a nőnek, látta Aleix és Mariette hűségét, és önként soha nem vetette volna magát egy szerelem nélküli házasságba. Úgy végképp nem, ahogy most... De nem szabad erre gondolnia! Hiszen segíthet Aleixnek. Volt valami a birtokában, amit alkura bocsáthatott... Pisztolylövések hangzottak, Annalía összerezzent. A részeg üvöltözés és a pisztolypufogtatás hozzátartozott a dezertőrök tivornyáihoz. És minden baj tetejébe még a haja is kibomlott. Ahogy a keféjéért nyúlt, finoman megcsendült a karkötője, s a hajában sikló kefe érintése is megnyugtatta. Gondolatai ismét a hegyvidéki felé szálltak. „Nem érem be mással, csak magával”, mondta azon az öblös, zord hangján. Megvetésre méltó alak. Imádkozott, hogy Vitale engedelmeskedjen az utolsó parancsnak, amelyet a távozása előtt hagyott neki, és távol marad tőle. Bár ő maga is így tett volna... Hirtelen megdermedt, a kefe félúton megállt a kezében. Aznap éjjel a dolgozószobában MacCarrick nem azt mondta, hogy látta a haját? Dehogynem! A haját és a többi kincset, amelyet rejteget. Lecsapta a kefét. Az egyetlen hely, ahol kibontva viselte a haját, a hálószobája volt. MacCarrick kifigyelte, amikor aludt! Mi másra lehet számítani egy ilyen faragatlan alaktól? Nyilván mindig a saját feje után megy, nem törődve más emberek vágyaival, semmibe véve az érzéseiket. Elege volt már a brutális férfiakból. Na és a saját vágyai? Utálta, hogy mégsem képes uralkodni magán. A szokásosnál szorosabb kontyba fogta a haját, aztán még mindig dühösen a nyakláncát kezdte igazgatni... 81

Valami megcsikordult odakint, közel az ablakhoz. A zene, időnként lövésekkel tarkítva, folytatódott, de mintha hallott volna valamit az ablaka alól. Talán a szél dobott egyet valamelyik lámpáson. Egy hatalmas csizma csusszant be az ablakon, amit egy hasonlóan hatalmas férfi követett. Annalía talpra ugrott. – Ismerem magát! Maga MacCarrick embere. – Ez volt a legidősebb. – Mondja meg, mit akar, vagy sikítok! Még egy férfi lendült be a szobába. Istenem, a kölyök! – Azért jöttünk, kislány, hogy biztonságos helyre vigyük – mondta az idősebbik, ahogy közeledett felé. – És tudja jól, hogy nem hallanák a sikítását. – A pokolba magukkal! – Zsoldosok! Átkozott, istenverte zsoldosok. Még hogy biztonságos helyre viszik! Amikor a fiatalabbik megragadta a csuklóját, felkiáltott: Miért nem tudnak békén hagyni, mindnyájan?, és foggal körömmel ugrott neki. – Áá, Gavin! – kiáltotta a fiú, és eleresztette. – Ez megharapott. Szerintem kötözzük meg a kis boszorkát! – Nem, fiacskám, nem. Majd én... A pokolba! Engem is megkapott! Court nem azért sózta ránk a dolgot, hogy elkerüljük a verekedést? – mormogta Gavin ingerülten, ismét Annalía felé nyúlva. – Nem bántjuk, kislány, ért engem? Meg akarjuk menteni. – Ha eltűnök, halálra ítélem a bátyámat! – Annalía rúgott egyet felé, de útban volt a szoknyája. – Úgyhogy nem megyek sehová! – Amikor elkapták a csuklóját, vadul kapálódzni kezdett, de nem sokáig. Legnagyobb bosszúságára satuba volt szorítva. – Hallgasson ide. MacCarrick éppen most keresi a börtönt. Ha a bátyja ott van, mindkettejüket kiszabadítjuk, és biztonságos helyre menekítjük. Hányingerrel küszködött. – De nincs a börtönben! Gavin összeráncolta a szemöldökét. – Igazán? – kérdezte, miközben bekötözte a száját. – Hát akkor, uh, hát akkor bízzuk Courtra a dolgot. Kiabálni próbált, és összekötözött kezével nekiesett, de a férfi elhajolt az ütés elől. – Liam! – intett az állával az utazótáskák felé. – Fogd azokat, meg néhány ruhát. Liam oda se figyelve gyömöszölte bele a báli ruhákat, csipkeneműt és harisnyákat. 82

Annalía vadul rázta a fejét, és a száját leszorító kötésen keresztül kiáltozott. Idióta! Pascal meg fogja ölni! – Hé, kicsikém, nem lesz semmi baja. Minden a legnagyobb rendben lesz – biztosította Gavin, miközben a vállára dobta. Annalía a hátába mélyesztette a körmeit, minden keservét beleadva a mozdulatba. Gavin megfeszült, de nem tette le, és Annalía dühödten sikoltozott, de csak valami szánalomra méltó, fojtott hangot lehetett hallani.

83

TÍZ Annalíát elrabolni kiábrándítóan egyszerűnek bizonyult. Némi pénz az információért, egy kis csetepaté az ünneplésben megrészegült spanyol dezertőrökkel és egy húsz-perces manőver választotta el mindössze a nőtől Court embereit. Court már messziről megpillantotta a karját üdvözlésre emelő Liamet. Előttük lovagolt Gavin Annalíával. Court szemöldökráncolva nézte a társa karja közt kapálódzó nőt, miközben Gavin a lovát megsarkantyúzva elvágtatott a kunyhó felé. Court úgy döntött, nem vesztegeti az időt csapata többi tagjának bevárásával, és mert azt gondolta, Annalía boldogan velük tart, ha előadják neki a tervet, a legidősebbet és a legfiatalabbat küldte érte. Court, Fergus, Niall és MacTiernay időközben a dezertőrökkel csatározott, majd végigjárták a börtönt, s ha már ott voltak, mindegyik cellát kinyitották, de Llorente nem volt sehol. Ettől Annalía meggondolhatja magát, de amint feldolgozta a bátyjáról kapott hírt, hálás lesz, hogy megmentették. Felemelte a fegyverét, a meleg puskacsövet a vállán nyugtatva, aztán jelzett a többieknek, hogy lovagoljanak el a másik irányba. Egy félrevezető úton hagyták el a várost, majd nagy ívben visszakanyarodtak Andorra északkeleti csücske és a kunyhó felé. Onnét egy rejtett csempészútvonalon haladtak tovább, sebesen keresztülvágva az egyre meredekebben kanyargó vízmosásokon. Amikor a csapás elkeskenyedett, és a terep lelassította őket, Niall lovagolt mellé. – Gondolkoztam. – Miről? – mordult fel. – Arról, ahogy az andorrai szépséggel bánsz. És arról, hogy miért aludtál tegnap este az ő szobájában?

84

Court hátranézett, hogy a többiek hallótávolságban vannak-e. Fergus már elbóbiskolt, MacTiernay meg jócskán le volt maradva. – Kényelmesebb az ágy, Niall. De hagyjuk ezt. – Egyikünknek sem tetszik a viselkedésed. – Ti csak ne... – Mi csak azt akarjuk tudni, hogy miért – vágott a szavába Niall. – Mit foglalkoztok velem, a pokolba is. Az én dolgom. – Az unokatestvéred vagyok. Magam is a MacCarrick klán tagja. A te dolgod az én dolgom. – Hogy jössz te... – Az átok. – A fenébe, ne kezdd megint. – Már közel jártak a kunyhóhoz, ahol véget vethetnek ennek a beszélgetésnek. A magaslatról, ahol jártak, már rá is látott. A szemöldöke ráncba szaladt. Minek ez a díszkivilágítás ezen a késői órán? – Nem hunyhatsz többé szemet fölötte – mondta Niall, aztán lehalkította a hangját. – Úgy viselkedtél, mint eddig soha. – A lova, megérezve a pajta és a pihenés ígéretét, megpróbált gyorsabb tempóra váltani, de Niall visszafogta. – Azt hittem, a lelkednek az a része már halott, és örültem neki. De nem az. Court rántott egyet a vállán. – Hamarosan túl leszünk rajta. Biztonságos helyre viszem, aztán végeztem. – Úgy tervezték, hogy kiszabadítják Annalíát és a bátyját, és elviszik őket a csempészlakhoz, de Court megígérte Mailnek, hogy ha Llorente halott, a lányt mindenképpen eljuttatják egy biztonságos házba, Toulouse mellett. – Ott hagyod Franciaországban? – kérdezte Niall, ahogy belovagoltak a roskatag istállóba. – Igen – felelte határozottan, de a fenébe is, egyetlen másodpercig habozott, és Niall tudta ezt. Valami nem stimmelt vele, a nő egészen furcsa reakciót váltott ki belőle. S ez neki is legalább olyan zavarba ejtő volt, mint Niallnek. – A pokolba, Court, sose jön rendbe az életed, ha hozzányúlsz. Nézd meg, Ethan is hogy járt. Court legidősebb bátyja, Ethan a külsejére és a tetteire nézve is félelmetes ember volt, jegyesének rejtélyes halála pedig csak szaporította a pletykákat... 85

Sikoltások szakították félbe merengését. Annalía visítozott a kunyhóban, amit időnként hangos csörömpölés és a férfiak kurjongatása szakított félbe. Akkor ütötte meg a fülüket a zaj, amikor leugrottak a nyeregből. Összenézett Niall-lel, és már rohantak is be a házba. Liamet pillantották meg az egyik szoba ajtajában, ahogy harminc vérmes hegyvidéki bujtogatásától kísérve, felemelt karral védekezve próbál előrehaladni a vázák, gyertyatartók, cipők és dobozok záporában. Minden elhajított tárgyat egy-egy feldühödött sikoly festett alá. Court keresztül verekedte magát az embereken, akik boldogan lapogatták hátba, hogy élve látják, mígnem elért Liamig. Court vállon veregette, és a szemébe nézett, mire Liam nagy örömmel félreállt. Mindenki elhallgatott. Court szinte sajnálta a nőt, miközben legrémisztőbb arcát elővéve belépni készült a szobába. A tűzvonalba került, éppen csak elhajolva egy szalmával teletömködött kristályváza elől, de nem lassított léptei határozott ritmusán. Amikor találkozott a tekintetük, leesett állal meredt Annalíára, aki testhez tapadó tűzpiros ruhában volt, a haja szabadon hullámzott, és a keble majdnem hogy kibuggyant. – Anna? – szólalt meg dörgedelmes hangon, aztán fejen találta egy gyertyatartó. Aleix arra riadt fel az éjszaka közepén, hogy valakik jönnek lefelé a lépcsőn. Megdörgölte a szemét, homlokát ráncolta a sötétben. Az őrök soha nem jöttek ilyen későn. Hirtelen beléhasított a felismerés, és rögtön tudta, miért jönnek most mégis. Kivégzésre viszik. – Papa. – Olivia hangja hallatszott volna a lépcső felől? – Talán nem kéne elhamarkodnod a dolgot Llorentével. – Hogy érted ezt? – kérdezte Pascal. – Szerintem igen kényes időket élünk. A helyiek szeretik a foglyunkat. – Hangját megvetés színezte. – Ha kivégezzük, csak okot adunk nekik a lázongásra. Aleix megrázta magát. A lánynak igaza volt. A halála feltüzelné az embereket. 86

– Spanyolországnál is kihúznánk a gyufát. – A lépések a cellája előtt torpantak meg. – Így is gondolkoznak rajta, hogy mi legyen a dezertőrökkel. Ha a beavatkozás mellett döntenek... A pokolba, gondolta Aleix, hónapok óta erre várok. – Mit javasolsz? – Ne cselekedjünk forró fejjel. Tudom, őrjítő, hogy elrabolták, de ahelyett, hogy megölnéd, inkább szerezd vissza, hogy véghez vihesd a terved, és nőül vedd, ezzel megalapozva a trónigényedet. Llorentétől utána is megszabadulhatsz, és szépen átveszed a helyét. Szerezd vissza? Elrabolták! Talán van egy szövetségesük, aki megakadályozta a frigyet. Aleix szíve boldogan dobbant meg. Napok óta ez volt az első reménysugár. – De bemocskolták – mondta Pascal. Bemocskolták? – Gondolod, hogy a hegyvidékiek megerőszakolják? – kérdezte Olivia. Azok az állatok magukkal vitték Annalíát? – Nem számít, megteszik-e, vagy sem, akkor is be lesz mocskolva mindenki szemében. A vendégeink majd erről is gondoskodnak. Aleixnek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne üvöltsön fel, hogy ne verje dühében a falba a fejét. Miért tennének ilyet a hegyvidékiek, ha egyszer Pascalnak dolgoznak? Hiszen két hete sincs, hogy legyőzték őt és az embereit a szörnyeteg nevében. – A házassággal járó előnyök akkor is túlmutatnak a károkon. Gondolj Spanyolországra, papa. És ha mégis teherbe ejtik, csak... csak egy kis baleset, és jöhet egy tiszta házasság. Szünet. Aleix szinte látta a tábornok töprengő arckifejezését. Végül azt mondta: – Attól tartok, már késő, de megpróbálom. – Úgy vélem, bölcs döntést hoztál. – Mindig te voltál a legdörzsöltebb gyermekem, Olivia. Hideg vagy, akárcsak én. – Igen, papa. Akárcsak te. A ringyó. Annalía látta, hogy MacCarrick arckifejezése vészjóslóra vált, és a teste megfeszül, ahogy a halántékát dörzsölgeti. Felkapott egy korsót a szalmával kibélelt ládából, és készült, hogy eldobja. – Eszébe ne jusson – intette a férfi érdes hangon, szemöldökét ráncolva a nő fegyverére. Annalía hátralendítette a karját, és már éppen elhajította volna. 87

– Azt mondtam – Court egy kézzel lefogta előbb az egyik, majd a másik csuklóját, és elvette tőle a korsót, ne. – Én pedig azt mondtam – nyögte, miközben térden rúgta –, hogy menjen a pokolba, bestia! Court a csuklóját szorítva eltolta magától, hogy ne tudja elérni a hegyes papucsával, na meg azért is, hogy tovább meressze a szemét a ruhájára – a Pascaltól kapott szemérmetlen öltözékre. Amikor az a két haramia bevonszolta a rozzant kalyibába, és letették a földre, közszemlére téve, mint valami trófeát, Annalía halálra válva vette észre, hogy a melle mindjárt kibuggyan a ruhájából egy egész csapat férfi előtt. MacCarrick nyitotta a száját, aztán becsukta, s közben le sem vette a szemét a kebléről. – Maga alávaló! – kiabálta. – Ezért rabolt el? A testemet akarja? Egyetlen nyomorult csók miatt? Az utolsó szavaknál mintha duruzsolás kélt volna az ajtó előtt. MacCarrick haragosan arra fordította a fejét, de mind eltűntek szem elől. – Ne ámítsa magát – morogta a válla fölött, mielőtt visszafordult, és ezúttal az arcába nézett. – Akkor miért? – Megvan rá az okom. A legfontosabb, hogy bosszút álljak Pascalon. – De miért én? – erősködött a nő. – Mikor visznek vissza? – Soha. – Muszáj visszavinniük! Maga ezt nem érti! – Nem értem, hogy Pascal a fivére életével zsarolta, hogy házasságra kényszerítse? Hogy nem értem, kicsoda maga? Annalía levegő után kapkodott. – M-maga tudja, hogy egyedül azzal tarthatom életben a fivéremet, ha hozzámegyek a tábornokhoz? Az isten szerelmére, akkor miért raboltak el? – A bátyjának vége, szépségem. – Nem, MacCarrick. Ez nem igaz. – Miért mondja ezt? – Biztos forrásból tudom, hogy az este még életben volt, Court megrázta a fejét. – Átkutattuk a börtönt. Már nem volt ott. Gúnyos mosollyal fogadta a szavait. – Mert Pascal a nagy házban tartja fogva. – Ki mondta? 88

Felszegte az állát. – Olyasvalaki, akiben meg lehet bízni. – Tudta, hogy a skót csak kigúnyolná, hogy hitt Oliviának. És igazság szerint Olivia soha nem állította, hogy Aleix a házban lenne. Annalía mégis tudta, hogy ott van. – Kicsoda? Mivel nem jött válasz, Court folytatta: – Akkor azt kell feltételeznem, hogy hazudik, és egy szavát se hiszem többé. – Rendben van. Pascal lánya mondta. – Benne aztán csakugyan meg lehet bízni. – Lehet, hogy nem hisz nekem, de tudja mit, én se hiszek magának. A bátyám nem halt meg, de a mai alakításuk után még meghalhat, ha nem visznek azonnal vissza! – Elmasírozott a férfi mellett, de az elkapta a derekát, és visszaperdítette a szobába. – Nem tarthat itt! – Dehogynem. Nem hagyom, hogy veszélybe sodorja az életét, ha egyszer nincs miért. – Ez az én dolgom! – Már nem – hangzott a könnyed válasz. – És mégis mit óhajt tenni? – Kivárunk néhány napot, aztán elviszem egy vendégházba, Toulouseba. Ott biztonságban lesz, és kapcsolatba léphet a családjával. Annalía keze ökölbe szorult. – Szóval higgyem el, hogy biztonságos helyre akar juttatni engem? Merő szívjóságból? Mintha mondott volna valami olyasmit, hogy „Soha ne higgyen nekem”. – Hangját elmélyítve, a skót akcentusát mímelve beszélt. – „Hitvány ember vagyok, csúnyán ráfarag, ha bízik bennem, Annalía”. A szomszéd szobából harsány röhögés hallatszott. Court ingerülten fordult oda, azután ismét ránézett. – Sosem mondtam, hogy hitvány vagyok. – Vettem magamnak a bátorságot! – Igyekezett féket kötni az indulatára. – Én... sajnálom. Csak próbálom átlátni a helyzetet. – Amikor látta, hogy nem hatotta meg, könyörgéshez folyamodott. Összetett kézzel kérlelte: – Belátom, igaza van abban... abban, amit mondott, de kérem – kérem –, engedjen visszamennem Pascalhoz. – Ám ahelyett, hogy meglágyította volna, csak még jobban felbőszítette. – Felejtse el. Maradunk a tervnél. – Hiszen megmentettem az életét! 89

– Amiért nem tudok elég hálás lenni. Megvetem. Összefonta a karját a mellén, máskülönben megfojtotta volna a férfit. Annak ismét rámeredt a szeme a keblére, mintha nem bírna uralkodni magán. Hát nem az a következő gondolata, hogy újra ágyba viszi? – Maga pontosan az az üzekedni vágyó skót állat, aminek mondják. A skót a szemébe nézett, arckifejezése baljósra váltott. – Állatnak nevez? Mikor maga ment oda, hogy üzekedjen a tábornokkal? Annalíában a lélegzet is bennakadt. – Azért mentem oda, hogy feleségül vegyen! – Annál rosszabb – dörögte. – Miért nem vallotta be az igazat? – Miért tettem volna? – kérdezte őszinte értetlenséggel. – Tán a barátságunk miatt? Az irántam táplált kedvessége miatt? Maga rosszabb, mint Pascal, és én pontosan ezért választottam őt maga helyett! – Nem bántottam. Nem loptam el az ékszereit vagy az ezüstjét... – Mintha számítana valamit! – Számít, ha egy zsoldosról van szó! – túrt bele Court a hajába. – Maga nem zsoldos – köpte a szót Annalía. – A zsoldosok gyilkolnak, aztán pénzt kapnak érte. Az alapján, amit Pascalnál hallottam, az utóbbi magának nem sikerült. – Nem tud maga semmit. – Nem kapta meg az aranyát? Így bosszúból elrabol egy ártatlan lányt az esküvője előtt? – Ártatlan? – nevetett aljas, csúfondáros hangon. – Az íróasztal tetején nem annak tűnt. Hölgyem. Annalía elakadó lélegzetén keresztül is hallotta a kinti zúgolódást. MacCarrick odament, és dühödten bevágta az ajtót: – Magatokkal foglalkozzatok, a pokolba is – eközben a nő megpróbált nyugalmat erőltetni lángba borult arcára. Édes istenem. A bőre égett, a szeme könnybe lábadt a megaláztatástól, hogy szégyenletes titka lelepleződött emez idegenek előtt. Amíg él, nem enged még egyszer a szenvedélynek. MacCarrick kegyetlenül kigúnyolta első próbálkozását, nevetségessé tette azt, amibe pedig élvezettel kóstolt bele. Az íróasztal tetején nem annak tűnt. Elfordult, és hiábavaló erőfeszítéssel feljebb rántotta a ruháját. 90

– Kíváncsi vagyok, mit szólna hozzá Pascal, hogy megcsókolt, éppen az esküvő előtt. – Semmit sem bántam jobban egész életemben – vetette oda a nő a válla fölött. És ez igaz is volt. Court keményen megragadta a karját, és maga felé fordította. – Szívességet tettem magának. Megmentettem, hogy visszafizessem a kölcsönt. Követelhettem volna váltságdíjat is. – Igen! – kiáltott fel. – Könyörgök, követeljen váltságdíjat! Küldjön üzenetet, hogy Pascal tudja, nem önszántamból távoztam, hanem kényszerítettek. – Találkozott Pascallal, tudja, hogy egy mészáros, mégis hiszi, hogy a bátyja még él? Bízik benne, hogy szabadon enged egy embert, aki a legnagyobb problémát jelenti a számára? – Maga mégis neki dolgozott. Próbálja kiókumlálni azzal az ostoba skót fejével: ha arra bérelték fel, hogy egy „mészáros” helyett végezze a piszkos munkát, magát vajon minek lehet nevezni? – Kitépte a karját a szorításából. – Gondolkodjon, mielőtt nekiáll Pascalt szidalmazni előttem. – Az ellenkezője ugyanúgy igaz. Ha tényleg annyira rosszak vagyunk, ahogy hiszi, vegye számításba, hogy a maga jegyese irányított minket, akihez oly nagyon visszakívánkozik – csikorogta a férfi. – Mégis hajlandó megbízni benne? – Ha maga a másik alternatíva? – kérdezte hitetlenkedve. – Hát persze! Court az ajtóhoz lépdelt, de még visszafordult. – Figyelmeztetem, hogy bezártam a spalettákat – a vaskos, nehéz spalettákat. És mind ott leszünk a szomszéd szobában. Nem tud menekülni. – Olyan erővel vágta be maga után az ajtót, hogy a falak is beleremegtek. – Miért is nem hagytam sorsára a folyónál! – kiáltotta utána, aztán átgondolta a helyzetét. Vagy visszajut Pascalhoz, vagy belehal a próbálkozásba. De muszáj nőül mennie a tábornokhoz. Jól látta a helyzet iróniáját. Irtózott tőle, hogy nőül menjen Pascalhoz, teljes szívéből lázadt a gondolat ellen. És most megfosztották a kényszerházasság lehetőségétől. MacCarrick hibája az egész, és ő nem engedheti, hogy a skót még többet ártson neki. Az éjjel jólesett harcolni, nekitámadni azoknak, akik irányítani akarták az életét. 91

Ökölbe szorította a kezét, és eszébe jutott, hogy egyszer megkérdezte Vitalét, miként tudott életben maradni Párizs utcáin. – Mindig akkor ütöttem – válaszolta a férfi –, amikor a másik nem számított rá. – Annalía csak a fejét ingatta, nemigen tudta elképzelni, hogy így is lehet élni, de Vitale azt mondta, ő is túlélte volna – hogyha úgy hozza a sors, Annalía is képes lenne ravaszul, kíméletlenül és veszélyesen cselekedni. Ravaszul? Igen. Kíméletlenül? Talán. Mi lenne, ha a veszélyes mivoltát MacCarricken próbálná ki? Amikor az nem számít rá. Court kiviharzott a szobából, és az asztal körül vagy a székeken elnyúlva találta társait, akik izgatottan várakoztak, mégis érdektelenséget színleltek. – Szóval nem hisz neked? – kérdezte Gavin. – A legkevésbé sem. Niall megvakarta az állát. – Hadd beszéljek vele én. Court mélyet sóhajtott. – Pascal és a lánya is azt mondta neki, hogy a bátyja életben van. Miért hinne Annalía neked vagy nekem, ha egyszer gyűlöl minket? Barbár idegeneknek gondol, akiknél többre becsüli hazája avatott hazudozóit. – Mégis... – Niall, ha mindenáron belé akarod beszélni, hogy a fivére halott, csak tessék. – Hangját lehalkítva folytatta: – És ha már benne vagy, nyugodtan mondd el azt is, hogy ha még nem volt halott, amikor őt elraboltuk, mostanra már biztosan az. – Törött üveg roppant a csizmája alatt, mire összeráncolta a szemöldökét. – Áruljátok el, miért tudott mindent kidobálni a szobából? Miért nem kötöztétek le? – Megígérte, hogy jól fog viselkedni – felelte Gavin sietősen. – Legalábbis jobban, mint előtte. – Volt ennél is rosszabb? – kérdezte Court csodálkozva, miközben lerogyott egy fapadra. – Egen – válaszolta Gavin és Liam kórusban. – Tudom, hogy azt mondtad, ne szúrjuk el – mondta Gavin. – De ez egy furfangos fehérszemély. Liam bólogatott. – Okos kislány. Csak rád néz azzal a hatalmas zöld szemével... Nem zöld, gondolta Court. Arany. – ...és megígéri, hogy nem fog többet kapálódzni meg harapni. 92

– Megharapott? Páran felvihogtak. – Harapott, karmolt és rúgott. – Úgy. És jó erős a rúgása lány létére. Biztosan a hegyi levegő teszi. Liam megborzongott. – Csúnyán belém mélyesztette azokat a fehér fogacskáit. Ezt fel sem tudta fogni. Annalía, az illemtudás mintaképe megharapta Gavint és Liamet? Szóval a boros incidens nem egyszerű véletlen volt. A nő vérbeli harcos. Pascal meg ágyba viszi, ha nem rabolják el, szép lassan kioltva belőle ezt a szenvedélyt. Annalía ruháját elnézve talán már az éjjel hozzákezdett volna... A gondolattól összecsikordult a foga, az állkapcsa megfeszült. A tábornok mocskos keze a nő testén... – Court, jól vagy? – kérdezte Niall, elfehéredett ujjaira meredve. A belső szobából kopogás hallatszott. Court odakapta a fejét, és összehúzott szemmel felállt. Üvegcserepeken taposva feltépte az ajtót, és dacos foglyát látta maga előtt felszegett állal. – Ki akarok jönni. Nem zárhatnak így be. Nem kért – követelt. Court megelégelte, hogy úgy viselkedik vele, mint egy csatlóssal, és felhúzza rá a komisz kis orrát. – Kiengedem. De csak hogy feltakarítsa maga után ezt a szemetet. A nő gunyoros hangot hallatott, és már csukta volna be az ajtót. Egyenesen a képébe. Ujabb nevetés. Court megmarkolta az ajtó szélét, hogy ne tudja bevágni. – Márpedig fel fog takarítani. – Azt már nem, MacCarrick. Nem vagyok hajlandó – hangzott a hetyke válasz. – Megérdemelte, mind megérdemelték, amiért elraboltak. – Ha ki akar jönni, feltakarít. Annalía arca még dölyfösebb kifejezést öltött, és már nyitotta a száját, hogy replikázzon, Court legalábbis erre számított. Aztán a nő csak félrebiccentette a fejét, és az ajkába harapott. – Hát jól van – dünnyögte. Erre nem számított. – Mi ez a hirtelen visszakozás? – Utálom a bezártságot. És éhes vagyok. Tudta, hogy készül valamire, de nem látott rá okot, miért ne engedje ki feltakarítani azt a sok mindent, amit fegyverként használt. – Nagyszerű. Liam majd segít söpörni. 93

Annalía bólintott, aztán bősz szoknyasuhogás közepette megközelítette a legvészesebb törmelékhalmot. Amikor előrehajolt, Court igyekezett nem odabámulni a túlontúl szűk ruhaköltemény mellrészére. Valaki felsóhajtott, Krisztus az égben. Fergus? Naná hogy erre felébredt. Észrevette, hogy a többiek se nagyon tudják levenni a szemüket Annalía kebléről, ahogy az a nő szapora lélegzésének ritmusára fel-le hullámzott. Ádáz tekintettel odalépett elé, hogy elrekessze előlük a kilátást. Annalía ránézett a csizmájára, aztán lassan felfelé kúszott a tekintete, míg végül találkozott az övével. Az az átkozott ruha. Mert a ruha volt az oka. Nem az, hogy félredöntött fejjel nézett fel rá, amitől a haja oldalra omlott. Nem is az, hogy a nyelve már megkóstolta aranyszín bőrét, és ismerte ellenállhatatlan ízét. Annalía ismét a takarításra koncentrált, felszedegetett némi ezüstneműt, egy fából készült ékszeres szelencét, amelynek sikerült épségben megúsznia, aztán egy ezüst hajkefét és egy kézitükröt – egy törött tükröt. – Az balszerencsét hoz – közölte Liam óvatosan. Annalía Courthoz intézte a szavait, amikor válaszolt: – Mintha előtte szerencsés lettem volna. Court a fogát csikorgatta. – Liam majd befejezi. Ha ezeket elpakolta, jöjjön enni. Egy pillanatig tétovázott, aztán, bár a padlón térdepelt, olyanformán biccentett felé, akár egy kegyosztó királynő. Amikor visszajött, már feltűzte a haját, és a keble vörös volt, minden bizonnyal azon a helyen próbálta feljebb ráncigálni a ruhát. Alig egyujjnyit ha sikerült. A férfi maga mellett kínálta hellyel, aztán kenyeret, sajtot és egy almát lökött elé. Állítólag éhes volt, mégsem evett semmit. A tűzpiros ruha viszont minden tekintetet odavonzott, hogy végül már ő érezte kellemetlenül magát. – Nincs valami kevésbé... feltűnő ruhája? – dörmögte a bajsza alatt. – Nem, nincsen – válaszolta, elnyújtva a szavakat. – Ifjú csatlósa, aki, ha jól hiszem, a Liam névre hallgat, kizárólag mélyen kivágott báli ruhákat pakolt el. Court levetette a kabátját. – Fogja. – Annalía úgy bámult a kabátra, mintha attól félne, hogy az megharapja. – Fogja – ismételte határozottabban. 94

Erre felállt, hogy belebújjon. A kabát jóval a térde alá lógott, és a karjára is túl hosszú volt. – Húzza fel az ujját, üljön le, és egyen. Tudom, hogy nem ilyen ételhez van szokva, de nincs más. – Állva maradt, így a kabátnál fogva rántotta le a székbe. Két másodperccel később: – Feszélyezve érzem magam, szeretnék visszamenni a szobámba. Nem is evett. – Hiányolja az asztali etikettet? Töprengést színlelt, majd azt felelte: – Hm. Nem igazán. .. inkább az emberrablási etikettjük az, ami megkérdőjelezhető. Még sosem raboltak el. Főleg ilyen otrombán. Court furcsamód majdnem felröhögött. Meg kell hagyni, van humorérzéke a kis nőnek. Amikor az felállt, hogy a szobájába távozzon, ő is felállt. Annalía felkapta az almát, végigmérte Courtot, majd orrát a magasba tartva sarkon fordult. Court a helyén maradt, de a tekintetét nem vette le róla, míg el nem érte az ajtót. – Úgy látszik, szereztél egy jó pontot – vihogott Gavin. Court feléje fordult. – Imád engem. Szinte már kínos. A kabátja csomóba gyűrve találta el a fejét.

95

TIZENEGY Court a másnap délelőtt java részét magányos lovaglással töltötte, hogy kiszellőztesse a fejét; vadászott, és bebarangolta a környéket, de képtelen volt elterelni a gondolatait Annalíáról. Egy tóra bukkanva ledobta a ruháit, aztán belevetette magát a jeges vízbe, és addig maradt, míg a bőre elzsibbadt, és a vágya lelohadt. Legalább annyira, hogy uralni tudja. Csak ezután engedélyezte magának, hogy felöltözzön és visszatérjen. Azonnal tudta, hogy valami nincs rendjén. Az emberei furcsán viselkedtek, az ég felé pislogtak, amikor rájuk nézett, s a legtöbben azonnal eltűntek halászni vagy lovagolni. Odament a kunyhóhoz, félig-meddig arra számítva, hogy a nő elment, de a szobájában talált rá, ahogy parancsolta. Dühödten, vérbe borult arccal járkált, és ezen a reggelen valamiért kegyetlenségnek tűnt bezárni egy ilyen szűk kis szobába. Még elszédül a kisasszony. – Kijöhet, ha akar – mormogta Court. A nő kiviharzott a szobából, Court pedig leült, beletemetkezett egy régi újságba, és igyekezett nem tudomást venni a skarlátvörös villanásokról, ahogy elhaladt mellette. Mikor Annalía odaállt elé, leengedte a kezéből az újságot, és látta, hogy a másik bőszülten méregeti. – Egy fürdőre vágyom. Hogyan reagál majd, ha egyszer ennek a nőnek sikerül megkérnie őt valamire, töprengett a férfi. Tudta, hogy tervez valamit. A világon mindenki tisztában lett volna ezzel, kivéve talán Liamet és Gavint. – Van a közelben egy patak. – Összehajtotta az újságot, és félredobta. – Ott megfürödhet. – Majdnem mindenki vadászni ment, a többiek meg a lovakkal foglalatoskodtak, senki nem fogja háborgatni. – Nem fél, hogy megszököm? – Több mérföld és számos hegy választ el bennünket a legközelebbi falutól, meg aztán ló vagy cipő nélkül nem jut messzire. – És ha elkísérem, és meglesem, ahogy fürdik... – Cipő nélkül? 96

Még fel sem tudta tenni a kérdést, amikor Court felállt, és a derekánál fogva a székbe ültette. Majd lehúzta róla a lábbelit. – Cipő nélkül. Világos? – De hát a lábam! Alapos oka volt az aggódásra. A kezéhez hasonlóan a talpa is puha volt, akár a csecsemő bőre. – Könnyed séta a patakig. Csak akkor sebzi fel a lábát, ha letér az ösvényről. – Felhúzta, és talpra állította. – Úgyhogy ne térjen le – parancsolt rá, miközben megpaskolta a fenekét. Annalía a méltatlan gesztustól felpaprikázva pördült hátra. – Maga nem úriember! – Ebben egyetértünk. Ekkor katalán szitkozódás közepette, vörös örvényként kisiklott a szobából. Court végzett az újsággal, és magába döntött két csésze hígra főzött kávét, de a nő még mindig nem tért vissza. Egy kacifántos káromkodással kicsörtetett a házból a patakhoz, és körülnézett. Annalíának nyoma sem volt. A Krisztusát, átejtette. Bármely más nő maradt volna. Ezen a vidéken még a lovak patáját is kikezdte az éles pala, hát akkor egy hölgy lábacskáját! Ráadásul pontosan tudnia kellett, hogy túl mélyen vannak a hegyek között, hogysem ló nélkül képes lenne kijutni. Tudnia kellett, hogy könnyedén utoléri, a pokolba is. Fájó bordákkal rohant fel az istállóhoz, s közben Liamért kiáltott, hogy nyergelje fel a lovát. A patak mellett lovagolt végig, szemével mindkét partot fürkészve, mígnem messze elöl, a kitaposott ösvénytől jóval odább kiszúrt valami vöröset. Megsarkantyúzta a lovát, és pontosan mögötte pattant le a nyeregből. Amikor kezét a vállára téve maga felé fordította, látta, hogy könnyes a szeme, és remeg az alsó ajka – és ettől valami különös érzés fogta el. Csak nem sérült meg? – Mi van magával, asszony? – förmedt rá. – MacCarrick – szólt Annalía puhán. – Felsértettem a lábam. Lepillantott a lábára. Vér és beágyazódott tüskék. Gondolkodás nélkül térdre huppant. – Nézze, mit csinált, maga kis hunc... Annalía hirtelen felrántotta a térdét, és állon ütötte. Court eldőlt, és a szeme sarkából látta a vörös szoknya suhanását. A ruha furcsamód kőkeményen csapódott neki a homlokának. – Krisztusom, ezt a boszorkányt! – Mire újra rendesen látott, Annalía már elhajította a szoknyájába rejtett követ, odaszaladt a lóhoz, nyeregbe 97

pattant, és próbálta visszafogni a felágaskodó jószágot. Court előrelendült, és még éppen elkapta a kantárszárat, mielőtt az állat elvágtatott volna. Tudta, hogy szüksége lesz egy lóra. Derékon ragadta, és lerántotta a selyemkelmék és alsószoknyák kusza halmazában rúgkapáló nőt. – Fürödni akart? – mordult fel, miután lélegzethez jutott, és a világ a helyére billent. Annalía szeme tágra meredt. De hiába kapálódzott, a skót odacipelte a vízhez, és behajította a jéghideg habokba. Prüszkölve vergődött, teljesen eláztatva magát. – Ezért még megfizet, MacCarrick! – söpörte félre csatakos haját az arcából. – Jobb, ha nyitott szemmel alszik, maga vadál... Court kihalászta a vízből, és a vállára vetette. így sétált vissza, kötőféken vezetve a lovat, miközben a nő a kunyhóhoz vezető úton megállás nélkül sikoltozott és vonaglott, a szoknyájából pedig egyfolytában csurgott rá a víz. Miután a kantárt a meghökkent Liamre bízta, megigazította terhét a vállán, mit sem törődve a hátát csépelő karokkal. Gavin, aki kényelmesen hátradőlve pipázott, csak annyit mondott: – Valóban ez a legjobb módja. A szobába érve lényegesen gyengédebben tette le a földre, mint azt megérdemelte volna. Annalía meg sem nyikkant. Court benyúlt a hóna alá, és hátrahúzta a lábait, egyiket a másik után, mintha csak a lova patáját vizsgálná. Mindössze egyetlen apró vágást talált. Biztosan szétkente magán a vért, hogy súlyosabbnak lássék. Micsoda számító... Annalía a foga között szívta be a levegőt. Reszketni kezdett, egész testében. – Vegye le a ruháját – utasította a férfi, de a nő nem mozdult. – Öltözzön át, mire visszajövök – mondta, és kicsörtetett a szobából. Amikor öt perccel később berontott, még hevesebben didergett, az ajka elkékült, de a nedves ruhát nem vetette le. – A pokolba, kislány, ha nem veszi le magától, én vetkőztetem le. Erre Annalía kinyújtott karral csépelni kezdte a vállát. – N-nem megy! Maga oktalan vadállat! Court megfordította. A ruha szorosan, bonyolult mintázatban volt befűzve hátul, olyannyira, hogy Annalía a foglya volt. Court csüggedt morgással próbált segíteni rajta, de nem jutott semmire. A szalagok 98

megdagadtak a víztől, és a keze is ügyetlen volt, túlságosan esetlen a nő kecses hátához. – Maradjon itt – reccsent rá, aztán kibaktatott a nyeregtáskájához a vadászkéséért. Amikor visszatért, Annalía szeme elkerekedett, pedig tudnia kellett, hogy mi a szándéka. Valóban félt volna tőle? Olyan rémisztő lett volna késsel – még ha egy hatalmas késsel is – a kezében? Amikor meg akarta fordítani, megmakacsolta magát. – Maradjon nyugodtan. – Na nem, azt már nem. – Ha nem marad békén, még megvágom. – Még hevesebb ficánkolás. – Mi a fene baja van? – üvöltött rá. – N-nem akarom, hogy lásson. A történtek ellenére ismét úgy döntött, hogy a szemérmes hölgyet játssza. De hol volt ez a hölgy, amikor állba verte a térdével? – Nincs abban a helyzetben, hogy megkapja, amit akar. Minden esélyét eljátszotta, amikor fejbe vágott azzal a kővel. Megértette? – Egyedül is menni fog! Court vészjóslóan csendes hangja a füle mellett hallatszott: – Öt másodpercen belül leszedem magáról ezt a rongyot, és nem érdekel, ha le kell tepernem hozzá az ágyra. Annalía a remegést leszámítva mozdulatlanná merevedett. A férfi óvatosan felhasította a ruhát, ami rögtön le is csúszott volna, ha a nő nem szorítja oda magához. Még egy vágás, és alsószoknyája súlyosan omlott a földre. – Lépjen ki belőle. Megrázta a fejét. – Menjünk inkább az ágyra, Annalía? Kilépett az alsószoknyából. Lehámozta róla az átázott ruhát, így már csak a fűzője, a csipkés alsónadrágja és az alsóinge volt rajta. És mindez nedvesen, áttetszőn tapadt a bőrére. Olyan volt ez, mint egy újabb arculcsapás. Annalía teste karcsú volt, de erős, és telt, tökéletesen telt, mindenütt, ahol kell. Kemény és rózsaszín mellbimbója átsejlett a tapadós anyagon. Összegyűlt a nyál a szájában, ahogy arra gondolt, milyen szívesen nyaldosná őket így nedvesen, és a száját megtörölve közelebb lépett hozzá. Annalía összefonta két kezét a melle előtt, és felkiáltott: – Ne kezdje újra! Az arckifejezése méla undorról árulkodott. A vágya undort fakasztott benne, Pascallal mégis képes lett volna ágyba bújni. Inkább választotta a 99

tábornokot. Court a haragját elfojtva unott tekintetet vetett felé. – Én férfi vagyok, maga nő, és párzani akarok magával. Szokjon hozzá. Amint MacCarrick kiviharzott a szobából, Annalía szaladt felöltözni. Mezítelenre vetkőztetve így, hogy az ajtó sincs bezárva! Hamar az ágyhoz húzta az egyik táskát, és félrelökte a vadvirágcsokrot amit korábban sietve elrejtett mögé. A csokrot az egyik zsoldos adta neki reggel, és jobbnak látta, ha MacCarrick nem tudja meg, hogy az emberei kiengedték. Hanem egy perc sem telt bele, és a skót egy törülközővel tért vissza. Odahajította neki, és ahogy számítani lehetett, rögtön felfedezte és rosszalló tekintettel méregette a padlón heverő virágokat. – Ez odakintről van? – Micsoda éleslátás! – kiáltott fel, és beburkolódzott a törülközőbe. – Kitől kapta? – Fogalmam sincs. – Az egyik fiatalabb, egészen jóvágású, vörös hajú alaktól. – Mac-valakitől. – Itt mindenkit Mac-valakinek hívnak. – Ezért olyan nehéz megkülönböztetni őket, bár tulajdonképpen nem is számít – éles pillantás –, hiszen mind egyformák. Courton látszott, hogy legszívesebben megfojtaná. – Valóban? – Valóban – felelte gúnyos félmosollyal; a gyűlölet szinte égette belülről. Elege volt már az egészből. Mielőtt MacCarrick visszatért, hogy aztán bedobja a jeges patakba, és meztelenre vetkőztesse a késével, az emberei, nyilván a saját mulatságukra, kiengedték. Húshegyekként tornyosultak föléje, és Liam javaslatára mind meg akarták érinteni azt a puha kis kezét, hogy babusgassák, akár a klán újonnan szerzett házi kedvencét. Katalánul és franciául beszéltették. Néhányan a haját szerették volna megszagolni, akár az állatok, és ezt a többiek is remek ötletnek találták, ám ekkor Annalía csüggedten pillantott fel a félszeműre, aki meghúzta a határvonalat. A szó szoros értelmében, mert elhúzta az ujját a torka előtt, szavak nélkül téve helyre a társait. Elég már. – Melyik volt az? – MacCarrick lapátkeze ökölbe szorult, és Annalía látta a feltűrt ingujj alatt kidudorodó izmokat. 100

Talán jobban jár, ha engedi a hordának, hogy a haját szaglásszák, merült fel benne a gondolat. – Azt nem tudom. – Amikor a nagydarab bevitte magával a házba, az egész sebhelyes arcú csürhe odajött hozzá bemutatkozni, és természetesen az összes név ugyanúgy csengett. Fáradtan felsóhajtott. – Mac-valaki. – Az embereimmel töltötte a délelőttöt? – A hangja megtévesztőén nyugodt s ettől még rémisztőbb volt. Ezek nem valami szemérmes gyerekek, de nem ám. Lefogadom, hogy eddig ismeretlen élményekben volt része. Érezte, hogy elpirul, ami csak növelte a férfi ingerültségét. Nem mintha kifejezetten kereste volna a lehetőséget, hogy félmeztelen, markos hegyvidékieket bámuljon, ahogy izzadnak és verekszenek a napsütésben. De az is igaz, hogy nem fordította el az arcát, még akkor sem, amikor az egyiket leteperték a földre, és Annalía felfedezte, hogy létezik legalább egy olyan skót, aki nem visel semmit a szoknya alatt. De nem csak a léha kíváncsiság vezette, azt is kifigyelte, hogy hová és hogyan ütnek. – Beismerem, hogy láttam... dolgokat, amiket egy tisztességes fiatal hölgynek nem lenne szabad. – Tisztességes fiatal hölgy? – ismételte Court egyre közeledve. – Rólam már eldöntötte, hogy egy alávaló skót vagyok, semmi más. Egy brutális vadállat. Én viszont még nem tudom, hogy maga micsoda. – Megfogta a derekánál, amivel egy meglepett sikkantást váltott ki, és odacipelte a sarokban álló asztalhoz. A fa felhasította a fürdőlepedőt, ahogy a nőt az asztalra huppantotta. – Mondja csak, megcsókolná egy tisztességes fiatal hölgy az első alávaló skótot, aki a házába vetődik? – Hüvelykés mutatóujja közé fogta az állát. – Belecsimpaszkodna a vállába, hogy a brutális vadállat ne hagyja abba? – Ajkát a füléhez tolta. – Nem hiszem, hogy kéjesen nyögne, amikor az szétfeszíti a combját, és a száját csókolja. Annalía megalázottan fordult félre, de a férfi durva kezébe fogta az arcát, és kényszerítette, hogy ránézzen. – Igaza van – nyögte ki végül. A skót szeme összeszűkült. A tekintete akár az ördögé. Ha feszült volt az arca, elfehéredett a halántéka alatti mély, csillag alakú sebhely. Amikor Annalía hazavitte magával, megérintette a heget. Gyengéden. De a férfi nem gyengédséggel fizetett. 101

– Hasztalan próbálom a hölgyet játszani. Nem vagyok makulátlan. Talán olyannyira nem, hogy boldogan fogadnám az ágyamba valamelyiket az emberei közül, noha jobbat érdemlek. – Elhúzta az arcát, de továbbra is a szemébe nézett. – De magát soha az életben, MacCarrick, mai en la meva vida! – Soha életében? És mi a helyzet Pascallal? Engedte neki, hogy megcsókolja? Erre lehunyta a szemét. – Engedte? Megérintette magát? – Még nem! De neki előbb engednék, mint magának. – Most pecsételte meg a sorsát. – Court állkapcsa megfeszült, a keze Annalía csípőjére szaladt, ujjai belemartak a húsába. – Mert én kapom meg előbb. Ellenkezésével mit sem törődve odahajolt hozzá, és rátapasztotta a száját. Dühös és erőszakos csók volt, borostás álla a nő bőrét dörzsölte, hogy könnybe lábadt a szeme. – Ne! – hadakozott mindkét kezével. Amikor Court hátrahúzódott, és az elmaradhatatlan szúrós tekintetével ránézett, Annalía letörölte a száját. A skót összevont szemöldökkel figyelte, aztán lassan felemelte a kezét, mintha végig akarna simítani a nő felindult arcán. Annalía összerándult. És a férfi már ott sem volt, otthagyta a reszkető, zavarodott nőt a ránehezedő gyűlölet terhével, amit még soha életében nem érzett ennyire súlyosnak.

102

TIZENKETTŐ – Hallom, minden éjjel bemész Llorente szobájába. Mi ez az egész? – vonta kérdőre Pascal. Olivia könnyeden válaszolt. – Szeretem gyötörni, ha nem tudok aludni. – Az arca hideg volt. A tábornok fürkész pillantást vetett rá, aztán megkönnyebbülten elmosolyodott. – Már aggódtam. Egyes nők talán jóképűnek gondolják. – Gyenge ember. Ezt sosem tudnám elnézni neki- mondta a lány színtelen hangon. Akkor sajátította el ezt a viselkedésformát, amikor a rokonai először küldték Pascalhoz. Tízéves volt akkor, és elveszítette az édesanyját, Ysobel Oliviát, aki a világot jelentette a számára. A rokonok gyűlölettel tekintettek rá, és úgy is bántak vele, megrémítették, és összezavarták, mert széplelkű anyja imádta, és mindig a tenyerén hordozta. Velük ösz-szehasonlítva Pascal nem is volt olyan rossz, legalábbis amint Olivia megértette, hogy a tábornok a saját képére kívánja formálni. Tökéletesen játszotta a szerepét, bolonddá tett mindenkit, önmagát is beleértve, egészen tavaly tavaszig, amikor egy éjjel, éppen mielőtt Andorrába készültek utazni, véletlenül meghallotta, hogy a szolgák az anyjáról pusmognak. Pascalról és három katonájáról volt szó, akik „vérre és gaztettekre szomjazva” belovagoltak az anyja falujába. Pascal azonnal belehabarodott a gyönyörű özvegy Ysobelbe. Mint mindig, ezúttal is elvette, amit megkívánt... – Talán leszokhatnál erről – javasolta Oliviának, bár mindketten tudták, hogy ez parancs volt. A lány a szemébe nézett; arca, akár a márvány, olyan kifejezéstelen lett. A tábornok kedvelte ezt benne. Sosem fogja megtudni, milyen titkokat rejt ennek a lánynak az elméje. Sejti-e például Olivia, hogy azon az éjjelen, amikor ágyba vitte az anyját, igen nagylelkűnek érezte magát. – Természetesen, – felelte, holott mindössze huszonöt százalék volt az esély, hogy Pascal az. 103

Miután Court elköltötte a vacsorát, amelynek során keveset evett és egy kortyot sem ivott, csatlakozott Niallhez a tornácon, egy durvára faragott padra lehuppanva. Hűvös volt az éjszaka, és a hold nappali fénybe vonta a tájat. Minden sarokban és a fák körül árnyak táncoltak, lehetetlenné téve a pihenést. – Hogy van a lány? – kérdezte Niall. – Pontosabban, milyen állapotban hagytad? Court megvonta a vállát. Annalía rá se nézett, amikor bevitte neki az ételt, csak ült mereven az ormótlan ágyon a térdét felhúzva, és sütött a harag a tekintetéből. Állát a csók nyomaként horzsolások borították. A nőnek minden oka megvolt, hogy dühös legyen rá; ezúttal valóban vadállatként viselkedett, és nem tudott magyarázattal szolgálni, sem magának, sem neki. Soha így még nem veszítette el a fejét. Annalía azt állította, hogy Pascal nem ért hozzá, és ő hitt neki, de vajon megcsókolta-e? Vagy Pascal nagyobb önfegyelmet tanúsított volna? Lehetséges. És a nő őt választotta helyette. Valószínűleg vonzónak látta a tábornokot. Összeráncolta a homlokát a gondolatra, tudván tudva, hogy minden nő annak látná. – Gondolod, hogy tervez valamit? – kérdezte Niall. – A folyóparti alakítása után a fejemet tenném rá. – Az ő helyében te is ezt csináltad volna. – Igen, de ez most nem segít rajtam. Tovább fog próbálkozni. Alkalmazzak talán erőszakot, hogy elhiggye, a bátyja halott? Vadállat vagyok, de nem hiszem, hogy bele tudnám verni a fejébe. Pascal meg a lánya ügyesen félrevezették. – A pokolba, Pascal a bolondját járatja velünk. Ezzel nem tudott vitába szállni. – Ide hallgass, a testvéreid engem megnyúznak, ha történik veled valami. – Ne kezdd megint – fortyant fel Court. Talpra ugrott, majd egy oszlopnak dőlt. – Az átok, Court – mondta ki Niall. Társuk a halál vagy egyetlen lélek se légyen. Mind ismerték e szavakat. 104

– Tudod, hogy soha nem lehet asszonyod. Időnként mégis úgy nézel a lányra, mintha örökre magad mellett akarnád tartani. – Nem tervezek ilyesmit. – A dolgok akkor is meg szoktak történni, ha nem tervezzük őket. – Nálam nem. Soha. A könyv is ezt bizonyítja. – Á, igen, a könyv. „Halál és kínszenvedés jár fiaid nyomában” – idézte Niall. – Gondolod, hogy a lány valóban biztonságban lesz, ha ott hagyjuk Franciaországban? – Nem mindegy? Megjavítom, amit összetörtem, és kész. Nem a testőrének szerződtem. – Az embereknek nem tetszik az, hogy magára hagyjuk. A MacMungan fivérek akár most azonnal nőül vennék, de a többiek se ellenkeznének. Még Liam is; inkább elvenné, semhogy csak úgy kitegyük valahol. Court ádáz nevetéssel fogadta e kijelentést. A különc Annalía a maga elevenségével egy rövid pillanat alatt elfonnyadna a savanyú MacMungan klánnál, akár szőlő a tőkén. Liam meg képtelen lenne féken tartani. – Azért veszítették el a fejüket, mert nem találkoztak még ilyen nővel. – Nem hibáztathatta őket, amiért kiengedték a szobájából, még ha a puszta gondolattól is felforrt benne az epe. Ő tehetett róla, ő hozott ide egy finom külföldi szépséget egy csapat bárdolatlan hegyvidéki közé. – De számításba vették-e, vajh, a skótok iránti mérhetetlen gyűlöletét? – Nem bízik bennünk, az már igaz, és furcsállja a szokásainkat, de az előítéletei szórakoztatják az embereket. Valójában nem rosszindulatú, csak feszélyezve érzi magát. A pokolba, még azt is engedte, hogy megérintsük a kezét. – És milyen volt, Niall? – kérdezte a fogát csikorgatva. A másik tétovázott. – Elképesztően puha – válaszolta aztán. – De nem ez a lényeg. Tudod, hogy nem ilyen bánásmódhoz szokott, és ha csak egy egészen kicsit kedvesebb lennél hozzá, talán nem hinné el olyan könnyedén azt a sok mindent, amit hallott. – Kedvesebb? Ő sem volt valami kedves, amikor tegnap fejbe kólintott. – Meg volt rémülve – legyintett rá Niall. – Egy ilyen nőt kényeztetni kell, márpedig abban nem sok része volt. Láttam az arcát. Court sóhajtott, majd vonakodva beismerte: – Én sem így akarnék bánni vele. – Őrjítő hatással volt rá. A nőies finomkodása, az akcentusa, sőt még 105

az is, ahogyan elpirult, egyszerűen elvette az eszét. – Másmilyen szeretnék lenni hozzá – mondta halkan –, de... nem megy. – Miért nem lovagolsz előre Toulouse-ba? Majd találkozunk a vendégházban. Ez a gondolat felbőszítette. – Nem. – Miért, Court? – Mert még nem végeztem vele. – Krisztusom, micsoda önző rohadék tudsz lenni. Néha az az érzésem, már nem ismerlek. – Önző rohadék, hát persze. Hiszen zsoldos vagyok, és gyilkos. A pokolba, a saját húgomat is eladnám. Vagy nem így tartja a klán? – Azért mondják ezt, mert nem vagy hajlandó visszatérni... – Visszatérek, ha kifizettem a földem, ami Ottó nélkül nem fog menni. – Niall felhúzott szemöldökét látva hozzátette: – Mindenkinek szüksége van arra a pénzre. Nekem is. Niall csalódott pillantást vetett felé. – Az élet nem csak a pénzről szól. Azt hittem, magad is rájöttél, amikor elszakadtunk Ottótól. – Mire van akkor ez az egész? – emelte fel a hangját, lent a házban ketten felpillantottak a szkanderpárbaj-ból. Court csendesebben folytatta: – Ha nem lehet asz-szonyom és családom, és elveszítem a földet, amiért pokoli keményen dolgoztam, minek élek akkor? – Én nem tudom. Magadnak kell kitalálni. Mindenesetre nem azért élsz, hogy egy fiatal nő mellett maradj, amíg tönkre nem teszed az életét. – Olyan biztos vagy benne, hogy ez lenne a vége? – Ethannel és az asszonyával is ez történt. Ethan évekkel korábban jegyezte el Sarah-t, egy lányt a szomszédos MacKinnon klánból, akit alig ismert. Egybekelésüket a lány családja szorgalmazta, még azután is, hogy hallottak az átokról, s mivel Ethan címe utódot követelt, a házasság eldöntetett. Sarah tizenkilenc évesen halt meg az esküvő előtti éjjelen, senki sem tudta, hogyan. – Én nem vagyok Ethan, és eszemben sincs eljegyezni a nőt! – Na és az apád? Court, mint akit arcul ütöttek, megpördült, és szemöldökét összevonva meredt Niallre. – Én... Nem akartuk. .. – Elhallgatott. Mit mondhatott volna? Hogy ő és a fivérei nem felelősek atyjuk haláláért? – Képes vagy ezt felemlegetni? 106

– Sajnálom, Court, muszáj volt. – Mielőtt az ajtóhoz ment, Niall a vállára tette a kezét. – Sok mindent észben kell tartanod. Észben tartani? Éppenséggel soha nem akaródzott felidéznie a reggelt, amikor az apja meghalt, ahogy a jövőjéről sem szándékozott komolyan elgondolkozni. Pedig az utóbbi pár napban mindkettőt megtette. Mióta Annalíát megismerte, többet gondolt arra, mit veszít, mint bármikor az elmúlt évtizedben. Elindult a nő szobája felé. Nem tudta, mit akar mondani neki, és nem érdekelte, ha Annalía sértegetni fogja, csak azt akarta... mindegy, mit. Kinyitotta, és szélesre tárta az ajtót. Hirtelen kiszakadt belőle a levegő, és az ajtófélfának támasztott karjára hajtotta a fejét. – Az istenverte pokolba.

107

TlZENHÁROM A kézitükör. Amit feltakaríttatott vele. Fogta a súlyos ezüstözött keretet, ráeszkábálta a hajkefe úgyszintén súlyos nyelére, és elfűrészelte a spaletta alsó peckeit. Court bezárta a spalettákat, igen. A nehéz spalettákat. Csakhogy most alulról nyíltak. – Liam, nyergeld fel a lovam – üvöltötte a szobából kirohanva. Liam ködös tekintettel, a fejét fogva támolygott elő az istálló felől. – A lány... – Igen, tudom – vágta rá Court ingerülten, és bedugta a pisztolyát a nadrágjába. Miközben szaladt felnyergelni, a nő szobájában elé táruló kép járt a fejében. Amíg él, soha nem felejti el. Annalía a legtakarosabb rendben hagyta hevenyészett eszközeit, hogy a skót tisztában legyen vele, milyen csúnyán átrázták. Átkozott némber... Mivel egyetlen úton lehetett csak visszajutni Pascalhoz, tudta, merre induljon. Hanem a nő biztosan űzött vadként vágtatott, mert csaknem fél óráig nyoma se látszott. Aztán végre megpillantotta, de azonnal el is vesztette szem elől. Amikor odaért, már értette, miért, de megrémülni sem volt ideje, ahogy a lovával előrelódult a palával borított meredélyen. Annalía meg sem torpanva vette az akadályt. Még a meredély felé közeledve se lassított a nyaktörő tempón. Hibbant nőszemély! Court lovának sem volt könnyű végignyargalnia a köves területen, hallatszott, ahogy a patája darabokat hasít le a palából. Később a vidék kanyonok és szélesebb szurdokok formáját öltötte, így fel tudott zárkózni, de valahányszor közelebb ért hozzá, Annalía irányt változtatott. Ügyesen ülte meg a lovat, de minden csak idő kérdése volt. Az első adandó alkalommal kirántotta a gyeplőt a kezéből, és másodpercek alatt megállította a lovakat, őt pedig lekapta a nyeregből. – Engedjen! – hadonászott a nő, és hallatszott a hangján az éppen csak féken tartott erőszak. Már bebizonyította, hogy ettől sem riad vissza. 108

– Hogy jut eszébe ilyenkor kilovagolni? – Letette a földre, de a vállát nem engedte el. – Ezen a vidéken. Szerencséje van, hogy nem törte ki a nyakát. – Maga is követte a példámat, mégis én volnék a szerencsés? Court kezének szorítása erősödött. – Miért nem hallgat az észérvekre, kislány? A bátyja elment, nincs kiért feláldoznia magát. Ha együttműködik velem, eljuttatom egy biztonságos helyre. Tudja, hogy nem fogjuk bántani. Annalía vádlón összehúzta a szemét. A hold éles fényében jól látszottak a horzsolások az állán. – Nem fog még egyszer megtörténni – ígérte neki, de a nő nem adta fel. Feléje rúgott, a legérzékenyebb pontja közelében célozva meg. – Kívánja, hogy szemléltessem, miért nem szabad azon a helyen megrúgnia egy férfit, Annalía? – Naná hogy csak azért is megismétli. – Próbálja meg még egyszer, és esküszöm, felgyűröm a szoknyáját, és itt helyben... – Hirtelen elhallgatott, és magához vonta, hátát a mellkasához szorítva, majd kezével betapasztotta a száját. Valami neszezett a közelben. A foga azonnal belemélyedt a húsába, és Court összeszorította az állkapcsát. Valami zörgette a bokrokat, és egyre közeledett. – Ki van ott? – kiáltott fel, miközben előhúzta a pisztolyát. Néhány feszült pillanat következett, majd: – Azért jöttünk, hogy visszavigyük Pascalnak Annalía Llorentét. – Rohadjatok meg – dünnyögte, és kibiztosította a fegyvert. A bérgyilkosok. Más nem talált volna rájuk ezen a helyen. – Hallgasson rám, Anna. Ezek nem azért jöttek, hogy magukkal vigyék. Hallott valaha a bérgyilkosok bandájáról? Bólintott, és visszahúzta a fogát. – Akkor tudja, hogy bérgyilkosok, nem kísérők. Hajlandó együttműködni velem? A válasz egy fojtott igen volt. Court elvette érzéketlenre harapdált kezét, és megrázta. – Először is el kell... – Segítség! – sikoltott Annalía, és előrelódult, de a férfi derékon ragadta. – Fogva tartanak! Lövés dördült, ágyúszóként hasítva bele a csöndbe, aztán újabb lövések, szétlyuggatva körülöttük a földet. Court a háta mögé lendítette a nőt, és erősen fogta a csuklóját, miközben kétszer tüzelt. 109

Túl sokan voltak. Túl közel. Átkarolta, és berántotta egy szikla mögé. A lovak hangosan nyerítve felágaskodtak, és elvágtattak. Pokolba. A muníció a nyeregtáskában maradt. – Segítsenek! – sikította Annalía újból, és veszettül hadakozott. – Fogd be a szád, asszony. Lőnek ránk, te meg idecsalogatnád őket? – Rám nem lőnek, csak magára! – Pascal gyilkosai nemigen tesznek különbséget. – Bár erősen a testéhez szorította, csak nem hagyta abba a ficánkolást. – A csempészlakban biztosan meghallották a lövéseket, jönnek értünk, de addig észnél kell lennünk. Megértette? Ha életben akar maradni, azt teszi, amit mondok, vagy esküszöm magának, nemsokára golyót kap a koponyájába. Erre mintha elpityeredett volna. Court szemöldöke ráncba szaladt. – Csak nem... csak nem fél? – kérdezte zavartan, nem tudva, mihez kezdjen a dologgal. A mellkasán érezte reszketeg bólintását, és rádöbbent, hogy feltehetően halálra van rémülve. Golyó a koponyájába. Ez remek volt, Court. De biztos akart lenni benne. – Felfogta, hogy mindkettőnket megölnek? – Ki tud vinni minket innen? – suttogta a nő. – Igen – felelte megenyhülve, szinte gyengéden. – Ha azt teszi, amit mondok. Ujabb bólintás, mire Court szorítása enyhült. Anna-lía abban a pillanatban torkon vágta a könyökével, és talpra ugrott. Levegőért kapkodva utána vetette magát, és esés közben megpróbálta elkapni a ruháját. De csak az ujjaival súrolta. Kisiklott a keze közül, és fejvesztve, sikoltozva rohant ki a tisztásra. – Segítsenek! Vissza akarok menni! Mentsenek meg! Megint tüzeltek. Court talpra kecmergett, viszonozta a lövéseket, és utána iramodott, mikor egyszer csak azt látta, hogy egy füstölgő golyó tépi keresztül magát szoknyájának fodrain. Annalía ledermedt, és elképedve bámulta sötétbe. – V-vigyázzanak, hova lőnek! Egy töredék másodperccel később hátrarándult a válla, éppen mielőtt Court elkapta a derekát, és bevetődött vele egy nagyobb szikla mögé. Nedvességet érzett a kezén, fehér ingét vér színezte sötétre. – Hé, kislány – szólt, miközben ledobta az üres pisztolyt, hogy megnézze Annalía vállát. – Ez belőlem jön, vagy magából? 110

Meg is válaszolta saját kérdését, amint megérezte, hogy a nő remeg. – Nem lesz baj – dörmögte, bár elömlött rajta a düh. Ezek képesek voltak rálőni. Egy védtelen nőre. Feltépte a blúza ujját, és kis híján felszisszent. A holdfényben jól látszott, hogy a golyó a karjába fúródott. Csak remélte, hogy a csontot nem találta el. A lehasított ruhával szorosan bekötözte a sebet. Nem tudta megakadályozni, hogy megtörténjen. Legszívesebben torkaszakadtából üvöltött volna, számon kérve Annalíát, hogy miért nem hallgatott rá. Túl picinyke volt ahhoz, hogy puszta véletlenségből találják el. Milyen állat lő rá egy nőre? Annalía hirtelen felült, úgy nézve rá, mint akinek most jutott eszébe valami, és a golyó ütötte lyukról a karjában már meg is feledkezett. – Ez mind a maga hibája! Gyűlölöm magát! Megvetem! Felsóhajtott. – Ezt már mondta. – Van fogalma róla, hogy mit jelent ez, maga vadállat? – zokogta. Igen, pontosan tudta, mit jelent. Pascal így figyelmeztette azokat, akik el merészelték venni, ami az övé. És Annalía most már talán elhiszi neki, amit a bátyjáról mondott. – Van fogalma róla, maga ocsmány szörnyeteg? – követelte a választ, rá sem hederítve a golyózáporra. Court összehúzta a szemét. – Meggondolta volna magát a vőlegény? Sikítva ugrott neki, ujjait karmokként behajlítva, de elkapta a csuklóját. Még így sem adta fel a harcot. – Hagyja már abba, a pokolba is! – Court feltartotta elé a sérült karját. – Nézze, kislány! Nézze ezt a sok vért. És most ájuljon el. Már rég ájuldoznia kéne. Annalía a sziklának vetette a hátát, és komoran tanulmányozta a sebesülést. Court látta, ahogy úrrá lesz rajta a sokk. – Valóban meglőttek – rebegte kábultan, és a férfi máris megbánta gúnyos szavait. Túl kicsinyke volt, túl finom. Niall igazat beszélt. Az ilyen nőket kényeztetni, védelmezni kell. Két napja áll csak a védelme alatt, és rálőttek. Halál és kínszenvedés jár fiaid nyomában. – Elviszem valami biztonságos helyre. Annalía pislogva nézett rá. Nagy nehezen elszakította tőle a tekintetét, hogy körülkémleljen. Az egyik bokornál észrevette a nő megvadult lovát; a gyeplő fennakadt az 111

ágakon. Mielőtt futásnak eredt, a lelkére kötötte: – Maradjon itt! Súlyosabb a sebe, mint gondolná. – Fájni éppenséggel fáj – felelte bágyadtan. Annalía Llorente szelídsége biztos jel volt, hogy sokkot kapott. Court megcélozta a lovat, a bordái erősen tiltakoztak, ahogy kerülgette a golyókat. Amikor sikerült lecsillapítania a megzavarodott állatot, amely ruhákat vitt abban az átkozott nyeregtáskában, míg az ő lova lőszert, végre meghallotta a jelet. Nem sokkal ezután felismerte az emberei pisztolylövéseit, amelyekkel a bérgyilkosok lövéseire feleltek, de messze voltak tőle. – Niall! – üvöltötte gaelül. – Hányan vannak? – Szinte az egész rend! Mindenütt ott vannak. – Kerüljük el a kunyhót. A vendégházban találkozunk. – Rendben. – Fedezel? – Persze, vigyázz magadra meg a lányra. Niall lövéseitől fedezve visszalovagolt. Amikor lecsusszant a lóról, és lehajolt Annalíához, a nő a kőnek dőlve moccanatlanul ült, és lehunyt szemmel dajkálta a karját. Közelebbről megnézve látta, hogy vér csordogál lefelé behajlított könyökéről, és tócsába gyűlik a porban. A másik karja tenyérrel felfelé, bénán lógott, mellette a hevenyészett érszorítóval. A férfi előtt egy pillanatra minden összefolyt a pániktól. Újból bekötözte a sebet, tudva, hogy Annalía csak azt akarta megnézni, mennyire súlyos a sérülése. – Anna! – szólította, miközben felnyalábolta. – Annalía... – A nő szeme résnyire nyílt. – A jó karjával kapaszkodjon a nyakamba. – Olyan vaskos skót akcentussal beszélt, hogy nem csodálta volna, ha egyetlen szavát se lehet érteni. – Most lóra ülünk. Elfordult, és azon tanakodott, hogyan lehetne a legkönnyebben nyeregbe szállni, amikor meghallotta törékeny rebegését: – Magát ugyanúgy meg kéne menteni. Elképedve fordult vissza. – Micsoda? Annalía bágyadt erőfeszítéssel viaskodott ellene. Egyedül többre jutok. Érezte, hogy nem tréfál, és erősen sokkos állapotban van, mégis játékosan megcsiklandozta az állát: – Most megsértette a férfiúi büszkeségem. Ezért még számolunk. 112

Ez a könnyed visszavágás hatott. Annalía felsóhajtott, és a nyaka köré fonta vékony karját. Noha tollpihénél nem volt nehezebb, nem bírta megállni csipkelődés nélkül: – Nehezebb, mint amilyennek látszik. – Maga meg gyengébb, mint amilyennek látszik suttogta a nő válaszul. Court lenézett rá, ahogy a karjában tartotta, és még szorosabban ölelte magához. Annalía merészen a szemébe nézett, de a férfi érezte, ahogy az öntudatlanság felé sodródva lassan felenged benne a feszültség. A szeme lecsukódott, ajka szétnyílt. Ekkor hagyta el Courtot a józan esze.

113

TIZENNÉGY – Maga gazdag, ahogy hallom. – Ezt az apja mondta? – kérdezte Aleix. A cellájában ült, egy fegyver rosszabbik vége nézett rá, és minden ellenérzése dacára Olivia Pascallal diskurált. De miért áll szóba a nővel, aki kijárta, hogy előnyösebb és stratégiailag hatásosabb időpontot válasszanak a kivégzésére? Kezdetben azt remélte, hogy információt szedhet ki belőle Annalíáról, de hamar rájött, hogy a lány túlságosan okos, semhogy csak úgy kicsússzon valami a száján. Akkor meg miért hallgatta? Mert nemsokára meg fog halni? Mert beszélni akart valakivel? Bárkivel? Két napja már. Ez a helyzet egyértelműen megbolygatja az elméjét. – Nem, nem Pascal volt. A húga beszélt az otthonukról. Egy hegyet birtokolni egy egész ménesre való lóval még errefelé se lehet valami olcsó. – A családom ebből a szempontból szerencsésnek mondható. Olivia megkocogtatta az állát. – Én is szerencsés akarok lenni. – Az apjának épp annyi pénze van, mint nekem – ráncolta Aleix a szemöldökét. – Apámnak, de nem nekem. – A pisztolyt a kezébe véve feltérdelt. – Magának van valamije, ami kell nekem, nekem pedig van valamim, amire őrjítő szüksége van. Megdermedt. – A kiszabadításomra gondol? – Egy alkura gondolok, amely azzal járna, hogy kiszabadítom. Ez annyira mellbe vágta, hogy udvarias hangra váltott. – Pardon? – Mivel a szabadságának különleges értéke van, az ár is ennek megfelelő. Aleix igyekezett leplezni menekülési vágyát – amelyet a lány bizonyára gyengeségként értékelt volna –, és lassan azt felelte: – Bármilyen magas árat kér, meg tudom fizetni. – Biztos benne? – kérdezte rezzenéstelen tekintettel. – Nagyon, nagyon magas árról van szó. – Az életem feladásánál is magasabbról? 114

A lány lepillantott, és végighúzta az ujját a pisztoly famarkolatát díszítő faragáson. – Az attól függ... – Nem megyek ki. MacCarrick beszélt valakihez, de kihez? Miért volt olyan a hangjuk, mint amit szirupba mártottak? Ki akarta nyitni a szemét, de pillái ólomnehezek voltak. Inkább csak fekszik. Igen. Pihen és hallgatódzik. – De hát meg kell vizsgálnom a hölgyet – mondta egy fiatal hangú férfi. – Az én praxisomban... ha egy efféle hölgyről van szó... khm, a férjek általában nem maradnak a feleségük mellett. – Én vagyok a kivétel. Nem szégyelli magát az arcátlan? Annalía tiltakozni próbált, már majdnem felkiáltott, hogy MacCarrick nem a férje, de az abban a pillanatban nekiállt kifűzni a ruháját, úgyhogy csak egy nyögés telt tőle. – Az esküvői szalagot bizonyára ellopták, amikor önökre támadtak – mondta a másik férfi fesztelen hangsúllyal. – Igen. – Esküvői szalag? – És a többi ékszert ott hagyták? Okosan csinálja az orvos, gondolta Annalía kábultan. Sarokba szorítja a gazembert. MacCarrick persze rögtön ingerült lett. – Ide hallgasson, fiam – mondta fenyegető hangon. – Ezzel maga ne foglalkozzon. Csak tegye rendbe a karját, és kész. Világos? – Uh, igen, monsieur. Vetkőztesse csak le, én addig hozom az eszközeimet. – Ajtó csukódott. Elöntötte a szégyen, ahogy MacCarrick levette róla a ruháját, az alsószoknyát és a cipőjét. A fűzőjét is meglazíthatta, mert végre levegőhöz jutott. Épp mikor felfogta, hogy a végén nem marad rajta más, csak az alsóing, az alsónadrág és a harisnya, a skót durva kezét érezte a térde fölött. – Ne, MacCarrick! – szólalt meg alig hallható hangon. – Mi az, Anna? – hajolt föléje. – Hagyja abba – suttogta. – Hagyjam abba? Bólintani próbált, de a teste nem akart engedelmeskedni. – Nem tehetem. A doktornak meg kell vizsgálnia a sérüléseit. 115

– Menjen ki... – Nem – mondta, miközben kioldotta a szoros harisnyakötőt, és legörgette róla a harisnyát. Sikítani akart, de nem volt elég ereje. – Ha ragaszkodik hozzá, takarót terítek magára, hogy ne lássak semmit. Anna? Hall engem? Makacs hallgatására durva idegen szavak ömlöttek elő belőle, az egész pont úgy hangzott, mintha valami szüntelenül nekicsapódott volna a falnak. Utána elaludhatott, mert mikor felébredt, egy takaró alatt feküdt, duruzsoló hangoktól körülvéve. Mind franciául szólt, a MacCarrickét kivéve, aki angolul vitatkozott a doktorral, és olyan erős volt az akcentusa, mint addig soha. – Mit művel? – csattant fel éppen. Bárcsak látta volna, mi történik, de a szemhéját mintha leragasztották volna. – Sós vizes öblítést végzek – felelte az orvos. – Micsoda? Sót tesz a sebre? – Valaki máshoz fordulva: – Egy rohadt kuruzslót csődítettél ide nekem. – Biztosíthatom, nem vagyok kuruzsló. A németországi Heidelbergben tanultam, és kitüntetéssel végeztem. – Mikor? Most szombaton? – Muszáj megcsinálni – erősködött a másik. – Felejtse el. Túl nagy fájdalommal járna. – Ez egyszer Annalía is egyetértett vele. Még ha egy orvos mondja is, hallani sem akart arról a sóról. Megpróbált megszólalni, megint csak sikertelenül. – Nagyobb fájdalommal, mint kivágni az üszkös húst? – kérdezte a doktor. Annalía megborzongott. MacCarrick elnémult. Mondott volna valamit? Vagy jelentőségteljesen rápillantott az orvosra? – Le kell fognia. Nem igaz, nem lehet igaz. Őt senki sem kérdezte. Megint egy hatlovas hintó. Érezte, hogy valami lenyomja az ágyat a fejénél. Talán a skót? Mintha az ölébe emelte volna a vállát. – Egy mozdulattal – mondta MacCarrick. – Egy mozdulattal csinálja. – Lehet, hogy bent maradt némi... 116

– Egy mozdulattal. – A hangja akár egy vicsorgás. Valaki kisöpörte a haját a homlokából. Biztosan nem MacCarrick. A karja lángra gyúlt. Összerándult, és felkiáltott. Valaki megint hátrasimította a haját. – Ügyes kislány. – MacCarrick hangja egészen közel szólt a füléhez, de olyan halk és reszelős volt, alig lehetett hallani. – A nehezén túl vagyunk. Újabb löttyintés; mintha forró piszkavasat döftek volna belé. – Ne! – kiáltott fel. – Az istenit neki, ember – üvöltött MacCarrick. – Megunta az életét? – Lőpor volt a sebben. Ha jót akar a hölgynek, hagyja, hogy végezzem a munkámat. – Próbálja csak meg, és akkorát kap tőlem, hogy nem ébred fel, míg elég idős nem lesz, hogy gyakorolja a hivatását. Mindjárt elájul. Pedig ébren akart maradni, hogy tudja, mi történik, és felkészülhessen rá. Nem bízott a skótban. Nem emlékezett miért, de most még kétségbeesettebben akart menekülni tőle, mint annak előtte, és a szokásosnál is hevesebben gyűlölte. Most nem menekülhet, ismerte fel, ahogy ráborult a sötétség, de ha valahogy öntudatra vergődne az éjjel, megszökhetne. – Azt akarja, hogy nőül vegyem? – hüledezett Aleix. – Igen, cserébe a szabadságáért. Talpra ugrott. – Miért nem pénzt akar? Miért... – Miért ne akarnék nőül menni magához? – vágott közbe a lány, és ő is felállt. – Jóképű, gazdag, és van címe. – Igazság szerint ezek a tulajdonságai csak ráadásként szolgáltak. Egyszerűbb volt felsorolni őket, mint elmagyarázni, hogy új nevet akar, és azért esett éppen az övére a választása, mert minden látszott a tekintetén. Sosem bízott volna egy férfiban, úgyhogy olyat választott, akiben nyitott könyvként tudott olvasni. Ha biztos lehet benne, hogy minden esetben észreveszi rajta, amikor hazudik, az már valamiféle bizalom, még ha nyakatekert is, nem igaz? A férfi a hajába túrt. – Olivia, én már voltam nős. – Ismerem a történetét. – Tudja, hogy megesküdtem, soha nem nősülök újra? 117

A pisztolyt a szoknyája zsebébe ejtette. – Nem, a húga ezt elfelejtette megemlíteni. De erősebb-e az esküje, hogy nem nősül újra, ama félelménél, hogy a húga egy csapat hegyvidéki kezére került? – Azt még nem kell tudnia, hogy a hegyvidékiek nem bántanák a nőt. – Természetesen nem. Mit kíván tőlem? – Adja a szavát, és közben nézzen a szemembe. Aleix megfogta a könyökét, és azt mondta: – Úgy érzem, emlékeztetnem kell, hogy Pascal maga után fogja küldeni a bérgyilkosokat. Az életét kockáztatja. Naná hogy így gondolja! A pokolba is, Llorentének csak azért van szüksége rá, nehogy azok a dögkeselyűk vegyék kezelésbe! – Tegyen róla, hogy megérje kockáztatni – felelte a lány. – Miért csinálja ezt? Mert Pascal kegyetlenné és rosszindulatúvá tette, és soha nem gondolta volna, hogy egyszer még ellene fordítja ezeket a jellemvonásokat. Llorente kiszabadítása csak a kezdet volt. – Megvannak az indokaim. Amúgy pedig magának épp annyira szüksége van rám, mint amennyire én használni tudom magát. Aleix összeráncolta a szemöldökét, aztán elkapta a pillantását. – Ha kiszabadít, nőül veszem. Olivia csak bámult rá. Tudta, hogy bele fog egyezni, készült rá, mégis megkönnyebbült. – Akkor ne vesztegessük az időt. – Az ajtó felé fordult. – Két ló vár odakint, az egyiket eltulajdonítottam a húgától. – A szemébe nézett. – Ezt jobb, ha tudja. – Tudja, hová vitték Annalíát? – A bérgyilkosok utolsó jelentése szerint északnak tartottak, Franciaország felé. A lépcsőn fölfelé menet Aleix megkérdezte: – És az őrök? – Róluk már gondoskodtam. A férfi melléje lépett, és megfogta a kezét, hogy megállítsa. – Végzett velük? Olivia a másik kezével megveregette a férfi arcát. – Akkor soha, mikor az új lovaglóruhámat veszem fel. Mindig sok vér folyik, ha megölök valakit. – Felsóhajtott. – Elkábítottam őket. Hallgasson ide, Llorente, ígérem, mostantól senkit sem fogok megölni vagy megkínozni. – 118

Kiszabadította magát, és ment tovább, de egy pillanatra még hátrafordult. – Kivéve, ha az illető rászolgált. Hajnali négy óra volt, és a doktornak, akit az ágyából rángattak ki, még csak nem is pelyhedzett az álla. Lehet, hogy Court csak egy tudatlan skót, de két dologhoz ragaszkodott, ha orvosokról volt szó: a józansághoz, és ahhoz, hogy elég korosak legyenek hozzá, hogy ne vele kezdjék a praxist. Court Annával a karjában lóháton nyargalt le a Pireneusokon Franciaországba – alig maradt emléke az őrült száguldásról, és egy ősi fürdővárosnál állt meg. Az a homályos érzés vezette, hogy a gyógyvizek környékén talán több az orvos, mint bármelyik faluban a hegy lábánál. Igaza volt. Csakhogy a sok doktor sajnos gazdag, unatkozó hölgyek képzelt nyavalyáinak kezelésére szakosodott. Annalía lőtt sebét nem lehetett orvosolni egy kis kamil-lafőzettel. Rögtön az első vendégfogadónál megálltak, de kikelt magából, ahogy megpillantotta a fiúcskát, akit ott ajánlottak. Dr. Molyneux mindazonáltal, zsenge kora ellenére, igen alapos vizsgálatot végzett. Court lenézett Annalía karjára. A golyó átment rajta, égett szélű sebet hagyva maga után, de csontot nem ért. Átkozott szerencséje volt a kislánynak. Egy hajszállal odább találja el a golyó, és még mindig itt vitatkozna a doktorral, csak épp nem egy olyan semmiség miatt, mint a seb kitisztítása. Míg Molyneux elszalajtotta a fogadósnét tiszta vásznakért a kötéshez, Court besimította Annalía haját a füle mögé, és figyelte szemének mozgását a lehunyt pillák mögött. Jó messzire ellovagolt, és csak remélni tudta, hogy az emberei feltartóztatják a bérgyilkosokat. Ettől függetlenül amint lehet, folytatniuk kell az utat. – Mikor nyeri vissza az eszméletét? – Most csak alszik. Ingerült pillantást vetett Molyneux-ra. – Most is felébreszthetném, ha akarnám, de nem akarom. Court szemöldökráncolva figyelte az orvost, aki valami tinktúrát csepegtetett a nő karjára, majd megkezdte a kötözést. – Nem kell összevarrni? – Nem. Csak a sok vér miatt tűnt olyan mélynek a seb. 119

– Azért nem árt, ha összevarrja. – Mr. MacCarrick, ez a seb nem olyan súlyos. Jócskán vérzett, és látványnak bizonyára rémisztő lehetett, de a bőrön keletkezett sérülés nem indokolja, hogy ösz-szevarrjam. Megértem, ha aggódik a... ha aggódik Mrs. MacCarrickért, de így lesz a legjobb. Court lefektette Annalíát, és felállt. – A lőtt sebeket összevarrják. A doktor hátraszegett fejjel, állhatatosan nézett a fölébe magasodó Courtra, de azért nyelt egy jókorát. – Ezt leszámítva a felesége az egészség mintaképe. Oktalanság lenne összevarrni. A cérna megszívhatja magát, elszakadhat és bepiszkolódhat. – Lehet, hogy a feleségem – mondta pillanatnyi tétovázás nélkül – az egészség mintaképe, de kicsinyke, és a szervezete törékeny. Nem fogom hagyni, hogy a karjában egy nyílt sebbel mászkáljon. – Mióta ismerik egymást? – Egy ideje – felelte kitérőn. – Nem tudom, mennyire jól ismeri a feleségét, de biztosíthatom, hogy semmi baj a szervezetével. Bizonyára mondta is magának, hogy nem szokott betegeskedni. – Mintha említette volna – válaszolta, noha civilizált beszélgetésre nemigen került sor közöttük. – Vászonkötéssel húzzuk össze a sebet. Megmutatom, hogyan kell alkalmazni a tinktúrát, és hogyan kötözze be. Csak arra figyeljen, hogy ne sérüljön meg újból. Na meg arra – tette hozzá rosszalló tekintettel –, hogy ne érje újabb lövés. Court a fejét ingatta. – Be fog lázasodni. – Úgy van. – Mit kell tennem? – Semmit. – Ezt az őrjítő feleletet adta a doktor. – Ha nagyon felszökne a láza, amit erősen kétlek, tegyen rá hűsítő priznicet, és üzenjen értem, de egyébként hagyjuk kifutni a dolgot. Meg fog birkózni vele. – Egy utolsó szívélyes pillantás Annalía felé, ami kis híján Molyneux életébe került, azután a doktor magukra hagyta őket.

120

TIZENÖT A jelek szerint Annalía végül elhitte, hogy a fivére halott. És Courtot hibáztatta érte. – Hogy akarhat mellettem lenni, mikor tudja, mennyire gyűlölöm? – Ezt a lesújtó feleletet adta, amikor a férfi közölte vele, hogy mennek tovább Toulouse felé. Előtte persze elmondta brutális vadállatnak, mocskos barbárnak és skót senkiházinak, majd rezzenéstelen tekintettel az értésére adta, olyan erős gyűlöletet táplál iránta, hogy soha nem gondolta volna, ilyenre egyáltalán képes lehet. Annalía nem akart vele menni, és mindenkinek elmondta volna, hogy fogva tartja, ha Court nem győzi meg, a maradással nem csupán saját magát, de a fogadóban élőket is halálra ítélné. Court hátrapillantott, és látta, hogy megint lemaradozik, a tekintete ködös. A ló, amelyet szerzett neki, nem olyan volt, amilyenhez szokott; ezenkívül a skót azzal vágta le Annalía nyeregtáskáit a fogadósné elé, hogy: „Alakítsa át ezeket a ruhákat, hogy kényelmesebben lehessen lovagolni bennük”, de Annalía mintha észre se vett volna bármi változást. Egyáltalán semmit se látszott észrevenni. Az út Toulouse-ba normális esetben egynapi vágta lett volna. Ahogy a Pireneusoktól távolodva követték az Ariége folyót, egyre laposabb vidékre értek, mely végül apró dombok tarkította síksággá változott. Gyerekjáték lett volna, csakhogy a nő miatt jócskán visszavett a tempóból, így az egy napból három lett. Ez alatt a három nap alatt Annalía nem beszélt, alig evett, és egyetlen szót sem szólt, leszámítva, hogy Court minden kérdésére azt felelte: „Fot el camp." Menjen a pokolba. Nyilván alig várta, hogy szabaduljon tőle, és Court boldogan eleget is tesz e kívánságnak. Amint találkozik az embereivel, ellovagol, és vissza sem néz, de addig komolyan veszi a feladatát. Minden éjjel kerített valahol 121

szállást, egy szobát, ahol újrakötözhette a sebét, ahogy azt Molyneux mutatta. Az első éjjel, amikor levette róla a blúzát – az alsóingét nem, csak a blúzát –, úgy kapálódzott, mintha meztelenre vetkőztette volna, és ebből kis híján újabb sérülés lett. – Alkalmazzak erőszakot – fenyegetődzött –, vagy engedi, hogy ellássam a sebét? – Erre megdermedt, és mereven maga elé bámult, de együttműködött. A seb szépen gyógyult. Azután bebújt az ágyba, Court pedig egy székre telepedve merengett, vajon miért olyan fájdalmas látnia, ahogy összekucorodik a takaró alatt, és hangtalan sírás rázza a testét. A puszta tény, hogy a nő gondját viselte, szédítően idegen tapasztalat volt a számára. Ráadásul ez a nő őt hibáztatta a bátyja haláláért. Három nap sem telt el azóta, hogy védelmezi, s egy megszállott bérgyilkos banda máris halálra ítélte, és meglőtte. Court tisztában volt az életét körüllengő árnyakkal, tudta, hogy bajt hozhat azokra, akik fontosak a számára, de ez nevetséges volt. Énjének önző része mégis azt gondolta, Még mindig jobb, mintha nőül ment volna Pascalhoz. A mai napon, ahogy egyre közeledtek a vendégházhoz, azzal érvelt magában, hogy ez nem lehet az átok hatása. Egyszerűen hozott egy döntést, amely rossz következményekkel járt. Nincs ebben semmi természetfölötti vagy misztikus. Amúgy sem volt fontos a számára, csupán gondoskodott róla, azt is időlegesen. Csak amíg biztonságba juttatja. Megállt, hogy bevárja Annalíát, aki szobormereven ült a nyeregben, üres tekintettel bámult előre, és egészen kicsinek tetszett az élénkszínű ruhájába bugyolálva. Ez nem mehet így tovább. A közelében kellene maradnia, hiszen még nem múlt el a veszély. Fordított egyet a lován, hogy megmondja neki, zárkózzon fel... Ahogy megfordult, a szeme sarkából valami mozgást látott, és egy kereszt alakú tetoválás villant. Egy bérgyilkos támadt Annalíára a csalitosból. – Nem hagyhat csak úgy itt – förmedt rá Olivia dühtől vörös arccal, telt ajkát dühödten összeszorítva. Ő követelte ki, hogy álljanak meg egy fogadónál enni – Aleix nem volt éhes, és nem is lesz az, csak ha megtalálta és kiszabadította a húgát. Tudta, mit kell tennie. 122

Értelmetlen lett volna vitatkozni vele, mégis azt mondta: – Visszajövök magáért, de most egyedül az érdekel, hogy megtaláljam Annalíát. A lány előredőlt az asztalon, könyökével csinálva helyet magának a tányérok között. – A húgát megtalálni nem lesz könnyű. Előbb teljesítse az alku rám eső részét. Aleix is előrehajolt, és a szemébe nézett. – Szó sem lehet róla. Nem ez a sorrend. – Tehát nem tartja be az alkunkat, amíg őt meg nem találta? – Úgy van. – Ebben az esetben kénytelen leszek besegíteni a keresésbe. Aleix keserűen felnevetett. – Egyedül megyek. Így is legalább egy hét előnyük van. Olivia a karját keresztbe fonva hátradőlt. – Szüksége lesz rám. Ez a MacCarrick egy aljas gazember. Akárcsak én. Ismerem az esze járását. Ezt hallania kellett. – Kérem, ossza meg velem a bölcsességét. – A forrásaink szerint egyedül van Annalíával. A hegyvidékiek klánokban járnak, ezért bizonyára siet, hogy találkozzon az embereivel. – Remek. Van elképzelése, hogy hol kerül sor a találkozóra? – Egy előre megbeszélt helyen. Valahol vidéken, ahol nem kelt akkora feltűnést egy csapat ember, de közel egy nagyobb városhoz, hogy muníciót tudjanak szerezni. Aleix szeme elkeskenyedett. – Toulouse? – Az első lehetőség. Aleix sejtette, hogy a lány többet tud a hegyvidékiekről annál, amennyit elárult, és a gyanúja most csak nőtt. Olivia ravasz volt, és őt ismerve bizonyára apránként csepegteti majd az információt, hogy legyen valami a kezében. A fenébe is, kénytelen lesz magával vinni. De csak addig, amíg hasznát veheti. – Gyorsítanunk kell a tempón. Olivia felállt, és unott pillantást vetett felé. – Csak magára várok. A bérgyilkos könnyedén lerántotta Annalíát a nyeregből. Court megsarkantyúzta a lovát. Még csak nem is ellenkezett, de miért... Hátaslovának a feje oldalt rándult. Elfordította a pillantását Annalíáról, és egy másik bérgyilkost látott, aki elkapta a kötőféket, és pisztolyt szegezett rá. Court lenézett az üreges, fekete csőre; vérfagyasztó látvány volt, azt remélte, közelről soha többé nem lesz része benne. Ha nem 123

harminc centiméterre lett volna tőle, még megkockáztatja – a másik épp a bokrok közé vonszolta Annalíát. Ami ezután történt, soha nem fogja elfelejteni. Annalía sikoltott. Annalía sikoltott, és ő nem törődött többé magával. Ott egye meg a fene, ha eltalálnak. Ahogy a kiáltozás elvonta támadója figyelmét, Court elkapta a bérgyilkos karját. Szerencséje volt, így ki tudta ütni a pisztolyt a kezéből. Aztán a nyeregből leugorva rávetette magát. Ahogy birkóztak, igyekezve egymás fölébe kerekedni, a bérgyilkos előhúzott egy kisebb pisztolyt. Ha nincsenek a sérülései, Court erősebb lett volna, de most... most akár alul is maradhat. És ha alulmarad. .. dühödten felüvöltött, és hirtelen visszatért a régi ereje. Lövés dörrent. A férfi kiüresedő tekintettel meredt rá, miközben a vér a szívétől kiindulva szabályos körformában átáztatta az ingét. Court felmarkolta a másik pisztolyt, és rohant Annalíáért, aztán lassúbbra vette a tempót, hogy váratlanul érje a támadót. Átnézett a bokrok fölött, és olyan kép tárult a szeme elé, amelyre nem számított – a bérgyilkos eszméletlenül hevert Annalía lábánál, a feje mellett egy véres kővel, amelyet a nő minden bizonnyal neki tartogatott. Hát ezért nem küzdött. Nem akarta elejteni a követ. Elhűlve figyelte, ahogy hasba rúgja a férfit, aztán körülhordozza a tekintetét, kétségtelenül azt mérlegelve, hogy merre fusson Court elől. – Maradjon ott, Annalía – parancsolt rá, noha alig tudta leplezni a hangjában megbúvó hitetlenséget. A nő megpördült, és az égre emelte a szemét, de nem futott el. Amikor odaért hozzá, ép karját megragadva kérdezte: – Nem sérült meg? A karja? Vállrándítás. – Megrémült a lövéstől? – Nem. Láttam, hogy a földön hemperegnek a pisztolyért. A skót váratlan hirtelenséggel elejtette a karját. – Örülök, hogy nem várta meg, életben maradok-e. – Minden haragja ellenére valóban örült neki, hogy meg akart szökni. A nő elkeskenyedett szemmel nézett rá, mintha most látná először. – Miért törődnék a sorsával? Court csak a homlokát ráncolta, így Annalía megkérdezte: – Ez is Pascal embere? 124

– Igen. – Megöltem? Court a bérgyilkos emelkedő mellkasára nézett, és megrázta a fejét. Annalía lehajolt a kőért, de a skót odalépett hozzá, és kivette a kezéből. – Maga nem akarja megölni. – Majd inkább ő. Megtorlásképp, amiért kezet emelt a nőre. – Ó, dehogynem. – Nem, Anna. – De nem győzte meg, ezért még hozzátette: – Megváltozna tőle. Nem éri meg. – Akkor is szükségem van rá – hozta a tudomására határozottan. Court a magasba tartotta előle a követ. – Miattam? Erre szégyenkezés nélkül bólintott. Okos, bátor nő. Court szemöldöke ráncba szaladt, ahogy felidézte önnön reakcióját, amelyet az a gondolat váltott ki belőle, hogy Annalíának baja eshet. A megmentése érdekében még azt is vállalta volna, hogy golyót kap a szeme közé. Court eleresztett egy káromkodást. – Mi az? – Szerintem térítsük magához a rohadékot, és szedjük ki belőle, hányan jönnek még. – A nő tágra nyílt szeméből rögtön tudta, hogy ez a lehetőség nem jutott az eszébe. Annalía napok óta végre először adta tanújelét, hogy él. Court odább lökte a követ, és elkezdte pofozgatni a férfit, de előbb még hátrakapta a fejét. – Eszébe se jusson, Annalía. – Kettőt egy kővel – felelte csípős hangon. – Legyen észnél. Ezek nem szállnak le magáról. Velem csak jobban jár, vagy nem? – Egyikükkel se járok jól. – Nem fognak egyből végezni magával. Először elsápadt, majd azt felelte: – Remek. Court felismerte az előtte heverő férfit. Sebhelyes Ruiznak hívták. Court csak azért emlékezett rá, mert kiválóan illett rá a név. A bérgyilkos vért köpve tért magához. A skót világéletében kegyetlen harcos volt, minden érzelmet kiölt magából, ha az ellenségről volt szó. Érezte, ahogy újból elönti a düh, és el kellett rejtenie ökölbe szorult kezét, nehogy Annalía meglássa. Ez az 125

ember meg akart gyilkolni egy védtelen nőt. Ha szabadjára engedi őrült dühét, Annalía más szemmel fog rá nézni. – Anna, maga keresse meg a lovakat. – Nem, maradni akarok. Ki kell kérdeznem Aleixről. – Bizton állítom, nem magának való látvány lesz. – Ez elgondolkoztatta. – Menjen már. – Court hangja baljósan csengett. – És ha menekülni próbál, istenre esküszöm, megbánja. A nő leplezetlen félelemmel mérte végig, mielőtt elsietett. Court utálta magát, ahogy Ruizhoz fordult. – Hányan vagytok még? – Végtelen sorokban jövünk, míg mindketten meg nem haltok. Ez a bérgyilkosok módszere. – A határ felől jöttetek? Mivel nem kapott választ, felemelte a pisztolyt, és lesújtott vele a férfi koponyájára. A másik elnyomott egy fájdalomkiáltást. – A fő hágón át jöttünk Franciaországba. A többiekről nincs információnk. – Miért Annalía? Ő csak vissza akart térni hozzá. – Pillanatnyi dühkitörés. Azóta is igyekszik visszavonni a parancsot... – A ti rendetekkel azt nem lehet. – Court hallotta a hírét, hogy jobb kétszer is meggondolni, felbérli-e az ember a bérgyilkosokat, mert ha azok egyszer elindultak egy úton, nincs erő, mely letérítené őket. – Nem bizony – vigyorgott a bérgyilkos. – Vajon tudja-e a kislány, hogy a bátyját temiattad tartják fogva? Court beleadta az erejét az ütésbe, amelyet a férfi fejére mért. Koncentrálnia kellett. Ha egy bérgyilkos beszédes kedvében van, akkor valójában csak kivár, amíg lehetősége adódik végezni veled. Nem számít, hogy információt csepegtet eléd, amíg tenni tud róla, hogy soha ne élj vele. És Annalíának gyanakodnia kellett – ha nem támad rá az a mocsok... – Várjunk csak, mi az hogy, fogva tartják? – De megszökött – mosolygott Ruiz kivillantva véres fogait. – Tudja, hogy nálad a húga. És meg fog ölni, ha nem mi ölünk meg előbb. Meg vannak számlálva a napjaid. Courtot annyira lefoglalták az újonnan szerzett értesülések, hogy kis híján megfeledkezett róla: minél tovább hagyja beszélni a bérgyilkost, annál közelebb kerül ő maga a halálhoz. Kis híján. Amikor Ruiz keze lenyúlt a vádlijára erősített késért, és előhúzta, Court lelőtte. 126

Annalía odafutott a dördülésre. A földön heverő testről merev arccal Courtra nézett. Mit nem adott volna a férfi, ha beleláthat a fejébe. – Elfutottak a lovak? – El, de az enyémet visszacsalogattam, és megkötöttem – felelte elmerengve. – A magáé a patak mellett van, a domb lábánál. Bólintott. – Ezeket beljebb kell húznunk az útról. Annalía a körülményekhez képest meglepő nyugalommal állt őrt, míg Court bevonszolta a két tetemet a sűrűbe. Utána elment a nő lováért, majd indult a palákhoz a sajátjáért. Annalía követte, sőt még le is telepedett mellé, miután a férfi élt a lehetőséggel, és megmosdott. – Hinne nekem, ha híreim volnának a bátyjáról? Állt fel, és őt is felsegítette. – Bízna a szavamban? – A-azt mondta, ne higgyek magának. – Egy könnycsepp gördült végig az arcán. A pokolba, gondolta Court, miért ez a szorító érzés a mellkasában? – Ezúttal hihet. Reszketeg sóhajt hallatott, majd megkérdezte: – MacCarrick, a bátyám még mindig ott van Pascalnál? Court keze önálló életre kelve letörölte a könnycseppet az arcáról. – Nem, már nincs ott.

127

TlZENHAT – Micsoda... hogyhogy... ezt azonnal magyarázza meg! – kiáltotta. Court türelmetlen arckifejezéssel engedte le a kezét. Annalía tudta, hogy nem állhatja, ha parancsolgatnak neki, de képtelen volt megállni. Tudnia kellett. – M-megölték? – Nem, dehogy. A fivére megszökött. Mindkét kezével belekapaszkodott az ingébe. – Igazat beszél? – Igen. Addig rángatta Court gallérját, míg az felvonta a szemöldökét. – Az a szörnyeteg már nem tartja fogva? – Nem, Aleixandre Llorente megszökött Pascaltól. Ami azt illeti, jelenleg maga van nagyobb veszélyben. Erre eleresztette. – Muszáj megtalálnom, és tudatnom vele, hogy élek. – És mégis hogyan? Éppen most szereztünk bizonyítékot, hogy a bérgyilkosok vadásznak magára. Erről híresek, hogy soha nem tévesztik el a célt. Addig fogják üldözni, míg el nem kapják. Annalía a kezébe temette a fejét. – Nem tudom! Képtelen vagyok gondolkodni. – Járkálni kezdett. – A vendégház csak néhány mérföldre van előttünk. Ott ehet, pihenhet, és megemésztheti a történteket. Aztán jöhet a tervezgetés. Igaza volt. Az előbb még halott testeket vonszoltak le az út széléről, egy csésze tea egészen ésszerű ötletnek tűnt. Érezte, hogy reszket, érezte, ahogy átnedvesedik a kötés a sebén. Bólintott, mire a férfi felsegítette a lovára, aztán maga is nyeregbe pattant. Aleix életben van!, elméje mantraként forgatta a gondolatot. És szabad! Máris könnyebbnek érezte magát, újra feléledt benne a remény. Megkeresi a bátyját, aztán kitalálják, hogyan győzhetik le Pascalt. 128

Három napig attól rettegett, hogy Aleixet meggyilkolták, mégis minden másodpercben azt tervezgette, hogy megszökik MacCarricktől, hátha alaptalan a félelme. És most kiderül, hogy a fivére él és szabad... Na és ha MacCarrick volt, akivel szemben alulmaradt? Ajkába harapva figyelte az előtte haladó hegyvidékit, ahogy az eget fürkészi, és a gyülekező viharfelhők láttán levonja a nyilvánvaló következtetést, hogy alaposan el fognak ázni. Ha MacCarrick és Aleix ellenségek voltak, ki tudja, mit tervez ez az ember? Még váltságdíjat is követelhet érte tehetős bátyjától, merthogy Pascaltól nem kapta meg a pénzét. Csettintett a nyelvével a lónak, és felzárkózott mellé.- Kérdezni szeretnék valamit. A férfi rápillantott, de nem szólt. – Tudni szeretném, maga támadta-e meg a bátyámat és az embereit. Azonnal jött a válasz. – Én soha nem támadtam meg a bátyját. – Esküszik? – kérdezte az arcába nézve. Court viszonozta a pillantását. – Igen. – Miért segít nekem? Miért nem lovagol el, és hagy magamra? – Úgy lesz, amint elérünk a vendégházhoz. Legalább őszinte. Ha ennek az embernek a segítőkészsége mögött kötelességtudat vagy hála húzódik meg, Annalía abban a szent pillanatban otthagyja. A válasz hallatán felmosolygott a férfira, aki erre összeráncolta a szemöldökét: – Még most is alig várja, hogy megszabaduljon tőlem? Nos, az attól függ, hogy milyen válaszokat ad a kérdéseimre... – Miért szegődött el Pascalhoz, MacCarrick? Azt már tudta, miért kellettek Pascalnak a skót emberei, sok mindent hallott a csempészlakban. A csapatuk majdnem egy évtizede működött együtt, sikeresek voltak, és hírhedtek. A tábornoknak szüksége volt rájuk a dezertőrök kiképzéséhez és a Spanyolország elleni gerillatámadásokhoz, ez érthető, de miért köt egyezséget MacCarrick egy zsarnokkal? – Ő embereket toborzott, mi meg épp ráértünk. – Ha kifizeti magukat, továbbra is neki dolgozna? – Nem tudom. – Az emberei szerint éppen fordítva történt. Maga előbb otthagyta Pascalt, aki aztán nem volt hajlandó fizetni az elvégzett munkáért. 129

– Csakugyan? – kérdezte közömbösen. De nem tagadta, hogy így lett volna. Annalía egészen mostanáig kételkedett ebben. – Szóval miért Pascal? – kérdezte. – Kezdetben sokan hittek az ideáljaiban. Maga is közéjük tartozott? Válaszra sem méltatta. Márpedig nem hagyja magát elterelni. Döntést kellett hoznia, és ehhez tényekre volt szüksége. – Pascal azért verette meg magát, mert szembeszállt vele. Mert helytelennek tartotta a tábornok tetteit. Nem így történt? Megrántotta a vállát, de nem mondta, hogy nem. Mare de Déu, minden igaz, amit az embereitől hallott. – Miért nem ismeri be? Miért hagyta, hogy tolvaj gyilkosoknak higgyem magukat? – Felszegte az állát. – Tudja, mit gondolok? Nem is olyan brutális vadállat maga, ahogy mindenki hiszi. Court hirtelen megállította a lovát és az övét is, és brutális vadállatként bámult le rá. Annalía nyelt egyet, és azon kapta magát, hogy igyekszik hátrahőkölni előle a nyeregben. – Ami a csapatomat illeti, elismerem, jól okoskodott. De ne kövesse el azt a hibát, hogy olyan jellemvonásokat tulajdonít nekem, amelyek nincsenek meg bennem. Ne higgye, hogy nem vagyok brutális, csak nem mindenkit szerencséltetek benne. Azzal előrelovagolt, de nem túl messzire. Fenyegető szavai ezúttal a szándékához képest éppen ellentétes hatást gyakoroltak a nőre, aki kezdte úgy érezni, hogy a rosszindulat és a hidegvérű gyilkolás egyáltalán nem tartozik a személyiségéhez. Court nem az a szörnyeteg, mint Pascal. Persze nem ismerte teljesen félre. MacCarrick könnyen ölt, és rémítő is tudott lenni. Az a kifejezés az arcán, mikor kivallatta a bérgyilkost... Megborzongott. Élete legszörnyűbb élménye volt, mintha egy rémálom valósult volna meg. Nem, soha nem fogja alábecsülni azt a lappangó erőt, amit megérzett benne, s amiről bebizonyította, hogy egyetlen szívdobbanás alatt szabadjára tudja engedni. Hanem ami igazán zavarba ejtette, az a többi jellemvonása volt. Minden éjjel ellátta a sebét, ráparancsolva, hogy vegye le a blúzát, hogy vetkőzzön le előtte. Annalíán ilyenkor annyira eluralkodott a gyűlölet és a keserűség, hogy azt gondolta, ez is csak egy újabb megalázó húzás, hogy 130

kedvére legeltesse rajta a szemét. Visszagondolva már másképp látta. Felidézte, ahogy fél térdre ereszkedik előtte, és ha összerándult az arca, vagy felszisszent a fájdalomtól, karcos hangján nyugtatgatja, hogy nem akar fájdalmat okozni. Halványan emlékezett az éjszakára, amikor meglőtték, s a skót a zötykölődős úton Franciaország felé mindvégig beszélt hozzá, néha gaelül, legtöbbször nem is lehetett érteni a szavait, de mintha tudta volna, hogy nem bírná elviselni a csöndet. Emlékezett rá, hogy utána valaki a haját simogatta – és a keze kérges volt... Felsóhajtott, mert ráébredt, hogy semmi alapja nincs a gyűlöletre, ráadásul szüksége van a férfi segítségére ezekben a veszélyes időkben. Gondolatai örvényében elveszve alig vette észre az első csepp esőt. Vagy a rögtön utána szétplaccsanó másodikat. Igazi égszakadás lett belőle, Annalía lemaradt, így Court visszalovagolt érte. – A következő hídnál megállunk. – MacCarrick! – pislogott az esőben. Didergett a könnyű kis kabátjában, és egész úton egyetlen gondolat munkált benne. – Egy forró fürdőt akarok, és egy csésze teát, a kádban! A skót felvonta a szemöldökét a dacos hangjára, aztán mintha méricskélte volna, őt meg a helyzetet, mint aki nem tudja, mi legyen a következő lépés. Biztosra vette, hogy a döntését fontolgatja, ám ekkor hirtelen lekapta a nyeregből. – Mit művel? Oldalvást az ölébe ültette, és magához húzta, hogy be tudja takargatni a kabarjával. Ezután Annalía lovának a gyeplőjét fogva finoman a mellkasára döntötte a nő fejét. – Kapaszkodjon belém – dünnyögte. – És vigyázzon a karjára. A tiltakozással mit sem törődve megsarkantyúzta a lovat, és vágtába fogtak, így Annalía végül kénytelen kelletlen átölelte. A férfi teste olyan elképesztően meleg volt a kabát alatt, hogy ő is hamar átmelegedett. Az eső sem szúrta már az arcát. Egyszerre eszébe jutott a dadája egyik mondása. A medve csak addig medve, amíg meg nem simogatod a pocakját. A farkas a kezedből eszik, ha elég csábító, amit benne tartasz...

131

TIZENHÉT Négy mérföldnyi lovaglás után, amit árvízszerűen szakadó esőben tettek meg, végül elérték a vendégházat. Court Annalíával a karjában leugrott a nyeregből, és beszaladt a menedékbe. Odabent világos volt, a konyha felől főzés illata áradt. A fogadós ébren volt, gondterheltnek látszott, és úgy tett, mintha nem ismerné fel Courtot. – Egy szobát kérünk – mondta Court. – Kettőt – helyesbített Annalía kiszabadítva magát a karja közül. – Két szobát kérünk. A fogadós, John Groot szúrós pillantást vetett felé. – Kékvérűek – morogta a bajsza alatt. – Nincs két szobánk. Csak egy – tájékoztatta őket angol akcentussal. – De szép szoba, ha kipucoljuk. Tudják, az eső. Tele vagyunk. Két nő, egy idősebb és egy másik, nyilvánvalóan a lánya, trappolt elő a hátsó konyha felől. – Még egy pár, John! – kurjantotta el magát a nő éles francia akcentussal. – No, ültesd le szegény kislányt a tűzhöz, és adj neki valamit inni, míg rendbe tesszük a szobát. – Hátrakiáltott valakinek, hogy nézzen a lovak után. Court egy lócához terelte Annalíát a tűz mellett, kihámozta a kabátjából, és lehúzta maga mellé. Az álla alá nyúlva finoman felemelte a fejét. Az arca sápadt volt, a pupillája kitágult. Amikor Groot megkérdezte: – Mit iszik? –, Court felelte helyette: – Whiskyt. Annalía rámeredt, de szavait Grootnak szánta: – Nem, köszönöm. Remekül vagyok. Nem iszom alkoholt. A fogadós megvonta a vállát, és jócskán töltött egy pohárba, amit aztán Court vitt oda a nőnek. – Eddig se restelkedett – dohogta a bajsza alatt –, úgyhogy igya ki, vagy én csurgatom le a torkán. Annalía háta még feszesebb lett. Udvariasan Grootra mosolygott, és két ujjal fogta meg a poharat, mint valami ocsmányságot, de kiitta a tartalmát. 132

Court magának is kért egy pohárral. Az ital égette a torkát. Amint felhajtotta, és visszatette a poharat a pultra, Groot újratöltött. A pultot nemrég fényesítették, és minden tisztább és rendezettebb volt, mint annak előtte. – Új asszony? – kérdezte Court fojtott hangon, miközben a kezével jelezte, hogy kér egy harmadikat, és rögtön a szájához emelte a poharat. Amikor hat hónappal korábban a vendégházban járt, Groot még egyedül volt. – Olyasmi – hangzott a büszke felelet. Nem is alaptalanul. Groot, a nyakigláb, pirospozsgás, csapott állú angol valahogy becserkészte magának a csinos francia matrónát. Vajon miért érezte ezt Court bátorításnak? Ekkor megjelent a ház asszonya, és francia szavak kíséretében Annalíát kezdte méregetni. Court nem beszélte valami jól a franciát. Amikor a bágyadt Annalíával a karjában berúgta a vendégház ajtaját, talán nem is segítséget kért, hanem a jéghalászatra legalkalmasabb helyek felől érdeklődött. – A kedves felesége? – kérdezte végül a nő angolul. – Hogyan? – Amint Court meggyőződött róla, hogy Annalía is eleget ivott, elfordította a tekintetét. Nem tetszett neki, hogy ilyen sápadt. – Uh, igen, a feleségem. – Az ital kezdte éreztetni Courtnál a hatását. Nem vette számításba, hogy több kilót vesztett. A háziasszony gyanakodva húzta össze a szemét. – Gondolkodnia kellett a válaszon? – Friss házasok vagyunk – nyögte ki, és a nő feje felett Annalíára nézett. Nedves haja letapadt, picinyke füle kikandikált a sűrű lobonc mögül. – Akárhogy is, nem szépen bánt vele – közölte a nő. – Túl törékeny ő az efféle bánásmódhoz. – Törékenynek tűnik – helyesbített felemelt ujjal. – Egy több mérföldes lovagláshoz mindenesetre gyengécske. – Hátraszólt a lányának, aki épp a lépcsőn jött lefelé. – Friss házasok. – Nahát, monsieur, ilyen ítéletidőben nyargalászni az asszonykával! így nem fogja teherbe ejteni. Court megkeményítette az arcát. Arra esélye sincs, még ha ágyba vinné is, ahogy azt annyiszor elképzelte. Soha nem lenne esélye rá. 133

– Szentséges ég! – sápítozott a matróna, ahogy talpra segítette Annalíát, hogy felkísérje. – Be van kötözve a blúza alatt. És vérzik! – Csak egy horzsolás – dünnyögte Annalía, mire mindkét nő zord pillantást vetett Court felé. – Mondom, nem súlyos – erősködött Annalía az italtól kásás hangon. – Ne gondolják, hogy ő lőtt rám – motyogta. – Micsoda? – szörnyülködött anya és lánya kórusban, és rögvest a szárnyaik alá vették. Court szerette volna tisztázni, hogy nem ő okozta a sebesülését. Pedig ő okozta. Miatta menekült el az éjszaka közepén, miatta szökött meg a szobájából, és futott bele a golyózáporba. Hogy kiszabadítsa a fivérét. Aki életben volt. Kiürítette a poharát, és levágta az asztalra. Nyugtalan, zavaros érzés lett úrrá rajta. – Felkísérjük és megmosdatjuk a hölgyet, monsieur – szólalt meg a matróna. Court nem állhatta, ahogy a két nő kisajátítja magának Annalíát. Neki kellene gondoskodnia róla, ahogy az elmúlt három napban tette. Nos, talán nem akkor, amikor fürdik, bár szíve szerint. .. Észrevette, hogy Annalía megtántorodik. Sebesült, részeg, és, a pokolba is, valóban törékeny volt. Vonakodva odabiccentett a nőknek. Amint távoztak, Groot szólalt meg: – Szemrevaló asszonyt kerítettél magadnak, MacCarrick. – Nem az én asszonyom. Csak vigyázok rá egy darabig. – Az előtt vagy az után kezdtél vigyázni rá, hogy meglőtték? Court állkapcsa megfeszült, és látta, hogy Groot ettől megijed. – Az embereid? – kérdezte fejhangon a fogadós. – Itt találkozom velük néhány napon belül. A lány marad. Groot felvonta a szemöldökét. – Legyen rajta a szemed. – A fogadós nem csupán a találkozóhelyük tulajdonosa volt. Court testvérei hozták erre a helyre, amelyet gyakran használtak... a tevékenységük során. Esetlen külseje és sunyi természete ellenére Groot valamikor éleslövész és fegyverszakértő volt, és a lakattal lezárt hátsó fészerben mindenfélét rejtegetett a pisztolyoktól a tarackokig. Ami ennél is fontosabb, a fivére, Hugh megbízott benne. Ethan már nem, de Ethan senkiben sem bízott. – Megjelölték a bérgyilkosok. 134

Groot füttyentett. – Akkor szükségem lesz még pár emberre. Akik nem riadnak meg a kockázattól. – Court bólintott, a fogadós folytatta: – Hugh a múltkor itt hagyott néhány ruhát. Akarod őket? – Igen. – Végre valami, ami nem csurom vér. Utálta, hogy valahányszor Annalía ránézett, tekintete mindig a vérfoltokra vagy a halántékát csúfító sebhelyre röppent. – És van két levél a fivéreidtől. Adjam oda most? – Adjad – felelte Court leplezetlen vonakodással. Amikor Groot visszajött a levelekkel, lerúgta és a tűz mellé helyezte a csizmáját, aztán feltépte az első levelet, amelyet Ethan írt. Courtland, azonnal bontsd fel a szerződésed Pascallal. Mondtam neked, hogy egy nap csúnyán ráfaragsz. Ethan Igen, valóban mondta, Court pedig közölte vele, hogy törődjön a saját dolgával. Nézzük, mit írt Hugh. Court, volt számodra egy jó befektetési lehetőség, ezért hozzányúltam a számládhoz. Nem tudtam megvárni az engedélyed, úgyhogy a saját kártyámat használtam, és azt mondtam, meghaltál. Harcolj keményen, de ne feledd, ha szúrt sebet kapsz, a természet üzen, hogy lassíts. H Court dühödten összegyűrte és a tűzbe vetette a leveleket. Hugh-nak csak azért volt kártyája, mert Court szerette rendben tudni a dolgait. Biztos, ami biztos. Erre tessék, itt van épen és egészségesen, Hugh meg kifosztja a számláját, hogy hazardírozzon a pénzével. Hugh-nak hatalmas tőke állt a rendelkezésére a saját játszadozásaihoz; Ethan forrásai kimeríthetetlennek tűntek. A pokolba, ha tudta volna, hogy ilyen jövedelmező a Korona nevében gyilkolni, a bátyjaival együtt ő is oda szerződik, ahelyett, hogy csökönyösen más úton indul el, mint mindig. Akkor talán lenne elég pénze, hogy kifizesse a földjét. 135

Az egyik testvére utasítgatta, a másik meg azt tette, amihez kedve szottyant, az ő véleményével egyik se törődött. Egyikük se kérte soha az engedélyét. Elnézte, ahogy az utolsó csücsök is összepöndörödik, és elhamvad. Ő sem különbözött tőlük. Ki kellett józanodnia. Grootra nézett, és csak annyit mondott: – Ételt. Egy újabb fél óra telt el, a ruhaváltás és egy bőséges étkezés csupán elhanyagolható mértékben járult hozzá Court józanságához. A lépcsőn felfelé baktatva elhaladt a két francia nő mellett, akik már lefelé igyekeztek, de nem törődött ellenséges pillantásaikkal. Előre szólt, hogy Annalía kapjon enni, és vigyék fel a táskáit. És természetesen egy kis teát némi whiskyvel. Most, hogy a nők kimentek a szobájából, arra számított, hogy egy ilyen nap után mély álomba merülve találja. Az istenit, de szívesen végignézte volna, ahogy fürdik. Alighanem jobb, hogy nem látta. Ha ott lenne előtte nedves, szappantól sikamlós bőre... Egy nyögést elfojtva kinyitotta az ajtót. Annalía a padlón térdelt, és a táskájában keresgélt; testét egy friss kötésen és egy fürdőlepedőn kívül semmi sem takarta. Amikor Court belépett, ijedten ugrott talpra. A válla sima volt, és aranyszínű, s a gyertyafényben kissé nedvesnek tetszett. Court érezte, hogy megrándul egy izom az arcán. – Én... egyedül akarok lenni! – Volt egy órája. – De nem találok semmit, amit felvehetnék. – A táskák viaszborítása nem engedhette át a vizet. – A nő nem felelt, így folytatta: – Felvehetne valamelyiket a csinos kis hálóingei közül. – Hogy merészel...? De hagyjuk is. Azt nem veszem fel, ha maga is itt van velem a szobában. Most pedig kifelé! – Utasítgat? – vonta fel a szemöldökét. – Nyugodt lehet, nem fogok kisurranni ijedtemben. – Nem értett meg... – Elfordulok, legyen elég ennyi – mondta rekedtes hangon. A fürdőlepedőbe burkolódzó Annalía látványától az őrület határán egyensúlyozott. – Felöltözöm, és bebújok a takaró alá. – Ahogy kívánja a kisasszony... 136

Annalía végül rábólintott, és Court teátrális mozdulattal hátat fordított. Amint meghallotta, hogy a törülköző a padlóra pottyan, visszafordult. És ha nem kapja oda a kezét az arcához, még el is füttyenti magát ámulatában. A nő.., elképesztően gyönyörű volt. Háttal állt neki, formás, érzéki fenekét, feszes, hosszú lábát, karcsú hátát és vékony derekát mutatva felé. A haja nedves volt, és egészen a csípőjéig omlott alá. – Könyörületes isten – suttogta. – Ó! Hogy tehette? – Annalía igyekezett sebtében belebújni a hálóingébe, de sérült karja és a vaskos kötés megnehezítette a feladatot. Eszébe jutott, hogy segítenie kéne, és minden bizonnyal segít is, ha képes lett volna bármi másra azonkívül, hogy tátott szájjal bámulta. Annalía végül leengedte a ruhát a földre, belelépett, és alulról húzta fel. Aztán megpördült, és az elvarázsolt férfira ripakodott.- Megígérte! Azt mondta, elfordul! – Előrehajolt, és lerántott egy takarót az ágyról, de mielőtt pajzsként maga elé kapta volna, Court még elcsípte combja és melle villanását. Elég részeg volt hozzá, hogy vigyorogjon. – Elfordultam én. Csak túl hamar fordultam vissza, ami a legremekebb ötletem volt ezen a napon. – Azonkívül, hogy az ölébe ültette a nyeregben, és ráparancsolt, hogy karolja át. Courtnak kezdett derengeni, hogy a sok kis kurafi, aki a lovagot játssza, nem csupán a hölgyek kedvének tesz eleget. – Semmi jóérzés nincs magában! Maga egy szélhámos, egy jellemtelen gazember. – A hangja kissé elmosódott volt. Becsavarta magát a takaróba, és járkálni kezdett. Court lehuppant az ágyra, hátradőlt, és szégyentelenül végighordozta rajta a tekintetét. – Kérjen meg – szólalt meg váratlanul. – Kérjen meg, hogy segítsek megkeresni a fivérét. – Ez meg honnét jött? Eddig egy vágya volt, az hogy eljuttassa a vendégház viszonylagos biztonságába. Meg kellett tennie, hiszen ő sodorta veszélybe. Most viszont újabb kötelességet készül a nyakába venni. Miért? Mert hallatlanul jó érzés volt, amikor az ide vezető útjuk során végre elnyugodott az ölében. A pokolba, a whisky még soha nem volt jó tanácsadó. – Megtalálom a fivérét, és távol tartom magától a bérgyilkosokat. Annalía megtorpant az ablaknál. – Miért kérném a segítségét? 137

– Mert szüksége van rám – mondta, és összehúzta a szemét. – Maga is rájött, nem igaz? – Rengeteg dologra jöttem rá önnel kapcsolatban. – Csípőjével a párkánynak támaszkodott. – El az ablaktól – dörrent a férfi hangja. Annalía rámeredt, de odább lépett. – És el tudom képzelni, mit kíván cserébe. – Talán igen, talán nem. Egy módon derítheti ki, ha próbát tesz velem. Nehéz, tudom. A fejem tenném rá hogy úgy igazából soha életében semmit nem kellett kérnie. – így van. – Nos, itt a kiváló alkalom – mondta a skót, jobb karját a feje mögé téve. Annalía feje élesen oldalra biccent, és mélyen beszívta a levegőt. A férfi tudta, hogy meg fogja kérni, és amint megteszi, számíthat is a segítségére. És azt is tudta, hogy a nő nem felejt, és egyszer még megfizetteti vele a kölcsönt. – Szeretném... – újabb levegővétel – a segítségét kérni. Court az oldalára fordult. A bordái érzékenyek voltak az aznapi csetepaté után, de semmi pénzért nem változtatott volna hetyke testtartásán. – Mivel most csinálja először, javaslom, hogy... – Mintha maga olyan nagy szakértő lenne. – Szeretné, hogy kiokítsam? Annalía felszegte az állát. – Igen. – Remek. Mivel kérés még nem hangzott el, mondja szépen, hogy „kérem”. Legyen megindító és szívbemarkoló, ha őszintén gondolja. És nem árt, ha összekulcsolja a kezét a melle előtt. Annalía nyelt egyet. Szinte remegett a feszültségtől. – Kérem. Court kegyesen bólintott. – És miért segítsek magának? – Mert maga miatt vagyok bajban – felelte kimérten. – A szöktetésére gondol? Azt hittem, tisztáztuk, hogy nem lenne tanácsos hozzámennie Pascalhoz. És a bátyja szabad. Egész jól alakultak a dolgok. Attól a ténytől eltekintve, hogy bérgyilkosok vadásznak a nőre, és kétszer már le is csaptak. 138

– Ettől függetlenül. – Nos, ha már ilyen szépen megkért... – Ennyi az egész? Csak ezt akarta? – Ó, dehogy. Most jön az egyezkedés. Zsoldos vagyok, és ez kockázatos ügy. Szükségem lesz fizetségre közben. Annalía válla megroggyant. – Nincs nálam pénz. – Aztán felcsillant a szeme. – De van egy város ne messze ide. Eladom az ékszereimet. – Nem teheti. Pontosan erre számítanak. Különben is, van magánál valami sokkal értékesebb. – Tekinte a keblén állapodott meg. Hápogva próbált kiötölni valami riposztot, de a férfi szólalt meg előbb. – Hagyja, hogy megcsókoljam, amikor csak akarom. Mindig csak egy csók. És azt akarom, hogy olyan tüzes legyen, mint a dolgozószobában. – Nem hiszem... képtelen lennék... akkor részeg voltam... – Megint járkálni kezdett. Court, mintegy megértése jeléül, bólintott. – Természetesen bármikor elküldhet. Annalía tekintetéből, ahogy mellette elhaladtában rámeredt, gyanította, hogy éppen ezt fontolgatja. – Nem tudna egy helyben maradni, kislány? Harag lobbant a szemében. – Tán zavarja a járkálásom? – Nem, egyáltalán. Csak azon morfondírozom, hogy, amennyiben egyetért, a jövőben tágasabb szobára lesz szükségünk. Különben még elszédül. Szavai elérték a hatásukat. Annalía megállt, és olyan édesen ellágyult a tekintete – soha így még nem nézett rá –, hogy Court nem is értette a dolgot. De örömét lelte benne. Nagyon is. – Csak egy csók? – dünnyögte a nő szemérmesen. – Ott és akkor, ahol és amikor csak akarom. Visszatért a haragos pillantás, de a válasz így hangzott: – Rendben. Courtot meglepte a beleegyezés. Csupán annyit kellett tennie, hogy élete kockáztatásával védelmezi Európa legádázabb bérgyilkos rendjétől. És közben kedvére csókolhatja. Határozottan jó üzletet kötött. – Akkor megegyeztünk. – Feltápászkodott, és végigsöpört az ágy fölött a kezével. – Legyen a magáé. 139

Annalía gyanakvón méregette, aztán kibújt a takaróból, és becsusszant az ágyba. Amint elhelyezkedett, a férfi is melléje heveredett. – Hiszen azt mondta – kapkodott levegő után, aztán elhalt a hangja. – Az ágy így is az enyém, igaz? Csak épp nem egyedül fekszem benne. – Túl gyorsan tanul, szépségem. Még a végén teljesen kiismer. Előbb megdermedt, aztán mikor odább csusszant volna, Court, a kötésére ügyelve, átvetette rajta a karját. – Maradjon, Anna. Most nem akarok fizetséget. Mindketten megsebesültünk, fáradtak és részegek vagyunk. Semmi sem tudna felizgatni, még annak a csodás fenekének a látványa sem – hazudta, miközben azt várta, hogy rászakad az ég. Annalía valamennyire elernyedt. – Mindezt leszámítva szívesen megcsókolnám. Egy pillanatig hallgatott, majd megkérdezte: – Miért? – Mert maga olyan nő, akit muszáj csókolni. Szüntelenül, finoman. Hevesen. – Lecsúsztatta a kezét a csípőjére, és a fülébe suttogott: – Odaadón. Annalía megborzongott, aztán a hátára fordult, és ránézett. Keble a hálóingnek feszült a kemény bimbóval, és egyszer csak lassú, finom mozdulatokkal húzkodni kezdte az ujjait a takarón, fel és le, fel és le. – Ez megerőltetőnek hangzik, MacCarrick – dorombolta azzal a jellegzetes akcentussal. – Mindezt egyedül óhajtja végrehajtani? Court felnyögött, és közelebb hajolt, áldva istent a whiskyért. – Ha tudná, Anna, ha tudná. Annalía egyetlen ujjal eltolta magától, s ahogy elutasítón hátat fordított, azt kérdezte: – Felizgattam?

140

TIZENNYOLC Mi ütött belé, hogy így gúnyt űzött a férfiból? Ahelyett, hogy simogatta volna a medve pocakját, úgy érezte, hogy nyílvesszőket döfköd belé, miközben egy ágyban fekszik vele. Ennél ő okosabb. Olyan meglepő tapasztalat volt a mellkasához simulnia nyeregben, de aztán ezzel a somolygásával teljesen összezavarta. Itt van egy férfi, aki az imént leste meg a meztelen testét, és az arckifejezése utána... milyen is volt... kecsegtető? De lehet, hogy csak becsípett. Már megint. – Ez tetszik – szólalt meg a skót. Rekedtes, öblös hangját mindig kellemes volt hallania. Még ha őt magát és a mély hang közvetítette szavakat – az akcentusát – megvetette is, a csengését kedvelte. De ma este nem tudta utálni. Ma este beleremegett a hangjába. – Micsoda? – kérdezte, és képtelen volt uralkodni a kíváncsiságán. – Nem az, hogy incselkedik velem. – Hanem? – Hogy azt hiszi, incselkedhet velem, és egyetlen ujjal távol tarthat magától. Valóban így hitté. Valami okból mindig tudta, még akkor is, amikor a csempészlakban megcsókolta, hogy a férfi nem fog erőszakoskodni. – De hát sikerült. – Az ajkába harapott. Csak nem provokálni próbálja? Hiszen beleegyezett, hogy a férfi megcsókolja. Amikor csak akarja! – Ma este igen – ismerte be Court, aztán a hátára gördítette, hogy a szemébe nézzen. – De ha még egyszer előveszi azt a nézést, meg azt a hangot, nem sok jót jósolok. – A hangja mély, a tekintete fürkésző volt. Annalía ráébredt, hogy a szeme legalább olyan tetszetős, mint a hangja. Sötét szeme volt, de most világosabb foltokat is észrevett benne. Bár ki tudta volna venni a színüket...! 141

Nagy ég, talán ebben a pillanatban is incselkedve néz rá? Elszakította pillantását a férfi szeméről, és a száját kezdte tanulmányozni. Eszébe jutott, milyen finom volt a csókja, aztán szórakozottan megkérdezte: – Miért? Mi történik akkor? – Megcsókolom a száját. – Hüvelykujjával végigsimított Annalía alsó ajkán, akinek a whisky azt súgta, hagyja magát. – És a nyakát. – Ujjai lecsúsztak a nyakára. Annyira fantasztikus érzés volt, hogy képtelen volt nyitva tartani a szemét. Aztán egy pillanatig nem érezte a férfi kezét, de mikor kinyitotta a szemét, és találkozott a tekintetük, megérezte a keblén. – Aztán a mellét. Anélkül, hogy elfordult volna, Annalía mély lélegzetet vett, és megfeszült. Mindjárt elhúzódik. Most azonnal. Csak egy másodperc... Court a nézésével fogva tartotta a tekintetét, miközben az ujjai lassan és forrón siklottak megkeményedett mellbimbóján. – Nem szabad... Finoman megcsípte, mire ismét lehunyta a szemét. Halványan érzékelte, ahogy a férfi teste fölébe hajol, az ajka tűzként perzselte a nyakát. Felnyögött, ahogy megmarkolta a mellét, hüvelykujja a mellbimbóit dörzsölte. Ennél csodásabb érzés nem is létezhet... Most mintha a hálóinge alá próbálná becsúsztatni a kezét. Ahogy forró bőre meztelen kebléhez ért, Annalía azonnal magához tért, eszébe jutott, kivel van, és mire készülnek. Rácsapott a férfi kezére, még hevesebb reakciót váltva ki belőle. Amikor testét dobálva megpróbált odább húzódni, a skót felnyögött. – MacCarrick, engedjen! – Hadd érintsem meg – mormogta. – Ne! – szabadult ki végre, és zihálva fordult el. A keble érzékeny volt, mintha Court érintését hiányolná. Sajgott a lába között, erősebben, mint bármikor, amikor egyedül feküdt az ágyában, és szégyenkezve konstatálta, hogy nedves lett odalent. Hallotta, hogy a skót a hátára gördül, és hangosan kiereszti a levegőt. – A végzetem vagy, Anna. Amikor hajnal felé Annalía nagy nehezen elaludt, Court felkelt az ágyból. Még mindig kemény volt, mint a cövek, és olyan szerencsétlennek 142

érezte magát, amilyennek csak egy elutasított férfi érezheti. Életében nem érintett ilyen puha bőrt. Nem is álmodott róla. Megérintette a nőt, incselkedett vele, hogy újra vágyat ébresszen benne. Ha nem olyan durva az érintése, még tovább merészkedik. Lebámult sebhelyes kezére. Ezek a kezek nem változnak. Talán jobb, ha hozzászokik a gondolathoz, hogy fájdalmasan kemény erekciókkal teli éjszakák elé néz, a megkönnyebbülés minden reménye nélkül. Mert a jelek szerint ez várta. Annalía hatással volt rá, ha mellette volt, valami okból vagy alantas állattá silányult, vagy a nemest játszotta. Mindkettő ostobaság. Még hogy ő nemes. Amikor a nő erőszakosan viselkedett, nehezére esett nem hozzányúlnia. És az előző éjszakákon, amikor levette róla a blúzát, hogy kötést cseréljen, az ujjai szinte viszkettek, hogy végigcirógassák a keblét, és az alsóing alá becsúszva megmarkolják a mellét. Mi ebben a nemes? Annalía nagy valószínűséggel továbbra is gyűlölte, de most már játszadozott is vele. Neki vége. Megmosta az arcát hideg vízzel, és csak nézte durva tükörképét: semmi olyat nem látott rajta, ami miatt a nő kívánhatná az érintését. Megtörülközött, aztán egy ideig csak ült, és figyelte az alvó Annalíát, aki időnként katalánul motyogott magában, s közben azon töprengett, miért döntött úgy, hogy hátrahagyja a csapatát és velük együtt a jövedelemszerzés minden lehetőségét. Miért ígérte meg, hogy biztonságos helyre juttatja, mikor nem volt más vágya, csak kifizetni Beinn a'Chaorainnt? Ő volt az egyetlen a családjában, akit adóslevél terhelt, és ez szégyennel töltötte el. Egyedül az vette el a fájdalom élét, hogy jókora földről volt szó. És az is sokat számított, hogy jócskán értékén alul vásárolta meg. Hogy helyet csináljon a birkáinak, egy piperkőc angol báró megtisztította Beinn a'Chaorainn földjét a lakóitól, és leszorította őket a tengerpartra; próbáljanak megélni, ahogy tudnak. Az ügyintézést azonban hozzá nem értő emberekre bízta, és megfelelő igazgatás hiányában a farm nem tudta felvenni a versenyt az Ausztráliából kiáradó gyapjúval. Végül londoni dévajkodásai miatt eladósodva kénytelen volt nevetséges áron túladni a birtokon.

143

Court fanyar mosolyra húzta a száját. Évek óta folyt már a hegyvidékiek erőszakos kitelepítése, időnként kényszer emigrálása. Sokan közülük Ausztráliában kötöttek ki. S most már az ő kezükben voltak a világ gyapjúpiacát meghatározó, szépen jövedelmező birkatenyészetek, a felelőtlen angol bárókat pedig csődbe juttatták. De a végén mindig mi győzünk, gondolta. Mielőtt eltávolították őket, Beinn a'Chaorainn lakosai jól éltek, és a földbér is elfogadható volt – londoni dévajkodáshoz persze nem maradt belőle, de a kényelmes megélhetéshez elég volt. Court szerette a kényelmet. Azt tervezte, hogy visszahívja őket. Csakhogy nem teheti, míg teljesen az övé nem lesz a föld, hogy senki nem veheti el tőle. Akkor hát miért dobta félre a terveit, és döntött úgy, hogy segít a nőnek? Anna ekkor álmában a hátára fordult, és szemöldökét összevonva halkan dünnyögte: – Farkas. Court kirontott a szobából, és ledübörgött a lépcsőn, nem törődve az alattuk alvó vendégekkel. Groot már ébren volt. – Kell egy kocsi – közölte Court az asztalhoz ülve. – Továbbá extra pénzt fizetek egy kocsisért, aki érti a dolgát, és a lovakért, ha nem remeg a lábuk. – A fiút elküldhetem Toulouse-ba. Gondolom, a kis hölgyet viszed magaddal? – Igen. Némi pénz is kéne. – Ethan vagy Hugh számlájára írjam? Megérdemlik. – Menjen felesbe. Groot felnyerített. – És az embereid? Ők nem fognak repesni. – Hagyok nekik üzenetet. Nemsokára ide kell érniük. – Már elmerengett volna rajta, hol késlekednek, hiszen Annalíával ők csak vánszorogtak, ha nem tudta volna jól, hogy egy effajta patthelyzet napokig, sőt hetekig is eltarthat, főképp, ha mindkét fél jól védhető pozícióban van. S még ennél is tovább eltarthat a dolog, ha egyik fél se hajlandó meghátrálni. Ez az átkozott kivárás olyasvalami volt, amit utált a munkájában. Ír Niallnek, és meghagyja neki, hogy keresse fel Ottót. Ha Niall jónak ítéli az esélyeket, elszegődnek mellé. 144

Amikor a kocsi megérkezett, szemrevételezte a lovakat, és kifaggatta a hajtót, aki a találó „Kocsis” névre hallgatott. Mindent elfogadhatónak talált, és indult felébreszteni Annalíát. A vendégház elülső ablakában pillantotta meg a nőt, ahogy haját igazgatva szalad lefelé a lépcsőn; macskajajnak nyoma se látszott rajta. Az ő feje bezzeg azóta lüktetett, hogy elmúlt az ital hatása. – Hogy érzi magát? – kérdezte a nőtől, ahogy kilépett az ajtón. Mintha meglepte volna, hogy Court még ott van, amit egy vállrándítással leplezett. – Remekül. Miért? A nyelvén volt a válasz: mert előző éjjel szakadó esőben lovagoltak, nemrég rálőttek, és még be is rúgott, de kezdte megtanulni, hogy Annalíát a Fekete Halál csókja se bírná ledönteni a lábáról. – Csak úgy. A nő lesütötte a szemét, cipője orrával egy út menti fűcsomót piszkálgatva. – Nem tudtam, itt lesz-e még. Ennyire aljasnak gondolná? A szavát adta, elázva és kényszer hatására, annyira meg akarta hágni, de akkor is a szavát adta. – Alkut kötöttünk, amit én a magam részéről be akarok tartani. Hitetlen arccal nézett rá. – Ne sértődjön meg, MacCarrick. Eddig éppenséggel nem úgy viselkedett, mint a megbízhatóság szobra. Court közelebb lépett hozzá, olyan közel, amit a másik nyilván illetlenségnek ítélt. – Ha nem hiszi, hogy állom a szavam, mert megbízható vagyok, akkor higgye el azért, mert azt akarom, hogy ön is állja a magáét. Elpirult, és ismét lenézett a fűre. – Tehát elviszem magát valahová, ahol tudom, hogy biztonságban lesz. Annalía felpillantott. – Azt mondta, a vendégház biztonságos. Eredetileg itt akart magamra hagyni. – A tegnapi támadás után meggondoltam magam, és ismerek egy helyet Londonban. – Nem utazom Angliába! – fonta karba a kezét. Court észrevette, hogy a sebesülése miatt lejjebb tette a karját. – Azt ígérte, segít megtalálni a bátyámat, és most még messzebb vinne tőle! – A bátyja jön utánunk. A bérgyilkos azt mondta, a nyomunkban van, hogy megmentse a brutális hegyvidékiektől, aztán bosszúból végezzen velem. Arra megy, amerre mi. És később meg fogja köszönni, hogy elvittem Londonba. – Ezt miért csak most adja tudtomra? 145

– Miért, mikor kellett volna? A szakadó esőben, vagy amikor részeg fejjel megpróbáltam kibűvölni a ruhájából? Annalía szóhoz sem jutott, a szeme tágra nyílt, aztán összeszűkült. – El akarja terelni a figyelmem. Csak hogy ne tudjam megismételni: nem megyek Angliába. – Márpedig elmegyünk, szépségem. Most azonnal. És a téma lezárva. – Nem mehetek el anélkül, hogy üzennék neki! – Hova? Haza? A bátyja már minden bizonnyal Franciaországban van. Járkálni kezdett, Court pedig azt latolgatta, hány cipőt fogyaszthat el évente. Nem számít, neki kifejezetten tetszett ez a szokása. – Vannak rokonaik Franciaországban? – Nincsenek – felelte a fejét rázva –, az anyám családja Spanyolországban él, Kasztíliában. – Barátok vagy bármilyen kapcsolódás? – Mindössze két helyhez fűz kapcsolat Franciaországban – ráncolta össze a szemöldökét –, és mindkettő Párizs közelében található. – Mi ez a két hely? – Az anyám sírja és a régi iskolám – felelte szórakozottan. Na várjunk csak... – Az édesanyja nem a családi földön pihen? – Megpróbálta értelmezni Annalía arckifejezését, de a nő elmerült a gondolataiban. Mi a fene. Ha nem a családi nyughelyen, akkor miért nem Spanyolországban? – Küldhetnénk üzenetet a Szőlőskertbe! – folytatta a nő, mintha meg sem hallotta volna. – Aleix ott fog érdeklődni utánam. – Meglátjuk. – Sehová sem megyek, amíg nem ígéri meg. – Rendben, akkor megígérem – morogta. – Most szálljon fel a kocsira. – Egy kocsit könnyedén utolérnek a bérgyilkosok. – Nem akarom, hogy lovagoljon. Ha esik, amúgy is meg kell állnunk. – Így sokkal lassabban fogunk haladni. – Szálljon fel, Anna – kezdte Court figyelmeztető éllel a hangjában –, vagy kérem a csókomat, de az ágyban. Minden bizonnyal hitt neki, mert haragos pillantást lövellt felé, de odasasszézott a kocsihoz. Groot kihozta a holmijukat, Court pedig a kocsisra bízta a táskákat, azután nekilátott, hogy megtöltse a fegyvereket, amelyekért Hugh és Ethan 146

fizetett aznap reggel, tudtukon kívül. Nem tudta megállni, hogy végig ne simítson szeretettel a vadonatúj puskán. Ismétlőpuska volt, ötlövetű tárral – már hallott róla, hogy a jövőben lesznek ilyenek, jóllehet ezek a történetek a Loch Ness-i szörnyről szóló legendákra hasonlítottak, látni még egyet se látott. Ez a fegyver halott bérgyilkosokat ígért. Amint végzett, és Groot visszavonult a házba, Annalía megjegyezte: – Továbbra is azt mondom, hogy lovagolnunk kéne. – Nem olyan erős ám, mint hiszi. – Így igaz – felelte, állát makacs szögbe fordítva. – Valahányszor megállapítom az erőm mértékét, meglepem magam. Állandóan felülmúlom a számításomat, tehát erősebbnek kell lennem, mint hiszem. Courtot is meglepte. Szüntelenül. Most is, mikor az egyre gyarapodó erejére vonatkozó harsány kijelentés után affektált gőggel állt meg a kocsi ajtajánál, az összecsukható lépcső mellett, arra várva, hogy felsegítsék. Eszébe sem jutott, hogy látványosan egyedül másszon fel, ezzel is bizonyítva függetlenségét. Court szeme elkeskenyedett. Vagy nagyon is eszébe jutott, csak más tervei voltak. Ahogy odalépdelt hozzá – hogy tagadhatta volna meg tőle a segítséget, hiszen Annalía a karját nyújtotta felé? –, a nő ellentétes természetén gondolkozott. Annyi bizonyos, hogy valaki, aki mindennap végtelen órákat tölt manikűrözött körmei tanulmányozásával, nem lehet képes elrejteni egy követ a szoknyájába, hogy fejbe verjen vele egy gyanútlan skótot. Ez a paradox viselkedés mindennek ellentmondott, ami helyes és irányítható volt a természet törvényeiben. Erélyesen megrázta a fejét, aztán felsegítette a kocsiba. – Fura egy nő – dohogta közben.

147

TIZENKILENC – Hát nem gyönyörű a vidék? – kérdezte Annalía a tájat pásztázva egy burgundiai völgy fölött. Napraforgómezők és szőlőskertek váltogatták egymást, nedves föld illata csapott az orrába. Amikor a nap előbújt a fehér felhők mögül, lágy szellő kélt, mely csak az ég felé nyúló virágos mezőket borzolta fel. Annalía nem bírta abbahagyni a mosolygást. – Csodás – értett egyet a férfi, bár le sem vette róla a pillantását. Mindig rajta tartotta a szemét, mióta... négy nappal ezelőtt a nő úgy bánt vele. Annalía jobban szerette volna, ha férfi nem lát bele többet a viselkedésébe, hiszen őt csak a nap néhány eseménye rázta meg. Aztán persze ittak is, és a férfi valamiért úgy gondolta, más is megváltozott közöttük, nem csak az, hogy Annalía már nem gyűlölte. Igazat szólva Annalía már elképzelni se tudta, hogy gyűlölni tudná. Úgy tűnik, megszokta; már nem feszélyezte a termete, és kezdett ráérezni, mikor szánja tréfának éles szavait. Érezte a férfiban a késztetést, hogy kedvesebb, sőt gyengédebb legyen. Ő szinte szövetségesként gondolt rá, csakhogy nem feledhette, hogy a skót segítségének ára van. Lovagja nem kaszabolt sárkányokat fizetség nélkül, amit eleddig nem kért számon rajta. Ahogy áthaladtak az első városon, felkapta a fejét a tarka házakra, és mintha zenét hallott volna. Igyekezett kinyitni a kocsi ablakát, mire Court átnyúlt fölötte, és egy nevetségesen könnyed mozdulattal segített neki. Egy kasztíliai úriember reagált volna így. Azzal a különbséggel, hogy biztosan nem tesz kárt az ablakrácsban. Az ablakon beáradó szellő a zenét is magával hozta, amit még az utcakövön csattogó patkók zaja sem tudott elnyomni. – Szeretnék itt maradni éjszakára. – Több óra van még sötétedésig. Tovább kell mennünk. Court minden este kerített egy szobát, csak hogy megpihenhessen és kicseréljék a kötését, vagy megfürödjön, a kocsis meg szundíthasson egyet a bakon. Hogy behozzák a lemaradást, amit a mindennapos reggeli viharok 148

kényszerítettek rájuk, MacCarrick késő éjszakáig hajtotta őket, és napkelte előtt már ismét úton voltak, bár Annalía soha nem látta aludni. Nyilván azért állt meg egyáltalán, mert nem akarta, hogy túlságosan kimerüljön. Ezért most elcsigázottan felsóhajtott. – Egy kicsit... szédülök – próbálkozott. – Olyan eszeveszett iramot diktál. Court ingerült pillantást vetett felé. – Tudnék róla, ha valóban szédülne. Annyira itt akar maradni, hogy képes hazudni is érte? Az ajkába harapott. – Nos, igen. A férfi összeráncolta a szemöldökét, de egy perccel később már új utasításokat adott. Annalía a legmegnyerőbb mosolyával jutalmazta, amit a másik még bőszebb szemöldökráncolással fogadott, de ő nem törődött vele. Arcán érezte a napot, és rádöbbent, hogy... boldog, őszintén boldog, és ez meghökkentette. A bátyja nemcsak hogy életben van, de szabad, ami felbecsülhetetlen ajándéka a sorsnak. A társaságában lévő férfi, akiről mindenféle rút dolgot feltételezett, nem követett el semmit, sőt az idő java részében kifejezetten úriemberként és nem skótként viselkedett. Az élet tökéletes volna? Nem egészen, hiszen továbbra sem tudta, mihez kezdjen a hegyvidékivel, amikor éppen nem volt úriember, és továbbra is félt a bérgyilkosoktól. Kívülről nem adta jelét, de rettenetesen megijedt a támadásoktól. Ez a rettegés is közrejátszott abban, hogy ma jól akarta érezni magát. Elhaladtak egy csapat vihorászó fiatal nő mellett, akik kosárral a kezükben, tarka szoknyáikat suhogtatva andalogtak az utcán, és ekkor hirtelen ötlete támadt. – Ruhákat akarok. – Hogy mondja? – Ruhákra van szükségem – helyesbített. – Csak báli ruháim vannak, egyetlen tisztességes ruhát leszámítva, arról meg mindig az jut eszembe, hogy rám lőttek, hiába lett rendbe hozva. Erre mintha összerezzent volna. – Hogy kíván fizetni a ruhákért? – Magának kell megvennie őket. – Egy efféle faluban biztosan csak egyszerű ruhákat árulnak, de ez nem számít. – És miért tennék magának szívességet? – Azt mondta, védelmezni fog. Alkut kötöttünk. Nos, nézze az itteni ruhákat. Ott azokon a lányokon. Mozog a ruhájuk – azokban én is könnyen tudnék mozogni. 149

– Azt akarja elhitetni velem, hogy az új ruhák szavatolják a biztonságát? – Ügy nézett rá, mintha egy világ választaná el tőle. – Igen. Jól csinálom? – Nem igazán. De érdekes az észjárása. Court a nemtörődöm viselkedésével próbálta leplezni, hogy semmi sern ingerli jobban, mint ha Annalía parancsolgat neki. És a nő azért csinálja, mert különbnek hiszi magát nála. Elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy továbbra is megvetően felhúzza rá az orrát – hogy még mindig az alantas skótot látja benne. Azon merengett, létezhet-e rosszabb helyzet annál, amikor olyan nőre vágyik az ember, aki nem veszi férfiszámba. Merthogy őladysége jobbat érdemel. Vagy nem ezt mondta? Ha egyszer valóban kérne tőle valamit... A puszta feltételezéstől is kényelmetlenül érezte magát. Az utóbbi néhány napban arra a felfedezésre jutott, hogy meg akarja adni Annalíának mindazt, amire szüksége van, amire vágyik. Ha a nő rájönne, mennyire erős benne ez a késztetés, aminek egyedül az szab gátat, hogy végül is képtelen kérni, akkor minden bizonnyal könyörtelenül kihasználná. Megérkeztek a fogadóhoz, és Court éppen szobát foglalt, amikor Annalía megjegyezte: – Talán kivehetnénk mindjárt kettőt. Biztosan akad még szabad szobájuk, és elég jól vagyok már, hogy... – Nem. Erre a hangra Annalía felvonta a szemöldökét. – Nem védi semmi ezt a helyet. – Mindaz, amit Court hátránynak tekintett a fogadóban, neki kifejezetten tetszett. Szobájuk nagy ablakai egy erkélyre nyíltak. A férfi nem állhatta az erkélyeket, főképp azokat nem, amelyeket vaskos szőlőindák fontak körül. Az íróasztal azonban használható volt. Papírt és tintát kért. – A bátyámnak írunk? – térdelt fel a székre Annalía izgatott mosollyal az arcán. – És elküldjük a Szőlőskertbe? Olyan volt a mosolya, hogy a Courthoz hasonló szerencsétlen nyomorultak egyszerűen nem tudtak betelni vele. Megrázta magát. – Igen. Utasításokat írok gael nyelven, amit aztán szeretném, ha a saját kézírásával lemásolna. 150

– Miért? – Az iskolának minden bizonnyal van szótára, ha mégsem, majd kerítenek egyet. Egy bérgyilkos viszont nem tudna mit kezdeni vele. A kézírására azért van szükség, hogy hihető legyen. – Miután a cselédlány behozta az íróeszközöket, lefirkantotta az üzenetet, aztán a nőt figyelte, aki ajkát rágcsálva igyekezett kisilabizálni és lemásolni az írást. – Ez a legfurcsább nyelv, amely-lyel találkoztam. Court kétkedőn nézett rá. – Pedig görögöt is tanult. – Hát persze, járt a szobámban. Elnyerte a tetszését? – Igen – hangzott a szemérmetlen válasz. – Főleg amikor a puha ágyában aludtam. Pironkodva lesütötte a szemét, majd megkérdezte: – Utánanézett a ruháimnak? Court kis híján felnevetett a gyors témaváltásra. – Hagyjuk ezt. – Nem értem, miért akadékoskodik. – Úgysem fog az utcán mutatkozni. – De hát van, aki vigyázzon rám – felelte, mintha a másik valami sületlenséget mondott volna. Court az ajtóhoz lépdelt. – Most pihennie kell. Küldetek fel fürdővizet, és odakint várok, míg végez. Épp a kilincsre tette a kezét, amikor Annalía megszólalt: – MacCarrick, kérem, venne nekem néhány új ruhát? Ledermedt. Krisztusom, mégiscsak megtette. Ez a vég kezdete. A nő felállt, és finoman megérintette a könyökét, ami szükségtelenül kegyetlen és tisztességtelen taktika volt a részéről. – Meg tudom fizetni az árát. Lehunyta a szemét. Csak nemet kell mondania. Vagy olyan árat kérni, amelyet nem akar majd megfizetni. Kéjvágyó tekintettel fordult hátra. – Maga is tudja, szépségem, hogy nem lesz olcsó. Se dühös szavak, se metsző visszavágás. – Most már azt is tudom, hogy nem használna ki egy lányt, aki a védelmét élvezi, s akinek se pénze, se róla gondoskodó családja nincsen. Court elmormogott egy csípős káromkodást. – Pihenjen inkább. – A ruhák, MacCarrick – emlékeztette finoman a nő. 151

Amint a varrónő felvarrta a szegélyt az új szoknyájára, és a boltos hölgy fürgén becsomagolta a szerzemények egy részét, Annalía kiszaladt az üzlet elé, ahol MacCarrick fel-alá járkálva várakozott, hogy behívja fizetni. A skót mégsem ment beljebb a küszöbnél, onnét szemrevételezte a nő egyszerű blúzát és szoknyáját. Megbámulta az arcát és a mellét, s a tekintete lassan újra végigvándorolt rajta. Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen leplezetlenül végigmérte, mohó tekintete azonban ezúttal nem ébresztett haragot Annalíában. A tekintete most szinte simogatott. – Irigyellek, amilyen éjszaka elé nézel – suttogta neki a boltos hölgy. MacCarrick minden bizonnyal meghallotta, mert elfordult, és látványosan köhintett egyet. Vajon miféle éjszaka ígérete rejlik az ő külsejében? És miért irigyelné Annalíát ez a csinos nő? A boltos és a varrónő is azt mondta, szerencséje van ezzel a „jóképű skóttal". A varrónő még hozzátette: „A skót férfiak buják, akár az ördög!", mintha ez valami érdem volna. Amikor MacCarrick végül odament a pulthoz fizetni, a boltos előredőlt, hogy átnyújtsa neki a számlát – és felvillantsa előtte a dekoltázsát. Ha ő, Annalía nincs vele, akkor most megcsókolja ezt a léha nőszemélyt? Felviszi a szobájába, ami akkor egyedül az övé lenne, hogy együtt háljon a cédával? Milyen szokatlan, dühítő gondolat. Odalépdelt a férfihoz, és belékarolt, bosszús pillantást repítve a nő felé. Az meg rákacsintott. Franciák! A fogadóba visszavezető úton minden női pillantást megérzett, amit lopva Court felé vetettek. Most látta először, ahogy körülriszálják a nők, és nem tetszett neki a dolog, holott a férfi tudomást se vett a rá szegeződő tekintetekről. Párizsban látott elképesztően jóvágású férfiakat az utcán, és bár nem sóhajtozott hangosan, mint a barátnői, azért elismeréssel adózott nekik. Hanem ahogy ezek a nők itt MacCarrickre pislogtak, az már érzékiséget, bujaságot sugallt. Esetleg... tapasztalatot. Tudtak valamit a férfiról, amit ő nem, és ez őrjítő volt. így hát nem engedte el a karját, és MacCarrick ezt, úgy látszik, nem bánta. Amikor Annalía csak úgy odamutatott valamire, és véletlenül még hozzá is simult a keblével, a skót sípolva szívta be a levegőt. Hogy 152

egy apró kis érintésre így reagáljon, meglepő s egyben kellemesen borzongató volt. Majd tesz róla, hogy ez gyakran megtörténjen. Ahogy sétáltak tovább, felnézett rá, és figyelte. Nagyon magas volt, a válla széles. Azt eddig is tudta, hogy a legtöbb ember eltörpül mellette, de mindig ijesztőnek találta a termetét, nem pedig vonzónak, amilyennek a jelek szerint más nők látták. Bár az igazat megvallva ő is látott benne bizonyos vonzerőt, most, hogy már nem vakította el a gyűlölet. Csodálatos szeme volt. Szénfekete, de most látta benne az ezüst erezetet is. Az arca szikár, a vonásai kemények, de mindez együtt vonzó, ha az ember kedvelte a merengő, sebhelyes fizimiskát. A szeméhez hasonlóan fekete és sűrű haja is tetszetős volt. Azon kapta magát, hogy megkérdezi: – Miért lett magából zsoldos, MacCarrick? A férfi összeráncolta a szemöldökét. – Mit számít ez? – Kíváncsi vagyok magára – felelte. Mert nem kapott választ, hozzátette: – Minden kérdésére válaszolok, ha megfelel erre az egyre. – Semmi válasz. Mikor megszorította a karját, végre megszólalt: – Hegyvidékiekből álló ezredek tértek vissza messzi földről azzal a hírrel, hogy egy rakás pénzt lehet keresni idegenben. Néhányan a kiszolgált katonák közül csatlakoztak egy idegen egységhez, én is velük tartottam. – Nem zavarta, hogy pénzért öl? Megfeszült, és csikorgó hangon közölte: – Ez már két kérdés. – Akkor most kérdezzen maga. A skót berántotta egy árnyékos részre, és az álla alá tette a kezét. – Szokott gondolni az éjszakára, amikor megcsókoltam a dolgozószobában? Erezte, hogy lángba borul az arca. – Szokott gondolni rá? – kérdezte ismét a férfi. – Időnként talán – felelte, és igyekezett fesztelennek tűnni. – Elvégre az volt életem első csókja. – És amikor megérintettem a vendégházban? Szokott gondolni rá, amikor kibámul a kocsi ablakán? Annalía ajka elnyílt. Hogy láthat ennyire belé? – MacCarrick – kezdte rendíthetetlenül, bár mindennek érezte magát, csak annak nem –, ez már két kérdés. 153

– Ahogy mondja. – Szóhoz sem jutott, amikor a férfi a keze fejével végigsimított az arcán, mielőtt újra belékarolt. – És már tudom is a választ.

154

HÚSZ Court abban a pillanatban tudta, hogy bajban van, amint aznap éjjel Annalía kinyitotta neki az ajtót, hogy beeressze, miután fürdőt vett. Most aztán valóban benne vagyunk, barátom, gondolta magában. Az is elég volt, ahogy Annalía elfúló lélegzettel, mosolyogva állt előtte, s a haja hosszú hullámokban omlott mezítelen vállára. Ezenkívül szinte semmit sem viselt a blúza alatt, ami eltakarta volna telt keblét, a szoknyája pedig szinte könyörgött, hogy húzza fel a csípőjéig, miközben nekidönti a falnak... – Miért öltözött utcai ruhába? – szegezte neki a kérdést. – A cselédlány, aki a fürdővizemet hozta, azt mondta, ma éjjel táncmulatság lesz. Imádok táncolni. – Tudja, hogy nem mehet el. Túl kockázatos. – Gondoltam, hogy ezt fogja mondani, de én kérem magát, hogy engedjen el. – Két keze közé fogta a kezét, és a melléhez húzta, pontosan úgy, ahogy Court a vendégházban kitanította. – Tudom, hogy vigyázni fog rám. – Elfelejtette, mekkora veszélyben van? Az előbb is kinyitotta az ajtót anélkül, hogy megkérdezte vol... – A hangos és erőteljes kopogás csak maga lehet. És nem felejtettem el, ezért is olyan fontos, hogy elmenjek ma este. MacCarrick, amikor rám lőttek, ráébredtem, milyen rövid lehet az élet, és ha tudná, mi mindent kell behoznom, rögtön elengedne! Olyan fiatalnak, olyan lelkesnek látszott, és, a pokolba is, elkeseredettség csillant a szemében. Court folyton azon töprengett, hogyan tudta olyan könnyedén venni a támadásokat, és most megértette, hogy nem tudta. – Engedje, hogy egyetlen este úgy tegyek, mintha nem lógna a fejem fölött ez az egész. 155

– Legyen meg, amit akar – felelte nagy nehezen. – De így nem mehet. – Miért? – Lepillantott a blúzára és a szoknyájára, és csodálkozva nézett a férfira. Court megdörgölte a száját. – Le van engedve a haja – dünnyögte. Szemérmesen elmosolyodott, és azt mondta: – Igen, tudom. – Mintha az engedetlenséget fejezte volna ki ezzel a frizurával. – Csak fiatal nők hordják így a hajukat. – És én egy fiatal nő vagyok – tette csípőre a kezét. – Maga egy nemes hölgy, amint azt oly előszeretettel emlegeti. Öltözzön is úgy. – Ahogy óhajtja – mondta, majd egyszerűen hátrafogta és kontyba tekerte a haját. Court színlelt haraggal felsóhajtott, aztán nyújtotta a karját, hogy lekísérje. Ahogy leértek az utcára, megacélozta a lelkét, mert attól tartott, hogy Annalía rájött, mekkora kínokat okozhat neki, ha hozzádörgölődzik a keblével. Ennek ellenére büszkén lépdelt, hogy egy ilyen hölgy van az oldalán. Még úgy is, hogy legszívesebben megölte volna a férfiakat, akik irigykedve bámulták... Kacagó gyerekek futottak el mellettük, Annalía megmosolyogta őket. – Köszönöm, hogy elmegyünk, MacCarrick – mondta felsóhajtva, fejét nekidöntve. A hangja annyira kellemes, a gesztus olyan meghitt volt, hogy Court szinte megbánta az egyik okot, amiért beleegyezett – azt tervezte ugyanis, hogy nyújt neki még valamit, amiről az ablakon kibámulva a nő majd elmerenghet. Annalía elhatározta, hogy jól fogja érezni magát az este, s ahogy MacCarrickkel elsétáltak a falu központjáig, a zene, a kacagás és az izgalom, ami mindenünnen körülvette őket, segített az ellazulásban. Ahogy a több pohár bor is, amit MacCarrick hozott neki, bár a skót egy kortyot sem fogyasztott. Annalía kellemesen átmelegedett, felelőtlenül merésznek érezte magát, és halványan felrémlett benne, hogy nem tud nem hozzáérni 156

a férfihoz. – Mit gondol, MacCarrick, csinos vagyok? – Honnét ez a kérdés? Valóban érdekelte volna a válasz? Ó, igen, nagyon is. – Tudja azt maga – felelte a férfi, de elismeréssel hordozta rajta végig a tekintetét. Annalía nevetve kérdezte: – Az a fajta nő vagyok, aki térdre tudná kényszeríteni? Court a szemébe nézett. – Attól függ – kezdte mély, rekedtes hangon –, hogy milyenek a körülmények. Megborzongott a tekintetétől, noha az utalást nem értette. – A körülmények? Mondjuk itt és most. – Itt és most maga az a fajta nő, aki miatt egy férfi leissza magát. Tréfásan összevonta a szemöldökét. – Menjünk táncolni, MacCarrick. – Nem. Erre megnyúlt az arca. – Miért nem? – Úgy nem tudnék őrködni. – Ó. – Hát persze, úgy nem lehet. Már azon volt, hogy visszamegy a fogadóba, amikor egy vakmerő fiatalember lépett hozzá, és táncra kérte. Hátrapillantott MacCarrickre, aki látszólag oda se figyelt, mire dühében elfogadta a felkérést. Amint arra számított is, a haja az első pörgésnél kibomlott. Ezután már abba se hagyta a táncot. Mámorító tapasztalat volt, bár sajnálatos módon minden partnerét a hegyvidékivel mérte össze. Mintha a skót valami eszményképet testesített volna meg azzal a durva modorával. Kétségtelenül voltak ott nála fessebb, finomabb férfiak, Annalía mégis arra vágyott, hogy a skót is úgy nézzen rá, ahogy azok. Megrészegülve. Mint aki mindjárt versben tör ki. MacCarrick szüntelenül tanulmányozta, de soha nem árulta el, mire jutott. Hanem az élet rövid, ő pedig fiatal. Újabb férfi vitte táncba, és Annalía nevetett – nem begyakorolt, hölgyekhez illő kacajjal, hanem szívből jövő nevetéssel. És miért ne? Amúgy is folt esett már a hírnevén, hiszen elrabolta egy csapat zsoldos. Ami azt illeti, egy kalóztámadást leszámítva elképzelni sem tudott ennél szégyenletesebb eseményt. Fiatalnak és megrontottnak lenni óriási szabadságot jelent. Éljen a fiatalság és a romlottság! Gondolatai újfent nevetést fakasztottak belőle, és a táncosa odahajolt hozzá, hogy a fülébe súgja, nincs is szó a szépségére, és hogy kívánja. 157

Nahát, milyen imádnivaló... Valaki hirtelen kitépte a férfi karja közül, aki ettől kis híján felbukott. MacCarrick satuként szorította a jó karját, és vonszolta magával. A férfiak, akikkel addig táncolt, megvetően füttyögni kezdtek, míg Court hátra nem fordult. Ő nem látta az arcát, de a férfiak elnémultak tőle. Annalía szótlanul ráncolta a szemöldökét, és az arca jóval sápadtabb volt, mint annak előtte. – Hová cipel? – kérdezte kissé elmosódott hangon. – Nagyszerűen éreztem magam. Ebben biztos volt. Ezen az estén rá kellett jönnie, hogy gyilkolni tudna, ha azt látja, hogy Annalíát egy másik férfi érinti. – Mit mondott magának? – kérdezte, miközben átvágtak a parkon a fogadó irányában. Annalía elcsodálkozott. – Tessék? Megállt, és szembefordult vele. – A fickó, akivel táncolt. – A – mondta somolyogva. – Azt mondta, hogy gyönyörű vagyok, és kíván engem. Court keze ökölbe szorult a háta mögött, és igyekezett uralkodni a hangján. – Jó, hogy mondja. Kérem a fizetségem. – A fizetségét? – pislogott. – A csókot. Akarom. Most. – Itt? – Itt. – Ó. Nos, úgy vélem, rászolgált – felelte, zavarba hozva a férfit, aki arra számított, hogy húzódozni fog. – Ölelje át a nyakam. – A pokolba, megtette. – És érintse az ajkát a számhoz. – Ehhez lábujjhegyre kellett állnia. Court lassan akart haladni, tanítani a nőt, nem pedig elijeszteni, mint a vendégháznál. Mégis azon kapta magát, hogy durván és forrón csókolja, és mikor a nyelvével megcirógatta a száját, Annalía feltárulkozott. Azonnal megtalálta a nyelvét, és érezte rajta az édes bor ízét, amiből jócskán ivott az este. Aztán a nő eltolta magától, és levegő után kapkodva tiltakozott: – Ezt nem lehet! Nem helyes. – Francia csóknak hívják. Elvégre Franciaországban vagyunk. – Ebben a pillanatban vette észre, hogy nincs rajta a nyaklánca. Ez volt az első 158

alkalom, hogy nem vette fel, ami jelentett valamit, ebben biztos volt, hanem ekkor bájosan elnyílt a szája, és Court azt suttogta: – Csókoljon vissza. Annalía tétován engedelmeskedett, egészen finoman mozgatva a nyelvét. Aztán ismét elhúzódott, és csodálkozó tekintettel nézett rá. – Ez kellemes volt. A férfi hangja nyerssé vált. – Akkor ne beszéljünk róla, hanem csináljuk. – Ó, igen. – Becsukta a szemét, és felkínálta ajkát. Court csókolta, ízlelgette. Amikor megérezte a nyelvét a szájában, végigsöpört rajta a gyönyör. Belemarkolt a fenekébe, és szorosan hozzásimult. Hirtelen észbe kapott. A park kellős közepén voltak. Bárki megláthatta őket. Mire elérnek a fogadóhoz, Annalía meggondolná magát. Ismerte már. Tudta, hogy ezen az estén egy ágy látványa csak lehűtené a szenvedélyét. Körülnézett, és néhány méterrel odább egy sziklaodút pillantott meg. Megfogta Annalíát a könyökénél, és odavezette, közben azon töprengett, a nő vajon magához tér-e a kábulatból, de nem töprenghetett sokáig. Anna felágaskodott, és izmos karjába kapaszkodva megcsókolta. Ahogy a csók egyre intenzívebbé vált, Court megérintette az arcát, aztán lecsúsztatta a kezét, finoman végigsimítva a mellén. Anna felnyögött, kezével a férfi testén matatva. Court, aki az aznap átélt kínok után mohón vágyta az érintését, gondolkodás nélkül elkapta a kezét, és odanyomta a nadrágjához. Erre megdermedt, és elhúzta a száját. – Ezt nem lenne szabad – suttogta. – Nem kíváncsi? Nem kell tennie semmit, csak érezze. Az ajkába harapott, mint aki fontolgatja a javaslatot, aztán az inge hasítékánál csókot nyomott a mellkasára. Court egy kéjes hangot elfojtva megigazította a kezét, amit a nő nem húzott el. Újból megcsókolta, közben benyúlt a szoknyája alá, és felcsúsztatta a kezét a combján. Sóvárgó ujjai egy pillanatra sem álltak meg, belé akartak hatolni, hogy a gyönyör csúcsára juttassák, de Annalía megfeszítette magát, és összezárta a lábát. – Ne, MacCarrick. – Nyisd szét a lábad. – Nem, nem lehet. 159

Még ártatlan, emlékeztette magát, de nem adta fel a reményt, hogy elcsábítja, és mindent megkap tőle, amire vágyik. – Ha hagyod, nagyobb élvezetben lesz részed, mint a csókokkal. Annalía visszahúzta a kezét, és a homlokát Court mellkasának támasztva ingatta a fejét, mintha sajnálná, hogy nemet kell mondania. – Akkor mondd, hogy megcsókolhatom a melled – mormogta a nyakába. Annalía eltátotta a száját. – Szerintem élvezni fogod. – Ezt előre kigondolta? – Minden éjjel erre gondoltam, amióta csak ismerlek. – Csókjaival egyre lejjebb haladva elérte a fűző vonalát. – Nos? Amikor végre elhangzott az „Igen”, kihámozta a keblét a ruhából. Szája alig ért hozzá a mellbimbójához, Anna hátra döntötte a fejét, és felnyögött. Court tudta, hogy ezt imádni fogja, sejtette, hogy már attól kielégülne, ha a feje fölé feszíti a karját, és lassan cirógatja a nyelvével. És gyűlölte a gondolatot, hogy egy hozzá hasonló férfi még csak nem is álmodhat erről. Mohón csókolta, ízlelgette a húsát. – Édes istenem – kiáltott fel a nő, és Court hímtagja lüktetni kezdett a vágytól. Újból odanyomta Annalía kezét, és fel-le mozgatta rajta. Közben felváltva szopta és nyaldosta a mellét, míg ívbe nem feszült a háta. Amikor ily módon felkínálkozott neki, a feje mögé tette a kezét, és nekinyomta a sziklafalnak, kezét odapréselve a testük közé. – Mit akar tőlem, MacCarrick? – suttogta a nő felindultan. Mit akart? Mindent és semmit. Ha Annalíáról volt szó, bármivel beérte. – Látni akarom, ahogy élvezel. Bármitől. – Amikor Annalía zavartan elhúzta a kezét, Court az ajkára tapadt, de a nő elfordult. – Képtelen vagyok gondolkozni. Zakatol a fejem. Tudta, hogy így van, másképp eleve visszautasította volna. Utálta a gondolatot, hogy azon férfiak közé tartozik, akiket egy ilyen finom hölgy nem vehet és nem is venne emberszámba. A szoknyán keresztül benyúlt Anna lába közé, hogy érezze. – Mit... mit csinál? – meresztette tágra a szemét, és reszketeg sóhajt hallatott. Court lehajolt, hogy a mellére forrassza a száját, miközben az ujjaival odalent simogatta. – Istenem – nyögte Annalía, és elengedte magát. 160

– Ez jó, ugye? – Igen – nyögte. – Akarod, hogy folytassam? A heves bólintáson mulatva megkérdezte: – Hát így viselkedik egy finom hölgy? Annalía egész testében megmerevedett, és eltolta magától. Összehúzta a blúzát, és rácsapott Court kezére, aki nem akarta elengedni. Ahogy lepillantott a férfi kezére a lába között, pír öntötte el az arcát, a mellét, és elkerekedett a szeme a rémülettől. Courtnak rögtön eszébe jutott, hogyan reagált korábban egy hasonló megjegyzésére. De már késő volt. Annalía megalázva érezte magát, mintha arcul ütötték volna. – Ezt nem kellett volna mondanom, Anna... – vette el a férfi a kezét. – Nem, de attól még igaz. – Feszes, hamis mosolyt küldött felé, amiben a szeme egyáltalán nem vett részt. És Court tudta, hogy másnap megint viselni fogja azt az átkozott láncot, mint valami nyakörvet. Gyűlölte azt a vacakot. Tudni akarta, hogy ki bántotta. Rajta kívül. Hogy ki bántotta legelőször. És azt sem ártott volna tudnia, hogy ő miért akar végezni az illetővel.

161

HUSZONEGY Az elmúlt két napban időnként felszínre bukkant Annalíában a sziklaodúban történtek emléke, ami a szégyen pírját csalta az arcára. Jobban mondva, szinte állandóan az járt az eszében – most is, amikor a meleg kocsiban ringatódzott, csapdába zárva egy férfival, akinek a jelenlétét egy méter távolságból is érezte a bőrén. Ami még rosszabb, valahányszor felelevenítette azt a bizonyos éjszakát, mindig újra akarta élni, akármilyen erősen gyötörte is a szégyen. Amit tettek, csak arra volt jó, hogy ezerszer jobban vágyja a férfit. Legszívesebben visszarepült volna az időben, hogy elvegye, amit Court adni akart neki. És megadja neki azt, amire a férfi vágyott. Pedig ő is elítéli, ez biztos. Így viselkedik egy finom hölgy? kérdezte amikor hangot adott a vágyának, és mintha... nevetett volna rajta. Egy barbár skót előcsalogatta belőle a szenvedély tüzét, hogy aztán kigúnyolja. Bizonyára elítélendő volt a viselkedése. Másképp miért választaná a férfi zokszó nélkül a széket vagy a padlót, amikor megszállnak valahol éjszakára? Mi más oka lehet, hogy meg sem próbálja újra elcsábítani? Azelőtt mindig talált valami ürügyet, hogy megérintse, és szüntelenül bámulta, de már erről is leszokott. Annalía minden éjjel éberen várakozott, remélve, hogy bebújik melléje az ágyba. Mert akkor durván visszautasíthatná! Mégsem történt semmi, hacsak az nem, hogy egyre törődöttebbnek és csalódottabbnak érezte magát. Múlt éjjel arra a keserű felfedezésre jutott, hogy soha nem is akarta igazán visszautasítani. Szorosan lehunyta a szemét. Miért van meglepve? A sorsa elől senki sem menekülhet. Olyan keményen igyekezett, hogy az ellenkezőjét testesítse meg annak, mint amire számítottak tőle. De minden igyekezete hiába volt, mert egy faragatlan hegyvidéki elcsábította. És ez a csábítás most eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. 162

E gondolatoktól megfájdult a feje, nekidőlt a kocsi oldalának az ablak mellett, és aludni próbált. Két álmatlan éjszakát kellett bepótolnia. Lágy szellő fújdogált be az ablakon, a nap a fák levelein keresztül az arcát cirógatta. Csodás... Nem sokkal később hunyorogva ébredt. A testét nehéznek és forrónak érezte. Amikor lepillantott, a skót hatalmas kezét látta, amellyel a blúzán keresztül a mellbimbóját cirógatta finoman. – Jól aludt? – mormogta a férfi a fülébe. Fürgén odább csúszott. Jobban magához térve észrevette, hogy félig a férfi ölében fekszik a másik ülésen, és az ingébe csimpaszkodik. Miközben igyekezett összekaparni a gondolatait, hogy a lehető legmegfelelőbb szitkot vágja a képébe, amiért hozzáért, míg aludt, a férfi szólalt meg: – Beszél álmában. – Nem igaz! – De igen. Most is, és minden éjszaka, amelyet együtt töltöttünk. Milyen megalázó! Lesimította a haját, odakapott a nyakláncához, aztán keresztbe fonta a karját érzékeny mellei előtt. – Nem lett volna szabad... cirógatnia, míg öntudatlan voltam! – mondta kifakadva. – Tudom, hogy maga nem úriember, de ez... ez... nem volt tisztességes. – Ne beszéljen nekem tisztességről. Az a nem tisztességes, hogy nem bírom megállni. Nem bírja megállni? Nos, az elmúlt ötvenkilenc órában mégis sikerült. Ó, hogy sajnálja... De várjunk csak, hiszen úgy beszélt, mintha őt hibáztatná érte. Hogy merészeli? – Azonnal kérjen bocsánatot. Court a szája szögletében játszó gúnyos mosollyal könnyedén elsöpörte a gondolatot. – Eszemben sincs. Különben is, maga bújt hozzám. Nekem dörgölődzött, és szép szavakat suttogott katalánul... – Mit mondtam? – kérdezte éles hangon. Alighanem könyörgött neki, hogy szeretkezzen vele. Milyen közönséges! – Egy kicsit illetlen. Biztos, hogy hallani akarja? – Nem! – tiltakozott, kapva kapván a kibúvón. – De nem hiszem, hogy ilyesmit tettem volna. – Ó, dehogynem, rögtön elkezdte, amint az ölembe fektettem, ahová tartozik. – Nincs magában semmi jóérzés! – mondta elképedve. 163

– Ez így nem mehet tovább, Annalía. Tudom, miért haragszik rám ennyire... – Nem magára haragszom, hanem saját magamra – hazudta, mert valójában mindkettejükre dühös volt. – Hogyhogy? Maga aztán semmiről nem tehet. – Igenis tehetek. Úgy van, ahogy mondta. Egy finom hölgy nem viselkedik így. Court félrenézett, és azt dünnyögte: – Ha tudná, mennyire szívom a fogam miatta... – Majd a tekintetét elkapva: – Ha valakit hibáztatni kell, Anna, az én vagyok. Aznap éjjel olyasmire vettem rá, amit magától eszébe se jutott volna megtenni. Emlékszik? Én egy lelketlen állat vagyok. Kényszerítettem. Makacsul rázta a fejét. A skótnak fogalma sincs, mennyire kívánja az érintését. Hogy mennyire vágyik rá most is. – Megtette más férfival is? – Nem! – Akkor az én hibám. – Olyan magabiztosnak hangzott. – Maga sok nővel megtette már? Nem felelt, csak nézett rá. Más nők. Nyilván rengetegen voltak. Olyanok, mint akik megbámulták az utcán. Miért lett dühös a gondolatra? Elképesztően dühös. – Harmincéves múltam, Anna. Nem éltem szerzetesi életet. Gazember! Szóval csak egy volt számára a sok közül. Ő viszont soha nem fog úgy gondolni más férfira, ahogy rá. A sziklaodúban, még a megalázó szavak előtt, a bámulat érzése töltötte el. A férfi leírhatatlan élményben részesítette. – Én huszonegy éves vagyok, és a jelek szerint én apácaként éltem! – Egy gondolat ébredezett benne. Ha kénytelen lesz átokként hordozni Courtland emlékét, ő sem érdemel mást. Azt akarta, hogy mikor útjaik elválnak, a férfi minden nőnél jobban sóvárogjon utána, erősebben, mint a boltos hölgyek, az italos és tehenészlányok, az egész utálatos kompánia után, akiket elképzelt magában. Különb akart lenni mindegyiküknél. Az ösztöne azt súgta, képes rá... Amikor a skót rekedtre vált hangon megszólalt: – Kérem a következő csókot –, Annalía ránézett. Hallotta magát, ahogy azt suttogja: – Vegye el. 164

A skót először meglepettnek látszott, majd egyik kezével a nyaka, a másikkal a dereka alá nyúlt, és magához húzta. Annalía egy ó! felkiáltással konstatálta, hogy ismét az ölébe ülteti. Aztán a vállára tette a kezét, és a nyakát simogatta a hüvelykujjával. – Ez csak útban van, szépségem – mondta a nyakláncához nyúlva. – Jaj, várjon, azt ne... – Egyelőre nálam lesz – vágta zsebre Court a láncot. Mondani akart volna valamit, de a férfi most a hátát kezdte simogatni. Ám még akkor sem csókolta meg, amikor lehunyta a pilláit. Megint az volt az érzése, hogy szándékosan nyújtja el a pillanatot. – MacCarrick – nyögte panaszosan, önmagát is megdöbbentve. A férfi csak erre várt. A karjára fektette, ajkát az ajkára nyomta. Másik karja az érzékeny mellbimbókhoz simult, és Annalía kéjesen felsóhajtott. Court megmerevedett, mintha mérlegelne valamit, aztán odanyúlt, és megmarkolta a mellét. Újabb kéjes sóhajtás. Annyira kellett az érintése, hogy ha elveszi a kezét, könyörgött volna érte. Court szenvedélyesen csókolta, nyelvével cirógatva a nyelvét, s közben végigfuttatta a kezét a blúzán. Annalía mohón simult a kezébe, és érezte a feneke alatt termetes férfiasságát, ahogy kidudorodik a nadrágjából. Aztán elhúzódott tőle. Annalía gondolatai olyannyira összekuszálódtak, annyira vágyta a csókjait, és közben ott volt alatta az a forró, kemény... Eszébe jutott, milyen jó érzés volt a sziklabarlangban, ahogy egyre keményebb és nagyobb lett a kezében. Levegőt érzett a mellén, aztán a férfi forró leheletét. Hogyan tudta kihámozni a ruhájából? A blúza kigombolva, a fátyolszerű alsóing legyűrve, a keblei feltárva. És éhes szemmel bámulta. Két nappal azelőtt a zene, a bor és a sötétség leple alatt történt, de most fényes nappal volt. Érezte, ahogy elönti a pír a keblétől az arcáig, és megpróbált feltápászkodni. – Ne, Anna, hadd lássalak. – Keze fejével szinte áhítatosan végigsimított a keblén, előbb az egyiken, majd a másikon. Elmormogott valami idegen szót, de ahogy kimondta... – Én... nem is tudom. MacCarrick...? – Court lehajtotta a fejét, és Annalía hangosan felkiáltott, ahogy végighúzta a nyelvét a mellbimbóján. Élveteg nyögés hagyta el a férfi száját, ahogy nekiesett a mellének, és nyaldosta, mint akkor, a sziklaodúban. Ki hallott már ilyet? 165

Rátapasztotta a száját, és szopta. Annalía a gyönyörtől ívbe feszítette a hátát, és hozzádörgölte a fenekét. Court felemelte a fejét. – Haj, szépségem – mondta rekedtes hangon. – El sem tudod képzelni, mit teszel velem. Annalía megmerevedett. – Fájdalmat okozok? – De még mennyire. – Komor, halálosan komoly volt az arca, amikor hozzátette: – Ahogy mindig. Nem ernyedt el, de Court megmarkolta a másik mellét, és szopni kezdte. – Nem akarok fájdalmat okozni – mondta Annalía két ziháló lélegzetvétel között. Így is gondolta; nem bírta elviselni a gondolatot, hogy a másik szenved, ráadásul éppen őmiatta. Court a nedves mellbimbójára tapadva válaszolta: – Nem tart már sokáig. Hűvös levegő legyintette meg a lábát. Court tenyere felsiklott a combján, feljebb a harisnyakötőnél is.--Megdermedt, és ellökte a kezét. Court lejjebb csúsztatta, és a combját simogatta. – Meg kell hogy érintselek. – Nem! Az ajkát a fülcimpájához tette, és nyaldosni kezdte. – Ó! A keze feljebb mozdult. – Hadd érintselek meg ott. – Nem lehet. Kegyetlen leszel. – Soha – nyögte a férfi. – A múltkor is az voltál. – Kegyetlen? Nem akartam. Hanem te most az vagy – Egyre erősebb skót akcentussal beszélt. – Nem igaz! – Ha tudnád, hogy epekednek utánad az ujjaim. A kezedben vagyok, Anna. Mindent megadnék érted. – A melléhez nyomta az arcát, és gyengéden harapdálta a bimbókat, kéjes vonaglásra késztetve a nőt, aztán végigsimított a hátán. – Kérj bármit. Ilyen nagyon akarja? – Bármit? – Ebben a pillanatban a földemet is odaadnám, eladnám a lelkem. – Csak egy érintés? Semmi több? – Csak olyasmit teszek, amit te is akarsz. 166

Érezte, hogy mindjárt elönti a szégyen. Ne csak neki legyen kínos. – Akkor... én is meg akarlak érinteni, a nadrágod alatt. Egyetlen pillanat, és egy heves sóhajtással Court letette az öléből. Annalíára nézett, aztán bólintott. Annalía képtelen volt elfordítani a tekintetét a nadrágban meredező férfiasságról – vajon hogyan kell hozzákezdeni? –, Court pedig közben meglazította a derékszíját. Körülnézett, mintha keresne valamit, és felkapta az egyik üléspárnát. Annalía mögé tette, aztán hátradöntötte, és a hüvelykujjával derékig felhúzta a szoknyáját. Megint egy tenyér érintése a combján, ami lassan szétmasszírozta az ellenállását. Az ő keble fedetlen volt, legyen a férfié is az. Éppen végzett az inge kigombolásával, amikor Court megfogta a kezét, és a meglazított derékszíj alatt bevezette a nadrágjába... míg hozzá nem ért a merev hímvesszőhöz. Court lehunyta a szemét, és megborzongott, a hímvessző pedig lüktetett Annalía kezében, miközben a férfi felsőtestének valamennyi izma megfeszült. Elképesztően forrónak, keménynek és nagynak érezte. Court egy mélyről jövő nyögéssel lejjebb nyomta a kezét, hogy markolja meg, aztán egy újabb idegen szót sziszegett, akár valami káromkodást. Ahogy Annalía a szégyentől és az elképedt csodálkozástól félrefordította az arcát, valami egészen különös dolgot érzett. Court ujjai felfedezték az alsóneműje hasítékát. Amikor a férfi végre elengedte a kezét, Anna ráfonta ujjait a hímvesszőre, és ideges mozdulattal megszorította. Azt hitte, hogy a másik mindjárt megérinti, ehelyett széthasította rajta a ruhát. Felháborodva kapkodott levegő után, míg meg nem érezte az ujjait a szemérmén. Felnyögött, a feje hátrahanyatlott. Court egyetlen ujjal simogatta. Észre fogja venni, milyen nedves lett odalent... – Anna – morogta. Megpróbálta összezárni a térdét, de a férfi szétfeszítette a csípőjével. – Tudod, mit jelent ez nekem? Hogy ilyen nedves vagy? Erről álmodtam. – Elkapta és fogva tartotta a tekintetét, amikor azt mondta: – Most megkóstollak –, majd belé csúsztatta az ujját. Megkóstolja? Mély, torokhangú nyögést hallatott, átadva magát a szokatlan érzésnek, ahogy a férfi ujja betöltötte, és csak akkor fogta fel, hogy még mindig a kezében tartja, amikor Court a tenyerének nyomta az ágyékát. Az ujja közben minden egyes lökésnél, a csípőmozdulattal egy 167

ritmusra hatolt beléje. Amikor ráébredt, hogy szándékosan tesz így, azt az érzést keltve magában vagy őbenne, hogy az mozog benne, vadul dörzsölgetni kezdte, hogy gyorsabb mozgásra bírja. Court előrehajolt, és a melle hegyét nyaldosta, előbb az egyiket, azután a másikat. Annalía megigézve figyelte, miközben egy pillanatra se vette le róla a kezét. Aztán egy újabb, ismeretlen érzés. Court kitapintott odabent egy pontot, amit aztán a hüvelykujjával dörzsölgetett, ingerelt. Annalía lélegzete ettől kapkodóvá vált, a lábát szétterpesztette. – Igen, nyisd szét nekem a lábad. Megtette, mert a másik ezt akarta, de azért is, mert hajtotta az ösztön. Muszáj volt feltárulkoznia előtte. Muszáj volt kimondania bizonyos szavakat, szégyenletes szavakat, megköszönve neki, hogy ilyen csodálatos dolgokat művel vele, a tudtára adva, hogy mennyire élvezi. Soha ilyen erősen még nem töltötte el a hála érzete. – Anna, én elveszítem a fejem, ha veled vagyok. – Igen! – felelte, mert tökéletesen értette. Nem látott rá okot, miért ne játszadozhatna a skót a lába között, miközben ő ott hever nyakig felgyűrt szoknyában. – Akarod – mondta a férfi, mint aki nem hisz a fülének. Mohón bólintott, nem tudva, mihez adja a hozzájárulását. De mindenbe belement volna, amit akart, oly sokat kapott tőle. Court bágyadt szeme elkerekedett, és pillanatok alatt szabad utat engedett a vágyának, megállás nélkül ingerelve Annalíát az ujjával. Súlyosan, tagbaszakadtan és csodálatosan magasodott fölébe, mellkasának és hasának izmai élesen kirajzolódtak, és Annalía csak azt tudta, hogy újra a kezébe akarja fogni. Megmarkolta, mire hátraejtette a fejét, és felkiáltott. Ez a heves reakció azonnal felfakasztotta a nő bensőjében visszatartott feszültséget. – Ó, Déu! – kiáltott fel. Court a szemébe nézve mondta: – Érezni akarom, ahogy kielégülsz. Annalía nyögdécselve lökte előre a csípőjét. Szinte az eszét vesztette, amikor a feszültség kirobbant belőle. Hallotta a férfi zihálását, és érezte a lélegzetét, ahogy kiszívta a gyönyört feszes mellbimbóiból. Teste szorította a férfi ujját, mert kellett neki, s közben eszét vesztve, mohón simogatta, ahol érte. 168

Amikor Court lassúbbra fogta, körkörös mozdulatokkal gyönyörködve a nedvében, Annalía felnyitotta a szemét, és látta, hogy a keze még mindig a férfit cirógatja. – Egészen akartalak, de nem bírom tovább. Segítenél rajtam? Bármit jelentsen is ez. Bólintott, mert többre nem volt képes, mire a férfi felültette, és levette magáról az ingét, hogy Annalía ölébe terítse. – Végy megint a kezedbe. – Azonnal engedelmeskedett. Egyik karjával megtámaszkodott a kocsi falán, a feje fölött, a másikat pedig ráfonta Annalía kezére, hatalmas ujjait rászorítva a nő ujjaira és alatta saját férfiasságára. Elképesztően erősen. Még megsérül, még összeroppan az ujjaik alatt. Aztán elkezdte hosszában mozgatni a kezét, és Annalía kezét, s közben ritmikusan mozgatta a csípőjét. Mély, szaggatott hangon káromkodott, amikor a csípője a kezükhöz ért, és a tekintetét egy pillanatra sem szakította el a keblétől, a nyakától, az arcától. Annalía zavartan figyelte le-föl csúszkáló kezüket. A nyomás egyre fokozódott. A férfi légzése kapkodóvá vált. Mély, megkínzott hangok törtek fel a torkából. – Hajolj hátra – parancsolt rá, és ő engedelmeskedett. Court föléje hajolt, és szopni kezdte, csak annyi időre hagyva abba, míg reszelős hangján elzihálta: – Mindjárt, Anna. – Aztán ismét rátapasztotta a száját, de ezúttal harapdálta a mellbimbóit, és Annalía felkiáltott a gyönyörűségtől. A kocsi hirtelen és kíméletlenül megállt. Court elszakadt a kezétől és a mellbimbójától, és elkeseredetten fúrta arcát a keblei közé, mielőtt szitkozódva hátrahúzódott. Amikor hatalmasra duzzadt hímtagját beszuszakolta a nadrágjába, olyan kín látszott rajta, mint egyetlen sebesülése után sem. Mélyen beszívta a levegőt, aztán meg-megborzongva engedte ki, mintha az önuralmát próbálná visszanyerni. – Még nem végeztünk – morogta rekedt hangon. Annalía is gyorsan megrázta a fejét, de Court bizalmatlanul méregette, mintha nem hinné, hogy később is hajlandó lesz. Egy újabb borzongás után eszébe jutott, hogy lesimítsa a nő szoknyáját, míg Annalía a blúzát igazgatta. Aztán kinyitotta a kocsiajtót, és elüvöltötte magát: – Mi a kénköves pokolért álltunk meg? – Hallatszott a hangján, hogy nehezen fogja vissza magát. 169

– Egy fa zárja el az utat – kiáltott le a kocsis. – A hét eleji viharban dőlhetett ki. MacCarrick bevágta az ajtót. – A jó istenit! – A táskájáért nyúlt, és figyelmeztető pillantást vetett a nőre. – Bukjon le. – M-micsoda? – Bérgyilkosok. Ezúttal átkozottul rosszul időzítettek. Szinte elvakította a harag a gondolatra, hogy valaki ártani akarhat Annalíának. Nem csupán ártani, megölni. És egyedül ő akadályozhatja meg. Ha nem hűti le magát, végük van. Annyira eltemetkezett a lába közé, hogy észre sem vette a rájuk leselkedő veszélyt. Felmarkolta a pisztolyát és egy pénzeszacskót, keserű káromkodással magára kapta az ingét és a kabátját, majd teletömködte a zsebeit lőszerrel. – Bukjon le, Anna – parancsolt rá ismét, miközben lekapta a puskáját a tetőről alácsüngő hálóból, aztán még mindig kigombolt inggel kiugrott a kocsiból. Eszébe sem jutott, hogy a földhöz lapuljon, merészen előrecsörtetett. Hiába kushad le az ember a földre, ha bérgyilkosok vadásznak rá, csak azt éri el, hogy az lesz élete utolsó megmozdulása. – Fordítsd meg a kocsit. A hajtó bólintott, szemmel láthatóan megütközve a hangnemen. Court zsebre vágta a pisztolyt, és odadobta neki a zacskót. – Ez csak egy kis része annak, amit kapni fogsz, ha biztonságos helyre viszed a nőt, míg vissza nem térek. A férfi megemelgette a pénzt, és visszakérdezett: – Egy kis része? –, Court meg közben megtöltötte, és lövésre készen a vállára vette a puskát. Odament a nagyon ideges lovakhoz, megragadta az egyik gyeplőt, és segített megfordítani a kocsit. Az első golyó a feje mellett zúgott el. A lovak felnyerítettek, de nem ugrottak meg. Célba vette a helyet, ahonnét a lövés érkezett, és lőtt, aztán betöltött még három golyót. Az így szerzett pillanatot kihasználva felmászott a farönkre, és további utasításokat kiabált az elhajtani készülő kocsisnak. Éppen lefelé mászott, amikor két lövés ütött lyukat a kocsi tetejébe. Anna felsikított: – MacCarrick, jöjjön vissza, kérem! 170

Most. Most kell a hidegvér. A kocsis csapott egyet az ostorral, Court pedig a földre vetette magát, és viszonozta a lövést. Hallotta, hogy Anna még egyszer felsikolt, mielőtt eltűntek a kanyarban.

171

HUSZONKETTŐ – Gazember! – Vajon mit képzelt, hogy csak úgy leugrott a kocsiról? Kinek hiszi magát? Tett ő valamit, amivel azt sugallta volna, hogy ez elfogadható így? Kiszólt a kocsisnak, hogy azonnal álljon meg, de csak száguldottak tovább, miközben az út pora beszitált a golyó ütötte lyukakon. Ez nem tisztességes. És most még rosszabb volt, mint eddig, mert nem tudta, mire számítson. Ráadásul olyan eszeveszett iramban vágtattak, hogy ki sem ugorhatott abból az átkozott kocsiból. Miért nem maradt vele, és menekültek együtt? Nem, muszáj volt valami nagyvonalú, együgyű gesztust tennie. Még a fejét se húzta be! Dühödten fonta karba a kezét, de hamar rájött, hogy jobb lesz megfogódzkodni az ide-oda billegő kocsiban. Nem számít. Megkeresi a bátyját, és hazatérnek. Nincs szüksége Courtland MacCarrickre. – Ó, Mare de Déu – sóhajtott fel. Nincs szüksége rá. De akarja őt. Még ha csökönyös, erőszakos és skót, akkor is akarja. A skót meg otthagyta, hogy az átkozott hőst játssza. Lehangoló órák múltán a kocsi végre lassított. A levegőnek valami egészen különös illata volt, és amikor nagy nehezen lenyomta az ablakot, látta, hogy víz terül el előttük. A tenger. Bizonyára elértek Calais-ba, a csatorna túlsó partja már Anglia. Nem járt még a tengerparton, de mindig szerette volna megnézni. Valami rejtélyes okból kifolyólag a tengerről mindenki boldogan tért haza. Gyönyörű naplementét látott a szeme sarkából, amit a hullámok lángvörösre válva üdvözöltek. Mégsem érezte a várt izgalmat, pedig hányszor elképzelte ezt a napot. A kocsis, aki megmagyarázhatatlanul kedves volt hozzá, ahhoz képest, hogy fejvesztve menekülnie kellett volna utasától, akit előbb megtámadtak, majd faképnél hagytak, szobát bérelt neki egy szépen berendezett fogadóban, mely egy tengerre néző sziklacsúcsra épült. Még finom halvacsoráról is gondoskodott a számára, de Annalía soha nem tudott enni, 172

ha ideges volt. Inkább kiállt az erkélyre, és figyelte, ahogy az angliai világítótorony francia szomszédjának felelget, vízre vetülő fényük akár a palatáblára karcolt krétavonások. De hol volt ő? Hátat fordított, és addig járkált, míg már alig állt a lábán. Miért nem tért még vissza? Tudta, mi a legkézenfekvőbb válasz, de nem akarta elfogadni. Nem akart tudomást venni róla, hogy összeszorul a szíve a gondolatra, hogy a skót netán meghalt. Annalía élete nagy részében gyűlölte az anyját a hűtlensége miatt, azért, hogy mindent eldobott a szenvedély kedvéért. MacCarrick előtt nem értette, hogyan lehet annyi mindent feladni, csakhogy most már ismerte az érzéseket, amelyek idáig vezethetnek valakit. Bármit odaadott volna, amije volt, csak épségben visszakapja. Gyötrődött. Bár lassan vánszorgott az éjszaka, a nap már kelőben volt. És ő még mindig sehol. Mi van, ha megsebesült útközben? Édes istenem, és ha az árokban hever valahol? Vissza kellene mennie az úton, amelyen jöttek, és követni a nyomaikat. Ha kell, kényszeríti a kocsist, visszamegy. Eltökélten tépte fel az ajtót. Sötét alak ácsorgott odakint, Annalía kis híján felsikoltott rémületében. – MacCarrick! – Elcsigázottnak tűnt, mint még soha. A férfi betaszajtotta a szobába, és bevágta mag mögött az ajtót. Egyetlen szó nélkül végigtapogatta a testét, sérülések után kutatva, aztán odább támolygott. Annalía tudta, hogy az elválásuk óta nem aludt, és összerándult a szíve, mikor megértette, hogy olyan gyorsan jött, amennyire csak telt tőle. É mégis... – Hegyvidéki gazember! Eszébe ne jusson még egyszer ezt tenni. Ne merészeljen faképnél hagyni! A falnak támasztotta a fegyverét, amely azelőtt csillogóan új volt, most viszont mindenütt karcolások borították, rászáradt a sár, a markolata behorpadt. Mi mindenen mehetett keresztül? – Élek és virulok – mondta epésen. Felkapott egy ormótlan széket, mintha pillekönnyű volna, és kitámasztotta vele az ajtót. – Aggodalomra semmi ok. Annalía szorongva figyelte, ahogy a vizeskancsóhoz botladozik, és mohón iszik. – Márpedig aggódtam. Nem tudtam, visszatér-e egyáltalán. 173

A kabátujjába törölte a száját, és megfordult. Arckifejezése egyértelmű ingerültségről árulkodott. – Van egy olyan sanda gyanúm, hogy megvolna nélkülem. – Meglehet! Ám ez nem jelenti, hogy nem akarok magával lenni! A szavai mintha meghökkentették, zavarba ejtették volna. Ahogy előhúzta a pisztolyát a derékszíjából, és letette az ágy melletti asztalra, újból megtántorodott. Nem tudok beszélni. Aludnom kell, asszony. Ha kiteszi a lábát a szobából, csúnyán megbánja. Az ágyra zuhant, arccal lefelé, és máris elájult. Annalía elkerekedett szemmel ugrott oda, és oldalt fordította a fejét, hogy lélegezni tudjon. Most neki volt szüksége a gondoskodásra. Megszabadította a cipőjétől, majd a térdét felhúzva melléje telepedett. Nem tett mást, csak figyelte alvás közben, ám ezerszeresen tértek vissza a korábban tapasztalt új érzések. Kinyújtotta a kezét, és kisimította a férfi haját a homlokából. Fájt látnia, ahogy összehúzza a szemöldökét, mintha nem szokta volna mások érintését. Valóban így van? Mindazon nők közül, akiket saját bevallása szerint elcsábított, egyik sem ért hozzá gyengéden? Ő megtenné, ha szeretkezne vele. Ejha! Nem is tudta, hogy énje egy része ezt fontolgatja, hát még hogy döntést is hozott! Mindenesetre őszintén hitte, hogy jól döntött, főképp, mert háromszor is megpróbáltak az életére törni, és nyilván ezután sem adják fel. Nem kívánt beteljesületlen vágyakkal meghalni. Most, hogy már sejtette – mert megízlelte –, milyen lenne szeretkezni Courtland MacCarrickkel, akarta őt egészen. Órákon keresztül arról ábrándozott, hogy szeretkeznek, végül a pillái elnehezedtek. Szürkület körül ébredt az oldalára kucorodva, a két lába maga mellé húzva. Esküdni mert volna, hogy a szoba másik feléből a férfi kuncogását hallotta. Résnyire nyitotta a szemét, és azt látta, hogy nedves hajjal ácsorog egy dézsa mellett, és meztelen testét szárogatja. Egyetlen lámpát gyújtott csak, feltehetően azért, hogy ne ébressze fel, de így is látszott boltozatos izmainak feszülő-elernyedő mozgása, ahogy végighúzta a törülközőt a nyakán, a mellkasán és az altestén. Alvást színlelve, lehunyt pilláin 174

keresztül tanulmányozta, mígnem legnagyobb sajnálatára Court felhúzta a nadrágját. – Tudom, hogy ébren van – szólalt meg. Annalía bosszús sóhajtással ült fel. – Ha tudta, hogy ébren vagyok, és figyelem, miért nem fordult el, ahelyett, hogy mutogatta magát nekem? – Nem hallottam, hogy tiltakozott volna. Ez az ember hírből sem ismeri a tisztességet! Mégsem kívánt vitatkozni, hiszen valóban távol állt tőle, hogy tiltakozzék. – Szóval mióta van ébren? – Nem régóta. Összecsavarta a haját, és hátrakötötte. – Hányan voltak? – Hárman. – Megölte őket? – Meg. Nem látszott büszkének. Annalía a második támadás után rájött, hogy MacCarrick nem szomjazza a vért; már belefáradt. – Behúzhatta volna a fejét. – Az mit sem számított volna. Maga viszont nem tudna róla, hogy nem húztam be a fejem, hacsak nem szegült ellen az utasításomnak, hogy bukjon le. – Nem bírtam megállni. Kérem, még egyszer ne hagyjon el így. Tudok segíteni. – A skót mulatott rajta, és ez feldühítette. – Biztos vagyok benne, hogy Toulouse felé kiszúrtam az egyiket. Ha pisztolyt adott volna a kezembe. .. Court megdermedt. – Nem akarok fegyvert látni a kezében, Anna. – Miért? – Nem való az magának – mondta egyszerűen. – Ez meg mit jelentsen? A férfi ránézett, és a nő látta, ahogy elsötétül a szeme. – Azt, hogy a hozzám hasonlók azért születtek a Földre, hogy a magához hasonlóknak soha ne kelljen csúf dolgokat művelniük, aztán szenvedniük a tetteik miatt. Feszült pillanatok következtek, Annalía valami zavarba ejtő szomorúságot kezdett érezni, és elfordult. Amikor a férfi végzett az öltözéssel, Annalía megkérdezte tőle: – Meddig maradunk itt? 175

– Az átkeléshez meg kell várnunk a reggeli dagályt, aztán vonattal megyünk Londonba. Vonattal. Mindig álmodott róla, hogy egyszer vonatra száll, de Franciaországban csak néhány helyen volt vasút, Andorrában sehol. Most kipróbálhatta, de már nem tüzelte fel a lehetőség. – Lemegyek, és gondoskodom magának ételről. És egy fürdőről, ha gondolja. Annalía szórakozottan bólintott; az agyát más kérdések foglalták le, például az, hogy mennyire vonakodik elengedni a férfit, és hogy miképp csábít el az ember egy skót zsoldost. Feltételezhetően ugyanúgy, mint bármely másik férfit, ám ezzel nem jutott előbbre.

176

HUSZONHÁROM – Azt hittem, már elkészült – mondta Court az ajtóban, miközben igyekezett magához térni. A szoba egyetlen vibráló lámpástól eltekintve sötétségbe borult, a nő az ágy fejénél ült, s a testét csupán vékony alsóinge és egy új kötés takarta. Rengeteg időt hagyott neki a fürdésre és az öltözésre, mert félt, hogy ruhátlanul kapja. Egy pillantás a bokájára is végzetes lett volna. Amint meggyőződött róla, hogy Annalíának nem esett baja, megrohanta a kocsiban történtek emléke. Még amikor aludt, akkor is arról álmodott, csak a befejezés volt más, és utána fájó sóvárgással ébredt. Arról álmodott, hogy Annalía azt mondja, vele akar lenni, holott a visszaúton rá kellett jönnie, hogy valójában nem akart szeretkezni vele a kocsiban. Ő erőltette, azt hallva és látva, amit akart, mert annyira vágyott rá. És most itt van előtte egyetlen ruhadarabot leszámítva meztelenül, a haja kibontva... – Várjon, MacCarrick. Beszélnem kell magával. – Beszélhetünk, amint felöltözött – mondta nagyot nyelve. – Bejönne, kérem? Miért akarta, hogy tanuljon meg kérni? Minden bizonnyal azért, mert még nem tudta, hogy képtelen ellenállni neki. Becsukta az ajtót, és az ágy végébe telepedett. – Mit óhajt? – Volt időm gondolkodni – mondta a nő puhán. Court hüledezve nézte, ahogy elkezd feléje mászni. Keblei minden mozdulattal közelebb jöttek. Megtörölte a száját. – Uh-huh. – Ha tudta volna, hogy ez várja, fürgébben intézi a dolgokat. – Veszélyes idő ez mindkettőnknek. Ez az akcentus mindig is megőrjítette, de mikor ilyen búgó hangon ejtette ki a szavakat... A puszta hangjától kemény lett, mint a kő.

177

– Igen, az. – Bár leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy magához húzza, és megérintse azt a testet, mozdulatlan maradt, és lélegzet-visszafojtva, kíváncsian várta a fejleményeket. – És én nem csupán ábrándozni akarok arról, hogy megtettem valamit, mikor meg is tehetem. Most. Veled. – Velem – értett egyet tompa hangon. Ágyban voltak. Annalía akarta őt, a durva hegyvidékit. Ez már nem álom. Talán annak kéne maradnia. – Anna, ha azért csinálja ezt, mert megijedt, hogy elmentem, vagy úgy érzi, hálával tartozik nekem... akkor... – Mi a fenéről beszélsz, öregem? Court határozottan megrázta a fejét. – Mintha számítana. Gyere ide hozzám. Jött is. Amikor eléje térdelt, és az ajka egészen közel volt az ajkához, azt suttogta: – Arra kérlek, hogy szeretkezz velem. A férfit mintha fejbe kólintották volna. Ez volt számára a vég. Nem vesztegette az időt, hamar lehámozta az alsóinget Annalía testéről, nehogy még meggondolja magát. Annalía követte mohó tekintetét, majd hirtelen felpillantott. Kezdetben merész volt, de mikor Court képtelen volt levenni a szemét anyaszült meztelen testéről, hamar előrehúzta a haját, hogy beburkolja vele a mellét, és maga elé kapta a takarót. Court mintegy intésképp lassan megrázta a fejét. – De... de hát bámulsz. Kihúzta a kezéből a takarót, aztán ledöntötte az ágyra, és beletúrt a hajába, hogy félresimítsa a puha loknikat.- Azért bámullak, mert álomszép vagy, és gyönyörködöm benned, minden porcikádban. Bámullak, mert nem gondoltam volna, hogy egyszer megtehetem, – A hangja felismerhetetlen morgássá torzult, akár egy vadállaté. Annalía az aranyszín bőrével, telt keblével és karcsú derekával olyan volt, mint egy áldozati felajánlás. – Soha nem voltam még anyaszült meztelen, csak a fürdőkádban. – Előttem nem lehetsz szemérmes. – Miért ne lehetnék? – Mert én vagyok itt veled. – Falánk pillantása újból végigsöpört a testén, és elsziszegett egy káromkodást. – Azt se tudom, hol kezdjem, asszony. 178

Annalía beharapta az alsó ajkát. – Nem bánnám annyira a meztelenségem, ha te is az volnál. Egy szót sem szólt, csak lerúgta a csizmáját, és anélkül, hogy kigombolta volna az ingét, a fején keresztül lerántotta magáról. Az ágy lábánál állva kilazította a nadrágját, és hagyta a földre esni kiszabadítva ezzel erekcióját. – Ó, istenem... – dünnyögte Annalía csillogó szemmel. Felült, akárha pikniken volna, és a lábát behajlítva maga mellé húzta. A finom hölgy. Court feltérdelt az ágyra, és izgatottan várta a pillanatot, amikor majd a magáévá teszi. – Várj. Hát persze, hunyta le csalódottan a szemét. Csak nem hitte, hogy tényleg szeretkezni fog ezzel a nővel? Tudhatta volna, hogy rögtön észhez tér. Tudnia kellene, hogy a szerencse ennyire még soha nem szegődött mellé. – Ott maradnál? Arra nyitotta ki a szemét, hogy a nő közeledik felé. – Most hogy teljesen meztelen vagy, szeretném... – Előtte térdelt, de az ágy miatt az arca továbbra is egy magasságban volt a férfiéval. – Hadd ismerkedjem meg előbb a testeddel – suttogta előredőlve. Elképedését leplezni igyekezve Court felkelt az ágyról. – Ahogy akarod. Annalía az ajkába harapott, és megérintette az arcát, a hüvelykujjával végigsimítva rajta, finoman kirajzolva a heget a halántékán. Puha tenyere lecsúszott a nyakára és a vállára, aztán végigsiklott a karján. Két kezéhez érve félrebiccentette a fejét, mintha nem tudná, mit kezdjen velük, majd a saját vállára tette őket, mintha csak útban lettek volna. – Hagyd itt a kezed. Nagyon komolyan vette a dolgot. Feltérképezte a testét, időnként finoman meg is karmolta, gyötrő összerándulásokra késztetve Courtot, aki nem mutatta előtte a kínjait, Annalía pedig nem jött volna rá abból, ahogy a hímtagja az érintésre reagált. – Anna – dörmögte, látva, hogy hullámzó keblekkel zihálni kezd, és a mellbimbói kívánatosan megkeményednek. Mérhetetlen elégedettséggel észlelte, hogy izgalomba jött, miközben őt érintette. Annalía egyik kezét az ujjakkal lefelé végighúzta a hasán. – Mindenütt kemény vagy, mint a kő. 179

Ahogy lassan követte a szőrszálak vonalát a köldöktől lefelé, Court felmordult. Minden elnyújtott, incselkedő mozdulat egyre növekvő kínszenvedést hozott. Aztán hirtelen elöntötte a gyönyör, amikor Annalía a kezébe vette. Amit a megdöbbenés követett, amikor a másik kezével is megmarkolta. Megszorította a nő vállát, és elmormogott egy káromkodást. – Kivéve itt. – A herék tövében finoman megkarcolta a körmével, és Court szeme fennakadt a gyönyörűségtől. Court térdével az ágyra zuhant, és a vállánál fogva magához ölelte Annalíát. Amikor megcsókolta, a nő elakadó lélegzettel tiltakozott: – Még nem fejeztem be. – Te talán nem. Annalía az arcát fürkészte, Court pedig szenvedélyes csókban forrt össze vele, nyelvét a szájába dugva, és mohón nyaldosva a nyelvét, olyan agresszív csókban, amely még a hintóbelin is túltett. Keze a fenekére csúszott, szorongatta, markolta, és érezte, hogy a nő csípője előrelökődik, miközben arcát két keze közé fogva visszacsókolja. Áhítatosan beletúrt a szeméremszőrzetébe, s közben azt suttogta: – Nyisd szét a lábad. – Amikor megtette, egyik ujjával megmerítkezett a nedvességben, és felnyögött: – Olyan átkozottul finom vagy, Anna. Annalía hátrahajtotta a fejét, és a férfi vállába kapaszkodott, míg az folytatta testének feltérképezését. Court már a kocsiban is szűknek érezte, de most, hogy belé akart hatolni, egyszerre rádöbbent, hogy túlságosan szűk. A dereka alá nyúlva végigfektette az ágyon. Széttárta a lábát, és lassú csókokkal hintette be halovány belső combját; azóta akarta ezt, hogy először találkoztak. A leheletfinom érintéstől – meleg lélegzete erősebb lehetett, mint maga az érintés – Annalía megborzongott. És az ujja ismét izgatón belehatolt. Felnyögött, megfeszítette a hátát, és Court másik keze lecsúszott a melléről, miközben megpróbálta bedugni még egy ujját. Annalía nedves volt, és elképesztően érzéki, de túl szűk. Court érezte az érintetlenségét, érezte, hogy szűz. Sötét és sebhelyes keze a combján, a szemérmén valahogy. .. nem oda való volt. Ormótlannak érezte magát, és tudta, hogy fájdalmat fog okozni neki. Hát nem ez a módja?, kérdezte énjének egy része. Fájdalmat okoz neki, azután tönkreteszi, és ez túl soknak, túl nagy árnak tűnt. 180

Annalía nem ezt érdemli. Előrehajolt, igyekezve elkerülni, hogy a pénisze odalent hozzáérjen, és a homlokához nyomta a homlokát. – Képtelen vagyok megtenni. Érezte, ahogy megfeszül. – Nem tartasz kívánatosnak? Elhűlve húzta hátra a fejét, hogy egy ilyen nő képes lehet erre a következtetésre jutni. – Nem erről van szó. Annalía elfordította az arcát. – Felajánlkoztam neked, meztelenül fekszünk az ágyban, és te nem akarod? Ezek szerint mégsem kívánsz engem. Megragadta a kezét, és odanyomta a hímtagjához. – Hát nem érzed, mennyire kívánlak? Amint Annalía rákulcsolta az ujjait, a teste elernyedt, és ábrándos tekintettel nézett fel rá. – Csak a figyelmem próbálod elterelni. Hogy lecsillapíts, pedig mindketten tudjuk, mennyire szeretem ezt. Court küzdött a szavakkal. Hogy lecsillapítsa? Szemöldöke ráncba szaladt. Valamit meg kellett értetnie vele... Mit is?... Á, igen. – Esküszöm, hogy kívánlak. – Nem, azt hiszem, tudom, mit akarsz mondani – dünnyögte, és egyetlen pillanatra se szakította el a tekintetét kezének lassú mozgásáról. – Nagydarab ember vagy. Olyan nő kell neked, aki illik hozzád. Mint a lovaknál. – Nem ez a baj... – Képtelen volt beszélni, miközben a nő a hímtagját nézte... vágyakozó, bánatos tekintettel. Annalía felsóhajtott. – A szívós skót nők mellett biztosan eltörpülök. Tisztességes akart lenni. Nagyvonalúan akart viselkedni. – Hadd mutassam meg, mennyire kívánlak. Hogy milyen tökéletes vagy... Nyelvének cirógatásával végigcsókolta a nyakát egészen a kebléig, és hosszan elidőzött a mellbimbóinál. Imádta, hogy annyira érzékeny ott, hogy annyira akarja. Legközelebb addig ingerli majd a nyelvével, amíg ki nem elégül. Képzeletében belenyomta az ujjait, csak hogy érezze. Lefelé haladt a nő testén, csókolta sima hasát, és kényszerítette magát, hogy húzza ki a péniszét a kezéből, bár Annalía ujjai tiltakoztak, és a keze vakon utánanyúlt, amit rendkívül élvezett. 181

Végül hason feküdt az ágyon a nő lába között, és két tenyerébe fogta a fenekét. – MacCarrick? – szólt rá Annalía idegesen. Amikor megkóstolta, a keze durván belemélyedt a húsába. Ki volt éhezve rá, de nem akarta megrémíteni. Kényszerítette magát, hogy hagyja abba, hogy uralkodjon magán. – Mi ez? – emelte fel a hangját a nő. – Ne csináld ezt! Folytatta, és Annalía megpróbált szabadulni a szorításából. Hosszan és lassan végighúzta nyelvét a nő puha húsán, és élvetegen hunyta le a szemét. Annalía felindultan kapkodott levegő után. – Azonnal hagyd abba. – Anna – úgy hangzott a neve a szájából, mint egy morgás –, nincs erő, ami meg tudna állítani. – Te – kezdte elakadó lélegzettel – te élvezed ezt?... – Hogy megkóstolhatlak? Összerándult szégyenében. – Igen! – Egész éjszaka itt feküdnék a lábad között, hogy csókoljalak. De te élvezed-e? – kérdezte, mielőtt újból megnyalta. – Nem! Hátrahúzódott. – Hazudsz. – Ez nem helyes. – De élvezed? – Nem szabad! – Engedd. Hagyd, hogy gyönyört okozzak. Annalía szeme szorosan le volt hunyva. – Nem lehet. – Akkor csak egyetlen utolsó csókot engedj, és abbahagyom. Fájdalmas hangon nyögte ki: – Jól van. Ismét lehajolt, gyengéden nyaldosta, csitítgatta, aztán egy hirtelen mozdulattal betolta a nyelvét. Annalía felnyögött, a háta megemelkedett. – Hagyjam abba? Még mindig csukott szemmel, kicsiny kezének türelmetlen rebbenésével jelezte, hogy folytassa. Court önelégülten vigyorgott, aztán újból megcsókolta, s közben felpillantott, hogy gyönyörködjön a nő egyre hevesebb reakciójában. Az íze egészen elvette az eszét, és az ágyékát elkezdte lassan hozzádörgölni az ágyhoz. Szétterpesztette a nő lábát, hogy egészen megnyíljon előtte, és eltemetkezett benne, képtelen volt betelni vele. 182

Annalía feje lüktetett; most már elveszett, most már muszáj volt kielégülnie. Court tudta, mennyire vágyik rá, és ettől úgy esett neki, mint egy oktalan állat. Elvette a kezét a combjáról, és szinte öntudatlanul nyúlt a melléhez. Aztán egy nyögéssel belemarkolt a lepedőbe kétoldalt, a nő mellett, és a fejét leszegve próbálta visszafogni magát. Annalía a karját feszegette. De Court elrántotta. – Nem. Nem vagyok... ura önmagamnak. Fájdalmat okoznék. – Érints meg. Kérlek. – Az utolsó szót már nyögte, és a mellére vonta Court kezét. Court felnyögött, és a tenyerébe zárta, aztán újból nyalni kezdte puha, nedves húsát, és Annalía közeledett a csúcsponthoz; a háta egyre csak emelkedett, mellét a kezébe nyomta, és megfogta a férfi fejét. Zihálásától Court olyan szükséget érzett, hogy az ágyhoz dörzsölte a csípőjét. Leszorította Annalía derekát, és elámulva figyelte, ahogy végigsimít magán; a keze kétszer is érintette a feszes mellbimbókat, mielőtt a feje fölé hanyatlott. Teljesen átadta magát neki, és Courtra még soha semmi nem volt ekkora hatással. Mohón csókolta, hogy kifacsarja, és elnyújtsa az orgazmusát, már-már fájdalmasan, míg nem Annalía remegő teste végül elernyedt, és mozdulatlanná vált. Képtelen volt elszakítani az ajkát a bőrétől, így elidőzött kicsit a combjánál és a csípőjénél, mielőtt a kebléhez heveredett. – Várj – szólalt meg a nő fülledt hangon. – És te? Sikerült?... – Nekem jó így – morogta, aztán a mellbimbóját kezdte cirógatni a nyelvével. Majd az lesz. Mert megvárja, míg elalszik, azután csillapítja magát. Annalíát semmi esetre sem kérné, hogy segítsen rajta, nem, azok után, hogy a kocsiban is meghiúsult a dolog, és azok után, ami az este történt. Nem tudta, milyen lesz majd az orgazmusa, csak azt tudta, hogy soha ilyen eszeveszetten még nem vágyott rá... – Hálás vagyok, MacCarrick, nagyon hálás, amiért megmutatta nekem mindezt... – Hálás? – Ő sokkal többet vett el, hiszen élete hátralévő részében újra és újra felidézi majd, rögtön el is kezdi, amint a nő elaludt. – Igen, és kényelmetlenül fogom érezni magam, ha nem viszonozhatom. – Odabújt a karja alá, és ráhajtotta az arcát a mellkasára. Court 183

hátraengedte sajgó testét, átölelte, és magában megfogadta, hogy nem fogja a segítségét kérni, még ha beleborzongott is a testét cirógató leheletébe... Annalía ujjai lefelé kezdtek vándorolni. Court idegei sikítottak, az agya esdekelt... – Ó, istenem, igen! – A háta megfeszült, és egész teste megmerevedett, ahogy Annalía a kezébe vette. Pontosan úgy mozgatta a kezét, ahogy akkor, a kocsiban, erősen szorította, ahogy Court szerette. Az meg képtelen volt ellenállni, és magában előre bocsánatot kért azért, ami történni fog. Olyan lassan csinálta. A keze szörnyű kínokat okozva siklott le-föl. Keményen, szorosan, de lassan. Kínszenvedés. Nem számít. Attól még kielégülést hozhat. Őrület, mégis... – Bármit csinálsz – morogta fojtott, elgyötört hangon –, bármit csinálok, ne vedd el a kezed. – Nem veszem. De arra gondoltam – kezdte suttogva, aztán megnyalta a mellkasát –, hogy a nyelvemmel. .. A gondolattól, hogy megnyalja a... Elsült a nő kezében, felüvöltve, sarkát az ágymatracba vájva, hátát megfeszítve, saját testére lövellve a magját. Kinyúlt a nő melle után – megmarkolta, tapogatta –, aztán odahajolt, hogy vad csókban forrjon össze a szájával és a nyelvével. Közben folyamatosan mozgott a kezében, időnként felnyögve a csókjai közben, és minden izma megfeszült, míg már nem maradt benne semmi. Óráknak tetsző időbe telt, mire a világ helyrebillent, és a remegés elmúltával végre el tudott szakadni a nő mellétől, ajkától. – Fájdalmat okoztam? Nem fáj a karod? – Egyáltalán nem – felelte bizonytalan hangon. Court felemelte a fejét; tudnia kellett, hogyan fogadja Annalía önuralma tökéletes elvesztését, és azt, hogy először látott kielégülni egy férfit. Undort érez? Vagy felindultságot? Nem, izgalom sugárzott a tekintetéből, és zihált, mintha egy csoda tanúja lett volna. Court nem volt éppen szemérmes ember, de nem tudta, mit gondoljon Annalía élveteg arckifejezéséről. A szeme láttára fröcskölte szét a magját, néha előfordul az ilyesmi, kis híján a kocsiban is megtörtént, de Annalía úgy nézett, mintha azt várná tőle, hogy minden éjjel ismételje 184

meg a mutatványt. És még ennél is rosszabb volt, hogy valami megváltozott a tekintetében. Kihúzta a péniszét a kezéből, elvette alóla a karját, aztán felkelt, a legfelső lepedőt is magával rántva. A legkevésbé sem volt ínyére, hogy a nő elkerekedett, kíváncsi tekintettel követte minden mozdulatát, miközben törölgette magát. A sarokba dobta a lepedőt, aztán visszafeküdt az ágyba. Nem túl közel Annalíához. Ő azonban nem úgy viselkedett, mintha ezt észrevette volna. Odamászott hozzá, és visszafektette a fejét a mellkasára. – Ez csodás volt – suttogta. – Nem nagy dolog. – Miért nem szeretkezett velem? Túl kicsi vagyok? – Nem – felelte, és ez félig igaz is volt. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer átkozni fogja a termetét, míg oda nem feküdt Annalía széttárt lába közé, és bosszúsan végig nem pillantott magán. – Akkor miért? Félt, hogy gyereket csinál nekem? – Nem. – Bárcsak ez lett volna az oka. – Hát akkor? – Hogy tiszta maradjon. Jövendőbeli férje ezt elvárja. – A férjem? Nem tudom, tisztában van-e vele, de az, hogy egy csapat zsoldos elrabolt, jelentősen szűkítette a lehetőségeimet. – Utazzon Amerikába. Menjen hozzá egy gazdag férfihoz. – Nem akarok Amerikába menni. – Olvastam a leveleit, Anna. Megdermedt. – Miért mondja ezt? – Olvastam, mit írt annak a vasútépítőnek a lánya a bátyjáról. – A fiú azt tervezte, hogy megkéri Llorentétől a kezét. – Hallottam már a nevüket. Több pénzük van, mint a királynőnek. Menjen hozzá... – Aleix már kiadta az útját. – Valóban? – kérdezte elhaló hangon. De miért lepődik meg? Nyilván elvesztette a józan eszét, amikor arra gondolt: Mi lenne, ha megtartanám magamnak? Elvesztette az eszét, ha azt hitte, hogy a nő többet is akarhat tőle. – Még mindig akad néhány lehetőség, de csak ha... érintetlen marad. – Maga elvárná ezt tőlem? – Átfordult a hasára, és kezére támasztotta az állát. – Ha maga lenne a jövendőbelim? 185

Nekem mindegy volna, csak az enyém lehess, gondolta ismét. – Én nem törődöm ilyesmivel. – Miért? – Mert sosem nősülök meg. – Fájdalmat okozott magának egy nő? – Nem. – Nem hiszek magának. Mi más oka lehetne, hogy nem vágyik egy nőre, aki csak a magáé? – Nem okozott nekem fájdalmat senki. – Akkor arról van szó, hogy nem akar egyetlen asszonyt. Önnek egy hárem kell. Bár tudná az igazat... Annalía kikészítette az éjjel. Ahogy simogatta magát, miközben a nyelvével izgatta. Megremegett a gondolatra. – Miért érjem be eggyel, ha lehet több is? – Nem mintha a férfiak megmaradnának az asszonyuknál, miután megnősültek. Hacsak nem te vagy az az asszony. – Viszont többször is elmagyarázták nekem, hogy bár a férfiak más nőkre is vágynak, szükségük van egy saját asszonyra, és arra, hogy gondot viseljenek rá és közös gyermekeikre. így kell lennie, mert a házasságok és a viszonyok is működnek. Ha nem vesz tudomást erről az igényről, olyan nagyon sokat veszít, MacCarrick – mondta lágyan, de meggyőződéssel. Megint odagömbölyödött mellé, és rátette a karját a mellkasára. Court egy pillanatra élvezettel hunyta le a szemét. – Elég ebből a beszédből. – Mielőtt elengedi, talán el kéne magyaráznia neki, hogy nem minden férfi ilyen. Hogy ennél többet kell elvárnia. Elengedni őt. A szenvedélyes, merész, gyönyörű Annát. Minden bizonnyal ő volt a büntetése. Az összes bűnéért. És tökéletes kínzónak bizonyult. – Szóval ha megtaláljuk a bátyámat, egyszerűen otthagy, mint a többiek. Nem tétovázott a válasszal. – Igen. – Ebben az esetben köszönöm, hogy nem rontott meg még jobban. Mert nekem lesz családom és lesznek gyerekeim. Court nehezen leplezte a dühét: – Akkor miért nem ment még férjhez? – Nem mondom meg, ostobának gondolna. – Árulja el. – Amikor nem válaszolt, magához szorította. 186

Annalía felsóhajtott. – Vártam valakire... valakire, akit szeretni tudok. Biztosan naiv ábrándnak tartja, de én már láttam ilyet. Court úgyszintén. Az ő szülei őrülten szerették egymást. – Akkor tehát a magáé volt a választás? Bólintott. – Kezdetben igen, de nem találtam senkit, így elvették tőlem a választás jogát. Pascal után felismertem, mennyire sebezhető vagyok hajadonként. Court eddig nem faggatta a jövőjéről, mert tudta, hogy nem lenne ínyére a válasz, most azonban megkérdezte: – Mi lesz magával, ha a fivére visszakapja? Ásított, aztán elmosódott hangon dünnyögte: – Elvisz magával Kasztíliába, és rábírja a családot, hogy keressenek nekem egy férjet, aki hajlandó eltekinteni a botránytól. Gondolom, lehetne rosszabb is. – Puha combját ráfonta a férfi lábára, elnyugodott, a teste átmelegedett az alvás határán. – MacCarrick – suttogta félálomban –, ha tudtam volna, hogy a férjek érintése olyan, mint a magáé, lelkesebben néztem volna a házasság elébe. Court, a rideg szívű zsoldos, aki egyetlen fontért a kishúgát eladta volna, úgy érezte magát, mint akit szíven ütöttek.

187

HUSZONNÉGY Anna nehezen ébredt, amikor Court másnap kora reggel felkeltette, de mikor felébredt, szégyenlősen mosolygott rá. A férfi már fel sem tette magának a kérdést, hogy miért rándul össze a szíve a látványtól. – Hogy érzi magát? Felült, és meglepetten nézett rá, mintha egy idegen, de kényelmesebb testben ébredt volna. – Csodásan. -Nem látszott, hogy feszengene a meztelensége miatt, bár az ölébe gyűrt takaró elrejtett belőle valamennyit, ahogy az egyik mellére omló haja is. A másik keble fedetlen maradt... Amikor karját a feje fölé emelve kinyújtózott, Court végigsimította a nyakát, úgy morogta: – Vigyázzon a karjára, szépségem. – Ha Anna az övé volna, minden reggel végignézné, ahogy nyújtózkodik. És minden éjjel tenne róla, hogy ne legyen rajta ruha, ami eltakarná. – Ó, én már meg is feledkeztem róla. Feszes bólintás. – Hagyom felöltözni. Nemsokára átkelünk. Mielőtt elmenekülhetett volna, a nő halk hangon megkérdezte: – Most miért... más? Mert az éjjeli órákban rádöbbent, hogy Annalía soha nem lehet az övé. Még ha nem árnyékolná is be az életét egy ötszáz éves átok, még ha képes lenne is elcsábítani egy ilyen előkelő nőt, soha nem lehetne az asszonya. És most már jelentett neki annyit, hogy ne tegye tönkre. – Azért, mert amint Angliába érünk, minden megváltozik közöttünk. Nem lehetünk többé együtt úgy, ahogy tegnap. – Akkor én itt akarok maradni – mondta, meglepve a férfit. – Tudja, hogy azt nem lehet. Annalía nyitotta a száját, de Court a szavába vágott: – Majd elfelejtettem. – Bekotort a zsebébe. – Itt a nyaklánca. – Sikerült 188

megfejtenie a lánc rejtélyét, és most azzal a reménnyel lengette meg előtte, hogy így észhez térítheti. Rájött, hogy nem csupán egy ékszerről van szó, hanem egy talizmánról, amely még Annalía anyjáé volt. Annalía édesanyját nem az apja mellé temették, hanem külön sírba tették Párizsban, távol Andorrától és a Kasztíliában székelő családtól. Valamiért mindkét család megtagadta. Abból, ahogyan Annalía a sziklabarlangban történtek után viselkedett, már sejtette is, hogy miért. Azért viselte a láncot, hogy ne legyen olyan, mint az anyja. Meglepetten látta, hogy a pillantása érdektelenül lesiklik az ékszerről, és az ő arcán állapodik meg. – Nem kell. Már nem illik hozzám. A zsebébe gyömöszölte a visszautasított ékszert, és kivonult a szobából. Becsukta maga után az ajtót, aztán nekidőlt, és arra gondolt, ha egyszer elér Londonig, a fivérei a saját szemükkel láthatják, mennyire kiforgatta magából ez a nő. És nem fogják érteni, hogy ha jelent neki valamit, hogyan engedhette idáig fajulni a helyzetet. Ő maga sem értette. Ahogy elmélyült a kapcsolata Annával, már nem érezte, hogy többet venne el annál, ami jár, és ezt nem tudta mivel magyarázni. Ügy érezte, végre-valahára összeáll a kép. Még az élménydús kompátkelés a csatornán sem volt képes enyhíteni a kettejük közt kialakuló feszültséget. A férfi alig szólt hozzá, kivéve mikor megérdeklődte, nincs-e rosszul. Annalía körülpillantva látta, hogy szinte mindenki tengeribeteg, de mikor nemet intett, Mac-Carrick bosszúsnak látszott, s ezzel megsértette Annalía érzéseit. Hanem épp elég töprengenivalója volt, hogy ne törődjön a gorombaságával. Az elmúlt éjszaka minden percét az emlékezetébe akarta vésni, hogy a legapróbb részletet se feledje el soha. MacCarrick előtt mit sem tudott arról az elképesztő gyönyörről, amit a férfi a nőnek adni képes. Hirtelen észrevette, hogy a skót a hajókorlátnál állva homlokráncolva figyeli, és az ajkába harapott. És az a másik, amit a nő adhat a férfinak, s amit a saját szemével látott. Court mindig ura volt önmagának, de ő néhány kézmozdulattal megfosztotta az önuralmától, hogy üvöltött és hánykolódott a gyönyörűségtől, miközben hatalmas testének minden izma megfeszült. 189

Már az emlékezéstől megduzzadt és érzékennyé vált a keble, csak ránézett azokra a tapasztalt ujjaira, ahogy a hajókorlátot markolta... A férfi olyan erősen szorította a korlátot, hogy elfehéredtek az ujjai. Annalía felpillantott, és látta, hogy őt méregeti. Az ajka elnyílt, reszkető sóhajt hallatott. A férfi élesen elfordult. Ez nem mehet így tovább. Egyszerűen képtelen volt sóvárgás... vágyakozás nélkül gondolni az előző éjszakára. Nincs mit tenni, be kell ismernie: Annalía Llorente egy könyörtelen hegyvidéki zsoldos után vágyakozik. Mégis azt érezte, hogy összekötötték őket az együtt átéltek. Az éjjel egykedvűen fogadta, hogy a hegyvidéki el fogja hagyni, de valójában rosszul volt a gondolattól. Sőt azt fontolgatta, hogy megtartja magának. Ez azt jelentené, hogy szereti? Nem tudta volna megmonda csak azt tudta, hogy nem bírja elviselni az elválás gondolatát. Voltak pillanatok, amikor szeretkezéssel és a férfi sármos félmosolyaival teli jövőt képzelt magának, de nem tudta, hogyan valósulhat meg ez a jövő, hiszen soha nem engednék, hogy hozzámenjen, még ha „megrontotta” is. Nem mintha Court el akarta volna venni. Világosan megmondta, mit akar. „Miért érjem be eggyel, ha lehet több is?" Hogy feldühítette ezzel a kérdéssel! Court inkább ne legyen az övé, de osztozni nem fog rajta. Ez meg mi volt? Féltékeny iskolás lánynak érezte magát, aki nem akar osztozni a hajszalagján. Okosabb ő annál, hogysem birtokolni akarjon egy férfit. Egyetlen dolog szavatolhatja egy férfi hűségét – s erre ritkán látott példát –, a szerelem. Amikor a komp hozzákezdett a kikötéshez, és Court megfogta a karját, Annalía azt kérdezte tőle: – Szeretné tudni, mire gondoltam? – Anna, a fedélzeten minden férfi tudja, mire gondolt. – Ó. – Utálta, ha átlátnak rajta. – És mind boldogan kapott volna az alkalmon. – Court kifejezetten dühösnek tűnt, ahogy a korláttal szegélyezett híd felé terelte. Még ő dühös? Hiszen neki van oka a haragra. Visszapillantott a hajóra, és ártatlan hangon kérdezte: – Férjjelöltek is akadtak köztük? 190

Olyan ádáz tekintettel nézett rá, amellyel bármely más nőt halálra rémített volna. Azután egy szót sem szólt, s az arckifejezésével szinte megtiltotta Annalíának, hogy bármit is mondjon. Annalía el is határozta, hogy nem szerzi meg neki ezt az örömöt, aztán mégis hallgatott, ami igen hamar elviselhetetlennek bizonyult. Vonattal utaztak Londonba. Az állomáson egy sereg kérdése lett volna, és tudta, hogy a férfi mindre képes lenne felelni. Mintha egy könyvet tartott volna a kezében, amelyben ott van minden, amire kíváncsi, de a lapokat összeragasztották, így az ember legszívesebben a falhoz vágná. Aztán London. Harsány zajok, áruk és ételszag magamutogató kavalkádja, de Court igen hamar kerített egy lovas kocsit, és már maguk mögött is hagyták a város központját, egy elbűvölő lakónegyed felé hajtva. A téglával kikövezett út mellett csinos kertekkel övezett terjedelmes házak sorjáztak. Valamennyi előtt dús lombú fák és gondozott gyep makulátlan tökéletességben. A briteknek minden kétséget kizáróan kiváló az ízlésük. Egy impozáns birtokra épült, remekbe szabott vörös téglás ház előtt álltak meg. Nagy volt, de nem túlméretezett, valamennyi részlete ízléses, és tulajdonosai tehetős mivoltáról árulkodott. – Megérkeztünk. Rápillantott a férfira, aztán megfordult, hogy még egyszer szemrevételezze a házat, és összehúzta a szemöldökét. – Tájékoztatta Aleixet, hogy hol találja ezt a helyet? – Igen. Könnyedén ide fog találni. – Ismer valakit, aki itt dolgozik? Furcsán nézett rá, miközben kinyitotta a kocsiajtót. – Igen. Azt hiszem, igen. – Aztán őt is lesegítette, és felvonultak a frissen mosott lépcsőn a kétszárnyas bej rati ajtóhoz. – Nem kopogtathat csak úgy be, MacCarrick. – Ha barátai vannak, akik itt dolgoznak, csak bajba keveri őket. A férfi szeme körül megfeszült a bőr, ahogy megzörgette a jókora, cirádás kopogtatót. – Dehogynem. Annalía épp arra akarta kérni, hogy inkább hagyja őt beszélni, mikor kinyílt az ajtó egyik szárnya, és a savanyú ábrázatú komornyik azonnal felderült MacCarrick láttán. – Courtland gazda! – Örülök, hogy látom, Erskine. Miközben Erskine bevezette őket, Annalía elképedve nézett rá. – Ez itt az ön otthona? 191

– A családomé. Az én otthonom Skóciában van. – Ó. – És vajon miért ilyen gyönyörű és előkelő egy zsoldos családjának az otthona? – A magáé is ilyen szép? Court kifürkészhetetlen arckifejezéssel nézett rá. – Jobban kedvel most, hogy ismeri az anyagi hátteremet? Felszegte az állát. Micsoda pökhendiség! Éppenséggel ő sem a szegényházból jött. – Csak akkor tudnám jobban kedvelni, ha már egyáltalán kedveltem volna. – Bár a válasza megvetéstől csöpögött, a másik mintha elégedettséggel fogadta volna a szavait. – Ebben az esetben nem. Az én otthonom közel sincs ilyen szép. A következő szobában egy nőről készült hatalmas portré függött, gondosan helyezték el a tekintet középpontjában. Annalía lenyűgözve szemlélte a gyönyörű vörös asszonyt. – Ez kicsoda? – Fiona MacCarrick. – Szinte vonakodva ejtette ki a szavakat. – Az anyám. – Csodaszép. Kimérten bólintott, amivel azt sejtette, hogy nem állnak közel egymáshoz. Annalía elidőzött a szép kidolgozású kép előtt. A nőt egy zongora előtt ülve festették le, mire rögtön kíváncsi lett, van-e zenei tehetség a családban. – Játszik is? – Igen, még egy skót asszony is képes megtanulni zongorázni. – MacCarrick! Ne forgasson ki minden ártatlan kérdést. Andorrában ritkaság a zongora, és a gazdagság jele. Egy andorrai család büszke lenne a zongorájára, és akkor is lefestetnék magukat előtte, ha nem játszanak rajta. – Akkor a bocsánatát kérem. Még mindig sértetten dünnyögte: – Mintha az olvasni tudását kérdőjeleztem volna meg –, majd folytatta a házfeltérképezését. Ahogy bevonultak a soron következő tágas terembe, ráébredt, hogy valami hiányzik. – Nők is laknak itt? – Nincsenek lánytestvéreim, csak két bátyám. – Feleségek? Újfent megfeszült az arca. – Nincsenek. – A fivérei idősebbek magánál, mégis nőtlenek? Mi bajuk maguknak a házassággal? – Erről nem kívánok többet beszélni. 192

Ki nem állhatta ezt a választ. Hogy merészeli! Már nem csókolózunk. Nem érintjük meg egymást. Nem beszélünk erről a témáról. Lecövekelt, egy lépést sem ment tovább a nyomában. Elege lett a parancsaiból, és abból, hogy ilyen hűvösen viselkedik vele. – Rendben. Akkor majd találgatok, ami nyilván nem lesz olyan tényszerű és hízelgő, mint a maga válaszai lennének. Példának okáért azt mondom, a bátyjai azért nőtlenek, mert olyanok, mint maga: nehézfejű, faragatlan barbárok. Mai educat Escocés! Durva skótok, akik egy husáng nélkül képtelenek lennének párt keríteni maguknak... – A jelek szerint vendéged van, Court – fojtotta belé a szót egy mély hang. Annalía megpördült, és előreszegte a fejét. Ez az egyik sértegetett fivér lehet. Igen, szakasztott olyan volt, mint Court; ugyanaz a fekete haj, ugyanaz a sötét, fürkész tekintet. – Úgy van, Hugh, ez itt Lady Annalía Llorente. Andorrából érkezett, és még nem sikerült egészen levennem a lábáról a férfiúi vonzerőmmel. Annalía, ez itt az én nehézfejű bátyám, Hugh MacCarrick. Ha kínos helyzetbe akarja hozni, ennél többre lesz szükség. Annalía mesterien kezelte a társadalmi helyzeteket, a kellemetlenebbjét is beleértve. Odalibbent az idősebb fivérhez, és illedelmesen mosolyogva nyújtotta a karját. Hugh megfogta, és tökéletes csókot lehelt rá. – Örvendek. – Tévedtem, a fivére cseppet sem hasonlít magára- mondta MacCarrick felé fordulva. Amikor visszamosolygott Hugh-ra, látta, hogy egy pillanatra elernyednek a feszes vonalak a szája körül, és feltételezte, hogy ennél kedélyesebb nem is tudna lenni. A limoges-i gyűjteményét tette volna rá, hogy ez az ember évek óta nem mosolygott. Milyen különös, komor család. Persze lehet, hogy csak az ő képzeletében enyhült meg a fivér arca, mert most megint csupa szigor volt. – Később beszélünk? – kérdezte MacCarricktől. – Igen – felelte az zord fejbólintással. – Később. Ha szabadjára engedte a fantáziáját, valamiféle rejtett erőt érzett közöttük, valami kimondatlan... figyelmeztetést? E feszült közjáték után folytatták útjukat MacCarrick-kel. A ház többi része ugyanolyan tetszetős és tágas volt, a neki szánt szoba kifejezetten 193

ízléses. MacCarrick gazdagságban nőtt fel. Mi vezette hát odáig, hogy zsoldos lett? És miért tűrt meg a család egy efféle tevékenységet, még ha a legfiatalabb fivérről volt is szó?

194

HUSZONÖT Evett, megfürdött, és most, hogy a lenti szalonban találkozott a férfival, megint járkált, fel s alá masírozva a puha szőnyegeken. Court, aki tudta, hogy ez nem jó jel, belesüppedt a székébe. – El kell mennem vásárolni – közölte, ahogy elhaladt mellette. – Ruhákra van szükségem. – Most vettünk ruhákat a faluban. – Tudja, hogy azokban itt nem járhatok. Court vetett egy pillantást a szoknyájára, amely túl magasan fodrozódott a bokája fölött, és tudta, hogy igaza van. Ahogy azt is tudta, hogy nem hagyhatja el a házat. – Túl nagy a tömeg, túl veszélyes. – A bérgyilkosok, akik végezni akarnak velem, nem érhettek ilyen hamar a nyomunkba. És nem kérem, hogy maga fizessen. Most végre valóban eladhatnék egy ékszert. – Egy fenét. – Csak nem képzeli, hogy a pénz miatt vitázik vele? Azt hiszi, meg kell válnia pótolhatatlan ékszereitől, mert ő nem tudná ruházni? – Nem hagyom, hogy eladja a dolgait. – Akkor felkeresem angliai barátnémat, és kölcsönkérek tőle. Court ennek is olvasta néhány levelét, a barátnénak, aki szüntelen felemlegette, hogy tizenöt lépés választja el a tróntól. A gondolatra, hogy Anna bármit is kérjen e sznob nőszemélytől, felállt a hátán a szőr – és a büszkeségét is sértette a dolog. Amíg vele van, az ő kötelessége ellátni mindazzal, amire szüksége van. Összerándult, ahogy rádöbbent: ha az övé volna, még el is adósodna érte. – Felejtse el. Én vigyázni próbálok magára – csattant fel. És valóban eladósodna. Neki nem volt akkora vagyona, amekkorát a nő a házban látott. A ház Ethant illette. Legidősebb fivére volt az örökös és a klán feje, így a cím, a birtokok és a családi vagyon is mind az övé volt. Court azonban jövedelem, szerződés és emberek nélkül tért vissza Angliába. – Kérem, engedje, hogy üzenjek neki... – Azt mondtam, nem. 195

Ekkor taktikát változtatott. – Nagyra értékelem, amit értem tett, MacCarrick, de tudnom kell, hogy ha úgy kívánom, kisétálhatok azon az ajtón, hogy segítségért folyamodjam a barátaimhoz. – A pokolba, Anna, nem lehet. – Felállt, és karon ragadta. – Kizárólag akkor hagyhatja el a házat, ha ideért a fivére. Én egy vagy két hétre számítok, addig kénytelen lesz elviselni engem. – Szóval már nem számít az alku, amelyet kötöttünk.- Lehalkította a hangját. – Azt mondta, nem lehetünk szeretők. Mi vagyok akkor magának? Milyen válaszra számít a nő? Azt várja, hogy bevallja, ő bizony többet akar tőle, míg Annalía csak a múlt éjszakát kívánja megismételni? – ígéretet tettem magának. – Egy betartandó ígéret volnék? – kérdezte csalódottságot sejtető arckifejezéssel. – Igen. Nem. – Morgó hangot hallatott. – Krisztusom, nem tudom. Miért, én mi vagyok magának? – Őszintén? Én sem tudom. – Összefonta maga előtt az ujjait. – De nem segít rájönnöm. A lépcső felé fordult, Court pedig a beszélgetést fejbe kólintva visszasüppedt a székébe. Lehetséges volna, hogy Annalía is többet akar? De mit számít, ha tőle nem kaphatja meg?... – Egy szóra, Court – tűnt fel Hugh az ajtóban. A dolgozószoba felé fordult, várva, hogy kövesse. Mennyit hallott vajon, hogy a fene vinné el? Felállt, tenyere élét a szeméhez nyomta, és kelletlenül indult a dolgozó felé, ám ahogy elhaladt Erskine mellett, odaszólt neki: – Kerítsen egy ruhakészítőt vagy szabászt. De ügyes kezűt. Erskine egy „Azonnal!”-lal elsietett. A pokolba, nem volt abban a hangulatban, hogy beszámoljon Annáról a bátyjának, viszont alkalom kínálkozott a pénzével kapcsolatos kérdések megvitatására. Amikor belépett, Hugh az íróasztalnál ült; az arca komoly, a modora szigorúan üzleti. Court alig töltött ki magának egy pohár valódi whiskyt, és foglalt helyet vele szemben, Hugh intő hangon megszólalt: – Vigyázz magadra. – Téged is jó látni – emelte meg Court a poharát. – Úgy van, bátyám. Sikerült túlélnem egy újabb hadjáratot. Talán beszéljünk a befektetésekről, amelyekre a távollétemben került sor. 196

– Később – mondta Hugh, akit szemmel láthatóan egyetlen téma foglalkoztatott. – Soha nem láttalak még úgy nézni, ahogy erre a nőre nézel. Court az italába bámult. – Beismerem, nem vagyok közömbös iránta. – Kicsoda ő tulajdonképpen? – Hosszú történet. Hugh tornyot formált az ujjaiból. – Amúgy sem hinném, hogy ma délután még hajlandó volna szóba állni veled. Igaz. Ezért részletesen beszámolt Pascal árulásáról, Annalía elrablásáról és szökéséről, és a rá leselkedő veszélyről. Elbeszélt szinte mindent, csak azt nem, mi történt kettejük közt, és hogy gondolkodni is képtelen a közelében, olyan lehengerlő hatással van rá. Amikor befejezte, Hugh nem kérdezett semmit, csak annyit mondott: – Úgy beszélsz róla, mintha birtokolnád. Mintha máris a tiéd lenne. – Nem hagyom, hogy elkapják azok a rohadékok. – Ennél többről van szó. Világosan látom. – A hangja elmélyült. – Tudom, mert én is éreztem így. Igen, Hugh tudta, min megy keresztül. Hugh éveken keresztül epekedett egy nő után. Most, hogy Court végre megértette, mit érezhetett a fivére mindez idő alatt, el sem tudta képzelni, hogy bírta. Kételye sem volt felőle, hogy ha éveken keresztül húzódna a dolog Annalíával, puhára pácolódna az agya. – Azt már tudjuk, hogy te mit érzel, de mi van a lánnyal? – kérdezte Hugh. – Fontos vagy neki? Nehezebb lesz elengedned, ha... – Nem lesz gond, ha találunk valakit a helyemre. Keríts neki egy finom, gazdag urat, és elégedett lesz. Hugh arca fájdalmasan eltorzult. – Ennyire komoly? – Egy vadállatnak gondol, aki híján van a kasztíliai kifinomultságnak. Magad is hallottad; nincs oda valami nagyon a skótokért. – Nem látszott rajta, hogy ennyire irtózna tőled – ráncolta a szemöldökét. Court hosszan ivott. – Néhány alkalommal meginogtam. – És Annalía nem látja be, miért kéne megszűnniük ezeknek az alkalmaknak. – Ez a nő kétségkívül előkelő családból származik. – Ha te azt tudnád – motyogta. – Ezt hogy érted? 197

– Pascal azért akarta annyira, mert... nos... csörgedezik benne némi királyi vér. Hugh mondani akart valamit, aztán becsukta a száját. Második próbálkozásra sikerült kinyögnie: – Ennél jobb választásod nem is lehetett volna. Tudod, hogy nem viheted ágyba következmények nélkül. – Nem vittem ágyba. Hugh éles pillantást vetett felé, aztán nyilván úgy ítélte meg, hogy igazat mond. – És nem is fogod? Court megdörzsölte az arcát. – Mert akkor el is kéne venned. – Tudom – csattant fel. – Tudod, Court? Számos megkérdőjelezhető húzásunk volt, neked, Ethannek meg nekem, de nem szokásunk fiatal ártatlanságokat tönkretenni. Gondolj bele, milyen következménnyel járna ez egy ilyen nőre nézve. – Sosem tenném tönkre őt. – Akkor miért viszed bele a bajba? – Azt hiszed, nem gyötröm magam állandóan, hogy miattam van veszélyben? Háromszor támadtak rá, és akkor lőtték meg, amikor mellette voltam. Az én tetteim miatt vadásznak rá. Pontosan tudom, hogy jobban járt volna, ha sosem ismer meg. – Akkor mit szándékozol tenni? – Rendbe teszem az életét. Azután kiszállok belőle. – Miért eszik olyan keveset? – kérdezte MacCarrick, mikor aznap éjjel bekísérte Annalíát a szobájába. – Nem szabad legyengülnie, szépségem. Jóllehet korábban haragudott a férfira, de a vacsorán mutatott őszinte aggódása kiengesztelte. – Csak hozzá kell szoknom az új ízekhez – válaszolta. – Nem ettem még szász ételeket. – Mivel a hegyek közt nőtt fel, nem kedvelte különösebben a tengeri táplálékot. A britek meg a jelek szerint nemigen ettek mást. – Őrüljön, hogy nem kelta ételt kapott – mormogta a férfi. Annalía felpillantott rá. – A skót ételek furcsák? Kurtán felnevetett. – Magának? De még mennyire. Amikor a könyökét megfogva felvezette a lépcsőn, Annalía megszólalt: – A vacsoránál érezhető feszültség volt maguk közt. Összekülönbözött a fivérével? – Igen – ismerte be. – Elárulja, hogy miért? 198

Érezte a tétovázása mögött, hogy el akarja mondani. – Hugh hozott egy tapintatlan döntést a vagyonommal kapcsolatban – szólalt meg végül. – Nincs ínyemre, hogy az engedélyem nélkül cselekedett. Annalía erős késztetést érzett, hogy rámutasson, képtelenül tapintatlan döntésről lehet szó, ha ő is annak tartja, de inkább megkérdezte: – Jó szándék vezette? – Ó, igen, bár nem erről van szó. Azt hiszi, jobban tudja, mi a jó nekem, mint én magam. Annalía önkéntelenül is elmosolyodott erre a mogorva hangra, és megérintette Court kezét. – Testvérek között már csak így van. Aleix is épp ilyen. Amikor meghoz helyettem egy döntést, mindig arra próbálom emlékeztetni magam, milyen szerencsés vagyok, hogy van mellettem valaki, akinek ennyire fontos a sorsom. Ahogy magának ott vannak a fivérei. Emlékeztetem magam, aztán máris ellenszegülök. – A kedélyesség le olvadt az arcáról. – MacCarrick, biztos benne, hogy Aleix meg fog itt találni? – Biztos. Felkeresi az iskoláját, és megkapja az üzenetet, aztán már csak idő kérdése. Gondolataiba merülve lassan bólintott, ahogy elérték a szobáját. Court a derekára csúsztatta a tenyerét, hogy betessékelje, de Annalía megtorpant az ágy előtt, és belepirult az elmúlt éjszaka emlékeibe. Érezte, hogy a férfi hüvelykujja finoman dörzsölgeti a hátát, és kíváncsi lett volna, vajon tudatosan teszi-e. Amikor szembe fordult vele, Court végigsimított a derekán, aztán váratlanul leejtette a kezét. – Mondja, MacCarrick, fog majd gondolni rám, miután elmentem? A férfi arca szenvtelen volt, nem tükrözött érzelmet, de Annalía megsejtette a vívódását. – Anna – kezdte egy sóhajtással, mint aki magyarázkodni készül. Aztán hosszas habozás után csak annyit mondott: – Igen, fogok. Mielőtt a nő válaszolhatott volna, még hozzátette: – Az ajtó előtt fogok ülni. Szóljon, ha szüksége van valamire. – Nem marad velem? – Nem, a szobája biztonságos... – De... De minden éjjel egy szobában aludtunk. 199

– Erre nem számított. Eddig mindig együtt maradtak. Egyszerűen így szokták. A férfi neheztelő pillantást vetett rá, mintha maradni akarna, és éppen ő akadályozná benne. – Annak már vége, szépségem – közölte, és indult az ajtóhoz. – Miért? Vissza sem fordult, úgy felelte: – Mert esetleg megpróbálnék... lehet, hogy olyat tennék, amit mindketten megbánnánk. – Miből gondolja, hogy én megbánnám? Látta, hogy a válla megfeszül, és ökölbe szorul a keze. – Nem ismer engem, Anna. – Ahogy csukta be maga után az ajtót, még hallatszott a dohogása: – Ha ismerne, egy pillanatig sem érdekelném. Annalía magára maradva bámulta az ajtót. „Egy pillanatig sem érdekelném..." Túl késő, már felkeltette az érdeklődését. Nagyon is. A férfi szavain merengve hozzákészült a lefekvéshez, és bebújt az ágyba. Noha kimerült volt, a bőre érzékenyen reagált a finom ágyneműre, amikor felidézte az elmúlt éjszakát. Mintha egy egész élet telt volna el azóta, hogy MacCarrick szenvedélyesen csókolta, érintette. Tizenkét élettel ezelőtt talált rá a folyóparton. Akkor még nem is gondolta, mennyire megváltoztatja majd az életét. Énjének egy része el akarta csábítani, csak hogy bebizonyítsa, képes rá. Egy másik része kíváncsi volt a végső lépésre, amelyet a férfi megtagadott tőle. De mindvégig tudatában volt, hogy MacCarrick utána már nem hagyná el olyan könnyedén. Nem értette, miért nem fáj a férfinak örök időkre szóló elválásuk gondolata úgy, ahogy neki. Őszintén beszélt, amikor azt mondta, nem tudja, mit jelent a számára – olyan új volt még ez a helyzet –, de abban az egy dologban biztos volt, hogy minden nappal mélyebb érzéseket táplált iránta. Mi lesz így vele, mire Aleix ideér? Lerúgta magáról a takarót, melege volt. Angliában nem nedves és hideg az idő? Nézd az előnyös oldalát. Felkelt, hogy ablakot nyisson. Amikor félretolta a súlyos damasztfüggönyt, és nyúlt volna az ablaktáblához, ledermedt. Hosszú pillanatokig csak bámult az idegennek és megmagyarázhatatlannak tetsző jelenségre. Mert az volt, idegen, és csak lassan szivárgott elő a megértés, s vele süllyedő érzés kélt a gyomrában. 200

Court leszögezte az ablakát. Félrebiccentett fejjel, tárgyilagosan szemrevételezte a helyzetet. A szögek tompa feje elütött a csillogó fehérre festett fától. A szögek mellett sértetlen maradt a festék. Hát persze, a skótnak biztos keze volt. Szaggatott sóhajjal engedte vissza az ormótlan függönyt. A tudat, hogy bérgyilkosok célpontja, mindvégig súlyos teherként nehezedett rá, de ettől a drámai jelenettől olyan erősen hasított belé a felismerés, hogy szinte fuldoklott. Sietett gyertyát gyújtani, hogy elűzze a sötétséget, amit kislány kora óta nem csinált. Bár meleg volt a szobában, begubódzott a takarók alá, kimelegedve, félve, magányosan, és órákba telt, mire nagy nehezen álomba szenderült az idegen szobában. Szokásos álmai helyett, amikor is mezőkön lovagolt, vagy – újabban – MacCarrick az öklére csavarta a haját, hogy magához húzza és megcsókolja, ezúttal a saját haláláról álmodott. Hirtelen felült az ágyban, kifulladva, reszketve. Az arcához kapta a kezét, és nedvességet érzett rajta. Miért most vannak rémálmai, amikor a lehető legbiztonságosabb helyen van? Azért, mert a skót eddig mindig vele volt; minden éjjel érezte a közelségét, érezte, hogy őrzi az álmát. És mert mélyen belül felismert egy igazságot, amely ellen egészen eddig elkeseredetten küzdött. A negyedik támadás már az utolsó lenne.

201

HUSZONHAT Amikor másnap reggel MacCarrick megjelent, Annalía a tálalóasztalnál állt, meredten bámulta a kezében tartott gőzölgő tányért, és homlokráncolva nézett a zavarodott inasra. – Tudom, hogy már elmagyarázta – mondta a férfinak –, de szeretnék tisztán látni. Ez itt tojás? – Igen, milady. – Tudom, hogy néz ki a tojás – mormogta katalánul –, és ez itt nem az. MacCarrick ellentmondást nem tűrően kikapta a tányért a kezéből, és felvett egy tisztát. – Anna, miért ilyen sápadt? – kérdezte, miközben végigpásztázta az asztalt, olyan ételeket választva, amelyekről biztosan tudta, hogy ízleni fognak neki. Annalía hallotta, hogy az étkezőasztal túlsó végén Hugh lapoz egyet az újságjában, és gyanította, hogy hallgatózik. MacCarrick is így gondolhatta, mert közelebb hajolt hozzá, amikor megkérdezte: – Nem tudott aludni? Megvonta a vállát. – Biztosan csak az új ágyat kell megszoknom. Odakísérte az étkezőasztalhoz, letette elé a tányért, aztán kiválasztott egy almát és egy narancsot. Mindkettőt kérdő tekintettel feltartotta, és Annalía a narancs mellett döntött. – Valami gond van a szobájával? – kezdte hámozni a gyümölcsöt. – Azon a tényen kívül, hogy szükségesnek érezte leszögezni az ablakokat? A férfi állkapcsa kidudorodott, ami annak a biztos jele volt, hogy a fogát csikorgatja. – Ha azt mondom, maga mélyen alszik, ezzel nem mondtam semmit. Igyekszem megvédeni magát. – Tudom, tudom – mondta megenyhülve, és elmélyülten rágni kezdte a felé nyújtott gerezdet. MacCarrick elvett egy zsemlét a tányérjáról, és szakított belőle magának, aztán neki is. – Csak nehéz, ha emlékeztetik az embert, milyen nagy veszélyben van. Hugh közeledett feléjük. A nő csak akkor fogta fel, mi történik, amikor látta, hogy Hugh őket méregeti. MacCarrick kézből etette, és anélkül, hogy 202

észrevették volna, egy tányérról falatoztak. A skót feszengett, mintha valami bűnös dolgon kapták volna. – Court, ha ki akarnád aludni magad, én egész nap itt vagyok – ajánlkozott Hugh. – Majd rátok nézek. Miután bólintott, és Hugh elhagyta a szobát, MacCarrick Annalía felé fordult. Haragos arckifejezése eltűnt, ahogy végigpillantott rajta. – Azt hiszem, inkább magának kéne aludnia, szépségem. – Egyáltalán nem vagyok fáradt – válaszolta, egy ásítással cáfolva meg a kijelentést. A férfinak mintha egy kósza vigyor bujkált volna a szája szögletében, ahogy kézen fogta, és bevezette a könyvtárba. Végigmustrálta a polcokat, majd egy skót történelemről szóló könyvet választott. – Ha ezt olvassa – tartotta fel a kötetet – azon a pamlagon – mutatott egy plüssel bevont karmazsinvörös bútorra –, húsz percen belül garantáltan aludni fog. – Miért? – A könyv... igen részletes, hogy úgy mondjam, és én számtalan alkalommal merültem álomba azon a kanapén tanulás közben. Annalía kesernyés mosollyal vette el a vaskos könyvet – hol egy jó rémregény, amikor szükség lenne rá? –, a jelzett helyre telepedett, és fásultan felütötte a kötetet. .. Összerezzent, amikor Hugh úgy egy óra elteltével bekukkantott. Hugh pillantása MacCarrickre esett, aki egy kanapén ült, átellenben a nővel. A fivére szeme csukva, a teste moccanatlan, egyik karja a kanapé hátán nyugodott, mintha csak egy pillanatra hunyta volna le a szemét, de nyilvánvalóan aludt, mert Hugh elégedett képet vágott, és halkan betette az ajtót. Amint távozott, Annalía a könyvvel a kezében keresztülsétált a szobán, és feltérdelt a skót mellé a kanapéra. Felsóhajtott, ahogy az arcát fürkészte; fel nem foghatta, hogy nem vette észre korábban, mennyire jóképű. Amikor leküzdhetetlenné vált a vágy, hogy ujjával finoman megérintse az ajkát, kezébe vette a könyvét, és odabújt a kinyújtott karja alá, hátával a derekához dőlve. Egy pillanatra lehunyta a szemét, élvezve a testéből áradó melegséget, aztán folytatta az olvasást. Hangulata egyre komorabb lett, ahogy elmerengett az olvasottakon. Most, hogy jobban értette, kicsoda és micsoda MacCarrick, szégyellte magát, hogy annyi rosszat mondott róla – könyörtelen skót, brutális hegyvidéki, faragatlan barbár... és még hosszan lehetne folytatni. Megállás 203

nélkül inzultálta, most mégis ott ült, örömét lelve a melegében és a benne szunnyadó erőben, és csak azért volt életben, mert a férfi megvédelmezte. Lángba borult az arca, ha eszébe jutott, milyen gúnyos szavakat vágott a fejéhez. Az andorraiak állandó békében éltek – Pascal volt az első fenyegetés a tizenharmadik század óta –, a skótok viszont nem. És ez mássá tette őket. MacCarrick is más volt, ő meg becsmérelte emiatt, a férfit és az övéit. Nem csoda, hogy az emberei mulattak rajta, mint egy oktalan gyereklányon. Nem csoda, hogy MacCarrick úgy nézett rá, mintha meg akarná fojtani. Ha nincs ez a durva hegyvidéki, ez a képzett zsoldos, Annalía már halott lenne. És hogy mondott köszönetet neki? Sértésekkel. A világtól elrekesztett, kicsinyes andorrainak érezte magát, ahogy MacCarrick mondta. Undorodva kapta a szája elé a kezét, és helyet változtatott, hogy a mellkasára hajtsa a fejét. Erősebben akarta most, mint bármikor – igen, akarta testestül-lelkestül – , de önkéntelenül is arra kellett gondolnia, hogy a férfi nem akarhatja viszont, a viselkedése miatt. Egy dolog, hogy Court fizikailag vonzódik hozzá, de szereti-e, tiszteli-e? Továbbra is védelmezte, továbbra is gondoskodott a biztonságáról, semmit sem kérve cserébe – szigorúan véve az ártatlanságát nem is adhatta volna neki –, és talán, talán azért tette, mert többet látott benne annál, amit megmutatott. Hallotta, hogy a férfi szívverése felgyorsul, és arra gondolt, hogy felébredt. Court először megfeszült, aztán egy pillanattal később elernyedt, és átölelte a karjával. Ahogy újra elaludt, a szíve lassú, nyugodt ritmusban kalapált tovább, álomba ringatva a nőt. Elalvás előtt Annalíának az volt az utolsó gondolata, hogy soha többé nem akar e dobogó hang nélkül aludni. Aznap éjjel Court a nő szobája előtt ült a székén fejét a falnak támasztva, a folyosó mennyezetét bámulta, arra gondolt, hogy egyetlen ajtó választja el őket. Annalía azonnal beengedné az ágyába, amint belép a szobába. Nem csinált belőle titkot, hogy kívánja, és Court nem is tudta, hová legyen ettől. Azon is csak ámulni tudott, hogy ő maga ilyen sokáig kibírta... 204

Amikor délután arra ébredt, hogy puhán és bizalommal telve simul hozzá, kis híján elhagyta az önuralma... – Nyomasztó gondolatok? – kérdezte Hugh, ahogy a kávét hozta. Éppen jókor érkezett, mintha megsejtette volna, hogy az összeroppanás határán jár. – Úgy bizony – felelte, elfogadva a csészét. – Itt ücsörögsz? – kérdezte Hugh. – Egész éjjel? – Az ajtóra meredt, és Court tudta, hogy az jár fejében, ő mit tenne, ha az ő Jane Weylandje lenne odabent. – Nem bírom ki a közelében. Hugh vállon veregette. – Erős akaratú ember vagy. Nem, Hugh. Nem vagyok az. Amikor Hugh leült a fal mellé a kávéjával a kezében, Court megkérdezte: – Szoktál gondolni rá, hogy szembeszállsz a könyvvel? – Nem. Nekem apánk halála épp elég intő jel volt. – Töprengő kifejezés ült ki az arcára; bizonyára arra a napra emlékezett. Leith MacCarrick még negyvenéves sem volt, erős, mint a bivaly. Másnap reggel holtan találták az ágyában vigasztalhatatlan anyjuk mellett. És apjuk tudta, hogy meg fog halni. Hitt benne. „Nem a ti hibátok, fiaim. A könyvvel nem lehet szembeszegülni. De örülök, hogy láttam, milyen férfivá lesztek." Anyjuk a bánattól megzavarodva, a haját tépve óbégatta, „Mondtam, hogy ne olvassátok el! Hányszor mondtam? A könyv legyőzhetetlen!” Valóban megtiltotta a fiainak, hogy elolvassák, és még tovább ment, hogy megvédelmezze a férjét, ha már nem égette vagy ásta el a könyvet, és nem hajította a tengerbe. Nem engedte, hogy megtanuljanak gaelül. A. klán együttműködött, remélve, hogy szeretett vezetőjük nem hal meg, csak ha már elérte a boldog öregkort. Mindenki segített, hogy ismeretlen maradjon a fiúk előtt a tiltott nyelv. Hugh és Ethan számára az is maradt. Court is csak az utóbbi pár évben tanulta meg, elsősorban a dactól vezérelve. Ám ahogy az anyjuk mondta, „A könyv legyőzhetetlen!” Court tizenkét éves volt, amikor az történt, elég idős ahhoz, hogy visszavágjon anyja sirámaira, „Akkor mi a pokolért szültél három gyereket?" 205

Azt a választ kapta, hogy próbáltak tenni ellene... Ezt azonban tizenkét évesen Court még nem érthette. – És ha ez nem lett volna elég – folytatta Hugh –, Sarah halála végleg meggyőzött. Senki sem tudta, hogyan halt meg Ethan menyasszonya, s mert Ethan egy szót sem volt hajlandó elárulni a lány utolsó éjszakájáról, sokan őt hibáztatták, ami fivérüket a legkevésbé sem érdekelte. Court igyekezett nemtörődöm hangot megütni: – Ethan nem ejtett teherbe senkit, mióta elmentem, ugye? Megrázta a fejét. – Tudod, hogy nem, Court. És nem azért, mert nem lett volna lehetősége. Court kieresztette a levegőt. – Igen, tudom. – Nehéz volt elhinni, de mielőtt Ethan beszerezte azt a sebhelyet az arcára, a hölgyek kedvence volt, legalábbis azoké, akik nem tartoztak a klánhoz, így mit sem tudtak a könyvről. Mégsem lett gyermeke. És bár Court fáradhatatlanul dolgozott az utóbbi tíz évben, így nem szoknyák szegélyezték az útját, mint az Ethanét, neki is számtalan lehetősége adódott. De semmi. Tudta, hogy Hugh-val is ez a helyzet – bár tőle nem is várt mást. Hugh erősen visszafogta magát, ha nőkről volt szó, ami érthető volt, hiszen mindig nyomorultul szenvedett utána. Nem értett a nőkhöz; egyetlen nő létezett csupán a számára, egy angol kislány, aki valamikor szörnyű gyötrelmeket okozott neki. – Találkoztál Jane-nel? – Évek óta nem. – Megismételte Court szavait. – Nem bírom ki a közelében. Négy nyarat töltöttek együtt, és Hugh azóta se jött rendbe. Túl fiatalnak vélte a lányt, bár Court nem ezt szűrte le Jane viselkedéséből. Hugh rendszerint remegő kézzel, kifulladva támolygott haza a kis boszorkától, mint akit agyonvertek. Emlékezett rá, hogy egyszer megkérdezte tőle, mi a baj. -Jane úszott – felelte fojtott, kábult hangon –, egy szál alsóingben. Nem engedte, hogy betakarjam az ingemmel. „Hugh, drágám”, kérdezte, „ugye átlátszik?" – Fájdalmas léptekkel tántorgott odább, de Court még hallotta elmormogott szavait: – Persze hogy átlátszott, a Krisztusát... – Felváltalak, ha gondolod – mondta Hugh. – Nem. Maradok. – Borzalmasan festesz. Mikor aludtál utoljára néhány óránál többet? 206

Vállrándítás. Hugh folytatta: – Holnap elmegyek a városból. Nem tudok kibújni alóla. Egy vagy két hétig leszek távol. – Weyland bízott meg valamivel? – Ő. Court intelligens, bátor embernek tartotta a fivérét, de Hugh feltehetően azok közé a szerencsétlen nyomorultak közé tartozott, akik szeretnek szenvedni. Másképp hogy dolgozhatna továbbra is Jane apjának, arra kényszerülve, hogy folyamatosan híreket halljon a lányról? Hugh felállt, és újfent vállon veregette. – Idehaza minden rendben lesz, ugye? – Persze – hazudta, saját magát is meglepő határozottsággal. De így is kell lennie, elvégre ő egy erős akaratú ember. Olyannyira, hogy tíz perc sem telt el fivére távozása után, és máris kinyitotta az ajtót. Csak egy pillantásra... A zsanér megnyikordult. – MacCarrick? – suttogta Annalía. – Igen, én vagyok. Hallotta, hogy megkönnyebbülten felsóhajt, és összeráncolta a szemöldökét. – Csak nem félt, hogy valaki más az? – Nem. – Szüksége van valamire? – Magára. – Rajtam kívül. – Semmire. Court a fogát csikorgatta. – Volt egy szörnyű rémálmom. – Reszketett. Azelőtt, amikor vele maradt, nem kísértették rémálmok. – Már vége – mondta Court, miközben elővett még egy takarót. Az ágy mellett kirázta, és az álláig betakargatta vele. Mikor távozni készült, Annalía elkapta és megszorította a kezét. – Courtland... Egy szót sem szólt. Csak állt mereven. Annalía a kezébe kapaszkodva az ágy szélére térdelt. – Maradjon. Még ha nem akar is megérinteni, nem akarom, hogy elmenjen. 207

Court elhűlve nézte, ahogy gyengéden odanyomja az arcát kérges tenyeréhez. – Azt hiszed, nem akarlak megérinteni, asszony? – Lehalkította a hangját, és beismerte: – Elepedek utánad. – Akkor miért? – Mert legközelebb egy érintés már nem lesz elég. – Kívánta a nőt, akarta a gyönyört, amelyet átélhet vele, és minden ízében eluralkodott rajta a vágy, hogy a magáévá tegye. – Odakint leszek. – Az ajtó jelentette a határt. Odakint nem hallhatta puha lélegzetét. – Inkább oda ülj – mutatott Annalía egy székre, amely, Court meg mert volna esküdni rá, most közelebb volt az ágyhoz, mint annak előtte. – Nem lehet. Nem vagyok elég erős... – Dehogynem – vágott a szavába, és felnézett rá. – Nagyon erős vagy. És bátor. Erre a megjegyzésre összeráncolta a homlokát. – Állandóan kívánlak, előbb vagy utóbb nem leszek képes ellenállni neked. És akkor következmények lesznek. – Legyenek. – Nem érzed gyengének magad? – Nem, már sokkal jobban vagyok. Hagyd a széket, és bújj ide mellém. – Hát nem érted, Anna? Nem én vagyok a hozzád való férfi. Nekem közel sincs akkora vagyonom, amelyhez hozzászoktál. – És nem engedheti át magát az egyre makacsabbá váló rögeszmének, hogy mindent megadjon neki. – Van saját pénzem. – Most sértegetni próbálsz? Szégyenkezve sütötte le a szemét, és Court rögtön megbánta az éles hangnemet. – Belőlem soha nem lesz finom kasztíliai úr. Mindig az a durva skót leszek, akinek gondolsz. – Én téged akarlak. – Miért vitatkozol folyton, amikor pontosan tudod, minek kell történnie, ha együtt hálunk? – kérdezte holtra vált hangon, igyekezve értelmet felfedezni a nő viselkedésében. Aztán megértette. – Azt hiszed, majd le tudsz beszélni róla. Azt hiszed, csak jól érezzük magunkat, aztán szépen elválunk. Korábban talán így lett volna, de már nem. Most már feleségül kellene jönnöd hozzám. 208

– Miből gondolod, hogy csak az ágyban van szükségem rád? – kérdezte elkeseredetten. Court eltátotta a száját. – Arra célzol, hogy hozzám akarsz jönni? Te én hozzám? Lesütötte a szemét, és félszegen bólintott. Feleségül jönne hozzá? Court szíve dübörgött a mellkasában. – Nem tetszene neked mellettem. Skóciában kellene élned, furcsa emberek és szokások között. – Csüggesztően mély szakadék tátongott közöttük. Court nagyanyja angol volt, és beleoltott más viselkedést is a családba, de Annalíától ez mind igen messze állt. A férfi imádta a köztük lévő különbségeket. Elbűvölte Annalía modora, és lenyűgözte a beszédstílusa, de nem volt biztos benne, hogy tetszene neki az oly idegen Skócia. Nem tudta, befogadnának-e a hegyek egy forróvérű kasztíliait, aki örömét lelte benne, ha gúnyolhat egy skót kiejtését. De miért gondolkozik egyáltalán erről? Mintha volna az egyetlen akadály? Hiszen megátkozták, a fenébe is. – Majd beletanulok. Azt mondtad, gyorsan tanulok – Annalía hangja... lehetséges, hogy reményteli vol Nem, nem lehet. Itt az ideje befejezni. – Kölyköket akarsz-e? – Gyermekeket? – Rámosolygott, és azt rebegte: " IgenCourt szíve kihagyott egy ütemet. – Én nem tudom megadni neked őket. Félrebiccentett fejjel, kétkedve nézett rá. – Úgy bizony, Anna, ha hozzám kötöd magad, nem lesznek gyermekeid. Ráncok jelentek meg a homlokán. – Azt akarod mondani, hogy nem lehet gyermeked, vagy nem tudsz nemzeni? Az istenit, mi a különbség? – Nem tudok nemzeni. – Attól még lehet gyermeked. Andorrában bevett dolog az örökbefogadás. Erre nem számított. Egy pillanatig gondolkodnia kellett a válaszon. – Fiatal vagy még. Akarsz majd egy sajátot. – Na és ha nekem nem lehet? Családom nőtagjai nem voltak igazán termékenyek. Észrevetted a korkülönbséget köztem és a bátyám között? Tizenkét év. Anyám egyetlen gyerek volt, ahogy az ő anyja is. – Lágyan hozzátette: – Fordított helyzetben te nem akarnál engem? – Krisztusom, de igen, akarnálak – vágta rá, aztán rögtön meg is bánta. De visszatért az ismerős gondolat: Akarnálak mindenhogyan. Képtelen volt 209

elhinni. Ha fantáziálgatott is arról, hogy Annalíában felébred iránta a irágy, mindvégig biztosra vette, hogy megdöbbenéssel logadná a hírt, hogy nem ajándékozhatja meg gyermekekkel, aztán egyszerűen elfelejtené őt. Kényszerítenie kellett magát, hogy hátat fordítson, és kisétáljon a szobából, mert tudta, hogy ezért nem akaródzott éppen most elmondania neki. Mi áll benne? – kérdezte Olívia immáron harmadjára. Könnyebb lenne megmondani, ha nem takarná el előlem a fényt – válaszolta Aleix, és türelmetlen pillantást vetett hátra. Ellátogattak Annalía egykori iskolájába, hátha az igazgatónő tud szolgálni némi információval, és Aleix legnagyobb meglepetésére egy levelet kapott tőle, amelyet a húga írt gael nyelven. Kínosan ügyelt rá, hogy a lehető legkevesebbet árulja el a főnök asszonynak, aki aggódó tekintettel és egy ősrégi angol-gael szótárral hagyta magukra őket a könyvtárban. Az ácsorgást megelégelve Olívia felült az asztalra, és fejét félrebiccentve kukucskált bele a levélbe. Aleix hangosan felsóhajtott, majd visszatért a már lefordított szavakhoz. A levél egyértelmű utasításokat tartalmazott. Kezdett összeállni a kép. – A Négyzetmérföld? Várjunk csak... Londont szokás így nevezni. Olívia, nagyobb lelkesedéssel, mint amit a másik valaha látott tőle, felkiáltott. – Ezek szerint Angliába utazunk! – Aleix talpra ugrott, a derekánál fogva felkapta, és körbeforgatta. Őszinte mosoly nyílt a lány arcán, ami meglágyította a vonásait, és Aleix őrjítő késztetést érzett, hogy megcsókolja. Épp azon merengett, hogy milyen érzés lenne, amikor Olívia előrehajolt, és a szájára, nyomta a száját. Első meglepetésében letette a földre, aztán a derekát átfogó karja hirtelen magához húzta, hogy viszonozza a csókot. Meg is tette, erősen és szenvedélyesen, és ahogy a lány felnyögött, az addig halottnak hitt érzések egy pillanat alatt újra felbuzogtak benne. Olívia magas volt, és karcsú, és ahogy szorosan átölelte, a teste tökéletesen simult az övéhez. Ami nem helyénvaló... hiszen Mariette egészen picike volt. 210

Erősen zihálva eltolta magától a lányt, aki kábultnak tűnt, pedig hát micsoda dolog ez... Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Esküt tett rá, hogy nőül veszi, de az nem igazi házasság lesz. Szaggatott lélegzettel visszasüllyedt a székébe, és küzdött, hogy ne vegyen tudomást Olíviáról, és arról az édes ajkáról. Megkísérelte folytatni a fordítást. Sokat segített, hogy a lány megszólalt: – Nem is kedvelem azt az együgyű húgát, mégis alig várom, hogy megtaláljuk. Kisegérnek egyszerűen tökéletes. Aleix a fejét fogva, csüggedten tért vissza a lefordított szavakhoz, aztán összeráncolta a szemöldökét. Annalía csak lemásolta MacCarrick fordítását, és nem volt tudatában, hogy valami olyasmit üzen a bátyjának: „Ha hagyod, hogy a bérgyilkosok a házamig kövessenek, akkor szétrúgom az átkozott segged." A varrónő megbántott képet vágva nyújtotta Courtnak a számlát. A férfi előre felkészült, hogy fejbe kólintja majd a végeredmény, és így is történt. Merthogy megrökönyödve látta, hogy kevesebbet kell fizetniük, mint a faluban. – Ez meg mi? Ennyi nem elég. – A hölgy előre szólt, hogy ezt fogja mondani, és kért, hogy ne vegyem figyelembe az utasításait. – Hozzon még – csattant fel ingerülten. A nő rémültnek látszott, és kifelé siettében biztosította, hogy további ruhadarabokkal tér majd vissza. Court hozta el a varrónőt Annalíához, tisztában volt vele, mit vállal, és hogy képes is lesz fizetni érte. Hughnak hála, még nem szűkölködött. Ironikus, hogy épp az húzza ki a slamasztikából, hogy fivére kifosztotta a számláját. Hugh a munkája révén bukkant rá a Horace Smith & Dániel Wesson fegyverkészítő társaságra, és olyan szilárdan hitt bennük, hogy egy önhatalmú húzással Court pénzét is befektetette. Court kényesen viszonyult saját nehezen szerzett tőkéjéhez, de ingerlékenysége immáron duzzogássá szelídült, mert a Smith & Wesson üzlet jövedelmezőnek bizonyult, és megteremtette számára a lehetőséget, hogy szép lassan törlessze az adósságait. Hughban pedig volt annyi tisztesség, hogy ezt ne emlegesse fel... 211

Erre Anna megszégyeníti a nyíltan elnéző viselkedésével. Majd tesz róla, hogy elfogadja a ruhákat. Összeráncolta a szemöldökét. Istenem, ez a jóság. A könyvtárban talált rá, amint éppen újabb könyveket keresett. – Alig vásárolt valamit. – Csak néhány ruhára van szükségem. Aleix nemsokára itt lesz értem, nem gondolja? Butaság volna felhalmozni egy csomót, aztán meg magammal cipelni őket, amikor hazamehetünk. Főképp, mert a ruháim már így is egy egész hálószobát megtöltenék. – Bármit megkap, amit akar. – Tudom. Ön igazán nagyvonalú, de tényleg nincs szükségem másra. – Lábujjhegyre állva megcsókolta az arcát, aztán hóna alatt a könyvekkel távozott. Az arca szomorú volt. Ennyire nem lehet jóságos.

212

HUSZONHÉT Hogyan bizonyítsa be MacCarricknek, mennyire megváltozott, ha a férfi már alig beszél vele? Azt gondolta, Hugh távozásával felenged majd egy kicsit, de csak még ingerlékenyebb lett. Ha azért kerüli, mert nem tud gyermekeket nemzeni, az egyszerűen elfogadhatatlan. Valahányszor felidézte a vallomását, elmerengett, vajon beteges volt-e gyerekként, és összeszorult a szíve, ha arra gondolt, hogy szenvednie kellett. Ha azért viselkedik vele így, mert elkényeztetettnek és kicsinyesnek véli, be kell láttatnia vele, hogy tanulni akar, hogy jobbá akar lenni. Annalía tudta, mi a legfőbb oka a távolságtartásának. Ahhoz, hogy együtt lehessenek, be kell teljesíteniük a szerelmi aktust. Amint elhatározta magát, nekifogott a tervezésnek. Az este azzal az illatosított szappannal fürdött meg, amit a varrónőtől kapott. A fura kis nő még több ruhával tért vissza, és szemmel láthatóan minden mást is elhozott, ami a keze ügyébe akadt. A fürdő után új hálóingbe bújt, amelyet különleges céllal választott ki a kínálatból. Most már készen állt. Nem volt olyan ideges, mint számított rá – pedig merész lépés megtételére készült –, de tudta, hogy ezt kell tennie. – MacCarrick! Egy pillanattal később kivágódott az ajtó. – Mi az, Anna... – A férfi hangja elakadt, ahogy megpillantotta az ágy lábánál. – Feküdjön vissza – parancsolt rá éles hangon. Annalía nem zavartatta magát. Eltökélten állt előtte, és kioldotta hálóinge bal oldali pántját. A hollófekete selyem féloldalt lecsusszant, de még éppen takarta a mellbimbóját. Court szeme tágra meredt, majd elkeskenyedett. – Ne tedd ezt.

213

Hátranyúlt, kibontotta a haját, és megrázta a fejét, hogy a tincsek szabadon elomoljanak. Ujjai a hálóing másik pántjához nyúltak, cselekvésre készen. Court keze remegett, ahogy megdörzsölte az arcát. – Ne kísérts. Felhúzta a szemöldökét, és elkezdte kioldani a pántot. A kötő mindjárt megadja magát, és úgy érezte, a férfi is erre készül. A teste csak úgy duzzadt az energiától és a feszültségtől. Alig várta, hogy újból megérintse. – Anna, kérlek, ne tedd... – szólt mély hangon. A pánt kioldódott. A hálóing lecsúszott, egy pillanatig elidőzött Annalía kemény mellbimbójánál, aztán lesiklott a derekára, és a lábára. – Mit is mondtál? – kérdezte doromboló hangon. Court eltátotta a száját. Kegyetlenség volt tőle, hogy kibontotta a haját. És a hálóing. A hálóing nélkül végleg fel kellett adnia nehezen uralt, de legalább uralni próbált tartását. – Ha nem hagyod abba, beviszlek az ágyba, de ezúttal nem csak csókolni foglak. Ezúttal nem úgy lesz, mint a múltkor. – Erősen igyekezett az arcára összpontosítani, nem nézni keblének domborulataira és formás csípőjére, amelybe legszívesebben belemarkolt volna, de Annának még a tekintetében is érzékiség bujkált. – Következmények lesznek. – Értem. – Komolyan mondom, Anna – mondta rekedtes hangon. – Ma éjjel a magamévá teszlek, esküszöm. – Hogy várhatnánk el egy férfitól, hogy ne szeretkezzen a nővel, akit mindennél jobban kíván? Mikor a nő felajánlkozik neki, akár egy frissen kicsomagolt ajándék? Ezzel az erővel azt is elvárhatnánk, hogy hagyjon fel a lélegzéssel. Ami lehetetlen. Tagadja meg magától a nő testének érintését? Képtelenség. Mintegy varázsütésre minden kristálytiszta lett. Annalía azt akarta, hogy szeretkezzen vele, és ő megőrült érte. Az érvek, melyek ez ellen szóltak, nem állnak meg a helyüket. Abban a pillanatban amúgy se jutott eszébe egy sem. A magáévá teszi, hosszan és durván. Hadd bánja meg, hogy felingerelte. Lábával bevágta az ajtót, aztán odament hozzá, és felkapta. Anna ösztönösen a dereka köré fonta a lábát. 214

– Courtland – kapkodott levegő után, miközben az ágyhoz cipelte. Leült az ágy szélére, Annával az ölében, keze a nő farát tapogatta. Alig hitte el, hogy szétterpesztett lábbal, ruhátlanul ül rajta, mohón csókolja a nyakát és az arcát, s közben tépi le róla az ingét, mint aki ki van éhezve. A mellére hajolt, és a szájába vette a mellbimbóját. Amikor felnyögött, abbahagyta, és ajkával alig érintve a bőrét, megkérdezte: – Az enyém leszel, mo cridhe? – Igen – túrt bele a hajába a nő. Két kezébe fogta az arcát, és a szemébe nézett. – Mindenhogyan, Anna? – kérdezte reszelős hangon. – Igen – felelte anélkül, hogy félrenézett volna. – A tiéd leszek teljesen. Arra sem volt idő, hogy gyönyörködjön az elhangzott ígéretben, mert ahogy lerázta magáról az ingét, Anna odanyomta hozzá a kebleit, és beleremegve nyögdécselt hozzá, így nem tehetett mást, mint hogy még hevesebben ölelte. Ahogy a nő keze cirógatta, és az öle hozzáért a... – Egészen elveszed az eszem – morogta. – Az a szándékom. – Nem veszíthetem el a fejem. Előbb... – Felszisszent, ahogy Annalía az öléhez dörgölődzött. – Előbb fel kell hogy készítselek. – Megemelte, hogy a keble a szája előtt legyen, és végighúzta a nyelvét a mellbimbóján. – Készen állok – nyögte. – A testednek kell készen állnia. – Annalía újból megremegett, Court pedig felállt, és az ágyra fektette, azután levette a csizmáját és a nadrágját. A ruháktól megszabadulva az oldalára heveredett, és hanyatt fordította a nőt, hogy ujjai hegyével végigcirógassa nedves mellbimbóját és a hasát. Annalía beleremegett. – Nedvesnek kell lenned – súgta a fülébe. Amikor lábát felhúzva megemelte a csípőjét, elkapta a lábát, és szétfeszítette. – Annyira kell akarnod, hogy már fájjon. – Akarom – győzködte a nő. – Akarom. Court lehunyt szemmel simogatta a szeméremtestét, szétkenve rajta a nedvét. – Ez nem elég. Ezért most fel kell hogy izgassalak... Lassú, gyengéd érintések. Annalía húsa maga volt a mennyország, és a férfi felnyögött a gondolatra, hogy belé fog hatolni. Becsúsztatta az egyik 215

ujját, és ki-be mozgatta a szűk nyílásban. Anna a hímtagja után nyúlt, de ő elhúzta előle a csípőjét. – Én... meg akarom fogni. – Nem szabad. – így is alig bírta türtőztetni magát. Tudta, hogy meg fogja kérdezni, miért, és hogy ezt elkerülje, belenyomta még egy ujját. – Ez most más – zihálta meglepetten. Kihúzta az ujját. – Valóban. De élvezed? – kérdezte, és lassan megint becsúsztatta. – N-nem tudom – hangzott a feszült válasz. – Nem kell sietnünk – mondta, miközben egyáltalán nem volt biztos benne, hogy kibírja ép ésszel. Szerencsére még néhány finom mozdulat után Annalía nedvesebb lett. – Igen, élvezem – rebegte. – Nagyon jó. – Kezével Court mellkasát tapogatta, miközben a férfi újra és újra belenyomta az ujját, ismerkedve a testével, felkészítve a behatolásra. – Élvezed, hogy ott érintelek? – lihegte, miközben a nyakát nyaldosta, holott tudta, hogy nála jobban nem élvezheti. – Igen! – és szinte magába szívta az ujjait. Olyan nedves volt, annyira közel a csúcsponthoz, pedig egészen lassan izgatta. – Nem bírom már sokáig. – Kielégülésre vágysz? – súgta a fülébe. – Igen – nyöszörögte, és a teste az orgazmus határán remegett. Ez volt a végszó. Court az ujját kihúzva mohón csókolta Annalía száját, aztán felemelkedett, és a lába közé térdelt. A nő zihált, a szemhéja elnehezedett, a teste engedékennyé vált. Olyan kívánatos volt, hogy az már fájt. Beledugta két ujját, hogy felizgassa, és mikor fejét dobálva, testét megfeszítve már majdnem a csúcson volt, kezébe vette, és nekidörzsölte hímvesszőjét a nedvességnek. – Si us plau – nyögte. – Kérlek – mondta gyötrődő hangon. Lassan és óvatosan nyomta belé, de csak a végét, holott minden porcikája üvöltött, hogy hatoljon beljebb. Nem tette, még akkor sem, amikor a nő már megszokta, még akkor sem, amikor elkezdte mozgatni a csípőjét, amitől hullámzani kezdett a keble. – Édes istenem, Anna. – Nincs ennél nagyobb kín. A pokolba, igenis van önfegyelme. Tudta, mit akar, most már csak tennie kellett róla, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy akarja. Kezét a 216

falnak támasztotta, és igyekezett oda koncentrálni, a tapéta mintájára, bármire, csak az alatta vonagló, rajta vonagló csodálatos nőre nem. Addig koncentrált, míg el nem múlt a késztetés, hogy azonnal belélövelljen. A tapéta szétmorzsolódott az ujjai alatt. Homlokáról veríték csurgott. Testének minden izma sajgott az erőfeszítéstől. Érezte, hogy a nő a csípőjére teszi a kezét, és megpróbálja magába húzni. Nagy nehezen ellenállt. Mikor a csípőjével nem ment semmire, megmarkolta a pénisze tövét. Ahogy a puha ujjak a hímtagja köré fonódtak, miközben a vége benne volt... Court el tudta képzelni, hogy... Felnyögött, és hátradobta a fejét. Aztán gondolkodás nélkül nekilökte a csípőjét a nő kezének. Kezdte elveszíteni az önkontrollt. – Ne, Anna... – De igen! – suttogta. Önkontroll? Újabb lökés, aztán hátra, és még keményebben. De addigra Annalía elvette a kezét. Belehatolt, átszakítva a korlátot, és kéjesen felnyögött, miközben Annalía kiabált fájdalmában. A következő pillanatban már le is akarta lökni magáról. Ütötte a kezével, és megpróbálta összezárni a lábát. – Ne, Anna. Ne – ragadta meg a vállánál. Nem akarta, hogy most fejezzék be, és csak a fájdalom maradjon meg benne. Nem mozdult, és imádkozott, hogy enyhüljön a fájdalom. Imádkozott, hogy ne engedjen a sikítva követelődző ösztönnek, hogy leszorítsa az ágyra, és meghágja. Ebbe a gondolatba beleborzongott. Annalía meg se moccant, de a szeme még mindig szorosan le volt hunyva. – Engedd, hogy megszokjon a tested. – Erről beszéltek a lányok az iskolában, ugye? Erről a fájdalomról. – Legközelebb már nem ilyen lesz. – Fáj – mondta levegőt sem véve. Court kisimította a haját a homlokából, és megcsókolta. – Bár ne fájna, mo cridhe. Amikor Annalía kinyitotta a szemét, könny csillogott benne. Ám Court ezerszeresen érezte a fájdalmát. Átkozta magát. Ez a nő túl finom hozzá, a bőre túl lágy az ő kezének. Kezdett óvatosan kihúzódni belőle... – Ne, várj – suttogta, mire megdermedt. – Már nem is olyan rossz. 217

Neki talán nem. De Court olyan fájdalmat érzett, mint még soha. Heréje duzzadtan sajgott, fájt az egész teste. Elviselhetetlen volt a lüktető nyomás, ahogy a nő teste satuként szorította magába. Arcát Annalía nyakához dörgölte. – Fejezd be. Felnyögött, és tudta, hogy önuralma végleg odaveszett. Megragadta a lábát, odaszorította a csípőjéhez, és belehatolt. Aztán kihúzta, és még keményebben döfött belé, fogát csikorgatva a szükségtől. Fejét lehajtva nyaldosta Annalía nedves mellét, és a harmadik lökésnél elélvezett. Robbanásszerűen lövellte magját a nőbe, és képtelen volt megálljt parancsolni ritmikusan mozgó csípőjének, ahogy az orgazmus folytatódott. Mellkasából mély nyögés kélt, és olyan gyönyör söpört végig rajta, amilyet elképzelni sem tudott.

218

HUSZONNYOLC Ahogy MacCarrick mozgott, ahogy hullámoztak az izmai, és átadta magát az érzéseknek, mindez furcsa hatással volt Annalíára. Hevesebben szedte a levegőt, ha arra gondolt, hogy a férfi szinte eksztázisba esve hátraveti a fejét, a nyaka és a melle verítékben fürdik az erőlködéstől, és üvölt, akár egy állat. De mindent egybevetve nem lelte örömét a szeretkezésben. Izgalmasnak találta mint új tapasztalatot, és élvezte a férfi reakcióját, ám az aktussal együtt járó éles fájdalom elmosta a kellemes érzéseket. Másrészt viszont, miután végzett, ott maradt benne, és ez nem volt kellemetlen. Mindenesetre nyomta a súlya. Megpróbált kényelmesebb testhelyzetet felvenni, és csodálatosnak találta, ahogy a férfi izzadtságtól nedves mellkasa a kebléhez dörzsölődik. Érezte a szívdobogását, és a mellkasán nőtt szőrszálak csiklandozták a mellbimbóját. Ez... jó volt. Ziháló lélegzete nedves nyakába csapott, amitől jóleső borzongás futott végig rajta. És imádta, ahogy a kérges kezével a lábát simogatja; az egyik lábát még mindig a csípőjéhez szorította, mintha el sem akarná engedni. Mindent egybevetve nagyon is tudatában volt, hogy ő még nem ért el a csúcsra, még nem élte meg a gyönyört, amelytől a férfi kezének egyetlen ügyes mozdulata választotta csak el. De miképp adja tudtára, hogy vágyik rá? Hogyan kér meg az ember egy férfit, hogy masszírozza és csókolja a mellét, különös tekintettel a... Szorosan lehunyta a szemét. Képtelen lenne rá, úgyhogy marad a tekergődzés a teste alatt. Sípolva szívta be a levegőt. – Krisztusom, nem akartam fájdalmat okozni – mormogta Court, ahogy felemelkedett, és kezdett elhúzódni. – Kérlek, maradj. – Maradt. – MacCarrick? – Mit kívánsz tőlem, Anna? – Olyan sötét volt a szeme, ahogy ránézett. Annalía tudta, hogy az arckifejezését elemzi, próbál rájönni, mire vágyik. És tudta, hogy megteszi, bármiről legyen is szó. 219

Mégis elfordította az arcát, képtelen volt megkérni. – Súgd a fülembe, mit szeretnél – mondta a férfi lehajolva. – MacCarrick – suttogta tétován. – A mellem... sajog. Kérlek, érintsd meg. A férfi megborzongott, és egész teste megfeszült. A következő pillanatban ujjai Annalía húsába markoltak, aztán a dereka alá nyúlt, hogy megemelje, és mohón nekiesett a mellbimbóinak, miközben egyfolytában nyögött. A nő felkiáltott, és beletúrt Court hajába, hogy magához szorítsa, aztán hátrahanyatlott. Olyan heves érzések ostromolták, s közben mindvégig magában érezte azt az édes teljességet, ami csak még intenzívebbé tette a gyönyört. – Mo cridhe – mormogta Court a mellénél –, mondd, mit kívánsz még. Elkeseredetten simított végig a férfi karján. Mikor nem válaszolt, Court megcsókolta a nyakát, és odanyomta a fülét az ajkához. – Mondd meg, mit akarsz, és esküszöm, megkapod. – Rekedt és mély volt a hangja. – Azt akarom – zihálta –, hogy csináld újra. Court a foga között szívta be a levegőt. – Lehetséges? Képes vagy rá? – Én még mindig kemény vagyok, Anna – mondta mintegy meglepetten. És próbaképpen finoman lökött egyet. Annalíán nyomban végigsöpört az elragadtatás, a háta megfeszült a váratlan gyönyörtől. – Ó, Courtland- rebegte elandalodva. Abban a pillanatban értette meg, miért ilyennek teremtették a férfit és a nőt. – Már nem fáj? – kérdezte, ahogy újra belehatolt. Megrázta a fejét, de nem szólt. Amikor Court lehajolt hozzá, azt suttogta: – Imádom, amit csinálsz. – Anna – lökődött előre Court csípője. Ha élvezi, akkor ő meg azt akarja, hogy élvezzen el tőle, hogy megismerje az érzést. Lehajolt, és a nyelvével incselkedve mohón csókolta a száját, majd a nyakán és a mellén folytatta. Amikor finoman megharapta a mellbimbóját, Annalía felkiáltott. Felegyenesedett, és a hasa aljához tette a tenyerét, hüvelykujjával ritmikusan dörzsölgetve a csiklóját. – Élvezed, ha itt érintelek? 220

A válasza egy érthetetlen kiáltás volt, miközben széjjelébb tárta a lábát, és végigkarmolta a férfi mellkasát, összehúzódásra késztetve az izmait. Minden egyes lökése simogatott. Annalía keble rugózott, a mellbimbói még mindig keményen és nedvesen meredeztek, és a férfi ismét közel járt az orgazmushoz. Annalía oldalt dobta a kezét, és belemarkolt a lepedőbe, csípőjét újra és újra előrelökve. Court nem akarta befejezni, amíg nem érezte összerándulni a szemérmét. Gyorsított a tempón, és a nő felkiáltott: – Igen! Kérlek, ne hagyd abba! – Addig csinálom, amíg csak akarod. Annalía felnyögött, és egész teste megfeszült az orgazmus előtt. A keze megmarkolta Court vállát, és belemélyesztette a körmeit. A teste belül megragadta a férfiét, és ez mindennél hatalmasabb, felfoghatatlan gyönyörűség volt. Court hátravetette a fejét, és állatiasan felnyögött, ahogy érezte az orgazmus közeledtét. Noha az érzés képtelenül intenzív volt; alig tudta leküzdeni a késztetést, hogy berepessze a mennyezetet az üvöltésével, hogy megízlelje Annalía nedves bőrét, vagy megmarkolja a farát, és még keményebben magára húzza, ehelyett előrehajolt, és két kezébe fogta az arcát. Az utolsó lökéseknél elkapta a pillantását, arra számítva, hogy Annalía elfordítja a fejét, de nem tette. Ahogy a magja kérlelhetetlenül kilövellt, ezek a szavak hagyták el az ajkát: – Is hamsa thu. Naisgeam riut mi daonnan. – Enyém vagy. Örökre magamhoz kötlek. Úgy érezte, mintha nem is a saját hangját hallaná, aztán ráborult a nőre. Másodpercekkel később felnyomta magát, mert eszébe jutott, hogy túl nehéz ennek a törékeny nőnek. Annalía elámulva nézett rá, és ő remélte, hogy még valamit lát a tekintetében, amit meg sem érdemel. Átfonta alatta a karját, és a hátára gördült. Nem akart ránehezedni, s most, hogy a mellkasára vonta, olyan erősen szorította magához, hogy hallotta szapora szívverését. Amikor már nem lihegett annyira, a nő viszonozta az ölelést. Court elmosolyodott. – Most is fájdalmat okoztam? – kérdezte a haját cirógatva, gyönyörködve a puhaságában és az illatában. Megrázta a fejét. – Másodjára nem. – Aztán olyan halkan, hogy alig lehetett hallani: – Mennyei volt. – Csodálattal teli hangja büszkeséggel töltötte el a férfit. 221

– Én is örömöt szereztem neked? – kérdezte. Court kuncogását hallva felemelkedett, és aranyszín szemét összehúzva nézett rá: – Mi olyan mulatságos? – A kérdésed. El sem tudod képzelni, mekkora örömöt szereztél. Annalía az ajkába harapott, és visszatette a fejét. Mosolygott, amikor megszólalt: – Nem gondoltam, hogy nevetni is tudsz. – Pedig tudok. – Csak ezelőtt nemigen volt alkalmam. – Szeretném többet hallani – mondta álmos hangon. És egy utolsó öleléssel álomba szenderült. Court nagyobb kielégülést élt át ezen az éjszakán, mint eddig bármikor, nagyobbat, mint amilyet elképzelni tudott. Annalía teste olyan meleg volt, a haja végigomlott a mellkasán, a teste hozzásimult az övéhez. Mielőtt még jobban felizgult volna – még ő sem volt annyira állat, hogy egymás után háromszor tegye a magáévá –, kicsúszott belőle, és maga mellé fektette. Annalía katalánul tiltakozott, aztán oldalt billent a feje, ahogy visszaaludt, mélyen, mint mindig. Felkelt, hogy lemossa magáról a verítéket, egy nedves ruhával törölve végig a testét, és vérre lett figyelmes. Az ágyhoz fordult, és a lepedőn is észrevette; úgy virított, akár egy vádló ujj. Court férfi volt, és soha senki nem magyarázta el neki, hogyan kell gondoskodnia az asszonyáról, miután megfosztotta az ártatlanságától. Nem mintha sokat beszéltek volna ilyesmiről, de neki nem lehetett saját asszonya. Még gondolatban sem ábrándozhatott egy ilyen nőről. Csillapítani akart minden fájdalmat, amit okozott neki. Tudta, hogy Annalía szégyellné magát, ha valaki meglátná a foltos lepedőt, s ha nem érné is felkészületlenül a vér látványa a combján, attól még megrémülhet. Benedvesített egy másik vásznat, aztán odament hozzá, és megfogta a vállát. – Gondoskodom rólad, Anna. – Hát persze – motyogta a nő, amitől rögtön szaporábban vert a szíve. Végigtörölte a combját, majd a szemérmét. Látta, hogy összeszorítja közben a szemét, pedig nem akarta, hogy szégyenkezzen előtte. Most már az övé volt, és az ő feladata volt gondoskodni róla. Úgyhogy ahelyett, hogy elvette volna, finoman odanyomta a hűvös vásznat, hátha enyhülést hoz neki. Amikor le akarta venni, Annalía elkapta 222

a csuklóját. A légzése egyre mélyült, és ahogy lecsúszott róla a keze, alig hallatszott a rebegése: – Köszönöm. Megbízott benne. Rábízta az életét és most az ártatlanságát is. Court remélte, hogy jól tette. Amikor ismét álomba merült, felemelte, hogy kihúzza alóla az alsó lepedőt, és a másikra fektette. A foltos lepedőt csomóba gyűrte, és a sarokba hajította. Reggel megszabadul tőle, mielőtt Annalía felébred. Alighogy befeküdt mellé, a nő máris odabújt hozzá, a teste meleg volt, és puha. A mellkasára vonta, és alighanem megint túl erősen szorította. Olyan luxus volt együtt aludni vele, amiben nem gondolta, hogy ismét része lehet. Megérinteni, és megszagolni a haját, amikor csak akarja... Érezni, ahogy a teste köréje fonódik, lehelete a mellkasát cirógatja. Lehetséges, hogy ekkora szerencséje van? És Annalía elfogadja a gyermektelen jövőt? Kurta, meglepett nevetés. Nem gyermektelen, csak egy kicsit más, mint amilyenre Court számított. Most már az övé. És minden akadályt le fog győzni, amely elvehetne tőle. Amikor Hugh visszatér, kikéri a tanácsát a fegyverek ügyében, és mind egy szálig végez a bérgyilkosokkal. A csapatának már üzent, hogy le akarja rendezni a dolgot, emberi számítás szerint hamarosan meg is kapják az üzenetét. Aztán ott volt még Anna bátyja. Llorente nyilván nem ilyen férjet képzelt a húga mellé, még azelőtt sem, hogy Court legyőzte, és egy zsarnok kezére adta. Ezt meg kell oldania valahogy, ami nem lesz egyszerű, lévén hogy Courtnak nem volt valami nagy tapasztalata ezen a téren. De érte megpróbálja. És amitől rettegett – el kell mondania Annának, hogy a bátyját illetően nem volt egészen őszinte. Azt állította, hogy nem támadta meg Llorentét, ami igaz is volt, viszont harcoltak. Elhiszi-e majd, hogy az életét mentette meg azzal, hogy börtönbe juttatta? A nő keze végigsiklott a karján, és a nevét motyogta, mire Court a könyökhajlatával húzta közelebb, és homlokon csókolta. Igen, ez a nő hinni fog neki, és igen, bárkit megölne, aki ártani akar Annának, és ha Llorente nem fogadja el a helyzetet, akkor igenis el fogja veszíteni a húgát. 223

Abban a pillanatban még az átok is legyőzhetőnek tűnt. A többi meg csupán... bonyodalom. Most már az övé

224

HUSZONKILENC Annalía átaludta az éjszakát, és arra ébredt, hogy Court hatalmas, meleg teste borul a hátára, s a karja birtoklón átfogja a derekát. És a legkülönösebb helyeken érzett fájdalmat. Átfordult a férfi felé, egészen közel bújva hozzá, és újra elaludt. Majdnem dél volt már, mire legközelebb felébredt, Court sehol. Felült, kábán megdörzsölte a szemét, aztán végignézett magán, és szemrevételezte a lepedőt. Semmi vér. Csak nem ő tüntette el a nyomokat? Milyen figyelmes. Fürdővizet kéretett, és ahogy remélte, a meleg víz enyhítette a fájdalmait. De a gőzölgő vízben ázva eszébe jutott a dilemmája, amelyet elmulasztott megvitatni MacCarrickkel. A férfi válasza volt az egyetlen, ami visszatarthatta. A gyermekekről már beszélgettek, és könnyedén döntésre jutottak. A vagyon kérdését Court hozta fel. Valószínűleg jobb, hogy nem volt szükségük Annalía vagyonára, mert Aleix soha nem hagyná jóvá a házasságot, és így nem adná oda a járandóságát. Hogy Skóciában kell élniük? A holdra is felrepülne érte. Egyvalami volt csak, amit képtelen lett volna elviselni... Különös gondot fordított a ruhájára és a frizurájára, aztán levonult, miközben azon töprengett, kínos lesz-e találkoznia vele. Amikor odalent megpillantotta, Court ránézett, de rögtön el is fordult. Annalía ajka elnyílt, és egy töredék pillanatra sírni támadt kedve. Csak akkor jött rá, hogy az avatatlan, amikor a férfi odaviharzott hozzá. Egyik tenyerét a feje mögé téve erősen nekinyomta a falnak, és felnyögve csókolta meg a nyakát. – Hol maradtál ilyen sokáig? Mindjárt más! – Miért hagytál magamra? – Mert mikor felébredtem, jobban kívántalak, mint annak előtte. És féltem, hogy zavarban leszel, ha te kelsz fel előbb az ágyból. – Kicsit zavarban is voltam. – Érezte, hogy elpirul. – Amikor... ápoltál. 225

– Nem tudtam, mitévő legyek. – Kezét a falnak támasztotta a nő feje fölött. – Csak azt akartam, hogy jobban érezd magad. Ekkor kis híján megint elsírta magát. Court a másik kezével megfogta egy tincsét, és az ujjára csavarta. Mikor bomlott ki? Észre se vette. A férfi úgy viselkedett, mintha most látná először. Megértette. Ő is örömét lelte Court alakjában, széles vállában és erős mellkasában. Inge fehéren virított napbarnított arca mellett, és a tekintete egészen átható volt. Soha nem látott még ilyen jóképű férfit. És most már az övé. Összeráncolta a szemöldökét. Valóban az övé? – Nekem is új még ez a dolog, Anna. – Egy lányt se fosztottál meg előttem az ártatlanságától? – Krisztusom, dehogy. – Igazán? – Akkor bizonyos szempontból ő is az első volt a férfinak. – És miért velem kezdted? – Mert a csáberőd elveszi az eszem. – Odanyomta az arcát a nyakához. – Olyan átkozottul jó az illatod. Annalía szeme lecsukódott. Ahogy az ajka a nyakát érintette. De nem! Tudnia kellett. – És megtennéd ugyanezt újra? – kérdezte, igyekezve fesztelennek tűnni. Hátrahőkölt, és határozottan megrázta a fejét. – Nem, még akkor sem, ha vissza lehetne menni. – Úgy értettem, egy másik nővel. – Nem. Soha – mondta komolyra válva, aztán összehúzta a szemét. – Te megbántad, hogy megtettük? Érezte, ahogy a férfi megfeszül. Nehéz lett volna erre válaszolnia, főképp, mert Court már korábban világossá tette, mit akar. – Nem lesz másik férfi az életedben. – Ez a nyers hang megrémítette. – Most már enyém vagy, Anna – morogta, miközben az öklére csavarta a haját. – Nézz rám. Engedelmeskedett, szótlanná válva Court hirtelen fellobbanó haragjától. Akármit látott is a férfi az arcán, elfehéredtek tőle a ráncok a szeme körül. – Mit akarnál még? – A hangja perzselt. Reszkető lélegzetet vett, és így szólt: – Azt... azt mondtad, neked egy hárem kell, nem éred be egyetlen asszonnyal. Tudom, hogy nem ez a világ rendje, és belém sulykolták, hogy ne is várjam el soha, de... azt akarom, hogy te is az enyém légy. – Milyen kínos. Ostobának érezte magát, hogy 226

amióta csak hallott a házasságról, ellene akart szegülni annak, amit mások a dolgok rendjének ítéltek. Azt mondták, valójában a nők tévképzetei, ahogy a házaséletről gondolkodnak, ez teszi tönkre a házasságokat, és keseríti meg az asszonyokat. De ott volt az érem másik oldala; a pusztítás, amelyet az anyja hűtlensége okozott. Miért viselné ő könnyebben, mint az apja? Megérezte a férfi kavargó érzelmeit. – Ezt hogy érted? – De Court hangja legalább egy kicsit enyhült. Annalíának most az jutott az eszébe, hogy a tettei mindeddig kirívó ellentétben álltak azzal, amire kiokították; szeretkezett a házassága előtt, és éppenséggel nem a legmegfelelőbb partit választotta. Még változtathat, de nem akaródzott eltérnie az iránytól, amerre haladtak. Felszegte az állát. – Nem osztozom rajtad. Ha nekem lojálisnak és hűségesnek kell maradnom, tőled ugyanezt várom! Court állkapcsa elernyedt. Annalía tudta, hogy ez képtelenség, de ha belegondolt, hogy ő és egy másik nő... Akkor sem bírta elviselni, amikor még nem érezte, hogy hozzá tartozik. – Világosan az értésemre adtad... – Mikor? – Akkor éjjel, a tengerparton. Felismerés suhant át az arcán. – Miért érjem be eggyel, ha lehet több is, így mondtad, de ha arra gondolok, hogy te egy másik nővel... – Elhallgatott. – Fejezd be, amit mondani akartál. Elfelhősödő szemmel nézett félre. – Nem bírnám ki. Court megfogta az állát, és maga felé fordította. Valami eddig ismeretlen, de ugyanolyan erőteljes kifejezés ült ki az arcára, és szenvedélyesen megcsókolta. A kérdést viszont kikerülte. Annalía elhúzódott, és minden fájdalma kiolvasható volt a tekintetéből. – Anna, múlt éjjel azért tettelek a magamévá, mert mindenkinél jobban akarlak. – Keze fejével végigsimított az arcán, homlokát a homlokához nyomta. – Mindig így lesz. Remélni se mertem, hogy ilyen erőteljes érzelmeket táplálsz. A következő két hétben Annalía a könyvtárban vagy a szalonban olvasgatva töltötte a napot, míg MacCarrick gondterhelt arccal, feszültségről árulkodó testtartással meg nem jelent, és a kezét nyújtotta felé. 227

Nem volt szükség a szavakra. Sötét tekintete mindent elárult. S amikor elfogadta a felé nyújtott kezet – mindig elfogadta, és ezen nem is állt szándékában változtatni –, a férfi másodpercnyi késéssel álcázta hirtelen meglepődését. Aztán ahogy az ágyukhoz kísérte, Annalía megsejtette benne a férfiúi büszkeséget, miközben az ő szíve is hevesebben vert a várakozástól. Az ő skótja figyelmes volt, és gondoskodó, elküldetett a kedvenc ételeiért, és könyveket hozatott neki – jóllehet Annalía először elszégyellte magát, amikor beszerezte neki olyannyira kedvelt rémregényeit. Minden éjjel szeretkezés után vagy két szeretkezés között együtt olvastak az ágyban, néha úgy, hogy Annalía a fejét a férfi ölébe hajtva felolvasott, miközben Court a haját cirógatta, és rendre megijesztette, majd megcsiklandozta, valahányszor izgatottan szorította a könyvet, mert a hősnő épp egy sötét pincébe ereszkedett le. Máskor MacCarrick olvasott fel trágár költeményeket, zengzetes skót kiejtéssel, hogy Annalíának könnybe lábadt a szeme és megfájdult a hasa a kacagástól. Természetesen egy rakás új szót kellett megtanulnia, hogy valóban értékelni tudja a verssorokat. Egyik nap a férfi megérezte, hogy nyomasztja valami, és Annalía végül bevallotta, mennyire hiányzik neki a lovaglás. Court szája sunyi vigyorra görbült, és megismertette vele egy egészen új jelentését a szónak. De nem csak ezt tanulta tőle. Azt már tudta, hogy az ujjai csodát művelnek vele, viszont álmában sem gondolta, mire képes az ajka, miután meggyőzte, hogy borzasztóan vágyik rá. Aztán ma reggel éppen nyújtózkodott, és Court szokásához híven megjegyezte: – Vigyázz a karodra, szépségem. – Esküdni mernék, hogy jobban aggódsz érte, mint én magam – felelte. – Szívesen nézem, ahogy nyújtózkodsz. Szeretlek nézni nyújtózkodás közben, asszony, de óvatosnak kell lenned, amíg teljesen meg nem gyógyul. – A sebhely miatt nem találsz majd olyan vonzónak? – Képtelenség – felelte, és beleharapott a nyakába. Majd komolyra válva: – Valahányszor ránézek, az jut majd eszembe, milyen közel kerültem... – Öklét a szájához emelve köhögött egyet. – Hogy milyen kevésen múlott. Szerencsénk volt, mo cridhe. 228

Valóban szerencsések voltak, hogy együtt lehettek. A férfi mégis mind ez idő alatt egyszer sem hozta fel a házasságot, és Annalía sem. Nem beszéltek a jövőről. És minden nappal egyre esedékesebb volt a bátyja érkezése. Egy pillanatra felcsillant benne a remény, hogy MacCarrick Aleixre vár a lánykéréssel. De ez abszurdum volt. Lánykérésről szó sem lehetett. Egy férfi nem kér olyasmit, amit már a magáénak tart. Egyszóval mindenfajta ígéret nélkül teltek a napjaik. Pedig ha elhangzott volna az az ígéret, Annalía talán el meri árulni neki: olyan szenvedélyesen szereti, hogy úgy érzi magát, mint aki szakadékba zuhant.

229

HARMINC Amikor Hugh visszatért, Court Annalíán nyugtatta a kezét az étkezőasztalnál, és a nyakát cirógatta, miközben a fülébe sugdosott. Fivére alig bírta kinyögni, hogy „szívesen látja” egy italra vacsora után. Court Annával akart tartani, de a nő álmosságra hivatkozva visszavonult, mert azt kívánta, hogy beszéljen a fivérével. – Miért, Court? – szegezte neki a kérdést Hugh, ahogy belesüppedt a dolgozószoba bőrszékébe, s közben az orrnyergét dörzsölgette. Fáradtnak tűnt. – Eljutottam egy pontra, ahol már nem bírtam ellenállni. – Nem azért fosztottad meg az ártatlanságától, mert nem bírtál ellenállni. Te vagy az egyik legfegyelmezettebb ember, akit ismerek. Ami azt jelenti, hogy tudatos döntést hoztál. – Hosszan sóhajtott. – Azért tetted, hogy kénytelen légy nőül venni. És ami még fontosabb, hogy egy ilyen nő kénytelen legyen hozzád menni. Összehúzta a szemét. – Annalía ugyanúgy akar engem. – Gondolod, boldog lesz, hogy egy négyszáz éves széljárta erődítményben élhet? Arról nem is szólva, hogy ezzel a kiváló földfoglalással hivatalosan a semmi közepére helyezted az otthonod. Egyetlen varrónő se fog több ezer hektárt belovagolni, csak hogy az asszonyod szolgálatára állhasson. – Az se volt éppen világváros, ahol azelőtt élt. – Tudja egyáltalán, hogy ki vagy? Térj észhez, Court. – Arra célzol, hogy egy átok sújtotta, nemzőképtelen zsoldos vagyok, aki egy rakás kő között él? Hugh felvonta a szemöldökét, és csak annyit mondott: – Igen. Milyen furcsa, hogy egyetlen szó is lehet olyan, akár egy ütés, amelyre nem készültünk fel. Court meg sem próbálta leplezni a haragját, mielőtt kicsörtetett a szobából.

230

Fel s alá járkált a házban. Ő nem így élt. Itt minden aranyból volt. Anna csak a gazdagságot és a szolgákat látta, és ha itt jól érzi magát, Skócia vad északi tájain semmiképp sem fogja. Végül is mit tud róla Annalía? Gyengéd szeretőnek hiszi, ám az utóbbi időben Court kezdte fokozatosan elveszíteni az önuralmát. Olykor sokkal keményebben akarta a magáévá tenni... Amikor belépett a szobájába, Annalía hason fekve aludt; a lepedőt lerúgta magáról, és a haja beterítette a párnát, mint mikor belopódzott hozzá a szobájába Andorrában. Akkor éjjel csak bámulta, arról fantáziálva, hogy végigsimítja a combját és a szemérmét, amíg fel nem térdel elé. Emlékezett rá, milyen őrülten kívánta, mennyire gyűlölte a gondolatát, hogy egy ilyen finom hölgy soha nem lehetne az övé. Es mégis az övé lehet. Akár most azonnal. Levetkőzött, aztán a lába közé térdelt, és felcsúsztatta a kezét a combján. Motyogott valamit, de aludt tovább, miközben feltűrte a hálóinget a derekáig. Tenyerét a szemérméhez tette, és elkezdte dörzsölgetni az ujjával. Annalía levegő után kapkodva ébredt. – Tárd szét a lábad. – Gondolkozás nélkül engedelmeskedett. – Jobban. – Megtette, bízott benne. Belenyomta az ujját, kéjesen lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy nemsokára körülöleli majd a nedve. Amikor a nő zihálni kezdett, bedugta még egy ujját. Annalía felnyögött, de ő nem hatolt beljebb, csak a vágyát akarta felszítani. Felmordult, ahogy kígyózó testtel igyekezett mélyebben beleülni, és finom érintésekkel feltérdeitette. – Úgy – mondta rekedt hangon. – Térdelj fel. Támaszkodj a kezedre. – Amikor engedelmeskedett, felgyűrte a hálóingét, átbújtatta a fején, aztán a mellkasához húzta, hogy kiszabadítsa a karját a selyemből. A hálóinget félrehajítva beszívta haja ellenállhatatlan illatát. – Nem bírok betelni veled, mo cridhe – mormogta, miközben visszaengedte az ágyra. Az érintése nélkül elszégyellhette magát, mert le akart feküdni. De Court megszorította a csípőjét, és nem engedte. – Maradj, így akarlak. – Hogy így? – suttogta. Válaszképp szétnyitotta a húsát, és fel-le mozgatta a hüvelykujját. Anna előreejtette a fejét, és ívbe feszítette a hátát. – De hát... az állatok párzanak így – suttogta felindultan. 231

– Igen. – Alulról megmarkolta a mellét, és meghúzta a mellbimbóját. – Nem lehet... – lihegte. – Nem tudom. Court ismét felhúzta magához, előresöpörte dús haját, hogy megcsókolja a nyakát, aztán lecsúsztatta a kezét a hasán, egészen a szeméremtestéig, és belenyomta az ujjait. Annalía felnyögött, és elernyedt. Nem engedte el, karjával szorosan ölelte a keblénél, miközben ki-be járt benne az ujja, míg Annalía egészen közel került a csúcshoz. Akkor kihúzta az ujját, és mindkét kezével a mellére tapadt, finoman húzgálva a mellbimbóit. – Kérlek, Court – kiáltott fel. – Mit akarsz? – Tudod. – Azt akarod, hogy betöltsön valami? A lélegzete elakadt, de bólintott. Most már fájdalmas erekciójával megbökte a nő combját. – Tedd magadba. – Mi? – suttogta. – Tégy magadba. Most. – Hogyan? – Tudod, hogyan. Annalía habozott, mire Court egyik ujjhegyével körbecirógatta a mellbimbóját, s közben belenyalt a fülébe. A feje hátraesett a férfi vállára, aki végighúzta a fogát a nyakán, és azt mondta: – Vedd a kezedbe. Érezte, ahogy a keze köréje zárul, és a puha ujjak egyenként rákulcsolódnak. Élveteg nyögést hallatott, annyira vágyott rá, hogy benne legyen. Azt akarta, hogy a finom hölgy az ágyból, akiről örökre lemondott, olyan erősen kívánja, hogy a saját kezével tegye magába. Anna odahúzta nedves húsához, és Court azt hitte, abban a pillanatban elélvez, ahogy a hímtagja hozzáért. Megfogta a nő combját, és széjjelebb húzta a lábát. Aztán megint a mellére tapadt, és elkeseredetten markolászta, leküzdve a késztetést, hogy belehatoljon. Lehunyta a szemét, ahogy Annalía megtette, ahogy betette magába, és élvezte, ahogy nyögdécsel, miközben szép lassan becsúsztatja a szűk nyílásba. Court zihálva vette a levegőt, de félúton megállt, hogy a nőnek legyen ideje hozzászokni. Mert most keményebben hágja meg, mint eddig bármikor. 232

Anna hátranyúlt, és megszorította a férfi combját. Court lefogta a csípőjét, és felnyársalta, mire felkiáltott. – Durva leszek. – Amit csak akarsz – zihálta, de szavai nyögésbe fulladtak, amikor újra belédöfött. – Tudod, mit akarok, Anna. Megadod nekem? A körmei Court combjába mélyedtek, és azt motyogta: – Igen. Court a foga közé vette a fülcimpáját, és a fülébe mormogott: – Akkor támaszkodj a kezedre. Bólintott, haja a férfi karját cirógatta. Court a hátára tette a tenyerét, hogy lenyomja, a térdével széjjelebb lökte a lábait, és a vállába kapaszkodva magára húzta. Belédöfött még egyszer, keményebben, mint ahogy akarta, de Annalía élvezettel kiáltott fel. Belehatolt, bőre csattanva ütődött a nőéhez. – Homorítsd a hátad – mormogta. Engedelmeskedett, Court pedig válaszképp előrenyúlt, és dörzsölgetni kezdte a csiklóját, a tenyerét a melle alá téve, hogy minden egyes lökésnél hozzáverődött a mellbimbója. Amikor a nő felnyögött, Court felhúzta a térdét a csípője mellé, és végre teljesen belehatolt. Ismét felkiáltott, de egyre növekvő nedvessége minden felhatalmazást megadott a férfinak, aki eszét vesztve tapogatta érzéki domborulatait, s közben egyre durvábbakat lökött, hogy a nő végül kénytelen volt a könyökére támaszkodni. Megdöbbenve, de élvezettel tapasztalta, hogy Annalía megpróbál együtt mozogni vele, siettetve saját kielégülését. Érezte, ahogy megfeszül, látta, hogy megszorítja a párnát. Felnyögött, és elkáromkodta magát a kéjtől, miközben Annalía ernyedten borult az ágyra. Megfogta a lábát, és átfordította a hátára, de folytatta, nem csúszott ki belőle. Fél kézzel elkapta a karját, és leszorította a feje fölé, miközben egyre sebesebben pumpált a csípőjével. A másik kezével megmarkolta a mellét, hogy bevegye a szájába, és megharapja a mellbimbóját. Annalía ettől újra kielégült, és megadóan szétvetette a lábát. Amikor már nem bírta tovább, Court is követte, egy pillanatra sem engedve el a mellét, miközben egy végtelen orgazmusban lövellte bele a 233

magját, hangosan felüvöltve, és addig mozogva, míg teljesen ki nem merült. MacCarrick feje Annalía mellén nyugodott, a karját szorosan átvetette rajta, és mozdulatlanul feküdt azóta, hogy a nő a haját simogatva álomba ringatta. Annalía úgy érezte, Court az éjjel üzenni akart neki valamit azzal, amit csinált. Két dolog jöhetett szóba. Vagy azt akarta értésére adni, hogy vele elengedheti magát, mert bízik benne, hogy megérti, és elfogadja rejtett vágyait. Vagy ez az éjszaka egyértelmű figyelmeztetés volt. Ami a férfi vágyait illeti, azokat el tudja fogadni. Akarta, hogy durva legyen hozzá, hogy igazi nőnek érezhesse magát, mert ő aztán igazi férfi volt. Csak rágondolt, hogy harapdálja a bőrét, és beleborzongott. Nem akarta, hogy visszafogja magát, vagy úgy érezze, valamit lepleznie kell előtte. Ha intő jelnek szánta tetteit, csúnyán tévedett. Mert elkeseredetten vágyott mindarra, amitől a férfi óva intette. Miből tudna rájönni, miért nem kérte még feleségül? A gael szavak, amelyeket szeretkezés közben oly gyakran a fülébe duruzsolt, valamiféle ígéretet jelentenének? Egyszer rákérdezett a jelentésükre, de Court csak annyit mondott: – Nemsokára megtudod. – Követelni akarta a válaszokat, erőltetni a témát, de félt tönkretenni az együtt töltött csodás napokat. Felsóhajtott. Nyugtalan gondolatai nem hagyták magára, mert minden nappal egy lépéssel közelebb került a pusztuláshoz. Nemsokára döntés elé kerül, és ha Court nem veszi nőül, ha nem teszi meg, kénytelen lesz mindenki számára bebizonyítani, hogy olyan, mint az anyja, s a kasztíliai vér túlontúl forrón lüktet az ereiben. Mert skót szeretőjével a pusztulást választja. A férfi testhelyzetet változtatott, és magához húzta. Annalía tudta, hogy alszik, a keze mégis megtalálta a mellét. A keze, ez a sötét, sebhelyes kéz az ő bőrén. A birtoklás legősibb jele. Mellbimbója azonnal megkeményedett forró tenyere alatt. Amit viszont Court nem tudott: ő is forrón vágyta birtokolni a férfit. 234

HARMINCEGY Court közelebb húzta magához, hátát a mellkasához, fenekét az ágyékához szorítva. Belefúrta az arcát a hajába, beszívta az illatát, s a múlt éjszakát felidézve egyre keményebb lett. Aztán megrohanták a kételyek. A magáévá tett egy fiatal nőt, aki ártatlan és tapasztalatlan volt, mielőtt megismerte, és ő négykézlábra kényszerítette, és durván belehatolt. És tudta, hogy újra megtenné... – Mindjárt megkérdezed, nem okoztál-e fájdalmat – szólalt meg a nő bágyadt hangon, olvasva a gondolataiban. Mielőtt válaszolhatott volna, Annalía a kezébe vette meredező hímvesszőjét. – Hogy szégyelltem-e magam. – Simogatta. – Nem okoztál fájdalmat. – Magába tette. – Nem szégyellem magam. – Megmozgatta a csípőjét, hogy jobb pozícióban legyen, aztán lassan belecsúszott. Ezt teszi? A múlt éjszaka után? Noha biztos volt benne, hogy csak álmodik, Court mélyebben beléhatolt. Annalía lélegzete elakadt, majd elégedetten sóhajtott fel. – Látod? Nincs miért aggódnod. – Egy kicsit sem érezted magad kínosan? – Az elején talán, a vége felé egyáltalán nem. – Talán nem vagyok elég aljas neked? – Beleharapott a fülébe, és Anna nevetett. – Egy öregember, akinek nincs több trükk a tarsolyában? Hirtelen szorosan átölelte Annát, és hanyatt fordult vele. – Courtland? – sikkantott fel a nő. A térdével szétfeszítette a lábát, keze a mellét és a hasát simogatta. Annalía felnyögött, ahogy sarkát az ágymatracba vájva felnyársalta, miközben az ujjai incselkedőn játszottak vele. így folytatták, mígnem Annalía ívbe feszítette a hátát, hogy tövig magába fogadja, és mikor elernyedt, Court is eljutott a csúcsra. Utána átfordította a nőt, és vonakodva csúszott ki teste melegéből. Félresöpörte a haját, és a hüvelykujjával addig cirógatta karcsú vállait, míg 235

újra álomba nem szenderült, aztán a fülébe suttogta: – Csordultig teli a szívem, Anna. Felkelt, és magára húzta a nadrágját, hogy visszavonuljon a szobájába. Mielőtt becsukta az ajtót, visszanézett Annára, aki a hátára fordult, felfedve csodás kebleit. Felmordult, tudva, hogy délig sem fogja bírni, ha nem teheti még egyszer a magáévá. Majd felviszi neki a reggelit, és megpróbálja elcsábítani. Elvigyorodott. Annalía mindig kapható volt, akárcsak ő. A szobájában megmosdott, felöltözött, és azt vette észre, hogy fütyörészik. Pedig nem volt szokása. Megvonta a vállát, aztán letrappolt a lépcsőn, de félúton megtorpant. Ethan hazajött. Fivére mindig dühös volt, de ezúttal még a szokottnál is jobban, olyannyira, hogy elfehéredett a heg az arcán. Kénköves pokol. Ránézett Courtra, és megindult a dolgozó felé. Court a bajsza alatt káromkodva követte. – Hallottam róla – kezdte, amint Court becsukta maga után az ajtót. – Meddig áll szándékodban folytatni? – Hamarosan eljön érte a bátyja – kerülte ki a választ. – És te elengeded? Még úgy is, hogy együtt háltál vele? – Hugh mondta? – Nem mondott semmit. Nem anyánk az egyetlen, aki híreket kap a házban történtekről. Hallottam, és leolvastam az arcodról. Természetes, hogy Ethan tudta. Ethan mindent tudott. – A kis kasztíliaid a szolgákat faggatja egy bizonyos gael kifejezés jelentéséről. – Pillantásával mintegy keresztüldöfte. – Azt mondják, szinte tökéletes a kiejtése. Ha véletlenül csípte volna el, nem mondaná vissza ilyen pontosan. Dehogynem. Öt másodperccel a találkozásuk után Ethant is könnyedén leutánozná. – Magadhoz kötötted? – Igen. – A szavak csak úgy kibuktak belőle. Nem lehetett feltartóztatni őket. És igen, többször is kimondta őket. – Szóval egy ártatlan, jó családból való lány? – Igen – felelte hátradőlve. Nem volt hajlandó szégyent érezni azért, amit tett. 236

Hitetlen, gúnyos ábrázat. – Azt hiszed, feleségül veheted? – Feleségül veszem. – Mondd, testvér, gyűlölöd? Court szeme elkeskenyedett. Egy vászonzsákból, mely az íróasztal mellett hevert, Ethan elővett egy vaskos kötetet, és az asztalra dobta. Leabhar nan Súil-radharc. A Sorsok Könyve. Court hátratántorodott, és farkasszemet nézett a könyvvel, miközben testének valamennyi izma összerándult. A borító csillogott, akár a halpikkelyek, és nem látszott elnyűttnek, pedig őseik több nemzedéke próbálta elpusztítani. A gyomra csomóba szorult, aztán forogni kezdett. A könyv egyedül a vér jelét tűrte meg magán. Vaskosabb is lehetett volna, ha több lapot tartalmaz. Ám ők tudták, hogy azért ér véget ott, mert nem lesz több egyenes ági leszármazott, akinek a sorsát el lehetne beszélni. – Gyűlölnöd kell, ha olyan helyzetbe hoztad, hogy választhat a veled való házasság és a pusztulás között. Na persze jobban jár, ha az utóbbit választja. Inkább a pusztulás, mint a halál és a kínszenvedés, vagy legjobb esetben egy anyagi problémákkal küszködő zsoldos, aki nem ajándékozhatja meg gyermekekkel. – Minek hoztad ezt ide? – jártatta körbe idegesen a tekintetét. Nem tudta elhinni, hogy Anna egy fedél alatt van ezzel a förtelemmel. – Gondoltam, felfrissítem az emlékezeted. Court meg sem próbálta leplezni a dühét. Meg tudta volna ölni Ethant. – Mintha el tudnám felejteni. – Hiszen elfelejtetted. Ahogy a jelek szerint arról is megfeledkeztél, mi történt legutóbb a nővel, akit egyikünk eljegyzett. Egész pontosan én. – Ez nem olyan, Ethan. Érzem, ez más... – Hát persze – sóhajtott fel a fivére, és szánakozó pillantást vetett rá. – Annyira akarod, hogy mindent elkövetsz, hogy meggyőzd magad, de csak ártani tudsz neki. Court a fejét rázva, kétségbeesve nézte, ahogy Ethan felüti a könyvet az utolsó oldalon. Az ő oldalukon. – Gratulálok, Court. Miért várnád ki a halált és a kínszenvedést, ha elébe is mehetsz? Pénzért gyilkolni és ártatlanokat elcsábítani... Mire annyi idős leszel, mint én, még rajtam is túlteszel. 237

Ez megütötte. Ethan nem volt egy kedves ember. Hozzá mérve Court legmegvetendőbb tettei is semmiségnek tűntek. – Különös – merengett Ethan –, most sem érzem magam más embernek, mint mikor még én voltam a legaljasabb MacCarrick. Court elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzést. – Na és ha nem jön érte a bátyja? Ha minden választ ismersz, mondd meg, mit tegyek? – Hugh és én elvisszük valami biztonságos helyre. – Mellettem van biztonságban. Kimegyek, és végzek az összes bérgyilkossal, hogy megvédelmezzem. – Akkor is el kell engedned. Ha nem teszed, csak azt bizonyítod, hogy nem elég fontos neked. Ha valóban szereted, eszedbe se jutna veszélybe sodorni. Nézd meg Hugh-t, inkább távol marad Jane-től, te meg házasságon töröd a fejed. – Egy határozott mozdulattal összecsukta a kötetet. Court vetett egy utolsó szúrós pillantást a könyvre, és kiviharzott a szobából, útközben belefutva Hughba. – Vigyázz Annára. És ne engedd a közelébe Ethant meg azt az átkozott könyvet. – Odakint, az utcán alig vett tudomást az útjából félreugró emberekről. – Friss levegőt szív. – Ezt a rejtélyes választ kapta Hugh-tól, amikor Court után érdeklődött. Két órával ezelőtt. Nem szerette, ha a férfi távol volt; túl sok jelenet kavargott a fejében, amikor számbeli fölényben lévő ellenségei tőrbe csalták. Az előcsarnokban járkált, nem törődve a szolgák furcsa pillantásaival. Persze hogy meresztik rá a szemüket, elvégre mind tudták, hogy MacCarrick mindennap, néha óránként ágyba viszi. Végül a férfi belépett az ajtón a szitáló esőből, és megrázta elázott haját, akár egy farkas. Nyilván egész idő alatt odakint kószált. – Hol jártál? Aggódtam. Sivár tekintettel nézett rá, ahogy még soha. – Mi történt? – kérdezte. – Semmi. Csak hiányoztál, és nem búcsúztál el. Rátette a kezét a vállára, és elgondolkodva dörzsölgette a nyakát a hüvelykujjával. Öntudatlan mozdulat volt, Anna érezte. – Eszembe 238

juttattak valamit – szólalt meg tétova hangon. Aztán, mintha akkor vette volna észre, hogy megérintette, meglepetten leejtette a kezét. – Miről van szó? – kérdezte a nő riadtan. – Rájöttem bizonyos dolgokra kettőnkről, és... az irántad táplált érzéseimről, és nem akarok fájdalmat okozni neked. Jobb lesz, ha... – Hirtelen elhallgatott, és megmerevedett, aztán az ajtó felé fordult, testével védelmezve a nőt. A keze hátranyúlt, be a kabátja alá, és egy pisztolyon állapodott meg, amiről Annalía nem is tudta, hogy ott van. Az ajtó egyik szárnya kivágódott, és MacCarrick levette a kezét a pisztolyról. – Aleix? – A bátyja él! Itt van! Annalía azonnal a nyakába ugrott. – Jól vagy? – faggatta Aleix, miközben megragadta a vállánál, hogy szemügyre vegye. – Nem esett bajod? – Nem, remekül vagyok – biztosította. Miután Aleix meggyőződött a húga jóllétéről, MacCarrick felé fordult, olyan tekintettel, mintha meg akarná ölni. – Megmagyarázom, Aleix... – Egy alak vonta magára Annalía figyelmét, aki levegő után kapkodva nézett az ajtó felé. – Olívia? Ebben a pillanatban Aleix MacCarrickre támadt, úgy estek egymás torkának, akár az állatok, dulakodás közben vázákat sodorva magukkal. Istenem, nehogy megsérüljön valamelyikük! – Büdös skót – üvöltötte a bátyja. – Előbb Pascal börtönébe juttatsz, aztán elrabolod a húgom? Most megdöglesz. Várjunk csak... hogy Court juttatta börtönbe?... Azt mondta, nem ő volt. Azt mondta, sosem támadt rájuk... – Ó! – kapta a szája elé a kezét. Azt nem állította, hogy nem is harcoltak. – Elég! – Mind megdermedtek. Annalía a válla fölött lassan hátrapillantott, és egy férfit látott, aki az arcán végigfutó sebhelyet leszámítva Court idősebb kiadása volt. Bármennyire hihetetlen, Ethannek még a két fivérénél is fenyegetőbb volt a külseje. Megjelent Hugh is. Annalía hallotta Olívia spanyolul eldünnyögött szavait: – Rémisztő, borzasztó, dermesztő. – Court, engem nem érdekel, kivel verekszel, és miért – szólt Ethan –, de menj ki vele. Court zordonan bólintott, aztán Aleixre nézett. Aleix az ajtó felé fordult. 239

Amikor újrakezdődött a verekedés, Annalía és Olívia indult volna a férfiak után. – Megállni – szólt rájuk Ethan mély, dörgedelmes hangon. Annalía megtorpant, és látta, hogy Olívia úgyszintén, majd mindketten visszafordultak. – Meg kell állítanunk őket – mondta Olívia. – Meg fogják ölni egymást! – kiáltotta Annalía. – Nem fogják. Ethan úgy beszélt, hogy Annalía nem tudott nem hinni neki. Valamennyire meg is nyugodott, mígnem a férfi hozzátette: – Court kicsinálja. Mindketten levegő után kapkodtak. Annalía keze a homlokához szaladt. Olívia, a kis boszorka a szobát fürkészte, minden bizonnyal valami fegyver után. – A fivéremnek senki sem szorít? – kérdezte most Ethan. Annalía esküdni mert, hogy Ethan mulat rajta, nem mintha gránitkemény arca bármit is elárult volna ebből. Talán nem volt olyan feszes a bőr a szeme körül. Nem szorította annyira össze az állkapcsát. – Nem – mondta a két nő egyszerre, aztán egymásra meredtek. – Nem tudom kivárni, amíg eldöntik. Kívánják, hogy lerángassam Courtot a kedves...? – Elhallgatott, várva, hogy ők fejezzék be helyette. – Aleix! A neve Aleix, ő a bátyám. És igen, kérem. – A jegyesem – tette hozzá sietősen Olívia. – És igen, tegye a dolgát, bár neki nincs szüksége rá. – Valóban nincs – fújt Annalía. Aztán egy töredékmásodperccel később: – A jegyesed? Igyekezett visszafogni magát, hogy ne kaparja ki a kis boszorkány szemét, az idősebb MacCarrick meg közben komótosan kiballagott. Percekkel később a két férfi is visszajött vele, elázva az esőtől. Aleixnek vérzett az orra, felrepedt a szája, mindkét szeme és az arca is bedagadt. MacCarricken semmi sem látszott, elvégre profi gyilkos volt... – Szállj be a kocsiba, Annalía – mondta Aleix két zihálás között. – Elviszlek innét. – MacCarricknek azt mondta:- Ha ő biztonságban van, visszajövök, hogy befejezzük. Mérget vehet rá.

240

Amikor nem mozdult, Aleix megfogta a kezét, de a nő elhúzta, és MacCarrick elé lépett. – Mondd, hogy nem te juttattad börtönbe a bátyámat. Tekintetük egymásba olvadt. – Nem tehetem. – Miért nem mondtad el? Azt mondtad, nem támadtál rájuk. És én hittem neked. Hosszú szünet után Court kinyögte: – Ők... támadtak. .. miránk. – Mintha erővel húzták volna ki belőle a szavakat. – Az nem számít – szólalt meg mögöttük Aleix. – Maga juttatott börtönbe. Maga akadályozta meg, hogy végezzünk Pascallal. – Börtönbe juttattam, nem öltem meg – vágott vissza. – A csapatuk egyszerű parasztokból állt. Mészárlás lett volna. – Annalía tudta, hogy nem szokása megokolni a tetteit, és meglepődött, hogy ezúttal mégis ez történt. – Már körülzártuk Pascalt. – A bérgyilkosokat zárták körül, akik védelmezik Pascalt. Az életét mentettem meg azzal, hogy börtönbe juttattam. Kérdezze Pascal lányát. Olívia szemmel látható vonakodással mondta ki: – így igaz. Aleix lesújtó pillantást vetett a férfira. – Megkockáztattam volna, mert a népemről van szó. – És ismét Annalía felé nyújtotta a kezét. – Gyere velem, mielőtt úgy határoz, hogy váltságdíjat kér. A nő MacCarrick közbeavatkozására várt. Várta, hogy vitába szálljon a bátyjával. De nem tett semmit, csak állt, és őt nézte. Annalía szíve oly hangosan vert, azon se csodálkozott volna, ha mindenki hallja. – Gyerünk, Annalía – mondta Aleix katalánul. – Hagyd a holmid, és induljunk. MacCarrick megesküdött rá, hogy eljuttatja a fivéréhez. Teljesítette a feladatát. És bár ő azt hitte, elkötelezték magukat egymásnak, soha nem kérte feleségül, és nem beszéltek a jövőről. Enyém vagy, mondta akkor MacCarrick, mint aki fogadkozik. Nyilván ugyanúgy eltorzította az igazságot, mint mikor arról kérdezte, hogy harcolt-e a bátyjával. Enyém vagy. Egy ideig. Egyenes háttal odalépett a férfihoz. – Megígérte, hogy biztonságban eljuttat a bátyámhoz. – Megtettem. 241

– Más mondanivalója nincs? – Nem jött válasz, ezért folytatta: – Akkor köszönöm. – Ne sírj, ne sírj! A kezét nyújtotta. – Nagyra értékelem... a segítségét. Nem fogadta el a kezét. Nem fogta meg, hogy kemény mellkasára vonja, és elküldjön mindenkit a pokolba. Annalía szívébe mintha kést döftek volna. Court fivérei ott álltak a közelében, néma hűvösséggel. Nyílt könyörtelenségük és akaratuk Courtland ugyanezen tulajdonságaira világított rá. Soha nem volt esélye nála. Egy férfi nem változtathatja meg a természetét. Korábban aggódott a döntés miatt, amelyet majdan meg kell hoznia, de a döntés soha nem az övé volt. Court elengedi, ő pedig mindjárt könnyekre fakad. – Nagyszerű – suttogta, miközben a fivéréhez fordult. – Akkor készen állok.

242

HARMINCKETTŐ Anna elmegy tőlem. Court képtelen volt másra gondolni. Először fájdalmat okozott neki, azután igyekezett tőle telhetően helyrehozni a dolgot. El kellett válniuk, mielőtt újra bántani fogja. Mert legközelebb már nem kínálkozna megoldás. Halál és kínszenvedés... A csillogó könyvborító incselkedett vele, hogy kihívja maga ellen. Anna hátrapillantott, nem esdeklőn, csak mintha az emlékezetébe kívánná vésni. Aztán elfordult. Court megfeszült, a keze ökölbe szorult, és kis híján engedett a bensőjében visszhangzó parancsnak: Menj utána. A mögötte álló Hugh észrevehette ezt, mert fojtott hangon megszólalt: – Érte teszed. Engedd visszatérni a családjához. A bátyja odább terelte Annát, máris védelmezőn. A fenébe is, ez Court felelőssége. Az ő joga. A nő az övé. Ethan rátette a kezét a vállára. Az ő részéről ez inkább fenyegető, mintsem vigasztaló gesztus volt, és ezt mindketten tudták. Feléjük fordult. Hugh összevont szemöldökkel nézett rá, mintha zavarban lenne. Ethan csak rápillantott, és még morózusabb lett, ha ez egyáltalán lehetséges. Court az őrület határán egyensúlyozott, és tudta, hogy ez látszik is rajta.- Csak ha már tudom, hogy biztonságban van – nyögte ki nagy nehezen. – Nem való hozzád egy ilyen nő. Még hanem volna is beárnyékolva az életünk. – Megölöd, Court – mondta Hugh. – Ahogy mi tettük Leithszel. – Várj. Annalía olyan hirtelen állt meg, hogy előrelibbent a szoknyája. Ekkor meghallotta Hugh morgását: – Krisztusom. – Ethan egy elképesztően mocskos káromkodást szűrt át a foga között, aztán figyelmeztető hangon megszólalt: – Courtland... 243

Aleix a húgához fordult, összevert arcán boldogtalanság látszott. – Hogy akarja megvédelmezni? – szegezte neki Court a kérdést. Annalía megfordult, és félrebiccentett fejjel figyelte. Sosem volt még ilyen ádáz a férfi arckifejezése, ilyen vad a tekintete. – Gondoskodom az enyéimről. MacCarrick az ajtó felé bökött a fejével, az esőben ott várakozott egy magányos kocsi. – Nincsenek lovas kísérők. Fogadni mernék, hogy fegyvere sincs. – Ne akarja, hogy megcáfoljam. – Bérgyilkosok vadásznak rá. Aleix hangja elmélyült, mintegy fájdalmassá vált. – Tudom. – Minket is megjelöltek – kotyogott közbe Olívia. Aleix éles, intő pillantást vetett felé, amiben a lány leplezetlen örömét lelte, aztán odább sétált, hogy szemrevételezzen egy értékes vázát. Annalía gyanította, hogy a váza rövid időn belül a kocsijukban lesz. – Már háromszor támadtak. – Micsoda? – Aleix Anna karja után nyúlt, de MacCarrick előrelendült, és elkapta a csuklóját. – A karját ne – figyelmeztette. Annalía már majdnem teljesen meggyógyult, de a karja érzékeny lett volna, ha megrántják. – Miért, mi van vele? – vetett rá számon kérő pillantást Aleix. – Rálőttek – mondta MacCarrick, és elengedte. – És meg fogják tenni újra. – Hagyta, hogy rálőjenek? – Aleix hangja félelmetesebb színt öltött, mint amit Annalía valaha hallott tőle. Na és MacCarrick? Képtelen volt kiigazodni rajta, de megérezte benne az erőszakot, élesen és ugrásra készen. Neki kell elsimítania a helyzetet. – Aleix, én szaladtam el MacCarricktől. A gyilkosok segítségéért kiáltozva, mint egy eszement. Fivére le sem vette a szemét a skótról. – Hagyta elfutni? Annalía kettőjük közé állt, és lábujjhegyen pipiskedve igyekezett fivére látóterébe kerülni. – Torkon vágtam. Mégis azonnal utánam rohant, hogy fedezékbe rántson. És ez csak az első alkalom volt, hogy megmentette az életem. – A fivére megenyhült már egy kicsit? – Két bérgyilkos támadt ránk, mikor észak felé lovagoltunk. Egyet lelőtt... 244

– Egyet? – kérdezte Olívia, újonnan támadt érdeklődéssel méregetve Annalíát. – A másikat én kaptam el – felelte a nő. – Egy kő volt elrejtve a szoknyámban, amit eredetileg MacCarricknek szántam. – Aleix meglepett képet vágott, mintha nem ismerne rá. – Korábban már bevált egyszer. MacCarrick baljós pillantást vetett a fivéreire, mint aki az ítéletükre vár. – Azt állította, hogy megsérült a lába. Odamentem megnézni, erre meglendítette a szoknyáját... – Hugh felvont szemöldökét látva morogva tette hozzá: – Ravasz kis nő. Aleix megfogta Annalía könyökét. – Majd később elmeséled. – Nem viheti el innen – dörrent rá MacCarrick. – Azt hiszi, parancsolgathat? Rohadék, arrogáns skót... – És újrakezdték. Fivére megjegyzésére Annalía elpirult szégyenében, és kíváncsian várta Hugh és Ethan MacCarrick reakcióját. Kezdte megtanulni, hogy Ethan arca csak egyvalamit képes tükrözni: a felszín alatt szunnyadó rosszindulatot. Hugh megvonta a vállát. – Kapott már rosszabbat is. Court Aleixre rontott, és odavágta az egyik asztalhoz, ami azonnal darabokra tört. Aleix feltápászkodott, és birokra keltek, átverekedve magukat a másik szobába. – Segítene? – fordult Annalía Hughhoz. Ethant nem merte volna megkérni. Hugh káromkodott egyet, aztán a könyökét kitartva szétválasztotta őket. – Ostobán viselkedsz, Court. És sok forog kockán. Amikor szétváltak, mindketten zihálva, Ethan lekicsinylő hangon megjegyezte: – Van egy közös ellenségetek. Előbb a fenyegetést kéne megszüntetni, utána nyugodtan megölhetitek egymást. – Ezzel távozott. – Igazuk van – mondta végül MacCarrick. – Maga meg akar ölni, és talán igaza is van, én meg a legnagyobb élvezettel verem laposra, ha megpróbálja, de előtte van egy kis dolgunk. Nem fogom hagyni, hogy elterelje erről a figyelmem. Aleix az ingujjába törölte vérző száját, és igyekezett levegőhöz jutni. Aztán határozottan bólintott. Amikor Annalía meggyőződött róla, hogy a verekedésnek vége, szaladt becsukni az ajtót, mert az eső már igencsak kezdett befolyni a házba. Alig akart hinni a szemének, amikor megpillantotta a lovát a kocsihoz kötve. – 245

Iambe! – kiáltott fel elámulva; nem is gondolta volna, hogy a fivérének eszébe jut elhozni Pascaltól. – El attól az istenverte ajtótól, Anna – förmedt rá MacCarrick, és hosszú léptekkel feléje csörtetett. – Hogy merészel így beszélni vele? – hőbörgött Aleix a nyomában. – Tudja egyáltalán, ki ő? – A lovamat már nem Iambénak hívják – közölte Olívia. Annalía megpördült, készen rá, hogy nekiessen, amikor egy kéz szorult a torkára, és hűvös puskacső ért a homlokához. Megint itt vannak. Elkapta Court tekintetét, és látta rajta, hogy szétveti a düh, de azt is tudta, hogy ezúttal elpártolt mellőle a szerencse. Bárcsak megmondta volna neki, hogy szereti.

246

HARMINCHÁROM Úgy gondolja, meg fog halni. Court ezt olvasta ki a tekintetéből. Hátranyúlt a pisztolyához, de a bérgyilkos nekinyomta a fegyvert a nő halántékának, és Court tüdejéből kiszakadt a levegő a látványtól. Feltartotta a kezét. – Engem vigyetek – nyögte ki. – Engem cserébe a nőért – szólalt meg Llórente. A bérgyilkos végighúzta a fegyver csövét Annalía arcán. – Titeket később intézünk el. Gondolkozz, az isten verje meg, gondolkozz! Hol a pokolban van Ethan, merre van Hugh? Onnan, ahol a fegyveres állt, nem láthatta Hugh-t a másik szobában. Hugh leszedhetné, hiszen kitanították rá, hogyan öljön villámgyorsan... – Hugh – mormogta gaelül –, végezz vele. Az isten szerelmére, tedd meg. Kérlek. Érezte, hogy a fivére lassan elhátrál. Az Annát fogva tartó férfi kinyitotta a másik ajtót a társának, aki Olíviára szegezte a pisztolyát, és jelzett neki, hogy induljon. A lány végül megindult felé, de még hátraszólt a válla fölött: – Azért megérte, Llorente. Mindkét bérgyilkos kezdett lehátrálni a lépcsőn, Anna egyikük karjában botladozott végig a nedves fokokon, pislogva az esőben, a szemét le sem véve Courtról. Mintha így próbált volna bátorságot gyűjteni. – Ne ellenkezz vele, Anna. – Court nem tudta, lehetett-e érteni kényszeredett szavait. A fojtogató düh mindent feketére festett. Ha a bérgyilkosok elillannak, már csak Annalía tetemére fog rábukkanni, valahol a külvárosban. – Az isten verje meg, Anna – dörmögte. – Maradj életben. Tarts ki... Robbanás hangzott az emelet felől, és a bérgyilkos feje szétloccsant. Holtában görcsösen megszorította Annát, aztán a földre zuhant. A társa pisztolyt rántott Hugh-ra, de Court és Hugh előbb tüzelt. A bérgyilkos térdre esett, aztán arra, ami az arcából maradt. Court tudta, hogy soha életében nem felejti majd, amit látott: Anna üres tekintettel, elnyílt szájjal kúszik odébb a holttest mellől. Ádáz harag 247

tombolt benne, ahogy odarohant hozzá, de mielőtt elérte volna, a nő keze megcsúszott a mészárlás után maradt vértócsán és az utcát elárasztó hideg esővízen. Ahogy halkan siránkozott... Court levetette magát a földre, közben elhajítva a pisztolyt, hogy a karjába tudja venni, magához szorította, s az ujjai hitetlenkedve simították újra és újra végig a halántékát. – Anna? – Fogta a fejét, és a mellkasára vonta. A nő erőtlenül bólintott. Nem tudta, mennyi ideig maradtak így, Hugh közben előbújt a leshelyéről, és Ethannel együtt az utcát fürkészte. Llorente megpróbálta elvenni tőle Annát. Court vakon odacsapott, és keményet ütött a férfi arcára. Csont törött. Hugh megfogta a vállát, de nem bírt megmoccanni. – Most hogy túlélte, ne akard, hogy halálra fagyjon – mondta Hugh. Ebben volt valami. – Befelé, Court – parancsolt rá Ethan. Csak akkor volt képes mozgásra bírni a testét, amikor Anna dideregni kezdett. Erősen magához szorította, és felállt. Amint odabent voltak az éles fényben, és meglátta, hogy a nő csurom vér, azonnal kitisztultak a dolgok. – Ethan? – El lesznek intézve, Court. Ne aggódj. Court pillantása a másik fivérére ugrott. – Megtorlás? – kérdezte Hugh. – Ezerszeresen. – Veled tartok. Court megrázta a fejét. – így is többel tartozom neked az életemnél is. – Hajnalban indulunk – mondta Hugh elengedve a füle mellett a megjegyzést. Erskine rémült fejhangon kiáltott le, hogy kész a fürdővíz. Court alig hallotta Llorentét. Nem a férje. El kell engednie. Nem az ő dolga gondoskodni róla. Llorentére nézett, érezte, hogy vicsorog, és hallotta, hogy a másik nő felcsattan: – Ne legyen ostoba, Llorente! Nem fogja bántani! Court már a lépcső felé tartott, amikor Anna végre megszólalt: – Nem lesz baj. Általában jobban viselem az ilyesmit. – A hangja akadozott, a szavai üresen csengtek. 248

Az ilyesmit. Ha meghal, Court olyan bőkezűen osztogatta volna a halált és a kínszenvedést, ahogy arra még nem volt példa. – Miért viselkedik mindenki ilyen furcsán? – kérdezte hirtelen Anna. – Azért – szólalt meg Olívia –, mert teáscsésze nagyságúra tágultak a pupilláid, vérben úszol, és fegyverolaj van a halántékodon. Továbbá sokkot kaptál. – Ó – felelte halkan. – Courtland, ne hozz kínos helyzetbe, tegyél le. Nem szoktál így viselkedni. Nem szoktál. Llorente üvöltött valamit, de Hugh feltehetően lefogta. Szörnyeteg, brutális állat, gyilkos, rohadék. Az utolsó, ami Court hallott, Hugh szavai voltak: – Szerencséje, hogy Court nem tekerte ki a nyakát ott kint. – Valóban erős volt a késztetés. A szobájába érve letette a nőt az ágy végébe, és segített neki felülni, amíg levetkőztette. Százszor is megtette már, de most az első gombbal is alig tudott megbirkózni. Végül kettétépte a ruháját – meglepően könnyedén hasadt szét az anyag. Aztán a karjába vette, beleültette a kádba, és letérdelt mellé. Miközben meleg vizet locsolgatott a vállára, megkérdezte: – Anna, jól vagy? – Nem ismert rá a saját hangjára. – Persze. – Egyenesen előre bámult. A szeme nem akart hozzászokni a fényhez. Világos volt a szobában, a pupillája mégsem akart összehúzódni. Amikor a férfi úgy gondolta, hogy egyedül is ülve tud maradni, egy pillanatra odaugrott a lámpához, hogy lecsavarja. Egy mosdókendővel letörölgette a vért az arcáról és a nyakáról, végigdörzsölte aprócska ujjait. – Jó kislány – duruzsolta, miközben a haját mosta. Az olaj nem akart lejönni a halántékáról, de nem dörgölhette sokkal erősebben. A pisztoly csöve amúgy is nyomot hagyott rajta. Hevesen összerándult a gondolatra. – Courtland? Próbálj meg türelmesebb lenni a bátyámmal. – Zavarodottság érződött a hangján. – Ő nem olyan, mint az én vad skótom. Nem szokta a verekedést, és azt hiszi, engem is elveszít, mint Mariette-et meg a kicsi lányt. Egyedül én maradtam neki a családból. – Mo cridhe, tudod, hogy mindent megteszek, amit kívánsz. – Homlokát a nő vállához nyomta. 249

– Igen, tudom – felelte lágyan. Court érezte, ahogy Annalía elbágyad, miközben az elalvás ellen küzd, gyorsan leöblítette a haját és a testét, majd talpra állította, hogy végigtörölgesse. Körüljártatta a szemét, és megpillantott egy kikészített hálóinget, meg néhányat a saját ruhái közül. Ráadta a hálóinget, aztán bedugta az ágyba, több réteg takaró alá. Tiszta ruháinak látványa eszébe juttatta, hogy őt is vér borítja. Tartott tőle, hogy Annalíát később megrémítené a látvány, így levetkőzött, és megmosdott a maradék vízben. Sietősen felöltözött, aztán odahúzott egy széket az ágy mellé. – Nem tudom, miért vagyok ilyen álmos – nyújtotta felé Anna a kezét. – Olyan fáradt vagyok mostanában. – Court megfogta a kezét, és a térdére könyökölve előrehajolt, hogy arcát a nő tenyerén pihentesse. Akkor sem engedte el, amikor Annalía már elaludt. Nem sokkal ezután Llorente lépett be. Court érdektelenül felpillantott, és homályosan eljutott hozzá, hogy az orrát legalább sikerült eltörnie. – Látni akarom a húgomat. – Az érzelmek és a sérülések elmosódottá tették a hangját. Közvetlenül utána megjelent Hugh is, nagy valószínűséggel Llorente védelmében. – Nyugalom, Hugh, nem nyúlok hozzá többet – mondta, de le nem vette a szemét Llorentéről, aki az ágy túlsó oldalára lépdelt, hogy lássa a húga arcát. Hugh, a jelek szerint meggyőzve, azt mondta: – Egy tervre van szükségünk. Ethan beszélni akar veled. Én majd itt maradok. – Mondd, hogy jöjjön ide. Nem hagyom magára. – Azon kapta magát, hogy erősebben szorítja a nő kezét. – Olíviával van. – Akkor hozza őt is, én nem mozdulok. Hugh Annára pillantott. – Nem fogjuk zavarni? – Nem fog felébredni. Amikor Hugh kiment, Llorente szólalt meg: – És ezt onnét tudja, hogy együtt hált vele? – Igen. – Erre mondjon valamit, ha tud. A tekintete eltéríthette Llorentét a témától, mert azt kérdezte: – Biztos benne, hogy nem sérült meg? 250

– Néhány horzsolás. Sokkot kapott. Semmi több. Hugh és Ethan egy asztalt és székeket hozott be, Olivia követte őket. Erskine felszolgálta a kávét, majd szó nélkül távozott. Court nagy nehezen elszakadt Anna kezétől, hogy bedugja a takaró alá. Miután feljebb húzta rajta a takarót, helyet foglalt az asztalnál. Llorente, bár nem kínálták hellyel, odahúzott egy széket, és végigmérte őket. Bizonyára az járt a fejében, hogyan tud Hugh ilyen mesterien lőni, honnan Ethan hidegvére, és hol szerezte azt a cakkos sebhelyet az arcára. Court tudta, hogy Llorente értetlenül áll mindezek, továbbá a közte és Anna közt lévő viszony előtt, mégis bölcsen hallgatott. Court szólalt meg elsőként. – Ethan, neked itt kell maradnod mellette. – Úgy nézett a fivérére, hogy tisztában legyen vele, mekkora felelősséget bíz rá. – Rendben. És kerítek még embereket – felelte Ethan. – Ha nem térünk vissza, el kell vinned Annát Carrickliffe-be a klánhoz. Tegyenek esküt neki. – Meglesz. – És Olivia? – kérdezte Llorente. – Neki is Annalíával kell maradnia. Court szeme megvillant. – Róla majd gondoskodik maga. – Ha a bérgyilkosokat akarják levadászni, én is magukkal tartok. – Végighúzta ingujját még mindig vérző száján. – Itt marad – jelentette ki Court. – Az az én hazám, és az én népem. Ott kell lennem. – Igaza van, Court – mondta Hugh. – Úgyis követne minket. Court megvonta a vállát. – De ha csak egyszer az utamban lesz... Llorente összehúzta a szemét, majd azt kérdezte: – És Olivia? – Nem igazán tudta, mire kéri őket. – Egyezz bele, Ethan – szólalt meg Hugh. – Együtt kell maradniuk. Ethan hosszú másodpercekig tartó habozás után biccentett. Lám, az ember, akit oly sokan hittek elvetemültnek – gyakorta teljes joggal –, az életét kockáztatja két nőért. – Mit tudsz a bérgyilkosok bandájáról, Court? Előredőlt, és igyekezett hideg fejjel a tárgyra koncentrálni. – Szeretnek egységben maradni, és kisebb csapatokat küldenek ki. Ha közel tudnánk férkőzni a táborhelyükhöz, egyszerre végezhetünk minddel. – Toboroznak új tagokat – mondta Llorente. Court megrázta a fejét. – Ha az összessel végzünk, nem marad, aki tovább vinné a rendet. 251

Hugh hozzátette: – Én is olvastam róluk. – Olvasott róluk, hát persze, egy vaskos iratkötegben, rajta azzal az instrukcióval: „Csak saját felelősségre". – Még ha nem tudsz is végezni minddel, ha kiiktatod a vezetőjüket, levágod a kígyó fejét. – Hiába vágjuk le, amíg Pascal életben van – mutatott rá Llorente. – Soha nem fogja feladni. Egész hadserege van dezertőrökből, akik valamennyien magasabb rangra ácsingóznak. – Akkor az utolsó emberig végeznünk kell velük – felelte Court, szemmel láthatóan meglepve Llorentét. A skót megvető pillantást vetett felé. – Csak nem gondolta, hogy egyetlen embert is életben hagyok, aki árthat Annának? – A bérgyilkosok, a dezertőrök és Pascal. Egyetlen hadjárattal? – Igen. Llorente lassan bólintott. – Több emberre lesz szükségünk. – A bérgyilkosokhoz nem – mondta Hugh. – Ha egy helyen táboroznak, és megvan a megfelelő felszerelésünk. – Robbanószerek. – Csak a dezertőrökhöz kell erősítés. Court, el tudod érni a csapatodat? – Már próbáltam, de nem jött válasz. Minden bizonnyal keletre mentek Ottóval. – Nem hinném – mondta Ethan. – Weyland meg én hónapokon keresztül azon munkálkodtunk, hogy eltávolítsuk Andorrából a dezertőröket. Onnét tudom, hogy úgy döntöttél... ostoba módon, hogy szövetkezel Pascallal. Weyland nyomást gyakorolt a brit nagykövetre, aki odahatott a spanyolokra, hogy emeljék fel a dezertőrökért járó fejpénzt. Jelentősen. Ahogy az unokatestvérünket ismerem, Niall minden bizonnyal felismerte, milyen jövedelmező a feladat. És Court csapatával gyerekjáték. – Gondolja, hogy a zsoldosok Andorrában vannak?- kérdezte Llorente. – Ez jó hír. – Nekünk az – mondta Court. – Magának kevésbé. Llorente felvonta a szemöldökét. – Megkérdezhetem, miért? Hugh gyorsan közbevágott: – Ha egy kis esze van, nem kérdez semmit. Llorente bölcsen visszatért az eredeti témához. – Én tanulmányoztam a dezertőröket, maguk ismerik a bérgyilkosokat, Pascalt azonban egyikünk sem ismeri. – Igaz – ismerte be Court. – Állandóan változtatja a szokásait és a lakhelyét. Képtelen voltam felfedezni benne a rendszert. 252

– Ahogy én is. Olivia finoman köhintett, mire mind feléje fordultak. – Én ismerem a rendszert – mondta a lány, miközben elismerően nézegette a tükörképét egy ezüstkanál felszínén. A többiek távoztával Court visszatelepedett a székébe, Annalía mellé, és Llorente is maradt. – A húgom szemmel láthatóan sokat jelent magának – jegyezte meg, és Courttal szemben, az ágy túlsó oldalán lévő székre ült. – Miért nem vette feleségül, mielőtt ideértem, és közbeavatkozhattam volna? – Mert sokat jelent nekem. – Elrabolta a húgomat, és elhurcolta egy másik országba. Nyilvánvalóan elfoglalta a házam, míg én egy cellában rohadtam, ahova maga juttatott. Meglopott. Még az orromat is betörte. Nehéz elhinni, hogy ezt felül tudná múlni. – Pedig tudom. – Igaz. Lehet, hogy teherbe is ejtette. – Nem ejthettem teherbe. – Hogy lehet biztos ebben? – Nemzőképtelen vagyok. – Normális esetben soha fel nem fedte volna ezt olyasvalaki előtt, mint Llorente, de hirtelen olyan jelentéktelennek tűnt a dolog. – És én higgyek magának? – Igen, mert igaz, még ha minden vágyam, hogy bár ne lenne az. – Különös, hogy a férfiak mindig azt hitték, ha teherbe ejtenek egy nőt, kötelességük elvenni. Ha Anna állapotos lenne, ő szó nélkül elvette volna. Llorente rövid tétovázás után azt mondta: – Ez az oka, hogy nem akarja nőül venni? Nem mintha hozzájárulnék, csak felvetődött bennem a kérdés. Anna korábban azt állította, a bátyja elvesztette a feleségét és a lányát. Biztosan a szüléskor. – Nem, nem ez az oka. Hagyjuk ezt. Llorente a térdére könyökölt, és lebámult a padlóra. – Ha ezt befejeztük, el kell zarándokolnom Kasztíliába a családhoz, hogy kerítsenek neki egy elnéző hitvestársat. Gyűlölni fog érte, de meg kell lennie. 253

Court a fogát csikorgatta a gondolatra. Mintha Anna megsejtette volna a haragját, fordult egyet álmában. – Courtland? – motyogta. – On és ell? – Azt kérdi, merre van. Fel sem merült Llorentében, hogy esetleg ért katalánul? Persze hogy nem. Hiszen ő csak egy tudatlan skót. – Beszélek katalánul – morogta a bajsza alatt. Aztán ahogy Llorente megindult kifelé, a szájához emelte a nő kezét, hogy megnyugtassa. – T'estimo, Courtland – sóhajtotta Anna. Llorente dermedt hangon szólalt meg: – Akkor tisztában van vele, hogy valami képtelen okból éppen most mondta, hogy szereti magát. Court hajnal felé meghallotta Ethan embereinek érkezését, és felállt a székéből. Természetesen nem aludt; miután az éjjel Llorente vonakodva magukra hagyta őket, minden percet kiélvezett, amelyet a nővel tölthetett. Finoman megérintette az arcát, és örömmel vette észre, hogy elmúlt a sápadtsága és újra meleg a bőre. Meg akarta csókolni, és elmondani neki, mennyire nem akarja itt hagyni, de mit válaszolt volna, ha felriad, és megkérdi, mi készül? Tegnap éjjel betörtem a bátyád képét; Andorrába megyünk, hogy mindenkit elpusztítsunk, aki ártani akarhat neked; és mert megfosztottalak az ártatlanságodtól, utána Kasztíliába visznek. Többé nem látjuk egymást, jóllehet azt terveztem, hogy nőül veszlek. Ha túlélné a bérgyilkosokat... Ahogy kisimította a haját a nő arcából, megütötte a szemét a horzsolás a halántékán. Összerándult, és valami hűvösség telepedett rá... képtelenné téve, hogy kisétáljon. – Is tu mogrddh thargach ni – mormogta, mielőtt ökölbe szorított kézzel távozott. Mindennél jobban szeretlek. Odalent Ethan a háborúra készülődött – Court nem is számított másra tőle –, Hugh pedig a felszerelés összeállítását felügyelte. Neki nem hagytak semmi tennivalót. Ezért hogy erőt gyűjtsön az előtte álló feladathoz – Anna elhagyásához –, belopódzott a dolgozóba, és előkereste a könyvet. Önszántából még soha nem vette a kezébe, és gyűlölte, hogy meg kell tennie, de el akarta olvasni, 254

és elátkozni a pokolba, ahová tartozott. Épp az ő oldalukhoz lapozott, amikor Llorente belépett. Micsoda időzítés. Court már kezdte komolyan utálni. – Ethan mondta, hogy itt találom. – Csakugyan? – MacCarrick, egész éjjel ezen töprengtem, és azt akarom, hogy vegye el Annalíát, mielőtt indulunk. Ez váratlanul jött, és mégis... – Nem. – Valami megmagyarázhatatlan okból szereti magát, és nem akar Kasztíliába menni. Bármennyire fáj még belegondolnom is, kénytelen vagyok számításba venni magát. – Nem. – Azt hiszi, nekem talán könnyű? Büszke ember vagyok, és megvetem magát; elborzaszt a lehetőség, hogy rokoni kapcsolatba kerüljünk. Belegondolni is szörnyű, hogy hetykén visszautasítottam a legelőnyösebb ajánlatokat, hogy most könyörögjek magának. De lenyelem a büszkeségem, hogy őt boldognak lássam. Talán nem is utálja ezt az embert. Az elszántsága elismerésre méltó. Múlt éjjel betörte az orrát, ezek után ma reggel arra kéri, hogy vegye el a húgát. Mindezt Annáért. Pokoli nehéz lehet. – Van saját vagyona. Court állkapcsa megfeszült, és olyan tekintettel nézett rá, amilyet a megjegyzése érdemelt. Llorente meglepettnek tűnt. – Elnézését kérem, ha megbántottam, de maga ugyebár egy zsoldos. Mindenképpen ki akart kényszeríteni belőle egy újabb ütést, de Court nem üthette meg. Elé tárja a magyarázatot, és ha Llorente kigúnyolja, legalább megpróbálta. – Látja ezt a könyvet? Ezért nem vehetem feleségül. – Az utolsó oldalra lapozott, és rányomta az ujját. Llorente odalépett az asztalhoz, végigfutott a sorokon, és döbbent arccal fordult felé. – Azt hiszi, meg van átkozva? Court belesüppedt a székébe. – Minden megtörtént, ami benne áll. – Például micsoda? – kérdezte a másik már-már derülten. – Azt mondja, egyikünknek sem lesz gyermeke, és nincs is. – A fivérei is hisznek ebben? 255

– Igen. – Akkor még szerencse, hogy nemzőképtelen, mert az elmebaj nyilvánvalóan jelen van a családjában. Istenem, az andorrai nagyanyám se volt ilyen babonás. Court nem tudta hibáztatni, amiért utálkozik. Ő is ezt érezte, amíg holtan nem találták az apjukat. – És az apja? Felteszem, elvágták ifjú éltét? – Egy napon belül, hogy elolvastuk a könyvet. De Llorente nemigen figyelt rá. – Ezért nem vette nőül, mielőtt ideértünk? – Felmarkolta a könyvet, mintha el akarná hajítani. Megdermedt, és kinyújtott karja felé fordította az arcát. Lassan. Úgy tette le a könyvet, mintha törékeny tojáshéjból volna. Aztán keresztet vetett. – Lapozzon oda. Court odalapozott, Llorente pedig egyre dühösebb arccal ismét elolvasta a passzust. – Az ott vér. – Egy ellenséges klán, abbéli reményében, hogy tönkretehet minket, ellopta a könyvet. Meg kellett harcolnunk velük, hogy visszaszerezzük. – Nem is tudja, mi áll ott? Nem próbálták lemosni?... – Nem tüntetjük el a vért. Llorente megrázta a fejét. – De lehet, hogy szívderítő a vége. – Vagy épp ellenkezőleg – eresztette ki Court a levegőt. Llorente szeme összeszűkült. – Gondolja, hogy a tegnap történtek...? – Hogy Anna az én sorsom miatt tocsogott az este egy bérgyilkos vérében a nyílt utcán? Talán igen, talán nem. De nincs kedvem kockáztatni. – Valahányszor eszébe jutott az a kép Annáról, igyekezett kicserélni egy másikkal a nő jövőjéből, amely meg fog valósulni, mert tesz róla. Látta épen és egészségesen a forró Spanyolországban a saját népével, ahogy aranyszín bőrű gyermekek játszanak a szoknyája körül. – Megszabadul tőlük, és tőlem is. Llorente lenézett a könyvre, és újra elolvasta. Az arca feszes volt, amikor feléje fordult. – Akkor esküdjön meg. Court tétovázott, végül bólintott. – Szavamat adom. Hadd fejezzem be, utána nem lát többé.

256

HARMINCNÉGY – Ez itt tojás? – kérdezte Olivia újfent Annalíától, ahogy a tányérjába bámult. A tojás általában nem rezeg így. Lehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye. – Nem is hasonlít tojásra. Olivia felpillantott, és látta, hogy a kis nő a szája elé kapja a kezét, és megint elzöldül az arca. Ha továbbra sem marad meg benne semmi, kénytelen lesz valami durvább módszerhez folyamodni. Látta magát, amint bevallja Aleixnek, hogy Annalía megbetegedett a felügyelete alatt. Mielőtt Aleix elment, félrehívta Oliviát – nem Ethant, nem Erskine-t, nem egy idegent az utcáról –, és őt kérte meg, hogy gondoskodjon Annalíáról. Olivia hosszú pillanatokig csak bámult rá, azon merengve, hogy tulajdonképpen mire kéri, és nem tréfál-e, mígnem rádöbbent: valóban azt várja tőle, hogy vigyázzon a húgára. – Hogy tudtál ezeken élni? – Lökte félre a reggeli tálcáját. – Egyetlen ízt sem éreztem, mióta Angliába jöttünk. Annalía az ágytámlának dőlt, még mindig pongyolában, térdét a mellkasához húzva. – MacCarrick gyakran küldött el nekem ételért. Ő tudta, mit szeretek. – És az alsó ajka máris remegni kezdett. Olivia derűsen elmosolyodott. – Miután hozzámentem a bátyádhoz, telezsúfolom a konyhát fűszerekkel. A drágább fajtából. – Felkapott egy könyvet a stószból, amit a lenti könyvtárból hozott el, megnyalta a hüvelykujját, és felületesen átlapozta. – És kerítünk egy spanyol szakácsot, aki tudja, hogyan használja őket. Közben pedig operaáriákat fog énekelni. Annalía szeme elkeskenyedett. – Tudom, miben mesterkedsz. Még ha képtelen vagyok is elhinni. Valahányszor sírva fakadnék, mondasz valamit, amivel provokálhatsz. Igen, egyebek közt ezt tette. Aleix kedvéért vigyázott a férfi kishúgára, nehogy megháborodjon, vagy ágynak essen. Amikor azon az első reggelen Annalía felébredt, és leszaladt alépcsőn kétségbeesetten keresve MacCarric-ket és a bátyját, Olivia türelmesen elmagyarázta neki, hogy korán és győzelmük biztos tudatában indultak el. 257

– MacCarrick nem üzent nekem? – kérdezte Annalía. – Csak hogy mondjam meg neked, hogy néhány hétig fog tartani. És hogy Ethan majd elvisz bennünket, ha már biztonságos – válaszolta eltérve az igazságtól. Ezt ugyanis Llorente mondta; MacCarrick nem hagyott semmiféle üzenetet. Amikor Olivia megkérdezte a skóttól, hogy üzen-e valamit – igenis megkérdezte –, MacCarrick csak rámordult: – Olivia, ha egy kicsit is undok leszel hozzá. Így a férfiak távozása óta takargatta az igazságot, és a sírás valamennyi jelét fölényes megjegyzésekkel és csípős észrevételekkel fogadta. Ám a dagályt csak ideig-óráig tartóztathatta fel, Annalía szeme máris elfelhősödött. Olivia az asztalra dobta a könyvet. – Erre aztán tényleg semmi szükségem, hogy egy húgocska pityergését hallgassam. Milyen kínos! – Te hogy éreznél? – szegezte neki a kérdést Annalía. – A szeretett férfi elhagy, holott én azt hittem, együtt maradunk. Nemrég megtudtam, hogy ő adta ki a bátyámat Pascalnak. Kis híján meggyilkoltak. És MacCarrick búcsú nélkül távozott! – Hadd mondom el még egyszer: a bátyád rég halott lenne, ha MacCarrick nem teszi ártalmatlanná, és MacCarrick soha nem hazudott neked erről. Csak elhallgatta. Jól ismerem ezt a taktikát, és magam is alkalmazom, valahányszor úgy érzem, hogy szorul a hurok. Hogy nem búcsúzott el? Egész éjjel melletted volt, mielőtt elment. Bizonyára mondott mindenfélét – szemöldökét vádlón ráemelte –, s talán nem ő tehet róla, hogy álmodban nem hallottad. – Hagyhatott volna egy levelet. – Ne légy ostoba. Egy zsoldos nem írogat szerelmes leveleket, és különben is, mit írt volna? „Anna... szeretlek. .. grrr"? Annalía ez utóbbit elengedte a füle mellett. – Bárcsak emlékeznék arra az éjszakára! Olyan zavaros az egész. És rettenetesen érzem magam; soha nem éreztem még így. – Kezét a homlokához szorította. – Hogy bírod elviselni ezt a szörnyű aggódást? Olivia végigcsúsztatta az asztalon a körömreszelőjét, és a tenyerébe ejtette, majd ráérősen reszelgetni kezdett. – Ó, én nem aggódom a bátyádért. – Micsoda – kapta oda a fejét Annalía meglibbentve kibontott haját. 258

– MacCarrick majd vigyáz rá. Hogy a kedvedre tegyen. – Cseppet sem féltette Llorentét. MacCarrick esélyeit egy a kettőhöz taksálta. – Meg vagyok győződve, hogy nem lesz baja. – MacCarrick majd tesz róla, nem így van?... – szipogott. – Annalía, ne merészeld... – Te is sírnál a helyemben! – Nem, határozottan nem. Átkutatnám ezt az istenverte brit házat valami ehető után, és gondoskodnék magamról, hogy mikor újra látom, ne legyek csont és bőr, és a szemem se legyen kivörösödve a sírástól. És ha kérdéseim volnának MacCarrickről, amelyek nem várhatnak, és be lennék zárva egy házba tele válaszokkal, én bizony megkeresném őket. – Mire gondolsz? – A szolgákra. A szolgák mindent tudnak. – Próbáltam! Courtland gyakran mondott nekem egy gael kifejezést, és tudom, hogy valami fontosat jelent, de hiába ismételtem el Erskine, a szakács, a szobalányok és az inasok előtt, senki sem volt hajlandó lefordítani. Olivia felhorkant. – Én nem fogadtam volna el nemleges választ. Annalía rámeredt. – Kötöztem volna le őket, hogy forró vizet locsoljak rájuk, amíg nem beszélnek? Igaz is, mint hozzáértő, mit tanácsolsz? – Természetesen nem – forgatta a szemét Olivia. – Forró olajat kell használni. Annalía felsóhajtott. – Miért vagy ilyen kedves hozzám? Vond vissza, bukott ki csaknem a lányból. – Nem vagyok kedves, csak úgy teszek. A bátyád a jelek szerint abban a hitben él, hogy én is tudok viselkedni. – Folytatta a ráspolyozást. Annalía korábban azt mondta, sokkal csinosabb lenne, ha nem reszelné olyan hegyesre, ezt a megjegyzését egy unott pillantással viszonozta. A női körmöknek egészen más a funkciójuk. – Mindössze próbára teszem Llorente teóriáját. Annalía feljebb húzta a lábát, állát a térdére fektette. – Az „eljegyzés" mikéntjéről már meséltél, de tudnod kell, Aleix esküvel fogadta meg, hogy nem nősül újra. – Tudom – fújogatta Olivia a körmeit. – Még jó, hogy kénytelen lesz elvenni. Annalía félrebiccentette a fejét, és összeszorította a száját. Akár egy nyitott könyv. 259

– Látom, nincs kifogásod. – Ha rád van szükség Aleix boldogságához, el kell hogy viseljelek. – Remek. Tudniillik a beleegyezésedre vártam. Annalía hosszan sóhajtott, üres tekintetét a szemközti falra szegezve. – MacCarrick soha nem mondta, hogy szeret. – Mit felelt, amikor te megmondtad neki? Annalía az ajkába harapott. – Nem is mondtad meg? – Akartam. Azon voltam – felelte, miközben felállt, és járkálni kezdett. Olivia újfent elgondolkodott, hogy mi a rosszabb, a remegő ajka vagy ez a járkálás. – Csak a tökéletes alkalomra vártam, és... na igen, inamba szállt a bátorságom. – Ha terhes vagy, meg tudtad volna mondani neki? Mert könnyen lehet, hogy az vagy – mondta Olívia, azon merengve, vajon belátja-e végre a másik az igazságot. Annalía megtorpant. – Képtelenség. Nekünk nem lehet gyermekünk. Olivia döbbenten tátotta el a száját, és elejtette a reszelőt. Nem lehet gyermekünk? Ördög és pokol, ez egyre rosszabb lesz. Ennek a nőnek halvány fogalma sincs az állapotáról. Nem csoda, hogy nem tudja hová tenni a rosszulléteket, és a háborgó érzelmeit. Olívia először azt hitte, titokban akarja tartani, de nem, neki kell elmagyaráznia, és valamivel finomabban annál, hogy „egy hónap múlva én leszek az egyetlen, aki hordja a ruháidat”. Homlokát az asztalon pihenő kezéhez ütögette. Llorente tartozik neki azzal a házassággal. a – Úgy vélem, jobb így – vetette fel Annalía. Olivia fáradtan emelte fel a fejét. – Hiszen el kellett engednie. – Te nyilván vele akarsz lenni – hajolt előre Olivia, akárha egy titkot osztana meg –, úgyhogy ne engedd, hogy elengedjen. – Ne engedjem...? – vonta össze Annalía a szemöldökét. – Te ezt teszed Aleixszel. Olivia hátradőlt, és az asztalra tette csizmás lábát. – Eddig működik. Kénytelen visszatérni hozzám, mert túszul ejtettem a húgát. – Hirtelen a szája elé kapta az ujjait. – De mit is beszélek? Úgy értem, gondot viselek a húgocskájára, hogy kiérdemeljem a bizalmát. Néhány másodpercnyi járkálás után Annalía beismerte: – Ez valóban jobb, mintha sírnék. 260

Olivia feltartotta a kezét. – Nem erről beszéltem? Neked egyébként is sokkal könnyebb dolgod van. Engem Llorente nem szeret – még –, MacCarrick viszont szeret téged. Annalía összeráncolta a homlokát, és növekvő meggyőződéssel mondta: – Csakugyan szeretett. Meglehet, nevetségesen tapasztalatlan vagyok, de ezt még én is meg tudom állapítani, nem igaz? Egy férfi nem tudja tettetni a szerelmet. De még milyen könnyedén! Ám Olivia tudta, hogy itt nem erről van szó. – így igaz! – jelentette ki határozott fejbólintással. – Amíg kifőzöd a támadási tervet, én kerítek valami ehetőt. Ha teán és kekszen kell élnünk, akkor elkezdünk felhalmozni. – Az ajtónál visszafordult. – És, Annalía, ha azt látom, hogy sírtál, mikor visszajövök – legkevésbé sem „csinos" körmeivel a levegőbe karmolt –, teszek róla, hogy legyen okod a sírásra. Olivia távollétében Annalíának jutott ideje megfürödni, felöltözni, majd átgondolni két dolgot. Először is, harc nélkül semmi esetre sem fog lemondani MacCarrickről. Kifejezetten vonzónak találta a gondolatot, hogy nem engedi neki eldobni azt, ami a kettőjüké. Ettől úgy érezte, mintha hatalma lenne a saját élete fölött. Másodszor? Jóllehet továbbra is voltak fenntartásai Oliviát illetően – nem tudta eldönteni, hogy velejéig romlott-e, vagy egyszerűen a legerősebb nő, akivel találkozott –, tudta jól, hogy eszét vesztette volna a ház fojtogató, idegen légkörében e folytonosan szurkálódó leendő sógornő nélkül... Ekkor Olivia libbent be a szobába, felpakolva süteményes dobozokkal. A jelek szerint valóban elkezdtek felhalmozni. Bezsúfolta zsákmányát a szekrénybe, aztán a szoknyája zsebéből előhúzott egy kisebb csomagot, és odahajította neki. – Ez neked jött. Annalía elkapta. Egy ékszerésztől, de Courtnak címezve? – Az őrebek odalent természetesen felbontották. Na, nyisd ki. Látni akarom. Annalía felpattintotta a bársonydobozkát, és az anyja ékkövét pillantotta meg, de nem a régi szalagon lógott, hanem egy csodás, fátyolszövet finomságú láncon. 261

Olívia kikapta a kezéből. De nem azért, hogy károgva elillanjon vele, ahogy Annalía várta; ehelyett odapenderítette Annalíát a tükör elé, és feltette a nyakába. – Emlékszem erre a kőre. Felmerült bennem, hogy megtartom. A lánc csak még értékesebbé teszi. Szerencsés vagy – mondta Olívia, mintha MacCarrick eredetileg neki szánta volna az ékszert. Annalía belebámult a tükörbe. A férfi valahogy rájött, milyen sokat jelent neki a kő, és gyönyörűvé változtatott valami fájdalmasat. Olyan finom volt a lánc kidolgozása, hogy lágy simogatásnak érezte. Istenem, hogy hiányzott neki a férfi! Vajon búcsúajándéknak szánta? – Van az a gael kifejezés, amelyet említettél – tolta félre őt Olívia a könyökével, hogy felpróbálja az öltözőasztalon heverő gyűrűket, a tükör előtt forgatgatva az ujjait. – Mit adsz érte, ha elárulom a jelentését? Nekem ajándékoznál egy antik gyűrűt, amely valamikor egy királynőé volt? – Ebben a pillanatban csupán azt ajánlhatom, hogy nem töröllek képen, ha megmondod. Olívia felvonta a szemöldökét, láthatóan imponált neki a szokatlan fenyegetés. – Jól van, megmondom. – Színpadias szünetet tartott. – Azt jelenti: „Enyém vagy. Örökre magamhoz kötlek." A forrásaim szerint, ha MacCarrick ezt mondta neked, egyetlen hajszál választ el a házasságtól. Annalía szeme tágra nyílt. – Hazudsz! Honnét veszed ezt? – A skót nőtől kérdeztem odalent. Persze nem miattad tettem, de komolyan számítok rá, hogy nekem adod valamelyik... – Miféle skót nőtől? – Most érkezett. – Nem hiszek neked. Olívia elkapta a tekintetét a tükörben. – Minden értékesre esküszöm, ami a birtokomban van. Annalía a sarkán hintáztatta magát. Szóval igaz! Lázas gondolatok száguldoztak a fejében. Court mégsem akarta elhagyni! De miért nem beszélt róla? El kellett volna mondania. Most arra gondolt, hogy többször is mondta, de mindig olyan nyelven, amelyet Annalía nem értett. Megtanul gaelül! Álmodott róla, hogy az utolsó reggelen a férfi bejött hozzá, és gyengéden kisimította a haját az arcából. Talán nem álom volt. Mély 262

lélegzetet vett, és azon merengett, miért kavarog a gyomra. Bizonyára most fizeti meg az árát, hogy múlt éjjel óvatlanul megevett valami füstöltbuggyantottat, vagy egy hasonlóan idegen és bizonytalan állagú ételt. – Szóval kegyed Courtland választottja – szólalt meg egy hang a hátuk mögül. – A szolgák megírták nekem levélben, de nemigen hittem nekik. Annalía megpördült. A feje kóválygott még akkor is, amikor ő már befejezte a forgást. Egy magas, gyönyörű nőt látott maga előtt. A nő a portréról, ismerte fel elakadó lélegzettel. – Az anyja vagyok, Lady Fiona. – Előkelően Annalía felé nyújtotta a kezét, de a tekintete élettelen volt, és sötét. Gyanakvó. – Kegyed pedig Lady Annalía Llorente. Megkíséreltem értesüléseket szerezni önről Olíviától – zavart pillantást vetett a lányra –, de a tea után rá kellett jönnöm, hogy én többet árultam el nála. Olívia meggyőzően ártatlan képet vágott, mire Lady Fiona visszafordult Annalíához. Félrebiccentett fejjel tanulmányozta, akár egy elkódorgott jószágot – nem élesen, de távolságtartón. – Sosem gondoltam, hogy Court egy apró kasztíliaiba szeret majd bele. Még ha az a kasztíliai olyan csinos is, mint ön. De minden jel szerint – és Court saját bevallása szerint is – ez történt. – Az arckifejezése ekkor szigorúra váltott. – Nem érdekes. Tisztában van vele, kedvesem, hogy nem lehet a magáé? Annalía, aki valamikor mintaszerű kecsességgel, az illem királynőjeként kezelte a társadalmi helyzeteket, abban a pillanatban mindent kiadott magából, egyenesen a nő ruhájára.

263

HARMINCÖT Amikor Court, Hugh és Llorente fellovagolt a fennsíkra az andorrai otthona felé, minduntalan a falusiak táborait kellett kerülgetniük, ki-kitérve a köteleken száradó ruhák, a játszadozó gyerekek és a legelésző kecskék elől. Megtudták, hogy a dezertőrök többsége szétszóródott, és kisebb bandák portyáznak a völgyekben, kiűzve a falusiakat arra az egyetlen helyre, ahol biztonságban lehettek. Meglepő módon ez a hely a hegyvidékiek területe volt. Court észrevette, hogy a skót kockás ruhák legelső feltűnésekor Llorente erősen megszorította a gyeplőt, hogy az kis híján szétmállott a kezében. – Gondolom, Court embereit találjuk a házban – mormogta Hugh. Liam üdvözölte őket a bejárati ajtónál, és szívélyesen beinvitálta őket. Hátba veregette a fortyogó Llorentét, és azt mondta: – Court barátai a mi barátaink. Ismerősnek tűnsz. Mit szeretsz? Bort, whiskyt? Kérhetsz bármit. Odabent Niall és számos társa kártyázott, közben eszegették a gyümölcsöt és a roston sült folyami pisztrángot, mely ínyencségek az intézőnek hála sosem fogytak ki a házból. Court láttán felderülve érdeklődtek az ő kis andorrai babájuk után. Llorente dühödt tekintete ettől gyilkosra váltott. Félrerángatta Vitalét, és Court hallotta, ahogy számon kéri: – A falusiakat megértem, de hogy engedhette ezeknek a skótoknak, hogy elárasszák a házat? Vitale bűnbánónak, de hajthatatlannak mutatkozott, egyedül Annalíáért aggódott. Court az állával Niallre bökött, és a férfi felállt. – Az öreg Vitaleval ne foglalkozzatok – mondta Niall, ahogy a hátukat lapogatva csatlakozott hozzájuk. – Rögtön felhagy a hőzöngéssel, ha megmentitek párszor a seggét a dezertőröktől. – Beszélnünk kell a tervekről – szólalt meg Hugh lényegre törőn. 264

– Nos, elöl van egy szalon, menjünk oda – mutatott Niall a megfelelő irányba. – A mi Courtunk mélabújából arra következtetek, hogy a dolgozószobát és az íróasztalt inkább elkerülné. Hugh felvonta, Court összeráncolta a szemöldökét. Niall ismét keményen hátba vágta. Ezúttal az együtt érzése jeléül. – Elrabolta a szíved, mi? Court magamagát is meglepte a válaszával. – Jó helyen van nála. Hugh hívta Llorentét, aki a dühtől zavaros fejjel, idegenkedve követte őket a szalonba. Némán, mereven foglalt helyet, látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát a saját otthonában. Court tudta, hogy senki emberfia nem gyűlölte még úgy, ahogy Llorente. Nem érdekelte. Mind leültek, és Niall körvonalazta a helyzetet. – Andorra maga volt a káosz, amikor az emberek tömegesen menekültek a hegyekbe, a dezertőrök pedig a Spanyolországba vezető fő útvonal lezárása után a bőrüket próbálták menteni. Megtisztítottuk tőlük a vidéket, és begyűjtöttük a fejpénzt, de úgy kétszázan elsáncolták magukat Pascallal. – Hány bérgyilkos maradt? – kérdezte Court. – Hatot leszedtünk a határnál – nézett fel Niall tűnődőn a mennyezetre. – MacMungan szegény, a fiatalabbik, elvesztette a fél fülét. MacTiernaynek átlőtték a kezét. A lyuk nem nagyobb egy söröskorsónál, úgyhogy nem olyan vészes... Hugh közbevágott: – Hozzá lehet adni még hetet. Niall, ma útnak indulunk, hogy végezzünk Pascallal, és a maradék bérgyilkosokkal. Niall értőn bólintott. – És gondolom, azért jöttetek előbb ide, mert azt akarjátok, hogy tereljük össze a többi dezertőrt. És keressünk még egy kis pénzt. – Fürkész pillantást küldött felé. – Mindezt a család nevében. – Rosszallón nézett a néma Llorentére, összevonta a szemöldökét, aztán Hugh és Court felé fordult. – Szóval, mi hívta elő a MacCarrickek haragját? Hugh válaszolt, mert Court képtelen volt rá. – Az egyik bérgyilkos pisztolyt nyomott Annalía homlokához, és másodperceken múlt, hogy nem Court szeme láttára végzett vele. Bosszantó volt. Niall arca menten fagyosra vált. – Miért nem ezzel kezdted? A társaink dühöngeni fognak. – Egymáshoz ütötte és összedörzsölte a tenyerét. – Igazi mészárlás lesz... 265

– Nos, ilyen fogadtatásban még soha nem volt részem. Annalía a szája elé kapta a kezét. Szaladt, hogy valami ruhával letörölgesse a nő szoknyáját – ez volt az egyetlen, ami ebben a helyzetben eszébe jutott –, de a mosdótálhoz érve újból öklendezni kezdett. Olivia a válla fölött csipogta. – Csak közöltem, hogy érkezett egy skót hölgy. Lady Fiona Oliviához fordult: – Mi baja van? – Talán felzaklatta, hogy Mr. MacCarrick csak úgy itt hagyta. Ő és Mr. MacCarrick, úgy értem, Courtland, heteken keresztül együtt utaztak. Édes kettesben. Meglehetősen. .. közel kerültek egymáshoz. Miről hablatyol ez a lány? Talán csak azért lett rosszul, mert Courtland édesanyja megvilágított valamit, amivel azóta küszködött, hogy a férfiak elmentek. Tisztában van vele, hogy nem lehet a magáé?... Miért? Amikor csakis őrá vágyott? Annalía az asztal szélébe kapaszkodott, és megpróbálta visszanyerni az önuralmát. Lady Fiona vontatott hangon kérdezte: – Arra célzol, hogy?... Ekkor Annalía megfordult, így éppen látta, hogy Olívia sunyin bólint egyet, miközben az asszony őt figyeli. – Átöltözöm – közölte Lady Fiona, le sem véve Annalíáról a szemét. – Olívia, drágám? – Igen, asszonyom. A lady intőn felemelte a kezét. – Ne engedd ki innét. Olívia az ajtón kilépő különös asszony után kiáltotta: – Ahogy kívánja, milady. – A hangja olyan édeskés volt, hogy Annalíának kis híján ismét felfordult a gyomra. Amikor egyedül maradtak, Olívia azt mondta: – Meg kell tisztálkodnod –, majd megfogta a vállát, és egy nedves ruhával végigtörölte elképedt arcát. Olyan durván csinálta, hogy Annalía megkérdezte: – Most ápolsz embert először? – Dehogy, Pascal házában mindenki végtelenül kedves volt, odafigyeltünk egymásra. Mégis mit gondolsz? – Egy poharat nyújtott felé. – Öblítsd ki a szádat. Annalía hamar kiöblítette. Rögtön ezután visszatért a nő. – Most pedig, Lady Annalía... 266

Olívia közbevágott: – Elnézését kérem, de jobban szereti, ha egyszerűen Annának szólítják, annak skótosabb a hangzása. És természetesen Mr. MacCarrick is így nevezi. Annalía vészjósló pillantást repített a lány felé. – Mi sem természetesebb, Anna. – Lady Fiona olyan elégedettnek, olyan meghatottnak tűnt, hogy Annalía nem javította ki. – Tehát közel kerültek egymáshoz a fiammal. Annalía abszurd módon Oliviára nézett a válaszért. Amikor a lány bólintott, azt felelte: – Igen, Lady Fiona. – Sokat jelent kegyednek? – Igen. – A szeme könnybe lábadt. Szerette a férfit, olyannyira, hogy állandóan sajgott miatta a szíve. A tenyerébe vájta a körmeit, nehogy elbőgje magát. Lady Fiona éles tekintete azonnal a tenyerére siklott. – És hosszú heteken keresztül teljesen egyedül utazott a fiammal? Olívia felelt helyette összeesküvő hangon: – Sőt azóta is folyton kettesben voltak. A fia egészen kisajátította magának. Megütötte a fivérét, amikor az el akarta venni tőle. Annalía megdörgölte nyirkos homlokát. – Tulajdonképpen miről beszélünk mi itt? – kérdezte túlontúl fanyarul. – Lady Fiona azt próbálja kideríteni, hogy Courtland MacCarrick volt-e az egyedüli szeretőd. Döbbenten kapkodott levegő után. – Hát persze hogy ő volt! – vágta rá, későn ismerve fel, mit vallott be ezzel. Megsemmisülten, lángba borult arccal állt Lady Fiona előtt. Olívia felé fordult, és a tekintetével azt üzente, Patkány. Menyét. Minden alsóbbrendű állat... Várjunk csak... miért akarta a nő ezt kideríteni? Nem volt hozzá semmi köze. – Minden tiszteletem az öné, de ez személyes dolog, amit nem kívánok megvitatni. – Nem egészen. – Lady Fiona odalépett hozzá, és anyai gesztussal kisimította Annalía nedves haját a homlokából. – Ennek a családnak nagyon sokat jelent a kegyed kisbabája. – Qué?!

267

Sietős előkészületek után az egész csapat kilovagolt, és késő éjjel megérkeztek Ordino határába. Niall emberei készenlétben maradtak a városon kívül, míg Court, Hugh és Llorente belopódzott. Találtak is egy sasfészket, amelyet a bérgyilkosok táborának véltek; egy öreg kőházat magasan fent egy szirtfalon. – Ha találok valahol egy hasadékot – mondta Hugh a falat tanulmányozva –, le tudom robbantani a hegy tetejét. – Hogy jutsz fel oda? – kérdezte Court a hegyet pásztázva. – Felmászom. Amúgy is ezt terveztem, hogy megbizonyosodjam, csak bérgyilkosok tartózkodnak odabent. – Le tudsz keveredni idejében? Hugh egy félvigyort villantott rá. – Úgy saccolom, hogy igen. Ekkor Llorente szólalt meg. – Szüksége van valamelyikünkre? – Jobban szeretek egyedül dolgozni – felelte Hugh. Mindig ezt mondta. Vállon veregette Courtot, és azt mondta Llorentének: – Ezennel magára ruházom a kiváltságot, hogy vigyázhat rá. Ne tétovázzon, különben elbukunk. És ha a fivérem meghal... – Előrehajolt felé. – Csak ne hagyja meghalni. Miután Hugh a köteleket a vállára vetette, óvatosan elrámolta kényes robbanószereit, azután biccentett. – Amikor meghalljátok a robbanást. Ahogy elment, Court és Llorente azonnal továbbindult egy kisebb városi házhoz, mely közel sem volt olyan fényűző, mint az utolsó, amelyben Courtnak szerencséje volt Pascalhoz. – Ha Olívia félrevezetett minket – szólalt meg –, Angliába visszatérve saját kezűleg végzek vele. Llorente a homlokát ráncolta. – Nem vezetne félre minket. Látja? Máskülönben mit keresnének ott az őrök? Valóban, három őr posztolt a ház előtt. – Le tudja szedni az egyiket? – kérdezte Court. Llorente előhúzta a pisztolyát. – Megteszem, amit kell. Court megrázta a fejét. – Felejtse el. Halkan és gyorsan kell csinálnunk. Vágta már el ember torkát? – Nem egészen. Court szemöldökét ráncokba vonta a felismerés. – Ölt már egyáltalán? Akár egyetlen dezertőrt? – Nem – morogta a másik. 268

– A pokolba magával, Llorente – dünnyögte Court. – Ezt előbb is megemlíthette volna. Annalía fel s alá járkált, olykor belerúgva az ágyba, időnként MacCarrick erős, skót akcentusát utánozva. – Nem ajándékozhatlak meg gyerrrmekekkel, Anha. -Nem törődött vele, hogy Lady Fiona értetlenkedve figyeli. – Ó valóban így hitte, drágám. És kegyed előtt így is volt. A férfi azt állította, neki nem lehet gyermeke, és mert Annalía vérzése szabálytalan volt, és gyakorta késett, fel sem merült benne a lehetőség. És mégis megtörtént. -Nem értek hozzá, de azt tudom, hogy képtelenség... képtelenség, hogy egy férfi csak egy bizonyos nővel legyen termékeny. Ez nem így működik. – Ettől az ostoba átoktól megfájdult a feje. Ha Fiona nem olyan szomorúan és bűnbánóan adja elő, Annalía egyszerűen kinevette volna. – Úgy látszik, mégis. Az utolsó két sor bizonyára az igaz nő megtalálásáról szól. Annalía nem hitt a természetfelettiben. Ahogy apja mondta mindig, maró gúnnyal: – Miért hozakodnak elő az emberek a természetfelettivel, mikor még a természetet sem képesek uralni? Csak egy bolond vetemedik ilyesmire. – Kérem, nem akarok többet hallani a könyvről. – Annalía így is magánkívül volt. Fiona tovább erősködött. – Ha lemenne, hogy megérintse, rögtön érezné benne az erőt. – Hát persze – adta meg magát. – Hiszen a könyvet nyilván manók írták – zihálta tágra nyílt szemmel. Fiona felkacagott, saját magát is meglepve nevetésével. Annalía gyanította, hogy az elmúlt években csak olyan sűrűn nevetett, mint a fiai. Olívia az égre emelte a szemét, azután megkérdezte: – Lady Fiona, elmondja Ethannek? Fiona érezhető vonakodással felelt. – Igen, de csak Anna távozása után. Ethant sújtotta az átok a legerősebben, és fájdalom, elítélné őt, amíg nem tudja biztosan, hogy Courté a gyermek. Hughnak viszont az első adandó alkalommal el fogom mondani. – Ítéljen csak el! Hiszen beszennyeződtem. Courtland soha nem kért feleségül. 269

– Mert szereti magát, és nem akarja, hogy bántódása essék. Minden bizonnyal felelősnek érezte magát a támadás miatt. De olyan szavakat hallhatott tőle, amelyeket az ember nem mond, csak annak, akivel az életét kívánja leélni. – Ez mind nagyon szép, Lady Fiona. És értékelem a gesztust, sokat jelent, hogy kimondta azokat a szavakat. De néhány szerelmes gael szó még nem ad nevet... Mare de Déu... a gyermekemnek. A sorsát kétségtelenül senki sem kerülheti el. Nézd az előnyösebb oldalát, mondta magának, és kis híján felnevetett. Legalább nincs okom többé lenézni az anyámat. – Ezt még gyakorolnia kell – mondta Court Llorenté-nek, ahogy a harmadik őr is elterült, bár azért tetszett neki, amit látott. – Menjen a pokolba, MacCarrick – förmedt rá Llorente. – Majd idővel – merengett Court. – Most igyekezzünk. Oda kell érnünk, mielőtt Hugh elkezdi. Beléptek az épületbe, és végigcsörtettek a homályosan megvilágított folyosókon, amelyekről Olívia térképet készített nekik. Ahogy azt a lány megjósolta, Pascal az irodában volt. A szomszédos folyosó végén nekivetették a hátukat a falnak, Llorente az egyik oldalon két pisztollyal, Court a másikon a puskájával és a pisztolyával. Court lehalkított hangon szólalt meg: – Az emberei majd azt hiszik, hogy a fegyverraktárát érte támadás. Amikor a robbanás hangjára előrohannak, szedje le őket. Ne tétovázzon. Nem sokkal ezután óriási detonáció hangja rengette meg a házat. A tetőgerendákról és a mennyezeti vakolatról porfelleg záporozott alá, belepve a vállukat és a hajukat. – Andorrai szerkezet – dohogott Court, sötét pillantásra késztetve a másikat. Az ajtó kivágódott, és ahogy számítottak rá, négy férfi rohant elő. Court tüzelni kezdett, Llorente követte a példáját, és a férfiak elzuhantak. De újabb négy sorakozott fel, ezek már bérgyilkosok, és az ajtó irányába kémleltek. Court felsóhajtott. Egész éjszaka itt lesznek. Ezt az istenverte kivárást mindig utálta a munkájában. Várjunk csak... – Llorente – suttogta halkan –, lője át a falat. Most. 270

Ahhoz, hogy a falon keresztül végezzenek a bérgyilkosokkal, több golyóra volt szükség, de a szitáló por és a kődarabok felhője mögött végül meglátták őket a földön elterülve.- Megmondtam, hogy andorrai szerkezet – motyogta Court, ahogy elhaladtak a holttestek mellett. Kiürült puskáját a hátára vetette, aztán adott Llorentének egy marék golyót. – Egyet mindegyiknek a koponyájába, hogy biztosan halottak legyenek. Miközben az iroda ajtaja felé lépdelt, hallotta, hogy Llorente lődözni kezd mögötte. Odabent a bérgyilkosok vezére várta egyetlen késsel felfegyverkezve. Összeráncolta a szemöldökét. Túl könnyű. Felemelte a pisztolyát, hogy tüzeljen, de hirtelen kirántották alóla a lábát. A földön elterülő bérgyilkosok egyike még élt. Court feltápászkodott, hátraperdült, és két lövéssel kivégezte a férfit, a tárban maradt három golyóból kettőt elhasználva. Észrevette, hogy Llorente egy másikkal dulakodik. Ő volt fölényben, de nem lehetett kockáztatni. – Az isten verje meg, Llorente. – Ezeket nem lehet elpusztítani! – üvöltött Llorente eszét vesztve, mielőtt Court tüzelt. Azért mondtam, hogy lője le őket. Most csak egy üres pisztolya volt a bérgyilkosok vezérével szemben, és tudta, hogy nem lenne ideje újratölteni, ám ahogy a férfi kihívóan megsuhogtatta előtte a kését, már tudta, mit kell tennie. – Szólj, ha játszani akarsz azzal, de szerintem jobb, ha szépen eldobod. – A vezér arca nem tükrözött érzelmet, még akkor sem, amikor feldobta a kést, hogy a penge hegyénél fogja meg. Elhajította; Court félreugrott, de a kés mélyen beleállt a bal vállába. Tudta, hogy valahol ott fogja eltalálni. – Igazán köszönöm – sziszegte, ahogy kihúzta a vállából. Mozgást érzékelt jobb felől, és vakon eldobta a kést. Az utolsó dolog, amit látott, mielőtt a bérgyilkos szótlanul rávetette magát, Pascal volt, ahogy megpróbálja eltávolítani a pengét a nyaka mellől. Aztán a bérgyilkossal nekitántorodtak az ablaknak, és az üvegen keresztül kizuhantak az utcára. Court a hátán landolt, a puskája alájuk szorult, a pisztolya kirepült a kezéből. Levegőért küszködve kecmergett talpra. A másik újabb kést húzott elő egy tokból a karja alól. 271

Court szája gúnyos mosolyra húzódott. A bérgyilkos felé biccentett, aztán végighúzta a kezét a nyakán, mintha arra hívná fel a figyelmét, hogy kifelejtett egy részt a borotválkozásnál, vagy megvágta magát. A férfi felemelte a kezét, és megtapogatta az üvegszilánkot, ami kiállt a nyakából. Court öt percet adott neki. Ha kiveszi, még kevesebbet. Minden bizonnyal neki is van egy hasonló sérülése, amelyet egyelőre nem érez; kényszerítette magát, hogy ne pillantson le. A bérgyilkos lába megroggyant, de a kést továbbra is egyenesen tartotta. Court megkockáztatott egy pillantást az ablakra, és látta, hogy Llorente és Pascal pisztolyt szegez egymásra. Noha Pascalnak a vér átáztatta az ingét, elkezdett beszélni Llorentéhez, amint arra Court előre számított. A bérgyilkos közben előrelendült, és Court elhátrált, de minden szót hallott... – Meglep, hogy a lányom magát választotta helyettem – mondta a tábornok a sérülése ellenére sima, könnyed hangon. – Márpedig ritkán lepődöm meg. – Bizonyára más oka is volt, hogy otthagyta. – Igen, úgy hiszem, rájött, hogy sajnálatos módon az esélyek az apaságom ellen szólnak. Court mindent hallott, de a bérgyilkos még nem adta fel. Court felpillantott, és látta, hogy Llorente a szemöldökét ráncolja. Ne hagyja, hogy behúzzák a csőbe, akarta volna üvölteni, de tudta, ha egyetlen másodpercre elvonja a figyelmét, azzal megöli. Kezdett volna előásni egy golyót, de a bérgyilkos dobásra emelte a kését. Court megadón feltartotta a kezét, és folytatták körtáncukat. – Nem mondta el? – ciccegett Pascal. – Ez nem szép tőle, és én elnézését kérem, ha mégis az én lányom. – Restelkedve mosolygott, és végtelenül józannak tűnt. – Ha úgy adódik, hogy élve megússza – tette hozzá –, kérem, mondja meg neki, hogy egyedül az anyja okolható kétes származásáért. A bérgyilkos előrelendült, Court kitért előle. – Eszemben sincs elmondani, hogy az anyja tisztátalan volt – morogta Llorente. – Ki beszélt tisztátalanságról? Épp ellenkezőleg, a tisztaságára figyeltünk fel. Nem csupán jámbor özvegyasszony volt, de ráadásul gyönyörű is. Muszáj volt még aznap éjjel a magunkévá tennünk. 272

Court erre felnézett. Llorente arcát összegyűrte a harag, a keze remegett, pont ahogy Pascal akarta. Court ingerülten fordult a bérgyilkoshoz. – Legyünk túl rajta, ember. Nem érek rá egész éjjel. A bérgyilkos szájából vér habzott elő, kést tartó keze végre lehanyatlott. Court odaugrott, kirúgta a kést, és ugyanazzal a lendülettel megcsavarta a férfi nyakát, míg meg nem hallotta a roppanó hangot. Felkapta a puskát az ablak alól, és hogy ne vesztegesse az időt, csak egyetlen töltényt helyezett bele. Karját megtámasztva lőállásba helyezkedett. Célba vette Pascalt, és lőtt. Pascal tüzelt, és elesett. – Az istenit neki, MacCarrick – hallatszott rögtön odabentről. Aztán bágyadtabban: – Ez eltalált...

273

HARMINCHAT – Elég már ebből a nyivákolásból – csattant fel Court. – A húgáé is volt ilyen súlyos, mégsem aludt ki a tekintetéből a gyűlölet. Egyetlen könnycseppet nem ejtett. Igazság szerint Llorente sérülése valamivel súlyosabb volt. A golyó deréktájt hatolt be, jókora sebet hagyva maga után. Court is begyűjtött egy méretes üvegszilánkot, s mert az üveg a lábikrájába fúródott, ajánlatosabbnak tűnt ülni, mint járkálni, még ha Llorente volt is hozzá a partnere. Amikor Hugh rájuk talált, két külön falnak támasztották a hátukat, whiskyt vedeltek, és egymást sértegették. Hugh elküldte Liamet orvosért, aztán őrködött, míg vártak. – Tényleg nem sírt? – kérdezte, miközben ingét a szilánkokra tört kőtől összevagdalt arcához nyomta. Noha sikerrel járt, Hugh a fejét rázva, magában motyogva tért vissza. Milyen anyag ez, pala? Ki gondolta volna? Court büszkének tűnt, ahogy válaszolt: – Ő a legbátrabb lány, akit ismerek. – Persze hogy büszke volt, de már nem lehetett az. Anna nem volt többé az övé. A falnak döntötte a fejét, és a mennyezetre bámult. – Court, az isten verjen meg – rúgott bele Hugh az ép lábába –, nem mondom még egyszer, hogy szorítsd el a vállad. – Hogy tehette? – nyögte Llorente a kérdést immáron tizenötödjére. – Pascal maga miatt lőtt rám. – Úgy ítéltem meg, hogy előnyösebb pozícióban vagyok, mint ő. És igazam volt. – De hát rám lőtt! – Ha végzett volna a többivel, most nem lennénk ebben a helyzetben. – Annak egy lyuk tátongott a gyomrában. Hogy élhette túl? – Llorente letette az üveget, mintha most értett volna meg valamit. – Maga mindent megtett, amit lehetett, hogy tönkretegye az életem. Court meghúzta a whiskyjét. – Én mondom magának, ember, nem Annának kéne viselnie a szoknyát a családjukban. Llorente végre dühösnek látszott. 274

– Hugh, mondd el neki, mit tett volna Pascal, ha nem lövök. – Rövid időn belül meghúzta volna a ravaszt. Játszott magával, és az ő keze nem reszketett. – Hallotta, mit mondott Oliviáról? – Llorente szavai kissé egybemosódtak. – Igen – ismerte be Court. – Sosem értettem az elkötelezettségét, nem láttam be, miért tenné ezt az apjával. – Folytatta, de már csak magának: – Mindvégig az anyja lebegett a szeme előtt –, aztán összeráncolta a homlokát. – Azt hiszem, beleszerettem. – Az arca eltorzult, ahogy mozdulni próbált. Court fejét ingatva nézte Llorente sebét. Ezt tényleg össze kell varrni. Hallotta, hogy Niall és a többiek üvöltöznek és nevetnek a távolban, miközben a lövések száma egyre apadt. Az éjjel szétcincálják ezt a helyet Pascal összeharácsolt vagyonát keresve. Gyanította, hogy szeretnek a hős szerepében tetszelegni, mert szinte az utolsó emberig úgy döntöttek, mindent visszajuttatnak a jogos tulajdonosokhoz, mielőtt még lesújt az emberekre a zord andorrai tél. A dezertőrökért járó fejpénz persze jelentősen megkönnyítette, hogy hősökké válhassanak. – Kapcsolatba lépek Ethannel – szólalt meg Llorente. – Megkérem, hogy küldje haza őket kísérőkkel. – Minek? – A fivére azt mondta, ha elérkezik az ideje, őrá, és ne magára bízzam a dolgot. Most, hogy győztünk, mi okom lenne rá, hogy ne hozzam ide a húgomat és Olíviát? Llorente és Hugh is a válaszára várt. – A világon semmi. Ethan majd tesz róla, hogy biztonságban legyenek. – Akkor végeztünk. Court érezte, hogy megrándul egy izom az arcán. A hazaút minden perce kínszenvedés volt, de legalább Annalía már nem adott ki magából mindent, amit megevett. Ahogy elmaradtak mögöttük a mérföldek, ő és Olivia megállás nélkül pörlekedett a kocsiban, még azután is, hogy Olivia azt mondta, „Elkényeztetett örökösnő létedre egészen elviselhető vagy”, mire Annalía azt felelte, „Ármánykodó boszorkány 275

létedre találkoztam már rosszabbal is". De mi mást tehettek volna a pörlekedésen kívül? És bár Oliviát látszólag nem rázta meg atyja halálhíre, Annalía mindenesetre igyekezett elterelni a figyelmét. – Szüntelen magam előtt látom a jelenetet, amely ránk vár, amint behajtunk az udvarra – mondta a lánynak. – Odaszaladok MacCarrickhez. Aleix behajít téged a tóba. Remek lesz. – Hiába gyötörsz, nem érdekel – válaszolta Olívia. – De ha elmondom Aleixnek, milyen gonosz voltál hozzám, nem hinném, hogy civilizáltan fog viselkedni hozzád méltatlan hitveseddel. Ebben volt némi igazság, de Annalía szerencsére gyanította, hogy Olívia semmit sem fog mondani Aleixnek. És most végre megérkeztek. Amikor megálltak, és Ethan őrei biztonságosnak ítélték, Annalía kipattant a kocsiból, és futott a házhoz. Lihegve rontott be, és az üdvözlésükre siető Aleix nyakába ugrott. Fivére lemosolygott rá, aztán a belépő Olívia felé fordult. Egészen különösen mosolygott a lányra. Szerelmesen? Annalía még nemigen látta őket együtt. Nocsak, Olivia elpirult volna? Meglengette a kezét a bátyja előtt. – MacCarric merre van? Aleix elkomoruló arccal nézett rá. – Annalía... nos, MacCarrick elment. Északnak, azt hiszem. Sípoló hangot hallatott, miközben lehuppant egy díványra. – Nem értem. Miért? Tudnia kellett, hogy visszajövünk. Olivia lépett mögé. – Mondott valamit? – Üdvözletét küldi Annalíának. – Üdvözletét küldi? – ismételte csikorgó hangon. Még nem múlt el az állandó hányingere, és érezte, hogy mindjárt rosszul lesz. – Te is tudod, hogy nem valami bőbeszédű. Annalía, ő meg én úgy döntöttünk, hogy így lesz a legjobb. Nem ő a neked való férfi. Annalía szeme elkeskenyedett. – Te meg ő döntöttétek el? Ti ketten döntöttetek a jövőmről? Hatlovas hintó'.- kiáltotta talpra ugorva. – Bedugtatok egy hatlovas hintóba! Fivére úgy nézett rá, mint egy eszementre. Annalía érezte, hogy kifut a vér az arcából, a lába megroggyant, visszazuhant a díványra. Aleix odaugrott hozzá, és megragadta a vállát. – Mi bajod van? Mit tett veled? 276

Csak homályosan látta a kezet, mely kinyúlt a háta mögül, és lefeszegette róla Aleix kezét. – Így lesz a legjobb, Annalía. MacCarrick egy idegen kultúrát képvisel, és nincs vagyona, hogy megteremtse azt az életszínvonalat, amelyet megérdemelsz. És nem tudom, említette-e, de nemzőképtelen. Annalía könnybe lábadt szemmel pillantott fel. – Én hadd legyek más véleményen. – Court, jól vagy? – kérdezte Hugh, és csettintett egyet. – Tessék? Miért? – Ha a lovad nem kerüli ki, az az ág az előbb levitte volna a fejed. Court visszanézett. Valóban nem vette észre az ágat, mert elmerült a gondolataiban; azon merengett, hogy hol lehet, és mit csinálhat a nő. Tudta, hogy boldogabb, mint ő. Annak kell lennie. Előrefordult, és meglepve vette észre, hogy megérkeztek Groothoz – bár nem volt ebben semmi meglepő. Szélsebesen haladtak, mióta Hugh levezette őket a főútról egy rövidebb ösvényre. Hugh nem akarta kockáztatni, hogy esetleg összetalálkozzanak a hazafelé tartó Annalíával. – Őrá gondoltam – dünnyögte Court. – Hiányzik. – Igen, tudom. – Annyira hiányzik, szinte... – Fáj? – kérdezte Hugh a nyeregből lepattanva. Lassan bólintott. – Szeretném azt mondani, hogy később jobb lesz, Court. – Hugh megtört pillantást vetett felé. – De nem lesz az. Ha nem lesz jobb, ha továbbra is mindenről ő fog eszébe jutni... – Hol a csinos kis andorrai? – kérdezte Groot abban a pillanatban, hogy beléptek a vendégházba. – Otthon, biztonságban – felelte Hugh, mert Court csak a szemöldökét ráncolta. – Akkor jó – mondta Groot elgondolkodva, miközben a felesége hívta, hogy segítsen a kiszolgálásban. Megint telt ház volt. Court lerogyott egy lócára, mert hasogatott a lába, és magában azt gondolta, nem is olyan kényelmetlen. Inkább azon alszik, mintsem a szobában, amelyen valamikor Annával osztoztak. Hugh a söntéshez ment, és töltött két whiskyt. 277

– Ide hallgass, Hugh, van itt neked egy levél – mondta Groot, és előrehajolva hozzátette: – Személyesen Weylandtől. Hughnak elállt a lélegzete egy pillanatra, aztán levágta az üveget a pultra. – Akkor add ide, Groot. Amikor feltépte, és elolvasta az üzenetet, megmerevedett, az arca megfeszült; elmélyültek rajta az árkok. A frissen szerzett hegek egyszerre rángatódzni kezdtek a homlokán és oldalt, az arcán. – A pokolba, mi az? – Court egyszer már tanúja volt Hugh gyilkos haragjának, amit kitörölhetetlen emlékként őrzött. De a fivére arcára kiülő elszánt kifejezés még azon is túltett – egyenesen dermesztő volt. Court felállt, és odabicegett, hogy kihúzza a levelet a kezéből, amely elfehéredett, annyira szorította a papírt. MacCarrick, Jane élete veszélyben forog. Siessen. Weyland – Azonnal indulunk – mondta Court az ajtó felé indulva. – Nem, Court. – Amikor visszanézett, Hugh határozottan ingatta a fejét. – Egyedül megyek. Mintha Court nem tudná, mire képes a fivére. – Többel tartozom neked, mint azt fel tudnád fogni. Most visszafizetem. – Az istenit neki, Court, nem. Megsebesültél, és két lóra lesz szükségem, vagyis a tiédre is. – Értem, de... Nem egészen egy perc múlva Court odakint állt a szélben, és nézte, ahogy Hugh nyaktörő iramban elvágtat. Biztos volt benne, hogy idejében odaér a lányhoz, és már-már sajnálatot érzett a Jane-t veszélybe sodró erő iránt, bármi legyen is az. Egyedül attól tartott, hogy fivére nem lesz képes uralkodni az érzésein. Hugh érdekében remélte, hogy a szégyentelen csitri kinőtt már a gonoszkodásból. Végigsimított a tarkóján, és átgondolta saját helyzetét. A pokolba, csakis Hugh miatt hagyta oda Andorrát. Ha nincs mellette a fivére, hogy figyelmeztesse, átkozza és együtt érezzen vele, talán soha nem bír elmenni. Most szinte leküzdhetetlenné vált a kísértés, hogy visszatérjen, és megkeresse a nőt. 278

Elnézte a zizegő levélfüggöny mögött lenyugvó napot, de mindent halottnak látott, a színek kifakultak. Nem voltak tervei, nem tudta, mihez kezdjen. Elmehetne keletre a többiekkel, hogy csatlakozzon Ottóhoz, vagy északnak, hazafelé. Mehetne délre... Jobb volt Annának nélküle. Biztonságosabb. De vajon boldog volt? Vagy épp olyan nyomorult és levert volt, mint ő? Félt a kasztíliai utazástól? Ígéretet tett Llorentének, hogy nem látja többé. Megesküdött rá, hogy a közelébe se megy. És Llorente tisztességes volt velük. Egy remek csődört ajándékozott Hugh-nak a segítségéért. Courttól egy kézfogással búcsúzott, amit „sokkal, de sokkal nehezebb volt" megtennie. Court akkor ismét a szavát adta neki. Hugh és Ethan beletörődött a sorsába. Court azonban egy időre szembeszállt a sorssal, és akkor, és csakis akkor volt értelme az életének. Eszébe idézte azt a tíz sort, amelyek az első nap beleégtek az elméjébe, amikor olvasta a Leabhart, és összehúzta a szemét. Miközben a szél új erőre kapott, és megzörgette a leveleket, Court délnek fordult. Úriemberként tett ígéretet Llorentének. Ami most átkozottul kapóra jött. Beköszöntött az ősz a hegyen, és a mező óraműpontossággal öltötte magára indigókékvirágtakaróját. Annalía leheveredett a virágok közé, hogy figyelje a lenyugvó napot, és hogy megszökjön Aleixtől és Olíviától, akik hasztalan próbálták takargatni egymás iránti érzéseiket. Legszívesebben rájuk kiabált volna, hogy állapotos, nem ostoba. Leszakajtott egy virágot, és kiengedte a haját. Hadd bomoljon ki. Megszólják az emberek? Amilyen iramban gömbölyödik, még egy hónap, és sokkal különb pletykálnivalójuk lesz. Miután Aleix értesült az állapotáról, először végezni akart a hegyvidékivel, vagy visszarendelni, és „rákényszeríteni" a házasságra. Azt az elkeserítő ötletet is a fejébe vette, hogy felkeresik a családot Kasztíliában. – Elvigyem Kasztíliába? – kérdezte Oliviától. Oliviától! Annalía ugyanazt hajtogatta. – Nem akarok olyan valakihez menni, akit úgy kényszerítesz oda az oltár elé, vagy akit még nem is láttam. – 279

Amellett, hogy továbbra is elkeseredetten szerette MacCarricket, nem kívánt anyja másaként megjelenni a család előtt, egy fattyúval a méhében. Olívia azt javasolta, ne tegyenek semmit, míg MacCarrick elő nem kerül. – Az anyja idejében elmondja neki, hogy Annalía terhes. Ebből tudni fogja, hogy a könyv téved, és megkeresi, akárhol legyen is. Ha Annalía már házas, végez szerencsétlen vőlegénnyel, amiért hozzáért, és így is, úgy is az övé lesz. – De hónapokba telhet, míg visszatér Londonba, vagy eljut hozzá az üzenetünk – mutatott rá Aleix. – Akár évekbe, ha csatlakozik az embereihez keleten. A gyermek hét hónapon belül fattyú lesz, ha nem kerítünk egy férjet! – Ám szerencsére megfogadta Olívia tanácsát. A lány általában jó tanácsokkal szolgált. Mióta hazaérkeztek, Olívia könnyedén beilleszkedett, mert a birtokhoz tartozók hálásak voltak neki Aleix kiszabadításáért. Még Vitale is kedvelte. Annalía csak találgatott, hogy az intéző megérezhetett valami keménységet a lányban, aki hozzá hasonlóan túlélő volt, ezért a férfi tisztelte. – Kezd hűvös lenni – szólalt meg Aleix a háta mögül, miközben egy kendőt terített a vállára. Hamarosan elkezdődik a havazás, ami gubóba zárja és elrekeszti őket a világ elől. – Szeretném megnézni a naplementét. – Az őröknek nem tetszik, ha sötétedés után idekint vagy. – Ahogy megbeszélték, Aleix felbérelte az embereket, akiket Ethan küldött, míg elrendeződnek a dolgok Andorrában és környékén. Annalía nem sokat látta őket. Többnyire a hegy lábánál táboroztak, a fennsíkokra felvezető keskeny ösvény közelében. – Hogy viseled? – kérdezte a fivére. Igyekezett fesztelenül válaszolni. – Ahhoz képest, hogy hajadonként gyermeket várok, és elhagytak, túlságosan remekül. – Aztán borúsra válva felsóhajtott. – Úgy vélem, sikerült túlszárnyalnom anyám... baklövéseit. – Mire gondolsz? – A viszonyaira. – Legyintett, mintha mindegy volna. – Mindenki azt mondta, hogy hasonlítok rá, hogy épp olyan vagyok, mint ő. – Viszonyok? – nyögte Aleix. Annalía szemöldökráncolva nézett rá. – Hallottam a pletykákat. Tudom, hogy azért hagyta el a családját..., a szenvedély miatt. – Azt hiszed, ez volt az oka? – kérdezte a férfi hitetlenkedve. – Valóban viszonya volt valakivel... egy jó emberrel, Nicolas Beltránnal, akit anyánk 280

egész életében szeretett. – Annalía megzavarodva rázta meg a fejét, de Aleix folytatta: – Rajtakapták őket, amikor el akartak szökni, hogy titokban egybekeljenek, és a család száműzte anyánkat. Mintha elragadták volna tőlem Mariette-et az esküvőnk előtti éjjelen, hogy egy idősebb férfihoz kényszerítsék valahol idegenben. Mariette is azt akarta volna, hogy menjek el érte, és semmi sem állíthatott volna meg. – De mi tartott Beltránnak olyan sokáig? – kérdezte, egészen elveszve a történetben. – Amikor a család elbánt vele, pénztelen volt, és meggyengült az egészsége. Elképzelni sem tudta, hová vihették anyánkat, és évekbe telt, mire megtalálta. Annalía keserűen elmosolyodott. – Igen, de mikor megtalálta, anyám otthagyott érte, a saját lányát. Téged nem viselt meg annyira a dolog, mert már felnőtt voltál, de engem megrendített. – Nem önszántából ment el, Annalía. Amikor Llorente együtt találta őket, megtagadta anyánkat, és megtiltotta neki, hogy a közeledbe menjen. Beltrán elvitte Franciaországba, ahonnan naponta írt Llorentének, és könyörgött, hogy láthasson. Többször is ideutazott, de apánk mindig az útjába állt. Nem adta fel, egészen az egy évvel később bekövetkezett haláláig. – D-de én mindig úgy hittem, hogy egy férfi kedvéért hagyott el. Azt hittem, inkább őt választotta a saját családja helyett. Hogy soha nem nézett vissza, és összetörte apát a közönyével. – Anyánk temetésén beszéltem Beltránnal. Amikor Llorente együtt találta őket, anyánk azt mondta Beltránnak, hogy soha nem fogja elhagyni a gyermekeit. Annalía felállt, és járkálni kezdett. – A gazember! Hogy választhatott el apánk a saját anyámtól? Hogy engedhette, hogy azt higgyem, seregnyi szeretője volt? Még figyelmeztetett is, hogy én is olyan leszek! – Nem kívánom mentegetni, de tudom, hogy szörnyen lesújtotta a dolog, mert azt hitte, anyánk végül csak beleszeretett. Annalía, én nem sejtettem, hogy Llorente így megmérgezi a gondolataidat, másképp magam vittelek volna el onnét. Amikor a nő léptei felgyorsultak, hozzátette: – Talán később kellene ezt megbeszélnünk. Amikor jobban érzed magad. 281

– Tizenhat éve várok erre! Szóval nemet mondott Beltránnak? – Még mindig ingatta a fejét, nem hitte, hogy mindaz, amit tudni vélt, hazugság volt. – Nem önszántából hagyott el? – Hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a nyakláncát, és megtapintotta a követ. – Pedig elég idős voltam, hogy lássam, nincs anya, aki jobban szeretné a lányát. Lehanyatlott, és nem tudta megállítani feltörő könnyeit. – Nem mentem el a temetésére! Soha nem vittem virágot a sírjára. – Könnybe lábadt tekintetét a fivérére emelte. – Miért nem mondtad el mindezt? – Nem gondoltam rá. – Aleix meghökkentnek tűnt. – Olyan fiatal voltál, amikor történt, és mert sosem kérdeztél róla, azt hittem, nemigen emlékszel rá. – El kell látogatnom a sírjához. Hogy lerójam a kegyeletem, ami soha nem történt meg. – Tudod, hogy nem mozdulhatok innét, amíg nem rendeződnek a dolgok. Meglátjuk, hogy érzed magad a baba születése után. – Mindig el akartam menni – törölte meg a szemét –, de olyan dühös voltam, és annyira féltem, hogy valami olyasmit teszek, mint ő. – Anyánk melegszívű, kedves asszony volt. Te épp ilyen vagy. Mindennap egyre inkább ezt látom. Holnapután, amikor a délutáni órákban visszatérek a falusi tanács üléséről, mindent elmondok neked, amit tudok róla, de most be kell jönnöd a házba. Most már magad is anya leszel. Szaggatott sóhajt hallatott. – Aleix, mi lesz velem? – Lesz egy gyermeked, aki szeretetben nő fel. Gondoskodunk a mieinkről. – És aztán? Itt öregszem meg a hegyen, őrá várva? – Ne siessünk ennyire előre. Csak azt tudom, hogy mindez a te döntésed. És nem fogom megismételni a történelmet azzal, hogy férjhez adlak valakihez, akit nem szeretsz. – Köszönöm, hogy ezt mondod – dünnyögte. – Most csak az egészségedre gondolj. És a születendő gyerekre. Aleix felállt, és a kezét nyújtotta, de Annalía azt mondta: – Csak egypár percet még. Fivére megsimogatta a fejét, és indult vissza a ház felé. Amikor egyedül maradt, és a nap utolsó sugarai megcsillantak a tó vizén, végigsimított éppen csak gömbölyödő pocakján. – A gyermekem – 282

mondta ki hangosan. Az enyém, gondolta. Egy kisded. Olyannyira lefoglalta az önsajnálat, szinte betegségként tekintett az állapotára, mintha valami sajnálatos eseményről volna szó. Most, hogy tudta, hogy az édesanyja szerette, és soha nem akarta elhagyni, Annalía mindent más színben látott, mintha mindaddig egy homályos ablakon nézett volna keresztül, amelyet az imént végre bezúztak. Még lehet belőle jó anya. Igen, az lesz, olyan szerető anya, amilyen ezek szerint Elisabet is volt. – Gyermeket várok – suttogta, ahogy most először ráébredt az igazságra. Ha a hegyvidéki nem kér belőle, mert inkább évekig tartó háborúkban csatázik, vagy mert tévképzetei oly erősek, hogy nem törődik azzal, amit a szíve súg neki, hát legyen. Akkor nem lesz része az életüknek. És ez az ő vesztesége lesz. Mert Annalía és a gyermeke csodás élet elé néz.

283

HARMINCHÉT A mezőre indultában Annalía elhaladt a kockázó Vitale és cimborái mellett, és dupla egyes dobást kívánt az intézőnek. – Ma valahogy más – jegyezte meg a férfi rásandítva. – Úgy látja? – Amikor elmondta az intézőnek, hogy várandós, Vitale boldog volt, hogy még egy gyerek szaladgál majd a hegyen, de azt is bevallotta, örül, hogy nem működött a dolog MacCarrickkel. – Lányomként szeretem önt – mondta. – És követtem Andorrába, de nincs az az isten, hogy Skóciába is követtem volna. Vitale most fürkészőn figyelte. – Nekem... elszántnak tűnik. – Az is vagyok – ütögette meg a gael nyelvkönyvet. – Elszántam magam, hogy jövő tavaszra megtanulok gaelül. – Ach, lassíe – gúnyolódott Vitale, még mindig erősen franciás akcentussal. A cimborák harsányan felröhögtek. Annalía is kuncogva folytatta útját. Amikor rájött, hogy terhes, kért egy anyaságról szóló könyvet Lady Fionától. Az asszony, miközben szüntelen a múlton rágódott, elhalmozta más könyvekkel is, annyira boldog volt, hogy Annalía érdeklődik a kultúrájuk és a nyelvük iránt, és annyira büszke, hogy Court rá tudott találni egy ilyen nőre. Annalía lassan kezdte. Szerencsére még éppen csak belekóstolt a görög nyelvbe, amikor MacCarrick betoppant az életébe. Úgy vélte, legfeljebb öt nyelvre terjed ki a képessége. Noha szépen haladt, aznap képtelen volt odafigyelni. Túlontúl édesen illatoztak a virágok a mezőn, és úgy csiklandozta az arcát a nap, hogy a kalap lekívánkozott a fejéről. Ismételt pillantásokat vetett a könyvbe, hogy végighúzza ujját a kifejezésen, amelyre rábukkant: „Mo cridhe." Szívem. így nevezte a férfi. „Neach-díolain", lenne most a válasza. Gazember. Úgy gondolta leveszi a kalapját, és éppen a haját rázta szét, amikor megpillantott valami nem odavalót. Zakatoló szívvel ugrott talpra, a kalap 284

kiesett megbénult kezéből. Pedig végre sikerült eljutnia odáig, hogy nem sírta álomba magát minden éjjel! MacCarrick észrevette, és a lovát arrafelé fordítva közeledett. Kimerültnek és megviseltnek tűnt. És talán elszántnak? Várjunk csak! Hiszen dühös a férfira. Azt sem tudta, egyáltalán őérte jött-e. Bizonyára itt felejtette az övét vagy a kedvenc pisztolyát, vagy egy kabalamachetét, amelyre elengedhetetlen szüksége volt a munkájához. Tudta, hogy nem lehet más oka a visszatérésének – egy férfi, aki képes az üdvözletét küldeni neki azok után, ami kettejük közt történt... Mégis kóválygott a feje. Vett egy mély lélegzetet, és meghintáztatta magát a sarkán. Szemöldöke ráncba szaladt, és ahogy belenézett a napba, azt motyogta, Merda. Annalía elájult? Ahogy Court megsarkantyúzta a lovát, úgy érezte, mintha kiszorították volna belőle a szuszt is. Meg sem várta, míg az állat megáll, lepattant a nyeregből, és rohant érte, szinte tudomást sem véve a lábába hasító fájdalomról. Annalía sosem gyengélkedett. Biztosan megsérült. Ezért megöli Llorentét. Mit érnek az átkozott őrök odalent, ha a nő egyedül mászkál itt kint? Szerencsére vastag virágszőnyegre esett. Megfogta a vállánál, és felnyalábolta. – Anna! A karjába vette a fejét. Nem látszott sérültnek vagy betegnek. Keze fejével végigsimított az arcán. Meleg, aranyszín bőr. – Anna? – Amikor felnyitotta a szemét, a tekintete tiszta volt, éles és fókuszált. – Mi történt veled, mo cridhe? – kérdezte a férfi rekedt hangon. Erre ingerülten az égre emelte a szemét, és megdermedt a karja közt. – Jól vagyok, köszönöm. – Elhúzódott, és felült. Court vonakodva engedte el. – Miért ájultál el? – Túl szorosra kötötték a fűzőmet – felelte rövid tétovázás után. Végigszaladt a tekintete a ruháján, és látta, hogy szépen rásimul az anyag. Végre visszanyert valamennyit elvesztett súlyából. Pillantása a nyakára ugrott, és büszkén vette tudomásul, hogy viseli a láncot. – A nők folyton ájuldoznak – tette hozzá Annalía. Valóban. Court mégis tíz alkalmat is tudott volna említeni, amikor el kellett volna ájulnia, de nem tette. 285

– Itt felejtettél valamit? – kérdezte a nő szárazon. Court összehúzta a szemöldökét. – Nem, csak meg akartalak nézni. – Értékelem a szándékot, de jól vagyok. – Kétségtelenül. – Elképesztően gyönyörű volt, szebb, mint valaha. Tán abban reménykedett, hogy nyomorúságos állapotban találja? A pokolba, igen, ebben reménykedett. Mert egy önző gazember, és azt akarta, hogy olyan őrülten hiányozzon Annának, ahogyan ő hiányzott neki. Soha nem tudott enni, ha ideges vagy boldogtalan volt, és tessék, a távollétében kikerekedett, a teste puhább és teltebb lett. Jóllakottabb. Mit keres hát még itt? Miért nem fordul meg, és áll odább? A szeme sarkából észrevette, hogy Annalía keze hátul matat a virágok között. Odanézett, és látta, hogy egy könyvet próbál becsúsztatni a szoknyája alá. – Gaelül tanulsz? – Görög vagy gael. Mi a különbség tulajdonképpen? – Mondta fensőbbségesen, aztán a férfi tekintetét látva hozzátette: – Jól van hát. Görögországhoz nem fűz személyes kapcsolat, viszont komisz élmények fűznek egy gael ajkú illetőhöz. Court összerezzent. – Írhattál volna. A válaszomban nyilván tudatom, hogy minden rendben van, és megspórolod az utat. – Látni akartalak. – Te látni akartál. Nem sétálhatsz folyton ki s be az életembe, csak mert te így kívánod. El sem búcsúztál. Mindazok után, amiken keresztülmentünk, az üdvözletedet küldted. – Ha látlak, nem bírlak elhagyni. Érted tettem. Annalía félredöntötte a fejét. – Nem értelek. – El kell mondanom valamit. – Ha az átokról van szó, az édesanyád már beszélt róla. Court lehalkította a hangját. – Beszélt neked a... a Leabhartoü – Amikor a nő bólintott, azt mondta: – Apám halála óta soha nem beszélt róla. Tudod, mi áll benne? – Igen, olvastam. Képtelen volt elhinni, hogy Fiona a könyv közelébe engedte. Ezt még számon kéri rajta. – Azt hittem, bajt hozok rád. Minél fontosabb lettél, annál inkább tudtam, hogy el kell hagynom téged. Annalía mosolya hideg volt. – Mégis itt vagy? Mit jelentsen ez? 286

– Igen, itt vagyok. Mert van valami az egyik sorban, amiről bebizonyosodott, hogy nem igaz. – És mi volna az? – kérdezte Annalía színlelt érdektelenséggel. Nem akarta, hogy csak a gyermek miatt jöjjön vissza. Biztosan megkapta az üzenetet, amelyet a fivére Groothoz küldött, de hogyhogy ilyen hamar? Tán a lady írt neki még az ő és Olívia távozása előtt. Ez a kérdés már soha nem hagy nyugtot neki. Courtot csordultig telítették az érzelmei, és feszültté tették. – Azt mondja, nem ismerhetek szerelmet. – Felállt, és a hajába túrt. – Pedig igen, a pokolba is. Annalía ajka elnyílt. A férfi arca kemény volt, és eltökélt, de a szeme... – Mindennél jobban szeretlek. – Az arca megfeszült. – Talán elment az eszem. Olyan őrülten vágyom rád, hogy azt akarom hinni, a többi nem számít. Lehet, hogy ártok neked. – Vaskos skót akcentussal beszélt. – Talán viszonzott szerelmet nem ismerhetek. – Összerándult az arca, mintha most értett volna meg valamit. – Erre idáig nem is gondoltam. Olyan bűntudatos képet vágott, Annalía azon kapta magát, hogy feltápászkodik, és halkan dünnyögi: – Ez nem igaz. Court vállon ragadta. – Egyszer csakugyan kimondtad. De félig aludtál, és megviselt voltál, nem mertem elhinni. Még mindig így érzel, azok után, hogy elhagytalak? Szemöldöke ráncba szaladt a férfi idegessége láttán. A kíváncsiságtól hajtva rátette a kezét a mellkasára, és Court ettől az egyszerű érintéstől is lehunyta a szemét. Ideges. Dübörög a szíve a tenyere alatt. Ez véget vetett az ellenszegülésének, amelybe mindaddig kapaszkodott, és elhagyta ajkát az igazság. – Fájt a távozásod. Nagyon. Össze voltam zavarodva, féltem, és nem tudtam tenni ellene. Court kinyitotta a szemét, és Annalía látta, hogy tele van fájdalommal. – Bár ne bántottalak volna. Soha nem akartalak bántani. – Tudom – válaszolt felsóhajtva. Court mindig boldognak akarta látni, és gyűlölte a gondolatot, hogy baja esik. Milyen nehezen viselhette a támadást, amiért aztán saját magát okolta. 287

– Továbbra is úgy érzem, hogy nem szabad veszélyeztetnem a biztonságodat. Nem tehetem – mondta a férfi. – Bár minden porcikám ezt akarja. – MacCarrick, én nem hiszem, hogy bármiféle veszély leselkedne rám. Court előrehajolt, és átkarolta, mintha pajzsként védelmezné a csapásoktól. – Nem szegülhetünk szembe a könyvet – figyelmeztetett mély hangon. – Ez tényleg valóságos. És egész életemben a fejem fölött lógott. Ettől lettem az, aki vagyok. Annalía eltolta magától, hogy a szemébe nézzen. – Ebben az esetben köszönettel tartozom a könyvnek! De tiszteletteljesen felszólítom, hogy távozzon az életünkből. Ami ránk vár, erősebb a könyv bármely baljóslatánál. Court megrázta a fejét. – Annyi minden bizonyult igaznak belőle. Mind gyermektelenek vagyunk, mert a könyv a mi generációnknál ér véget. – A ti generációtoknál ér véget, mert a mi gyermekeink már maguk formálják majd a sorsukat! A férfi sötét szeme mély bánatról árulkodott. – Anna, tudod, hogy nekem nem lehet... Annalía megfogta a kezét, és a hasára tette. Court megdermedt. – Mit akarsz mondani? – Keze, mely a nő hasán nyugodott, reszketni kezdett. Annyiszor csókolta ott, cirógatta az ujjaival, s most érezte a halvány gömbölydedséget. Annalía eltolta a kezét. – Azt akarom mondani, hogy a könyv a jelek szerint mindenben téved, ha rólad van szó. És hogy több jut osztályrészedül, mint amire számítottál. – Akkor tehát... – Nyelt egy nagyot. – Akkor tehát... Annalía felszegte az állát. – A gyermekedet hordom a szívem alatt. Magamhoz kötlek. Az első éjjel; az első éjjel, amikor szeretkeztek. Magához kötötte, a magáévá tette. Es közben úgy érezte, hogy mindaz, ami ő maga volt, egyben a nőé lett. Ez történt akkor. És most az ő gyermekét várja. Hirtelen elgyengült a lába. Annának igaza volt. Valóban több jut osztályrészéül, mint amire számított. Egészen halovány reményt táplált csupán, hogy együtt lehetnek, s most felfedezte, hogy szereti. Hogy miért, el sem tudta képzelni, de okosabb volt, semhogy megkérdőjelezze a szerencséjét. 288

A gyermekkel felhatalmazást kapott rá, és bebizonyosodott, hogy a Leabhar egészen más jövőt tartogat a számára. Érezte, ahogy elhagyja az aggódás súlya, amely azóta nehezedett rá, hogy először olvasta. Egyszerre átkozottul remek ötletnek látszott elterülni a földön. – Édesanyád szerint kora tavasszal. – Tud róla? – Igen. Borzasztóan sajnálja a múltat, és minél hamarabb beszélni óhajt veled. Csak akkor beszél vele, ha Anna kéri rá, de tartott tőle, hogy ez nemsokára bekövetkezik. – Mivel magyarázza anyám a helyzetet? – Olívia előállt egy elmélettel. – Annalía a lány hanglejtését utánozva folytatta: – A sorok halállal és nyomorúsággal kezdődnek, magánnyal és szenvedéssel etcetera, etcetera, egészen az utolsó két sorig, melyek nyilvánvalóan azt fogalmazzák meg, hogy mindezek a szörnyűségek megtörténnek, hacsak a fafejű skót el nem zarándokol Andorrába, hogy leszakajtsa magának az elkapatott hegyi virágszálat. – Elmosolyodott. – Édesanyád is valahogy így képzeli, csak finomabban; talán a sors által neked szánt asszony megtalálásáról van szó. – No és a neked szánt férfi? Nőül mennél egy magamfajtához? – Court hangja baljósan csengett. – Nem is tudom. – Elfordult, és a válla fölött mondta: – Attól függ, milyen életet élnénk. Nem szeretném, hogy mindig távol légy, és az életed kockáztasd. – Akkor már vissza is vonultam – vágta rá a férfi eléje lépve. Annalía édesen rámosolygott. – Ezt akartam tudni. De Court folytatta. – Van egy birtokom Skóciában. Beinn a'Chaorainnnak hívják. Lesz vele munka, mert meglehetősen elhanyagolt állapotban van, de hatalmas földterület. Dombos vidék, hegyekkel a távolban, talán még tetszeni is fog. Esküszöm, mindent elkövetek, hogy megkedveld. – Most győzködni próbálsz, Courtland? – bökte meg a férfi mellkasát. – Tényleg azt hiszed, elmehetsz innét nélkülem? – Court meg sem próbálta leplezni az elképedését. Annalía elnevette magát az arckifejezése láttán. – Mit jelent ez a Beiiinnn-valami? – A keze játszott a mellkasán, mintha a puszta jelenlétét hiányolta volna, és ez sokkal örömtelibb érzés volt a férfinak, mint azt a nő gondolta volna. 289

Erezte, hogy mosolyra húzódik a szája. – Beinn a'Chaorainn... azt jelenti, „dögvész sújtotta lápvidék". – Ó – nyúlt meg Annalía arca, de rögtön utána felélénkült. – Azt mondod, lesz vele munka. – Reménykedve tette fel a kérdést: – Ebbe az ingovány lecsapolása is beletartozik? Court a vállára tette a kezét, és megcirógatta a nyakát. – Csak tréfálok, mo cridhe. Igazából „Berkenyevidék"-et jelent. Annalía meglegyintette a kézfejével, aztán visszatette a kezét a mellkasára. – Berkenyevidék. Pendant delRoure – mondta az r-eket pörgetve, azon a hangon, amelyet imádott hallani, a sajátjává téve a férfi otthonának nevét. És így is volt helyes. – Őszintén hiszem, hogy tetszeni fog ott neked, s ha mégsem, elviszlek bárhová, ahol boldog leszel. Annalía lábujjhegyre állt, hogy a nyakába fúrja az arcát, ismét elképesztve a férfit. – Én melletted vagyok Court lehunyta a szemét a gesztusban rejlő gyengédségtől. Velem akar lenni, gondolta elámulva. Átkozott legyek, ha nem így van. Ekkor Annalía hátralépett, és azt mondta: – De útközben meg kell állnunk Párizsban. Nyelt egyet, és bólintott. – Semmit sem tagadok meg tőled, Anna. – Ha a pénz volna az egyetlen akadály, amely közéjük áll, a vonatrablástól se riadna vissza. Annalía félrebiccentette a fejét. – Azt hiszed, vásárolgatni akarok. Court tekintete a végsőkig elfogadó volt. Annalía szemében most szomorúság villant. – Köszönöm az ajánlatot, de nem élek vele. Egészen más célja van a kitérőnek. – A férfi értetlen tekintetét látva hozzátette: – Útközben elmondom. De ha Skóciába készülünk, jobb, ha leviszel a hegyről, mielőtt olyan hatalmas leszek, hogy nem férek keresztül a hágón. – Körbenézett, és összeesküvő hangra váltott. – Hidd el, te sem akarnál itt ragadni télre a szüntelenül évődő Aleix és Olívia társaságában. Court elvigyorodott, és előrehajolt, hogy nekidöntse a homlokát. – Akkor indulunk, amikor akarod, Anna. Még most sem hiszem, hogy te... hogy mi... azt hittem, elveszítettelek. Annalía a nyakába fonta a karját. – Nem hinném, hogy elveszítheted a nőt, akit a sors neked rendelt. Csak meg kellett találnod őt. 290

– Megtaláltam. És soha nem engedem el. – Két keze közé fogta az arcát, és finoman megcsókolta. – Voltaképpen – suttogta a nő az ajkába – én találtalak meg téged.

291

EPILÓGUS

Hitvest, szerelmet, kötést nem ismerhetnek, Magjuk szárba nem szökken, kihal nemzetségtek. Halál és kínszenvedés jár fiaid nyomában Míg csak rá nem lelnek a nekik rendelt társra. Mert az igaz nő megmenti szívét-éltét a klánnak...

292