Fordította Berki Judit Kresley Colé
Halhatatlanok alkonyat után sorozat 1. Vámpíréhség
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2009
PROLÓGUS A tűz, amely belülről, a csontokból emészti testét, időn-ként lecsillapodik. Ez az ő tüze. Legalábbis agya utolsó, racionális gon-dolkozásra képes darabkájával szeretné ezt hinni. Az ő tüze, mert már évszázadok óta táplálja pusztuló testével, hanyatló elméjével. Valamikor réges-régen - és ki tudja, mennyi ideje - a vámpírhorda a katakombába csalta és foglyul ejtette. Azóta itt áll egy sziklához láncoltan mélyen Párizs alatt: végtagjaiba és nyakába erős vaspántok marnak. Előtte a pokol kapuja, amely folyamatosan tüzet okád. Itt vár és szenved, egy soha ki nem hunyó tűzoszlop martalékaként -
soha ki nem hunyó, akárcsak az élete. Sorsa, hogy újra és újra porrá égjen, és azután, makacs halhatatlanságának köszönhetően, minden kezdődik elölről. Képzeletében a bosszú részletesen kidolgozott terve, szívében tébolyult düh. Ez mindene, amije van. Aztán megtalálta a lányt. Az elmúlt évszázadok során időnként új, furcsa zajok szűrődtek be a fölötte kígyózó utcákról, és néha érezte, hogyan váltakoznak az évszakok Párizsban. De most őt érezte, a párját, akit neki teremtettek. A lány, akit fáradhatatlanul keresett ezer éven át — egészen elfogatása pillanatáig. A láncok alábbhagytak. Ebben a percben a lány valahol a feje felett sétál. Elég. A kar megfeszül, a bilincs a húsba váj. Először csak egy-két piros csepp, majd ömlik a vér. Legyengült teste minden egyes izma küzd, hogy eleije azt, ami egy örökkévalóság óta nem sikerült. A lányért menni fog. Muszáj... Üvöltése köhögésbe fullad, ahogy pattan két bilincs. Csodálkozni nincs idő, hogy megcsinálta. A lány oly közel van, hogy szinte érzi. Szüksége van rá. Még egy kar kiszabadul. Mindkét kezével az abroncsba kapaszkodik a nyakán, halványan felrémlik előtte az a nap, amikor a vámpírok a vastag, hosszú szöget a sziklába kalapálták. Legalább egy méter mélyre. Ereje fogytán, de semmi nem állíthatja meg, most, hogy a lány ily közel. Szilánkok és por közepette a fém enged, a nyakörv a kripta másik végében landol. Következik a pánt, amely combjába mélyed. Letépi, és kiszabadítja bokáját is. De még két bilincs vár rá a másik lábon. Már körvonalazódik előtte a szabadság, oda sem néz, csak ránt egy nagyot. Semmi. Nem érti, mi "történik, újra próbálkozik. Megfeszül, kétségbeesetten nyög. Semmi. Az illat gyengül - nincs idő. Szánalom nélkül pillant csapdába esett lábára. Remegő kézzel nyúl térde felé, miközben elképzeli, ahogy egész mivoltát a lányba temeti, és elfelejti a fájdalmát. Kétségbeesetten vágyva benne fellelhető megnyugvásra, megpróbálja eltörni a csontot. Gyengeségének köszönhetően legalább fél tucatszor próbálkozik. Karmával felsérti a bőrt és az izmot, de a combcsont mentén futó idegszál feszes, mint a zongorahúr. Még hozzá sem ér, testét máris olyan robbanásszerű fájdalom járja át, hogy szinte belevakul. Túl gyenge. Túl sok vért veszített. A tűz újra teljes hőfokon izzik. A
vámpírok időnként visszatérnek. Máris elveszíti a lányt, akit most talált meg? — Soha — csikorgatja a fogát. Útjára bocsátja a benne lakozó vadállatot, a vadállatot, amely fogával harcolja ki a szabadságot, a csatornából issza a vizet, és rohadt ételt habzsol a túlélésért. Mintha a távolból nézné az őrült amputációt. Nyomorúságában hason csúszva - hátrahagyva lábát - végigvonszolja magát a sötét katakombákon, míg végre meglátja a kijáratot. Óvatosan, nehogy ellenségei észrevegyék, kúszik a hideg márványt borító csontok között, tekintetét a kapura szegezve. Fogalma sincs, milyen messze a szabadság, de a lány illata, amelyből erőt is merít, odavezeti. Előre sajnálja, hogy fájdalmat okoz a lánynak. Olyan szoros lesz közöttük a kapocs, hogy a lány átérzi minden kínját és fájdalmát. Nincs mit tenni. Megszökik. Teszi a dolgát. Vajon megmentheti-e a lány az emlékeitől, amikor a bőre még mindig lángol? Centinként araszolva, de kijut a felszínre. Egy sötét sikátorban találja magát. De elveszti az illatot. A végzet küldte hozzá a lányt, pont, amikor a legnagyobb szüksége volt rá, az isten irgalmazzon neki - és ennek a városnak is -, ha nem találja meg. Kegyetlensége eddig is legendás volt, és most semmi sem szab neki határt. Nagy nehezen nekidől ülve egy falnak. Karmával az utcát borító követ vájja, mélyeket lélegzik, hogy lecsillapodjon, hogy megérezze az illatot. Szüksége van rá. Bele akar felejtkezni. Olyan régóta vár... Az illat eltűnt. A szeme könnybe lábad, és egész teste beleremeg a veszteségbe. Tébolyult üvöltés veri fel a város csendjét.
„...mindenkiben benne lakozik valami vad és törvényszegő fajtája a vágynak, még bennünk is, akik látszatra nagyon mértékletesek vagyunk: álmainkban mutatkozik ez meg világosan."
Szókratész (i. e. 469-399)
1. FEJEZET
Egy héttel később... Aznap éjjel, a Szajna egyik szigetén, az örök székesegyház tövében, Párizs lakói mulatni gyűltek össze. Emmaline Troy tűznyelők, zsebtolvajok és megannyi chanteur de rue között bolyongott. Alig tudta kikerülni a fekete ruhába öltözött gothok hordáit, akik szinte megszállták a környéket, mintha a Notre-Dame gótikus anyahajó lenne, amely hazavárja késlekedő gyermekeit. De Emma még közöttük is feltűnést keltett. A halandó férfiak megfordultak utána — lassan, tétován -, mintha éreznének valamit, ám hogy pontosan mit, azt maguk sem tudják. Talán a tudatalattijuk jelezte, hogy az imént testet öltött legvadabb fantáziájuk vagy a legsötétebb rémálmuk suhant el mellettük személyesen. Emma azonban egyik sem volt. Csak egy éhes és magányos friss diplomás, egyenesen a New Orleans-i Tulane Egyetemről. Fáradtan az újabb egész estés, hiába való vérvadászattól, Emma egy durván ácsolt padra rogyott az egyik cseresznyefa árnyékában, és tekintetét a pincérnőre szegezte, aki éppen kávét töltött a szomszédos kerthelyiségben. Bárcsak a vér is így ömlene, gondolta a lány. Csak meghúz egy kart, és a finom, meleg vér máris poharában gőzölög. Gyomra akkor biztos nem rándulna görcsbe az éhségtől már a puszta gondolatra is. Éhezik Párizsban, és nincs kihez szólnia. Fel nem foghatta, hogy kerülhetett ebbe a helyzetbe. A kézen fogva andalgó párok mintha direkt gúnyolódtak volna a magányán. Rosszul látja, vagy az emberek tényleg sokkal szerelmesebbnek tűnnek ebben a városban? Különösen tavasszal. Dögölnétek meg, rohadékok! Emma sóhajtott. Nem tehetnek róla, hogy rohadékok, akiknek meg kell halniuk. Azért sétálgatott ebben a zűrzavarban, hogy ne otthon üljön az üres hotelszobában, és mert titokban abban reménykedett, hátha sikerül találnia egy másik vérdílert a „fények városában", akitől beszerezheti
adagját. Előző szállítója futva menekült Párizsból, meg sem állt egészen Ibizáig. Nem részletezte pályamódosításának okait, csak makogott valamit arról, hogy „a feltámadt király visszatért" meg a „súlyos epikus szarról", amely „a vidám Párí mélyén forrong". Emma meg értse, ahogy tudja. Mint vámpír, a lány tagja volt a Szövetségnek: olyan szerzetek gyűjtőhelyének, akiknek sikerült meggyőzniük az embereket arról, hogy ők pusztán a képzelet szülöttei. Bár a Szövetség nagy befolyással bírt Párizsban, Emma mégis képtelen volt új dílert találni. Hiába érdeklődött más halhatatlanoknál, vámpír mivoltának köszönhetően legtöbben válaszra sem méltatták. Fejvesztve menekültek előle, pedig Emma nemcsak hogy nem volt tisztavérű vámpír, hanem maga is szinte mindentől rettegett, ráadásul még soha egyetlen élőlényt sem bántott. Ahogy azt gyámjai, az amazon természetű nagynénik mondogatták, „Emmának már akkor kicsordul a rózsaszín könnye, ha véletlenül agyoncsap egy molylepkét". Emma határozott tervekkel érkezett Párizsba - de persze semmit sem tudott megvalósítani. Szándéka, hogy kiderítse halott szülei - valkűr anyja és sosem látott vámpír apja - történetét, kudarccal végződött. Most pedig szégyenszemre kénytelen lesz felhívni nagy-nénjeit, hogy jöjjenek érte és vigyék haza. Csak azért, mert képtelen önmagáról gondoskodni. Szánalmas. Emma sóhajtott. A következő hetven évben ezt senki le nem mossa róla... Gondolataiból hatalmas csattanás riasztotta fel, ám még mielőtt megsajnálhatta volna a pincérnőt, hogy szegény, ezt most biztos levonják fizetéséből, valami megint csattant, aztán harmadszor is. Majd egy napernyő suhant el feje felett mintegy öt méter magasan, egyenesen a Szajna felé tartva. Egy sétahajó dudált, valaki franciául káromkodott. A sétány lámpáinak gyenge fényében egy óriás dobálódzott az asztalokkal, festőállványokkal és a százéves pornográf képeket áruló standokkal. A turisták sikítozva próbáltak kitérni a dühöngő őrült útjából. Emma riadtan ugrott fel a padról és táskáját gyorsan vállára kapta. A fekete ballonkabátos férfi egyenesen felé tartott. Nem is ment, inkább úszott a levegőben. Emma meg mert volt esküdni, hogy nem emberi
lénnyel van dolga. Az óriás hosszú, sűrű haja arcába lógott, állát többnapos borosta fedte. Remegő keze egyenesen Emmára mutatott. - Te!— hörögte. Emma körülnézett, még meg is fordult, hogy vajon kihez beszélhet ez a rémes alak. Persze hozzá, ki máshoz. Szuper. Már csak az hiányzott, hogy még egy kétméteres elmebeteg is rászálljon. Az óriás ekkor intett Emmának, hogy lépjen közelebb - mint aki biztos abban, hogy a lány így is tesz. Méghozzá a legnagyobb örömmel. - Őöö, bocsánat, de én nem ismerem magát - hebegte a lány, és hátrálni kezdett, ám mintegy második lépésekor a padnak ütközött. A férfi rendíthetetlenül közelített, lendületét az útjában levő asztalok sem akasztották meg, amelyeket nem kikerült, hanem apró játékszerekként hajigált félre. Halványkék szemében dühödt elszántság szikrázott. Emma egyre erősebben érezte az óriás haragját, amitől nagyon nyugtalan lett, hiszen az ő fajtája elméletileg éjjeli ragadozó volt — nem zsákmány. Ráadásul, a szíve mélyén a lány egy gyáva nyúl volt. — Jer!— mondta a férfi, furcsán, akadozva, mint akinek a beszéd nehézséget okoz, és újra intett a lánynak. Emma pupillája kitágult félelmében, megrázta fejét, majd átszökkent a padon, és megpördült a levegőben. Ahogy földet ért, rohanni kezdett a folyóparton. Gyenge volt, több mint két napja nem jutott vérhez, de a pánik erőt adott — és csak futott, futott, ki a szigetről, át az Archevéché hídon. A háztömbök egymás után suhantak el mellette. Harmadik utca... Negyedik. Egy pillantás hátra: sehol senki. Sikerült leráznia? A táskájából ekkor vidám zeneszó csendült fel, és Emma szívéhez kapott. Vajon ki a jóisten állította a telefonját Crazy Frog csengőhangra? Emma szeme összeszűkült. Hát persze. Regin néni, ki más. A világ legérethelenebb hallatatlanja: külsejét tekintve szirén, szókincse alapján utcagyerek. Rendjük szabályai szerint mobilt csak vészhelyzetben használhattak. New Orleans sötét sikátoraiban, ahol prédára lesnek, a csengés csak megzavarná őket, és ha rezgésre állítják, még akkor is gyanút foghat
bármely alsóbbrendű lény. Emma előbányászta a telefont. Kellett az ördögöt a falra festeni. A Ragyogó Regin volt a vonalban. - Dolgom van, most nem tudok beszélni! — csattant fel Emma, és gyorsan újra hátrapillantott. - Hagyj ott mindent! Nincs idő pakolni! Azonnal indulj! Annika a titkos reptéren vár. Veszélyben vagy! - Tényleg? Letette. Ez nem figyelmeztetés volt, hanem élő közvetítés. További részleteket majd megkérdez a gépen. Mintha csak alkalomra lett volna szüksége, hogy hazamehessen. Általában már a veszély első jelére visszamenekül, a val-kűr nagynénikhez, akik mindent legyilkolnak, ami veszélyt jelent rá, és még a széltől is óvják. Ahogy próbált visszaemlékezni a repülőtérre vezető útra, hirtelen eleredt az eső, először meleg és szemerkélő - a szerelmesek hatalmas kacagások közepette futottak a kapualjak védelmébe, a következő percben viszont lehűlt a levegő. Emma ráfordult egy zsúfolt körútra, és mindjárt nagyobb biztonságban érezte magát, bátran kerülgette a dudáló autókat. Üldözője még mindig sehol. Egyetlen csomagjával - a hátán himbálódzó táskával - gyorsan haladt, egymás után hagyta maga mögött a kilométereket, már látta is a parkot, utána pedig a repülőteret. Látta a meleg levegőt a járó motorok körül, a már jó előre elsötétített ablakokat. Alig néhány méter. Emma elhitette magával, hogy lerázta az óriást, mert jó futó. Ez volt az egyik erőssége. Az önbecsapás. A másik a színjáték. Kiválóan el tudta például játszani, hogy az egyetemen csak véletlenül választott csupa esti órát, és hogy a pirulásról eszébe sem jut a vér... Ekkor egy sátáni hang mordult fel mögötte. Emma szeme elkerekedett, de nem fordult meg, hanem teljes erejéből sprintelni kezdett. A következő pillanatban bokájába karom mélyedt, és amikor legközelebb feleszmélt, a hátán feküdt a sáros földön. Száját egy hatalmas mancs tapasztotta be, bár egyébként is úgy nevelték, hogy ne sikoltozzon. - Sose dacolj a magamfajtával! - hörögte támadója. Nem úgy hangzott, mint egy ember, sokkal inkább, mint egy vadállat. - Nem menekülhetsz. Viszont hadakozásod igen kedvünkre való!
Az óriás nemcsak hogy döcögve formálta a szavakat, hanem bizarr kifejezéseket is használt - mintha egy másik évszázadból érkezett volna , és az akcentusa... talán skót? Emma a sárban feküdt, és a férfi mohó tekintettel tanulmányozta: szeme egyik percben aranyszínűnek tűnt, a következő percben viszont kék, földöntúli fény villant meg benne. Nem, nem ember. Közelről az arca szabályos, férfias volt. Finom vonásait álla határozott vonala tette teljessé. Emma még soha ilyen szép teremtményt nem látott. Bizonyára bukott angyal, gondolta. Miért is ne? Hogyan lehetne biztos bármiben? A szájára tapadó kéz durván megragadta az állát. A férfi összeszűkült szemmel Emma ajkát vizsgálgatta - az átlagosnál alig valamivel nagyobb szemfogát. - Nem! - üvöltötte. - Nem! Lehetetlen... - Ide-oda forgatta a lány fejét, arcát a nyakához szorította, szagolgatta, majd dühödten azt hörögte: Légy átkozott! Amikor a férfi tekintete kékre változott, Emma felsikoltott, mintha kiment volna a testéből a levegő. - Tudsz illani? - csikorgatta a férfi a fogát, mint akinek komoly fájdalmat okoz a beszéd. - Felelj! Emma megrázta a fejét, bár nem egészen értette a kérdést. A vámpírok valóban illantak, eltűntek, majd megjelentek a semmiből. Tehát tudja, hogy vámpír vagyok? - Tudsz? - N-eem. - Emma sosem volt annyira erős vagy képzett. - Kérem! Emma pislogott az esőben és esdekelve nézett a férfire. — Összetéveszt valakivel. - Pedig én ismerlek. Ha akarod, meggyőződhetünk róla. - A férfi felemelte a kezét - ütésre? Simogatásra? Emma küzdött, kétségbeesetten kapálódzott. Nyakszirtjére ekkor egy kérges tenyér tapadt, a férfi másik keze pedig a csuklóját szorította, és az óriás nyakához hajolt. Emma beleborzongott, ahogy a férfi nyelve végigsimított a testén. Ajka forró volt a hideg, nedves levegőben, a lány pedig beleborzongott, és az izmai megfeszültek. A férfi nyögött, miközben csókolta, és görcsösen szorította
csuklóját. A szoknyája alatt Emma combján esőcseppek gurultak végig, és hirtelen fázni kezdett. - Ne csinálja ezt...! Kérem... Amikor nyöszörögve kibuktak a szavak a száján, a férfi mintha kijózanodott volna, mélyen a szemébe nézett, ám csuklóját továbbra is teljes erejéből szorította. Másik kezével végigsimította Emma blúzát, majd egy hirtelen mozdulattal letépte róla, és ugyanígy végzett a vékony melltartóval is. Emma ellenállt, megpróbált kiszabadulni, de esélye sem volt. Az óriás mohón bámulta, ahogy az eső végigpergett csupasz mellén. Emma már egész testében remegett a hidegtől. A férfiből olyan erős fájdalom áradt, hogy Emma beleszédült. A férfi megerőszakolhatja, felmetszheti védtelen hasát és megölheti... Ehelyett a saját ingét hasította fel, majd hatalmas tenyerét a lány hátára helyezte, és... magához ölelte. Felnyögött, amikor a bőrük egymáshoz ért, és Emma érezte, ahogy felizzik körülöttük a levegő. Az eget villám hasította ketté. A férfi ismeretlen nyelven suttogott a fülébe, Emma érezte, hogy kedves szavakat, és úgy érezte, hogy elvesztette a józan eszét. Elterült a földön, karja élettelenül feküdt mellette, ahogy a férfi borzongva ölelte. Ajka finom és forró volt a szakadó esőben, és görcsös, mohó vággyal falta a nyakát, az arcát, még a szemhéját is. A férfi térdelve ölelte magához, a lány pedig csak feküdt - elképedve, elvarázsolva - és nézte, ahogy felettük cikáznak a villámok. A férfi a tenyerébe vette az arcát, és a szemébe nézett. Tekintete zaklatottnak tűnt, lázas fény bujkált benne - Emmát még soha senki nem nézte ennyire... sóvárogva. Most már végképp összezavarodott. Akkor most bántani fogja vagy elengedi? Engedj el... Egy könnycsepp gördült végig arcán, meleg csík az esőcseppek között. A férfi arcáról eltűnt a sóvárgás. - Véres könny? - üvöltötte, és nyilvánvalóan taszította a lány rózsaszín sírása. Elfordult, mint aki annyira undorodik, hogy oda sem bír nézni, majd megpróbálta a blúz maradványait ráaggatni a lányra. - Vezess a hajlékodba, vámpír! - É-én nem itt lakom - nyögte ki Emma nagy nehezen, az imént
történtektől megzavarodva, meg attól, hogy a férfi felismerte, mi is ő. - Akkor vezess a szállásodra - mennydörögte a férfi, és végre a lányra nézett. - Nem! - felelte Emma, saját magát is lenyűgözve. Láthatólag az óriás sem erre a válaszra számított. - Mert nem volt elég? Rendben. Itt teszlek magamévá a füvön, négykézláb — és könnyedén felemelte —, de megvárjuk, amíg felkel a nap. Emma sóhajtva beletörődött sorsába, mire az óriás felkanalazta a földről, majd meglökte, hogy induljon. - Kivel osztod meg a szállásod? A férjemmel - vágta volna rá Emma legszívesebben. Aki rögbi játékos és szétrúgja a segged. Viszont nem tudott hazudni, még vészhelyzetben sem, és különben sem lett volna bátorsága tovább provokálni az óriást. Egyedül élek. - Az urad hagyja, hogy egyedül utazgass? - kiáltotta túl a férfi a vihart. Hangja most egész emberinek tűnt. Amikor a lány nem válaszolt, gúnyos mosollyal hozzátette: - Felelőtlen ember lehet. Hibát követ el. Emma megbotlott egy kátyúban, mire a férfi gyengéden elkapta, de mintha azonnal meg is bánta volna pillanatnyi elérzékenyülését. Amikor az úttesthez értek, a férfi határozott léptekkel indult tovább, ám amikor egy autó kis híján elütötte őket, a lányt félrelökte, ő maga viszont a kocsira támadt: éles karma úgy szántotta fel a motorháztetőt, mint az alufóliát, mire a kocsi csúszni kezdett. Amikor végül megállt, a motor nagy robaj közepette kizuhant a földre. A sofőr kilökte az ajtót, kipattant és elrohant. Emma - a látottaktól sokkos állapotban - remegő térddel hátrálni kezdett, mert rájött, hogy támadója valószínűleg... még sosem látott autót. Az óriás egyetlen lépéssel mellette termett és fölé tornyosult. Halk, síri hangon azt sziszegte: - Remélem, még egyszer megpróbálsz megszökni! Megragadta a lány kezét, és talpra rántotta: - Messze van még? Emma remegő ujjal a Crillon hotelre mutatott a Concorde téren.
A férfi végigmérte a lányt, tekintetéből csak úgy sütött a gyűlölet. - Hát igen. A fajtád sosem szűkölködött! - vetette oda hangjában maró gúnnyal. - Bizonyos dolgok sosem változnak. - Tudta, hogy Emma vámpír. Vajon nagy-nénjeiről is tudta, hogy micsodák, kicsodák? Bizonyára - különben Regin néni nem figyelmeztette volna. De arra miből jött rá, hogy a rendjük tehetős? A következő tíz perben a férfi végigvonszolta Emmát a kihalt utcákon, majd betaszigálta a forgóajtón keresztül a hotelbe. A hatalmas előcsarnokban minden tekintet rájuk szegeződött. De legalább nem égett minden lámpa. Emma szakadozott blúzát átázott kabátja alá rejtette, leszegte fejét és nem nézett sehova. Szerencsére a haja eltakarta a fülét. A férfi valamelyest enyhített vasmarka szorításán. Sejtette, hogy Emma úgysem kérne segítséget. Soha ne sikíts, soha ne keltsd fel a halandók figyelmét. Sokkal veszélyesebbek, mint a Szövetség különböző teremtményei. Amikor az óriás erős karjával átölelte, mintha együtt lennének, vizes tincsei alól Emma egy pillantást vetett rá. Bár a férfi kihúzott, széles vállal haladt, mintha legalábbis ő birtokolná a helyet, minden dolgot úgy méregetett, mintha még sohasem látta volna. A telefon csengésétől ideges lett, a forgóajtóról nem is beszélve. És bár ügyesen titkolta, Emma mégis észrevette, hogy nem szívesen merészkedik be a liftbe. Amikor nagy nehezen beszállt, hatalmas termete és energiája kitöltötte az egész teret. A lift és a szoba közötti néhány lépés végtelen távolságnak tűnt Emma számára. Elméjében villámgyorsan követték egymást a menekülés lehetséges forgatókönyvei. Az ajtó előtt egy pillanatig tétovázott, és hosszan kutatott a kulcskártya után táskájában. - Kulcs! - követelte a férfi. Emma mélyet lélegzett, majd átnyújtotta a férfinak. Amikor az óriás szeme összeszűkült, a lány arra gondolt, hogy megint követeli majd a kulcsot, ám miután egy ideig figyelmesen tanulmányozta a zárat, visszaadta a kártyát. - Nyisd ki! Emma remegő kézzel becsúsztatta a kártyát a zárba. A berregés, majd a kattanás zaja úgy hangzott fülének, mint a lélekharang.
Miután beléptek a szobába, a férfi centiméterről centiméterre mindent átvizsgált, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy a lány tényleg egyedül lakik. Benézett a brokáttal letakart ágy alá, majd pedig félrehúzta a súlyos bársonyfüggönyt: eléjük tárult Párizs egyik legszebb látványa. Úgy mozgott, mint egy vadállat: agresszíven, de a lánynak feltűnt, hogy csak az egyik lábát használja. Amikor lassan odasántikált az előszobában várakozó Emmához, a lány szeme nagyra tágult, és megpróbált hátrálni. A férfi azonban továbbra is közeledett, szemét fel és alá járatta Emmán, végül megállapodott az ajkán. - Annyi ideje várok rád. Továbbra is úgy viselkedett, mintha ismerné. Pedig egy férfira biztos, hogy emlékezne. - Kellesz! Mindegy, mi vagy. Nem várok tovább! Zavarba ejtő szavai megnyugtatták a lányt, a teste ellazult. A karma begörbült, készen az ölelésre, a szemfoga pedig visszahúzódott, csókra várva. Görcsösen megkaparta a körmével a falat a háta mögött, és nyelvével megérintette bal szemfogát. Semmi. Önvédelmi mechanizmusa cserbenhagyta. Rettegett a férfitól. A teste vajon miért nem? A férfi szemben állt Emmával, karját kétoldalt a falnak támasztotta. Nem sietett. Ráérősen előrehajolt, és ajkával végigsimította a lány száját. Felnyögött, és nyelvét Emma összeszorított foga közé préselte. A lány bénultan állt, fogalma sem volt, mit tegyen. - Csókolj vissza, boszorkány, amíg eldöntöm, megkíméljem-e az életedet - sziszegte a férfi a fülébe. Emma felkiáltott, és száját a férfi szájára tapasztotta, aki mindezt mozdulatlanul tűrte, mintha a lánytól várná, hogy a munka oroszlánrészét elvégezze. A lány félrehajtotta a fejét, és újra végigsimította az ajkát. - Úgy csókolj, mintha az életedért csókolnál! Emma így is tett. Nem azért, mintha annyira buzgott volna benne az életszeretet, hanem mert félt, hogy a férfi gondoskodna róla, hogy a halála lassú legyen és fájdalmas. Nem, fájdalmat nem. Azt soha. Amikor nyelvét az óriás szájába dugta - pont, ahogy azt az imént tőle
tanulta -, a férfi felnyögött és átvette az irányítást. Átölelte a nyakát és a fejét, mintha így akarná a magáévá tenni. Kétségbeesett dühvel habzsolta a lány száját, aki legnagyobb döbbenetére rájött, hogy ez nem is... olyan kellemetlen. Hányszor képzelte el, milyen lehet az első csók, bár tudta, hogy az ő életéből biztos kimarad. De nem maradt ki. Most itt van. Még a férfi nevét sem tudja... Amikor Emma újra reszketni kezdett, a férfi megállt és eltolta magától. - Fázol. Emma vacogott. Nem jutott hozzá napi rendes véradagjához. Igaz, az sem sokat segített, hogy jól meg-hempergett a vizes fűben és bőrig ázott. De tartott tőle, hogy a reszketésnek egészen más az oka. - I-igen. A férfi végigmérte, majd undorodva elfintorodott. - És mocskos vagy! Csupa sár. -De hát te... A férfi ádáz tekintetére Emma jobbnak látta nem befejezni a mondatot. Az óriás megtalálta a fürdőszobát, beterelte a lányt, majd a fejével a csapok felé intett. -Tisztálkodj meg! - Lehetnék kicsit egyedül? - makogta Emma. Derűs mosoly. - Nem - érkezett a felelet. A férfi a falnak támaszkodott, összefonta izmos karját, mintha várná, hogy elkezdődjön a műsor. - Vetkőzz! Látni akarom a jussom! Jussom?Ám mielőtt a kétségbeesett Emma tiltakozhatott volna, a férfi összerezdült, mintha meghallott volna valamit, és kirohant a helyiségből. A lány becsapta az ajtót, még a kulcsot is ráfordította - újabb nevetséges gesztus! -, majd kinyitotta a vizet. Leroskadt a földre, arcát kezébe temette, és próbálta kitalálni, hogyan szabaduljon meg ettől a kreténtől. Mert hogy nem normális, az is biztos. A Crillon azzal büszkélkedett, hogy a szobákat harminc centis falak választják el egymástól - a szomszédban egy rock zenekar lakott, ám Emma egyetlenegyszer sem hallotta őket. Természetesen eszébe sem jutott, hogy szóljon valakinek- sose kérj segítséget halandótól-, azon viszont elgondolkozott, hogy fúrhatna egy alagutat a fürdőszobafalon keresztül. Hangszigetelt fal, három méter magas. Az elegáns luxusszoba - nemrég
még menedék a nap és a tolakodó halandók elől - most aranykalitkává változott. Egy ismeretlen lény foglyul ejtette, és csak Freya tudja, hogy mi. Hogy szökjön meg egyedül, minden segítség nélkül? Lachlain halk kerékcsikorgásra lett figyelmes, hússzagot érzett, és a szobaajtóhoz sántikált. A folyosón egy öregember étellel megrakott kocsit tolt maga előtt. A látványára rémülten felkiáltott, majd némán nézte, ahogy Lachlain eloroz két lefedett tányért. Lachlain berúgta maga mögött az ajtót. A tányéron hús volt, felfalta. Majd ugyanazzal a lendülettel rávágott a falra. A Crillon büszkesége végigrepedt. Leült az idegen ágyra, az idegen helyen, az idegen időben, és kiegyenesítgette vérző ujjait. Fáradt volt, és fájt a lába a vámpír utáni nagy rohanástól. Felhúzta lopott nadrágját, és megnézte újjászülető lábát. Ijesztő látványt nyújtott. Igyekezett elhessegetni az emléket. De mi más történt vele az utóbbi időben? Csak az, hogy újra és újra porrá égett. És a legjobb tudomása szerint százötven éve így mehetett. Megborzongott, izzadt, és a térde közé öklendezett, de sikerült magában tartania az ételt, amire olyan nagy szüksége volt. Karmát az éjjeliszekrénybe vájta, nehogy még a végén szétverje a berendezést maga körül. A szökése óta eltelt hétben arra koncentrált, hogy megerősödjön, megtalálja a lányt és hozzászokjon a megváltozott világhoz. Eleinte sikerült is, de aztán ismét rátört a dühroham. Betört egy házba, hogy ruhát lopjon - és közben mindent elpusztított, amit csak talált. Mindent, ami új volt vagy ismeretlen. Ma este, bár még mindig gyenge volt, fájt a lába és gondolatai ködösek, hálát adott az égnek, hogy újra megérezte a szagot. De a remélt pár helyett kit talál? Egy vámpírt. Egy kicsi, sápkóros teremtést. Már évszázadok óta nem hallott élő vámpír nőről. A férfiak valószínűleg titkolózhattak róla, hét lakat alatt őrizhették. A Szövetség tévedett, a Horda ezek szerint nem irtotta ki saját asszonyait. És Krisztus úgy segítse, zsigerei még mindig azt súgták, hogy ez a fakó hajú, éteri teremtés... az övé.
Az ösztön legbelül azt sikította, hogy érintse meg, tegye magáévá. Olyan régóta vár... Fejét a kezébe temette, próbálta elfojtani a feltörekvő rohamot, a vadállatot a ketrecben tartani. De hogy tehette ezt vele a sors? Több mint ezer év kutatás után... És mit talál? Ősi ellenségét, akitől nemcsak undorodik, hanem fékezhetetlen dühvel gyűlöli is. Egy vámpír! Már puszta létezése is undorította. Sápadt teste túl kicsi volt, túl vékony, úgy nézett ki, hogy az első keményebb kefélésnél kettétörik. Ezer évig várt egy istenverte parazitára. Hallotta, ahogy a kocsi a folyosón most szélsebesen távolodik az ajtó előtt, de megpróbáltatásai kezdete óta először nem volt éhes. Még egykét ilyen vacsora, és ereje újra a régi. De az elméje... Már egy órája együtt volt a nősténnyel. És ezalatt a vadállat mindössze kétszer akart előtörni belőle. Ami jelentős előrelépés, hiszen egész léte folyamatos körforgásból állt: tompultság, amelyet néha szakít meg egyegy dühroham. Mindenki azt mondta, hogy egy lykae igazi társa enyhíteni tud minden fájdalmat - ha a vámpír tényleg az övé, akkor elvégezte magának a véres munkáját. De kizárt, hogy ő az. Bizonyára hallucinál. Megörült ennek a lehetőségnek. Mielőtt a vámpírok a tűzbe lökték, utolsó gondolatával csak azt sajnálta, hogy nem találta meg a párját. Talán ezért szórakozik most vele sérült agya. Igen, biztos, hogy ez lehet az oka. Az ő párja egy dögös vörös démon, akinek ereiben farkas vér csörgedez, aki képes lecsillapítani a benne tomboló vágyat, aki együtt tobzódik vele a nyers vadságban - nem ez a nebáncsvirág vámpír. Sérült agy. Igen, ez a magyarázat. A fürdőszobaajtóhoz sántikált, de zárva találta. Megcsóválta a fejét, majd egy határozott mozdulattal benyomta az ajtót, és belépett a helyiségbe, ahol olyan vastagon állt a gőz, hogy alig vette észre a földön kuporgó lányt. A karjánál fogva felhúzta a földről, és döbbenten látta, hogy a lány még mindig vizes és piszkos. - Nem tisztálkodtál meg? - Amikor a lány csak a földet bámulta maga előtt, rárivallt: - Miért?
A lány nyomorúságosan megvonta a vállát. Lachlain egy vízesésre lett figyelmes egy üvegkamrában, odalépett, kinyitotta az ajtót és bedugta a kezét. Igen, ezt már tudja használni. Félretolta a lányt, és levetkőzött. Emma szeme elkerekedett, Lachlain farkát nézte, majd a szája elé kapta kezét. Az ember azt gondolná, még sosem látott ilyet. Lachlain hagyta, hadd élvezze ki a látványt, sőt nekidőlt a falnak és karba fonta kezét. Fürkésző tekintetétől erekciója támadt - összezavart teste biztos azt hiszi, megtalálta az igazit -, végül a lány elfúló lélegzettel lenézett. Roncsolt lába felkeltette a figyelmét, de még nagyobb rémülettel szemlélte. Lachlain zavarba jött, így gyorsan belépett a zuhany alá, hogy a lány ne bámulja tovább. Lehunyta szemét, élvezte, ahogy a víz végigfolyik testén, bár az erekciója nem lankadt. Erezte, hogy a lány feszült és szökni akar, így kinyitotta a szemét. Ha erősebb lenne, egy kis fogócskát direkt izgatónak tartana. - Ne bámuld az ajtót! Elkaplak, még mielőtt ki tudnád nyitni. Emma visszafordult, és látta, hogy a farka még keményebb lett. Elfojtotta feltörő kiáltását. - Vetkőzz, vámpír! - N-eem! - Ruhában akarsz fürdeni? - Inkább, mint hogy meztelen legyek veled! Lachlaint megnyugtatta a víz, és kifejezetten nagylelkű hangulatba került a kitűnő vacsora után. - Van egy ajánlatom. Teszel nekem egy szívességet, aztán kérhetsz valamit. Emma gyanakvóan nézett a férfire egy elszabadult hajtincse alól. - Ezt hogy érted? Lachlain előrehajolt, két kezével megtámaszkodott a fülke ajtaján és így szólt: - Vetkőzz le és fürödj velem! Mit kérsz cserébe? - Semmi nem ér fel azzal - suttogta Emma. - Mindenképpen örökre velem maradsz. Amíg úgy nem döntök, hogy elengedlek. Nem akarod értesíteni a... fajtádat? — köpte ki a szót. Biztos, hogy nagyon értékes lehetsz, ritka egy példány vagy. -
Valójában, ha távol tartja a fajtájától a lányt, csak a kezdete a bosszúnak. Tudta, hogy ha a vámpírok megtudják, hogy többször megkefélte egy lykae, azt ugyanolyan visszataszítónak fogják találni, akárcsak saját klánja. Emma piros alsó ajkát egyetlen pici szemfoggal harapdálta, és Lachlain dühe újra fellángolt. - Nem kell neked semmit megígérnem. Most azonnal a magamévá tehetlek, egyszer itt, aztán meg az ágyban. - É-és, ha engedelmeskedem, nem teszed meg? - Ha engedelmeskedsz, nem bántalak - hazudta. - És mit fogsz csinálni...? - Meg akarlak érinteni. Kitapogatni a tested. És azt akarom, hogy te is érints meg engem. - Bántani akarsz? — kérdezte Emma alig hallhatóan. - Megérinteni. Nem bántani. - A lány összeráncolta vékony szőke szemöldökét, ahogy pár pillanatig elgondolkozott az ajánlaton. Majd, mintha nagy fizikai fájdalommal járna, a bakancsához hajolt és kikötötte a fűzőt. Felegyenesedett, a kabátja és tönkrement blúza szélébe kapaszkodott, de képtelen volt megmozdulni. Egész testében remegett, és kék szeme a semmibe meredt. De beleegyezett - gondolta Lachlain -, de nem valami érthető okból. A tekintete olyan kifejező volt, de a férfi mégsem tudott benne olvasni. Amikor Lachlain közelebb hajolt, a lány levette csu-romvíz kabátját és blúzát, majd megtépázott, szakadozott melltartóját, és vékony karját a melle elé emelte. Szégyenlős? Amikor Lachlain látta, hogyan tobzódnak a vámpírok a vérorgiákban? - Kérem. N-nem tudom, hogy kivel tévesztesz össze, de... - Szerintem meg - vágott közbe Lachlain, és még mielőtt a vámpír egyet pisloghatott volna, letépte róla a szoknyát, és a földre hajította - el kellene árulnod a nevedet, mielőtt megérintelek. Emma egyre jobban remegett, és karját szorosabbra fonta a melle körül. Lachlain figyelmesen vizsgálta, szinte felfalta a tekintetével. Hibátlan alabástrombőrét csak egy különös nadrágocska fedte, egy fekete selyem V betű a testén. A bugyi eleje csipkéből volt, amely mögött szőke szőr göndörödött. Eszébe jutott a vámpír bőrének íze a szakadó esőben, a
természetellenes villámlások közepette, és a farka máris ágaskodott, a vége síkossá vált a kéjtől. Más férfiak biztos, hogy gyönyörűnek találnák. A vámpírok biztosan. A halandó férfiak ölni tudnának érte. Remegő teste túl kicsi volt, de a szeme... hatalmas és kék, mint a nappali égbolt, amely örökre rejtve marad előtte. - Emmaline-nak hívnak. - Emmaline- hörögte, és lassan kinyújtotta a karmát, hogy az utolsó akadályt is eltávolítsa a lány meztelen testéről.
2. FEJEZET
Nem vagyok normális, hogy ebbe beleegyeztem, gondolta Emma, ahogy bugyijának maradványa leszánkázott bokájához. Miért kellene megbíznia a férfiban? Nem kellene, de nincs más választása. Muszáj felhívnia Annikát, a mostohaanyját. Biztos, hogy tombolt, amikor a pilóta jelentette, hogy Emma nincs a gépen. De valóban ez volt az oka, hogy beleegyezett? Félt tőle, hogy nem ilyen önzetlen okból. A férfiak egész életében olyan dolgokat kértek tőle, amelyeket titkos vámpír természete miatt nem tudott megtenni. Ám ezzel a hímmel más volt helyzet. Ő tudta, hogy Emma mi, és nem kért lehetetlent, hanem követelt... Egy zuhanyozás... És mégis... Az óriás kinyújtotta a kezét. Nem agresszíven, nem türelmetlenül, és meleg, aranyfényű tekintetével olyan mohón bámulta a lányt, mintha minden egyes porcikáját rögzíteni akarná. Hangosan felnyögött, és Emma érezte, hogy önkéntelenül. Mintha szépnek találná. A mérete ijesztő volt, gyógyulófélben levő lába visz-szataszító, de Emma vett egy mély levegőt, és élete legbátrabb gesztusaként kezét a férfi kezébe csúsztatta. Amikor végre felfogta, hogy most teljesen meztelenül éppen zuhanyozni
készül egy közel két méter magas, meghatározhatatlan fajú, nyilvánvalóan nem teljesen beszámítható hímnemű egyeddel, a férfi maga mellé húzta a víz alá, és megfordította. Most háttal állt neki. A férfi a bal kezét a márványcsempére, a jobbat a zuhanyfülke üvegére tette. Emma gondolatai sebesen cikáztak. Mi a szándéka? Egyáltalán nem volt felkészülve egy ilyen helyzetre. Szexuális helyzetben. A férfi bármit megtehet vele, amit csak akar. Nem tudja megállítani. Meglepődve kapta fel a fejét, amikor az óriás elkezdte beszappanozni a hátát, hatalmas tenyere szinte az egészet beborította. Emma feszengett, hogy az idegen így látja, ugyanakkor izgatta a férfi teste. Megpróbálta nem bámulni hatalmas erekcióját, ahogy lehajolt és mozgott... de figyelemre méltó volt. Megpróbálta nem észrevenni, hogy a karján, a lábán és a mellén aranyszínű a szőr, vagy hogy a bőre - a lábát leszámítva - napbarnított. Az óriás lehajolt, hogy elöl és hátul lemossa a lábát, majd ledörzsölte a füvet és a sarat a térdéről. Amikor a combja belső részénél járt, a lány összeszorította a lábát. A férfi csalódottan felmordult, aztán felegyenesedett, maga elé húzta. Aztán felfedezőútra indult a lány hasán, egyik karja behajlítva, másik kezével a vállát markolva. Kérges tenyere hirtelen befogta a lány mellét, aki küzdeni fog vagy sikítani... - A bőröd annyira átkozottul bársonyos - zihálta a lány fülébe. - Lágy, mint a selyem, ami rajtad volt. A lány megborzongott. Egyetlen bók, és Emma - aki soha nem gondolta, hogy ilyen könnyűvérű — kicsit megnyugodott. Amikor a hüvelykujját lassan végighúzta a mellbimbóján, Emma beszívta a levegőt, és örült, hogy a férfi nem látja, hogy szeme égy pillanatra lecsukódik. Hogy lehet valami ennyire jó? - Tedd oda a lábad! A férfi a tusoló hátsó falán végigfutó keskeny padra mutatott. És szétnyissa a combját? - Hát, nem... Az óriás megfogta a lány térdét, és maga tette oda. Amikor Emma megmozdult, rámordult: - Meg ne próbáld! Most hajtsd a fejedet a mellkasomra.
Mindkét kezét a lány mellére tette, és egyre vadabbul dörzsölte, mivel a szappant már lemosta a víz. Emma az ajkába harapott, amikor a mellbimbója úgy megkeményedett, hogy szinte már fájt. Most rettegnie kellene. Tényleg ennyire görcsösen vágyik az érintésre — bármilyen érintésre - , hogy engedelmeskedik? Az óriás ujjai lejjebb vándoroltak. - Nyisd szét a lábad! Éppen most akarta összezárni. Ott még soha senki nem érintette meg. Igaz, máshol sem. Még a kezét sem fogta meg férfi. Idegesen nyeldekelve nézte, ahogy a férfi keze lassan eltűnik két lába között. - De azt mondtad... - Hogy nem baszlak meg. Bízz bennem, észre fogod venni, amikor igen. A lány lélegzete elakadt az első érintésre, önkéntelenül is megrándult fogva tartója karjában, megdöbbentette, hogy teste milyen erősen válaszol. Két ujj simogatta érzékeny húsát, izgatta és csiklandozta, és leginkább azért volt kellemes... mert gyengéden tette. Lassan és gyengéden. Amikor érezte, hogy Emma egyre nedvesebb, idegen szavakat sugdosott a fülébe, és az ajkával a nyakát simogatta, mintha elégedett lenne. Megpróbálta az ujját Emmába dugni, de a lány teste begörcsölt az ismeretlen ingertől. - Túl feszült vagy! - lihegte. - Lazítsd el magad. Emma elgondolkozott. Talán szólnia kellene, hogy elnézést kérek, de ezen a világ összes ellazítása sem változtat. Az óriás hátulról próbálta a középső ujját a lány lába közé csempészni. Emma levegőért kapkodott, majd lábujjhegyre állt, mintha ki akarna szabadulni. De a férfi a másik kezével kissé meggörbítette a lány testét, majd végigsimította a mellét. Emma hallotta, hogy valaki hangosan liheg, és ámultan fedezte fel, hogy az a valaki nem más, mint ő. Egy idegen ember kutakodik a testén - testében -, és ez őt felizgatja. Vibrál körülöttük a levegő? Miatta? Add, hogy miattam, könyörgök... Az óriás egyre jobban rázkódott, ahogy becézgette. Emma érezte, hogy már alig tud uralkodni magán... Neki résen kellene lennie, félnie. De az
ujjai olyan lassan járnak rajta, amelyik benne van, az olyan forró. Új, ismeretlen gyönyör. Emmában egyre erősebb volt a vágy, hogy nyögjön... Még soha életében nem nyögött a kéjtől... Még soha életében nem került a közelébe sem. A karma úgy görbült, mint még soha, és ahogy nyögött, elképzelte, hogy a férfi hátába mélyeszti, amikor az beléhatol. Mi történik vele? - Na, legyél jó kislány! - hörögte a férfi a fülébe, aztán megfordította a lányt és felemelte a levegőbe. - Kulcsold át szépen a derekamat a lábaddal! Emma szemhéja elnehezült a vágytól, de most hirtelen a vágy helyére újra a pánik lépett. - De... a-azt mondtad, hogy nem csinálod. - Meggondoltam magam, amikor éreztem, hogy milyen nedves vagy és mennyire kívánod! A lány tényleg kívánta. Pont, ahogy megvolt írva. Lachlain elkomorult, nem értette, a lány minek küzd. Még így, legyengült állapotában is, nem kellett sokkal több erőt kifejtenie, mintha egy vadmacskával birkózott volna. Emmát a falhoz nyomta, odaszegezte, és száját apró, lüktető mellbimbójára tapasztotta. Szemét kéjesen lehunyta, időnként felnyögött, ahogy falta a bársonyos bőrt. Amikor újra felnézett, látta, hogy a lány szeme le van hunyva, ökölbe szorított kezét a vállán nyugtatja. Letette a lányt, és megsimogatta a lába között. Emma megint begörcsölt. Lachlain tudta, ha így akarná megbaszni, sérülést okozna neki - de nem érdekelte. Annyi mindenen ment keresztül, és mindezt csak azért, hogy fogjon magának, egy vámpírt, úgyhogy most nem fogja abbahagyni. - Lazíts! - sziszegte. De pont az ellenkezője történt: a lány megint egész testében reszketni kezdett. Bele kell hatolnia. Téboly. Még tovább akarja váratni a kéjért, amire annyira vágyott? Ugyanúgy kínoz, mint a fajtája. Erezte, hogy megint elönti a düh, és öklével a lány két oldalán a csempébe vágott. A lány szeme még nagyobbra tágult. Hihetetlen. Miért nem az ő fajtája? Ha az lenne, görcsösen esedezne, hogy hatoljon bele, könyörögne. Ő maga vezetné be testébe, azután megkönnyebbülten felsóhajtana, amikor
meglovagolja. Elképzelte, ahogy ezzel a teremtménnyel csinálja, és a veszteség érzésére hangosan felnyögött. Azt akarta, hogy a lány is akarja. De elfogadja, amit rá mér a sors. - Ma este benned leszek. Jobb, ha ellazulsz. Emma összevont szemöldökkel, kétségbeesetten nézett rá. -Azt mondtad, nem bántasz. M-megígérted... Csak nem gondolta a boszorka, hogy komolyan gondolta az ígéretét? Megragadta a farkát, és a lány lábát újra felhúzta a csípőjére... - De hát megígérted! - suttogta a lány, kétségbeesetten, saját jóhiszeműségétől. Emma gyűlölte a hazugságot, különösen, mivel önmaga képtelen volt rá. - Azt mondtad... Lachlain megállt. Felmordult, elengedte a lábát, és újra belebokszolt a falba. A lány szeme kitágult, amikor a férfi megragadta és megfordította. Éppen karmolni kezdett volna, amikor a férfi újra magához ölelte, hátával a mellkasához szorította. A lány kezét ágaskodó szerszámára nyomta, és mély levegőt vett az érintésére. A hangja elmélyült: - Simogass - hörögte. Emma megkönnyebbülve a pillanatnyi haladéktól, megfogta Lachlain farkát, de az ujjai nem érték körbe. Amikor nem kezdett bele, a férfi előretolta a csípőjét. Végül a lány végighúzta a szerszámán a kezét, miközben megpróbált elnézni. - Erősebben - mordult rá Lachlain. Emma összébb szorította az ujjait, és elvörösödött. Ennyire látszik, hogy fogalma sincs az egészről? - Most jó! — nyögte Lachlain, mintha olvasna gondolataiban. A lány mellét gyömöszölte, csókolta a nyakát, miközben egyre hangosabban vette a levegőt. A lány érezte, hogy a férfi izmai megfeszülnek. A karjával olyan erővel szorította a nyakát, hogy Emma majd' megfulladt. A másik kezével a lány nemi szervét simogatta. - Jövök! - morogta. Aztán egy hangosat nyögött. A lány szeme mereven a látványra szegeződött, amikor a férfi kilövellte a magját a zuhanyozóba. - Ó, istenem, igen!-Továbbra is szorosan markolta Emma mellét, aki ezt szinte alig érezte, csak tágra nyílt szemmel bámulta a
hihetetlen áradatot. Amikor Lachlain végzett, Emma még mindig kábultan simogatta a testét. Rajta maradt a keze, ahogy a férfi remegett, a testén hullámzottak az izmok. Elvesztette az eszét. Undorodnia kellene, ehelyett egész teste sajog. A férfi után? Az erős kézért, amit épp az imént vett el a lába közül? Lachlain nekinyomta a lányt a falnak a zuhanyrózsa alatt. Mellkasát hozzádörgölte, az állát Emma fejére támasztotta, arcát két hatalmas tenyere közé fogta. - Érints meg! - H-hol? - Ez a buja hang valóban az ő torkából jön? - Akárhol. Emma dörzsölni kezdte a férfi hátát, mire Lachlain egy szórakozott gesztussal megcsókolta a feje búbját, mintha nem lenne tudatában, hogy kedves hozzá. Lachlain válla széles volt, és mint az egész teste, kemény, izmos. Emma érzékibben simogatta, mint ahogy szerette volna. Melle minden egyes mozdulatkor a férfihoz ért. Aranyló mellszőre csiklandozta az ajkát, és megdöbbentő módon elképzelte, ahogy a napbarnított bőrt csókolgatja. A puncija a hasához nyomott félig álló farokért lüktetett, vágyott rá, bár tudta, milyen hatalmasra képes nőni. Már azt hitte, a férfi mindjárt elalszik, amikor azt suttogta a fülébe: - Érzem, hogy még mindig kívánsz. Méghozzá nagyon. Emma nem kapott levegőt. Pontosan ki ez a lény? - C-csak azért mondasz ilyeneket, hogy megbotránkoztass. - Azt gondolta, hogy azért beszél ilyen őszintén, mert rájött, milyen kényelmetlenül érzi magát ettől — és ezért megvetette. - Kérj meg, hogy elégítselek ki! Emma megfeszült. Lehet, hogy gyáva, tehetségtelen, és még semmit nem ért el az életben. Most azonban mérhetetlenül büszkének érezte magát. - Soha! - A te bajod. Most bontsd ki a copfod. Ezentúl kibontva hordod a hajad. -Nem szeretném...
Amikor a férfi odanyúlt, hogy maga lásson neki, Emma meggondolta magát, bár megpróbálta hegyes fülét továbbra is elrejteni. - Hadd lássam! - döbbent meg Lachlain. Emma némán tűrte, hogy a férfi hátrasimítsa haját. - Olyan, mint a tündéreké. Lachlain végigsimította ujjával a füle hegyes csúcsát. Emma beleborzongott az érintésébe. Tudta, hogy a férfi figyelmét ez nem kerülte el. - Ez a vámpírnők ismertetőjele? Emma még sohasem látott tisztavérű vámpírt, sem férfit, sem nőt. Vállat vont. - Érdekes. Lachlain leöblítette a lány haját, és kifürkészhetetlen tekintettel bámulta. - Zárd el a vizet - mordult egyet, amikor végzett, és kivonszolta a zuhanyfülkéből. Levett egy törülközőt, és tetőtől talpig szárazra dörgölte Emmát. Aztán fél karját szorosan dereka köré fonva - hogy biztosan lefogja -, lassan, alaposan a két lába között is megtörölgette. Emma csodálkozott, ahogy a férfi továbbra is úgy mustrálgatta, mintha eladó ló lenne. A tenyerébe fogta a feneke ívét, aztán végigsimította mindkét oldalát, és közben elismerő hangokat hallatott. A férfinak feltűnhetett a lány értetlenkedő arckifejezése, mert megkérdezte: - Zavar, hogy ismerkedem a testeddel? - Természetesen nem. - Te is megteheted ugyanezt! - Emma kezét előbb a mellkasára csúsztatta, majd lefelé, miközben incselkedve bámulta a lányt. - Majd inkább máskor - makogta Emma, és kiszabadította a kezét. Mielőtt egyet nyikkanhatott volna, a férfi a karjába kapta, bevitte a szobába és durván az ágyra hajította. Emma felpattant, és a szekrényhez rohant. Lachlain egy szempillantás alatt mögötte termett, átkukucskált a válla fölött, és egész testét hozzányomta, miközben a farka keményedni kezdett. Kiválasztott egy sokat sejtető, piros csipke hálóinget, majd az ujját a vállpántba akasztva előhúzta. - Vörös. Hogy emlékeztessen, kivel van dolgom!
Ez volt Emma kedvenc színe. Ebben legalább egyet értettek. - Emeld fel a karodat! Elég! Egyedül is fel tudok öltözni! - csattant fel Emma. Lachlain megpördítette a sarka körül, mélyen a szemébe nézett és jeges hangon így szólt: - Ne ingerelj, vámpír! Fogalmad sincs, hány év elfojtott dühe izzik bennem! Bármikor kitörhet! Emma elnézett a férfi válla fölött, és rémülten vette észre az éjjeliszekrényen a jól kivehető karomnyomokat. Biztos, hogy őrült. Kétségbeesetten felemelte a karját. A nagynénjei már biztos, hogy jól beolvastak volna neki... Összeráncolta szemöldökét. A nagynénjei nem mondtak volna neki semmit, mert már rég végeztek volna vele, azért, amit tett. A rémült Emma pedig felemeli a karját. Undorodott magától. Emma, a félénk. Miközben a férfi eligazította a testén a hálóinget, végigsimította a mellbimbóját, amely olyan kemény volt, mintha csak várt volna az érintésére. Lachlain egy lépést hátrált, és tetőtől talpig szemügyre vette, a magas hasítékot oldalt és a csipkés felsőrészt. - Jól áll neked a selyem! A hangja mélyen zengett, tekintete határozott -akárcsak az érintése -, és mindazok után, ami történt, Emma válaszolt. Lachlain kegyetlenül elmosolyodott. Tudta. Emma elvörösödött és elfordult. - Most pedig, mars az ágyba! - Nem alszom veled! - Valamit csinálnunk kell az ágyban. Fáradt vagyok, és arra gondoltam, hogy alszunk, de ha te mást szeretnél... Emmát mindig élénken foglalkoztatta, milyen lehet együtt aludni valakivel. Még sosem érezte, ahogy egy másik bőr a bőréhez simul, legfeljebb néhány másodpercre. Amikor a férfi fekve hátulról átölelte, Emma megdöbbent, hogy milyen forró a teste. És az ő legyengült, éhes, kihűlt teste is felmelegedett. El kellett ismernie, hogy ez a szokatlan közelség... figyelemre méltó. A lába szőre csiklandozta, és feszes ajkát a nyakára nyomta alvás közben. Még a szívdobogását is tisztán érezte a hátán. Végül megértette a dolog vonzerejét. És miközben ott feküdt, nem
értette, hogy mit nem lehet ezen szeretni. A férfi annyi kérdését megválaszolta, és annyi titkos álmát beteljesítette. De bármikor megölheti. Először olyan erővel szorította magához, hogy alig tudta visszafojtani, hogy fel ne kiáltson. Nem gondolta, hogy azért öleli ilyen szorosan, hogy bántsa - egyszerűen meg is üthette volna, ha azt akarja -, de megzavarta ez a nyilvánvaló vágy a hozzábújásra. Most végre elaludt a férfi, lélegzete lassú lett és egyenletes. Emma összeszedte bátorsága minden morzsáját, és óvatosan, centiről centire, egy órának tűnő idő alatt, kibontakozott a férfi karjából. Bárcsak tudna illanni, olyan egyszerűen megszökhetne - igaz, akkor nem esett volna fogságba első körben. Annika annak idején tanítgatta a horda utazó eszközeiről. Elmagyarázta, hogy a vámpírok bárhova képesek teleportálni, ahol előzőleg már jártak. Az erősebbek másokat is tudnak teleportálni, és csak komoly küzdelem árán lehet ezt megakadályozni. Annika azt akarta, hogy Emma is tanulja meg. A lány egy ideig keményen gyakorolta is, de nem sikerült és elment tőle a kedve. Egyszerűen már nem érdekelte... Amikor Emma végre nagy nehezen kibújt a karjából, óvatosan felült. Lemászott az ágyról, visszanézett a férfira és ismét megdöbbentette a szépsége. Elszomorította, hogy ilyen. Sajnálta, hogy nem tudott többet meg magáról - és róla. Megfordult, ám abban a pillanatban két hatalmas kéz kulcsolta át a derekát. Lachlain visszadobta az ágyra, és ő is követte. Szórakozik velem. - Nem tudsz megszökni. Lenyomta az ágyra, és melléfeküdt. - Csak felbőszítesz. - Bár a szeme mozgott, tekintete a semmibe meredt. Úgy viselkedett, mintha még mindig álmodna, mint egy alvajáró. - Nem akarlak felbőszíteni - suttogta Emma reszkető, elfúló hangon. Csak ki akartam menni... - Van fogalmad arról, hány vámpírt öltem meg? -mormogta a férfi, mintha nem hallotta volna Emma szavait, vagy nem vett volna róluk tudomást. - Nincs - suttogta Emma. Nem volt benne biztos, hogy a férfi tényleg látja-e.
- Több ezret. Sportot űztem belőle. Búvóhelyükön ütöttem rajtuk. Fekete karmával végigsimította Emma nyakát. - És egyetlen mozdulattal levágtam a fejüket - még csak fel sem ébredtek. - A karma nyomát követve, ajkával végigsimította a lány nyakát. - Egy szempillantás alatt végezhetnék veled is. - A hangja szinte duruzsolt, mint egy szerelmesé, kényeztette, teljes ellentmondásba kegyetlen szavaival és tetteivel. - Meg fogsz ölni? Lachlain félretolt egy hajtincset Emma ajkáról. — Még nem döntöttem el. Bár előtted még sosem haboztam. - Kissé remegett, ahogy a lány fölött tartotta magát. - Ha majd magamhoz térek ebből a ködből — ebből a lázálomból, és még mindig annak tartalak, akinek most... ki tudja? - Miért, kinek tartasz? A férfi megragadta Emma kezét és meztelen ágyékához vonta. - Erősen érezz! És tudd, hogy csak azért nem teszlek magamévá most, mert gyenge vagyok! Nem pedig azért, mert törődöm veled. Emma zavarában egy pillanatra lehunyta szemét, és addig rángatta a kezét, amíg Lachlain végül elengedte. - Bántanál? - kérdezte a lány. - Habozás nélkül. - Ajka kétoldalt felfelé görbült. Szemét mereven Emmára szegezte, de a tekintete még mindig üres volt. - És ez még csak a kezdete azoknak a dolgoknak, amelyeket majd megcselekszem veled, vámpír.
3. FEJEZET
Másnap reggel Lachlain elégedetten ébredt Emma mellett, mint ahogy már évszázadok óta nem. Igaz, közel kétszáz évet a pokolban töltött, most viszont tiszta volt és jóllakott, és reggel felé olyan mélyen aludt, mint akit agyonvertek, és a múlt heti rémálmok sem gyötörték. Emma egész éjszaka feszülten és csöndben feküdt. Attól félt, hogy egyetlen mozdulat és Lachlain újra szeretkezni akar. Nem is tévedett. Puha tenyere segítségével a férfi hatalmasat élvezett, szinte sokkolóan nagyot. Emma enyhítette a golyóiban feszülő fájdalmat, de még mindig bele akart hatolni. Lachlain álmában szorosan átölelte a lányt. Mintha képtelen lett volna fékezni magát. Még sohasem töltött asszonnyal egy egész éjszakát - az élményt a társának tartogatta -, de szemmel láthatóan élvezte a helyzetet. Nagyon is. Emlékezett, hogy beszélt hozzá, de arra nem, hogy mit. Emlékezett azonban a reakciójára. Kétségbeesett arcot vágott, mintha végre megértette volna, mi is történik vele. Megint szökni próbált, ő meg hagyta, hadd higgye, hogy sikerül, de aztán az utolsó pillanatban visszarántotta, és visszatuszkolta maga mellé az ágyba. A lány először lebénult, aztán elájult. Nem tudta biztosan, elveszítette-e az öntudatát. Nem is nagyon érdekelte. Arra gondolt, hogy lehetne rosszabb. De ha már van egy vámpírja, akkor legalább szép legyen. Esküdt ellenség volt: vérivó, de szép. Bár kicsit talán fel kellene hizlalni. Lehetséges az egy vámpír esetében? Félálomban kinyújtotta a karját, hogy megérintse a haját. Tegnap éjjel, amikor megszáradt, kusza hullámokban hullott alá, és világosabb szőke
volt, mint gondolta. Most gyönyörködve nézte a fényes csigákat, ahogy a napfényben csillogtak. Káprázatos - még ha vámpír is... Napfény. Szentséges Szűzanya. Lachlain kiugrott az ágyból, összerántotta a függönyöket, majd visszarohant a lányhoz és a karjába kapta. Emma alig lélegzett, beszélni nem tudott, és homályos szeméből patakzott a rózsaszín könny. Bőre lángolt, mintha lázas lenne. Lachlain beviharzott vele a fürdőszobába, és addig tekergette azt az ismeretlen alkalmatosságot, amíg jeges víz nem zúdult belőle, majd a lánnyal alá állt. Néhány perc múlva Emma köhögött, levegőért kapkodott, majd újra mozdulatlanná dermedt. Lachlain magához szorította, majd elfintorodott. Nem érdekelte, ha elég. Ő is elégett. Hála a lány fajtájának. Csak addig akarta életben tartani, amíg bebizonyosodik, hogy nem ő a társa. A bizonyíték pedig, hogy tényleg nem ő az, egyre gyűlt. Ha tényleg ő lenne az, sosem gondolt volna olyanokat, hogy Most legalább te is tudod, milyen érzés. Hiszen egész életének az volt a célja, hogy megtalálja és minden bajtól megoltalmazza. Beteg volt - az elméje gonosz tréfát űz vele. Csak ez lehet a magyarázat... Addig állt a vízsugár alatt, amíg Emma teste le nem hűlt, majd lefejtette róla a szétázott selymet, és megtörölgette bársonyos bőrét. Mielőtt visszavitte az ágyba, másik hálóinget adott a vámpírra - vöröset, de még erősebb árnyalatút. Nehogy elfelejtse, kivel is van dolga. Aztán belebújt ócska gönceibe, és fel-alá járkált a lakosztályban, miközben azon gondolkozott, mit kezdjen a lánnyal. Emma hamarosan egyenletesen lélegzett, és arcába visszatért a szín. Szívós egy fajta. Mindig átkozta ezt a vámpírokban, és most gyűlölte a lányt, hogy ő is ilyen. Undorodva elfordult, és pillantása a tévére esett. Méregette, próbálta megfejteni, hogyan kell működésbe hozni. Csóválta a fejét a modern készülékek egyszerűségének láttán, és okosan rájött, mire való a bekapcsoló gomb. A múlt héten kifigyelte, hogy Párizs külvárosában minden egyes otthonban minden egyes lakos a napját egy hasonló masina elé roskadva fejezi be. Lachlain, kifinomult hallásának és látásának köszönhetően, kívülről figyelte őket. Lopott étellel kezében felmászott egy szomszédos
fára és elképedve figyelte a felé áradó információ mennyiségét. Most pedig itt állt előtte a saját készüléke. Néhány másodperc gombnyomogatás után rátalált az egyik angol nyelvű hírcsatornára - a lány nyelve és az egyik az övéi közül, bár ő egy legalább száz évvel azelőtti változatát beszélte. Miközben átnézte a lány dolgait, hallgatta az ismeretlen mondatszerkezeteket és az új szavakat, gyorsan befogadva őket. A lykaek birtokolták ezt a képességet könnyen beleolvadtak, szivacsként szívták magukba a nyelveket, dialektusokat és szavakat. Ez volt az önvédelmi mechanizmusuk. Az ösztön így diktálta. Tanulj! Vegyülj el! Figyelj a részletekre! Különben meghalsz! Átvizsgálta a lány holmiját. Természetesen a fehérneműs fiókkal kezdte. Megállapította, hogy a kor alsóneműi kisebbek és előnyösebbek. Elképzelte a lányt a bonyolult szabású selyem holmikban, elképzelte, ahogy a foga alatt szétreccsen a vékony anyag, bár néhány darab elbizonytalanította. Amikor nagy nehezen rájött, hogy a pánt pontosan hova is kerül, annyira felizgult, hogy majdnem a nadrágjába élvezett. Aztán a ruhásszekrényhez lépett, hogy megvizsgálja a lány különös ruháit. A legtöbb vörös volt és alig takart valamit. Az biztos, hogy a vámpír ezekben ki nem megy többet az utcára. A padlóra borította a táska tartalmát, amit a lány tegnap magával cipelt, és észrevette, hogy a bőr tönkrement. A szétázott kupacban észrevett egy ezüst szerkentyűt, amin számok voltak, ugyanúgy, mint a - Lachlain erősen koncentrált - a telefonon. Megrázta, és amikor a víz kifolyt belőle, hátrahajította a válla felett. Egy kisebb bőrtasakban egy erősebb papírból készült kártyát talált: „Vezetői engedély, Louisiana". Vámpírok Louisianában? Most hallja először. A papíron ott állt a neve: Emmaline Troy. Lachlain egy pillanatra elgondolkozott. Eszébe jutottak az évek, a századok, amikor egy névért imádkozott, egyetlen apró jelért, hogy hol keresse a párját. Elkomorodott, próbálta felidézni, hogy ő vajon bemutatkozott-e az előző őrült éjszakán. Magasságát 162 centiben határozták meg, súlya ötvenkét kiló - kizárt, még bőrig ázva, vizes ruhában sem közelítette meg -, a szeme kék. A kék
szó túl szelíden jelölte meg a színét. Aztán ott volt egy ábrázolás egy félénken mosolygó lányról - a hajfonata a feje köré tekerve. A hasonlóság elképesztő volt, de mégis zavarba ejtő. Olyan volt, mint egy dagerrotípia — csak színes. Annyi istenverte dolgot kell megtanulnia. A születési dátumát 1982-ben adták meg, amiről Lachlain tudta, hogy hamis. Fiziológiai szempontból a húszas évei elején járt, és mindörökre annyi is marad - ebben az életkorban a legerősebb, és ekkor a legjobb az esélye, hogy túléli a jövőt —, de kronológiailag idősebb. A legtöbb vámpír évszázadokkal azelőtt született. És mi az úristent keresnek a vérszívók Louisianában? Többre vágytak Európánál? És ha igen, mi történt az ő klánjával? A klánja gondolatára ránézett a vámpírra, aki továbbra is úgy aludt az ágyban, mint egy hulla. Ha tényleg ő a társa, akkor királynéként együtt uralkodnának Lachlain népe felett. Kizárt. A klán az első lehetséges alkalommal apró darabokra szaggatná. A lykae és a vámpírok esküdt ellenségek voltak - mióta kitört az első viszály a Szövetségen belül. Ádáz ellenfelek. Ezért érdekelte annyira a lány holmija — hogy tanulmányozza az ellenséget. Nem azért, mintha a nőstény annyira érdekelte volna. Kinyitotta a vékony, kék útlevelet és talált benne egy másik képmást egy másik mosollyal, amely ezúttal kissé kényszeredettnek tűnt - és egy egészségügyi kártyát, amely szerint a lány „napallergiában és kóros fényérzékenységben" szenved. Miközben azon tűnődött, hogy a kártya vicc-e, egy „hitelkártya" akadt a kezébe. A tévében már látott hasonlót - Lachlain legalább annyit tanult a reklámokból, mint attól a szigorú arcú hírolvasótól - és tudta, hogy ezzel mindent meg lehet venni. Lachlainnek rengeteg dolgot kellett beszereznie. Most kezdte újra az életét, de elsősorban ruhára volt szüksége és közlekedési alkalmatosságra, hogy valahogy kijusson innen. Amilyen gyenge, nem akart egy olyan helyen maradni, amiről a vámpírok tudták, hogy a lány ott él. És amíg nem rendezi el a dolgait, kénytelen magával cipelni ezt a teremtést. Azt is ki kell találnia, hogyan tartsa életben az útjuk során. Annyi évet töltött azzal, hogy halomra gyilkolja őket, most pedig azon
kell törnie a fejét, hogyan védelmezzen meg egyet? Tudta, hogy a lány valószínűleg napnyugtáig alszik - nappal pedig egyébként sem képes megszökni -, otthagyta, és elindult lefelé. A fürkésző tekintetekre, amelyekre fel kell készülnie, majd arrogáns pillantással válaszol. Ha kiderül, fogalma sincs a korról, amelybe csöppent, azt olyan kihívó nézéssel fogja leplezni, hogy a halandók azt hiszik, félreértették. A halandók mindig megrettentek ettől a nézéstől. Az arcátlanság teszi a királyt. És itt az ideje, hogy visz-szaszerezze koronáját. Bár folyamatosan azon kapta magát, hogy gondolatai újra és újra visszatérnek a túszához, Lachlain rengeteg információt gyűjtött bevásárló körútja során. Először azt tanulta meg, hogy a fekete American Express - bármi legyen is - hatalmas vagyont jelentett. Nem csoda, a vámpírok sosem szűkölködtek. Másodszor? Egy puccos hotel portása igen megköny-nyítheti az ember életét - különösen, ha azt hiszi, hogy gazdag, ám hóbortos vendéggel van dolga. Akinek ráadásul ellopták a poggyászát. Igaz, eleinte akadékoskodott kicsit. Megkérdezte például, hogy Mr. Troy esetleg tudna mutatni valami igazolványt. Lachlain előrearaszolt a székében, és fentről hosszú percekig némán bámulta a férfit, miközben arckifejezése a kérdés fölött érzett düh és a felháborodás között egyensúlyozott. — Nem! A válasz tömör volt, határozott, és véget vetett minden további kérdezősködésnek. A portás úgy viselkedett, mintha váratlanul lőfegyverekről készült jelentést dugtak volna az orra alá. Aztán nyelt egyet, és többet nem tétovázott, még a legbizarabb kéréseknél sem. A szeme sem rebbent, amikor Lachlain grafikonokat kért a napfelkeltéről, illetve a naplementéről, vagy amikor elmélyülten tanulmányozta őket, miközben befalt egy közel fél kilós sztéket. Alig néhány óra leforgása alatt a portás mindent beszerzett: Lachlain termetére méretezett elegáns ruhákat, autót, készpénzt, térképeket és szállást a következő éjszakákra. Minden olyan alapvető dolgot megrendelt, amelyekről úgy vélte, Lachlain talán hasznát veheti.
Lachlainnek nagyon tetszettek ezek az „alapvető dolgok". Százötven évvel azelőtt a halandókat, akik nem voltak oda nagyon a fürdésért, a Szövetség tisztaságmániás tagjai kifejezetten visszataszítónak találták. Még a ghoulokat is - zombiszerű lények - gyakrabban érte víz, mint a 19. századi embereket. Most viszont a tisztaság és a tisztálkodószerek alapvető fontossággal bírtak. Ha hozzá tudna szokni a kor elképesztő tempójához, lehet, hogy még jól is érezné magát. Napnyugta körül, amikor végzett a teendőivel, azt vette észre, hogy egyetlen egyszer sem veszítette el önuralmát vagy támadt rá valakire, pedig több órát töltött emberek között. A klán minden tagja hasonló temperamentummal bírt - és hosszú éveket töltött azzal, hogy megtanulja kezelni a dührohamokat. Ha ehhez még hozzászámítjuk, hogy Lachlain mi mindenen ment keresztül az elmúlt évszázadokban, kész csoda, hogy aznap mindössze kétszer öntötte el az agyát a vér, de csak rövid időre. Elég volt elképzelnie a békésen szunnyadó vámpírt, és furcsa mód lecsillapodott. A lány az övé volt és azt tehetett vele, amit akart. Ez a tény már önmagában védelmet nyújtott neki az emlékeitől. Most, hogy az elméje valamennyire kitisztult, beszélni akart a lánnyal. Annyira türelmetlen lett, hogy még a felvonót is megkockáztatta. A lift már a fogságba esése előtt is létezett, bár csak a tunya gazdagok kiváltságaként. Ma már ez nem így volt, mindenki használta. Felment vele az emeletre. A szobába érve levette új kabátját, és az ágyra telepedett, hogy megvárja a napnyugtát. Kedvtelve tanulmányozta a teremtést, akit zaklatott lelkiállapotának köszönhetően társának vélt. Félresimította az arcából göndör szőke tincseit, elnézte finom arcvonásait, magas arccsontját és álla szabályos vonalát. Egyik ujjával végigkövette hegyes fülét, amely összerándult érintése alatt. Lachlain még sosem látott hozzá fogható jelenséget, tündérszerű lénye éles ellentétben állt a gyűlölködő, véres szemű hatalmas férfivámpírokkal. Akiket egymás után irt majd ki. Nemsokára, ha visszanyerte az erejét. Homlokát ráncolva felemelte a lány egyik kezét, amely a mellkasán pihent. Közelről megvizsgálva néhány apró, szétszórt sebhely látszódott
a kézfején. A pókhálószerű fehér vonalak égési sérülésnek tűntek, de nem érték el sem az ujjait, sem a csuklóját. Mintha valaki megfogta volna az ujjait, és csak a kézfejét tartotta volna tűzbe vagy napfénybe. És egész kiskorában történhetett, mielőtt elérte volna örökké tartó életkorát. Egyértelműen tipikus vámpírbüntetés. Kegyetlen fajta. Mielőtt a düh újra elöntötte volna, végigmérte a lány testét és lehúzta róla a takarót. Emma nem tiltakozott, még mindig mélyen aludt. Nem, normális körülmények között nem az ilyen nőkhöz vonzódott, viszont a felcsúszott hálóing alól kilátszott apró, de feszes és tökéletes melle, amely pont belesimult tenyerébe, és a kemény mellbimbó, amely annyira felizgatta előző éjjel. Egyik ujjával végigsimította a lány keskeny derekát, majd folytatta útját a selymen keresztül le egészen a szőke szeméremszőrzetig. Nem tagadhatta, hogy tetszett neki a látvány, és szívesen megízlelte volna ott a lányt. Egy beteg állat, hogy egy vámpírt kíván, hogy ilyen vonzónak találja. De ennyit igazán megérdemel. Majdnem kétszáz éve nem látott fajtájabeli nőt. Ez volt az egyetlen oka, hogy a szájában összefutott a nyál annak gondolatára, hogy ott alul megcsókolhatja. Tudta, hogy mindjárt lemegy a nap. A vámpír hamarosan felébred. Miért ne ébressze ily módon, ha már tegnap éjjel elmulasztotta? Amikor Lachlain széttárta a selymes bőrű, hófehér combot, és közéjük mászott, a lány halkan felnyögött, bár nem ébredt fel. Múlt éjjel talán a lány félelme vagy büszkesége erősebbnek bizonyult, mint a vágy, teste azonban máshogy gondolta. Neki is el kell élveznie. Lachlain nem tétovázott tovább, meg sem próbált lassan közeledni, egyből a lányra vetette magát. Az első nyalintás annyira finom volt, hogy a férfi felnyögött a gyönyörtől. Vadul falta a lány nedves lába közét, csípőjét a lepedőhöz dörgölte. Hogy lehet ilyen finom a lány? Hogyan élheti át vele ezt a hatalmas kéjt — tényleg ő lenne az, akire várt? Amikor a lány átkulcsolta a combjával, még erősebben nyalta, és a csiklójára koncentrált. Egy pillanatra felnézett és látta, hogy a lány mellbimbója megmerevedett és zihálva lélegzik. Karját a feje fölé nyújtotta. Lachlain tudta, hogy a lány már nagyon közel van a csúcshoz, még ha
alszik is. A levegőt különös feszültség ülte meg, elbizonytalanította, az egész teste beleborzongott. Teljesen belefelejtkezett a lány ízébe. Mohón habzsolt, és a lány egyre nedvesebb és nedvesebb lett. A lány teste hirtelen megfeszült, ébredezett. - Gyere, a kedvemért - hörögte. Emma mindkét talpát a férfi vállanak támasztotta. Érdekes, de ő nem lesz semmi jónak az elrontója... A következő pillanatban Emma akkorát rúgott, hogy Lachlain a szoba másik felében landolt. A sajgó fájdalom elárulta neki, hogy a vállában elszakadtak az izmok. Tekintetét elhomályosította a düh, az agya elborult. Üvöltve letámadta, az ágyra dobta, és leszorította. Letépte magáról a nadrágot, előkapta a farkát, hogy belé hatoljon, elborulva a dühtől és a kéjvágytól. Nem törődött az ösztön figyelmeztetésével: az agya nem fog engedelmeskedni, inkább összeroppan. Elpusztítod, amit kaptál... Ahogy a lány a félelemtől szűkölve feküdt, a szemfoga elővillant, és Lachlain szerette volna megütni. Egy vámpírt kapott? Társként az örökkévalóságba? Még több kínzás. Még több gyűlölet. Megint a vámpírok győztek. Lachlain őrjöngve üvöltött, és Emma sikított. A hangtól a tévé és a lámpabúra darabokra tört, az erkélyajtó széthasadt. Lachlain dobhártyája kis híján beszakadt. A férfi felugrott az ágyról, és a kezét a fülére szorította. Mi az istennyila volt ez? Olyan magas hangfekvésű sikoly, hogy Lachlain nem tudta eldönteni, az emberek hallják-e. Emma felpattant az ágyról, lesimította hálóingét, végigmérte Lachlaint... megvetően? Beletörődően? Kimenekült az erkélyre, a vastag függönyök között. Besötétedett, a veszély elmúlt. Hadd menjen. Lachlain belefejelt a falba, majd az öklével rá is vágott. Majd szétvetette a vágy. A gyűlölet. A tűz és a kínzás emlékei feltörtek benne. Ahogy a csont végül megroppan reszkető kezében... Ha örökké cipelnie kell ezeket az emlékeket, ezt a terhet, akkor ennyi erővel ott is maradhatott volna, a tűz fogságában. Inkább a halál. Talán ha rendszeresen megbaszná, és ily módon minden fájdalmát
átadhatná a lánynak. Ezt kellene tennie. Igen. Érezte, ahogy a gondolat lecsillapítja. Igen, csak ezért kapta a vámpírt, hogy kiélhesse rajta a testi vágyait, hogy bosszút állhasson. Az erkélyhez lépett, miközben a vállát dörzsölte, és feltépte a függönyt. A látványtól elakadt a lélegzete.
4. FEJEZET
A vámpír az erkély korlátján egyensúlyozott, haja és hálóinge lobogott a szélben. Lachlain nyelt egyet. - Gyere le onnan! - Miért szorult össze a szíve az aggodalomtól? Emma hirtelen a férfi felé fordult - valahogy sikerült megőriznie az egyensúlyát. Sebzettnek tűnt, a szeme telve fájdalommal. A férfi zavart agyában egy felismerés öltött testet. - Miért teszed ezt velem? - suttogta Emma. Hogy megkapjam jogos tulajdonomat. Mert szükségem van rád és gyűlöllek. - Azonnal gyere le! - parancsolta. A vámpír lassan megrázta a fejét, - Ettől úgysem halhatsz meg. A naptól, vagy ha levágják a fejedet, de a zuhanástól nem. Lachlain próbált nyugodtan beszélni, bár elbizonytalanodott. Hány emelet magasan is voltak? Ha a lány legyengült... - Egy perc alatt utolérlek, és máris hozlak vissza. Emma a válla fölött egy pillantást vetett a mélységbe. - Nem. Az én állapotomban könnyen meghalhatok. Lachlain valamilyen okból hitt neki, és meg is ijedt. - Az állapotodban? A nap miatt? Mondd meg, a rohadt életbe! Emma az utca felé fordult, és egyik lábát elemelte a korlátról. - Várj! - Lachlain ugrásra készen állt, hogy bármikor elkaphassa, bár fel
nem foghatta, miért nem zuhant még le. Nem engedelmeskedik. Inkább elpusztul. - Nem teszem többet. Csak ha te kérsz rá. Feltámadt a szél, és a selyem a lány testére simult. - Amikor felébredtél... adni akartam, hogy neked jó legyen, nem elvenni. Emma visszatette a lábát és a férfire nézett. - És amikor visszautasítottam az ajándékodat? - kiáltotta. - Akkor mi történt? Ha meghalna... A félelem egy csapásra kijózanította, a tűz óta először látott tisztán. Ezerkétszáz évet várt. Rá. Bármi legyen is az oka, a világ megajándékozta egy vámpírral, ő pedig az öngyilkosságba kergetné? Elpusztítod, amit kaptál... Igen, feldúlt volt attól, hogy a lány vámpír - de nem akarta, hogy meghaljon. Vagy baja essen. Már attól is dührohamot kapott, ha csak eszébe jutott, mi mindenen ment keresztül az utóbbi néhány száz évben, nemhogy még beszéljen is róla... De mindent be kell vetnie. Meg kell szabadulnia ettől az érzéstől— ettől a rémálomtól. - Értsd meg... fogságban voltam, majdnem százötven évig. Elzárva a világtól, elzárva a asszonyoktól. Egy hete szöktem meg, és még nem sikerült... akklimatizálódnom. - Miért teszel úgy, mintha ismernél? - Eltévedtem. Összezavarodtam. Tudom, hogy sosem találkoztunk. - Ki vagy te? Pár perccel ezelőtt magáévá akart tenni egy lányt, aki még a nevét sem tudta. - Lachlain vagyok, a lykae klán feje. Hallotta, ahogy a lány szíve gyorsabban kezd verni rémületében. - Vérfarkas vagy? El kell engedned! A lány hófehér bőrével, hajzuhatagával túlvilági jelenségnek tetszett. Nem az ő fajtája volt, és Lachlainnek fogalma sem volt, hogy legyen vele. - Elengedlek. A következő telihold után. Esküszöm. - Most akarok menni. - Szükségem van rád... ahhoz, hogy hazajussak - tette hozzá az igazságot
némi hazugsággal vegyítve. - És többet nem bántalak. - Valószínűleg egy újabb hazugság. Emma keserűen nevetett. -Tegnap meg akartál erőszakolni, reggel pedig majdnem meghaltam. A naptól. Az utolsó szót szinte suttogta. - El tudod képzelni, hogy milyen? Micsoda fájdalom? Pontosan el tudta képzelni. Emma arcát hirtelen eltorzította a kín, mintha egy borzalmas emlék jutott volna eszébe. - Utoljára - folytatta, miközben még mindig a korláton billegett hároméves koromban érte a bőrömet a nap. Lachlain lassan közeledett a lányhoz, szája kiszáradt. - Sejtelmem sincs, hogy vigyázzak rád, de majd megmondod. És ez soha többet nem történik meg. - Nem akarom, hogy vigyázz rám. Félek tőled... Érthető, hogy fél tőlem, gondolta Lachlain. Dührohamai őt magát is megviselték. - Megértem. De most mássz le szépen onnan. Tudom, hogy nem akarsz meghalni. Emma egy pillantást vetett válla felett a növő holdra, tökéletes profilját Lachlain felé fordította. Egy széllökés összeborzolta a haját. Életének hosszú évszázadai alatt Lachlain még soha nem látott ehhez fogható természetfölötti jelenséget, a hófehér bőrű, vérvörös selyembe öltözött lányt a háttérben ragyogó hold előtt. Emma nem válaszolt, csak fásultan lélegzett, és ide-oda hintázott. - Nézz rám! A vámpír azonban továbbra is lefelé bámult. - Nézz rám! Úgy tűnt, hogy magához tér a révületből, a szemöldökét összeráncolta, tekintete üres. - Csak haza szeretnék menni - felelte halk hangon. - így is lesz. Esküszöm. Haza fogsz menni. - Az új otthonodba. - Csak annyit kérek, hogy segíts hazajutnom az enyéimhez. - És ha segítek, megesküszöl, hogy szabadon engedsz? Soha. - Úgy lesz!
- És nem bántasz? - Nem, nem bántlak. - De hogyan higgyek neked? Úgy tűnik, mintha... nem tudnál magadon uralkodni. - Dolgozom rajta. Vajon miatta? - És tudom, hogy nem akarlak bántani. - Ez legalább mostanra igaz volt. - És többet nem próbálkozol a-a-a-zzal a dologgal sem? - Nem. Csak ha te is akarod. Megegyeztünk? - nyújtotta a kezét a lány felé. Emma nem rázta meg, viszont néhány hosszú, kínzó perc múlva egy bizarr mozdulat kíséretében lelibbent a korlátról. Mintha csak a járdáról lépett volna le, hogy átmenjen a zebrán. Lachlain megveregette a vállát. - Soha többet ne csináld ezt! Legszívesebben magához szorította volna a vámpírt, de inkább eltolta. Emma a földet nézte. - Nem fogom. Csak ha nincs más megoldás. A megjegyzéstől Lachlain kissé ideges lett. - Megegyeztünk? Amikor végül bólintott, Lachlain szíve szerint megkérdezte volna, hogy csak az erőszak hatására vagy másért? Amikor a fogságáról beszélt, mintha együttérzést látott volna a vámpír tekintetében, igaz, csak egy röpke másodpercig. - Akkor ma éjjel indulunk Skóciába. A vámpír eltátotta száját rémületében. - De hát én nem mehetek Skóciába! Arról volt szó, hogy irányítalak. Vagy legalábbis a GPS - mormogta. -És mégis, hogy jutunk oda anélkül, hogy elevenen megégnék? - Szemmel láthatóan pánikba esett. - Nekem nagyon nehéz utazni. Rendes repülő, vonat kizárva. A nap... - Szereztem egy kocsit. Autóval megyünk. - Lachlain büszkén nyugtázta, milyen hanyagul ejtette ki ezt a mondatot, amikor egy hete még azt sem tudta, mi is az az istenverte autó. - Éjszaka utazunk, és mindennap megállunk napfelkelte előtt. A földszinten az egyik ember mindent elintézett. - Te tudsz vezetni? Le mertem volna fogadni, hogy még sosem láttál
autót. - Én nem tudok, de te, gondolom, igen. - De hát én csak rövid utakra mentem... - Jártál már a skót Felföldön? -Nem... - És akarsz? - Persze! Ki nem? - Akkor vámpír, útra fel! Emma remegő kézzel beletúrt a hajába, és szemügyre vette az egyik tincset. Meghűlt ereiben a vér. Kiszívta a nap. Lachlain hagyta, hogy zuhanyozzon, felöltözzön, egyedül legyen a fürdőszobában, és Emma csak most fogta fel igazán, milyen közel járt is a halálhoz. Visszaejtette a tincset, kibújt hálóingéből és körbeforgott a tükör előtt, hogy felmérje a bőrén keletkezett sérüléseket. Ép volt, sápadt és gyógyult - nem úgy, mint a múltkor. Ránézett a kézfejére, és émelyegni kezdett. Hála Freyának, emlékei az égésről homályosak voltak, mint mindig. Bár nem tudta, mi is történt pontosan, alaposan megtanulta a leckét, és már majdnem hatvanhét éve kerülte a napot. Most hajnalban azonban valamiért mégis elájult, pont mielőtt megszökhetett volna ettől a Lachlaintől vagy kitől, vagy legalább megkérhette volna, hogy húzza be a függönyt. Emma reszketve kinyitotta a zuhanyt, alálépett, kikerülve a törött márványt. Még mindig érzékelte a férfi tegnap éjszakai jelenlétét. Szinte érezte, ahogy nedves testét simogatja, ahogy ujja a lába közé hatol, ahogy erős teste megfeszül és beleremeg az érintésébe. Amikor kinyitotta a zuhanyt, a víz érzékeny mellére spriccelt, és mellbimbója azonnal megkeményedett: hirtelen eszébe jutott, hogyan ébresztette a férfi nyelve. Csak azért rúgta meg olyan hevesen, mert megijedt és teljesen összezavarodott. De még soha életében nem járt annyira közel az orgazmushoz, mint akkor. Gyenge nő volt, mert a másodperc tört részéig ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy csak feküdjön mozdulatlanul és széttárt térddel fogadja őrjítő csókját. Most is tiszta lucsok volt a lába köze. Miatta. Nem értette a teste reakcióját. Vajon akkor is ennyire vonzódna Lachlainhez, ha nem akarna végezni vele?
De legalább már tudta, miért ennyire brutális. Amellett, hogy valami egyértelműen nem volt vele rendben, a lykae klánhoz tartozott, amelyet még a Szövetség legalsóbbrendű tagjai is kegyetlen bandának tartottak. Eszébe jutott, hogy nagynénjei mit meséltek a klánról. Minden tagjában egy farkashoz hasonló „fenevad" lakozott. Emiatt voltak halhatatlanok és vágyakoztak elemi erővel az alapvető dolgokra: az ételre, az érintésre, a szexre. Viszont, ahogy azt ma éjjel az előző éjszakán is megtapasztalta, egy lykae képtelen volt megfékezni a vadságát, amelyet, különösen szex közben, a szabadjára engedett, így gyakran harapott, karmolt és megjelölte a másikat őrületében. Emma számára - akit balszerencséjére a sors törékeny testalkattal és a fájdalomtól való mérhetetlen rettegéssel vert meg - mindez borzalmasan hangzott. Fel nem foghatta, hogy ilyen vonzó külső hogy rejthet egy fékezhetetlen vadállatot. Lachlain vadállat volt a megtestesült álom képében. Teste, eltekintve fura lábsérülésétől, egyszerűen... tökéletes volt. Haja sűrű és egyenes, meleg sötétbarna, ami Emma szerint a napon biztos, hogy aranyszínben pompázik. Azt is észrevette, hogy ma valamikor fodrásznál is járhatott, és meg is borotválkozott, így szabályos vonásai még inkább érvényesültek. Kívül szépség, belül szörnyeteg. Hogyan vonzódhat egy olyan teremtményhez, aki elől menekülnie kellene? Emma szégyellte, hogy önkéntelenül is felizgult és örült, hogy a fáradtság erősebbnek bizonyult a kéjvágyánál. Ereje rohamosan fogyott, és a skóciai utazás gondolata csak még jobban kimerítette. Leroskadt a fal mellé és arra gondolt, Annika vajon most mit csinálhat? Valószínűleg tombol a dühtől és az aggodalomtól, ami azt jelenti, hogy New Orleans felett villámlik, a környékükön pedig bekapcsol minden riasztó. Emma azon is elgondolkozott, hogy tényleg le akart-e ugrani. Igen, döbbent meg - ha Lachlain ugyanolyan őrült, üvöltő vadállat lett volna, mint korábban, ha a tekintete nem melegedett volna meg, valószínűleg nem tétovázik. Arra is kíváncsi lett volna, hogyan sérült meg a férfi lába, vagy ki és hol tartotta fogságban olyan hosszú ideig.
De szinte azonnal megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni a gondolatot. Nem akarta tudni. Nem kellett tudnia. Annika egyszer azt mondta, hogy a vámpírok rideg, szenvtelen lények, jóval logikusabban gondolkoznak, mint a Szövetség más tagjai, mert képesek csak a célra összpontosítani. Emmának dolga volt. Pont. Amikor pedig befejezte, visszanyeri a szabadságát. Csak nem szabad levennie a szemét a célvonalról. Sosem sportoltál, te szörnyeteg. Ja, bocs. Nem baj. Elvégzi a munkát - pontosan úgy, ahogy eddig. Ahogy besamponozta, majd leöblítette a haját, eszébe jutott egy tipikus hete a baljós utazást megelőzően. Hétfőtől péntekig kutatást végzett a rendjük számára, gyakorolt, majd megnézett egy késő éjszakai filmet éjszakai bagoly nagynénjeivel. Péntek és szombat éjjel átjöttek a boszorkányok a Xboxjaikkal és pasztellszínű turmixaikkal. Vasárnap éjjelenként kilovagolt a jó démonokkal, akik általában ott sertepertéltek a házuk körül. Eltekintve egy-két apróságtól, az élet szinte tökéletes volt. Emma elgondolkozott. Mint született vámpír, képtelen volt másoknak hazudni. Már a hazugság puszta gondolata is olyan folyamatokat indított el az agyában, amelyekbe súlyosan belebetegedhetett. Nem, másoknak nem tudott hazudni, önmagának viszont remekül. Egy-két apróság? Valójában borzalmasan egyedül volt -és folyamatosan rettegett, mikor tör felszínre igazi természete... Amennyire tudta, a világon nem élt hozzá hasonló teremtés - igazán nem tartozott sehova -, és bár valkűr nagynénjei rajongtak érte, a magány minden nap éles pengeként hasított a szívébe. Sokszor gondolkozott azon, hogy ha sikerülne megtudnia valamit a szüleiről - hogyan éltek együtt, ő hogyan született -, talán találhatna magához hasonló lényeket. Talán akkor érezné, hogy tartozik valahova. Ha többet tudna vámpír feléről, talán le tudná győzni a félelmet, hogy egy nap maga is olyanná válik. Senkinek nem lenne szabad folyamatosan azon aggódnia, mikor válik gyilkossá... Ha elhitte, hogy a férfi békén hagyja, mert megtanulta a leckét, nagyot tévedett. Lachlain egyenesen besétált a fürdőszobába és feltépte a
zuhanyfülke ajtaját. Emma ugrott egyet, megrémült, és megpróbálta az egyik ujjával elkapni a haj balzsamos palackot, amit leejtett. Látta, hogy Lachlain ökölbe zárja a kezét, majd kinyújtja az ujjait, és megdermedt. A flakon lehuppant. Egyetlen ütés... Emmában felötlött a ripityára tört éjjeliszekrény képe, majd az autóé, amit úgy nyomott össze, mint egy üres konzervdobozt. A fürdőszoba padlóját még mindig repedt márványdarabok borították, és porrá zúzott csempe. Ostoba. Hogy lehetett ennyire ostoba, hogy elhiggye, nem fogja bántani? Emma semmitől nem félt annyira, mint a fájdalomtól. Erre most, egy vérfarkas haragjában ökölbe szorítja a kezét. Miatta. Emma a fal felé fordult, hogy legalább egy kicsit eltakarja meztelenségét. És ha megüti, akkor majd lekuporodik a földre, és a térdét felhúzza. De a férfi, valami furcsa káromkodást mormolva, kiment. Amikor zuhanyozás után visszatért a hálószobába, újabb meglepetés fogadta: majdnem minden holmija eltűnt. Levitte volna a kocsiba, amit állítólag kibérelt? Ha igen, lemerte volna fogadni, hogy a laptopját egy laza mozdulattal legalulra tette. Mindegy, hiszen úgysem talált semmi érdemlegeset a szüleiről, amikor keresgélt. Csak azért, mert otthonosan mozgott az egyetemi könyvtár adatállományában, még nem jelenti, hogy fel tudja törni egy idegen országban a Szövetséget - ráadásul alkonyat és pirkadat között. Emma semmit nem ért el a párizsi úttal. Azon kívül, hogy elrabolták. De mi ebben a meglepő? Fáradtan sóhajtott egy nagyot, és szemügyre vette a dolgokat, amelyeket Lachlain kikészített neki az ágyra -egyetlen öltözet ruhát. Természetesen kiválasztotta a legapróbb és legáttetszőbb alsóneműt, amit Emma magával hozott. A puszta gondolattól, hogy a férfi fogdosta a fehérneműit, hogy válogatott közöttük, a lány mintegy tízezredszerre pirult el az elmúlt két napban. Már legalább öt liter vért elpocsékolt feleslegesen a férfi miatti pirulással. A férfi kiválasztott még egy hosszúnadrágot, egy garbót, egy kardigánt és egy kabátot. Ruhák alá akarja temetni? A férfi ebben a pillanatban újra belépett. Emma rémületében átszökkent az ágyon és a falhoz lapult. Bár hallása rendkívül kifinomult volt, nem
hallotta a férfi lépteit. Lachlaint felhúzta a szemöldökét a gyors mozdulatra. - Ennyire félsz tőlem? Emma a törölközőjébe kapaszkodott. A saját árnyékomtól is félek, hát még egy kétméteres vérfarkastól. Ám a férfi hangja nem volt barátságtalan, így Emma erőt vett magán és szempillája alól lopva felé kandikált. Lachlain szeme aranybarna árnyalatban játszott és új ruhát viselt. Úgy nézett ki, mint egy harmincas évei közepén járó milliomos. Vagy mint egy filmsztár, aki milliomost játszik. A rohadék feltűnően jóképű férfi volt. Ráadásul tudta is magáról. - Már kétszer rám támadtál. Még jó, hogy félek. Lachlaint a válasz szemmel láthatólag feldühítette. - Azóta a szavamat adtam, hogy többet nem fordul elő. - De erőt vett magán, és így folytatta: - Mindent elintéztem. Lent vár az autó, és kifizettem a szobát. Emma el tudta képzelni azt a számlát. Bár szétvert egy antik éjjeliszekrényt, annak az ára nem volt jelentős, az ö itt-tartózkodásának költségéhez képest. - De én már hetek óta itt lakom. Ki tudom fizetni a saját... - Te fizetted. És most gyere szépen le az ágyról. Amikor Lachlain kinyújtotta a kezét, Emma az ágy másik oldalát választotta. Szinte beleszédült az újabb csapásba, a legrosszabbtól tartva — visszaéltek a hitelkártyájával. - Feltételezem, az új ruháidat is én fizettem? - kérdezte, felbátorodva a közöttük levő ágytól. A lány felismerte a finom dolgokat. Ahogy minden valkűr, ő is örökölte Freya választékos ízlését -, és Lachlain új ruhatárának nagyon erős pénzszaga volt. A férfi sötét, kézzel varrt bőrkabátot viselt és homokszínű, lezser nadrágot. A nyitott kabát alól kilátszott vékony fekete kasmíringe, amely úgy feszült a testére, mint egy második bőr. A kabát alól kivillant szépen kidolgozott felsőteste. Lachlain öltözéke azt sugallta: gazdag vagyok és időnként talán veszélyes. A nők a lába előtt fognak heverni. - Persze. Az inas lent igazán segítőkész, és a kártyának nincs összeghatára.
A hanghordozása felbátorította Emmát. A kártyánk? ő Centurion American Expressze azzal az instrukcióval, hogy bár néhány vásárlás kissé drágának tűnhet, a tulajdonos külföldön utazgat, így a bank ne háborgassa. A biztonsági kiskapu veszélyes fegyverré vált a férfi kezében. Ahogy rendjének minden tagját, úgy Emmát is szép összegű éves járadék illette meg öltözködésre és szórakozásra. Ő azonban spórolt, mert szeretett volna venni valami nagyobb dolgot - antik bútort, saját lovat vagy bármit, ami csak az övé és nem kell megosztania a nagynénjeivel. Ennyit erről. A számos egyéb megpróbáltatás mellett a vérfarkas még anyagi romlásba is dönti. - Nem hagytál semmit, amivel eltakarhatom a fülemet - mondta, és ahogy általában, most is kerülte Lachlain tekintetét. A megjegyzéstől Lachlain dühösen végigmérte a lány öltözékét. A vámpír el akarja rejteni azt, amit ő személy szerint kifejezetten vonzónak talált, amikor olyan ruhában illegeti magát, ami nem sokat hagy a képzeletre. A fekete bugyogó a csípőjéig sem ért fel, és hátul ráfeszült a hátsó felére. A piros ing, bár magasan záródott, olyan furcsán, aszimmetrikusan volt megvarrva, hogy kifejezetten kiemelte a lány mellét. Akárhányszor megmozdult, kivillant lapos hasa. Azért választotta ezeket a ruhákat, hogy eltakarja a lányt, nem azért, hogy közszemlére bocsássa. Az első adandó alkalommal beszereznek néhány új darabot, a vámpírnak futja rá. Ki kell derítenie, pontosan mennyi pénzt is költhet. - Csak egy sálra van szükségem, vagy fel kell tűznöm a copfomat. Különben meglátják az emberek a... - A hajad így marad. - D-d-e a halandók... - Egy ujjal sem mernek hozzád érni, ha én ott vagyok. - Nagy svunggal elindult a lány felé, aki rémülten hátrált az ajtó felé. Retteg tőle. Lachlain nem egészen értette a dolgot. Az elmúlt két éjszaka emlékei összemosódtak a fejében, azt viszont sejtette, hogy nem bánt a lánnyal túlságosan... kedvesen. Ma este pedig rávetette magát, az ágyhoz szegezte, hogy a magáévá tegye, bár tudta, hogy fájdalmat okozna neki. Látta, hogy az előbb a zuhanyban is az öklét nézi. Igaza volt. Miért
bízzon benne? Az erkélyen rájött, hogy bár vámpír, ismeri a fájdalmat. A tekintete arról árulkodott. Ő is jól ismerte - túlságosan is, hogy segíthetett volna. Túl sok gyűlölet halmozódott fel benne, nem akart segíteni. - Legalább telefonálhatok a családomnak? - kérdezte a lány. - Ahogy megígérted? Lachlain elfintorodott. Igen, megígérte, de nem egészen erre gondolt, hanem egy levélre. A földszinten látta, ahogy egy férfi telefonál. Meg a tévében is. Nem hitte volna, hogy egy másik országot is lehet hívni. - Jó, de gyorsan. Indulnunk kell. - Miért? Mennyit megyünk ma? — Emma hangja elcsuklott félelmében. - De hát azt mondtad, hogy napkelte előtt egy órával... . - Ideges vagy? - Természetesen igen! - Ugyan már. Megvédelek - jelentette ki Lachlain a lehető legtermészetesebben, és bosszúsan látta, hogy a lány továbbra is feszült. - Telefonálj! - Sarkon fordult, kiment az előszobába, kinyitotta az ajtót, majd becsukta. De nem lépett ki rajta.
5. FEJEZET
- Tudod te, hogy mekkora szarban vagy? - kérdezte Regin. - Annika magánkívül van az aggodalomtól. Az ámokfutók hozzá képest pompomlányok. - Nagyon sajnálom - felelte Emma, két kézzel kapaszkodva a telefonba. T-t-tudod adni? - Nem. Történt egy kis baleset, oda kellett mennie. Em, mi a jóistenért nem szálltál fel a gépre? Vagy vetted fel a mobilod? -A mobilnak annyi. Elázott az esőben. - És mért nem szálltál fel a gépre? - ismételte meg Regin. - Muszáj maradnom. Még nem fejeztem be, amiért jöttem. - Ami végül is igaz volt. - És miért nem válaszoltál az üzenetekre? Amiket a portás ma próbált átadni neked? - Nem tudom. Lehet, hogy kopogtak, csak nem hallottam. Biztos nappal, amíg aludtam. - Annika mentőcsapatot küld érted, ha érdekel. Most indulnak a reptérről. - Akkor hívd fel őket, és fújd le. Nem leszek itt, mire megjönnek. -És az nem is érdekel, hogy miért vagy veszélyben? Emma az éjjeliszekrényre pillantott. - Kösz, de pontosan tudom. - Találkoztál a vámpírral? - sikította Regin. - Rád támadt? - A mivel?- Most már Emma is sikított. - Mire gondoltál, amikor a veszélyről beszéltem? A vámpírok a valkűrök nyomában vannak, az egész világon. Még itt is. Vámpírok Louisianában — ha mond ez még neked valamit. Ezt a rémálmot hallgasd meg: a Vérszomjas Ivo, a vámpírfejedelem jobb keze, itt van, a Bourbon utcában. - Ne! Olyan közel? Néhány évvel azelőtt Annika pont a vámpírok miatt telepítette át egész rendjüket lyne Oroszországból New Orleansba. - Igen, és Lothaire is vele volt. Talán róla még nem hallottál, ő a Horda
egyik véne, kicsit magának való, de azért nem szabad alábecsülni. Gondolom, nem a dzsessz-fesztiválra érkeztek. Annika keresi őket. Fogalmunk sincs, mit akarnak, miért nem kezdtek el vérengzeni, ahogy szoktak, de ha rájöttek, mi is vagy... Emma végigvette párizsi éjszakai körútjait. Lehet, hogy követték a Horda tagjai? Egyáltalán meg tudná őket különböztetni az emberektől? Nagynénjei nemcsak arra tanították meg, hogy a vérfarkas szörnyeteg, hanem azt is belesulykolták, hogy a Horda tagjai milyen gonoszak. Több mint ötven évvel ezelőtt a vámpírok foglyul ejtették Furie-t, a valkűr királynőt, akit azóta sem találnak. A pletyka szerint az óceán mélyéhez láncolták, ahol, mint halhatatlan lény, mindörökre a vízbe fúlás - feltámadás ördögi körében szenved. Regin egész nemzetségét kiirtották - ő volt az utolsó Ragyogó -, amiért kapcsolata unokahúgával, finoman szólva, nem volt kimondottan kiegyensúlyozott. Emma tudta, hogy Regin szereti, ám valamiért mégis szigorúan bánik vele. Mostohaanyja, Annika, hobbiszinten űzte a vámpírölést, mert ahogy kedvenc szállóigéje tartotta, „a legjobb vérszívó, a halott vérszívó". Erre most kiderül, hogy a vámpírok talán megtalálhatják Emmát. Annika hetven éve folyamatosan ettől rettegett - attól a perctől kezdve, hogy nevelt lánya megpróbálta megrágcsálni apró szemfogával egy nyilvános helyen... - Annika szerint ez is egy újabb jele annak, hogy megkezdődött az örökösödés - mondta Regin, bár tudta, hogy ezzel halálra rémiszti Emmát. — És te mégis távol maradsz a rend védelmet nyújtó székhelyétől! Az örökösödés. Emmát kiverte a jeges veríték. Bár a győzteseknek jólétet és hatalmat hozott, az örökösödés nem volt egyfajta végítélet — nem az történt, hogy a Szövetség legerősebb tagjai semleges terepen találkoztak, a „morajlásra" történt felhívást követően. Egy évtizednyi harc után az események felgyorsultak, mintha a végzet megelőlegezte volna a jövőt, és a hadban álló felek közötti halálos kimenetelű konfliktusok hihetetlenül megszaporodtak. Mint a rozsdás szélmalom, nyögve, csikorogva az örökösödés életre kelt, hogy egyre erőteljesebbé váljon, és sebesen szárnyaljon minden ötszáz évben.
Egyesek szerint egyfajta kozmikus erőegyensúly volt, a halhatatlanok egyre növekvő népességének karbantartására, és arra kényszerítette őket, hogy megöljék egymást. A végén az a frakció nyert, amelynek tagjai közül a legtöbben maradtak életben. A valkűrök száma azonban nem emelkedett úgy, mint a vámpíroké vagy a vérfarkasoké, és utoljára kétezer évvel ezelőtt nyerték meg az örökösödést. Azóta folyamatosan a Horda győzött. Emmának ez lesz az első örökösödése. Annika megígérte, hogy a legvéresebb eseményeket az ágya alatt vészelheti át! - Na, gondolom, akkor most mégiscsak jönnél haza -jelentette ki Regin diadalmasan. Nem hazudhatok. Nem hazudhatok. - Nem. Még nem. Találkoztam valakivel. Találkoztam... egy férfival. És vele maradok. - Egy férfival?! - Reginnek elakadt a lélegzete. - És meg akarod harapni? Ugye? Vagy máris megtetted? Ó, Freya, tudtam, hogy egyszer bekövetkezik! - Mi az, hogy tudtad, hogy egyszer bekövetkezik? - A rend szigorúan tiltotta, hogy Emma közvetlenül élő áldozatból igyon, mert nem akarták, hogy véletlenül megöljön valakit. Abban is hittek, hogy a vér misztikus módon él, amikor egy lény testében van, és az ereje — illetve a mellékhatásai - a testen kívül elvész. Emmának ez sosem okozott gondot. New Orleansban a Szövetség alapított egy vérbankot, a száma ott volt a gyorstárcsázó listán a telefonjában. - Em, ez törvényszerű volt. Előbb-utóbb bele kellett vájnod a fogad valakibe. - De én... - Tudtam! - kiáltotta Regin, és még a kagylót sem fogta be. - Lucia! Szépen köhögd csak ki a pénzemet! Emma belevájta valami hapsiba a fogát... ~ Nem igaz! - tiltakozott Emma hevesen. - Még soha senkinek nem szívtam ki a vérét! - Vajon hány valkűr hallgatja most Regint? - Fogadtál Luciával? - Emma igyekezett palástolni a döbbenetét. Vajon csak Regin gondolta, hogy Emma ugyanúgy viselkedik majd, mint a többi vámpír?
És ő majd megbukik - vagy nem küzd többet valódi vámpírtermészete ellen? Vagy mindenki ugyanattól retteg, amitől ő? Hogy egy nap gyilkolni fog? - De ha nem a vérét szívod, akkor mégis mit csinálsz egy pasival? Emma hangja remegett a dühtől. - Amit minden nő! Amit például te! - Úgy érted, dugtok? Ez vajon miért ilyen meglepő? - És ha igen? Regin levegőért kapkodott, a vonal túlsó végén. - Ki maga és mit csinált az unokahúgom testével? Ne hülyéskedj, Em. Soha nem is randiztál. Erre most hirtelen „bepasizol" és le akarod húzni a bugyid? Te, az édes kis hetvenéves, aki még sohasem csókolózott? Nem gondolod, hogy inkább mégis a vérére szomjazol? - Nem, egyáltalán nem! - erősködött Emma. A Hordában a vámpírok elfolytották a szexuális ösztöneiket. Csak a vér és a gyilkolás számított. Emma addigi egész életét aszexuális lényként töltötte. Sohasem került senkihez testileg közel. Egészen tegnap estig. Felcsillant előtte egy kis reménysugár. Lachlain felizgatta. A férfi testét akarta - nem a vérét. És annyira közel voltak egymáshoz. Ma este is majdnem átélte vele élete első orgazmusát. Lehet, hogy Lachlain lesz az, aki egyszer és mindenkorra helyére teszi benne ezt a kérdést? Az ajkát harapdálta, mérlegelve a lehetőséget. - Bajba kerültél? - kérdezte Regin. Emma szó szerint hallotta, ahogy nagynénje összeráncolja homlokát. -Van ott valaki melletted? - Nem, egyedül vagyok. Tényleg olyan nehéz elhinni? - Oké, feladom. Ki az? Hol találkoztatok? Nehogy elszólja magát. - Nem ismertem. A Notre Dame előtt találkoztunk, az egyik árus standjánál. - És? Ne játszd itt nekem a rejtelmes végzet asszonyát, ahogy szoktad. Ha ez tényleg igaz... - Mintha tudnék hazudni! Jó, tényleg érdekel? Szerintem... állati jóképű. - A hangsúly az állatin. — Tudja, mi vagyok, és nemsokára elutazunk Párizsból.
- Szent Freya! Te tényleg nem viccelsz. És milyen? - Erős! Azt mondta, megvéd. - Istenien csókol. Teljesen elmebeteg. Széles a mellkasa, amit a legszívesebben végignyalnék, mint egy fagyit. - Elég erős, hogy legyőzzön egy vámpírt? - fontoskodott Regin. - Abszolút! - Emmának egyre jobban tetszett az ötlet, hogy elutazhat egy bikaerős vérfarkassal - a vámpírok született ellenségével. Aztán összevonta a szemöldökét. Ha nem Lachlain a veszély, akitől óvják, akkor mi a helyzet? Mit akarhat a férfi? Miért nem öli meg egyszerűen a vámpírt, akit foglyul ejtett? Átsuhant rajta egy bizarr gondolat, de gyorsan el is hessegette. Még vezetni sem tud — egyértelmű, hogy segítségre szorul. Én pedig a Szövetség tagja vagyok... - Mikor indultok? - Ma. Illetve most. Ebben a percben. - Végre egy jó hír. Már csak azt mondd meg, hogy hova mentek? - És akkor Annika értem jöhet és a fülemnél fogva hazarángathat? Aztán pedig megölheti Lachlaint? -Nem. Mondd meg neki, hogy legkésőbb két hét múlva otthon leszek, és ha addig keresni kezd, tudni fogom, hogy még mindig nem bízik benne, hogy tudok magamra vigyázni... Regin felhördült, majd egy hatalmasat nevetett. - Igenis tudok! Mi ebben olyan vicces? - kérdezte Emma megbántva. Újabb sátáni kacaj. - Nyasgem, Regin! Tudod mit? Majd küldök egy képeslapot! Lecsapta a telefont és felkapta a csizmáját. Mérgesen morgott, miközben felhúzta az egyiket: - Igenis elutazom! - Következett a másik csizma. - És nem szeretek bele a fogva tartómba! Stockholm-szindróma kizárva! Amikor néhány másodperccel később megszólalt a telefon, Emma beleüvöltött. - Mi van? - Oké. Azt csinálsz, amit akarsz, áldásom rá! - mondta Regin szipogva, mintha éppen könnyeit törölgetné az iménti röhögőgörcs után. - Viszont, és ezt ne vedd kioktatásnak, ha szembe jön veled egy vérszívó, kérlek, ne felejtsd, mire tanítottalak!
- Rendben. A vívásra gondolsz, amikor elrepültél mellettem, a fenekemre csaptál, és azt gügyögted: „Meghaltál! -Aztán még egy ütés. „Meghaltál!" OK, ezt nem fogom elfelejteni. - Nem, inkább az az alkalom jutott eszembe, amikor úgy sprintelsz, mint akit ágyúból lőttek ki, amikor meghallod, hogy edzést akarok neked tartani. Amikor Emma újra letette a telefont, Lachlain bevonult a szobába, és meg sem próbálta titkolni, hogy minden szót hallott. Emma felpattant a székről, és összeráncolta homlokát. - Hallgatóztál, ugye? - Persze! - mondta Lachlain, mintha mi sem lett volna természetesebb. - És? Hallottál valami érdekeset? - folytatta Emma feszülten. Nem igazán. - Furcsa a kiejtésed, és túl gyorsan beszéltél - felelte Lachlain őszintén. Majd önelégülten elvigyorodott. -De azt hallottam, hogy szerinted állati jóképű vagyok. — Bár nem értette, miért örül ennek a megjegyzésnek ennyire. Kit érdekel, mit gondol róla egy vámpír. Emma elfordult, de Lachlain még látta, hogy elvörösödik. És mintha azt motyogta volna magában: „Hangsúly az állatin." - Miért nem mondtad meg a családodnak, hogy mi vagyok? - Nem akarom, hogy feleslegesen aggódjanak. - Miért? Aggódnának, ha kiderülne, hogy egy vérfarkassal vagy? kérdezte Lachlain ártatlanul, mintha nem tudta volna, a hír mennyire kiborítaná a lány családját. - Egyértelmű. Meséltek rólatok. Hogy igazából mi is vagy. Lachlain keresztbe fonta karját. - És mi vagyok? Találkozásuk óta Emma először nézett egyenesen a férfi szemébe. - Ott belül, mélyen, egy szörnyeteg!
6. FEJEZET
Emma zászlóként lobogtatja a félelmét. Legalábbis a nagynénjei ezt szokták róla mondani. Nem támadólag, inkább csak értetlenkedve. Hozzájuk képest Emma valóban rettegett - de sosem titkolta. A többi valkűr bátor volt, szilaj és mindannyiuknak volt célja az életében: egyesek a legyőzhetetlen csodafegyvereket őrizték, nehogy avatatlan kezekbe kerüljenek. Mások egy különösen erős és nemesi származású család vérvonalára ügyeltek. Ők voltak az őrangyalok. És Emma? Ő azt a hősies feladatot vállalta, hogy... egyetemre jár. A Tulane-ra., Ki sem merészkedett New Orleansból, ahol megszerezte a diplomáját popkultúrából. Most eszébe jutott, hogy még kislány korában, egyik éjjel a homokozóban játszott az udvaron. A szeme sarkából észrevette, hogy egy csapat sárgásan villódzó ghoul ereszkedett le a kertbe. Berontott a házba, szinte kiszakította az ajtót a helyéről, és azt sikította: - Meneküljetek! Nagynénjei egymásra néztek. Annika szégyenkezett, csodálatosan szép arca elkomorult. - Emma, édesem, mi az, hogy meneküljetek? Mi nem menekülünk. Mások menekülnek előlünk, ugye? Mennyire meglepődtek, amikor Emma kitalálta ezt a párizsi utat. Mennyire meglepődnének, ha látnák, hogy unokahúguk éppen benyomni készül a földszintet jelző gombot a liftben, ahol már várja egy vérfarkas. Miután szemtől szembe leszörnyetegezte Lachlaint, a férfi szeme villámokat szórt, aztán kiviharzott a szobából, ráförmedve, hogy jöjjön le a kocsihoz. Le a kocsihoz. A rohadt életbe, tényleg komolyan gondolja? Útban a földszintre gyorsan végigvette az út mellett, illetve ellene szóló érveket. Mellette: Lachlain segítségével talán megismerheti magát és saját igazi természetét. Ha felbukkan egy másik vámpír a közelben, azzal a férfi azonnal végez, így megvédi őt is. Ellene: nem tudja, hogy Lachlain meg akarja ölni vagy nem. A vérfarkas megvédheti a vámpíroktól, de tőle vajon ki védi meg? Lehet, hogy a nagynénjei sosem menekültek - Emma viszont remekül.
Amíg be nem ül a kocsiba, még mindig van esélye... Ahogy kiszállt a liftből, rögtön észrevette a kocsifelhajtón várakozó férfit. Lachlain komor tekintettel bámulta. Emma vett egy mély lélegzetet; kivételesen örült, hogy összeveszett Reginnel: szóváltásaik mindig feltüzelték, néha annyira, hogy Emma levetkőzve a gyávaságát szembe mert vele szállni. Lachlain egy fekete autó mellett állt... egy fekete Mercedes mellett? Emmának felszökött a vérnyomása. Biztos, hogy egy vagyonba kerül, különösen, ha külföldre viszik. A vérfarkasok nem tudják, mi az a középkategória? Bár Lachlain lykae volt, senki meg nem mondta volna róla, hogy nem ember. Ahogy lezserül, karba tett kézzel a kocsinak támaszkodott, pont olyan volt, mint bármelyik halandó, csak magasabb, erősebb és valami megmagyarázhatatlan sárm lengte körül. Látszólag nyugodnak tűnt, de a szeme éber volt, arca - az utcai lámpák fényében - feszült, és egyre a lányt bámulta. Emma legszívesebben hátrafordult volna, hogy megnézze, milyen bomba nő jön mögötte, akit majd felfal a tekintetével. Megérte ez a borzalmas helyzet, csak azért, hogy átélhesse ezt a pillantást? Már tudta, milyen érzés, ha egy férfi úgy néz rá, mintha rajta kívül nem lenne más asz-szony az egész világon. Egész életében nagynénjei árnyékában élt, akik mindannyian olyan lenyűgözően gyönyörűek voltak, hogy ódákat zengtek róluk. Bár Emma édesanyja már nem élt, legendás szépségéről rengeteg történetet hallott. Emma ványadt volt, sápadt és... vámpírfogú. De mégis, egy ilyen jóképű férfi úgy néz rá, hogy még a vasat is megolvasztaná. Ha nem riasztotta és támadta volna meg — ha az a gyengéd szerető lenne, aki a tenyerébe fogta a mellét, és azt susogta a fülébe, hogy milyen puha a bőre -, elmenne vele? A tekintetük találkozott. Ez a hím megérintette, és olyan dolgokat tett vele, amelyeket soha még nem érzett, dolgokat, amikért irigyelte a többieket. Pusztán az, hogy arcát a férfi meztelen mellkasába fúrhatta, olyan élményt jelentett, amit a világ minden kincséért sem cserélt volna el. Felbátorodva tetőtől talpig végigmérte Lachlaint, mielőtt tekintete megállapodott volna az arcán. A férfi nem vigyorgott önelégülten, nem
dühöngött, inkább úgy tűnt, mintha hasonló gondolatok járnának fejében. A lányt valami delejes erő vonzotta hozzá, az agya és a gondolatai kikapcsoltak, mintha elszakadt volna a való-ságtól. Ahogy magas sarkújában végigkopogott az elő-csarnok márványpadlóján, a teste életre kelt. Lachlain mereven állt, és szemmel láthatólag egyre feszültebb lelt. A lány melle teltebbnek tűnt. Füle nyilvános helyen fedetlen volt, csak hosszú, kiengedett haja takarta el valamennyire. Úgy érezte, mintha nem lenne rajta melltartó - úgy érezte, hogy kicsit... pajzán. Hirtelen megnyalta az ajkát. Lachlain keze válaszul ökölbe szorult. Emma egyetlen dolgot akart tőle, és ha megkaphatja, akkor ugye érdemes kockáztatni? Ugyanezért ment bele .1 közös zuhanyozásba, és Lachlain akkor sem bántotta. Nem, végül is betartotta az ígéretét... A pillanat varázsát egy Ferrari törte meg, amely csikorgó kerékkel fékezett a Mercedes mögött. Két tökéle-tes alakú, testhez simuló ruhába öltözött európai sztá-rocska vonaglott elő belőle. Furcsa módon, Emma elcsüggedt: biztos volt benne, hogy Lachlain őket is hasonló mohósággal fogja méregetni. A hosszú lábú műanyag mellű lányok azonnal felfigyeltek a férfira, és tűsarkaikon egyensúlyozva vihogva illegetni kezdték magukat előtte. Amikor Lachlain ügyet sem vetett rájuk, a szőkeségek csücsörítettek, és egyikük még a rúzsát is „leejtette". Emma döbbenten bámulta, ahogy a nő lehajolt előtte, majd a férfira pillantott, hogy lássa a reakcióját. De csak ő figyelte a jelenetet: Lachlain egyetlen másodpercre sem vette le tekintetét róla. Emmának azonban az volt az érzése, hogy pontosan tudta, mi folyik körülötte. Tekintete Emmáéba mélyedt, mintha azt mondaná, azt nézem, akit én akarok. Emma megborzongott. A két lány végül feladta, és gyilkos tekintettel méregetve Emmát, bevonult a szállodába. Mintha a férfi az övé lenne? Mintha ő tartaná távol tőlük? Fogoly volt -többé-kevésbé. —Tessék, kislányok, vigyétek! - sziszegte oda nekik. A sztárocskák elfehéredtek, majd elmenekültek. Lehet, hogy gyávának számított a Szövetség tagjaihoz képest, de az embereket bármikor elintézte. Vajon hogy boldogul a hosszú autóúton összezárva egy vérfarkassal? Lachlain figyelte, ahogy Emmaline átsiklott az előcsarnokon, túl kecsesen egy földi halandóhoz képest. A férfit lenyűgözte, mennyire
áradt belőle a gazdagság és a természetes elegancia - olyan volt, mint egy arisztokrata. Senki nem gondolta volna, hogy félénk, olyan remekül palástolta. Aztán megváltozott. Lachlain nem tudta, mitől, de a lány tekintete felforrósodott. Úgy tűnt, hogy egy férfira van szüksége - és ő válaszolt. Minden porcikája válaszolt. De nemcsak ő volt így ezzel. Bár Emma láthatólag nem vette észre, érzéki léptei és mozgása minden férfi tekintetet magához vonzott. Többekben bennszakadt a szó, és tátott szájjal bámulták. Még a nők is. Lachlain pontosan látta, mit bámulnak rajta. A nők a ruháját és fényes haját, a férfiak a mellét, a száját és a szemét - Emma természetfeletti szépsége felgyorsította a szívverésüket, lélegzetük szapora lett. Csak nem gondolja bármelyik idióta, hogy pont ő tudná megadni egy ilyen nőnek azt, amire vágyik? Lachlaint elöntötte a düh. A lány épp az imént jelentette ki neki nyugodt tekintettel, hogy ő igazából egy szörnyeteg. Részben igaza volt, és most az a szörnyeteg legszívesebben lemészárolna minden férfit, aki egyetlen pillantást mert vetni a nőre, mielőtt az övé lenne. Nehéz perceket élt át, és az ösztön azt üvöltötte, hogy fogja a nőt és menjenek. Aztán beléhasított. A női vámpírok gyönyörűnek születnek - ez önvédelmi és gyilkos fegyverük. Azzal manipulálták a többieket, és gyilkolásra használták. Emma is ezt csinálja, végrehajtja, amire született, Ő pedig pontosan úgy reagált, ahogy a lány várta. Amikor Emma megállt előtte, Lachlain megsemmisítő pillantást vetett rá. A lány elcsodálkozott az arckifejezésén, nyelt egy nagyot, és azt mondta: - Veled jövök. És nem fogok megszökni. - A hangja selymes volt és érzéki, buja sikolyokra termett. - Segítek, csak arra kérlek, ne bánts. - Mondtam, hogy megvédelek. - Múl éjjel azt is mondtad, hogy bármikor megölhetsz. Lachlain tekintete egyre jobban elkomorult. - Csak azt szeretném, ha lehet, hogy ne próbáld meg. Túl nagy kérés? — Nagy kék szemmel nézett fel rá, amely oly ártatlannak tűnt. Ravaszsággal akarja megszelídíteni? Megfékezni a benne lakozó
fenevadat? Még 6 maga sem tudja irányítani... Hirtelen furcsa, jeges széllökés söpört végig a kocsifelhajtón, és összeborzolta Emma haját. A lány szeme összeszűkült. Egy pillanat múlva tágra nyílt a félelemtől, és Emma belekapaszkodott Lachlainbe. A férfi lenézett, és látta, hogy gyöngyházszínű karma kiegyenesedett: olyan volt, mint egy apró tőr. Emma veszélyt szimatolt. Lachlain körbenézett; ő is érzett valamit. De nem látott semmi gyanúsat, bár az érzékei nem működtek tökéletesen. Még nem. Mindenesetre nem lepte meg, hogy a lány körül felbukkant valami veszélyes dolog. Mint vámpírnak, rengeteg ellensége lehetett - e ténynek Lachlain régen kifejezetten örült. Most azonban meg kell velük küzdenie, mert mindent elpusztít, ami csak a lányt fenyegeti. De ahelyett, hogy ezt elmondta volna neki, szinte undorodva fejtette le magáról a kezét. - Szerintem mellettem nagyobb biztonságban vagy, mint egyedül. Emma bólintott, egyetértett. -Akkor indulhatunk? A férfi biccentett, átment a kocsi másik oldalára, az ajtónálló pedig kinyitotta az ajtót Emma előtt és besegítette. Lachlain egy pillanatig sajnálta, hogy ez neki nem jutott eszébe, a következő másodpercben pedig feldühítette saját ügyetlenkedése. Az ajtókilinccsel folytatott rövid küzdelem után Lachlain besüppedt Emma mellé a puha bőrülésre. A Mercedes belseje lenyűgöző volt - ezt még ő is észre vette -, igaz, meglepőnek találta, hogy bár a borítás fából készült, nem volt szerves illata. Emma a hátsó ülésre pillantott, bizonyára észrevette a hegyekben tornyosuló magazinokat, amelyeket Lachlain a recepcióssal hozatott, mindenesetre egyetlen szóval sem kommentálta. - Londonig tudom az utat - mondta, és megnyomta az OnStar feliratú gombot -, utána viszont segítened kell. Lachlain bólintott, és nézte, ahogy Emma ide-oda szánkázik a székkel, majd valami különös istrángszerűséget erősít maga elé. - Biztonsági Öv - magyarázta -, életet ment. - Majd maga mellé nyúlt és a „D" jelzésre tolt egy bunkós végű botot. Ha csak ennyi az egész, ezt ő is hamar elsajátíthatja, gondolta Lachlain.
Amikor Emma jelentőségteljes pillantást vetett az ő biztonsági övére, a férfi felhúzta a szemöldökét, és csak annyit mondott: - Halhatatlan. Érezte, hogy felidegesítette a lányt. Emma rátette a két pedál közül a hosszabbikra a lábát, rátaposott, és az autó kigördült a forgalomba. Emma a férfira pillantott, egyértelműen azért, hogy meghökkent-e. Ki volt zárva -Lachlain máris beleszeretett az autókba. - Én is az vagyok, legalábbis általában - szólalt meg a lány mentegetődzve -, de ha karambolozunk, és reggelig eszméletlenül fekszem a roncsban, akkor nem sokra megyek a napallergia-kártyámmal, amelyhez a nagyné-néim ragaszkodnak. Oké? - Ennek csak a felét értettem - válaszolta Lachlain nyugodtan. - Nem engedhetem meg magamnak ezt a kocsit -felelte Emma, és erősebben markolta a kormányt, mialatt más autók között manővereztek. Miért aggódik a pénz miatt? Ki merészelne bármit is megtagadni tőle? A vámpíroknak sosem ment rosszul, és éppen fogságba esésekor kezdtek el olajba fektetni. Azóta a piac egyértelműen növekedett. Nem meglepő, hiszen bármi, amihez csak Demestriu, a vámpírfejedelem hozzáért, arannyá változott. Vagy meghalt. Demestriu gondolatától Lachlain hihetetlenül dühös lett, kis híján elakadt a lélegzete. Lábán fájdalom futott végig, és olyan szorosan kapaszkodott feje felett a kapaszkodóba, hogy leszakította. Emma levegőért kapkodott, majd tekintetét mereven az útra szegezve, maga elé mormogva igyekezett megnyugodni. - Mennyibe kerülhet egy kapaszkodó? De most tényleg. Lachlaint zavarta Emma kicsinyeskedése, egy olyan dolog miatt, ami semmi kihatással nem lesz az életükre. A vagyona- vagyonuk- az otthonában - otthonukban -várt. Épp csak el kellett jutniuk odáig. Az otthonuk. Lachlain, oldalán asszonyával, úton volt ősi birtoka, Kinevane felé. Végre. És ha Emma nem vámpír lett volna, még örült is volna ennek a ténynek. Így azonban csak megalázva érezte magát. Azon gondolkozott, vajon a klán hogyan reagál majd egy ekkora sértésre.
7. FEJEZET
- Milyen gyorsan megyünk? — Nyolcvan kilométer per órával - válaszolta Emma kissé fontoskodva. - És milyen hosszú egy kilométer? Emma tudta, hogy Lachlain meg fogja kérdezni. Legnagyobb sajnálatára azonban fogalma sem volt. Pusztán annyit tett, hogy igyekezett betartani a táblákon jelzett sebességhatárokat. Az elmúlt fél órában a férfi csupa olyan kérdéssel bombázta, amire nem tudott válaszolni. Ez nagyon frusztrálta: nem akarta, hogy a férfi komplett idiótának gondolja. A kérdések a nagy halom újsághoz kapcsolódtak, amelyeket Lachlain minden kétséget kizárólag az „inastól" szerzett be a szállodában, aki megszervezte az útjukat. A férfi elképesztő tempóban lapozta őket végig, de mégis mindent elolvasott, hiszen a megjegyzéseiből Emma erre következtetett. A betűszavakkal nem tudott mit kezdeni, és bár Emma rájött, mit jelent a NASA, a NATO és a SITCOM, az MP3-mal nem boldogult. Miután az újságokkal végzett, Lachlain az autó használati utasítását vette kézbe, és még többet kérdezett. Mintha tudnia kéne, mi az, hogy „erőátvitel". Még így is, az ő korlátozott segítségével, érezte, hogy a férfi tanul, hogy milyen intelligens. Kérdései jelezték, hogy gyakran következtet, kitalálja a választ: olyan tempóban szívta magába a tudást, amit a lány el nem tudott képzelni. A használati utasítás után a francia KRESZ következett, de Lachlain épp csak átlapozta, majd unottan félrehajította. Emma kérdő pillantására megmagyarázta: — Bizonyos dolgok nem változnak. A hegy tetején mindig behúzod a féket, mindegy, hogy lovas kocsival vagy mással vagy.
Emmát elkeserítette, hogy Lachlain fölényesen siklik át olyan dolgok felett, amelyekhez inkább tisztelettel kellene viszonyulnia. Ő például biztos, hogy rettegne az autótól, ha felnőtt korában ülne benne először. De nem Lachlain. Nagyon elégedett volt magával. Kényelmesen elterült az anyósülésen, kíváncsian nyomogatta a klíma és az ablaknyitó gombjait, ki-be, fel és le, hatalmas mancsával próbára téve a német technológiát. Emma nem értette, ha tényleg annyi éven át fogságban tartották, most nem kellene összezavarodnia? Nem kellene megriadnia? De mintha semmi nem tudná kizökkenteni mérhetetlen magabiztosságából... Szuper. Megtalálta a napfénytető nyomógombját. Emma türelme fogytán volt. Kinyit... becsuk. Kinyit... becsuk. Kinyit... Ahogy közeledett a hajnal, a lány egyre feszültebb lett. Korábban mindig annyira vigyázott. Még sosem utazott egyedül, és a nagynénjei csak azért engedték el Párizsba, mert előzőleg minden eshetőségre felkészültek. Ehhez képest Emmának elfogyott a vérkészlete, elrabolták, most pedig úton volt, ki tudja, hová, és a nap elől kénytelen lesz egy csomagtartóba bújni. De az, hogy vele van, még mindig a biztonságosabb megoldás. A szállodában volt valami — valószínűleg vámpírok. Miután elindultak, Emma majdnem elárulta Lachlainnek, hogy az élete veszélyben forog. Két dolog tartotta vissza. Először is, nem bírta volna elviselni, ahogy a férfi flegmán vállat von, majd önelégülten elvigyorodik: „Mi közöm hozzá?" Másodszor pedig el kellene magyaráznia, hogy mi is ő. A valkűrök és a vérfarkasok ősi ellenségek voltak, őt pedig senki ne használja fegyverként a saját családja ellen. Valójában nem akarta, hogy a férfi bármi olyasmit megtudjon róla, amit felhasználhat ellene. Szerencsére, amikor Reginnel beszélt, akkor sem árulta el a gyengeségeit - többek között, hogy napok óta nem jutott vérhez. Elképzelte, ahogy Lachlain azt mondja, miközben tapsikol: „Szerzek vért, persze, rögtön zuhany alá." Különben is, kibírja azt a három napot, amíg eljutnak Skóciába. Egész biztos. Emma egy pillanatra lehunyta a szemét. De az éhség... Soha életében még csak eszébe sem jutott, hogy egy másik élőlény véréből igyon, de
mivel más lehetőség nem kínálkozott, kezdett megbarátkozni a gondolattal. Már kinézte Lachlain nyakán a pontot, ahova a fogát bemélyeszti. Elképzelte, ahogy most ő csinálja hátulról, karmát a férfi hátába vési... — Jól vezetsz! Emma köhögött, megriadva, és arra gondolt, vajon Lachlain észre vettee, hogy nyelvével a szemfogát dörzsöli. Majd felhúzta a szemöldökét: - Te már csak tudod! - Mármint magabiztosnak tűnsz. Nem is figyeled az utat. A francba... - Hát, akkor ezúton tájékoztatlak, nem vezetek túl jól. - A barátai mindig panaszkodtak, hogy mennyire bizonytalan, és nem értették, miért enged be maga elé mindenkit, miközben ők egy helyben tötyörögnek. - Értem. Nem a vezetés az erősséged. Akkor mit csinálsz jól? Emma jó pár percig nem szólalt meg, meredten nézte az utat. Teljesen relatív, hogy mit is csinál jól. Szeretett énekelni, de a hangját nem lehetett összehasonlítani a szirénekével. Szépen zongorázott, de a tizenkét ujjú démonok könnyedén leiskolázták. Végül őszintén bevallotta: - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy valamit különösen jól csinálok. - És nem tudsz hazudni. - Hát nem. Emma gyűlölte ezt a tulajdonságát. Miért nem jutottak el a vámpírok az evolúciónak arra a fokára, hogy fájdalommentesen hazudhassanak? A halandók bezzeg igen. Csak simán elpirultak és feszengtek. A következő pár percben Lachlain néma csöndben nyitogatta a tetőt, majd néhány papírfecnit varázsolt elő a zsebéből. - Ki az a Regin? És Lucia és Nix? Emma odanézett, és a döbbenettől tátva maradt a szája. - Te átvetted az üzeneteimet a recepción? - Persze. És a vegytisztított ruháidat - válaszolta Lachlain flegmán. - Bár ez kissé ijesztően hangzik. - Hát persze hogy te voltál, ki más - csattant fel Emma. Lehetnék kicsit egyedül? Nem!'jutott eszébe Lachlain gúnyos mosolya. Kihallgatta, amikor Reginnel beszélt — mintha bármi köze lenne hozzá.
- Kik ezek? - Ismételte meg Lachlain. - Azt akarták, hogy hívd őket vissza, kivéve ez az utolsó, ez a N'ix. Az ő üzenete teljesen értelmetlen. N'ix Emma hóbortos nagynénje volt, a legidősebb valkűr a világon vagy ősvalkűr, ahogy magát előszeretettel emlegette. Úgy nézett ki, mint egy szupermodell, de a jövőben jobban eligazodott, mint a mában. Emma nem nagyon sejtette, mit üzent a Dilinyós N'ix. - Add ide - mondta, azzal kikapta Lachlain kezéből a papírt és a kormánykerékre fektette. Egy gyors pillantást vetett az országútra, majd olvasni kezdte: Kopp, kopp... - Ki van ott? Emma... - Emma? Ki az az Emma? Ki az az Emma? Ki az az Emma? Elutazása előtt N'ix azt jósolta Emmának, hogy „Európában beteljesedik a sorsa". Ezek szerint azért jött a világra, hogy egy elmeháborodott vérfarkas elrabolja. Köszöni szépen. N'ix csak emlékeztetni akarta a jóslatára. Egyedül ő tudta, hogy Emma mennyire szeretett volna saját személyiségre szert tenni, hogy bekerülhessen a valkűr Harcosok könyvébe. - Mit akart ezzel mondani? - kérdezte Lachlain, amikor Emma összegyűrte az üzenetet és a lábához ejtette. A lányt dühítette, hogy a férfi látta az üzenetet, dühítette, hogy ennyi bepillantást is nyert az életébe. Ha így folytatják, Lachlain - amilyen intelligens - már jóval a csalagút előtt mindent megtud róla. - Lucia „Em"-nek hívott. Ez a beceneved? Kész. Vége. Túl sok kérdés, túl sok személyeskedés. - Na, ide figyelj, tisztelt Lachlain úr! Belekerültem egy... helyzetbe. Méghozzá veled. És hogy kikerüljek belőle, megígértem, hogy elviszlek Skóciába. Oké? - Az éhség egyre ingerültebbé tette. Az ingerültség pedig meggondolatlanná, amit egyesek akár bátorságnak is vélhettek. - Azt viszont nem ígértem, hogy a barátod vagy... a szeretőd leszek, vagy hogy egész úton a magánjellegű tolakodó kérdéseidre válaszolgatok. - Én szívesen mesélek magamról. - Csakhogy engem nem érdekel. Kérdeztem valaha, hogy hol voltál fogságban—százötven évig? Nem, és tiszta szívemből mondom, nem
érdekel. És hogy honnan bukkantál elő múlt éjjel. Nem akarom tudni! - Nem érdekel, hogy miért történt mindez? - Úgyis megpróbálom „mindezt" elfelejteni, amikor kiteszlek Skóciában, tehát miért akarnám tudni? Akarod tudni az életfilozófiámat? Húzd meg magad, és ne kérdezz túl sokat. Idáig remekül bevált. - Tehát, azt szeretnéd, hogy Skóciáig néma csendben üljünk ebben a lezárt masinában. - Természetesen nem! Emma bekapcsolta a rádiót. Lachlain nem küzdött tovább, és nyíltan bámulta a lányt, amit furcsán zavarónak talált. Azzal nyugtatta magát, hogy csak azért teszi, mert nincs más, amivel elfoglalhatná magát. Az olvasnivalóból kifogyott, a rádió pedig nem kötötte le igazán. A zene pont olyan bizarrnak és megmagyarázhatatlannak tetszett, mint minden más ebben a korban, ám néhány dal kevésbé idegesítette. Amikor megdicsérte őket, Emma döbbentnek tűnt, majd azt dünnyögte maga elé, hogy: - A vérfarkasok szeretik a bluest. Ki gondolta volna? A lány bizonyára érezte, hogy bámulja, mert időnként ingerülten felé sandított, és izgatottan harapdálta a szája szélét. Lachlaint felbőszítette, hogy a sápadt vámpír egyetlen pillantásától vajon miért ver szaporábban a szíve, mintha szánalmas halandó lenne. Eszébe jutott, hogy a férfiak milyen tekintettel méregették a szállodában, és hogy a lány ritka kincsnek számít a vámpírok között. Rájött, hogy Emmának férjhez kell mennie. Ezzel idáig nem törődött. Azt mondta, „az ő baja", amivel az esetleges férjre utalt, és így is gondolta, mert a házasság nem tartotta volna vissza. Most viszont elgondolkozott azon, hogy talán a lány mást szeret. Az ő klánjában, ha a lány az ő társa volt, akkor ő meg a lányé. De Emma nem volt lykae. Lehetséges, hogy a lány örökké gyűlölni fogja - és soha többet nem engedheti el -, különösen miután bevégezte a bosszúját. Lachlain megesküdött, hogy elpusztít minden egyes vérszívót valószínűleg Emma egész családját. Újra megkérdőjelezte a sorsot, megkérdőjelezte az ösztöneit. Nem létezik, hogy a vámpír a társa. Miközben erre gondolt, alig bírta visszafogni magát, hogy meg ne
simogassa a lány haját. Miközben erre gondolt, kíváncsi volt, milyen lehet a mosolya. Úgy érezte magát, mint egy durva falusi gyerek, miközben a lány szűk nadrágba zárt combját bámulta, a nadrág lába között futó varrását. Fészkelődni kezdett. Még életében nem kívánt senkit ennyire. Mit nem adna azért, ha szájjal kielégíthetné a kocsi hátsó ülésén, aztán a lányt négykézlábra állítva a magáévá tehetné. A fenébe is, ezt kellene tennie. Miközben arra gondolt, hogyan tenné a magáévá, eszébe jutott a tegnap éjszaka, amikor ott bent megérintette. Megrázta a fejét, mert eszébe jutott, hogy a lány mennyire szűk volt. Régóta nem lehetett férfival. Első teliholdkor kettéhasítja. Feltéve, ha addig nem bassza meg milliószor... Emma felszisszent, amikor egy szembe jövő autó lámpája a szemébe világított. Megdörzsölte a szemét és nagyokat pislogott. Fáradtnak tűnt és Lachlainen átsuhant a gyanú, hogy talán éhes, de aztán elhessegette. A vámpírok, akiket megkínzott, heteket is kibírtak vér nélkül, úgy táplálkoztak, mint a kígyók. De azért rákérdezett. - Éhes vagy? Amikor nem érkezett válasz, megismételte. - Igen vagy nem? - Nem a te dolgod. Emma tévedett. Lachlainnek feladata volt gondoskodni róla. És mi van akkor, ha ölnie kell? A vérfarkasok legfontosabb feladata az volt, hogy társat találjanak. A ghoulok legfontosabb feladata pedig az, hogy minél több embert zombivá változtassanak. Vajon a lány vámpír természete oly annyira vágyakozik majd a gyilkolás után, hogy nem lesz képes legyőzni? És akkor ő mihez kezd? Ellássa? Megvédje, amíg levadász valami gyanútlan halandót? Egy másik... férfit? Jézus, arra képtelen lenne. - Hogy iszol? - Hát, a folyadékot a számba veszem, majd lenyelem - morogta a lány. - Utoljára mikor? - emelte fel Lachlain a hangját. Emma, mint aki csak az erőszaknak engedelmeskedik, nagyot sóhajtott: - Hétfőn, ha mindenáron tudni akarod - majd Lachlainre pislantott, mert kíváncsi volt a férfi reakciójára.
- Hétfőn? Az nem is volt olyan régen - felelte Lachlain és meg sem próbálta palástolni az undorát. Emma végigmérte, ám abban a pillanatban egy autó a szemébe világított. Pislogott, és a kocsi megcsúszott, de elkapta a kormányt. - Koncentrálnom kell, nehogy balesetünk legyen. Ha Emma nem akar róla beszélni, ő ugyan nem erőlteti, gondolta Lachlain. Legalábbis aznap este nem. Miután kiértek a szűk párizsi utcákból, a sima autópályán siklottak tovább, és ahogy Lachlain nézte az elsuhanó tájat, úgy érezte, mintha a mezőn rohanna. Ez az új élmény erősebbnek bizonyult, mint a belsejében háborgó harag. Nemsokára tényleg ott rohan majd. Mert kiszabadult, és a lába is hamarosan rendbe jön. Megérdemelt még egy éjszakát. Még egy éjszakát vér, erőszak és halál nélkül. Bár nem volt benne biztos, hogy mindez lehetséges egy vámpír társaságában. Egy angyal külsejű vámpír társaságában. Holnap. Holnap fel kell tennie a kérdéseket, amelyektől annyira rettegett. Val Hall-kastély New Orleans mellett - Myst megjött? - visította Annika, ahogy berontott a hallba. - És Daniela? Még egyszer kinézett a sötétbe, mielőtt becsapta volna a masszív bejárati ajtót. A gázlámpák fényében a tölgyfák reszkettek az árnyékban. Regin és Lucia a nagy nappaliban ültek, közvetlenül az előtér mellett, a lábkörmüket festették, miközben fél szemmel egy túlélő-show-t néztek. — Megjöttek? Regin felvonta egyik szemöldökét. - Azt hittük, veled vannak. -Nix? - A szobájában hibernál. - Ni'x! Gyere le! - ordította Annika testvérének, miközben ráfordította a súlyos vaspántokat az ajtóra. - És Emma? Emma itt van? - fordult újra Reginhez és Luciához. A térdébe kapaszkodva levegőért kapkodott. A két valkűr egymásra nézett. - Hát, szóval... Emma még kicsit marad. - Micsoda? - sikította Annika, bár most kifejezetten örült, hogy Emma
nem volt ott. - Megismerkedett valami dögös pasival... Annika félbeszakította. - El kell mennünk innen! - Mi az, hogy kell? Azt akarod, hogy lelépjünk? - húzta el a száját Lucia. - Le fog zuhanni egy repülő, ugye? - kérdezte Regin. Ő sem értette, és borostyánszín szeme elkerekedett a kíváncsiságtól. - Az nagyon fog fájni. Lucia összeráncolta homlokát. - Hát egy lezuhanó repülő elől esetleg én is... - Indulnunk kell... valami jön... Regin és Lucia végképp elvesztették a fonalat. A menekülés ismeretlen fogalom volt számukra. - Most, azonnal...! Annika futva tette meg az utat a várostól hazáig. - Itt vagyunk a legnagyobb biztonságban! - tiltakozott Regin és figyelmét újra a körömlakknak szentelte. -A talizmán mindenkit távol tart. - Akarom mondani... — Regin felnézett, majd zavar-lan elmosolyodott. Ööö... vagyis azt hiszem, elfelej-iettem megújítani az előfizetést a boszorkányokkal. - Nem automatikus? Minden hónapban levonják a pénzt... - Freya szerelmére! Azt mondtam, most! - ordította Annika, miután végre újra fel tudott egyenesedni. Hiába veszi a szájára fél-ősanyjuk nevét? Regin és Lucia tágra nyílt szemmel felpattant a tévé elől, és fegyvereik után kaptak. A bejárati ajtó kivágódott. A küszöbön egy szarvas vámpír állt, és vörös szemével Regin és Lucia arcát fürkészte. Az a vámpír volt, akit Annika nem tudott legyőzni. Csak azért tudott előle elmenekülni, mert ismerte a belváros szűk utcáit. Most pedig itt állt az otthonukban. - Ez meg mi, Annika? - kérdezte Regin, ahogy előhúzta tőrét, amit mindig magánál hordott. - Csak nem egy vámpírrá lett démon? - Olyan nincs! - felelte Lucia. - Az csak városi legenda. - Pedig annak kell lennie. - Annika alig tudta a bőrét menteni, pedig ha valaki, ő aztán gyakorlott vámpír-ölőnek számított. - Még életemben
nem találkoztam ilyen erős példánnyal. - Csak azért rohant haza, hátha otthon találja valamelyik idősebb valkűrt. Közösen le tudták volna győzni. Ehelyett Regin és Lucia fogadta. A két legfiatalabb. - Ivo egyik samesze? - Igen. Láttam, amikor Ivo parancsot adott neki. Keresnek valakit.... Az ajtóban ekkor két újabb vámpír jelent meg, pont, amikor Lucia felhúzta az íját, amely mintha karja meghosszabbítása lett volna. - Menjetek! — suttogta Annika. - Mind a ketten. A következő pillanatban Ivo érkezett személyesen, vörös szeme lázasan ragyogott, feje teljesen kopaszra borotválva. Koponyája a kidudorodó erekkel legalább annyira jellegzetes volt, mint arca. - Helló, Ivo! - Valkűr! - vetette oda Ivo Annikának, miután elterpeszkedett a kanapén és a lábát feltette az asztalra. - A szokásos királyi arrogancia. Pedig már nem vagy az - jegyezte meg Annika gúnyosan. - És nem is leszel. - Csak egy öleb. Demetrius pincsikutyája - tette hozzá Regin. Lucia megpróbálta elfojtani a vihogását, Annika kupán vágta szemtelenkedő húgát. - Ugyan már, hadd szórakozzanak - mondta Ivo kedélyesen. - Hadd élvezzék ki utolsó perceiket. — Nincs itt - vetette oda a démonnak. - Kicsoda? - Akit keresek - érkezett a fölényes válasz a rémült kérdésre. A szeme sarkából Annika egy vibráló árnyat vett észre: Ivo háta mögött a szobában ősi ellenségük, Lothaire jelent meg. Rendkívül dermesztő jelenség volt, kezdve hófehér hajától, inkább rózsaszín, mint vörös szemén át, egészen kifejezéstelen arcáig. Annika megfeszült, egyre nagyobb túlerővel kellett megküzdeniük. Lothaire azonban némán intett, hogy hallgasson. Nem akarja, hogy Ivo megtudja, hogy itt van? Ivo körbenézett, hogy mi vonhatta magára Annika figyelmét, de addigra Lothaire elillant. Ivo megrázta magát, majd a démonhoz fordult. - Végezz velük! Parancsára a két kisebb vámpír Reginre és Luciára vetette magát. A démont Annika még látta maga előtt, amikor már mögötte termett.
Ahogy villámgyorsan sarkon fordult, a démon a torka felé kapott, a valkűr azonban támadásba lendült és megsebezte a karját. A második ütést az arcára mérte, és betörte az orrát. Amikor felüvöltött, mert arcából spriccelt a vér, Annika egy hatalmasat rúgott a lába közé. Ettől megrepedt a farkcsontja, és felrepült a plafonig. Ám máris újult erővel folytatta a küzdelmet, és elkapta Annika nyakát. A valkűr először megpróbálta kiszabadítani magát, hősiesen, teljes erejéből küzdött, a démon azonban úgy bevágta a kandallóba, hogy az első téglasor porrá zúzódott az ütéstől. Annika feje megpattant, és a nő elesett; képtelen volt megmozdulni, mert téglák potyogtak a hátára. Nem mozdult, de a szállongó poron keresztül látta... Villám. Gyönyörű villám. Gondolkozni sem tudott. Reginnek sikerült lerázni magáról a vámpírt, és Annika fölé állt. Lucia odarohant, végre ki tudta feszíteni az íját. - Lucia, a nagyot! - lihegte Regin. - Ahányszor csak tudod. Én majd letépem a fejét. Lucia bólintott, majd szinte természetfeletti sebességgel kilőtt egymás után négy nyilat. A legendás íjász, legyőzhetetlen, ha talál elég helyet... Lucia kilőtte nyilait, amelyek áthatolnak húson, csonton, sőt a kőfalon is. íjának hangja olyan gyönyörű volt, mint a villámlás... Ivo továbbra is feltett lábbal nevetett. A démon izmai megmerevedtek. Három nyílvesszőt lesöpört magáról, a negyediket elkapta. És Annika tudta, hogy ütött az utolsó órájuk.
8. FEJEZET
Lachlain egy London melletti elegáns hotelbe irányította Emmát, ahol a recepciós szobát foglalt nekik, majd árgus szemekkel figyelte, ahogy bejelentkezik. Úgy tűnt, Emmát feszélyezi, hogy tőle kell elkérnie a hitelkártyáját, és annak sem örült, amikor megint csak ő tette el. De egy szót sem szólt a költségek miatt. A férfi nem gondolta, hogy azért nem, mert azt gondolta, hogy visszafizeti. Valószínűleg csak minél előbb ki akart szállni a kocsiból. Az út szemmel láthatólag megviselte. Neki kellene vezetnie, és megszervezni az útjukat Kinevane-be, ehelyett a lányt kényszerítette rá. Ennek köszönhetően a lány teljesen kimerült, és az erős reflektorok újra és újra felsértették érzékeny szemét. Amikor Emma két szobát mert kérni, Lachlain a pultra csapott, és az sem érdekelte, hogy meglátják nagy fekete karmait. - Egyet! - mordult a portásra. Felismerte, hogy Emma emberek előtt sosem rendezne jelenetet - ahogy a Szövetség legtöbb tagja sem -, és most sem tiltakozott. Amíg azonban a londiner felkalauzolta őket a szobájukba, a lány leszegte fejét, és azt dünnyögte: - Nem ezt beszéltük meg. Bizonyára még nem tette túl magát a tegnap éjszakán. Nem egész huszonnégy óra telt el azóta, hogy a lány üres tekintettel ránézett és azt suttogta: - Megijesztesz. Lachlain keze ezalatt önálló életre kelt, és majdnem megsimogatta a lány haját, de az utolsó percben visszarántotta. Amíg borravalót adott a fiúnak, Emma betámolygott a tágas lakosztályba. Mire becsukta az ajtót, már hasra vetette magát az ágyon, és majdnem elaludt. Tudta, hogy fáradt, a vezetés bizonyára nagyfokú koncentrációt igényel, na de ennyire? A halhatatlanok általában erős, energikus teremtések. Ez lenne az az állapot, amit említett? Ha hétfőn ivott vért, és láthatóan nincs sebesülése, mi a baja? Talán a sokk miatt? Ennyire ráijeszthetett? Lehet, hogy belül is olyan törékeny, mint kívül... Lachlain lehúzta a kabátját a gallérnál fogva - nem is volt nehéz, mivel a
karja élettelenül lógott - és érezte, hogy nyaka és válla mennyire meg van meredve. Biztos, hogy a vezetéstől. Nem azért, mert órákon át mellette ült. A lány teste jéghideg volt, így Lachlain kiment a fürdőszobába, vizet engedett a kádba, majd pedig megfordította Emmát és lehúzta róla a blúzt. Erőtlenül rácsapott a kezére, Lachlaint azonban egy cseppet sem érdekelte. - Engedtem vizet. Nem lenne jó így elaludnod. - Alikor hadd csináljam én! Amikor Lachlain lehúzta a csizmáját, Emma a férfi szemébe nézett. - Kérlek. Nem akarom, hogy meztelenül láss! - Miért? - kérdezte a férfi, és a lány mellé dőlt az ágyra. Megfogta Emma egyik hullámos tincsét, gyengéden végigsimította vele az álla vonalát és a lány szemébe nézett. Bőre sápadt volt, szinte vetekedett a szeme fehérjével, amelyet sűrű, sötét szempillák kereteztek. Lachlain lenyűgözőnek találta. És meglepően ismerősnek. - Miért? - Emma elfintorodott. - Mert szégyellős vagyok. - Rajtad hagyom a fehérneműdet. Emma mindennél jobban vágyott egy kád forró vízre. Csak az melegíthette fel. Amikor újra lecsukta a szemét, és némán vacogott, Lachlain döntött. Minden további vita helyett fehérneműre vetkőztette Emmát, aztán ő is levetkőzött teljesen, és a karjába kapta a lányt. Bemászott vele a kisebb fajta medencének is beillő gőzölgő kádba. A meleg vízben sebesült lába Emma karját súrolta, és a lány összerezzent. Lachlain pucér volt, felizgult, a lány alsóneműje pedig nem képzett köztük akadályt, hiszen a férfi egy tangát választott neki. Egyik keze a lány vállára nehezedett, a másik mutatóujja pedig felfedezőútra indult a víz alatt a bugyi irányába. - Ez tetszik nekem — zihálta. Emma legszívesebben abban a pillanatban kiugrott volna a kádból, ám a férfi kifésülte a haját az arcából, majd a nyakát a két keze közé fogta és a hüvelykujjával megnyomta.
A lány - saját legnagyobb döbbenetére - hangosan felnyögött. - Lazíts, teremtmény! - Minden tiltakozása ellenére magához vonta a lányt. Ahogy a lány álló farkán feküdt, a férfi remegett és sziszegett, forró kigőzölgése elárasztotta Emmát. A lány azonban ellenállt, félt, hogy Lachlain már megint szexszel próbálkozik. Nem kellett anatómusnak lenni ahhoz, hogy lássák, testileg egyáltalán nem passzolnak. - Nyugi - ismételte meg Lachlain és tovább masszírozta Emma vállát szakavatott mozdulatokkal. Amikor még közelebb húzta, már csak belül tiltakozott, és örült, hogy senki nem látja szánalmas próbálkozását. Végül feladta a küzdelmet, és egész testével Lachlainhez simult. Emmának volt egy titka: szerette, ha hozzá érnek. Egyenesen imádta. Talán, mert olyan ritkán fordult elő vele. Bár családja a maga spártai módján érzelmes volt, belőle kemény illetőt akartak faragni. Csak egyik nagynénje, a Jégszűz Daniela értette valamennyire Emma vágyát, mert ő maga képtelen volt bárkit megérinteni, és ha valaki jeges bőréhez ért, irtózatos fájdalmat érzett. Daniela értette, de valamilyen oknál fogva ő maga nem hiányolta a simogatást, nem volt rá szüksége. Emma viszont tudta, hogy érintés nélkül szép lassan elsorvad. A Szövetség szeretőként is szóba jöhető teremtményei - például a jó démonok - közül csak kevesen éltek New Orleansban, és a legtöbbjüket Emma már kiskora óta ismerte. A bátyjainak tekintette őket, akik történetesen szarvat viseltek. Azok az idegen démonok pedig, akik látogatóba érkeztek, nem nagyon tolongtak a házuk előtt, hogy megismerkedhessenek vele. Még ők is ijesztőnek találták ködbe burkolt otthonukat a város peremén, az öbölben, a kiszűrődő visítozás és folyamatos égzengés miatt. Néhány évvel ezelőtt Emma rájött, hogy örökre egyedül marad, amikor egyik évfolyamtársa - egy cuki srác -egyik késő esti óra után megkérdezte, hogy lenne-e kedve meginni vele egy kávét másnap délután. Emma ekkor gyűlölte meg végleg a Starbucksot. Akkor értette meg végleg, hogy nemcsak saját fajtájából nem választhat társat, de máshonnan sem. Mert előbb-utóbb mind rájön, hogy mi is ő. Az okok, amiért nem volt senkije — mit szólnál egy délelőtti mozihoz... vacsorához... piknikhez- azóta is változatlanok, tehát...
Később „véletlenül" beleütközött a fiúba, csak hogy tudja, pontosan mit is veszített. Meleg érintés, izgató férfias illat. Rájött, hogy nagyon sokat veszített. És ez nagyon fájt. Erre most meg kifog egy vad, ám kimondhatatlanul gyönyörű vérfarkast, aki egyfolytában fogdossa. Emma bár gyűlölte, attól félt, hogy a simogatásnak képtelen ellenállni. Még a végén könyörögni fog érte. - És mi van, ha elalszom? - kérdezte Emma. Hangja lágyan csengett, enyhén elnyújtott mássalhangzói most még feltűnőbbek voltak. - Aludj. Engem nem zavar - mondta Lachlain, miközben Emma nyakát és keskeny vállát masszírozta. A lány újra felnyögött és feje visszahanyatlott a férfi mellkasára. Olyan hangokat hallatott, mintha még soha senki nem érintette volna így meg. Ennek a teljes odaadásnak nem sok köze volt a szexhez, Lachlain mégis úgy érezte, hogy a lány bármit megadna azért, hogy ne hagyja abba. Mintha szabályosan ki lenne rá éhezve. Lachlainnek eszébe jutott az élet a klánban. Minden-ki gyepálta a másikat, a férfiak minden adandó alkalommal megfogdosták az asszonyaikat, és ha valaki jó munkát végzett, legalább százan veregették hátba, de szó szerint. Otthon Lachlain a legtöbb időt családjával töltötte, és rendszerint legalább egy gyerek csimpaszkodott a nyakába, kettő meg a lábába. Elképzelte, ahogy Emma félénk kislányként Helvitában, a vámpírok oroszországi erődjében nevelkedik. Bár falait arany borította, a vár sötét volt és nyirkos — ő aztán tudja, éppen elég időt töltött a tömlöcben. Az is lehet, hogy Emma ott volt, amikor fogságba esett, hacsak át nem küldték addigra New Orleansba. A helvitai vámpírok éppen olyan ridegek voltak, mint otthonuk. Kizárt, hogy a kislányt szeretettel vették körül - még soha nem látott gyengéd vámpírt. Viszont ha Emma ennyire igényli a gyengédséget, hogy bírta ki nélküle? Lachlain gyanította, hogy a lány régóta nem volt férfival, de most már tudta, hogy ha volt is valakije, az nem bánt jól vele, és jobb hogy a lány megszabadult tőle. Felidézte, hogy amikor együtt zuhanyoztak,
elcsodálkozott a szűkösségén és a reakcióin, azon, hogy esetleg nem szűz-e még. Bár ez utóbbit nem tartotta valószínűnek, hiszen kevés halhatatlan élt évszázadokon át cölibátusban. Egész egyszerűen csak kicsi volt, és ahogy maga is mondta, félénk. A lány szűk hüvelyének gondolatára Lachlain szerszáma fájdalmasan megkeményedett. A lányt az ölébe vonta, és arcát mellkasához szorította. Emma teste megfeszült, bizonyára a feneke alatt lüktető dorongtól. Lachlain alig bírt uralkodni magán. Emma egy miniatűr selyembugyit, pontosabban egy zsinórt viselt és még kellemesebb látványt nyújtott, mint ahogy emlékeiben élt. Kinyitotta a száját, pusztán, hogy tájékoztassa, az ujjaival mindjárt megcirógatja a lába között, és beleülteti a farkába. De mielőtt bármit is mondhatott volna, a lány finom kezével a mellkasára támaszkodott, halványsága éles kontrasztban állt a férfi bőrével. Majd várt néhány pillanatot, mintha a vizet próbálgatná. Amikor azonban Lachlain nem csinált semmit, hozzádugta az arcát, és álomba szenderült. Lachlain hátrahőkölt, nézte, és egyáltalán nem értette. Ez most azt jelenti, hogy... megbízik benne? Bízik benne, hogy nem teszi a magáévá, amíg alszik? A fenébe, ezt most miért kellett...! Lachlain átkozódva kiemelte a lányt a vízből. A keze még mindig a mellén volt, kicsit belekapaszkodott. A férfi megtörölgette, majd az ágyra fektette. A lány szőke, kissé vizes haja szétterült a lepedőn. Különleges illat áradt belőle. Lachlain remegve lehámozta róla a bűnös ruhadarabot. Felnyögött, és éppen szét akarta feszíteni Emma lábát, hogy bosszút álljon. A lány félálomban, alig hallhatóan kérdezte: - Aludhatok valamelyik ingedben? Lachlain ellépett az ágytól, kezét ökölbe szorította és gyilkos pillantásokat lövellt a lány felé. Miért akarná felvenni az ő ruháját? És ő miért akarja ugyanazt? Teste minden porcikája sajgott, annyira kívánta a lányt, ehhez képest engedelmesen a bőröndjéhez kullog. Így akár vissza is mehet a fürdőszobába, hogy könnyítsen magán. Különben hogy bírja majd ki egész nap a lány mellett? Ráadta Emmára egyik vadonatúj pólóját — a lány szinte eltűnt benne -, majd betakargatta. Ahogy a paplant felhúzta az álláig, Emma váratlanul
kinyitotta a szemét és felült. Lachlainre hunyorított, megnézte a függönyt, majd fogta a takarót, lekászálódott az ágyról, és megágyazott magának a földön, az ágy védelmében. Távol az ablaktól. Amikor Lachlain felkanalazta, azt suttogta. - Ne. Ott kell lent feküdnöm. Szeretek a földön feküdni. Naná, hogy szeretett. A vámpírok szerettek alacsonyan feküdni, árnyékos sarkokban, vagy az ágy alatt. Harcosként pontosan tudta, hol keresse őket, és már vágta is le a fejüket, még mielőtt felocsúdtak volna. Lachlaint újra elöntötte a harag. - Felejtsd el! Mostantól kezdve mellette fog aludni. Lachlainnek esze ágában sincs ellenségeinek bizarr hagyományait ápolgatni. - Gondom lesz rá, hogy többet ne érjen nap, viszont egyszer és mindenkorra búcsúzz el ettől az ostobaságtól! - Miért számít ez neked? - kérdezte a lány halkan, szinte alig hallhatóan. Mert már így is túl sokáig aludtam nélküled. Annika összetört teste továbbra is a téglák fogságában feküdt. Tehetetlenül nézte, ahogy a démon egyetlen laza mozdulattal lesöpri magáról Lucia nyilait, akár a legyeket. Ahogy húga, ő sem akart hinni a szemének. Lucia -aki minden elmulasztott célpontért elviselhetetlen fájdalommal bűnhődött felordított és a földre zuhant. Üvöltve, görcsbe rándult ujjakkal dobálta magát a földön, olyan erővel sikoltozva, hogy a kastély összes ablaka és lámpája betört. A távolból egy vérfarkas dühödt, mély vonyítása hallatszott. A környékre teljes sötétség borult, csak a folyamatos villámlás és egy pislákoló gázlámpa világított. Ivo szemei vörösen izzottak és látszott rajta, mennyire élvezi a helyzetet. Lothaire titokban újra megjelent a háttérben, de most sem csinált semmit. Lucia még mindig sikoltozott. A lykae felüvöltött, mintegy válaszul és egyre közelebbről? Aztán ott volt Regin is: egyedül három ellen. - Rohanj! - zihálta Annika. Ekkor... egy árnyék lopakodott a szobába. Vakító fogsor és szemfog. Halványkék szempár világított a sötétben. Az árnyék Lucia rángatódzó teste mellé osont. Annika semmit sem tehetett. Olyan tehetetlen. A
villámok közötti szünetek gyér fényében embernek tűnt. Az ezüst villámlásban vadállatnak, egy férfi, a farkas árnyékával. Annika még soha ennyire nem akarta visszanyerni az erejét, hogy lassan végezzen a lykae-val. A farkas Lucia arcára tette a mancsát. Annika nem bírta tovább nézni... Letörli Lucia könnyeit? A lykae karjába vette a lányt, átsétált vele a szobán, és egy asztal mögé fektette, hogy biztonságban legyen. Miért nem tépi ki a torkát? A következő pillanatban a farkas megrázta magát, hatalmasat üvöltött, és a vámpírokra vetette magát és -mondhatni — váll mellett harcolt a döbbent, de gyors helyzetfelismerésről tanúbizonyságot tevő Regin oldalán, amíg a két kisebbet le nem fejezték. Ivo és a szarvas démon menekülőre fogták. A rejtélyes Lothaire bólintott egyet, majd eltűnt. A lykae Luciához ugrott, az elborzadt tekintetű, rettegő lány mellé kuporodott. Amikor Annika egy pillanatra lehunyta szemét, majd kinyitotta, a farkas már eltűnt, csak Lucia reszketett az asztal mögött. - Mi a picsa? - kiáltotta Regin, miközben körbe-körbe járkált a szobában, sokkos állapotban. Éppen ebben a pillanatban érkezett meg Kaderin, a Dermedtszívű, és fellépett az üveggel borított verandára. Mivel sorsa megkímélte a hevesebb érzelmektől, mindössze ennyit mondott: - Vigyázz a szádra, Regin! - Majd belibbent a háborús övezetbe, ahol olyan látvány fogadta, hogy még ő is összeráncolta homlokát, majd egy kényelmes mozdulattal előhúzta tőreit a tokból. - Annika! - kiáltotta Regin, majd sebesen ásni kezdett a törmelék között. Annika megpróbált válaszolni, de nem tudott. Életében nem érezte magát ennyire elesettnek, még soha nem verték össze ennyire. - Itt meg mi történt? - kérdezte Kaderin, és laza csuklógyakorlatokat végzett a tőrökkel. Időközben Lucia is előmászott az asztal alól, Kaderin utat engedett neki. - Vámpírtámadás - lihegte Regin. - Ráadásul egy vérfarkas is tiszteletét tette. - A kibaszott szörnyeteg összetörte... Annikát? Annikának sikerült kiszabadítania egyik kezét a romok alól. Regin belekapaszkodott és kihúzta. Annika felnézett, és látta, hogy Nïx az emeleti korláton üldögélt.
- Igazán nem szép tőletek - mondta sértődötten -, hogy fel sem ébresztetek, ha bulit tartunk. Emma pontban napnyugtakor ébredt, és megpróbálta végiggondolni a reggeli eseményeket. Halványan emlékezett rá, ahogy Lachlain nagy, meleg kezével merev vállát masszírozta, ő pedig nyögött, annyira jó volt, ahogy nyakát és hátát dörzsölte. Lehet, hogy Lachlain mégsem az a pszichopata, brutális állat volt, akinek gondolta. Emma tudatában volt, hogy mennyire kívánja - érezte, hogy nagyon-nagyon -, ám visszafogta magát. Később érezte, hogy Lachlain visszajön a zuhanyozásból és bemászik mellé az ágyba. Bőre még mindig vizes volt és olyan finom meleg, hogy Emma ösztönösen odabújt hozzá. Erezte, ahogy újra feltámad a vágya. Ismeretlen nyelven mormogott valami szitkozódást a fülébe, de nem csinált semmit. Érezte, hogy Lachlain közé és az ablak közé feküdt, és amikor átölelte, Emma... biztonságban érezte magát. Ám, amikor éppen úgy gondolta, hogy valamennyire ismeri, ismét valami megdöbbentő dolgot művelt. Kinyitotta szemét, és felült, majd pedig zavartan pislogott, mint aki nem tudja, jó helyen van-e. Ha Lachlain tudta is, hogy Emma felébredt, ennek semmi jelét nem adta, továbbra is a sarokban ült mozdulatlanul, csak szeme világított a sötétben. Emma, aki nem volt benne biztos, mit is lát, a lámpa kapcsolójáért nyúlt. A lámpa azonban a földön feküdt darabokban. Tehát nem álmodott. A szoba... romokban hevert. Mi történhetett? Miért csinálhatta? - Öltözz! Húsz perc múlva indulunk! Lachlain fáradtan feltápászkodott, rossz lába majdnem összecsuklott alatta, és az ajtóhoz sántikált. - De Lachlain... Az ajtó bezárult a férfi mögött. Emma döbbenten nézte a karomnyomokat a falon, a padlón, a bútorokon. Minden darabokra szaggatva. Lenézett, illetve majdnem minden. Emma dolgai az egyik összetört szék mögött rejtőztek, mintha Lachlain jó előre biztonságba helyezte volna őket. A pokróc pedig, amit még reggel a függöny elé akasztott, a nap
elleni dupla biztonság gyanánt, még mindig ott lógott. És az ágy? Karomnyomok, matractöltelék és tollak vették körbe, mint egy szigetet a víz. Hozzá egy ujjal sem nyúlt.
9. FEJEZET
Ha Lachlain nem hajlandó elárulni, mi baja volt, miért kellett szétvernie a szobát, ám legyen. Felőle. Emma sietve magára kapott egy szoknyát, egy blúzt és egy összehajtogatott kendő alá rejtette a fülét, szándékosan, majd előásta iPodját a bőröndből és a karjára szíjazta. Myst nénikéje EINY-nek, vagyis „Emma iPod nyugtatójának" hívta a szerkentyűt, mert ahányszor Emma rosszkedvű lett, vagy mérges, hallgatott egy kis zenét, hogy „ne legyen veszekedés". Mintha az valami borzalmas dolog lenne. És az EINY-t pont ilyen helyzetekre tervezték... Betelt a pohár. Már éppen kezdte elhinni, hogy talán mégsem kell félni
tőle, hogy végre megtanul uralkodni magán, és tessék, előtör belőle a gonosz farkas. De ennek a kismalacnak kőből van a háza — gondolta Emma. És úgy tűnik, Lachlain egyszer és mindenkorra kizárta magát! A hangulatváltásait nem lehetett követni, egyik percben görcsösen kapaszkodik bele, mint első találkozásukkor az esőben, amikor meztelen melléhez szorította, a következőben habzó szájjal őrjöng, aztán gyengéd, mint például tegnap a kádban. Egyetlen percre sem lazíthatott — fáradt és szerencsétlen állapotba került —, és ez nagyon bőszítette. És most még ez is. Szétveri a szobát, és kisétál, minden magyarázat nélkül. Akár Emma is lehetett volna az a szék. Emma félrefújt egy tincset a homlokából, majd eltávolított egy hajába ragadt kárpitdarabkát. Rájött, hogy nemcsak Lachlainre dühös, hanem saját magára is. Első éjszaka hagyta, hogy Emma megégjen, és ma a karmát - amellyel korábban a szeme láttára marcangolt szét egy kocsit - arra használta, hogy dühében felhasogassa a szobát. Miért is töltötte egész addigi életét burokban, miért tett meg mindent ezért, hogy aztán ne törődjön semmivel? Miért hozott a családja rendkívüli áldozatokat a biztonságáért, áttéve a székhelyüket New Orleansba, a Szövetség egyik központjába, ahol elrejthették, állandó sötétségbe borítva a kastélyukat, hogy most meg meghaljon? Állandó sötétség... ? De miért csinálták? Napnyugta előtt sosem kelt fel, és napkelte előtt mindig ágyban volt. Szobája ablakát zsaluk védték, és mindig az ágy alatt aludt. Mégis miért vannak olyan emlékei, hogy az elsötétített folyosókon rohangál napközben? A keze fejére nézett, és azonnal reszketni kezdett. Először azóta, hogy elérte nagykorúságát, a „lecke" emléke tökéletes tisztasággal villant agyába... Egy boszorkány vigyázott rá. A karjában tartotta, amikor hallotta, hogy Annika, aki egy hétre elutazott, hazaért a kastélyba. Emma kiszabadította magát, és a nyitott ajtó felé száguldott, miközben Annika nevét kiáltozta. Regin szerencsére meghallotta, és még időben visszarántotta, mielőtt a kislány kirohanhatott volna a napsütésbe. Regin reszketve szorította magához és könnyes szemmel suttogta: — Hogy tehettél ilyet?—Aztán azt motyogta: — Buta kis vérszívó.
Addigra már mindenki körülöttük tolongott és a boszorkány sunyin az egész felelősséget a kislányra hárította: — Emma addig rúgott, karmolt, harapott, amíg leejtettem. Annika alaposan leszidta a gyereket, majd hirtelen egy rekedtes hang szólalt meg a háttérben. A kör szétnyílt, a folyosón Furie közeledett. Furie pont olyan volt, mint a neve is sugallta: félig valkűr, félig fúria. Emma legfélelmetesebb nagynénje. — Tegyétek a fénybe a gyerek kezét! Annika halovány arcából kiszaladt minden vér. — De ő más, mint mi. Sokkal törékenyebb! — Rúgott és karmolt, hogy elérje, amit akar — vágott közbe Furie. Pont olyan, mint mi. És a fájdalom majd megtanítja, ahogy minket is megtanított. — Így van — helyeselt Cara, Furie ikertestvére, aki mindig a nővére pártján állt. - És nem ez volt az első eset. Most a keze vagy az arca vagy később, ami még rosszabb, az élete. Teljesen felesleges besötétítenünk a házat, ha Emma úgyis kimegy. — Nem — felelte Annika. — Én erre képtelen vagyok. — Én viszont nem — mondta Regin, és kézen fogva a kislányt, maga után vonszolta. Annika némán, rezzenéstelen arccal nézte a jelenetet — bár arcán könnyek peregtek. Regin kinyitotta az ajtót és a napba tartotta Emma kezét. A kislány felsikított fájdalmában, Annika nevét kiabálta, és azt, hogy „miért", újra és újra, amíg a bőre lángra nem kapott. Amikor később felébredt, Furie állt az ágya mellett, és lila, csodálkozó szemmel nézte a kislányt, mintha meglepte volna a reakciója. — Figyelj rám, gyermekem! Meg kell tanulnod, hogy nap mint nap számos olyan dolognak vagy kitéve ebben a világban, ami az életedbe kerülhet. Folyamatosan vigyáznod kell magadra, egyetlen pillanatra sem lazíthatsz. Ne felejtsd el, amit ma tanultál, mert legközelebb sokkal fájdalmasabb lesz. Emma térdre rogyott, és a földre támaszkodott. Alig kapott levegőt. A hegek viszkettek a kézfején. Nem csoda, hogy gyáva volt. Nem csoda... nem csoda... nem csoda... Emma hitte, hogy megmentették az életét, ugyanakkor fogságba is
zárták. A kisebbik rossz, amit választottak számára, meghatározta életének minden egyes napját. Felállt, kibotorkált a fürdőszobába, és megmosta az arcát. A mosdóra támaszkodott és belenézett a tükörbe. Szedd össze magad, Em. Amikor Lachlain visszajött csomagjáért, Emmában izzott a düh és a harag, és érzelmeit arra irányította, aki megérdemelte. Nagy dérrel-dúrral idegesen leporolta bőröndjéről a rátapadt bútor- és egyéb maradványokat, és villámló szemekkel nézett a férfira. Lachlain összeráncolta homlokát. Emma követte a kocsihoz, miközben magában fortyogott és legszívesebben belerúgott volna hátulról a térdébe. Lachlain megfordult és kinyitotta neki az ajtót. Amikor már bent ültek, és a lány beindította a motort, azt mondta: - Felébredtél... rá? - Felébredtem-e, amikor kettétörted az éjjeliszekrényt, mint egy nindzsa? - csattant fel Emma. — Nem. — Nem kért magyarázatot. Erezte, hogy a férfi erre számít, hogy szívesen megosztaná vele. Amikor továbbra is meredten bámulta, hozzátette: — És ne passzold vissza nekem a labdát! - Nem mondasz semmit? Emma szorosabban markolta a kormányt. - Haragszol? Erre nem számítottam. Emma visszafogva a dühét és mérhetetlen rettegését, ránézett a férfira. - Igen, haragszom, mert néhány centin múlt az életem. Mi van, ha álmomban kicsit arrébb csúszók? Amikor alszom, szabad préda vagyok teljesen kiszolgáltatott. Belekényszerítettél egy helyzetbe, amit gyűlölök. Laclain hosszú percekig némán bámulta, majd pedig kimondta azt, amire Emma a legkevésbé számított. - Teljesen igazad van. De miután mindig álmomban történik, többet nem alszom melletted. Emmának eszébe jutott a férfi nedves, forró bőre, és hogy milyen jó érzés hozzábújni. Azért, hogy máris le kell róla mondania, még inkább haragudott. Lachlain kihúzott derékkal ült az anyósülésen, teste megfeszült, amíg Emma megkereste az iPodon a „a dühös női rock" listát. - Az meg mi? - kíváncsiskodott. Látszott, hogy legszívesebben kikapná
Emma kezéből az újabb ismeretlen tárgyat. - Zenét játszik. Lachlain a rádióra mutatott: - Az játszik zenét. - Az én zenéimet játssza. Lachlain csodálkozva nézett a lányra: - Zenét szerzel? - Beprogramozom — felelte Emma, majd bedugta a fülhallgatót, és legnagyobb örömére véget vetett a társalgásnak. Néhány órával később, Lachlain kérésére, Shrews-burynél letértek az autópályáról. - Miért pont itt? - kérdezte Emma. - Ma még nem ettem - vallotta be Lachlain szégyenkezve. - Gondoltam, hogy nem ebédeltél? - kérdezte utálatosan, hogy maga is meglepődött. - Mit szeretnél? Gyorsétterem jó lesz? - Láttam azokat a helyeket. Meg is szagoltam. Nem árulnak semmi olyat, amitől erősebb lehetnék. - Nem értek hozzá. - Tudom. Szólok, ha látok valami jobbat - felelte Lachlain, és a szűk utcákon keresztül egy piachoz irányította a lányt, amelynek szomszédságában üzletek és éttermek voltak. - Itt biztos találunk valamit. Emma észrevett egy mélygarázst - imádta, ahogy mindent, ami a föld alatt van -, és behajtott. Miután leparkoltak, így szólt: - Leszel szíves sietni? Nagyon hideg van. - És bármikor rátámadhat egy arra járó vámpír, mialatt az étterem előtt várakozik. Ha már el kell tűrnie a farkas szeszélyeit, legalább kaphatna egy kis vámpírok elleni védelmet. - Te is jössz. Emma nem egészen értette. - Miért mennék? - Mert velem vagy - zárta le a vitát Lachlain, és kinyitotta Emma ajtaját. A lány bizonytalanul figyelte, hogy körbevizslat, és összehúzott szemmel az utcát nézi. Amikor belekarolt, és magával vontatta, a lány felkiáltott: - De én nem megyek be éttermekbe. - Ma igen. - Ne, kérlek, ne! - esedezett Emma rémült tekintettel. - Könyörgök. Hadd
ne kelljen bemennem. Megvárlak kint. Megígérem! - Nem hagylak egyedül. Jobb, ha megszokod. Emma egy lámpaoszlopba kapaszkodott - szánalmas próbálkozás, de azért mégis. - Nem. Nem megyek étterembe, és nem szokom meg! Lachlain megállt, és Emma szemébe nézett: - Mitől félsz? A lány elfordult, nem válaszolt a kérdésre. -Jó. Akkor most szépen bemegyünk. - Ne, várj! Tudom, hogy ez hülyeség... biztos senki észre sem venne... De attól félek, hogy mindenki engem néz, meg azt, hogy miért nem eszem. Lachlain elcsodálkozott. - Senki nem venne észre. Persze. Az összes hét éven felüli férfit leszámítva - jelentette ki, és vonszolta tovább. - Kegyetlenség, amit csinálsz! Sosem felejtem el! Lachlain hátrapillantott, és látta, hogy Emma nem hisztériázik, valóban fél, mert így szólt: - Mondtam, hogy nem kell félned. Mikor bízol már még bennem? - Majd Emma arckifejezését látva hozzátette: - Ebben! - Direkt csinálod, ugye? Ki akarsz készíteni. - Szedd össze magad! Emmának már a nyelve hegyén volt a válasz, ám Lachlain metsző hangon elejét vette minden további vitának. - Bemegyünk! Ha negyedóra múlva is szenvedsz, kijövünk. Emma feladta. Bárhogyan dönt is, Lachlain pusztán a döntés illúzióját kínálja. - Jó, de akkor én választom az éttermet - mondta, hogy valami szava azért neki is lehessen. - Megbeszéltük. De élhetek a vétójogommal. Ahogy beértek a zsúfolt sétálóutcába, Emma kihúzta karját Lachlainéből, a vállát hátrafeszítette, az állát büszkén felszegte. - Ez távol tartja az embereket? - kérdezte Lachlain. -A. gőg, ahogyan nyilvános helyen viselkedsz? Emma rásandított a szeme sarkából. - Sajnos nem mindenkit...
Valójában, a dolog működött, Lachlain kivételével. A trükköt Myst nénikéjétől sajátította el, aki keményen dolgozott azért, hogy az emberek azt higgyék róla, hogy egy sznob, szívtelen dög, mert így legalább senkiben fel nem merült, hogy egy kétezer éves pogány halhatatlannal van dolga. Emma körülnézett, az utcában egymást érték az éttermek. Gonoszul elmosolyodott és egy szusibárra mutatott. Lachlain gondosan beleszimatolt a levegőbe, majd gyilkos pillantást vetett Emmára. - Vétó. Válassz másikat! - Oké. - Kiválasztott egy másik, előkelőnek tűnő éttermet, közvetlenül egy menő klub mellett. Úgy látta, hogy az utóbbi egy koktélbár. Már járt hasonlóban. Elvégre New Orleansban lakott, a világ egyik legbohémebb városában. Lachlainnek viszont ez a hely sem nyerte el tetszését, ám amikor Emma összeráncolta a szemöldökét, elfintorodott, mormogott valamit, és duzzogva bevonult az étterembe, maga után vonszolva a lányt. Bent a pincér barátságosan üdvözölte őket, majd Emmához lépett, hogy lesegítse róla a kabátját. Ekkor azonban valami történt a háta mögött, mindenesetre a férfi falfehér arccal, rogyadozó térdekkel ment vissza pultjához, és csak Lachlain maradt ott vele. Erezte, hogy a vérfarkas megfeszül. - Hol a blúzod többi része?— sziszegte. Az egyedi tervezésű darab szabadon hagyta a hátát, és mindössze egy vékony masni tartotta egyben. Emma nem számított arra, hogy le kell venni a kabátját, vagy ha igen, akkor is csak a kocsiban. Emma meglepődve fordult hátra. - De furcsa! Az előbb még megvolt - mondta ártatlanul. - Talán mégis jobb lenne, ha az utcán várnék - jelentette ki. Lachlain az ajtóra meredt, látszott, hogy vívódik, és Emma nem tudta elrejteni önelégült pillantását. A következő pillanatban azonban Lachlain összehúzta a szemét, és belesuttogta a fülébe, miközben kézfejével végigsimított a lány hátán: - Így legalább tényleg bámulni fognak.
10. FEJEZET
- Megkérdezhetem, hogy kitől van a blúza? Azzedine Alaia? - kérdezte a lány, aki az asztalukhoz kísérte őket. — Nem - felelte Emma. - Ez egy nagyon eredeti vintage darab. Lachlaint mindez a legkevésbé sem érdekelte; egy biztos, Emma aznap viselte utoljára nyilvánosság előtt ezt a botrányos göncöt. A masni, ami Emma derekánál táncolt, miközben átvonultak a termen, mágnesként vonzotta a férfi tekinteteket. Lachlain tudta, hogy most képzeletben mindannyian éppen kioldják. Akárcsak ő. Többen oldalba
bökték barátjukat, és azt suttogták, hogy „dögös". Lachlain legszívesebben szétcsapott volna közöttük. Ráadásul nemcsak a férfiak bámulták Emmát leplezetlenül, hanem a nők is irigykedve nézték ruháját, és azt mondogatták egymásnak, hogy igazán elegáns. Sokan pedig őt ostromolták kihívó pillantásokkal. Régebben örült volna a sikernek, sőt élt is volna nem egy lehetőséggel. Most azonban az érdeklődésüket felháborítónak találta. Mintha egyet is választana közülük a lény helyett, akinek olyan szorosan a nyomában van! De legalább a vámpír is láthatta, milyen népszerű. Az asztalnál Emma egy pillanatra megállt, és még utoljára megpróbált ellenállni, Lachlain azonban karon fogta és betuszkolta a boxba. Amikor a pincérnő elment, Emma kihúzott derékkal, karba tett kézzel duzzogott és tüntetőleg elfordította a fejét. Amikor egy másik pincér haladt el asztaluk mellett gőzölgő tányérokkal, undokul fintorgott. - Tudsz enni? - kérdezte Lachlain. - Ha muszáj? — Sokat gondolkozott a kérdésen, és azért imádkozott, hogy a válasz igen legyen. -Ja- De akkor miért nem eszel? — csodálkozott. - Tudsz vért inni? - kérdezett vissza Emma összeráncolt szemöldökkel. - Egy null oda - válaszolta Lachlain csalódottan. A vérfarkas imádott enni, imádta a közös étkezések rítusát. Amikor nem éhezett, élvezte az ételek zamatát. Mint minden lykae, igazi gourmand volt, és őszintén értékelte a jó ételt. Most fogta csak fel, hogy Emmával mindezt sosem oszthatja meg: sem az ételt, sem a bort. Mit fog majd a lány csinálni a fogadásokon? Leállította magát. Mégis mit képzel? Nem sértheti meg társait azzal, hogy egy vámpírt visz a gyűléseikre. Emma végre hátradőlt, végre beletörődött abba, hogy itt kell ülnie, sőt udvariasan rámosolygott a fiúra, aki vizet töltött nekik. Kissé oldalra hajtotta a fejét, és elmélyülten tanulmányozta a poharat, mintha azon gondolkozna, pontosan mit is tegyen vele, és egy nagyot sóhajtott. - Miért vagy mindig ilyen fáradt?
- Miért vagy mindig ilyen kíváncsi? A nyilvánosság előtt tehát pimaszkodunk, gondolta Lachlain. Mintha ez a néhány csenevész halandó megállíthatná bármiben is. - Nem értem. Ha nemrég, hétfőn ittál és nem sérültél meg - vagy én legalábbis nem láttam a testeden -, akkor miért vagy ilyen gyenge? Emma ujjaival az asztalon dobolt. - Tessék. Újabb kérdés. A válasz valahonnan nagyon messziről hatolt el Lach-lainhez, olyan messziről, mint a borzalmas gondolat, amely átsuhant az agyán. Annyira borzalmas volt, hogy azonnal el is hessegette. Behunyta a szemét, csikorgatta a fogát, és lassan megrázta a fejét. Nem, ó, Krisztus, nem. Gyereket vár? Nem, az nem lehet. Bizonyos források szerint a vámpírnők meddők. De a források azt is tudni vélték, hogy már nincsenek vámpírnők. Ehhez képest éppen itt van egy. Akkor viszont mi baja lehet? Tehát nem is egy, hanem két vámpír az otthonában, mételyként az övéi között. És aztán majd valami vérszívó visszaköveteli. A hosszú, őrült nap alatt felhalmozódott feszültség most kétszeres erővel tört a felszínre. -Te...? Kérdését a pincér szakította félbe, Lachlain pedig villámsebesen megrendelte a vacsorát anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna az étlapra, amit szinte a férfi kezébe tuszkolt, csak hogy minél előbb menjen már el. Emma újfent levegő után kapkodott. - Nem hiszem el, hogy te rendeltél nekem? Lachlain egy laza kézmozdulat kíséretében elhessentette: - Viselős vagy? Emma feszülten figyelte, ahogy a fiú visszatér az asztalukhoz és újra teletölti a poharát, majd szikrázó szemmel nézett Lachlainre. - Kicserélted a poharakat? - suttogta, amikor kettesben maradtak. - Észre sem vettem. - Ja. És majd a tányérokat is kicserélem - foglalta össze Lachlain a vacsora menetét. - De... - Tehát úgy teszek, mintha ennék? — kérdezte a lány. Akkor viszont jó
sokat egyél helyettem. Oké? Mert nekem jó étvágyam lenne. - Viselős vagy? Emma mélyet lélegzett, mintha már a puszta feltételezés is sértené, majd rávágta. - Ugyan már! Soha nem... Még barátom sincs! - Barátod? Mármint szeretőd? Emma elpirult. - Majd pont veled vitatom meg a szerelmi életemet! Lachlain szívéről hatalmas kő esett le. Még semmi nincs veszve. - Tehát akkor nincs. - Tetszett neki, ahogy a lány duzzogott — az pedig még inkább, hogy egy szóval sem tiltakozik. Tehát se szerető, se vámpírbaba. Csak ők ketten. Amikor pedig végre magáévá teszi, olyan keményen és sokáig fog tartani, hogy utána a lány egy barátjának a nevére sem fog emlékezni. - Nem hallottad, mit mondtam? Nem vagyok hajlandó erről beszélni! Aztán, mintegy maga elé mormogva még hozzátette: - Néha az az érzésem, hogy csak valami vicc ez az egész. - De akarsz szeretőt? A kicsike tested már nagyon ki van éhezve. Emmának leesett az álla. - Cs-a-ak azért beszélsz ilyen durván, hogy provokálj. Kifejezetten élvezed, ugye? - Megsemmisítő pillantást vetett Lachlainre, akinek folyamatosan az volt az érzése, hogy a lány minden megnyilvánulását pontozza magában. - Én ki tudlak elégíteni. - Lenyúlt az asztal alá, kezét Emma hosszú szoknyája alá csempészte, megsimogatta a combját, amitől a lány majd leesett a székéről. Szórakoztatónak találta, hogy a lányt olyan könnyű zavarba hozni, sőt megdöbbenteni, amikor a legtöbb halhatatlan egykedvűen szemlélte a világot. - Azonnal vedd ki a kezed! - sziszegte Emma összeszorított foggal. Amikor feljebb csúsztatta, és hüvelykujjával a puha húson kezdett körözni, elöntötte a forróság, és felállt tőle a farka, aznap este vagy századszor. Emma tekintete ide-oda cikázott a helyiségben. - Akarsz szeretőt? Tudom, hogy nem bírsz hazudni. Mondd azt, hogy nem és már ki is vettem a kezem. - Hagyd abba...! - Emma arca már céklaszín árnyalatban pompázott. Egy
halhatatlan, aki percenként elvörösödik. Elképesztő. - Akarsz férfit az ágyadba? - suttogta Lachlain. Ujjai már a selymet tapogatták. Egyre sebesebben lélegzett. - Rendben - mondta Emma megkínzottan. - Válaszolok. Szeretném, ha lenne valakim. De nem te. - És miért nem? - Mert hallottam a fajtádról. Tudom, hogy elveszítitek az eszeteket, előtör belőletek a vadállat, karmoltok, haraptok. - És ez miért baj? — Amikor Emma megrázta a fejét, még hozzátette. Főleg a nők karmolnak meg harapnak. De gondolom, ez egy vámpír számára nem újdonság. Az utolsó megjegyzésre a lány arca elkomorodott. - A következő férfi, akivel ágyba bújok, majd elfogad olyannak, amilyen vagyok, nem undorodik tőlem azért, mert olyan dolgot csinálok, amivel életben maradhatok. Olyan férfit akarok, aki kezét-lábát töri, hogy jól érezzem vele magam, és nem azt élvezi, ha újra és újra megalázhat. Vagyis, te már a legelső perctől kizártad magad a versenyből. Még mindig nem érti, gondolta Lachlain, miközben lassan kihúzta kezét Emma szoknyája alól. Őket a végzet egymásnak teremtette. Örökre együtt maradnak. Nincsenek más versenyzők. Miután Lachlain befejezte a kutakodást az asztal alatt, és megérkezett az étel, szenvedélyének másik tárgyával, az étellel kezdett foglalkozni. Lassan, érzékien evett, minden egyes falatot hosszan kiélvezett, annyira, hogy Emma szinte maga is kedvet kapott a vacsorához. Be kellett látnia, hogy villámgyors tányércserékkel és - a késsel és villával való ügyetlenkedése miatt - repülő ételekkel tarkított vacsorájuk nem is volt kellemetlen. Miután a pincér leszedte az asztalt, Emmának feltűnt, hogy körülötte minden nő bocsánatot kér és feláll. Tehát a halandó nők így csinálják. Evés után fogják táskájukat, az ölükben megveregetik, és kivonulnak a mosdóba, hogy rendbe szedjék a sminkjüket és megnézzék, nincs-e ételmaradék a foguk között. Ha már úgy csinál... De Emmának nem volt táskája. Tönkrement, amikor a lykae a sáros földbe döngölte. A kellemetlen emléktől Emma elfintorodott, de mégis felállt.
- Kimegyek a mosdóba — mondta. - Nem! - Lachlain az asztal alatt elkapta Emma lábát, amitől a lány kis híján hanyatt esett. - Tessék? - Miért mennél? Tudom, hogy nincsenek emberi szükségleteid. - Semmit nem tudsz rólam! - sziszegte Emma szégyenkezve. — És nem is fogsz soha! Lachlain hátradőlt, kezét összekulcsolta a tarkóján, és a világ legtermészetesebb hangján, mintha csak az időjárást vitatták volna meg, folytatta: - Miért, vannak? Emma arca lángolt. Nem, nem voltak. Amennyire tudta más vámpíroknak sem. A valkűröknek sem, mert hát szóval, ők nem ettek. - Értem. Tehát nincsenek. - Hát semmitől sem riad vissza? Emma rémülten látta, ahogy a férfi tekintetében újra megcsillan az a fürkésző fény, amitől úgy érzi magát, mint bogár a mikroszkóp alatt. - Szóval, még miben vagy más, mint az emberek? Tudom, hogy rózsaszín könnyeket sírsz. Szoktál izzadni? Naná, hogy szokott. - Nem hetente kilencven percig, ahogy az országom tiszti főorvosa ajánlja. - Jól van, most legalább elhallgatott. De nem sokáig... - Az is rózsaszín? - Nem! A könnyek születési rendellenesség! Különben teljesen olyan vagyok, mint bármelyik másik nő, azt a dolgot leszámítva, amit az előbb voltál kedves szóba hozni. - Nem. Egész más vagy. Szoktam nézni a reklámokat, napközben, amikor alszol. Szinte csak nőkről szólnak. Borotválni kellene például a lábadat, de nem vagy szőrös. Átnéztem a holmidat, és még az a dolog sincs nálad, tudod, amit magukkal hordanak. Emma szeme elkerekedett a döbbenettől, amikor megértette, Lachlain mire céloz. Teste megfeszült, fel akart ugrani, a férfi azonban súlyos csizmájával útját állta. - Azt rebesgették, hogy a vámpírasszonyok meddővé váltak. És ha a vámpír egyszer megtalálja párját, onnantól kezdve hűséges marad, ezért rohamosan csökkent a számotok. Demetrius nem ezért irtott ki minden
nőt a Hordában? így volt? Ezt most hallotta először. Lehajtotta a fejét, és mereven nézte az asztalt, amin mintha tornádó söpört volna végig. Igaz, a pincér mindent elkövetett, hogy eltakarítsa a romokat, de még mindig tele volt morzsával. Miatta. Mert ő nem más, mint egy szörnyszülött, aki nemhogy nem tud bánni késsel-villával, de még gyerekei sem lehetnek. Azért nem menstruál, mert meddő? - Így volt? - ismételte meg Lachlain. - Ki tudja, mi járt Demetrius fejében? - mormogta Emma maga elé. -Akkor tehát mégsem vagy pont olyan, mint ők - jelentette ki Lachlain egy árnyalattal talán barátságosabb hangnemben. - Azt hiszem, nem. - Emma kihúzta magát. - De ettől még szeretném megigazítani a frizurámat, és szeretném átgondolni ezt a bántó és megalázó faggatózást, úgyhogy most felállók és kimegyek a mosdóba. - Siess vissza! - felelte Lachlain szigorúan. Emma rávillantotta a szemét, majd elsietett. A mosdóhoz az út a zsúfolt báron keresztül vezetett, így bámuló férfiak hadán kellett áttörnie. Olyan volt, mint egy számítógépes játék tele ellenséggel - akik közül bárki vámpír lehetett -, de a pár percnyi egyedüllét megérte a kockázatot. A női mosdó szentélyében a csaphoz lépett és kezet mosott. Belenézett a tükörbe és elborzadva látta, menynyire sápadt. Az arccsontja kiállt a gyors fogyástól. Túl fiatal volt, és túl gyenge volt ahhoz, hogy ne látszódjon meg rajta azonnal a szomjúság. Úgy nézett ki, mint akit a szél is elfúj. Tudta, hogy gyenge. Már megbékélt vele. Azt is elfogadta, hogy képtelen magát megvédeni, még fegyverrel sem. A kardot alig bírta el, az íjászati tudománya nevetséges, és a harcművészet? Hát, az a gén teljesen hiányzott belőle. Azt viszont nem tudta, hogy nem lehetnek gyerekei... Amikor visszatért az asztalhoz, és Lachlain felállt és alá tolta a széket, Emma észrevette, hogy amíg elvolt, a férfl az asztalba mélyesztette a karmát. Igaz, nem olyan volt, mint a hotelben, pusztán öt, határozott barázda ékesítette az asztalt, körülöttük pedig halványuló iz-
zadtságtócsák valószínűleg a tenyeréről. Lachlain visszaült a boxba, homlokát összeráncolta, mint aki valamin éppen nagyon gondolkozik. Már éppen nyitotta volna a száját, de meggondolta. Emma semmi pénzért nem törte volna meg a nyomasztó csendet. A lány továbbra is a karomnyomokat tanulmányozta, végül Lachlain eltakarta őket a kezével. Egyértelműen nem akarta, hogy Emma bámulja őket, mintha nem akarná, hogy eszébe jusson a pusztító tegnap este. Emma azon gondolkozott, vajon mi válthatta ki ezt Lachlainből. Valószínűleg észrevette a kuncsaftokra váró lányt az átlátszó blúzban, a köldökében piercing-gel, és megérezte a vadon szavát. Vagy lehet, hogy megbánta kegyetlen kérdéseit? Anynyira, hogy szégyenében az asztalt kapargatta? Emma megrázta a fejét. Ezt sosem bánná meg. Hiszen szemmel láthatólag kifejezetten élvezte. - Mit tudunk? - mondta Annika. Mély lélegzetet vett arca egy pillanatra összerándult a fájdalomtól, mert törött bordái még mindig nem forrtak össze teljesen - és végignézett a valkűrökön. Lucia, Regin, Kaderin és a többiek mind tőle várták a megoldást. Níx távolmaradásával tüntetett, valószínűleg szomszédolt valahol. Regin a számítógép előtt ült, és a rend adatbázisában azt kutatta, mostanában hol és mikor látták Ivót és társait. Ragyogó arca mellett az ütésálló monitor csak halványan pislákolt. — Hmm — mondta Regin. - Csak két dolog biztos. A Vérszomjas Ivo keres valakit a valkűrök között. Akit még nem talált meg, mert azóta is több helyről jeleztek vámpírveszélyt. Új-zélandi nővéreink például azt írják, hogy „megszállták őket a vérszívók". Szerintetek ezt hogy értik? De tényleg. Annika nem válaszolt. Még mindig haragudott Re-ginre, hogy támogatta Emmát. A lány most miatta utazgat ezzel a - hogy is mondta Regin? dögös pasival. És mindennek a tetejében, volt képe olyanokat állítani, hogy Annika túlzott ragaszkodásával megfojtja Emmát. Nem mintha Annika nem akarta volna, hogy a lány találkozzon egy férfival, de még olyan fiatal volt, ráadásul nem tudtak semmit erről a férfiről, csak annyit, hogy elég erős ahhoz, hogy elbánjon egy vámpírral. Regin még azt is kijelentette - puszta jóindulatból, csak hogy megnyugtassa Annikát -,
hogy le meri fogadni, Emma a lehető legszörnyűbb dolgot készül elkövetni a férfival... Annika összeszedte magát és igyekezett a megoldandó problémára koncentrálni. - Ki kell találnunk, mit akarhat Ivo. Elsőnek Kaderin szólalt meg: - Myst csak nemrég, alig öt éve szökött meg a börtönéből. Lehet, hogy őt akarja visszaszerezni. - És ezért ez a nagy felhajtás? - kérdezte Annika. A Meseszép Mystet, a leggyönyörűbb valkűrt, Ivo hosszú éveken át fogságban tartotta. Akkor menekült meg, amikor felkelés robbant ki a vámpírok között és a lázadók elfoglalták az erődöt. Annika a mai napig szégyenkezett emiatt. Myst és a lázadók parancsnoka, Wroth között helytelen dolgok történtek. Annika egészen tegnapelőttig meg volt arról győződve, hogy Myst egyszer és mindenkorra lezárta ezt az egész visszataszító ügyet. Erre mi történik? Myst szíve már a puszta hírtől szaporábban ver, hogy a vámpírok az Újvilágba is betették a lábukat. Most is égővörös hajkoronáját igazgatta, mielőtt elindult egy csoporttal, hogy levadássza őket. Nem, Myst még mindig nincs túl a tábornokon. Lehet, hogy Ivo sem felejtette el szép fogolynőjét? - Talán Emmát akarják - vetette fel Regin. Annika szigorú pillantással válaszolt: - Azt sem tudja, hogy a világon van. - Legalábbis szerintünk - szólt vissza Regin. Annika megcsóválta a fejét. - Hol az ördögben van N'ix? Nem maradt idő találgatásra - csak N'ix jóstehetsége segíthetett. - Ellenőrizzétek újra Emma hitelkártyáját! Újabb kiadások? Regin bejelentkezett a rend on-line bankjába, beírta Emma kártyaszámát, és néhány percen belül már olvashatta is a részletes kivonatot. - A mai nap még nincs rajta. Vett néhány ruhát -Freya! Tényleg nagy bajban lehet, ha már ruhákat vesz. És egy vacsoraszámla, a Crillonból. A szarrágó jobban teszi, ha minél előbb visszaadja neki a pénzt. - És különben is, mit akarna Ivo Emmától? - kérdezte Lucia. Mint mindig, ha komolyan elgondolkozott, most is íja kifeszített húrját pengette. - Lehet, hogy ő az utolsó vámpírlány a világon, de nem tisztavérű.
- Ha logikusan gondolkozunk, akkor csak Myst lehet az ok - vonta le a következtetést Kaderin. Annikának egyet kellett értenie. Myst valóban lélegzetállító szépség volt, hát persze hogy Ivo vissza akarta kapni. - És tudjátok, még mi gyanús? - tette hozzá Kaderin. - Myst nem jött vissza a vadászatból, és még csak nem is telefonált. Akkor ez lehet az. Egyelőre. - Próbáld meg nem elveszíteni Emmát. Meg kell keresnünk Mystet. Regin végignézett a szétvert házon. - Újítsuk meg a védőmágiát a boszorkányokkal? - Nem, azt is fel lehet törni, ahogyan nagyon jól tudjuk - felelte Annika elcsigázottan. - Csak egy valakik nyújthatnak százszázalékos védelmet: az ősi lidércek. Nincs más választásunk, ki kell fizetnünk, amit kérnek. - Kár - sóhajtott Regin. - Pedig már egész megszerettem itt.
11. FEJEZET
A skóciai kis falura alkonyat borult, a nap utolsó sugarai még egyszer megcsillantak a fogadó falán. Emma aludt, Lachlain pedig mellette ült az ágyon és kávét ivott. A napirendje nagyon szoros volt, akarattal, hogy ne aludjon. Most viszont elnyújtózott a lány mellett; nem volt rajta más, mint egy kényelmes farmer, amelyet ugyanúgy betörve lehetett kapni, mint a csizmákat. Egy kortárs regényt olvasott a fogadó könyvtárából, és fél füllel a híreket hallgatta. Minden tökéletes lett volna ha sikerül tegnap éjjel magáévá tenni a lányt. És ha bízna abban, hogy újra megteheti. Ám ez egyelőre teljesen esélytelen. Emma egész úton duzzogott. Csak azért, mert ő az étteremben fel merészelt tenni néhány kérdést, ami a
lányt kellemetlenül érintette. Eleinte megpróbálta provokálni - ha más érzelemre nem is képes, legalább haragudjon, mint a múltkor a szoba miatt. Ehelyett a lány félrehajtotta a fejét, és úgy nézett rá, hogy Lachlainbe belemart a fájdalom. Amire tegnap este megérkeztek a fogadóba, Emma szinte mozdulni sem tudott, annyira kimerült, így némán tűrte, hogy a férfi fehérneműre vetkőztesse, és a kádba tegye. Lachlain persze újból pokoli kéjvágyat élt át. De ahelyett, hogy megbüntette volna, amikor elalélt, még szelíden el is ringatta a karjában, és megdöbbenve vizsgálgatta közben a plafont. Fürdés után Lachlain megtörölgette, ráadta egyik hálóingét - a kis dög nem kérte újra a pólóját -, majd ágyba fektette. A lány mélyen a szemébe nézett és makogott valami arról, hogy mi lesz, ha Lachlainre megint rátör a „hoppáré". Amikor a férfi megnyugtatta, hogy egész nap virrasztani fog, a lány vágyakozó pillantást vetett a padló felé, sőt meg is érintette, majd álomba zuhant. Lachlain a függöny felé pillantott, és már nem látott fényt átszűrődni közte. Az elmúlt két éjjel Emma mindig pontosan napnyugtakor ébredt. Nem nyújtózkodott vagy ásítozott, egyszerűen kinyitotta a szemét, és felébredt, azonnal, mintha újra életre kelt volna. El kellett ismerni, hogy Lachlain tündérszerűnek találta ezt a külföldi vonást. Még sosem látott ilyet: a múltban, ha egy vámpír aludt a jelenlétében, az sosem ébredt fel újra. Most már bármelyik pillanatban kinyithatta a szemét, ezért letette a könyvet és várt. A nap lement. Teltek a percek. Emma még mindig aludt. - Ébresztő! - rázta meg a vállát. Emma nem adott életjelet, Újra megrázta, ezúttal erősebben. Indulniuk kellett. Számításai szerint még aznap éjjel megérkezhetnek Kinevane-be, és már nagyon várta, hogy viszontláthassa az otthonát. Emma magára húzta a takarót: - Na, hagyjál... alszom! - Ha azonnal nem kelsz fel, letépem a ruhád, és melléd fekszem. Amikor erre sem érkezett a szokásos sértődött válasz, aggódni kezdett és megtapogatta a lány homlokát - a bőre jéghideg volt. Lachlain felültette, de a lány feje oldalra csuklott.
- Mi bajod van? Mondd meg! - Hagyjál békén! Adj még egy órát! Lachlain visszafektette Emmát az ágyba, még be is takarta. - Ha beteg vagy, innod kell! Egy pillanat múlva a lány szeme felpattant. Lachlain megértette. Teste megfeszült. - Éhes vagy, ugye? — üvöltötte. Emma pislogott egyet. - De azt mondtad, hogy hétfőn ettél utoljára - milyen gyakran szoktál? Amikor nem válaszolt, megrázta a vállánál fogva. - Mindennap. Oké? Lachlain visszaengedte a párnára, és keze ökölbe szorul. Éhes?A társa, akit mindentől meg kellene oltalmaznia, éhezik mellette. Mégis mivel volt elfoglalva... A fenébe! Képtelen róla gondoskodni. Nemcsak hogy még plusz két napig éhezteti - nyilvánvalóan miatta nem tudott elmenni vadászni -, de ezek szerint minden éjjel újabb áldozatra lesz szüksége. Megvan tehát az esti programjuk. Vajon Emma is öl minden egyes alkalommal, ahogy más vámpírok? - Miért nem szóltál? Emma szeme lecsukódott. - Hogy ezt is ellenem fordítsd? Ajánlja fel a saját vérét? Klánja elítélte a vérivást. Ha valakiről kiderült, hogy vérét vette egy vámpír, a többiek megvetették, akkor is, ha az akarata ellenére történt. De nem volt más választása. Vett egy nagy levegőt és bár nehéz szívvel, de kimondta: - Ezentúl az én véremet iszod. Még egyetlen vámpír sem harapta meg. Demestriu megvitatta a kérdést a vénekkel. De valamilyen okból végül a kínzás mellett döntöttek. - Nem ihatok belőled - mormogta Emma. - Nem ihatok élő testből. —Tessék? Azt hittem, ez a fajtád kedvenc szórakozása. - Sosem csináltam. Lehetetlen. - Még sosem ittál emberből? Még sosem öltél? Emma szomorú, elcsigázott pillantással válaszolt. Valami bántót kérdezett? - Persze hogy nem! Akkor nem ragadozó? Ő is hallott pletykákat rebellis vámpírok egy kis
csoportjáról, akik elítélnek minden gyilkolást — de azt hitte, hogy csak legenda. Hogy is hívták őket? Ősapák! Vajon a lány is közéjük tartozik? Nem, ez képtelenség. - De akkor honnan szerzel vért? - Vérbankból - érkezett az alig hallható felelet. Most viccel? - Az meg micsoda? Van itt a közelben? Emma megrázta a fejét. - Akkor be kell érned velem. Ma csak én szerepelek a reggeli menüben. Emma túl gyengének tűnt, hogy megharapja a nyakán, így Lachlain karmával megsebezte egyik ujját. Emma elfordította a fejét. - Öntsd bele egy pohárba. Kérlek. - Attól félsz, hogy még a végén vérfarkassá változtatlak? - Sosem tette volna ki a lányt a kegyetlen rítusnak. - Vagy hogy belőlem lesz vámpír? Azt biztosan nem hihette? Egyedül az vált vámpírrá, aki pont akkor halt meg, amikor vére egy vámpír vérével keveredett. Csak az emberek gondolták, hogy a vámpírság harapás útján terjed, a Horda tagjai tudták, hogy nagyobb az esély rá, ha ők harapnak meg egy vámpírt. - Nem erről van szó. Poharat... Lachlain nem értette, mi a különbség. Aztán ösz-szeszűkült a tekintete. Talán undorodott tőle, hogy belőle igyon? Megalázó. A lánynak fogalma sincs, hogy ő mekkora áldozatot hoz. - Igyál! - csattant fel, majd belecsöpögtette a vért Emma szájába. Hosszabban ellenállt, mint hasonló helyzetben Lachlain tette volna. Végül óvatosan kidugta nyelve hegyét és lenyalta száját. Szeme ezüstre változott, és Lachlainnek — megdöbbenésére — máris erekciója támadt. Emma apró szemfoga duplájára nőtt. És a következő másodpercben Lachlain karjába harapott. Ahogy megízlelte az első csepp vért, Emma lehunyta szemét és felnyögött a gyönyörtől, Lachlain pedig elalélt a gyönyörtől, kis híján elélvezett. Magán kívül a vágytól, morogva, letépte Emma hálóingét, feltárta a mellét és az egyiket megmarkolta. Erősebben szorította, mint akarta, de amikor elhúzta a kezét, Emma visszatette, miközben a csípője mozgott, és egyre szívta a karját. Lachlain felnyögött, hanyatt feküdt, és a lány mellét a szájába vette. Nyelve sebesen cikázott a kőkemény, lüktető bimbón. Amikor az ajka közé vonta, és megszívta, érezte, hogy a lány nyelve is ugyanakkor
rebbent meg a bőrén. Leírhatatlan volt a kéj, amit érzett: minden szívás fokozta az élvezetet. Annyira édesen szorította a karját, a két melle között tartotta. Mintha valaha is el akarná tőle venni. A mellbimbója kőkemény volt a szájában. Lachlain a kezét a lány combjára csúsztatta, egyre feljebb simogatta, ám a lány váratlanul visszahúzta a szemfogát, és visszagördült a saját térfelére. Lachlain felült -sokkos állapotban az iménti jelenettől -, az ágytámlának támaszkodott és próbálta összeszedni magát, megdöbbenve a saját reakciójától. - Emmaline - suttogta. Átkarolta a lányt, majd maga felé fordította. A vámpírfog összezsugorodott. Emma szeme újra kék volt, és a lány látható eksztázisban forgatta, halvány karját a feje alá téve. Ahogy nyújtózkodott és vonaglott, a mellbimbója összezsugorodott. Aztán Lachlainre nézett, és vörös ajka felfelé görbült? Még sohasem látott ilyet, mint a lány mosolya. Eufória - ezt látta a lány kipirult arcán. Az erekciója egyre elviselhetetlenebb lett - elképesztően erotikus volt, ahogy a lány bőre melegedett. A máskülönben visszataszító esemény minden eleme végtelenül izgató volt. A lány vonásai ellágyultak, teste teltebb lett - ó, szentséges isten - formásabb. Ha lehetséges, a haja még jobban ragyogott. Lachlain megesküdött: a lány ezentúl csak belőle iszik - belőle és senki másból. És - édes Krisztus - minden este innia kell! Emma feltérdelt, előrehajolt, és szemmel láthatólag valami teljesen másra vágyott. Fedetlen melle telt volt és izgató, szinte hívogatta a férfit. - Lachlain - dorombolta. A férfi évszázadok óta várt erre a pillanatra. Megborzongott, a farka megfeszült. - Emma! - hörögte, és a lány felé nyúlt. Az ütés váratlanul érte. Nem számított rá, így keresztülrepült a szobán. Amikor másodszor is megpróbált feltápászkodni, észrevette, hogy állkapcsa kiugrott a helyéről.
12. FEJEZET
Anélkül, hogy tekintetét egyetlen pillanatra is elfordította volna Emmáról, Lachlain egy ütéssel helyre tette kiugrott állkapcsát, feltápászkodott a földről és határozott léptekkel elindult a lány felé. Mivel ing nem fedte erős testét, minden kidolgozott izma megfeszült. Ruha nélkül még hatalmasabbnak tűnik? Ezt hogy csinálja? Ennek ellenére mégsem félt. Emma, a gyáva nyúl fürkészve nézte a férfit és a megfelelő pontot kereste, ahova rúghatna. Hiába. A vámpírok gonoszak. Ahogy ő is. Es Emma egész teste lángolt, hála a férfi különleges vérének. A következő pillanatban Lachlain rávetette magát, és a lány mozdulni sem tudott. Karját a feje fölé szorította, térdét két combja közé préselte. Emma sziszegett, megpróbált kiszabadulni, és bár feltűnően sokat fejlődött az elmúlt fél óra alatt, esélye sem volt. - Erősebb vagy a véremtől - mondta Lachlain, ahogy a csípőjét a lány lába közé nyomta. - Csak az ivástól - tiltakozott Emma, ami így is volt, bár gyanította, hogy a férfi halhatatlan vérének az átlagnál valószínűleg jóval magasabb az
oktánszáma. - Bármi megtette volna. Lachlain sajnálkozva nézett rá: - Ismerd be! Ízlik a vérem! A lány megízlelte az erőt, megízlelte őt és most többet akart. - Menj a pokolba! Lachlain ráfeküdt, meztelen felsőtestével a melléhez simult. Ahogy hevert rajta, a lány érezte, hogy a farka kemény, mint az acél. - Miért ütöttél meg? Emma dühösen felemelte a fejét - az egyetlen testrészét, amelyet mozgatni tudott. - Mindenért, amit velem tettél. Mert veszélybe sodortál, és nem érdekelt, mit akarok. A lány hangja megváltozott. Mély lett, rekedtes. Úgy hangzott, mint egy szextelefonos. Emma reggelig sorolhatta volna, kezdve onnan, hogy eszébe juttatta élete legnagyobb traumáját odáig, hogy egy eszetlen valakit csinált belőle, amikor megitatta magából, az ezerdolláros, kézzel festett Jillian Sherry alsóneműről már nem is beszélve, amit a férfi rögtön az első éjszaka megsemmisített. - Minden egyes alkalomért, amikor meg kellett volna ütnöm, de nem tudtalak -felelte tömören. Lachlain figyelmesen nézte, és látszott, fogalma sincs, mire vélje a változást. Majd két keze közé vette a lány arcát. - Igazad van - mondta végül. Emma eltátotta a száját meglepetésében. - Most jobban érzed magad? - kérdezte Lachlain. - Sokkal - felelte Emma őszintén. Még ha csak egy pillanatra is, de életében először erősnek és bátornak érezte magát. Legközelebb, ha a férfi betuszkolja egy étterembe, szétveri a hotelszobájukat, vagy a lába között csókolgatva ébreszti - ismét behúz neki egyet. -Jó, de többet ne üss meg! - mondta Lachlain, mintha csak olvasna a gondolataiban. - Te meg tartsd be az ígéreteidet! Megesküdtél, hogy nem nyúlsz hozzám. Ehhez képest... megfogtad a mellem! - fejtette ki Emma valamivel bővebben a férfi értetlen tekintetét látva. - Igen, megesküdtem, hogy nem nyúlok hozzád, csak ha te is akarod.
Lachlain végigfuttatta az ujjait a lány oldalán. Emmának minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy mindezt mozdulatlanul tűrje, és ne görbítse meg a hátát, mint egy macska. - Nézz a szemembe, és mondd, hogy nem akarod. |j Emma elfordult, kétségbeejtette, hogy mennyire vonzódik a férfihoz, és mennyire vágyik a melle meleg tenyerének érintésére. Forró szájára, ahogy szívta a mell- bimbóját... Az erekciója keményen feszült kettőjük teste között, és a teste egyre nedvesebb lett. - Nagyon biztos, hogy a jövőben nem fogom akarni! Lachlain szája gúnyos mosolyra húzódott: - Akkor következő alkalommal néhány másodpercre engedd el a karomat, és mondd, hogy nem. Csak egy szót! Emma megigazította a hálóingét és legszívesebben még egyet lekevert volna a férfinek. Ez a rohadék pontosan tudta, hogy aznap este nem volt az a pénz, amiért kihúzta volna belőle a fogát.. - Szóval arra számítasz, hogy majd újra iszom belőled? - Biztos vagyok benne - felelte Lachlain és szexisen vigyorgott. A lány nagyot sóhajtott, mintha most fogta volna fel tettének következményeit. Élő vért ivott. Már hivatalosan is vérszívónak számított. És azzal, hogy ivott belőle, mintha hazaérkezett volna, valami a helyére került. Félt, hogy ezek után képtelen lesz visszatérni a vér hideg, műanyag zacskós kiszereléséhez. Milyen borzalmas lőrén élt idáig? - Miért nem ittál még soha? Mert megtiltották. És most mégis megtette azt, amitől nagynénjei leginkább rettegtek... És a vére olyan volt, mint a drog. Bármikor Lachlain rabjává válhat. És nem lesz többet a maga ura. Nem! Ha majd újra megpróbálja rávenni, hogy igyon belőle, már erős lesz, és nagyobb lesz az önfegyelme. Elméletileg! - Szállj le rólam, te vadállat! Amikor Lachlain nem mozdult, Emma ütésre emelte a kezét, ám a férfi elkapta csuklójánál fogva. - Ne üss meg még egyszer, Emmaline. Sosem ütjük meg a társunkat. - Pontosan mit értesz azon, hogy „társ"? — kérdezte a lány lassan, mert a
félelem, amitől egy időre megszabadult, időközben újra visszalopakodott szívébe. - Olyan, mint... a haver? Amikor Lachlain habozott, hogy a lány felkészült-e az igazságra, Emma fejében megszólalt a vészcsengő. - De ugye nem a lykae társra gondolsz? Épp csak felmerült benne az ötlet, máris elvetette. Mert képtelenségnek tűnt. - Miért? Te mit tudsz erről? - Lachlain kezdte felhergelni magát. Emlékezett rá, hogy egyszer Lucia figyelmeztette, hogy még véletlenül se kerüljön egy lykae pár közé. És ha egy másik hím vet szemet az asszonyra vagy megpróbálja szétválasztani őket - meneküljön, ahogy csak tud. Pont, mint a vámpír és menyasszonya, csak ha lehet, még rosszabb. - Hát... hogy csak egy társad van, és soha el nem hagyod. Tudta, hogy ha párja megsérül vagy csapdába kerül, akkor a fenevad átveszi az irányítást, és a támadóknak az isten legyen irgalmas. Emma már látta Lachlaint önmagából kifordulni - egy életre elegendő élmény volt. - Mi a baj ezzel? - De hát nem gondolhatod... Ugye, nem akarsz örökre velem maradni? - És ha igen? - Édes istenem! — Addig küzdött, amíg sikerült kiszabadulnia. Lachlain összefonta karját a feje alatt és hátradőlt. - Miért, annyira borzalmas lenne velem? A lány attól félt, hogy a férfi direkt lazának mutatja magát. - Igen! Egyik pillanatban kedves vagy velem, a másikban gyűlölsz... és azonkívül, hogy... nincs bennünk semmi közös... erőszakos vagy, nincs önuralmad, és egyáltalán nem törődsz az érzéseimmel, nem tartod be az ígéreteidet és ráadásul nyakunkon az örökösödés és... - Ne fogd vissza magad, asszony! - szakította félbe a férfi, fensőbbséges mosollyal arcán. - Örülök, hogy mindezt ilyen szépen átgondoltad és kapcsolatunkat az összes lehetséges aspektusból kielemezted. Emma ökölbe szorította kezét tehetetlen dühében. - Mondd ki, hogy nem vagyok a társad! - Ugyan már! Tudod, te vámpír vagy, emlékszel?
Gondold csak át, hogy a klánom az első percben cafatokra tépne. Emma oldalt hajtotta a fejét, elgondolkozva nézte a férfit és próbálta kitalálni, komolyan beszél-e. - Hát még most, hogy ilyen szépen kigömbölyödtél... - Végigmérte a lányt, majd megrázta a fejét, mint aki sajnos nem tud segíteni. - Nem. Ha gondolod, szívesen megtartalak szeretőnek, de hogy te lennél a társam? Vajon miért szorul össze a szíve ettől a megjegyzéstől? - Ugye, ezt most őszintén mondod? - Nyugi. Kellesz... de nem úgy. - Lachlain felállt. -Most pedig - hacsak nem akarod, hogy rád feküdjek, és egyszer már végre befejezzük, amit elkezdtünk - leszel szíves és felöltözöl. Emma sértődötten kivonult a fürdőszobába és bezárta az ajtót maga mögött. Nekidőlt, és mindkét kezével megtámaszkodott. Még mindig egész testében remegett, és érezte, ahogy Lachlain vére dolgozik benne. Elkomorult. Az ajtó hűvös volt és megnyugtató, kivéve középen, ahol egy csíkban felhólyagosodott a festek. Bámulatos. Emma kinyitotta a zuhanyt, aládugta a kezét, a v íz szinte csiklandozta a bőrét. Amikor pedig aláállt, mintha minden egyes cseppet külön érzékelt volna, ahogy végigcsorgott meztelen testén. Kezével beletúrt vizes hajába. Csodálatos. Újra visszatért bele az élei. Egyértelmű, hogy Lachlain vére nyugtatókkal van megspékelve. Lehet, hogy most szégyenkeznie kellene tette, és aggódni a jövő miatt, de egyik sem érdekelte. Azzal nyugtatta magát, hogy kizárólag a vér kémiai ösz- szetevőinek köszönheti hirtelen felépülését – és nem azért, mert ivás közben azt érezte, hogy végre tartozik valakihez. Zuhanyozás után megtörölközött, és arra gondolt, hogy hagy egy cetlit és megköszöni a szobalánynak az elképesztően selymes törölközőket. Ahogy maga köré tekerte az egyiket, az hozzáért a mellbimbójához. Megrázkódott és elvörösödött, mert Lachlain forró lehelete jutott róla az eszébe. Megrázta a fejét, mintha el akarná hessegetni az emléket, majd a tükör felé fordult és letörölte a párát a hűvös üvegről. Kellesz... de nem úgy, mondta Lachlain, és most, ahogy Emma végignézett magán, azon gondolkozott, hogy akkor viszont hogy.
Megpróbálta elképzelni, milyennek látja a férfi. Arra gondolt, hogy talán... talán csinos, legalábbis most, hogy a szín visszatért arcába és kicsit „kigömbölyödött", ahogy arra Lachlain olyan durván rámutatott. De végül is teljesen mindegy. Lehet, hogy csinos, amíg oda nem állítják valamelyik nagynénje mellé. Akik mindannyian vadak, érzékiek és gyönyörűek. Mellettük Emma maximum... aranyos. De más valkűr jelenleg nem tartózkodott a közelben, és ha Lachlain még így is — szolidan öltözve, befont copffal - vonzónak találja, mit szólna, ha felöltözne úgy, ahogy szokott? Bár a lelkéről nagy kő hullt le, hogy kiderült, miszerint nem a társa, egy része azt kívánta, bárcsak olyan gyönyörű lenne, hogy a férfi megbánná a megjegyzését... Kiválasztotta kedvenc miniszoknyáját és egy pántos, magas sarkú szandált, és miután megszárította a haját, kibontva hagyta, így a göndör tincsek szabadon hullottak a vállára. Ha esetleg fúj a szél és valaki meglátja a fülét, Lachlain majd lerendezi. Sőt mintha a férfinek kifejezetten tetszene, hogy hegyes a vége. Emma annyira felbátorodott, hogy még fülbevalót is vett. Amikor izgatottan lesuhant az autóhoz, Lachlain tátott szájjal bámulta. Emma tudta, hogy ő is legalább ugyanennyire megrökönyödöttnek látszott. Lachlain a volánnál ült és vezetett. Amikor meglátta, kiugrott a kocsiból, karon ragadta és betuszkolta. Emma gyanította, hogy a jelenet hevében kivillanhatott a bugyija, mert a férfi felmorgott, és szikrázó szemmel nézett körbe, vajon más is látta-e. Amikor visszatért, teljes erejéből becsapta az ajtót, amitől az egész kocsi megrázkódott. - Szórakozol velem, kislány? Emma némán bámult rá. - Így illegeted magad, amikor alig bírok magammal, annyira kívánlak? Emma megrázta a fejét. - Lachlain, én mindig így öltözöm. És mivel semmiképpen sem lehetek a társad, biztonságban vagyok. - De attól még férfi vagyok! Férfi, aki már régóta nem volt nővel! Emmának összeszorult a gyomra. Azért találta szépnek, mert hosszú ideje nem volt nővel. Lehet, hogy egy felékszerezett kocát is annak talált
volna. - Akkor engedj el. Ha tudsz vezetni, akkor nincs szükséged rám, és nyugodtan felszedhetsz valakit, aki arra is kapható. - Megígérted, hogy a következő teliholdig velem maradsz. - Csak rontanám az esélyeidet. És biztos vagyok benne, hogy rengeteg nő szeretne veled lenni. - És te nem tartozol közéjük? Még a mai este után sem? Emma zavartan harapdálta szája szélét, amiről eszébe jutott, hogyan nyalogatta a férfi napbarnított, sima bőrét, miközben vadul szívta kivételes vérét... Egy másodpercre kizökkent a gondolatmenetéből. - Csak nem értem, miért akarod, hogy veled maradjak - szedte végül össze magát. - Kellett egy sofőr. De már nem kell. Ennyi. - Igen. Tudok vezetni. Viszont még két másik szívességre is megkérnélek. Emma sóhajtott egyet, és megfordult az ülésen. Hátával az ajtónak támaszkodott, keresztbe tette a lábát. Lachlain megbabonázva bámulta. - Szóval? - kérdezte Emma, és az ujjával csattintott a férfi arca előtt. Lachlain mormogott valamit, és a szemébe nézett. - Azt akarom, hogy gyere velem Kinevane-be. Törleszteni akarom a tartozásomat és meg akarlak jutalmaz- ni. Tudom, hogy nehéz lehetett ez a hosszú út, különöen, hogy éheztél. - Mégis mire gondolsz? - kérdezte Emma. Gyanakvó volt, és meg sem kísérelte eltitkolni. - Pénz vagy arany. Vagy drágakő. Rengeteg ékszerem van, egész életemben gyűjtöttem. Az utolsó szavakat alaposan kihangsúlyozta, és közben elkapta Emma tekintetét, de a lány nem tudta, miért. - Választhatsz. Emma felvonta a szemöldökét. - Elém teszed a kincses ládikát, és én választok belőle néhány antik ékszert? - Pontosan - bólintott Lachlain komolyan. - Felbecsülhetetlen értékű darabok. Amennyit csak akarsz. - És nekem adod? - Tehát kap valamit, ami csak az övé? Egy értékes tárgyat? - Akkor tehát lesznek emléktárgyaim egy igazi, húsvér lykae-val
- a húsvér szónál sokatmondóan elmosolyodott, de Lachlain nem vette a lapot - való kirándulásomból? — Nem hitte, hogy a nagynénjei ezt überelni tudnák. - Mind a tied. Bár nem tudom, hogy az emléktárgy szó illik-e rájuk. Emma megrázta a fejét. - Mindez szuperül hangzik, de ha tényleg százötven évre eltűntél, gondolod, hogy még mindig ott vár a kastélyod meg a kincses ládád? - Mire célzol? - Hallottad már azt a szót, hogy „szupermarket"? Nem? Pedig valószínűleg a kastélyod helyén már rég az áll. Lachlain összeráncolta homlokát. - Kizárt. Kinevane a fajtánk ősi helye, és kívülről védve van. Ellenség még soha nem hatolt át rajta. Még a vámpírok sem találták meg jelentette ki, az indokoltnál csak egy árnyalattal büszkébben. Biztosíthatlak róla, semmi nem épült a helyén. Emma szeme összeszűkült. - Oké. Tehát korrekt, és megkapom a jutalmamat. A férfiak, akik ékszereket ajándékozgatnak, cserébe szexet akarnak. - Igen. Ez a második dolog - jelentette ki Lachlain elmélyült hangon, és két kezébe fogta Emma arcát. — Búcsúzóul egyet szeretkezünk. Emma szellemes riposztja? Tátva maradt a szája. - Nem, nem tudom elhinni, hogy már megint itt tartunk - nyögte ki végül, és eltolta magától a férfi kezét. Most, hogy ismertetted a programot, nem maradhatok veled. - Értem. - Lachlain komoly pillantást vetett a lányra. - Szóval ennyire félsz, hogy élveznéd? Emma türelmetlenül ránézett. - Igen, igazad van, keresztüllátsz rajtam. Egy pillanatnyi szünet után Lachlain szája mosolyra görbült. - De tényleg. Ha annyira biztos vagy benne, hogy nem lesz jó, miért nem tudod be ártalmatlan szórakozásnak? - Szóval, ha jól értem, akkor játszunk: az nyer, aki előbb megszerzi, amit akar. - Valami ilyesmi. Tényleg azt hiszed, hogy bármi esélyed is van ellenem?
Emma visszafojtott egy sértő megjegyzést és karba tette a kezét. Igenis, jár neki a jutalom. Az elmúlt pár napban annyi mindenen ment keresztül. Minden egyes drágakövet alaposan megszolgált, amit kihúz majd a zsebéből. - Tudod mit? Folytassuk! Egyrészt azért, mert tudom, hogy behajtod rajtam az ígéretem. Másrész, mert a legnagyobb örömmel döntelek anyagi romlásba. És ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! Lachlain előrehajolt — kényelmetlen tartásban —, és arcát Emma arcához közelítette. Halkan azt mondta: - Te pedig, mire véget ér a hét, átölelsz a lábaddal, és magadon kívül sikoltozol a gyönyörtől! És ne mondd, hogy nem szóltam előre. Emma vérvörös arccal elhúzódott és lázasan kutatott egy frappáns válasz után. -Akkor... lássuk, milyen jól vezetsz! Lachlain visszaült a kormány mögé, ám még búcsúzóul lassan, centiről centire végigmérte a lányt, majd sebességbe tette a kocsit. Kigördültek az utcára, Emma becsatolta magát és arcán kaján mosollyal várta, milyen remekül szórakozik a lykae szerencsétlenkedésén. De — természetesen - istenien vezetett. Lachlain Emma minden rezdülését alapos elemzésnek vetette alá - miért gondolta, hogy nem figyelte vezetés közben. - Ezt meg mégis mikor tanultad? - kérdezte a lány undokul. - Gyakoroltam a parkolóban, amíg zuhanyoztál. De ne aggódj, közben végig figyeltem a bejáratot. - Mondtam, hogy nem szököm meg. - Nem is azért néztem. Most haragszol? Akarsz vezetni? - Nem, csak általában hosszabb időbe telik, amíg valaki megtanul. - Az embereknek. - Mint egy bölcs felnőtt megveregette Emma térdét. De tudod, én náluk sokkal erő-sebb és intelligensebb vagyok. Lachlain feljebb csúsztatta a kezét, így Emma kénytelen volt rácsapni. - És sokkal beképzeltebb. Amikor Lachlain meglátta a lányt a hotel előtt - abban a botrányosan rövid szoknyában, frissen mosott, derekáig omló hajával - a szíve nagyot dobbant érte. Nézte a szexi cipőt, és elképzelte, ahogy a sarka a hátába
fúródik, miközben Emma a lábával átkulcsolja a derekát. A lány szeme csillogott, a bőre ragyogott. A férfi elképedve ismerte fel, hogy talán még maga a hold sem nyűgözte le soha ennyire. Most úgy döntött, vele marad, de csak azért, mert csábítják az ékszerek. Pedig úgyis minden az övé. Lachlain minden egyes darabot a jövendő társának gyűjtött, még akkor is, ha soha nem ilyen asszonyt kép zelt el. Ahogy ráfordult az országútra, százötven év óta először látta optimistán a jövőt. Bármi történt is, megszökött ellenségeitől és folytathatja a saját életét. Emmaline-nal - aki nem az a gyilkos volt, akinek először gondolta. Aki különleges volt, és teljesen más, mint azok a vámpírok, akikkel hosszú élete során találkozott. Minden más nőtől különbözött. Lachlain nem tudta eldönteni, hogy tündérre vagy szirénre hasonlít. Csuklója, keskeny keze és kulcscsontja törékeny, nyaka hajlata finom és elegáns. Arca földöntúli, csodálatos. Teste többi része - különösen így jóllakottan - nőies volt és érzéki, telt csípője és érzékeny melle. A feneke gondolatára pedig a jóistenhez fohászkodott. A karjára nézett, elmosolyodott az apró harapásnyomoktól, és újfent meglepődött saját reakcióján. Eszébe jutott, hogy mit hitt, és hogy mások milyen betegesnek fogják találni. Csak azzal tudta magyarázni, hogy sokkos állapotban van - hiszen élvezte. Emma a szexualitás olyan formájával ismertette meg, amelyről mindaddig nem is álmodott. Mindaddig csak rendes baszással volt dolga, és most mintha Emma azt mondta volna, mi lenne, ha megnyalnám a dorongodat, és bevenném a számba? Lachlain megborzongott, és az erekciója pulzálni kezdett. Bár igazából szégyellnie kellene és elrejteni a nyomokat, ehelyett örömmel nézegette a karját, mert erre a furcsa, titkos élményre emlékeztette - és arra, hogy Emma még soha nem ivott senkiből. Neki tartogatta első sötét csókját. Vajon ki tilthatta el a lányt az élő vértől? A családja? Valóban az ősapák közé tartoztak, és azért menekültek Louisianába, mert szembeszálltak a Hordával? Nem tudta eldönteni a válaszokat. Eletében nem találkozott
ennyire szűkszavú nőszeméllyel, és a kínos éttermi jelenet után úgy döntött, egy ideig tartózkodik a további kérdezősködéstől. Büszkén gondolt arra, hogy ő volt a lány első és egyetlen szeretője. Képzeletben a lány következő ivását tervezte. Rá fogja venni, hogy a nyakából igyon, így mindkét kezét használni tudja, letépi a csipkés alsóneműt, ujját Emma lába közé csúsztatja, és amikor a lány már elég nedves, akkor... Elnyomott egy újabb remegést, majd aznap már tizedszer Emmához fordult, hogy megkérdezze, hogy nem szomjazott-e még meg. A lány összegömbölyödött az ülésen, és kabátjába burkolódzott. A kabátot két okból terítette rá, egyrészt, hogy kényelmesebben érezze magát, másrészt biztonsági okokból, hogy ne bámulja folyton a csupasz combját. Emma fejét az ablaknak támasztotta, nézte az elsuhanó tájat azzal a két dugóval vagy mivel a fülében, és bár valószínűleg maga sem vette észre, közben halkan dúdolt maga elé. Lachlain nem akarta megzavarni. Hangja gyönyörű volt, lágy és megnyugtató. Pedig azt mondta, semmihez sem ért és valószínűleg nem gondolta, hogy szépen énekel, hiszen nem tudott hazudni. Lachlain nem értette, miért nincs nagyobb önbizalma. Gyönyörű volt, okos, szellemes, és a lelke mélyén szenvedélyes. Sőt nem is kellett olyan nagyon mélyen. Végül is úgy pofon vágta, hogy kiugrott a helyéről az állkapcsa - első próbálkozásra. Talán vámpír családja túlságosan érzékenynek vagy túl zárkózottnak találta, és kegyetlenül bántak vele. Már a puszta gondolattól is izzó harag öntötte el, és legszívesebben mindenkivel ott helyben leszámolt volna, aki a lányt valaha is bántotta. Lachlain pontosan tudta, mi történik. Kezd beleszeretni a lányba, és tervezgetni a közös jövőt. A harapás hozta közelebb őket egymáshoz. | Mikor érünk már oda? Emma alig tudta magát türtőztetni. Most, hogy visszatért bele az élet, rosszul viselte a bezártságot. Biztos, hogy ezért izeg-mozog, nyugtatta ma- gát. Nem azért, mert Lachlain kabátja puha és meleg a testétől, és beborítja finom illatával. Nyújtózkodott egyet, és kivette a fülhallgatót, ami lykae nyelven valószínűleg azt jelenthette, tessék, lehet kérdezni, mert Lachlain máris nyitotta a száját. - Este azt mondtad, hogy még sosem öltél, és sosem ittál senkiből. Ezt
pontosan hogy értetted? Hogy még sosem haraptál meg senkit szex közben? Véletlenül sem? Úgysem, hogy nem akartad? Emma sóhajtott, és megmasszírozta a homlokát. Csalódott benne. Ma éjjel majdnem felszabadultnak érezte magát vele, de már megint ezekkel a szexuális kérdésekkel zaklatja. - Ez most hogy jutott eszedbe? - Vezetés közben elgondolkoztam. Szóval? - Nem, Lachlain, soha. Most boldog vagy? Soha senki másnak nem haraptam a karjába, csak neked. — Amikor látta, hogy Lachlain szája újabb kérdésre nyílik, kissé emelt hangon hozzátette: - És más testrészébe sem. Lachlain fellélegzett. - Csak biztos akartam lenni. Miért? - kérdezte Emma kimerülten. - Örülök, hogy én vagyok az első. Komolyan mondja? Lehet, hogy nem azért kérdez ilyeneket, hogy zavarba hozza, hanem egyszerűen csak... férfi? - És a vérre mindig így reagálsz, ahogy ma este - vagy csak az én véremnek köszönhetően voltál ilyen szenvedélyes? Nem. Csak provokálja. - Ez miért fontos? - Csak kíváncsi vagyok. Ha mondjuk pohárból iszol mások előtt -, akkor is így szoktál-e viselkedni. - Nem játszhatjuk azt, hogy most pár óráig nem kínzol? - De hát én nem kínozlak. Csak tudnom kell. Emma eddig kínosan érezte magát, ám most kimondottan utálta a helyzetet. Elkomorult. Lachlain vajon mire céloz? Mikor szokott inni mások előtt? Otthon, de mindig bögréből, vagy egy margaritás pohárból, partin. Ágyban viszont soha, nem félmeztelenül, miközben valaki éppen a mellét nyalogatja. Emma szívverése felgyorsult, és gyomra összerándult. Lachlain valószínűleg nem ültetné egy asztalhoz családjával és barátaival, amikor úgy issza a vért, mint a bort, akkor viszont miért kérdezi? Talán valami mocskos dologban sántikál, ami őt is érinti? Ismét rájött,
hogy milyen keveset is tud a férfiről. - Hallottam ám a lykae-k híres étvágyáról, meg az... orgiákról, amiket rendeztek - Emma nyelt egyet -, de én semmi ilyesmire nem vagyok hajlandó. Lachlain villámló pillantást vetett a lányra, és az arca megfeszült. Emma érezte, hogy sikerült ismét felidegesítenie. - Vacsorákra, estélyekre gondoltam. Az a másik dolog soha eszembe sem jutna. Emma elvörösödött. Kettőjük közül tehát az ő agya járt a malackodáson. - Lachlain, körülbelül olyan hatással van rám, mint rád egy pohár víz. Lachlain a szemébe nézett, olyan mélyen, hogy a lány beleremegett. - Emma, én nem tudom, hogy nálad ez régebben hogy volt, de tudom, hogy az asszonyomon senkivel sem osztozom.
13. FEJEZET
- Nem nagyon zavart, hogy meg kellett állnunk - szólt hátra Lachlain a válla felett, miközben harmadszor is ellenőrizte a takarót, amit a szálloda ablakára aggatott. Éjfél után megdördült az ég, zuhogni kezdett az eső és csak nehezen tudtak haladni. Lachlain szerint Kinevane mindössze két óra távolságra volt, napkeltéig viszont alig egy órával több.
Emma oldalra hajtotta a fejét. Érezte, hogy a lykae nagyot csalódott. - Én tovább akartam menni! — emlékeztette a férfit, Így is volt, önmaga legnagyobb meglepetésére. Pedig ha valamivel, akkor a napfénnyel sosem könnyelműskö-dött. Miután egy utolsó pillantást vetett az ablakra, Lachlain a plüssfotelbe vetődött. Emma, aki mindent elkövetett, hogy ne egyfolytában a férfit bámulja, az ágy sarkára ült, felvette a távirányítót, és végignézte, mi megy a mozicsatornákon. - Túl nagy lett volna a rizikó. Ezek szerint, gondolta Emma, nem viccelt, amikor azt mondta, nem engedi, hogy még egyszer megégjen. De még mindig nem értette, hogyhogy nem kockáztattá meg ezt a mai utat. Ha például őt tartották volna százötven évig fogságban, és most mindössze két óra választaná el családjától, ha kell, a kocsihoz kötözve vonszolná magával a tiltakozó vámpírt. Lachlain erre nem volt hajlandó, inkább megállt egy fogadó előtt, amely - bár nem ehhez a színvonalhoz voltak szokva - legalább biztonságosnak tűnt. Sőt már anynyira megbízott Emmában, hogy két egymásba nyíló szobát választott, mivel feltétlenül aludni akart, és ahogy ígérte, mellette nem tudna... Emma gyorsan kiszámolta, Lachlain már legalább negyven órája folyamatosan ébren volt. Még így is, nem szívesen ismerte be, hogy fáradt. Valójában egyre gyakrabban hunyorgott, ahogy összehúzott szemmel körbekémlelt - amit egyre gyakrabban tett. De mint említette, ezt kizárólag sérülése okozza, ami nem gyógyul úgy, mint kellene. A sérülése, vagyis a lába. Ami úgy nézett ki, mint egy emberi láb, amit legalább hat évig gipsz borított. A sérülés, amire Emma már több tucat lehetséges magyarázatot legyártott magában. Bizonyára elvesztette. Emma harapásának nyoma -karján az apró sebhely, amit a lány legnagyobb döbbenetére a férfi szinte átszellemült arccal nézegetett - gyorsan gyógyult. Viszont továbbra is sántikált. Valószínűleg teljesen visszanő majd. Emma lopva a férfire sandított. Miközben ő a férfi lábáról elmélkedett, szemmel láthatólag Lachlaint is hasonló gondolatok foglalkoztatták, mert a combját bámulta azzal... a mohó, állati pillantással. Emma a szoknyája
szélébe húzkodta és megpróbálta lejjebb rángatni, nem sok sikerrel. Lachlain mindezt érdeklődve szemlélte, mély, alig hallható morgás kíséretében. Emma beleborzongott a hangba és legszívesebben újra és újra megismételte volna a mozdulatot, hogy Lachlain még inkább élvezze. Amikor a józan Emma elszégyellte magát a gondola-taira, és gyorsan beburkolódzott az ágytakaróba, Lach-lain összeráncolta a homlokát, sóhajtott, és szemmel láthatólag csalódott volt. Emma elfordult, újra a távirányítót nyomkodta, mint-ha az lenne utolsó mentsvára ebben a bizarr szituáció-ban. Semmi jó nem származhat abból, hogy megint egy szobábán tartózkodik egy kanos lykae-val, különösen most, hogy mind a ketten ennyire... túlfűtöttek, és felvet te azt a szokást, hogy minden éjjel a férfi karjában alszik el a kádban. Megköszörülte a torkát és azt mondta: - Megnézek egy filmet. Akkor... majd naplementekor találkozunk. - Máris kirúgsz a szobádból? - Hát igen, nagyjából. Megrázta a fejét - a kívánságairól egyértelműen nem véve tudomást. - Veled maradok hajnalig. - Szeretek egyedül lenni, és már három napja együtt vagyunk. Olyan nagy kérés lenne, hogy átmenj a saját szobádba? Lachlain értetlenül hallgatta, mintha ennél ostobább dologgal Emma nem is hozakodhatott volna elő. - Nem akarod... megosztani velem ezt a filmet? Olyan esetlenül fogalmazott, hogy Emma majdnem elnevette magát. - Utána pedig újra ihatnál. A mosoly eltűnt Emma arcáról a férfi szexi, komoly szavaitól, ám nem fordult el, túlságosan lenyűgözte a szenvedélyes tekintet, amivel a férfi az arcát tanulmányozta. Kérlelte, hogy igyon belőle, Emma kezdte hinni, hogy a férfi tényleg ugyanannyira élvezi, mint ő. Bár csodálkozott rajta, de érezte az erekcióját — nehéz volt, nem észrevenni - és látta a vágyat a tekintetében. Ugyanaz a vágy, mint tegnap este... A pillanat varázsát egy nő törte meg, aki eksztatikusán sikoltozott a tévében. Emma levegőért kapkodott, és a tévé felé kapta a fejét. Biztos
érzékkel sikerült benyomnia az egyik pornócsatornát. Vérvörös arccal, pánikban kapcsolgatta a tévét, de aznap csupa olyan filmet adtak, mint a Kilenc és fél hét vagy a Tágra nyílt szemek. Nagy nehezen sikerült valami szexmenteset találnia. Jaj! Egy amerikai farkasember Párizsban. Ráadásul a legvéresebb jelenet. Mielőtt elkapcsolhatta volna, Lachlain talpra ugrott. - Ne! Ilyennek látnak minket... az emberek? - mondta megdöbbenve. Hát igen. Valószínűleg nem erre számított. Emma gyorsan végiggondolta, milyen vérfarkasos filmeket ismer: A vérfarkasok lázadása, Az üvöltés, Szörny az emberben, vagy A szörnynek meg kell halnia, és bólintott. Előbb-utóbb látni fogja őket, és úgyis kiderül az igazság. - Igen, ilyennek. - És a Szövetség többi tagját? - Róluk nem igazán. - De miért? Emma ajkába harapott. - Hát... úgy hallottam, hogy a klánt sosem érdekelte a piár, amíg a vámpírok és a boszorkányok például rengeteg pénzt költenek rá. - Piár? - Public Relations. Kommunikáció, kapcsolatépítés meg ilyenek. - És működik? - kérdezte Lachlain ugyanazzal az elborzadt arckifejezéssel. - Fogalmazzunk úgy, hogy a boszorkányokat szelíd javasasszonyoknak látják. A vámpírokat meg szexi... mítosznak. - Édes istenem! — dünnyögte Lachlain, és egy mély sóhajtás közepette leroskadt az ágyra. A látottak annyira kiborították, hogy Emma, úgy döntött, nem hagyja annyiban, és végére jár a kérdésnek. Akkor is, ha ezzel kérdések egész özönét vonja magára. - Szóval... a vérfarkas nem is ilyen? Lachlain megdörzsölte rossz lábát. Elcsigázottnak tűnt. - Az istenit, Emma! Nehezedre esne nyíltan megkérdezni, hogy milyen vagyok, ha átalakulok?
Emma oldalra biccentette a fejét. Nyilvánvalóan fájt a lába, ő pedig nem bírta nézni a szenvedést. Senki szenvedését. Még egy durva és bárdolatlan vérfarkasét sem, így, hogy elterelje a figyelmét, megkérdezte: - Szóval, Lachlain, milyen vagy, ha átalakulsz? Lachlain először meglepődött, mint akinek fogalma sincs mit válaszoljon. - Láttál már démont embermaszkban? - kérdezte végül. - Persze - válaszolta Emma. Elvégre a Szövetség központjában lakott. - Akkor tudod, hogy még mindig ott van az ember, de a démon is. Valami ilyesmi történik velem is. Még mindig én vagyok, de mintha vadabb és erősebb lennék, Emma hasra fekve felé fordult, felkönyökölt, hogy hallja a folytatást. Amikor intett neki, hogy folytassa, Lachlain hátát az ágy végének támasztotta, és hosszú lábát keresztbe tette maga előtt. - Kérdezz! - Rendben. A fogad nagyobbra nő? - érdeklődött Emma tágra nyílt szemmel. A férfi bólintott. - És tetőtől talpig beborít a szőr? - Jézus, dehogyis! - szörnyülködött Lachlain. Emmának több szőrös barátja is volt, így kissé megbántódott a férfi hangsúlyától, de aztán úgy döntött, elengedi a füle mellett. - Azt tudom, hogy a szemed kék lesz. Lachlain bólintott. - A testem megnő, és az arcom eltorzul... olyan farkasszerű lesz. Emma grimaszolt egyet. - Hosszú orr? Ezt Lachlain mulatságosnak tartotta. - Nem! Nem úgy, ahogy gondolod. - Akkor nem is változol nagyon meg. - De igen. - A férfi elkomorodott. - Mi úgy hívjuk: saorachadh ainmhidh bho a cliabhan... Kiengedjük a fenevadat a ketrecből. - Szerinted megijednék? - Még az idősebb, hatalmasabb vámpírok is lapítanak. Emma ajkába harapott és elgondolkozott a hallottakon. Bármennyire
erőlködött, nem tudta Lachlaint máshogy elképzelni, csak dögösnek. A férfi ásított egyet. Későre jár. Nem akarsz még hajnal előtt inni egyet? Emma szégyellte, hogy mindennél jobban akart. Zavartan vállat vont, és belemélyedt az ágytakaró virágmintájának tanulmányozásába. Mind a ketten akarjuk. Igen, akarom... de azt nem, ami vele jár. És ha megesküszöm, hogy egy ujjal sem érek hozzád? De mi van, ha... - Emma elhallgatott és arca lángolt szégyénében. - Ha... megfeledkezem magamról? - Ha, mondjuk, Lachlain megcsókolná és simogatná, ahogy korábban, biztosan tudta, hogy hamarosan könyörögne a férfinek, hogy fektesse az ágyra. Nem lesz baj. Ráteszem a kezem az ágytakaróra, és el nem mozdítom. Emma eltűnődött, majd újra ajkába harapott. Tedd inkább a hátad mögé. Ez egyáltalán nem tetszett neki. - Inkább - körbenézett, majd az ágytámlába kapaszkodott—ezt megfogom, és nem engedem el. - Megígéred? - Esküszöm. Emma megpróbálta elhitetni magával, hogy pusztán azért kúszik Lachlainhez térden állva, mert annyira éhes. Ám ennél sokkal többről volt szó. Meg akarta érinteni a férfi meleg és erős testét, érezni bőre ízét a nyelve alatt, felgyorsuló szívverését, mintha mohósága neki is örömet okozna. Emma elétérdelt, Lachlain pedig a nyakát kínálta a lánynak. A lány látta, hogy a nadrágja máris dudorodik, és ideges lett. - Fogod a támlát? - kérdezte. - Fogom - lihegte Lachlain. Emma nem bírta tovább, megragadta a férfi ingét és nyakába vájta a fogát. Testét meleg és kéj rázta meg, és felnyögött. Érezte, hogy ajka alatt a férfi zihál. Amikor majdnem elélvezett az érzéstől, Lachlain odasúgta: - Lovagolj meg. Emma le nem véve az ajkát, boldogan megtette, így még inkább belefelejtkezhetett az élménybe és az ízbe. Bár Lachlain egy pillanatra sem vette el a kezét az ágytámláról, a csípőjét az ágyékának nyomta. Aztán, újabb nyögéssel, visszafogta magát.
De a lány szerette a hangokat, amiket kiadott, szerette, hogy érzi őket, és még többet akart. így teljesen a férfi ölébe ült, nem érdekelte, hogy szoknyája felcsúszik a combjára. A forróság, amely fogadta, szinte fájt. Már nem tudott tisztán gondolkodni. Olyan kemény... Szinte eszét vesztve dörzsölte magát a férfihoz, hogy könnyítsen magán.
14. FEJEZET
Ments fel az esküm alól, Emmaline. Emma nem felelt, nem mentette fel, és a fenébe, nagyon fontos lett a férfi, hogy betartsa adott szavát. A lány válasz gyanánt szélesebbre tárta a combját, majd lassan, érzékien, meredező szerszámához dörzsölte magát. Csak az ő alsógatyája és a selyembugyi választották el őket egymástól. - Ó, istenem, igen, Emma - nyögte, és egész teste remegett a vágytól. Nem akarta elhinni, hogy a lány ezt csinálja vele. Ezt majd felhasználja ellene, gondolta homályosan. Ha a vérétől Emma ennyire elveszti önuralmát, addig fogja itatni, amíg maradék ellenállását is elveszti... Arra kényszerít egy vámpírt, hogy igyon belőle... mi történik vele? Emma belekapaszkodott a támlába, és a fejét hátravetve dörzsölte magát
hozzá. A hajának az illata, amely ott úszott előtte a levegőben, a harapás és az a tény, hogy végre Emma is ennyire élvezi az egészet, majdnem a csúcsra juttatta Lachlaint. - El fogok menni... Ha nem hagyod abba... De Emma nem hagyta. Továbbra is teljes erőből dör-gölte magát a férfihez, mintha képtelen lenne abbahagy ni, Lachlain pedig tehetetlenül tűrte. Soha még nem érezte ilyen elviselhetetlennek. Nem érinthette meg.., nem csókolhatta meg a húsát... Emma most a mellét dörzsölte a mellkasához, fel és alá. Az ágytámla kezdeti repedezni a szorítása alatt. A feszültség, amely az első éjszaka óta erősödött, egyre fékezhetetlenebb erővel tombolt benne. Légzése szaporább lett, átvette Emma gyors ritmusát. - Örökké tudnék inni belőled - suttogta a lány, amikor végül abbahagyta az ivást. Fogsz is... - Annyira finom vagy - zihálta a lány, és még búcsúzóul egy utolsót nyögött. - Megőrjítesz - hörögte Lachlain, majd hátradobta a fejét, teste megfeszült, csípőjét a lányéhoz szorította, és egy hatalmas ordítás közepette elélvezett. Az ágytámla darabokra tört, por és szilánkok repültek szerteszét. Amikor teste valamennyire lecsillapodott, a férfi megropogtatta megkínzott öklét. Emma a mellkasához bújt, átölelte, apró teste reszketett. - Emma, nézz rám! Emma így is tett, szeme ezüstös fénye varázslatosan csillogott. Lachlain úgy érezte, mintha régóta ismerné, ismerősnek tűnt, de tudta, hogy hozzá fogható különleges lénnyel még soha életében nem találkozott. Emma félrehajtotta fejét, és úgy nézett Lachlainre, mintha maga sem tudná, mit gondoljon. - Meg akarlak érinteni. Ott. Azt akarom, hogy neked is jó legyen. Emma a férfi vérző kezére nézett, szemmel láthatólag meglepődve. - Akkor a nyelvemmel csinálom. Vedd le a bugyidat, és térdelj fel. Emma lassan megrázta a fejét. - Miért?
- Rossz vége lesz, ha így folytatjuk - suttogta Emma. - Nem fogom megszegni, amit ígértem - majd, még mindig ökölbe szorított kézzel, Lachlain halkan hozzá tette:-Jót akarok, hidd el! Annyira akarom, hogy szinte Emma tekintete ellágyult, homlokát a férfi homlokának támasztotta. Aztán, pillanatnyi vívódás után nem küzdött tovább az ösztönei ellen, hanem előrehajolt és lágyan szájon csókolta. A haja előre hullott, és Lachlain nyakát simogatta. A férfi beszívta a lány különleges illatát, és szerszáma máris újra ágaskodott. - Miért lenne rossz vége? - súgta a lány fülébe két csók között. - Ez nem én vagyok - motyogta a lány feleletként. -Én teljesen más vagyok. Alig ismerlek. Ennél nevetségesebb választ nem is adhatott volna, úgy, hogy egyfolytában Lachlaint csókolgatta. Úgy érezte, mintha a lánynak ezt kellett volna, mondania. - De hát a véremből ittál! El tudsz képzelni ennél szorosabb köteléket? Emma azonnal megmerevedett, és legördült a férfiról. - Igazad van. Nagyon sajnálom. De egyszerűen képtelen vagyok odaadni magamat valakinek, akiben nem bízom meg teljesen. - Felkelt és belekuporodott az egyik székbe. - Aki ennyit bántott... -Emma... én -Tudod, hogy igazam van. Három nappal ezelőtt úgy megijesztettél, mint még soha senki. Most meg akarsz valamit tőlem? - Emma egész testében remegett. - Kérlek, menj át a szobádba! Hagyj békén! Csak egyetlen egyszer! Lachlain felállt, és bár villámló tekintettel, de mégis az ajtóhoz sántikált, ahonnan azért még utoljára visszafordult: - Nyertél néhány órát! De ha legközelebb iszol, az, enyém leszel, és ezt te is nagyon jól tudod. - Az ajtó becsapódott mögötte.
Emma megágyazott magának a földre, és ledobálta a. takaróit. Mitől ilyen finom a hálóinge anyaga? Minden egyes varrást külön-külön érzett érzékeny mellén és hasán. És selymet viselt.
Pusztán attól, hogy eszébe jutott az iménti jelenet, csípője szinte önálló életre kelt, mintha a férfi még mindig ott lenne alatta. Lachlain elélvezett, azért mert... ő meglovagolta. Emma arca lángolt. Akkor most ezentúl ő lesz Emma, a szajha? És... neki sem sok hiányzott. Amikor megfürdött, érezte, hogy nedvesebb, mint bármikor. Gyanakodott, hogy vér utáni vágya nem azt jelenti, hogy inni szeretne, hanem szexuálissá válik, mert iszik. Lachlainnek igaza volt. A következő alkalommal nyugodtan a magáévá teheti, mert ma este, ha csak egy időre is, de elvesztette józan eszét és majdnem megtörtént. Pedig - bár teljes erőből próbálta bizonyítani az ellenkezőjét - a szexet csak olyan valakivel tudja elképzelni, akihez lelkileg is kötődik. Nem mintha ósdi nézeteket vallott volna ezzel kapcsolatban - elvégre, nagyon jól tudta, mi megy éjjelente a Cinemaxon —, sőt normálisan viszonyult hozzá, annak ellenére, hogy még sosem volt orgazmusa. De a lelke mélyén tudta, hogy a pillanatnyi élvezetnél valami tartósabb dologra vágyik - amit Lachlaintől sosem kaphat meg. Azon kívül, hogy a férfi egy arrogáns, rosszmodorú lykae volt, aki élvezte, ha gyötörhette, nem tudta elképzelni, hogy bemutatja a barátainak? El nem tudta képzelni, hogy otthon dévédéznek, és közben pattogatott kukoricát esznek - mert mindig csinál -, hogy hozzávágja ahhoz, aki viccből eltakarja a képernyőt. A nagynénjei biztos, hogy kiborulnának már a gondolattól is, hogy egy „szörnyeteg" hozzáér. És mindig azt terveznék, hogyan ölhetnék meg Lachlaint. Mindezen felül ott volt még a másik nő is, akit a kozmikus erők választottak Lachlain társául. Emma az átlag vetélytársakkal még csak-csak megbirkózna, na de egy lykae társsal? Akkor hát. Elég a butáskodásból. Lachlain bekopogtatott a két szobát elválasztó ajtón, majd a választ meg sem várva, azonnal be is nyitott. Szerencsére Emma már abbahagyta az ábrándozást. A férfi haja vizes volt, nemrég zuhanyozhatott. Az ajtófélfának dőlt, nem volt rajta más, mint egy farmer, egy kicsit lecsúszva, lazán a csípőjéről -
ahogy kell. Az egyik tenyerét időközben bekötözte. Emma nyelt egyet. Megsebesült, amikor elélvezett és összetörte az ágytámlát. Lachlain összefonta karját izmos mellkasa előtt. Emma leplezetlenül bámulta, szinte már bálványimádáshoz hasonlóan. Szívesen leróná előtte a hódolatát még egyszer... - Mondj egy olyan dolgot magadról, amit nem tudok - kérte Lachlain. Emma, nagy önfegyelemmel a férfi arcába nézett, majd egy pillanatnyi vívódás után azt mondta: -Jártam főiskolára, és popkultúrából van diplomám. Lachlain elismerően csettintett. Mivel közel kétszáz év kimaradt az életéből, fogalma sem volt arról, hogy legtöbbek szerint, jó, ha a Burger Kingben elhelyezked-het ezzel a diplomával. Bólintott, visszaindult a szobájába, Emma pedig, mivel a férfi nem várta, utánaszólt: - Mondj te is valamit. Lachlain visszafordult, meglepődve, hogy Emma tár- salogni akar: - Azt hiszem te vagy a leggyönyörűbb nő, akit életemben láttam jelentette ki ünnepélyesen. Emma biztos volt benne, hogy a férfi még hallotta, hogy elakad a lélegzete, mielőtt becsukta volna az ajtót. Lachlain gyönyörűnek nevezte! Őt! Egy pillanattal ezelőtt még szomorúan beletörődött sorsába, most azonban beleszédült a boldogságba. Ó, nagy kulimászban volt. Érzelmei, mint valami őrült óramutató, vadul pörögtek... Emma szeme összeszűkült, amikor rájött, mi is a baja. Stockholmszindróma. Egész biztos. A túsz azonosul kegyetlen fogva tartójával? Kipipálva. Beleszeret? Kipipálva. De, ha őszinte akar lenni magához, a valóságban vajon hány gyakorló túszejtő volt két méter magas, napbarnított bőrű, kisportolt testű szexisten? Akinek ráadásul megvan az a beteges kényszere, hogy ezt a tökéletes testet folyamatosan rátukmálja. És ráadásul gyönyörűnek tartja! Arról meg aztán végképp nem beszélve, hogy mintha alig várná, hogy újra adhasson neki a csodálatos véréből. Lehet, hogy ő lesz a lykae Patty Hearstje? Nem számít. A lényeg az, hogy nem ő a társa, így, még ha össze is jönnének, a férfi csak unaloműzésből maradna vele, ameddig meg nem
találja az igazit. Belőle pedig, miután összetöri a szívét egy olyan férfi, mint Lachlain, sírós-pityogós nőstény válna. Pedig ha valamit, akkor ezt a legkevésbé sem akarta. Megkönnyebbült, hogy nem ő Lachlain társa. Komolyan. Az olyan lenne, mint egy életfogytig tartó börtönbüntetés. A férfi sosem engedné el, bántaná, és zsarnokoskodna felette, ha pedig megszökne, akkor utánajönne, és a végén a nagynénjei kénytelenek lennének végezni vele. A rendje élvezné a helyzetet. Ha kiderülne, hogy Lachlain megcsókolta és megérintette azokon a helyeken, a férfinek többé egy nyugodt perce sem lenne. Amennyire Emma tudta, ő az első valkűr, akit megérintett egy vér-farkas. Ahogy anyja is az egyetlen volt, aki beleszeretett egy vámpírba. Emma napnyugtakor megérzett valamit. Körülnézett az elsötétített szobában, kinyújtotta a fejét, még az ágy alá is bepillantott, de nem látott semmit. Azzal nyugtatta magát, hogy biztos tévedett, de azért villámsebesen felöltözött, bepakolt és már rohant is át Lachlain szobájába. A férfi az ágyon feküdt, farmerben, takaró nélkül, mert pokrócát Emma ablaka elé szerelte. A lány szeme előtt reszketett, mint akit rémálom gyötör. Kelta szavakat mormolt, a teste verítékben úszott. Minden izma megfeszült, mintha nagy fájdalmai lennének. - Lachlain? - suttogta. Gondolkozás nélkül odarohant hozzá, és simogatni kezdte a férfi arcát és haját, hogy valamennyire lecsillapodjon. De hiába. Lachlain továbbra is reszketett. - Emmaline - dünnyögte, anélkül, hogy felébredt volna. Vajon a lány is szerepelt álmában? Aznap éjjel ő is különöset álmodott, még soha nem érezte ilyen valóságosnak az álmát. Megsimogatta a férfi homlokát, ahogy felidézte. Úgy élte meg a történetet, mintha ő lett volna Lachlain. Az ő szemével látott, az ő kezével tapintott, és mintha ő szagolta volna az illatokat. Egy sátorban állt. Ékszereket válogatott, amelyek egy szőnyegen feküdtek előtte kiterítve. Mellette egy gyönyörű, zöld szemű nő állt, akinek hosszú, kávészínű hajába szőke csíkokat szőtt a nap. A férfi kiválasztott egy arany és zafír láncot, és ki is fizette. Az ékszer
formájából és a pénznemből Emma arra következtetett, hogy mindez nagyon régen történt. A nő felsóhajtott, és azt mondta: - Még több ajándék. - Ja - mondta Lachlain dühösen. Sejtette, hogy most mit fog hallani. A nő - akiről Emma valahonnan tudta, hogy Cas-sandrának hívják folytatta: - Kilencszáz évet vártál. Én is majdnem ugyanannyit. Nem gondolod, hogy mi... - Nem - szakította félbe Lachlain határozottan. Hányszor fogja ezt még a fejéhez vágni? Cassandrát meglepte Lachlain válasza. - Veled töltök egy éjszakát. - Régi barátok vagyunk. De ez bármikor megváltozhat. - Lachlain haragja egyre nőtt. — Te is a klán tagja vagy és találkozni fogsz vele. Gondolod, hogy kiteszem ennek a kínos helyzetnek? Emma megrázta a fejét a különös álomtól, és még most is csodálkozott, hogy mennyire valódinak tűnt. A férfi épphogy megemlítette az ékszereket és ő máris ilyen bizarr forgatókönyveket képzel el. Lenézett, és elpirulva látta, hogy már a férfi mellkasát simogatja. Nem hagyta abba, csak ismét elámult azon, hogy milyen csodálatos a teste, elámult, hogy a férfi pont vele akar szeretkezni... Abban a pillanatban egy kéz kulcsolódott a torkára, még sikítani sem maradt ideje. Amikor Lachlain kinyitotta a szemét, az teljesen kék volt.
15. FEJEZET
Emmaline gyengéden simogatta, a nevét suttogta. A rémálom folytatódott. Emma sosem tenne ilyet, sosem lenne vele ennyire kedves. Lachlain szemére vörös köd ereszkedett, és a tűz megint pusztította testét. Már három napja érezte az ellenséget, és most a társa közelében volt. Azonnal támadásba lendült. Amikor eloszlott a köd, irtózatos látvány fogadta. Teljes erejéből fojtogatta a lányt, aki a karját karmolta, ahogy csukladozott, és kétségbeesetten küzdött az életéért. A jobb szemében éppen megpattant egy ér. Lachlain felüvöltött, elengedte a lányt és elvetődött tőle. Emma térdre rogyott, köhögött, levegőért kapkodott. Lachlain odarohant, megpróbált segíteni, de a lány eltolta magától. - Úristen, Emma, nem akartam... Csak éreztem valamit... Azt hittem, hogy vámpír vagy. Emma megint köhögött, majd nagy nehezen kinyögte: -Az vagyok... - Nem, nem úgy értem. Azt gondoltam, hogy... más vagy. Az egyik, aki elfogott. - A harapás, a vér, biztos, hogy miattuk történt ez a lidércnyomás. - Azt hittem, S vagy. - Kicsoda?— zihálta Emma. - Demestriu - vallotta be végül Lachlain, és a karjába zárta a lányt, mit sem törődve erőtlen tiltakozásával. -Sosem bántottalak volna! Soha! - A
férfi megborzongott. - Emma! Baleset volt! Szavai hatástalanok maradtak. Emma rémülten reszketett a karjában. Nem bízott benne - sosem bízott -, és most a férfi újra emlékeztette rá, hogy miért is nem. Emma a szeme sarkából figyelte, ahogy Lachlain egyik kezével elengedi a kormányt, és felé nyúl, hogy megsimogassa. Majd, ahogy indulásuk óta mindig, félúton meggondolja magát és visszahúzza. Felsóhajtott, arcát a hideg ablakhoz szorította, kibámult az utcára, de semmit sem látott. Az érzelmei teljesen összekavarodtak, és nem tudta, hogyan viselkedjen. Valójában nem haragudott a férfira a történtek miatt. Volt olyan buta, hogy megérintsen egy alvó vérfarkast, és a tettéért csúnyán meglakolt. Azt viszont nagyon sajnálta, hogy sajgott a torka, és nem hozott magával fájdalomcsillapítót. Ráadásul az újabb adalék Lachlain életéből sem dobta fel különösebben. Már korábban is megfordult fejében, hogy talán a Horda ejtette fogságba, de hamar el is vetette az ötletet, mert onnan nem lehetett csak úgy megszökni. Myst nénikéje például, aki pedig megjárta a Horda erődjét, csak akkor szabadulhatott ki, amikor a lázadók elfoglalták a kastélyt - és az egyik lázadó tábornok beleszeretett. Miután a Hordát kipipálta, Emma arra gondolt, hogy biztos saját fajtája tartotta fogva a férfit politikai okokból. Feltéve, ha tényleg ő volt a klán feje. Most viszont kiderült, hogy Demestriu, a leggonoszabb és leghatalmasabb vámpír börtönözte be. Ha pedig igazak a pletykák arról, hogy Furie milyen pokoli kínokat él át a tenger fenekén, akkor vajon mit tehettek Lachlainnel? Demestriu őt is vízbe fojtotta? Vagy a földhöz láncolta és elevenen eltemette? Mindenesetre százötven évig kínozták, amíg végül sikerült megszöknie onnan, ahonnan lehetetlen. Emma attól tartott, hogy lábát is valószínűleg ekkor veszthette el. El nem tudta képzelni a fájdalmat - a végtelen fájdalmat, amit Lachlainnek annyi éven át kellett elviselnie, hogy végül... Ami ma este történt, arról nem a férfi tehetett. Bár ő valószínűleg magát hibáztatja - arckifejezése legalábbis erre utalt. Most, azonban tudva,
hogy ő, Emma, mit csinált, azért haragudott a férfira, hogy magával tartotta. Mit képzelt? Mindazok után, amin keresztülment, a lány tudta, hogy az aznap esti baleset elkerülhetetlen volt. Előbb-utóbb ki kellett, hogy robbanjon Lachlain-ből a sok felgyülemlett indulat, és ez bármikor újra megtörténhet. De azt Emma nem fogja hagyni. Nem biztos, hogy másodszor is túlélné. És ha mégis, semmi kedve nincs azt mesélni az érdeklődőknek, hogy azért véraláfutásos a nyaka és úszik vérben a szeme, mert véletlenül nekiment egy rohadt ajtónak. Miért kellett Lachlainnek magával hoznia? Csak azért, hogy rajta torolja meg a fájdalmát. Úgy bánt vele, mintha ő is egy gonosz vámpír lenne. Napokig gyötörte, megalázta. Jó lesz, ha Lachlain vigyáz, mert a végén tényleg igazi vámpír válik belőle, hogy megvédje magát. Ma este megérkeznek Kinevane-be, holnap naplementekor pedig búcsút int egyszer és mindenkorra.
Emma az ablaknak dőlt, és bár a fülében volt az a dolog, most mégsem énekelt, ahogy a múlt éjjel. Lachlain ki akarta húzni a fülhallgatót, hogy beszéljen hozzá, hogy bocsánatot kérjen. Nagyon szégyellte magát — még életében soha semmiért nem szégyenkezett ennyire -, de arra gondolt, hogyha még az iPodot is elvenné, az már az utolsó csepp lenne a pohárban. Mivel elrabolta, halálra rémítette, és fojtogatta, érezte, hogy a lány elérte a tűrésküszöbét, és kezd besokalni az elmúlt négy nap eseményeitől. Az út menti lámpák felülről világították meg Emma arcát - és a zúzódásokat sápadt nyakán - amitől Lachlain még rosszabbul érezte magát. Ha nem tér magához... akár... meg is ölhette volna. És mivel fogalma sem volt, miért csinálta, azt sem tudhatta, hogy soha többet nem történik meg. Be kellett látnia, veszélyt jelentett Emma számára. Gondolataiból sípoló hang riasztotta fel. Emma előrehajolt, a műszerfalra mutatott, majd elmutogatta, hogy a piros fény azt jelzi, kifogyott az üzemanyag. Majd a következő kijárat felé bökött, még mindig egy hang nélkül. Tudta, hogy Emma azért nem
szólalt meg, mert fájt neki a beszéd. Lachlain szinte fuldoklott az autóban, ami most elviselhetetlenül kicsinek tűnt. A kormánykereket markolta. Igen, megjárta a poklot, de az isten verje meg, hogyan támadhatott a társára, akár öntudatlan állapotban is? Amikor egész életében őt kereste? Mert ő volt számára a megváltás. Kit érdekelt, hogy nem tette magáévá - már a lány puszta lénye is csillapítóan hatott rá. Ha nem találkoztak volna, ha a lány nem könnyített volna rajta a gyengéd szavaival és kedves érintéseivel, akkor biztos, hogy most magányosan őrjöngene egy elhagyatott sikátorban. És cserében mit adott a lánynak? Pokollá tette az életét. A kijáratnál meglátta a benzinkút jelét. Bekanyarodott, megállt a kút előtt, amelyre a lány rámutatott. Amikor leállította a motort, Emma kihúzta a füléből azt az izét. Lachlain vett egy nagy levegőt, de még mielőtt bármit is mondhatott volna, Emma felnézett, sóhajtott egyet, és kinyújtott kézzel jelezte, hogy szeretné visszakapni a hitelkártyáját. Lachlain odaadta, és ő is kiszállt, hogy megtanulja, hogyan kell tankolni. - Meg akarom magyarázni, ami történt - mondta Lachlain, miközben várakoztak. - Nem történt semmi - hárított Emma. Krákogó hangja azonban meghazudtolta a nevetséges állítást. A benzinkút erős, természetellenes fényében az egész jobb szeme vérben úszott. Az a minimum, hogy nagyon haragszik - miért nem akar róla beszélni? - Miért nem mondasz semmit? Nyugodtan ordíts, kiabálj velem! Teljesen igazad van! - Arra vagy kíváncsi, hogy miért nem veszekszem? -kérdezte Emma halk, visszafogott hangon. - Igen. Pontosan - vágta rá Lachlain, ám abban a pillanatban, amikor meglátta a lány arckifejezését, rögtön meg is bánta. - Elegem van abból, hogy mindenki ezt kéri rajtam számon. Most még ráadásul egy olyan valaki is, akinek fogalma sincs, hogy ki vagyok! Emma dühös szavait rövid köhögő roham szakította félbe. - Sokkal jobb lenne az a kérdés, hogy miért nem kerülöm a konfliktust, inert te is kerülnéd, ha... Emma elhallgatott és elfordult. Lachlain a vállára tette a kezét.
-Ha? Amikor Emma végül ránézett, tekintetében mérhetetlen szomorúság tükröződött. - Ha mindig veszítenél. Lachlain összeráncolta a homlokát. - Próbáld meg elképzelni. Újra és újra veszítesz. Szerinted ez milyen hatással van az emberre? - Ne... - Szerinted mikor volt bármilyen esélyem is ellened? taszította el Emma a férfi kezét. - Amikor elraboltál? Vagy amikor rávettél, hogy egyezzek bele ebbe az őrültségbe, vagy hogy igyak a véredből? Lachlain, téged foglyul ejtettek a vámpírok, és alighogy megszöktél, máris elkaptál. Miért? Miért akarod, hogy veled maradjak? Gyűlölöd a vámpírokat - még soha senki nem bántott engem annyit, mint te egyetlen hét alatt. És mégis ragaszkodsz hozzám. - A lány keserűen felnevetett. - Mennyire élvezhetted a kicsinyes kis bosszúdat. Jólesett ugye, hogy megalázhatsz? Amikor láttad, hogy menynyire fáj, és hogy nem is értem, miért csinálod. Elegem van a perverz játékaidból, hogy egyik percben belém rúgsz, a másikban pedig a szoknyám alatt matatsz. És nem engedtél el, amikor többször megtehetted volna. Pedig te tudtad a legjobban, hogy mekkora veszélyben vagyok. Méghozzá miattad. Lachlain semmit nem tagadhatott. Végigsimított az arcán, ahogy mindent felfogott. Ő egyre tisztábban hír ja a lány iránti érzéseit, Emma meg végzett vele. Szerelte volna elmondani neki, hogy ő a társa - és nem csak az én hozta magával, hogy bántsa. De nem ez volt a legalkalmasabb pillanat. - Te is, ahogy mindenki más, keresztülgyalogolsz rajtam, és nem is érdekel, hogy fel bírok-e utána tápászkodni a földtől? - tette hozzá Emma elcsukló hangon. Nagyon sajnálta, hogy ennyire elvesztette önuralmát....... De jobb, ha abba hagyom, mert még a végén elsírom magam, és esetleg rosszul találsz lenni a gusztustalan könnyeimtől. -Ne, Emma! Várj! Emma becsapta a kocsiajtót - önmagát is meglepte, mekkora erővel -, majd elindult a parkoló felé. Lachlain hagyta, hadd menjen, de tekintetét
folyamatosan rajta tartotta. Látta, ahogy leroskad az egyik padra az épület mellett, arcát tenyerébe temeti, majd percekig úgy marad. Lachlain befejezte a tankolást, és abban a pillanatban hátborzongató, jeges széllökés söpört végig a benzinkúton, esőszagot hozva magával, és egy letört virágot Emma ölébe. A lány felemelte, megszagolta, majd haragosan összegyűrte. Lachlainben ekkor tudatosult, hogy a lány valószínűleg még sosem látott nyíló virágot a napsütésben. A férfi mellkasát ismeretlen érzés szorította össze, olyan erősen, hogy beleborzongott. A problémák nem abból adódtak, hogy nem megfelelő társat választott magának. Hanem abból, hogy ö képtelen... Három vámpír lépett elő a semmiből Emma mellett. Hogy örökre elválasszák tőle. Lachlain azonnal tudta, mit kell tennie. Haza kell engednie a családjához és megszabadítani a belőle áradó fájdalomtól és gyűlölettől. Korábban, amikor torkára szorította a kezét, a lány felnézett rá, esdekelve. Azt hitte, meg fogja ölni. Könnyen meg is tehette volna. A nyakán a véraláfutások önmagukért beszéltek a lámpák erős fényében. Ám Emma nem úgy reagált, ahogy várta volna. Rémülten nézett rájuk, pedig biztos jól tudta, hogy a vámpírok így utaznak. Valami nem stimmelt a jelenetben. Lachlain átugrotta kocsin és Emma felé rohant. A vámpírok felé fordultak. A legnagyobb közülük... démon? Mindegyikük szeme egyformán vörös volt. Egy démon, aki vámpírrá lett? - Egy lépést se többet lykae, vagy végzünk veled! -sziszegte egyikük. Ahogy Lachlain a lány felé rohant, rendkívül furcsa dolog történt. Emma teljes erejéből futni kezdett felé és közben a nevét kiáltotta.
16. FEJEZET
Még mielőtt odaérhetett volna, az egyikük a földre rántotta Emmát,
akinek elakadt a lélegzete. Lachain őrjöngött. Ha nem éri el... ha Emma nem küzd elég erősen... a vámpír eltűnik vele a semmiben. A másik kettő vicsorogva közeledett. Amikor Emma kétségbeesetten a földet kaparta, hogy kiszabadítsa magát, a fenevad életre kelt Lachlainben, és ő szabadon engedte. Bár nem akarta, hogy Emma valaha is így lássa... Átalakulás közben teste mintha több dózisnyi erőt szívott volna magába. Tombolj! Üvölts! Védj! — Vigyázzatok, a lány a társa—sziszegte a kisebbik még búcsúzóul, mielőtt Lachlain rásújtott. Majd szétmarcangolta, miközben folyamatosan a másik támadásait hárította. A záport most sűrű eső váltotta fel, és villámlott. Lachlain két mancsa közé fogta a vámpír fejét, és addig csavarta, amíg végül el nem választotta testétől, majd a démon következett. Erős volt, de nem legyőzhetetlen, ráadásul nemrég meg is sérülhetett. Lachlain karma tévedhetetlenül vájt a még be nem hegedt sebbe, ahogy a démon is először lábát célozta meg. Szeme sarkából Lahlain látta, ahogy Emma a harmadikkal birkózik. Hátára gördült, és lefejelte a támadóját. A. vámpír felüvöltött fájdalmában, és válaszul felszántotta a mellkasát. A lány mély sebeiből ömlött a vér a sárba. Lachlain őrjöngve a démonra vetődött. Éles karmával villámgyorsan támadója nyakára sújtott, és egyetlen mozdulattal leszakította a fejét. A démon darabjai két különböző irányba repültek. Az utolsó vámpír, amelyik Emma fölött kucorgott, tátott szájjal nézte az iménti jelenetet, és rémületében még illanni is elfelejtett. Ahogy Lachlain gyilkos csapásra emelte az öklét, látta, ahogy Emma összeszorítja a szemét. Miután a harmadikkal is végzett, Lachlain a lány mellé rogyott. Emma ránézett, ám a látvány talán még jobban elborzasztotta, mint az, hogy megsérült vagy megtámadták. Lachlain igyekezett visszanyerni önuralmát, úgy látta, mintha Emma mondani akarna valamit, de nem tud a torkában bugyogó vértől és az esőtől. Eközben utolsó erejével megpróbálta magát elvonszolni. Hozzá rohant, ám amikor meglátta, hogy ki is ő, menekülne. Lachlain — erőtlen ellenállásával mit sem törődve — felnyalábolta a
lányt. Megrázta a fejét, és mélyeket lélegzett. - Nem kell félned, nem bántalak. - A hangja mély volt, érdes, és - ahogy azt saját maga is tudta - felismerhetetlen. Remegő kézzel lefejtette Emmáról blúza maradványát, és ahogy az eső lemosta a vért és a sarat, jól látszott, hogy a vámpír karma szinte csontig hatolt. Magához szorította a lányt és felvonyított - legszívesebben újra elpusztította volna a támadóikat. Emma nyöszörgött a hangtól, és az eső rózsaszín könnycseppekkel keveredett. Ez már önmagában is elegendő volt, hogy Lachlain összeszedje magát és átvegye az irányítást. Visszavitte Emmát a kocsihoz, lefektette a hátsó ülésre, és még arra is volt gondja, hogy a lány hosszú haját gyengéden eligazítsa, mielőtt rácsukta volna az ajtót, Elindította a motort, és padlógázzal indult Kinevane felé a csúszós utakon, miközben szinte percenként el- lenőrizte a lányt a tükörben. Amikor már fél órája úton voltak és Emma még mindig semmi jelét nem adta, hogy jobban lenne, Lachlain komolyan aggódott. Sebeiből továbbra is dőlt a vér, bár már maguktól be kel- lett volna hegedniük. Anélkül, hogy Lachlain lassított volna, csuklójába harapott, és hátra nyújtotta vérző karját: - Igyál! Emma elfordította a fejét. Lachlain újra megpróbálta, de a lány összeszorította a száját. Ha nem iszik, bele is halhat. Lachlain mindeddig csak azzal törődött, hogy menynyire gyűlöli a vámpírokat, és nem foglalkozott azzal, hogy Emma milyennek látja. Megállt az út mellett, hátrahajolt, megemelte Emma fejét és szétfeszítette a száját. Amikor a lány megízlelte az első csepp vért, nem tiltakozott tovább, behunyta szemét, szemfogát Lachlain karjába mélyesztette és mohón ivott. A vérzés azonnal elállt. Amikor elájult, Lachlain újra a pedálra taposott. Az út Kinevane-be a pokol újabb dimenziójával ismertette meg. Másik karjával letörölte homlokáról az izzadságot, nem tudva, hogy a vámpírok újra támadnak-e vagy honnan jöttek. Azt sem tudta, hogy Emma
elég erős-e ahhoz, hogy túlélje a sérülését. És egyáltalán, miért futott el előlük? Alig négy nap telt el azóta, hogy megtalálta a lányt... és kis híján máris elveszítette. Illetve nem. Kis híján odaadta, hogy elvigyék Helve-tiára - ahova soha nem találna el. Felkutatta egész Oroszországot, és legutóbb talán már egész közel járt hozzá, amikor fogságba ejtették. Majdnem elveszítette Emmát... Most már tudta, hogy mindent megtenne azért, hogy maga mellett tartsa. Lachlain végre túl tudott lépni fájdalmán és kínzó emlékein, mert látta, hogy a lány mennyire más, mint a többi vámpír. Külseje, mozgása, mindene. A lénye nem az erőszakról és a gyilkolásról szólt, mint a többieké. A vér számára - és most már Lachlain számára is - az életet jelentette. A lány ivott belőle, és sebei azonnal gyógyulni kezdtek. Ezzel a módszerrel akár az idők végéig is életben tarthatja. Ez a legkevesebb, amit tehet érte, amikor a lány végre értelmet adott életének. Emma arra riadt fel, hogy valaki ordít, és kinyitotta a szemét. A reflektorok megvilágították Lachlaint, aki egy masszív kapunak feszítette a vállát, a középen lévő címernek. A dombormű két részből állt, két farkas nézett szembe egymással. A farkasokat úgy ábrázolták, mint az ókorban, csupasz fejjel, mellső lábbal, karommal, előre szegezett füllel. Szuper. Megérkeztek lykae-földre. Visz-sza a valóságba... Ám Lachlain hiába erőlködött, a kapu meg sem rezdült. Mágikus védőburok? Természetesen. Hála Freyának, hogy volt legalább annyi esze, hogy nem vezette autót egyenesen neki. Emma félálomban szemlélte, ahogy a záporban mászkált, ahogy kezével vizes hajába túr és gondterhelt arccal szemléli a kaput. Hogy a picsába jussak be? Még egyszer nekifeszült, és a völgyet újabb velőtrázó üvöltés rázta meg. Szóljon neki a kaputelefonról? Képes rá, fizikailag?. Amíg ezen morfondírozott, a kapu egyszer csak kinyílt. Lachlain visszarohant a kocsihoz. - Megjöttünk, Emma.
Bár a fűtést maximumra állította, a lány vacogott vi-zes ruhájában. Még soha életében nem fázott ennyire. Amikor a kapu bezáródott mögöttük, megkönnyebbülten lehunyta szemeit. Végre biztonságban volt. Legalábbis a vámpírtámadásoktól. Halványan érzékelte, ahogy keresztülhajtanak egy végtelenül hosszúnak tetsző birtokon. Lachlain végül leparkolt, kiugrott a kocsiból és kikanalazta a lányt a hátsó ülésről. Magához szorította, és berohant vele a kivilágított bejáraton, amelynek erős fénye bántotta Emma szemét. Ezután mintha egy lépcsőn mentek volna fel, Lachlain pedig egy fiatalembernek parancsolgatott, aki a nyomukban ügetett. - Kötszert, Harmann! És forró vizet! - Igen uram. - Harmann csettintett, és Emma a ködfátylon át hallotta, ahogy valaki futva engedelmeskedik a parancsnak. - Itt van az öcsém? - Elutazott a tengerentúlra. Ő... szóval... mindannyian azt gondoltuk, hogy ön meghalt. Amikor nem tért vissza, és a kutatására indult csapatok sem találtak semmi nyomot... Beszélnem kell az öcsémmel, amilyen hamar csak lehetséges. A véneknek még ne mondd el, hogy vissza-tértem. Emma köhögött, csúnyán, rekedtesen, és rájött, hogy mindeddig fogalma sem volt, hogy valójában mi is az a fájdalom. Megállta, hogy ne nézzen le a mellkasára. - Ő kicsoda? - szólalt meg a fiatalember. Lachlain közelebb húzta magához Emmát. - Ő az - mondta, mintha ennek bármi értelme lett volna, majd rögtön a lányhoz fordult: - Ne félj. Most már minden rendben lesz! - De ő... nem lykae — mondta az inas. - Ő vámpír. - E-é-s biztos benne, hogy ő az, uram? - kapkodott levegőért Harmann. - Még soha életemben, semmiben nem voltam ennyire biztos. Emma gondolatai összekuszálódtak, és a következő percben minden elsötétedett körülötte.
Lachlain a szobájába vitte Emmát, és lefektette ősei ágyába. Ő volt az első nő, aki ebben a megtiszteltetésben részesült. Harmann követte, és begyújtott a kandallóba. Lachlain kicsit kényelmetlenül érezte magát a tűzzel a háta mögött, a lánynak viszont melegre van szüksége. Egy szobalány visszatért, hozott forró vizet, ruhát és kötszert, és két másik behozta a csomagokat a kocsiból. Ezután mindannyian aggódó arccal távoztak. Lachlain és Emma újra kettesben maradtak. Emma még mindig gyenge volt, így többnyire eszméletlen állapotban tűrte, hogy Lachlain remegő kézzel lehámozza róla átázott ruháit és lemossa a sebeit. Bár szépen gyógyult, puha bőrét még mindig véres sebek borították a bordáknál. - Ez fáj! - suttogta Emma és kinyitotta a szemét, ahogy Lachlain még egyszer megvizsgálta a sebeit, mielőtt nekilátott, hogy bekötözze őket. Lachlain megkönnyebbült. A lány újra beszél. - Bárcsak átvállalhatnám a fájdalmadat - mondta reszelős hangon. Ö is súlyosan megsebesült, de mégsem érzett fájdalmat. A puszta tudattól azonban, hogy a lány szenved, reszketett a keze. - Emma! Miért rohantál el előlük? - Féltem — mormolta a lány. - Mitől féltél? - Sosem láttam vámpírt - folytatta Emma egy vállvo-nogatáshoz hasonló erőtlen gesztus kíséretében. Lachlain befejezte a kötözést, és kényszeríttette magát, hogy jó szorosra csomózza. - Ezt most nem értem - pislogott zavartan. - Te is vámpír vagy! Emma felnézett, de tekintete zavaros volt. - Hívd fel Annikát! A szám az orvosi kártyámon van. Mondd meg neki, hogy jöjjön értem. - Megragadta Lachlain csuklóját, és zihálva folytatta: - Kérlek, engedj haza... haza akarok menni... - zihálta, majd elájult. Lachlain betakarta a lányt, ám közben a fogát csikorgatta dühében. Nem értette, miért akarta a saját fajtája bántani. Ahogy azt sem, hogy miért mondta, hogy még sosem látott vámpírt.
Emma arra kérte, hogy hívja fel a családját. Természetesen, sosem engedi vissza közéjük, de ezt meg is mondhatná nekik személyesen. Néhány dologra rá is kérdezhetne. Átkutatta Emma táskáját, előkereste Annika számát, és Harmannért kiáltott. Néhány perc múlva az ágy mellett állt, kezében egy drót nélküli telefonnal, és az Egyesült Államokat hívta. - Emma! Te vagy az? - szólt bele egy női hang a kagylóba. - Emma velem van. - Ki maga? - Lachlain. És maga? - Én? Ha tudni akarja, Emma mostohaanyja vagyok, és ha most azonnal nem engedi el, jobb, ha elkezd imádkozni! - Pedig nem fogom. Emma örökre velem marad. A háttérből furcsa, robbanásszerű zaj hallatszott, ám a hang továbbra is nyugodt maradt. - Skót akcentus. Kérem, nyugtasson meg, hogy nem egy lykae-vel beszélek! - Én vagyok a királyuk. - Nem gondoltam volna, hogy ennyire nyíltan támad majd ellenünk. Ha újra akarta indítani a háborút, sikerült. Újrakezdés? De hát a vámpírok és a vérfarkasok folyamatosan háborúztak. - Jól figyeljen! Ha nem engedi el Emmát, megtalálom a családját, és elevenen megnyúzom minden egyes tagját! Érti, amit mondok? Nem. Lachlain egyáltalán nem értette. - El nem tudja képzelni, mit teszek majd magukkal, ha a lánynak egyetlen haja szála is meggörbül! Emma semmit nem követett el maguk ellen. Én viszont igen. Annika most már ordított. -Annika, kérd meg, hadd beszélhess Emmával - szólalt meg egy szelíd női hang a háttérben. - Alszik - előzte meg Lachlain a kérést. - Ott most éjszaka van - mondta Annika. - Próbálj az eszére hatni. Kinek lenne szíve a mi kis Emmánkat bántani? - mondta a hang a háttérben.
Például neki. - Ha gyűlöl minket, jöjjön ide és küzdjön meg velünk, de az a kislány még soha senkit nem bántott. Azonnal küldje haza a rendjéhez. Rendjéhez? - Emma miért fél a vámpíroktól? - Hagyta, hogy a közelébe férkőzzenek?—sikított Annika akkorát, hogy Lachlainnek el kellett tartania a kagylót a fülétől. Az, hogy a vámpírok Emma közelébe jutottak, még annál jobban is felbőszítette, hogy többet nem engedi haza. - Kérdezd meg, bántani akarja-e — folytatta a nyugodtabb hang. - Akarja? - Nem, dehogyis! Soha! Ezt most már a lehető leghatározottabban kijelentheti. - De nem értem. Azt mondta, hogy „a közelébe férkőzzenek". Kicsodák? Amikor maga is közéjük tartozik? - Maga miről beszél? - Elszakadtak a Hordától? A pletykák szerint egy csoport. .. - Maga azt hiszi, hogy vámpír vagyok? Lachlain kénytelen volt újfent eltartani fülétől a kagylót. - De ha nem vámpír, akkor micsoda? - Hogyhogy mi? Hát valkűr, maga ostoba! - Valkűr?!! - ismételte meg Lachlain bután, és nem kapott levegőt. Rossz lába nem bírta tovább és a férfi leroskadt az ágyra. Kezét Emma csípőjére tette és megszorította. Hirtelen minden a helyére került. A tündérszerű külsö, a hátborzongató sikítás. - Emma részben... akkor a füle ezért... Úristen! Emma tehát a harcos szüzek közé tartozik! A kagyló a vonal túlsó végén időközben gazdát cserélt. Lucia vagyok, Emma nagynénje - vette át a szót a nyugodtabb hang. - Az apja vámpír? - szakította félbe Lachlain. - Hogy hívják? - Nem tudjuk. Emma édesanyja semmit nem árult el róla. Támadtak? - Igen. - Hányan? - Hárman.
- Riasztani fogják a többieket. Kivéve, ha mindannyiukat megölte folytatta Lucia csipetnyi optimizmussal hangjában. -Természetesen mindet! - csattant fel Lachlain. A vonal túlsó oldalán megkönnyebbült sóhajtás hallatszott. - Emmának... nem esett baja? Lachlain habozott. - De igen - mondta végül. A háttérben többen felsikítottak. - Már gyógyul. A telefont valaki kikapta Lucia kezéből. - Ne adjátok oda Reginnek! - visította valaki. - Regin vagyok, maga meg gondolom a „pasi", akivel találkozott. Emma azt mondta, hogy maga mellett biztonságban lehet. Ehhez képest maga nagyokos. Lachlain ekkor csattanást hallott, majd dulakodást, aztán újra Lucia volt a vonalban. - Nézze, mi vagyunk Emma egyetlen rokonai, és még sosem utazott el ennyi időre. Nagyon szelíd, félénk lány, könnyen megijed, ha nem vagyunk mellette. Könyörögve kérjük, ne bántsa és bánjon vele kedvesen. - Úgy fogok - jelentette ki Lachlain, és úgy is gondolta. Tudta, hogy soha többet nem bántja a lányt. Az emlék, ahogy megpattan egy ér a szemében, és ahogy nem sokkal később mégis hozzárohan, hogy megvédje, örökre elméjébe vésődött. - De mit akarnak tőle a vámpírok? Talán az apja keresteti? - Nem tudjuk. Évszázadok óta vadásznak a valkűrökre. Emmát elrejtettük előlük. Még soha életében nem látott vámpírt. Bár ami azt illeti, vérfarkast sem. Em bizonyára rettegett magától - tette hozzá Lucia alig hallhatóan. Rettegett tőle. Természetesen. - Ha valami olyan dologban sántikálnak, amihez Emmára is szükségük van, nem hagyják annyiban. Emmának vissza kell térnie az otthonába, ahol biztonságban van. - Itt is biztonságban van. - Egyszer már bajba került maga miatt - vette vissza Annika a telefont. - Emma él, a vámpírok meghaltak.
- Mire készül? Azt állítja, nem bántja, ehhez képest háborúzni akar velünk. - Eszem ágában sincs! - De akkor mégis mit akar tőle? - Emma a társam. Egész életemben őt kerestem. Annika válasz helyett öklendezni kezdett. Lachlain hátán felállt a szőr. - Freya szent nevére mondom - Annika újra hányt -, ha még egyszer hozzáér azzal a mocskos állati mancsával... - Mit tehetek Emmáért? - kérdezte Lachlain, aki egyre nehezebben tudta magát türtőztetni. - Például visszaküldheti ide, ahova tartozik. Hogy meggyógyíthassuk a maga okozta sérüléseit. - Ahogy már mondtam, nem. Szóval, hogy vigyázzak rá a maguk távollétében? A háttérből pusmogás hallatszott, majd újra Lucia .szólt a telefonba. - Nem mehet napra. Emma még csak hetvenéves, és nagyon érzékeny rá. Hetven? Lachlain újra megszorította Emma csípőjét. Szent isten! Ö pedig úgy bánt vele, mint egy... - Ahogy mondtam, még sosem látott lykae-t, és biztos, hogy retteg magától. Ha van lelkiismerete, legyen kedves vele. Mindennap kell innia, de sosem közvetlenül a forrásból... - Miért? - szakította félbe Lachlain. Csend. - Ugye már megtette? Már rákényszeríttette! - ragad-ta magához Annika a telefont. Lachlain nem válaszolt. Annika hangja még az óceán másik partjáról is vészjóslónak hangzott. - És még mit tett vele? Emma ártatlan volt, mielőtt maga elfogta. Most is az? Ártatlan. Az a sok minden, amit Emma fejéhez vágott... az a sok minden, amit csinált vele... Lachlain remegő kezébe temette arcát. Vagy csináltatott vele. Hogy tévedhetett ekkorát? Mert több mint száz évig tűzben égtem. Ő pedig megfizetett érte...
- Már mondtam, ő az enyém. Annika dühösen sikított. Sikított dühében. - En-ged-je el! - Soha!- mennydörögte Lachlain. - Lehet, hogy nem akart háborút, de nincs más választásunk - ordította Annika, majd valamivel nyugodtabb hangon hozzátette: - Az hiszem, húgaim és én útra kelünk, és begyújtunk egy-két farkasbundát. A vonal megszakadt. 17. FEJEZET
- Az öccse Louisianában van, uram. - Louisianában? - kérdezte Lachlain meglepve. Éppen inge utolsó gombjánál tartott. Miután gyorsan lezuhanyozott, hogy lemossa magáról a harc emlékeit, Lachlain hívatta Harmannt, és kikérdezte Garreth-ről. A világ összes helye közül pont Louisianában. - És mi a jóistent csinál ott? - Louisiana lett a Szövetség egyik központja, és az utóbbi időben rengeteg lykae költözött oda. Azt mondanám, hogy népének körülbelül a fele Kanadában és az Egyesült Államokban él. Legtöbben Új-Skóciában, de sokan délebbre. Lachlaint a hír mélyen megrendítette. - De miért hagyták el az otthonukat? - kérdezte, és székét az erkély ajtajához húzta. Enyhe szellő fújt, maga val hozta az erdő és a tenger illatát, amely valahol a tá volban határolta birodalmát. Tényleg a Felföldön volt, Kinevane vadregényes táján. A társa pedig az ágyukban aludt. Harmann is fogott egy széket, és felöltötte igazi alakját. Újra a szarvakat viselő, nagy fülű Ostrander démon lett belőle - az alakváltók egy ritka fajtája, akiket Har mann népes családjáról neveztek el. - Amikor a klán azt hitte, hogy a vámpírok végeztek önnel, uram, sokan féltek Oroszország közelében maradni. Az öccse segített megszervezni a kivándorlásukat, majd ő is New Orleansban maradt, hogy segítsen az újrakezdésben.
- New Orleans? - Ez egyre jobb. - Nem tudnál vele kapcsolatba lépni? Pont ismerek ott egy valkűrrendet, akik meg akarják nyúzni a családomat. - És Garreth volt az egyetlen élő hozzátartozója. Demestriunak köszönhetően Lachlain apja az utolsó Örökösödésben vesztette életét, anyja a bánatba pusztult bele, legkisebb öccse, Heath pedig akkor, amikor elindult, hogy megbosszulja a családját. - Valkűr? - komorodott el Harmann. - Kérdezhetek valamit, uram? - Amikor Lachlain megrázta a fejét, így folytatta: - Garreth megesketett, hogy azonnal értesítem, ahogy hírt kapunk magáról, uram. Ó... nos, szóval nem úgy fogadta a feltételezett haláláról a hírt, ahogy mi reméltük... különösen, hogy családjából már annyian... Harmann elhallgatott. - Természetesen azonnal hívtam, ahogy bezárult a kapu maga mögött. De azt mondták, néhány napra elutazott valahova egyedül. Lachlainnek egy pillanatra rossz érzése lett a hallottaktól, hogy öccse ott van egyedül és gyanútlanul. Begyűjtünk egy-két farkasbundát. Nem. Kizárt, hogy elkapják Garreth-et. Öccse legalább olyan okos volt, mint amilyen vad. - Rendkívül fontos, hogy megtaláljuk! Hívd folyamatosan! - Öccse volt az egyetlen, akire rá merné bízni Emmát, amíg elmegy, hogy bosszút álljon a vámpírokon. - Minden információra szükségem van, amit a távollétemben gyűjtöttél a Hordáról, és ha van valamink a valkűrökről, arra is. Ezenkívül minden sajtóterméket el akarok olvasni, ami segíthet abban, hogy minél gyorsabban be tudjak illeszkedni a mába. És ne szólj a véneknek. Csak az öcsém tudja. - Természetesen. De megkérdezhetem uram, mit ért azon, hogy „beilleszkedjek a mába"? Mégis hol volt? Lachlain habozott, majd bevallotta: - A tűzben. Felesleges lett volna részletezni a katakombákat. Azt a borzalmat úgysem tudná visszaadni. Harmann füle lekonyult, mint mindig, ha szorongott, és a forma, amit legutoljára magára öltött, még egyszer felsejlett körülötte. Egy
másodpercig tehát úgy nézett ki, mint a fiatalember, akit Lachlain bemutatott Emmának, majd újra ugyanaz a szikár démon lett belőle, aki máskülönben. - De-e-e az csak rémhír, amit a vámpírok terjesztenek. - Nem rémhír. Majd máskor elmondom. Most képtelen vagyok még csak rá is gondolni. Csak négy napom maradt, illetve négy éjszakám, hogy meggyőzzem Emmát, hogy maradjon velem. - Nem akar? - Nem. Esze ágában sincs. - Lachlainnek eszébe jutott, ahogy a lány a zuhanyban reszket és lecsukott szemmel várja, mi következik. A karma a tenyerébe vájt. - Nem bántam... szépen vele. - Tudja, hogy milyen régóta várja? - Azt sem tudja, hogy ő a társam. Az idő vészesen fogyott. Nemsokára telihold, amikor Lachlainnek mindennél nagyobb szüksége lesz a lányra. Tudta, hogy a hold milyen hatással van azokra a lykaekra, akik megtalálták a társukat. Lachlain úgy gondolta, hogyha addig nem vadítja el magától teljesen, akkor azon az éjszakán egész biztosan, hacsak addig jobban hozzá nem szokik. És már nem lesz szűz. Sosem gondolta volna, hogy ez a tény, hogy a társa érintetlen, így kétségbe fogja ejteni, A lány annyira szelíd volt és törékeny, és Lachlaint el-borzasztotta a gondolat, hogy a szűz vérét fogja ontani, amikor még fel sem épült a sérüléseiből, ő pedig a Hold hatalmában lesz. A vének hamarosan megérkeznek Kinevane-be, év meg sem próbálják majd titkolni, mennyire gyűlölik a lányt. Addigra neki és Emmának egyesülniük kell. Meg kell jelölnie a lányt, hogy ne bánthassák. De hogy várhatja el, hogy Emma mindezeknek alávesse magát, és mellette álljon, ha meg sem próbálja jóvátenni mindazt, amit ellene elkövetett? - Azt akarom, hogy szerezz be mindent, amire egy huszonnégy éves lánynak manapság szüksége lehet -bármit, aminek örülne. Ha Emma félig tényleg valkűr - ami a pletyka szerint igen kapzsi egyfajta-, talán ki lehetne engesztelni ajándékokkal. Hogy megörült az ékszernek is a múltkor. A következő évtizedekben akár mindennap
meglephetné egy-egy újabb csecsebecsével. Harmann elővette a tollát és jegyzetfüzetét, amelyeket mindig magánál hordott, Lachlain pedig folytatta: - Nézd át a ruhatárát, és vegyél hasonló stílusú, hasonló méretű darabokat. A tönkrementeket dobd ki és szerezz helyettük másikat. Lachlain megdörzsölte nyakát, és azon gondolkozott, még mire lehet szüksége. - Nap nem érheti. - Igen. Nekem is eszembe jutott. A nehéz brokátfüggöny a szobában egyelőre elég védelmet nyújt, és mit szólna például egy redőnyhöz? Amely napnyugtakor automatikusan kinyílik, napkeltekor pedig becsukódik. - Szereltesd be - felelte Lachlain, majd elhallgatott és a biztonság kedvéért megismételte: - Automata? -Amikor Harmann bólintott, Lachlain folytatta: - Amilyen gyorsan csak lehetséges. Azt akarom, hogy Kinevane minden egyes ablaka védve legyen, és minden nyílon folyosó fölé építsenek árkádot. Reggel hozzá is látunk. És volt valami zenedoboza... talán iPod? De a vámpírok összetörték. Szüksége van egy újra - talán ez a legfontosabb. Sőt kifejezetten szereti ezeket a mai elektromos dolgokat. Látom, modernizáltad a kvártélyomat. A kastély többi része... - Teljesen modernizálva van. Személyzetünk is van. Szakács, cselédek, őrök, mindenki. Senkit nem küld-jünk el. Mindig készenlétben tartottuk Kinevane-t arra az esetre, ha ön vagy öccse hazatérnének. - Csak a legmegbízhatóbb szolgákat tartsd meg, és mondd el nekik, hogy ki és mi ő. Arról is tájékoztasd őket, hogy mire számíthatnak, ha Emmának egyetlen haja szála is meggörbül. Lachlain elmélázott kicsit a megtorlás lehetséges formáin, és gondolataiból Harmann diszkrét köhintése zökkentette ki. -Természetesen, uram. Lachlain megrázta magát, és témát váltott. - Ami a pénzügyeket, vagy a birtokot illeti, történt valami említésre méltó a távollétemben? - Gazdagabb, mint valaha. A birtok pedig még mindig védett és megközelíthetetlen.
Lachlain megkönnyebbülten sóhajtott. Harmannál jobb intézőt nem is találhatott volna. Becsületes volt és okos, kiválóan bánt az emberekkel, akiknek sosem tűnt fel, hogy halhatatlannal van dolguk, mert, hála alakváltó képességének, velük együtt öregedett. - Nagyon hálás vagyok mindenért — mondta Lachlain, bár tudta, hogy sosem lesz képes eléggé megköszönni mindazt, amit ez a lény az otthonáért és a vagyonáért tett. Sosem értette, hogy mások miért tartják az alakváltókat becstelennek és „kétszínűnek", ráadásul ez a jelző már annyira elterjedt, hogy az emberek is átvették. — Gondolom, sokkal tartozom. - Nem. Mindig bőkezűen állapította meg a bérem -hárította el a köszönetet Harmann, majd pedig Emma felé biccentett. - A kis hölgy - biztos, hogy vámpír? Lachlain Emmához lépett, és az egyik elszabadult tincset füle mögé simította. - Félig valkűr. Harmann tágra nyílt szemmel nézte Emma hegyes fülét. - Mindig szerette a kihívásokat.
A riasztók még mindig szóltak a távolban. Bár Annika végül lecsillapodott, és a villámlás, amely alapjaiban rázta meg a házat, elcsitult, az a valami még mindig fogva tartotta Emmát. Próbálta szabadon engedni a haragját - okádta magából az energiát, amivel csak a nappalijában tartózkodó fél tucat valkűrnek szerzett kellemetlen perceket, hiszen mindannyian telepatikus kapcsolatban álltak. A valkűrök nézték, és tőle vártak válaszokat olyan kérdésekre, amelyekre normális esetben Furie-nek kellene felelnie. Regin ismét a számítógép előtt ült, és a rend adatbázisában kutatott, ezúttal Lachlain után. Annika türelmetlenül járkált fel és alá, és eszébe jutott a nap, amikor Emma megérkezett hozzájuk. Akkora volt a hó, hogy félig eltakarta az ablakot. Nem is csoda, még régi országukban laktak. Annika a kandalló mellett ringatta a bölcsőt és szinte azonnal beleszeretett az aranyhajú, apró, hegyes fülű kisbabába.
— És mégis mihez kezdünk vele, Annika? — mormogta Lucia. Regin leugrott a kandallópárkányról, ahol üldögélt, és felháborodottan kiabálta. — Hogy hozhatsz ide közülük bárkit is, amikor tudod jól, hogy ők irtották ki a népemet? Daniela, aki a bölcső mellett térdelt, olyan dolgot tett, amit szinte soha: sápadt kezével megérintette Annikát, aki beleborzongott a jeges érintésbe. —A sajátjai között kell lennie. Ezt jól tudom. Annika ellentmondást nem tűrően megrázta a fejét. — Nézzétek a szeméti Nézzétek a fülét! Tündér! Valkűr! — De a gonoszság a vérében van! — tiltakozott Regin. — Itt pusztuljak el, ha az előbb nem akart megharapni. Pedig még csak csecsemő. És máris vért iszik. —Milyen bájos - szólt közbe Myst mintegy mellékesen. — Mi meg áramot eszünk. A baba belekapaszkodott Annika hosszú copfjába, mintha azt jelezné, maradni szeretne. — Heléna gyereke. Tudjátok, hogy milyen közel állt hozzám. A levelében arra kért bennünket, hogy mentsük meg Emmaline-t a vámpíroktól. Fel fogom nevelni, és ha azt akarjátok, örökre elhagyom a rendet. De mostantól tekintsétek az én gyerekemnek. Annikának most eszébe jutott, milyen szomorúan is hangzottak az ezt követő szavai. - Megtanítom majd, hogy a valkűrök egykor milyen jó és nemes harcosok voltak, Mielőtt az idő megtizedelt bennünket. Sosem foga látni azokat a borzalmakat, amiket nekünk kellett. Megfogjuk védeni. - Annika szavaira mindenki elhallgatott. - Emmaline Troy. Annika felemelte a kislányt, és megpuszilta. -Most már csak az a kérdés, hogy hova rejtsük el a világ leggyönyörűbb vámpírját? N'ix nagyot nevetett. - Laissez les bon temps roulez... - Oké, megvan - mondta Regin. - Lachlain, a lykae királya, körülbelül kétszáz évvel ezelőtt eltűnt. Felfrissítem kicsit az adatokat, mert nagyon úgy tűnik, hogy azóta előkerült. Szóval: bátor és elszánt, veszedelmes a
csatában, és minden háborúban részt vett, amit valaha a lykae-k vívtak. És mégis miért? Kitüntetéseket gyűjt? Nem, ó-ó-ó, hölgyeim, jó lesz vigyázni. Ordas úr nem kispályázik. Amíg mancsaival vív, közben a fogával még kettétép egy-két embert. - És mi a helyzet a családjával? - kérdezte Annika. - Hol támadhatunk? Mi a gyenge pontja? - Hát... nem maradtak túl sokan. Demestriu mindenkivel végzett. Amikor Regin elhallgatott, és tovább olvasott, Annika intett, hogy menjen tovább. Regin hirtelen felkiáltott. - Szent Freya, az új-zélandi lányok rosszak. Azt írják, hogy bár ők személyesen még nem küzdöttek meg vele, látták, amikor vámpírokkal és barbárokkal harcolt családjáért, és a harag szinte elvette az eszét. így egy képzett harcos könnyen elbánhat vele. Kaderin egyik tőrét ölébe fektette, és elővette gyé-mánt fenőkövet. Biztos, hogy bántotta. Ha azt hiszi, hogy Emma is a Hordához tartozik. Fogalma sem volt, hogy Emma valkűr. Védeni akart minket. Szegény, buta kis vérszívóm. - El tudjátok képzelni, szegény mennyire retteghet? -mormogta Lucia. - Nehéz a szentek élete - sóhajtott N'ix. A szelíd, félénk Emma egy szörnyeteg markában... Annika keze ökölbe szorult, és két lámpa - amit épp az-nap javított meg a Szövetség mindenese a kéménnyel együtt abban a pillanatban szétrobbant, és a szilánkok szerteszóródtak a levegőben. A valkűrök egyszerűen lehajtották a fejüket, majd megrázták a hajukat és folytatták, amivel éppen foglalatoskodtak. — Biztos, hogy mindez az Örökösödés miatt van. Beindult a gépezet. Más magyarázat nincs - jelentette ki Regin anélkül, hogy felnézett volna a monitorról. Annika pontosan így gondolta. A lykae fejedelem pont most szabadult ki hosszú fogságából, Kristoff, a lázadó vámpírok parancsnoka öt évvel ezelőtt foglalta el a Horda főhadiszállását, és most katonákat küld Amerikába. Es a ghoulok, kegyetlen, bár néha zseniális vezetőjükkel, új hadsereget építenek, és annyi embert fertőznek meg, amennyit csak tudnak. Annika az ablakhoz lépett és kinézett az éjszakába. — Azt mondtad, Lachlainnek nem sok rokona maradt. De akkor mégis
ki? Regin a füle mögé tette a ceruzát. — Van egy öccse. Garreth. -Jó. De honnan kerítsük elő ezt a Garreth-et? N'ix izgatottan tapsikolt. - Én tudom! Én tudom! Kérdezzétek meg... Luciát. Lucia összeráncolta a szemöldökét, és lepisszegte Nixet, de látszott, hogy valójában nem haragszik. - Ő az a lykae, aki két nappal ezelőtt megmentette az életünket - felelte nyugodtan. Annika elfordult az ablaktól. - Akkor, ebben az esetben nagyon sajnálom, hogy nincs választásunk. Lucia kérdően nézett Annikára. - Csapdába kell csalnunk. - És mégis hogy? Garreth erős, és amennyire tudom, okos is. - Tényleg ne haragudj, Lucia, de meg kell, hogy kérjelek, hogy tűnj el.
18. FEJEZET
Lachlain egész nap el sem mozdult Emma mellől. Árgus szemmel vizsgálta a vastag függönyöket, nehogy valahol véletlenül besüssön a nap, és rendszeresen ellenőrizte a lány sebeit. Amikor látta, hogy nem a megfelelő tempóban gyógyulnak, úgy döntött,
nem kockáztat tovább. Karmával felsértette saját nyakát, majd felemelte Emma fejét, hogy megitassa. A törékeny vámpír szelíden nyalogatta, és sóhajtozott álmában. Lachlain pedig - aki most már biztos volt abban, hogy bűbáj áldozata lett - úgy érezte, mintha a világon ennél semmi nem lenne természetesebb. Délután, amikor Lachlain kicserélte a kötést, Emma sérülése sokkal jobban nézett ki, mint reggel. Hogy a nehezén túljutottak, Lachlain szívéről nagy kő esett lett és végiggondolta mindazt, amit megtudott. Most, hogy kiderült az igazság, teljesen máshogy nézett Emmára, bár érzései változatlanok maradtak. Már akkor beleszeretett, amikor még azt hitte, hogy a lány a Horda tagja. Ám most már azt is tudta, hogy nem a Horda tagja, és még csak nem teljesen vámpír. A hosszú, magányos évek alatt rengeteget ábrándozott jövendőbelijéről. Imádkozott, hogy intelligens legyen, szép és odaadó. Es most itt van mellette a féligvámpír, félig-valkűr Emma, aki még legmerészebb álmait is felülmúlja. De a családja... Lachlain nagyot sóhajtott. Igaz, sosem háborúzott velük, mert nem tartotta őket méltó ellenfélnek, sőt még csak nem is látott valkűrt közelről. Annyit tudott,hogy apró, furcsa, tündérszerű lények gyorsak és vakmerők —, és mintha folyamatosan villám-lana körülöttük vagy bennük. A pletyka szerint erejüket az elektromosságból nyerik. Mások rendkívül intelligensnek tartották őket - ahogy ezt Emma esetében is felfedezte. Ellentétben a lánnyal, legalább olyan erőszakosak és harciasak voltak, mint a vámpírok. Bár a fáma kevés sebezhető pontjukról tudott, állítólag a csillogó tárgyak teljesen megbabonázták őket - és ők voltak a Szövetség egyetlen olyan tagjai, akik a bánatba akár bele is tudtak halni. Lachlain átfutotta a klán valkűrökről szóló feljegyzéseit, és megtalálta eredettörténetüket. A Szövetség szerint ezer évvel ezelőtt Wódent és Freyát egy szűz harcos halálsikolya ébresztette fel évtizedes álmukból. Freyát lenyűgözte a szűz bátorsága és valahogy meg akarta őrizni, így a két isten villámcsapást mért rá. A lány palotájukban ébredt fel gyógyultan, de továbbra is halandóként -, hasában az első halhatatlan valkűr kislánnyal.
A következő években Freya és Wóden villáma számtalan haldokló asszonyra lesújtott a Szövetség legkülönbféle lényei közül - Furie például részben fúria volt. A lányok Freya tündéri szépségét és Wóden eszét örökölték. Mindehhez még hozzájárult az anya egyénisége és népének jellemzői. így minden lány különleges lett, ám erős érzelmi hatás alatt mindannyiuk szeme ezüstös fényben csillogott. Mint Emmáé, amikor a karjából ivott. Ha a legenda igaz volt, és miért ne lett volna igaz -akkor ez azt jelentette, hogy Emma az istenek... unokája. Es ő még azt gondolta, hogy a lány... nem méltó hozzá. Egy erős lykae király egy nem megfelelő társsal súlyosbítva. Lachlain szégyenkezve megcsípte a homlokát, majd kényszeríttette magát, hogy tovább olvasson. A krónikában megtalálta azokat a valkűröket, akikről már hallott Emmától. N'ix volt a legöregebb, és egyesek szerint jóstehetséggel bírt. A józan és megfontolt Luciát kiváló íjásznak tartották, aki állítólag leírhatatlan fájdalmat érzett, valahányszor elvétette a célpontot. Furie, a valkűr királynő egy fedél alatt élt a szelíd Emmával még kislány korában. Most, sok valkűr azt gyanította, hogy Demestriu a tenger mélyén tartja fogva, örök kínszenvedésre ítélve. Lachlain, saját tapasztalataiból kiindulva, esküdni mert volna, hogy jelenleg is ott fuldokol valahol a jeges sötétségben. Lachlaint azonban leginkább a Reginről és Annikáról szóló bejegyzéseket találta elgondolkodtatónak. Regin anyjának egész népét kiirtotta a Horda. Annika, a kiváló stratéga és félelmetes harcos, egész életét a vámpírok elleni harcnak szentelte. Vajon mit gondolhatott Emma, amikor családja ujjongva ünnepelte a vámpírok ellen aratott győzelmeiket? Szomorkodott, szégyenkezett, kívülállónak érezte magát? A valkűrök több évszázaddal idősebbek voltak, mint ő, Emma pedig azokhoz a lényekhez tartozott, akiket a Szövetségben „másoknak" neveztek - vagy fajtán kívülieknek. A lány valóban másnak számított az egész világon. Talán erre vezethető vissza a bánat, amit a lány lelke mélyén érzett? Vajon a családja különbséget tett Emma és a Horda között? Erre a
jövőben neki is oda kell majd figyelnie. Már így is rengeteget mocskolta előtte a vámpírokat, és eszébe sem jutott, hogy ez a lánynak esetleg rosszul eshet. Ami viszont a valkűrök javára írható, hogy mindig viszonylagos békességben éltek a lykae-kkal, mert az volt az elvük, hogy „az ellenségem ellensége a barátom". Legalábbis amíg el nem kezdődött az Örökösödés. Amikor a Szövetség összes halhatatlanja harcba szállt a túlélésért. De ez ezerszer jobb volt, mintha a családja a Hordához tartozott volna. Bár így is adódnak majd problémák. A Szövetség tagjai rendszerint ugyanígy az örökkévalóságig választottak társat maguknak. A vámpírok menyasszonyt, a démonok szeretőt, a fantomok kedvest, a vérfarkasok társat. Még a ghoul sem hagyta el azt a csapatot, amelyik megfertőzte. A valkűrök nem ismerték ezt a köteléket. Erejüket a rendjükből merítették, viszont távol tőle teljesen önállóan viselkedtek. Azt tartották róluk, hogy legtöbbre a szabadságot értékelik. Sosem tarthatsz magad mellett egy valkűrt, ha nem akarja — ezt még édesapja mondogatta. Pedig Lachlain pontosan erre készült. Akkor is, ha a lány valószínűleg retteg tőle. Es a családja nem is tudja, hogy Lachlain megtámadta. Csak azt gyanították, hogy úgy nyúlt hozzá, ahogy még soha senki. De megtámadta. És újra meg fogja tenni a hold hatása alatt. Mint minden vérfarkasnak, aki megtalálta társát, vágya erős lesz, önfegyelme szinte semmi. Legkorábbi emléke szerint, teliholdkor, illetve a szomszédos éjszakákon, mindenki elhagyta Kinevane-t, hogy a királyi pár teljes egészében átadhassa magát a hold vonzásának. Ha Emma is érezné ugyanazt az erőt és agressziót, akkor valószínűleg nem ijesztené meg olyan nagyon. Megpróbálja majd valami biztonságos helyre zárni a lányt, akkor is, ha tudta, bárhol megtalálhatja. Sokkal egyszerűbb lett volna minden, ha társa a klán tagja. Igaz, akkor sosem ismerte volna meg Emmát... Valamivel naplemente előtt két szobalány kopogtatott az ajtón, hogy kicsomagolják Emma ruháit. — Mindenre nagyon vigyázzatok — mondta Lachlain, ahogy felkelt
Emma mellől az ágyról. - Es még véletlenül se érjetek hozzá — tette hozzá, azzal magára hagyta a két izgatott lányt. Átküzdötte magát a vastag, nehéz függönyökön és kiment az erkélyre. Belenézett a lemenő napba, és tekintetét körbejáratta az otthonukon: a mezőkön, a dombokon és az erdőn. Remélte, majd Emma is megszereti. Amikor lement a nap, és Lachlain visszatért a szobába, a két lányt az ágy mellett találta: sutyorogtak és Emmát bámulták. De tudta, hogy nem mernének hozzá nyúlni - csak fiatal vérfarkasok voltak, és valószínűleg még sosem láttak vámpírt. Lachlain éppen el akarta küldeni őket, amikor Emma kinyitotta a szemét, és felült - szinte felúszott. A szobalányok felsikítottak rémületükben, Emma sziszegett, és a támlához lapult, ahogy a lányok kimenekültek. Lachlain tudta, hogy nem lesz könnyű. - Nyugi, Emma - mondta és mellé lépett. - Csak megijesztettétek egymást. Emma ezután még hosszú percekig bámulta az ajtót, és csak azután nézett Lachlainre. Tekintete végigsiklott Lachlain arcán. Amennyiben lehet, még jobban elsápadt, majd elfordította fejét. - Szépen gyógyulnak a sebeid. Emma nem válaszolt, csak megsimogatta a férfi mellkasát. - Ha újra iszol, teljesen rendbe jössz. Lachlain a lány mellé ült, feltűrte az ingujját, de Emma elhúzódott. - Hol vagyok? - Emma körülnézett a szobában, tekintete végül a mahagóniágy lábán állapodott meg. Figyelmesen nézte a bonyolult faragásokat, majd megfordult, és a háttámlán is alaposan megvizsgálta a jelképeket. A szobára sötétség borult, csak a tűz világított, a figurák pedig mintha életre keltek volna. Az ágyat Lachlain születésekor kezdték el faragni, de nem neki, hanem a társának. A férfi gyakran feküdt pontosan ott, ahol most Emma, és nézte lenyűgözve az aprólékosan kidolgozott motívumokat, miközben a jövendőbelijéről ábrándozott. - Kinevane-ben vagy. Ne félj. Itt senki és semmi nem bánthat. - Mindet megölted? - Persze. Emma elégedetten bólintott.
- Mit akartak? Van valami ötleted? - Tőlem kérdezed? - Emma megpróbált feltápászkodni. - Mégis mit csinálsz? Felejtsd el! - mondta Lachlain, és visszanyomta a lányt az ágyba. - Haza kell telefonálnom. - Tegnap beszéltem velük. Emma szeme elkerekedett megkönnyebbülésében. - Esküszöl? És mikor jönnek értem? Lachlain csalódottan látta, a lány mennyire örül szabadulása hírének - de nem hibáztatta. - Beszéltem Annikával és mindent tudok. Tudom, hogy mi vagy. - És azt is mondtad, hogy te mi vagy? - komorodott el Emma arca. Lachlain bólintott, Emma pedig elfordult, méghozzá - a férfi legnagyobb meglepetésére - égő arccal. Lachlain igyekezett elfojtani haragját. - Miért, ezt szégyellned kell előttük? - Persze hogy szégyellnem. - Mert szerinted szörnyeteg vagyok - csikorgatta Lachlain a fogát. - Mert ellenség vagy. - Soha semmi bajom nem volt a családoddal. - A klán sosem harcolt a nagynénéim ellen? - vonta össze Emma a szemöldökét. - Csak az utolsó Örökösödésben. Mintegy ötszáz évvel ezelőtt. - És hányat öltél meg közülük? - Soha életemben nem öltem valkűrt - válaszolta Lachlain őszintén. Bár, az is igaz, hogy főleg azért nem, mert idáig még eggyel sem találkozott. - És, mi a helyzet azzal a dologgal. Ott benned? Készül mostanában valamire?
19. FEJEZET
Emma teste jeges verítékben úszott, akárhányszor eszébe jutott a vámpírtámadás. Legnagyobb szerencsétlenségére most már pontosan tudta, hogy néz ki Lachlain, ha átalakul. Mintha egy régi, szemcsés filmet vetítenének rá, amely burokként veszi körül, és mögüle egy nyers, brutális vadállatkandikál elő, amely őt személyes tulajdonának tekinti. Erre most a lény ágyában fekszik. , - Emma, amit tegnap éjjel láttál, az nem én vagyok. A kandalló lángja árnyékot vetett Lachlainre, mintegy emlékeztetőül a tegnap éjszakára. - Az csak egy egész kis részem, és tudom irányítani. -Tudod? Emma lassan bólintott.
- Akkor tehát tudatosan támadtál rám a mezőn és a fogadóban? Meg akartál fojtani? Lachlain zavartan pislogott, Emma legalábbis így gondolta. - Valamit el kell neked mondanom. Azt már tudod, hogy foglyul ejtettek a vámpírok, azt viszont nem, hogy... meg is kínoztak. És ez eltorzította az egész gondolkozásomat, a viselkedésemet... az egész valómat. Emma sejtette, hogy megkínozták, de azt nem, hogy hogyan. - Mit csináltak veled? - Nem - rázta meg Lachlain a fejét és összeszedte magát. - Sosem terhelnélek a részletekkel. Te pedig miért nem mondtad meg, hogy félig valkűr vagy? - Nem mindegy? Attól még ugyanúgy vámpír vagyok, a nagynénéim pedig az ellenségeid. - Tévedsz! Sosem harcolnék picike tündérek ellen, akik ráadásul egy másik kontinensen laknak - tiltakozott Lachlain. Leereszkedő hangsúlya felért egy beismerő vallomással. - Annika mikor jön értem? Lachlain tekintete összeszűkült. - Megígérted, hogy teliholdig velem maradsz. - Te nem... akkor Annika nem is jön értem? - kapkodta Emma a levegőt. - Most nem. Emma először azt hitte, a férfi viccel. Aztán rájött, hogy egyáltalán nem. - Ezt nem hiszem el! Mivel közel kétszáz évre kivontak a forgalomból, most elmondom, mi az ábra! Első szabály: ha Emmát majdnem megölik a vámpírok, akkor befejezed a túszejtősdit, és azonnal elengeded! Kettő folytatta Emma, és felemelte két ujját, ha esetleg a férfi mégsem értené. Most, hogy a nagynénéim már tudják, hogy mi vagy, megölnek, ha nem küldesz azonnal haza. Szóval, én a helyedben nem sokat tétováznék, mert biztos, hogy mindjárt itt lesznek. - Szeretettel várom őket, feltéve, ha idetalálnak. A férfi hajthatatlanságától Emma érezte, hogy az ajka megremeg. - Elszakítanál a családomtól, pont amikor a legnagyobb szükségem lenne rájuk? Egy forró könnycsepp gördült végig arcán. Régebben Lachlain utálkozva nézte a könnyeit. Most viszont... szinte fájdalommal a tekintetében... és odanyúlt, hogy letörölje.
- Ha haza akarsz menni, nem tartóztatlak, mindössze néhány napot kérek. Emma már nem titkolta, mennyire haragszik. - Miért, azon mi múlik? - kérdezte. -Én is pontosan ezt kérdezhetném. A lány összeszorította a fogát és megpróbált se nem sírni, se nem kiabálni. Lachlain két keze közé fogta az arcát, megsimogatta hüvelykujjával, és mély, dörmögő hangján így szólt: - Kislány, ezt a rövid időt ne veszekedéssel töltsük. Hadd mutassam meg inkább Kinevane-t. — Az ablakhoz lépett, elhúzta a vastag függönyt, majd a tiltakozásával mit sem törődve, karjába kapta a lányt és a tágas szobán keresztül kisétált vele az erkélyre. - Meg fogsz lepődni. Ez itt még mind az enyém. Sehol egy szupermarket. Odakint a hold egy hatalmas kastély felett ragyogott, megvilágította az ősi falakat és a vadregényes kertet. A leszálló köd a tenger illatát sodorta a levegőben. Lachlain valahova a távolba mutatott. - Innen nem láthatod a birtokot körbevevő falat, de tudnod kell, bárhova mész is a kertben, biztonságban vagy. A mellvédre ültette a lányt, aki lábát azonnal a márványoszlopokba akasztotta, annak ellenére, hogy a férfi szorosan tartotta a derekánál fogva. Bár a mozdulat nem tetszett Lachlainnek, nem szólt egyetlen szót sem, mindössze annyit kérdezett: - Na, mit szólsz? A lykae fejedelmet birodalma szemmel láthatóan jogos büszkeséggel töltötte el. A kastély homlokzatát egy-egy kiálló téglaborda törte meg, amely harmonizált az ablakok, a sétányok, sőt még a hatalmas kandalló díszítésével is. A kerten látszott, hogy nagy gondot fordítanak rá, és hogy a kastély többi szobáját is olyan nagystílűén rendezték be, mint Lachlainét. Kinevane maga volt a megtestesült fényűzés. Emma valkűr tulajdonságai nem tudtak ellenállni ennyi csodának. - Nos? - Lachlain izgatottnak tűnt. Azt akarta, hogy tessen a lánynak. A lány megfordult, és felnézett a holdra, a fák fölé.
- Azt hiszem, már tényleg csak néhány nap van teliholdig. Amikor visszanézett, látta, hogy Lachlain keze ökölbe szorult. Emma hátrasimította a haját, koszosnak érezte. - Zuhanyozni akarok! - jelentette ki, és Lachlain válla fölött bekandikált a szobába, hogy felderítse, merre van a fürdőszoba. Fészkelődött, hogy kiszabadítsa a derekát a férfi szorításából, majd leugrott a párkányról. - Segítek. Még gyenge vagy... - Zuhanyozni! Egyedül! - csattant fel Emma, ahogy bevonult a hatalmas, ám modern fürdőszobába. Ahogy villámgyorsan bezárta maga mögött a súlyos ajtót, elborzadva látta, hogy a körme piszkos. Kibújt az ingből, amelybe Lachlain öltöztette - egyik új szerzeményébe és a mellkasát díszítő csúnya sebhelyekre meredt. A látványtól önkéntelenül is megszédült. Soha többet nem felejti el, hogy nézett rá a vámpír közvetlenül azelőtt, hogy a karmát belévájta. Felidézte, hogy megbánta, hogy lefejelte. Most lesz nemulass, suhant át az agyán még utoljára, amikor meglátta lendülő kezét. Miért provokálta? Emma kinyitotta a zuhanyt, megvárta, amíg a víz gőzölögni kezd, majd alálépett. Hajából keskeny, vörös patak csörgedezett, ahogy az alvadt vért kimosta belőle. Nézte, és beleborzongott. Három vámpír! A vörös víz csak keringett és keringett a lefolyó körül. Miért provokáltam? De ki maradt életben? A papírforma szerint neki kellett volna meghalnia. De nem halt meg. Túlélte. Összeráncolta a homlokát. Túlélte a vámpírokat. És a napot. És a lykae támadását. Mindezt egyetlen hét alatt! Félelmei, amelyeket évtizedek óta hordozott magában -Emma a szájába harapott -, egy csapásra semmivé foszlottak. - Emma, hadd segítsek! - szólalt meg egy jól ismert hang mellette. A lány felkapta a fejét. - Ideje lenne befektetned egy zárakat gyártó cégbe! Azt mondtam, egyedül! Lachlain bólintott. - Igen. Te azt mondod, menjek, de én mégis maradok! Tudod! Ez a mi kis játékunk. - A hangja nyugodtnak tűnt, és bár amit mondott, teljesen
abszurdnak tetszett, volt benne némi logika. Lehetnék kicsit egyedül? Nem... Emma felkapott egy samponos flakont, pontosabban saját samponos flakonját, amit már valaki, aki biztosra vette, hogy marad, kipakolt csomagjából. Teljes, újdonsült erejéből a férfihez vágta. Lachlain félreugrott, épphogy ki tudta kerülni, a flakon pedig kirepült a szobába, majd egy nagyot csattant. A hangtól a lány elégedetten elmosolyodott. Miért provokálta? Mert jobban érzi magát tőle. Lachlain összeráncolta homlokát. - Még a végén újra megsérülsz! Emma a balzsamért nyúlt. - De csak utánad.
Amikor meglengette a másik flakont is, Lachlain ingerülten bólintott. - Rendben. Ahogy az ajtót becsukta maga mögött, arra gondolt, hogy hát igen, még szoknia kell, hogy nem teheti mindig azt, amit akar. Ráadásul a saját otthonában! Amikor meglátta, hogy Emmának pont egy felbecsülhetetlen értékű tükröt sikerült összetörnie, amely már évszázadok óta díszítette Kinevane falait, és valószínűleg ritkaságnak számított az egész világon, Lachlain vállat vont. Legalább kezdi visszanyerni az erejét. A következő negyedórában fel-alá járkált az előcsarnokban. Amíg megpróbálta feldolgozni a helyzetet, amelybe a lány kényszeríttette, azon gondolkozott, hogyan vegye rá, hogy újra igyon belőle. Ha vére ilyen jótékonyan hat rá, nem hagyhatja annyiban. És nem is fogja! Emma dühös volt, minél előbb viszont akarja látni családját, amiért a maga részéről nem hibáztatta. Ám nem küldhette haza. És hogy elkísérje? Nem, arról szó sem lehet. Hiszen nem bánthatott egyetlen valkűrt sem, még önvédelemből sem. Sajnálta, hogy ilyen szigorúan kell bánnia a lánnyal, különösen azok után, amin Emma az elmúlt néhány napban keresztülment, de nem tehetett mást.
Amikor visszatért a szobájukba, Emma már lezuhanyozott és felöltözött mint aki éppen indulni készül. - Te mégis mit csinálsz? - támadt rá Lachlain. - Ágyban kellene lenned! Azonnal feküdj vissza. - Gondoltam, kicsit körülnézek. Azt mondtad, biztonságos. - Persze hogy az. Megmutatom... - Fogd már fel végre, hogy szeretnék kicsit egyedül lenni! Csak azért, mert még négy éjszakát itt kell maradnom, nem ülök végig melletted! Lachlain megragadta Emma könyökét. - De először iszol! - Engedj el! - mondta Emma vészjósló tekintettel. - Innod kell Emma! — mennydörögte Lachlain. - Kopj le rólam, Lachlain!— sikította a lány és kitépte karját a férfi szorításából. Amikor az utánanyúlt, Emma villámgyorsan megütötte. Lachlain csak az utolsó pillanatban tudta elkapni a csuklóját.
Lachlain - egy mély, vészjósló morgás kíséretében -megragadta Emma tarkóját és a falhoz szorította. -Mondtam már, hogy erről szokj le! Legközelebb nem leszek ilyen kíméletes! Emma gőgösen felszegte az állát, bár magában azért imádkozott, hogy Lachlain szeme ne villogjon ilyen haragosan. - Egyetlen ütéssel végezhetnél velem. - Sosem tennék olyat - felelte Lachlain reszelős hangon. Előrehajolt és ajkával súrolta Emma ajkát. - Minden egyes alkalommal behajtok rajtad egy csókot. Emma érezte, hogy mellbimbója megkeményedik, és gyűlölte, hogy képtelen uralkodni a testén - sőt mintha Lachlainnek nagyobb hatalma lenne felette, mint saját magának. Még az elmúlt éjszakák pánikja és kavarodása ellenére is elég, ha Lachlain megérinti az ajkával, és ő máris kívánja. Annak ellenére, hogy igazából retteg a belsejében rejtőző valamitől. Mi van, ha az akkor tör elő belőle, amikor éppen szeretkeznek? A puszta gondolattól elfordult tőle. - Tudom, hogy egy csókkal nem érnéd be. Azért kényszerítesz, hogy
teliholdig itt maradjak? Hogy lefeküdhess velem! - Pont úgy, ahogy előre figyelmeztette. - Igen, nem tagadom. Valóban kívánlak. - És mi van, ha azt mondom, oké. Essünk túl rajta, most rögtön. Akkor holnap hazaengednél? Lachlain elgondolkozott. - Lefeküdnél velem, csak azért, hogy pár nappal korábban hazamehess? Az ajánlat mintha megbántotta volna. - Testedet a szabadságért? - Miért ne? — kérdezte Emma halkan, szinte suttogva. - Emlékezz vissza, hogy Párizsban is mindent megtettem a zuhanyban, csak azért, hogy hazatelefonálhassak. Lachlain elfordult, bár a lány még látta, ahogy arca fájdalmasan megrándul. A kandallóhoz sántikált, majd lehajtotta a fejét és a tűzbe bámult. Emma még sosem látott senkit, aki ilyen elmélyülten bámult volna. Éberen. Amíg legtöbben révedezve néztek a lángokba, Lachlain nem. Figyelő szeme ide-oda cikázott, mintha olvasna a tűzből. - Őszintén sajnálom, ahogy bántam veled, de nem engedhetlek el. Most, ha akarsz, kimehetsz sétálni a kertbe, de figyeltetni foglak. Sétálhat a kertben. Bár odakint teljes sötétség honolt, és Emmának elvileg félnie kellett volna, amióta csak megérezte a tenger illatát, égett a vágytól, hogy minél előbb körülnézhessen. És különben is, nem oda tartozik? Anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna hátra, kisétált a teraszra, egy elegáns mozdulattal fellibbent a korlátra, és eltűnt a fák között. - Úgyis tudom, hogy még hajnal előtt itt kaparod majd a küszöbömet — szólt utána Lachlain búcsúzóul.
20. FEJEZET
Ahogy kitette lábát a házból, Emma érezte, hogy máris a nyomába szegődik valaki vagy valami a ködben. Ezek szerint Lachlain nem viccelt. Diszkrétnek jóindulattal sem nevezhető személyiségét figyelembe véve, valószínűleg kémeket küldött utána. Egy büszke, dinamikus, független nő biztos, hogy kikérné magának személyiségi jogainak ilyen durva megsértését. Emma? Ő vállat vont és arra gondolt, hogyha esetleg ez a hely mégsem annyira biztonságos, ahogy azt Lachlain állítja, és a vámpírok újra támadnak, majd beugrik a kémek mellé a bokorba. Többet nem is foglalkozott a kérdéssel, hanem felfedezőútra indult az erdőben. Hamarosan egy kis épülethez ért, amelyet vadvirágok vettek körül, amelyek napközben valószínűleg gyönyörűek lehettek a napfényben, most viszont csak fonnyadtán kókadoztak. Pont lekéstem. Eletem története. A látvány azonban még így, a sötétben is lenyűgözőnek tűnt, a köd borította tóval — vagy lochal -, kicsit a saját otthonára emlékeztette. Emma lehunyta a szemét az otthona gondolatára. Mit nem adna, ha újra családjával lehetne. Annyira hiányzott például a tegnap esti Xbox éjszaka. Ma este pedig lovagolni menne az öbölbe.
Emma felszökkent a házikó kerítésére, lassan elindult körbe-körbe, miközben kitárt karral egyensúlyozott, és végiggondolta az elmúlt napok eseményeit. Utazása előtt mindig valami többre vágyott. Azóta viszont rájött, hogy milyen jól is ment a sora, annak ellenére, hogy valamiért egész életében egyedül volt, és mindennél jobban vágyott egy társra. Most viszont, hogy egy makacs, erőszakos férfival volt, aki foglyul ejtette, úgy gondolta, hogy a párkapcsolatokat alaposan túlértékelik. Igen, néha előfordult, hogy kívülállónak érezte magát - fogalma sem volt, hogyan viselkedjen, amikor nagynénjei például a vámpírokat szidták -, de ez ritkán fordult elő. Persze, gonosz nyelvük elől nem menekülhetett, de senki más sem. Ahogy például Myst sem, akit néhány évvel azelőtt, amikor beleszeretett a vámpírtábornokba, elneveztek Mystynek, a vámpírok babájának, és olyan vicceket költöttek róla, hogy hogyan választod le Mystet egy vámpírról? Feszítővassal. Emma eltátotta a száját meglepetésében. Nagynénjei talán kicsit máshogy bántak vele, de sosem úgy, mint idegennel. Lehet, hogy csak saját szorongásait vetítette rájuk? Újra felidézte a napot, amikor megégette a kezét, és most azt is máshogy látta. Bár az emlék most is felkavarta, felfigyelt két olyan elemére is, amelyek korábban elkerülték a figyelmét. Regin például lélekszakadva rohant utána, és egész teste remegett a rémülettől, Furie pedig kijelentette, hogy Emma éppen olyan, mint ők. Emma elmosolyodott. Furie mondta ezt. A királynőjük. Izgatott lett, és alig várta, hogy újra otthon lehessen. Tudta, hogy most már mindent más szemmel nézne. Most értékelné azokat a dolgokat, amelyeket eddig magától értetődőnek tekintett - vagy egész egyszerűen észre sem vett. Lefekvéskor a kabócák ciripelését akarta hallani az öbölben és a családja sikoltozását. Saját takaróival akart feküdni a szép baldachinos ágya alatt, nem pedig Lachlain robusztus ágyában. Ott úgy érezte, hogy azok a faragott jelképek egy ősi legendát mesélnek el, és Freya úgy segítse, mintha ő is a történet részese lenne... Emma szórakozottan végighúzta kezét a kerítésen, és egy hatalmas szálka fúródott tenyerébe. Régebben elsírta volna magát fájdalmában. Most egyszerűen sóhajtott. Minden relatív. Ahhoz képest, hogy a mellkasát nemrég felszántották, mint valami búzaföldet, ez igazán sem-
miségnek számított. Emma oldalra hajtotta a fejét, bámulta a szilánkot, és összerándult a feltoluló emlékektől. Aznap megint Lachlainről álmodott. Almában újraélte utolsó... szeretkezésüket, a férfi nézőpontjából. Ahogy a fehér szilánk mellől csorgó piros kis vércsíkot bámulta, újra a fogadóban volt, és érezte, ahogy a darabokra tört ágytámla szilánkjai a tenyerébe fúródnak. Ő azonban nem törődött a fájdalommal. Tudta, hogy nem veheti el a kezét. Két párhuzamos vágy munkált benne: egyik, hogy megérintse Emmát, másik, hogy kiérdemelje a bizalmát. Emma érezte, hogy Lachlain mennyire szeretné megérinteni - érezte, ahogy elborítja a vágy, hogy belehatoljon -, és beismerte magának, hogy fordított esetben ő biztos, hogy nem törődött volna adott szavával. Szinte beleszédült, elborította Lachlain kínzó éhsége, megzavarta, hogy látja a szoba mintás tapétáját a menynyezeten, amikor a férfi hátrafeszítette a fejét és teljes erőből küzdött azért, hogy ne élvezzen el. De a haja ráomlott, és a csípője fel és alá járt alatt, fáradhatatlanul, melle mellkasához feszült. Erezte, ahogy mohón, teljes erőből szívja a vérét és tudta, vége... Emma megingott, amikor hirtelen kilépett az emlékből, és hunyorgott egyet. Lachlain úriemberhez méltóan viselkedett. Megtartotta szavát, pedig majd belepusztult. Emma legszívesebben újraélte volna azt az éjszakát, és megadta volna neki, amire olyan kétségbeesetten vágyott. De nem tudta, mert ez csak egy álom volt. Vagy egy emlék. Leesett a kerítésről. Ösztönösen négykézlábra érkezett, és belemélyedt a földbe. Akárcsak a nyakláncos álom. Lassan megőrül. Úgy végzi, mint Ni'x, aki olyan dolgokat látott, amelyeket nem lett volna szabad. Lachlain, mit tettél velem? Ott ült a vizes fűben, az idegen országban, nézte a csillagokat, és úgy érezte, egész addigi élete darabokra hullott. Es nem volt senki, akinek mindezt elmondhatta volna. Emma nem tért vissza hajnalban.
Bár az őrök látták, ahogy visszamegy a kastélyba, sőt be is zárták a kaput utána, ám Lachlain csak egy rettenetes, szorongásokkal teli óra múlva találta meg a tisztítószeres szekrényben, ahol összekuporodva aludt a lépcső alatt. Vajon tudta, hogy az ammónia- és bútorfényszag megzavarja a férfi érzékeit? Most viszont, hogy meglátta a porban vacogó lányt, Lachlain aggodalma azonnal dühvé változott. - Az istenit, Emma - csikorgatta a fogát, miközben felnyalábolta. Mégis mit képzelt? Tisztázni fogja vele a szabályokat, és ha a lány nem hajlandó... Abban a pillanatban napsütés árasztotta el az előcsarnokot. Lachlain egy sarokba ugrott Emmával, hogy testével védje. - Csukd be a kibaszott ajtót! - Elnézést — szólalt meg egy ismerős hang a háta mögött, és az ajtó becsapódott. - Nem tudtam, hogy vámpír van nálad. Igazán szólhattál volna. Lachlain megfordult, és a félhomályban legrégebbi barátját, Bowent fedezte fel. A viszontlátás örömét némileg beárnyékolta az a tény, hogy utolsó találkozásuk óta Bowe ijesztően lefogyott. Valamikor Lachlainhez hasonló termettel bírt, most azonban sovány volt és beteges külsejű. -Azt gondoltam, annál nagyobb meglepetés ma nem is érhet, hogy élsz és hazajöttél, de úgy látom, tévedtem - mondta Bowe, miközben közelebb lépett és elképedve bámulta Emmát, sőt még a haját is megfogta, és megbirizgálta az állát. - Igazi szépség. Kicsit piszkos. - Igen, mert ma reggel a lépcső alatt aludt. Lachlain megrázta a fejét, mint aki nem is érti ezt a furcsa hóbortot. - Bemutatom Emmaline Troyt. A királynédat. Bowe összeráncolta homlokát. Azóta nem tanúsított ilyen heves érzelmet, hogy a társa elhagyta. - Egy vámpír királyné? A sors csúnyán elbánt veled. Bowe továbbra is leplezetlen érdeklődéssel bámulta a lányt, mit sem törődött Lachlain rosszalló tekintetével. - Hegyes a füle?
- Félig valkűr - magyarázta Lachlain. - A rendjükben nevelkedett, elrejtve a Horda elől. - Érdekes fordulat, sok mindenről lemaradtam -vont vállat Bowe, de nem firtatta a kérdést. Emma megborzongott, és az arcát Lachlain mellkasába fúrta. Bowe figyelmesen nézte a barátját. - Még sosem láttalak ennyire kimerültnek. Menj, fürdesd meg a kis... valkűrödet és feküdj le. És, bár még reggel nyolc óra sem volt, hozzátette: - Én viszont iszom egy whiskyt.
Lachlain megbolondult, vonta le a következtetést Bowe, aznap délután. Miközben újabb pohár whiskyt töltött magának, Bowe beismerte, hogy ő lenne az utolsó, hogy megkérdőjelezze azt a tényt, hogy egy társ valami más, de ez azért mégis túlzás. Nem élt a világon két nagyobb ellenség, mint a vámpírok és a vérfarkasok, erre Lachlain pont közülük választ egyet. Jó, akkor egy felet. Bárhol töltötte is az elmúlt százötven évet, biztos, hogy nem ép elmével került ki onnan... Bowe felemelte az arcát, gondolataiból a konyha felől érkező illatok zökkentették ki. A személyzet minden egyes tagja a közelgő teliholdra készült: takarított, főzött, mosott és csomagolt, hogy elhagyják a kastélyt. A szagok a gyerekkorát idézték, amikor a konyha volt a kedvenc helye. Most viszont nem is emlékezett, mikor evett utoljára. Talán el kellene kérnie a vámpír adagját. Észre sem fogja venni. Lachlain szigorú arccal üdvözölte barátját, amikor visszatért a dolgozószobába. - Úristen, reggel óta iszol? Csináltál ma valami mást is? - Mi mást tehetnék? Mindig is Kinevane-ben volt legjobb a pia. Semmi sem változott. Bowe csordultig töltött egy poharat és Lachlainnek nyújtotta. Lachlain elfogadta, majd leroskadt íróasztala mögé és még fáradtabbnak tűnt, mint korábban, bár ruhája gyűrött volt, mintha csak most kelt volna fel. A nyakán két apró sebhely látszott. Nem. Kizárt, hogy beleegyezett
volna. Mi a jóisten történhetett vele ? Nem, egy pohár biztos, hogy nem elég, gondolta Bowe és barátja elé tolta az egész üveget. Amikor Lachlain kérdően felhúzta a szemöldökét, Bowe így szólt: - Az az érzésem, hogy szükséged lesz rá, amikor elmondod, hogy hol a jó szagú úristenben voltál, hogy évtizedeken át hiába kerestünk. — Amikor rájött, hogy mérgesnek hangzik, hirtelen elhallgatott. Talán mégsem kellene Lachlaint hibáztatni azért, hogy eltűnt. - Sosem találtatok volna meg. Ahogy én sem Heatht - felelte Lachlain, és hangja elkomorult, mint mindig, amikor eszébe jutott legkisebb öccse. Bowe megrázta a fejét. Heath vesztét saját forrófejű-sége okozta. Elindult, hogy megbosszulja apjuk halálát, hiába figyelmeztették, hogy azok közül, akik fegyvert fogtak Demestriura, még soha senki nem tért vissza. Lachlain nem akarta elhinni, hogy öccse meghalt. - Helvitában voltál? -Egy ideig. - Nem volt ott? - Nem fogták el élve - felelte tompán. Arckifejezése maga volt a puszta fájdalom. - Nagyon sajnálom, Lachlain. - Egy hosszú, néma perc múlva Bowe összeszedte magát és megtörte a csendet. - Azt mondtad, hogy egy ideig. - Aztán Demestriu a katakombák mellett döntött. - Katakombák? A Szövetségben keringtek bizonyos pletykák arról, hogy a Horda örökkévaló tüzet üzemeltet Párizs alatt, és ott kínozza a halhatatlanokat, akik soha nem pusztulnak bele teljesen. Bowe gyomra felkavarodott, túl sok alkoholt ivott. Amikor Lachlain nem felelt, csak ivott, Bowe arca megfeszült. - Akkor igaz a tűz? És mennyi ideig? - Tíz évet a tömlöcben, a többit ott. Ez már tényleg sok volt Bowe-nak. Felhajtotta italát és maga elé rántotta az üveget. - Hogy a picsába nem golyóztál be? Ennyi ideig? - Hát igen, mindig lényegre törően fogalmaztál -Lachlain előrehajolt, összeráncolt homlokkal, mintha keresné a szavakat. - Amikor megszöktem, nagyon rossz állapotban voltam. Percenként dührohamot kaptam, törtem-zúztam magam körül, alig voltak világos pillanataim.
Aztán megtaláltam Emmát. - És hogy tudtál kiszabadulni? Lachlain habozott, majd felhajtotta nadrágja szárát. Bowe előrehajolt, majd füttyentett egyet. - Levágták? - Szorított az idő. A tűz éppen alábbhagyott, és éreztem, hogy Emma ott van a közelben. — Felemelte az üveget és jól meghúzta. - Nem akartam elveszíteni... Azok után, amennyit kerestem. - Inkább... levágtad a lábad? - Ja. Amikor Bowe látta, hogy Lachlain mindjárt földhöz vágja a poharat, gyorsan témát váltott. - És jól kijöttök? - Azok után, amit tettek veled. - Először rettegett tőlem. Újra és újra dührohamot kaptam. De azt hiszem, a helyzet még súlyosabb lett volna, ha nincs ott. Akkor talán rendbe sem jövök. Emma megnyugtat, és mivel főleg vele foglalkozom, nem rágódom egyfolytában a múlton. A szépség, aki megszelídíti a szörnyeteget? - És hol találtad meg ezt a te Emmaline Troyodat? Annyi évszázad után? Hol bujkált a királynéd? - Nem is élt. Csak hetven évvel ezelőtt született. Bowe szeme elkerekedett. - Ilyen fiatal? És pont olyan, ahogy elképzelted? - Sokkal több. A legmerészebb álmaimat is felülmúlja. - Lachlain beletúrt a hajába. - Egész egyszerűen hihetetlen. Nagyon okos, és olyan csavaros a gondolkozása, hogy sosem tudom kiismerni. És annyira gyönyörű és titokzatos, és még soha senki hozzá foghatóval nem találkoztam. - Újra nagyot kortyolt italából, ezúttal azonban lassabban. És minél többet értek abból, amit mond, kezdek rájönni, hogy ráadásul a humora is remek - folytatta, majd szórakozottan elmosolyodott, mintha eszébe jutott volna Emma valamelyik sziporkázó megjegyzése. - Erre egyáltalán nem is számítottam, de nagyon örülök neki - tette hozzá végül. Bowe tudta, hogy Lachlainnak valami rendkívüli dologban lehet része, hogyha a kiszabadulása után máris mosolyog. Elképesztő, gondolta
Bowe, és átértékelte korábbi álláspontját. Nem, a barátja nem őrült. Odavan Emmáért. Megtalálta a társát. - Szóval, mi a szándékod? Étkezés és hasonlók. Ott akadhatnak gondok? - Belőlem iszik. Soha még egyetlen más élőlényből nem ivott. Bowe, bár észrevette a nyomokat, mégis meglepődött. - Szóval akkor nem öl? - Soha - jelentette ki Lachlain büszkén. - Én is aggódtam emiatt, de Emma nagyon szelíd - a légynek sem tudna ártani. Alig tudtam kierőszakolni, hogy igyon belőlem. - Akkor ezért nem gyógyul normálisan a lábad - vonta le Bowe a következtetést. - Hidd el. Semmiség. - És milyen, ha iszik? Amíg Lachlain a válaszon gondolkozott, Bowe megelőzte. - Értem, az arcod mindent elárul, hiába is titkolnád. Szentséges Krisztus! Lachlain élvezi. Lachlain megtörölte a száját. - Maga a dolog... kimondottan kellemes. És... összeköt bennünket. Közelebb hoz. Én legalábbis úgy érzem... Azt hiszem, én jobban akarom, mint ő - ismerte be halkan. Megőrül érte. Lehet, hogy vámpír, de Bowe irigyelte az érzést. - És az ifjú halhatatlan hogyan fogadta a végzet döntését, hogy ő lesz a királynéd? - Még nem tudja. Nem örülne - tette hozzá Bowe elképedt arckifejezését látva. - Ahogy mondtam, nem bántam vele... túl kedvesen. Nem tiszteltem és nem rejtettem véka alá, mennyire gyűlölöm a fajtáját. Most szeretne minél előbb hazamenni, és nem is hibáztatom. - Nem értem, miért nem jelölted meg. - Nem tehetem. Évszázadokig tervezgettem, hogyan kényeztetem és védelmezem majd a társam, és ehhez képest alig néhány nap alatt sikerült Emma életét pokollá tennem. - De akkor miért kiabáltál vele például ma reggel is, Lachlain? - Bowe szeme összeszűkült. -Tudod jól, hogy abból semmi jó nem származhat. - Aggódtam és dühös lettem. De már elmúlt.
- Ha nem jelölöd meg - elveszítheted. - Ez történt Mariah-val is? Lachlain hibát követett el, nem kellett volna szóba hoznia a lányt. Mariah Bowe szerelme volt, egy törékeny tündérlány, aki meghalt, miközben a férfi elől menekült. Amikor Bowe szeme haragosan megyillant, Lachlain így szólt: - Tudom, hogy sosem beszélsz róla, de van valami, amiről tudnom kellene? Hogy ne essek én is ugyanabba a csapdába? - Emma más, és soha nem is lesz olyan, mint mi. Ne legyél makacs és ostoba. Ne próbáld kényszeríteni, hogy olyan legyen, mint mi - mondta Bowe, majd halkan hozzátette: - Mert még a végén úgy jársz, mint én. Lachlainnek a nyelve hegyén volt a válasz, de habozott. - Mi van? Folytasd nyugodtan! - Hogy bírod ki? Már ennyi ideje? Most, hogy már tudom, mit vesztettél el, egész biztos, hogy nem tudnám végigcsinálni. Bowe felvonta a szemöldökét. - Én meg nem hiszem, hogy kibírtam volna ép elmével a tűzben évtizedeken át. Mindenkinek megvan a maga keresztje — és megvonta a vállát. De mindketten tudták, hogy a kettő nem ugyanaz. Bowe akár a poklot is megjárná boldogan, csak hogy Mariah-t visszaszerezze. - Gondolod, hogy Mariah talán...? - kezdte Lachlain, de nem fejezte be a mondatot. - De láttad, hogy meghalt, nem? Bowe elfordult, de még előtte látszott, hogy az arcából kifut minden szín. - En... temettem el - felelte alig hallhatóan. Valóban így történt, és Bowe tudta, hogy társa meghalt. Igaz, azt is, hogy a Szövetség működése kiszámíthatatlan, és szabályai gyakran változnak. Azóta mindennapjait azzal töltötte, hogy megtalálja a módot, amivel a lányt visszahozhatta. Mi mást tehetne? Lachlain kitalálta, mi jár barátja fejében. - Nem hozhatod vissza - jelentette ki szigorúan. Bowe a szemébe nézett. - Lehetetlen megszökni a vámpíroktól. Lehetetlen, hogy egy lykae-nak vámpír legyen a társa. Nincs félig vámpír, félig valkűr lény. Es különben is. Ki vagy te, hogy megmondd, mi lehetséges? Lachlain nem válaszolt, és Bowe biztos volt abban, hogy válaszát
őrültségnek vagy gyávaságnak tartja. - Igazad van - mondta végül, barátja legnagyobb meglepetésére. Rengeteg megmagyarázhatatlan dolog történik körülöttünk. Ha két héttel ezelőtt azt mondtad volna, hogy a társam vámpír, biztos hogy betegnek tartottalak volna. - Úgyhogy ne aggódj miattam. Anélkül is van elég bajod. Harmann mondta, hogy két napja még a vámpírok is rajtatok ütöttek. Lachlain bólintott. - Mostanában megszaporodtak a vámpírtámadások a valkűrök ellen. Lehet, hogy Emma kell nekik. - Elképzelhető. Évszázadok óta még csak nem is hallottam más vámpírnőről. - Még eggyel több ok, hogy kiirtsam a Hordát. Nem engedem, hogy elvigyék. - Mit akarsz csinálni? - Visszamegyünk a katakombába, és megvárjuk az őrséget. Elkapjuk őket és kiszedjük belőlük, hol van Helvita. - Már többször kínoztunk vámpírokat, de ezt az információt soha nem árulták el. Lachlain arcvonásai megkeményedtek, és szeme haragosan villogott. - Elég sok mindent tanultam a kínzásról. Lehet, hogy Lachlain teste szépen gyógyult, belül azonban kegyetlenül gyötrődött. Igaza volt. Ha nem találkozik Emmával, talán már... De mi történik, ha itt hagyja a lányt, és elmegy bosszút állni? - Benne vagy egy jó kis háborúban? - Mikor nem? - felelte Bowe flegmán. - Bár talán nem kellene ennyire kapkodni. Ennyire sürgős, hogy máris itt hagynád az új társad? - Mondtam már, hogy igyekszem nem egyfolytában a múlton rágódni, de ha meggyőztem Emmát, hogy maradjon velem, nem halogathatom tovább a bosszúmat. - Értem. - Tudom, hogy megérted. De a tűzben mindennap megesküdtem magamnak, hogyha kiszabadulok, százszorosan megtorlom. Nem szeghetem meg. - A pohár szétpattant a kezében. A férfi nézte a csillogó üvegszilánkokat, és hozzátette: - Csak ezért bírtam ki.
- Lachlain, tudod, hogy rám számíthatsz. Ahogy Garreth-re és a többiekre is. De semmi esélyünk. Ameddig ezek ide-oda repkednek, teljesen mindegy, hogy hányszoros túlerőben vagyunk, csak veszthetünk. - Túlerőben vagyunk? - Bizony. Százezerszer többen. Lachlain hitetlenkedő arckifejezését látva, Bowe megmagyarázta: - Jót tesz a klánnak, hogy egy kontinens választja el a Hordától. Minden úgy megy, mint a régi szép időkben, egy családban hét-nyolc gyerek, sőt valahol tíz is születik. Amerikával az egyetlen probléma az ott székelő két valkűrrend. - Bowe gúnyosan elmosolyodott. - Csak, hogy tudd, a jövendő anyósodék nem nagyon szeretik a konkurenciát. - Ne is mondd - sóhajtott Lachlain. - Apropó, ha én, aki pedig alig járok emberek közé, még én is hallottam, hogy nagy események készülnek a kastélyban, akkor biztos vagyok benne, hogy mások is. Nincs sok időd. Nem tudod valahogy kibékíteni? - Két nappal ezelőtt majdnem megfojtottam. Álmomban - ismerte be Lachlain őszintén. Bowe felszisszent, nemcsak a tettől, hanem Lachlain kézzel tapintható szégyenétől is. - Ugyanazon az éjszakán, amikor a vámpírok ránk támadtak, és végignézte, ahogy átalakulok. - Édes Krisztusom. És hogy bírta? - Halálra rémült, természetesen. Most még jobban irtózik tőlem. Lachlain egyik kezével megmasszírozta a nyakát. - Miért nem mondasz el neki őszintén mindent? - Soha. Túlságosan fájdalmas lenne neki. Érzem, hogy előbb-utóbb elfogad és megszeret, de több időre van szükségem. Bárcsak valahogy felgyorsíthatnám a folyamatot. Bowe kiitta az italát, majd elmerengett az üres pohár felett. - Itasd le. A halandók mindig azt csinálják. Egyetlen éjszaka alatt túljutna a gátlásain. Lachlain majdnem elvigyorodott, amikor látta, barátja egyáltalán nem viccel. - Gondolod, akkor sikerülne? - Miért ne?
Lachlain megrázta a fejét. - Nem, csak végszükségben. Odakint lassan besötétedett és Lachlain egyre sűrűbben pillantott az ablak felé. - Menj. Legyél mellette, ha felébred - mondta Bowe. Lachlain bólintott és felállt. - Tényleg jobb, ha ott vagyok. Igaz, az én drága szerelmem jobban szeret a földön aludni, de sikerült meggyőznöm. Többet már nem. - Te rohadt szuka! - sikította ekkor egy női hang a tornácon.
21. FEJEZET
Lachlain kirohant az előtérbe, hogy megnézze, mi folyik a földszinten. - Jé, itt van Cass - állapította meg Bowe a nyilvánvalót, mert Cassandra pillanatnyilag éppen Emmán feküdt és teljes erőből fojtogatta. Lachlain már-már majdnem közéjük vetette magát, barátja azonban viszszarántotta. - Engedj el, Bowe! Ha Emma egyetlen haja szála is meggörbül, megölöm! Amikor Bowe nem engedelmeskedett a felszólításnak, Lachlain megfordult, és ütött - igaz, a gyengébbik bal kezével. Barátját az ütés nem érte váratlanul, így elkapta és kicsavarta Lachlain karját. - Na mi van? Még mindig furdal a lelkiismeret a gyerekkori pofonért? Még egyszer elmondom - túléltem. Látod, itt vagyok. Most pedig figyelj, és bízzál kicsit jobban a társadban! Lachlain úgy is tett, de azért még behúzott egyet Bowe-nak. A biztonság kedvéért. Emma lefejelte Casst. Lachlain elbizonytalanodott. - A te kis Emmaline-od még csak ki sem fulladt. Ezt a csatát neki kell lejátszania. Ha nem, valaki mindig provokálni fogja - mondta Bowe. - Ne felejtsd el, kegyetlen fajta vagyunk, csak az erőt tiszteljük - tette hozzá arcán gúnyos vigyorral, mintha csak idézett volna valakit. - A fenébe is, nem érdekel, olyan kicsi! És tiszta seb... - Bátor és jól képzett! - állapította meg Bowe tárgyilagosan, és elengedte Lachlain karját. Időközben Emmának sikerült kiszabadulnia Cassandra szorításából, és akkorát rúgott a mellébe, hogy a lykae a szoba másik felében landolt. Lachlain szája tátva maradt meglepetésében. Bowe közben széket és poharakat hozott a dolgozószobából. Cass kikotorta haját az arcából. - Ezért most nagyon megfizetsz, vérszívó! Emma flegmán ránézett, ahogy ott állt - kecsesen, méltóságteljesen —, ám a szeme ezüstösen villogott. - Gyerünk, ne kímélj! Bowe-nak igaza volt. Emma még csak nem is fújtatott. Cassnek nem kellett kétszer mondani. Emmára vetette magát, a méretbeli
különbségeknek köszönhetően könnyedén maga alá gyűrte, és közben még behúzott egy hatalmasat is neki. Lachlain felüvöltött és átugrott a korláton. Ám mielőtt elérte volna őket, Emma a karmát Cass arcába vájta, kigördült alóla, majd talpra szökkent, és a tenyerét visszakézből ütésre lendítette. Lachlain már ismerte ezt az ütést. Cass a szemközti falra kenődött, és még a tapétát is magával rántotta. És úgy maradt. Bowen Lachlain mögött ért földet, fújt egyet, megtörölte a homlokát és azt mondta: - Az egész még jobb lett volna, ha sárban csinálják. Lachlain Emmához rohant, át akarta ölelni, a lány azonban kitépte magát, és ha már így belelendült, behúzott egyet neki is a bal szemére. Lachlain elkapta a csuklóját és végigmérte, van-e rajta sérülés. Emma szája felszakadt, ám amikor ingével le akarta törölni, a lány elfordította a fejét. - Nagyon fáj? Bowe felsegítette Casst a földről, és Lachlainékhez vezette. - Te mégis mi a picsát képzelsz? - üdvözölte Lachlain rég nem látott barátnőjét, majd Emmához fordult és azt mondta: - Bocsánatot kérek! Emma dühösen végigmérte. - Akkor mondj el egy Miatyánkot a káromkodásért! Vagy amit akarsz! mondta, és tenyerét vérző szájára szorította. - Lachlain, hát élsz! - kiáltotta Cass, és a férfi nyakába akart ugrani. Az arckifejezését látva azonban meggondolta magát. - Hogy vagy, mi van veled? - kérdezte. - Es mióta járkálnak itt vámpírok szabadon? - Emma különleges vendég! Bánj vele tisztelettel! -mennydörögte Lachlain. Amíg Cass levegő után kapkodott, Bowe Emmához fordult és bemutatkozott: - Bowen vagyok, Lachlain régi barátja. Lachlain egész délután rólad mesélt. Örülök, hogy megismertelek. Emma fásultan bólintott, Cassandra pedig összeszedte magát és csípősen megjegyezte:
- A vérszívók mióta számítanak előkelő vendégeknek? - Soha többet ne merészeld így nevezni! — Lachlain megragadta Cassandra könyökét. A sértéstől Emma szeme újra ezüstösre változott. Sarkon fordult, és magában azt mormogta: - Na sziasztok srácok, de most lelépek. Lachlain, miután még egy utolsó gyilkos pillantást lövellt Cass felé, Emma után iramodott, és a tükör előtte érte utol a lépcsőfordulóban. Emma megtorpant és hátrahőkölt. A haja zilált volt, és a szemében az ezüst úgy szikrázott és tekergett, mint a higany. Az állán vér folyt és apró szemfoga vészjóslóan élesnek tűnt. A halántékáról egy könnycsepp gördült le az arcán, rózsaszín nyomot hagyva maga után. Emma hitetlenkedve megdörzsölte a szemét, mint aki nem akarja elhinni, hogy ez valóban ő lenne. Aztán keserűen felnevetett. Tekintete találkozott Lachlainével a tükörben. Lachlain tudta, mit gondol. Es bár az ő ügyének csak segített, mégis elszomorította. Emma azt gondolta, hogy ő is ugyanolyan szörnyeteg, mint a férfi. - Még nincs vége, vámpír! - szólt utána Cass. Emma olyan arckifejezéssel fordult vissza, hogy még Lachlain is beleborzongott. - De nincs ám!- sziszegte és elsétált. Beletelt egy kis időbe, amíg Lachlain újra meg tudott szólalni. - Bowe, vigyázz Cassre! - mondta anélkül, hogy tekintetét egyetlen pillanatra is elfordította volna Emmáról. - Rendben, de meg kell neki mondanod! - kiáltott Lachlain után. - És most! Emma kísértetiesen nézett ki. A fürdőszobában megmosta a kezét és az arcát. Látta, hogy bár a szemfoga visszahúzódott, szeme nem nyerte vissza eredeti színét, és ajka is vörösebb, mint általában. Kísérteties. Ugyanaz nézett vissza rá, mint az imént a lépcsőfordulóban. Amikor megpaskolta az arcát, látta, hogy véres lett a körme, amikor gyomorszájon vágta a lykae-t. Vörös száj és károm? Én vagyok a csajod...
Felidézte, hogy nézett ki a lykae, amikor átváltozott, és most nem borzadt el annyira, mint máskülönben. Minden relatív, nem? Valaki kopogott az ajtón. Emma biztos volt benne, hogy Lachlain utána jön, de azt hitte, nem azonnal, hanem majd ha elmagyarázta a helyzetet a másik kettőnek. De valószínűleg ezt nem tartotta annyira fontosnak. Mégis... - Menj el! -Tudom, hogy egyedül akarsz lenni, de... - Menj el! Nem akarom, hogy ilyen állapotban láss! Az ajtó kivágódott. Emma becsukta a szemét és eltakarta az arcát. - Nem hallottad? - Az egy dolog, ha egyedül akarsz maradni, az meg a másik, ha bujkálsz előlem — jelentette ki Lachlain, és szembefordította a lányt magával. Emma még jobban szégyenkezett, mert most már a férfi tudta, ki is ő. A nagynénjei szemével ugyanez történt, de náluk valahogy olyan természetesnek tűnt... - Nyisd ki a szemed! Emma megrázta a fejét. - Ez nem az első alkalom. Már többször láttalak így! Emma szeme abban a pillanatban tágra nyílt. - Ezt meg hogy érted? A férfi arckifejezéséből pontosan leszűrte, hogy még mindig olyan furcsa színű. - Erről beszélek! Ezt akartam elkerülni! Szóval, mikor láttál ilyennek? - Amikor belőlem iszol. Es teljesen mindegy, hogy ezüst a szemed vagy kék! Attól még ugyanúgy kívánlak. - Hazudsz! Lachlain a lány kezét duzzadó farkára helyezte. Emma előtt újra lejátszódott a fogadóbeli éjszaka, ujjai rákulcsolódtak, simogatni akarta... Az emlék - a zavarba ejtő emlék az ő szemszögéből. Elrántotta a kezét. - De hát szörnyű a szemem - tiltakozott Emma, képtelen volt a férfira nézni. - És nem tudom irányítani! - Szerintem gyönyörű. A francba. Ennek meg most miért kell ennyire nyitottnak és elfogadónak lennie?
- Hát, a te átváltozásodat én nem találtam ennyire vonzónak. - Tudom. Engem nem zavar, ha téged sem. - Szuper. Szóval, akkor nem elég, hogy már nincsenek előítéleteid velem szemben, hanem azt is elfogadod, hogy nem fogadlak el. Mondd, ezt direkt csinálod? Hogy seggfejnek érezzem magam? - Eszembe sincs! Csak azt szeretném, hogy tudd, nagyon sajnálom, ami történt. - Én is. - Igen, lehet, hogy megverte a lykae lányt, de az még nem jelenti azt, hogy élvezte is. Sőt igazából nem is hibáztatta Cassandrát. Ha Emma talált volna a házában egy vámpírt, aki éppen elmélyülten nézegeti a képeket, ő is megtámadta volna. Bár, ez nem kisebbíti a tényt, hogy Cassandra akkor is egy ribanc. Emmát felzaklatta az incidens. Tehát a sok küzdősporttal töltött idő mégsem ment a pocsékba - nagy-nénjeinek igaza volt, hogy erőltették. Úgy érezte, más ember lett. Es tényleg nyert!Egy rohadt vérfarkas ellen. Bár úgy érezte magát, mint Lara Croft, nem felejtette el azt a zavarba ejtő gondolatot, amely akkor suhant át rajta, amikor váratlanul a kőpadlón találta magát, és egy lykae nőt látott maga felett. Emma Lachlaint akarta. És tudta, hogy meg fogja menteni. Ahogy mindig. A férfi egy tincset a füle mögé dugott. - Vérzik az édes kis füled. - Lehajolt és megpuszilta, érintésébe a lány beleborzongott. - És a szád is. - Azt is megpuszilta, majd megsimogatta az arcát is. Emma nem tiltakozott. Sőt nem is értette, hogy korábban miért érezte úgy, hogy el kell hárítania ez érintését. -Nem, nem bocsátom meg Cassnek, hogy bántott. - Engem nem érdekel - mondta Emma fojtott hangon. - És nem is féltél - folytatta Lachlain büszkén. Emmának be kellett ismernie, hogy a második legjobb dolog azután, hogy Lachlain dédelgeti és megcsókolgatja, az, hogy úgy nézett rá, mintha most győzte volna le az Apokalipszis lovasait. - Mi változtatott meg? A vérem? Na, újra a régi nóta. Hogy még van képe...! - Ne ámítsd magad! Egész egyszerűen új dolgokat fedeztem fel magamról! Tudod, mostanában több lykae-támadást is túléltem! - A
megjegyzés célba ért, Lachlain szeme megvillant. - Valamint a napozást, egy vámpírtámadást, úgyhogy már a végén kénytelen voltam feltenni a kérdést magamnak: „Ennyi? De tényleg. Az élet csak ennyit tartogat számomra?" Mert ha igen, és én mindig visszaütök... - Értem! A megpróbáltatásaid erősebbé tesznek! Igen. Pontosan! A fenébe, Lachlain ennek vajon miért örül ennyire? És mégis mióta viselkedik vele eny-nyire másképp? Emma tudta, hogy ő miért változott meg, na de Lachlain? Ha továbbra is így néz rá, Emma előbb-utóbb valószínűleg beadja a derekát... - Már naplemente előtt fenn voltál, nem? Éppen hozzád indultam, amikor meghallottuk Casst. Igen, Emma korán kelt, lezuhanyozott — és azon morfondírozott, hogy vajon miért szomorodott el attól, hogy találkozásuk óta először, Lachlain nem az ágya mellett várta, hogy felébredjen. - Rosszul aludtam - abban az ágyban. - Azért találtalak a lépcsőforduló alatt? Emma elvörösödött. A sötét, elhagyatott, barlangszerű lépcsőforduló akkor remek ötletnek tűnt. Azóta meg elveszítette a józan eszét. - És ki volt ez a nő? - váltott gyorsan témát, bár azonnal felismerte. - Cassandra. Egy barát a klánból. - Csak barát? - Persze. Sőt ez is kérdéses, azok után, ahogy veled viselkedett! - Engem védesz és nem őt? Amikor alig ismersz? Lachlain Emma szemébe nézett. - Mindig téged foglak védeni. Bárkivel szemben! - De miért? - Mert tudom, hogy mindig neked lesz igazad. - És az a megkeseredett ember? Bowen? Vele mi történt? - Amikor Lachlain összeráncolta a homlokát, Emma hozzátette: - Csak, mert nagyon rosszul néz ki. Bár a fekete hajú és élénk, aranybarna szemű pasi kimondottan vonzó is lehetett volna — ha nem nézne úgy ki, mint egy heroinfüggő és gonosz kinézetű. - Elvesztett valakit, aki nagyon közel állt hozzá. - Nagyon sajnálom — mondta Emma szelíden. - És mikor?
- Úgy az ezernyolcszázas évek elején. - És még mindig semmi javulás? - Nem. Sokkal rosszabb lett - felelte Lachlain és homlokát az Emmáéhoz támasztotta. A lány érezte, hogy akar még valamit. Valami mást. Valami többet. A férfi látta legrosszabb állapotában és mégis kívánta. Utánajött, megcsókolta és megvigasztalta. Ez a gyönyörű, két lábon járó álomférfi többet akar. Tőle. Felkészült, hogy megadja, amit kér? Emmát első győzelme teljesen felvillanyozta, bátornak érezte magát és erősnek, de elég bátor ahhoz, hogy befogadja Lachlaint a testébe, és megkockáztassa, hogy közben felébred benne az alvó fenevad? Abban a percben úgy érezte, igen. - Lachlain, ha mondjuk egy olyan valaki... mint te, valaki olyannal szeretkezne, mint például én... akkor szerinted tudna gyengéd lenni? És türelmes? Lachlain teste megfeszült. - Meg is tudna rá esküdni. - És... és nem változna át? - Nem, Emma. Ma este nem - suttogta Lachlain olyan mély és bársonyos hangon, hogy Emma beleremegett és a mellbimbója megkeményedett. Akarta a férfit - kívánta - úgy is, hogy pontosan tudta, mi is ő valójában. Amikor felemelte egyik ujját és gyengéden végigsimította az arcát, Lachlain csodálkozva nézett rá, aztán elmosolyodott. - Lachlain - súgta Emma -, megütöttelek. - Bizony - felelte a férfi kifürkészhetetlen arccal. - Nem akarod... megtorolni? Lachlain felmorgott, és miközben ráhajolt a szájára, a pultra ültette és szétfeszített térde közé furakodott. A tenyerével a hátát simogatta, és egyre keményedő farkához rántotta. Amikor Emma felnyögött, a nyelvét a nyelvéhez érintette, és a lány viszonozta, sőt azt akarta, hogy mélyebben csókolja, ahogy első éjszakájukon a hotelben. De ez most még annál is sokkal jobb volt. Lachlain erőteljes volt, de mesteri. A lány belefelejtkezett az ölelésébe, s csípőjét a férfi álló szerszámához dörgölte és egyre telhetetlenebb lett. Lachlain zilált, szaporábban szedte a levegőt és azt suttogta a lány
fülébe: - Nem bírom nézni, ha bántanak. Soha többet nem fordul elő! Emma előrehajolt, most ő csókolta meg Lachlaint, belemarkolt a férfi sűrű hajába. Lábát a csípője köré fonta, ahogy a férfi hátrafeszítette, hozzádörgölőzve. Remegő kézzel próbálta kigombolni az ingét és dühösen felhorkant, amikor nem sikerült. Lachlain egy mozdulattal letépte magáról, Emma pedig legszívesebben megköszönte volna, hogy ezeket a csodálatos izmokat simogathatja. Egyre jobban felizgult, és szégyentelenül egyszerűen belenyúlt a férfi nadrágjába és megmarkolta kőkemény farkát. Lachlain hátravetette a fejét és egy hatalmasat kiáltott, majd pedig megfogta Emma blúzát és melltartóját és felhúzta a nyakáig. Először simogatta a mellbimbóját, majd forró szájába vette, és addig nyalogatta, amíg Emma úgy érezte, mindjárt elalél a gyönyörtől. Picsába a jövővel, a kötelékekkel, a félelmekkel. - Akarlak - mondta, miközben a férfi nedves makkját simogatta. Amikor Lachlain a foga közé vette a mellbimbóját és gyengéden harapdálni kezdte, Emma felkiáltott: - Mindenestül! A férfi nedves mellébe fúrva az arcát felmorgott, majd felegyenesedett és hitetlenkedve nézett a lányra. - El sem tudod képzelni, milyen boldoggá tettél! Emma a szabadkezével lehúzta a férfi cipzárját. Lachlain lehajolt, levette a lány csizmáját, és egyetlen mozdulattal lerántotta róla a nadrágot. Aztán továbbcsókolta, mintha tudná, hogy ettől elveszti az eszét, és magához szorította, ahogy a kezét végigjártatta hihetetlenül nagy szerszámán. Remegve hát-radöntötte a lányt, a lábát feltette a pultra. Szétnyitotta a térdét, és félrehúzta a bugyiját. Az elé táruló látványtól felordított. Emma, számára is nagy meglepetésként, nem volt zavarban, sőt kifejezetten izgatta a férfi mohó és lázas tekintete, reszketett, és egyre nedvesebb lett. - Milyen régóta várom ezt a percet. - Lachlain hangja fátyolos volt. - El sem tudod képzelni - suttogta, majd olyan szenvedéllyel csókolta meg, hogy a lány csak kapkodta a levegőt.
Lachlain az egyik mellbimbóját szívta, majd a másikat nyalogatta. A lány egyre erősebben markolta a férfi farkát, ahogy a teste könyörgött a megkönnyebbülésért. Miért nem nyúl a lába közé? Miért nem hatol belé? Miért kellett arra kérnie a férfit, hogy csinálja lassan? Emma közel volt, érezte, közel a gyönyörhöz, amelyben sosem volt része, csak álmodott róla. Lachlain arra vár, hogy könyörögjön neki, mint a múltkor a zuhanyzóban? Most már boldogan tette... - Kérlek... simogass meg itt!- zihálta, miközben térde magától szétnyílt. Érints meg! Csókolj meg! Bármit... amit csak akarsz.... Lachlain felnyögött. - Mindent - lihegte. - Jó lesz neked... Ujjával a lány lába közét simogatta, Emma felsikoltott. - Olyan nedves - suttogta. - Mint a selyem. - Le és fel, a lány nemi szerve reszketett, és egyre lucskosabb lett. Aztán egyik ujjával teljesen belehatolt, nem tétovázott, testének el kellett fogadnia, és közben a tükörhöz szorította. Emma még soha ehhez fogható csodát nem érzett. Egyre hangosabban nyögött, keze pedig hasonló ritmusban fel és alá járt a férfi ágaskodó szerszámán. - Hogyhogy még sosem szeretkeztél? - zihálta Lachlain Emma fülébe, majd felnyögött, mert a lány közben megmarkolta nehéz golyóját. Tudja? Érzi? - Mert még... nem találkoztam senkivel... - Akit a családom meg ne gyilkolt volna - akarta mondani, csak nem találta a megfelelő szavakat. Senkivel... - Akit ne zártak volna ki a versenyből - vigyorgott Lachlain gonoszul. Csúnya farkas a lassú, forró érintésével. - I-i-igen. - Akkor direkt jó, hogy megtaláltuk egymást - mondta Lachlain. Fél kezével maga felé fordította a lány arcát. A másikkal, a hüvelykujjával a csiklóját simogatta. Emma örült, hogy a férfi fogta a fejét, mert így legalább nem esett le a nyakáról. - Nézz rám! Nagy nehezen kinyitotta a szemét. - Te az enyém vagy, Emma! - nyögte ki Lachlain két lélegzetvétel között. - Érted, amit mondok?
Ujabb lökés. Emma megemelte a csípőjét, és a férfi kezéhez dörgölte magát, meg akart könnyebbülni, még mélyebben akarta. - Értesz? Örökre. Emma egy pillanatra megállt. - De hát van valakid, aki... - Nincs, Emma, senki más. Csak te. A szavai úgy hangzottak, mint egy ígéret vagy... mint egy eskü. - De hát velem csak barátkozni akarsz, nem? - suttogta Emma ostobán. Lachlain lassan megrázta a fejét, és tovább simogatta, ami jelentős mértékben megnehezítette Emma számára a koncentrálást. - De-e hát a múltkor azt mondtad... És különben is, Lachlain ne akkor akarjon társalogni, amikor ujját lassú, szabályos körökben mozgatja a lába között. Nagyjából értette, mit mond, és mégis azt akarta, hogy az ujja játszadozzon vele, egészen akarta ott bent. -Akkor... hazudtál? - lihegte a lány. Lachlain habozott, majd beismerte: - Igen, hazudtam. Emma dühösen fújt egyet. A francba, pedig már olyan közel volt. - És ezt miért pont most kellett elmondanod? - Mert ma új fejezet kezdődik. És soha többet nem hazudunk egymásnak. - Új fejezet? - kérdezte Emma, és már végképp semmit sem értett. - Mire gondolsz? Mármint a közös jövőnk vagy mi? Amikor Lachlain nem tiltakozott, Emma ideges lett. Közös jövő? Egy lykae számára ez maga volt az örökkévalóság, és egy halhatatlan esetében szó szerint azt jelentette. Emma kikecmergett a férfi alól, megigazította a bugyiját, és maga alá húzta a lábát. - Eszed ágában sem volt hazaengedni! - A helyére húzta a melltartóját és a blúzát, és reszketett, amikor az anyag a testéhez ért. - Nem. Magam mellett kellett hogy tartsalak. Azt hittem, addigra megszeretsz és... - Magad mellett kellett hogy tartsál? — ismételte meg Emma, és nem akart hinni a fülének. Kielégítetlen teste fájdalmasan sajgott a vágytól, szinte lángolt.
- Egész életemben azt az egy nőt kerestem, akit nekem szánt a sors. Es végre megtaláltalak. - Még mindig bolond vagy? - csattant fel Emma. Gyűlölte, hogy teste még mindig sóvárog. - Nem én vagyok az a nő. Nem én. - Hamarosan te is rájössz, hogy minket a végzet egymásnak teremtett. Es megérted, hogy minden korban, amikor csak éltem, téged akartalak, utánad kutattam. — Lachlain elkomorodott, hangja ünnepélyesen csengett. - És Emma, már régóta élek és keresek. - Én egy vámpír vagyok—felelte Emma lassan. - Vámpír. Vagy már elfelejtetted? - Én is megdöbbentem. Először nem fogadtam el. - Tényleg? Nem mondod!... De mi van, ha nem akkor tévedtél? Hanem most? - kérdezte kétségbeesetten. - Hogy lehetsz benne ennyire biztos? Lachlain közelebb hajolt. - Megéreztelek... a távolból. Az illatod finom volt, és megnyugtatott. Aztán a szemedbe néztem, és felismertelek. Megízleltem a húsodat, és Lachlain megborzongott és a hangja elszorult - nem tudom elmondani, mit éreztem akkor. De ha akarod, megmutatom. - Nem, erre képtelen vagyok! - mondta Emma, és megpróbálta kiszabadítani magát kiszolgáltatott helyzetéből. Undorodott magától, mert amikor Lachlain megremegett, újra ellágyult. Borzalmas helyzet. A gyanú, ami első pillanattól kezdve kínozta, úgy tűnt, beigazolódott. Hogy lehetett ennyire ostoba! - Nem. Emma leállította magát. Még jó, hogy elhitte a mesét a nem létező másikról, hiszen ő, egy furcsa félszerzet, részben vámpír, hogyan is lehetne egy lykae társa. Ugyan már! Egy vámpír és egy farkasember örökre összekötve? Amellett ugye ott volt még a lykae magabiztos, megalázó hazugsága... - Szóval? Mi volt a szándékod velem? - Úgy tett, mintha jobbra indulna, majd balra átbújt Lachlain hóna alatt, és felkapta a farmerjét. Tudta, hogy a férfi hagyta, hogy kiszabaduljon, ezért a szemébe nézett, és teste most már haragjában reszketett. - Mármint az igazi szándékod? Hogy itt éljek a falkáddal? Akik, mint ahogy arra voltál szíves rámutatni, az első percben darabokra szaggatnak?
- Senki nem fog többet bántani, sem a klánomból, sem azon kívül. De nem kell közöttük élned, mert én vagyok a fejedelem, és az otthonunk itt van, Kinevane-ben. - Hűha! Bekerülök egy európai uralkodóházba! Valaki hívja a Story magazint! - Emma kiviharzott a fürdőszobába és gyorsan magára kapta a nadrágját. Mit nem adna azért, ha tudna illanni, már rég hírehamva sem volna ebben a kastélyban. Semmit nem gyűlölt annyira, mint a hazugságot. Különösen, mivel ő maga képtelen volt rá. - Ugyan mán, te Emmaline! Hát miket nöm böszélsz mán, te lyány! Hogyan lönnél mán te az én társam, gyík mán'na! Hát bírlak, mer' helyes leány vagy, na de hát nem úgy... - gúnyolta Emma Lachlain akcentusát. — Milyen leereszkedő voltál! Lachlain követte Emmát, megragadta a karját és maga felé fordította. - Sajnálom, hogy hazudtam, de nem tudom meg nem történtté tenni. De azt akarom, hogy hallgasd meg, amit mondani akarok! - Csak haza akarok menni a családomhoz! - És meg akarok nyugodni, hogy tiszta elmével átgondolhassam, miért álmodok az emlékeidről? Miért lettem hisztis és kiszámíthatatlan, mintha valaki megátkozott volna? - És az eszedbe sem jut, hogy talán igaz lehet? Itt hagynál anélkül, hogy meg sem próbáltuk együtt? Emma elkomorodott, mert valami az eszébe jutott. - Az mondtad, hogy „minden korban, amelyben éltem". Mégis hány éves vagy? Hatszáz? Hétszáz? - Fontos? Emma eltolta magától a férfi kezét. - Hány éves? - Olyan ezerkétszáz. Nagyjából. Emma levegőért kapkodott. - Ismered a kifejezést, hogy cukros bácsi? Én meg tudod hány éves vagyok? Még hetvenegy sem! Fúúúj! - Tudtam, hogy nehéz lesz elfogadnod, de talán idővel megszokod. - Mit szokom meg? Hogy egy idegen országba költözzem, távol a családomtól és a barátaimtól, csak azért, hogy egy becstelen, kiegyensúlyozatlan vérfarkassal élhessek, aki folyamatosan hazudik?
- Soha többet nem hazudok, megígérem, de akkor is itt van a helyed, mellettem. - Itt? Észak-Skóciában? Ahol közeleg a nyár. Hé, Lach, mégis milyen hosszúak itt nyáron a napok? - Már gondoltam rá. Ott töltjük a nyarat, ahol akarod. És az éjszakák sokkal hosszabbak télen. Bárhova elvinnélek, hogy minél többet lehessek veled! - Milyen szépen elterveztél mindent! És nem lesz más választásom, minthogy igent mondjak. Teljesen mindegy, hogy akarom vagy nem. - Igent mondj? - Lachlain összeráncolta a homlokát. - Mint az esküvőn? De ez sokkal komolyabb, mint egy házasság. - Pedig pont úgy hangzik... - A házasság véget érhet. Emma szája tátva maradt. - Hát, ez mindenesetre az egészet új megvilágításba helyezi. Együtt az örökkévalóságig? Kizárt! Az eszedbe sem jut, hogy időnként szükségem lehet egy-egy szabadnapra? Fiatal vagyok, és ez nekem túl sok. Egy hete ismerjük egymást, és máris túl sokat kérsz tőlem, illetve nem is kérsz, hanem követelsz. Lehet, hogy valami kozmikus hang tényleg azt súgja neked, hogy én vagyok a társad, vagy kicsodád, de én ezt egyáltalán nem érzem! - Ha szépen kérnélek, az változtatna valamit a helyzeten? Akkor velem maradnál? - Nem! De azt sem mondom, hogy soha többet nem akarlak látni. Először is hazamegyek, aztán szépen lassan megismerjük egymást, meg ilyenek. Lachlain becsukta a szemét. Amikor kinyitotta, őszinte és mély fájdalom tükröződött benne. Vonásai azonban a következő pillanatban megkeményedtek. - Nem! - mondta. - Ezt egész egyszerűen nem engedhetem meg. Itt maradsz, és majd szépen meggondolod magad! - Elszakítanál a családomtól? Lachlain megragadta Emma karját. - Fogalmad sincs, hogy mi mindent megtennék azért, hogy itt tartsalak. Ne tedd próbára a türelmemet! Mert még a végén rosszul járhatsz! - Nem tarthatsz fogságban! Ez a mondat Lachlain elevenébe vágott. Teste megfeszült, szemében
apró, kék lángok vibráltak. - Nem. Valóban. Bármikor elmehetsz. De a kocsit nem kapod meg. És ide senki sem tud érted jönni. Százötven kilométerre vagyunk a legközelebbi várostól, ahol szinte csak a klán tagjai laknak, úgyhogy nem ajánlom, hogy gyalog vágj neki. Az ajtóból még egyszer visszafordult. - Én nem tarthatlak fogságban. De a nap igen. 22. FEJEZET
- N'íx! - ordította Emma a telefonba, amikor a nagynénje végre felvette a kagylót. - Nahát, Emma! Hogy vagy? Mi újság Skóciában? -kérdezte Ni'x szórakozottan. - Könyörgök, azonnal hívd ide Annikát! - Most nem ér rá. Emma vett egy mély lélegzetet, és körmével feszülten dobolt az íróasztalon a kis irodában, ahova bezárkózott. - N'ix, ez most nem vicces. Nem tudom, hogy legközelebb mikor tudok telefonálni, és mindenképpen beszélnem kell vele! - De ha nem ér rá! - Ezt mégis hogy érted? - Emma kezdte elveszíteni a türelmét. - Ott van, vagy nincs? - Éppen a lidércekkel tárgyal. Emma elképedve dőlt hátra a hűvös bőrfotelben. - De hát miért? - A rend csakis végszükség esetén fordult a lidércekhez, akik huszonnégy órás őrző-védő szolgáltatásukért általában elképesztő összegeket kértek. - Képzeld, megtámadtak minket! - újságolta Ni'x gyermeki örömmel. Vérszomjas Ivo meg két másik vámpír betört a házba és jól összevertek minket - engem mondjuk nem, mert én a szobámban hibernáltam és a többiek nem ébresztettek fel. Hallottál már ilyet? Nagyon haragszom rájuk. Az egyik egy démonvámpír volt! Ezentúl démpírnek fogom hívni, de Regin szerint -csak azért, hogy ellentmondjon - az, hogy vámon sok-
kal jobb. Ja, és Lucia nem találta el a démpírt, és szegény a földre zuhant, mint valami szikla, és úgy sikítozott, hogy minden lámpa szétrobbant a házban. Aztán a sötétben jött még egy lykae is, itt bolyongott. Lucia fájdalma teljesen kiborította. Furcsa... Szóval fogta magát és besétált a házba csak úgy, aztán Reginnel közösen legyőzték a vámpírokat. De Ivo és a démpír megszökött. Mindegy. Vámpír, valkűr, vérfarkas! Elképesztő, nem? Regin meg tudod, mit mondott ránk: „Kibaszott szörnyparádé!" Szóval jól megvagyunk. N'ix végre elhallgatott. Démpírok? Lucia elvétette a célt? Regin vállvetve küzd egy „kutyával"? Emma csikorgatta a fogát. - Mondd meg Annikának, hogy a vonalban vagyok. - Csak tartsd, valamit még be kell itt fejeznem. Emma a háttérből billentyűkopogást hallott, ezért lassan megkérdezte: - N'ix, mit csinálsz a számítógépen? - Letiltom a leveleidet és mindent, ami Angliából vagy Skóciából érkezik. Mit szólsz, miket tudok már? - N'ix, miért csinálod ezt velem? - sikította Emma. -Megőrülök, ha nem mehetek haza! - Ugye, nem azt akarod, hogy Annika érted menjen? - De igen! Pontosan azt akarom! - Szóval, a rendünk vezetőjének érted kell mennie, most, amikor ostrom alatt állunk, Myst és Daniela eltűnt, Lucia gyengélkedik és zavarban van új hódolójától, a kedves vadállattól? Ha valóban életveszélyben vagy, megértem, de különben kérlek, várj szépen a sorodra. - De szükségetek van rám! Ni'x, tudom, hogy hihetetlen, de rengeteget fejlődtem. Már tudok verekedni is! Képzeld, tegnap megvertem egy lykae nőt! - Ez egyszerűen csodálatos, drágám! De le kell tennem, különben ez'a GPS, amit Annika a telefonra szereltetett, beméri vagy mit csinál a hívásoddal. - Ni'x, Annikának tudnia kell, hogy... - Hogy hol vagy? Drágám, én pontosan tudom. Azt hiszed, hogy csak úgy jókedvemben vagyok bolond? - Várj! - Emma két kézzel kapaszkodott a telefonba. -Te... szoktál más emlékeivel álmodni?
- Ezt hogy érted? - Álmodtál már valamiről, ami valaki mással történt meg a múltban? Valami olyanról, amiről te elvileg nem is tudhatsz? -A múltban?Jaj, dehogyis, drágám! Ez őrültség! Lachlain visszasántikált a dolgozószobájába, és a homlokát vakarta. A jó lábát használta. A rossz lába borzalmasan fájt, ráadásul az iménti jelenet Emmával alaposan megviselte. Bowe a szobában várta, kezében egy újabb pohár whiskyvel. - Na, hogy ment? - Rosszul. Most már hazugnak is tart. Talán, mert hazudtam neki. Lachlain leroskadt a fotelbe és masszírozni kezdte a lábát. - Inkább utána kellett volna elmondanom. Bowe csodálkozó tekintetét látva hozzátette: - Útközben meg kellett győznöm arról, hogy nem ő a társam. Hogy ne féljen annyira. Sőt még gúnyolódtam is az ötleten. Most pedig megtorolta. - Szörnyen nézel ki. - Úgy is érzem magam. Nagyon felkavarta, amit Bowe-nak a fogságról mesélt. Hiába mondott csak pár szót, az emlékek nagyon fájdalmasak voltak. Pedig még azelőtt történt, hogy látta, hogy a társát arcon vágja és fojtogatni kezdi a klán egyik tagja. - Mondjak még egy rossz hírt? - Ne kímélj! - Én meg Casszel nem jutottam dűlőre. Egyáltalán nem volt olyan megértő, ahogy reméltük. Már azt is elég rosszul fogadta, hogy most már végképp le kell rólad mondania, de hogy helyette egy vámpírt választasz, ez teljesen kiborította. - Kit érdekel, hogy... - Ugyanazzal érvel, amivel majd a vének is fognak. Hogy a vámpírnők köztudottan meddők... - Akkor nem lesznek gyerekeink. Aminek én a magam részéről például kimondottan örülök. Örült, hogy nem lesznek gyerekei. Ez utóbbi megdöbbentően hangzott egy olyan férfi szájából, aki semmi másra nem vágyott, mint saját
családra - és társra -, de valóban ez volt a helyzet. Miután ezerkétszáz évig kereste a lányt, nem fog rajta senkivel osztozni. Bowe összeráncolta homlokát. - Értem. Látod azt a piros gombot? - mutatott a telefonra. - Azt jelzi, hogy valaki éppen beszél. Harmannt az előbb láttam, Cassnek pedig mobilja van. Úgyhogy valószínűleg a te kis királynéd éppen hazatelefonál. Lachlain vállat vont. - Fogalma sincs, hogy hol vagyunk. Eszméletlen volt, amikor megérkeztünk. - Ha elég időt beszélnek vele a telefonon, nem is kell tudnia. Simán bemérhetik, honnan jön a hívás, tudod műholdakkal meg hasonlókkal. Lachlain vett egy mély levegőt, és magában ezt hozzá adta az utánanézendő szavak listájához. Azt hitte, a műhold a televizioval kapcsolatos, nem a telefonnal. - Attól függ, mennyire modern - folytatta Bowe -, de akár három perc is elegendő. A fény kihunyt. - Oké, jól van, letette. A lámpa újra kigyulladt. - Folytatja. Biztos, hogy nem akarod leállítani? A lámpa a következő néhány percben vadul villogott, aztán újra, meg megint újra. A két férfi néma csendben figyelte. - Nem számít - mondta végül Lachlain. - Nem fogom megtiltani, hogy a családjával beszéljen. - Olyan alattomosan támadnak majd ránk, mint a pestis. - Feltéve, ha idetalálnak, és átjutnak a védelmi rendszerünkön. Még akkor is ráérek majd kitalálni, hogyan engeszteljem ki őket. Nem az van, hogy állítólag megőrülnek a csillogó tárgyakért? Majd kapnak egy-két karácsonyfadíszt. - Majd szólj, hogy bevált-e a módszer - ráncolta Bowe a homlokát. Lachlain dühös arcot vágott, majd az ablakhoz sántikált. Emma éppen akkor lépett ki a kertbe. - Szóval ott van. - Honnan tudod? - kérdezte Lachlain anélkül, hogy megfordult volna. - Megfeszültek az izmaid és előrehajoltál. Ne aggódj. Nemsokára te is ott andalogsz majd vele olyan éjszakákon, mint ez is.
Emma, mintha csak megérezte volna, hogy Lachlain figyeli, az ablak felé fordult. Volt valami kísérteties a szépségében, ahogy ott állt a kavargó ködben, sápadt arca legalább annyira magával ragadó volt, mint a hold lelette. Ám általában kifejező tekintete most tompán meredt a semmibe. Lachlain mindennél jobban akarta, de tudta, minél jobban erőlteti, annál nagyobb ellenállásba ütközik. Egyelőre csak a teste viszonozta vonzalmát - ma este a lány is ugyanannyira kívánta -, de legalább ez is valami. A lány megfordult és nyoma veszett az éjszakában. Emmának itt kell kísértenie. Öt kell kísértenie. Még sokáig bámult utána, miután eltűnt. - Talán elmondhatnád neki, miért szorít ennyire az idő — szólalt meg Bowe. Barátja nagy levegőt vett: - Még sosem volt férfival - vallotta be. Lachlain már rengeteget vívódott azon, vajon elmondja-e Emmának az igazságot, amihez az is hozzátartozott, hogy rettenetesen vágyik arra, hogy a magáévá tegye, úgy, hogy ne bántsa. - Szóval, szerinted szóljak neki, hogy figyelj, Emma, jobb, ha együttműködsz, mert akkor kisebb sérülésekkel megúszod? - Istenem, fogalmam sem volt, hogy még szűz. Nem sokan maradtak a Szövetségben. De persze, nem figyelmeztetheted, mert csak megijed és még jobban retteg attól az éjszakától. - A rohadt életbe! - sziszegte Lachlain, mert a kertben Cassandra jelent meg és elindult Emma után. Most már Bowe is feltápászkodott és egy másik ablakhoz lépett. - Oké, kézben tartom az ügyet. Miért nem pihensz kicsit? - Nem. Mennem kell - felelte Lachlain és az ajtó felé indult. Bowe a vállára tette a kezét. - Cass egész biztos, hogy nem meri bántani, miután világosan elmondtad, mi a kívánságod. Lemegyek, lekoptatom és beszélek Emmával. Nem lesz semmi baj, meglátod. - Nem Bowe, lehet... hogy megijeszted. - Igen, persze - felelte Bowe gúnyosan. - Az imént mindannyian meggyőződhettünk róla, hogy a kis menyasszonyod milyen kényes kis
madárka. Reméljük, azt a jobb horgot nem fogja rajtam is kipróbálni. Emma felszökkent a kerti házikó tetejére, és ismét róni kezdte a köröket. Annyira hiányzott az iPodja, hogy akár még arra is hajlandó lett volna, hogy lefeküdjön a hazuggal, csak hogy visszakaphassa. Bár teljesen mindegy volt, hiszen a vámpírok összetörték, és még a „dühös női rock" válogatás is lágy kamarazenének tűnt a belsejében forrongó indulatokhoz képest. Hogy merészelte ezt tenni vele? Azok után, hogy vámpírok támadták meg, végignézte, ahogy Lachlain átváltozik, aztán egy Cass nevű nő fojtogatni kezdi, most meg ez a hazugság... Minden egyes alkalommal, amikor Emma már-már megbékélt Lachlainnel, sőt kezdte magát jól érezni, kiderült valami újabb turpisság. A változások körülötte -körülötte, aki olyan ritkán mozdult ki otthonról, és egy-általán nem tartotta magát rugalmasnak - és a változások benne, megijesztették. Legalább egyetlen biztos pontot találna ebben a káoszban. Amiben bízhatna. - Én ki tudlak juttatni - szólalt meg egy hang mögötte. Emma felszisszent, hátraugrott, és egy szélkakas mögé rejtőzött. A házikó tetején Cassandra közeledett. Emma izmai megfeszültek, támadásra készen. Ahányszor csak eszébe jutott ez a gyönyörű, szoborszerű lykae ősasszony, aki már évszázadok óta szerelmes Lachlainbe, legszívesebben ott helyben kikaparta volna a szemét. - Tudok szerezni kocsit - folytatta Cassandra. Fújt a szél, nem nagyon, épp csak annyira, hogy felkavarja a ködöt és Cass napszítta haját félresöpörje normális füléről. Cass orrát néhány világos apró szeplő díszítette, és Emma mindegyiket gyűlölte külön-külön. - És miért segítenél? - kérdezte, bár pontosan tudta a választ. A luvnyának Lachlainre fáj a foga. - Be akar zárni. Bowe elmondta, hogy félig valkűr vagy, és tudom, a valkűrök a fogság puszta gondolatába is belebetegszenek. Emma elszégyellte magát. Pontosan így van, bölcs ellenségem, valkűr vérem szabadságra szomjazik, bár most ez érdekelte legkevésbé. Sokkal jobban zavarta, hogy Lachlain hazudott. Vagy hogy N'ix cserben hagyta, amikor letette a telefont. Tízszer egymás után.
- Neked ebből mi a hasznod? - ismételte meg. - Nem akarom, hogy Lachlain elkövessen egy óriási hibát, ami ellene fordítaná az egész klánt. Sosem fogadnának be. Ha nem most találkoztatok volna, kétszáz évi raboskodás után, pontosan látná, hogy nem te vagy a társa. Emma úgy tett, mintha valamin éppen nagyon gondolkozna, egyik ujját még az állára is tette. - De azt már jóval elfogatása előtt is tudta - hatásszünet -, hogy te sem. Cassandra alig tudott magán uralkodni. Emma sóhajtott a viselkedésén. Ez nem ő volt. Általában nem volt ilyen tetű. Remekül kijött a Szövetség legkülönbözőbb tagjaival, akik folyamatosan ki-be járkáltak vagy repkedtek a házukban. A boszorkányokkal, a démonokkal, a tündérekkel - mindannyiukkal. Tessék, újabb változás a személyiségében, amire nem talál magyarázatot. Mi irritálta annyira ebben a nőben? Miért kalapálta volna be legszívesebben teljes erejéből a földbe? Lehet, hogy jelentkeznie kellene a Jerry Springer show-ba és élő adásban üvölteni, hogy szállj le a pasimról! Talán féltékeny volt arra az időre, amit Cassandra vele töltött? - Nézd, Cassandra, nem akarok veled harcolni. És igen, el akarok innen menni, de maximálisan meg kell bíznom benned. Mert... az életem múlhat rajta. - Esküszöm, hogy nem csaplak be! Cass a földre pillantott, majd újra Emmára. Mind a ketten hallották a közeledő lépteket. - De itt, vámpír, sosem nyerhetsz. Sosem lehetsz a klánunk királynéja. - Pedig nagyon úgy tűnik, hogy az vagyok. - Egy igazi királyné a napfényben sütkérezik a férje mellett - mosolygott Cassandra mézesmázosan. - És örökösöket szül. Emma rezzenéstelen arccal hallgatta.
23. FEJEZET
Cassandra és a vámpír beszélgetése nem sok jót ígért. Bowe közéjük ugrott és egy fenyegető pillantást vetett a lykae lányra. -Ti meg miről beszéltek? - Csajos dolgok - vágta rá Cassandra könnyedén. A megjegyzéstől Emma elsápadt. - Cass, ezen egyszer már végigmentünk. Próbálj meg beletörődni. Bowe nem éppen a tapintatáról volt híres, és ráadásul soha semmit nem mondott el kétszer. Bármit tett Cassandra, ő szépen helyre fogja hozni. A lány elé lépett. - Menj el, Cass. Szeretnék négyszemközt beszélni Emmával. - Nem, én... - makacskodott a nő. Bowe szeme fenyegetően megvillant, és keze ökölbe szorult. Nem fogja hagyni, hogy legjobb barátja úgy végezze, mint ő. Ha kell, lehajítja a lányt a tetőről. - Menj el! - Különben is, már végeztünk - felelte Cass nyugodtan, de azért sebesen hátrálni kezdett. - Megyek és meglátogatom Lachlaint, amíg ti itt dumcsiztok. Bowe megkönnyebbülten látta, hogy a vámpír ezt egyáltalán nem tartja annyira jó ötletnek, sőt összeráncolja homlokát, és dühösen pislog. Bowe még soha életében nem szemlélte ilyen elégedetten a hisztéria közelgő jeleit. Igaz, annak még jobban örült volna, hogy Emma tiltakozik, a lány azonban egyetlen szót sem szólt. - Gondolkozz, vámpír, az ajánlatomon — szólt vissza Cassandra búcsúzóul, azzal leszökkent a tetőről. - Mit akart tőled? - kérdezte Bowe, miután kettesben maradtak. - Mi közöd hozzá? Bowe tekintete ismét haragosan megvillant. Emmát a legkevésbé sem érdekelte. - Nálam ezzel ne próbálkozz. Tudom, ha csak egyetlen ujjal is
hozzámérsz, Lachlain szétrúgja a seggedet. Oké? - Furcsán beszélsz! - Pedig le merném fogadni... - sóhajtott Emma. Bowe meglepődött. Barátja elmondása alapján egy visszahúzódó teremtésre számított. - Rendben. Ha nem akarod, ne mondd el, miben mesterkedik Cassandra. Viszont megtennéd azt a szívességet, hogy sétálsz velem egy kicsit? - Kösz, de nem. Nem érek rá. - Túlságosan lefoglal, hogy a tetőn járkálj egy ködös éjszakán, magadban motyogva? - Milyen szerencsés vagy, hogy a sors ilyen kitűnő megfigyelőképességgel ajándékozott meg! - mondta Emma, és elfordult. - Apropó, ajándék - képzeld, ma jött neked valami. Emma megtorpant, és fejét félrehajtva gyanakodva nézett Bowe-ra. - Ajándék? Bowe alig tudta a meglepetését palástolni. Hát igen. A pletykáknak igazuk van. A valkűr kapzsi fajta. - Hallgass végig, és megmutatom. Emma az alsó ajkát harapdálta, úgy mérlegelte az ajánlatot és közben elővillant a szemfoga. Bowe mindeddig még sosem beszélt vámpírral. Kivéve, ha éppen elfogta és kínvallatásnak vetette alá őket. - Oké. Öt perc. De csak az ajándék miatt. Bowe a karját nyújtotta, hogy lesegítse a tetőről, de legnagyobb döbbenetére Emma lépett egyet és olyan természetességgel folytatta a földön az útját, mintha nem is méterek, hanem mindössze néhány centi választotta volna el a földtől. Bowe eltátotta a száját, majd megrázta magát és követte a vámpírt. - Tudom, hogy dühös vagy Lachlainre. Azért, mert hazudott, vagy azért, mert megtudtad, hogy ki vagy? - Nem azért, hogy ki vagyok, hanem azért, akinek mások hisznek. Egyébként meg nem haragszom annyira. - Nem ok nélkül tette. Ő híresen becsületes férfi, aki mindent megtenne, hogy mellette maradj. És tényleg te vagy a társa. - Hát ez hihetetlen! Nem bírom tovább hallgatni.
- Figyelmeztettem Lachlaint, hogy ne legyen makacs és ostoba, de rád is ugyanez vonatkozik. Emma szeme ezüst szikrákat szórt a dühtől, ám Bowe, ezzel mit sem törődve, karon fogta és az istállókhoz kormányozta. - Na, akkor fejezzük be a felesleges udvariaskodást és térjünk a lényegre. Lachlain nem enged el. A családod szeretné, ha visszatérnél. Ez könnyen háborúhoz vezethet. Hacsak nem akadályozod meg. - Fogd már fel! - csattant fel Emma. - Nem lesz háború, mert nem akarok vele maradni! Érted? Nem maradok! - Kitépte a karját Bowe szorításából. - És amelyik lykae meg meri ragadni a könyökömet, elbúcsúzhat a mancsától! Dühösen elindult kifelé az istállóból. Majd anélkül, hogy Bowe egyetlen hanggal is utalt volna az ajándékra, megtorpant a kanca előtt, amely aznap reggel érkezett a kastélyba. Odalépett és gyengéden megveregette a pofáját. Különös, gondolta Bowe. Mintha megérezte volna, melyik a lova. Istenverte kapzsi valkűrje. Emma ellágyult tekintettel nézte a lovat és közben azt suttogta: - Szervusz, gyönyörű! Istenem, mennyire szép vagy! — Szerelem volt az első látásra. Bowe - bár az az irracionális érzése támadt, hogy félbeszakít valamit folytatta: - Mindig azt gondoltam, hogy a vámpírok természetüknél fogva racionális lények. Lachlain soha nem enged el, pont. Viszont egy gazdag, vonzó férfi, király, aki életed végéig imádattal csüggene rajtad és mindentől megvédene. Semmi mást nem kell tenned, csak igent mondanod. - Figyelj, Bowen, én nem vagyok ilyen számító. -Emma az istálló ajtajának dőlt, olyan természetesen viselkedett, mintha nem is most járt volna ott először. Egyik karjával átölelte a ló nyakát, és megveregette a pofáját. - Ha akarnám, eljátszhatnám, hogy Lachlain becstelensége egyáltalán nem fáj, hogy jobban szeretek itt lenni, mint otthon, a saját országomban, és még azon is túl tudnám tenni magam, hogy évszázadokkal öregebb, mint én. De attól még a klán ugyanúgy gyűlölni fog, és folyamatos lykae-támadásoknak leszek kitéve. A családom pedig soha nem fogja befogadni, és előbb-utóbb úgyis választanom kell
közöttük. Amíg beszélt, arckifejezése lassan dühösből hajthatatlanná változott. A felét sem mondta el annak, ami bántja. Tekintete olyan volt, mint az űzött vadé. Lachlain társát kétségek gyötörték. Méghozzá súlyosak. Pont, ahogy annak idején Mariah-t. - És még mi a baj? Valami más is nyomaszt. - Semmi... csak ez az egész... olyan sok- suttogta végül. - De mégis mi? Emma megrázta a fejét és vonásai újra megkeményedtek. - Én alapvetően zárkózott vagyok, és nem is ismerlek. Ráadásul te vagy Lachlain legjobb barátja. Nem mondok semmit. - Bízhatsz bennem. Nem mondok neki semmit, ha nem akarod. - Hát... Mostanában azért vannak fenntartásaim a vérfarkasokkal kapcsolatban. Az a sok hazugság meg fojtogatás. Kicsit kellemetlen. Remélem, megérted. Bár Bowe tudta, hogy Emma elsősorban Lachlain viselkedésére céloz, mégis szolidáris volt barátjával. - Szerencsére, szépen elbántál Cassandrával. - Nem akarok olyan helyen lakni, ahol egyfolytában résen kell lennem, mert bármikor megtámadhatnak vagy parancsolgathatnak nekem. Bowe elhelyezkedett az egyik szénabálán. - Lachlain nem éri el az öccsét. Cassandra megőrjíti, a lába halálra kínozza, és közben teljes erőből próbál felzárkózni a 21. századhoz. De ami a legrosszabb, nem tud téged boldoggá tenni - sorolta, majd kihúzott egy szénaszálat, rágcsálni kezdte, és egy másikat Emma felé nyújtott. - Köszönöm, én nem élek vele - mondta Emma undokul. Bowe vállat vont. - Cass majd lecsillapodik. Lachlain lába begyógyul, hamarosan akklimatizálódik, és előbb-utóbb Garreth is felbukkan. Viszont mindez egyáltalán nem számít, ha te továbbra is szenvedsz. Emma elfordult, homlokát a lóhoz támasztotta és halkan azt válaszolta: - Őszintén sajnálom, hogy ilyen sok a gondja, de nem kényszeríthetem magam tudatosan, hogy legyek boldog. Annak magától kell jönnie. - Csak adj egy esélyt. Ha már valamennyire sikerül kiheverni... a múltat, rá fogsz jönni, hogy milyen jó ember.
-Teljesen mindegy, hogy én esetleg mit akarok, ugye? - Igen. Teljesen. De ha akarod, nagyon szívesen adok néhány használati utasítást Lachlainhez. - Használati utasítást? Lachlainhez? — ismételte meg Emma. -Aha. Az ajánlat annyira nagyképűnek hangzott, hogy Emma nem tehetett mást, mint rábólintott. - Szóval? - Először is meg kell értened, bármit tesz, csak azért teszi, hogy te boldog legyél. - Emma tiltakozni akart, de Bowe megelőzte. — Szóval, ha valami olyat csinál, ami neked nem tetszik, elég ha annyit mondasz, hogy sajnálod, de ez neked nem jó, ez téged boldogtalanná tesz. Amikor erre Emma elkomorodott, Bowe így folytatta: - Mit éreztél például akkor, amikor hazudott? Emma egy ideig elmélyülten tanulmányozta a csizmája orrát, és köröket rajzolgatott vele a porba, majd így felelt: - Azt, hogy elárult. Es megbántott. - Gondold végig! Szerinted, akkor mit csinálna, ha csak annyit mondanál: Lachlain, most nagyon megbántottál. Emma felnézett, és eltűnődve nézte Bowe-t hosszú másodpercekig. Bowe felállt, leporolta a nadrágját, az ajtó felé indult, majd foghegyről odavetette: - Ja, és a ló a tiéd. Mielőtt kiment, még látta, ahogy a kanca Emma haját szaglássza, és kis híján földre dönti a lányt. - Hát meg sem öleled régi barátnédat? - búgta Cassandra és lebiggyesztette az ajkát. - Csak ha hajlandó beérni ennyivel - felelte Lachlain türelmetlenül. Hol késik már Bowe? Vakon megbízott a barátjában, és még a társát is rábízta, de akkor is iparkodhatott volna. Cass még mindig kitárt karral várakozott: - Úristen, Lachlain, már évszázadok óta nem láttalak. - És ha Emma pont akkor jön be, amikor éppen „ölelkezünk"? Szerinted, mit érezne? Cass dühösen belevágódott az egyik székbe az íróasztal előtt.
- Semmit! Mert egyáltalán nem érdekled. Én viszont százötven évig sirattalak, mint egy tisztességes özvegy. - Csak az idődet vesztegetted. Ha meghaltam volna, akkor is. - Bowe mindent elmondott. Hogy ki ő és te hol voltál. Semmi keresnivalója itt. Megkínoztak, és még nem nyerted vissza a józan eszedet. Lachlain még csak nem is haragudott. Eletében semmiben nem volt annyira biztos, mint hogy Emma az igazi. Rájött, hogy az okok, amiért annyi éven át barátkozott Cassandrával, időközben megszűntek létezni. A múltban sajnálta a lányt. Hozzá hasonlóan Cass is évszázadokig hiába kereste a társát, és ő is ugyanolyan nehezen viselte. Ám amíg Lachlain a háborúkban vezette le a feszültséget, minden csatában az első sorban küzdött, és minden veszélyes külföldi megbízatásra önként jelentkezett, hátha ott bukkan a társára, Cassandra rávetette magát. - Ki volt melletted, amikor meghalt az apád? Aztán az anyád? Ki segített az öcséd keresésében? - Az egész klán - felelte Lachlain fásultan. Cassandra szája elvékonyodott a dühtől, ám a következő percben összeszedte magát. - Lachlain, annyi mindenen mentünk együtt keresztül. Mi ketten egyformák vagyunk. Szerinted mit szólnának a szüleid, hogy egy vámpírt választasz társadul? Es Garreth? Gondolj bele, mekkora szégyent hozol rá. Az igazat megvallva, Lachlainnek fogalma sem volt, hogy fogadták volna Emmát a szülei. Haláluk előtt őszintén sajnálták, hogy még egyik fiúk sem találta meg a társát, hiába keresték már évszázadok óta, és pontosan értették, hogy ez mekkora fájdalmat okoz, különösen legidősebb gyereküknek, Lachlainnek. Ugyanakkor gyűlölték a vámpírokat - elvetemült parazitáknak tartották őket, akik megmételyezik a világ körforgását. Garreth nevében szintén nem nyilatkozhatott, így csak annyit mondott: - Tiszta szívemből várom a napot, hogy te is megtaIáld a társad, és rájöjj, milyen nevetséges és hiábavaló volt ez a mostani jelenet. Bowe ebben a percben csörtetett be a szobába. Lachlain kérdő tekintetére vállat vont, mert a beszélgetés Emmával nem végződött teljes sikerrel.
Közvetlenül utána Harmann futott be, izzadtan, fújtatva, hevesen gesztikulálva, a teljes ellentéte a hűvös, flegma Bowe-nak. - A személyzet indulásra kész. Csak ellenőrizni akartam, van-e még valamire szüksége, mielőtt elmegyünk. - Nem, köszönjük. - Ha mégis, a számom be van programozva a telefonba. - Köszönöm, ez igazán jó hír - mormogta Lachlain. Mindeddig azt gondolta, hogy szépen elboldogul az új évezredben, de most kezdett elbizonytalanodni. - Es még nem pakoltuk ki a csomagokat, uram, amelyek a királyné számára érkeztek - lihegte az intéző, akin már a végkimerülés jelei mutatkoztak. - Menj, Harmann, nyugodtan. - Az inas úgy nézett ki, mintha rögtön elájulna. Harmann hálásan rápillantott Lachlainre, és kisétált az ajtón. - Ajándékokkal semmire sem mész nála - jegyezte meg Cassandra epésen. - Nem igaz - szólt közbe Bowe, majd elővett egy piros almát a kabátja zsebéből, és megtörölgette az ingében. — Tanúsíthatom, hogy a királyné igenis örül az ajándékoknak. Amikor Lachlain felhúzta a szemöldökét, így szólt: - Megmutattam neki a lovat - tette hozzá magyarázatképp. - Ne haragudj, hogy lelőttem a poénod -mondta, bár hangjában nyoma sem volt sajnálkozásnak. Lachlain vállat vont, mintha ez az egész nem érdekelné, bár szívesen megnézte volna Emma reakcióját, és hogy vajon ez a gesztus meglágyította-e valamennyire a szívét. - A jó hír viszont az, hogy egyáltalán nem örült annak, hogy Cass beszélni akar veled. Sőt kifejezetten zavarta a kis valkűrödet. Lehet, hogy Emma. féltékeny? Bár tudta, hogy a lányt soha nem fogja ugyanaz a marcangoló kín gyötörni, ami őt, de nem baj, a legkisebb jellel beéri. Aztán elkomorodott. Nem akarta, hogy Emma idegeskedjen. - Cassandra, te most elmész, és csak akkor jössz visz-sza, ha Emmaline is úgy akarja. Es ne is próbálkozz, mert már eldöntöttem. A nő nem akart hinni a fülének, elvörösödött, majd egész testében
remegve talpra ugrott. - Lehet, hogy nem én vagyok az igazi, de, majd ha meggyógyulsz, rá fogsz jönni, hogy az a vámpír sem - és kirohant az ajtón. - Elintézem, hogy tényleg elmenjen — mondta Bowe. - Csak előtte beugrom a konyhába. Egy egész hadseregnek főztek. - Pár percig habozott, aztán hozzátette: -Sok szerencsét! A király a rezidenciájában volt a királynéjával, egy lykae - több száz éves keresés után - végre megtalálta a társát, és telihold volt. A kastélyban mindenki tudta, hogy ez mit jelent. Kivéve Emmát. Lachlain kifutott az időből. Es a lehetőségekből. Pillantása a pohárszékre esett, a holdfényben megcsillantak az üvegek.
24. FEJEZET
Emma Lachlain karjában ébredt, arcát a férfi mellkasába fúrta, aki gyengéden simogatta a haját. Még mielőtt dührohamot kapott volna, hogy Lachlain álmában át merészelte vinni az ágyba, rájött, hogy a földön fekszenek, az ő takarói alatt. Aztán eszébe jutott, mit álmodott. Az egész nagyon régen történt, Lachlain háborúzott, és két ütközet között múlatta az időt. Garreth és Heath - talán a testvérei? - és még néhány lykae harcos arról beszélgettek, milyennek képzelik jövendő társukat. Keltául beszéltek, de Emma mindent értett. — Nem bánnám, ha csinos lenne és formás - mondta egy Uilleam nevű katona, majd két kezével két keblet rajzolt maga elé. — En beérném egy jó kis markolni való seggel — mondta egy másik.
Elhallgatott, mert Lachlain közeledett, aki előtt nem szívesen beszéltek ezekről a dolgokról. Lachlain volt közöttük a legidősebb, és ő várt a leghosz-szabb ideje. Kilencszáz éve. A férfi azonban ügyet sem vetett társaira, hanem folytatta útját a tábor mellett csörgedező patakhoz. Könnyű lépteit még a súlyos páncél sem nehezítette. Egy csendesebb szakasz mellett letérdelt a partra és megmosta az arcát. Képmása egy röpke másodpercig megcsillant a vízen. Látszott, hogy már napok óta nem borotválkozott, és egy hosszú, mély vágás hasította ketté a homlokát. Haja hosz-szan lógott. Emma egész egyszerűen lenyűgözőnek találta és a teste azonnal reagált az álombéli férfira. Amikor Lachlain a sarkán ülve felnézett a kék égre, Emma ugyanúgy érezte a nap melegét, mintha ő is ott lett volna. A férfiba hirtelen kínzó fájdalom nyílalt. Hol van? Miért nem találom... Emma szeme felpattant. Lachlain őt kereste. Utána vágyakozott. Már látta a férfit dühösnek, elveszettnek, gyűiölkö-dőnek, de tekintetében még sosem látta azt a szomorúságot, amit most álmában. - Jól aludtál? - kérdezte Lachlain, mint aki nehezen találja a szavakat. -Te itt aludtál? Velem? -Ja- De miért? - Mert te itt szeretsz. Én meg veled szeretek. - És nekem nincs semmi beleszólásom? Lachlain a megjegyzést elengedte füle mellett és azt mondta: - Hoztam neked valamit - azzal maga mögé nyúlt és előhúzta... az aranyláncot Emma előző álmából. A lány megbűvölve nézte: életben még sokkal gyönyörűbb volt. - Tetszik? Annyit gondolkoztam, vajon minek örülnél. A nyaklánc ide-oda járt, mint valami inga, Emma pedig le sem tudta venni róla a tekintetét. Ujabb bizonyíték, hogy elméje kezd elborulni. Kész szerencse, hogy egészséges cinizmusát még sikerült megőriznie. - Cassandra biztos örül majd, ha rajtam látja - mormogta szórakozottan. Lachlain markába zárta a láncot, és Emma felocsúdott. - Ezt most miért mondtad?
Mint mindig, ha legszívesebben hazudott volna, de nem tudott, Emma most is kérdéssel válaszolt. - Miért, szerinted nem lenne féltékeny, hogy ékszert vettél nekem? Lachlain még mindig komoran nézett rá. -Teljesen egyértelmű, hogy hajt rád. - Ez igaz - ismerte be Lachlain, és Emma meglepődött az őszinteségén. De már elment. Hazaküldtem, és csak akkor jöhet vissza, ha te is úgy akarod. Különben soha. Nem akarom, hogy bárki vagy bármi miatt rosszul érezd magad a saját otthonodban. - Ez itt nem az én otthonom - sziszegte Emma ösz-szeszorított foggal. Fel akart kelni, de Lachlain a vállánál fogva visszarántotta. - Emma, akár tetszik, akár nem, ez a te otthonod. Mindig is az volt, mindig is az lesz. - Nem, nem és nem! - kiabálta Emma és ellökte a férfi kezét. - Nem kellesz sem te, sem a házad! Azok után, hogy ennyire megbántottál. Lachlain teste megfeszült, tekintete furcsán üressé vált. Mint aki kudarcot vallott. - Mikor? Hogyan? - Amikor hazudtál... az fájt. - Nem akartam hazudni - felelte Lachlain, és kisimította Emma haját az arcából. - De azt hittem, még nem állsz készen a teljes igazságra. Meg éreztem a fenyegető vámpírveszélyt és féltem, hogy ott hagysz. - És az, hogy elszakítasz a családomtól, még ennél is jobban fáj. - Elviszlek hozzájuk - vágta rá Lachlain gyorsan. -Most találkoznom kell a klán tagjaival, aztán lesz még egy kis dolgom. Utána viszont személyesen viszlek haza. De egyedül nem mehetsz. -Miért? - Mert rossz érzésem van. Azt akarom, hogy egy nap belém szeress. Tudom, hogy nem fogsz, és rettegek, hogy elveszíthetlek. Ok meg majd telebeszélik a fejedet és meggyőznek, hogy ez az egész teljesen értelmetlen. Annika lehet, hogy még a végén zárt osztályra vitetné. - Tudom, hogyha betennéd a lábadat a rendbe, magát a poklot kéne megjárnom, hogy visszaszerezzelek. - És nem adnád fel.
- Dehogyis! Végre megtaláltalak, eszemben sincs elveszíteni! Emma megdörzsölte a homlokát. - De miért vagy ebben ennyire biztos? Próbáld megérteni, valakinek, aki nem lykae, ez az egész kissé ijesztően hangzik. Még csak egy hete ismersz! - Viszont egész életemben vártalak. - Igen, de ez még nem jogosít fel arra, hogy fogságban tarts. - Nem, de olyan jó érzés, hogy itt vagy mellettem. El sem hiszed mennyire - suttogta Lachlain. Emmát nem érdekelte, mennyire melegen cseng Lachlain hangja, nem érdekelte az álma. - Emma, innál belőlem? Emma elfintorodott. - Fúúj! Alkoholszagod van! - Igen, ittam egy-két pohárkával. - Akkor kösz, nem, passzolok. Lachlain pár percig hallgatott, majd újra elővette a nyakláncot. - Szeretném, ha felvennéd - mondta, azzal előrehajolt, és ráadta a lányra. Nyakát mindössze néhány centi választotta el Emma szájától. - Megvágtad magad — dünnyögte Emma nagy önfegyelemről tanúságot téve. -Tényleg? Emma megnyalta a szája szélét, bár továbbra is megpróbált ellenállni. - Istenem, vidd innen a nyakad!- zihálta. A következő pillanatban Lachlain megfogta a fejét és magához vonta, és a száját a bőréhez nyomta. Emma megpróbálta ellökni, de esélye sem volt. Végül nem küzdött tovább ösztönei ellen, képtelen volt megállni, hogy ne nyújtsa ki a nyelvét. Lassan megnyalta Lachlain bőrét, élvezte az ízét, és tudta, hogy a férfi teste a kéjtől feszül. Majd felnyögött és Lachlainbe vájta a fogát.
25. FEJEZET
Miközben Emma ivott, Lachlain a karjába vette a lányt, és az ágy szélére ült vele, majd terpeszben az ölébe ültette. Tudta, hogy a lány mindezt nem is érzékeli, édesen rátapadt, két karját összekulcsolta a tarkóján és mohón szívta a vérét. A nyaklánc időnként hozzáütődött Lachlain mellkasához. Emma egy mélyet szívott. - Lassabban... Emma. Amikor nem reagált, Lachlain valami olyat tett, amin saját maga is meglepődött. Kibontakozott Emma karjából.
A lány megszédült és Lachlainbe kapaszkodott. - Mi történik velem? — kérdezte elfúló hangon. Leitattalak, és most vissza fogok élni a helyzettel... - Olyan... furcsán érzem magam. Amikor Lachlain felhúzta a hálóingét, nem tiltakozott, és akkor sem, amikor a lába közé nyúlt. A férfi felnyögött, amikor megérezte, hogy milyen nedves. Az erekciója majd szétvetette a nadrágját. A lány egyre forróbban és szaporábban lélegzett. Megnyalta a nyakát, ahogy a férfi ujja egyre mélyebbre hatolt szűk hüvelyében. Arcát az övéhez dörzsölte és egyre hangosabban zihált. - Minden forog - suttogta. Lachlaint bűntudat gyötörte, de tudta, hogy ideje eljutniuk a következő lépcsőfokra és nem érdekelték a következmények. - Nyisd szét még jobban a térded, és ülj a kezemre. Emma így is tett. - Lachlain, nem bírom tovább - duruzsolta rekedt, átkozottul szexi hangon. Emma nyöszörgött, ahogy a férfi előrehajolt, és a mellbimbóját szájába vette. - Majd én segítek - zihálta Lachlain, miközben szabad kezével kigombolta a nadrágját, és a farka előrelendült. - Emma... beléd akarok hatolni. Most magamra ültetlek...! Egyre lejjebb húzta Emma csípőjét. Óvatosan. Ez lesz az első. Olyan kicsi. - Meglátod, jó lesz. Megnyugszunk és elmúlik belőlünk ez a sóvárgó fájdalom - zihálta a lány mellébe. Ám abban a pillanatban, amikor behatolt volna nedves és lüktető ágyékába, amikor végre teljes egészében érezhette volna a lányból áradó forróságot, Emma kitépte magát a karjából, és az ágytámla felé kúszott. A férfi felhördült csalódottságában. Visszarántotta a lányt, aki a vállán landolt. - Nem, valami nem stimmel! - nyögte, és arcát két kezébe temette. Annyira szédülök. Zárd vissza a fenevadat a ketrecébe. Korábban megesküdött Emmának, hogy csak akkor ér hozzá, ha ő is akarja. De a hálóing alig takarta el a lány testét, és a vörös selyem olyan hívogató volt a fehér húson... Nem,
Lachlain eleget várt... iszonyúan kívánta... Egy morgással elkapta a lányt, és hasra dobta. Lefogta, és kiszabadította tökéletes, formás fenekét. Felnyögött, és kezével rácsapott Emma fenekére, bár esze ágában sem volt megütni. Amióta csak találkoztak, Lachlain kénytelen volt minden egyes nap a zuhanyban könnyíteni magán. Mivel még érezte a lány illatát, és keze őrizte testéhek melegét, általában hihetetlenül erőteljes eredményt produkált. Emma levegőért kapkodott, amikor Lachlain a fenekét gyúrta. Elég, abba kell hagynia. Itt az ideje egy újabb zuhanynak. Emma még mindig érezte a férfi kezének nyomát. Nem megütötte, hanem - Freya úgy segítse - a legfinomabb masszázsban részesítette. Mi történik vele? Miért vannak ilyen gondolatai? Emma reszketett és nyöszörgött. A fenevadat a ketrecbe? - Lachlain legalábbis ezt mondta. Mindenesetre a fenevad most kidugta az egyik mancsát a rácsokon, és jó nagyot húzott a hátsójára. Olyan izgatóan és olyan férfiasan, hogy Emma úgy érezte, mindjárt darabokra hullik, miközben a csípőjét vadul dörzsölte az ágyhoz. Emma a legszívesebben magához nyúlt volna. Szeretett volna könyörögni Lachlainnek, hogy azonnal hágja meg. Teste fájdalmasan sajgott, ahogy próbált úrrá lenni rajta. A lánc, amit Lachlain a nyakába kapcsolt, fejedelmi darab volt: díszei és fonatai vízesésként omlottak a mellére. Nehéz volt, és Emma dögösnek és bujának érezte magát benne. Valahányszor megmozdult, meglendült és a mellbimbóját súrolta. Valami a nyakékben, és ahogy Lachlain ráadta... mintha azt jelezte volna, hogy ő már a férfi tulajdona. Aznap este valamit csinált vele, az egész biztos. Az ágy forgott és neki pedig egyfolytában... vihognia kellett. Ráadásul a keze fel-alá járt a testén. Igaz, tisztán és világosan gondolkozott, csak éppen lassabban és kevésbé racionálisan, mint egyébként... Biztos, hogy már nem sokáig bírja és hamarosan könyörögni fog Lachlainnek. Már ott is volt a nyelve hegyén, hogy kérlek. Nem! Már így is éppen eléggé különbözött a rendje tagjaitól - félig vámpír, gyűlölt ellenség, a nagynénjeihez képest gyenge virágszál.
Vajon hogy fogadnák, ha a hazatérő vámpír-valkűr egyfolytában a vérfarkasa után sírna? Undort és csalódást éreznének, szinte látta maga előtt szomorú tekintetüket. Amellett, abban is biztos volt, hogy ha ebbe beleegyezne, nem tudna többet ellenállni Lachlainnek - megadóan rebegné, hogy „kérlek". Ha megadná magát, nem mehetne haza. Soha. Sőt félt tőle, hogy azt is elfelejtené, hogy valaha akart. Az ágy vadul forgott. Hirtelen rájött. Lachlain berúgatta. A szemétláda berúgott... hogy őt is... amikor iszik belőle. A rohadék! Emmának ez eszébe se jutott! Ezért csúnyán megfizet. Tőrbe csalta, amikor a legkevésbé számít rá! Nem, nem bízhat a lykae-ban. Megígérte, hogy soha többet nem hazudik, erre tessék. Ujabb alattomos húzás. A múltban ezt fel sem vette volna. Bambán bólintott volna, hát igen, most is nélküle döntöttek, az ő érzései és vágyai senkit nem érdekelnek. Most viszont már kikéri magának. Meg fogja Lachlaint leckéztetni. Meg kell tanulnia, hogy az elmúlt héten Emma valaki más lett, valaki, akivel senki nem baszakodhat. Mikor Lachlain távozása óta mintegy kétszázhatvan-hatodszorra nyalta meg az ajkát, készen állt a terv. Egy ádáz, ördögi terv. Zavartan körülnézett, hátha valaki kihallgatta a gondolatait. Ha Lachlain piszkos játszmát akar, ha a képébe vágja azt a kesztyűt, rajta ne múljon, ő áll elébe... Meg tudja tenni. A fenébe, tud ám gonosz is lenni, bizony, hogy tud. Kiskorában egyszer megkérdezte Myst nénikéjét, hogy a vámpírok miért olyan gonoszok? - Mert ilyen a természetük - felelte nagynénje. Most pedig Emma részegen vigyorgott. Hátakkor vissza a természethez. Később arra ébredt, hogy megszólalt a telefon. Biztos hogy soha, egyetlen berendezés nem adott ki még ennyire elviselhetetlen hangot a távközlés egész történetében. Emma legszívesebben belekalapálta volna a földbe. Álmosan kinyitotta a szemét, megfordult, pont amikor Lachlain
feltápászkodott az ágyról és odasántikált, hogy felvegye. Emma felnyújtotta a kezét és végigsimította a meleg ágytakarót. A férfi azon feküdt, kinyújtózva. Vajon nézte, ahogy alszik? - Még mindig nem jött vissza? - mondta Lachlain a telefonba. Keressétek tovább... Nem érdekel. Azonnal hívjatok, ahogy van valami híretek. - Letette a kagylót és beletúrt a hajába. Emma még soha életében nem találkozott senkivel, aki olyan megviseltnek tűnt volna, mint most Lachlain. Hallotta, ahogy nagyot sóhajt, és a keze ökölbe szorul. Tudta, hogy az öccsét keresi, és őszintén sajnálta, hogy nem találja. És az elmúlt közel kétszáz év alatt nem is tudta értesíteni, hogy életben van. Emma teljesen együtt érzett vele. Amíg fel nem kelt. Abban a pillanatban ugyanis a fejében valami elkezdett hangosan dobolni, és ahogy kibotorkált a fürdőszobába, észrevette, hogy teljesen kiszáradt a szája. A fogmosás és a zuhanyozás enyhítette a fejfájást, ám ugyanúgy szédült, mint korábban. Hála a vérfarkasnak, a lehető legrosszabb fejfájás gyötörte - az, amiről már annyit olvasott, de még sosem tapasztalta személyesen. Legalábbis eddig. Ha Lachlain valóban csak bedobott volna „egy-két" pohárkával, ahogy állította, akkor biztos, hogy ő sem rúgott volna be annyira, és most nem lenne másnapos. Eszébe jutott, hogy tegnap éjjel felöltözött, és újabb felfedezőútra indult a kertben, méghozzá euforikus állapotban, ami egészen addig tartott, míg hajnalban a takarói közé nem zuhant. És a masszív kastély padlója tuti, hogy imbolygott. Az biztos, hogy Lachlain ivott, mint a gödény. A rohadék. Amikor kijött a fürdőszobából és törölközőbe csavarva a szekrényhez lépett, Lachlain árgus szemmel figyelte, ahogy kinyitja az ajtót. A gardrób tele volt új ruhákkal. És cipőkkel. Meg táskákkal. Emma átnézte az ajándékokat, alaposan, tüzetes szemmel. Mert ha valamire, akkor az öltözködésére kényes volt. Nem tehetett róla. Kizárólag eredeti vagy egyedi tervezésű, designer darabokban Európából szeretettel - érezte jól magát. - Na, tetszik? - kérdezte Lachlain flegmán. Emma oldalra biccentette a fejét. Egy kisebb dührohamot azért le kellett küzdenie, amikor látta, hogy saját kofferja eltűnt.
- Ahogy hazaérek, mindenért el fogok küldetni -mondta a legnagyobb őszinteséggel. Laza kézmozdulattal jelezte, hogy Lachlainnek ideje elfordulnia. Amikor a férfi így is tett, Emma villámsebesen magára kapott egy bő pulóvert és egy farmert, amiben könnyen tud majd futni. Visszament az ágyhoz, leült, és csak ekkor vette észre a redőnyöket az ablakon. Hát persze, erre is gondolt. Meg arra, hogy Emma most már örökké itt marad. Lesz ám meglepetés... - És ez? - Ma szerelték fel. Naplementekor kinyílik, hajnalban becsukódik. Automatikusan. - De még csukva van. - Még nem ment le teljesen a nap - nézett Lachlain mélyen Emma szemébe. Emma vállat vont, bár elgondolkozott azon, hogy vajon miért ébredt aznap olyan korán. - Meg sem kérdezted, hogy akarok-e inni. - Akarsz? — Lachlain csodálkozva nézett rá. - Rögtön azután, hogy megfújtad a szondát. Azt méri, hogy mennyit ittál - tette hozzá magyarázatképpen. Lachlainnek arcizma sem rándult. - Ma egyáltalán nem ittam alkoholt és csak téged akarlak megízlelni. Leült, szorosan Emma mellé. -Tegnap este miért rohantál ki a zuhanyba? Úgy érzed, bemocskol az aktus? Rövid kacaj. - Emma, ez a legerotikusabb dolog, ami valaha is történt velem. A zuhanyban csak könnyítettem magamon, hogy ne szegjem meg az eskümet. - Úgy érted, hogy... Jaj! - Emma elfintorodott. - Bizony ám - mosolyodott el Lachlain, és ránézett. -Minden közös esténket úgy végzem be, mint egy kamasz. El sem pirult, úgy ismerte be, miben mesterkedik esténként a fürdőszobában, alig néhány méterre tőle. Pont akkor, amikor Emma is sajgó testtel dobálta magát az ágyban, és megpróbált nem magához
nyúlni. Milyen... izgató. Emma nyakig vörösödött, legalább any-nyira saját gondolataitól, mint Lachlain vallomásától. Bárcsak végignézhetném. Nem, nem és nem. Ha továbbra is ilyen áhítattal nézi a lykae szexi és önelégült vigyorát, még a végén elfelejti a tervét, és azt is, hogy a férfi direkt megvágta magát, lépre csalta, aztán le is fogta, amíg nem ivott. De nem ússza meg büntetlenül. Ahogy senki más sem, aki a jövőben szórakozni mer a vámpír Emmaline Troy-jal. Amikor egy halk, zümmögő hang kíséretében kinyílt a redőny és feltárult mögötte a holdfényes éjszaka, Em ma így szólt: - Figyelj, Lachlain, kitaláltam valamit. Tényleg lesz elég ereje, hogy megtorolja a sérelmeit? Hogy megfizettesse vele, amit elkövetett ellene? Emmát magát is meglepte a válasz. - Azt hiszem, tudom, hogyan tehetnénk még élveze-tesebbé az aktust. - Hallgatlak - vágta rá Lachlain gyorsan. - Szóval arra gondoltam... - dorombolta Emma, mi közben letérdelt a férfi elé, és finom, halvány kezével gyengéden szétfeszítette a térdét. Lachlain szája tátva maradt meglepetésében, amikor rájött, hogy Emma mire készül. -Te most...? - kérdezte. Bizonyára álmodik, gondolta, ám a farka máris állt, mint a cövek. - Az egész testedet akarom, Lachlain. Doromboló szavak. Es a gyönyörű kis Emmaline duzzadt ajkával esdeklően néz rá. — Mindenedet. Tetőtől talpig. Oda akart adni neki mindent, amire vágyott. Mindent. Emma reszkető keze a sliccén matatott. Lachlain nagyot nyelt. Nem kellene egy egész kicsit óvatosabbnak lennie? Isten úgy segítse, alig bírja türtőztetni magát, hogy ne szorítsa az ágyékára a lány fejét. Erezte, hogy a lány könnyen megijedne, tudta, hogy most csinálja először. így kezdeni a telihold éjszakáját... Álmodik. Emma lassan lehúzta a cipzárját, egy pillanatra hátrahőkölt az arcába szökkenő látványtól, majd erőt vett magán, és egy félénk, ám csábítónak szánt mosollyal jelezte, hogy a dolog kedvére való. Két kézzel fogta Lachlain méretes szerszámát, mintha sosem akarná elengedni.
- Emma!- Lachlain hangja elakadt. - Tarts ki, ameddig csak tudsz - suttogta Emma, és végigsimított a dorongján. Lachlain kéjesen lehunyta a szemét. Először a lány forró leheletét érezte meg és beleremegett. Aztán a puha, nedves száját, végül pedig a nyelvét, amely ide-oda cikázott a húsán. Milyen kis gonosz nyel-vecskéje van... Édes istenem, a harapása. Lachlain hatalmasat ordított, hátravetette magát az ágyon, összekulcsolta két kezét a feje alatt és úgy figyelte Emma munkálkodását a farkán. - Fogalmam sem... volt róla. Mindig... - lihegte. - Mindig. Nem tudta, hogy a következő percben elélvez vagy elájul. Emma keze járt rajta, simogatta, ölelte, szorította, megőrjítve a férfit. Emma nyögött és egyre mohóbban falta Lachlaint. Még sosem ivott ilyen sokat, de ha ennyi kell neki, Lachlain ad bőven, hogyne adna. Igaz, egyre fogyott az ereje, de még nem akarta, hogy vége legyen. - Emma, el fogok... - lihegte, és a világ abban a pillanatban elsötétedett előtte.
26. FEJEZET
Ne nézz vissza, a cipődet majd felveszed a kocsiban! Rohanj, teljes erődből! Emma így is tett. Kirohant a hatalmas garázsba, villámgyorsan végignézte a kocsikat, hátha valamelyikben benne maradt a slusszkulcs, de hiába. Egyre feszültebb lett. A hang azonban továbbra is suttogott a fejében -olyan volt, mint a selyem susogása. Rohanj! Azt próbált! Kulcs sehol. Visszafutott a kastélyhoz, hátha maradt az udvaron legalább egy árva kerti traktor, vagy egy targonca, vagy valami. Hirtelen megtorpant, odafentről különös melegséget érzett. Mint aki transzba esett, felfelé fordította az arcát. A telihold. Ma van az éjszakája. Érezte a fényt. Azt képzelte, ahogy más emberek a napot. A hallása kifinomodott, az erdő hívogatóan suttogott felé a távolban. Felfedezőútjain sosem merészkedett el odáig — már puszta látványától is inába szállt újkeletű bátorsága. Rohanj oda! Le kellett győznie a késztetést, hogy bevesse magát a végtelennek tetsző rengetegbe. Ott Lachlain egész biztos megtalálná - hiszen vadász, nyomkövető. Első körben is így kapta el. Kizárt, hogy megszökjön. A teste még viszketett a küzdelemtől. Mintha hiányzott volna már egy jó kis erdei futás - bár még sosem járt ott. Hát megbolondult, hogy ez egyáltalán eszébe jut? Rohanj! Nagyot kiáltva lerúgta a cipőjét és engedelmeskedett. Elmenekült a házból és a nemsokára magához térő, őrjöngő lykae-tól. Bevetette magát a fák közé és legnagyobb meglepetésére látott. Már eleve kitűnő éjszakai látása tökéletesedett. De miért lát? Lachlain vére miatt? Ma sokat ivott. Most legalább tudta, hogy a vérfarkasok ugyanúgy látnak éjszaka, mint nappal. Mélyet lélegzett, az erdő különleges és gazdag illatának minden egyes összetevőjét meg tudta különböztetni: a nyirkos avart, a mohát, sőt még a
harmatot is a sziklán. Hátborzongató. Megingott, ám talpa alatt a talaj olyan furcsán ismerősnek tűnt, mintha már számtalan alkalommal végigfutotta volna ezt az utat. A szagok, a zihálás, a szíve hangos dobogása, és ahogy a levegő arcába csap... mindez maga volt a mennyország. Valami egészen új dolgot fedezett fel. A futás mintha ajzószer lett volna, amelyből minden egyes mozdulatával újabb és újabb dózist merített. Valahol a távolban, kilométerekre onnan, Lachlain szívet tépően felordított és az egész sötétségbe burkolódzott környék beleremegett. Ahogy hallotta, hogy törtet utána, érezte a vágyat a megkönnyebbülésre. Egyáltalán nem félt, hogy mit tesz majd vele, sőt izgatottan várta. Lachlain dühödt szívverése egyre közelebbről hallatszott. Jó nyomon járt, ilyen gyengén is mindjárt utoléri. Nem menekülhet, a férfi bárhova követi. Olyan biztosan tudta, mintha Lachlain megszólalt volna az agyában. Megjelöli, és soha többet nem engedi el. A klán hagyományai szerint. Most már te is közéjük tartozol, suttogta a hang. Soha! Nem adja fel! Egy lykae társ hagyná, hogy utolérjék. Várna rá, lefeküdne a fűbe, és meztelenül kitárulkozna, vagy pedig egy fához támaszkodna, csípőjét felkínálva, karját a feje fölé emelve, élvezve, hogy üldözi, elfogadná a vadságát. Emma most már egész biztos, hogy megőrült. Honnan veszi ezeket a dolgokat? Ő sosem élvezné az erőszakot. Azonnal sikíts, ne várd meg, amíg fáj ! Ez volt az ő jelmondata. A lány egy tisztásra ért, amikor hallotta, hogy a férfi rávetődik. Erezte, ahogy a földre zuhannak, ám Lachlain helyet cserélt vele a levegőben, így ő esett a férfira, nem fordítva. Amikor a lány kinyitotta a szemét, a lykae négykézláb állt fölötte. Nagyobb lett. A szeme nem a szokásos aranybarna árnyalatban játszott. Kékes lángok lövelltek belőle. Zi-hálása leginkább egy vadállat morgására hasonlított. Emma tudta, hogy a teste mennyire legyengült, és biztos, hogy csak akaraterejének köszönhetően érte utol. - Fordulj... meg — hörögte. Hangja eltorzult, göcsör-tössé vált. Az égboltot villám hasította ketté. Lachlain észre sem vette, de Emma
úgy bámulta, mint valami jelet. Lehet, hogy sokkal erősebb benne a valkűr, mint azt valaha is gondolta? - Nem - felelte a józan Emma. A villódzó fények megvilágították a Lachlainben rejtőző fenevadat. Hatalmas fogát, jéghideg tekintetét és amúgy is erős testét, amin dagadoztak az izmok. Elrántotta Emmától a táskáját és a kabátját, és egyetlen mozdulattal végighasította a ruháját, vicsorogva és morogva, miközben Emma megbabonázva nézte a feje felett cikázó villámokat. - Tedd a karodat... a... fejed fölé - recsegte, miközben letépte saját farmerjét. Emma engedelmeskedett. Lachlain még mindig fölötte izgett-mozgott, időnként lehajolt, hogy megcsókolja vagy megnyalja, megmozdítva a kezét vagy a lábát. Valami olyan történt, amit a lány nem értett. De csak látszólag volt kaotikus, mindez... Egy rituálé volt. Ahogy a férfi mozgott felette, egyre erősebb vágyat érzett, hogy négykézlábra álljon. Hogy félrekotorja a haját és felkínálja a nyakát. A vérfarkas végignyalta a mellét, és a lány teste hátrafeszült. - Fordulj... meg! Es mintha valaki belebújt volna a testébe, egy vad és kéjsóvár valaki, Emma engedelmeskedett. Mozgást érzett a háta mögött. A lykae hatalmas farka végigsimította a hátát, majd nekiütődött a combjának. Érezd az éjszakát, add át magad a növekvő hold hatalmának, sütkérezz fényében. Megbomlott az agya... most már biztosan tudta, hiszen a mellét a földhöz szorította, a karját előrenyújtotta és égnek meresztette a fenekét. Lachlain elégedetten hörgött, aztán azonnal széjjelfeszítette a lány térdét a sajátjával. Emma egyre nedvesebb lett, bár a férfi még egyetlen ujjal sem nyúlt hozzá. Egész teste sajgott. Ürességet érzett. Tudta, amint a férfi belehatol, érezni fogja a föld illatát. Előre-hátra hintázott, hogy izgassa a lykae-t. - Ne csináld - sziszegte Lachlain. Súlyos mancsával elkapta a lány derekát és lefogta, hogy ne tudjon mozogni. Emma nyögött, és a szeme ide-oda járt. - A holdtól... nem tudok úgy... mint kellene. Ha tudnád, mi jár most a fejemben...
Emma szélesebbre tárta a térdét, annak ellenére, hogy a háta mögött éppen egy fenevad őrült meg a holdtól, akkora szerszámmal, amely könnyedén kettéhasíthatja. Inkább össze kellene kuporodnia és a szemére szorítania a kezét. Nem itt billegnie előre-hátra, hogy felizgassa. - Hagyd abba... Nem kell... Soha. Alig bírom... Emma érezte, ahogy a férfi előre hajol és a következő pillanatban... a nyelve a lába közé hatolt. Hatalmasat sikított a sokktól és a gyönyörtől. A férfi a hátán feküdt, a lány alatt, a térde az arcán, Lachlain a karjával nyomta lefelé. - Annyiszor álmodtam arról, hogy újra megízlellek -hörögte. - Legalább annyiszor, mint hogy megbaszlak. Karma a fűbe mélyedt, és a levegő különös illattal telt meg. Habzsolta a lányt, aki sikított. Az égboltot villámcsapás hasította ketté. Emma képtelen volt megmozdulni, még a csípőjét sem bírta előre-hátra mozgatni, ahogy ösztönösen tette volna. A talajt sem érezte térde alatt, bár tudta, hogy ott van. Megőrül! - Ó, istenem, igen! Lachlain, kérlek! Lachlain nyelvét egyik ujja váltotta fel. - Kérsz? És mire? Emma lihegett, teljesen kifordult önmagából. - Kérlek... csak egyetlen egyszer... hadd legyen... - Gyere! — parancsolta a férfi, visszahúzta magára a lányt, és felváltva használta az ujját és a nyelvét. Emma sikított és a teste összerándult: életében először, robbanásszerűen elélvezett. Lachlain azonban nem hagyta abba, keze és szája fáradhatatlanul munkálkodott tovább. És mindeközben a lány nézte az eget, és hátragörbítette a hátát, míg végül nem bírta tovább. Amikor a vágya beteljesült és egy elhaló nyöszörgés kíséretében Lachlainre zuhant, elkábulva a soha addig nem ismert gyönyörtől, a férfi a földre fektette és felkelt. A lány reszketve nézte, ahogy a villámok táncolnak körülötte. Úgy állt, mint egy isten. Várt valamire. Rítus. Emma feltérdelt. Lachlainre nézett, majd szájába vette, és apaitanyait beleadott. Bepótolt mindent, amit előzőleg elmulasztott. Lachlain reszkető keze közé fogta az arcát, és hatalmasakat nyögött. Arcán az
eksztázis és a kétely váltották egymást, ahogy nézte Emmát. A lány kinyújtotta a karját, a karmát végighúzta a férfi felsőtestén, belemart a húsába. Lachlain megborzongott. A lány érezte, hogy a farka vége már csúszós és sós ízű. - Nem... nem tehetem... magamévá kell, hogy tegyelek... Itt... Emma kivette a farkát szájából, és megnyalta az ajkát, a férfi mögé került és a lába közé térdelt. Lehajolt, és először a nyelvével, majd két ujjával készítette elő az utat. Amikor készen állt, elengedte, majd kezét a tarkójára tette, és a földre nyomta. Emma hátrapillantott, látta, hogy készen áll arra, hogy belehatoljon. Egész testében reszketett a vágytól. Akarod! Csábítsd! A lány hátranyomta magát, de Lachlain nyugodtan fogta, szétnyitotta a punciját, és nekinyomta a makkját. - Emmaline - suttogta áhítattal. - Nem álmodom ... Emma zihált, és csak azt ismételgette újra és újra, hogy „kérlek". Lachlain fél karjával átkarolta a derekát. - Annyi ideje várok erre a pillanatra. - Másik karját átdugta a melle alatt, és alulról fogta meg a vállát. A lány meg sem tudott moccanni. - És most, magamévá teszlek. - Belehatolt. Emma felsikított, ez alkalommal fájdalmában. - Ó, istenem! - üvöltötte Lachlain. - Annyira szűk vagy! - lihegte, miközben megpróbálta a farkát Emmába préselni. A lány hüvelye olyan szorosan körbefogta, hogy alig tudott mozogni. Emma pihegett, és szeme könnybe lábadt a kíntól. Tudta, hogy nem passzolnak össze. Megkönnyebbülésére Lachlain abbahagyta a döfkö-dést, bár Emma nem egészen értette hogyan, amikor még mindig úgy érezte, hogy az egész teste körülötte remeg, hatalmas farka pedig benne lüktet. Lachlain, magához vonta a lányt, ahogy letérdelt, magához ölelte a lányt, és Emma karját a nyaka köré fonta. - Kapaszkodj belém! Amikor bólintott, lassan, érzékien végigsimította a testét, belecsókolt a nyakába és mindkét kezével a lába között kezdte simogatni. Amikor Emma újra benedvesedett, nem hatolt bele azonnal. Ehelyett tovább simogatta és masszírozta a mellét, míg végül a lány szinte szűkölt a
mindent elsöprő vágytól és olyan állapotba került, mint azon a bizonyos estén a fürdőszobában. Sőt talán még rosszabba, mert most már tudta, mit: veszít. Eszébe jutott kielégületlensége azon az éjszakán, és attól félve, hogy Lachlain megint ugyanazt játssza vele, csípőjével hozzádörgölődzött. - Akarsz még? - dorombolta Lachlain a fülébe. - I-i-gen! - Akkor ereszkedj megint négykézlábra... most megkapod, amit akarsz. Emma engedelmeskedett, Lachlain pedig megfogta a csípőjét, lassan hátrahúzta a testét, majd jó mélyen belehatolt. A lány felsikított, most már a gyönyörtől. Amikor meggörbítette a hátát, és széttárta a térdét, Lachlain válaszul a nevét nyögte, de a hangját már nem lehetett felismeri. Még mindig mély, de most a torkából tört el, reszelősen. Mint a... vicsorgás. Még egy döfés, ez alkalommal erőteljesebb. Hörgé-sek, lihegések. A sajátjai? Aztán már egyre kevesebbet gondolkozott, ahogy a kéj egyre erősödött. A férfi minden egyes kiszámított visszahúzódására nyöszörgéssel felelt, minden alkalommal, amikor a bőre a bőréhez csattant, ahogy újra beledöfött, még többért kiáltott. Mosolygott, mert a levegő megtelt elektromossággal, és ahogy csodálta az égboltot és az illatokat, Lachlain egyre mélyebben járt benne. A férfi a hátára hajolt és a lány érezte a száját a nyakán. Erezte a harapását, amely nem olyan volt, mint az övé, a lány legalább olyan izgatónak találta, mint ha ő harapta volna. - És most jövök... - hörögte Lachlain a lány bőrébe - , érezni fogod, ahogy újra beléd döfök. Emma még egyszer elélvezett, és eksztázisban sikoltozott az ég felé, hátradobta a fejét a férfi vállához, újra a száját kereste a nyakával. - Ó, istenem, igen! - ordította Lachlain, és beleharapott a lány nyakába.... Emma érezte, ahogy elélvez, erőteljesen, és forró magját a testébe lövelli. Amikor befejezte, még akkor is tovább döfködte. Lachlain még soha életében nem élvezett ekkorát, ennek ellenére a vágya cseppet nem lankadt. Sőt ha lehet, még erősödött. - Nem bírom abbahagyni. Megfordította a lányt, karját a feje fölé szorította, és csak egyre kefélte.
Emma haja szétterült, és Lachlainban felrobbant az illata. Megszédült az erejétől. A lány végre az övé. A magáévá tette. Emmaline. Lenézett rá. Emma lehunyt szemmel feküdt, az ajka csillogott. Fájdalmasan szép volt. A már magasan járó hold, ezüstbe burkolta alatta vonagló testét. Lachlaint önuralma utolsó morzsái is cserbenhagyták és helyükbe a birtoklás állati ösztöne lépett. Vedd el! A tied! Erezte a holdat a bőrén, mint még soha, és a gondolatai kuszák voltak, zavarosak. De megszökött tőle! El akarta hagyni! Soha! Már nem ura testének... Krisztus, ne!... Átváltozik. Foga élesebbé válik. Hogy megjelölje a bőrét! Karma nő, hogy megragadja csípőjét, amikor újra és újra a testébe hatol. Teljes egészében birtokolja. Emma az övé. Ö találta. Megérdemli. Ahogy minden mást is, amit most mindjárt elvesz tőle. Belehatol a puha, hívogató testbe, háta mögött pedig ragyog a telihold. Megismeri a gyönyört, amelyben így még sosem volt része. Vegyél el tőle mindent! Lachlain nyalta, harapta, szívta a lányt, kielégítve a kéjvágyát a társán. Nem tud csillapodni, hörög, ordít, érezni akarja nedves húsát. Túl durva vele. Még erősebben kell megbasznia. Nem tudja abbahagyni. Utolsó erejével eltaszította magától Emmát. A lány csalódottságában a földet kaparta, és ringatta a csípőjét. - De miért? - sikította. - Nem akarlak bántani. — A hangja még csak nem is emlékeztetett a sajátjára. - Kérlek... gyere belém vissza. - Ezt akarod? Ahogy most vagyok? - Igen... akarlak... pontosan úgy... ahogy vagy. Kérlek, Lachlain. Én is érzem. A hold ezek szerint rá is hatott? Lachlain nem habozott tovább. Tekintete elhomályosult, nem látott mást, mint a rámeredő ezüstösen csillogó szempárt, a sötét rózsaszín ajkát és mellbimbóját. Odalopakodott, a testével leszorította, a nyelvét leszegve nyalta és szívta
a mellbimbóját, aztán a száját. Alulról markolta meg, és biztosan tartva, feltérdelt. - Enyém - hörögte, és egy hatalmasat döfött bele. A mély torokhörgések mintha nem is az ő mellkasából törtek volna elő. Minden egyes eszeveszett lökést vi-csorgás kísért. Emma melle őrült táncot járt, és Lachlain lázas tekintete követte a kemény kis pontot, amely nedves volt heves nyalakodásától. Érezte, hogy a lány karma a bőrébe mélyed, ahogy a farkában egyre nőtt és nőtt a feszültség. A feje megcsuklott. Enyém vagy... Ott akarta hagyni? Lachlain teljes erejéből baszta a lányt. Emma igyekezett felvenni a ritmust. Ekkor Lachlain megfogta hátul a nyakát, és felhúzta magához. - Add meg magad! Emma szeme tágra nyílt és újra elélvezett. Kábult. Tükrök. A férfi érezte, ahogy a lány hüvelye megszorítja a farkát, és folyik a nedve. Aztán követte a példáját, felordítva, magja forrón és végeláthatatlanul ömlött a lányba. Csak azt érzékelte, hogy Emma hátragörbíti a hátát és szélesre terpeszti a lábát neki, mintha... ő is ugyanannyira élvezné az egészet. Amikor lement a hold, és Emma már nem bírta tovább, élettelenül hanyatlott a földre. Lachlain még egy utolsót nyögött, majd a lányra zuhant, de nem volt kényelmetlen. Aztán nagy nehezen lekászálódott róla, és maga felé fordította a lányt. Az oldalán feküdt, és gyengéden hátrasimította a haját az ajkáról. Most, hogy véget ért a tébolyodott éjszaka, Emmán mindent elsöprő öröm lett úrrá, hogy a férfi a magáévá tette, mintha ő is olyan hosszú ideje várt volna rá, mint az őrá. A hátára fordult, nagyot nyújtózott, és tekintetét végigjáratta az égbolton, majd a környező fákon. A fű és a levegő is alaposan lehűlt, az ő teste azonban lángolt. Újra Lachlainre nézett — legszívesebben egyetlen másodpercre sem vette volna le róla a szemét. Úgy érezte, hogy végre tartozik valakihez - és ez ismeretlen volt számára. Elégedettség söpört rajta végig, és a legszívesebben elsírta volna magát megkönnyebbülésében, hogy a férfi utolérte, és továbbra is akarta. Most
már ő is ugyanolyan hevesen tapogatta, mintha attól félne, hogy egyszer csak eltűnik. Egyszerűen nem is értette, miért volt hozzá kegyetlen. Arra emlékezett, hogy dühös volt rá és elfutott, de hogy miért, arról már fogalma sem volt. Hogyan haragudhatna valakire, aki így néz rá? A férfi csodálattal bámulta. - Nem akartalak bántani. Hidd el, nagyon vigyáztam. - Nem érdekes, csak kicsit fájt. Én sem akartalak bántani. Lachlain elvigyorodott, aztán azt kérdezte: - És hallottál valamit belül? Tudtál olyan dolgokat... Emma bólintott. - Mintha ösztön lett volna... Csak sokkal erősebb. Először nagyon megijedtem. - És aztán? - Aztán megértettem... nem is tudom hogy fogalmazzam meg... szóval, hogy a jó irányba vezet. - És milyen érzés volt sütkérezni a holdfényben? - Majdnem olyan jó, mint a futás. Mint... a mennyország. Ereztem az illatokat. Lachlain remegő testtel hanyatt feküdt, és a mellkasára vonta a lányt, miközben a csípőjét simogatta. - Aludj! - A szeme majd' leragadt, de megcsókolta a lányt. — Kimerített a fiatal társam. Meg a trükköd. Emma most már emlékezett az éjszakára, és a teste megfeszült. - Csak megfizettem azért, ahogy bántál velem. - Ha most Lachlain nekiáll, és felelősségre vonja... - Ja. Azt kapod, amit megérdemelsz - suttogta Lachlain és arcát a lány hajába temette. - Sokat tanulok tőled, Emmaline. Ebben a pillanatban a düh, amit Emma Lachlain tetteikor érezni akart, vagy amiről úgy gondolta, hogy éreznie kell, elszállt. Mindig is tudta magáról, hogy egy gerinctelen hernyó. Egy kataklizmaszerű együtt töltött éjszaka, vagy tizenöt orgazmus és néhány odaadó pillantás után legszívesebben két kézzel kapaszkodna ebbe az erős, nagyszívű lykaebe, és soha többet nem engedné el. - Muszáj aludnom - dünnyögte Lachlain, mintha csak olvasna a gondolataiban. - De ha visszanyerem az erőmet, majd adok én neked ezzel itt ni - és beledöfött félig még álló farkával -, és annyi vért is kapsz,
amennyit csak akarsz. Emma puncija vágyakozóan belesajdult a gondolatba. - De nemsokára felkel a nap. - Addigra már rég az ágyunkban leszünk. Emma teste forrón és elernyedve pihent a karjában, de a gondolatai ideoda cikáztak. Igen, a lány szeretett volna a szabadban aludni, a szeretőjére borulva, órákig tartó vad nászuk helyszínén. De egy nyitott mező -ahogy egy parkoló, futballpálya, vagy, ne adj isten, fennsík halálos csapda volt. Hogy a csillagos ég alatt aludjon? Semmiképpen. Ide egy takarót, egy vastag baldachint, egy barlangot, vagy legalább egy ásót, hogy elrejtőzhessen a nap elől. És mégis, bár minden ellene szólt, maradni akart. A lykae ösztön, amit Lachlain átadott neki, csodálatos volt, izgató. Csak egyetlen apró probléma adódott. Ő vámpír volt. Lachlain álmában az oldalára fordult, szorosan Emma mellé. Egyik térdét rátette, hogy közelebb húzza, és a karjával átölelte a fejét. Oltalmazóan. Egészen beborította. Nagyon jó. Talán ideje megadni magát. - Enyém - mormogta Lachlain félálomban. — Hiányoztál. Igen. Úgy tűnik, neki is hiányzott a férfi. Fogadd el! Bízz benne! Emma szeme lecsukódott. Utoljára még arra gondolt, hogy sosem ismerte a nappalt. Vagy az éjszakát...
27. FEJEZET
Másnap este, az ágyukban, Lachlain az oldalán feküdt, és ujját fel-alá járatta Emma hasán és az elmúlt éjszakán gondolkozott. Erezte az elektromosságot a levegőben, és a múlt éjszaka óta tudta, hogy a lány miatt. Nem értette, hogyan kívánja a lány még mindig, vagy miért tűnik olyan elégedettnek vele. Amikor felébredt, kifejezetten szégyenkezett a tettei miatt. A lány a legmerészebb álmait is felülmúlta. Gyönyörű volt, szenvedélyes, és ő végre magáévá tette. Újra és újra. A telihold alatt Emma nemcsak elképzelhetetlen és észbontó gyönyörben részesítette — hanem az összetartozás mély, zsigeri bizonyosságában. A lány mindezt neki adta, ő pedig az erdőben, a fűben vette el a szüzességét - pont úgy, mint a vadállat, aminek Emma egyszer nevezte —, törékeny testébe hatolva. Még a fülébe csengett, ahogy felsikít fájdalmában. Aztán vadul megjelölte a nyakát. Emma sosem fogja látni a jelét - senki más sem, csak a klán tagjai -, ám egész életében magán fogja viselni ezt az eszeveszett bélyeget. Minden lykae, aki látja, tudni fogja, hogy Lachlain eszét vesztette a kéjtől. Vagy majd azt gondolják, hogy azért csinálta, nehogy más hímek szemet vessenek a lányra. Mindkettő igaz. Es mindezek ellenére úgy tűnt, Emma megszerette, most is például kedveskedik, önfeledten csacsog, sőt még álmosan ki is nyújtja a karját, hogy megsimogassa. - Ma még nem ittál. Nem vagy szomjas? - Nem. Fura, de nem - felelte, aztán elmosolyodott. - Talán, mert tegnap annyira mohó voltam. - Pimasz kislány! — mondta Lachlain, és megcsikizte. - De tudod, szívesen adom, kérned sem kell. Sőt ha alszom, bátran szolgáld ki magad! - Tényleg szereted? - Még annál is jobban! - Sokkal lassabban gyógyulsz miattam. - Lehet, de legalább kellemesen. Emmát ez azonban nem nyugtatta meg. - Lachlain, néha úgy érzem, hogy kolonc vagyok a nyakadon - folytatta, mit sem törődve a férfi tiltakozásával. - Amikor először ittam belőled,
azt kérdezted, hogy félek-e, hogy vérfarkassá változtatsz? Szerinted ez lehetséges? Lachlain először azt hitte, hogy Emma viccel, ám, amikor látta, hogy nem, elkomorodott. - Emma, te is tudod, hogy egyedül a halottakat lehet átváltoztatni. - A vámpírok, a ghoulok, a lidércek, először megölték az áldozataikat. Ahhoz először is teljesen át kellene alakulnom, aztán meg kellene hogy fojtsalak, abban a reményben, hogy eléggé megfertőztelek ahhoz, hogy lykae-ként szüless újjá. - Lachlain egy része titokban azért imádkozott, hogy most, hogy a lány befogadta a fenevad egy kis részét a testébe, az életet visz belé - persze, nem túl vadul. - És még ha túl is élnéd, évekig szigorú felügyelet alatt állnál, amíg meg nem tanulnád irányítani... az új tulajdonságot. - Legtöbbeknél ez egy egész évtizedig tartott. Voltak, akik sosem birkóztak meg vele. Emma összehúzta magát és szomorúan azt válaszolta: - Még így is megérné. Gyűlölöm, hogy vámpír vagyok. Gyűlölöm, hogy gyűlölnek. - A vérfarkasokkal is ugyanez a helyzet - csak az ellenségeid lennének mások. Hidd el, mi sem örvendünk túl nagy népszerűségnek a Szövetségben. Es egyébként is. Ha csak annyit kellene mondanom, hogy csiribi-csiribá, akkor sem csinálnám. - Nem változtatnál át vámpírból lykae-vá? - csodálkozott a lány. — De hát minden annyival egyszerűbb lenne! - Kit érdekel? Ez is hozzád tartozik, és nincs olyan tulajdonságod, amit megváltoztatnék. És nem is vagy teljesen vámpír. - Lachlain letérdelt, és a mellkasára vonta a lányt. Végigsimította a füle kis hegyes végét, aztán kicsit beleharapott. Emma megborzongott. - Szerinted vak vagyok és nem vettem észre, hogy tegnap éjjel milyen jó kis vihart kerekítettél? Emma elpirult, majd szégyenlősen elmosolyodott és a férfi vállába fúrta a fejét. Ha Lachlain nem a saját szemével látja, egész biztos, hogy el sem hiszi. Kristálytiszta égbolt, telihold, és mindehhez az összes lehetséges irányból cikázó villámok. Beletelt egy kis időbe, amíg rájött, hogy ezek Emma sikolyainak a visszhangjai. - Ezt mindig is a valkűrök különös ismertetőjelének tartották, de igazából
nem tudtuk biztosan. - A férfiak, akik ezt valaha látták, általában - hogy is fogalmazzam - nem maradtak életben, így nem igazán tudtak hozzászólni a kérdéshez. Lachlain elcsodálkozott az új információ hallatán, majd azt felelte: - Nem vagy vámpír. Villámokat kreálsz és a szemed ezüstösen csillog, ha valami felkavar. Nincs még egy hozzád fogható lény a világon. - Ja. Hozzám fogható torzszülött. - Ne, ne mondd ezt! Egyéniség vagy. - Lachlain újra a karjába vette, és elvigyorodott. - Az én jobbik felem. A lány a vállába bokszolt. - Es tetszik a villámlás. így legalább majd mindig tudom, hogy nem színleled. Lachlain megcsókolta, de közben mosolygott, és Emma még egyszer belebokszolt. Azt hiszi, hogy ez vicces. - Jaaj! Bárcsak sose láttad volna! - Ugyan már! - felelte Lachlain fülig érő szájjal. - Jól jön ez még. Képzeld csak el. Állok kint a kertben, a levegő meg hirtelen megtelik elektromossággal és máris rohanok, mert tudom, hogy szükséged van rám. - Tényleg mindent szépen eltervezett. - De azért jó, hogy nem a városban élünk. Élünk. Lachlain elkomorult. - Otthon egy csomó másik nővel laktál együtt. Mindenki hallotta, ha éjszakánként magadhoz nyúltál és elélveztél, nem? Olyan nyersen fogalmazott - olyan felháborítóan! - Hát, emiatt nem kellett aggódnom - felelte Emma, és visszafúrta a fejét Lachlain mellkasába. - Hogy érted? Sosem villámlott, amikor magadat simogattad? Emma levegő után kapkodott, és nagyon örült, hogy a férfi nem láthatja az arcát. De persze nem hagyta any-nyiba, felemelte a lány fejét és a szemébe nézett. - Nem, Emma, tudnom kell! Mindent tudni akarok rólad! A lány zárkózott, szemérmes. Még egy ilyen egyszerű dolgot sem lehet megkérdezni tőle. - A házunk felett állandóan villámlik. Már a legkisebb érzelemtől is, és
tényleg nagyon sokan lakunk ott. Es különben is, egész tegnap estéig, még sosem volt — rövid, pironkodó szünet - orgazmusom. Lachlainnek elkerekedett a szeme, bár a hír szemmel láthatólag... felvillanyozta. - Igazából nagyon nyomasztott. - Nem értem. - Azt mesélték, hogy a leggonoszabb vámpírok teljesen elfojtották magukba azt. Csak vérre vágynak, ezért irtanak ki egész falvakat, és ezért gyilkolnak olyan szenvedéllyel... - Emma elfordította a fejét. - És mivel eddig nem tudtam elélvezni, rettegtem, hogy én is olyan vagyok, mint ők. - Nem tudtál? - Lachlain gyengéden kisimította Emma haját a homlokából. - Azt hittem, hogy csak nem akarsz velem lefeküdni. Fogadalom, vagy valami hasonló miatt. Nem gondoltam, hogy a félelem... Egész biztos, hogy Emma máris több liter vért elpazarolt a pirulásra, pedig csak most kelt felt. - Egyébként nem meglepő, hogy nem tudtál. Emma megbántódva nézett a férfire. - Ne, ne, ne érts félre! Ha fiatal vagy, és nem jössz rá, hogy kell és valami miatt nem sikerül, akkor könnyen rá lehet görcsölni és egyre nehezebb lesz. Emma bólintott, és elámult azon, hogy a férfi milyen tisztán látta a helyzetet. Pontosan ez történt. - Sosem leszel olyan, mint azok a vámpírok! Emma, te nem vagy olyan. - Miért vagy ebben olyan biztos? - Kedves vagy és szelíd. Megindít mások fájdalma. És ha nem ilyen lennél, nem kívánnálak ennyire. - De az ösztön kényszerít erre, nem? Azt mondtad, hogy magad mellett kell tartanod. - Tényleg ezt hiszed? Lachlain két tenyere közé zárta Emma arcát. - Az ösztön csak irányít, tanácsot ad, hogy merre induljak. Például' elvezetett az egyetlen nőhöz, akivel le tudom élni az életem. Nélküle kizárt, hogy felismertelek volna, csak azért mert nem vagy lykae. Akkor
nem adtam volna esélyt magunknak és téged sem kényszerítettelek volna. - Ezt most úgy mondod, mintha már döntöttem volna. Lachlain arca elkomorult. - Miért, még nem? - Nem azt mondom, de akkor mi lenne? Lachlain egy határozott mozdulattal megfogta Emma nyakát, miközben a szeme kékesen villogott. - Ezzel nem szabad viccelned! - Miért, még soha senkit nem hagytak ott? - De igen. Bowent. Emma kiszabadította magát a férfi szorításából és felhúzott térddel az ágytámlának dőlt. - Nem azt mondtad, hogy meghalt a társa? - De igen. Miközben előle menekült. -Jaj, istenem! És mit csinált Bowe? - Kihalt belőle minden érzés, élőhalott lett. Rosz-szabb, mint Demestriu. Velem ugyanez történne. - De ha közös jövőt tervezel velem, el kell fogadnod a családomat. Ok is hozzám tartoznak. Azt ígérted, személyesen viszel el hozzájuk. Mire várunk? Essünk túl rajta. - Előbb van még egy kis elintéznivalóm. - Bosszút akarsz állni, igaz? -Aha. - Ez ilyen fontos? - Muszáj megtennem. - Demestriu biztos, hogy szörnyűséget tett veled. Lachlain összerázkódott. - Nem akarok erről beszélni, úgyhogy ne is próbálkozz. - Mindig azzal gyötörsz, hogy osszam meg veled a titkaimat, te viszont nem mondasz el egy olyan dolgot, ami ráadásul mind a kettőnket érint. - Nem. Ez egészen más. - Akkor a bosszú fontosabb, mint én? - duzzogott Emma, miközben magához szorította a térdét. - Ameddig ezt nem intézem el, nem lehetek az a férfi, akire szükséged van. - Még soha senki nem jött vissza, aki fegyvert fogott Demestriu ellen.
- Én igen - jelentette ki Lachlain a szokásos nagyképűségével. Vajon másodszor is ilyen szerencsés lesz? Nem, az nem lehet, hogy ne jöjjön vissza. - És engem addig itt akarsz hagyni egyedül? - Nem. Majd az öcsém, Garreth vigyáz rád. Ö az egyetlen, akire rá merlek bízni. - Szóval akkor hátrahagyod az asszonykát? - nevetett fel Emma keserűen. - Komolyan, néha nem is értem, melyik bolygóról érkeztél. Lachlain haragos arcot vágott, látszott, hogy fogalma sincs, Emma miről beszél. -Még ha rá is tudnál venni, hogy itt dekkoljak, ez akkor sem jó ötlet. Igaz, most a családomnak megvan a maga baja, de szerinted mennyi időbe telik, hogy értem jöjjenek? És az még mindig a jobbik eset. - A jobbik eset? Ezt meg mégis hogy érted? - Úgy, hogy simán bánthatnak is. Megtalálják a gyenge pontodat és kész. Es semmi és senki sem állíthatja meg őket. A közeli falvakban a klán tagjai laknak, ugye? A nagynéném, akit a világon a legjobban szeretek, olyan gonosz tervet eszelhet ki ellenük, hogy még téged is megrendítene. - Tudod, mi idegesít egyedül ebben az egészben? -csikorgatta Lachlain a fogát. - Hogy nem engem szeretsz a világon a legjobban. A lány csuklott egyet, és a feje búbjától a lábujjáig elöntötte a megdöbbentő érzés. - Es különben is. Ha bárki közülünk olyan gyenge, hogy picike tündérkék simán elkapják vagy megöljék, akkor nincs helye a falkában. Emmát, aki az előbb már egészen ellágyult Lachlain szavaitól, felháborította a férfi lekezelő hangsúlya. - Igen — emelte fel a hangját. - Nagynénéim valóban kicsik és tündérszerűek. De rendszeresen ölik a vámpírokat. Pont, ahogy te. Kaderin nénikém például már több mint négyszázat megölt közülük. - Csak nem? - gúnyolódott Lachlain. - A nagyot mondó nénike. - Be tudom bizonyítani. - Aláírat velük egy papírt, mielőtt levágja a fejüket? Emma sóhajtott, és amikor nem válaszolt, Lachlain előrehajolt és megcsikizte a talpát. - Naa, Emma! Csak vicceltem.
- Amikor Kaderin öl, kitöri az áldozat szemfogát, a sor az egész szobáját végigéri. - Egyre szimpatikusabb! Ne feledd, én az egész fajtájukat ki akarom irtani. - Hogy mondhatsz ilyet, amikor én is az vagyok? Vagy legalábbis részben. És ezen nincs mit szépíteni. És az egyikük történetesen az apám. — Lachlain félbe akarta szakítani, de Emma nem hagyta magát. - Tudom, mit akarsz mondani, hogy majd őt megkíméled. De ez lehetetlen. Mert fogalmam sincs, hogy ki az. Ezért mentem Párizsba, hogy kiderítsem. — És az édesanyád? - Csak azt tudom, hogy mit csinált ezer évvel ezelőtt, azt nem, hogy hogyan viselte a terhességét. Meg, hogy egy ideig Párizsban élt az apámmal. Ennyi. De gondolhatod, hogy ez mennyire fontos volt nekem, ha azt is kiharcoltam, hogy egyedül elengedjenek. - Akkor segítek neked. Amikor visszatérek, meglátogatjuk a néniket, és megoldjuk ezt is. Mindezt a lehető legtermészetesebb hangon. Es szók a király. — Édesanyádat hogy hívták? Névről körülbelül húsz valkűrt ismerek. Még egy pár történetet is, amit a tűz körül mesélnek. Anyukád is olyan vérszomjas boszorka volt, mint Furie? A neve ugyanolyan .sokatmondó, mint az, hogy Meseszép Myst, vagy Jégszűz Daniela? Talán Hóhér? Vagy Kasztráló? Emma újra sóhajtott, kezdett elege lenni ebből az egészből. — Anyámat Helénának hívták. Csak Heléna. — Sosem hallottam róla. Lachlain elhallgatott, de csak néhány másodpercre. - És a vezetékneved? Troy? Értem most már! Mint Trója. A nagynénéidnek jó a humorérzéke. Emma Lachlain szemébe nézett. - Nem. Ez kizárt! Trójai Heléna a legjobb esetben is ember volt! De inkább mítosz, vagy egy eposz szereplője! - Nem, nem! Nem mítosz - rázta meg a fejét a lány. -Ahogy Atalanta nénikém sem az Új-Zélandon, vagy a seattle-i Mina néni egyenesen Drakula gróf kastélyából. A legendákat később költötték róluk.
- De... Heléna? Viszont legalább megmagyarázza a külsődet - dünnyögte Lachlain, nyilvánvalóan sokkos állapotban. - De hogy ereszkedhetett le egy vámpírhoz? - Látod, süt az undor a szavaidból - mondta Emma megbántva. Leereszkedett egy vámpírhoz, aki történetesen az apám - mondta és megmasszírozta a homlokát. - Es mi van, ha Demestriu az? Ez eszedbe sem jutott? - Demestriu? Az lehetetlen. Segítek megtalálni az apádat, és akkor megkapjuk a választ. Esküszöm. De Demestriut felejtsd el. - Miért vagy ebben olyan biztos? - Mert te szelíd vagy, kedves, gyönyörű és normális. Az ő kölke olyan lenne, mint ő. - Lachlain szeme kékre változott. — Velejéig romlott, gonosz, mocskos paraziták, akiknek a pokolban a helyük. Emma hátán végigfutott a hideg. Ekkora gyűlölet nem korlátozódhat egyetlen vámpírra. Biztos, hogy mindegyiknek szól. - Lachlain, becsapjuk magunkat. Ez sosem működhet - mondta elkeseredetten. Lachlain csodálkozva nézett a lányra, mint aki nem is érti, miről beszél. - Dehogynem! Vannak nehézségeink, de le fogjuk őket győzni jelentette ki olyan határozottan, hogy kis híján Emma maga is elhitte, hogy két, ennyire különböző valakinek bármi esélye is lehet. Igyekezett egy magabiztos mosolyt az arcára erőltetni, de érezte, hogy nem egészen hiteles. Lachlain megrázta a fejét. - De kislány, miről beszélünk? Gondolod, hogy máris feladom, amikor évszázadokig kerestelek? Felejtsük el. Inkább gyere, akarok valamit mutatni. Leemelte a lányt az ágyról, talpra állította, azzal indult is ki volna vele a szobából. - Várj, fel kell vennem a hálóingemet. - Nincs itt senki. - Lachlain, nem fogok itt egy szál semmiben parádézni! Oké? A férfi szája mosolyra görbült. Lenyűgözőnek találta Emma szemérmességet. - Jó, akkor vegyél fel valami selymet, amit úgyis másodperceken belül
letépek rólad. Igazán vigyázhatnál kicsit jobban a ruháidra. Emma nem nevetett, hanem a szekrényhez vonult és magára kapta az egyik köntösét. Amikor visszafordult, meglepődve látta, hogy Lachlain a farmerjába bújik. Rájött, hogy a férfi igazán mindent megtesz azért, hogy ő jól érezze magát. Igaz, azért őt is gyakran buzdította, hogy legyen „kicsit rugalmasabb". Lachlain kézen fogta, lementek a lépcsőn, majd át az előcsarnokon és egy hosszú folyosón. Ott befogta Emma szemét, és egy párás, fülledt szobába vezette, majd háromig számolt. A lány körülnézett és a döbbenettől tátva maradt a szája. Égy régi télikertben találta magát, amelyet a nap helyett most a hold világított meg. - Virágok. Nyíló virágok - suttogta Emma hitetlenkedve. - Egy éjjeli kert! Emma megfordult és remegő hangon azt kérdezte: - Nekem? Persze. Ahogy mindig. Ahogy mindent. Lachlain beleköhögött a tenyerébe. - Csak a tied. - Honnan tudtad? Emma a férfihoz rohant, és a nyakába ugrott. Szorosan átölelte - tényleg kezdett szépen erőre kapni -, és könnyes szemmel suttogta Lachlain fülébe, hogy menynyire örül, mennyire köszöni, és, hogy ez volt a titkos álma. Viselkedése enyhítette a férfi üres nyers elkeseredettségét, amely még mindig átitatta. Megdöbbent azon, hogy a lány mennyire meg volt győződve róla, hogy nekik semmi közük nem lehet egymáshoz. Lachlain bízott abban, hogy a tegnap éjjelnek és a mai napnak köszönhetően kapcsolatuk megerősödött. Teljesen odavolt a lányért. Emma viszont a jövőt nélküle is el tudta volna képzelni? Amikor a lány elengedte, Lachlain hagyta leszállni. Minden rendelkezésre álló eszközt be kell vetnie, hogy meggyőzze a lányt. Ahogy a növények között szökdécselt, gyengéden simogatta a leveleket, legszívesebben ott helyben meggyőzte volna. Amikor egy virágot az ajkához emelt, és végigsimította vele, miközben lehunyta a szemét, a testét elöntötte a vágy. Kinyújtózott egy nyugágyon, de ahogy nézte a lányt, úgy érezte magát, mint egy kukkoló.
Emma egy az üvegfal mellett álló márványpulthoz lépett, és lábujjhegyre állt, hogy elérje a pult fölé akasztott növényt. A köntöse minden egyes mozdulatánál szétnyílt, elővillantva hófehér combját. Lachlainnek ez sok volt. Odalépett a lányhoz és hátulról átfogta a derekát. Emma összerezzent. - Akkor most ugye újra szeretkezni fogunk? - kérdezte rekedten. Lachlain válasz helyett felemelte a lányt, letépte a köntösét és a virágok közé fektette meztelen testét.
28. FEJEZET
- És most én vagyok a királyné. Vagy valami olyasmi. - Éljen Emma királyné! - csiripelte N'ix. - Akkor a koronázásod miatt nem telefonáltál már vagy öt napja? - Vagy inkább azért, mert a múltkor valaki egymás után tízszer letette? Azt már nem is említve, hogy amikor Emma két napja próbálkozott, N'ix egész egyszerűen nem volt beszámítható. - De komolyan - folytatta Emma, és felrázta a körömlakkos üvegét. Egy új szín volt: Nem vagyok igazipincérnő-piros.
- Elhiszem, drágám. És ki a néped? Remélem, nem csak a többi vámpírvalkűr, mert akkor elég kevés adóra számíthatsz. Vagy lykae-k is vannak köztük? - Bizony. Én vagyok a klán új királynéja. - Emma kényelembe helyezkedett az ágyon és vattát dugott a lábujjai közé. - Nem is gratulálsz, hogy ilyen szépen megoldottam a feladatot, amire a sors kijelölt? - Hát, nem is tudom. Te hogy érzed magad drágám ezzel kapcsolatban? Emma egyáltalán nem erre a válaszra számított, és meglepetésében elrontotta a lakkozást. Elkomorult, azt érezte, mintha valamit neki is kellett volna tennie. A történtek után úgy tűnt, mintha a sors csak tréfát űzött volna vele. Egy tréfát, amelynek következtében egy nagy ember királynéja lett. - Egyetemistából királyné lettem. Örülnöm kellene, nem? - De, persze - dünnyögte Ni'x, bár nem lehetett kivenni, mire is gondol pontosan. - Annika ott van? - Nincs. Előkészíti a... hogy is mondjam, a Piroskaprojektet. - Es hogy bírja? - Szerencsére rengeteg a munkája. Különben teljesen maga alatt van, amióta egy farkas elrabolta az ő kis Emmáját. Emma idegesen pislogott. - Es nem tudnád valahogy megmagyarázni neki, hogy saját jószántamból vagyok itt? - Dehogynem. Biztos, hogy elhiszi, sokkal inkább, mint azt, hogy a) kábítószer hatása alatt állsz, b) terrorizálnak. Emma vett egy nagy levegőt, és azt kérdezte: - Es mi újság otthon? - Remélte, hogy Ni'x jó állapotban van és tudnak kicsit beszélgetni. Amióta Lachlainnek az államügyekkel kell foglalatoskodnia - területi követelések, büntetőperek, településfejlesztés -, Emmának rengeteg ideje maradt, sőt akár fényes nappal. Felfedezték, hogy a férfihoz hasonlóan, neki is elegendő mindössze négy-öl óra alvás. Es bár az éjszakákat kettesben (öltötték — naplementekor mindenkit hazaküldtek, hogy csak az övék legyen a ház -, nappal Emma néha
unatkozott. Lachlain meg is kérdezte, hogy akar-e például dolgokat rendelni a „számítógép segítségével". A lány ránézett, megrebegtette szempilláját, és azt mondta, hogy ne aggódjon, meg fogja oldani. -Jaj, drágám, sajnos már nagyon lemaradtál - mondta N'ix. - Nem tudnál bekapcsolódni a mi kis szappanoperánkba. - Rajta, hadd halljam a zaftos részleteket! N'ix nagyot sóhajtott, és Emma jól hallotta, ahogy felrázza saját körömlakkos üvegét. A valkűrök imádtak körmöt lakkozni, hiszen ez volt az egyetlen, amit megváltoztathattak - még ha csak egy rövid időre is - a külsejükön. N'ix tehát hosszú beszélgetésre készül. Lachlain aznap délután otthon maradt, felfüggesztette a körútját, amelynek során végiglátogatta a Kinevane környéki falvakat, ahol a klán, illetve a Szövetség tagjai laktak, de csak azért, hogy a számítógépen dolgozzon. Amit viszont gyűlölt. Hatalmas keze épp olyan esetlenül mozgott a billentyűzeten, mint amilyen ügyesen Emma testén. Már a harmadikat fogyasztotta. - Tehát, ha tényleg tudni akarod, drágám - kezdte N'ix vonakodva, mint aki csak az erőszaknak enged, pedig Emma tudta, mennyire szeret pletykálni. - Myst és Daniela még mindig nem jöttek vissza a vámpírvadászatból. Myst miatt annyira nem aggódunk, lehet, hogy éppen a generálisával hetyeg valahol. Na, de Daniela? Rejtély. Hogy ennyi időre elcsavarogjon, és pont ő? Apropó, csavargás. Képzeld, Kaderin újra indul a Talizmán Kupán. A Talizmán Kupa a halhatatlanok számára meghirdetett hétpróba volt, és a győztes egész frakciója rengeteg kedvezményhez jutott a Szövetségtől. Es mindig Der-medtszívű Kaderin nyerte meg. - Azt hiszem, felesleges megkérdeznem, hogy izgul-e. Évszázadokkal ezelőtt Kaderin megkímélt egy fiatal vámpírt és ez két húga életébe került. Kaderin akkor azt kívánta, fagyjon meg a szíve, nehogy bármiben is befolyásolja döntéseit. Egy felsőbb erő teljesítette kérését, azóta ezzel az áldással - vagy átokkal - kell együtt élnie. - Semmi izgalomra utaló jel. Viszont rajtakaptam, ahogy az ablaknál áll, homlokát és tenyerét az üveghez nyomja, és bámul ki az éjszakába. Mintha lennének érzései. Mintha vágyakozna valami után. - Ezt én is sokszor csináltam - dünnyögte Emma. Valami többet, valami
mást akart. Vajon a kezdetektől fogva Lachlain volt az? - De már nem. Gondolom, minden rendben a lykae-del. - Ni'x, azt hiszem... kedvelem. - Amikor Lachlainnek éppen nem kellett uralkodnia, akkor tévéztek. A lykae az ágytámlának támaszkodott, ő pedig befészkelte magát a két lába közé és fejét mellkasára fektette. Gyakran néztek például meccset, amit Lachlain egyenesen imádott. Szemét egy pillanatra se vette le a labdáról - ugyanolyan áhítattal bámulta, mint Emma lábát, ahányszor a lány keresztbe tette. Ezenkívül szerette még a kalandfilmeket is, de legjobban a sci-fit, mert, ahogy mondta: - Ezekben mindent szépen elmagyaráznak. Mintha minden néző ugyanolyan visszamaradott lenne, mint én. így Emma végignézette vele az egész Alzen-tetraló-giát, bár a legvéresebb jeleneteknél Lachlain csak hápogott, és maximum annyit bírt kinyögni, hogy: - Nem, nem - ez nem lehet... Te jószagú úristen, ilyen nincs. - Kicsit makacs és erőszakos, de már tudom kezelni. Mondjuk, még nem hoznám haza vacsorára, ne aggódj. - Okos döntés, drágám. Lehet, hogy túl sokan törnének az életére. Amellett mi nem is eszünk. Emma lecsusszant az ágyról és sarkain egyensúlyozva elbicegett a körömlakklemosójáért. - És hogyhogy Annika még nem küldte értem a men-tőcsapatot? - Jaj, drágám, nehogy megsértődj - biztos, hogy nemsokára indulnak —, de most mindenekelőtt Mystet kell megtalálnunk. Annika szerint, ha Ivónak tényleg egy valkűrre fáj a foga, az csak Myst lehet. Emlékszel ugye, hogy öt évvel ezelőtt már egyszer tömlöcbe vetették, és ha nincs az a baleset, még ma is ott van. Hogy felejthette volna el. Amikor Myst személyesen vallotta be neki, hogy kis híján rajtakapták, ahogy Hasfelmetsző Jack szellemével kokainozik. - Látod, drágám - mondta N'ix. - Más valkűrök is pontosan annyira szeretik a tiltott gyümölcsöt, mint te. - Igen, de Myst még időben leállította magát -mondta Emma. Anyámmal ellentétben. - Es tovább tudott lépni.
N'ix nagyot csuklott. - Drágám, csak azért, mert lefeküdtél egy vérfarkassal, még nem jelenti azt, hogy soha többet nem hagyhatod ott. Emma elvörösödött. - Oké, oké, feladom - mondta és remélte, hogy válasza elég könnyednek hangzik. - Szóval. Ott tartottunk, hogy akkor beleestél? - Hagyjál már! - Jó, máshogy kérdezem. Hajlandó lennél a karja közé rohanni? Nagynénjei őszintén hittek abban, hogy egy valkűr arról ismeri fel igaz szerelmét, hogy amikor a férfi kitárja a karját, ő bárhol, bármikor gondolkozás nélkül belevetné magát. Emma ezt mindig bizarr legendának tartotta, de családja esküdött rá. - Még csak két hete vagyunk együtt. - Egyelőre csak azt tudta biztosan, hogy Lachlain boldoggá teszi. Neki köszönhetően az öröm számos új, apró formáját fedezte fel - az ajándékautomatákon és pukkantós zacskón kívül. Most már tudta, hogy szeret kettesben zuhanyozni lehetőleg nagyméretű fürdőszobákban; vetkőzni, miközben Lachlain elragadtatva nézi, inni közvetlenül az élő forrásból, és szerette az éjszaka nyíló virágokat. Ja, és a naponta megkapott, felbecsülhetetlen értékű ékszereket. - Jól érzed ott magad? - Igen, nagyon szép hely, el sem hinnéd. Még úgy is, hogy a szobalányok kizárólag hatalmas kereszttel a nyakukban mernek megközelíteni, meg fokhagymafüzérekkel, és mindennap sorsot húznak, hogy ki szolgálja ki a vámpírt. Tegnap például Emma alig bírta megállni, hogy ne tréfálja meg az egyiket, és begörbített ujjakkal ne kergesse végig a kastélyon, miközben azt sziszegi: „Ákárom kiszív a te véred." - Bagatell, drágám... És mi a helyzet az álmokkal? Biztos vagyok benne, hogy amiket a múltkor említettél, Lachlain emlékei voltak. - Igen, nagyon furcsa. Ugyanazokat a dolgokat látom és érzem, mint ő. Már az álmok puszta említésétől is elkomorodott. - Az egyikben például vett egy fantasztikus nyakéket, és amikor megfogta, a fém mintha az én kezemben melegedett volna fel. Tudom, tudom. Ez őrültség.
- És ezek régi emlékek? Vagy veled kapcsolatosak? - Igen, valahogy mind hozzám kötődnek, és egyszer azt is hallottam, ahogy rólam beszélt. - Remélem, csupa jót! - Nagyon jókat! Szerinte... szerinte én gyönyörű vagyok! - Ma éjjel például azt álmodta, hogy a zuhanyban vannak, és Lachlain megbabonázva nézi, ahogy kibújik a tangájából, ami gyakorlatilag három vékony zsinórból állt. Emma most már tudta, a férfi imádja a választékos ízlésről tanúskodó fehérneműt, azt meg különösen, hogy csak ő tudja, mit takar a ruhája. A tanga lassan csúszkált ide-oda Emma lábán. Lachlain halk mormogása szinte alig volt hallható. ' A seggéről ódákat lehetne zengeni... Emma lábujja még most is belebizsergett a puszta gondolatba. - De ez igazán megnyugtató lehet. Ráadásul neked, aki egész életében önbizalomhiánnyal küzdött, még ha teljesen alaptalanul is. Igen, az volt. - Csak van egy kis baj... - Félsz, hogy a múltban meglátod egy másik nővel? - Bingo. Félek, hogy nem bírnám ki. Félek, hogy előbb-utóbb meglátom. - Nézze végig, ahogy mást ölel és tudja, hogy közben mire gondol, mit érez? -Tudod, drágám, én ha valamit nem akarok, azt nem látom. - Mint a valkűrök halálát. N'ix arról sosem beszélt. Egyéb sorscsapásokról, a bekövetkező sérülésekről, de a halálról soha. Cara legnagyobb fájdalmára Ni'x nem látta, mi történt Furie-val. - Pontosan. De lehet, hogy sosem fogod megálmodni ezeket a dolgokat, mert az agyad tudja, hogy nem épülnél fel belőlük. - Nagyon remélem. Szerinted mi okozhatja? - És szerinted? - Hát talán az... hogy... ittam belőle... közvetlenül -vallotta be Emma. És félek, hogy lehet köztük kapcsolat. - Emma, hallottam, hogy a vámpírok a vérrel együtt magukba szívják az emlékeket, de csak kevesen látják, és még kevesebben tudják értelmezni
őket. Úgyhogy, drágám, gratulálok. Felfedeztük egy újabb képességedet! - Szuper. Miért nem inkább ügyesen origamizok a víz alatt? - Lachlainnek elmondtad? - Még nem. De el fogom - tette hozz Emma sietve. -Végül is nyugodtan elmondhatom neki, nem? - De. Viszont térjünk rá egy sokkal fontosabb kérdésre. A láncot, amit az álmodban vett, megkaptad?
29. FEJEZET
- Azt hiszem, a királynédnak hiányzik a családja - jegyezte meg Harmann, miután Emma már a második hetet töltötte Kinevane-ben. - Igen, ezt én is észrevettem - mondta Lachlain és felnézett a papírokból, amelyek szanaszét hevertek az íróasztalon. Egyedül Emma honvágya mételyezte meg boldogságukat, de ezen könnyen segíthet. Ennél nagyobb problémának tűnt a királyné és a klán viszonya. Már csak három nap maradt a vének érkezéséig, és egyelőre Emma látogatásuk egész ideje alatt az erdőben akar bujdosni. - Miből gondolod? - Bevonszolta magához az egyik szobalányt és videojátékot játszottak. Aztán pedig kilakkozták egymás lábkörmét. Kékre.
Lachlain hátradőlt a fotelben. - Es a lány hogy fogadta? - Először nagyon félt, de most már kezd felengedni. Ahogy a többiek is. Asszonyom igazán barátságos -mondta Harmann, majd egy büszke mosollyal hozzátette: - Engem Mannynek hív. Lachlain elvigyorodott. - És nem is kérte meg, hogy mórikáljam magam! Pedig mindig azt akarják, hogy változzam át ezzé vagy azzá - dünnyögte Harmann rosszallóan. - És másban nem szenved hiányt? - kérdezte Lachlain, bár pontosan tudta, hogy Emma egyre elégedettebb, hiszen sokszor énekelt, amikor azt hitte, senki sem hallja. Hangja gyakran csendült fel éjszakánként, amikor a télikertjében tett-vett. Lachlain néha már azt gondolta, hogy a jázmint még az ékszereknél is jobban szereti. - Nem, semmiben. Asszonyom kimondottan tehetséges, szorgalmas, és ha szabad megjegyeznem, agresszív vásárló. Lachlain maga is észrevette az új szerzeményeket, és gyanította, hogy ügye a legjobb úton halad, mert a lány kezd berendezkedni. Emma dolgai lassan mindent beborítottak, ami őt a legkisebb mértékben sem zavarta, sőt kifejezetten örült neki. Sosem kérdezte meg például, hogy mi a szándéka a több száz üveg körömlakkal, egyszerűen csak örült, mert ha megcsókolta a lány lábujját, mindig újabb meglepetés fogadta. Ami Lachlaint illette, ő is szépen gyógyult, és napról napra energikusabbnak érezte magát. Lába már majdnem százszázalékos volt, és kezdte visszanyerni az erejét is. Annyira boldognak és elégedettnek érezte magát -mindannak ellenére, amin nemrég keresztülment -, hogy már szinte ő is ijesztőnek találta. És mindezt kizárólag Emmának köszönheti. Minden tökéletesnek tetszett - leszámítva indulásának közelgő időpontját. Ez már önmagában is elviselhetetlen volt, hát még most, amikor Emma a fejébe vette, hogy elkíséri, és együtt harcol vele, és „Lachlain nagy hasznát veszi majd kiváló harcművészeti jártasságának". Ha pedig a férfi nem engedi, akkor hazamegy a családjához. Emma nem akart Kinevane-ben maradni. Lachlain reménykedett abban,
hogy eláll az ultimátumától, és hallgat a józan ész szavára. Ám Emma napról napra határozottabb lett, Lachlain pedig egyre bizonytalanabb. Ha a lány nem hajlandó változtatni az álláspontján, akkor neki kell lemondania a bosszúról, különben sosem látja viszont - arról a családja gondoskodni fog. Lachlain számára viszont mindkét megoldás elviselhetetlennek tűnt. Harmannel még megvitattak egy-két üzleti ügyet, és miután az intéző száguldott tovább egyéb teendőihez, Bowe döngette meg az ajtót. - Tudod, hol a whisky - fogadta Lachlain. Bowe szemmel láthatólag a konyhából érkezett, és útban a bárszekrény felé lenyalogatott valami édeset az ujjáról. Amikor a házigazdának is töltött volna, Lachlain megrázta a fejét. Bowe vállat vont, és felemelte a poharát. -Azokra, akik mások, mint mi! - Az biztos, hogy nem unatkozunk mellettük! - felelte Lachlain, és úgy látta, barátja mintha egy fokkal jobb állapotban lenne. - Na, megnyugodtál? - Ja. Amikor jöttem, éppen a virágait gondozta, és láttam, hogy megtörtént a nagy esemény. Bowe nagyot húzott az italából, majd folytatta: - De nem jelölted meg kicsit... túl erősen? Lachlain összeráncolta a homlokát. - Egyébként ismered azt a kifejezést, hogy „vagány drogos"? Emma szerint vigyáznom kellene, mert a karikás szem meg a beesett arc már kiment a divatból. -Amikor Lachlain tanácstalanul nézett, Bowe komolyra fordította a szót. - A véneket egyre nehezebb féken tartani. Tudni akarják, mi történt veled. - Értem. Ha megjönnek, mindent elmondok nekik. Egyébként is beszélnem kell velük a másik dologról. - Biztos vagy benne? Máris indulni akarsz? - Ne kezd már te is! - Nem kezdem, csak szerintem nem kellene ilyen hamar itt hagynod Emmát, mert kockázatos. Ennyi. Gar-reth-ról viszont még mindig semmi hír. Lachlain beletúrt a hajába. - Azt akarom, hogy menj el New Orleansba és tudd meg, hogy mi a
jóisten folyik ott. - Jó, majd megnézem a határidőnaplómat - felelte Bowe flegmán, aztán Lachlain arckifejezését látva változtatott a hangnemen. - Rendben, reggel indulok. Most pedig, ha érdekel, itt van a legújabb jelentés, amit hírszerzésünk a vámpírokról talált — azzal egy dossziét lökött az íróasztalra. - Uilleamtől és Munrótól szeretettel, akik már nagyon várják, hogy viszontláthassanak. Uilleam és Munro testvérek voltak és Lachlain régi barátai. Örömmel hallotta, hogy jól megy a soruk, bár még mindig nem találták meg társukat. Ami Munro számára talán nem is volt olyan tragikus, hiszen egyszer a klán egyik jövendőmondója azt jósolta, hogy egy boszorkában találja meg az igazit. Lachlain átfutotta a jelentést és elképedve látta, hogy a Horda mennyit változott az elmúlt százötven évben. Kristoff, a vámpírlázadók egyik vezetője, elfoglalta az Obiak-hegyi várat, a vámpírok öt legfontosabb erődjének egyikét. Lachlain nem először hallotta ezt a nevet -a pletyka szerint Kristoff Demetriu unokaöccse volt -, de a pontos igazságot: mindeddig homály fedte. Kristoff a Horda törvényes királya volt, akit Demest riu alig néhány napos korában meg akart öletni. A csecsemőt a lázadók kicsempészték Helvitából és nevelőszülők gondjaira bízták. Kristoff a következő néhány évszázadban a halandók között élt, csak azután tudta meg, ki is ő valójában. Az első felkelést ezelőtt hetven évvel robbantotta ki, ám az kudarccal végződött. - Tehát az ősapák legendája igaz? - kérdezte Lachlain. Ok voltak az a szakadár csoport, amely nem ivott vért. Kristoff az ókor óta szervezte őket hadseregbe. - Bizony. Végigjárta a harcmezőket és kiválasztotta a haldokló halandók közül a legkiválóbb harcosokat, volt, hogy egy család minden férfitagját. Gondolj bele. Ember vagy, legyőztek, fekszel a hidegben és a sötétben, tudod, hogy nemsokára meghalsz - szerintem, ez azért nem lehet olyan jó érzés -, és akkor a semmiből egyszer csak előbukkan egy vámpír, aki a halhatatlanságot ígéri. Szerinted ebben a helyzetben hányan mélyedtek el sötét szerződése feltételeiben, hogy az örök életért cserébe örök hűséggel tartoznak?
- És most mire készül? - A Szövetségben senki sem tudja. - Szóval akár rosszabb is lehet, mint Demestriu. - Nem. Olyan lény nem létezik a földön. Lachlain hátradőlt és mérlegelte a lehetőségeket. Ha ez a Kristoff tényleg elfoglalta Oblakot, akkor a következő állomás valószínűleg Helvita lesz. Lehet, hogy még azt a szívességei is megteszi nekik, hogy megöli De-mestriut. A történetben azonban nem ez volt az egyetlen csavar. Obiak Vérszomjas Ívónak, a Horda második emberének volt a rezidenciája. Ivo már évszázadok óta fente a fogát a királyi címre, és úgy tűnt, túlélte a sikeres ostromot. Már akkor is kellett neki Helvita, amikor még megvolt a saját erődje; vajon most, hogy a saját várát elvesztette, biztos, hogy döglik érte. Harcba száll-e Hel-vitáért, ha tudja, hogy a Horda sosem ismerné el törvényes uralkodónak, mivel nem csörgedez ereiben királyi vér? Három kiszámíthatatlan erő, három lehetőség. Lachlain tudta, hogy a valkűr-vámpír összecsapások világszerte megszaporodtak, és, hogy a vámpírok valószínűleg keresnek valakit. Csak abban nem volt biztos, hogy vajon Ivo Demestriu parancsára cselekszik-e, vagy a saját szakállára dolgozik. És, hogy Kristoff semleges marad, vagy ő is beszáll a Horda számára olyan fontos célpont előkerítésébe. De erről a teremtményről egyelőre semmi biztosat nem lehetett tudni. Lachlaint baljós előérzet gyötörte. Legalább az egyik csapat az utolsó vámpírnőt kereste. Azon az éjszakán Emma a karjában feküdt. Teljes erőből szorította, mint aki attól fél, el akarja hagyni. Pedig igazából ő készült erre. Bizonytalanul végighúzta a szemfogát a férfi mellén, és megnyalogatta. Lachlain halkan felnyögött. Miután megcsókolta a harapása nyomát a nyakán, nyugtalan álomba zuhant. Hirtelen Lachlain dolgozószobájában találta magát, és mindent újra az ő szemszögéből látott. Harmann az ajtóban állt, kezében jegyzetfüzettel, és figyelmesen hallgatta. A férfi hangját olyan kristálytisztán hallotta, mintha ő is ott lett volna.
- Nem, Harmann, semmi esélye. Nem lesznek gyerekeink. A buzgó Harmann már a gyermekáldáson gondolkozott, mert ahogy mondta: - Ha a kicsik vámpírok lesznek, rengeteg óvintézkedést kell hoznunk. Nem kezdhetjük elég korán a felkészülést. - A szájából mindez úgy hangzott, mintha a gyerekek akár már holnap megérkezhetnének. Lachlain biztos volt benne, hogy fantasztikus gyerekeik születtek volna meseszép kislányok és bátor kisfiúk. Egy pillanatra talán összeszorult a szíve, de aztán eszébe jutott az alvó Emma. Akihez mindjárt odabújik, aztán pedig ráveszi, hogy álmában igyon belőle. Emma sosem értette, hogy ez vajon miért olyan fontos a férfinak. Most azonban Lachlain fejével gondolkozott. Meg kell erősödnie. Amikor alvás közben nézte a lányt, gyakran arra gondolt, a szívem védtelen fekszik a testemen kívül. Emma elszégyellte magát. A férfi folyamatosan az ő egészségéért aggódott, annyira, hogy már szinte ő is belebetegedett. Ő annyira erős, Emma pedig teher. Sosem mondta, hogy szereti, de minden gondolata az ő kis Emmája körül forgott. Gyerekek? Érte bármiről lemondana. Még a bosszúról is? De akkor önmaga puszta árnyéka maradna... Ekkor az álom megváltozott. Lachlain most egy sötét, komor helyiségben állt egy oszlophoz kötözve, a levegőben kén és füstszag terjengett. Teste görcsbe rándult a kíntól, amit Emma is érzett. Utolsó erejével még megpróbálta megvetően végigmérni a két vámpírt, akiknek vörös szeme világított a sötétben. Egyikük, a borotvált fejű, Vérszomjas Ivo volt. A másik, a magas, szőke, bár Emma sosem látta, mégis kikövetkeztette Lachlain gyűlöletéből: nem volt más, mint... Demestriu. Emma teste megfeszült a látványtól. Miért ennyire ismerős? És miért néz olyan fürkészve Lachlain szemébe, mintha őt... látná? Aztán a tűz mindent elborított.
30. FEJEZET
Emma arcát a felkelő hold melege felé fordította, amely átszűrődött a fák között. Lachlainnel a tűz kétoldalán ültek, amit a férfi azért gyújtott, nehogy a lány megfázzon. Kinevane legnagyobb erdején csípős fuvallat söpört végig. Emma tudta, hogy biztosan sokan cserélnének vele -csillagos égbolt, tábortűz, két szerető -, ők azonban mind a ketten feszültek voltak. Lachlain árgus szemmel figyelte a lány minden mozdulatát, nyilvánvalóan valami apró jelre, gesztusra várt, amiről Emmának eszébe jut az álma. Emma is szerette volna tudni, mit álmodott. Valamivel naplemente elött riadt fel, zokogva, odakint pedig olyan erősen villámlott, hogy az egész kastély rázkódott bele. Lachlain az ágya mellett ült, a nevét kiabálta és kétségbeesetten rázta a vállát. Es mindennek ellenére nem emlékezett, hogy mit álmodott. N'ix azt mondta, legtöbben elfelejtik azt, ami elviselhetetlen terhet jelentene számukra. Mi lehetett ennyire borzalmas, hogy kis híján villám csapott a kastélyba miatta, ám képtelen volt egyetlen momentumát is felidézni? Egész éjjel baljós előérzet gyötörte. Vajon milyen csapással kell most megbirkózniuk? - Nagyon komolynak tűnsz, mi nyomja a lelked? -A jövő. - Miért nem lazítasz kicsit és élvezed a jelent? - Máris. Ahogy te elengedted a múltat. Lachlain nagyot sóhajtott és az egyik fának támaszkodott. - Nem tehetem, te is tudod. De nem beszélhetnénk valami másról? -Tudom, hogy nem akarsz beszélni... a kínzásokról. De például, Hogy
tudott Demestriu egyáltalán elfogni? —Apámat Demestriu ölte meg az utolsó Örökösödésben. A kisebbik öcsém, Heath ezt képtelen volt feldolgozni. Különösen, hogy Demestriu még apánk gyűrűjét is elvette - ami pedig évszázadok óta a családunk tulajdona, azóta, hogy az első fémművesek megjelentek. Heath, aki még nagyon fiatal volt és egyáltalán nem tudta kezelni a mindannyiunkban ott forrongó haragot, megesküdött, hogy inkább meghal, de visszaszerzi a gyűrűt. Úgyhogy elindult Demestriu ellen és nem érdekelte, hogy követjük-e. - És nem félt? Egyedül szembeszállni vele? - Emma, mindig úgy gondoltam, hogy ha valakivel valami igazán súlyos tragédia történik, akkor az élete már sosem lesz olyan, mint korábban. Onnantól kezdve éles határvonal választja el múltat és jövőt, amit ha egyszer átlép, már nem tud visszafordulni. Ugyanez történt az öcsémmel: vagy megöli Demestriut, vagy meghal. Lachlain szinte már suttogott. - Mindenhol kerestem, az összes lehetséges módszert bevetettem, de Helvitát ugyanolyan misztikus burok védi, mint Kinevane-t. Azt hiszem, a végén már egész közel járhattam, amikor... rajtam ütöttek. - A férfi tekintete a messzeséget pásztázta. - Mintha egy viperafészekbe tévedtem volna. Minden irányból támadtak, aztán elillantak, nem tudtam védekezni. Túl sokan voltak. Később kiderült, hogy az öcsémet... nem fogták el élve. - Jaj, Lachlain, annyira sajnálom - mondta Emma, majd a férfi két lába közé kuporodott. - Sajnos, ilyen a háború - felelte Lachlain, és szórakozottan megsimogatta Emma haját. - Heath előtt már két másik fivéremet is elvesztettem. Mennyi fájdalmat kellett már elviselnie, és szinte kizárólag Demestriu miatt. - Nekem még soha egyetlen hozzátartozóm nem halt meg. Mármint olyan, akit ismertem. Kivéve Furie-t. De képtelen vagyok elhinni, hogy már nem él. A férfi a tüzet bámulta. - Mi az, Lachlain?
- Lehet, hogy inkább a halált választotta volna - felelte keserűen. - Furie volt az ugye, aki megégette a kezedet? Emma levegő után kapkodott és elkerekedett szemmel nézte, ahogy Lachlain gyengéden a kezébe veszi csuklóját és megsimogatja. -Honnan tudod, hogy megégették? Lachlain végigfuttatta az ujját az apró forradásokon. - A hegek mintájából. Ez az egyetlen lehetséges magyarázat. - Egyszer hároméves koromban majdnem kirohantam a napra, és Furie azt akarta, hogy egy egész életre tanuljam meg a leckét. - A módszer mostanáig tökéletesen bevált, Emma csak az utóbbi időben kezdett meginogni. Felfedezett a házban egy pontot, ahova besütött a nap, és titokban ott gyakorolt. Nem, mintha a Riviérára készült volna nászútra. Viszont mindennap hosz-szabb ideig bírta, és ha így folytatja, alig egy-két évszázad múlva már nyugodtan sétálgathat akár félhomályban is. - Es ennél jobbat nem tudtak kitalálni? - kérdezte Lachlain elkomorodva. - A klánban nagyon súlyos következményei lennének, ha valaki ezt merészelné tenni egy gyerekkel. - A valkűrök... mások - védte Emma a családját. -Náluk az erőszak nem ugyanazt jelenti... és az értékeik is egészen mások. Számukra legfontosabb az erő és a bátorság. - Meg a vásárlás, de azt inkább nem említette. Attól tartott, azzal egész mondanivalóját tönkrevágná. - De kislány, akkor te mégis hogy lettél ilyen szelíd? Emma elszégyellte magát. Úgy érezte, félrevezeti a férfit, hiszen már megváltozott. De ma este mindent elmond neki, az álmait, és az új elhatározását... - Figyelj, Lachlain, megértem, hogy számodra a bosszú egyfajta küldetés. Ha te egyedül akarod befejezni, akkor tudd, hogy én meg nélküled folytatom. Lachlain beletúrt a hajába. - Azt hittem, haza akarsz menni. - így is volt, de közben rájöttem, hogy nem az a kérdés, hogy te vagy a valkűrök. Ez az én életem. Elkezdtem valamit és be akarom fejezni. - Soha! - felelte Lachlain villogó szemmel. - Soha nem engedlek vissza egyedül Párizsba - hogy nyomozósdit játssz valami vámpír után - , ráadásul amikor úton vagyok!
- Sajnálom - felelte Enma határozottan. - Ebbe nem szólhatsz bele. - Dehogyis nem! - mennydörögte Lachlain és megragadta a karját. - Ha kell, egy régi, jól bevált módszerhez folyamodok és bezárlak, amíg vissza nem jövök! Emma nem akart hinni a fülének. Lachlain... komolyan beszél? Az időutazó komolyan gondolta? Két héttel ezelőtt valószínűleg mentségeket keresett volna a viselkedésére és megpróbálta volna magát a helyébe képzelni. A végén arra a következtetésre jutott volna, hogy annyi mindenen ment keresztül, türelmesnek kell lennie vele. Most azonban kitépte magát a keze közül, megvetően végigmérte és otthagyta. Lachlain sokáig követte a lányt tekintetével és azon vívódott, utána menjen-e vagy sem. Néha úgy érezte, túlzott ragaszkodásával az idegeire megy, és végül úgy döntött marad. így most ott ült - a tűz mellett. Bár már sokat fejlődött - még mindig rossz érzése volt, már akkor is, ha begyújtották a kandallót. De Emma ezt sosem tudhatja meg. Es így sosem fogja megérteni, miért kell Demestriut elpusztítania... A csendet ekkor egy hatalmas üvöltés törte meg. Lachlain talpra ugrott, teste minden egyes izma megfeszült. Az ismeretlen hang újra felzengett a távolban. Lachlain minden idegszálával koncentrált... aztán rájött. Mint akit puskából lőttek ki, teljes erejéből rohanni kezdett, és még időben utolérte Emmát. - Lachlain - sikította a lány, ahogy a férfi kézen fogta, és maga után vonszolta a kastély felé. Néhány perccel később a szobájukban voltak. - Maradj itt! ---- lihegte Lachlain, miközben a fegyverek közül kiválasztotta kardját. - És semmi körülmények között ki ne nyisd az ajtót! ígérd meg! Valaki behatolt Kinevane földjére és a csattanásokból, meg a visítozásból ítélve éppen a kaput próbálta betörni. Isten irgalmazzon a váratlan látogatónak. - De Lachlain... - Az istenit, Emma! Maradj itt! - Amikor a lány még mindig
berzenkedett, Lachlain rámordult: - Tudod, léteznek olyan helyzetek, amikor tényleg minden okod megvan a félelemre! Azzal bevágta az ajtót a lány megrökönyödött arca előtt, és leviharzott a lépcsőn. Megállt az előcsarnokban és megmarkolta a kardját. A következő pillanatban - a történelem során először - Kinevane kastély bejárati ajtaját valaki - berúgta. Lachlain előtt egy ragyogó arcbőrű és hegyes fülű törékeny, szőke nő állt. A férfi bambán a beesett ajtóra bámult, majd ismét a nőre. - Pilates - válaszolta a nő és vállat vont. - Regin, ha nem tévedek. A nő biccentett. A következő pillanatban egy másik valkűr vonult be az ajtó romjai között és meg sem állt Lachlainig. - Nyam, nyam! jelelentte ki, ahogy tetőtől talpig végigmérte a férfit. A mi kis Emmánk igazán szép farkast fogott magának folytatta, és kacsintott egyet. A tekintete megállapodott Lachlain nyakán, azon a ponton, ahonnan Emma előzőleg ivott. - Mint valami érdemrendet, úgy viseli Emma harapását —állapította meg. - Gondolom, maga a jósnő. - Jobban szeretem a sorselemző kifejezést, köszönöm szépen. N'ix keze előrelendült, és olyan sebesen letépte Lachlain ingének egyik gombját, hogy a férfi szinte észre sem vette. A szívéhez legközelebbi volt, és egy pillanatra nagyon hideggé vált az arca. Lachlain megértette ennyi erővel a szívét is kitéphette volna. Aztán kinyitotta a markát, és meglepődve nyelt egyet. - Jé, egy gomb - mondta gyermeki örömmel. - Hihetetlen, nem, hogy milyen könnyű elveszíteni őket? - Hogy találtak ide? - kérdezte Lachlain Regint. - Lehallgató készülék, műhold, látnok - felelte, majd tekintete elkomorult. - Miért, maga hogy tájékozódik? - Es a védőburok? - Azt a kezdetleges kelta hókusz-pókuszt? - legyintett Regin, majd a kocsira mutatott, ami a bejáratnál várakozott. - De azért biztos, ami biztos, hoztunk magunkkal segítséget is, az egyik leghíresebb boszorkányt. A hátsó ülésről egy lefátyolozott nő integetett kedvesen.
- Elegem van ebből! - emelte fel Lachlain a hangját és elindult Regin felé. - Maguk szépeit eltakarodnak innen! Most. - Azzal felemelte a kardját, de ekkor mintha egy forgószél süvített volna el mellette. Megfordult és látta, hogy az ingaóra tetején egy harmadik példány tanyázik. Olyan kecsesen landolt, hogy a mutatók meg sem rezdültek. A valkűr felhúzta íját, és Lachlain egy nyílvesszővel nézett szemben. Lucia. Nem baj. Azt akarta, hogy nagyon gyorsan távozzanak - hiszen látogatásuk célja nyilvánvaló. Az ajtó felé indult. Ekkor egy nyílvessző hasított keresztül kardja markolatán, majd át az előcsarnokon, és végül mintegy lél méter mélyen belelfúródott a vastag kőfalba. Lachlain karja lebénult a lövés erejétől. A kard kiesett a kezéből. A csuklójából ömlött a vér. Luciára nézett, aki ezúttal a torkát vette célba. Ráadásul egyszerre három nyíllal. Hogy levágja a fejét. -Tudja, miért jöttünk. Úgyhogy ne feszítse tovább a húrt - mondta Regin. Lachlain összeráncolta homlokát, majd követte Regin tekintetét. Két lába között egy pengeéles kard kandikált ki. Egy negyedik valkűr - akit eddig észre sem vett - lépett elő az árnyékból. - Reméljük, Dermedtszívű Kaderin nem tüsszenti el magát ebben a kényes pozícióban - csuklott egyet Ni'x. - Kad, kicsim! Ugye nem vagy allergiás? Kicsit mintha piros lenne a szemed. Lachlain nyelt egy nagyot, majd egy pillantást vetett hátra, a válla felett. Kaderin üres tekintetében érzelmeknek nyoma sem volt - csak a puszta szándéknak. Azt eddig is gyanította, hogy gonoszak, de amikor mindezt látta, érezte, ahogy a nyíl átsüvített a karján és egy karddal fenyegetik... Emma az életben nem találkozhat többet velük. Ebben a pillanatban Cassandra csörtetett be a betört ajtón, a valkűrökre bámulva. - Te meg hogy kerülsz ide? - kiáltott rá Lachlain. - A faluban mesélték, hogy megjelent egy csapat... szóval ezek itt, akik illegették magukat, meg hangoskodtak és zaklatták a férfiakat az utcán, aztán pedig elindultak a kastély felé. Láttam a romba dőlt kaput, és arra gondoltam, hátha elkel egy kis segítség... Cassandra elhallgatott és csodálkozva nézte a kardot.
- Szóval, hol van? - kérdezte Regin. - Nem megyünk el nélküle, ne is áltassa magát! -tette hozzá Ni'x. Szóval, hogyha éppen nincs szüksége törő-zúzó új lakótársakra, jobb, ha idehívja. Soha. Soha többet nem találkozhatnak vele. — El kell ismerni, van vér a pucájában. Pár másodperc múlva Kaderin kardélre hányja — gúnyolódott Regin, aztán váratlanul elmosolyodott, és mézes-mázos hangon folytatta. - Na de mit jelent az, hogy soha többet nem találkozhatunk vele? - Soha. Nem tudom, hogy Emma hogy lett ilyen a maguk gonosz rendjében, de több kárt nem tehetnek benne! Lachlain szavait Regin szemmel láthatólag megköny-nyebbülten fogadta. Lucia egy laza, könnyed mozdulattal leengedte az íját, mintha nem is az előbb lőtt volna a férfira, mintha nem is egy feldühödött lykaevel tartózkodott volna egy helyiségben, akit mindössze néhány másodperc választott el az átalakulástól. - Lachlain? - suttogta Emma a lépcsőről. A férfi megfordult és a lány döbbent arcával találta magát szembe. Azért akarták, hogy megismételje, amit mondott, hogy Emma is hallja. - Akkot az első perctől kezdve el akartál szakítani a családomtól? - Dehogyis! Csak most, hogy megismerkedtünk — magyarázta Lachlain, mintha ez javított volna a helyzeten. Emma körbejáratta tekintetét a szobán és nagynén-jein. Nem szívesen gondolt bele, hogy mi minden történhetett itt az elmúlt néhány percben. Es Cass hogy a jóistenbe kerül ide? Emma ekkor Lachlain háta mögött felfedezte Kade-rint, kivont karddal. Kaderin - kérdezte csodálkozva. - Annika küldött? Kaderin hidegvérű, profi, könyörtelen gyilkológép volt. Valószínűleg nem kutató feladattal érkezett. - Engedd le a kardod! — Gyere le, Emma! És akkor senkinek sem esik bán-lódása — avatkozott közbe Regin. -Kad! Engedd le! Regin nagy nehezen bólintott és Kaderin visszahúzódott az árnyékba. Lachlain azonnal felrohant a lépcsőn és át akarta ölelni Emmát, ő azonban megvető pillantást vetett rá és ellökte. Lachlain
megsemmisülten állt a lány előtt. - Annika csak azt szeretné, hogy biztonságban legyél - mondta Regin bűntudatosan. Emma határozott léptekkel lemasírozott az előcsarnokba és Regin szemébe nézett. - Lachlain el akar tiltani tőletek, Annika pedig meg akarja öletni a pasimat, anélkül hogy előtte legalább kikérné a véleményemet. - Ezek mindannyian azt hiszik, hogy ő még mindig a régi Emma, a félénk marionettfigura, akit bárki dróton rángathat. Pedig azok a napok egyszer és mindenkorra elmúltak. - Es azt senki meg nem kérdezi, hogy én mit akarok. - Mondd el! - kiáltotta Ni'x lelkesen. Emma a nagynénjére bámult. Ezt hívják retorikai fordulatnak, nem? Igazából fogalma sem volt, hogy mit akar. - Téged keres - sziszegte egy vámpír a küszöbön, és szemét Emmára szegezte. A lánynak tátva maradt a szája meglepetésében. A valkűrök nem bitiek a véletlenben, csak a végzetben. Azt pedig néha elég nehezen lehetett értelmezni. Lachlain a vámpírra vétene magát, ám abban a pillanatban újabb vérszívók tűrnek elő. Cassandra is azonnal támadásba lendült. Emma az egészet mintegy lassított felvételben nézte, és csak azt érezte, hogy a vámpír vörös tekintete újra és újra visszatér rá. A következő másodpercben viszont már a földön feküdt, mert valaki a földre rántotta. Lachlain? - Rejtőzz el! - üvöltötte a férfi, azzal akkorát taszított rajta, hogy a lány átrepült az előcsarnok másik oldalára. Amikor felnézett a harcra, látta, hogy minden vámpír őt nézi. Ő kell nekik. Mi van, ha az apja tudott a létezéséről? Lehet, hogy ő küldte őket? De ki...? Hirtelen az álmai - a rémálmai - valósággá váltak. Lachlain emlékei. Tisztán látta maga előtt az aranyhajú férfit. Demestriu. Ahogy karba tett kézzel nézi Lachlain szenvedését. Mindig azt mondták, hogy anyámra hasonlítok, de Helénának fekete haja volt, fekete, mint a szurok, és sötét szeme. Az álombeli férfi szőke, és
kardját a jobb oldalon hordja, tehát balkezes. Ahogy Emma is. Nem! Nem! Lehetetlen! Odakint villámlott. Képzelődik. Igen. Egyszerűen képzelődik, mert ez a lehető legrosszabb forgatókönyv. Az apja nem kínozhatta meg Lachlaint. Mint egy kádnyi sav, Lachlain emlékei úgy zúdultak rá - a tűz és a kínzás, amit most már ő is mindörökre magával hurcol. A férfi pusztító dühe benne is felizzott, ő pedig hagyta, hadd legyen úrrá a lelkén ugyanúgy, ahogy annak idején Lachlain is -, hogy valahogy kibírja a fájdalmat... Egész testében reszketett, és nem tudta elfojtani a nyöszörgését. Gondolatai összezavarodtak, minden olyan távolinak tűnt.. Álom és valóság egybeolvadt. Most már ő is tudta, hogy Lachlain a lelke mélyén már egy ideje sejtette, bár sosem vallotta be, még saját magának se, hogy ő... Demestriu... Felismerte, hogy ki is a szörnyeteg. Apa. Reszketve a földön fekve figyelte, hogy a nagynénjei milyen elszántan harcolnak. Bátran, tökéletesen: minden mozdulatukat a velük született kecsesség és a kegyetlenség sajátos kombinációja jellemezte. Demestriu elragadta tőlük a királynőjüket. Mocskos paraziták. Ezalatt odakint, mintha sortüzet lőttek volna, egyfolytában villámlott. Emma a harc közepette dermedten feküdt. Szívét nem halálfélelem szorította össze, hanem bánat és fájdalom. Fájdalom, mert a két dolgot, ami a legfontosabb volt számára a világon - a közös életet Lachlainnel és családja szeretetét - az fenyegette, akinek a vére az ereiben folyt, mint a méreg. Nézte, ahogy ezek a hős harcosok halált megvető bátorsággal küzdenek érte és fogalmuk sincs, hogy kicsoda ő valójában. Nem tudják, hogy egyszerűen nem méltó hozzájuk. Egy vámpír hanyatlott a földre. Ni'x nagyot kacagott, azzal a hátára pattant, térdét a hátába döfte, majd megragadta a fejét hajánál fogva, leltárva a torkát. A halálos ütéshez. A vámpír észrevette Emmát. A karját felé nyújtotta. A lány mocskosnak érezte magát, erei égtek. Érdemtelennek. De még jóvátehetem. De legalábbis javíthatok rajta. Ni'x Emma szemébe
nézett és rákacsintott. Világos. - Meg fogok halni? suttogta Emma. - Számít? - dobta vissza a kérdést Ni'x, és szavai olyan tisztán csengtek Emma fülében, mintha egymás mellett álltak volna. - Téged keres — suttogta a vámpír, és továbbra is ki nyújtott karral várakozott. - Én meg őt. — Emma meg akarta fogni a kezét, de olyan messze volt... A következő pillanatban viszont ott feküdt mellette. Szédül... Illant?... Mint egy vámpír... Életében először. N'ix lassan felemelte a pengéjét, Emma pedig kúszni kezdett. Hallotta, ahogy Lachlain felüvölt, tudta, hogy észrevette: - Emma - kiáltotta, és utánavetődött: - Ne! Emma! Az istenit! Már késő. Emma átlépte a határvonalat. Ugyanúgy, ahogy Heath. Innen már nem volt visszaút. Egy újabb -ezúttal még hatalmasabb villámcsapás pecsételte meg döntését. A döntést, amire született. Kinyújtotta a kezét és mélyen a vámpír szemébe nézett. Fogalmad sincs, kit viszel magaddal. Lachlain őrjöngött leheleden dühében. Az utolsó féreg — a legutolsó, akit még éleiben hagylak - magával vitte Emmát. Fel nem foghatta. És mintha a lány is akarta volna. A lykae megragad la Nix vállát. - Miért haboztál? Láttam, hogy haboztál! Nehogy azt hidd, hogy nem látta ! Teljes erejéből rázta N'íxet, aki tehetetlen rongybabaként lógott a keze között, viszont teli szájjal vigyorgott és a nyelvét öltögette a férfira. - Búúú! - Hova a picsába vihették? - üvöltötte Lachlain. Az egyik valkűr ekkor Lachlain beteg lábát vette célba, és addig rugdosta, amíg végre elengedte N'ixet. Cass megforgatta kardját a feje felett. - Maga engedte be - rivallt rá Reginre. - Tönkretette Kinevane védelmi rendszerét! Regin Lachlain irányába bökött. -Az meg ott elrabolt egy kislányt a mostohaanyjától, és nem engedte vissza a családjához, ahol biztonságban volt.
- Pontosan, én is tanúsíthatom - helyeselt Kaderin, azzal lekuporodott, hogy újabb vámpírfogakkal gazdagítsa a gyűjteményét. -A picsába, elrabolták? Hogy tud ilyen nyugodt maradni! —ordított rá Lachlain Kaderinra, majd belebokszolt a falba. - A sors megkímélt a heves érzelmektől, a családom tagjai pedig nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy elmerüljenek az önsajnálatban - magyarázta Kaderin tárgyilagosan. - A bánat csak sebezhetővé teszi a közösséget, ahogy Emmát is azzá fogja. Lachlain reszketett a dühtől, át akart változni, az egész visongató, törpe bandát ott helyben lemészárolja— Ekkor egy szörnyű hang csendült fel valahol az előcsarnokban. Kaderin lassú, kimért mozdulatokkal elpakolta véres szerzeményeit, majd a zsebébe nyúlt, és előbányászta telefonját. - Crazy Frog sziszegte, ahogy felpattintotta. - Regin, ezért még számolunk! Regint megvonta a vállát, miközben Lachlain egy szót sem ért az egészből, Ni'x hatalmasat ásított, és valami olyasmit motyogott, hogy ezt már egyszer végighallgattuk. - Nem - mondta Kaderin a telefonba. - Magától ment el a vámpírokkal folytatta szenvtelenül, mintha legalábbis az időjárás-jelentést olvasná fel. A vonal másik végéről hallatszó éles vijjogás egyetlen másodpercre sem zökkentette ki. Lachlain nem bírta tovább és kitépte a telefont Kaderin kezéből. Végre valaki úgy reagál, ahogy kell. Annika. - Mi történt vele? — sikította tombolva. - Csúnyán megfizetsz ezért, te korcs eb! - Miért ment velük? - ordított vissza Lachlain. - Hova vitték??? Az úristenit, azonnal válaszoljon! Amíg Annika rikoltozását hallgatta, Kaderin intett, hogy nyugodtan tartsa meg a készüléket, azzal a négy valkűr — mint akik csak délutáni teára érkeztek - kivonult az ajtón a kocsijukhoz, az elképedt lykae-k szeme láttára. Lachlain utánuk rohant. Abban a pillanatban egy nyílvessző suhant el mellette. - Ha követ, lődd le - parancsolta Nix Luciának.
- Miért nem lövi belém az összesei ?- vicsorogta Lachlain. - Nézze szólt oda N'ix. Nem tudunk magának segíteni, őszintén mondom! És azt hiszem, mostanában szüksége lesz az erejére, vagy maga nem így gondolja? -Azzal a többiekhez fordult. Megmondtam, hogy Emma nélkül megyünk haza. És már ott sem voltak. - Hova a faszomba vitték a vámpírok? - üvöltötte Lachlain a telefonba. -NEM TUDOM! - A maga valkűrei engedték be az otthonunkba! - Az nem Emma otthona! Ö itt lakik. - Nem, soha többet! Esküszöm magának, boszorkány, hogy megtalálom és soha többet nem engedem a maguk közelébe! - Igen, most már emlékszem. Maga vadász, és fel fogja kutatni legértékesebb tulajdonát. Jobbat nem is akarhatnék. -Annika hangja most nyugodtan, már-már ünnepélyesen csengett. Lachlain szinte hallotta gúnyos mosolyát. - Rendben van. Keresse meg, aztán pedig elmondom, mit csinálunk. Ha biztonságban hazahozza, úgy, hogy egyetlen haja szála sem görbül meg, ismétlem, egyetlen haja szála sem, akkor fontolóra veszem, hogy talán mégsem nyúzom meg legújabb háziállatomat. - Mégis miről beszél, asszony? - Jelenleg az öccse nyakán taposok - felelte Annika sátáni hangon. Választhat. Garreth Emmáért! A vonal megszakadt.
31. FEJEZET
Emma úgy érezte magát, mint egy sötét oltáron heverő áldozati bárány. A vámpír komor, nyirkos folyosón landolt vele, egy súlyos kapu előtt. Kinyitotta, majd betaszította rajta a lányt, olyan erővel, hogy Emma a hideg kőre zuhant. Mivel a teleportálás kimerítette, egy ideig ott is maradt - az óriási, legalább hat méter magas, boltíves ablak tövében. Az ablaküveg ólomobszidián volt;, a fekete mágiát idéző aranyberakásokkal. - Ne is próbálkozz a .szökéssel! I Urunk lakrészében rajta kívül senki sem illanhat mondta a vámpír búcsúzóul, azzal még egyszer bezárta az ajtót. Emma vacogott. Nagy nehezen elfordította a szemét az ablakról, feltápászkodott és körülnézett. Egy dolgozószobában találta magát az íróasztalon felhalmozott papírlapok -, a helyiségben félhomály uralkodott és a levegőben áporodott vérszag terjengett. A távolból fájdalmas sikolyok hallatszottak, és Emma gyomra görcsbe rándult. Most kezdte csak felfogni, mibe ártotta magát! Sajnálkozni azonban nem maradt ideje, mert Lachlain emlékei abban a pillanatban újra megrohanták. Olyan tisztán látta a jelenetet, mintha maga is ott lett volna. Lachlain fuldoklott a füsttől, és ez talán még súlyosabb volt, mint amikor a lángok a lábát nyaldosták. Mégis némán tűrte - sosem adta meg a vámpíroknak azt az örömet, hogy a fájdalomtól üvölteni lássák. Sem amikor először halt meg, sem amikor másodszor, ahogy a következő százötven évben sem, amikor újra és újra porrá lett a tűzben, csak azért, hogy a következő percben ugyanabban a pokolban ébredjen. Egyedül a gyűlöletének köszönhetően élte túl megpróbáltatásait ép ésszel, és belőlük merített erőt. Akkor is abba kapaszkodott, amikor a lángok alábbhagytak. Akkor is, amikor rájött, hogy a lába miatt esetleg elveszítheti a lányt. Akkor is, amikor eltörte saját csontját és akkor is, amikor szabadon engedte a fenevadat, csak azért, hogy... Emma lehajtotta a fejét, és öklendezett. Lachlaint a gyűlölet éltette amíg meg nem találta őt. Öt, akit megérzett a felszínről, aki azért volt,
hogy megnyugtassa háborgó lelkét... Es aztán kettőjük miatt megküzdött a gyűlölettel. Emma nem értette, miért nem ölte meg, miért nem tette azonnal magáévá - amikor semmi másra nem vágyott, mint hogy a lány mielőbb enyhítsen kínjain, és feledést találjon. Miért nem erőszakolta meg vadul, amikor testét még a lángok friss emléke égette. Lachlain nem beszélt a kínzásokról, és Emma csak most jött rá, miért. Tudta, hogy szólnia kellett volna az emlék-álmokról, bár fogalma sem volt, mit mondhatott volna. Hogy látomásos információtúltengésben szenved? Hogy tudja, mi mindenen ment keresztül, és azt is, hogy soha senkit ilyen kegyetlenül még nem kínoztak meg? Hogyan mondja el, hogy mindezt az apja követte el? Velejéig romlott, gonosz, mocskos paraziták, akiknek a pokolban a helyük. Emma majdnem elhányta magát. Nem hitte, hogy Lachlain ezért valaha is meggyűlölné, de tudta, hogy mindig ott áll majd közöttük, mint egy soha be nem hegedő seb. Apja szinte Lachlain egész családját kiirtotta, akiket a férfi nyilvánvalóan nagyon szeretett. Most, hogy mindent tudott, ami Lachlainnel történt, ismerte gondolatait, esküjét, hogy mindenért megfizet, elöntötte a szégyen, amiért vissza akarta tartani. Különösen most, hogy mindjárt örökre megfosztja a bosszú lehetőségétől. De már döntött, és döntésén nem változtathatott. Ahogy Kinevane hűvös padlóján feküdt: a mészárlás közepette, gondolatai ide oda cikáztak. Az önmarcangolás helyébe végül a hírhedt valkűr büszkeség lépett, és végre feltámadt benne a vágy, hogy becsületet szerezzen nevének. Méltatlan. Rémült. Gyenge. Gyáva Emma. Ennek már örökre vége. Mert — és ez volt az egészben a legmegdöbbentőbb — most, hogy valamennyire lehiggadt és képes volt tisztán gondolkozni, rájött, hogy ugyanezt tenné. Annak ellenére, hogy saját eltökéltsége kissé megijesztette. És azért a régi Emma is ott ólálkodott agya hátsó szegletében, aki folyamatosan ócsárolta tervét: Hé, hogy tetszik az új szöges ostorom? Hol az oroszlánketrec? Igen, terve kissé meggondolatlannak tetszett.
Ám az új Emma tudta, hogy nem hőzöngésből van itt, hanem annyira szégyelli magát, hogy nem érdeklik a lehetséges következmények. Meg kellett tennie, mind Lachlain, mind saját családja miatt. Tartozik nekik eny-nyivel. Lachlain. A nagyszívű fejedelem, akibe halálosan beleszeretett. Es akiért mindenre elszántan veszi fel a küzdelmet. Apa. Teher. Azért jött, hogy megölje Demestriut. A pokoli óra alatt, amíg Harmann kiért vele a magánreptérre, Lachlainnek minden erejét össze kellett szednie, hogy ne változzon át illetve, hogy ne veszítse el józan ítélőképességét, pont, amikor a legnagyobb szüksége van rá. Emma a vámpíroknál volt, az öccse a valkűröknél. A lykae-k átka. Az erő és a vadság, amely harc közben jellemezte őket, minden más helyzetben akadályt jelentett számukra. Minél jobban akartak valamit, a fenevad annál inkább kikívánkozott belőlük, hogy megvédje kincsüket. Lachlain hazardírozott. Arra tippelt, hogy Emmát Helvitára vitték, Demestriuhoz, pedig a felbujtó ennyi erővel Ivo vagy Kristóf! is lehetett volna. Megbízta Casst, hogy kerítse elő Uilleaimet, Munrot és annyi lykae-t, amennyit csak tud, és azonnal vonuljanak Kristoff várához. Tudta, hogy megbízhat a lányban. Miután Emmát elragadták, Cass a szemébe nézett, és végre megértette. De mi van, ha téved? Ha ezúttal sem találja meg Hel-vitát? Most, hogy végre pontosan átlátta a helyzetet, képtelen volt gondolkozni. A pontos helyzet. Garreth is fogságba esett. Valahogy elkapták. Valahogy? Miután személyesen is meggyőződhetett Lucia tehetségéről, Regin erejéről, Nix gyorsaságáról és a Kaderinből áradó dermesztő rosszindulatról, Lachlain elismerte, hogy alábecsülte az ellenséget. - Náluk van Garreth - mondta Bowe-nak a telefonba, miközben Harmann maximális sebességgel száguldott a ködös skót utakon. - Szerezd vissza! - A jószagú úristenit! Az nem ilyen egyszerű. Pontosan ilyen egyszerű. Garreth-nek ki kell szabadulnia és kész. Bowe pedig képzett lykae harcos, messze földön híres könyörtelenségéről. - Szabadítsd ki — morogta. - Lehetetlen. Nem akartalak eddig ezzel idegesíteni, de azokkal a
mocsadék lidércekkel őriztetik a házat. Garreth, az utolsó vérrokona, az ősi átok fogságában, egy beszámíthatatlan, romlott lény keze között. És... Emma elhagyta. Szándékosan elhagyta. Tudatosan kicselezte, és odakúszott a kibaszott vámpír kinyújtott: karjaiba. Téboly. Nem, le kell győznie. Újra és újra alaposan végiggondolt minden apró részletet, amit csak tudott a lányról, hogy megfejtse, vajon miért csinálhatta. Hetvenéves. Diplomás. Vámpírok vadásztak rá. Az első perctől kezdve őt akarták. Vajon miért? Melyik csoportjuk? Annika a mostohaanyja. Igazi anyja Heléna, Lüdiából. Külsejét tőle örökölte. Amikor már majdnem a reptérnél jártak, felkelt a nap. Lachlain felüvöltött, azt kívánta, bárcsak soha többet ne kelne fel. Emma távol van tőle, és nem tudja megvédeni. Látta egy karóba húzva a mezőn. Lachlain karma a tenyerébe mélyedt, csupa vér volt, és csuklóján is felszakadt a seb. Gondolkozz! Vegyük át még egyszer. Hetvenéves. Diplomás... Összeráncolta a homlokát. Ismert lüdiai asszonyokat. Bőrük ugyanolyan sápadt volt, mint Emmáé, viszont hajuk és szemük sötét. Emma pedig szőke, kék szemű. És akkor az apja is... Lachlain megdermedt. Nem. Lehetetlen. - És mi van, ha ő az apám? — kérdezte Emma. Ő pedig mit felelt? Azt, hogy Demestriu sarja ugyanolyan gonosz, mocskos parazita lenne. Nem. Azt talán képes lenne feldolgozni, hogy Emma Demestriu lánya, azt azonban semmiképpen, hogy az ő felelőtlen szavai miatt szánta el magát erre a kétségbeesett lépésre. Meg kell találnia Helvitát, meg kell találnia Demest-riut, aki vörös szeme rebbenése nélkül tépné ki egyesével a saját lánya végtagjait, miközben az sírva esdekel az életéért. Ha Lachlain nem ér oda időben... Nemcsak meg kell találni Helvitát, hanem gyorsan kell megtalálnia. Már egyszer bejárta Oroszországnak azt a szegletét és hiába. A végén már egész közel lehetett, ám lebukott és
vagy egy tucat vámpír tört rá a semmiből. Elrepül Oroszországba, és ugyanonnan folytatja... Eszébe jutott, amikor előző este a lányon feküdt, a haja szétterült a párnán, ő pedig megrészegült különleges illatától. Soha nem fogja elfelejteni az illatát, minden porcikájába beleivódott attól az estétől fogva, hogy először megérezte. Az emlék segíti majd abban, hogy megtalálja. Meg fogja találni. Egyszer már sikerült. Csak jusson a közelébe, és az illata elvezeti egész Helvitáig. Emma arra született, hogy ő megtalálja.
- Lássuk csak, mit hozott nekem a tábornokom! - szólalt meg egy mély hang a sötétben. Emma a hang irányába fordult. Biztosan tudta, hogy egy másodperccel azelőtt még egyedül volt, most azonban észrevette, hogy valaki ül az íróasztalnál, bár még fel sem kapcsolta a lámpát. A világító vörös szempár elárulta tulajdonosát. Demestriu feszültnek tűnt és úgy bámult Emmára, mint aki kísértetet lát. Emmát hosszú időre egyedül hagyták a hátborzongató kastélyban. A csendet kizárólag az egyre gyakoribb sikoltozás törte meg, ami csak jóval napkelte után ért véget. Az elmúlt órákban Emma megvilágosodott. Megnyugodott, rendezte a gondolatait és terve még inkább kikristályosodott. Ugy érezte magát, ahogy bizonyára nagynénjei is a nagyobb csaták előtt. Most türelmesen várt, hogy így vagy úgy, de pontot tegyen az ügyre. Tudta, a szobát csak egyikük hagyhatja el élve. Demestriu az egyik őrért kiáltott. - Ha Ivo visszatér, ne engedd be! - parancsolta. Semmi körülmények között. És ne említsd a lányt! Különben kibelezlek! Hát igen. A Szövetségben nagy népszerűségnek örvendtek a különböző fenyegetések, Emma is sokat hallott közülük gyerekkorában - többnyire úgy kezdődtek, hogy ha nem csinálod meg ezt vagy azt, és úgy végződtek, hogy akkor vállalnod kell ezt és ezt a következményt-, de Demestriu jól csinálta. Határozottan. Az őr kiment és a vámpírkirály bereteszelte az ajtót.
Akkor nemcsak hogy nem lehet ki- és beillanni, de ki sem lehet menni? Amikor Demestriu visszaült a székére, arcán nyoma sem volt az iménti döbbenetnek. Közönyösen szemlélte Emmát. - Az arcod pontosan olyan, mint az anyádé. - Köszönöm. A nagynénéim is sokszor mondták. -Tudtam, hogy Ivo készül valamire. Legalább egy tucat katonát elvesztett az elmúlt hetekben - egyedül Skóciában hármat. Gondoltam, megszerzem, bármire fáj is a foga. Arra viszont nem számítottam, hogy a lányom kell neki. - De mit akar tőlem ez a csávó? - kérdezte Emma, bár elég határozott elképzelése volt. - Most, hogy kiderült, micsoda szuper felmenőkkel büszkélkedhet. - Ivo már évszázadokkal ezelőtt szemet vetett a koronámra. Viszont pontosan tudja, hogy a Horda egyetlen dolgot tisztel, méghozzá a vérvonalat. Nem uralkodhat anélkül, hogy rokoni szálak fűznék a királyi családhoz, de úgy tűnik, megtalálta a megoldást. - Szóval úgy gondolta, hogy téged megöl, engem meg erőszakkal feleségül vesz? - Pontosan felelte Demestriu, majd feltűnően hosz-szú szünet után azt kérdezte: Miért nem kerestél meg eddig? - Csak mintegy nyolc órával ezelőtt tudtam meg, hogy te vagy az apám. Demestriu arcán mintha valami érzelem suhant volna át, ám olyan gyorsan eltűnt, hogy Emma azt hitte, képzelődött. -Anyád... nem mondta meg? - Sosem ismertem. Meghalt, ahogy megszülettem. - Olyan hamar? - kérdezte Demestriu halkan, mintha csak magában beszélne. - Kutattam az apám - szóval utánad - Párizsban -magyarázta Emma, mintha valami ésszerűtlen módon vigasztalni próbálná Demestriut. - Ott éltünk anyáddal. A katakombák felett. A katakombák említésére Emma minden jószándéka egy csapásra elpárolgott. - A tekinteted is ezüstösen szikrázik, pont ahogy az övé. - A vörös szempárban először villant meg valami elismerésféle. Kínos csend. Emma lopva körbenézett és próbálta felidézni mindazt,
amit Regintői és Annikától a közelharcról tanult. Igaz, legyőzte Cassandrát, de az egészen más volt. Most egy szörnyeteggel állt szemben. Emma arca elkomorodott. Ha ő szörnyeteg, akkor én is az vagyok. Hé, ki mondta, hogy életben kell maradnod... Csak azt tudta, hogy ezt a szobát csupán az egyikük hagyhatja el élve. Most viszont már azt is, hogy maximum. A falon fegyverek. Keresztbe tett kardok, markolattal felfelé, mások tokban. Ez utóbbiak nagy valószínűséggel rozsdásak lehettek. Rozsda egyenlő gyengeség. Csupasz pengét kell szereznie. -Ülj le. Amikor Emma, ha vonakodva is, de helyet foglalt, Demestriu egy serleget tett elé. - Kérsz? Emma megrázta a lejét. - Nem akarok berúgni. Demestriu megvető pillantást vetett rá. - Úgy beszélsz, mint egy ember. - Hát, ha kapnék egy dollárt minden egyes... - sóhajtott Emma. - Nem vagy szomjas? Miért, talán ittál a lykae-dból? Emma nem látta okát, hogy miért ne ismerhetné be, így kihúzta magát és bólintott. Demestriu összeráncolta a homlokát és újult érdeklődéssel fürkészte a lányt. - Még én sem innék egy halhatatlanból. - Miért? - kérdezte Emma és kíváncsiságtól vezérelve előrehajolt. Anyám egyetlen instrukciót adott nagy-nénéimnek, amikor elküldött hozzájuk, hogy soha, semmi körülmények között ne igyak közvetlenül a forrásból. Demestriu a kelyhet bámulta. - Ha valakinek kiszívod a vérét a legutolsó cseppig, akkor mindent elveszel tőle, az összes emlékét, titkát és megismered a lelke leges legmélyét. Próbáld ki és megérted, hogy a lélek feneketlen kútja valóban létezik. Megvan a maga íze. A szíved elfeketedik és a szemed vörösre válik a haragtól. Méreg - és mi vágyunk rá. - De az ivás a forrásból és az ölés nem ugyanaz. Miért nem azt tiltotta
meg? - A párbeszéd kezdett szürreális dimenziókat ölteni. Kérdezgetik egymást, felelgetnek, annak ellenére, hogy a feszültség tapintható közöttük. Mint Clarice és Doctor Lecter a Bárányok hallgatnak börtönjelenetében, udvarias volt és méltányolta az udvariasságot... De mi okozza az álmokat? - Szóval neked is megvan ez a sötét képességed. - Demestriu kurtán és gúnyosan felnevetett. - Mindig is gyanítottam, hogy öröklődik. Azt gondolom, családunk emiatt emelkedett ki a Szövetség első, zűrzavaros éveiből. Nekem is megvan, ahogy Kristoffnak is. O pedig átadta minden embernek, akit vámpírrá tett - folytattá arcán gúnyos mosollyal. - És te tőlem örökölted? -kérdezte összeráncolt homlokkal, mintha kételkedne Emma szavaiban. — Anyád bizonyára ettől rettegett. A vér két dolgot jelent. Tébolyt és erőt. Előbb-utóbb beleőrülsz az állandó gyilkolásba, viszont a hatalmad egyre csak nő. Emma vállat vont. Nem érezte magát őrültnek. Jó, álmában majdnem összedöntött egy kastélyt, de... - Nekem ez kimaradt. Lehet, hogy velem valami nagyobb horderejű dolog történik? - Nagyobb, mint az emlékek? — kérdezte Demestriu döbbenten, aztán összeszedte magát. - Megfosztani másokat vérüktől, emlékeiktől, összes tapasztalatuktól -mindezek együttesen tesznek valakit igazi vámpírrá. Régebben a tudás és az erő miatt én is kerestem a halhatatlanok vérét, de megszenvedtem elméjük sötét árnyait is. Te is a tűzzel játszol... - El sem tudod képzelni, hogy mennyire. Demestriu arca elkomorodott, egy pillanatra elgondolkozott, majd azt kérdezte: - Én zártam a lykae-t a katakombába? - Megszökött - vágta rá Emma büszkén. - És most már te is emlékszel a kínjaira? Emma lassan bólintott. Egyikük nemsokára meghal. Azért nyújtja el ennyire a beszélgetést, hogy választ kapjon a kérdésekre, amelyek annyi ideje marcangolják? Vagy hogy valamivel tovább éljen? Miért ilyen készséges? - Képzeld el, hogy elmédet tízezer hasonló emlék súlya nyomja. Képzeld el, hogy átéled az áldozatod halálát. Az utolsó pillanatokat, mielőtt elkapod. Amikor meggyőzi magát, hogy ugyan már, csak a szél susogott.
Amikor dühösen legyint saját gyávaságán, hogy a semmitől is feláll a hátán a szőr. - Demestriu tekintete a messzeségbe révedt. — Néhányan a legutolsó pillanatig nem akarják elhinni. Mások rám néznek és tudják, mi vagyok. Emma megborzongott. - És ez... megvisel? - Meg. Demestriu az asztalon dobolt az ujjával, és Emma egy gyűrűre lett figyelmes. A címer a két farkassal. - Az Lachlain gyűrűje. - Amit leloptál halott apja kezéről. Apját apám ölte meg. Demestriu üres vörös tekintete a gyűrűt szemlélte. - Igen, valószínűleg. Örült. Emma tudta, hogy Demestriu addig folytatná a beszélgetést, ameddig csak ő akarja, mert... magányos. Es mert azt hitte, ezek lánya utolsó órái. - Hogy jöttetek össze Helénával? Tekintve a Horda és a valkűrök kapcsolatát... Demestriu tekintete ismét a semmibe révedt, majd könnyed hangnemben belefogott a történetbe: - A két kezem között tartottam a nyakát és éppen le akartam tépni a fejét testéről. - Milyen romantikus. - Majd elmesélem az unokáknak. Demestriu nem reagált a megjegyzésre. - De valami mégis visszatartott. Elengedtem, aztán hónapokig tanulmányoztam, hogy kiderítsem, miért haboztam. Idővel rájöttem, hogy ő a menyasszonyom. Amikor elraboltam az otthonából, azt mondta, érez bennem valami jót, és beleegyezett, hogy velem maradjon. Eleinte úgy tűnt, igaza van, de később az életével fizetett. - Hogyan? Hogyan halt meg? - Úgy hallottam belepusztult a bánatba. Miattam. Ezért csodálkoztam, hogy olyan hamar elment. - Nem értem. - Anyád megpróbált leszoktatni a vérről. Nemcsak az élő forrást ellenezte, hanem a vérivás minden formáját. Sőt még arra is rávett, hogy
úgy egyek, mint az emberek. Azért, hogy könnyebben menjen, végigcsinálta ő is velem, pedig neki egyáltalán nem volt szüksége tápanyagra. Aztán kiderült, hogy gyereket vár, pont akkor, amikor kis híján elveszítettem birodalmamat Kristoff első puccsa miatt. A csatában visszatértem eredeti szokásaimhoz. Megőriztem a koronámat, viszont mindent elvesztettem, amit Helénával felépítettem. Előtte elbuktam. Elég volt egyszer a szemembe néznie és azonnal elhagyott. - És arra gondoltál valaha, hogy velem mi lett? - firtatta Emma, bár a mondat túlságosan félreérthetőre sikeredett. Úgy hangzott, mintha érdekelné. - Rebesgették, hogy gyenge vagy, ügyetlen, és mindkét faj legrosszabb tulajdonságait örökölted. Sosem kerestelek volna meg, akkor sem, ha tudom, hogy életben maradtál a halhatatlanságod kezdetéig. Nem, ez kizárólag Ivo műve volt. Emma egy teátrális mozdulattal összecsapta a kezét: - Halleluja! — De azért fájt. Először csak kicsit, de aztán elöntötte agyát az indulat. - Ha már a közömbös apáknál tartunk egyszerűen szörnyű volt... - Benne szakadt a szó, mert Demestriu felemelkedett, alakját keretbe foglalta a festett üvegablak, haja éppen olyan aranyszínű volt, mint a díszes intarziák. Félelmetes volt és tiszteletet parancsoló. Itt állt előtte az apja és ő rettegett tőle. Demestriu sóhajtott. Végigmérte a lányt, nem mintha kísértetet vagy egy érdekesség újdonságot látna - inkább szórakozottan szemlélte a könnyű prédát. - Kicsi Emmaline, a látogatásod volt az utolsó hiba, amit elkövettél. Tudhattad volna, hogy a vámpírok mindent feláldoznak, ami elválaszthatja őket a céljuktól. Semmi sem lehet olyan fontos. Engem egyetlen dolog érdekel: a királyi címem. Te pedig támadási felületet nyújtasz, amit Ivo vagy a többiek kiaknázhatnak. Azt hiszem, ezt hívják járulékos veszteségnek. Oda üss, ahol fáj... - Ha egy magadfajta vérszívónak sem vagyok elég jó... Akkor tényleg nincs mit vesztenem. - Emma felállt és kezét farmerjába törölte. - De így is jó. Azért jöttem, hogy végezzek veled. - Csak nem?
Azért ez ennyire nem mulatságos. Demetriu arcán hátborzongató mosoly jelent meg, azzal eltűnt a semmiben. Emma a kardra vetette magát, ám a vámpír máris mögötte termett. A kard leesett, Emma megpróbálta felvenni, de Demestriu mindenütt ott volt, teljesen bekerítette. Emma maga is megpróbálkozott az illanással... nem sikerült és... értékes másodperceket vesztett. Úgyhogy azzal folytatta, amiben mindig is a legjobb volt - a meneküléssel. Ide-oda cikázott a vámpír körül. - fürge vagy, azt el kell ismerni - mondta Demestriu, és újra Emma előtt állt. A lány egy villámgyors ütést mért támadójára, ám a vámpír elegánsan kitért előle, amikor pedig újra lesújtott, Demestriu könnyedén kikapta a csupasz pengét kezéből, és a kard, éles csattanással a földre zuhant. Emma mély zsigeri félelmet érzett, amikor felfogta, mi is történik. Demestriu játszott: vele.
32. FEJEZET
Egyedül a nagy orosz rengeteg közepén, Lachlain ugyanott állt, ahol százötven évvel korábban minden elkezdődött. Harmannal mindössze néhány órával azelőtt értek földet, majd dzsipet béreltek és a zord vidéken felkutatták a helyet, ahol annak idején elfogták. Amikor az út végül járhatatlanná vált, a két férfi elbúcsúzott egymástól. Mind a ketten tudták, hogyha Lachlain egyszer megérzi Emma illatát, Harmann képtelen lesz lépést tartani vele. Lachlain ennyi idő elteltével is tévedhetetlenül megtalálta a helyet. Most
azonban, ahogy a tisztáson rótta a köröket, és kétségbeesetten kereste akár a legkisebb nyomot - elbizonytalanodott. Lehet, hogy tévedett. Helvi-táig még soha senki nem jutott el. Es Lachlain ugyanebben az erdőben saját öccsét sem tudta megmenteni. Lehet, hogy rossz döntése Emma életébe kerülhet. Várjunk csak... Emma járt itt. Az első éjszaka, amikor megtalálta a lányt, térdre ereszkedett, hogy újra magába szívja az illatát. Most teljes erőből rohanni kezdett kilométereken át, hátán a kardjával és szíve majd kiugrott a helyéről. Felkaptatott egy magasabb hegycsúcsra, és körülnézett. Helvita előtte hevert. Baljósan, kietlenül. A figyelő nap tekintete alatt, Lachlain egyenesen odament. Átmászott egy meredek kőfalon, majd romba dőlt őrtornyok között vitt tovább az útja. Az üres sétányon senkivel nem találkozott. Egy csepp büszkeséget sem érzett, hogy végre leleplezte Demestriu erődjét. Ez mindössze az első lépés volt. Hirtelen megtorpant, mert a várból Emma hangja szűrődött ki, de nem tudta beazonosítani, hogy egész pontosan honnan, és a szavakat sem értette. Az erőd mérete már önmagában is szédítő volt, és társa valahol a belsejében lehetett. Fel nem foghatta, hogy a lányt mi bírta rá erre az eszeveszett cselekedetre. Demestriuról álmodott? Almában valami sugallatot kapott azon a vérfagyasztó éjszakán? Próbálta higgadtan latolgatni a lehetőségeket, de társa éppen a pokolban volt, a valaha élt leggonoszabb - és a leghatalmasabb -lény markában. Emma olyan szelíd. Vajon fél...? Nem — nem gondolkozhat így. Megtalálta, és Emma életben van. Meg fogja menteni ha képes józanul átgondolni a lehetőségekéi. Igen, a vámpírok állandó győzelmének megvolt a jól körülírható oka. Ám Bowe tévedett. Nem a röpködés miatt. Hanem azért, mert a lykae-k képtelenek voltak féken tartani a fenevadat... vagy mert igazából nem is akarták. Emma átvetette magát az íróasztalon, csak egyetlen hajszál választotta el Demestriu kinyújtott karmától. Nem akart hinni a szemének, amikor apja egyetlen mozdulattal kettéhasította a masszív bútordatabot, mintha csak
egy papírt tépne ketté. A deszka nagyot reccsent, szétnyílt, majd a földre zuhant. Demestriu azonban máris Emma mögött termett, még mielőtt a lány egyet szusszanhatott volna. Félreugrott, ám a vámpít elkapta, éles karmával átdöfte a lábát. Felkapta, és a falhoz szegezte, mint valami rongybabát. Emma lábából és oldalából patakokban folyt a vér, és a vámpír a nyaka felé nyúlt. Hogy letépje a fejemet. — Viszlát, Emmaline. Eltakar. Emma vett egy nagy levegőt és sikított. A vastag, fekete üveget mintha robbanás rázta volna meg. A szobába bezúdult a napfény. Demestriu mozdulni sem tudott. Megbénította a váratlan napfürdő. Emma hozzábújt, a testével védte magát. Demestriu megpróbálta kitépni magát a szorításából, Emma ellenállt, ám a vámpír még így, lángra kapva is, túlságosan erős volt. A következő pillanatban már árnyékba illantak. Ott, ahol a kard hevert. Emma lehajolt, felkapta a kardot, Demestriu mögé szökkent, és hátba döfte. Kis híján elokádta magát, amikor a penge csontot ért - majd összeszedte magát, és megforgatta a kardot a testében, úgy, ahogy azt tanulta. Demestriu elesett. Emma kirántotta a kardot, felemelte, hogy meg egyszer lesújtson, ám tekintete ekkor találkozott a vámpíréval. Apja szemében a teljes kétségbeesés tükröződött. Nagy nehezen fél térdre küzdötte magát, amivel a frászt hozta Emmára, így a kardot egy villámgyors mozdulattal a szívébe szín la, olyan erősen, ahogy csak tudta. A döfés hátralökte és szinte a kőpadlóhoz szegezte a vámpírt. Demestriu átdöfött szívvel vergődött a padlón. Ám ebbe még nem hal bele. Tudta, hogy a fejét is le kell vágnia. A másik kardhoz sántikált, egész testében remegett, miközben leemelte a falról, és még mindig nem tudta elhinni azt, ami az imént történt, sem pedig azt, ami éppen bekövetkezik. Amikor visszament, az arca eltorzult. Demestriuból patakokban dőlt a fekete vér, neki pedig át kell rajta gázolnia. A vámpír arca megváltozott, sokkal lágyabb lett, kevésbé kísérteties.
Már nem tűnt olyan ösztövérnek és eltűntek róla a sötét árnyak. Kinyitotta a szemét... és kék volt, mint az égbolt. - Szabadíts ki! - Persze. Azonnal. - Nem... azt akarom... ölj meg! - Miért? - kiáltotta Emma. - Miért mondod ezt? - Legyőztem az éhséget. Az emlékeket. Nem emlékszem a rettegésükre... tőlem. Valaki bedörömbölt az ajtón. - Ne zavarjatok! üvöltőtte a vámpírkirály, majd halkan folytatta: Vágj három részbe... A fejem. A törzsem. A lábain. Különben... lel fogok... Furie hibája. Furie? - Megölted? sikíttotta Emma. - Nem, megkínoztam. Senki sem gondolta, hogy idáig kibírja... - Hol van? - Nem tudom. Lothaine intézte. Fej, törzs, láb. - Nem tudok gondolkozni! - Emma fel-alá járkált a szobában. Szent Freya, Furie igenis él! - Emmaline! Végezz velem! - Figyelj, épp azt próbálom. De arról nem volt szó, bogy Demestriu a végén telje-sen átmegy Darth Vaderbe és még instrukciókat is ad, hogyan ölje meg rendesen. Az még oké, hogy a fejét, dehogy a lábát és a derekát? Tényleg ennyire erőssé vált? -De ha türelmetlenkedsz, az nem sokat segít. - Anyád a bánatba halt bele... mert együtt sem tudtuk legyőzni... Te viszont véget vethetsz neki. Emma vett egy mély levegőt, apja fejéhez lépett és megragadta a markolatot. Igen, mint a baseballban. Sosem baseballoztál, te kretén. Ja, persze. Kaderin mindig lazán fogja a tőrét, és könnyedén mozgatja a csuklóját. De annyira más vagyok, mint ő. Gondolkozz, úgy, ahogy a vámpírok. Mi választ el a szerelmedtől és a családodtól? Hogy háromszor lesújts. Mindössze három lendítés. Demestriu minél elesettebbnek tűnt, annál nehezebben tudta megtenni. A tekintete kitisztult, félelmetes vonásai kisimultak. Már egyáltalán nem
látszott gonosznak. Csak egy szenvedő valakinek. Emma letérdelt mellé, nem törődött a vérrel. - Es mit szólnál inkább, egy átnevelő tréninghez? - Csináld, lányom .. Demestriu rávicsorgott, amitől Emma rögtön hátrébb csúszott. Újabb dörömbölés. - Ide nem tudnak beillannni de az ajtót be tudják törni... És ha igen, akkor elkapnak... és fogságba vetnek... amíg... bele nem halsz a bánatba. Vagy Ivo megöl és átváltoztat. A francba! - Én pedig iszom,,, és... felépülök. És ugyanolyan leszek, mint eddig,... Semmi nem állít meg... amíg meg nem öltem... a lykaet... lemészároltam... a klánját. Az az én klánom is. Az ajtó recsegett-ropogott, szilánkok szállingóztak belőle. - Védd meg! suttogta az ösztön. - Tényleg sajnálom, hogy nincs más választásom. Demestriu mosolya grimaszba fulladt a fájdalomtól. - Hihetetlen Emma... királyok gyilkosa. Emma felemelte a kardot - szeméből patakzottak a könnyek, ugyanúgy, ahogy sebéből a vér. - Várj! Emmaline, először a fejet... ha lennél olyan szíves. - Jaj, bocs - Emma bamba, könnyes vigyort erőltetett az arcára. Viszlát... apa! - Büszke vagyok rád. Demestriu becsukta a szemét és Emma lesújtott. Az ütés csak arra volt elég, hogy a vámpír elveszítse eszméletét, de a kard olyan életlen volt, hogy még háromszor meg kellett ismételni, amíg le tudta vágni a fejét. A törzsét meg az örökkévalóságig fűrészelte. Amire a lábára került sor, Emma merő egy vér volt. A maffia fején találta a szöget, amikor kitalálta a nedves meló kifejezést. Éppen hogy végzett Demestriuval, amikor az ajtó felpattant. Emma sziszegett. Ivo. Már látta Lachlain emlékeiben. Újra felemelte a kardot. Ha már egyszer erre járt... De miért bámulja így, kiguvadt vörös szemmel? Mintha csodálná azért, mert gyilkolt. Hátborzongató. - Tényleg te vagy Emmaline? - kérdezte
tétován. Ahogy Ivo háta mögött egyre több vámpír gyülekezett, Emma rájött, egy merénylet talán elég is volt aznapra. Lerántotta Lachlain gyűrűjét Demestriu ujjáról, majd kihúzta magát. Myst mindig azt mondogatta: „Nem az számít, hogy valóban kiheréltél-e egy római légiót, hanem hogy mások ezt higgyék. Minden a fellépésen múlik." - Emma vagyok jelentette ki olyan határozottan, mintha nem is ő lett volna. Ismerd be. Ismerd be. — A királygyilkos. - Pont ilyennek képzeltelek. - Ivo Emma felé indult. - Pont ilyennek! Emma felemelte a kardot, amit a vér vörösre festett, úgy nézett ki, mint az Excalibur. - Egy lépést se, Ivo! - Mindenhol kerestelek, Emmaline. Eveken át, amióta megtudtam, hogy létezel. Azt akarom, hogy te legyél a királyném! - Igen, erre már rájöttem - felelte Emma, és az arcát blúza ujjába törölte. Két választása volt. Vagy a karjukba rohan, vagy ki a napba az ablakon át. - De már van másik állásom. Talán elillanhatna. Igaz, harc közben nem sikerült, de már egyszer igen. Eltűnne a semmibe, még mielőtt odakint földet érne. Elméletileg. Viszont legyengítette Demestriu támadása. Nem jutna el Lachlainhez. Omlik a vére. A múltkor pár métert repültél. Nem a világ másik felére. Egy a kettőhöz, hogy sikerülhet. Voltak kételyei. Hát, mindenestre... Ám amikor rávétenék magukat, Emma halkan felsziszegett és kiugrott az ablakon. Repül! Illan! Nem,,, Egy bokorban ért földet, a fenekén. Leveleket köpködött a verőfényes napsütésben. felugrott és az árnyékba rohant. A fájdalomtól lehunyta a szemét és a folyópartra gondolt... Erősen koncentrált. Folyópart! Hűvös. Nyirkos. A bőre lángra lobbant. Emma sikításától beszakadt az egyik dobhártyája, miközben megpróbált beazonosítani, honnan is jött. Aztán, még egy utolsó visszhangzott a várban, és elhalt. Egy pillanatra Lachlain szíve megállt a rémülettől, majd a hang irányába száguldott, fel a csigalépcsőn, mert eszébe jutott, hogy Demestriu lakosztálya valahol a
toronyban van. Most azonban saját zihálásán kívül semmi mást nem hallott. Emma illatát is elvesztette, egyedül a mindenbe beleívódott vérszagot érezte. A legfelső szinten lelassított, és az árnyékban lopakodott tovább. Bármelyik pillanatban ölhet. Már majdnem az ajtónál járt. Megmenti és elviszi erről a helyről. Alig fogta fel az elébe táruló látványt. Demestriut lemészárolták. Látta, hogy Ivo előrelendül, egy fénynyaláb után kap, mintha kiejtett volna egy féltve őrzött kincset az ablakon. - Nem! Ne a napba! - üvöltötte, azzal félreugrott a fényből. - Elillant! mondta, majd megkönnyebbülten megdörzsölte a bőrét és vakon pislogó szemét. - Él - fordult két gorillájához. - Hozzátok ide a felvételt! Mindent tudni akarok róla! Lachlain elképedve állt. Nem, nem ugorhatott a napba... Berontott a szobába, egyenesen az ablakhoz, de csak az üres mezőt látta. Emma valóban eltűnt. Gondolatai összekavarodtak. Megölte Demestriut? Megszökött? Kinevane-be? Hallotta, ahogy valaki mögötte kihúz egy kardot tokjából. - Na mi az, feltámadtál? - kérdezte Ivo kedélyesen. Lachlain megfordult, és látta, ahogy Ivo a szomszédos szoba ajtajára mered, ahol a másik keltő eltűnt. Hogy hozzák a felvételt?Lachlain már tisztában volt a biztonsági kamera fogalmával. Te kémkedtél a királyod után? - Persze. Miért ne hasznosítsuk a modern idők vív mányait? - De most egyedül vagy. — Lachlain örömmel villan totta meg fogát. Es egyedül kell megküzdened velem. Nem egy tucat segítővel. Hacsak el nem illansz. Lachlain legszívesebben azonnal rohant volna haza, de rájött, hogy Ivo komoly veszélyt jelent Emma számára. Lehet, hogy Demestriuval egyedül is elbánt — legalábbis minden jel arra mutatott -, és Lachlain mentőakciója felesleges volt. Viszont Ivo tébolyodott tekintetéből a lykae arra következtetett, hogy továbbra is üldözné a lányt a csatlósaival. Ivo szemügyre vette Lachlain sérült karját és egy elismerő pillantást vetett ellenfelére.
- Nem. Elfogadom a kihívást. Úgy hallottam, azt hiszed, hogy a lány a tied. - Az enyém. - Megölte az egyetlent aki utamba állt, és most ő koronám záloga. Ivo halkan beszélt, mintha hangosan gondolkozna, Tehát, ő az enyém. Meg fogom találni. És semmitől sem riadok vissza. -Nem, amíg én élek. Azzal Lachlain kardot rántott és Ivo felé sújtott, A vámpír kitért az ütés elől, és ő is támadott. Rövid pengeváltás, kardjaik szikráztak. Lachlain kijön a gyakorlatból - ráadásul kénytelen volt bal kézzel vívni. Erezte, hogy a másik két vámpír visszatért, dühítsen morgott, fél kezével elhárította a hátára mért csapást, majd szétmarcangolta az egyik gorillát. Azonban Ivo és a másik bekerítették. Még mielőtt felfoghatta volna, mi is történik, Ivo eltűnt, majd újra megjelent mindössze néhány centivel előtte, döfött és ismét köddé váll. A penge felhasította Lachlain vállát és mellkasát, a férfi a Ibidre roskadt.
33. FEJEZET
Borostyán. Tölgyfa. Otthon. Valahogy megcsinálta. Legalábbis eljutott Val Haliig. Ám a bőre még mindig füstölt, és a sérülései teljesen legyengítették. Annyi ereje maradt, mint egy csecsemőnek. Vajon mennyi vért veszíthetett? Azért tette meg ezt a hosszú utat, hogy napkeltekor itt haljon meg? Megpróbált hasra fordulni, hogy el tudjon kúszni, de nem sikerült. Az erőfeszítéstől elhomályosult a tekintete. Amikor végül kitisztult, egy robusztus, fekete hajú férd nézett rá. A férfi megcsóválta a fejét, majd felnyalábolta Emmát és elindult vele a házhoz vezető hosszú
kocsifeljárón. Emma legalábbis arra tippelt. De lehet, hogy tévedett, nem is férfi volt. - Nyugi, kislány. Tudom, hogy te vagy Emmaline. A nagynénéid már aggódtak. Mély hang. Idegen akcentus. Európai és gazdag. - Nikolai Wroth vagyok. Vajon honnan olyan ismerős ez a név? Emma a férfire sandított. - A nagynénéim barátja? - kérdezte bágyadtan. - Az egyiküké. De csak neki. - Rövid, keserű nevelés. - Myst férje vagyok. - Myst férjhez ment? - Akkor ezért tűnt el. Nem. Nem. Az kizárt. - Ez vicces. - Valóban. Én is így látom. - Annika, hívja vissza az istenverte lidérceket és engedjen be! mennydörögte Wroth a bejáratnál. Emma felnézett, és látta, ahogy a ház körül toprongyos, vörös raj kering. A kavalkádból időnként kivált egy-egy beesett, ösztövér arc, viszont ha valaki a szemükbe nézett, mégis gyönyörűnek tűntek. Védelmükért cserébe hajat kértek a házban tartózkodó valkűrök mindegyikétől, amiből aztán egy masszív copfot készítettek. Amikor a copf elég hosszú lett, egy ideig az összes élő valkűrt uralmuk alatt tartották. - Myst még nem jött meg - kiáltotta ki valaki a házból. - De gondolom, ezt maga is tudja, különben már réges-rég itt üzekednének a fűben, a kertkapunál. - Fiatal még az éjszaka! Adjon egy kis időt! - válaszolta Wroth, majd dünnyögve hozzá tette: - Az a mező innen kilométerekre volt. - Vámpír, nem késik el a szoláriumból? Emma összerezzent. Vámpír? De hát nem is vörös a szeme. - Követett? - Nem. Vártam, hogy Myst visszajöjjön a vásárlásból, és láttam, ahogy a fák között landolsz. Egy vámpír, aki Mystet várja? Azt mondta, hogy Myst a felesége. Kmm.i nem kapott levegőt. - Hát persze. Bocs. Maga a tábornok, ugye? suttogta. - Akiről Mystet feszítővassal lehet csak levakarni.
A vámpír arcán mintha mosoly suhant volna át. - Ezt mesélik? Kölcsönös volt, biztosíthatlak róla - jelentette ki ünnepélyesen. Hátrapillantott, mintha akkor Myst hamarabb megérkezne, majd maga elé motyogva megjegyezte: - Egy nőnek mégis mennyi fehérneműre lehet szüksége...? A következő pillanatban Annika rontott ki a házból és vijjogó hangján lassú kínhalállal fenyegette a tábornokot, aki Emma legnagyobb meglepetésére mindezt rezzenéstelen arccal tűrte. - Jó lenne, ha leszokna arról, hogy állandóan a fejemet akarja venni, különben kénytelen leszek kicsit elbeszélgetni magával, Annika. - Mit csinált vele? - sikította Annika. - Hogyhogy mit? Belévájtam a karmomat, lecsapoltam a vérét, kitettem a napra, és most, valamilyen furcsa okból itt hozom magának. -Jaj, dehogyis, Annika! - tiltakozott Emma. - Ő talált meg. Nehogy megöld! Félig lecsukódó szemhéja alól Emma látta, hogy Myst ebben a másodpercben érkezik haza, a csipkével -és bőrrel - tömött reklámszatyrok kiesnek a kezéből, majd a maga teljes lélegzetállító szépségében feléjük rohan. A vámpír végre életjelet adott - tágra nyílt szemmel bámulta feleségét, szíve majd kiugrott a helyéről és egy határozott mozdulattal Annika kezébe nyomta a lányi. - Lángoltam — tájékoztatta Emma a nevelőanyját. — Lemészároltam Demestriut. - Hát persze. Csitt, lázas vagy kicsim. Myst hozzájuk lépett és megpuszilta Emma homlokát. - Myst, ő talált meg - mondta Emma. - Kérlek, ne öld meg! - Majd visszafogom magam, drágám - felelte Myst fanyarul. Furcsa. Ezt a vámpírt valamiért senki nem bántja. Közben a többiek is kijöttek a házból, és végül az egész rend Emma körül tolongott. Annika megsimogatta az arcát, és Emma előtt elsötétedett a világ.
Lachlain feltápászkodott, a hátát a falnak támasztotta, de kardját egyetlen másodpercre sem engedte le.
- Talán jobb lett volna, ha mégis megölünk, nem kellett volna erősködnöm a kínzókamra mellett - mondta Ivo. - De el sem tudom mondani, hogy hány éjszakámat szépítette meg a tudat, hogy a húsod éppen most olvad le a csontjaidról. Szándékosan provokálta Lachlaint, fel akarta ébreszteni a fenevadat, hogy a férfi ne tudjon józanul gondolkozni. - Nem engedhetlek el innen élve. Egy társáért küzdő lykae... - Ivo ciccegett. - Bosszantóan szívós egy fajta. Még jóval azután is kaparnád a falat, amikor Emma rég elfelejtett. Mert el fog felejteni, ugye, tudod? Addig itatom vele mások véréi, amíg, csak távoli emlék nem leszel. Megpróbálja felhergelni. A vámpírok szívesen feszegették a húrt. -Most, hogy már a démonokat is át tudom változtatni, Emmával sem lehet gondom. Igazi vámpír - igazi gyilkos. A sors erre teremtte. Engedd szabadon a fenevadat. Hadd kapja meg, amit akar. - És az én nyakaimmal fogja kezdeni. Lachlain kardjai az egyik gorilla felé hajította, mint egy tőrt, és a vámpír átdöfött nyakkal a falhoz szegeződött. Majd egy tébolyult üvöltés közepette, a lykae Ivóra vetette magát, aki, mintha csak számított volna a támadásra, gyilkos csapást mért rá. Lachlain öklével elhárította, de a kard combjába ékelődött. A fenevad ebben a pillanatban kiszabadult. Hangok, ahogy a csont eltört, valami leszakadt, más megpattant... A ködön át Lachlain homályosan látta Ivo elborzadt tekintetét, amikor felfogta, hogy hosszú, szadista léte a végéhez közeledik. Lachlain elégedetten felmordult, és a földre dobta a holttestet. Kihúzta a combjából Ivo kardját, majd a sajátját is a gorilla nyakából. - A felvételt! - hörögte. A vámpír nyakára szorított kézzel átbotladozott a szomszédos szobába egy kis számítógépig. Amikor Lachlain kezébe nyomta a lemezt, gyors halál lett a jutalma. A nyitott ajtóban ezalatt egyre több vámpír gyülekezett, ám Lothaire, a lykae ősi ellensége úgy tűnt, elállja útjukat. Vajon mióta lehetett ott? Lachlain csak tippelni tudott. Elég hosszú ideje ahhoz, hogy végignézze Ivo pusztulását. - Te tudsz Emmáról? - kérdezte. Alig látható bólintás.
Lachlain szeme összeszűkült. Lothaire nem kerülhetett a trónra, mert nem folyt ereiben királyi vér. Kris-toff volt az egyetlen törvényes örökös - és persze Emma. A lykae Lothaire-re vicsorgott. - Ne próbálkozz, mert így végzed te is! Nem ismerek irgalmat! Lothaire válasz helyett csak elővillantotta a szemfogát. Nem, Lothaire sosem kapja meg Emmát, így a Hordának két választása van. Vagy elismerik a lázadó királyt, vagy belviszályba süllyednek. Hacsak Kristoffnak nincs húga. Szíve szerint Lachlain mindegyiket lemészárolta volna, de majd legközelebb. Most inkább sietett vissza Emmához. Belevetette magát a napba, és még életében nem örült ennyire a felhőtlen égboltnak.
Emma tudta, hogy a tettéért meg kell fizetnie. Emberekről álmodott, akik vért döntöttek le a torkán, amit ő kiokádott. A vért először poharakban hozták, aztán felvágott csuklóikat szorították a szájához, ő viszont nem ivott senkiből, mert nem akart több emléket. Felriadt, a távolból Annika aggódó hangját hallotta, majd Mystet, aki megpróbálta megnyugtatni. - Figyelj, Annika! Ki fogunk találni valamit. Menj le és beszélj a lykaeval a földszinten! Talán tud valamit, amit mi nem. Tíz perccel később Annika beviharzott a szobába. Emma kinyitotta a szeméi. Nagynénje mögött egy láncra vert férfi botladozón, akit kivont kaiddal és komoly arccal Lucia és Regin követeti. A férfi magas volt és borostás. Szeme aranybarna, és tekintetében csibészes fény csillogott. Annyira hasonlított Lachlinre, hogy szinte fájt. Garreth. Vajon gyűlöli, mért összejön a bátyjával? Annika Emmára mutatott. - Hát ezen az ártatlan kislányon kell Lachlainnek levezetnie a haragját! Mindannyian szenvedtünk már a vámpírok kezét öl, de ez az a korcs eb mégis Emmát bünteti, aki soha a légynek sem ártott, - Annika rövid szünetet tartott és kitakai ta a lány lábát. - Nézze meg ezeket a sebeket! Semmit nem javulnak. Mit csinált a testvére vele? Mondja meg vagy...!
- Krisztus - motyogta Garreth. - Az az ő... nem, nem lehet - mondta, azzal egy lépést tett előre, ám Regin visszarántotta láncánál fogva. Közelebb! - hörögte hátra a válla felett. - Különben nem segítek. Meggyógyulnia - tette hozzá vészjóslóan. - Mindent megpróbáltunk! - És miért nem akar inni? Valkűr! Ne nézzen így rám! Minden susmorgás kihallatszik a folyosóra. Pontosan tudom, hogy ki ő. Csak azt nem, hogy lett a bátyám társa. - Emma sosem lesz egy maguk fajtának a „társa". - Pedig már az. Biztosíthatom. Emma közbe akart szólni, megmagyarázni. Annika akkorát vágott Garreth-re, hogy a férfi megtántorodott. - Megjelölte - mondta a lykae megvetően. - Érte fog jönni. Azon csodálkozom, hogy még nincs itt. Annika újra ülésre emelte a kezét, de Emma ezt már nem nézhette tétlenül. - Ne! Annika... kérlek... - Erőltessék le a vért a torkán mondta Garreth. - Azt hiszi, nem próbáltuk? De nem marad meg benne. - Próbálkozzanak akkor másik vérrel. Például az enyémmel. - Miért hozna ekkora áldozatot? Garreth felemelte a hangját, am most pontosan olyan volt, mint a bátyjáé. - Mert ő a királyném, és bármikor meghalnék érte -felelte határozottan. Annika reszketett a visszafojtott indulattól. - Soha nem lesz a maga királynéja! - sziszegte. - Hagyják, hadd igyon belőlem, az isten verje meg! - Nem fog- felelte Annika és egy pillanatra úgy tünt, hogy mindjárt elsírja magát. Pedig az csak egyeden egyszer fordult elő vele. Emma inni akart. Nem szándékozott meghalni, de szemfoga mintha elkorcsosult volna, kicsi lett, és használhatatlan. Attól félt, hogy Demestriu megmérgezte a karmával, és annyira legyengült, hogy alig bírta nyitva tartani a szemét. - Hadd beszéljek a vámpírral. Tudom, hogy itt van, érzem a szagát mondta Garreth. - Ugyan már! Tudja is ő.
- Hadd beszéljek vele! - ordította Garreth. Annika intett Luciának, hogy kerítse elő Mystet és Wrotht. Néhány másodperccel később Emma már hallotta is Wroth erős akcentusát és a szeme szinte magától felpattant. Aztán, mintha az egész lassított felvételen történt volna, Garreth kitépte a láncát Regin kezéből, és a tábornokra vetődött. A két férfi torkon ragadta egymást. - Gyógyítsd meg, vámpír! - zihálta. - Ezt soha többet ne csináld, lykae! - mormogta Wroth halkan, hátbotzongató nyugalommal. Azt nem tette hozzá, hogy „mert különben". Mintha csak tudta volna, hogy a többieket már a puszta gondolat is halálra rémítené, hogy valami esetleg nem tetszik neki. Garreth elengedte Wrotht. A tábornok még várt néhány másodpercet. - Gyógyítsd meg! mondta Garreth. - Nem ismerem annyira a régi hagyományokat, mint egyesek. Viszont, egy bizonyos kedvezményért cserébe, kapcsolatba lépek Kristóffal, és megkérdezem tőle, mi a teendő. - De akkor Kristoff tudomást szerez Emma létezéséről - szólt közbe Annika. - Gondolja, hogy még nem tudja? - kérdezte Garreth gúnyosan. - Wroth a mi érdekeinket védi - szólt közbe Myst, de Annika és Garreth kétségkívül más nézeteket vallottak. Garreth odafordult Annikához. - Ha összefognánk, akkor a vámpírok nem alázhatnának le minket annyira, mint az előző Örökösödésben. Kössünk szövetséget, és rejtsük el Emmát előlük. - Csak előbb várják meg, amíg kimegyek a szobából! - figyelmeztette őket Wroth szigorúan. - De Kristoff a vérrokonom, és megöltem Demestriut — suttogta Emma. Myst az ágyhoz lépett és megsimogatta a haját. - Tudom, kicsim. Már mondtad. - Szóval, mit kér cserébe? - kérdezte Garreth a tábornokot. - Azt, hogy mindenki ismerje el törvényesnek a házasságunkat Mysttel. Csend.
Odakint egy hatalmasat villámlott, és Annika bólintott. Myst levegőért kapkodott, a vámpír közvetlenül eléillant. Kezét összekulcsolta a valkűr tarkója mögött, mélyen a szemébe nézett. Myst pihegett, szinte teljesen belefelejtkezett férje pillantásába, a következő másodpercben pedig hírük-hamvuk sem volt. A repülőn Lachlain a DVD-lejátszót nyomkodta. Harmann már többször elmagyarázta, hogyan kell használni a masinát, de a lykae keze remegett. El sem tudta képzelni, hogy a lány mi mindenen mehetett keresztül. Helvitáról még a legerősebb lykae harcosok sem tértek vissza, sőt még soha senki — Emma pedig fogta magát és csak úgy, egyszerűen legyőzte a vámpírkirályt. Lachlainnek pedig, bármennyire is ódzkodott tőle, végig kellett néznie a felvételt, hogy kiderítse, vajon a lány miért nem ment haza Kinevane-be. Amikor végre a háta mögött hagyta Helvitát és nagy nehezen elvergődött Harmannhoz, azonnal felhívatta vele Skóciát. De Emma nem volt ott. Elillant... az igazi otthonába. A lejátszó végre bekapcsolt, a képernyő először Emmát mutatta, majd néhány másodperc múlva Demestriu is megérkezett. Lachlain hallgatta a párbeszédüket és a szíve összeszorult, amikor látta, hogy Emma úgy tesz, mintha Demestriu megjegyzései nem is fájnának neki. Lehet, hogy tényleg így volt, vagy abban a pillanatban fel sem fogta apja szavainak a súlyát. A lykae-nak feltűnt, hogy valami lassan kialszik a szemében. Minden látszólagos pök-hendisége ellenére ugyanaz a sebezhető lány maradt, akinek megismerte. Demestriu pont olyan visszataszító és félelmetes volt, ahogy Lachlain emlékezett rá. És mégis, amikor Emma bevallotta, hogy anyja egyetlen szóval sem említette, Lachlain meg mert volna esküdni, hogy még ha a másodperc tört részéig, is a vámpír arcán fájdalom suhant át. - Az Lachlain gyürüje - jelentette ki Emma egyszer csak. Honnan tudta? Demestriu a kezére meredt és elgondolkozott. - Igen, valószínűleg. Lachlain mindig úgy képzelte, hogy Demestriu egyfolytában a gyűrűt bámulja, kaján vigyorral gondol vissza tettére és örül, hogy valami
egyfolytában a lykae kínjaira emlékezteti. Ehhez képest szinte észre sem vette. Aztán kiderült a lehető legborzalmasabb dolog. Emma az ő emlékeivel álmodik. A tűzről. Tehát ez történt azon az éjszakán is, amikor zokogva ébredt. Most értette meg, hogy ugyanazt a fájdalmat élte át, amit ő. Lachlain lehunyta a szemét az iszonyattól. Inkább meghalt volna, semmint átadja Emmának azt a pokoli kínt. Most viszont nem tehetett mást, mint végignézze az események alakulását. A harc alatt izmai megfeszültek az idegességtől, annak ellenére, hogy tudta a végeredményt. De azt nem, hogy Emma ilyen súlyosan megsebesült. Most azonban az aggodalom még erősebben marta a lelkét. Amikor Emma lábujjhegyen belegázolt a vérfürdőbe, mint egy hideg óceánba, összerázkódott. Bár a kardot feje felett tarttotta, az majd kiesett a kezéből, és szeméből patakzott a könny. Lachlain azt kívánta, bárcsak átvállalhatta volna tőle a kínt és a félelmet. Lachlain komoran nézte, ahogy Demestriu szeme színe megváltozott, és a vérrel együtt mintha a gonoszság is távozott volna belőle. Úgy tűnt... mint aki meg-könnyebbülten hal meg. Emma gyönyörű arcát eltorzította a fájdalom, ahogy apja mellé térdeli, és abban reménykedett, hogy mégsem kell megölnie. Lachlain magát a pillanatot is be tudta azonosítani, amikor Emma rájött, hogy nincs más választása. És megcsinálta, annak ellenére, hogy a tett teljesen ellentétes volt az egyéniségével. Az ő bátor Emmaline-ja egyedül legyőzte a saját apját, sőt pár pillanattal később úgy tűnt, mintha még Ivóval is megvívna. De szerencsére, őt meghagyta Lachlainnek. Végső tette - az ugrás a napba... Lachlain lenyűgözve nézte a bátorságát, de tudta, hogy Emmának súlyos árat kell majd érte fizetnie. Másodszor is, hiszen ő maga is vele fizettette meg a szenvedéseit. Lehet, hogy önző dolog most utána mennie? És mi van, ha ő az apám? Gonosz, mocskos parazita. Krisztus, ne!
34. FEJEZET
- Emmáért jöttem! - mennydörögte Lachlain a Val Hall árnyékában, amely a pokol tornácának tűnt. A gomolygó köd ellenére folyamatosan és minden irányból villámlott, a mennykő időnként a tetőn és a ház körül sűrűn sorakozó sárgaréz villámhárítókba csapott, vagy a már félig elszenesedett tölgyfákba az udvaron. A házból Annika lépeti ki, haragjában kifejezetten túlvilági jelenségnek tűnt, szeme zöld, ezüst és fekete árnyalatban villódzott, léje felett lidércek repkedtek kotkodácsolva. Abban a pillanatban Lachlain nem tudta eldönteni, hogy mi a rosszabbEz a folyóparti őrültekháza, vagy Helvita. Az egyik ablakban Ni'x integetett boldogan. Lachlain mindent megtett, hogy senki ne vegye észre rajta, mennyire legyengült. Bowe bekötözte a sebeit, de így sem volt az igazi. Neki és minden más klán tagnak is megtiltotta, hogy elkísérjék Val Hallba, mert félt, hogy ez a végén háborúhoz vezetne, de érezte, hogy barátai az erdőből figyelik. - Még ma este elviszem innen Emmát. Annika oldalra biccentette a fejét, mintha alaposabban meg akarná nézni magának. Emmának is ez volt a szokása. Tehát ettől az asszonytól tanulta. - Sosem adnám a lányomat egy korcs ebhez. Ilyen rokonokat még nem
hordott a föld a hátán. - Akkor cseréljen ki az öcsémre! - Az istenit, Lachlain! Még csak most sikerült bejutnom - ordított ki Garreth keltául valahonnan a ház mélyéről. -Akkor fogjon el engem is. Csak hadd beszéljek vele. Látni akarta, hogy Emma meggyógyult-e. - Nyakunkon az Örökösödés, maga pedig azt akarja, hogy börtönözzük be a lykae fejedelmet és a testvérét? A következő pillanatban Regin is megérkezett. Bár angolul beszélt, Lachlain egy szót sem értett abból, amit mond. Valami „zsákolásról" beszélt meg ziccerről, meg, valami olyasmit tanácsolt Annikának, hogy „csak dobd a kosárra, Magic Johnson". - Emma döntött, amikor visszatéri a családjához -visította Annika. Amikor megsérült, félt, és összezavarodott, minket választott. Nem magát, lykae. Emma választása nagyon fájt Lachlainnek. A lány nemcsak hogy elhagyta, még találkozni sem akar vele. Bár milyen alapon követeli magának, azok után, hogy Emmának ennyi kínt kellett kiállnia miatta? Lachlain összeszorította a a fogát. - Beenged vagy hadat üzen a klánnak? Csak megakarom nézni, hogy van. Annika körbenézett, mint aki terepszemlét tart, azt próbálta felbecsülni, mennyien lehetnek. Aztán ismét oldalt biccentette a fejét, intett a lidérceknek és Lachlain előtt szabaddá vált az út. Besántikál t az, elsötétített házba, ahol valkűrök tucatjai fogadták fegyverrel a kézben, egyesek széken, mások a lépcső korlátján tanyázva. Megpróbálta rezzenéstelen arccal fogadni a puszta gyűlöletet, ami ezekből a tündérszerű lényekből áradt. Már legalább századszorra csodálkozott el azon, hogy Emma közöttük nevelkedett. Viszont nem állították meg. Tudják, hogy nem akarja őket bántani? Vagy megvárják, amíg ő támad, és csak azután koncolják fel? Lachlain ez utóbbira tippelt. Szinte azonnal a nyirkos alagsorba vezették, a ketrechez, ahol öccsét tartották. Lachlain nem tanúsított ellenállást, akkor sem, amikor az ajtó becsapódott mögötte. Garreth úgy bámult rá, mint aki kísértetet lát.
- A szemem tréfát űz velem? Lachlain örömét azonban beárnyékolta Emma iránti aggodalma. Garreth arcán széles vigyorral bátyjához rohant és megveregette a hátát. - Na mi van, tesó, most mibe kevertél bennünket? - Én is örülök, hogy újra látlak. Azt hittem... Amikor azt mondták, hogy elraboltad Emmát, azt hittem, megőrültél. Egészen addig, amíg nem láttam rajta a jeledet. Gareth felszisszent. - Hát, az biztos, hogy nem kímélted tette hozzá és megrázta a fejét. De jó, hogy visszakaptalak. Még ilyen körülmények között is. Rengeteg dolgot akarok kérdezni, de ráér. Gondolom előbb Emma érdekel. Amikor Lachlain bólintott Garreth így folytatta: - Megsérült - Hatalmas sebek vannak az oldalán, és nem tudott inni... az első néhány órában életveszélyes állapotban volt. Lachlain arca eltorzult a fájdalomtól és karmait tenyerébe vájta. - Mi mentette meg? - morogta. -Az infúzió - felelte Garreth, aztán bátyja dühös pillantását látva elmagyarázta: - A vért egy csövön juttatták közvetlenül a vénákba. Azt gondolják, hogy állapota stabil, de a sebek nem gyógyulnak. Bármi támadta is meg, biztos, hogy mérgezett volt a karma. Talán egy ghoul, de nem tudom. - Én igen. - Lachlain beletúrt a hajába. - Demestriu volt. Láttam. - Nem értem... - Garreth elhallgatott. Talpra ugrott, izmai megfeszültek. Lucia? Lachlain felnézett, a lány lehajtott fejjel közeledett a lépcsőn. A haja arcába hullt. Amikor kisírt szemmel felnézett, Garreth arca elkomorult és fürkészve nézte az íjászt. - Nem javul? - kérdezte. Lucia megrázta a fejét. - Ahogy iszik belőlem, meggyógyul — jelentette ki Lachlain és megragadta a korlátot. Ennek hallatán Garreth összeráncolta a homlokát. - Te hagytad, hogy...? — kérdezte, majd Luciához fordult. - Engedjétek oda Lachlaint. - Annika megtiltotta. Nem mehet a közelébe. Emmát víziók gyötrik és olyan zagyvaságokat beszél, mintha megőrült volna. És Annika
mindezért kizárólag Lachlaint hibáztátja. És milyen igaza van. Amíg Lachlain a bűntudatával küszködött, Garreth azt kérdezte: -Mégis milyen víziók? - Például hogy Demetrius volt az apja, de berakta a tűzbe, és ezért neki meg kellett ölnie. - De ez igaz! Garreth és Lucia tátott szájjal néztek Lachlainre. És mi van, ha ő az apám? - Tényleg. Tényleg megölte. Lucia megrázta a fejét. - A szelíd kis Emma? A világ legerősebb és legveszélyesebb vámpírját? - Igen. Demestriu sebezte meg. Senki sem hiszi el? Garreth egy kétkedő pillantást vetett testvérére. - Demestriu végre meghalt? És az apró kis illető miatt, aki olyan törékeny, mint a tojáshéj? - Lachlain, Emma még a molylepkéket is meg akarja menteni - vette át a szót Lucia. — És ha közben véletlenül letöri a szárnyukat, egész éjjel szomorkodik. Képtelen vagyok elhinni, hogy saját otthonában végzett ezzel a szörnyeteggel, amikor Cara és Kaderin a csatatéren sem bírtak vele. És Furie? A legerősebb társunk? Ha már valakinek, akkor egyedül neki lehetett volna esélye Demestriu ellen. - Nem, én Emmát jobban ismerem. Ő már nem... - Igen? Akkor mit jelent az, hogy „Furie él, pedig nem kellene"? A Horda fogságba ejtette. Demestriu nem gondolta volna, hogy ennyi ideig, kibírja. Lucia megtántorodott, bár alig lehetett észrevenni. És, hogy ,,Kristoffban az ő vére folyik?" Első unokatestvérek. Lucia ajka megremegett. - Furie él,.. motyogta, -Be tudom bizonyítani. Egy rejtett kamera az egészet felvette. A filmet Bowennél hagytam, klánunk egyik tagjánál. Lucia összevonta a szemöldökét. -Azt akarod, hogy menjek el a klánhoz? - Mondd meg, hogy én küldtelek, és akkor nem bántanak. Esküszöm — szólt közbe Garreth. Lucia felszegte az állát.
- Biztos vagyok benne, hogy nem tudnának bántani. De pont engem küldtök oda, az íjammal és a nyilaimmal? Nem fogják megköszönni, az biztos. Lachlain már észrevette, hogy öccse számára nem közömbös az íjász, ám ettől még Garreth ugyanúgy felcsattant. - Én mennék érte személyesen, de miután a megmentésedre siettem, a kedves családod ketrecbe zárt. Lucia elvörösödött, mintha szégyenkezne emiatt, és végül azt mondta: - Elhozom és megnézem. És ha mindez igaz, odaadom Annikának. Lachlain a rácsokra tapadt. - Az túl sokáig tart! Nem tudna addig is vinni Emmának a véremből? - Annika megtiltotta. Tényleg... sajnálom. Amikor Lucia elment, Garreth még egy ideig az ajtót bámulta. - Luciára számíthatsz. - Mióta tudod, hogy ő az igazi ? - Nagyjából egy hónapja. - Akkor már értem, miért nem akartál hazajönni. -Lachlain körülnézett, próbálta megtalálni a ketrec gyenge pontjait. Emma miatt már jóval súlyosabb helyzetből is megszökött néhány rács nem lehet akadály. - Már megmondtad neki? - Lucia nehéz eset. És azt hiszem, menekülő típus. Ha bármi olyat mondasz, ami nem tetszik neki, fogja magát és eltűnik. És nem szerelmes belém. Ő az oka, hogy így pórul jártam Ha elvéti a célpontját, pokoli kínokat szenved - ezért olyan átkozottul jó. Annika pedig csaliként használta, eljátszották, hogy Lucia valahova eltűnt, fogalmuk sincs hova, csak hallják, ahogy fájdalmában sikoltozik, én meg persze rohantam, mint egy őrült. Tudhattam volna, hogy másodszor semmiképpen sem hibázhat. El sem tudod képzelni, hogy ez a lány mennyire jól lő. - Talán mégis - felelte Lachlain fanyarul és félre húzta az ingét, hogy megmutassa a vállán a gyógyulófélben levő sebet. Garreth szemmel láthatólag nem tudta, hogyan reagáljon. A társa a bátyjára lőtt. - Nem haragszom rá - mondta Lachlain, és megpróbálta szétfeszíteni a
rácsot. Nagyon frusztrálta, amikor meg sem rezdült. Ennyire legyengült volna? Igaz, több helyen megsérült, de eddig még minden ketrecből ki tudott szabadulni. Hacsak nem... - Mágikus megerősítés? -JaGarreth feltápászkodott és a bátyja segítségére sietett. - Nagy haverok a boszorkányokkal. Annika kifejtette, hogy a ketrec ellenáll a fizikai erőnek. Amikor ketten együtt sem boldogultak vele, Lachlain fel-alá járkált, minden centimétert alaposan megvizsgált, elszántan kereste a szabadulás útját. Még a cementfallal is megpróbálkozott, de túl vastag volt, kizártnak tűnt, hogy ki tudnák ásni magukat. - Nem tudom elhinni, hogy rád lőtt - mondta Garreth. - Csak jussunk ki innen, én... - Ne! Nem érdekel. Különösen, amikor te egyszóval sem tiltakozol, hogy a társam vámpír. Garreth felháborodottan nézett a bátyjára. - Azzal sem törődnék, ha maga Furie lenne az, ha boldog vagy vele. És látom, hogy Emmát mennyire szereted. - Igen. Oda kell hozzá jutnom! - De legalább nem vagyunk megláncolva. Ha kinyitják az ajtót, támadhatunk — javasolta Garreth. Lachlain beletúrt a hajába. - Bárcsak inkább megbilincseltek volna. Előbb vágnám le a saját kezemet, minthogy Emma tovább szenvedjen. Garreth furcsállva nézett testvérére, pedig Lachlain minden egyes szavát komolyan gondolta. - Hidd el Garreth, egyáltalán nem olyan fájdalmas, mint ez a tehetetlenség. Emma ezalatt fájdalmasan nyöszörgött az ágyában, és Lachlain olyan tisztán hallott minden egyes hangot, mintha ott állt volna mellette. A férfi felordított és újra a rácsokra vetette magát. A ketrecet varázserő védte, a falak és a padló masszív cement... Lachlain lassan felemelte a fejét és a mennyezetre fókuszált. - Ezen át tudom fúrni magam. - Lachlain, szerintem ez nem a legjobb ötlet. Ez egy többszáz éves,
faszerkezetes ház, és nem is gondolnád, milyen rossz állapotban van. - Nem érdekel. - Pedig érdekelhetne. Egy ilyen manővertől simán összedőlhet mind a három emelet, mint valami kártyavár. Háború, hurrikánok és a folyamatos villámlás -mind megtette a magáét. Egy lykae, aki alagutat váj a plafonban - az már tényleg sok lenne. - Majd megtartod, ha kijutok. - Micsodát? A mennyezetet? És ha nem tudom? Mindkettőnk társa megsérülhet, amikor ez a kóceráj ránk omlik. - Úgyhogy jó lesz, ha összeszeded magad - veregette meg Lachlain Garreth vállát. Az idő vészesen fogyott. Hagyta, hogy a fenevad küzdjön meg a plafonnal, karmával vájja szét a fát - majd a lyukon keresztül felkapaszkodott a hűvös házba. A hallban kicsit megpihent, megrázta magát, igyekezett visszanyerni önuralmát, majd lekiáltott a pincébe: - Boldogulsz vele? - Csak ne tartson túl sokáig - lihegte Garreth. - Ja és Lachlain! Ne öld meg Wrotht, a fekete hajú vámpírt, ha véletlenül összefuttok. Ő találta ki ezt az intravénás dolgot. Kristoff ősapái közé tartozik. Neki köszönhetjük Emma életét. - Mi a jóistent akar Kristoff Emmától? - csattant fel Lachlain. Garreth megrázta a fejét. - Semmit. Wroth azért csinálta, hogy elismerjék a házasságát Mysttel. Micsoda? Egy valkűr és egy vámpír? Wroth sokkal normálisabbnak tűnik, mint a többiek. Na, siess! Lachlain talpra szökkeni. Minden nehézség nélkül követte Emma illatát a tágas házon keresztül, fel egészen az emeletre. A lány szobájából éppen egy vörös hajú valkűr távozott egy robusztus férfi karján. Vámpír. Lachlain ösztönösen azonnal támadásba lendült volna, de erőt vett magán, Bizonyosan Wroth lesz az, Emma megmentője és Myst nénikéje. Wroth éppen Mystet vigasztalta és a könnyét törölgette. Egy érző szívű vámpír? A következő pillanatban Wroth felkapta a fejét. Lachlain amennyire csak tudott a falhoz tapadt. Wroth összeszűkült szemmel pásztázta a
terepet, majd magához szorította Mystet és már ott sem voltak. Lachlain berontott Emma szobájába. Az ágy üres volt. Persze, alatta kell hogy legyen. Letérdelt és felhajtotta az ágytakarót. Nem, ott sincs. Körülnézett: a szomszédos nappaliban Nix állt, karjában Emmával. - N'ix, hozd ide! Meg tudom gyógyítani! N'ix megsimogatta Emma haját. - A vérednek súlyos ára van. Ez a fiatal kislány háborúról álmodik, amit sosem látott, és olyan fájdalomról, amelynek már a töredékébe is belehalt volna. Lachlain megrázta a fejét, nem akarta elhinni, hogy mindez lehetséges. -Tűzről álmodik - sóhajtott N'ix. - Mindig, mindig a tűzről. Emma gyengének tűnt, a bőre, az ajka fehér volt, mint a hó, az arccsontja ijesztően kiállt. Lachlain egyetlen pillantást vetett a lányra, és az aggodalomtól máris kiverte a jeges veríték. Nix lehajolt és orrát az Emmáéhoz dörgölte. - Emma és az ő mesterhármasa. Es még nem is tudod, hogy a bátor Emma háromba vágta. És mi van a kezedben, drága gyermek? Neked kellene gyűrűt kapnod tőle, nem fordítva. Nagy erőfeszítések árán N'ix szétfeszítette Emma ujjait és Lachlainhez vágta a gyűrűt. A férfi felhúzta, de most ez sem érdekete. Miért nem adja Emmát is ilyen könnyedén? - Emma megkapta tőled az ösztönt. Ragyog benne, mint a csillag. Már ö is látja a jelet, ahol megjelölted. Lehetetlen... - Sosem fogja elveszíteni. - N'ix megütögette a homlokát. - Ö mindannyiunké. Emma és az ő mesterhármasa. - Ni'x, mit tegyek, hogy kiadd Emmát a kezedből? - Mit tennél meg érte? Lachlain összeráncolta homlokát az abszurd kérdés hallatán. - Bármit!—hörögte. Ni'x hosszú percekig némán tanulmányozta a lykae-t, majd bólintott. - Meg van a feladatod, Lachlain! Adj neki új emlékeket, hogy le tudja győzni a régieket! Lachlain kinyújtotta a karját, még levegőt venni is elfelejtett... és végül Ni'x átadta Emmát. A férfi magához szorította, és amire újra felnézett, N'ix már nem volt sehol.
Sebes léptekkel az ágyhoz vitte a lányt, lefektette, egyik töredezett karmával felhasította csuklóját, és Emma szájához tartotta. Semmi. Leült Emma mellé az ágyra és megrázta a vállát. - Az istenit Emma, ébredj fel! A lány ajka szétnyílt, ,szemfoga apró volt és satnya. Lachlain felhasította a hüvelykujját, a lány szájába préselte, miközben a másik kezével megemelte a fejét. Hosszai percek teltek el. Aztán Emma egész teste mozdulatlanná dermedt mintha megállt volna a szíve. Végül néhány kotyot ivott. Egy perccel később pedig felemelle a kezét és belekapaszkodott Lachlain mellkasába. A férfi kivette az ujját, és amikor Emma végül a karjára vetette magát,megkönnyebbülten sóhajtott és lehunyta a szemét. Amíg Emma ivott, Lachlain félrehúzta a lány hálóingét és ellenőrizte a sebeket: máris gyógyultak. Miután végzett, Emma kinyitotta a szemét, karját Lachlain köré fonta és gyengéden megszorította. - Emma, miért mentél el? Azért, amit Demestriuról mondtam? - El kellett mennem — felelte Emma alig hallhatóan. - Ő az... ő volt... az apám. - Tudom. De ez még nem magyarázat. Emma elhúzódott a férfitől. - Mielőtt elmentem Párizsba, N'ix azt mondta, hogy nemsokára végrehajtom a feladatot, amire születtem. Amikor a vámpír felém nyújtotta a karját, abban a pillanatban jöttem rá, hogy mi az. - Emma megborzongott. -Tudom, hogy nehéz elhinni, de megöltem Demestriut. - Láttam. Az egész találkozásotokat felvették. Lucia már elment Bowehez a felvételért. - Hogy került hozzád? - Ivo bekamerázta Demestriu szobáját, én meg elvettem tőle a filmet. Amikor Emma továbbra is értetlenkedett, Lachlain hozzátette: - Utánad mentem, és csak pár percen múlt, hogy nem értelek utól, - Ivót megölted? kérdezte Emma reménykedve. - Naná. A legnagyobb örömmel. - És Demestriu miatt haragszol? Hogy nem állíhattál rajta bosszút? - Haragszom, hogy egyedül mentél. Megértem, hogy ez volt a végzeted,
de soha többet ne hagyj ott egyetlen szó nélkül - felelte Lachlain, azzal újból magához ölelte a lányt. Emma teste feImelegedett, visszatért bele az élet. - Hogy találtad meg Helvitát? - Követtem az illatodat. Bárhova követlek. - Hogy mondhatsz ilyet? Amikor tudod, hogy ki vagyok. Lachlain maga felé fordította a lány arcát. - Igen, tudom, hogy ki vagy. Es nem érdekel. Végignéztem az egészet, láttam, hogy mi történt. Nincsenek előttem titkaid. És annyira akarlak, hogy szinte beleőrülök. - De nem értem. Én vagyok a lánya! - Most, hogy láttam veled, valamennyire csillapodott a dühöm. Eddig úgy képzeltem, hogy Demetrius egész nap annak örvendezett, hogyan kínoztak meg, és gúnyos vigyorral nézegette apám gyűrűjét. Ehhez képest annyira gonosz volt, hogy ezekre szinte nem is emlékezett. És a végén hogy olyan kedves volt veled... nagyon sokat jelentett nekem. - Annyi mindent elvett tőled! - És adott is, kislány. Engem? - kérdezte Emma félénken. Lachlain bólintott. Százötven éven át szenvedtem abban a pokolban, de az semmi nem volt ahhoz képest, amikor arra gondoltam, hogy elveszíthetlek. Láttam, Lachlain - suttogta Emma. - Azt a poklot. Tudom, hogy mi történt veled. Lachlain Emma homlokához támasztotta a homlokát. Istenem! Bárcsak... ne láttad volna! Belehalok, hogy megákoztalak azzal az emlékkel. Nem. Örülök neki, tényleg. Hogy mondhatsz ilyet? Emma ajka megremegett. Nem akarom hogy egyedül kelljen megbirkóznod vele. Lachlain megragadta a lány vállát: - Annyira szeretlek! — zihálta. - Én is szeretlek! El akartam mondani... - De akkor miért nem jöttél vissza Kinevane-be? Haza, hozzám? - Mert nappal volt Oroszországban. - Hát persze! - esett le Lachlainnek. - És akkor nappal volt Skóciában is! - Pontosan. És még csak másodszor illantam - először akkor, amikor
elmentem a vámpírral -, és nem voltam benne biztos, hogy sikerül pont valamelyik besötétített szobában földet érnem. És tudtam, hogy Amerikában éjfél körül járhat. - Igen, gondolkoztam is azon, hogy vajon mikor tanultál meg illanni felelte Lachlain, aztán szégyenkezve bevallotta: - Azt hittem, inkább a családodat választottad helyettem. - Nem. Próbáltam okos lenni, számító és logikus. És elhatároztam, hogy soha többet nem hagyom zsarolni magam. Senki nem mondhatja meg,, hogy kit és miért válasszak. És ez rád is vonatkozik, Lachlain. — Emma tréfásan megfenyegette a férfit.. Hallod? Soha többet. Lachlain elmosolyodott. - De azért nem akarsz rövid pórázon tartani, ugye? Különösen most, amikor már tudom, hogy jár az, akire megharagszol. Emma bele akart bokszolni Lachlain karjába, de ahogy hozzáért a ruhájához, visszarántotta a kezét. - Megsérültél, Sokkal jobban, mint gondoltam -mondta rémülten, azzal fel akart kelni, ám Lachlain visszanyomta az ágyba. - Nyugi! Meg fogok gyógyulni, ahogy te is. A lábad már sokkal jobb. - Hadd hozzak rá valamit! - Emma az ajtó felé nézett. - És a kezed? És a mellkasod? Jaj, Lachlain! Lachlain viszont nem akarta, hogy Emma máris kimenjen a szobából, különösen nem nélküle. - Ne aggódj! - mondta, és megfogta a lány kezét. — Most, hogy szeretsz, rád merem bízni magam, úgyhogy majd ápolhatsz. Emma próbálta megállni vigyorgás nélkül, de nem sikerült. - És még mit látsz? - Lachlain a markába köhögött. -Mármint az emlékeimben? Ebből azért még adódhatnak problémák. Főleg velem kapcsolatosak mondta Emma, akit nyilvánvalóan kellemetlenül érintett a kérdés. Jajaj. Vajon azt is látta, amikor Lachlain elképzelte, ahogy a nyelvével éppen a két lába között... - És? A múltból látok dolgokat. Meg hogy tetszenek a fehérneműim mondta elpirulva. Annyira azért nem örülök ennek a képességednek. Én sem, belehalnék,
ha egy másik nővel látnálak! - Mi van kislány, csak nem vagy féltékeny? - De igen! vágta rá Emma. - Régóta. Csak amíg te ide-oda rohangáltál, és azt morogtad: „az enyém", addig én meghúzódtam a hátttérben és csak egész halkan mondtam. Ez egyre jobb és jobb. -Örülök, hogy féltékeny vagy és ki akarsz sajátítani-mondta Lachlain. Csak annak nem, hogy szabad a bejárásod a gondolataimba. És még mit láttál? Így Emma részletesen összefoglalta az álmokat a csatatérről, a fogadóról, a nyakláncról és arról, amikor Lachlain a fenekén legeltette a szeméi. Nem, ezekben még nincs semmi kínos. - Ölni láttál? - Nem. - És ahogy... szóval, ahogy a kezemmel könnyítek ma-gamon? Emma szeme elkerekedett. - Nem, de... - De mi? Amikor Emma erre sem felelt, Lachlain megharapta a fülét. - Mondd el! Emma a férfi mellkasába fúrta a fejét, és alig hallhatóan azt suttogta: - Pedig szeretném! A vallomástól Lachlain egész teste felforrósodott. - Komolyan? - kérdezte fátyolos hangon. Emma bólintott, Lachlain pedig rájött, hogy minden fájdalma ellenére, a lány egyetlen szavával életet tud lehelni elkínzott testébe. - Csak szólj, hogy mikor! - Jó, de más dolgokat viszont nem akarok látni. Például téged... más nővel. - Ettől egyáltalán nem lélek. Előtted nem találkoztam senki emlékezetessel. - Nem is tudom. - Én viszont igen, Minden esemény, amit elmondtál, nagyon fontos volt a számomra. Tisztán emlékszem rájuk, még ennyi idő elteltével is. Amikor Emma el-fintorodott, Lachlain így folytatta: - Szerintem túl
hamar fel szoktál ébredni. Például aznap a folyónál valóban búsultam, hogy nem talállak sehol, de utána megfogadtam, hogy addig nem nyugszom, amíg az enyém nem leszel. Megesküdtem, hogy nem otthon várlak karba tett kézzel, hanem ha kell, a világ végéig elmegyek. És a fogadóban, amikor együtt voltunk, akkor pedig arra gondoltam, hogy mindent elkövetek azért, hogy magamévá tegyelek, sőt ha kell, akár becstelen eszközökhöz is folyamodok. Azon az éjszakán jöttem rá, mennyire odavagyok érted. - És a többi? - A nyaklánc? Egész úton hazafelé a kezembe tartottam, azzal aludtam és újraéledt bennem a hit, hogy egy nap majd a nyakadat fogja díszíteni. És azon az éjszakán, amikor a fenekedet bámultam — és meg kell, hogy mondjam, valóban figyelemre méltó darab -, követtelek a zuhanyba. Amikor beálltunk a víz alá, azt súgtad a fülembe, hogy nem tudsz nélkülem élni. - Tényleg? - lehelte Emma. - Bizony, és arra gondoltam, hogy bármit megadnék, ha ezt újra hallhatnám. A többi álom pedig könnyű, édesem. Olyan, mint a gondolatolvasás, amit sok ismerős pár gyakorol. - Lachlain összeráncolta a homlokát. -Bár általában ketten. Mondj valamit, hogy én is kipróbálhassam! Hogy tényleg ne legyen közöttünk semmi titok. Igen, nincs több titok! És megfogadjuk, hogy leküzdjük az én... a mi emlékeinkel? Emma lelkesen bólogatott. - Igen! - Emmaline! sikított Annika, mögötte Regin rontott be szikrázó szemmel a szobába. - Azonnal engedd el! Emma levegőért kapkodott, szemmel láthatólag szégyellte, hogy pont az ágyban kapták rajta Lachlainnel. Aztán összeszedte magái és határozott hangon azt felelte: - Nem! - Ezt nem mondhatod komolyan! Majd megbeszéljük, ha kicsit jobban leszel! - jelentette ki Annika, majd Reginhez fordult: - Szedd le róla! - A hangjából csöpögött az undor. - Ne nyúlj hozzá, Regin! - emelte fel Emma a hangját.
- Bocs, Em - felelte Regin, azzal elővette kardját, és még mielőtt felocsúdhattak volna, az ágynál termett, és Lachlain álla alá nyomta. Lachlain izmai megfeszültek, de a sérüléseitől, és mivel Emmát a karjában tartotta, nem tudott elég gyorsan reagálni. - Tedd - le - a kardot! - mondta Emma. - Nem vagy magadnál, kölyök! Miért akarsz vele lenni, ha egyszer rémálmaid vannak tőle? - Be kell fejezned ezzel a... ezzel a lykae-vel egyszer és mindenkorra tette hozzá Annika. - Együtt maradok - Emma szeme haragosan villogott - ezzel a. lykae-vel! - De a rémálmok! - Magánügy. Amikor Regin az ágy felé lépett, Emma felült: - Azt mondtam: nem! - sziszegte, azzal behúzott egy hatalmasat nagynénjének. Regin a szoba túlsó oldalán landolt. Lachlain felpattant és Emma elé ugrott, hogy testével védje az esetleges támadástól. Regin azonban feltápászkodott, megtapogatta sajgó állkapcsát és arcán ragyogó mosollyal így szólt: - Hatvanöt éve próbállak megtanítani erre a mozdulatra! Hát igen. Egyik sem normális. Kivéve Emma. Regin ekkor egy másik valkűrhöz fordult, aki éppen rágógumit fújt a szekrény tetején. - Vigyázz vele! Elfelejtette megemlíteni a jobb horgát. Nem baj, legalább végre megpihenhetek. Annika összecsapta a kezét. - Emma, kérlek, legyél kicsit belátóbb. Emma oldalra biccentette a fejét. - Mégis mi folyik itt? A háznak már össze kellett volna dőlni a villámaidtól. Lachlain gyanította, hogy Annika most, amikor rokonai között egy tisztavérű vámpírt is üdvözölhetett, talán nem szívesen menne bele a részletekbe. - Ugyan már, Annika, miért nem válaszol? Hiszen akkor már inkább egy lykae, nem? Emma az egészből egy szót sem értett. - Annika elismerte Myst és Wroth házasságát. Most biztos azon
morfondírozik, hogy egy vámpírnál minden csak jobb lehet. Annika gyűlölködve mérte végig. Tudod mit? - kérdezte Emma. Érzem, hogy bele fogsz egyezni. Tudom, hogy hihetetlen, de akkor is így lesz. En meg csendben meghúzom magam és nem kérdezek túl sokat. - Úristen! Garreth! Lachlain talpra ugrott, bár még mindig erőtlen volt, és Emmát maga után vontatva az ajtóhoz bukdácsolt, majd ki a folyosóra és le a lépcsőn. Regin és Annika követték őket, és követték, hogy Lachlain azonnal mondja meg, mégis mi folyik itt. Az alagsorban Wroth tálálták, aki Garreth-tel együtt rogyadozó térdekkel azon küzdött, hogy ne szakadjon le a mennyezet. - Mégis melyik idióta fejéből pattant ki ez a kiváló ötlet? - érdeklődött a vámpír elképesztően nyugodt hangon. - Ilyen sógorokkal bővül a családod? - kérdezte Lachlain Emmától gúnyosan. A vámpír egyetlen pillantást vetett a vérfarkasra, aki kézen fogva állt a lánnyal, és csak annyit mondott: - Hát igen.
35. FEJEZET
- Kezdődik a film - visította valaki, és Lachlain aggódva hallgatta, ahogy a valkűrök megindulnak a folyosókon. A lykae-t teljesen kimerítették a sérülései. Ráadásul segítenie kellett úgyahogy helyrepofozni a házat, hogy kitartson legalább addig, amíg sikerül megfelelő szakembert találni a Szövetségben, aki majd rendbe hozza a károkat.. Alig bírta elvontatni magát Emma hálószobájáig, hogy
átkötözhessék egymás sebeit. Bezuhant az ágyba, a lány hozzábújt, lejéi a mellkasára fektette, ő átölelte, és a következő pillanatban már majdnem aludt is. Most viszont csak bámult, ahogy a valkűrök beözönlenek az ajtón, karját szorosabbra vonta Emma köré, és azt kívánta, bárcsak lenne nála fegyver. Egyesek pattogatott kukoricát is hoztak, bár egyikük sem evett belőle volt, aki az ablakpárkányra telepedett, mások a szekrény tetejére. sőt valaki egyenesen az ágyuk szélére, és csak egy barátságos szisszenéssel jelezte, hogy Lachlain legyen olyan jó és vigye arrébb a lábát. A férfi nem értette ezt a nagy nemtörődömséget. Amikor itt egy lykae feküdt karja közt a család legfiatalabb tagjával. Az ő otthonukban. Az ő ágyában. Felkészülten várta a pillanatot, amikor a valkűrök észbe kapnak és támadásba lendülnek. Ennél rosszabb fizikai állapotban nem is lehetett volna, ezek meg körülötte rajzottak, mint a méhek. Garreth és Lucia hiánya szembeötlő volt. Korábban átjöttek, mert Lucia visszahozta a dévédét, ám szemmel láthatóan annyira kiborította valami, ami a klánban történt, hogy azonnal távozott, Garreth pedig követte. Maga sem akarta elhinni, de szinte megkönnyebbült, amikor végre Wroth és Myst is megérkeztek, ám ez nem gátolta meg abban, hogy a vámpír megvető pillantását hasonlóval viszonozza. Még mielőtt elkezdődött volna a vetítés, Emma fülébe dugta régi, „elavult" iPodját, hogy ne hallja, majd a férfi mellkasába fúrta a fejét, hogy ne is lássa az „ijesztő részeket". A többiekkel ellentétben Lachlain könnyen el tudott szakadni a képernyőtől, hogy átgondolja, mit tanult a történtekből, hiszen a felvételt már rengetegszer látta. Először Demetrius belépőjétől nézte végig, mert Harmann onnan indította, Azóta viszont már azt is látta, hogy a néhai vámpírkirály mivel töltötte idejét órákkal, sőt napokkal Emma érkezése előtt. Látta, ahogy kibámul az ablakon, homlokát reszkető kezébe temeti, vagy ahogy tébolyultan belebokszol valamibe, pont, ahogy azt Lachlain is tette. Lachlain megrázta a lejét. Fogalma sem volt, hogy mindezt hogyan
dolgozza fel - hogy egyeztesse össze múltját, és veszteségeit azzal az érzéssel, amit talán szánalomnak lehet nevezni. De most, Emma mellett rájött, hogy nem is kell tudnia. Még nem. Majd együtt kitalálják. Úgyhogy nem is marcangolta magát többet, hanem inkább a valkűrök reakcióját figyelte. Térdüket csapkodták, úgy nevettek, hogy vámpír Emma irtózott a padlóra ömlött vértől. A harcot izgatottan, előre hajolva nézték, és elkerekedett a szemük, amikor Emma akkorát sikított, hogy kitört az ablak. - Fasza egy csaj - mormogta Regin, a többiek bólintottak, és továbbra is meredten bámulták a tévét. Az egyik résznél Ni'x ásított és megjegyezte: - Ezt már láttam! - de senkit sem érdekelt, hogy mégis mikor. Amikor Demestriu azt mondta, hogy büszke Emmára, többen felzokogtak, és odakint villámok hasították ketté az égboltot. A bizonyítékot, hogy Furie él, üdvrivalgással fogadták, Lachlain pedig nem akart ünneprontó lenni, ezért nem árulta el, hogy Furie abban a percben valószínűleg a minél gyorsabb halálért fohászkodik a nagy Freyához. Amikor véget ért, Emma kivette a füldugót, és felnézett a férfi melléből. A valkűrök csak biccentettek egyet feléjük, majd szó nélkül kivonultak a szobából, Ni'x megjósolta, hogy a Demestriu testamentumából jóval többet adnak majd el a Szövetségben, mint az Egy kobold párizsi éjszakájából. Regin búcsúzóul még összefoglalta a rend legtöbb tagjának általános véleményét: - Ha Emmát annyira eszi a fene a túlméretezett lykae után, hogy lopja magát és még Demestriut is megöli, akkor legyen vele boldog,
Már csak Annika maradt a szobában. - Nem kell most döntened, Emmaline. Csak ne csinálj semmi olyat, amit később esetleg nagyon megbánsz. Emma megrázta a lejét. Őszintén sajnálta, hogy fájdalmát okoz Annikának, de kitartott elhatározása mellett. - Mindig azt gondoltam, hogy ez az én választásom, de tévedtem. Rajtad múlik, hogy elfogadod-e, hogy együtt vagyunk. Különben elmegyek.
Lachlain mintegy bátorításként, megszorította a lány kezét. Annika mindent elkövetett, hogy megőrizze a nyugalmát, és arca olyan volt, mint a márvány. A belsejében azonban cikáztak a villámok, és ez némileg aláásta az előfeszítéseit. A helyzet szemmel láthatólag megviselte. - Annika, mindig a karjába fogom magam vetni. Emma kimondta a végső érvet, ami ellen semmit nem lehetett felhozni - és ezt mind a ketten tudták. Annika végül — felszegett állal, kihúzott derékkal -Lachlain szemébe nézett. - Mi nem ismerjük el a társ fogalmát a szót mély megvetéssel ejtette ki vagy minek is nevezik maguk, lykae-k — törvényes kapcsolatnak. Össze kell házasodniuk. Szeretném, ha a lykae eskü alatt vállalná, hogy ezt a frigyet sosem használja fel a valkűr rendek ellen. - A lykae-nek van neve hörögte Lachlain. - És semmi sem szolgál nagyobb örömömre, minthogy Emma is felvegye ezt a nevet. Ha ezt szeretné, természetesen megesküszünk. Annika egy végső, esdeklő pillantást vetett Emmára. A lány megrázta a fejét. - Csak akkor illantsd őt is magaddal, ha valóban elkerülhetetlen! parancsolta Annika, azzal dölyfösen kivonult a szobából, bár magában azt motyogta: - Teljesen lezüllött a rend a vezetésem alatt. - Hát persze! Az illanás! - mondta Emma. - Olyan gyakran jövünk, ahányszor csak akarunk. Szuper! Ugye átugorhatunk néha hétvégére? A Marcii Gras-ra? A dzsesszfesztiválra? Jaaj, annyira szeretném látni, ahogy rákot eszel! - Gondolom, ha kell, az öblön át legalább olyan gyorsan elmenekülhetünk, mint az erdőn keresztül — jegyezte meg Lachlain keserűen. Emma elkomorodott. - De talán inkább távol kellene, hogy tartsalak a gyönyörű nagynénéimtől. Lachlain nagyot nevetett a nevetséges állításon, majd összerándult, mert a mozdulat még túl hevesnek bizonyult számára. - Emma, elbújhatnak melletted. Ne, ne tiltakozz! Van szemem, látom -
mondta, és megsimogatta a lány arcát. - Es tudom, hogy egyikük sem tud olyan jól vonyítani egy holdfényes éjszakán, mint az én kis félszerzetem. Fele annyira sem. - Te pimasz vérfarkas! - dorgálta meg Emma tréfásan, majd előrehajolt, hogy egy csókot nyomjon a szájára, ám egy hátborzongató visítás miatt fél úton megdermedt. Riadtan egymásra néztek, a földszinten Annika rikoltozott egy ismeretlennel. Mit értesz azon, hogy hatjegyű hitelkártya-tartozás?
36. FEJEZET
Hihetetlen Emma Királygyilkos Emma Emma mesterhármasa
Saját fejezete van a Harcosok könyvében! Regin, Nix és Annika kézen fogták - ő pedig ragaszkodott hozzá, hogy
Lachlaint is magukkal vigyék -, majd ünnepélyesen bevezették a háborúk termébe: a régi, tekintélyt parancsoló, felülről megvilágított emelvény elé, ezután kivették a könyvet az üveglap mögül és kinyitották az ő oldalánál, festett portréja alatt ősi nyelvükön írt titulusai sorakoztak, mindenekelőtt az, hogy Wóden nagyra becsült harcosainak egyike. Harcos. Ez annyira menő volt, hogy el sem akarta hinni. Emma remegő ujjal végigsimította a kidomborodó betűket a vékony pergamenen, Legyőzte Demestriui a vámpírhorda királyát, a legidősebb és legerősebb vámpírt, amikor úgy határozott, egyes egyedül küzd meg vele. Emma felvonta szemöldökét a burkolt kritika láttán, és Annika biccentett. Lachlain, lykae fejedelem királynéja. Heléna és minden valkűr hőn szeretett lánya. - Nézzétek az életrajzomat! - zokogta Emma. -Olyan jól hangzik írásban. - Jaj ne! Csak sírást ne! Az annyira giccses! - mormogta Regin. - És még helyet is hagytatok alatta. - Emma szipogott. Ni'x odaadta a csomag zsebkendőt, amit előrelátóan magával hozott, és a lány megtörölte a szemét. - Természetesen.— mondta N'íx. — Még ha az örökkévalóság hátralevő részében semmi mást nem csinálsz, csak a farkasoddal henteregsz, még mindig ott lesznek a rettenthetetlen ördögfiókáitok. Emma elvörösödött, de Lachlain védelmezőén átkarolta és magához szorította. Majd határozottan kijelentette: - Úgy döntöttünk, nem vállalunk gyerekeket. Ni'x összeráncolta a homlokát. - Hát... ha valamit látok, az általában be is következik, de ha mindketten ennyire eltökéltek vagytok, akkor Emma sose egyen emberi ételt, különösen ne több héten keresztül folyamatosan, különben előbb lesz terhes, mint egy nyúl a druida termékenységi rítus után. - De hát nekem nem... felelte Emma szomorúan. - Vámpír vagyok és nem lehel gyerekem. N'íx és Annika elcsodálkoztak Már hogyne lehelne ? kérdezte Ni'x. - Csak az étkezési szokásaidon kell változtatni. Amikor Lachlain meg, mindig szkeptikusnak tűnt, Annika átvette a szót. - Gondolkozzatok! Mi az, amit minden ember megtesz, de a
halhatatlanok közül csak néhányan? Esznek a föld terményeiből és .szaporodnak. Kell, hogy legyen összefüggés a kettő között. Emma szíve majd kiugrott a helyéről. Eszébe jutott. hogy Demestriu azt mesélte, mielőtt Heléna teherbe esett, megpróbált vele együtt átszokni az emberi ételekre. - De egy lykae-nek és... egy valkűrnek? - Hogy lehetnek-e apró kis farkaskölykeitek? -kacagott Nix. - De még mennyire. Nem a tietek lesz az első vegyes házasság. Nix körülnézett, mintha keresne valakit a házban, aztán legyintett. - Vannak vámpírok, akiknek a napfény meg se kottyan, vérfarkasok, akik elektromossággal táplálkoznak, valkűrök, akik a legnagyobb örömmel szaladgálnak éjszakánként az erdőben. Nix őszinte tisztelettel sorolta a listát. - Es mindannyian erősek. Rögtön itt vagy például te. Emma Annikához fordult. - Miért nem mondtad el? Annika megrázta a fejét és széttárta a tenyerét. - Sosem gondoltam, hogy foglalkoztat ez a kérdés, azt meg pláne nem, hogy ilyen butaságot vettél a fejedbe. - Ha Emma tiszta szívből szeretne gyerekeket - fordult Nix Lachlainhez -, akkor sikerülni fog. Csak rendes ételt kell ennie legalább kilenc hónapig. Emma az ajkába harapott és fintorgott, a kérődzés gondolata nem villanyozta fel különösebben. - Ne vágj már ilyen arcot! - mondta Lachlain. - Eszem ágában sincs osztozni rajtad. - Rendben Akkor addig is - Nix szünetet tartott és huncutul elmosolyodott - mézeshetek!!! Emma és Lachlain meghökkenve hallgattak. - Ugyan már legyintett Nix. - Mindez úgyis kiderült volna a jegyesek kötelező háromórás oktatásán. Hétvégén, Emma és Lachlain szolid, szűk körű esküvője, illetve az azt követő hangos és bizarr lakodalom után, a rend tagjai elterültek a tévészobában és tekintetüket a képernyőre szegezték. Közöttük ült az ifjú pár is, ám Lachlain izgett-mozgott és nem tudott a filmre koncentrálni, mivel kis felesége finom ujjaival éppen köröket
rajzolt a tenyerébe. Lachlain csak Bowe-t és Garreth-et hívta meg a szertartásra, bár a klán tagjai alig várták, hogy megismerhessék az apró királynét, aki leterítette Demestriut. A lykae-k azonban szerettek inni és kirúgni a hámból, és Lachlain úgy érezte, talán nem a legjobb ötlet összeereszteni őket a sok őrült valkűrrel, akik nem ittak semmit. Természetfelettiek a nagytermészetűek és az alkohol ellen. Ám Lucia a valkűrök szavaival „elment, hogy kiszellőztesse a fejét" avagy egyszerűen „megszökött" pontosított Garreth, így Lachlain egyáltalán nem haragudott, hogy öccse az esküvő helyett inkább a lány után eredt, Bowe viszont eljött, ám miután szórakozottan gratulált barátjának, a következő órát Níxszel töltötte egy sarokban susmorogva. Utána viszont rejtelmes lett és gondterhelt , majd hamar el is ment. A vakmerő Wroth is tiszteletét tette karján a kacarászó Mysttek Bár a vámpír ellenséges fogadtatásra számított, a rend vele is ugyanolyan közönyösen viselkedett, mint Lachlainnel, aki kezdte magát úgy érezni, mint egy régi bútordab. Leszámítva Annikát, aki Wroth láttán egy fokkal kevésbé büszkén szegte fel az állát, és a lykae hallotta, ahogy azt motyogja magában: - Furie meg fog ölni... Lachlain nyugtalanul fészkelődött. Arra gondolt, hogy végre már elég erős ahhoz, hogy holnap hazamenjenek. Fizikailag már készen állt, hogy teljesítse házassági kötelességeit, de nem ez alatt a tető alatt. Felállt, Emma felé nyújtotta a kezét, aki arcán zavart mosollyal, belecsúsztatta tenyerét. Ahogy elhaladtak a képernyő előtt, csak úgy záporozott feléjük a pattogatott kukorica. Lachlain nem tudta, hogy hova vigye Emmát - lehet, hogy ki a ködös éjszakába -, csak azt, hogy akarja és szüksége van rá, akkor és ott. A lány túlságosan sokat jelentett neki, túl jó volt ahhoz, hogy igaz legyen. Amikor szeretkeztek és szorosan átölelte, kevésbé félt attól, hogy egyszer csak köddé válik. De csak az üres haliig jutottak, amikor nem bírta tovább, a falhoz préselte a lányt, két keze közé fogta a nyakát, és még egyszer megkérdezte: - Velem maradsz?
- Örökké. - Emma csípője hozzásimult. - Szeretsz? - Örökké, Emmaline - súgta a fülébe. — Örökké. Any-nyira, hogy szinte beleőrülök. Emma halkan felnyögött, ő pedig felemelte, hogy a lány a dereka köré tudja kulcsolni a lábát. Tudta, hogy ott nem teheti magáévá, akkor sem, ha beleszédül alany forró leheletébe. - Bárcsak otthon lehetnénk - suttogta Emma. - Az ágyunkban. Otthon. Mintha azt mondta volna otthon. Az ágyunkban. Még soha életében nem hallott két ennyire szépet. Lachlain most már szinte teljesen a falhoz préselte, egyre szenvedélyesebben csókolta, szíve összes szeretetét beleadta, de hirtelen valahogy kicsúszott a lábuk alól a talaj és zuhanni kezdtek. Teljes erejéből ölelte a lányt és helyet cserélt vele a levegőbe, hogy a hátával tompítsa az esés erejét. Amikor kinyitotta a szemét, otthon voltak az ágyukban. Hitetlenkedő tekintettel, tátva maradt szájjal elengedte a lányt és felkönyökölt. - Hát ez... - Nagy, döbbent sóhajtás. - Hát ez kemény menet volt, kislány. Legközelebb talán figyelmeztethetnél. Emma ünnepélyesen bólintott, majd felült, a férfira mászott, és közben már vette is le a blúzát. - Lachlain - suttogta, miközben mellbimbója a férje mellkasát súrolta. A férfi beleborzongott, és a lány csípőjébe kapaszkodott. - Oké... figyelmeztetlek - zihálta Emma. - Ez most... egy nagyon... kemény... menet... lesz. Lachlain még a történtek után is ugyanolyan görcsösen kívánta a lányt, mint az első percben, és nem is próbált küzdeni az érzés ellen. Hátára fordította, és letépte róla a maradék fehérneműt. Aztán ő is megszabadult minden öltözékétől, aztán ráfeküdt. Amikor a karját a feje fölé szorította és belehatolt, Emma a nevét kiáltotta, és annyira édesen vergődött alatta. - Majd holnap behajtom rajtad azt a menetet, szerelmem, de most először megmutatom, hogy én mit értek azon, hogy kemény.
A SZÖVETSÉG KÖNYVÉBŐL A Szövetség „...és minden halhatatlan teremtmény egyetlen formációban egyesüljön, ugyanabban a dimenzióban, ám mégis rejtve az emberiség elől." A valkűr rendek „Ha egy haldokló, szűz harcos még utoljára felsikít a csatatéren, Wóden és Freya segítségére siet. A két isten villáma lesújt a harcosra, palotájukba menekítik — a szűz bátorságát halhatatlan valkűr lánya viszi tovább mindörökké." • A valkűrök a föld elektromos energiájával táplálkoznak, hatalmas, kollektív erőforrássá alakítva azt, amelyet felfokozott lelkiállapotukban,
villámcsapás formájában juttatnak vissza. • Hattyú szüzeknek, illetve harcos szüzeknek is nevezik őket. • A Horda ellenségei. A VÁMPÍRHORDA „A Szövetség első, zűrzavaros éveiben a vámpírok testvérisége uralkodott, rideg természetük, a logika tisztelete és a kegyetlenség irányvonalát követve. Dacia zord sztyeppéiról Oroszországba emigráltak, bár egyesek szerint egy titkos csoportjuk még mindig Erdélyben él. Minden vámpír keresi a menyasszonyát, örök feleségét, az egyetlent, aki a vérét veheti, vagy aki csókjával életet lehel testébe és jéggé fagyott szívébe." ■ Képesek teleportálni, más néven illanni. • Dacusoknak is nevezik őket. • A Szövetség legtöbb frakciójának ellenségei. A lykae klán „Egy büszke, izmos keltői harcost (avagy a rejtőzködők, a későbbi kelták egyikét) veszett farkas ragadta el ereje teljében. A harcos feltámadt halottaiból, ám lelke örökre összeforrta fenevadéval. Jellemzői: az érintés kényszere, klánjához való mindenekfeletti lojalitás és az élet érzéki élvezete. Olykor a lappangó fenevadkitör... " • Vérfarkasoknak is nevezik őket. • A Horda ellenségei. Az ősapák „...Kristoff, a Horda törvényes uralkodója, miután koronájátólmegfosztatott, végigjárta az ókor legendás csatamezőit, hogy felkutassa a legnagyobb hősöket. így nyerte el a Sírjáró nevet. Örök hűségért örök életet ígért cserébe, hadserege így gyarapodott. " ■ Km bérből led vámpíiok serege, akik nem isznak vén kö/.velleiu'il a icsiból. • A 1 lonl.i ellenségei A fúriák „Adáz seregüktől egyeile» bűnös sem menekülhet." • Kegyetlen női harcosok, az igazság rendíthetetlen szolgálói, feladatuk a bujkáló bűnösök felkutatása. • Királynőjük Könyörtelen Alecta.
• Erünniszeknek is nevezik őket. A lidércek „...eredetük ismeretlen, jelenlétük hátborzongató." • Áttetsző, kísértetszerű lények. • Legyőzhetetlenek, sőt többnyire megfékezhetet-lenek. • Időnként az „ősi dögvésznek" is nevezik őket. A démonarchia „Ahány törzs él a földön, mindnek megvan a saját démona... • A démondinasztiák birodalma. • Egyes nemzettségeik a Horda támogatói. A boszorkányok háza „...a bűbáj halhatatlan birtokosai, a fehér és fekete mágia gyakorlói." ■ Misztikus kalmárnép, akik varázserejüket áruba bocsátják. A ghoulok „Még a halhatatlanok is óvakodnak a harapásuktól. " • Zöldes, rothadó bőrű, barbár szörnyeteg — egykoron ember • , a v/cmr sárga, harapása, marása ragályos. • Számuk fertőzés uij.in növekszik. • Többnyire csa| >a i < ikban portyáznak. az örökösödés „Es eljön majd az idő, amikor a Szövetség minden egyes halhatatlan tagja, kezdve a legerősebb valkűrtől, vámpírtól és vérfarkastól a fantomokig, alakváltókig, tündérekig, szirénekig... véres küzdelemben mérkőznek meg egymással, amelyben a leggyengébbek elpusztulnak." ■ A háború ötszáz évente tör ki. Vagy éppen ebben a percben.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Nagyon-nagyon sok köszönet illeti meg Bcth Kendric-ket, aki szerint mi nem is gyerekkori, hanem csecsemőkori barátnők vagyunk. Nélküled és a telefon nélkül ez a könyv sosem készült volna el. Továbbá szeretném megköszönni a csodálatos Sally Fairchild odaadó és folyamatos támogatását. És nagyon hálás vagyok Megan Mc-Keevernek a Pocket Booksnál, aki ebben a pillanatban is valószínűleg éppen egy írói válságon segít átlendülnöm.
