Finnország keresztül-kasul, 2012. július 7-18.
Köszöntöm a Kedves Olvasót! ☺ Deák Hajnalka vagyok, Londonban élő angoltanár és zongoratanár. Jó régen írtam már utazásos blogot, mivel nem volt hozzá témám… Korábban három évig dolgoztam ápolónőként-házvezetőnőként. Némelyik ügynökség a mai napig meg szokott keresni, vállalnék-e alkalmi munkákat. 2012 márciusában is csörgött a telefonom, de amikor láttam, melyik ügynökség hív, már eleve fel sem akartam venni. Hagytam is csörögni, de valami azt súgta, vegyem fel… Na jó, a nyolcadik csörgésre felvettem. „Szia Hajnalka, elvállalnál-e két hét ápolási munkát júliusban… (ráztam a fejemet)… Finnországban?” Hogy hol, Finnországban? Ó igen, természetesen elvállalom – habár én sem tudtam mi fog épp akkor történni velem, hónapokkal később, de ezt a helyzetet meg fogom oldani. Így is történt. Kiderült, egy idős bácsit kellene kísérni, aki befizetne egy szervezett finn körútra, és az ápolója költségeit is állja, azaz én is teljes jogú tagja leszek az utazásos csoportnak. Azonnal választ kellett adnom, a sok szervezés és foglalás miatt – azonnal igent mondtam. Tudom, hogy ha beteget viszek „nyaralni”, az az ápolónak még nagyobb munka, mint ha otthon dolgoznék vele, de eleve úgy készítettem fel magamat: mindennek örülni fogok, ami ezáltal ingyen kijut nekem, és semmi miatt nem fogok bánkódni, amit a beteggondozás miatt el kell szalasztanom. Az utazás várakozáson felül sikerült. 2012. július 7. szombat Hajnali 4 órakor ébredtem, majd keresztültaxiztam Londonon az ügynökség egyik tagjával együtt és megérkeztünk a kliens lakására. A munkát már a taxiban elkezdtük, utolsó simítások: céges fényképezőgép és töltő, céges telefon és töltő, babycsősz és töltő, ellenőrizzük a páciens csomagját, ruházatát, gyógyszereit, költőpénzét. Minden rendben ment, kapkodás nélkül. 7.05-kor érkezett a következő taxi, és innentől már mindenért egymagam voltam felelős. Kiszállított bennünket és csomagjainkat a Heathrow 3-as terminálra. Becsekkolás után némi kapkodás következett: a céges fényképezőgép máris bedöglött, gyors telefonálgatás: mit csináljak, gyors válasz: gyorsan vegyél egy újat… Máskülönben az egész nyaralásról egyetlen céges felvételt sem tudok csinálni. Mellesleg még mindig olcsóbb fényképezőgépet venni a drága londoni repülőtéren, mint egy olcsóbb finn műszaki boltban. Nem beszélve arról, hogy később időm se lenne arra, hogy fényképezőgépet keresgessek. Úgyhogy rohanós kameravásárlás, amíg kliensem aznapi első Guiness-ét iszogatta. Reméljük, több krach nem lesz. A repülőúton, London-Helsinki között, bőven volt időm, hogy az új gépecske működését kitanuljam. Kliensem szerencsére nagyon jól viselkedik, csak két újabb sört ivott meg a
háromórás út alatt, ha csak ennyi gond lesz vele, akkor nekem ez inkább nyaralás lesz, mint munka. ☺ Átszállás a helsinki repülőtéren, Rovaniemibe megyünk tovább. Az átszállás egyik repülőgépről a másikra igen izgalmasra sikeredett a jóformán mozgásképtelen kliensemmel. Nem ismertem még a képességeit, és azt sem tudtam, milyen messzire kell gyalogolni vele. Az átszállásra 50 perc volt, cakkompakk, és mint később kiderült: olyan távot kellett ez alatt megtenni, ami egy egészséges embernek is félóra tempós séta. Ráadásul nem a megfelelő útlevél-sorba is álltam be vele… de nekem ilyen helyzetekben mindig segít „valaki”, azaz a semmiből egyszercsak előkerült egy tolószék, a rossz sort még épp az utolsó pillanatban elhagytuk, és szó szerint az utolsó másodpercben dobbantottunk a rovaniemi gépen. Mint fentebb már írtam: reméljük, több krach nem lesz. Ennyire északon még sosem jártam. Na ezen a domestic, helyi repülőjáraton már jócskán voltak parasztos, bárdolatlan, mongolos fejek, Timur és csapata szerű mosolytalan fiatalok, nem éppen a Nokia-gyár elit vezetősége… Bár nagyon nemigen lógok ki közülük a kun arcommal és testalkatommal ☺. Első benyomásaimat a finn tájról esélyem sem volt megörökíteni, mivel örültem, hogy éppcsak tartani tudom a kiszabott menetidőket a lassú beteggel, aki állandó támogatásra szorult. Ezzel együtt hatalmas öröm itt lenni ☺. Kliensemnek folyamatosan magyarázom, hová megyünk és miért – nem sokat fog fel, mi is folyik körülötte. Pedig ő carer nélkül akart jönni… és tolószéket is amiatt nem hoztunk, mert ő nem akarta: „ő tud járni”. Na majd ezért nem fogunk eljutni egy csomó helyre. Szar lehet, amikor az ember ennyire lerokkan fizikailag, és ezt nem hajlandó tudomásul venni. A Finnair járatain az ülések szellősebbek, mint a fapadosok, de nem sokkal… Itt is, ha valami leesik a földre, esély sincs felvenni (nincs hely előrehajolni). A filmekben olyan kényelmesnek tűnnek a repülők. A hotelban a klienssel közös szobában alszunk… Ez nagyon nem professzionális, ilyen még soha nem fordult elő velem, ez már csak a nemek különbözősége miatt sem szabályos. Ez eléggé kitolás, mert így szó szerint értendő a 7/24-es szolgálat, sose leszek egyedül, amikor kicsit magammal is foglalkozhatnék. De előre megfogadtam: I take what they give me. Így is nagyon jó, hogy itt lehetek.
Július 8. vasárnap Első közös éjszakának elég szarul is sikerült: a páciens folyamatosan mocorgott, tüsszögött, köhögött, krákogott, ha meg véletlenül elaludt, akkor hangosan horkolt. Na, hát ez van. Mivel egész éjszaka nem tudtam aludni, legalább meggyőződhettem arról, hogy a Nap valóban nem nyugszik le egyáltalán. Éjszaka is teljesen világos van, picit fakóbb, mint napközben, de normál világos. Ez most persze jó meg érdekes, de mi lehet itt télen, amikor
napi 24 órán át sötét van, és mínusz 40 fok? Most egyébként 15-16 fok van, ami egy megszokott júliusi londoni átlaghőmérséklet, azaz számomra semmi különös. Az idő pedig esős, borult, ami szintén nem szokatlan. Rovaniemi Lappföld kapuja és székhelye, a térség legjelentősebb vásárhelye. Kisváros, 60.000 lakossal, saját egyeteme van. Finnország leghosszabb folyója, a Kemijoki (512 km) mellett fekszik. 1944-ben lerombolták, majd 52-ben újjáépítették, emiatt kevés érdekes látnivaló maradt, még leginkább a Danish church. Lappföld Finnország területének közel egyharmadát teszi ki. Ma délelőtt az Artic Circle Reindeer Farmot látogattuk meg, egy erdő közepén, ahol népviseletbe öltözött helyiek fogadtak, hagyományos jurtákban. Egy tradicionális rénszarvasidézést is eljátszottak, majd minden turista kapott két vonást a homlokára, egyenesen a parázsló hamuból, ez tartja távol a rossz szellemeket. Utána rénszarvast lehetett etetni. Sajnos mindössze öt vézna, szőrehullatott rénszarvasról volt szó, sajnáltam, hogy turistalátványosságként itt és most csak ez alkotta az állományt. Töménytelen szúnyog, főleg az erdőkben, akik megeszik az embert! Állítólag rajta volt az előzetes tájékoztatón, hogy mindenki hozzon magával szúnyogriasztó sprayt, én erről valahogy lemaradtam.
a népviseletbe öltözött úriember kosarában rénszarvaszuzmó van
Délután abba a néprajzi múzeumba mentünk, ami az egész út egyik legérdekesebb része maradt számomra. Finnugrisztikát és finn civilizációt iskolában, középiskolában, egyetemen tanultam, de látni még sosem láttam semmit a saját szememmel. Ráadásul kiváló múzeumi előadó is volt, egy idetelepedett ausztrál hölgy, aki olyan lebilincselően mesélt, hogy mindenki tátott szájjal hallgatta (úgy rémlik, nem Fancsaly Évának hívták…). Pár érdekesség az előadásából, ami hirtelen eszembe jut: - Ha egy négytagú család csakis rénszarvas-tenyésztésből akar megélni, akkor legkevesebb 500 rénszarvast kell tartaniuk. Korlátozott, hány családi vállalkozás élhet ebből, mert nincs végtelen hely és főleg élelem az állatoknak. Az állatokat (a vadon élőket is) igyekeznek az Északisarkkörön túl tartani, mert ennél délebbre nekik túl meleg van, és a speciális tápláléka (zuzmók, gombák) sem terem meg. - A rénszarvast mindet helyben, országon belül el is fogyasztják, egy deka nem megy belőle exportra. A rénszarvas húsa teljesen zsírmentes, szín hús, vitamintartalma 20%-kal magasabb, mint a marhahúsé. - Egy átlagos finn személy hetente 2-3x eszik rénszarvast. Úgy vásárolják, mint mi a disznót, azaz a család vesz egy egész rénszarvast, feldarabolják és lefagyasztják. - Sok a medve, akik félénk állatok. Ha kiránduláskor erdőbe megyünk, ajánlatos csoportban menni, hangosan beszélni, énekelni, tapsolni, és ilyen módon szinte kizárhatjuk a medvetámadást. A medvéknek nincs természetes ellensége, ezért jól szaporodnak, és emiatt sajnos időről időre ritkítani kell őket, mert nincs elegendő táplálék és élőhely a számukra. - Filmet nézünk az északi fényekről, a teljes filmet le is kameráztam, majd megpróbálom feltölteni Youtube-ra. Az előadó elmagyarázta az északi fény jelenségének fizikai jellemzőit, de én ezt magyarul sem értettem volna…, természetesen számtalan babona és hiedelem kapcsolódik hozzá. - Az Északi-sarkot övező jégtakaró csökkenéséről is láthattunk szomorú képeket és statisztikákat. - Nyáron több mint 2 hónapig van 24 órás világosság, és ezen felül legfeljebb 1-1 hónapig előtte-utána lehet növényeket termeszteni. Ez az oka, hogy itt nem terem meg a legtöbb zöldség és gyümölcs, a legjellemzőbbek az eper, szeder és áfonya. A fák is nagyon lassan nőnek. - Télen meg kell tanulni öltözködni a teljesen szokványos mínusz 40 fokban, sok a szauna.
Múzeum után elmentünk az igazi lappföldi Mikulás postahivatalába, ahol befizettem az unokahúgom számára, hogy a Mikulás küldjön neki üdvözletet decemberben. Ugyanitt húzódik az Északi-sarkkör (66° 32’ 35”), mekkora élmény ezt átlépni ☺. Hozzáteszem, az Északi-sarkkörön ezen a napon 21 fok volt, míg Londonban 15…
Július 9. hétfő Elhagytuk a szállást és elindultunk dél felé. A finn körút olyan módon van megtervezve, hogy az első nap felvittek bennünket repülővel a legészakibb pontig, ami még érdekes (Rovaniemi), és dél felé busszal jövünk, egészen majd Helsinkiig, „mindig meg-megállva”. Megállunk egy vízesésnél: Auttiköngäs Conservation Area. Kitűnő kirándulóhely, de se idő, se lehetőség nagyobb gyalogtúrát tenni a környéken. A vízesés mellé egy csúszdát is építettek: régebben így szállították a fahasábokat: lecsúsztatták őket a csúszdán, a víz elvitte a fákat (log floating), és a megfelelő helyen kiszedegették őket a vízből. Megállunk Posio-ban: Pentik Pottery, coffee cup és country life museum, aminek szendvicsbárja is van. Mivel folyamatosan viselem a fényképes carer azonosítómat, sokszor idegenvezetőnek vélnek. Ritkán és ügyesen, de ki lehet használni a helyzetet, pl. ma is idegenvezetőnek hittek, és így nem kellett fizetnem egy szelet (nagyon drága) sütiért. Tényleg, ezt még nem is írtam: az árak olyan magasak Finnországban, hogy habár minden weboldal megmondta: készüljünk fel, hogy mélyen a zsebünkbe kell nyúlni, de ez engem még Londonhoz képest is váratlanul ért. Finnországban minden nagyon drága, az élelmiszer is, általában csak tanácstalanul kóválygok, aztán nem
veszek semmit, pedig bőven hoztam pénzt, de nem bírok kiadni 10 eurót egy Signetta tollra, amire az van ráírva, hogy Finland. Svédország, és főleg Norvégia pedig ennél is drágább. Nem mintha annyira érteném: ezeknek az országoknak alig van ásványkincsük, semmi mezőgazdaság, hideg van, szar az időjárás – valamit mégis tudhatnak, a gyenge adottságaik ellenére. Magyarországnak ehhez képest páratlan természeti adottságai vannak, amivel sajnos nem úgy élünk, ahogyan kellene . Na de most nem ez a lényeg. Szóval a fényképes azonosítómon a nevem alatt az áll, hogy „carer”, azaz „törődő”, de hogy kivel törődöm, egy beteggel vagy a turistákkal, végül is nem derül ki… Szállás Kuusamo-ban. 10.000 fős kisváros, közel az orosz határhoz. Mint a városok többsége, ez is teljesen megsemmisült a 2. világháborúban, majd ronda kommunista épületekkel újjáépítették. Vacsorára isteni lazaclevest eszünk (tejszín, krumpli, kapor, babérlevél vannak benne). Sok halat eszünk, ez is nagyon tetszik itt. Július 10. kedd Megyünk tovább, dél felé, Kelet-Finnországban, szép dombos részen. Több rénszarvast látunk a buszból, mint ahány autót, sokat mondok, ha félóránként jön szembe egy autó. Forgalom errefelé egyáltalán nincs, de minél délebbre megyünk, annál több autó lesz. Meleg az nincs, 12 fok van ma reggel. Megállunk a Silent People (Hiljainen Kansa) nevű kompozíciónál, tipikus kortárs alkotás: 1200 fakereszt tőzegfejjel, használt ruhákba öltöztetve. 1988-ban született az alkotás, Reijo Kela ötletéből. 1994-ben elvittek ebből 700-at egy Helsinki kortárs fesztiválra – több nem fért el… A használt ruhák gyűjtésből származnak. Tipikus kérdés: „mi a mondanivalója”, tipikus válasz: mindenki keresse meg a mondanivalót.
Ugyanitt szabad tűzön palacsintát is sütött két leány, a palacsinta nagyon finomnak nézett ki, főleg, hogy kellemesen füstös ízű is lehetett, jó ropogósra sütötték az óriás palacsintákat, és pont olyan félig megégettre, ahogyan a legjobban szeretem, csak nem volt idő rá, hogy rendeljünk, várjunk a sütésre és meg is együk. Hát igen, ezzel jár egy szervezett utazás, itt alkalmazkodás van.
Általában, bárhová megyünk, a sütik jellemzően berry pie-ok. Ami jó, mert azt nagyon szeretem. A sofőrrel beszélgettem (finn gyerek), azt mondja: Helsinkiből Szentpétervárra gyorsvonat megy, mindössze négy óra az út. Felcsillant a szemem, de egyből hozzátette: hát csak a vízumot nem egyszerű megszerezni. Finnország jó eredményeket ér el a fenntartható fejlődés programban, amelynek egyik passzusa azt mondja ki: minden kivágott fa helyett kettőt kell ültetni. Ők ezt nagyjából tartják is. A rénszarvas-tenyésztés által pedig ellátják a lakosságot hússal, ami szintén folyamatosan pótlódik. Mindez okosan szervezett, igaz, nem nehéz jól szervezni egy Anglia nagyságú országban, mindössze 5.5 millió lakossal. Ezer tó országa, valóban. Mindenütt tavak és fák, emberi beavatkozás nyomát alig-alig látni, ebben az északi térségben a népsűrűség: 1.73 fő / km2. 130 km megtétele után megállunk Suomussalami-ban. Orosz ortodox templom, falumúzeum és II. világháborús emlékmű.
Újabb 106 km után megállunk Kajaani-ban egy órácskára, hagyományosan fenyőfakereskedő városka, 1604-ben épített kis várral. Elég csúnyácska, a szokásos oroszoskommunistás épületek és városszerkezet. A bárok többsége 15-18 óra között nyit, így kliensem számára egyetlen helyet sem találtam, ahol sörözhetne. Itt egyúttal csúnyán eleredt az eső, azaz végképp „otthon” (London…) érezhettem magam: 13 fok és szakadó eső. Látszik, hogy mindenhez hozzá lehet szokni, mert már fel se vettem, milyen az idő. Én már azzal vagyok megszokva, hogy az időjárás alapvetően fos, és ha nagy ritkán nem, az bónusz, az élet ajándéka. Akartam továbbá könyvet venni Finnországról, de egy turistaboltban sem volt 20 euro alatt, na gondoltam, majd egy könyvesboltban, de itt meg még drágább volt… mindegy, rohanva megvettem, így jártam, nem nagyon van időm boltokban nézelődni, minden percben a kliensemet támogatom-segítem.
Következő állomás: Nurmes, karéliai megálló, hagyományos faházakkal és tavakkal. A várost II. Sándor cár alapította. Élő előadás: nyolc karéliai kislány hat néptáncot ad elő a csoport számára, egy háromfős zenekar pedig népdalokat, citeraszerűséggel kísérve. Amit lehet, videóra vettem, de az előadás felét elszalasztottam a munkám miatt, beleértve a hangszerek bemutatását. Jellemző angol utastársaimra, hogy rajtam kívül mindenki túl hosszúnak találta az előadást (a „hosszú” itt az „unalmas” szinonimája is). Az angolok saját maguk is bevallják, hogy nem nagyon tudnak mit kezdeni más népek hagyományaival, udvariasan megnézik, meghallgatják, ha muszáj, de nem túlzottan érdekli őket, nem tudják hová rakni. Sajnos általános érdektelenség volt jellemző a lelkes előadók felé. A karéliai ételek sem arattak sikert – ők fish and chips-et ennének, ha lenne. A karéliai nyelvet alig 40.000 ember beszéli (ennek nagy része Oroszországban él), újabb nyelv, ami valószínűleg egyszer ki fog halni, habár mindent megtesznek, hogy fenntartsák, saját újságjaik, rádióállomásuk van. Maga Karélia az egyik legvonzóbb rész: érintetlen természet, több mint 2000 tó. Ahogyan haladunk dél felé, egyre hosszabbak az éjszakák, Nurmesben már rendesen besötétedett, igaz, hogy csak rövid időre. Ez jó zsúfolt egy nap volt. Július 11. szerda Következő állomás: Kuopio, 133 km. Savo tartomány székhelye, 97.000 lakosával Finnország kilencedik legnagyobb városa. Hangulatos piaca van, helyi zöldségekkelgyümölcsökkel és kézműves árusokkal. A várost a Kallavesi tó veszi körül, és a város jópár része kis szigetekre épült. Jópár egyeteme is van, valamint fontos egészségügyi, gyógyszerész- és orvostudományi központ. Kulturális élete is jelentős: minden évben itt rendezik a Contemporary Art Festivalt, a Kuopio Dance Festival, a Kuopio Wine Festivalt és a Finland Ice Marathont. Szintén itt rendezik minden évben a síugró világkupát. A belváros a szokásos oroszoskommunistás, mind az épületek, mind a városszerkezet. Részt veszünk egy kétórás hajóúton, ami tiszta pénzpazarlás, mivel igazából semmi különöset nem látunk, csak a partot és a fákat.
A városnak saját kilátótornya van (Puijo Tower), 75 méter magas, innen csodás kilátás nyílik. 400 lépcső vagy fizetős lift, ezek az opciók. Később szabadidő gyanánt megnézzük a város katedrálisát, majd a szokásos Guiness-ivás egy kocsmában. Sajnos a szabadon eltölthető, egyéni időt 100%-osan ezzel töltjük: kocsmákban ücsörgünk. Nem csoda, kliensem alig tud járni. De megfogadtam még az elején, hogy ami jut, annak örülök, ami meg elmarad, hát elmarad. Amúgy ma tudtam meg, hogy a kliensem 2000 fontot fizetett ezért az útért – fejenként… Eddig is megbecsültem magam, de most már még jobban meg fogom. A vacsora általában benne van az árban (nem mindig), ellenben még soha nem tálaltak fel rénszarvast. Kezdek bepánikolni, hogy úgy fogom elhagyni Finnországot, hogy meg sem kóstoltam a rénszarvast. Innentől kezdve fokozott figyelmet fordítok ennek felkutatására. Július 12. csütörtök Következő állomás: Savonlinna, szigetre épült, 27.000 fős város. A kisvárosnak saját vára volt, amit mind az oroszok, mind a svédek többször elfoglaltak már, a különböző háborúkban. Másfél óra szabadidőt kaptunk, hogy egyénileg felderítsük a várost, az Olavinlinna Várat és a piacteret – egyikre se elég a kiszabott idő. Kliensem olyan módon tud mozogni, hogy jobb lábával egy egész tyúklépést tud megtenni, bal lábával pedig egy fél tyúklépést, és ezt is nagyon lassan. A kapott szabadidők általában arra elegek, hogy eljussunk az első sarokig, és vissza. Mindig nagyon ügyelek, hogy ne kelljen ránk várni, állandóan számolom a perceket. De természetesen nem panaszkodom, basszus, 2000 fontos út… Ahogyan haladunk dél felé, egyre több a lakott terület és egyre több az ember / turista. Az utak két oldalán a földek teljesen megműveletlenek, csakis erdő és erdő. A tajga és éghajlata nem túlzottan alkalmas mezőgazdaságra. Közben magamban felidézek mindent, amire csak emlékszem a Kalevalából: Elias Lönnrot, szereplők nevei (a Joukahainen az pontosan miket is csinált?), történések, szampó (úgy rémlik, három dolgot is őrölt, de mik is azok…? az egyik mintha a pénz lenne) stb. hátha valahol tudok majd villantani a tudásommal, mert hogy rajtam kívül itt egyetlen angolnak sincs erről fogalma, az teljesen biztos. Kerimäki-ban megnézzük a világ legnagyobb, fából készült templomát. Ez is az egyik kedvenc részem volt ebből az utazásból. A templomot Anders Fredrik Granstedt tervezte, 1844-1847 között épült. 45 méter hosszú, 42 méter széles és 37 méter magas. 3000
ülőhelye van, és további 2000 ember elfér még állva. Egy vicces legenda szerint a templom méretei tévesztés eredménye: a tervező centiméterekben adta meg a méreteket, amit az építő hüvelykben értelmezett, így mindent 2.54-szer nagyobbra épített, bár az arányok így is megmaradtak ☺. Télen nem tartanak miséket benne, mivel fűtése nincs. Erre a célra készült egy külön téli templom.
A templom után össznépi strawberry cider ivás, a túravezető mindenkit megkínált két kortynyi cider-rel. Szerintem nagyobb macera volt szétosztogatni a műanyag poharakat, mindenkinek tölteni egy gyűszűnyit, majd összeszedni a szemetet és az üres üvegeket, mint amennyit az egész megért. Szóval ezt a gesztust nem teljesen értettem, épp azért, mert mindeninek nagyjából egy fél deci se jutott, de hát nem kell mindent érteni. Következő megálló: Retretti, contemporary art múzeum, 32 méterrel a föld alatt egy barlangban. Modern műtárgyak, festmények, videók, pl. szájmaszkkal éneklő, bizarr kórus, vagy kisfilm arról, hogy egy fickó hógolyókat árul egy finn piacon, és mi erre az emberek reakciója. Sajnos nem volt szabad fényképezni, pedig minden kiállított tárgy nagyon ötletes volt. 800 fős koncertterem is található a barlangban. Retrettit a Punkaharju hegygerincen át hagyjuk el. Következő megálló: Lappeenranta, népszerű piacváros. Hihetetlen ez a rengeteg komcsi épület, Magyarország jóval modernebb. Július 13. péntek Péntek 13 révén jó szar időjárással kezdünk. Eddig se volt jó idő, de most különösen kellemetlen: nagyon hideg van, szakadó eső, mennydörgés, villámlás. A finnekről minden weboldalon azt olvastam: udvariasak, kedvesek és figyelmesek. Egyáltalán nem ezt tapasztalom, hanem konkrétan az ellenkezőjét: oroszosan bárdolatlanok, mosolytalanok, zebránál nem állnak meg a gyalogosnak (?), boltokban, utcán egyszerűen fellöknek, ha útban vagyok / vagyunk a klienssel. Pedig még mindig javában vidéken vagyunk, és vidéken mindig kedvesebbek az emberek, mint a fővárosokban.
A bevándorlás Finnországba nagy, elsősorban románok jönnek ide, és az EU-s szabályok szerint kénytelenek engedni őket. A bevándorlók elsősorban a déli részeken dolgoznak, a hajógyárakban. A finn tévé nagyon tetszik, esténként, ha kicsit tévézek, bárhová kattintgatok, mindenütt érdekes és igényes programokat találok, még úgy is teljesen leköt, hogy nem értek egy szót se. Az angliai tévécsatornákat ugyanis nem nagyon szeretem, számomra túl hangosak, közönségesek és közhelyesek, négy év alatt nem tudtam megszokni, soha nem nézek tévét Angliában. Következő állomás: Hameenlinna. Itt született és nevelkedett Jean Sibelius, egyik nagy kedvenc zeneszerzőm, és meglátogatjuk a múzeummá alakított szülőházát. Engem mint a kliens kísérőjét, ingyen beengedtek ☺. Este megérkezünk Turkuba, Finnország második legnagyobb városába. Ahogyan dél felé haladunk, az emberek egyre bunkóbbak, pedig már északon is durvák voltak. A közbiztonság hangsúlyozottan nagyon rossz (ellentétben a weboldalak állításaival), jobban félek este egyedül, mint Stratfordban… Eredetileg Turku volt az ország legnagyobb városa és központja, majd minden fokozatosan Helsinkibe tevődött át. Maga a szó: Finland, eredetileg Turku vonzáskörzetét jelentette. A várost a 13. században alapították, ekkor épült a város katedrálisa és vára is. Évszázadokon át székelt itt a püspök. Finnország első egyeteme is itt nyitotta meg kapuit 1640-ben: The Royal Academy of Turku. A finn háború után, 1809-ben rövid időre Turku lett az ország hivatalos fővárosa, de ezt a posztot hamarosan, 1812-ben átvette Helsinki (Turku túl közel volt a svédekhez és túl messze volt az orosz határtól). Sok kormányzati hivatal így is Turkuban maradt, de csak 1827-ig, amikor is a turku-i nagy tűzvészben jóformán az egész város leégett. A tűz után egy német építészmérnök, Carl Ludvig Engel tervezte újra a várost, aki egyúttal Helsinki számára is készített jópár új tervet. 1918-ban nyílt meg az egyetlen svéd tannyelvű egyetem Finnországban, Turkuban (Abo Akademi), ami magánegyetem.
Július 14. szombat Day-trip Naantaliba, Turkuhoz közeli, 1443-ban alapított kisváros. Túl sok látnivaló itt sincs, még legfeljebb annyi, hogy itt végre szép hagyományos épületek vannak, és nem kommunista rondaságok. Gyógyvizei vannak és egy jó nagy temploma. Jópár útitársam morgott is amiatt, hogy csalódottak: itt nincs is sok látnivaló, és kifizettek erre az útra egy csomó pénzt. A szó hagyományos értelmében vett standard és veretős látnivalók ebben az országban tényleg nincsenek, ide másért jönnek a turisták. Finnország időjárása nagyon hasonló Angliáéhoz, azaz egyik percben dermesztő hideg van, kabátban is megfagyok, majd háromnegyed másodperc múlva már egy póló is sok, majd újra dermesztő hideg. Az eső szintén angolos jellegű, azaz negyed perc alatt teljesen beborul az ég, és minden bevezetés nélkül is már szakad is az eső, de úgy, mint amikor az ember beáll egy zuhany alá (innen a szó: shower), majd pontosan ugyanolyan módon áll el, mint amikor elzárnak egy zuhanyt, semmi szép lezárás vagy epilógus, és mire körbenézek, már fel is száradt az összes víz. Részt veszünk egy rém unalmas hajókiránduláson (Ukkopekka a hajó neve), már megint. A sétahajókázás tipikusan gazdag nyugdíjasoknak való időtöltés. Eleve: a hajójegy mindig drága. A víz közepéről a legritkább esetben lehet látni bármi érdekeset. A tehetősebbek befizetnek buffet dinnerre, és mire a kilométer hosszú sorban a legutolsó ember is eljut az önkiszolgáló pultig, vége is a kirándulásnak. A hajó kényelmetlen, alig van hely bárminek is. Kikötéskor félóráig igazgatják a hajót, mire beáll a helyére – az egész tiszta pénz- meg időpazarlás, szerintem. Délután meghívtam a kliensemet rénszarvasvacsorára. Úgy éreztem, ez a minimum, amit adnom lehet és kell, ezért az ingyen nyaralásért. Hát, mélyen a zsebembe kellett nyúlnom… Viszont nagyon finoman volt elkészítve, isteni volt, a rénszarvas íze számomra ugyanolyan, mint a rendes szarvasé.
Finnországban McDonalds helyett Hesburger láncolat van, az egyik bankrendszer neve pedig igen ötletesen Szampó Bank ☺.
Július 15. vasárnap 164 tervezett kilométer Helsinkiig, de közben megállunk itt-ott. Első megálló: Tammisaari. Svéd dominanciájú, csinos tengerparti kisváros, svéd építkezési stílussal és nemzeti parkkal. Az egyik legrégebbi város, 1546-ban alapították. A fő nyelv is a svéd ezen a településen, a finn csak a második. Megnézzük a picinyke természeti múzeumát. Következő megálló: Porvoo, Finnország második legrégebbi városa, a 13. században alapították. (Hat finn várost alapítottak a középkorban.) Saját vára van egy dombtetőn. A templomot szintén egy magas domb tetejére építették, hogy minél dominánsabb látvány legyen a térségben. Porvoo nagyon szép város, Naantali és Tammisaari után végre egy újabb ritka hely, ahol nemcsak ronda komcsi betonépületek vannak, hanem szép régi, svéd stílusú, tradicionális épületek. Viszont úgy szakadt az eső, hogy ki volt zárva, hogy a kliensemmel ebben az időben botorkáljak a csúszós macskaköveken, így, amíg a többiek várost néztek, mi a buszon ücsörögtünk, pontosabban én ilyenkor szoktam kialudni magamat. Innen sajnos egyetlen fényképem sincsen emiatt. Kicsit de ja vu-m van, hasonlókat érzek, mint két évvel ezelőtt Kaliforniában, a hasonló buszos, szervezett koncertturnénkon. Azaz csupa pénzes angol nyugdíjassal vagyok összezárva, akik gond nélkül kifizetik a 2000-2500 fontot fejenként (többen business class ellátást kértek…), majd lazán elköltenek 10 nap alatt 1000 további eurót kávéra meg sütire (kiszámoltam), és további 3-4000 eurót mindenféle vásárlásokra meg drága éttermi vacsorákra. Mármint fejenként. Sokan akkor is külön fizetős vacsorát kérnek és esznek, amikor a vacsora benne van az árban. Nem semmit, hogy ez egyeseknek semmi gondot nem okoz – mikor fogok én ezen a szinten állni… Kliensem egyetlen kávéra sem hívott meg egész idő alatt, jó, tudom, dolgozom, oké. Én tegnap ugyan meghívtam őt a drága rénszarvasvacsorára, de nem vagyok benne biztos, hogy ő ezt egyáltalán felfogta. Mindegy.
Közben rátértünk a Helsinki felé menő, bekötő útra. Ahogy a weboldalak írják: Finnország autóforgalma hihetetlenül kicsi. Északon ugye nagyjából egy autó / félóra volt a szembejövő forgalom, most pedig, vasárnap délután 5 órakor mindössze annyi autó megy befelé Helsinkibe, hogy Budapest irányába haladó autópályán hajnali 2-kor több autót látni. Egyszer sem volt abból gond, hogy a lassú kliensemmel hogyan keljünk át az úton, mert mire feltűnik egy autó, még egy csiga is átér. Na végre Helsinki. Végre egy használható hely. Helsinki viszont nagyon tetszik, nagyban emlékeztet Budapestre, a városszerkezet és az építkezés is. A villamos zöld ☺. Itt már délen vagyunk, azaz rendesen besötétedik, azaz este 9 óra után sajnos nem tudok képeket készíteni.
Helsinki vasútállomás
Helsinki Európa legészakibb fővárosa, a Balti-tenger mentén, a Finn-öböl partján. Lakossága 560.000 fő. A várost I. Gusztáv svéd király alapította a Vantaa folyó torkolatánál, a hagyomány szerint 1550-ben. Sokáig elfeledett kis faluként vegetált. 1643-ban a város a jelenlegi helyére költözött, kényelmesebb kikötőt nyújtva a hajósoknak, azonban a Baltitenger forgalma továbbra is elkerülte. A történelem folyamán a svédek és az oroszok többször is elfoglalták egymástól a várost. Helsinki csak a finn háború után kezdett el fejlődni, amikor is Finnországot Oroszországhoz csatolták mint Független Finn Nagyhercegséget. I. Sándor orosz cár Turku helyett Helsinkit nevezte ki fővárosnak, hogy csökkentse a svéd befolyást. A belvárost neoklasszicista stílusban építették újjá. Finnország 1917-ben lett független. Kliensemmel a szakadó esőben elszerencsétlenkedünk egy étterembe, vacsorázni. Én megint rénszarvast ettem, de ezúttal külön fizettünk. Nem is értem, hogy lehet itt mást enni, mint rénszarvast, hiszen csirkét, marhát bárhol ehetek, de rénszarvast csakis itt. Persze az angolok ezt nem így gondolják. Rénszarvas-pörit rendeltem, és sajnos nem volt egy nagy szám, kimondottan fantáziátlanul volt elkészítve, ráadásul a világ legunalmasabb köretével: krumplipürével. Mindegy: Finnországban vagyok, rénszarvast eszem.
Helsinkit meglátva nagyon beindultam, úgyhogy megkísértettem a sorsot (gyakran meg szoktam… hehe ☺) és este kilógtam a szállásról, miután a klienst ágyba raktam. Reméltem, hogy nem derül ki és nem lát meg egy utastárs sem. Így is lett, nem látott meg senki. Mentem egy kört a 3T villamossal, ami körjárat, kimondottan turisták részére, nagyon élveztem, de sajnos fényképeket nem tudtam készíteni a városról a késői órában.
Július 16. hétfő Helsinki alaposabb felderítésére majd csak holnap kerül sor, mert ma átruccanunk Észtország fővárosába, Tallinnba, komppal a Finn-öblön keresztül. Tallinnban már voltam, de persze örültem a lehetőségnek. Szakadó eső már megint. Igazi kihívás az ezernyi tolongó ruszki között egy éppcsak mozgásképes beteggel eljutni a kompig, a nagyon hosszú terminálútvonalon (400 méter…). Megérkeztünk Tallinnba, ahol újabb kihívás az újabb 400 méter hosszú terminálon végigbotorkálni a betegemmel az egymáson taposó ruszkik között. A személyzet egyik tagja szerint szerencsések voltunk ezzel a rövid szakasszal, mert a másik terminál 1 km hosszú. Tallinnban is ömlik az eső, így nem csinálunk semmit, csak ülünk egy sör mellett. Pazarlás, de hát ez van, a klienssel amúgy sem egyszerű sétálgatni, meg még tartsam az ernyőt, meg vigyázzam minden lépését. Körbevittek bennünket busszal, de az esőben a buszból sem tudtam fényképezni, az esős, ködös ablakon át. Pedig láttuk még a tallinni olimpiai falut is – az 1980-as moszkvai olimpia vízi részét Tallinn partjainál tartották. Szerényen egyelőre a kocsma 10 méteres körzetét fényképeztem körbe, ill. sikerült jól belaknom finom házi sütivel, már nagyon ki voltam éhezve az édességre, a finn 5-10 euró / szelet süti árak után szívmelengető volt 2.60 euro / szelet süti árakat látni. Tallinn-Helsinki távolsága 53 mérföld légvonalban. A 400.000 fős Tallinn 1991 óta független Oroszországtól, keveredik benne a skandináv szellem az orosszal.
Később az idő szerencsére kiderült, így volt lehetőségem két sétára is: először a kliensemmel, utána pedig nélküle: már megint kiszöktem, miután ágyba raktam… Megnéztem a híres tallinni, 1400-as éveket idéző óvárost, szerencsés voltam, a saját tempómban épp be tudtam járni az egészet, mielőtt teljesen besötétedik. A kedvenc az Alexander Nyevszkij ortodox katedrális (jobb oldali kép), ami ugyan már zárva volt, de pár éve már volt szerencsém bemenni. Imádni való, barangolásos rész a tallinni óváros, érdemes bámészkodni a tarka házak között és közben eltévedni… Nagyon eltévedni nem lehet, mivel nem túl nagy rész, és köréépült az újváros. Ajánlott vásárolni való ajándékok: kézzel kötött gyapjúpulóver, üvegművészeti tárgyak, borostyán.
Július 17. kedd Vissza a komppal Helsinkibe. Az idő egyelőre jó – egészen más így utazni, napfényben, mint harcolni az esőben a ruszkikkal a jobb helyekért.
Megérkezés után idegenvezető várt, aki rövid, de tartalmas buszos Helsinki-körútra vitt bennünket. Három helyen állunk meg, alig 10 percekre: 1. A Tuomiokirkko evangélikus katedrális (finnül: Helsingin tuomiokirkko). Itt mindösszesen 2 percem volt, hogy magára hagyjam a beteget, fel- és lerohanjak. Ide még vissza kell jönnöm… 2. A Temppeliaukio templom igazi barlangegyház. A hatalmas sziklatömbbe valóságosan is berobbantották a templomi teret, majd ezt üveg és réz alkotóelemekből álló lapos kupolával fedték. Falait rusztikusan sziklás rózsaszínszürke gránit alkotja. A kupola átmérője 23 méter, a templom belső tere bár csak 12 méter magas, az üveg és a rézlemezek csavarodása magasabb térhatást kelt. Ma is működő templom. Nincs harangja, de fantasztikus az akusztikája, olykor stúdiónak is kibérlik, és koncerteknek is helyet ad. Amikor ott jártunk, akkor is épp egy kínai kinézetű zongoraművész játszott, de csak lazán, közben mindenki járkált meg beszélgetett. 3. Megnéztük a Sibelius-emlékművet is. A zeneszerző halála után (1957) többlépcsős pályázatot írtak ki, amit Eila Hiltunen nyert. A zsűri kérésére az absztrakt kompozíciót egy Sibelius portréval is kiegészítette. Az emlékmű hegesztett üres acélcsövek halmaza. Az 1967-ben felavatott emlékmű 24 tonna. 600 darab 8-10 méter hosszú acélcső alkotja. A kisebb változata az UNESCO párizsi központjában is megtalálható. Az idegenvezető hozzátette: nem mindenkinek tetszik ez az alkotás…
Amikor a buszos túra után visszatértünk a szállásra, kliensem szerencsére pihenni akart, így további két órára megint elszöktem. Az eső sajnos megint esett. De az nem lehet, hogy itt vagyok Helsinkiben, és nem láthatom az Uspenski Katedrálist. Úgyhogy akárhogyan is, de megoldottam, hogy a szűkre szabott idő alatt eljussak oda, és fényképezzek is: bal kezemmel az ernyőt tartom, jobb kezemmel a kamerát (telefont), miközben bal kéz hüvelykujjal zummolni próbálok, mindezt az erős szélben.
Az Uspenski Székesegyház Nyugat-Európa legnagyobb ortodox temploma. Bizánci-szláv elrendezésű, az orosz hatást mutatják a székesegyház szobrai és ikonjai, valamint az arany hagymakupola is. Építéséhez Sándor cár és a Szent Szinódus is hozzájárult. 1868-ban szentelték. Több értékes ikonját – néhány éve – fényes nappal ellopták. Vettem ortodox kóruszenei CD-t is, nagyon szeretem ezt a stílust. Szerettem volna megnézni a város nagy piacát is (Kaupattori), de az esőben ez sem volt nagy élvezet: sokan már össze is pakoltak, ill. felfedeztem pát utastársat a bámészkodók közt, és féltem, hogy lebukok, hogy magára hagytam az öreget. Visszafelé gyorsan útba ejtettem a Tuomiokirkko evangélikus katedrálist is, még egyszer felszaladtam ☺. Este kliensemet megint vacsorázni vittem, természetesen ismét rénszarvast ettem, három a magyar igazság. A rénszarvas aranyárban van: 10 dkg hús 30 euro (10e Ft). De tudom, hogy ha kihagynám, megbánnám. Sajnos pedig ez sem volt jól elkészítve: egy darab hús, „steak”-nek megsütve, mellé vörösboros mártás, ahol olyan kiugróan erős volt a bor íze, hogy elrontotta az egészet. Egy részeges, kimondottan borízű valamit ettem, egyáltalán nem is ízlett. Lehet, rosszul tudom, de úgy tudom, a bor arra való, hogy az erős vadízt elvegye, de nem szabad, hogy a bor íze maga érezhető legyen.
Július 18. szerda Visszaút Londonba. Mennyire szerencsés vagyok, hogy munkaköri kötelességem gyanánt megtapasztalhattam Finnországot ☺. El ne felejtsem az ügynökségnek és a titkárnőnek odaadni a három jókora doboz finn csokoládét, amit hálám jeléül hoztam nekik, amiért engem küldtek ki erre a munkára… És ígéretet tenni, hogy legközelebb is hozok csokit, ha engem küldenek holiday care-re ☺. Rövid melléklet a jópár száz felvételemből Néhány kedvenc pillanat
one of each, please… berry pies ☺ nem látszik jól, de ez a Finlandia első oldala, eredetiben
benne vagyok a finn tévében ☺
helyi időjárás-jelentés
Kommunista összeállítás
ezek a képek valahol mégiscsak szívmelengetőek, mégiscsak ebben a környezetben nőttem fel… a gyerekkort idézik… meg „a hőst, ki csak népének élt”
Elkapott pillanatok, innen-onnan
zöld villamos Helsinkiben
kék villamos Tallinnban
a deer, reindeer szavaknak nincsen többes száma
balra: a lappföldi Mikulásnak igen sok dolga van… jobbra: ilyen módon húzódik az Északisarkkör körbe a Földön, fel van festve a csík és át lehet lépni ☺
békés buszozgatás a zavartalan, gyönyörű tájon mindjárt elkanyarodunk Helsinki irányába
előétel az egyik rénszarvas-vacsorán: száraz kenyeret kellett olvasztott vajba mártogatni
méz és méztermékek boltja
és ilyen jellegű, szépséges tájképekből készítettem a legkevesebbet, mert ilyen helyeken alig voltunk, pedig ebben az országban épp ez a lényeg… ☺
