FÉNYHÁLÓ Spirituális Magazin. Új élmények, új utak

FÉNYHÁLÓ Spirituális Magazin

Új élmények, új utak

Kedves Olvasó!

2015. VIII / 28. szám

Örömmel köszöntelek a Fényháló Spirituális Magazin augusztusi számával, melynek a témája: Új élmények, új utak. Augusztus hónapot az aratás havának is szokták nevezni, s valóban…. Amit az őszi-téli időszakban elvetettünk, óvtunk, tápláltunk szeretettel; ami tavasszal virágba borult a szívünkben, hogy elhozza a bő termés ígéretét, annak most van itt az ideje, hogy minden ajándékával együtt learassuk, s új utakat nyissunk általa az életünkben :)

Szeretettel ajánlom minden kedves Olvasónak kis csapatunk szívből jövő gondolatait :)

Répa Fatime

Kérdésed van? E-mail: [email protected] Iratkozz fel a hírlevélre, hogy minden hónapban megjelenjen posta-fiókodban a Fényháló legújabb száma!

A fény és öröm útján....

Ha kedvet kaptál a belső munkára, egyéni konzultációra, a következő oldalon találod elérhetőségeinket; illetve írhatsz nekünk a fenti e-mail címre is.


FÉNYSZÖVŐK A FÉNY HÁLÓ lelkes csapata:

Kammerer Edina Bliss Spirituális Életmód Tanácsadó Minősített Jógaoktató Holisztikus gyógyító www.blissragyogas.hu Hlács Erika Nia és Pilates oktató

Lakó Erika Természetgyógyász Hagyományos kínai gyógyító Kapcsolatteremtő gyógyító Alternatív masszázs és Mozgásterapeuta [email protected] Juhász Judith Meselótusz Manufaktúra

Lipovszki Viktória Aromaterapeuta Botanikai parfümkészítő

„Elmondani csak akkor lehet valamit, ha le is tesszük a terhét annak, amit elmondunk.” Herta Müller


FÉNYSZÖVŐK

Herczeg Lili Holisztikus Egészség és Life Coach Szivárvány Terapeuta Theta Healing Konzulens liliherczeg.wordpress.com facebook.com/LiliEgeszsegCoach instagram.com/LiliHealthCoach Arany Ágnes Kismama jóga oktató Home Drogerie tanára www.homedrogerie.hu facebook.com/homedrogerie

Aien

„Elmondani csak akkor lehet valamit, ha le is tesszük a terhét annak, amit elmondunk.” Herta Müller

Répa Fatime Szerkesztő


KÖSZÖNTŐ

A téma szinte az utcán hever…. :) Egyre többször tapasztalom mostanában a környezetemben, hogy az emberekben—akár tudatosan, akár tudatalatt—elindult valamilyen változás, mert egyre többen igénylik az életükben, hogy tágítsák a látókörüket. Ehhez az első lépés pedig az, hogy nyitottabbak legyenek egymásra, a világra, s befogadóak legyenek olyan élményekkel kapcsolatban is, ami eddig az Ő „biztonsági zónájukon” kívül estek. Tapasztalatból tudom, hogy az első lépés efelé nem mindig könnyű, de ha valóban szeretnénk új lehetőségeket, új tapasztalatokat, új embereket, kapcsolatokat az életünkbe hívni, akkor ez elkerülhetetlen. Gondoljunk csak bele…. Éljük a magunk megszokott, határokkal, szabályokkal, s ki tudja, mi minden mással bekorlátozott életünket, amit egy idő után már szinte észre sem veszünk, annyira természetessé válik. Ilyenkor egy-egy történésre, ami kibillenthet minket a saját „biztonságos erődítményünkből”, olyan intenzíven reagálunk, hogy szélsőséges esetben, még a környezetünkben élőkből (szeretteinkből, vagy akár teljesen idegen emberekből) is megdöbbenést válthatunk ki a viselkedésünkkel. Aki ilyen esetben tudatosan igyekszik szemlélni magát (természetesen akkor, mikor már alábbhagy benne az ellenállás), rájön, hogy igen, itt valamilyen határon készült épp’ átlépni saját magában, amit eddig még sohasem tett meg…. S ilyenkor jön a felismerés, hogy áháááá, már megint, sokadszorra is ez történt, talán itt lenne az ideje, hogy kicsit elgondolkodjam, miért kerülök ezzel újra és újra szembe. Aki tudatalatt reagál ezekre a határfeszegető történésekre, az is pontosan érzi, hogy valami „nem stimmel”, s ha végül elkezd benne lecsendesedni az ebből adódó feszültség és ellenállás, hiszem, hogy megtalálja az okát előbb-utóbb :) Sokan a nyitottságot úgy értelmezik, hogy ha mernek új utakat, új helyzeteket kipróbálni, megnyílni felé, akkor amellett el kell köteleződniük mindenképp’. Én úgy gondolom, ez nem feltétlenül kell, hogy így legyen.


KÖSZÖNTŐ

Hisz’ mindannyian mások vagyunk, egyéni érzésekkel, gondolatokkal, elképzelésekkel, s ezért egy adott élethelyzetet is máshogy’ élünk meg. Mindenkinek a saját lelkéhez, a saját személyiségéhez legközelebb álló irányt kell választania ahhoz, hogy meg tudja minden helyzetben találni azt a békét és harmóniát, ami a boldogságához elengedhetetlen. Dehát ugye ehhez nyitni kell a szívünket, befogadni a határainkon túl lévő dolgokat is, hogy szabadon eldönthessük, igazából mire vágyunk, milyen út az, amit választani szeretnénk magunknak. Szeretném megosztani veletek, hogy sokat hallottam már (és természetesen az én számból is megannyiszor elhangzott már :) ), hogy kihívásokkal teli az első lépést megtenni, de ami a jó hír, hogy nem lehetetlen, sőt….! :) Bátorság, elszántság, kitartás kell hozzá, az igaz, de mindenképp’ megéri, mert egy egészen apró változtatással is a mindennapjainkban már hatalmas erők tudnak megmozdulni bennünk, amik lépcsőfokról-lépcsőfokra visznek közelebb a számunkra áhított célhoz. Amikor nyitottak vagyunk a világra, szinte észrevétlenül, egyik pillanatról a másikra nyílnak ki előttünk olyan kapuk, olyan lehetőségek, amiket esetleg eddig csak a saját magunk által épített kalitkánk rácsain keresztül szemlélhettünk, mert képtelenek voltunk közelebb kerülni hozzájuk. Tulajdonképpen csak nyerhetünk minden egyes lépéssel, ami egy általunk vágyott és megteremtett élet felé visz; ráadásul addig sem „unatkozunk” a megszokott kis várunkban :) , ami az idő múlásával egyre szűkebbé is válhat számunkra. Kívánom mindenkinek, hogy találja meg a saját kulcsát a kalitkájához, s legyen bátorsága kinyitni, hogy szabadon szárnyalhasson az élet kínálta csodás lehetőségek felé!

Répa Fatime



A nyílt Világ

Egy ember annyit észlel a világból, amilyen szinten létezik. Úgy működik, mint egy rádió. Amilyen hullámsávra van beállítva, olyan adást képes fogni. Az adás sugárzása folyamatosan megvan a különböző szinteken, de hogy milyen vételre képes, az a fejlettségétől és az érzékenységétől függ.

Te döntöd el, hogy milyen hullámsávra szeretnél ráállni, de a magasabb frekvenciák eléréséhez folyamatosan tenni, fejlődni kell. Ez a működő szellem fejlődése. Az első, amit tehetsz, hogy nyitsz a világ felé! Szerezz élményeket! Saját tapasztalatból meríts!

Az értelem mindenben ott van, hiszen értelem nélkül nem jelenhetne meg a világban. Egy jelenség akkor lesz számodra maga a Valóság, ha kész vagy az általa hordozott értelmet felismerni. Ahogy a nyílt figyelmet viszed egy jelenségbe, úgy születik az valósággá…vagy marad továbbra is valótlan.

Persze a nyitottság nem veszélytelen, ezért építetted magad köré a kagylóhéjadat :) , és a személyiséged (ego) védekezése, mint páncél feszül rajtad.



Jó, jó a páncél megvéd a sebesüléstől, ez igaz. De honnan tudod, hogy mi ellen védekezel, ha nincs tapasztalatod felőle? Egy jelenség akkor válik számodra valósággá, ha kész vagy azt a jelenséget felismerni; de hogyan ismerhetnéd fel, ha a védekezéssel vagy elfoglalva?

A bezártság az ÉLETtől foszt meg, és magadat rekeszted ki. A túlzott védekezés és az előítélet az, amely megakadályoz abban, hogy egy eddig valótlan jelenség számodra valósággá váljon.

Aien http://sorselemzes-lelekgyogyaszat.hu/



Új élmények és utak a nyitottság jegyében

A teraszomon ülve nézem a tengert, és az e havi témán gondolkodom. Nyitottság…. Milyen egyszerű szó és milyen végtelen. Pont, mint a tenger. A természet mindig megmutatja nekem a válaszokat a kérdéseimre. Olyan gyöngéden, lágyan tanít. Csodás :-) A nyitottság nekem főleg a munkámban hozott minőségi változást. Először is megmutatta, hogy mennyire a múlt alapján döntünk. Ha valami ott anno nem sikerült, mert mondjuk akkor még nem volt ott az ideje, illetve akkor még nem voltunk nyitottak annak a dolognak a befogadására, az élet ajándékaira, akkor természetesen a jövőben egyből úgy reagálunk, hogy hú, hát azt már próbáltam, nem fog sikerülni. Ebbe a csapdába én is beleestem pár hónappal ezelőtt. De szerencsére mindig is nagyon kíváncsi ember voltam, így a kíváncsiságom tovább hajtott és megmutatta az élet nekem, hogy ITT és MOST lehet másképp’ is. Az új munkám során fantasztikus embereket ismerhetek meg, igazi nyitott-szívből élő embereket, akik tényleg elvárások nélkül segítik a másikat, örömmel mesélnek az útjukról, osztják meg tapasztalataikat. Jó érzés ilyen körben lenni, ahol már nincs helye a versengésnek, egymáson való átlépésnek, mint egy pár multi cégnél, itt már csak az összetartás, támogatás és szeretet van jelen. Itt az ember szívesen tölt időt, és ami talán ennél is fontosabb, hogy meri magát felfedni, álarcok nélkül benne lenni, mert tudja, hogy itt nem bántják.



Talán ez volt számomra a legnagyobb élmény, hogy itt meg lehet élni azt, hogy VAGYOK, AKI VAGYOK, és ezt büszkén vállalom. Imádok a szponzorommal délutánonként a teraszon ülni, beszélgetni, tanulni, fejleszteni önmagam, főleg abban, hogy minél jobban tudjak másokra figyelni, hogy kihalljam, hogy hol és miben szorulnak segítségre, hogy nyitott legyek. Mert nyitottnak lenni jó. Már elindultunk egy másik úton, ahol nem kell félni, mert nem vagyunk egyedül; ahol senki nem ítél el, hanem elfogad úgy, ahogy vagyunk. Tiszta szívből hálás vagyok az életnek, a nyitottságnak és persze saját magamnak, hogy ezt a csodát beengedtem az életembe és megélhetem mások örömét is. Nagyon jó érzés látni a gyógyulást. Ahogy a Nia mondaná - táncold át az életed! , és most a fókusz a nyitottság. Nézz körbe, vedd észre és merd magad beleengedni. Szeresd a tested, szeresd az életed....

Kívánok mindenkinek nyitottságot!

Ölelés Era



Mentális Börtönök Nemrég, az egyik műsoromban a szokásokról beszéltem; arról, hogy milyen fontos szerepet játszanak az életünkben. Mint sok más dolog, a szokás lehet áldás, de ugyanúgy átok is. Robert Russel szerint a szokás Isten eszköze arra, hogy a jót automatikussá tegye az életünkben. Volt egy csodálatos barátom Atlantában, id. Dr. Jay Dishman, aki 1985-ben a havonta megjelenő hírleveinek egyikében egy kitűnő cikket írt a szokásról. Dr. Dishman cikkét már sok ezer emberrel megosztottam a világ minden táján. Ma veled szeretném megosztani. Íme: "Nemrégiben ellátogattam az A lcatrazba, ami valaha a legelvetemültebb bűnözők börtöne volt. Ma az Egyesült Államok Nemzeti Parkszolgálata üzemelteti mint turisztikai látványosságot. Sokan próbáltak megszökni az Alcatrazból; soha senkinek sem sikerült. Miközben az idegenvezetőt hallgattam, ahogyan azt magyarázza, miért volt onnan lehetetlen kijutni, arra gondoltam, hogy vannak hasonló börtönök. Ezekből is nagyon nehéz kijutni annak ellenére, hogy az ajtókon nincs lakat, nem járnak-kelnek őrök, sőt a menekülés nem csak hogy lehetséges, hanem még buzdítanak is rá. Ennek a börtönnek a neve: Szokás. Nézzünk csak szét magunk körül, és látni fogjuk, hogy azok az emberek, akik érzelmi és anyagi gazdagságban élnek, azért élnek úgy, mert úgy is gondolják, hogy gazdagok. De vannak olyanok is, akik tele vannak anyagi és érzelmi adóssággal, mert folyton a hiányra gondolnak. Vannak, akiket álmaik inspirálnak, és vannak olyanok, akik kételyeikkel építenek maguknak gátat. Anyagi és érzelmi gátakat.



Vannak vállalkozó kedvűek, míg mások akkor érzik magukat biztonságban, ha nincs semmilyen változás az életükben. Vannak, akik a hegycsúcsra törnek, míg mások az árokban vergődnek. Egyesek keresik a lehetőségeket, míg mások várják, hogy becsöngessen az ajtón. Az egészben az a legszomorúbb, hogy több embert korlátoz a gondolkodás, mint ahányat előre visz. A negatív gondolkodás börtönben tart bennünket, de ki lehet jutni belőle. Pál apostol a következőket mondta: „...változzatok a ti elméteknek megújulása által.” Pál apostol sokat tudott a börtönökről, és nem csak a fizikai, hanem a mentális börtönökről is. „Ha elmédet megújítod, megváltozik az életed. De az elméd csak akkor újul meg, ha TE változtatsz a gondolkodásodon."

Bob Proctor


Új élmények, új utak Többször volt már, hogy azt éreztem, szerkesztőnk belőlem olvassa ki, miről szóljon a magazin következő száma. Teret és lehetőséget adva így, a mások számára történő megfogalmazás által arra, hogy még mélyebben kapcsolódjak saját folyamataimhoz. Ehavi témánkat olvasva rögtön olyan érzésem támadt, mintha egy tünde röppent volna a vállamra, hogy boldog dudorgásával végigkísérjen a napokon, miközben a cikken dolgozom. Most, hogy írok, Ákos dala szól, az Igazán. Mélyen ahhoz kötődik be nálam, amiről beszélni szeretnék. Számomra nyitni, kapcsolódni nem mindig volt egyszerű. Sokáig óvtam magam légmentesen záródó csigaházzal, mely ugyan gyönyörű volt kívülről, bent viszont fullasztó, nehéz levegő ülte meg a lelkem. Idő kellett, míg ki mertem kukucskálni a függöny résein át. S, ó meddig ültem sóvárgó csendben, úgy nézve a kintet, mintha az számomra sosem jöhetne el. Mikor először szorongva törtem ki magam alkotta börtönömből, vártam, hogy ez az erőn felüli cselekedet méltó jutalmára találjon s most aztán nagyon szeressen engem mindenki. Teljes döbbenettel rogytam a földre, mikor az élet nem követte forgatókönyvemet és nem teljesítette be maradéktalanul elképzelésemet. Az út porzott a lábam alatt, ahogy visszarohantam a régről ismert falak közé. Ahol aztán először nem voltam rest a végtelenségig megsértődni mindenre és mindenkire. Majd továbbgondolva próbáltam ötvözni azt, ami felé törekedtem, azzal, amit régről ismertem már. Úgy éreztem, talán nem kell ennyire nyitottnak lenni; biztos van egy optimális vékonyságú, szabadon alakítható lepel, amibe burkolózhatok, hogy én szabályozhassam, mit szeretnék beengedni az életembe. Senkinek ne legyenek kétségei, csak a szépet és jót kívántam közelebbről megismerni. Meg is állapítottam, mennyire fontos, hová kapcsolódik tágra nyitott szívével az ember. S bár ebben valóban van igazság, ott akkor mindezzel csak a csigaház falait festettem más színűre – örülve, hogy már nincsenek is ott.


Új élmények, új utak Idő kellett, sok, mire újabb próbát tettem. Amint azzal a tiszta szándékkal léptem ki a fénybe, hogy elvárások nélkül megmutatom, bennem mi lakik és megpróbálok a másikban is a napsütéshez kapcsolódni, más megtapasztalásaim is lettek. Átéreztem, mennyi szeretet jön be azon az ajtón, amit a szeretet tár ki. Itt azonban még nem sétáltam át a szivárvány alatt a naplementébe, mert a valóság útja szükségszerűen kellett, hogy gazdagodjon újabb és újabb mélységet adó árnyalatokkal. Meg kellett látnom és igazán értenem, hogy nem azt kapom, amit elfantáziálgatok a magam számára, mert a sors a maga végtelen tökéletességében minden képeskönyv-színezgetésen túl azt adja, amire igazán szükségem van. Az én dolgom kilépni fantáziám világából a többiek közé és elfogadni, megérteni, beépíteni mindazt, ami tőlük nyitott szívemen át nekem szólva hozzám érkezik. Ez a számomra katartikus felismeréssorozat végigsöpört rajtam, átállította érzékelésem fókuszát és bekapcsolt az áramlásba. Nyitott lettem, laza, elkezdtem érezni a létezés szívverését. Mivel ez már nem a magam alkotta tündérmese, volt sőt van, mikor úgy érzem, többet kapok mint viselni tudnék. Egyre hamarabb érzem meg viszont már ilyenkor azt is, hogy a (re)akciók mit akarnak mutatni nekem magamról. Hogy a dolgok nem csak velem, hanem értem és belőlem fakadóan történnek. Hogy a tapasztalások keltette rossz érzésekbe beleragadni igen nagy kár lenne, hiszen üzenetüket akkor tudják átadni, ha túlnézünk mindezen. S hogy a fölfelé-lefelé és többiekkel összekapcsolt valóság minden elképzelt történetnél izgalmasabban, tartalmasabban, elképzelhetetlenebbül és igazabban vezet saját utamon önmagam felé. JudithJuhasz Meselótusz Manufaktúra


Új élmények, új utak „Bizonygasd a korlátaidat és bizony szert teszel rájuk.”

Richard Bach-tól származik ez a bölcs idézet, és az elmúlt időszak megmutatta, milyen hatalmas igazság rejtőzik ebben az egy gondolatban. Sokszor gondolom azt, hogy nyitott vagyok, aztán rájövök, hogy csak a komfortzónám határait toltam egy kicsit kijjebb. Az nem valódi nyitottság, hogy csak arra vagyok befogadó, ami belefér az értékrendembe. A valódi nyitottság az, ha látok, érzek és tapasztalok más utakat, s nem izolálódom. Minél inkább hangoztatjuk, hogy valamire nem vagyunk képesek, valamit nem szeretnénk, annál biztosabbak lehetünk abban, hogy így meghívjuk azt a valamit az életünkbe. Amikor megszületik bennünk egy ellenállás valaminek az irányába, abban elég intenzív energia sűrűsödik bele, s így egy „élő világítótoronnyá” válik, ami elkezdi magához hívni a helyzeteket, embereket. Így történt, hogy hétvégén elindultam egy rafting túrára a barátnőmmel, és egy komoly határfeszegető kirándulás közepén találtam magam. Ebbe az egy utazásba belesűrítettem az elmúlt időszak összes félelmét és ellenállását, s egy távoli országban, a „biztonságtól” távol, meg kellett haladnom önmagamat olyan dolgokban, amiről azt hittem, hogy képtelen vagyok rá. Minden tudatosságomra, jelenlétemre és figyelem összpontosításomra szükségem volt, hogy ne fussak el ezelől a helyzet elől, és meg tudjam látni a történésekben az ajándékot. Hiszem, hogy amikor régóta foglalkozunk egy bizonyos kérdéssel az életünkben, az egy idő után elkerülhetetlenül meg is köt, kicsit bele is ragadunk, s talán már megannyi utat kipróbáltunk, de egyik sem tűnik járhatónak. Ezekkel az utakkal az a probléma, hogy mind a komfort zónánkon belül van, látszólag új út, új irány, de nincs benne valódi megnyílás, valódi változás. Amikor azt tapasztaljuk, hogy nem tudunk kimozdulni egy helyzetből, mindig valami olyan dolog történik velünk, aminek hatalmasabb az ereje, vagy éppen annyira sokkol, hogy felráz.



Ez az erő, ami mozgásra késztet, ami ad elég lendületet, hogy elinduljunk, hogy szembenézzünk önmagunkkal, s tudjuk, hogy ki az, akit meghaladunk. Elméletben, gondolati szinten mindannyiunkban rengeteg kép él, hogy milyenek vagyunk, vagy bizonyos helyzetekben hogyan viselkednénk. Sokszor, amikor az önismeret útján járunk, a lelkünkben születnek új felismerések, a gondolataink szárnyalni kezdenek, de a gyakorlatban késnek a dolgok. Sokszor „fejben” már sokkal előrébb járunk, mint ahol valójában az életünk tart. „A gyakorlat teszi a mestert”. Amikor valóban új utak nyílnak meg számunkra, nem mindig azért történik, hogy mert azokon végig is kell mennünk. Csak jelezhetnek olyan helyzeteket, amelyeket meg kell élnünk ahhoz, hogy változni, változtatni tudjunk a hozzáállásunkon. Ha nagyon sokáig bizonygattunk magunknak valamit, és aztán nem engedtük szabadon, ami egykor mankóként szolgált számunkra, hogy rátámaszkodhassunk a nehezebb időkben, mára korlátokká váltak. Így ami egykor segített, most hátráltatni kezd. A szabadság az, amikor nem azonosulunk semmilyen helyzettel, semmilyen körülménnyel, nem tartjuk magunkat sem áldozatnak, sem elkövetőnek. Mert ezeken már túl vagyunk, megmártóztunk mindkettőben, ismerjük mindkettőt belülről, s itt az ideje, hogy elengedjük, s a tudatosságunkon úgy engedjük át, hogy az is megtörtént velem, hogy áldozat voltam, az is megtörtént velem, hogy elkövetővé váltam, és most szabad vagyok, mert mindkettő vagyok, és éppen ezért egyik sem. Nincs bennem ítélet egyik iránt sem, mert a tapasztalatimon keresztül tudom már, hogy mit jelent ez vagy egy másik szerep, élethelyzet. Megértés és megengedés született a szívemben a gyakorlat, a megtapasztalás által.



Az utazás az életünk része. Vannak kikötők, amelyeket a legszívesebben elkerülnénk, ám mégis gyakran megtörténik, hogy egy vihar belekényszerít egy olyan kikötőbe, ahol nem akarunk vesztegelni. Azonban ahelyett, hogy a hajónk mélyén gubbasztanánk és félnénk attól, hogy mi minden történhet velünk, menjünk fel bátran a fedélzetre és figyeljük meg, hogy hova sodort bennünket az élet, miért vagyunk ott, ahol. Mit tanít nekünk egy ilyen helyzet? Ha nyitottan állunk a megtapasztalás elé, megkönnyítjük magunknak a tanulást. „Engedd magad, előbb szabadulsz”. Mert amikor tudatosan figyeljük meg a történéseket, akkor biztonságban vagyunk, akkor már nem csak úgy történnek velünk a dolgok, akkor már nem bántanak, hanem a tudat fénye mindeközben ránk vetül, s végig kapcsolatban maradunk a szeretettel. Ezért érdemes a belső utakat járni, hogy ne azt érezzük, hogy hánykolódunk csak a tengeren, hanem tudjuk, hogy a kormány a mi kezünkben van, a szél, ami irányít, az pedig egy hatalmasabb erő nálunk, akkor is odavezet valahova, ha mi nem akarjuk. Gyönyörű utakat és felismeréseket kívánok minden útonjárónak.

Kammerer Edina Bliss


Új élmények, új utak A Nárcisz Elv Többször is felhívott a lányom: „Anya, látnod kell a nárciszokat, mielőtt elvirágzanak." El akartam menni, de Lagunából Lake Arrowheadig két órát kellet volna vezetnem. Csak az oda-vissza útra ráment volna majdnem az egész nap – és az igazság az, hogy a következő hétig nem volt egyetlen szabad napom sem. "Jövő kedden megnézem” – ígértem meg neki vonakodva, miután harmadszor hívott. Eljött a kedd, esős és hideg volt. De mivel megígértem, elindultam, és végigmentem a 91-es úton, aztán rámentem a 215-ös autópályára, majd onnan a 18-as útra egészen a hegyi útig. Ott elindultam felfelé a hegyen. A hegycsúcsokat nem lehetett látni a rájuk ereszkedő felhőktől, alig mentem néhány kilométert és az utat sűrű, nedves, szürke ködtakaró fedte. Annyira le kellett lassítanom, hogy szinte csak lépésben haladtam…a szívem hevesen vert. A hegy teteje felé egyre keskenyebbé és kanyargósabbá vált az út. Miközben csiga tempóban vettem a kanyarokat, azon imádkoztam, hogy csak elérjek a Blue Jay leágazóig, ami azt jelentené, hogy megérkeztem. Amikor végre beléptem Carolyn házába és átöleltem az unokáimat, így szóltam: "Felejtsd el a nárciszokat, Carolyn! Nem lehet a ködtől látni az utat, és rajtad és az unokáimon kívül Édesem semmit sem akarok annyira látni, hogy akár egy centit is megtegyek ezen az úton!". A lányom kedvesen rám mosolygott „ Mi mindig ezen járunk, anya.” – mondta. „Hát engem ugyan ki nem viszel erre az útra addig, amíg el nem oszlik a köd, és akkor rögtön el is indulok hazafelé!” - válaszoltam. "Pedig azt reméltem, hogy elviszel az autószerelőhöz, hogy hazahozhassam a kocsimat. Épp most hívott a szerelő, rendbe hozták a motort.” – felelte. "Milyen messze van?” – kérdeztem kétkedve. „Csak néhány saroknyira." - vágta rá boldogan.



Szóval beültettük a gyerekeket az én autómba, becsatoltuk őket és elindultunk. „Majd én vezetek” – ajánlotta fel Carolyn. „Én már hozzászoktam.” Beszálltunk, ő vezetett. Néhány perc múlva már ott is voltunk a világ peremén kanyargó úton felfelé a hegyen. „Hová megyünk?” – kiáltottam idegesen, amikor megláttam, hogy ismét a ködös úton vagyunk. „Ez az út nem is a műhelyhez vezet!" "Kerülő úton megyünk oda,” – mosolygott, „arra, amerre a nárciszok vannak.” „Carolyn" - mondtam szigorú hangon, próbálva átvenni a helyzet feletti uralmat. "Azonnal fordulj vissza. Nincs a világon olyan dolog, amit annyira látni akarnék, hogy ahhoz ilyen időben ezen az úton kelljen végigmennem." "Jól van már anya," - mondta magabiztosan. "Tudom, hogy mit csinálok. Hidd el, soha nem bocsátanád meg magadnak, ha kihagynád ezt az élményt." És az én édes, szerető lányom, aki soha életében nem okozott nekem fejfájást, azt csinált, amit akart – és elrabolt! Nem akartam elhinni. Ha akartam, ha nem, úton voltam a nevetséges nárciszok felé – egy sűrű köd borította úton, a hideg párába burkolózott hegycsúcsok között, a szürke csöndben, amiről az volt a véleményem, hogy életveszélyes. Egész úton morogtam. Körülbelül húsz perc után lefordultunk egy kisebb kavicsos útra, ami egy tölgyesbe ágazott a hegy oldalán. A köd egy kicsit felemelkedett, de az ég még mindig szürke és felhős volt. Leparkoltunk egy kis parkolóban, ahol volt egy kőkápolna. Onnan, ahol álltunk, láttuk a ködön át a San Fernardino hegy vonulatát, mintha egy lomha elefántcsorda sötét púpjait látnánk. Messze tőlünk, a köd beterítette az egész völgyet, a síkságot egészen a sivatagig. A kápolna túl oldalán láttam egy tűlevelekkel borított ösvényt, égig érő örökzöldekkel és manzaníta cserjékkel és egy alig észrevehető felirattal: Nárcisz kert.



A gyerekek és én megfogtuk egymás kezeit, és követtük Carolynt a lefelé kanyargó erdei ösvényen. A hegy a gyalogút mentén szabálytalanul domborult, völgyek, hasadékok, és kiemelkedéseket váltogatva, mint egy ráncos szoknya. Élő tölgyfák, hegyi babér, bokrok és cserjék tűzdelték a hegy hajtásait, de a szürke ködben ez sötétnek és egyhangúnak tűnt. Kirázott a hideg. Ekkor egy nagy kanyart vett az ösvény, felnéztem, és elállt a lélegzetem. A legvarázslatosabb látvány tárult elém, váratlanul és a legnagyobb pompával. Úgy nézett ki, mintha valaki egy hatalmas dézsából aranyat öntött volna le a hegytetőről, le a dombokon át a völgybe és annak minden zeg-zugába. Még a köd ellenére is ragyogott a hegyoldal, ahogy befedte a nárcisztenger. A virágokat fenséges, örvénylő mintába ültették; hatalmas sötét narancs, fehér, citromsárga, mályva, sáfrány és vajsárga szalagok és csokrok váltogatták egymást. Mindegyik színvariáció (mint később megtudtam, összesen több mint harmincöt szín látható a hatalmas mezőn) egy külön csoportot képez, úgy mintha saját színárnyalatának önálló folyamaként hullámozna és örvénylene. Ennek az elképesztő és káprázatos aranymezőnek a közepén lila vízesésként egy hatalmas jácint zuhatag árad lefelé a sziklákkal szegélyezett medrében, a ragyogó nárciszmezőbe kígyózva. A kertben egy bájos kis gyalogút kanyarog, itt-ott egy-egy pihenővel és faragott fapadokkal, és hatalmas kaspókba ültetett korallszínű és kárminvörös tulipánokkal. Ha még ez nem lenne elég pazar látvány, a természet is hozzátette a maga kegyességét a nárciszok fölött egy csapat hegyi kékmadár repdesett, ragyogó kék színüket villogtatva. Ezeknek az elbűvölő kis madárkáknak gyönyörű zafírkék hátuk van, a begyük pedig bíborvörös. Ahogy a levegőben táncoltak, olyan látványt nyújtottak pompás színükkel, mintha drágakövek csillogtak volna a ragyogó nárciszmező felett. Lélegzetelállító volt.



Nem számított, hogy nem sütött a nap. A nárciszok ragyogása olyan volt, mint a legfényesebb napsütés. Bármilyen csodálatos szavakat is próbálnék használni, nem lehet leírni a virággal borított hegytető elképesztően gyönyörű látványát. Öt hektárnyi virágmező! (Ezt is csak később tudtam meg, amikor néhány kérdésemre választ kaptam.) „De, ki csinálta mindezt?” Kérdeztem Carolynt, miközben nem győztem hálálkodni, hogy elvitt engem oda - még ha akaratom ellenére is. Ez egy életre szóló élmény volt. „Ki volt az?” – kérdeztem újra miközben a csodálattól keresnem kellett a szavakat. "És, hogy, és miért, és mikor?" "Csak egy nő,” - felelte Carolyn. "Itt él. Ez az otthona.” – mutatott közben egy jó állapotú magas tetős házra, amely ennek a dicsfénynek a közepén kicsinek és szerénynek tűnt. Odasétáltunk a házhoz, miközben a fejemben ezer kérdés kavargott. Az belső udvaron láttunk egy táblát „Válaszok azokra a kérdésekre, amelyeket tudom, hogy feltennél" címmel. Az első válasz egyszerű volt: „50.000 hagyma”. A második válasz: „Egyenként, egyedül, két kézzel, két lábbal." A harmadik válasz: 1958-ban kezdődött." Ott volt előttem. A Nárcisz Elv. Ez a pillanat fordulópontot hozott az életembe. Arra gondoltam, hogy ez az egyszerű asszony, akit életemben nem láttam, több mint harmincöt évvel ezelőtt elkezdte virághagymánként felvinni egy szürke hegyoldalra a gyönyörű és örömteli álmát. Egyenként. Másként nem is lehetett. Egyik virághagymát a másik után. Nincs rövidebb út - egyszerűen csak magának az ültetésnek a lassú folyamatát szeretni. Szeretni a munkát, ahogy kibontakozik. Szeretni azt az eredményt, ami lassan növekedett, és ami egy évben csupán három hétig virágzott. És mégis, csak ültette az egyiket a másik után, évről évre.



És megváltoztatta a világot. Ez az ismeretlen asszony örökre megváltoztatta a világot, amiben élt. Kimondhatatlan pompát, szépséget és ihletet teremtett meg. Az elv, amit az ő nárcisz kertje tanít, az egyik leghatalmasabb elv, amit létezik: meg kell tanulnunk céljaink és álmaink felé haladni lépésről lépésre – gyakran csak egy parányi tyúklépés – megtanulni szeretni azt, amit csinálunk; és megtanulni jól használni az időt. Amikor az apró időszakokat kis napi erőfeszítésekkel szorozzuk meg, akkor mi is hatalmas dolgokat vagyunk képesek elérni. Megváltoztathatjuk a világot. „Carolyn,” – mondtam akkor reggel ott a hegytetőn, miközben elhagytuk a nárciszok paradicsomát, de fejünk és szívünk mennyei fürdőt vett a káprázatos látványban "olyan, mintha ez a különleges asszony kihímezte volna a földet! Kidíszítette. Gondolj csak bele, több mint harmincöt éven keresztül egyenként ültette el a virághagymákat. És ezt nem lehetett másképp létre hozni. Minden egyes virágot el kellett ültetni. Nincs rövidebb út. Öt hektárnyi virágmező. Az a varázslatos jácintzuhatag. Mind egyenként.” Tele volt vele a fejem. Egészen magával ragadott a kert jelentősége. "Valahogy elszomorít" - mondtam Carolyn-nak. "Mi mindent elérhettem volna, ha harmincöt évvel ezelőtt kitűzök magam elé egy célt, és csak 'egyik virághagymát a másik után' lassan dolgoztam volna rajta. Gondolj csak bele, hogy mit érhettem volna el!” Az én okos lányom sebességet váltott, és az ő maga direkt módján összefoglalta a nap üzenetét: "Kezdd el holnap!" - mondta ugyanazzal a magabiztos mosollyal, ami egész nap az arcán ült. Micsoda egyszerű bölcsesség!



Nincs értelme a múlt elvesztegetett óráin keseregni. Egy lecke tanulságát bánat helyett ünneppé csak úgy tehetjük, ha azt kérdezzük önmagunktól: „Hogyan tudom ezt mostantól alkalmazni?” Ismeretlen szerző

FÉNYHÁLÓ Spirituális Magazin. Új élmények, új utak

Recommend Documents