FEHÉR FÜZET 2002 A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédô Iroda beszámolója

FEHÉR FÜZET 2002 A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédô Iroda beszámolója

Felelôs szerkesztô és kiadó:DR. FURMANN IMRE Esetleírások: DR. BIHARY LÁSZLÓ • DR. BODROGI BEA • IVÁNYI KLÁRA • DR. MUHI ERIKA • DR. UDVARI MÁRTON • VERESSNÉ DR. BOROVSZKY TÍMEA Vezetô asszisztens: JAKAB MÁRIA • Asszisztens: REGGEL JÓZSEF A MÁSSÁG ALAPÍTVÁNY kiadványa A sokszorosítás a TIPO-TOP, MISKOLC munkája © MÁSSÁG ALAPÍTVÁNY, NEKI, FEHÉR FÜZET 2002, BUDAPEST

Tartalom

Elôszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 I. Válogatás a NEKI 2002-ben érkezett ügyeibôl . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 B. Csabáné (önkormányzati jogsértés) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 N. Bertalanné (lakhatási diszkrimináció, önkormányzati jogsértés). . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21 B. Gábor (kiegészítô családi pótlék megállapítása) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 32 Budapest II. kerület (személyiségi jogok megsértése az önkormányzat által) . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34 R. község (lakhatási ügy) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39 S. Géza (lakhatási diszkrimináció, önkormányzati jogsértés) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42 E. város (személyiségi jog megsértése az egészségügy területén). . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45 H. János (haláleset). . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 48 B. Margit (egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 52 H. Judit (gyermekvédelmi eljárás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54 R.-né (oktatási ügy, önkormányzati közremûködéssel) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 58 P. Vilmosné (munkaügyi diszkrimináció ) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 61 Cs. Gyula (munkaügyi diszkrimináció) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 63 K. Ernô (munkaügyi diszkrimináció) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 67 Z. Sándorné I. (rendôrségi ügy) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 72 Z. Sándorné II–III. (személyiségi jogi és rendôrségi ügy) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 77 F. Kálmán és V. Csaba (jogellenes fogvatartás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 83 F. László (kártalanítás). . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 87 Ifj. B. József (személyiségi jog megsértése a vendéglátás területén) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 91 R. Szilvia (személyiségi jog megsértése) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 94 N. Csaba (személyiségi jog megsértése a vendéglátás területén) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 95 M szórakozóhely (személyiségi jog megsértése a vendéglátás területén). . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 96 Z. P. szórakozóhely (személyiségi jog megsértése a vendéglátás területén) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 100 II. Tájékoztató a korábban indult ügyekbôl . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 103 III. Statisztika a NEKI ügyeibôl . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 109 IV. A diszkriminációról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 113 V. A NEKI. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 115

ELÔSZÓ

Elôszó

Irodánkhoz 2002-ben 83 panasz, kérelem érkezett. Ebbôl, sokszor hosszadalmas tényfeltárás után 24 ügyben tudtuk megállapítani, hogy diszkrimináció történt. Ennek a 24 ügynek a teljes esetleírását tartalmazza az ez évi Fehér Füzet. Az eseteket áttanulmányozva megállapítható, hogy a legtöbb ügyben a személyiségi jog sérült – mégpedig több esetben – valamely hatóság, fôleg önkormányzatok hathatós közremûködésével. Ez nem csak azért elszomorító, mert az önkormányzatoknak a település összes lakójának érdekeit kell, vagy kellene szolgálnia, hanem azért is, mert ha áttanulmányoznák B. Csabáné, vagy N. Bertalanné ügyét, láthatják, hogy a törvénysértésen túlmenôen olyan fajta kiszolgáltatottságot okoz az önkormányzat törvénysértése, amely idônként a legrosszabb idôkre emlékeztet. Egy-egy per, természetesen visszaadhatja a meghurcolt és kiszolgáltatott ember emberi méltóságát, de irodánk folyamatosan próbálkozik olyanfajta megoldásokkal is, amelyek talán legalább annyi eredménnyel kecsegtetnek, mint egy két-három év után megnyert per és ráadásul rövidebb távon következhet be a jó eredmény. Így született ebben az évben egy nyílt levél Magyarország jegyzôihez, amelyben felszólítottuk a jegyzôket – mint a helyi törvényesség ôreit –, hogy ha településükön jogsértést, diszkriminációt észlelnek, az ellen nyomban lépjenek fel. Más területeken, így az igazságszolgáltatás területén is éltünk a hazai gyakorlatban nem szokványos módszerrel. A P. község I. ügyben, amelyben a P. községi romákat a szomszéd faluból egy csoport támadta meg, ôket bántalmazva, autóikat összetörve tetemes kárt is okozva, a Megyei Fôügyésznek írtunk egy levelet a jogerôs ítélet után, magyarázatot várva arra, hogy az ügyben eljáró, de a tárgyaláson részt nem vevô ügyész miért nem fellebbezte meg a hazai gyakorlatban példátlanul enyhe (pénzbüntetést szabott ki a bíróság) ítéletet. Levelünkben burkoltan benne van az is, hogy az ügyész egyáltalán alkalmas –e arra, hogy feladatát ellássa? Esetek százával lehetne alátámasztani ugyanis azt, ha ez fordítva történik, tehát ha romák támadnak nem romákra, nem ilyen ítélet születik, hanem jóval szigorúbb és nem szabadlábon védekeznek a romák, mint esetünkben a nem romák, hanem ôket elôzetes letartóztatásba veszik. A jövôben is alkalmazni fogunk ilyen, mint a fentiekben ismertetett módszereket. Úgy gondoljuk, hogy mint az emberi jogok területén dolgozó szervezeteknek, kötelességünk is a törvényesség keretén belül minden lehetséges eszközzel fellépnünk a diszkrimináció ellen. Ugyancsak jellemzô volt és jellemzô lesz a jövôben is irodánk tevékenységére, hogy alapozva a kilenc év mûködése során felgyülemlett tapasztalatokra, egy-egy területen, általános következtetések levonására is alkalmas összefoglalót készítünk. Ilyen összefoglaló született ebben az évben a rendôrség tevékenységérôl. Az összefoglalót megküldtük a Belügyminiszternek, az Országos Rendôrfôkapitányság vezetôjének és a Legfôbb Ügyésznek. Az Országos Rendôrfôkapitányság arról értesítette irodánkat, hogy az összefoglalót oktatási anyagként kívánják felhasználni és rákerült az összefoglaló a rendôrség honlapjára is. (Meg kell a teljesség kedvéért azt is jegyezni, hogy az összefoglaló elküldésekor jeleztük a fenti szervezetek vezetôinek, amennyiben igénylik egy konzultáció keretében mi készek vagyunk az összefoglalóban szereplô problémák megvitatására. Egy ilyen párbeszéd keretében lehetett volna megvitatni, a Rasszizmus Elleni Ügyosztály és a rasszizmus elleni referensi hálózat létrehozását, mûködtetését stb., de javaslatunkra válasz, jelzés nem érkezett…) r 7 s

FEHÉR FÜZET 2002

Jövôre a szociális biztonság (talán helyesebb kifejezés lenne a bizonytalanság szót használni) területérôl készülne egy tartalmas, a jogszabályi és a gyakorlatban meglévô hiányosságokat feltáró összefoglaló tanulmány. Természetesen az iroda továbbra is ügyeket vinne, perlünk és képviselünk, hatósági eljárásokat kezdeményezünk, hiszen maguk az ügyek, a jogesetek alapján lehet csak a valóságot teljességében megmutató tanulmányokat készíteni. Egy-egy ügynek több szála van. Ha mindegyiket fel akarjuk tárni és orvosolni, ahhoz egyrészt sok idô kell, másrészt magasan kvalifikált szakemberek, akik az ügyek iránt elkötelezettek. Magyarországon a NEKI volt az elsô kisebbségi jogvédô iroda. Azóta már sok ilyen jellegû iroda mûködik az ország területén több-kevesebb hatékonysággal, de valamicskét csak elôsegítve magát az ügyet. Tavaly a Magyar Állam is létrehozott – a NEKI mintáját alapul véve – egy roma antidiszkriminációs hálózatot. (A jelenlegi Igazságügyi Miniszter engem kért fel ebben az ügyben tanácsadóként, hogy segítsem ennek a hálózatnak (is) a munkáját.) E sokrétû és most már mennyiségileg is jelentôs számú jogvédôi hálózatok mindegyike hasznos munkát végez. Nem konkurense egymásnak, hanem alkotó és segítôtárs kell, hogy legyen minden jogvédô, hiszen nem lehet nekünk más az ellenfelünk mint maga a diszkrimináció, a hátrányos megkülönböztetés. És ez ellen csak együtt tudunk igazán hatékonyan fellépni, természetesen ki-ki a maga területén. Ebben a közegben kell a NEKI-nek is megtalálni új helyét, új módszereit, a munka új formáit. Mint ahogy azt a fentiekben már vázoltam, mi már erre az útra léptünk és folytatjuk is ezt a kilenc évvel ezelôtt megkezdett munkát. A feltételek nem könnyûek. Egyre nehezebb évenként összeszedni a mûködéshez szükséges pénzt. A Soros Alapítvány támogatása egy év múlva úgy hírlik megszûnik. A magyar multinacionális cégek és a Magyarországon mûködô multinacionális cégek pedig nem igazán érintettek – vagy legalábbis úgy gondolják, hogy nem a romák problémáinak megoldásában –, azért nem is igen áldoznak erre. Az állam pedig támogatja ugyan az ügyet, de korántsem olyan mértékben, ahogy ezt a professzionális és hatásos mûködés igényelné. És félreértés ne essék: most nem csupán a NEKI alacsony állam általi támogatásáról beszélek, hanem ha úgy tetszik mások érdekében is. Az államnak, úgy gondolom, a jövôben nagyobb anyagi támogatással kell hozzájárulnia a civil szervezetek mûködéséhez. Mégpedig úgy, hogy közben nem szólhat bele azok szakmai tevékenységébe, és tûrnie kell, hogy az állam pénzén is mûködô szervezetek pert, vagy pereket indítsanak a diszkriminációt elkövetô állami szervekkel szemben. Ez a kultúr és jogállam, a demokrácia fokmérôje is. Úgy hiszem, Magyarország már elég magas szinten áll ezen a területen. Budapest, 2002.11.25. DR.

r 8 s

FURMANN IMRE igazgató

Válogatás a NEKI 2002-ben érkezett ügyeibôl – esetleírások –

FEHÉR FÜZET 2002

B. Csabáné (önkormányzati jogsértés)

2000. április 26-án B. Csabáné a Nógrád megyei S-en élô roma asszony a helyi önkormányzathoz fordult ápolási díj, vagy szociális segély iránti kérelmével, mivel férje 1989-ben agyvérzést szenvedett, amely olyan súlyos fokú volt, hogy a kórházi ápolást követôen is folyamatos segítségre, ápolásra szorult. Ezután is többször szorult kórházi kezelésre, végül állapota annyira súlyossá vált, hogy 2001-ben az Országos Orvosszakértôi Intézet illetékes orvosi bizottsága I. rokkantsági csoportba sorolta. Ennek értelmében „önálló életvitelre nem képes, önkiszolgálási képessége hiányzik, állapotában változás nem várható, az véglegesnek tekinthetô. A felsoroltak miatt B. Csaba súlyos fogyatékosnak minôsül. Az önkormányzat idén szeptemberben negyedszer is elutasította a kérelmet, annak ellenére, hogy a Nógrád Megyei Bíróság már háromszor helyezte hatályon kívül a képviselô-testület határozatát, és utasította új eljárás lefolytatására.

I. B. Csabáné kérelmében kifejti, hogy 1999-ben a S-i Patyolat Vállalatnál megszûnt a munkaviszonya, s 2000. április 15-ig munkanélküli járadékban részesült. A jövôben azonban férje állapota miatt – férje a legalapvetôbb szükségleteit sem képes egyedül ellátni, öltöztetni kell, tisztálkodásnál segítségre szorul – nem tud munkát vállalni, ezért fordul az önkormányzathoz valamilyen pénzbeli szociális ellátás iránt. Az önkormányzat több hónapig nem hozott döntést, holott az államigazgatási eljárásról szóló törvény (Áe.) értelmében1 legkésôbb a következô képviselôtestületi ülésen ezt meg kellett volna tennie. Végül a 2000. augusztus 23-án kelt határozatban elutasították a kérelmet, azzal az indokkal, hogy nem csatolt orvosi igazolást a férje állapotáról, és hogy célja alapvetôen arra irányult, hogy valamilyen ellátása legyen, és amennyiben munkaviszonya nem szûnik meg, ô továbbra is folytatta volna keresô tevékenységét. A határozatot csak 2000. szeptember végén kézbesítették. Ekkor B. Csabáné megkereste a Nógrád Megyei Közigazgatási Hivatalt, és panaszt tett, illetve 2000. szeptember 22-én újabb kérelmet terjesztett elô, amelyben már kifejezetten csak az ápolási díj megállapítását kérte. Az augusztusi határozattal szemben pedig keresetet nyújtott be a Nógrád Megyei Bírósághoz, kérve a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát. Indokai között szerepelt, hogy már a kérelem benyújtását követô napon beadta a háziorvos igazolását arról, hogy a férje önellátásra képtelen, valamint, hogy a férje állapota nem teszi lehetôvé, hogy az ápolás mellett munkát vállaljon. A bíróság 2000. november 29-én meghozott ítéletében a képviselô-testület határozatát hatályon kívül helyezte, és új eljárás lefolytatására kötelezte az államigazgatási szervet. Az ítéletben a bíróság kifejtette, hogy „a rendelkezésre álló közigazgatási iratok alapján viszont megállapítható, hogy az április 26-i felperesi kérelemhez semmilyen orvosi igazolás nem került csatolásra, holott a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról 1

1957. évi IV. törvény (Áe.) 15. § (2) A testületi szerv hatáskörébe tartozó egyedi államigazgatási ügyben az (1) bekezdésben meghatározot határidôn belül, vagy ha ez nem lehetséges, legkésôbb a soron következô testületi ülésen kell határozni.

r 12 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

szóló 1993. évi III. törvény (Sztv.) 43. §-a elôírja, hogy az ápolási díj megállapítsa iránti kérelemhez csatolni kell a háziorvos arra vonatkozó szakvéleményét, hogy az ápolt önmaga ellátására képtelen, állandó és tartós felügyeletre, gondozásra szorul. Mivel az ápolási díj iránti kérelem mellékletét jogszabályi rendelkezés állapította meg, az e nélkül elôterjesztett kérelem hiányos. Az Áe. 2. § (6) bekezdés utolsó mondta értelmében azonban ilyen esetben az eljáró közigazgatási szervnek az ügyfelet tájékoztatnia kell kötelezettségérôl, tehát arról, hogy a kérelemhez a szükséges orvosi igazolásokat csatolja. Ha ezen kötelezettségét a közigazgatási szerv elmulasztja, akkor eljárási jogszabálysértést követ el, még pedig olyat, amely az ügy érdemi elbírálására is kiható.”2 Ugyancsak az Áe. szabályozza a közigazgatási szerv indokolási kötelezettségét3, amit az önkormányzat szintén elmulasztott, így a határozat ezen okból is jogszabálysértô. 2001. február 15-i ülésén a képviselôtestület új határozatot hozott, melyben ismét elutasította a kérelmet. A háziorvos igazolása szerint ugyanis a férj önellátó, nem szorul állandó felügyeletre, gondozásra. Továbbá, a helyi önkormányzat rendelete értelmében csak annak a kérelmezônek állapítható meg ápolási díj, aki 18. életévét betöltött, tartósan beteg személy gondozása miatt rendszeres, és megélhetését biztosító jövedelemmel járó keresô foglalkozását nem tudja folytatni, s az ápolás elôtt rendszeres jövedelemszerzô tevékenységet végzett. Megállapították, hogy a kérelmezô keresô tevékenységét nem az ápolás szükségessége miatt szakította meg, hanem attól függetlenül lett munkanélküli. Munkanélküli járadékra való jogosultsága 2000. április 15-én megszûnt, ám a helyi rendelet értelmében keresô foglalkozás helyett nem lehet megélhetés forrása az ápolási díj. 2001. március 19-én B. Csabáné ismét a Nógrád Megyei Bírósághoz fordult, kérve a határozat felülvizsgálatát. Keresetében kifejti, hogy a határozat indokai nem fedik a valóságot, ugyanis férje a társadalombiztosítási nyugellátásról (Tny.) szóló törvény értelmében az I. rokkantsági csoportba tartozik. Ide azok sorolhatók, akik munkaképességüket teljes egészében elvesztették, és mások gondozására szorulnak.4 Az sem fedi a valóságot, hogy ô munka nélkül kíván jövedelemhez jutni, hiszen több, mint harminc évig folyamatosan dolgozott, azonban a férje állapota annyit romlott az elmúlt években, hogy segítség nélkül képtelen közlekedni, étkezni, tisztálkodni, öltözködni. Mozgásképtelen állapota miatt férjét a lakásban nem lehet egyedül hagyni, így az egyetlen megoldás számukra az ápolási díj, hiszen ennek révén folyamatosan otthon lehetne férjével, és gondozhatná. Az önkormányzat ugyanakkor a kereset elutasítását kérte, arra való hivatkozással, hogy 2001. május 1. napjától kezdôdôen a 18 év feletti személy ápolása után megállapítható ápolási díjat a szociális ellátásokról szóló helyi rendeletben hatályon kívül helyezték, így ettôl az idôponttól kezdôdôen az alperes mûködési területén nincs lehetôség az ellátás megállapítására 18 év feletti személy ápolása miatt. B. Csabáné a második elutasító határozat után, 2002. januárjában megkereste irodánkat, és a segítségünket kérte. Panaszában kifejtette, úgy érzi, az önkormányzat szándéka egyértelmûen arra irányul, hogy semmilyen körülmények között se kelljen a számára ápolási díjat folyósítani. 2

Részlet a Nógrád Megyei Bíróság 2000. november 29-én kelt ítéletébôl. Áe. 43. § (1) A határozatnak tartalmaznia kell: a) az eljáró közigazgatási szerv megnevezését, az ügyfél nevét és lakóhelyét (székhelyét), az ügy számát, tárgyának és ügyintézôjének megjelölését, b) a endelkezô részben a közigazgatási szerv döntését továbbá a fellebbezés és a bírósági felülvizsgálat lehetôségérôl való tájékoztatást, c) az indokolásban a megállapított tényállást és az annak alpjául elfogadott bizonyítékokat; az ügyfél által felajánlott, de mellôzött bizonyítást és a mellôzés indokait; az eljárt szakhatóságok megnevezését és azokat a jogszabályokat, amelyek alapján a közigazgatási szerv a határozatot hozta, d) a határozat hozatalának helyét és idejét, a határozat aláírójának nevét, hivatali beosztását és a közigazgatási szerv bélyegzôlenyomatát. 4 1997. évi LXXXI. törvény (Tny.) 29. § (1) A rokkantsági nyugdíj mértéke a megrokkanás idôpontjában betöltött életkortól, a nyugdíj megállapításáig szerzett szolgálati idô tartamától és a rokkantság fokától függ. A rokkantság fokának megfelelôen a) a III. rokkantsági csoportba tartozik az, aki rokkant, de nem teljesen munkaképtelen, b) a II. rokkantsági csoportba tartozik az, aki teljesen munkaképtelen, de mások gondozására nem szorul, c) az I. rokkantsági csoportba tartozik az, aki teljesen munkaképtelen, és mások gondozására szorul. 3

r 13 s

FEHÉR FÜZET 2002

Elsô lépésként jogi képviselôt biztosítottunk az ügyfél részére, DR. FURMANN IMRE ÜGYVÉD személyében, aki már a 2002. január 22-én megtartott bírósági tárgyaláson képviselte a panaszost. Az aznap meghozott ítéletben a bíróság ismét hatályon kívül helyezte a közigazgatási szerv határozatát, és új eljárás lefolytatására kötelezte. A képviselô-testület ugyanis ismételten súlyos, az ügyre érdemben kiható jogszabálysértéseket követett el. Az Szt. rendelkezései szerint ugyanis, amennyiben a kérelmezô nem ért egyet a háziorvos szakvéleményével, kérheti annak felülvizsgálatát az illetékes egészségügyi szakrendeléstôl. B. Csabánét azonban az önkormányzat nem értesítette arról, hogy a testület az általa 2000. szeptember 25-én beszerzett háziorvosi igazolás pontosítását, felülvizsgálatát kérte a háziorvostól, aki azután úgy nyilatkozott, hogy a felperes férje önellátásra képes. Így a bíróság eljárása során pótolta ezt a mulasztást, és a felperes kérelmére igazságügyi orvosszakértôt rendelt ki. A szakértô szakvéleményében minden kétséget kizáróan megállapította, hogy a felperes férje önmaga ellátására képtelen, és emiatt mások ellátására, gondozására, tartós felügyeletére szorul. A bíróság ítéletébôl ugyancsak kiderül, hogy nem helytálló az elutasítás azon indoka sem, miszerint az ápolási díj nem lehet keresô foglalkozás helyett a megélhetés forrása, hiszen a felperes férje ápolását megelôzôen keresô tevékenységet folytatott, és magának a szociális ellátásokról szóló törvénynek a célja az, hogy az ápolási díj a nem folytatható keresô tevékenység helyett biztosítson valamilyen ellátást az arra rászorulónak. Ezen kívül az ügy elbírálása szempontjából annak sincs jelentôsége, hogy 2001. május 1-jén a helyi rendeletben az ápolási díjra vonatkozó szabályokat hatályon kívül helyezték, mert a kérelem bô egy évvel korábban került benyújtásra, így azt az akkor hatályos jogszabályok alapján kell elbírálni. 2002. április 25-én született meg a harmadik határozat, amely egyben a harmadik elutasítás is volt. Ez a határozat azért nem állapított meg ápolási díjat a kérelmezônek a 2000. április 26-át követô idôszakra, mert ebben az idôszakban nem volt ilyen rendelkezés a szociális ellátásokról szóló helyi rendeletben. Igaz ugyan, hogy augusztus 23-tól volt, és B. Csabáné szeptember 26-án benyújtott egy újabb kérelmet, ezt azonban a határozat meghozatalakor nem vették figyelembe. Ezen a testületi ülésen ugyanakkor hoztak egy olyan rendeletet, amely megállapítja a 2001. május 1-jén hozott ápolási díjat hatályon kívül helyezô rendelet visszamenôleges hatályát, nevezetesen, hogy azt a folyamatban lévô ügyekben is alkalmazni kell – tehát, mivel az ügy folyamatban lévônek minôsül, ebben is. Továbbá, hogy hiába felelt meg a feltételeknek a kérelmezô, a díj megállapítása az önkormányzat számára csak lehetôsége, nem pedig kötelezettség. „Nincs ugyanis sem a hivatkozott törvényben (Szt.), sem az önkormányzati rendeletben olyan kötelezô érvényû szabály, amely a feltételek megléte esetén az ápolási díjat kötelezôvé tenné.”5 Álláspontunk szerint ismét súlyos jogszabálysértést követett el az önkormányzat a döntés meghozatalakor, így a jogi képviselô ismét kérte az államigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát. Keresetlevelében elôadta, hogy a képviselô-testület az elutasító határozatot és a rendeletet ugyanazon a napon hozta, és erre a jogszabályra hivatkozik határozatában. A jogszabályoknak, így a helyi rendeleteknek sincs visszaható hatályuk. Nem dönthet tehát úgy az önkormányzat, hogy ilyen tartalmú rendeletet alkot, hiszen az ellentétes a jogalkotási hierarchiában magasabban lévô jogszabályokkal, és a jogbiztonság alapkövetelményével. „Az Áe. 13. § (1) bekezdése,6 mely az eljárás megindításról rendelkezik, kimondja, hogy az eljárás az ügyfél kérelmére, bejelentésére, nyilatkozatára vagy hivatalból indul. Ennek értelmében maga az eljárás a kérelemnek a közigazgatási szervhez történô megérkezésének napjával kezdôdik. Ebbôl pedig az következik, hogy az én ügyem 2000. április 26-án kezdôdött. Ezzel a jogszabályi rendelkezéssel áll összhangban az Szt. 13. § (2) bekezdése7 is. Tehát már a jogalkotó szándékából is egyértelmûen következik, hogy az elbírálás idôpontjától függetlenül, az eljárás során a kérelem benyújtásakor irányadó jogszabályok szerint kell eljárni. 5

Részlet a 2002. április 25-én kelt határozatból. (Áe.) 13. § (1) Az államigazgatási eljárás az ügyfél kérelmére, bejelentésére, nyilatkozatára (a továbbiakban: kérelem) vagy hivatalból indul meg. A felettes szerv a közigazgatási szervet az eljárás megindítására vagy folytatására utasíthatja. 7 1993. évi III. törvény a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról (Szt.) 13. § (2) „ha a pénzbeli és a természetben nyújtott ellátásra vonatkozó igényt jogerôsen megállapítják, az ellátás a kérelem benyújtásától esedékes.” 6

r 14 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

A szociális ellátásokról szóló helyi rendelet ápolási díjra vonatkozó rendelkezéseit 2001. május 1-jével helyezte hatályon kívül a képviselôtestület. A korábban benyújtott kérelmek esetében viszont a benyújtáskor hatályos jogszabályok alapján kell eljárni, még akkor is, ha az eljárás lefolytatására csak késôbb kerül sor. Ezt támasztja alá a kifejtetteken túl a bíróság korábbi ítélete is, amikor kimondja, hogy én az én ügyemben a benyújtáskor hatályos jogszabályok alapján kell eljárnia az önkormányzatnak. Nem helytálló az önkormányzat azon hivatkozása, hogy a feltételek megléte esetén sem kötelezô az ápolási díj megállapítása. Ez pedig az önkormányzat helytelen jogértelmezésbôl fakad, hiszen az alternatív jelleg pusztán a rendeleti szabályozásra vonatkozik, de amennyiben szabályozza, úgy az abban szabályozott feltételek fennállása esetén kötelessége azt megállapítani, itt már nem mérlegelhet, mérlegelni ugyanis csak a rendeleti szabályozás során lehet. Amennyiben elfogadnánk az önkormányzat ezen érvelését, akkor teljesen feleslegessé válna bármilyen rendelet, jogszabály megalkotása, mert az jogi kötelezô erôvel úgysem bírna, és mindenki a saját kénye-kedve szerint hozhatna döntéseket, hiszen a jogszabályok (helyi rendeletek) csak lehetôséget és nem kötelezettséget jelentenének.”8 A polgári perrendtartás (Pp.)9 közigazgatási perekre vonatkozó rendelkezései bizonyos ügyekben megengedik, hogy a bíróság ne pusztán hatályon kívül helyezze az államigazgatási szerv határozatát, hanem azt megváltoztassa, és érdemi döntést hozzon.10 Mivel az önkormányzat sorozatos jogsértései miatt az ügy egyre csak húzódik, a panaszos, a férje rokkantsági nyugdíján kívül más jövedelemmel nem rendelkezik, és egyre nehezebben tud megélni, mindenképpen az vezetett volna eredményre, ha az ügy már nem kerül újra a képviselôtestület elé, hiszen félô volt, hogy ott ismét elutasító döntés születik. Azonban az Szt-ben szabályozott szociális pénzbeli ellátásokról szóló határozatot a bíróság nem változtathatja meg,11 és az ápolási díj ilyen ellátás, így ezen lehetôséggel nem lehetett élni a bíróság elôtt. A bíróság 2002. július 2-án hozott ítéletében immár harmadszor helyezte hatályon kívül az államigazgatási határozatot, és utasította új eljárásra a képviselô-testületet. Megállapította, hogy jogszabályt sértett a döntést hozó szerv, amikor olyan rendeletre hivatkozott az elutasító határozatban, amely a határozat meghozatalakor még nem volt hatályban. Az az önkormányzati rendelet ugyanis, amely a 2001. május 1-jei helyi rendelet visszaható hatályát állapítja meg csak a döntés másnapján, azaz 2002. április 26-án lett kihirdetve, tehát csak attól a naptól hatályos. Idôközben B. Csaba állapota egyre romlott, ebben az évben többször szorult kórházi kezelésre, és 2002. június 10-én elhunyt. II. Ez az ügy irányította rá irodánk figyelmét az Szt. ápolási díjat szabályozó rendelkezéseinek visszásságaira. Megkerestünk több olyan Nógrád megyei települést is, amely lakosainak száma hasonló S. településéhez, és megállapítottuk, hogy ezeken a kistelepüléseken jellemzôen azok részesülnek ebben az ellátási formában, akik tizennyolc évesnél idôsebb, tartósan beteg személyeket ápolnak. Ez az ápolási díj azon formája, amelyet az önkormányzatnak nem kell kötelezôen szabályoznia. Amennyiben tehát a helyi rendeletben csak a kötelezôen megállapítandó ápolási díjat szabályoznák, az ápolási díjban részesülôk szinte száz százaléka elesne ettôl az ellátási formától. „A szociális törvényben szereplô feltételek, a súlyos fogyatékosság, önmaga ellátására való képtelenség, az állandó és tartós felügyelet szükségessége már önmagában csak olyan beteg esetén teszi lehetôvé ezt az ellátási

8

Részlet a 2002. május 31-én benyújtott felülvizsgálati kérelembôl. 1952. évi III. törvény A polgári perrendtartásról 10 Pp. 339. § (1) Ha törvény ettôl eltérôen nem rendelkezik, a bíróság a jogszabálysértô közigazgatási határozatot hatályon kívül helyezi és – szükség esetén – a közigazgatási határozatot hozó szervet új eljárásra kötelezi. q) ha törvény azt megengedi. 11 Rászorultságtól függô pénzbeli ellátások az Szt-ben a rendszeres szociális segély, az idôskorúak járadéka, az ápolási díj, a lakásfenntartási támogatás, a temetési segély és az átmeneti segély. Az egyéb ellátások esetében a bíróság megváltoztathatja a képvislô-testület döntését. 9

r 15 s

FEHÉR FÜZET 2002

formát, aki valóban képtelen arra, hogy saját magáról gondoskodjon. Mindezeken túl szükség van a háziorvos igazolására, és csak ezen együttes feltételek fennállása esetén kerülhet megállapításra ez a támogatási forma. Indokolatlan tehát különbséget tenni tizennyolc év feletti és tizennyolc év alatti gondozott között. Nem kevésbé beteg, kiszolgáltatott és segítségre szoruló az sem, aki már felnôttként kerül ebbe a helyzetbe, és nem kevésbé súlyos teher ez a hozzátartozóinak sem. Az Alkotmánybíróság több határozatában is rámutatott arra, hogy az Alkotmány 70/E §-ban meghatározott szociális biztonsághoz való jog a szociális ellátások összessége által nyújtandó olyan megélhetési minimum állami biztosítását tartalmazza, amely elengedhetetlen az emberi méltósághoz való jog megvalósulásához (43/1995. (VI. 30.) AB határozat, 32/1998. (VI. 25.) AB határozat). Azzal, hogy a jogalkotó a helyi önkormányzatokra bízza a döntést az ápolási díj meghatározása tekintetében, sérti a szociális biztonságoz való alkotmányos jogot, és súlyosan méltánytalan, és az emberi méltóságot sértô mind a gondozott, mind pedig a családja számára. A szociális biztonsághoz való jog nem függhet attól, hogy valaki az ország mely részén, városban, községben stb. él-e. Mindezt jól példázza B. Csabáné esete is, aki ha a tíz kilométerrel arrébb lévô L. településen lakna, járna neki a támogatás.”12 Úgy találtuk tehát, hogy a jogi szabályozás kétfélesége, miszerint csak azoknak jár alanyi jogon az ápolási díj, akik tizennyolcadik életévet be nem töltött tartósan beteg személyt ápolnak, míg, akik felnôtt személy ápolását végzik, azoknak csak adható,13 abban az esetben, ha a helyi önkormányzat ezt a rendeletben szabályozza, ellentétes az Alkotmányban rögzített szociális biztonsághoz való joggal.14 Ezért 2002. június 27-én a Magyar Köztársaság Alkotmánybíróságához fordultunk, és kértük a jogszabály ezen rendelkezései alkotmányellenességének megállapítását, és megsemmisítését. III. A harmadik bírósági döntést követôen nyilvánvalóvá vált, hogy hiába felel meg B. Csabáné az ápolási díj megállapításához szükséges feltételeknek, az önkormányzat mindent megtesz annak érdekében, hogy az ellátás megállapítására ne kerüljön sor. Célja megvalósítása érdekben nem riad vissza jogszabállyal ellentétes eszközöktôl sem, és a bíróság ítéleteit is semmibe veszi. Már ekkor biztosan sejteni lehetett, hogy hiába született több bírósági ítélet, az önkormányzat ismét elutasító döntést fog hozni, ezért további jogi lépések megtétele mellett döntöttünk. Már nem pusztán az önkormányzat polgári jogi felelôssége merült fel, hanem alapos okunk volt feltételezni, hogy a sorozatos elutasító határozatok mögött a hátrányokozás szándéka áll. Ezért egyrészrôl pert indítottunk az önkormányzat ellen államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránt, másrészt feljelentést tettünk a Nógrád Megyei Rendôr-fôkapitányság vezetôjénél ismeretlen tettes ellen hivatali visszaélés alapos gyanúja miatt. A hivatali visszaélés törvényi tényállása szerint az a hivatalos személy valósítja meg a bûncselekményt, aki azért, hogy jogtalan hátrányt okozzon, vagy jogtalan elônyt szerezzen, hivatali kötelességét megszegi, hatáskörét túllépi, vagy hivatali helyzetével egyébként visszaél.15 A közhatalmi feladatokat ellátó szervek, mint pél-

12

Részlet az irodánk által 2002. június 27-én benyújtott alkotmánybírósági beadványból. Szt. 40. § Az ápolási díj a tartósan gondozásra szoruló személy otthoni ápolását ellátó nsgykorú hozzátartozó részére biztosított anyagi hozzájárulás. 41. § (1) Ápolási díjra jogosult – a jegyes kivételével – a hozzátartozó [Ptk. 685. § b) pont], ha önmaga ellátására képtelen, állandó és tartós felügyeletre szoruló a) súlyosan fogyatékos, vagy b) tartósan beteg 18 év alatti személy gondozását, ápolást végzi. (4) A települési önkorményzat rendeletében meghatározott feltételek esetén ápolási díj állapítható meg annak a hozzátartozónak, aki 18. életévét betöltött tartósan beteg személy gondozását végzi. 14 1949. évi XX. törvény a Magyar Köztársasá alkotmánya 70/E § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövtkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak. (2) A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a táesadalombiztosítás útján és szociális intézmények rendszerével valósítja meg. 15 1978. évi IV. törvény a büntetô törvénykönyvrôl (Btk.) 225. §. 13

r 16 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

dául a helyi önkormányzat feladata, hogy a hivatali hatáskörükbe utalt ügyekben részrehajlás nélkül, a jogszabályoknak, és az elôírásoknak megfelelôen járjanak el. Az a hivatalos személy, aki a törvényi tényállás valamelyik elkövetési magatartását megvalósítja az államapparátus törvényes mûködésébe vetett hitet rendíti meg, így cselekménye komoly társadalmi veszélyességgel jár. A mi esetünknél maradva a település lakosai, akik tudomással bírnak az eseményekrôl – okkal feltételezhetjük, hogy a faluban szinte mindenki ismeri B. Csabáné kálváriáját – hogyan bízhatnának ezek ismeretében abban, hogy nem járnak ôk is hasonlóképpen, nem esnek el ôk is valamilyen ellátástól pusztán a képviselôtestület kénye-kedve miatt. Úgy ítéltük meg, hogy ebben az ügyben nem beszélhetünk pusztán a jogszabályok téves értelmezésérôl, hiszen az önkormányzat tudatosan és egyértelmûen azért hozott ilyen döntéseket, hogy B. Csabánénak jogtalan hátrányt okozzon. Ha pontosan végigkísérjük az elutasító határozatok megszületésének idôpontját, akkor megállapíthatjuk, hogy a hivatali helyzettel való visszaélés is megvalósult. Két olyan határozat született ugyanis, amelyrôl a Nógrád Megyei Bíróság megállapította, hogy jogszabályt sért. Mivel a bíróság indokolásához a közigazgatási szervek kötve vannak, B. Csabáné részére ápolási díjat megállapító határozatot kellett volna hozni. Az önkormányzat azonban ezzel szembehelyezkedett, és mivel már más lehetôsége nem volt, hozott egy olyan rendeletet, amelynek visszaható hatályát állapította meg. Holott a jogalkotásról szóló törvény16 értelmében jogszabály a kihirdetését megelôzô idôre nem állapíthat meg kötelezettséget, és nem nyilváníthat valamely magatartást jogellenessé. Ugyancsak ezt támasztja alá az Áe. 72. §-hoz írt indokolás is, amely egyértelmûen kifejti, hogy csak abban az esetben van joga a visszamenôleges hatálybaléptetéshez az államigazgatási szervnek, ha az új jogi szabályozás az ügyfélre nézve kedvezôbb. Egyértelmûen ezt támasztja alá, hogy a harmadik elutasító határozat és a visszaható hatályt megállapító rendelet egy napon, 2002. április 25-én született. Nyilvánvaló tehát, hogy azért volt szükség a jogszabálysértô rendeletre, mert már nem állt rendelkezésükre olyan eszköz, amely alapján a kérelmet elutasíthatták volna. Ugyancsak ezt az álláspontot erôsíti meg az ápolási díjat hatályon kívül helyezô rendelet megalkotásának idôpontja is. A képviselôtestület 2001. február 25-én hozta a második negatív döntést, amely ellen B. Csabáné 2001. március 19-én fordult a megyei bírósághoz. Az önkormányzat – be sem várva a bíróság döntését – hatályon kívül helyezte a szociális ellátásokról szóló helyi rendeletnek ápolási díjra vonatkozó részeit, majd amikor ez sem bizonyult elegendônek, még a visszaható hatályt is megállapította. A 2002. augusztus 2-án kelt feljelentésünkkel kapcsolatban a nyomozóhatóság feljelentés-kiegészítést rendelt el, majd pedig 2002. szeptember 3-án kelt határozatában megtagadta a nyomozást.17 A határozat megállapítja, hogy a hivatali visszaélés büntette a törvény indokolása értelmében célzatos bûncselekmény, a hivatalos személynek az a célja, hogy jogtalan hátrányt okozzon, vagy jogtalan elônyt szerezzen. Amennyiben a bûncselekmény törvényi tényállása tartalmazza a célzatot is, akkor az csak egyenes szándékkal követhetô el. Tehát az elkövetônek nem elég tudnia, hogy jogellenes magatartásával hátrányt fog okozni, ezt kifejezetten akarnia is kell. Ebbôl következôen a jogszabályok téves értelmezése önmagában még nem bûncselekmény. Álláspontja szerint „az önkormányzat képviselô-testülete az összes döntést kollektíven, szavazással hozta, amely mellett mindannyiszor, igaz más-más indokkal de kitartott. A helyi önkormányzati rendeletalkotás illetôleg a törvények értelmezése egy-egy konkrét ügyben, ha jogilag szakszerûtlenül történik, az nem alapozza meg a bûncselekmény alapos gyanúját.”18 A határozat ellen a jogi képviselô panaszt nyújtott be a S.-i Városi Ügyészségen, és kérte, hogy a nyomozóhatóságot utasítsák a nyomozás folytatására. „Álláspontom szerint megállapítható, hogy B. Csabáné ügyé-

16

1987. évi XI. törvény a jogalkotásról 12. § (2) bekezdés. 1973. évi I. törvény a büntetôeljárásról (Be.) 127. § (1) A nyomozást határozattal meg kell tagadni, ha a feljelentésbôl vagy a feljelentés kiegészítése során szerzett adatokból megállapítható, hogy a) a feljelentett cselekmény nem bûncselekmény, vagy a bûncselekmény alapos gyanúja hiányzik. 18 Részlet a nyomozást megtagadó határozatból. 17

r 17 s

FEHÉR FÜZET 2002

ben a hivatali visszaélés törvényi tényállása elkövetési magatartásai közül a hivatali helyzettel történô visszaélés valósult meg, hiszen a képviselôtestület kötelezettsége itt pusztán a határozat meghozatalára korlátozódott, amelynek eleget is tettek. Ezen túlmenôen azonban, a képviselôtestület hatáskörébe tartozó rendeletalkotás lehetôségét vették igénybe azzal a kifejezett célzattal, hogy a sértettnek jogtalan hátrányt okozzanak. Természetes, hogy a képviselôtestület tagjai többnyire jogban járatlanok, azonban a helyi önkormányzatok szervezeti felépítését oly módon szabályozta a jogalkotó, hogy legyen egy jogi szakértelemmel rendelkezô személy, a jegyzô, akinek kötelessége felhívni a képviselôtestület figyelmét az általuk elkövetett jogszabálysértésekre. Nem helytálló tehát a nyomozást megtagadó határozat azon hivatkozása, hogy pusztán jogi szakszerûtlenség történt, hiszen pontosan az ilyen esetek elkerülése végett kötelezô a jegyzô részvétele a képviselôtestület ülésein, hogy ne születhessenek olyan rendeletek, amelyek ellentétesek a magasabb szintû jogszabályokkal. Ebben az esetben azonban a cél elérése érdekében egy számukra jogilag szabályozott eszközzel éltek, helyesebben visszaéltek vele. B. Csabán esetében a célzat is egyértelmûen megállapítható, hiszen nem lehet véletlen, hogy az ápolási díj ügyében hozott mindhárom határozatot megsemmisítette a bíróság, és új eljárás lefolytatására utasította az önkormányzatot. Ez önmagában még nem bûncselekmény, azonban az, hogy mindezen túl tudatosan és szándékosan visszaélnek a hivatali helyzetükkel, kihasználják az ebbôl fakadó lehetôségeket, már egyértelmûen olyan cselekmény melyet a jogalkotó szankcionál. Ugyanakkor a cselekmény társadalomra való veszélyessége is jelentôs, hiszen hogyan bízhatna a helyi önkormányzatok törvényes és jogszerû mûködésében az egyszerû állampolgár, ha azt tapasztalja, hogy mindenféle következmények nélkül születhetnek olyan döntések, amelyek kötelességszegésen, hivatali helyzettel való visszaélésen alapulnak. A helyi önkormányzatok feladata a helyi közügyek pártatlan és az állampolgárok érdekeit szem elôtt tartó intézése. A kötelezôen ellátandó önkormányzati feladatok között szerepel a rászorultakról való szociális gondoskodás is. Ebben az esetben éppen ezzel a törvényi kötelezettséggel helyezkedett szembe a helyi önkormányzat, súlyosan veszélyeztetve ezzel a rászorulókról való gondoskodást.”19 Az ügyészség 2002. október 18-án kelt határozatában úgy találta, hogy a bejelentett panasz alapos, ugyanis a feljelentés és a feljelentés kiegészítés körében beszerzett adatok a hivatali visszaélés bûntettének alapos gyanújára utalnak, ezért a nyomozást megtagadó határozatot hatályon kívül helyezte és elrendelte a nyomozást. Az elrendelt nyomozás során 2002. november 28-án került sor B. Csabáné sértett meghallgatására. Meghallgatták tanúként az egyik helyi önkormányzati képviselôt is, aki többek között elmondta, hogy mind a falu polgármestere, mind pedig a jegyzôje a testületi üléseken többször elmondta, hogy ha megítélnék ezt az ellátást a kérelmezônek, akkor boldog, boldogtalan az önkormányzathoz jönne, és fizethetnének. IV. A szerzôdésen kívül okozott kárért való felelôsség eseteit a Ptk. XXIX. fejezete szabályozza. Eszerint „aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelôsség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.”20 Ennek a kártérítési alakzatnak a speciális esete, amikor államigazgatási, államhatalmi szervek alkalmazottai, hatósági, igazgatási jogkörükben eljárva okoznak kárt. Speciális esetrôl beszélhetünk abból a szempontból is, hogy ezekben az ügyekben csak akkor állapítható meg a felelôsség, ha a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, illetôleg a károsult a rendes jogorvoslati lehetôségeket igénybe vette. Általánosságban elmondható ugyanis, hogy az államigazgatási eljárás során született döntések ellen fellebbezéssel élhet a fél, amennyiben a döntés rá nézve sérelmes. Azonban ha mindez nem vezet eredményre, vagy nem áll rendelkezésre rendes jogorvoslat,21 lehetôség van a kártérítési per megindítására. 19

Részlet dr. Furmann Imre sértetti képviselô panaszából. 1959. évi IV. törvény a Polgári Törvénykönyvrôl (Ptk.) 339. § (1) bekezdés 21 A fellebbezés rendes jogorvosltanak minôsül, míg például a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálat már rendkívüli jogorvoslat. 20

r 18 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

Mivel B. Csabáné az önkormányzat jogellenes és felróható magatartása miatt nem részesült ápolási díjban és ennek következtében több mint háromszázezer forintos kára keletkezett 2002. augusztus 2-án keresetet nyújtottunk be a Nógrád Megyei Bírósághoz, amelyben kértük ennek a megtérítését. Ezen túlmenôen nem vagyoni kártérítést is kértünk, mert „ôt is, engem is nagyon megviselt az önkormányzat velünk szemben tanúsított magatartása, hiszen a faluban mindenki, az önkormányzati képviselôk is tisztában voltak azzal, hogy milyen súlyos beteg a férjem, és azzal is, hogy nem munka helyett akarok megélni az ápolási díjból. Ugyanakkor a környezô hasonló helyzetben lévô településeken szabályozza az önkormányzati rendelet a 18. életévüket betöltöttek számára megállapítható ápolási díjat. Pedig ezek a települések is anyagi gondokkal küzdenek, nekik sem könnyû a szociális ellátásokra elôteremteni a szükséges összeget.”22 A megyei bíróság az ügyben az elsô tárgyalást 2002. november 12-én tartotta, ahol a tárgyalás felfüggesztésérôl döntött, mert álláspontja szerint a felperes még nem merítette ki a jogorvoslati lehetôségeket, hiszen jelenleg folyamatban van az önkormányzat által hozott ápolási díjat elutasító határozat bírósági felülvizsgálata, illetve a megyei bíróság nem dönthet abban a kérdésben, hogy jogosult-e a felperes ápolási díjra, vagy sem. A jogi képviselô a végzés ellen fellebbezést nyújtott be a Magyar Köztársaság Legfelsôbb Bíróságához. Ebben az esetben ugyanis a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, hiszen a képviselô-testület határozatai ellen csak felülvizsgálati kérelmet lehet benyújtani az önkormányzati törvény23 értelmében. A felülvizsgálat azonban nem minôsül rendes jogorvoslatnak, illetve a panaszos ezt immár háromszor (illetve négyszer, mert azóta már a negyedik döntés is megvolt) hiába vette igénybe, ez eredményre nem vezetett, hiszen az önkormányzat ennek ellenére negatív döntést hozott. 2002. januári határozatában ugyanakkor a bíróság döntött az ápolási díjra való jogosultság kérdésében. Ekkor kimondta ugyanis, hogy errôl a kérelem benyújtásakor hatályos jogszabályok alapján kell döntést hozni. Nincs tehát olyan elôzetes kérdés, amelynek az elbírálásától függne a per eldöntése, ezért a jogi képviselô kérte a Legfelsôbb Bíróságot, hogy helyezze hatályon kívül a megyei bíróság végzését, és utasítsa a tárgyalás folytatására. V. Közben 2002. augusztus 27-én megszületett a képviselô-testület negyedik határozata, amelyben ismét elutasítja B. Csabáné kérelmét. Természetesen arra a helyi rendeletre hivatkozik, amely 2002. április 25-én született, és amely az ápolási díjat hatályon kívül helyezô 2001. május 1-jétôl hatályos rendeletet a folyamatban lévô ügyekre is alkalmazza. Így jogszabályi lehetôség hiányában nem állapították meg az ellátást. A már korábbról ismert forgatókönyv szerint következett a felülvizsgálat. A keresetlevelet 2002. október 14-én nyújtotta be a jogi képviselô, és jogszabálysértésre hivatkozva kérte a határozat hatályon kívül helyezését, valamint azt, hogy a bíróság a képviselô-testületet utasítsa határozathozatalra. A bíróság még nem tûzött ki tárgyalást. VI. A Nógrád Megyei Bíróság 2002. július 2-án kelt ítéletében a felperes részére megítélt 15. 000 forint perköltséget, és kötelezte az alperes önkormányzatot, hogy összeget tizenöt napon belül fizesse ki. Mivel ilyen irányú ítélet a két korábbi bírósági határozatban is volt, B. Csabáné a nyár folyamán felkereste a helyi jegyzôt a kifizetés miatt. A jegyzô az igényt azzal hárította el, hogy ügyvédjüktôl még nem kapta meg az ítéletet, és vele kell egyeztetnie. Ezt követôen B. Csabáné hiába fordult többször a jegyzôhöz, mindig elutasító választ kapott,

22

Részlet a 2002. augusztus 2-án kelt keresetlevélbôl. 1990. évi LXV. törvény a helyi önkormányzatokról (Ötv.) 11. § (1) A képviselô-testület önkormányzati hatósági ügyben hozott határozata ellen fellebbezésnek nincs helye. (3) A képviselô-testület (1) és (2) bekezdés alapján hozott határozatának a felülvizsgálatát jogszabálysértésre hivatkozással a bíróságtól lehet kérni a határozat közlésétôl számított harminc napon belül. A pert az önkormányzat ellen kell indítani. 23

r 19 s

FEHÉR FÜZET 2002

így az ôsz folyamán a jogi képviselô vette fel telefonon a kapcsolatot mind a jegyzôvel, mind pedig az önkormányzat jogi képviselôjével. Neki is többször megígérték, hogy fizetnek, ám ügyfelünk hiába ment be a polgármesteri hivatalba november végén, a telefonon elôzetesen megbeszélt idôpontban, a jegyzô ismét megtagadta a kifizetést. Ezután a jogi képviselô a jogerôs ítéletet hozó bírósághoz fordult, és kérte a végrehajtási szabályok szerint az átutalási végzés kibocsátását.24 A perköltség kifizetése körüli hercehurca is jól példázza az önkormányzat hozzáállását az ügyhöz, hiszen nem ez volt az elsô bírósági döntés, és nem most ítéltek meg elôször perköltséget. Az önkormányzat eddig legalább azt kifizette, most azonban különbözô ürügyekkel még ettôl is elzárkózott. (Az ügy vitelét az Európai Roma Jogok Központja (ERRC) az antidiszkriminációs program keretében támogatja.)

24

Az 1994. évi LIII. törvény a bírósági végrehajtásról 80. §-a értelmében, pénzkövetelés behajtása céljából amennyiben az adós rendelkezik pénzforgalmi bankszámlával, a jogoult azonban nem, lehetôsége van a végrehajtást kérônek úgynevezett átutalási végzés meghozatalát kérni a bíróságtól.

r 20 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

N. Bertalanné (Lakhatási diszkrimináció, önkormányzati jogsértés)

N. Bertalanné roma származású asszony ingatlana a 2001. évi tiszai árvíz során súlyosan károsodott. A hat gyermekét egyedül nevelô asszony egy kormányhatározat értelmében1 jogosulttá vált arra, hogy a központi költségvetés finanszírozza számára lakóhelyén J. községben, vagy a választása szerinti településen egy ingatlan vásárlását. N. Bertalanné a szomszédos Gy. községben található, K. Csaba és K. Olga tulajdonában lévô három szobás lakóházat kívánta megvásárolni. K. Csaba és Olga ukrán állampolgárságú magyar nemzetiségû személyek már több mint egy éve árulták házukat. Mikor a település lakossága tudomást szerzett arról, hogy egy roma család szeretne a falu egyik fôutcájába beköltözni, megfenyegették mind az eladókat, mind pedig a vevôket. A település polgármestere és jegyzôje ahelyett, hogy csitítani igyekezett volna a falu felháborodását, a tiltakozók élére állva falugyûlést szervezett, ahol valóságos pogrom hangulat alakult ki. A falubeliek tiltakozása, a szomszédok fenyegetése, a jegyzô és polgármester közbenjárása, illetve a megyei közigazgatási hivatal hallgatása következtében N. Bertalanné nem tudott a faluba beköltözni, és a neki járó hétmillió forint felhasználása helyett egy romos, hárommillió forintos házat kapott V. város szélén.

K. Csaba és Olga 1999-ben vásárolt családi házat Gy. községben. A letelepedési engedélyt 2000 áprilisában kapták meg, ekkor települtek át Beregszászról. A család már a ház megvásárlását követôen nem sokkal foglalkozott az értékesítés lehetôségével, tekintettel arra, hogy a helyi önkormányzat részérôl több komoly megaláztatás érte ôket attól a pillanattól kezdve, hogy a faluban letelepedtek. Így például 2000. áprilisában két gyermekük utáni kiegészítô családi pótlék támogatásának folyósítása tárgyában a település jegyzôjéhez fordultak, aki négyszemközti beszélgetésen közölte a szülôkkel, hogy „ha a család azért települt Magyarországra, hogy a gy.i önkormányzat pénzén támogattassa a gyermekeit, azt tudja tanácsolni, hogy vigyék vissza ôket Ukrajnába, és a gyerekek az Ukrán állam pénzén kamatoztassák tudásukat”. K.-ék két gyermeküket már Ukrajnából a szomszédos V. városba járatták iskolába, minden nap autóstoppal hozták-vitték ôket. Letelepedésüket követôen pedig úgy döntöttek, hogy a gyerekek továbbra is tanuljanak ott, és ne Gy. községben, ahol K.-ék lakást vásároltak. Az önkormányzat azonban – tekintettel a tanulók után járó fejkvótára – többször felszólította a szülôket, hogy járassák hozzájuk a gyerekeket. Mivel erre a család nem volt hajlandó, törvénytelenül megtagadták a kiegészítô családi pótlék megítélését részükre.2 Az önkormányzat diszkriminatív eljárása miatt a támogatást annak igénylésétôl számított egy év, illetve az ügyben született jogerôs bírósági döntést követô öt hónapon belül kapták meg K.-ék. N. Bertalanné több faluban is próbált lakást nézni magának az árvízi katasztrófát követôen, azonban minden környezô településen elutasítással találkozott. Nem akarták neki eladni a megtekintett házakat, mivel a

1

1033/2001. (IV.12) Korm. határozat a 2001. évi tiszai árvíz során károsodott Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei települések helyreállítására és újjáépítésére. 2 A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság 1/p. 21512/2000/8.sz. ítéletében kimondta, hogy az önkormányzat eljárása törvénytelen volt, amikor megtagadta a kiegészítô családi pótlék megállapítását, és kötelezte az önkormányzatot új eljárás lefolytatására.

r 21 s

FEHÉR FÜZET 2002

szomszédok nem szívesen látták a roma beköltözôket. Ô elsôsorban Gy. községbe szeretett volna költözni, tekintettel arra, hogy itt lakott a nôvére, aki amióta N-né egyedül maradt egyetlen támasza és segítsége volt, illetve több rokona is. Mivel K. Csabáék régóta szerettek volna Gy-bôl elköltözni, szívesen látták az asszonyt, és meg is egyeztek abban, hogy eladják neki a lakásukat. A településen azonban N. Bertalanné megjelenését követôen szóbeszéd indult arról, hogy árvízkárosult roma családok tömegesen akarnak átköltözni J. községbôl. A helybeliek aláírásokat kezdtek gyûjteni az állítólagos beköltözések ellen, az egyik utcabeli pedig azzal fenyegette meg az asszonyt, hogy ha beköltözik, rágyújtja a házat. A fenyegetések ellenére a felek 2001. július 27-én elôszerzôdést kötöttek a gy.-i ingatlanra, melyben meghatározták, hogy az ingatlan végleges adásvételi szerzôdésében a vételár hatmillió kilencszázezer forint lesz. 2001. július 30-án – az elôszerzôdést követô harmadik napon – a gy.-i jegyzô határozatban szólította fel a K-. családot a 2000-2001. évi, mindösszesen kettôezer forint összegû, állítólagos szemétdíj tartozás kiegyenlítésére. 2001. július 30-án a megyei közigazgatási hivatal az ingatlant hivatalosan felértékelte. Július 30. és augusztus 4. közötti idôpontban N. Bertalanné két alkalommal is megjelent a faluban a K. családnál. Az egyik alkalommal B. Béla szomszéd lakása udvarán kezében egy kapával azzal fenyegette meg az asszonyt, hogy amennyiben megveszi a lakást, úgy azt fel fogja gyújtani, emellett becsmérlô kijelentéseket tett roma származására. Ezt követôen megfenyegette K. Csabát és családját is azzal, hogy amennyiben eladja a házát N. Bertalannénak, ôket is meg fogja ölni, illetve harci kutyáját ráuszítja a gyerekeikre.3 Mivel K. Csaba és Olga a közigazgatási hivatal értékelésével nem volt megelégedve, 2001. augusztus 4-én a közigazgatási hivatal egyik munkatársa J. község alpolgármesterével karöltve újraértékelte az ingatlant, és az újraértékelt vételárat ötmillió hétszázezer forintban állapította meg. Ezt követôen a K. családot a falubeliek több alkalommal kiabálva fenyegették, piszkos ruszkiknak nevezték ôket, és közölték, hogy cigánynak nem adhatják el a házat. 2001. augusztus 8-án N. Bertalanné ismét Gy-be utazott, ahol a polgármesteri hivatalban találkozott Dr. L. Károllyal, a Belügyminisztérium különleges megbízottjával, akinek elôadta, hogy mind ôt, mind a K. családot megfenyegették. N. Bertalanné és K. Csabáék az erôsödô lakossági tiltakozás ellenére 2001. augusztus 10-én, ügyvéd által ellenjegyzett végleges adásvételi szerzôdést kötöttek, Dr. L. Károly által meghatározott és elfogadott ötmillió hétszázezer forintos vételárban. A szerzôdés érvényességéhez a megyei közigazgatási hivatal utólagos jóváhagyására lett volna szükség. Ezt követôen került volna sor a vételár átutalására az eladónak. Az adásvételi szerzôdést az ügyvéd irodájában a felek átadták A. Józsefnek, a megyei önkormányzat árvízi biztosának, akit a felek és Dr. L. Károly BM tanácsos azzal bízott meg, hogy személyesen adja át a megyei közigazgatási hivatal vezetôjének. Ekkor, még az ügyvéd házánál megjelent Gy. polgármestere és jegyzôje, és így ôk is értesültek arról, hogy a végleges adásvételi szerzôdés a tiltakozások ellenére megszületett. Még ugyanezen a napon a helyi polgármesteri hivatalban lakossági fórumot tartottak. A polgármester állítása szerint a falugyûlést a lakosság kezdeményezte. Ezzel szemben több falubeli elmondta, hogy a jegyzô által közmunkások voltak megbízva azzal, hogy meghívóleveleket hordjanak szét. A falugyûlésen a résztvevôk elmondása alapján is legalább kétszáz ember vett rész. Közben, este hét óra körül a polgármesteri hivatal gépkocsijával öt férfi jelent meg a K. családnál, és felszólította, hogy menjenek fel a gyûlésre, és az emberek elôtt tépjék szét az adásvételi szerzôdést, mert nem adhatják el cigánynak a házat. A család tiltakozott, ezért a férfiak életveszélyesen megfenyegették ôket, és azzal távoztak, hogy tíz perc múlva ott lesz az egész falu, és felégetik a házukat, hogy ne legyen mit eladniuk. K.-éknak nem volt telefonjuk, ezért egy közelben lakó ismerôsüktôl hívták fel a rend-

3

A Vásárosnaményi Városi Bíróság 181/2001/7. sz., 2002. február 21-én kelt végzésében B. Bélát húszezer forint pénzbírsággal sújtotta veszélyes fenyegetés szabálysértésének elkövetése miatt.

r 22 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

ôrséget. A városi kapitányságon ügyeletet teljesítô rendôrnô a segélykérésre azt felelte, hogy elôbb felvilágosítást kér a gy.-i polgármestertôl, hogy igaz-e amit állítanak, mert ellenkezô esetben hamis vádért eljárást indít ellenük, majd letette a telefont. Pár perc múlva megérkezett a polgármester egy úr kíséretében, és K.-ék gyermekei elôtt kijelentette, hogy ôk nagyon felelôtlen szülôk, mert nem féltik gyermekeiket. Közölte azt is, hogy ô ennyi embert nem tud megfékezni, és nem tudja garantálni a testi épségüket. Kérte, hogy álljanak el a szerzôdéstôl, mert Gy-ben cigány nem vásárolhat házat, kijelentve azt is, hogy amíg ô itt polgármester lesz, addig nem lesz cigány a fôutcában. Ekkor K.-ék kijelentették, hogy nem tesznek különbséget ember és ember között, és nem értik, hogy a saját ingatlanukat miért ne adhatnák el bárkinek, ebbe milyen beleszólása lehet a falunak, a lakosságnak, az önkormányzatnak, vagy a polgármesteri hivatalnak. A polgármester tudomására hozták, hogy nem értik azt sem, mi jelentôsége van annak, ha valaki ukrán, roma, avagy magyar egy ingatlan adásvételénél. Kérték továbbá, hogy a család védelmét biztosítsa. A polgármester a távozásakor felszólította ôket, hogy gondolják át a dolgot a saját érdekükben, és megígérte, hogy az éjszaka folyamán támadás nem éri ôket. A falugyûlés után, éjjel 23 óra 30 körül egy ismeretlen személy K.-ék ingatlanának kapuját baltával, hatalmas csapásokkal megrongálta, miközben az utcáról a családot hangosan szidalmazta azzal, hogy piszkos ruszkik megölünk benneteket. A szülôk és a gyermekek is nagyon megijedtek, a kislányok sokkos állapotba kerültek. 2001. augusztus 11-én a megrémült K. Olga felkereste a polgármestert és beszámolt neki az éjszaka történtekrôl, védelmet kérve tôle. A polgármester közölte, hogy tud az esetrôl, de ne tegyenek feljelentést, mert tanú úgysem lesz, és majd a polgármesteri hivatal helyrehozatja a kerítést. A polgármester közölte továbbá, hogy ô elôre szólt, hogy gondolkodjanak. Arról is tájékoztatta ôket, hogy megnyugtatta a falut azzal, hogy nem lesz cigány a fôutcában. K. Olga a polgármester javaslata ellenére feljelentést tett ismeretlen tettes ellen a V. városi Rendôrkapitányságon, mely az ügyben a nyomozást megszüntette, tekintettel arra, hogy az nem bûncselekmény és szabálysértési eljárást kezdeményezett. Gy. község jegyzôje, mint szabálysértési hatóság az eljárást megszüntette azzal, hogy nem volt megállapítható az elkövetô kiléte és tartózkodási helye. Ezt követôen a falu egyes lakosai részérôl tovább folytatódtak a fenyegetések és szidalmazások, aminek hatására a megfélemlített K. szülôk gyermekeiket Beregszászra vitték. Augusztus 13-án K. Csaba írásban is védelmet kért a polgármestertôl, illetve tájékoztatta a megyei közigazgatási hivatal vezetôjét és a Belügyminisztérium Katasztrófavédelmi Hivatalát a faluban kialakult helyzetrôl. Augusztus 15-én a gy.-i polgármesteri hivatalba hívták N. Bertalannét, ahol jelen volt a polgármester, a jegyzô, dr. L. Károly különleges ügyek miniszteri tanácsadója, J. község polgármestere és alpolgármestere, R. Ottó j-i kisebbségi önkormányzati képviselô, id. J. Zoltán, Gy. község kisebbségi önkormányzati képviselôje. Közölték az asszonnyal, hogy a „ruszkiktól” ne vegye meg a házat, mert ôk ukránok, és nem adhatják el neki az ingatlanukat, különben is zárlat van rajta. Mint késôbb kiderült, anélkül, hogy K.-ékat elôzetesen értesítették volna róla, két nappal N. Bertalannénak a hivatalba rendelése elôtt Gy. jegyzôje határozatával négyezer forint állítólagos kommunális adótartozás miatt zárlatot rendelet el a kérdéses ingatlanra, és megkereste a V. városi Földhivatalt a zárlat ingatlan-nyilvántartási bejegyzése céljából. K.-ék a zárlatról csak késôbb kaptak értesítést. A határozat dátuma 2001. augusztus 13. volt, az illetékes földhivatal 2001. augusztus 16. napján már bejegyezte a tulajdoni lapra a zárlat tényét. A polgármesteri hivatalban ezúttal azt mondták még, hogy N.-né személye ellen a hivatalnak nincs kifogása, és segíteni fogják abban az asszonyt, hogy mielôbb lakáshoz jusson. Ezt bizonyítandó átadtak neki egy összeget, azt állítván, hogy az segély, majd az analfabéta asszony elé tettek egy papírt, hogy azt írja alá. A papír egy emlékeztetô volt, melynek utolsó sora az alábbiakat tartalmazza: „B. Gizella4, J. község, visszalépett K. Csaba gy.-i lakos lakásvásárlásától”.

4

N. Bertalanné lánykori neve

r 23 s

FEHÉR FÜZET 2002

Miután K-ék visszatértek Ukrajnából, 2001. augusztus 21-én J. község önkormányzatának hivatalából értesültek arról, hogy N. Bertalanné visszalépett a lakásvásárlástól, és ezt alátámasztandó, megmutatták nekik a fentiekben ismertetett emlékeztetôt. N.-né személyesen is közölte késôbb velük, hogy volt Gy.-n, ahol mondták neki, hogy nem veheti meg a házat, mert zárlat van rajta, és valamit alá is írattak vele. 2002. augusztus 22-én K. Olga Dr. Kaltenbach Jenô kisebbségi ombudsmanhoz fordult, és kérte intézkedését a polgármesteri hivatal tûrhetetlen eljárása miatt. 2001. augusztus 27-én az asszony a gy.-i polgármesteri hivatalba ment, és a polgármestertôl és a jegyzôtôl magyarázatot kért. A polgármester és a jegyzô letagadták, hogy tudomásuk lenne N. Bertalanné visszalépésérôl. A zárlattal kapcsolatban a jegyzô azt közölte, hogy az nem lett elrendelve, holott ekkor már a tulajdoni lapra is rá volt vezetve. Ezt követôen, még ugyanezen a napon K. Olga elment N. Bertalanné testvérének a házához. Itt N. Bertalanné elmondta, hogy korábban a jegyzô és a polgármester közölte vele, hogy Gy.ben bárki házát megveheti, csak a „piszkos ruszkikét” nem, mert K.-ék ukránok és nem adhatják el a házukat, különben is zárlat van rajta. Elmondta még azt is, hogy a polgármester és a jegyzô megígérte, segíteni fogják, hogy mihamarabb lakáshoz jusson. Még segélyt is adtak neki, mint árvízkárosultnak, amelyrôl egy okiratot is alá kellett írnia. Ezt követôen a helyzet tisztázása céljából az asszonyok közösen felmentek a polgármesteri hivatalba, ahol jelen volt a polgármester, a jegyzô, és egy képviselô-testületi tag. K. Olga felkérte a polgármestert, hogy ott, mindenki jelenlétében közölje, miért nem adhatja el a házat, illetve azt miért nem veheti meg N. Bertalanné. Magyarázatot kért arra is, miért volt szükség falugyûlésre, miért fenyegették meg ôket a hivatal emberei, és miért ruszkizták le a családot. K. Olga kérdésére a polgármester elmondta, hogy lehet, hogy K.-ék hazájában annak adják el a tulajdonosok a házukat, akinek akarják, de itt Magyarországon nem. Itt magyar ember cigánynak nem adja el a házát, és ha K. Olga magyarnak vallja magát, akkor tudhatná, hogy ez szégyen. K. Olga kérte a polgármestert, hogy adja mindezt írásba, de ô azt felelte, hogy ott ez egy íratlan törvény: Gy.-n a fôutcába nem költözhet cigány, csak mellékutcába. A polgármester azt is közölte, hogy itt K. Olga új törvényt ne szabjon, ha nem tetszik, menjen vissza oda, ahonnan jött, és itt ne pártolja a cigányokat. N.-nének elmondták, hogy keressen magának más házat, vagy fogadja el az általuk felajánlottat. Kifejezésükre juttatták, hogy K-ék bizonyára csak a pénzért pártolják N. Bertalannét, és ne képzeljék, hogy egy két és félmillió forintért megvett házért most majd hatmillió forintot fognak kapni. Ezt nekik senki nem fogja megengedni, nem fogják elnézni, hogy ennyi pénzzel kisétáljanak a faluból. 2001. augusztus 27-én este a polgármester és a jegyzô felkereste K-ékat otthon a lakásukon. Mivel a gyerekek titokban bekapcsolták a konyhában lévô magnót, a beszélgetésrôl titkos magnófelvétel készült. Ez alapján is rekonstruálható, ahogy a jegyzô és a polgármester megpróbálja rávenni a családot, hogy álljanak el a szerzôdéstôl, ne adják el a roma N. Bertalannénak a házat. A jegyzô közli többek között, hogy a szomszédok nem csak nem akarják, de szégyellik is, ha valaki cigánynak adja el a házát. Felhívja K. Csabáék figyelmét arra is, hogy ha ôk eladják a házukat, akkor esetleg a faluban mások is megteszik ezt, ez esetben megugrik a cigányság létszáma a településen, ami semmiképpen sem kívánatos. A jegyzô és a polgármester szerint K.-éknak tekintettel kell lennie a falubeli közösségre, amelynek érdekét nem szolgálja, hogy a fôutcában cigány lakjon. 2001. szeptember 26-án újabb megbeszélést tartottak Gy. község polgármesteri hivatalában, melyet Dr. L. Károly belügyminiszteri tanácsos kezdeményezett K. Csabának a minisztériumba beérkezett segélykérése alapján. A megbeszélésen a polgármester ígéretet tett arra, hogy ha a „j-i illetékességû hölggyel” a szerzôdés nem realizálódik, akkor megígéri, hogy megfelelô kompromisszumot talál. A polgármester ígérete ellenére azonban sem megoldás, sem kompromisszum nem született az ügyben. December elején egy másik jándi árvízkárosult jelentkezett K. Csabáék házára, de megismervén a történteket ô is elállt annak megvásárlásától. 2001. december 27-én K. Csaba kézhez kapta Gy. község jegyzôjének határozatát, melyben megszüntetik az eljárást a 2001. augusztus 10. napján éjszaka történt veszélyes fenyegetés és kerítés rongálás tárgyában azzal, hogy nem állapítható meg az elkövetô kiléte. r 24 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

Az események hatására K. Olga idegállapota megrendült, 2001. szeptember 12-én idegorvoshoz fordult, aki depressziót és pánikbetegséget diagnosztizált nála. Az asszony azóta is rendszeres pszichiátriai kezelésre jár. 2001. november 21-én betegsége miatt munkanélkülivé vált. N. Bertalannénak végül V. város szélén, egy hárommillió forintos lakásra kötött adásvételi szerzôdést ellenjegyzett a megyei közigazgatási hivatal. A lakás rendkívül rossz állapotú, falai meg vannak repedve, beázik, fûteni csak egy szobáját lehet. A megállapított hétmillió forintból fennmaradt összeg az államnál maradt. N. Bertalanné életének egyetlen esélye arra, hogy emberhez méltó körülmények között nevelje fel hat gyermekét örökre elveszett. Az a mai napig nem derült ki, hogy a K. Cabáék és N. Bertalanné között 2002. augusztus 10-én kötött adásvételi szerzôdésnek mi lett a sorsa. Nem tudjuk, miért nem lett benyújtva a földhivatalhoz, milyen indokok alapján nem jegyezte ellen azt a közigazgatási hivatal. Hivatalos értesítést arról, hogy a szerzôdés miért nem realizálódik egyik fél, sem a vevô, sem az eladók nem kaptak. Gy. község polgármestere a Magyar Rádió 2002. február 2-i adásában az alábbiakat nyilatkozta a riporter kérdésére: „Igenis azt mondom, hogy nem kérünk abból, hogy több olyan család települjön be, akit szintén nekünk kell eltartani… Ez hátborzongató, hogy Magyarországon van olyan személy, aki még munkahellyel sohasem rendelkezett, és hétmillió forint fölött vásárolhat lakást. … Én is azt mondom, hogy olyan család inkább a mellékutcába költözzön, aki a ruháit a huszonegyedik században a kerítésre teregeti.” 2002. február 1-jén kelt állásfoglalásában a kisebbségi ombudsman megállapította, hogy „a polgármester és a jegyzô az adásvételi szerzôdéstôl való elállásra vonatkozó felhívásukkal hivatali hatáskörüket túllépve, önkényesen beavatkoztak az állampolgárok – az Alkotmány által is védett és garantált – autonómiájába, és ezzel jelentôs jog – és érdeksérelmet okoztak. Mint kifejtette, az önkormányzat eljárásával megsértette az Alkotmány 13. § (1) bekezdése által biztosított tulajdonhoz való jogot és az 58. § (1) bekezdésében meghatározott szabad mozgás és szabad költözködés jogát. Ezen túlmenôen álláspontja szerint a jegyzô és polgármester megsértette az Alkotmány 70/A §-ában foglalt diszkrimináció tilalmi rendelkezést is. Ezek alapján azzal az ajánlással fordult Gy. község önkormányzatának képviselôtestületéhez, hogy hívja fel a jegyzô és a polgármester figyelmét arra, hogy a jövôben tartózkodjanak a hasonló – jogilag és erkölcsileg egyaránt kifogásolható – magatartás tanúsításától, és hozzanak olyan határozatot, melyben megkövetik K. Csabát, K. Olgát és N. Bertalannét az elszenvedett sérelmekért. Irodánk 2002. februárjában az üggyel kapcsolatos valamennyi iratot megkapta a kisebbségi ombudsmantól azzal, hogy a K. család kéri, hogy nyújtsunk nekik jogi segítséget. Ezt követôen felvettük a kapcsolatot N. Bertalannéval is, aki szintén úgy nyilatkozott, hogy igényt tart közremûködésünkre. Alapos tényfeltárást követôen 2002. április 28-án DR. KÁRPÁTI JÓZSEF ÜGYVÉD bevonásával feljelentést tettünk a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Fôügyészségen dr. K. Levente gy-i jegyzô és H. László polgármester ellen a Btk5. 225. §-ába ütközô, folytatólagosan, társtettesként elkövetett hivatali visszaélés bûntette, illetve ismeretlen tettesek ellen a Btk. 174/B §-ába ütközô nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erôszak bûntette miatt. A Btk. 225. § értelmében az a hivatalos személy, aki azért, hogy jogtalan hátrányt okozzon vagy jogtalan elônyt szerezzen, hivatali kötelességét megszegi, hatáskörét túllépi, vagy hivatali helyzetével egyébként visszaél, bûntettet követ el, és három évig terjedô szabadságvesztéssel büntetendô. Mint azt a feljelentésben kifejtettük, adott helyzetben az állapítható meg, hogy H. László és dr. K. Levente Gy. község elöljárói a község lakosságának kirekesztô, gyûlöletkeltô, a roma és vélt ukrán származású lakosok ellen uszító közvélekedésével azonosulva arra szólították fel N. Bertalannét, hogy ne vásárolja meg K. Olga és K. Csaba ingatlanát, hiszen arra az eladók „ruszki” származása miatt úgysem lenne jogi lehetôség. Ugyanakkor arra szólították fel K. Olgát és K. Csabát, hogy ne adják el ingatlanukat N. Bertalannénak, mert az roma származású. Az adásvétel létre-

5

1978. évi IV. törvény a Büntetô Törvénykönyvrôl

r 25 s

FEHÉR FÜZET 2002

jöttének megakadályozása érdekében dr. K. Levente szokatlan gyorsasággal zárlatot rendelt el az ingatlanra, továbbá, a jegyzô és a polgármester az eladót és a vevôt ellentétes állításokkal megkísérelte egymás ellen kijátszani. Sem a polgármester, sem a jegyzô nem akadályozta meg a falu lakosainak gyûlölködését, ellenkezôleg, K. Csabáékat felelôtlen szülônek nevezte, és közölte velük, hogy a falu jogellenes magatartásának megakadályozásáért nem kezeskedik, nem tud felelôsséget vállalni. K. Olga és K. Csaba, mint a gy.-i ingatlan tulajdonosai jogszerûen tettek eladási ajánlatot N. Bertalannénak, aki azt jogszerûen fogadta el. Ugyanakkor sem a polgármesternek, sem a jegyzônek – a helyi közhatalom gyakorlóiként, tehát hivatali minôségükben eljárva – nem volt arra sem feladat, sem hatásköre, hogy a község vagy annak lakossága nevében arra szólítsák fel a tulajdonosokat, illetve leendô tulajdonost, hogy álljanak el az eladási, illetve vételi szándékuktól. Különösen igaz ez erre az esetre is, amikor a jogellenes felszólítás motivációja valamely kisebbség elleni elôítéletes, kirekesztô magatartás, hiszen az Alkotmány 70/A §-a kategorikusan tiltja a faji illetve nemzetiségi alapú hátrányos megkülönböztetést. A polgármester és a jegyzô tehát hatáskörüket túllépték abból a célból, hogy azzal a roma származású, illetve Ukrajnából áttelepült magyar nemzetiségû személyeknek jogtalan hátrányt okozzanak, ne engedjék részükre az ügyletet lebonyolítani. A 2001. augusztus 15-én és a 2001. szeptember 26-án, a gy.-i polgármesteri hivatalban felvett emlékeztetô, illetve jegyzôkönyv tanúsága szerint is a polgármester és a jegyzô hivatali minôségükben belefolytak három magánszemély ingatlan adásvételi ügyletébe. A Btk. 174/B § (1) bekezdése szerint, aki mást valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoporthoz tartozása, vagy vélt tartozása miatt bántalmaz, illetôleg erôszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltûrjön, bûntettet követ el, és öt évig terjedô szabadságvesztéssel büntetendô. A (2) bekezdés c) pontja szerint a büntetés két évtôl nyolc évig terjedô szabadságvesztés, ha a bûncselekményt jelentôs érdeksérelmet okozva követik el. Mint kifejtettük, adott helyzetben megállapítható volt az is, hogy N. Bertalanné roma származású, K.-ék ugyan magyar nemzetiségûek, de a falu lakossága „ruszkiként” tehát orosz-ukrán személyekként említették ôket. A fenyegetés fogalmát a Btk. 138. §-a fogalmazza meg. Eszerint fenyegetés olyan súlyos hátrány kilátásba helyezése, amely alkalmas arra, hogy a megfenyegetettben komoly félelmet keltsen. A kényszerítés alkalmazása szempontjából nincs szükség minôsített (élet avagy testi épség ellen irányuló) fenyegetés alkalmazására. A fenyegetésnek azonban arra alkalmasnak kell lennie, hogy a sértettet a szabad akaratával ellentétes cselekvésre késztesse A kilátásba helyezett súlyos hátrány vonatkozhat a sértett anyagi helyzetére, hivatására, becsületére, nemi vagy személyi szabadságára stb. Annak megítélésénél, hogy a hátrány alkalmas-e komoly félelem elôidézésére, figyelemmel kell lenni a sértett személyiségére, életkorára, nemére, lelki alkatára, társadalmi, családi helyzetére is. A 2001. augusztus 10. napján megtörtént események (a falugyûlés közben öt személy megjelent K.-éknál, felszólították ôket a szerzôdés nyilvános széttépésére, majd megfenyegették ôket házuk felégetésével, késôbb a polgármester felkereste a családot, és azt nyilatkozta, hogy ennyi embert nem tud megfékezni) arra irányultak, hogy K. Csabáék valamit ne tegyenek (ne kössenek szerzôdést), míg a fenyegetô cselekmények motivációja a leendô vevôk roma származása volt. Ugyanakkor a fenyegetések sajnos hatásosnak bizonyultak, hiszen az adásvétel meghiúsult, ami a feleknek jelentôs érdeksérelmet okozott. Ugyancsak jelentôs érdeksérelemnek minôsül az, hogy K. Olga az események hatására idegileg megrendült, orvosi kezelésre szorul. Feljelentésünkben külön felhívtuk a Fôügyészség figyelmét arra a célzatos és kegyetlen, kitartó folyamatra, amely oda vezetett, hogy K-ék és N. Bertalanné nem tudták az adásvételt realizálni. Az állandó életveszélyes fenyegetések, gúnyos, sértô megjegyzések áradatát a települési önkormányzat minden felelôs tisztségviselôjének meg kellett volna akadályozni álláspontunk szerint. Ehelyett részben passzív, részben az Ukrajnából hazatelepült magyar és a roma család ellen irányuló tevôleges kirekesztô magatartásukkal az állandó jogsértések fenntartóivá és kiszolgálóivá váltak. 2002. május 28-án a Megyei Fôügyészség arról tájékoztatta Irodánkat, hogy K. Olga bejelentése alapján a V. városi Ügyészség már 2002. február 25-én nyomozást rendelt el hivatali visszaélés alapos gyanúja miatt r 26 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

dr. K. Levente és H. László ellen. Mivel a Btk. 174/B. §-ába ütközô nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erôszak bûntettében a nyomozás lefolytatása a megyei rendôrkapitányság hatáskörébe tartozik, kértük a fôügyészséget a szükséges intézkedések megtételére. Levelünkre 2002. június 11-én azt a választ kaptuk, hogy beadványunkat a városi ügyészséghez továbbították, mely saját hatáskörben eljárhat, amennyiben az általunk megjelölt bûncselekmény alapos gyanúja megállapítást nyerne. Mivel ügyfeleink számos panasszal éltek a büntetôeljárást lefolytató V. városi rendôrkapitánysággal szemben, megbíztuk DR. BALOGH EMESE ÜGYVÉDET, hogy az ügyben lássa el a sértettek képviseletét. A büntetôeljárás jelenleg is folyamatban van. Idôközben, mint utólag kiderült, a gy-i képviselôtestület 2002. március 18-án határozatot hozott, melynek 1. pontjában tudomásul veszi az ombudsman ajánlását. A határozat 2. pontjában megkövette B. Bertalannét, K. Csabát és K. Olgát, 3. pontjában pedig felhívta a K. szülôket arra, hogy gyermeküket a gy.-i általános iskolába járassák „ezzel is segítve az elmérgesedett helyzet pozitív megváltozását”. A határozatot a feleknek nem postázták ki, irodánk a kisebbségi ombudsmantól szerzett tudomást annak megszületésérôl. 2002. május 29-én Irodánk megbízásából, K. Csaba, K. Olga és N. Bertalanné meghatalmazása alapján DR. KÁRPÁTI JÓZSEF ÜGYVÉD keresetet nyújtott be a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróságra Gy. község Önkormányzata, dr. K. Levente jegyzô, H. László polgármester és B. Béla szomszéd ellen államigazgatási jogkörben okozott kár, személyhez fûzôdô jogok megsértése és kártérítés megállapítása végett. A keresetben kértük a megyei bíróságot, állapítsa meg, hogy az önkormányzat képviseletében eljáró jegyzô és polgármester azzal a mulasztásukkal, hogy törvényi kötelezettségük ellenére a közhatalom gyakorlása közben nem fékezték meg a faluban uralkodó lincshangulatot, és az ingatlan adásvételi szerzôdés meghiúsítására irányuló és az attól való elállásra történô jogellenes felhívást tettek, megsértették a felperesek nemzeti és etnikai származásuk, továbbá meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozásuk folytán a hátrányos megkülönbözés tilalmához kapcsolódó személyhez fûzôdô jogaikat. Megsértették a testi épséghez és egészséghez fûzôdô, továbbá becsülethez és emberi méltósághoz való, a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának a jogát, mint személyhez fûzôdô jogokat. Állapítsa meg továbbá, hogy B. Béla a Vásárosnaményi Városi Bíróság 181/2001/7. számú határozatában jogerôsen megállapított fenyegetô cselekedetével megsértette a B. Bertalanné, K. Olga és K. Csaba nemzeti és etnikai származásához kapcsolódó hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó személyhez fûzôdô jogát, becsületét és emberi méltóságát. Kértük a bíróságot, hogy az alpereseket az ilyen és ehhez hasonló jogsértésektôl tiltsa el. Kötelezze ôket arra, hogy nyilvánosan, levélben kérjenek bocsánatot a felperesektôl a jogsértések miatt, és jogosítsa fel a felpereseket a levél nyilvános közzétételére egy megyei napilapban az alperesek költségén. Kötelezze továbbá Gy. önkormányzatát – a polgármesterrel és jegyzôvel egyetemlegesen –, hogy fizessen meg N. Bertalanné, K. Csaba, K. Olga és két gyermekük részére meghatározott összegû vagyoni és nem vagyoni kártérítést, összesen 5 250 000 forint összegben. Mint a keresetlevélben kifejtettük, a helyi önkormányzatokról szóló törvény (Ötv.)6 9. § (1) bekezdése értelmében az önkormányzat jogi személy. Az önkormányzati feladat- és hatáskörök a képviselô-testületet illetik meg. A képviselô-testületet a polgármester képviseli. A törvény 8. § (1) bekezdés utolsó elôtti fordulata szerint: a települési önkormányzat feladata a helyi közszolgáltatások körében különösen (…) a nemzeti és etnikai kisebbségek jogai érvényesítésének a biztosítása (…). A Magyar Köztársaság Alkotmányának 8. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvetô jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsôrendû kötelessége. A 70/A. § (1) bekezdés értelmében a Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem,

6

1990. évi LXV. tv.

r 27 s

FEHÉR FÜZET 2002

nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül. Az embereknek a fenti felsorolás szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti. Az 58. § (1) bekezdése szerint, mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország területén – törvényben meghatározott esetek kivételével – megillet a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának a joga, beleértve a lakóhely vagy az ország elhagyásához való jogot is. A Ptk.7 75. § (1) bekezdése értelmében a személyhez fûzôdô jogokat mindenki köteles tiszteletben tartani. E jogok a törvény védelme alatt állnak. A 76. § szerint a személyhez fûzôdô jogok sérelmét jelenti különösen a magánszemélyek bármilyen hátrányos megkülönböztetése nemük, fajuk, nemzetiségük vagy felekezetük szerint, továbbá a lelkiismereti szabadság sérelme és a személyes szabadság jogellenes korlátozása, a testi épség, egészség, valamint a becsület és emberi méltóság megsértése. Az Alkotmány, mint alaptörvény mellett tehát a Ptk. is védi a személyhez fûzôdô jogokat, habár azokat csak példázódva sorolja fel. A Ptk. és az Alkotmány által személyhez fûzôdô jogként külön is nevesített esetcsoportokon felül bármely olyan magatartás vagy mulasztás sértheti a személyiségi jogokat, amely az embert, mint individuumot a társadalmi életben való érvényesüléstôl jogellenesen megfosztja, korlátozza, vagy lehetetlenné teszi, hogy teljes testi, lelki és szellemi épségben kerülhessen kapcsolatba embertársaival, végezhesse munkáját, élhesse mindennapjait. Az önkormányzat képviseletében eljáró polgármester és jegyzô, illetve B. Béla szomszéd eljárásával megsértette a nemzeti és etnikai, továbbá meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozás miatti hátrányos megkülönböztetés tilalmát. Ehhez részben kapcsolódóan megsértették a felperesek becsületét és emberi méltóságát. Azzal, hogy megakadályozták a felperesek ügyletét, gátját szabták annak, hogy a felperesek az ország területén szabadon költözzenek, mozogjanak, így sérült a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga. A félelemkeltés következményeként sérültek a felperesek testi és lelki egészséghez való jogai, mint személyhez fûzôdô jogok. Az Alkotmány 13. § (1) bekezdése arról rendelkezik, hogy a Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot. A Magyar Köztársaságban az állampolgárok vagyoni viszonyait elsôsorban a Polgári Törvénykönyv szabályozza. A Ptk. 112. § (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy a tulajdonost megilleti az a jog, hogy a dolog birtokát, használatát vagy hasznai szedésének jogát másnak átengedje, a dolgot biztosítékul adja vagy más módon megterhelje, továbbá hogy tulajdonjogát másra átruházza. A személyhez fûzôdô jogok megsértésén túlmenôen – részben azzal összefüggésben – az önkormányzat képviseletében a jegyzô és polgármester jogellenesen hívták fel a felpereseket arra, hogy álljanak el a szerzôdéstôl ezzel meghiúsítván az ügyletet. Mint kifejtettük, álláspontunk szerint az önkormányzat képviseletében eljáró polgármesternek és jegyzônek sem joguk, sem hatáskörük nem volt arra, hogy felszólítsák a felpereseket arra, hogy az egyébként általuk jogszerûen megkötött ügylettôl elálljanak. Az állampolgári tulajdonban álló ingatlannal kapcsolatban kizárólag a kisajátítás lett volna az egyetlen eszköz, mellyel a tulajdonosi jogokat elvonhatták volna, ezzel azonban ôk nem éltek. A Ptk. 339. § (1) bekezdése szerint: aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelôsség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. A 348. § (1) bekezdése értelmében, ha az alkalmazott a munkaviszonyával összefüggésben harmadik személynek kárt okoz, jogszabály eltérô rendelkezése hiányában a károsulttal szemben a munkáltató felelôs. A 349. § (1) bekezdése szerint az államigazgatási jogkörben okozott kárért a felelôsséget csak akkor lehet megállapítani, ha a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, illetôleg a károsult a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetôségeket kimerítette.

7

1959. évi IV. törvény a Polgári Törvénykönyvrôl

r 28 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

Államigazgatási jogkörben tett intézkedés az is, ha a hatósági személy e minôségében olyan ügyben jár el, amely nem tartozik a hatáskörébe8. A 355. § (1) bekezdés szerint a kárért felelôs személy köteles az eredeti állapotot helyreállítani, ha pedig az nem lehetséges, vagy a károsult azt alapos okból nem kívánja, köteles a károsult vagyoni és nem vagyoni kárát megtéríteni. A (4) bekezdés szerint kártérítés címén a károkozó körülmény folytán a károsult vagyonában beállott értékcsökkenést és az elmaradt vagyoni elônyt, továbbá azt a kárpótlást vagy költséget kell megtéríteni, amely a károsultat ért vagyoni és nem vagyoni hátrány csökkentéséhez vagy kiküszöböléséhez szükséges. A keresetben kifejtett álláspontunk szerint a polgármester és jegyzô – mint az elsôrendû alperesi önkormányzat képviselôi részben mulasztásukkal – törvényi kötelezettségük ellenére, a közhatalom gyakorlása közben kifejtett szervezô-intézkedô tevékenységükkel – nem akadályozták meg a faluban uralkodó lincshangulatot. Nem úgy jártak el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható lett volna. Részben tevôleges magatartásukkal, személyhez fûzôdô jogokat sértô magatartásukkal, és az ingatlan adásvételi szerzôdés meghiúsítására irányuló jogellenes felhívásukkal jogellenesen megakadályozták K. Csaba és Olga ingatlanának adásvételét. A felpereseket becsületükben, emberi méltóságukban és meghatározott etnikai illetve társadalmi csoporthoz való tartozásuk miatt megsértették, megalázták, ezzel kárt okoztak. K. Csaba és Olga a mai napig lakását eladni nem tudta, így rákényszerülnek arra, hogy továbbra is abban a faluban éljenek, ahonnan évek óta el akarnak jönni, és ahol a mai napig fenyegetve érzik magukat. A családot lelkileg megrázták az események, K. Olga rendszeres idegorvosi kezelésre szorul, munkáját emiatt elvesztette. N. Bertalanné a K-ék háromszobás, összkomfortos, rendkívül jó állapotú, nagy kerttel, kedvezô fekvéssel rendelkezô ötmillió hétszázezer forintos ingatlana helyett egy romos, város széli, szinte lakhatatlan állapotban lévô lakáshoz jutott. Nem költözhetett Gy-be, ahová szeretett volna, testvére, rokonai közelébe. 2002. december 6-án DR. KÁRPÁTI JÓZSEF ÜGYVÉD a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság elôtt folyó perben a keresetet kiterjesztette a Megyei Közigazgatási Hivatalra is. Arra a következtetésre jutottunk ugyanis, hogy annak a koncepciózus folyamatnak, melynek következtében a szóban forgó ingatlan adásvétel meghiúsult a közigazgatási hivatal is részese. Abban az esetben ugyanis, ha a közigazgatási hivatal ellenjegyzi a 2002. augusztus 10-én kötött adásvételi szerzôdést, és átutalják a vételárat a K. családnak, a falu és az önkormányzat tiltakozása ellenére N. Bertalanné beköltözhetett volna. Arra magyarázatot a mai napig nem kapott senki, hogy a hivatal miért nem tette ezt meg, és miért nem tájékozatta a feleket arról, ha bármilyen kifogása volt a benyújtott szerzôdéssel kapcsolatban. A rendelkezésre álló adatok szerint a 2002. augusztus 10. napján K. Csaba és Olga illetve N. Bertalanné megkötötték egymással a végleges adásvételi szerzôdést, melyet A. József, katasztrófavédelmi megbízott továbbított a Megyei Közigazgatási Hivatalhoz. Ezt követôen 2002. augusztus 12. napján K. Mihály, a hivatal vezetôje – a felperesek távollétében, külsô szemrevételezés alapján – szakvéleményt készített, melyben az ingatlan értékét 4 500 000 forint összegben határozta meg. A szakvéleményt az eladók részére nem kézbesítették, az általuk megállapított értéket tudomásukra nem hozták. Az adásvétel iratai a hivatal elôtt feküdtek el, azok az ingatlan-nyilvántartáshoz benyújtásra nem kerültek. A 1033/2001. (IV.12.) Kormány határozat foglalkozik a tiszai árvíz után történô helyreállításokkal kapcsolatos állami feladatokról, ez a jogi norma említi a 2. pont f) és g) alpontjában, a 3. pont be) és d) alpontjában az illetékes közigazgatási hivatalt, mint az újjáépítésben közremûködô szervet. A 2. pont f), a 3. pont d) alpontja az újjáépítésrôl és helyreállításról rendelkezik. Ebben az esetben szerzôdést kell kötni az államot képviselô közigazgatási hivatal és a károsult között. Az adott helyzetben azonban nem újjáépítésrôl vagy felújításról, hanem ingatlan vásárlásáról volt szó (errôl semmit sem mond a kormányhatározat), melyre vonatkozó adásvételi szerzôdés csak akkor jöhetett

8

(Ptk Kommentár; Negyedik, bôvített és átdolgozott kiadás, KJK, 1999, Budapest, 987. oldal, alulról 4. bekezdés.)

r 29 s

FEHÉR FÜZET 2002

létre érvényesen és hatályosan, ha a közigazgatási hivatal – szakértôi vélemény alapján – elfogadta a szerzôdésben meghatározott értéket és jóváhagyta a szerzôdést. Ebben az esetben a vételárat a károsult vevô helyett a közigazgatási hivatal az állami támogatásból kifizette az eladó részére. A jogviszony így nemcsak a károsult és a közigazgatási hivatal, hanem a károsult, az eladó és a közigazgatási hivatal közt jött létre. Mint kifejtettük, megítélésünk szerint tehát de facto olyan szerzôdésekrôl van szó, melyek létrejöttéhez harmadik személy jóváhagyása szükséges. A Ptk. 215. § (1) bekezdése szerint, ha a szerzôdés létrejöttéhez harmadik személy beleegyezése vagy hatósági jóváhagyás szükséges, ennek megtörténtéig a szerzôdés nem jön létre, de a felek a nyilatkozatukhoz kötve vannak. A (3) bekezdés szerint a beleegyezés illetôleg jóváhagyás hiányában a szerzôdésre az érvénytelenség jogkövetkezményeit kell alkalmazni. Az Államigazgatási eljárásról szóló törvény (Áe.)9 3. § (3) bekezdése szerint a törvény alkalmazása szempontjából államigazgatási ügy minden olyan ügy, melyben a közigazgatási szerv az ügyfelet érintô jogot vagy kötelességet állapít meg, adatot igazol, nyilvántartást vezet, vagy hatósági ellenôrzést végez. Az (1) bekezdés értelmében a közigazgatási szerv eljárása során államigazgatási ügyben e törvény rendelkezéseit kell alkalmazni. Adott helyzetben a kormányhatározat a közigazgatási szerv részére feladatkört állapított meg, mely feladatkör teljesítéséhez jogviszonyba kellett kerülnie a károsultakkal és – amennyiben ingatlan vásárlásáról volt szó – szükségképpen az ingatlan eladójával is. A jogviszony létezését igazolja az a körülmény, hogy a közigazgatási hivatal eljárásától függött az, hogy teljesül-e vagy sem az adásvétel. Álláspontunk szerint tehát a közigazgatási hivatal a feladatkörét csak úgy tudta teljesíteni, ha – szervezôintézkedô tevékenysége körében – valamilyen aktus formájában állást foglalt abban a kérdésben, hogy az állam kifizeti-e a megvásárolandó ingatlan vételárát vagy sem. Ez az állásfoglalás jogokat és kötelezettségeket keletkeztetett az eladó és a károsult vevô viszonylatában. (A magánjogi szerzôdést nem a közigazgatási hivatal kötötte az eladóval, a hivatal csak arról foglalt állást, hogy az állam hajlandó-e a vételárat kifizetni.) Megítélésünk szerint az államigazgatási jogkör minden mozzanata fennállt az ügyben, ennélfogva, a hivatalnak az Áe. rendelkezéseit kellett volna alkalmaznia, ehhez képest még belsô ügyrendje sem volt az ügyek elintézésének módjára. Adott helyzetben a szakértôi vélemény tartalmáról a felpereseket tájékoztatni kellett volna, és lehetôséget kellett volna adni számukra arra, hogy nyilatkozzanak annak tartalmára. (Minderre pár napos határidôvel még ilyen rendkívüli helyzetben is lehetôséget kellett volna teremteni.) Ekkor lettek volna abban a helyzetben a felperesek, hogy érdemben eldönthessék, megéri-e számukra a szerzôdéskötés a 4 500 000 forintos vételáron vagy sem. Amennyiben a nyilatkozatuk nemleges lett volna, a közigazgatási szervnek a 42. § (1) bekezdése alapján határozatot kellett volna hoznia, melyben jogaikat érintô kérdésben kellett volna dönteniük, nevezetesen, hogy a közigazgatási hivatal hozzájárul-e ahhoz, hogy a meghatározott vételáron létrejöjjön a szerzôdés vagy sem. (A határozatot a 43. § (3) bekezdése alapján akár akként is meg lehetett volna szövegezni, hogy azt az ügyiratra feljegyzik. Adott helyzetben még ügyirat is alig volt.). Ezt követôen a 45. § (1) bekezdése szerint a határozatot az érintettekkel közölni kellett volna. Álláspontunk szerint a Közigazgatási Hivatal szervezô-intézkedô tevékenységének körében mulasztást követett el, amelynek az volt a következménye, hogy a felpereseket elzárták attól, hogy megfontolhassák, megvásárolják –e az ingatlant a 4 500 000 forintos vételárért. A szerzôdés pedig a mulasztás eredményeként meghiúsult, hiszen N. Bertalanné kénytelen volt másik ingatlant vásárolni. Ha puszta magánjogi viszonynak tekintjük a Közigazgatási Hivatal és a felperesek közötti jogviszonyt, és elfogadjuk a Hivatal vezetôjének, K. Mihálynak a Megyei Bíróság elôtt elhangzott érvelését, hogy csak N.

9

1957. évi IV. törvény

r 30 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

Bertalanné árvízkárosulttal álltak jogviszonyban, a kárigény– más jogcímen – akkor is fennáll. Ebben az esetben is érvényes a Ptk. 4 § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés, mely szerint a polgári jogok gyakorlása és a kötelezettségek teljesítése során a felek a jóhiszemûség és tisztesség követelményeinek megfelelôen, kölcsönösen együttmûködve kötelesek eljárni. A Közigazgatási Hivatal ezzel szemben egyáltalán nem mûködött együtt sem az árvízkárosult vevôvel, sem az eladókkal, noha ez alapvetôen elvárható lett volna. Mialatt a büntetô- illetve polgári peres eljárások folytak, több alkalommal megkeresett minket mind K. Olga, mind N. Bertalanné azzal, hogy a településen rendkívül nyomás nehezedik rájuk. N. Bertalanné elmondta, hogy a jegyzô és a polgármester rendszeresen zaklatják, fenyegetik, és különbözô módszerrel megpróbálják elérni nála, hogy vonja vissza a keresetet, illetve a rendôrségen tett vallomásait. 2002. november 11én például maga az alperesek jogi képviselôje hívott fel bennünket telefonon azzal, hogy nyíregyházi irodájában megjelent a polgármester és a jegyzô N. Bertalannéval. Az ügyvéd tájékoztatása alapján egy papírt akartak vele íratni arról, hogy az asszony visszalép a peres eljárástól. Mint késôbb N. Bertalanné elmondta, a jegyzô napok óta zaklatta ôt, majd különbözô ígéreteket tett arra vonatkozóan, ha visszavonja a keresetet. Végül a polgármesterrel együtt autón vitték be ôt és testvérét nyíregyházi ügyvédjükhöz. Ahogy arról többen is beszámoltak, sajnos nem csak ügyfeleinket, de a településen élô tanúként beidézett személyeket is hasonlóképp megfélemlítette a jegyzô és a polgármester, így az ügy bizonyítása során helyzetünk rendkívül megnehezült. Tekintettel arra, hogy ügyfeleink igen nagy távolságban élnek Irodánktól, és a falu illetve az önkormányzat által jelenleg is hatalmas nyomás nehezedik rájuk, láttuk azt, valahogy meg kell szerveznünk, hogy folyamatos legyen jelenlétünk, viszonylag biztonságba érezzék magukat. Emiatt felkértük Dobos Attila és Demkó Ágnes egyetemi hallgatókat arra, hogy valamennyi tárgyalási nap elôtt és után meghatározott idôt töltsenek el a településen. A két hallgató feladata az volt, hogy költözzenek le a Gy. község melletti V. városba egy hétre, és onnan minden nap járjanak ki a faluba. Itt keressék meg ügyfeleinket, beszélgessenek velük, ismerkedjenek meg a helyi roma vezetôkkel, illetve más roma lakosokkal, tapasztalataikról készítsenek írásos beszámolót. Felhívtuk figyelmüket arra, hogy amennyiben ezen idôszak alatt a polgármester vagy a jegyzô megkeresi N. Bertalannét vagy a K. családot egyezkedési szándékkal, hívják fel ügyfeleink figyelmét azonnal arra, hogy az egyezkedést bízzák jogi képviselôjükre, és arra csak írott formában kerülhet sor. Feladatuk volt továbbá, hogy amennyiben a feleknek bármilyen hivatalos ügyben az önkormányzatnál meg kellene jelenniük, kísérjék el oda ôket. Kísérjék el ôket továbbá a tárgyalásra is, majd onnan haza. A hallgatók az ügyben semmilyen egyéb hivatalos lépést nem tehettek, az irodával folyamatos kapcsolatot kellett tartaniuk. Dobos Attila és Demkó Ágnes jelentésükben is beszámolnak arról, hogy ügyfeleink hosszú hónapok óta félelemben élnek, s ez kihat mindennapjaikra. A büntetô és polgári peres eljárások jelenleg folyamatban vannak.

r 31 s

FEHÉR FÜZET 2002

B. Gábor (kiegészítô családi pótlék megállapítása)

B. Gábor E. községbeli roma lakos és családja sok éven á kapott kiegészítô családi pótlékot, azonban 2002. augusztus 14-én kelt határozatával az önkormányzat megszüntette a támogatás folyósítását. A határozat indoklása szerint a B. Gábor által lízingelt jármû értéke beleszámít a család vagyonába, így az meghaladja a törvényben meghatározott értéket, következésképpen nem jár nekik a támogatás.

A határozat ellen B. Gábor fellebbezést nyújtott be az önkormányzathoz. Az önkormányzat képviselô testülete 2002. szeptember 23-án hozott határozatával elutasította a fellebbezést, és a támogatást megszüntetô határozatot hatályában fenntartotta. B. Gábor ezek után fordult irodánkhoz segítségért. Elmondta, hogy négy kiskorú gyermek apja, akik mindannyian tanulnak. Felesége nem tud munkát vállalni a faluban, illetve annak környékén sem, így a családnak egyedül az apa fizetésébôl kell megélnie, ebbôl kell a gyermekek tanulását finanszírozni. Mindezek miatt a kiegészítô családi pótlék megvonása nagyon nehéz helyzetbe hozta a családot. Megtudtuk azt is, hogy három éve igényelték elôször a támogatást, s azóta kapták is azt. Ebbôl az összegbôl tudták megoldani gyermekeik iskoláztatását. A kiegészítô családi pótlék támogatásról a gyermekek védelmérôl és a gyámügyi igazgatásról szóló törvény (Gyvt.) rendelkezik1. A jogalkotó ezen törvény megalkotásával fektette le azokat az alapvetô szabályokat, melyek alapján a gyermekek védelmét ellátó szervek, intézmények meghatározott ellátásokkal és intézkedésekkel segítséget nyújtanak a gyermekek törvényes jogainak és érdekeinek érvényesítéséhez. A támogatások két nagy csoportja különböztethetô meg, a pénzbeli és természetbeni ellátások (ezek közé tartozik a kiegészítô családi pótlék is), valamint a személyes gondoskodást nyújtó ellátások. A törvény keretszabályozást ad, tehát meghatározza az ellátások típusait, a jogosultág feltételeit, pénzbeli ellátások esetén a támogatás mértékét, és az önkormányzatok feladatává teszi, hogy ezen ellátások feltételeit megteremtsék, s azokat kifizessék. Az önkormányzat ily módon – ha ellátás iránti kérelem érkezik hozzá – megvizsgálja, hogy fennállnak-e a támogatás feltételei, s ha az igénylés minden szempontból megfelel a törvényben foglaltaknak, az önkormányzat köteles a támogatást megítélni, s annak kifizetésérôl gondoskodni. Az önkormányzat tehát nem támaszthat további feltételeket, csupán elbírálhatja a hozzá érkezett kérelmeket. A Gyvt. 19. § (1) bekezdése szerint „A kiegészítô családi pótlék célja a szociálisan hátrányos helyzetben lévô családok anyagi támogatása, ennek révén a gyermek családi környezetben történô ellátásának elôsegítése, a gyermek családból történô kiemelésének megelôzése.” A törvény tehát olyan családoknak nyújt segítséget, ahol a vagyoni helyzet, a szülôk alacsony keresete, vagy annak hiánya indokolja az állami beavatkozást a gyermekek érdekében, olyan módon, hogy a család egysége megmaradjon, ne kelljen a gyermekeknek a családtól elszakítva felnôniük. Ez a megoldás egyébként híven tükrözi az egész törvény szellemiségét.2 1

1997. évi XXXI. törvény 19. § 7. § (1) A gyermek szüleitôl vagy más hozzátartozóitól csak saját érdekében, törvényben meghatározott esetekben és módon választható el. A gyermeket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani. 2

r 32 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

A Gyvt. 19. § (2) bekezdése szól a kiegészítô családi pótlék megítélésének feltételeirôl: „A települési önkormányzat képviselô-testülete a gyermeket rendszeres támogatásban részesíti, ha a gyermeket gondozó családban az egy fôre jutó havi jövedelem nem haladja meg az öregségi nyugdíj mindenkori összegét (a továbbiakban: az öregségi nyugdíj legkisebb összege) és a családban történô nevelkedés nem áll a gyermek érdekével ellentétben, feltéve, hogy a települési önkormányzat rendelete alapján elrendelt vagyoni helyzet vizsgálata során az egy fôre jutó vagyon értéke nem haladja meg külön-külön vagy együttesen a (7) bekezdésben meghatározott értéket.” B. Gábor 2002 nyarán eladta a több mint 15 éves személygépkocsiját, mivel az már nem volt alkalmas arra, hogy munkába járjon vele. A személyautó B. Gábor számára a megélhetés eszköze, mert az építôiparban dolgozik segédmunkásként, s minden nap 120 km-t kell utaznia a munkahelyére. A lakóhelyéhez közelebb esô településeken nem talált munkát, így kénytelen volt ezt a megoldást választani. Az eladott autó helyett egy másik személygépkocsit lízingel. A lízing kezdô részletét az eladott gépjármû árából fedezte. Ezen felül azonban B. Gábornak fizetnie kell a havonta esedékes részleteket is, ami a család költségvetését nagy mértékben megterheli – ezért még fokozottabban rászorulnak a kiegészítô családi pótlékra, hiszen a gépkocsiról nem mondhatnak le. Annál is inkább így van ez, mert a családban csak az apa dolgozik, B. Gáborné jelenleg munkanélküli, s megfelelô iskolai végzettség és szakma híján – nem beszélve a térségre jellemzô munkahelyhiányról, valamint a négy gyermek nevelésével kapcsolatos nehézségekrôl – nem tudott és a mai napig nem tud elhelyezkedni. B. Gábor szociális helyzete távolról sem egyedi jelenség. E. községben és környékén nagyon nehéz munkát vállalni, ezért elkerülhetetlen az ingázás, mely sok esetben nem oldható meg másként csak gépkocsival. Köztudomású, hogy B. Gáboron kívül a falu számos lakója csak ilyen módon tud dolgozni. Az önkormányzat a Gyvt. ellenôrzésre vonatkozó felhatalmazása alapján3 arra a következtetésre jutott, hogy a család tulajdonát képzô vagyon meghaladja a törvényben meghatározott értéket.4 A valódi jogi helyzet azonban az, hogy a B. Gábor által lízingelt gépjármû nem tartozik bele a család vagyonába, így értéke nem vehetô figyelembe annak megállapításakor. Több törvényi rendelkezés alátámasztja ezt az érvelést. Egyrészt a lízingelt dolog nem válik tulajdonná, csak a lízing lejárta után, abban az esetben, ha a teljes vételár kiegyenlítésre kerül. Másrészt a Gyvt. „hasznosítható” vagyontárgyról szól. Hasznosítás általában eladást, bérbeadást jelent, azonban ez a kitétel sem érvényes B. Gábor esetében, hiszen a lízingelt gépjármûvet sem eladni, sem bérbe adni nem lehet. A törvény továbbá kizárja a család vagyonából azokat a vagyontárgyakat is, amelyek hasznosítása veszélyezteti a vagyonnal rendelkezô megélhetésének feltételeit. B. Gábor esetében – amint arról fentebb már szóltunk – az autó a megélhetés eszköze, elengedhetetlen ahhoz, hogy – egyedüli keresôként – a család megélhetését biztosítsa. A fenti érvelést támasztja alá az a tájékoztatás is, melyet a Heves Megyei Közigazgatási Hivatal nyújtott B. Gábornak, aki országgyûlési képviselôje útján kért állásfoglalást az ügyben.5 Mivel az önkormányzat fellebbezést elutasító határozata ellen további rendes jogorvoslat nem vehetô igénybe, az egyetlen megoldás a közigazgatási határozat bírói felülvizsgálata iránti per megindítása. DR. BODROGI BEA, a NEKI által megbízott ügyvéd 2002. november 11-én nyújtotta be a keresetet, az ügyben a bíróság tárgyalást ezidáig nem tûzött ki. 3

20. § (3) bekezdés 3. mondat „A rendszeres támogatásra való jogosultság feltételeit – a 19. §-ban meghatározottak alapulvételével – a települési önkormányzat képviselô-testülete évente legalább egyszer felülvizsgálja.” 4 Gyvt. 19. § (7) bekezdés: „Az (5)-(6) bekezdés alkalmazása során vagyon alatt azt a hasznosítható ingatlant, jármûvet, gépi meghajtású termelô- és munkaeszközt, vagyoni értékû jogot kell érteni, amelynek egy fôre jutó értéke a gyermeket gondozó családban a) külön-külön számítva az öregségi nyugdíj legkisebb összegének huszonötszörösét, vagy b) együtt számítva az öregségi nyugdíj legkisebb összegének hetvenötszörösét meghaladja, és amelynek hasznosítása nem veszélyezteti a vagyonnal rendelkezô megélhetésének feltételeit. Nem tekinthetô vagyonnak az az ingatlan, amelyben a szülô vagy a tartásra köteles más törvényes képviselô életvitelszerûen lakik, továbbá a mozgáskorlátozottságra tekintettel fenntartott gépjármû.” 5 Részlet a tájékoztatásból: „ Álláspontom szerint az érintettek ügyében a kiegészítô családi pótlék folyósításának megszüntetésérôl szóló határozatok indoklása téves megállapítást tartalmaz. A lízingelt autó nem képezi „a család tulajdonát” mert az csak a lízing lejárta után kerül a tulajdonukba.”

r 33 s

FEHÉR FÜZET 2002

Bp. II. kerület 1 (személyiségi jogok megsértése önkormányzat által)

2002. augusztus 13-án a II. kerületi Önkormányzat Budaligeten tömeges kilakoltatást hajtott végre. A kilakoltatási akció következtében majdnem negyven fô, köztük két állapotos asszony, illetve kisgyermekek (20 gyermek, köztük 7 három év alatti) egyik napról a másikra utcára került. A kilakoltatottak – két-három fô kivételével – valamennyien roma származásúak.

A II. kerületi Önkormányzat Polgármesteri Hivatala a Zerind u., Muflon u., Kér u. által határolt zártkerti üdülô övezetében a korábbiakban bérbe adta területét, ahol a bérlôk fából illetve kôbôl építettek hétvégi házakat. A bérletet az Önkormányzat 2000. decemberében felmondta, de nem intézkedett az ingatlanok átvételérôl. A korábbi bérlôk egy része ekkor rábízta házait olyan hajléktalanná vált rászoruló roma családokra, akik a munkanélküliség elôl menekültek a fôvárosba. Többségük már több mint egy évtizede Budapesten él és dolgozik, itt korábban sokszor albérletekben vagy üres önkormányzati lakásokban húzták meg magukat, de többször kilakoltatták ôket. Az új lakók berendezkedtek a budaligeti házakban, innen járatták gyermekeiket iskolába, óvodába, innen jártak munkába, általában több mint másfél éve. Helyzetüket többször próbálták jogi úton megoldani. Bementek az Önkormányzathoz, s kijelentették, hogy szívesen fizetnének bérleti díjat a házakért, de ettôl az Önkormányzat elzárkózott. 2002. augusztus 12-én a II. kerületi Önkormányzat képviseletében Dr. Cs. Sándor a délutáni órákban felszólította a Budaligeten élô 12 családot, hogy másnap reggel 8 óráig hagyják el az általuk lakott ingatlanokat. Írásbeli felszólítást az érintett személyeknek nem adott át, a felszólítás jogalapját sem közölte, valamint jogalapot biztosító jegyzôi határozatot vagy bírósági végzést sem mutatott be. Az ott élôk elmondása szerint ez a felszólítás váratlanul érte ôket, ráadásul egyikük sem tudta volna úgy elhagyni a házakat, hogy lett volna más lakhatási lehetôsége. Elmondták Dr. Cs. Sándornak, hogy nincs hova menniük, rengeteg család kisgyermekes, és nem akarnak az utcára kerülni velük. Az önkormányzat részérôl jelen lévô gyámhatósági munkatárs csak annyit reagált felvetésükre, hogy a gyermekeket állami gondozásba veszik, amennyiben nem költöznek ki. A fenti kijelentés miatt több szülô megrémült, miután nem voltak tisztában azzal, hogy milyen esetekben lehet egy gyermeket állami nevelésbe venni2. Ny. Lászlóné elmondta, hogy annyira megijedt ettôl a „fenyegetéstôl”, hogy azonnal fogta a 7 éves és a 2 hónapos gyermekét és elment onnan. Mivel nem volt hol aludniuk, ezért elôször egy buszmegállóban, majd egy telefonfülkében húzta meg magát éjjelre a gyermekekkel. Többen választották ezt a megoldást, de reggel visszamentek, mert a házakban maradtak az ingóságaik, és nem akarták, hogy elvesszen az egész. Másnap, 2002. augusztus. 13-án, reggel 8 órakor a fent említett helyszínen megjelent körülbelül 16-18 fô, többek között a dózerolással megbízott cég munkásai, valamint rendôrség, az önkormányzat, a II. kerületi

1

Az alábbi esetleírásban az eljáró önkormányzat, illetve a település nevét kiírjuk, az ügyrôl ugyanis számos újságcikk, televíziós riport megjelent, így ezek ismertté váltak. 2 Az 1997. évi XXXI törvény (A gyermekek védelmérôl) 7.§. (1) bekezdése kimondja, hogy a gyermeket szüleitôl csak saját érdekében törvényben meghatározott esetekben és módon választható el. A gyermeket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad a családjától elválasztani.

r 34 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

Családsegítô Szolgálat munkatársa, és a gyámhatóság részérôl odarendelt munkatársak. Az ingatlanok használóinak az önkormányzat képviseletét ellátó Dr. Cs. Sándor ez alkalommal sem adott át semmiféle hivatalos végzést az eljárással kapcsolatban. Az emberek reggel már korán megkezdték a kiköltözést, zsákokba, szatyrokba pakolták a holmijaikat. A bútorokat, elektronikai cikkeket sokan nem tudták kivinni, mert egyrészt esett az esô és féltették, hogy eláznak, másrészt családtagjaik nem voltak még a helyszínen. Maga a dózerolás fél 9 körül kezdôdött. A lakók állítása alapján olyan hirtelen kezdték el, hogy nem tudták a bennmaradt dolgaikat kivinni, és a munkások azokkal együtt rombolták le a házakat3. Sz. Gáborné elmondta, hogy többek között ott maradt a hathetesen elhunyt csecsemôjérôl készült videófilm, és a baba más emléktárgyai. Ezek pótolhatatlanok számára. Volt, akinek babakocsija maradt ott, volt akinek az esküvôi felvétele, de volt olyan is, akinek a televíziója, videója, bútora. A kilakoltatás napján zuhogott az esô, 16°C fok körüli hômérséklet volt, és a kisgyermekekkel (hét kisgyermek még csak 3 év alatti) a családok kint álltak a hidegben és esôben egész nap. Elmondták, hogy nem tudtak ételt készíteni a gyerekeknek, nem tudták ôket lefektetni aludni, és mindannyian nagyon fáztak. A házakból kihordott holmijaik (ruhák, ágynemûk, edények) mind eláztak az esôben. A legtöbben sírtak, amikor látták, hogy lerombolják otthonaikat. Mindenki ideges volt, féltek a bizonytalanságtól, és rettentôen megalázónak tartották a velük való bánásmódot. Az Önkormányzat kezdetben teljes mértékben elzárkózott attól, hogy az utcára kerülteknek bármilyen segítséget nyújtson. A jelen lévô civil szervezeteknek, illetve a sajtó képviselôinek nyomására azonban késôbb kiutalt a kilakoltatottaknak fejenként ötezer forintot gyorssegély címén, majd buszt vitt a helyszínre, és keresett egy munkásszállót a III. kerületben, ahol két hétre kifizette a szálló díját. A szálló vezetôje felajánlotta, hogy engedményt ad a bérleti díjból, de ezzel a lehetôséggel az önkormányzat nem kívánt élni. Az emberek este fél 9 körül kerültek szálláshelyükre, addig kint álltak az utcán. A buszba az Önkormányzat képviselôi nem engedték, hogy bepakolják ingóságaikat, így azokat nem vitték magukkal. Volt olyan idôs asszony, akinek csak annyi ruhája volt, amit aznap felvett. Nem tudták magukkal vinni az edényeiket sem, így másnap egy lábast körbeadva készítettek maguknak ételt. Az érintettek hetekig nem kaptak felvilágosítást arról, hogy hova kerültek a kilakoltatás alkalmával összepakolt dolgaik. A raktár helyét nem ismerték, és semmiféle papír nem volt a birtokukban, amivel igazolni tudták volna, hogy azok az ô tulajdonaik. Gondot okozott továbbá, hogy legtöbben alkalmi munkából éltek, és a kilakoltatás miatt nem tudtak egy-két napot dolgozni. Ez elegendô volt ahhoz, hogy a munkáltatójuk mást vegyen fel a helyükre. Így nemcsak a fedelet veszítették el a fejük fölül, hanem néhányan a megélhetési forrásukat is. Amikor irodánk tudomást szerzett a történtekrôl, felkereste a munkásszállón elhelyezett embereket, és jogi segítséget kínált fel számukra. Elmondtuk, hogy lakást nem tudunk nekik biztosítani, de jogi segítséget nyújtunk ahhoz, hogy az embertelen és megalázó bánásmód miatt bírósághoz forduljanak. A lakhatási és szociális problémák orvoslásában a Roma Polgárjogi Alapítvány próbált segítséget nyújtani. A szállóra 37 ember költözött, ebbôl 15 kiskorú, akik közül a legidôsebb is alig 10 éves. Volt köztük állapotos anyuka, tüdôbeteg asszony, aki egyedül neveli két kisgyermekét, és több rokkant is. Elmondták, hogy helyzetüket kilátástalannak látják, és segítség nélkül nem hiszik, hogy sorsukon javítani tudnak. A legtöbben vidékrôl költöztek a fôvárosba, hogy megélhetési lehetôséget találjanak. Általában eladták a házaikat, és abból, valamint a keresetükbôl fedezték egy darabig a budapesti életüket. Arra már nem telt, hogy hosszabb

3 Munkatársaink késôbb megkeresték a dózerolást végzô kft. ügyvezetôjét, aki erre eltérôen emlékezett. Elmondása szerint mielôtt elkezdték volna a munkát végigjárták a házakat, és mindent kihordtak amit a tulajdonosaik kértek tôlük. Hozzátette, hogy a házakban semmiféle érték nem maradt, amit bent hagytak, az csupa értéktelen kacat volt.

r 35 s

FEHÉR FÜZET 2002

távú lakhatási lehetôséget biztosítsanak önmaguknak, illetve családjuknak. Visszaköltözni nem akartak, mert ott is ugyanez várt volna rájuk. Nem lett volna lakásuk, és valószínûleg munkát sem találtak volna, hisz ez volt az alapvetô oka annak, hogy eljöttek korábbi lakhelyükrôl. A családfôk közül többen is állandó jövedelemmel rendelkeztek, de a két-három gyermek eltartása mellett nem tudtak annyit félretenni, hogy egy albérlet esetén 3 havi kauciót egy összegben kifizessenek. Ráadásul gyerekekkel nem akartak számukra albérletet kiadni, fôleg akkor, amikor megtudták, hogy roma család lenne a beköltözô. Az Önkormányzat a kilakoltatást követôen elismerte, hogy a családok utcára kerülésüket követôen krízishelyzetbe4 kerültek, de úgy gondolták, hogy ez ügyben ôket felelôsség nem terheli. Jogi képviselôjük elmondta, hogy a fejenként kifizetett 5000 forintot pusztán jóindulatból utalták ki, arra semmiféle jogszabály nem kötelezte ôket. A kilakoltatást követôen egy sajtónyilatkozatot tettek közzé, melyben kifejtették, hogy álláspontjuk szerint a kilakoltatás teljesen jogszerû volt, úgy jártak el, ahogy azt a törvény megkívánja. Szerintük a ledózerolt házak nem lakóházak voltak, hanem sufnik és szerszámoskamrák. Nem volt bennük ugyanis közmû, nem érték el a minimális belmagasságot az építmények, nem lakásként voltak nyilvántartva, és a minimális négyzetméter nagyság is hiányzott5. A bérleti szerzôdés, amit az eredeti bérlôkkel még korábban kötöttek, már két éve lejárt, azt nem hosszabbították meg, tehát a tôlük származtatott felhatalmazás arra vonatkozóan, hogy az általuk korábban bérelt ingatlanokba bárki is beköltözhessen, nem érvényes. A lakás kiürítési eljárás szabályairól a lakások és helyiségek bérletére, valamint elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályairól szóló törvény (továbbiakban Lt.)6 rendelkezik. A törvény kimondja, hogy a kilakoltatás végrehajtásának feltétele, hogy az, az illetékes jegyzô, vagy a helyi bíróság határozatán alapuljon. Ilyen határozat tudomásunk szerint a budaligeti kilakoltatás kapcsán nem született, vagy legalább is nem adták át az érintetteknek. Ezzel kapcsolatban az önkormányzat azonban azzal érvelt, hogy mivel a szóban forgó helységek nem voltak lakások, hanem „szerszámos bódék” így az Lt. rendelkezései nem vonatkoztak rá. Ez a megállapítás álláspontunk szerint helytelen, mivel az említett törvény kimondja, hogy nem csak a lakásokra vonatkozik a szabályzás, hanem a nem lakás céljára szolgáló helységekre is.7 Idôközben a munkásszállón történô lakhatásra biztosított két hét eltelt, megoldás nem született. A két hét utolsó napján az önkormányzat levélben közölte a szálló vezetôjével, hogy a jövôben a családok részére kötött szállásszerzôdéseket semmilyen körülmények között nem hajlandó meghosszabbítani. A Roma Polgárjogi Alapítvány közremûködésével a Gyorssegély Alapítvány az utolsó pillanatban kifizette november végéig a szállásdíjat, azonban a családok helyzete még mindig nem megoldott. Mialatt az önkormányzat akciója következtében tizenkét család került szociális krízishelyzetbe, húsz gyermek vált közvetlenül veszélyeztetetté, a II. illetve a III. kerületi gyermekjóléti és családsegítô szolgálat illetékességi vitába bonyolódott. Mivel mindkét intézmény vitatta illetékességét, senki nem volt hajlandó az adott krízishelyzettel megfelelôen foglalkozni, a szükséges – a szociális törvényben és a gyermekvédelmi törvényben rögzített – szociális munkát elvégezni, és hallgatott a gyámhatóság is.

4 1993. évi III. törvény (Szoctv.) 64. § – a kimondja, hogy a családsegítô szolgáltatás keretében az Önkormányzatnak kötelessége a mûködési területén élô családok életvezetési képességeinek megôrzése, az ilyen helyzethez vezetô okok megelôzése, valamint a krízishelyzet megszüntetésének elôsegítése. 5 A dózerolást követôen két munkatársunk kint járt a helyszínen, tapasztalataik merôben eltértek az önkormányzat álláspontjától. Megítélésük szerint a lakások különbözôek voltak minôség, és színvonal alapján. Valóban volt köztük sufni is, ami azt jelentette, hogy körülbelül 5–10 négyzetméter alapterületen helyezkedett el, a belmagassága alig érte el a két métert, és valóban nem lakás céljára szolgált. Ezzel ellentétben álltak ott kétszintes épületek beton alapzattal, 60 négyzetméteres nagysággal, amelyeknek a belmagassága is szabványos volt. Ezek már olyan épületek voltak, amelyekben kényelmesen tudtak lakni a beköltözô családok. A közmû tekintetében, valóban voltak hiányosságok, nevezetesen nem volt víz (ezt egy kútról hozták), és nem volt áram sem, melynek pótlását generátorokról oldották meg. 6 1993. évi LXXVIII. törvény 90/A. § 7 1993. évi LXXVIII. törvény 90/A. § (7) bekezdés

r 36 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

Álláspontunk szerint a II. kerületi önkormányzat eljárása megsértett számos nemzetközi egyezményben deklarált gyermeki jogot8. Emellett az utcára tett családoknak, illetve gyermekeknek sérült az Alkotmány 2 § (1) bekezdésében foglalt jogállamiságból eredô jogbiztonsághoz, ezen belül a tisztességes eljáráshoz, az 54. § (1) bekezdésben foglalt emberi méltósághoz, és a 67. § (1) bekezdésében rögzített, a gyermekek megfelelô testi, szellemi és erkölcsi fejlôdéshez fûzôdô joga. Az önkormányzatnak tudomása volt arról, hogy a kilakoltatás következtében gyermekek kerülnek az utcára, (nem sokkal az iskolakezdés elôtt), illetve terhes anya kerül szociális válsághelyzetbe. Ennek ellenére nem értesítette kilakoltatási szándékáról az illetékes gyermekjóléti, illetve családsegítô szolgálatot, hogy azok a krízishelyzetet megelôzzék, illetve hozzásegítsék a családokat ahhoz, hogy megfelelô körülmények között, fedéllel a fejük felett neveljék gyermekeiket. A krízishelyzet kialakulását követôen, pedig egyik önkormányzat sem érezte illetékesnek magát abban, hogy a családoknak megfelelô segítséget illetve ellátást biztosítson. Minden szerv az illetékesség hiányával indokolta az ügyben való hallgatását, ugyanis valamennyi érintett családtag általában vidéki, fiktív lakcímmel rendelkezik, ráadásul mindenki különbözô településekre van bejelentve. Az államigazgatási eljárás szabályairól szóló törvény (Áe.)9 6. § (1) bekezdése az illetékesség megállapítására vonatkozó szabályok esetén a „ha a jogszabály másként nem rendelkezik” fordulatot használja. Ezzel jelzi, hogy vannak olyan esetek melyek rendhagyóak, és megnehezítik az illetékesség kérdésének eldöntését. Ilyenkor sem állhat elô azonban olyan helyzet, hogy az ügyfelek ne gyakorolhassák jogaikat. A törvény 7. § (1) bekezdése alapján a közigazgatási szerv hatáskörét és illetékességét hivatalból köteles vizsgálni az eljárás minden szakaszában, megállapításairól az ügyfelet köteles haladéktalanul értesíteni. A (2) bekezdése alapján a közigazgatási szerv, tekintet nélkül hatáskörére és illetékességére köteles megtenni azt az intézkedést, amelynek hiányában a késedelem elháríthatatlan kárral, veszéllyel járna. Az önkormányzat tehát megsértette eljárásával az Áe.-ben foglalt vonatkozó paragrafusokat, de figyelmen kívül hagyta a szociális törvényben és a gyermekvédelmi törvényben elôírt kötelezettségeit is. A gyermekek védelmérôl és a gyámügyi igazgatásról szóló törvény (Gyvt.)10 38. §-a alapján a gyermekjóléti alapellátás keretében kellene a gyermek veszélyeztetettségét megelôzni, illetve a kialakult veszélyeztetettséget megszüntetni. A (2) bekezdés szerint az alapellátás keretében nyújtott személyes gondoskodást a jogosult lakóhelyéhez, tartózkodási helyéhez legközelebb esô ellátást nyújtó személynél vagy intézményben kell biztosítani. A Gyvt. 124. § (3) bekezdése alapján lakóhely hiányában az illetékességet a tartózkodási hely határozza meg. Jelen esetben valamennyi gyermek mindkét szülôje rendelkezett valamilyen állandó bejelentett lakcímmel, azonban az önkormányzatnak is tudomása volt arról, hogy életvitelszerûen a családok hosszú idô óta a II. kerületben élnek. A gyermek érdekében az állt volna tehát, hogy a szükséges gyermekvédelmi ellátásban, segítségnyújtásban a hozzájuk legközelebb esô intézmények által, nevezetesen a II. kerületi családsegítô illetve gyerekjóléti szolgálat által részesüljenek A 15/1998. NM rendelet 6. § (3) bekezdése alapján a gyermekjóléti szolgáltatást úgy kell megszervezni, hogy az kiterjedjen a településen élô valamennyi gyermekre. A jogszabály – valószínûleg nem véletlenül – sem úgy rendelkezik tehát, hogy a szolgáltatásban csak az adott településen állandó bejelentett lakcímmel rendelkezô gyermekek részesülhetnek. A Gyvt. 6. §-a alapján a gyermeknek joga van a saját családi környezetében történô nevelkedéshez, és ahhoz, hogy ehhez segítséget kapjon. A törvény 1. § – a szerint e segítségnyújtás elsôsorban az állam, és a helyi önkormányzatok feladata. A Gyvt. 2. § (3) bekezdése rendelkezik arról, hogy a gyermek családban történô nevelkedését elôsegítô ellátást a gyermek és családja helyzetéhez, szükségleteihez igazodóan kell nyújtani. A törvény szigorúan tiltja a gyermekek védelme során a hátrányos megkülönböztetést is. Kimondja, hogy a gyer-

8 1991. évi LXIV. törvénnyel kihirdetett, a Gyermekek jogairól szóló, 1989. november 20-án kelt New York-i Egyezménynek a gyermekek szociális védelméhez és biztonságához, valamint az egészséges szellemi és testi fejlôdéshez való jogát deklaráló 3. cikkének 1. és 2. pontját, 26. cikkének 1. és 27. cikkének 1. és 3. pontját. 9 1957. évi IV. törvény 10 1997. évi 31. törvény

r 37 s

FEHÉR FÜZET 2002

meket kizárólag anyagi okokból fennálló veszélyeztetettség miatt nem lehet családjától elválasztani. Végezetül az 51. §-a rendelkezik arról, hogy az otthontalanná vált szülô kérelmére a családok átmeneti otthonában együttesen helyezhetô el a gyermek és szülôje, ha az elhelyezés hiányában lakhatásuk nem lenne biztosított, és a gyermeket emiatt el kellene választani szülôjétôl. Összefoglalva tehát a II. kerületi önkormányzat számos jogszabályt sértve nem elôzte meg, hogy tizenkét, gyermekekkel rendelkezô család szociális válsághelyzetbe kerüljön, sôt, törvénytelen eljárásával ô maga okozta ezen családok krízisét, elôidézve ezzel 20 gyermek veszélyeztetettségét. Ezt követôen a kialakult krízishelyzetben a családokat magára hagyta, és azzal, hogy egy másik kerületbe szállította és helyezte el ôket, illetékesség hiányára hivatkozva mindenfajta segítséget megtagadott tôlük. Mindezeken túl a II. kerületi Önkormányzat törvénytelen és embertelen eljárásával a Ptk. 76. § – a alapján megsértette ezen földönfutóvá tett emberek emberi méltóságát és személyiségi jogait. Megsértette továbbá a hátrányos megkülönböztetés tilalmát is, nem felejtkezhetünk ugyanis el arról, hogy az érintettek szinte valamennyien roma származásúak voltak. A fentiek alapján Irodánk per elôtti felszólítást intézett 2002. szeptemberében a II. kerületi önkormányzathoz. Felszólítottuk az önkormányzatot arra, hogy az emberi méltóságágukban megsértett kilakoltatott családok tagjainak meghatározott összegû kártérítést fizessen. Mivel az önkormányzat megkeresésünkre nem reagált kedvezôen, megegyezésre nem került sor, irodánk a kereset benyújtása mellett döntött. A fentieken túl megkerestük a Közigazgatási Hivatal vezetôjét is, és kértük, hogy vizsgálja ki az esetet, illetve marasztalja el az önkormányzatot a Szociális törvényben11 és a Lakástörvényben foglaltak megsértése miatt. A Közigazgatási Hivatal válaszában kifejtette, hogy álláspontja szerint a gyermekvédelmi jogszabályok megsértése az önkormányzat eljárása során megvalósult. Felhívta ugyanakkor figyelmünket arra, hogy a hivatalnak nincs hatásköre a házak lebontásával kapcsolatban bármilyen vizsgálat lefolytatására, szerinte az ezzel kapcsolatos sérelmek megoldására irányuló igény a bíróság elôtt érvényesíthetô. A budaligeti romák kilakoltatásának fent bemutatott esete álláspontunk szerint rávilágított arra, hogy pont azon családok gyermekeit, akik hajléktalanságuk miatt szociális szempontból legveszélyeztetettebbek, nem képes az állam megvédeni, jogaikat biztosítani. Úgy tûnik, a törvényi szabályozás nem képes lefedni az ilyen, és ehhez hasonló ügyeket. Hiányoznak azok az intézmények, melyek megfelelô szociális munkával, gondozással, és adott esetben elhelyezéssel segítenék azon családokat, melyek ügyében állandó lakcím hiányában, illetve fiktív lakcímekre bejelentve senki nem érzi magát illetékesnek. Bár a hajléktalanok ügyeinek intézésében a fôvárosi önkormányzat rendelkezik illetékességgel, a gyerekek veszélyeztetettségének megelôzésére, illetve kezelésére a területi önkormányzat köteles alapellátás keretében segítséget nyújtani. Felmerül tehát a kérdés, hogy az olyan családok gyermekeinek nyújtandó ellátás kinek a feladata, ahol a szülôk különbözô, évek óta fiktív lakcímekkel rendelkeznek, lakóhelyüket, illetve tartózkodási helyüket folyamatosan – önkényes lakásfoglalóként, szívességi lakáshasználóként – kénytelenek változtatni, azt azonban semmi sem indokolja, hogy a gyereket a családból kiemeljék, hiszen pusztán az anyagi, szociális nehézségek alapján ezt nem is lehet megtenni. Mivel az ügy számos jogalkalmazási, illetve emberi jogi kérdést is felvetett, az Állampolgári Jogok Országgyûlési Biztosát is megkerestük. Kértük, hogy vizsgálja ki II. kerületi kilakoltatás körülményeit, illetve az Önkormányzat, és az egyéb illetékes szervek (gyámhivatal, gyerekjóléti és családsegítô szolgálat) eljárását. Vizsgálja meg továbbá, hogy a gyermekek jogairól, illetve a gyermekek védelmérôl rendelkezô jogszabályok megfelelôen töltik-e be funkciójukat, milyen jogszabályi változtatásokra lenne szükség ahhoz, hogy a fenti eset a jövôben ne ismétlôdhessen meg, hogyan lehetne a különösen veszélyeztetett, hajléktalan családok gyermekeinek védelmét hatékonyabbá tenni. Tekintettel a kilakoltatottak roma szármázására, javasoltuk, hogy eljárásába vonja be a kisebbségi ombudsman hivatalát is. (Az ügy vitelét az Európai Roma Jogok Központja (ERRC) az antidiszkriminációs program keretében támogatja.)

11

1993. évi III. törvény

r 38 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

R. község (lakhatási ügy)

2001 júliusában a NEKI-hez fordult A. Rita, aki Borsod-Abaúj-Zemplén megyében R. községben él, élettársával és három gyermekével. Segítségünket kérte abban, hogy lakhatási nehézségeikre megoldást találjon. Ez ügyben megkerestük a község polgármesterét, aki válaszában jelezte, hogy az önkormányzatnak nincs önálló tulajdonú háza, anyagi lehetôségeik pedig korlátozottak. Jogsértés híján az ügyben további lépéseket nem tehettünk. 2002 augusztusában A. Rita ismét megkereste a NEKI-t, ám ekkor más jellegû panasszal: az augusztusi áradások az ô falujukban is károkat okoztak, és a ház, ahol családjával lakott használhatatlan lett.

2000 januári adatok szerint R. község 433 lakosú kistelepülés. Egy másik ismertetô szerint a település „infrastrukturális ellátottsága alacsony, vezetékes ivóvízzel a lakások 71 %-a rendelkezik, zárt közcsatorna nem épül1”. Összességében elmondható, hogy a települést és az egész térséget egyfajta kettôsség jellemzi. A környék mind természeti, mind kulturális értékeknek bôvében van, mindazonáltal a gazdasági, pénzügyi, és munkalehetôségek, valamint a közmûellátottság vonatkozásában az egyik legelmaradottabb terület. Maga a község szinte elzártan létezik a környékbeli nagyobb településektôl, városoktól; például Miskolcra eljutni és onnan még aznap hazaérni lehetetlen – legalábbis busszal. A. Rita elsô jelentkezésekor jogi segítséget nem tudtunk adni, mivel nem volt olyan sérelmezett eljárás, döntés, mely jogi munkát igényelt volna2. 2001. szeptember 5-én a NEKI levelet küldött a település polgármesterének, melyben ismertettük ügyfelünk kérését. Tájékoztattuk a polgármestert arról, hogy A. Rita családjával rendkívül rossz körülmények között él élettársa szüleinek a házában, a patak partján. Már ekkor panaszkodott arra, hogy árvíz idején el vannak vágva a falutól. Mind Rita, mind élettársa korábban állami gondozott volt, jelenleg három kiskorú gyermeküket nevelik. Gyermekeik betegesek, elôfordult, hogy amikor orvost vagy mentôt hívtak, az orvost át kellett vinni a patakon, mivel a mentô nem tudja megközelíteni a házukat. Az igazsághoz az is hozzátartozik (bár ez csak a késôbbiekben derült ki), hogy az idôsebb szülôknek nem volt túl jó hírük a faluban, illetve többször kerültek konfliktusba a falu nem roma lakosságával. A fiatal pár ennek ellenére együtt lakott a szülôkkel, és vélelmezhetô, hogy lakhatási problémájuknak ez is része volt. Említett levelünkre írt válaszában a polgármester kitért arra is, hogy nem rendelkeznek önkormányzati tulajdonú lakással. Levelének egyik érdekes megjegyzése szerint van ugyan a faluban „magántulajdonban üresen álló lakás, de ezt vagy nem adják el, vagy az eladási árat készpénzben nem tudják megfizetni.” Az ügy késôbbi részében az is felmerült, hogy az eladó házakat nem csak az eladók, hanem a falu lakosságának többségi része sem szívesen látná romák tulajdonában – amellett, hogy a vásárláshoz a roma családoknak saját pénzük valóban nem volt. A polgármester hozzátette még, hogy az önkormányzat évek óta forráshiányos, és a lakásgondokon enyhíteni nem tudnak. 1 2

Forrás: http://www.eastwestindex.hu/ungarn/htmldocs/geo/staedte/r/12825d/ Ez a „hiány” mindvégig jelen volt: a jog eszközeivel nem lehetett megoldást találni az ügyben.

r 39 s

FEHÉR FÜZET 2002

A család 2002 augusztusában ismételten a NEKI-hez fordult, amikor is az ország számos területét sújtó árvíz az ô házukat (mármint a szülôk házát) is tönkretette. A család háza a katasztrófavédelem által is megállapítottan a lakhatatlanná vált, a falak oly mértékben megrongálódtak, hogy az egyébként sem túl jó állapotú ház teljesen használhatatlanná vált. Emellett a néhány tyúkból, és némi veteményesbôl álló, szerény háztáji is odaveszett. A család hajléktalan lett. Az önkormányzat ezt követôen igyekezett gondoskodni a család elszállásolásáról. A fiatal párt gyermekeivel együtt egy másik családnál szállásolták el, így összesen nyolcan éltek kb. 30 m2–en. A bérleti díjat az önkormányzat fizette, ezen felül mintegy két hétig ingyenes vásárlási lehetôséget biztosítottak a családnak a falu boltjában, meghatározott napi összeg értékben. Nehezebb volt a helyzet a szülôk vonatkozásában: részükre nem tudtak szállást találni, viszont felajánlották nekik, hogy amennyiben rokonaiknál elhelyezést kapnak, annak költségét ideiglenesen kifizeti az önkormányzat. Erre nem került sor – a jegyzô állítása szerint nem akarták befogadni a szülôket –, így a szülôk igen sokáig a megroggyant ház mellett összetákolt sátorban húzták meg magukat. Az így kialakult lakhatási problémának több szála van. Mindenekelôtt a ház3 tulajdoni helyzete is vitatott volt. Az ingatlan-nyilvántartás adatai szerint ugyanis a földterület önkormányzati, míg a ház a család, az idôsebb szülôk tulajdonában volt. Ez abból a szempontból lényeges, hogy jogosult-e egyáltalán valaki az említett családból az árvízi helyzetet követôen megítélt kárenyhítésre. A vonatkozó kormányhatározat4 6. pontja szerint ugyanis a kárenyhítés többek között a személyi tulajdonban álló lakásokra vonatkozik, amibôl az következik, hogy aki lakóépületének nem tulajdonosa, az kárenyhítésben nem részesülhet. Gondot okozott az is, hogy a fiatalok a továbbiakban nem kívántak együtt élni a szülôkkel, hanem három gyermekükkel együtt saját lakásba, házba akartak költözni. A fentieket tekintetbe véve azonban ez volt az ügy legproblematikusabb pontja. Harmadrészt, olyan szituáció alakult ki a településen – tetézve az árvízi helyzetet –, hogy a településen lakók némelyike igen erôteljesen hangot adott abbéli érzésének, hogy a roma család költözzön el a faluból, ott semmiképpen ne vegyenek vagy béreljenek nekik házat. A jegyzô és az akkori polgármester5 a NEKI munkatársaival folytatott megbeszélésen több ízben hivatkozott erre mondván, „nagy nyomás nehezedik rájuk”. Felmerült az is, legalábbis a romák állítása szerint, hogy több eladó ház is van a faluban, azokat nekik is hajlandóak lennének eladni, ám a lakosok egy része és az önkormányzati képviselô testület élénken tiltakozik ez ellen, így erre nem kerülhet sor. Nagyjából ez a helyzetkép rajzolódott ki munkatársaink elôtt a 2002 szeptemberi tényfeltárás elôtt. Munkatársaink ezután az érintetteken kívül a polgármesterrel és a jegyzôvel találkoztak. A családdal való találkozás alkalmával az addig ismert információkat megerôsítették. Tisztázni kellett velük mindenekelôtt, hogy házat, lakhatási lehetôséget a NEKI nem tud biztosítani, és azt sem tudja megígérni, hogy bármilyen eredményt el tud érni az önkormányzatnál. A polgármesterrel és a jegyzôvel való megbeszélés elôtt a NEKI munkatársai összefutottak a szülôkkel, akik szintén elmesélték a velük történteket. A polgármester és a jegyzô készségesek voltak, ám igen hamar kiderült, hogy készségességük a beszélgetésen túl másra nem terjed ki, inkább azt bizonygatták, hogy miért lenne célszerû a településen kívül házat találni a szülôknek. Tájékoztatták a NEKI-t arról, hogy az említett kormányhatározat értelmében a kormány augusztus végén dönt arról, hogy mekkora összeget és milyen formában szán kárenyhítési célra. Az önkormányzat már ekkor benyújtotta igényét arra, hogy a Katasztrófavédelmi Igazgatóságon keresztül kárenyhítési pénzt

3

A viskó kifejezés pontosabb lenne; munkatársaink nem látták ugyan a házat, de mindenki egybehangzóan állította, hogy az már az árvizet megelôzôen is siralmas állapotban volt. 4 1142/2002. (VIII. 16.) Kormány határozat; a kormányhatározat egyébként jogforrástanilag nem jogszabály, hanem az állami irányítás egyéb jogi eszköze 5 A 2002 októberi választások alkalmával új polgármester került a település élére.

r 40 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

kapjon kifejezetten arra a célra, hogy a megrongálódott ház helyett más lakhatást biztosíthassanak a szülôknek. E vonatkozásban kifejezésre juttatták, hogy a fiataloknak külön házat nem tudnak adni, erre jogi lehetôségük sincs, de amennyiben kívánják természetesen együtt beköltözhetnek a megvásárolandó házba. Ez utóbbit azonban csak a településen kívül tartják elképzelhetônek, nem utolsósorban azért is, mert a szülôk is beleegyeztek ebbe. A NEKI ezt követôen érdeklôdött a hatáskörrel rendelkezô szerveknél, ahol elmondták, hogy R. településnek már odaítélték a kért pénzt, a pontos összeget azonban nem tudták megmondani. Késôbb kiderült, hogy 1 millió 600 ezer forintnyi kárenyhítést kapott az önkormányzat, amelyet fel is használt: egy közeli településen vásárolt a szülôknek hozzávetôlegesen 1 millió forint értékû ingatlant. Arról, hogy oda A. Ritáék is beköltöztek volna, nincs tudomásunk. A NEKI 2002 novemberében levéllel fordult a polgármesterhez azzal a kéréssel, hogy a fennmaradó összeg erejéig nyújtsanak segítséget a rászoruló családnak. A levélre eddig nem érkezett válasz.

r 41 s

FEHÉR FÜZET 2002

S. Géza (lakhatási diszkrimináció, önkormányzati jogsértés)

S. Géza állami gondozott fiatalember 2000. július 22-én házasságot kötött B. Etelkával. A fiatal pár önálló lakással nem rendelkezett, ezért úgy döntöttek, hogy a lány szüleinél fognak élni T. községben. Az enyhén értelmi fogyatékos fiú szeretett volna hivatalosan is bejelentkezni apósa lakásába, azonban az önkormányzat ügyintézôje közölte vele, hogy a jegyzônô, illetve a polgármester utasítására, roma származása miatt nem jelentkezhet be a faluba.

S. Géza érdekében korábbi lakhelyének, az adaptációs intézetnek az igazgatója is próbált közbenjárni, azonban ôt is a tájékoztatták, hogy a helyi polgármesteri hivatal nem járul hozzá, hogy a fiú a B. család lakásába bejelentkezzen. S. Géza egyébként azt tervezte, hogy az intézetbôl való kikerülését követôen kapott életkezdési támogatásból vásárol a faluban egy kis házat, és ott kezdenek feleségével közös életet. A polgármesteri hivatalban azonban közölték vele, hogy még abban az esetben sem jelentkezhet be a településre, ha saját lakást épít ott. Mint mondták, az önkormányzatnak nincs szüksége több roma munkanélkülire, akik csak a segélyezettek létszámát növelik. A fiú a jogi kérdésekben nem volt járatos, enyhe értelmi fogyatékossága, és rendkívül erôs dadogása miatt érdekeit nem tudta képviselni. Elmondása szerint többször megtörtént az is, hogy rendôrök jöttek érte a hivatalba, és autójukon átvitték ôt a szomszédos településre. Ott kirakták, és felszólították, hogy ne menjen vissza többet T.-re. Az próbálkozásokat egy idô után feladta, és feleségével az egyik szomszédos településre költöztek. Itt albérletet vettek ki, és idôközben megszületett elsô gyermekük is. Az albérleti díjak az életkezdési támogatást szép lassan felemésztették, végül az immár teljesen nincstelen család utcára került. 2002-ben, amikor felesége már második gyermekükkel volt várandós, úgy döntöttek, hogy az asszony hazamegy szüleihez. Mivel S. Géza tartott az önkormányzat ellenséges magatartásától, illetve a rendôrök atrocitásától, Budapestre jött, és egy hajléktalanszállón húzta meg magát. S. Géza 2002. május 13-án kereste meg irodánkat azzal, hogy segítsünk neki a településre bejelentkezni, illetve szeretne kártérítést kapni a T.-i önkormányzattól. Szerinte a hivatal, illetve a polgármester magatartása volt az oka annak, hogy családja teljesen ellehetetlenült anyagilag, és emiatt kellett albérletrôl albérletre vándorolniuk, ahelyett, hogy elkezdhették volna kialakítani saját otthonukat. Irodánk munkatársa még aznap telefonon kapcsolatba lépett T. község önkormányzatával, tájékoztatást kérve S. Géza lakcím bejelentési ügyérôl. A hivatal munkatársa ekkor arra hivatkozott, hogy a fiú apósa illetve anyósa, a lakás tulajdonosai nem járulnak hozzá a bejelentkezéshez. Közölte, hogy „ez egyébként is egy balhés család”, állandó problémák vannak velük. Ezt követôen felhívtuk B. Etelka családját, ahol édesanyja és édesapja is S. Géza állításával megegyezôen nyilatkozott. Elmondták, hogy évek óta próbálják vejüket bejelenteni lakásukba, azonban roma származására való hivatkozással az önkormányzat minden alkalommal megtagadta a bejelentôlap átvételét. Újra megkerestük T. önkormányzatát azzal, hogy B. Etelka családja nyilatkozott arról, hogy hozzájárul S. Géza lakásukba történô bejelentkezéséhez. Tájékoztattuk a hivatal munkatársát, hogy a következô héten a fiú be is fog menni ezt személyesen elintézni. Ekkor az ügyintézô tájékoztatott minket, hogy ebben az esetben r 42 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

nincs akadálya a bejelentkezésnek, azonban sajnos jelenleg elfogyott a bejelentôlapjuk, és kérdéses, hogy mikor kapnak legközelebb formanyomtatványt. A hivatal hozzáállását figyelembe véve 2002. június 10-én két munkatársunk S. Gézával leutazott T.-re, és bement vele a polgármesteri hivatalba. Mindenre felkészülve Budapestrôl több példány formanyomtatványt vittek magukkal a bejelentkezéshez. Itt derült ki, hogy nem csak S. Géza, hanem még felesége és közös gyermekük sincs bejelentve B. Etelka szüleinek lakásába. A hivatalban a megfelelô irodába érve, mialatt a papírok kitöltése folyt, egyik munkatársunk beszélgetést kezdeményezett az ügyintézôvel. Közben másik munkatársunk az ajtó mellett állva tanúja volt az ott elhangzottaknak. Az ügyintézô elmondta, hogy valóban évek óta nem vették át S. Géza bejelentôlapját, de ennek az az oka, hogy a jegyzônô erre utasította ôket. Mint kiderült, T. községben az a szokás, hogy minden új lakosnak a bejelentôlapját meg kell mutatni a polgármesternek. Hivatalosan lepecsételni és átvenni csak akkor lehet a formanyomtatványt, ha arra a község vezetôje rábólint. Az ügyintézô meg is magyarázta ezen eljárás szükségességét: nagy a munkanélküliség, és az önkormányzat forráshiánya miatt nincs szükségük olyanokra, akik a segélyezettek számát növelik. Kiderült az is, hogy az önkormányzat jegyzôje is tud a polgármester szóban forgó vétójogáról, de ahelyett, hogy felhívná a figyelmét az eljárás törvénytelenségére, ô is együttmûködik vele. Miután sikerült S. Géza és családja bejelentkezését elintézni, úgy döntöttünk, további lépéseket teszünk az ügyben. T. község polgármesterének és jegyzôjének eljárása ugyanis több ponton is törvénysértô volt, és ezzel a családnak károkat is okoztak. Az Alkotmány 58. § (1) bekezdése szerint mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország területén – törvényben meghatározott eseteket kivéve – megillet a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga, beleértve a lakóhely vagy az ország elhagyásához való jogot is. Azzal, hogy T. polgármestere a bejelentkezéseknél az új lakosokat származásuk, illetve vagyoni helyzetük alapján megkülönböztette, megsértette az Alkotmány 70/A §-ában foglalt, diszkriminációt tiltó rendelkezést is. A polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló törvény1 26. § (1) alapján, az ország területén élô polgárok kötelesek beköltözés vagy kiköltözés után három munkanapon belül lakóhelyük vagy tartózkodási helyük címét a település jegyzôjének nyilvántartásba vétel céljából bejelenteni. A (3) bekezdés szerint a lakcímbejelentéshez a lakás tulajdonosának hozzájárulása szükséges. A Vhr.2 39. § (1) alapján a jegyzô köteles a bejelentôlapot, valamint a személyi azonosítóról és a lakcímrôl szóló leadott hatósági igazolványt a lakóhely szerint illetékes körzet központi jegyzôjének megküldeni. Mint látjuk, T. polgármestere és jegyzôje megsértette mind az Alkotmány, mind a lakcím bejelentésrôl szóló törvény vonatkozó rendelkezéseit. Ezen túlmenôen azonban – álláspontunk szerint – eljárásukkal megvalósították a hivatali visszaélés bûntettét is. A Btk.3 225. §-a értelmében az a hivatalos személy, aki azért, hogy jogtalan hátrányt okozzon vagy jogtalan elônyt szerezzen, hivatali kötelességét megszegi, hatáskörét túllépi, vagy hivatali helyzetével egyébként visszaél, bûntettet követ el, és három évig terjedô szabadságvesztéssel büntetendô. A fentiek alapján megegyeztünk S. Gézával, hogy egyrészt polgári peres eljárás keretében az kérjük majd, hogy az illetékes bíróság kötelezze az önkormányzatot kártérítés megfizetésére, másrészt feljelentést teszünk hivatali visszaélés miatt. Idôközben azonban sajnos S. Géza apósával összeveszett, és feleségét otthagyva elköltözött a faluból. Az adaptációs intézet vezetôjének tájékoztatása alapján korábban is elôfordult olyan, hogy összeveszett felesége családjával, és ilyenkor az após az intézetet kereste meg, kérve, hogy a fiút vigyék vissza tôle. Mivel tudtuk, hogy egy hivatalos eljárás során az önkormányzat éppen azzal védekezne, hogy a család nem járult hozzá a bejelentkezéshez, mérlegelnünk kellett, hogy az S. Géza és apósa közti konfliktus, illetve a fiú elköltözése pont ezen állítást erôsítené meg. Bár két munkatársunk fültanúja volt annak, hogy az ügyintézô 1

1992. évi LXVI. törvény egységes szerkezetben a végrehajtásáról szóló 146/1993. (X.26.) Korm. rendelettel végrehajtási rendelet 3 1978. évi IV. törvény a büntetôtörvénykönyvrôl 2

r 43 s

FEHÉR FÜZET 2002

maga mesélte el a hivatal azon szokásjogát, miszerint a bejelentkezésekkel kapcsolatban a polgármester vétójoggal rendelkezik a jegyzô tudomása és közremûködése mellett, félô volt, hogy munkatársaink vallomásával kapcsolatban esetleg felmerülne az elfogultság gyanúja. Irodánk dolgozóiként ugyanis munkatársaink a sértett, illetve egy polgári peres eljárásban felperesként szereplô S. Géza ügyében jártak el, ôt képviselték. További gondot jelentett az is, hogy tekintettel a kialakult konfliktusra, nem voltunk biztosak abban, hogy az após és az anyós továbbra is hajlandó lenne-e veje mellett tanúskodni. Végül abban egyeztünk meg a fiúval, hogy amennyiben helyzete rövid idôn belül rendezôdne, és további tanúkat is meg tud nevezni, keressen meg minket. Sajnos azóta kapcsolatunk megszakadt S. Gézával. Többé nem kereste irodánkat.

r 44 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

E. városi kórház (személyiségi jog megsértése az egészségügy területén)

2002. júliusában E. város kórházában szült B. Margit. Meglepve tapasztalta, hogy a kórházban külön fekszenek a roma, illetve nem roma kismamák.

B. Margit a szülés elôtt ment be a kórházba, ahol elôször egy vajúdó szobába került, majd a szülés megindulásakor átvitték a szülôszobára. Feltûnt neki, hogy a vajúdó szobában zsúfoltan vannak elhelyezve, és az összes ott lévô kismama roma származású. Amikor újságíró testvére bement hozzá meglátogatni, elmondta neki, hogy csak roma kismamák vannak a szobában, és nincs meggyôzôdve arról, hogy ez véletlen lenne. B. Margit testvére végigsétált a folyosón, hogy megnézze, van–e máshol, másik vajúdó szobában roma származású kismama. Amikor látta, hogy csak abban a szobában vannak roma asszonyok, ahol a testvére is fekszik, valószínûnek találta, hogy ez nem véletlen. B. Margit testvére felhívta irodánkat, és elmondta az általa tapasztaltakat. Megállapodtunk vele, hogy ha a szülés után is olyan szobába kerül B. Margit, ahol csak roma kismamák vannak, akkor mindenképp jelentkezzenek irodánknál. A szülôszobán B. Margit nem tapasztalt semmi rendkívülit, ugyanolyan bánásmódban részesült mint bárki más. A szülést követôen fölvitték a szobájába, ahol a hazamenetele napjáig feküdt. Itt újra azt vette észre, hogy a szobában csak roma kismamák vannak. Sôt az is feltûnt neki, hogy a hatágyas szobájuk tele van, amíg a többi hatágyas szobában csak ketten-hárman fekszenek. Ezekben a szobákban szintén nem látott roma kismamát. Ezek után újra értesítette irodánkat, kérve, hogy vizsgáljuk meg az esetet. Az értesítést követôen lementünk E.-be, hogy személyesen is meggyôzôdjünk az elhangzottakról. A kórházban beszéltünk B. Margittal, aki nekünk is elmondta, hogy mit tapasztalt. Három szinten vannak elhelyezve a szülô nôk, attól függôen, hogy mikorra várható a szülés. B. Margit végigjárta mind a három szintet, és csak a szülôszobán nem vette észre ezt a fajta különbségtételt. Elmondása szerint a megkülönböztetés a külsô alapján történik. Aki romának néz ki, azt a nôvérek automatikusan a romáknak fenntartott szobákba teszik be. Nem kérdezik meg, hogy ez megfelel-e nekik, vagy esetleg át akarnak-e menni egy másik szobába. Elmondta azt is, hogy a szobatársainak is feltûnt, hogy csak romák vannak az ô szobájukban. Mindannyiuknak az volt errôl a véleménye, hogy ez megalázó. A többiek is végigsétáltak a folyosókon, be is néztek a kórtermekbe, hogy látnak-e máshol roma kismamát, ôk sem láttak. Ezek után tényfeltárást végeztünk. Felkerestünk több asszonyt, aki szintén ebben a kórházban szült. Kértük ôket mondják el észrevételeiket, tapasztalataikat a szülésükkel kapcsolatban. Az elsô kismama akivel beszéltünk B. Margit nôvére volt, aki szintén megerôsítette információinkat. B. Renáta elmondta, hogy ô kétszer szült a fent említett kórházban, és mind a két alkalommal tapasztalta a megkülönböztetést. Elsô gyermeke szülését követôen például két órán keresztül feküdt a folyosón, majd betolták egy olyan szobába, ahol csak roma származású kismamák feküdtek. Ráadásul nyolcadiknak tették be a hatágyas kórterembe. Amikor késôbb elment megnézni, hogy a többi szobában lenne-e hely, látta, hogy azok nincsenek tele, tehát nem indokolta semmi, hogy pótágyra fektetve nyolcadikként helyezzék el a hat kismamának kialakított szobában. r 45 s

FEHÉR FÜZET 2002

Kérte, hogy fektessék át máshová, mert a pótágyát az ablak mellett helyezték el, és a huzat miatt fél, hogy megfázik, de nem tették át, arra hivatkozva, hogy másutt nincs hely. Elmesélte azt is, hogy amikor szült, a kórházban az volt a szabály, hogy hálóinget nem lehetett bevinni. Viszont nekik, a roma kismamáknak, nem adtak tiszta hálóingeket. A nôvérek azt mondták: „jó nekik a használt is”. A legtöbb megalázó megkülönböztetés az ápolók részérôl érte ôt. Ilyen eset volt például, amikor megkérte a nôvéreket, hogy hozzanak neki gyógyszert, mivel ôt frissen mûtötték, és nem tud elmenni érte a másik osztályra. A kérés ellenére nem hoztak neki gyógyszert, hanem neki kellett elmennie érte. Elmondta azt is, hogy a nôvérek a koruktól függetlenül tegezték ôket. Amikor második gyermekével terhes lett, B. Renáta megpróbált a kórházban dolgozók közül orvost fogadni, hogy lehetôleg jobb bánásmódban részesüljön, mint az elsô gyermeke szülésénél. Négy orvossal beszélt, de mind a négy visszautasította a felkérést. Nem indokolták meg döntésüket, de B. Renáta véleménye szerint azért nem vállalták el, mert roma származású. A legmegalázóbb az volt számára, hogy a kórterem ajtaján lévô szobaszámot jelzô táblára a számozás elôtt ceruzával egy „C” betû volt írva. Ezt a feliratot mindenki látta: orvosok, ápolók, látogatók egyaránt – természetesen a kórház vezetôsége is. Azalatt az egy hét alatt, amíg B. Renáta a kórteremben feküdt, senki nem tett semmit, azért, hogy a „C” betû lekerüljön az ajtóról. Annak ellenére sem, hogy a szobában fekvô kismamák, és az ôket látogató hozzátartozók is szóvá tették ezt. B. Renáta és B. Margit édesanyja is megerôsítette lányai által tapasztaltakat, és elmondta, hogy ez a gyakorlat már az ô idejében is mûködött. Úgy gondolja, hogy a különválasztás már legalább húsz éve így mûködik. Ô négy gyermeket szült, mind a négyet ebben a kórházban. Valamennyi alkalommal „roma szobában” feküdt. Ezek után elmentünk még egy kismamához, aki szintén ebben a kórházban szült, nem családtag, és nem is roma. K. Henrietta elmondta, hogy amikor megszülte a gyermekét olyan szobába helyezték el, ahol roma kismamák is voltak. Majd nemsokkal ezután áttették egy másik szobába, ahol már nem volt egyetlen roma sem. Amikor megkérdezte az egyik nôvért, hogy miért kapott új szobát, akkor azt felelte neki, hogy „nem akarja a sok fekete közé berakni”. Az eset tárgyilagos megítéléséhez hozzátartozik, hogy beszéltünk egy roma származású asszonnyal, aki szintén ott szült két gyermeket, de ô nem tapasztalta, hogy elkülönítették volna a roma asszonyokat. Egy másik kismama elmondta, hogy neki tulajdonképpen nincs baja azzal, hogy roma lététre roma kismamák közé teszik. Valószínûleg a többi kismamának sem ez a fô gondja, hanem sokkal inkább az, hogy nem kérdezik meg a véleményüket, valamint az, hogy az elkülönítés mellett más, egyéb megaláztatásban is részük volt. Irodánk számára egyértelmûvé vált, hogy B. Margit esete nem egyedi, de nem állt rendelkezésünkre megfelelô mennyiségû adat ahhoz, hogy kijelenthessük: széleskörû, általános jelenségrôl van szó. Amikor a kórházban jártunk, nem lehetett megállapítani, hogy a szobákban hogyan oszlanak el a roma és a nem-roma kismamák, mivel nem tartózkodott mindenki a szobájában. A kórtermek végigjárása nehezen kivitelezhetô feladat, és a fent leírtak miatt az eredménye is kétséges. Két lehetôség közül választhattunk: az egyik az volt, hogy az adott esetben személyiségi jog megsértése miatt pert indítunk a kórház ellen. A problémát ennél a lehetôségnél az okozta, hogy egyik kismama sem merte vállalni annak a következményeit, hogy a panaszával a kórház ellen forduljon. Mindegyik anyuka elmondta, hogy ez az egyetlen kórház a környéken, ha a gyermekek megbetegszenek, csak oda tudják vinni ôket, és félnek attól, hogy ha valamilyen eljárás az ô nevükhöz kötôdik, az hátrányosan hatna gyermekük kezelésére. Ezenkívül annak bizonyítása, hogy az említett eset nem a véletlen mûve, hanem egy régóta mûködô gyakorlat, komoly nehézségekbe ütközött volna, így kétes lett volna az eljárás kimenetele. Álláspontunk szerint ilyen körülmények között peres eljárás megindítása semmiképp sem szolgálná a sérelmet szenvedett roma kismamák érdekeit. Mindenképp olyan megoldást kellett keresni az ügyben, amely során pontosabb adatok, tények birtokába juthatunk. r 46 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

Mivel irodánknak nincs felhatalmazása, illetve jogköre arra, hogy a kórház gyakorlatát megfelelôen kivizsgálja, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyûlési Biztosának Hivatalához fordulunk a vizsgálat lefolytatása érdekében. (Az ügy vitelét az Európai Roma Jogok Központja (ERRC) az antidiszkriminációs program keretében támogatja.)

r 47 s

FEHÉR FÜZET 2002

H. János (haláleset)

2002. május 22-én H. Jánosné Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei roma lakos otthonában rosszul lett. Mellkasi fájdalomra, karzsibbadásra panaszkodott, ezért hozzátartozói kihívták a község ügyeletes orvosát. A beteg állapota azután sem javult, hogy az ügyeletes orvos ôt megvizsgálta, így a beteget a doktor sürgôsség nélküli mentôszállítással a k.-i kórházba utalta, a mentôk kiérkezését azonban – a beteg kifejezett kérése ellenére – nem várta meg. Durva, sértô hangnemben fejtette ki a véleményét a betegrôl, és általában a romákról, majd pedig magára hagyta a fájdalommal küszködô asszonyt és családtagjait. A mentô körülbelül két óra múlva érkezett meg. H. Jánosné a kórházba szállítás után rosszul lett, szívelégtelenség lépett fel nála, és az elvégzett életmentô beavatkozások ellenére – a kórházba érkezés után egy órával – meghalt.

Az elhunyt férje, H. János 2002. június 10-én a történtek miatt a Nemzeti és Kisebbségi Jogok Országgyûlési Biztosához fordult, annak kivizsgálása érdekében, hogy terheli-e az ügyeletes orvost felelôsség felesége halála tekintetében. A kisebbségi ombudsman álláspontja szerint a panaszos által elôadottak felvetették annak gyanúját, hogy az orvos foglalkozásának szabályait megszegve járt el, és ezzel gondatlanul veszélyeztette H. Jánosné életét. Az ombudsman ezért feljelentést tett a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Rendôr-fôkapitányság vezetôjénél, amelyben kifejtette, hogy a H. János által elôadottak alapján felmerül a foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés bûncselekmény elkövetésének alapos gyanúja. Az ombudsman ezzel egy idôben tájékoztatta H. Jánost irodánk tevékenységérôl, arra az esetre, ha további jogi segítséget szeretne igénybe venni. H. János 2002. július 3-án megkereste irodánkat, kérve, hogy vizsgáljuk ki az esetet. Az iroda két munkatársa tényfeltárást végzett az ügyben D. községben. Ennek során találkoztak a H. családdal, amelynek tagjai beszámoltak a 2002. május 22-én történtekrôl. H. Jánosné az említett napon délután rosszul lett, a szívét fájlalta, és karzsibbadásra panaszkodott. Férje ezért 14 órakor telefonon kihívta a község ügyeletet teljesítô háziorvosát, aki körülbelül fél óra múlva érkezett ki a családhoz. Az orvos már belépésekor trágár kifejezésekkel adta a család tudomására, hogy elege van a roma betegekbôl. Ezek után megmérte a beteg asszony vérnyomását, majd egy spray-vel befújt a nyelve alá. Mivel a beteg állapota nem javult, újra megismételte a befújást. H. Jánosné állapota azonban ezt követôen sem változott, sôt még erôsebb fájdalmakra panaszkodott, és hathatósabb beavatkozást kért. Az orvos további gyógyító tevékenységet azonban végzett, hanem az – Országos Mentôszolgálat (OMSZ) igazolása szerint – 14 óra 30 perckor felhívta a k.-i mentôállomást, és sürgôsség nélküli szállítást kért. A mentôk kiérkezését már nem várta meg, bár a beteg és a családtagok is többször kérték erre. A családtagok elmondása szerint az orvos ingerült, dühös hangon azt mondta, hogy H. Jánosnénak már úgyis mindegy, mert vagy megüti a guta vagy megdöglik. Ezután az orvos magára hagyta a beteget, akinek fájdalmai nem szûntek meg. Emiatt H. János többször hívta az orvost, hogy sürgesse meg a mentôket, erre azonban ô nem volt hajlandó. Ezek után a beteg hozzátartozói felhívták a k.-i mentôszolgálatot is, hogy jöjjenek ki hamarabb, de itt is elutasító választ kaptak, amit a Mentôszolgálat munkatársai azzal indokoltak, hogy az orvos beutalója szerint nekik elég sürgôsség nélkül kimenniük. r 48 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

A mentô az OMSZ adatai szerint 16 óra 11 perckor érkezett meg a beteghez, és ôt a k.-i kórházba szállították, ahova 16 óra 32 perckor érkeztek meg. Ezután az asszonyt a belgyógyászati osztályra felvették, vizsgálatokat végeztek el rajta. Az orvosi ellátás közben H. Jánosné rosszul lett, szívelégtelenség lépett fel nála, és az életmentô beavatkozások, a komplett újraélesztés ellenére 17 óra 20 perckor elhalálozott. H. János felesége boncolását nem kérte, annak fontosságáról ugyanis nem tudott, a felesége halálát közvetlenül követô idôszakban feldúlt idegállapotban volt, és az orvosi iratok szerint mind a kórházi kezelô orvos, mind a patológus véleménye szerint a boncolás nem volt szükséges, a halál oka egyértelmûnek tekinthetô. H. Jánost, aki feleségét elkísérte a kórházba, a halálhír mélységesen megrázta; a d.-i ügyeletes orvos megnyilvánulásai, a mentôre való várakozás, valamint feleségének a kórházba szállítást követôen bekövetkezett hirtelen halála mind azt támasztották alá számára, hogy orvosi mulasztás közrejátszhatott a történtekben. A helyszíni tényfeltárás során kiderült, hogy a H. Jánosné halála napján ügyeletben lévô háziorvos ellen a község lakosai több esetben tettek már bejelentést, melyben a betegellátás során tanúsított magatartását kifogásolták. Ezekrôl a bejelentésekrôl, H. János – aki egyébként a kérdéses idôben a község helyi cigány kisebbségének alelnöke volt – egy elôterjesztést adott át munkatársainknak, amit a d.-i polgármester készített el a képviselôtestület rendkívüli ülésére.1 A panaszosok nagy része roma származású, de a tényfeltárás során megkérdezettek szerint nem roma lakosokat is ért sérelem. A bejelentések szerint az orvos több esetben nem ment ki a betegekhez ügyeleti idejében, azt mondta, forduljanak a község valamelyik másik orvosához, akinek bejelentett betegei, vagy keressék meg ôt a rendes betegfogadási idôben. Ilyen módon többen kénytelenek voltak más, egyébként ügyeletben nem lévô orvoshoz fordulni, vagy a k.-i kórházba beutazni. Több panasz érkezett az említett orvos ellen, amelyben szakmai mulasztásai mellett a magatartását is kifogásolták. Sokszor minôsíthetetlen hangnemben beszélt a betegekkel, megszégyenítô, megalázó helyzetekbe hozta ôket, azokkal a romákkal pedig, akik hozzá fordultak, rendszeresen rasszista kifejezéseket használva beszélt. A tisztelet ilyen fokú hiánya, az emberi méltóságot sértô megnyilvánulások miatt sok beteg kijelentkezett praxisából, és a község két másik orvosához adta le betegkártyáját.2 A fentiekbôl kitûnik, hogy roma és nem roma lakosok egyaránt elégedetlenek a háziorvos tevékenységével, ez azonban nem zárja ki, hogy irodánk elvállalja az ügyet, hiszen a roma betegekkel való érintkezés során az említett háziorvos rendszeresen durva, rasszista módon nyilvánul meg.3 Az említett elôterjesztés bizonyíték arra, hogy a község vezetôinek tudomása van az orvossal kapcsolatos problémákról, érdemi lépés azonban nem történt azok kiküszöbölésére, jóllehet az egészségügyrôl szóló törvény szerint4, a képviselô-testületnek, mint az egészségügyi szolgáltató fenntartójának lehetôsége és kötelessége lenne, hogy az ilyen jellegû panaszokat kivizsgálja, illetve hatékony módon orvosolja. Felesége halálát követôen H. János az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Intézetéhez fordult, hogy állapítsák meg, történt-e orvosszakmai mulasztás feleségének ellátása során. Bejelentésére 2002. augusztus 5-én kapott választ, amelyben tájékoztatták, hogy a háziorvos nem követett el szakmai mulasztást. Tájékoztatták továbbá, hogy a háziorvos betegek irányában tanúsított viselkedésével kapcsolatban a panaszt továbbították a Magyar Orvosi Kamara Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Szervezetének Etikai Bizottságához. Azzal, hogy az ügy az Etikai Bizottság elé került, az iroda vizsgálódásai is új perspektívát nyertek. Nem elegendô tehát egyszerûen a H. Jánosné halálának napján történteket tisztázni, hiszen több olyan bizonyíték áll az iroda rendelkezésére, melyek alapján feltételezhetô, hogy az illetô háziorvos etikailag alkalmatlan az orvosi 1

Az elôterjesztés szerint öt panasz érkezett a háziorvos ellen, a háziorvos azonban ennél több esetben tanúsított panaszra okot adó magatartást – több beteg nem ment el panaszt tenni, voltak akik egyszerûen átjelentkeztek a község két másik háziorvosa közül valamelyikhez. 2 Információink szerint körülbelül 50-60-an jelentkeztek át a két másik orvoshoz, romák és nem romák egyaránt. 3 Jól jellemzi ezt az egyik roma lakos elmondása, miszerint „Nem csak a cigányok, a magyarok is jelentik fel. De ha a cigányokat meglátja, akkor már gond van, akkor már olyan, mintha meg lenne veszve.” 4 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyrôl 29.§

r 49 s

FEHÉR FÜZET 2002

tevékenységre. Az eset tehát nem egyszerûen H. János és családja személyes ügye, hanem egy sokkal nagyobb közösségé is. Az Etikai Bizottság 2002. augusztus 22-én tartotta az ügyben az elsô meghallgatást, ahol H. János szóban elôadhatta, illetve kiegészíthette panaszát. Több eljárási cselekmény az Orvosi Kamara eljárásában ezidáig nem történt, mert idôközben a K.-i Városi Ügyészség 2002. augusztus 27-i határozatával utasította a K.-i Rendôrkapitányságot, hogy indítson nyomozást foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés vétségének5 alapos gyanúja miatt6. Az Orvosi Kamara Etikai Bizottsága a nyomozás megindulására való tekintettel az eljárását 2002. szeptember 3-án felfüggesztette. A rendôrségi eljárásban irodánk DR. BALOGH EMESE ügyvédet bízta meg a sértett képviseletével. A nyomozás során a K.-i Rendôrkapitányság 2002 szeptemberében több meghallgatást tartott, ahol H. Jánost, az elhunytat a kórházba felvevô orvost, illetve a k.-i mentôszolgálat azon munkatársát hallgatták meg, aki az ügy tárgyát képezô napon az elhunytat a k.-i kórházba szállította. Az eset jellegébôl adódóan a felmerült kérdéseket nem lehet pusztán meghallgatások alapján tisztázni, tekintettel arra, hogy az ügyben számos orvosi kérdés nagy fontossággal bír. Mindezekre tekintettel a rendôrség igazságügyi orvosszakértôt rendelt ki. A rendôrség 2002. október 10-én kelt határozatával bûncselekmény hiányára hivatkozva megszüntette a nyomozást. Ügyfelünk jogi képviselôje 2002. október 24-én panaszt nyújtott be a rendôrség nyomozást megszüntetô határozata ellen, melynek indoklásában több, az orvosszakértôi véleményben fellelhetô hiányosságra rámutatott, s egyidejûleg új orvosszakértôi vélemény elkészíttetését kérte. Ezen hiányosságok elemzése során felvázolható az ügy orvosi aspektusa is. Az orvosszakértôi vélemény tartalmazza a d.-i ügyeletes háziorvos által elvégzett vizsgálatok, ill. ezen vizsgálatok alapján nyújtott ellátás leírását. Sajnálatos módon azonban ezzel kapcsolatban sok kérdés felmerült, a vélemény több „fehér foltot” hagy. Azért is lényegesek ezek a megválaszolatlan kérdések, mert jórészt az ügyeletes orvos tevékenységéhez kapcsolódnak, bár a kórházi kezelés is felvet néhány problémát. Elôször is nem derül ki a véleménybôl, hogy a magas vérnyomást mérô háziorvos pontosan milyen kezelést alkalmazott kiérkezése után a beteg lakásán.7 A vélemény nem tárgyalja azt a kérdést sem, hogy indokolt lett volna-e sürgôsségi mentôszállítást kérni. Azért is figyelmet érdemel ez a kérdés, mert a házorvosnak – bár az ügy tárgyát képezô idôszakban már nem, azt megelôzôen azonban több évig az elhunyt háziorvosa volt – tudnia kellett H. Jánosné elôzô betegségeirôl (magas vérnyomás, cukorbetegség, zsírvérûség, szívkoszorúér-elmeszesedés), s az ezek miatt esetlegesen fellépô komplikációkról. Mindezen felül az orvos kiérkezésekor magas vérnyomást mért, ami még nyomatékosabban alátámasztja a sürgôs kórházba szállítás szükségességét. A sürgôsségi mentôszállítás problémájához tartozik az a kérdés is – erre sem találunk választ a véleményben –, hogy tekintettel a fenti megállapításokra miért maradt el a sürgôsségi szállítás. További fontos tisztázatlan kérdés az is, hogy sürgôsségi mentôszállítással megmenthetô lett volna-e a beteg élete. Az eset tisztázásának egyik nagy akadálya, hogy elmaradt a boncolás. Boncolás nélkül pontos végsô diagnózist nem lehet felállítani, így tehát nem állapítható meg, hogy mik voltak a H. Jánosné halálhoz vezetô köz5

1978. évi IV. törvény a Büntetô Törvénykönyvrôl (Btk) 171. § (1) Aki foglalkozása szabályainak megszegésével más vagy mások életét, testi épségét vagy egészségét gondatlanságból közvetlen veszélynek teszi ki, vagy testi sértést okoz, vétséget követ el és egy évig terjedô szabadságvesztéssel, közérdekû munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendô. (2) A büntetés b) egy évtôl öt évig terjedô szabadságvesztés, ha a bûncselekmény halált (okoz) 6 A kisebbségi ombudsmann még 2002. június 24-én tette meg feljelentését a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Rendôr-fôkapitányságnak írott levelében, azonban azt nem értékelték feljelentésként, és ennek megfelelôen pusztán tájékoztatás formájában kapott rá választ. Ennek eredményeképpen az ombudsman a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Fôügyészséghez fordult, és kérte a szükséges intézkedések megtételét. A Fôügyészség vizsgálatot folytatott az ügyben, melynek megállapításai alapján – a Fôügyészség kezdeményezésére – a K.-i Városi Ügyészség elrendelte a nyomozást. 7 A vélemény egy helyen „ismeretlen spray”-t említ, késôbb pedig a „spray formájában vélhetôen vérnyomáscsökkentô gyógyszer” kifejezést használja.

r 50 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

vetlen okok. Ahogy azt említettük, felesége halálát követôen H. János nem kért boncolást, s vázoltuk ezen döntésének okait is. Az orvosszakértôi véleményben erre a problémára is találunk utalást, azonban teljes mértékben derít fényt a kérdésre. Nem derül ki, hogy miért nem tartotta szükségesnek a kórházi kezelô orvos a boncolást, noha a vélemény késôbbi részében az áll, hogy „a heveny bal szívelégtelenséghez vezetô okok boncolás híján teljes bizonyossággal pontosan nem meghatározhatók”. A panasz elbírálása folyamatban van. (Az ügy vitelét az Európai Roma Jogok Központja az antidiszkriminációs program keretében támogatja.)

r 51 s

FEHÉR FÜZET 2002

B. Margit (egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés)

B. Margit 2002 októberében azzal a panasszal fordult irodánkhoz, hogy mikor hathetes gyermeke megbetegedett, kezelôorvosa a tünetekre nem fordított kellô figyelmet, és kivizsgálásra sem utalta be. Ennek ellenére a szülôk, mivel aggódtak gyermekükért, kórházba vitték, ahol az orvosok megállapították, hogy ha késôbb hozták volna be, a csecsemô teljesen kiszáradt volna.

B. Margit, az édesanya elmondta, hogy Dávid fia 2002. július 28-án született. A kórházban a vizsgálatok során megállapították, hogy a gyermek egészséges, normál súllyal született. Sem a szülés alkalmával, sem ezt követôen nem lépett fel komplikáció – ezt a kórházi zárójelentés is igazolja. Amikor a kórházból elbocsátották, B. Margit felkereste a körzeti gyermekorvost, hogy a gyermek születése utáni papírmunkát elvégezze. Ezt követôen várták, hogy az orvos kimenjen megvizsgálni az újszülöttet, de erre nem került sor. A B. család elmondta, hogy az orvos romákhoz eddig soha sem ment házhoz, még akkor sem, ha egy gyermeknek magas láza volt, vagy más komoly tünet jelentkezett. Megjegyzendô, hogy az Egészségügyi Miniszter által kiadott rendelet1 úgy szabályozza ezt a kérdést, hogy a gyermekorvosi ellátás keretében a gyermekorvos kötelezô feladatai közé tartozik az újszülött meglátogatása annak otthonában2. A látogatásra ennek ellenére erre nem került sor. Ezt követôen az édesanya az öthetes gyermekkel felkereste a gyermekorvosi rendelôben dolgozó védônôt, hogy az a gyermeket megmérje, és más rutinvizsgálatokat is elvégezzen. Az anyuka tájékoztatta a védônôt, hogy úgy veszi észre, fia nagyon aluszékony, még a szoptatás alatt is elalszik. A védônô megmérte az újszülött baba súlyát, és olyan nagy mértékû súlycsökkenést állapított meg, hogy azonnal áthívta a szomszéd szobában dolgozó gyermekorvost. Az orvos megvizsgálta a csecsemôt, és megállapította, hogy semmi baja, mindössze annyi a teendô, hogy az anyuka egyszerûen ne hagyja elaludni evés közben. Ezen kívül közölte az anyával, hogy szerinte rossz az anyateje, nem elég tápláló, és adjon a gyermekének inkább tápszert. Ezt követôen fel is írt ilyen tápszert. Az édesanya még aznap elkezdte tápszerrel etetni a gyermekét, de az rosszul lett tôle: mind kijött belôle. Az anya késôbb még egy kísérletet tett, de a baba másodszor is rosszul lett a tápszertôl, sôt több alkalommal is minden kijött belôle. A szülôk értesítették a védônôt és az orvost, kérve, hogy nézzék meg, mi lehet a probléma. A védônô másnap felkereste a családot, megnézte a gyermeket, és azt mondta, hogy tájékoztatja a gyermekorvost a tapasztaltakról. A gyermekorvos ezúttal sem ment ki a házhoz, hanem a védônôvel üzent, hogy az anyuka adja a gyermeknek hígítva a tápszert, és ha ezek után még mindig ugyanez a panasz, majd elküldi kivizsgáltatni. Mivel a tünetek nem szûntek meg, és már semmi étel nem maradt meg a gyermekben, a szülôk úgy döntöttek, hogy beutaló nélkül is beviszik a kórházba. Ott megállapították, hogy tüdôgyulladást kapott, és olyan súlyosan kiszáradt, hogy ha egy nappal késôbb vitték volna be, akkor már nem biztos, hogy meg tudták volna menteni.

4/2000.(II. 25.) EüM rendelet a házi gyermekorvosi ellátásról 4/2000. (II. 25.) EüM rendelet 4.§. (3) bekezdés b. pontja

r 52 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

A szülôk ezek után úgy döntöttek, hogy értesítik irodánkat, mivel nem tartották elfogadhatónak, hogy a gyermekorvos nem ment el hozzájuk a kötelezô újszülött látogatásra, nem vizsgálta meg alaposan kisfiukat, amikor annál már súlyos fogyás jelentkezett, és hanyagságból, a család véleménye alapján, nem diagnosztizálta az egyértelmû tüneteket. A panasz kivizsgálása érdekében irodánk munkatársai elutaztak P. faluba, s ott felkeresték a B. családot. A faluban több családdal is beszéltünk, akik megerôsítették, hogy a gyermekorvos nem hajlandó a roma gyerekekhez házhoz menni, és nagyon hanyag módon vizsgálja ki a betegségeiket. Volt olyan édesanya, aki elmondta, hogy pár hónapos gyermekének betegsége egyszerû megfázással kezdôdött, de állítása szerint a gyermekorvos olyannyira nem foglalkozott vele, hogy a gyermeket a közeli városban lévô kórházba kellett elvinnie. A P.-ben élô szülôk számára problémát jelent, hogy mivel kis faluban laknak az illetô orvos az egyetlen, aki a környéken praktizál, s a közelben lévô településekre is ô jár ki. Ha ez az orvos nem elérhetô, a betegeknek másfél órát kell utazniuk a legközelebbi városba. Személygépkocsi hiányában az utat a helyi buszjáraton kell megtenni, ami rendkívül huzatos, és a fûtése sem kielégítô, az utasok többnyire nem adják át a helyet, s így egy pár hetes újszülöttel nagyon megterhelô az utazás. Mindezek alapján érthetô, hogy a P. faluban élô roma családok nem mernek panaszt tenni a körzeti gyermekorvos ellen, félve attól, hogy így ezentúl egy egyszerû vizsgálat esetén is ennek a hosszú tortúrának lennének kitéve gyermekükkel. Ráadásul, egy komolyabban beteg gyermekkel nem is lehet megtenni ezt az utat. A B. család esetét irodánk még vizsgálja, szakértôk bevonásával döntünk a további lépésekrôl.

r 53 s

FEHÉR FÜZET 2002

H. Judit (gyermekvédelmi eljárás)

B. Attila és H. Judit mindketten állami gondozottként nôttek fel. Az intézetbôl kikerülve senki segítségére nem számíthattak abban, hogy önálló otthont teremtsenek maguknak, így ismerôsöknél, rokonoknál és különbözô albérletekben húzták meg magukat. Idôközben három gyermekük született, akikkel folytatták vándor életmódjukat. 2002. február 20-án ismét költöztek, ekkor H. Judit egyik nagynénje fogadta be a családot szoba-konyhás lakásába. 25-én több mint tíz rendôr kíséretében megjelent a házban egy másik kerület gyermekvédelmi osztályának, mint elsôfokú gyámhatóságnak a munkatársa, és közölte, hogy a hivatal határozatot hozott a gyermekek ideiglenes hatályú intézeti elhelyezésérôl, mely határozatot azonnal végre is hajtanak. A családnak a gyámhivatallal ezt megelôzôen soha semmilyen ügye, konfliktusa nem volt, a gyerekeket még csak védelembe sem vették korábban.

A kerületi gyermekvédelmi osztály határozatát azzal indokolta, hogy a család lakáskérdése nem rendezôdött, álláspontjuk szerint reménytelenné vált. Védônôi jelzés alapján figyeltek fel rájuk, az édesanya ugyanis ismét várandós volt. Hivatkoztak még arra, hogy a szülôk egyike sem rendelkezik munkahellyel, az édesanya GYESen van, míg az apuka alkalmi munkákból próbálja a családot eltartani. A határozatból kiderül, hogy a gyermekjóléti szolgálat korábban felajánlotta az anyukának, hogy a gyerekeket elhelyezik egy hetes intézményben, ezt azonban ô elutasította. Ugyanígy nem jelent meg az anyaotthoni elbeszélgetésen, és a gyámhatóság szerint a védônôvel sem tartja a kapcsolatot. Végezetül, álláspontjuk szerint, a gyerekek gyakran elhanyagoltak és piszkosak, és a gyerekjóléti szolgálat családgondozása sem vezetett eredményre. A fentiek szerint a gyermekvédelmi osztály, mint elsôfokú gyámhatóság úgy határozott, hogy „szakmai véleménye alapján a gyermekek családból való kiemelése indokolt és szükséges”. A szülôk, tekintettel a nagyszámú rendôri kíséretre, saját maguk vitték be a három gyermeket a kijelölt intézménybe. Ott azonban elôadták, hogy már öt napja van hol lakniuk, az anyuka nagynénje befogadta ôket, errôl befogadó nyilatkozat is készült, melyet be is mutattak. Kérték tehát, hogy hadd vigyék haza a gyermekeket, hiszen azok intézeti elhelyezése nem indokolt. A gyermekvédelmi munkatársak azonban közölték, hogy a határozatot végre kell hajtani, ha a szülôk nem értenek egyet a benne foglaltakkal, lehetôségük van a fellebbezésre. Ezt követôen, 2002. március 12-én a család irodánk segítségét kérte, ugyanis úgy érezték, hogy a gyámhatóság mereven elzárkózik attól, hogy a gyermekek ismét velük lehessenek. Elmondták, hogy naponta látogatják az ötéves ikerpárt, Henriettet és Zsanettet, illetve a hároméves Andreát. Mindhármukat nagyon megviselte, hogy elszakították ôket szüleiktôl, minden látogatás alkalmával sírva kérik, hogy vigyék ôket haza. Az édesanyát, aki ekkor negyedik gyermekével volt várandós, szintén nagyon felzaklatták a történtek. Irodánk a szülôk nevében még aznap megfellebbezte az ideiglenes elhelyezésrôl szóló határozatot. A fellebbezésben elsôsorban arra hivatkoztunk, hogy téves a határozat indoklásának azon része, miszerint a család lakáskérdése nem megoldott. A gyermekek beszállításának napján a szülôk szóban nyilatkoztak arról, hogy öt napja egy rokonuk befogadta ôket, s a befogadási nyilatkozatot is bemutatták. Az édesanya nagyr 54 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

nénje elmondta, hogy a család nála maradhat, míg albérletet nem találnak. Hivatkoztunk továbbá arra, hogy a család a költözést követôen maga kérte a gyámhivatal munkatársát, hogy jöjjön ki környezettanulmányt végezni, ehelyett azonban a gyámhivatal néhány nappal késôbb tíz rendôr kíséretében már a gyerekek elszállításáról rendelkezett a helyszínen. Az édesanya tiltakozott az ellen, hogy gyermekei piszkosak lennének, bármilyen körülmények között is kellett lakniuk, mindig nagyon ügyelt arra, hogy ne legyenek elhanyagoltak. A gyámhatóság állítását rendkívül sértônek és megalázónak tartotta. Az megfelel ugyan a valóságnak, hogy az édesapa alkalmi, fekete munkákból próbálja a családot eltartani, de mint rámutattunk, ez alapján hazánkban több ezer családból emelhetnék ki a gyerekeket, hiszen nem ritka jelenség az, ahogy a B. család megpróbál talpon maradni. A gyermekek védelmérôl és a gyámügyi igazgatásról szóló törvény1 (továbbiakban Gyvt.) 72. § alapján a gyermeket akkor kell ideiglenes hatállyal elhelyezni, ha felügyelet nélkül marad, vagy testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlôdését családi környezete súlyosan veszélyezteti. Mint a fellebbezésben kifejtettük, az a tény, hogy H. Judit és B. Attila gyermekeivel az állandó lakás hiánya miatt valóban sokat költözködik, még nem valósítja meg a súlyos veszélyeztetés fogalmát. Ráadásul, amikor az elhelyezésre sor került, nagynénjüknél már tartós és megfelelô lakhatást találtak. Szintén a fenti törvény 6. § (1) bekezdésre rendelkezik arról, hogy a gyermeknek joga van a saját családjában történô nevelkedéshez. A 7. § pedig kimondja, hogy a gyermeket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani. Úgy gondoljuk, hogy a B. család esetében pontosan ez történt, hiszen a kerületi gyámhatóság semmilyen egyéb konkrét indokot a gyerekek elhelyezésére felhozni nem tudott. Mivel álláspontunk szerint a gyámhatóság intézkedése indokolatlan és törvénysértô volt, kértük a másodfokú gyámhatóságot, hogy semmisítse meg a kérdéses határozatot. A fellebbezést aznap postára adtuk, a kétségbeesett szülôk azonban már másnap délelôtt újra megjelentek irodánkban. Elmondták, hogy látogatni indultak gyermekeiket, azonban az intézetben közölték velük, hogy aznap reggel elszállították ôket egy másik intézménybe amely egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kis településen található. Telefonon azonnal megkerestük az átmeneti elhelyezésrôl korábban döntô kerületi gyermekvédelmi osztály illetékes munkatársát, aki közölte, hogy mivel az édesanya állandó bejelentett lakcíme B. községben van, ezért az ügyet átették B. város gyámhivatalához, amely azonnal megváltoztatta a gyerekek ideiglenes elhelyezésének helyét, kijelölve a Sz.-Sz.-B. megyei Ny. község átmeneti otthonát. Az ügyintézô az esettel nem is volt hajlandó tovább foglalkozni, rendkívül elutasító volt, semmilyen segítséget nem kívánt a szülôknek nyújtani. Arra a kérdésünkre, hogy mi szükség volt még annak idején karhatalommal elvitetni a gyerekeket csak annyit felelt, arra gondoltak, hátha a szülôk ellen akarnak állni, így biztonság kedvéért magukkal vittek tíz rendôrt. Ezt követôen megkerestük telefonon B. város gyámhivatalának illetékes munkatársát, aki már sokkal segítôkészebben és megértôbben állt a kérdéshez. Közölte azonban, hogy neki nem volt más választása, az édesanya bejelentett lakhelye alapján járt el. Elmondta, hogy szívesen segít a helyzet gyors rendezésében, de ahhoz az kell, hogy az édesanya létesítsen lakóhelyet a fôvárosban, a gyerekek csak ezután kerülhetnek vissza. Közben az anyuka az irodából felhívta az ny.-i intézetet, ahol elmondták, hogy a kislányok szerencsésen megérkeztek, azonban sajnos megbetegedtek, és nagyon sokat sírnak, hiányolják szüleiket. Mivel a családot befogadó nagynéni önkormányzati lakásban lakott, azt nem lehetett megoldani, hogy az anyuka oda jelentkezzen be. Felhívtuk telefonon a Menhely Alapítvány egy munkatársát, akitôl aziránt érdeklôdtünk, hogyan létesíthetne az egyébként valójában hajléktalan anyuka lakcímet a fôvárosban ahhoz, hogy gyermekei visszakerüljenek, és legalább látogatni tudja ôket. Az alapítvány szociális munkatársának javaslatára, és annak a kerületnek a gyámhivatalának segítségével, ahol a szülôk épp tartózkodtak, ún. terü-

1

1997. évi XXXI. törvény

r 55 s

FEHÉR FÜZET 2002

leti lakcímet szerzett H. Judit. Ez azt jelenti, hogy mint hajléktalan, tartózkodási helyként az adott kerületet megjelölve kerületi lakos lett. Végül, több mint egy hónapos telefonálgatás, közbenjárás, hivatalos papírok ide-oda küldözgetése után a gyerekek hazakerültek a szülôkhöz. Álláspontunk szerint az ügyben eljárt kerületi és B. városi gyámhivatal is a jogszabályokkal ellentétesen, illetve a gyerekek és a család érdekeit egyáltalán nem figyelembe véve hozta meg döntéseit. Mint azt fent már kifejtettük, a kerületi gyámhivatal annak ellenére rendelte el az ideiglenes hatályú elhelyezést, hogy meggyôzôdött volna arról, hogy a gyerekek valóban súlyosan veszélyeztetett helyzetben voltak-e. A szülôi kérés ellenére nem végezték el a környezettanulmányt, és a befogadó nagynéni nyilatkozatát sem vették figyelembe. A Gyvt. rendelkezik arról, hogy a gyermek családban történô nevelkedésének elôsegítésére, illetve a családból történô kiemelés megelôzésére az alapellátás keretében kell a gyermekek védelmét ellátó szerveknek, intézményeknek segítséget nyújtani. A fellebbezésben is hivatkoztunk rá, hogy a Gyvt. 6. § alapján a gyermeknek joga van a saját családi környezetében történô nevelkedéshez, és ahhoz, hogy ehhez segítséget kapjon. A törvény 1. § szerint e segítségnyújtás elsôsorban az állam, és a helyi önkormányzatok feladata. A Gyvt. 2. § (3) bekezdése rendelkezik arról, hogy a gyermek családban történô nevelkedését elôsegítô ellátást a gyermek és családja helyzetéhez, szükségleteihez igazodóan kell nyújtani. A törvény szigorúan tiltja a gyermekek védelme során a hátrányos megkülönböztetést, illetve kimondja, hogy a gyermeket kizárólag anyagi okokból fennálló veszélyeztetettség miatt nem lehet családjától elválasztani. Amennyiben felmerül a gyanú, hogy a szülôk már nem képesek, vagy nem is akarják a gyermek veszélyeztetését az alapellátások önkéntes igénybevételével megszüntetni, de alaposan feltételezhetô, hogy segítséggel a gyermek fejlôdése családi körben mégis biztosítható, a települési önkormányzat jegyzôje – a gyerekjóléti szolgálat családgondozójának kirendelése mellett – a gyermeket védelembe veszi (68. §). A B. család esetében, mint azt már írtuk, nem történt meg a kislányok védelembe vétele. Az iratokból kiderül, hogy az anyuka önként tartotta a kapcsolatot a gyerekjóléti szolgálattal, illetve védônôvel is. Érthetetlen tehát, miért nem elôször a védelembe vétel elrendelése mellett döntöttek az illetékesek, ahelyett, hogy karhatalmi segédlettel elszakították a gyerekeket a szüleiktôl. Bár kiderül az is, hogy a család gondozása során az anyukának felajánlott anyaotthoni, illetve a kislányok hetes intézményben történô elhelyezését nem fogadták el, ebbôl azonban még nem következik az, hogy a kialakult, valóban nehéz helyzetet másképp, humánusabb módon ne lehetett volna kezelni. A Gyvt. 51. § rendelkezik arról, hogy az otthontalanná vált szülô kérelmére a családok átmeneti otthonában együttesen helyezhetô el a gyermek és szülôje, ha az elhelyezés hiányában lakhatásuk nem lenne biztosított, és a gyermeket emiatt el kellene választani szülôjétôl. Ilyen felajánlásról jelen esetben nem tudunk, de arról sem, hogy mondjuk a családgondozó segített volna a szülôknek megfelelô albérletet keresésni. B. város gyámhivatalának munkatársa a gyerekek azonnali vidékre szállításáról rendelkezô határozatában a Gyvt. 76. § (2), 82. § (1) bekezdésére, és a 109. § (c) pontjára hivatkozott. A 76 §. (2) bekezdés alapján a gyámhivatal az ideiglenes hatályú elhelyezést megváltoztatja, ha annak feltételei bár fennállnak, de kiderül, hogy van a gyermek nevelésére alkalmas és azt vállaló különélô másik szülô, másik hozzátartozó vagy más személy, akinél a gyermekek elhelyezhetôk. Mivel a gyerekek nem egy másik hozzátartozóhoz, hanem egy a szüleik lakóhelyétôl majdnem 300 kilométer távolságban lévô intézetbe lettek átszállítva, érthetetlen a hivatal jogszabályi hivatkozása. A törvény 82. § (1) bekezdése szerint a gyámhivatal a gyermek gondozási helyét – a gyermek és szülôjének meghallgatása után, a települési önkormányzat jegyzôjének javaslatára – a területi gyermekvédelmi szakszolgálat szakmai véleményének segítségével határozza meg. Végezetül a 109. § c) pontja alapján a gyámhivatal a gyermek védelme érdekében dönt a más szerv által alkalmazott ideiglenes hatályú elhelyezés megszüntetésérôl és megváltoztatásáról. Úgy gondoljuk, a törvényi hivatkozással ellentétben B. város gyámhivatalának eljárása nem szolgálta a gyerekek érdekeit, sôt még hátrányosabb helyzetbe hozta ôket, hisz a szülôk látogatásaitól, az egyetlen kapcsolattartási lehetôségtôl is megfosztották ôket. Ezen túlmenôen pedig a hivatal által hivatkozott jogszabályt az eljáró ügyintézô megsértette, hiszen döntését nem elôzte meg sem a r 56 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

gyerekek és a szülôk meghallgatása, sem a gyermekvédelmi szakszolgálat véleményének beszerzése. A gyámhivatal nem vette figyelembe a Gyvt. 82. § (2) bekezdésben foglaltakat2 sem, amely kimondja, hogy a kiskorú elhelyezése során figyelemmel kell lenni többek között a lakóhelyétôl való távolságra is. Mint írtuk, a kislányok több mint egy hónapos kálvária, és kezdetben napokon át tartó, több órás telefonálgatások után kerültek vissza szüleikhez. Irodánk felajánlotta a szülôknek, hogy segítséget nyújt nekik, amennyiben a gyámhivatalok eljárása miatt bármilyen jogi lépést kívánnának tenni. Ôk azonban ezzel nem kívántak élni, féltek attól, hogy a fenti eset megismétlôdhet velük.

2 Az elhelyezés során a gyámhivatalnak figyelemmel kell lennie a nevelés megkívánt folyamatosságára, a testvérek együttes elhelyezésére, a gyermek nemzetiségi, vallási, kulturális hovatartozására, életkorára, egészségi állapotára, szocializációs szintjére, valamint a korábbi lakóhelyétôl és tanintézményétôl való távolságra.

r 57 s

FEHÉR FÜZET 2002

R. Istvánné (oktatási ügy, önkormányzati közremûködéssel)

R. Istvánné 2002 októberében kereste fel irodánkat. Elmondta, hogy 14 éves, István nevû gyermekét az általános iskolában az igazgatónô megverte. Osztálytársai elôtt kiabált vele, többször pofon vágta, és elszakította a ruháját is. Mint késôbb kiderült, nem egyedi esetrôl van szó, az iskolában bevett gyakorlat a tanulók fizikai és lelki bántalmazása.

Az egyik szünetben István illetlenül beszélt az egyik lány osztálytársáról, s ezt a szomszéd teremben tartózkodó igazgatónô meghallotta. Átment hozzá, és a fiút többször pofonvágta úgy, hogy a bántalmazás során a gyerek tréning felsôje is elszakadt. Ezt megtudva az édesanya, aki az iskolában takarítónôként dolgozott, megkereste az igazgatónôt, és számon kérte tôle a történteket. Az igazgatónô nem adott magyarázatot a tettlegességre, és bocsánatot sem kért a történtekért. A gyerek édesapja is bement az iskolába, hogy megpróbálja megbeszélni, rendezni a konfliktust – sikertelenül. A szülôknek a gyermek bántalmazása felett érzett felháborodáson túl az is nagyon rosszul esett, hogy kamasz gyermeküket az osztálytársak elôtt megalázták, az igazgatónô pedig nem volt hajlandó belátni, hogy hibázott, sem pedig bocsánatot kérni tôlük. Az édesanya elment a helyi önkormányzat Oktatási Irodájába, és az irodavezetônek elpanaszolta a történteket. Elmondta, hogy fiát az igazgatónô megverte és ruháját elszakította. Hozzátette, hogy a történtek után – szerinte az igazgatónô hibájából – annyira elmérgesedett a helyzet az iskolában, hogy egyik gyermekét sem akarja tovább oda járatni. Az irodavezetô azt tanácsolta, hogy próbálják meg békés úton megoldani az ügyet, és azt ígérte, hogy segít az iskolakeresésben. Mivel az édesanya úgy érezte, hogy ügyére az Oktatási Irodában nem fordítanak kellô figyelmet, és valószínûsítette, hogy az irodavezetô nem akarja az iskolaigazgatót kérdôre vonni, felkereste irodánkat, és a segítségünket kérte. Az édesanyával áttekintettük az adott ügyben megoldásként kínálkozható lehetôségeket. A peres eljárást mind ô, mind irodánk kizárta, mivel úgy gondoltuk, az nem szolgálná a gyerekek érdekeit. Egy hét múlva az édesanyát az Oktatási Iroda vezetôje behívta egy egyeztetésre, s oda irodánk munkatársa is elkísérte ôt. Addigra a helyzet annyiban változott, hogy az asszony már nem akarta a gyerekeket másik iskolába átíratni, az átjelentkezési azonban már megindult. Az egyeztetésen az édesanya ezt a problémát elmondta az Oktatási Iroda vezetôjének, aki tájékoztatta, hogy körzetileg a gyerekek ebbe az iskolába tartoznak, így az iskola köteles ôket fogadni (a gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a gyerekek továbbra is abban az iskolában tanulhatnak). Az átjelentkezési folyamat pedig könnyen leállítható, illetve visszafordítható, így az eddig tett lépések nem okozhatnak hátrányt. Az Oktatási Iroda vezetôje azt is elmondta, hogy kivizsgálta az esetet, és mint a munkáltatói jogkör gyakorlója írásbeli megrovásban fogja részesíteni az igazgatónôt. Az egyeztetésen elhangzottakkal az édesanya egyet értett, úgy gondolta, egy fegyelmi eljárás megfelelô büntetés lesz. Mivel gyermekeit továbbra is ebbe az iskolába akarja járatni, azt tanácsoltuk neki, hogy valamennyi érintett érdekében valóban jobb lenne a békés megoldás mellett maradni. r 58 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

A gyermekek tehát az iskolában maradtak, jelenleg is oda járnak, viszont a helyzet nem javult. Bántalmazás már nem éri ôket, de az édesanya beszámolt arról, hogy tanulmányi átlaguk romlik, olyannyira, hogy a legjobban tanuló gyermeke is bukásra áll, és mindezt az igazgatónôvel szembeni konfliktus utóhatásának véli. Beszámolt ezen kívül arról is, hogy az igazgatónô rendszeresen megalázza ôket, állandó megjegyzéseket tesz rájuk. Az is megtörtént egy alkalommal, hogy a két kisebb gyereket kiállította az irodája elôtti folyosóra, és órákon át étlen-szomjan ott kellett állniuk. A kerületi gyermekjóléti szolgálat egyik munkatársa vetett véget a megalázó procedúrának: megfogta ôket, és hazavitte. Az édesanya végül úgy döntött, mégis másik iskolába íratja a gyerekeket. Felkereste a körzet valamennyi általános iskoláját, azonban az eset híre már megelôzte, így átvételi kérelmét mindenhol elutasították. 2002. november 26-án a családsegítô szolgálat egyik munkatársával együtt összehívtunk egy megbeszélést, amin jelen volt R. Istvánné, valamint még két (egyébként nem roma) szülô, akik szintén ebbe az általános iskolába járatják gyermekeiket. Mind a három szülô elmondta, hogy a fent leírt verés nem volt egyedi eset. Az iskolában a tanulók fizikai bántalmazása bevett gyakorlat. Felsoroltak eseteket, amikor tettlegességig fajult a fegyelmezés. Elmondták azt is, hogy nem csak az igazgatónô veri a gyerekeket, hanem a tantestület számos más tagja is. A probléma teljes megértéséhez hozzátartozik, hogy a szóban forgó általános iskola tanulóinak nagy része a város egyik legelhanyagoltabb, rosszhírû részébôl kerül ki. Az ott élô gyermekek halmozottan hátrányos helyzetûek, rossz szociális körülmények között, gyakran csonka családban élnek. A környéken komoly gondot okoz a bûnözés, gyakori a drogprobléma. Az iskolába járó tanulók kb. 80%-a roma származású. Valószínû, hogy a rossz szociális hátterû, problémás családok gyermekeivel valóban vannak magatartási problémák, nehéz a velük való pedagógiai munka. Azonban ahelyett, hogy esélyt kaphatnának a tanáraiktól, nevelôiktôl, hogy a tanulás által életkörülményeik késôbb javulhassanak, nem találkoznak mással, mint agresszióval, megaláztatással, és az elfogadás teljes hiányával. A szülôk felsoroltak eseteket, amikor az iskolában durván megvertek, megaláztak gyerekeket. Ilyen eset volt, amikor egy alsó tagozatos tanulót az igazgatónô bevitte a vécébe, meztelenre vetkôztette, és megverte. Egy másik esetben az egyik tanár az alagsorban teniszütôvel vert meg egy tanulót. Állítólag olyan is megtörtént, hogy egy kislány az igazgatónô szerint túl rövid szoknyába ment iskolába, ezért azt letépte róla, és bugyiban kellett a folyosón járkálnia. A szülôk elmondták, hogy származás alapján a tanárok nem tesznek különbséget abból a szempontból, hogy kit vernek meg. A nem roma gyereket ugyanúgy bántalmazzák, mint a romát, az elsô osztályos, hat éves kisgyereket ugyanúgy, mint a nyolcadik osztályos tizenöt éves kamaszt, lányokat és fiúkat egyaránt. A roma gyerekek helyzetét tovább nehezíti, hogy nekik a származásukra tett megalázó megjegyzéseket is el kell tûrniük. A családsegítô munkatársa elmondta, hogy ezekrôl az esetekrôl beszámoltak neki a szülôk, viszont semmit nem mertek tenni ellene, mert attól tartanak, hogy a tanári kar egy emberként áll bosszút azon a gyereken, akinek az anyja vagy az apja szóvá meri tenni ezt a „nevelési módszert”. R. Istvánné erre megjegyezte, hogy neki is mind a három gyerekével éreztetik a konfliktust és visszaélnek azzal a helyzettel, hogy a továbbtanulás szempontjából tôlük függ a gyerekek sorsa. Negyedikes kisfiának három elégtelent írtak be, amióta az ügy folyik, a legnagyobb fiának pedig rendre elégtelent írnak be a magatartásból. Az igazgatónô ezen felül azt mondta az édesanyának: megbánja még, hogy ujjat mert vele húzni, és elintézi, hogy a nagyfiút ne vegyék fel oda, ahová jelentkezett. A családsegítô szolgálat munkatársától megtudtuk, hogy 2002 februárjában elment az Oktatási Iroda vezetôjéhez, és beszámolt az iskolával kapcsolatos panaszokról, köztük saját tapasztalatairól is. Az Oktatási Iroda vezetôje azzal elintézte a problémát, hogy ô is kemény kezû tanár volt, amíg tanított, és szerinte ezekkel a gyerekekkel nem lehetne máshogy bánni. Úgy gondolta, hogy az igazgatónô példás rendben tartja az iskolát, annak ellenére, hogy ott sok roma gyerek tanul, és „ez esetben a cél szentesti az eszközt”. A családsegítô munkatársa beszámolt még arról is, hogy nem csak a gyerekekkel bánnak megalázóan, embertelenül, hanem az iskola pedagógusai és munkatársai a szülôkkel is elfogadhatatlan stílusban és hangr 59 s

FEHÉR FÜZET 2002

nemben kommunikálnak. Elismerte ugyanakkor, hogy van néhány olyan szülô, aki akár meg is üti a tanárt, ha vélt vagy valós igazának érvényt kíván szerezni, azonban ez nem indokolja azt, hogy a tanári kar mindenkivel szemben megengedje meg magának azt a durva stílust, amely már teljesen eluralkodott az intézményben. Állítólag gyakori, hogy a szülôt is lecigányozzák, bûnözônek, ingyenélônek nevezik, vagy megfenyegetik, hogy állami gondozásba vetetik a gyermekét. A kialakult „háborús hangulat” igazi vesztesei természetesen a gyerekek. Mivel az oktatási ügyekkel kapcsolatban az a tapasztalatunk, hogy sem egy rendôrségi, sem egy évekig elhúzódó polgári peres eljárás nem szolgálja a gyermekek érdekeit, és nem vezet a kívánt eredményre, úgy döntöttünk, az Oktatási Jogok Miniszteri Biztosától kérünk segítséget. Bízunk abban, hogy egy az illetékes szakminisztérium által végzett, alapos vizsgálat és az onnan érkezô, megfelelô ajánlás talán elég lesz ahhoz, hogy a felettesek véget vessenek annak az embertelen bánásmódnak, amely pedagógiai módszerként évek óta dívik a szóban forgó az iskolában.

r 60 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

P. Vilmosné (munkaügyi diszkrimináció)

P. Vilmosné 1999 februárjától dolgozott egy b.-i kórházban. A kórház csak határozott idôre kötött vele munkaszerzôdést, amit korábban annak lejárta elôtt mindig meghosszabbított. A legutolsó szerzôdése 2002. szeptember 30-án, egy évvel a nyugdíjba vonulása elôtt járt le, új szerzôdést azonban nem kötöttek vele.

P. Vilmosné munkakörét tekintve adatrögzítô volt, betegelégedettségi kérdôíveket kellett feldolgoznia. Munkáját úgy három és fél éven át úgy látta el, hogy nem volt rá panasz. A kórház vezetôsége a munkakezdés óta határozott idejû munkaszerzôdést kötött vele. Az elsô szerzôdést hat hónapra kötötték, majd hathavonként a mindig meghosszabbították azt. Az utolsó meghosszabbítás három hónapra szólt. A három és fél év alatt P. Vilmosné több alkalommal felkereste a vezetôséget, kérve, hogy a határozott idejû munkaszerzôdését változtassák át határozatlan idejûvé, mivel már régóta dolgozik ott, és közvetlen felettesei mindig elégedettek voltak a munkájával. P. Vilmosné 2002. július 26-án írásban ígéretet kapott a fôigazgatótól, hogy amennyiben a munkájával elégedettek, lehetséges véglegesítése és bérének rendezése is – a kórház vezetôsége ugyanis addig nem igazította P. Vilmosné munkabérét az egészségügyben dolgozó közalkalmazottak béréhez, így az asszony havi jövedelme alacsonyabb volt annál, amit akkor kapott volna, ha határozatlan idejû munkaszerzôdéssel rendelkezik. A véglegesítés nem történt meg, annak ellenére, hogy a vezetôség által szabott feltételek fennálltak. P. Vilmosné munkabérét sem emelték meg, jövedelme a minimálbér szintjén maradt. Mivel 2002. szeptember 30-át követôen P. Vilmosné szerzôdését nem hosszabbították meg, az asszony munkanélküli lett. Öt nappal a szerzôdés lejárta elôtt az igazgató behívatta, és közölte vele, hogy nem tart tovább igényt a munkájára, és a kórház rossz anyagi helyzete miatt a határozott idejû munkaszerzôdéssel foglalkoztatott dolgozóit „elküldi”. Egyéb indokkal nem szolgált. (Megjegyzendô, hogy ebben az esetben a munkáltatónak nincs indoklási kötelezettsége, és a szerzôdéskötési szabadság elvébôl kiindulva nem kötelezhetô olyan szerzôdés megkötésére, ami akaratával ellentétes). P. Vilmosné úgy érezte, hogy jogsérelem érte, ezért felkereste irodánkat. Elmondta, mennyi ideig dolgozott a kórházban, és azt is, hogy soha nem volt rá panasz. Hozzátette, hogy a történtek ellenére nagyon szereti a munkahelyét, és szeretné visszakapni a munkáját. Véleménye szerint véglegesítése elmaradásának oka az, hogy cigány származású, és 55 éves. Úgy tudja, hogy azt a személyt, akit a helyére fölvettek, határozatlan idejû munkaszerzôdéssel alkalmazták. Az illetô mindössze 25 év körüli, és nem roma származású. P. Vilmosné szerint nem azért küldték el, mert leépítenek a kórházban, és pénzhiány miatt nem tudják ôt tovább foglalkoztatni, hiszen akkor nem vettek volna föl a helyére egy másik dolgozót. P. Vilmosné elmondta azt is, hogy a munkája jogszabály által megállapított, kötelezô feladat, amit a kórháznak ugyanúgy el kell végeznie, mint a betegellátást. Épp ezért nem értette, hogy mi indokolta „elküldését”. r 61 s

FEHÉR FÜZET 2002

P. Vilmosné elmondta azt is, hogy csak egy éve van hátra a nyugdíjazásáig és nagyon szeretett volna innen nyugdíjba menni. A kórház vezetôségét kérte, hogy ha az eredeti munkakörében már nem tudják alkalmazni, adjanak neki valamilyen más munkát. Úgy gondolta, hogy egy kétezer fôt foglalkoztató kórházban akad olyan tevékenység, amit el tud látni, és nem kényszerül arra, hogy munkanélküli segélyen éljen, ami számára rendkívül megalázó lenne. P. Vilmosné ezen kívül arról is tájékoztatta irodánkat, hogy tudomása szerint a kórházban dolgozó szakképzett ápolónôk között is hasonló módon szelektálnak. Elmondása szerint azok a szakképzett ápolónôk, akik roma származásúak, határozott idejû munkaszerzôdéssel dolgozhatnak, míg a nem roma származású ápolónôket határozatlan idejû munkaszerzôdéssel alkalmazza a kórház. Ez nemcsak az ápolónôk között fordul elô, hanem általánosan a többi munkakörben is. Általában egytôl hat hónapig terjedô munkaszerzôdéseket kötnek. P. Vilmosné képviseletét DR. BODROGI BEA ÜGYVÉD látja el, aki keresettel fordul a munkaügyi bírósághoz, mivel a törvényi szabályozás1 alapján állami és önkormányzati szerveknél a közszolgáltatások ellátására foglalkoztatottak (vagyis minden kórházi dolgozó, még a konyhai alkalmazottak is) közalkalmazotti jogviszony keretében foglalkoztathatók, vagyis közalkalmazottak. A közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény2 (Kjt.) egyértelmûen meghatározza, hogy ki közalkalmazott (fent), illetve milyen esetekben lehet egy közalkalmazottat határozott idejû munkaszerzôdéssel alkalmazni. Az utóbbinak két esete van, ezek a következôk: 1. helyettesítés céljából: ebben az esetben ez nem állt fenn, mert P. Vilmosnét nem valaki helyére vették föl, hanem egy üres állást töltött be. A jogos esetre példa, ha szülési szabadságon lévô helyére vesznek föl valakit meghatározott idôre. 2. meghatározott munka vagy feladat elvégzésére: ez a kitétel sem áll, mivel a P. Vilmosné által végzett feladat nem „alkalmi” jellegû volt, hanem jogszabályban megállapítottan kötelezô, és állandóan végzendô feladat. A betegelégedettségi lapok adminisztrálása szervesen hozzátartozik a kórház folyamatos mûködéséhez. Abban az esetben tehát, ha a kórháznál az elvégzésre váró, meghatározott feladat nem alkalomszerûen, és nem meghatározható idôtartamban jelentkezik, hanem rendszeresen és folyamatosan, akkor a Kjt. fô szabálya az irányadó, vagyis határozatlan idejû közalkalmazotti jogviszonyt kell létesíteni a munkavállalóval. Semmi sem indokolta tehát, hogy a kórház határozott idôre szóló szerzôdés keretében állapodjon meg P. Vilmosnéval. Mindenképpen más jogi megítélés alá esik az elsô, a második, illetve a sokadik (jelen esetben 7!) szerzôdéshosszabbítás, ha a határozott idôtartam kikötése a munkáltató részérôl törvényes érdek nélkül történik, és az a munkavállaló jogos érdekének csorbítására vezet. A Kjt. leszögezi továbbá, hogy sok közalkalmazottnak okoz bizonytalanságot, hogy csak határozott idôre kap kinevezést azzal az ígérettel, hogy egy idô eltelte után, a munkateljesítményétôl függôen, a kinevezését határozatlan idejûre változtatják. Ez P. Vilmosné esetében is pontosan így történt. A kórház igazgatójától erre még írásbeli ígéretet is kapott. A fentiekhez hozzátartozik még, hogy a szerzôdés lejártakor esedékes szeptember havi fizetését a kórház nem fizette ki. A Munka Törvénykönyve3 egyértelmûen kimondja, hogy a munkaviszony megszûnésének napján a munkáltató köteles a munkavállaló részére a munkabérét kifizetni. P. Vilmosné a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyûlési Biztosának Hivatalához 2002. november 4-én benyújtott egy beadványt, melyben tájékoztatja a Hivatalt a kórházban tapasztalható tendenciáról, és kéri, hogy a hivatal folytasson vizsgálatot az ügyben. A beadványra még nem érkezett válasz. (Az ügy vitelét az Európai Roma Jogok Központja (ERRC) az antidiszkriminációs program keretében támogatja.) 1

1992. évi XXXIII. törvény a közalkalmazottak jogállásáról (továbbiakban Kjt.) 1992. évi XXXIII. törvény 1.§ és 21.§ 3 1992. évi XXII. törvény 2

r 62 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

Cs. Gyula (munkaügyi diszkrimináció)

Cs. Gyula roma származású fiatalember 1996-ban biztonsági ôr tanfolyamot végzett. A képesítés megszerzése után az egyik bevásárlóközpontban dolgozott, ahol azonban rövid idô után felmondott, mert kiküldték járôrözni. Ezt követôen egy évig nem tudott elhelyezkedni, majd dolgozott egy másik biztonsági szolgálatnál, ennek a cégnek azonban 2001. júniusában megszûnt a szerzôdése. Amikor irodánkat felkereste, már több mint tizenegy hónapja volt munkanélküli. Elmondása szerint azért nem tud elhelyezkedni a szakmájában, mert a biztonsági ôröket foglalkoztató gazdasági társaságok, cégek nem szívesen alkalmaznak roma származású vagyonôröket.

Cs. Gyula 2002 júniusában kereste meg irodánkat. A kisebbségi ombudsman hivatalából irányították hozzánk. Elmondta, hogy hónapok óta próbál elhelyezkedni, de a jelentkezések alkalmával rendszeresen elküldik valamilyen mondvacsinált indokkal. Szerinte roma származása miatt utasítják el mindig, volt olyan alkalom, amikor ezt nyíltan közölték is vele. Mielôtt hozzánk fordult volna, bejelentéssel élt a Személy-, Vagyonvédelmi és Magánnyomozói Szakmai Kamara Budapesti Szervezeténél, megkereste az egyik kereskedelmi televíziót, a Népszabadság egy újságíróját és a kisebbségi ombudsmant. Tôlünk azt kérte, hogy vizsgáljuk ki az ügyét, és segítsünk neki abban, hogy jogi eljárásokat indítson mindazon vállalkozásokkal szemben, melyek bizonyíthatóan származása miatt nem alkalmazták. Közöltük vele, hogy jogi eljárás indítására csak egy-egy konkrét ügy kapcsán van lehetôség, és csak akkor érdemes azt megindítani, ha tudunk olyan bizonyítékokkal, illetve tanúvallomásokkal szolgálni, melyek alátámasztják a hátrányos megkülönböztetéssel kapcsolatos állításunkat. Felmerült, hogy a munkaügyi diszkriminációs esetekben általunk használt teszteléses módszer1 alkalmazásával keressünk bizonyítékot, ezt azonban elvetettük, mert ahhoz, hogy valaki biztonsági ôrként helyezkedjen el, speciális papírokkal kell rendelkeznie (lásd késôbb), ilyen tesztelôink pedig nincsenek. Olyan esetet kellett tehát keresnünk, mely valóban megtörtént korábban Cs. Gyulával de úgy, hogy bizonyítékok és tanúvallomások is sorakoznak mellette. Ezen szempont alapján két ügyet választottunk ki, hogy azokkal kapcsolatban megindítsunk egy-egy jogi eljárást. 2002 áprilisában az Expressz újság egyik hirdetésére jelentkezett Cs. Gyula. Irodai recepciós állást keresett, és mivel a telefonban azt mondták neki, hogy erre a cégnél erre is van lehetôség, Cs. Gyula személyesen is elment a megadott címre. Másnap reggel kilencre kapott idôpontot a C. Security irodájába, ekkor már hárman – valamennyien nem romák – várakoztak az elôtérben. Nemsokára megjelent a cég vezetôje, és mindenkinek kiosztott egy kérdôívet, Cs. Gyulát kivéve. Ô kérdezte, miért nem adnak neki is, mire azt felelték, hogy „kisebb árjához tartozókat” a megbízó nem kíván alkalmazni. Cs. Gyula elmondása szerint ekkor vette észre azt is, hogy az iroda egyik falán egy nyilaskeresztes figurát ábrázoló rajz függ. 2002. május közepén Cs. Gyula szintén egy az Expressz újságban megjelent hirdetés alapján jelentkezett a G. Ügynökségnél. Telefonos érdeklôdésére azt mondták neki, hogy különbözô lehetôségeik vannak, 1 A munkaügyi diszkriminációs ügyekben a rejtett diszkrimináció tettenérésére és késôbbi bizonyítására használjuk az ún. teszteléses módszert, melynek során roma és nem roma tesztelô személyeket küldünk ki egy-egy munkáltatóhoz, hogy mint potenciális munkavállalók jelentkezzenek az adott cégnél meghirdetett állásra. Bôvebben lásd: Fehér Füzet 1998 12. o.

r 63 s

FEHÉR FÜZET 2002

többek között irodaház ôrzésére is keresnek embereket. Megkérdezték, hogy milyen iskolai végezettsége van, és beszél-e nyelveket. Ô mondta, hogy csak nyolc osztálya van, és idegen nyelveken nem beszél, erre azonban azt felelték, hogy ez nem probléma. Mivel Cs. Gyula kimondottan irodaházi munkát keresett, személyesen is felkereste az ügynökséget. Délben érkezett a megbeszélt helyre, a recepción útba igazították egy a folyosó végén található irodához. Itt bekopogott, azonban bent még éppen valamilyen tárgyalás folyt. Miután benyitott, csak ránéztek, és mondták, hogy várjon még egy órát, utána jöjjön vissza. A recepció mellett volt egy hosszú bôrfotel, oda ült le várakozni. Egy idô után a recepciós azt mondta Cs. Gyulának, hogy a fônöke telefonon utasította: szóljon Cs. Gyulának, hogy menjen ki, ne odabenn várakozzon. A recepciós egyúttal elvette Cs. Gyulától a megérkezéskor átadott kísérôkártyát is. Cs. Gyula ezt követôen az utcán folytatta a várakozást, s közben látta, hogy folyamatosan érkeznek az állásra jelentkezôk. Bár ô érkezett meg legelôször, a teherportás mégis mindig az utána jövôket hívta be. Amikor megkérdezte, hogy miért nem kerül már ô is sorra, azt felelte neki, hogy számára már nem aktuális a dolog, menjen inkább haza. A várakozók között rajta kívül még egy roma származású jelentkezô volt, azonban ôt korábban bent az irodában nem látták, így Cs. Gyula szerint kizárólag emiatt mehetett fel. Mikor kijött, elmondta, hogy ôt sem alkalmazták. Számos hasonló eset történt még Cs. Gyulával kitartó álláskeresése során. Mikor megelégelte a dolgot, mint azt fent is említettük, elkezdett azért harcolni, hogy egyrészt a közvélemény figyelmét felhívja a jelenségre, másrészt pedig elégtételt kapjon a megaláztatásokért. Küzdelme során került kapcsolatba a Népszabadság egyik újságírónôjével, aki megpróbált utána járni a fiú állításainak. Felhívta többek között telefonon a G. Ügynökséget, akik nem tagadták, hogy a fiatalember járt náluk jelentkezni, és különbözô kifogásokat keresetek arra vonatkozóan, hogy miért nem alkalmazták.2 Elôször arra hivatkoztak, hogy túl vézna, alacsony, „kilopnák a szemét egy építkezésen”, majd amikor az újságírónô közölte velük, hogy Cs. Gyula thai-boksz bajnok volt korábban, az értelmi képességeivel kapcsolatban fogalmazták meg kétségeiket. Az egyik kereskedelmi csatorna riportere is érdeklôdött az ügy iránt, ôk rejtett kamerával szerelték fel a fiatalembert, és elküldték a C. Security irodájába. A rejtett kamerás felvétel sajnos nem sikerült, nem jutott be abba a helyiségbe, ahol korábban a nyilaskeresztes rajzot látta a falon. Azt azonban a riporter és kollégái tanúsítani tudták, hogy hallották, amint a telefonba azt mondja neki a cég képviselôje, hogy jöjjön, van állás, majd egy óra múlva, amikor személyesen is megjelent arra való hivatkozással, hogy minden hely betelt, elküldték. A Munka Törvénykönyve3 5. § (1) bekezdése alapján a munkaviszonnyal kapcsolatosan tilos hátrányos megkülönböztetést alkalmazni a munkavállalók neme, kora, családi vagy fogyatékos állapota, nemzetisége, faja, stb. alapján. Annak feltételeirôl, hogy valaki vagyonôri tevékenységet folytasson külön jogszabály rendelkezik4. A törvény alapján személy- és vagyonvédelmi tevékenység csak a Személy-, Vagyonvédelmi és Magánnyomozói Szakmai Kamara tagjaként, személyre szóló, a rendôrség által kiadott igazolvány birtokában folytatható. Igazolványt az a büntetlen elôéletû, nagykorú, cselekvôképes személy kaphat, aki a külön jogszabályban5 elôírt szakképesítéssel rendelkezik. Cs. Gyula, miután elvégezte a megfelelô személy- és vagyonôr tanfolyamot, megkapta az elhelyezkedéshez szükséges vagyonôr igazolványt. Ahhoz tehát, hogy biztonsági ôrként bármely cégnél elhelyezkedjen, rendelkezett a szükséges szakképesítéssel. Mint azt már korábban írtuk, Cs. Gyula thai-boksz bajnok volt, ami alapján következtethetünk arra, hogy a fizikuma is megfelelô egy ilyen munka betöltéséhez. Egyébként eleve az, hogy rendelkezik a vagyonôr igazolvánnyal feltételezi, hogy nincs probléma a fizikai és szellemi képességeivel, ugyanis a szakmai követelményekrôl szóló BM rendelet6 ki2

Mekkorát ugorj, ha roma vagy (Féderer Ágnes, Népszabadság, 2002. június 8.) 1992. évi XXII. törvény 4 1998. évi IV. törvény a vállalkozás keretében végzett személy- és vagyonvédelmi, valamint magánnyomozói tevékenység szabályiról, a Személy-, Vagyonvédelmi és Magánnyomozói Szakmai Kamaráról 5 38/1997. BM rendelet 6 38/1997. BM rendelet 3

r 64 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

mondja, hogy a képesítés megszerzéséhez eleve követelmény a nagyfokú önfegyelem, határozottság, fejlett problémamegoldó képesség és fizikai erônlét. A Polgári Perrendtartásról szóló törvény7 164. § (1) alapján a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság elfogadja. A Munka Törvénykönyve 5.§ (8) bekezdése alapján azonban a munkáltató eljárásával kapcsolatos vita esetén a munkáltatónak kell bizonyítania, hogy eljárása a hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó rendelkezéseket nem sértette. Egy korábbi, vesztes munkaügyi diszkriminációs esetünkbôl okulva már tudtuk, hogy a fordított bizonyítás elve a gyakorlatban csak akkor érvényesülhet, ha azt megelôzôen sikerül azt bizonyítanunk, hogy Cs. Gyula valóban kapcsolatba került jelen esetben a G. Ügynökséggel és a C. Securityvel. Úgy gondoltuk tehát – és emiatt esett a választás erre a két cégre – hogy a Népszabadság újságírója és a Fókusz mûsor riportere és munkatársai lesznek a tanúink arra, hogy Cs. Gyula valóban megkereste elhelyezkedési szándékával az érintett cégeket. Annak bizonyítása, hogy ôk a felvételi eljárás során nem alkalmaztak hátrányos megkülönböztetést, már rájuk hárul. Ez pedig nehéz lesz, gondoltuk, hiszen Cs. Gyula valamennyi szakmai követelménynek megfelel, ami a biztonsági ôri állás betöltéséhez szükséges. Bizonyítani tudtuk azt is, hogy valóban a két kérdéses cég folyamatosan keresett embereket. Összegyûjtöttünk több újsághirdetést, melyek egyrészt a Cs. Gyula által megjelölt napok elôtt jelentek meg, illetve olyanokat – bizonyítva ezzel, hogy nem teltek be az álláshelyek – melyek utána. Bár a fiatalember rendelkezett a megfelelô szakképesítést igazoló papírral, az iroda költségére megszerezte még a fegyverviselési engedélyt is, és az erkölcsi bizonyítványát külön is megkérte. Mivel a Személy-, Vagyonvédelmi és Magánnyomozói Szakmai Kamara nem adott választ arról, hogy Cs. Gyula korábbi bejelentésére lefolytatta-e az eljárást, irodánk megkereste a kamarát, és tájékoztatást kért az ügy állásáról. 2002. augusztus 26-án kelt válaszában a Szakmai Kamara arról tájékoztatott bennünket, hogy etikai vizsgálatot kezdeményeztek a C. Securityvel szemben. Tekintettel a bejelentés súlyára, fontosságára az Etikai Bizottság elôkészítô eljárás lefolytatását rendelte el, mely során vizsgálóbiztosok keresték fel a bepanaszolt céget, illetve meghallgatták a panaszost is. Felkeresték a cég irodáját is, ott azonban nem találtak kifüggesztve olyan nyilaskeresztes rajzot, amilyent Cs. Gyula beadványában említett. Tekintettel arra, hogy a panaszosnak nem állt rendelkezésére olyan írásbeli dokumentum vagy egyéb bizonyíték, mellyel állításait igazolhatta volna, az elnökség nem dönthetett az etikai eljárás lefolytatásáról, határozatában azonban úgy fogalmazott, hogy „a hátrányos megkülönböztetést elítéli”. A Szakmai Kamara titkára levelében még arról is tájékoztatta irodánkat, hogy a vagyonvédelmi cégek tevékenységüket általában megbízási vagy vállalkozási szerzôdések keretében végzik. A megrendelô igényeinek megfelelôen biztosítják ezen munkák személyi és tárgyi feltételeit. (E körbe tartozik az egyenruha, a fegyverviselés, a kutyás szolgálat, a vagyonôrök fizikai állapota stb.) Mint írta, “a kamarai tagok sorába tartozó cégek – eseti jelleggel ugyan – de jelezték, hogy megbízójuk feltételei között (szóban közölten) szerepel olyan kikötés, hogy roma származású vagyonôröket az ôrzésre kijelölt területén a vagyonvédelmi cég nem alkalmazhat; ennek be nem tartása a szerzôdés megszûnését és ezáltal más vagyonôrök munkanélkülivé válását vonja maga után. A megbízók ezen magatartása ellen fellépni a Kamarának lehetôsége – kamarai tagságuk hiányában – nincs”. Levelét azzal fejezte be, hogy ismét hangsúlyozta, a Kamara elnöksége a vagyonôrök származás szerinti megkülönböztetését a leghatározottabban elutasítja, azonban jogi lehetôségei a vagyonvédelmi cégek megrendelôivel szemben nincsenek. Mialatt a peres eljárás elôkészítésével foglalkoztunk, az esetrôl megjelent cikk8 nyomán jelentkezett egy biztonsági cég, az Ö. Kft. hogy ô szívesen alkalmazná Cs. Gyulát. Elôször egy budaörsi elektrotechnikai áruházba közvetítették ki, innen azonban pár hét múlva eljött, mert valójában irodaházi állást szeretett volna kapni, és elmondása szerint erre a biztonsági cégnél ígéretet kapott. Pár hónap várakozás után ismét kiközve-

7 8

1952. évi III. törvény Mekkorát ugorj, ha roma vagy (Népszabadság, 2002. június 8.)

r 65 s

FEHÉR FÜZET 2002

títették egy helyre, azonban mivel ez sem irodaházi szolgálat volt, és a munkaidô beosztással is problémái voltak, itt sem maradt sokáig. Ekkor újra leültünk vele, és javasoltuk, hogy amennyiben továbbra is szeretne az elôzô ügyekben jogi eljárást indítani, jó lenne, ha a legközelebbi munkaajánlatot elfogadná, és bár lehet, hogy az sem lesz tökéletes hely, ott tudna maradni, míg az eljárás folyik. Úgy gondoltuk ugyanis, hogy az ügy megítélése szempontjából kulcsfontosságú, hogy azóta alkalmazták ôt egy cégnél – azaz megfelelt a felvételi követelményeknek, alkalmas a vagyonôri munka elvégzésére –, és ott munkáltatói megelégedése mellett folyamatosan dolgozik. Sajnos ennek ellenére Cs. Gyula az Ö. Kft. által felkínált újabb munkahelyet is elutasította, különbözô okokra hivatkozva. Miután közölték vele, hogy amennyiben nem fogad el semmilyen ajánlatot, jobb lenne, ha megválnának egymástól, beadta felmondását. Mi felhívtuk telefonon az Ö. Kft-t, és kérdeztük, hogy tulajdonképpen mi vezetett oda, hogy Gyulának el kellett jönnie. Ôk elmondták, hogy a fiú kizárólag irodaházi állást akart elvállalni, ilyen viszont nagyon kevés van náluk. Mint kiderült, a recepciós és portaszolgálatok a legkeresettebbek, „legelôkelôbbek,” a legtöbben ilyen helyeken szeretnének elhelyezkedni, azonban erre nagyon kevés lehetôség van. Ilyen állásra általában a régi, már kipróbált vagyonôröket közvetítik ki, akik más helyeken már bizonyították rátermettségüket, és természetesen, bár ez nem elôírás, de elônyben vannak az érettségivel és esetleg nyelvtudással is rendelkezô jelentkezôk. Egy újabb beszélgetés alkalmával Cs. Gyula nekünk is elmondta, hogy az ô célja az, hogy egy irodaház recepcióján vagy portáján dolgozzon. Számára az egyetlen bizonyíték arra, hogy nincs etnikai alapon történô megkülönböztetés a vagyonôrök között az ha ôt felveszik egy elegáns irodába vagy egy bankba. Szerinte diszkrimináció az is, hogy kizárólag a legrosszabb helyekre (építkezések, áruházak), a legrosszabb idôbeosztással akarják alkalmazni. Elmondta, hogy korábban dolgozott már több helyen, és most is lenne lehetôsége elhelyezkedni, de kizárólag a legrosszabb munkakörökben. Közben ismét elkezdett jelentkezni a különbözô, magukat hirdetô biztonsági cégeknél. Miután két ajánlatot is elutasított azzal, hogy nem megfelelô a hely, illetve az idôbeosztás, közöltük vele, hogy a jelenlegi körülmények között nem látunk lehetôséget egy per eredményes végigvitelére, így mégsem indítjuk meg az eljárást. Tekintettel arra, hogy Cs. Gyula több állásajánlatot is kapott az utóbbi idôben, illetve ahol alkalmazták, ott ô maga mondott fel, úgy gondoltuk, nem állná meg a helyét a bíróságon azon állításunk, hogy ô roma származása miatt nem tud elhelyezkedni, és emiatt kára keletkezett. Bár valószínûsíthetô, hogy az általa a G. Ügynökséggel és a C. Securityvel kapcsolatban elôadottak megfelelnek a valóságnak, ám ezeket bizonyítani nagyon nehéz lett volna. Pozíciónkat pedig tovább gyengítette, hogy a két cég elleni panaszában említett idôszak óta több álláslehetôséget is elutasított. Azt az állítást, hogy – kezdôként, nyolcosztályos általános iskolai végzettséggel – irodaházi portaszolgálatban vagy recepciós munkakörben kizárólag roma származása miatt nem alkalmazzák, nem láttuk védhetônek. Cs. Gyula nem adta fel a harcot, azóta is jelentkezik minden hirdetésre. Szeptembertôl beiratkozott esti gimnáziumba, szeretné letenni az érettségit, és elhatározta, hogy angolul is megtanul. Egy újságcikkben így nyilatkozik küzdelmérôl: „Be fogom bizonyítani, hogy alkalmas vagyok portaszolgálatra. (…) Még maradt bennem hit. Most már a magam példájával, egyedül, minden segítség nélkül állok ki azokért a romákért, akik dolgozni, tanulni akarnak.”9 Irodánk, amennyiben bizonyított és tetten érhetô diszkriminációt tapasztal, továbbra is segítséget nyújt, és hatósági eljárást indít Cs. Gyula, vagy a hozzá hasonlóan járt romák érdekében.

9

Érettségivel sem magasabb (Féderer Ágnes, Népszabadság, 2002. november 8.)

r 66 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

Idôsebb és ifj. K. Ernô (munkaügyi diszkrimináció)

2002. július közepén a Super Info újságban hirdetés jelent meg, mely szerint P. településre, az egyik multinacionális elektronikai cég munkásokat, valamint munkaerô közvetítôket keres. Idôsebb és ifjabb K. Ernô, mivel egy munkaerô közvetítéssel is foglalkozó Bt.-t mûködtetnek, jelentkeztek a hirdetésre. Elôször telefonon, majd személyesen is azt a tájékoztatást kapták a cég képviselôjétôl, hogy a gyárnak több emberre is szüksége van. Miután azonban a tárgyaláson id. K. Ernô közölte, hogy tudna harminc munkást hozni, de valamennyien roma származásúak, a cég igazgatója visszakozott mondván, hogy ennyi romát sajnos nem tud alkalmazni, náluk tíz százalékban van limitálva a roma dolgozók aránya.

Az igazgató hozzátette még, hogy megfontolja az ajánlatukat és pár napon belül értesíteni fogja ôket. Mivel ígérete ellenére nem jelentkezett, id. K. Ernô többször felhívta a gyárat, de minden alkalommal elküldték valamilyen kifogással, elsôsorban azzal, hogy most mégsincs szükség emberekre. Ifj. K. Ernô ezt követôen megkérte egy munkatársát, hogy telefonon érdeklôdjön a cégnél, mintha ô is a hirdetésre jelentkezett volna, hogy keresnek-e még munkavállalókat. Neki azt felelték, hogy igen, folyamatosan szükség van új dolgozókra, küldje el az ajánlatát. Ifj. K. Ernô újabb próbát tett: egy munkatársnôjét is megkérte, hogy jelentkezzen, neki azonban azt kellett mondania, hogy ô roma asszony, a falujából öten mennének dolgozni, jelentkezhetnek-e. A telefonba a gyár képviselôje neki is azt felelte, hogy van felvétel, jöjjenek be személyesen. Ifj. K. Ernô ezt követôen kereste meg irodánkat, és kérte segítségünket. Meggyôzôdése volt, hogy édesapjával azért nem kötöttek szerzôdést, mert nagy számban közvetített volna ki romákat a munkahelyre. Mindketten rendkívül megalázónak tartották a cég eljárását, és szerették volna, ha irodánk kivizsgálja az esetet. Mivel tudtuk, hogy a gyárba felvesznek romákat, de csak egy bizonyos létszámhatáron belül, nagyon nehézkesnek láttuk a diszkrimináció bizonyítását egy esetleges jogi eljárás során. Korábbi Fehér Füzetekben1 már írtunk arról, hogy a rejtett, közvetett diszkrimináció tettenérésére az ún. teszteléses módszert szoktuk alkalmazni. Ennek során roma és nem roma tesztelôket küldünk az adott munkahelyre, ahol potenciális munkavállalóként kell megjelenniük, viselkedniük. Jelen esetben azonban ez a módszer nem tûnt célravezetônek, hiszen nem arra kellett bizonyítékot keresnünk, hogy felvesznek-e az adott helyre romákat vagy sem, hanem arra, hogy valóban létezik-e ez a bizonyos etnikai alapú létszámkorlátozás. Álláspontunk a panaszosokkal egyetértésben az volt, hogy nem megengedhetô, és a hatályos jogszabályokkal is ellenkezik az olyan gyakorlat, amelynek során egy vállalat vezetôsége kizárólag az általa meghatározott létszámhatáron belül alkalmaz roma származású munkavállalókat, az ezen felül jelentkezôket pedig elutasítja. Az ilyen alapon történô kiválasztás ugyanúgy a hátrányos megkülönböztetés tilalmába ütközik, mintha egyáltalán nem alkalmaznának cigány munkavállalókat az üzemben. Mivel szerettük volna megvizsgálni, hogy milyen a gyárban dolgozók etnikai összetétele, milyen százalékban fordul elô köztük roma származású, arra a következtetésre jutottunk, hogy egy ilyen vizsgálatot csak

1

Fehér Füzet 1998. 12. old.

r 67 s

FEHÉR FÜZET 2002

„belülrôl” végezhetünk el. A tesztelési módszert alapul véve felkértünk két roma újságírót (egy nôt és egy férfit), hogy jelentkezzenek a munkahelyre, és helyezkedjenek el ott legalább egy hétre2. Úgy terveztük, hogy amennyiben felveszik ôket, nem küldünk le nem roma tesztelôt is, azonban ha elutasítják jelentkezésüket, akkor teszünk egy próbát nem roma jelentkezôkkel is. A két újságírót az alábbi feladatokkal bíztuk meg: Telefonon vegyék fel a kapcsolatot a céggel és beszéljenek meg személyes találkozóra idôpontot, amennyiben azt a tájékoztatást kapják, hogy van felvétel. Ha alkalmazzák ôket, legalább négy-öt napig dolgozzanak mindketten a gyárban, és elôre megadott szempontok szerint végezzenek megfigyeléseket. Tapasztalataikról késôbb készítsenek egy írásos beszámolót. A két tesztelô megkapta azt a kérdôívet, melyet minden munkaügyi tesztelés alkalmával kitöltetünk valamennyi résztvevôvel. Ez a kérdôív a telefonos bejelentkezés, illetve a felvételi beszélgetés körülményeire vonatkozó kérdéseket tartalmaz. Kaptak egy külön kérdéssort, mely a gyárban már dolgozóként eltöltött idôszak megfigyelési szempontjait tartalmazta a következô kérdésekkel: 1. A munkára való jelentkezés, felvétel körülményeire vonatkozó válaszokat a mellékelt kérdôíven rögzítsék, amennyiben egyéb, a kérdôíven nem szereplô megfigyelésük, megjegyzésük van, kérjük azt is rögzíteni. 2. A felvételt követôen mennyi idôn belül álltak munkába? 3. A munkába állás elôtt volt-e kötelezô orvosi vizsgálat (ha igen, hogyan, milyen körülmények között zajlott), munkavédelmi – balesetvédelmi oktatás (hogyan, miként zajlott)? 4. Hogyan történt a konkrét munkára történô betanítás (ki volt az oktató, mennyi idô volt a betanulásra, stb.)? 5. Munkahelyi körülmények, állapotok (tisztaság, öltözô állapota, tisztálkodási lehetôség, munkaruha, étkezési lehetôség, munkavégzés helyének megvilágítása, hômérséklet, munkatempó, pihenési – cigarettázási lehetôség, stb.)? 6. Dolgozók összetétele (roma–nem roma arány, nô–férfi arány, életkor összetétele, van-e fiatalkorú foglalkoztatott, van-e csökkent munkaképességû foglalkoztatott, lakóhely: helyiek–bejárók aránya, ki milyen munkát végez, van-e bármilyen megkülönböztetés a dolgozók között, milyen a munkások egymással való kapcsolata, egymásrautaltság, segítôkészség, viszonyulásuk a vezetôséghez, munkahelyhez, általában milyen régóta dolgoznak ott, stb.) 7. Vezetôk magatartása, dolgozókkal való kapcsolatuk (közvetlen, hûvös, lekezelô, fenyegetô, diszkriminatív, tekintélyelvû, diktatórikus, esetleg paternalista, stb.) 8. Hogyan történik a munka értékelése, mik a követelmények, mennyit kell teljesíteni egy mûszak alatt, mi történik, ha valaki nem teljesít eleget, van-e a dolgozóktól elvárt teljesítmény szempontjából bármilyen megkülönböztetés, stb.? 9. Milyen szerzôdésekkel, mennyi idôre alkalmazzák a dolgozókat, milyen bérezésben részesülnek, a munkaviszony létesítésekor milyen felvilágosítást kaptak a szerzôdések meghosszabbításáról, a lehetséges munkahelyi elômenetelrôl? 10. Van-e szakszervezet, üzemi tanács? Létezik-e munkavédelmi szabályzat, ez mennyire hozzáférhetô dolgozók részére? Volt-e már munkavédelmi vagy bármilyen egyéb ellenôrzés valamikor az üzemben? 11. Roma származású dolgozók helyzete az üzemben (munkatársak hogyan viszonyulnak hozzájuk, vezetôség hogy kezeli ôket, történik-e bármilyen utalás, megjegyzés a származásukra vonatkozóan, éri-e ôket bármilyen megkülönböztetés a munkakörülményeik, bérezésük, szerzôdésük, stb. terén, honnan járnak be dolgozni, mióta dolgoznak a gyárban, hogy kerültek oda, stb.)?3

Tesztelôink – miután telefonon azt az információt kapták, hogy van felvétel – 2002. szeptember 30-án személyesen megjelentek a gyárban. Beszámolójukból kiderül, hogy aznap velük együtt tízen szerettek volna az üzemben elhelyezkedni, s ezek közül csak ôk ketten voltak roma származásúak. A portától pár méterre egy

2 Nem ez volt az elsô eset, hogy beépített emberrel próbáltunk megvizsgálni egy munkahelyet. 1998-ban egy munkahelyi balesetet szenvedett fiatal roma lány ügyében küldtünk egy roma újságírónôt az érintett gyárba, hogy ott helyezkedjen el legalább egy hétre, és belülrôl figyelje meg a munkakörülményeket, a dolgozókkal való bánásmódot. (Fehér Füzet 1998., L. Anita, Munkahelyi baleset, 37. old.) 3 A tesztelési módszer alkalmazása nagy körültekintést, fokozott óvatosságot, és szakértelmet igényel. Javaslatunk ezért az, hogy ha ilyen módszer alkalmazása válik szükségessé egy ügyben, a sértettek feltétlenül forduljanak irodánkhoz, vagy más, szakemberekkel rendelkezô szervezethez.

r 68 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

lakókocsiban ülô férfi fogadta ôket, ahol be kellett diktálniuk nevüket, lakcímüket és iskolai végzettségüket. (Az újsághirdetés alapján egyébként betanított munkára kerestek embereket.) Késôbb megjelent a Kft. igazgatója, aki egy ügyintézôhöz irányította ôket. Sem a lakókocsiban ülô férfi, sem az igazgató, sem az ügyintézô nem mutatkozott be nekik, semmilyen tájékoztatót nem adtak a munka jellegérôl, a fizetésrôl, a munkarendrôl. Bár az ügyintézô asztala elôtt volt egy üres szék, senki nem kínálta hellyel a jelentkezôket, végig állniuk kellett. A felvétel során kaptak egy adatlapot és egy munkaköri alkalmassági vizsgálatra szóló orvosi beutalót azzal, hogy másnap vigyék vissza kitöltve. Ezt követôen valamennyi jelentkezôt lekísérték a festô és összeszerelô üzembe, ahol televízió elôlapokat festettek, illetve szereltek össze az ott dolgozók. Itt egy csoportvezetô fogadta ôket, ô sem mutatkozott be. Az egyik asszony megkérdezte tôle, hogy mennyit fognak keresni. A válasz az volt, hogy bruttó 310 forint lesz az órabérük, de hétvégén be lehet menni túlórázni 150–200 százalékos órabérért. A hétvégi munkáért járó bérbôl nem vonnak le semmit, mint kiderült, azt zsebbôl fizetik. Megtudták még azt is, hogy a délelôttös mûszak reggel 5.50-tôl 13.50-ig tart, a délutános 13.50-tôl 21.50-ig, végül az éjszakai 21.50-tôl 05.50-ig. Szerzôdéskötésrôl ezen a napon nem esett szó. Ezt követôen tesztelôink felkeresték a telephelytôl kb. négy kilométer távolságban lévô üzemorvosi rendelôt. Itt az alkalmassági vizsgálat során vizeletvizsgálatra, illetve hallás- és látásvizsgálatra került sor. Ülôhellyel itt sem kínálták ôket, nem kérdezték meg, hogy nem szenvednek-e valamilyen allergiában (tekintettel arra, hogy a gyárban majd vegyi anyagokkal is dolgozniuk kell), nincs-e asztmájuk, nincs-e olyan gerincbetegségük, mely esetleg akadályozza ôket a folyamatos állómunkában. Az orvosi szakvélemény végül mindkét tesztelônket alkalmasnak találta a gyártósori összeszerelô munkára. Bár a szakvéleményt a gyárban senki nem kérte el, nem ellenôrizte, hogy megvan-e, másnap megkezdhették a munkát. Szerzôdésük még ekkor sem volt, és az illetékesek arról sem gyôzôdtek meg, hogy egészségügyi szempontból alkalmasak-e. A munka megkezdése elôtt sem balesetvédelmi, sem tûzvédelmi oktatásra nem került sor. Az egyik tesztelônk feladata az volt, hogy a futószalagról leszedje a tévé elôlapokat, azokat szeszes ronggyal áttörölje, majd egy asztalra tegye. Innen egy másik dolgozó az elôlapokat átrakta a szalagra, ahonnan a festôkhöz került. A munka betanítása pár percet vett igénybe. Munkaruhát nem kapott, egy cérnakesztyût nyomtak mindössze a kezébe, melyre azért volt szükség, nehogy összezsírozza az elôlapokat. A másik tesztelô feladata a tévé keretek festése volt. Ezt egy szórópisztollyal végezte, mely során a vizes bázisú ezüstszínû festék szóródott minden irányba, és a munkaidô alatt mindenki belélegezte, aki a helyiségben tartózkodott. A festék belélegzésének megakadályozására senki nem kapott orr- és szájvédôt, és tesztelônk csak külön kérés után kapott egy kesztyût, hogy ne legyen festékes a keze. A tesztelôk beszámoltak arról, hogy a munka menete úgy volt beosztva, hogy a kétórás munkaszakaszokban, melyet tíz perces szünet tört meg, senkinek se legyen ideje megállni egy percre sem. A kétóránkénti tízperces pihenôben mehetett el a dolgozó vécére, cigarettázni, vagy táplálkozni. A mellékhelyiségek az üzemi öltözôben voltak. Az öltözôben legfeljebb tíz szekrény található, így a dolgozóknak nem nagyon volt lehetôségük az átöltözésre, hacsak a vécében nem. Az üzemben nem volt kézmosási lehetôség, kizárólag az öltözôben. A bejárat mellett volt a kijelölt dohányzó helyiség. Itt, a hidegben cigarettáztak az emberek, és az étkezést is itt bonyolították le a tízperces pihenôidôben. Az üzemben a dolgozók idônként felseperték a szemetet, de a takarításra külön nem alkalmaztak senkit, erre nem is igen került sor, hiszen a munka három mûszakban huszonnégy órán keresztül folyt a gyárban, nem volt leállás. Az öltözôk is piszkosak, elhanyagoltak voltak, a vécék koszosak, egészségügyi papír nem volt sehol. Volt egy üzemi konyha, ez azonban olyan kicsi volt, hogy mindössze pár ember étkezését tudta biztosítani. Nem csak a tesztelôink, de valószínûleg szinte senki nem kapott munkaruhát, egy-két emberen láttak csak gyári pólót, a legtöbben saját ruhájukban dolgoztak. Egyik tesztelônk kérte a csoportvezetôt, hogy biztosítson számára öltözôszekrényt, aki erre ígéretet tett, azonban arról megfelejtkezett. A tévé keret festését végzô emberünk beszámolt arról is, hogy abban a boxban, ahol a munka zajlik, van egy hatalmas vízágy, ami arra szolgál, hogy a lehulló festékfelhôt felfogja. Ez a víz elmondása szerint annyira szennyezett volt, hogy a ráhulló festék halmokat, szigeteket alkotott, és r 69 s

FEHÉR FÜZET 2002

ezt sem tisztította senki. A boxokban semmilyen elszívó berendezés nincsen, így a festôk folyamatosan belélegzik a vegyi anyagot. A gyárban az igazgató elmondás szerint 600 fô dolgozik. A tesztelôk megítélése szerint negyven százalékuk férfi, hatvan százalékuk nôi munkaerô. A munkások életkora 18 és 40 év között van, fiatalkorú vagy csökkentett munkaképességû alkalmazottal nem találkoztak. Bár valóban voltak roma származású dolgozók az üzemben, azonban létszámuk elenyészô, még a tíz százalékot sem éri el. A munkások többsége nem helyi lakos, a környezô településekrôl, falvakból járnak be dolgozni. A munkafolyamatoknál vegyesen osztják be ôket, kizárólag a festôi munkakör olyan, ahol csak férfiak dolgoznak. A tesztelôk tapasztalata az volt, hogy nincs megkülönböztetés roma és nem roma munkavállalók között. A vezetôség és az irodai alkalmazottak egyaránt fölényesen, lekezelôen és megalázóan bánnak minden üzemben dolgozóval, származásától függetlenül. A külföldi származású tulajdonosok köszönni sem hajlandóak a beosztottaknak, még abban az esetben sem, ha azok elôre köszönnek nekik. A munkások egymás közti viszonya jó, az egymásrautaltság miatt segítôkészek valamennyien. Elmondták néhányan, hogy a környéken kizárólag gyárakban lehet elhelyezkedni, azonban itt a legrosszabbak a körülmények, és a legkevesebb a munkabér. Azt, hogy van-e üzemi tanács, szakszervezet a tesztelôink nem tudták kideríteni, de valószínûsítik, hogy nincs, mert errôl sem a fônökség, sem a dolgozók nem tettek említést. Arról sincs tudomásuk, hogy korábban volt-e bármilyen munkaügyi, munkavédelmi ellenôrzés a gyárban. Beszámoltak egy esetrôl, amikor egy nagy hordó festék kiömlött a padlóra, amit az egyik tesztelônkkel töröltettek fel. A tisztítás után is a vegyszer jó része ott csillogott a padlón, azonban ezzel senki nem törôdött. Embereink egy hétig dolgoztak ott munkaszerzôdés, munkaruha, védôfelszerelés nélkül úgy, hogy még azzal sem voltak pontosan tisztában, hogy mennyi bért fognak kapni. A hét utolsó munkanapján bejelentették felmondásukat, ekkor a munkaviszony megszüntetésérôl szóló papírral együtt kapták kézhez az utólag elkészített szerzôdésüket. Ebbôl kiderül, hogy határozott idôre, december 20-ig kötött velük szerzôdést a gyár, gyártási összeszerelô munkakörben alkalmazták ôket, személyi alapbérük pedig 300 forint volt. Az, hogy a háromszáz forint bruttó vagy nettó összeg-e, nem derül ki, az sem, hogy milyen munkaidôben és beosztásban kellett dolgozniuk. A tesztelést követôen úgy értékeltük a birtokunkban levô bizonyítékokat, hogy érdemes peres eljárással próbálkozni a cég ellen. Ketten is hallották az igazgató azon kijelentését, hogy csak tíz százalékig alkalmaznak roma származású munkavállalókat. Miután id. K. Ernôt telefonban többször elutasították azzal, hogy pillanatnyilag nincs szükségük további emberekre, ifj. K. Ernô munkatársának azt felelték, hogy küldje el az ajánlatát, folyamatosan keresnek új dolgozókat. Tesztelôink tapasztalata pedig az volt, hogy a dolgozók elenyészô hányada roma származású, létszámuk még a tíz százalékot sem éri el. Id. K. Ernô azonban idôközben úgy döntött, inkább visszalép a peres eljárás kezdeményezésétôl, mert reménytelennek tartja annak sikeres végigvitelét. Úgy gondolta, nem éri meg évekig pereskednie, szerinte nem tudtuk volna bebizonyítani a hátrányos megkülönböztetés megtörténtét, és végül tartott attól, hogy amennyiben híre megy annak, hogy beperelt egy ilyen nagy céget, a késôbbiek során senkitôl nem fog további ajánlatot kapni. Fia, bár minden áron szerette volna az ügyet peres útra terelni, elfogadta édesapja döntését. Végül abban állapodtunk meg, és ezt id. K. Ernô is elfogadhatónak találta, hogy megkeressük az Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi Fôfelügyelôség megyei kirendeltségét, és kérjük, folytassanak átfogó vizsgálatot az üzemben. Ezen eljárás jelenleg folyamatban van. A munkaügyi ellenôrzésrôl szóló törvény4 hatálya az 1. § (2) bekezdése alapján a hátrányos megkülönböztetés tilalma megtartásának ellenôrzése szempontjából kiterjed a foglalkoztatásra irányuló jogviszony létesítését elôkészítô munkaáltatói eljárásra, különösen a pályáztatásra, kiválasztásra is. Bár irodánk az ügyben kizárólag a hátrányos megkülönböztetéssel kapcsolatos jogsérelemmel foglalkozhat, tesztelôink számos egyéb olyan szabálytalansággal találkoztak az üzemben eltöltött idô alatt, melyre fel kellett hívnunk a munkaügyi felügye-

4

1996. évi LXXV. törvény

r 70 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

lôség figyelmét. Nem mehetünk el amellett, hogy Magyarország nemzetközi vállalásai és a hazai jogszabályok ellenére a munkáltató a gyakorlatban nem tesz eleget a megfelelô munkakörülmények biztosításával, a munkavédelmi, munkabiztonsági szabályok betartásával kapcsolatos feladatainak. Úgy gondoljuk megengedhetetlen, hogy a fentiekben bemutatott embertelen, megalázó körülmények között, sokszor szerzôdések nélkül kiszolgáltatottan foglalkoztassanak ma embereket, tekintet nélkül azok származására. (Az ügy vitelét az Európai Roma Jogok Központja (ERRC) az antidiszkriminációs program keretében támogatja.)

r 71 s

FEHÉR FÜZET 2002

Z. Sándorné I. (rendôrségi ügy)

2000. december 7-én B. városban a fiatalkorú Z. Zoltánt lopáson érték tetten, azonban a fiú társával együtt édesanyja házába menekült a rendôrök elôl. A rendôrök rövidesen megérkeztek a házhoz és kérték, hogy engedjék be ôket a fiúk elfogása végett. Erre nem került sor, a rendôrök ezért az intézkedés eredményessége érdekében kénytelenek voltak erôsítést hívni. A kiérkezô erôsítés a fiúkat elfogta, azok ellenállást nem tanúsítottak. E közben Z. Sándorné hangos szóváltásba keveredett a rendôrökkel, követelve, hogy ôt, mint törvényes képviselôt is vigyék be a rendôrségre fiával együtt. Ennek azonban a rendôrök nem tettek eleget sôt, a helyszínen tartózkodó egyik rendôr a Z. Sándornéval való összeszólalkozása során az asszonyt pofon ütötte. 2001. január 19-én Z. Zoltánt ôrizetbe vették a városi kapitányság munkatársai, errôl azonban a fiú édesanyját nem értesítették hivatalosan. Késô éjjel Z. Zoltán testvérei az egyik rendôr lakásán érdeklôdtek testvérük felôl, azonban csak a rendôr felesége volt otthon, akivel összeszólalkoztak. Ezt követôen nem sokkal az intézkedést foganatosító két rendôr behatolt Z.-né lakására, ahol az ott tartózkodókat bántalmazták és gázspray-vel lefújták. Késôbb Z.-né másik fiát is igen súlyosan bántalmazták. A két esetben a Nógrád Megyei Ügyészségi Nyomozó Hivatal indított nyomozást.1

A B. városban élô Z. család egyik tagjának, a fiatalkorú Z. Zoltánnak igen gyakran akadt dolga a rendôrséggel, elsôsorban lopások miatt, ilyen ügyekben több ízben el is ítélték. 2000 decemberében is hasonló ügy miatt fogták el a tettenérését követôen. A fenti napon a család házához kiérkezô rendôrök csak munkatársaik helyszínre érkezése után tudták elfogni2 Z. Zoltánt és társát, aki nem tartozik a családhoz. A probléma abból adódott, hogy Z-né követelte, hogy ôt is vigyék be gyermekével együtt, mint törvényes képviselôt. A rendôrök ezt megtagadták, állítólag az intézkedést vezetô egyik rendôr utasítására; mindazonáltal az ügy ezen részlete máig tisztázatlan. Az mindenestre biztos, hogy az erôsítéssel kiérkezô váltásparancsnok, a B. Városi Kapitányság munkatársa összeszólalkozott Z.-nével, ami odáig fajult, hogy a rendôr egy ízben arcon ütötte az asszonyt. Az ütés következtében Z.-né a földre került. A helyszínre késôbb mentôt hívtak, és Z.-nét a közeli város kórházába szállították. Az itt felvett ambuláns értesítô tanulsága szerint az arc bal oldalát érte ütés, a beteg fájdalomra panaszkodott. Rögzítette még az orvos, hogy az arc bal oldalán a bôr a fülkagyló alá terjedôen piros, illetve a beteg nyomásra, tapintásra enyhe érzékenységet jelez. Már itt érdemes megjegyezni, hogy a büntetôeljárás késôbbi szakaszában az orvosszakértô megállapította, hogy a Z.-né arcán bekövetkezett elváltozás (lényegében a fenti tünetegyüttes) gyakorlatilag nem is utalhat jelen esetben másra, mint pofonütésre. Ez volt az egyik legnyomósabb érv annak késôbbi – nem jogerôs – megállapításának, hogy az illetô rendôr az adott idôben valóban pofon ütötte

1

Mivel a NEKI csak jóval az ügy kezdetet után, a tárgyalási szakban kapcsolódott az ügybe, a bevezetôben és a késôbbiekben leírt tényállás, illetve egyéb adatok túlnyomórészt az ügyben született elsô fokú ítélet és a NEKI által beszerzett adatokon alapul. Erre tekintettel a késôbbiekben csak akkor jelezzük a pontos forrást, ha annak megjegyzése lényeges. 2 Az 1994. évi XXXIV. törvény a rendôrségrôl 33.§ (1) bekezdés a) pontja.

r 72 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

Z. Sándornét. A büntetôeljárás részletes taglalását késôbbre hagyjuk, a bevezetôben említett másik bûncselekmény ismertetését követôen térünk ki arra. 2001. december 19-én Z. Zoltánt beidézték a B.-i Rendôrkapitányságra, tanúkénti kihallgatásra. A nap folyamán Z. Zoltánt ôrizetbe vették, ám errôl törvényes képviselôjét, azaz édesanyját nem értesítették hivatalosan, noha ezt könnyen megtehették volna, lévén Z.-né a kapitányság épületében, illetve késôbb az épület elôtt tartózkodott. Egy ízben közölték vele, hogy fiát már másik helyre szállították, ami egyrészt nem volt igaz, másrészt hivatalos közlésnek sem volt tekinthetô. További gondot okozott, hogy az édesanyát a rendôrség úgymond kizárta az eljárásból mint törvényes képviselôt, azzal indokolva, hogy Z.-né ellen kiskorú veszélyeztetése miatt eljárás folyik. Egyébként ezt az eljárást a késôbbiekben megszüntették még a nyomozati szakban. Csak röviden kitérve a „kizárásra”: arra a rendôrségnek nem volt törvényes alapja. A büntetôeljárás szabályai szerint a rendôrség is eseti gondnok kirendelését kérheti a gyámhivataltól a vádirat benyújtásáig, ha a törvényes képviselô jogai gyakorlásában akadályozva van, vagy törvényes képviselô nincsen, illetôleg személye nem állapítható meg. A Z.-né ellen folytatott büntetôeljárás ezek egyikébe sem illik bele, de a Be. kizárhatónak nyilvánítja a törvényes képviselôt akkor is, ha az a bûncselekményt a fiatalkorúval együtt követte el, vagy érdekeik ellentétesek. Csakhogy ezt a kizárást csak az ügyészség és a bíróság teheti meg, a nyomozó hatóság nem. Éppen ezért a rendôrség a kizárás alapjául az akadályozatást jelölte meg. Ez nyilvánvalóan nem volt igaz, hiszen Z.-né mindvégig a helyszínen volt, amíg a fiát kihallgatták3. Z. Zoltán anyja kb. este 8–9 óráig várt a kapitányság elôtt, aztán hazament. Késôbb kiderült, hogy ekkor már fiát átszállították a megyei kapitányság fogdájába. Hozzávetôlegesen 23 óra körül érkeztek haza Z.-né idôsebb fiai a munkából, akikkel közölte, hogy mi történt aznap és fia hollétérôl nem tud. Ezt követôen a két fiú elindult annak a rendôrnek a házához, akirôl tudták, hogy Zoltán kihallgatásán részt vett4. A férfit nem találták otthon csak annak feleségét, akivel hangosan összeszólalkoztak, majd hazamentek, de testvérük fogva tartásának helyét nem tudták meg. A rendôr felesége a két férfi távozását követôen mobiltelefonon a rendôrkapitányságon tartózkodó férjét, majd annak egy kollégáját hívta fel kb. 23 óra 45 perckor. A két rendôr a hívásokat követôen kocsival Z.-ék házához mentek, és oda behatoltak. A házban Z. Sándorné, lánya, Z. Gizella és Z.-né négy kiskorú gyermeke, valamint egy ismerôs család kiskorú gyermeke tartózkodott. A rendôrök szidalmazni kezdték Z.-nét, mert azt hitték, hogy ô is járt a rendôr házánál. Z. Gizella anyja védelmére kelt, mire a rendôr kollegája elôször egy pisztolyt szorított a fejéhez, majd – miután Z. Sándornét, Gizellát, illetve vélhetôen a kisebb gyermekeket is gázspray-vel lefújták – a földre rántotta, több ízben belerúgott és bántalmazását csak társa felszólítására hagyta abba. Az így keletkezett sérülések gyógytartama valószínûleg (mivel látlelet nem készült) 8 napon belüli volt, azonban a bántalmazás jellege alapján a súlyosabb sérülések elmaradása csak a véletlennek voltak köszönhetôek5. A rendôrök ezután elhagyták a házat és a család másik két tagjának felkutatására indultak. Z. Sándorné gyermekeivel és K. Erikával (a másik család kiskorú gyermekével) attól tartva, hogy bántalmazóik visszatérnek, elhagyta a lakást és a K. család háza felé indultak. Útközben ismét összetalálkoztak a két rendôrrel, akik autójukból kiszállva az asszony fejéhez pisztolyt tartva követelték, hogy mondja meg, hol találják két fiát. Z.-né nem tudott válaszolni, így otthagyták és tovább indultak. A család az éjszaka hátralevô részét a K. család házában töltötte. Idôközben – kb. éjfél körül – Z. Sándor, Z-né fia is hazaért a család által már otthagyott házba, és rövidesen a két rendôr is visszatért ide. A férfit a rendôrök szidalmazták, gázspray-vel lefújták, majd ököllel legalább két3

Fontos, hogy e vonatkozásban Z.-né (önállóan) panasszal élt az ügyészségnél, amely annak helyt is adott, és a rendôrség felé ezt jelezte. A kihallgatáson egyébként a kirendelt eseti gondnok részt vett. 4 Meg kell jegyezni, hogy akármennyire aggódott is a család, ez az ötlet nem volt túl jó; tudhatták volna, hogy késô éjszaka – akár otthon van a rendôr, akár nincs – valószínûleg nem fogják tudni tisztázni a helyzetet, inkább további problémák adódhatnak. Leszögezzük, hogy a rendôrök késôbbi viselkedését egyáltalán nem menti Z-né fiainak „éjszakai látogatása”. 5 Az elsô fokú ítélet a Z. Gizella ellen elkövetett bántalmazást a vallomások és egyéb adatok alapján bizonyítottnak látta.

r 73 s

FEHÉR FÜZET 2002

szer megütötték. A bántalmazás következtében Z. Sándor 8 napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett, és sérüléseire nézve – szerencsére – orvosi látlelet is készült. Ennek késôbb döntô jelentôsége volt. A rendôrök ezután, immár véglegesen elhagyták a lakást, távoztukkor azonban megrongálták a televíziót és a videót, illetve betörték egy ajtó üvegét. A rendôrök Z.-né másik fiát is felkeresték otthonában, akit ugyan nem találtak otthon, de a feleségét megfenyegették. A tényállás – melyet úgy kell figyelembe vennünk, hogy a leírás alapjául szolgáló ítélet nem jogerôs – ismertetését követôen térhetünk ki a büntetôeljárás néhány mozzanatára. Nem könnyû a helyzetünk e vonatkozásban, mert választásra kényszerülünk: vagy minél részletesebb, pontosabb leírást igyekszünk adni az eljárásról, vagy kiemelünk néhány kulcsfontosságú és érdekes momentumot, amelyek mentén elemezhetjük az eljárást, illetve eljuthatunk az ítélet egyes megállapításaiig. Tekintettel arra, hogy maga a nyomozati iratanyag terjedelme is tekintélyes, a nyomozó hatóság nagy erôket mozgósítva folytatta az eljárást – és igen eredményes munkát végzett6 – így célszerûbbnek látszik csak momentumokat kiragadni, az esetleírás kereteit is figyelembe véve. Utalunk itt arra is, hogy a nyomozással kapcsolatban felvetett kérdések lényegében az ítéletben is visszaköszönnek, így az adott probléma taglalásakor az ítéletben erre vonatkozó bírósági álláspontot is ismertetjük. Utolsóként megjegyezzük, hogy a bevezetô elsô részében leírt bûncselekménnyel csak érintôlegesen foglalkozunk, mivel ez lényegesen csekélyebb súlyú, mint a soron következô bûntettek. Az eljárás során – az alapos gyanú közlését követôen – a rendôr gyanúsítottak alibi-igazolási kísérletei kétirányúak voltak: egyrészt meg akarták cáfolni, hogy egyáltalán ôk elkövethették a bûncselekményt, másrészt egyéb, az eseményekkel kapcsolatos tényállási elemeket is tagadni próbálták. A baj nem ezzel volt, hisz a legalapvetôbb büntetôeljárási elv a terhelt védekezési joga és lehetôsége7; a probléma abból adódott, hogy esetünkben a terheltek miként tették mindezt. A nyomozás kezdetén az elsôrendû8 terhelt tagadta a bûncselekmény elkövetését, és arra hivatkozott, hogy ôt felesége nem hívhatta mobiltelefonon9, mert az akkor sógoránál volt, és ô hívta fel az autója problémája miatt. A nyomozás során kiderült, hogy az elsôrendû gyanúsított sógora abban az idôben külföldön tartózkodott. Ennek megdöntésére a gyanúsítottak bemutatták az útlevelet, amelyben arra a napra szóló beléptetô-bélyegzô volt, azaz az elsôrendû gyanúsított sógora a kérdéses napon Magyarországon tartózkodott. A hatóság azonban megállapította, hogy a bélyegzôt kezelô határôr aznap nem is volt szolgálatban, így azt nem is használhatta, ily módon kiderült, hogy az útlevelet meghamisították. Ezt követôen az elsôrendû terhelt sógora is gyanúsított lett, hamis tanúzás és közokirat-hamisítás bûntette miatt10. Ez a védekezés tehát megdôlt, oly annyira, hogy az eljárás késôbbi szakaszában mind az I. rendû, mind a IV. rendû gyanúsított e vonatkozásban beismerô vallomást tettek. Mindazonáltal a fentiek nem kedvetlenítették el a gyanúsítottakat: a késôbbiekben arra hivatkoztak a telefon vonatkozásában, hogy az az elsôrendû terhelt egyik informátoránál volt. E körben érdemleges az, hogy a gyanúsítottakat egyáltalán nem zavarta, hogy ezzel a vallomásukkal teljességgel hiteltelenné teszik védekezésüket (a bíróság utalt is erre az ítéletben). Ebbôl következôen ezt a védekezést sem fogadta el a bíróság.

6

A NEKI már több ízben elismerôen szólt a Nógrád Megyei Ügyészségi Nyomozó Hivatal munkájáról. Érdemes azt is megjegyezni, hogy – jelenlegi ismereteink szerint – a hivatal az osztályvezetô ügyészen kívül egyetlen ügyészségi nyomozóval végzi munkáját. A NEKI e probléma taglalására is kitért 2002es, a rendôrségi ügyekkel kapcsolatos összefoglalójában. 7 Büntetôeljárási törvény (1973. évi I. törvény) 6.§ 8 A továbbiakban elsôrendû terhelt alatt azt a rendôrt értjük, akit felesége telefonon keresett. Kollegája a II. rendû terhelt, míg a Z.-nét pofon ütô rendôr a másodrendû. Szerepelt még egy negyedrendû terhelt is, ô civil volt. 9 A nyomozó hatóság beszerezte a híváslistát, ami a kérdéses idôpontban a kapitányságra érkezett. Ebbôl állapították meg, hogy a gyanúsítottakat az I. rendû terhelt felesége értesítette. 10 Az elsôrendû terhelt gyanúsítása pedig e bûncselekményekre is kiterjedt, természetesen mint a bûncselekmények felbújtójára.

r 74 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

Annak megdöntésére, hogy a kérdéses idôben egyáltalán a helyszínen lehettek-e a gyanúsítottak, azt hozták fel, hogy azon az éjszakán mindvégig a kapitányságon tartózkodtak és kihallgatásokat foganatosítottak. Röviden összefoglalva: kiderült, hogy azt a személyt, akinek kihallgatására hivatkoztak, aznap ki sem hallgatták, a becsatolt kihallgatási jegyzôkönyvet utólag készítették. Mindezek „végsô”11 tisztázása a tárgyalási szakban történt meg. Mind a bántalmazási, mind a pofonütéssel kapcsolatos cselekmények kapcsán utalnunk kell a védelem tanúinak szerepére. Természetesen nem lehetséges valamennyi vallomás körülményeinek ismertetése, így e vonatkozásban azt kell megjegyeznünk, hogy e tanúk szinte mindegyike „megrendelésre” adta elô vallomását. Arra azonban nem figyeltek oda, hogy vallomásaik a nyomozati szaktól a tárgyalási szakig változtak a szerint, hogy a védelem pillanatnyi helyzete és az ügy állása azt hogyan kívánta meg. Éppen ezért a vallomások következetlenek voltak, és – ahogy a bíróság ítéletében több helyen is megjegyezte – a tanúk némelyike az idô elôrehaladtával „egyre jobban emlékezett” a történtekre, ami elsôsorban azon tények vonatkozásában volt érdekes, melyekre nézve korábban nem vagy nagyon bizonytalanul tudtak nyilatkozni. Ezért nem vette figyelembe ezeket a vallomásokat a bíróság: ráadásul mind a két eseménysor kapcsán voltak ilyen nyilatkozatok. A gyanúsítottak (késôbb vádlottak) azon kísérlete, hogy magukat mentsék, pontosan a visszájára sült el, mert éppen a tanúvallomások következetlensége, összefüggéstelensége, esetenként nyilvánvalóan valótlan tartalma12 miatt is állapította meg a bíróság a vádlottak bûnösségét elsô fokon. Röviden kitérünk arra is, hogy a fentiekkel szemben melyek voltak azok a bizonyítékok, melyek alapján a bûnösség kérdésében dönteni lehetett: a beszerzett híváslista, az orvosi adatok (mindkét esemény vonatkozásában)13, a sértettek (egyezô és nem ellentmondó) vallomásai. Nyilvánvalóan nem csak ezekre a bizonyítékokra alapította a bíróság ítéletét, de ezek a legnyomatékosabban figyelembe vett bizonyítékok voltak14. A bíróság 2002. június 19-i ítéletében a következô döntést hozta: az I. rendû vádlottat 3 év 6 hónap börtönbüntetésre és 4 év közügyektôl eltiltásra ítélte hivatali visszaélés, súlyos testi sértés kísérlete, rongálás vétsége, hamis tanúzásra és közokirat-hamisításra való felbujtás miatt15. A II. rendû vádlottat hivatali visszaélés, súlyos testi sértés kísérlete és rongálás vétsége miatt 2 év 8 hónap börtönbüntetésre és 3 év közügyektôl eltiltásra ítélte. A III. vádlottat hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás miatt 300 napi tétel pénzbüntetésre ítélte16, míg a IV. rendû vádlottat közokirat-hamisítás és büntetôügyben elkövetett hamis tanúzás miatt 1 év börtönbüntetésre ítélte, melynek végrehajtását két év próbaidôre felfüggesztette17. A bíróság az ítélet kihirdetésekor szóban is részletesen indokolta ítéletét, írásba foglalt ítélete pedig mintegy 70 oldalt tesz ki. Ami igazán jelentôs lehet, az a bíróság azon – igaz, csak a szóbeli indokoláskor elhangzó – kijelentése, hogy az ilyen cselekmények esetén a törvény szigorával kell lesújtani az elkövetôkre. Figyelembe véve egy a közelmúltban hozott, hasonló ügyben született ítéletet18, megkockáztatható, hogy változik a bírósági ítélkezés az ilyen és ehhez hasonló, tagadhatatlanul súlyos bûncselekmények esetén, elsôsorban ami a kiszabott büntetéseket, illetve tartamukat illeti.

11

Ismételten utalunk rá, hogy a fenti szövegben szereplô tényállás jogerôsen még nem nyert megállapítást. Egy esetben mind a gyanúsítottak, mind tanúik vallottak arról, hogy tudomásuk szerint a Z. családnál tulajdonképpen „maffialeszámolás” történt. A bíróság ezt az állítást, illetve az erre vonatkozó vallomásokat is kirekesztette a bizonyítékok körébôl. 13 Arra vonatkozóan, hogy milyen bántalmazások történtek, illetve használtak-e gázspray-t. 14 Az elsô fokon született ítélet írásba foglalva 70 oldalt tesz ki: a bíróság nem fukarkodott az indokolással. 15 Mellôzzük a részletes és pontos ismertetést az elkövetôi formára (tettes, társtettes, felbújtó, bûnsegéd), folytatólagosságra, rendbeliségre, halmazatra stb. vonatkozóan valamennyi vádpont és terhelt vonatkozásában. 16 Egy napi tétel összegét 300 Ft-ban határozta meg a bíróság. A kiszabott 90 000 Ft. pénzbüntetést meg nem fizetése esetén fogházban letöltendô szabadságvesztésre kell átváltoztatni, egy napi tételnek egy napi szabadságvesztés felel meg (Btk. 52.§). 17 A harmadrendû vádlott büntetését kivéve valamennyi büntetés halmazati büntetésként került kiszabásra. 18 F. Kálmán roma származású kiskorú sértett sérelmére követtek el bûncselekményt rendôrök és halászati ôrök. A bíróság jogellenes fogva tartás miatt mondta ki ôket bûnösnek elsô fokon. A kiszabott szabadságvesztéseket nem függesztette fel, sôt, ezeket a vádlottakat is elôzetes letartóztatásba helyezték az ítélethirdetést követôen. Az esetleírás az Összefoglaló a NEKI rendôrséggel kapcsolatos ügyeibôl 2001–2002 címû kiadványában szerepel, a 35–36. oldalakon. 12

r 75 s

FEHÉR FÜZET 2002

Az eljárásban a sértetteket DR. FURMANN IMRE képviselte. A sértettek polgári jogi igényt is érvényesítettek az eljárásban, mind vagyoni, mind nem vagyoni károk tekintetében19. A bíróság a vagyoni igénynek helyt adva kötelezte az elsô- és másodrendû vádlottakat 18 260 Ft. kártérítés megfizetésére (televízió, videó, üveg), a nem vagyoni igény tekintetében az igényt egyéb törvényes útra utasította. A nem vagyoni kár körében a NEKI már benyújtotta keresetét a bíróságra. Végezetül arra térünk ki, hogy mi történt közvetlenül az elsô fokú bíróság ítéletének kihirdetése után. Az ügyész indítvánnyal élt az elsô- és másodrendû vádlottak letartóztatása iránt. A bíróság errôl nyomban döntött, és elôzetes letartóztatásukat elrendelte, hivatkozva a Be. 92. (1) b) pontjára20, így letartóztatásukat nyomban foganatba vették. A vádlottak és védôjük fellebbezése nyomán (a negyedrendû vádlott az ítéletet tudomásul vette, így vonatkozásában az ítélet jogerôs) a fellebbezési tárgyalást a Nógrád Megyei Bíróság 2002.december 17-én tartja.

19

A büntetôeljárás keretében érvényesített polgári jogi igényt, azaz kártérítési igényt „adhéziós eljárásnak” is nevezik: két alapvetôen eltérô jogintézmény, jogág és eljárás találkozik itt, illetve „tapad” (ld. adhézió) össze. Csak az érdekesség kedvéért egy két megjegyzés erre vonatkozóan: a büntetôeljárás mostoha gyermeke a polgári jogi igény. Leggyakrabban a bíróság egyéb törvényes útra utasítja azzal az indokkal, hogy az elbírálás az eljárást késlelteti (Be. 215.§ 2.mondat). Az e tárgyban születô beadványok vélhetôen elég változatosak, mindazonáltal a NEKI igyekszik minél nagyobb súlyt fektetni azokra, mert szigorúan nézve az ezen igény alapjául szolgáló beadványnak tulajdonképpen a keresetlevél kellékeivel kell rendelkeznie, bár eljárásjogilag nincs erre elôírás (de a Be. 56.§-a is azt írja elô, hogy a polgári jogi igény vonatkozásában a polgári eljárás irányadó, amennyiben annak alkalmazása nem ellentétes a büntetôeljárás feladatával, jellegével és az eljárási törvénnyel; másrészt pl. illetékfizetési kötelezettség, sôt, mérsékelt illeték is felmerülhet e körben). Vitatott az is, hogy nem vagyoni kár érvényesíthetô-e polgári jogi igényként: kizárni nem zárja ki semmi, viszont aggályok vannak. Elôször is: a Be. szerint az a polgári jogi igény érvényesíthetô, ami a bûncselekmény folytán keletkezett. Ez tipikusan vagyoni kár, de nem zárható ki az „erkölcsi” kár keletkezése, és ekként érvényesítése sem. Másrészt (és ez inkább eljárási, nem anyagi jogi kérdés), a nem vagyoni kár körében a bizonyítás értelemszerûen nehézkesebb, ezért szinte automatikusan felhívható a már említett Be. 215.§. Harmadrészt, a nem vagyoni kár jellege (érvényesítés, bizonyítás, összegszerûség) oly annyira idegen a büntetôeljárástól, hogy még az eljárás késleltetésnek veszélye híján is bizton állítható, hogy a bíróság egyéb útra utasítja az igényt. A büntetôbírák ilyenformán valószínûleg az adhézió azon (egyébként orvosi) jelentését preferálják, miszerint az adhézió „kóros összenövést, -tapadást” jelent. 20 Elôzetes letartóztatásnak szabadságvesztéssel büntetendô cselekmény esetén a b) pont alapján akkor van helye, ha alaposan feltehetô, hogy a terhelt szabadlábon hagyása esetén az eljárást meghiúsítaná, megnehezítené vagy egyébként veszélyeztetné.

r 76 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

Z. Sándorné II–III. (személyiségi jogi és rendôrségi ügy)

Az elôzô esetleírásban (Z. Sándorné I.) ismertetett és Z. Sándorné, valamint családja sérelmére elkövetett bûncselekmények kapcsán a család – DR. FURMANN IMRE jogi képviselô közremûködésével – személyhez fûzôdô jogok megsértése és kártérítés miatt polgári pert indított a Nógrád Megyei Rendôr-fôkapitányság ellen 2002. augusztus 9-én. Az eljárás a bûncselekménnyel okozott nem vagyoni kár megtérítésére irányul. Közvetlenül a bûncselekmény miatt folytatott eljárásban hozott elsô fokú ítélet kihirdetése után, 2002. június 27-én a Nógrád Megyei Hírlapban megjelent egy újságcikk „Rendôrök a vádlottak padján” címmel. Az újságcikkben a Z. Sándorné és családja sérelmére elkövetett bûncselekményekrôl többek között a Nógrád Megyei Rendôr-fôkapitányság szóvivôjét is megkérdezték, aki, miután „a hírt megerôsítette”, és hozzátette, hogy „a sértett család beilleszkedési problémáik miatt sok gondot okoz a város közösségének”. E kijelentés miatt Z. Sándorné és családja – ebben az ügyben is DR. FURMANN IMRE képviseli a családot – polgári pert kezdeményezett a Nógrád Megyei Rendôr-fôkapitányság ellen az elôbbi kereset beadásával egy napon1.

Esetleírásunkban kísérletet teszünk arra, hogy vázoljuk a két kereset fô vonásait, állításait és követeléseit, illetve érvrendszerét. Ez nem könnyû, mint ahogyan a jogi érvelés a NEKI számos más ügyében is egyfajta kötéltánchoz hasonlítható, hisz olyan határterületen járunk, ahol nem bizonyos, hogy a hatályos jog alapján kereshetünk megoldást.2 A bûncselekménnyel okozott kár megtérítése érdekében indított perben a nem vagyoni kárt igényeltük, mivel a vagyoni károk megtérítését a büntetôeljáráson belül kértük3. Elsô kérdésként az merül fel, hogy a polgári perben kit nevezzünk meg alperesként: a vádlottakat (azaz a rendôröket), vagy munkaadójukat, a megyei kapitányságot. Ez elsôsorban a hivatali visszaélés, testi sértés és rongálás bûncselekményei kapcsán okoz gondot, a hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazással összefüggésben kevésbé. A probléma magvát az adja, hogy miként állapítható meg a fôkapitányság felelôssége egy olyan ügyben, ahol a rendôrök nem hivatalos eljárásban okoztak kárt, azonban hivatali helyzetüket kihasználva, azzal szoros összefüggésben követtek el bûncselekményt. A hivatalos eljárás fennállása kizárható, és e vonatkozásban röviden taglaljuk a hivatali visszaélés bûncselekményének tényállását, melyet a büntetôeljárás ismertetésekor mellôztünk. Maga a tény, hogy elsô fokon e bûncselekmény miatt marasztalták el az elsô- és másodrendû vádlottakat utal arra, hogy a rendôrök nem hivatalos eljárás körében követtek el bûn-

1

Az idôbeli egyezésnek a késôbbiekben fontos szerepe lett, mondhatni még bonyolultabbá tette az egyébként sem egyszerû ügyeket. A kereshetôségi alapról van szó, tehát arról, hogy a sérelmezett intézkedés, állítás, döntés, stb. egyáltalán igényhelyzetbe hozta-e ügyfelünk jogait, vagyis az általunk felhívott és megsértettként megjelölt jogok sérültek-e egyáltalán. Természetesen minden jogvita implikál ilyen dilemmát, de nyilvánvalóan élesebben és feltétlenül gyakrabban jelentkeznek ezek a problémák egy hasonló jellegû jogvédô szervezet munkájában. A (hatályos vagy tételes) jog határait is feszegetik ezek az ügyek, állandóan felszínen tartva a kérdést, hogy a jogi lefedettség meddig terjedhet, illetve honnan kezdôdik (hangsúlyozva, hogy itt elsôsorban nem jogfilozófiai jellegû dilemmákról van szó). 3 Amennyiben másodfokon helybenhagyják a városi bíróság ítéletét a büntetôeljárásban, akkor a vagyoni kárt a vádlottak kötelesek megtéríteni, nem a megyei rendôr-fôkapitányság. 2

r 77 s

FEHÉR FÜZET 2002

cselekményt: a hivatali visszaéléssel ugyanis az összes többi hivatali bûncselekmény a specialitás viszonyában áll, azaz bármely egyéb (speciális) hivatali bûncselekmény megvalósulásakor ez utóbbiak kerülnek megállapításra, a hivatali visszaélés és a többi hivatali bûncselekmény halmazata csak látszólagos4. Az elhatárolást e körben – kissé leegyszerûsítve a kérdést – az adja, hogy a speciális hivatali bûncselekmények esetében van olyan hivatalos eljárás, amely nem jogellenes és amelynek keretében a bûncselekmény megvalósul. Példának okáért, ha a rendôrök esetünkben házkutatás vagy egyéb nyomozati cselekmény közben valósították volna meg cselekményeiket, akkor bántalmazás hivatalos eljárásban bûncselekménye valósult volna meg, Z.-né esetében esetleg kényszervallatás, amennyiben fiai holléte felôl kérdezik, mert azokat el akarják fogni. A harmadrendû vádlott cselekménye – bántalmazás hivatalos eljárásban – ilyen dilemmákat nem vet fel5. A hivatalos eljárás e cselekmény kapcsán egyértelmûen utal a megyei rendôr-fôkapitányság felelôsségére6. Továbbmenve a hivatali visszaélés bûncselekményének vizsgálatában, ebben az ügyben a vádlottak azt a tényállás harmadik fordulatát megvalósítva követték el, azaz hivatali helyzetükkel egyébként visszaélve. Ez a tényállási magatartás a legtágabb, amelynek körében többnyire a hivatali helyzettel együtt járó elônyök, lehetôségek, eszközök igénybevételével követi el a bûncselekményt a hivatalos személy. Hangsúlyozzuk, az elôzô felsorolás se nem egzakt, se nem taxatív, mivel a tényállás ezen fordulata inkább „nyitott7”, azaz azon belül igen változatos formában valósítható meg bûncselekmény. Az ítélet e vonatkozásban leszögezi: „…a vádlottak rendôrségi gépkocsival mentek Z.-ék házához több ízben is, ezt a gépkocsit használták Z. Sándor keresése során, s a sértettek bántalmazása és fenyegetése is – részben – a rendôrségnél rendszeresített kényszerítô eszközök felhasználásával történt. Az I. és II. rendû vádlott tehát a hivatali helyzettel visszaélve, az ôket foglalkozásuknál fogva megilletô eszközöket magáncélra igénybe véve követett el olyan cselekményeket, amelyek célja jogtalan hátrányok okozása volt.” Az idézett indokolási szakasz azt mutatja, hogy az említett tényállási magatartás ilyen formában is megvalósítható, valamint utal a következô lényeges elemre a bûncselekmény kapcsán. Lényegi eleme a bûncselekménynek a célzat: jogtalan elôny szerzése vagy jogtalan hátrány okozása. Esetünkben az utóbbi valósult meg: a rendôrök azzal a céllal támadtak a családra, hogy nekik jogtalan hátrányt okozzanak. A keresetlevélben a fenti cselekménnyel okozott jogtalan hátrányt kellett gyakorlatilag a polgári jog nyelvére lefordítani, és megnevezni azon jogokat, amelyek sérültek. Mindezek elôtt röviden kitérünk az alperesi pozíció kérdésére. A kérdést egyfelôl a „rendôrségi jog” oldaláról, másrészt a polgári perrendtartás és a polgári jog alapján kell tisztázni. A Rendôrség Szolgálati Szabályzatának egyik kitétele szerint8 az ORFK és a közvetlen alárendeltségében mûködô rendôr-fôkapitányság jogi személy. Ez azt jelenti, hogy hasonló ügyekben a megyei fôkapitányság rendelkezik perképességgel, azaz perelhet és perelhetô, ellentétben a városi kapitánysággal, vagy egyéb szervekkel. Az más kérdés, hogy a megyei fôkapitány szintén gyakorol munkáltatói jogokat a városi kapitányság állománya felett. Esetünk polgári jogi és perjogi megítélése már nem egyszerû: a NEKI ugyanis keresethalmazattal9 „élt”, több felperes pereli az alperesi rendôr-fôkapitányságot. Csakhogy – és innen rövidesen áttérhetünk a bíróság 4

Belovics – Molnár – Sinku: Büntetôjog, Különös rész, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft, Budapest, 2001. 251.o. (Egyetértve a szerzôkkel, az egyesülési és gyülekezési szabadság megsértése bûncselekményét nem tartjuk „valódi” hivatali bûncselekménynek, tehát a hivatali visszaéléssel való specialitása, egyéb kapcsolata e körben nem releváns.) 5 Közvetve persze felvet, amennyiben a három rendôr eltérô cselekményeivel összefüggô kárigényt egy perben kívánjuk érvényesíteni 6 Arról, hogy miért a fôkapitányság felelôs, és nem mondjuk a városi kapitányság, az alábbiakban lesz szó. 7 A kifejezés nem keverendô össze a nyitott törvényi tényállással (pl. emberölés), mindössze arra utal, hogy ez a legtágabb tényállási rész a többihez képest. 8 3/1995. (III.1.) BM rendelet 3.§ 9 Ún. vegyes (alanyi és tárgyi) keresethalmazattal oldotta meg a keresetlevél kérdését: azaz több felperes egy alperes ellen, de többféle, több jogviszonyból származó követeléssel élt.

r 78 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

hatáskörének kérdésére – míg a „pofonütés” esetében az államigazgatási jogkörben okozott kár az, ami kapcsolatot létesít a felperes Z.-né és a fôkapitányság10 között, addig a hivatali visszaélésnél a kapcsolat távolibb: e vonatkozásban – a hivatali jellegre, szolgálati eszközök használatára, és egyáltalán a rendôri mivoltra figyelemmel – a munkaviszony11 teremt kontaktust a károkozás és a felelôsség viselôje, a rendôrség között. Ez utóbbi kérdéskör megítélésünk szerint nem szorul hosszas magyarázatra: a hivatali jelleggel való összefüggése a károkozási cselekménynek, az a tény, hogy szolgálati gépkocsit és szolgálati kényszerítô eszközöket használtak, megállapíthatóvá teszi a munkaviszonnyal összefüggésben történt károkozást. Az alperes „megválasztása” tehát nem lehet kérdéses. Aggasztóbb viszont a bíróság hatáskörének kérdése. A fent vázoltak alapján a kérdés fel sem merülhetne, csakhogy e körben – meg kell vallanunk – hibát vétett a NEKI. Keresetünkben ugyanis mindenekelôtt a hivatali visszaélés vonatkozásában felmerült kárra és az ezzel kapcsolatos eljárásra, perindításra összpontosítottunk. Evégett természetesen vizsgáltuk, hogy lehetséges lenne-e az alperes perelése államigazgatási jogkörben okozott kár miatt, mely eljárás a megyei bíróság hatáskörébe tartozik12. Mivel a polgári jog alapján erre (dacára az említett hivatali helyzettel való összefüggésnek) nem láttunk lehetôséget13, ezért a munkavállaló által okozott kár megtérítése miatti felelôsséget tettük a kereset egyik alapjává. Igen ám, csakhogy az államigazgatási jogkörben okozott kár (a pofon) tényállását és kereseti kérelmét is ehhez „igazítottuk”, szintén a munkaviszonyra alapítva a keresetet, illetve az alperesi pozíciót, megkerülve ezzel a közigazgatási jogkör vonzatait. Egyébként hivatkozási alapunk és a megjelölt jogviszony téves nem, csak „kevesebb”14 volt, mint amit ténylegesen meg kellett volna jelölni15. A helyes megoldás az lett volna, ha az államigazgatási jogkörben okozott kár miatti kereseti kérelem alapján az egész keresetet a Nógrád Megyei Bírósághoz nyújtjuk be, mivel a „többféle jogalapon elôterjesztett kereseti kérelem elbírálására a magasabb hatáskörû bíróság köteles.16“. A keresetet tehát a városi bírósághoz adtuk be. A megsértett jogok vonatkozásában alapul szolgált a büntetôeljárásban hozott elsô fokú ítélet is. Az ítélet a jogi értékelésben kiemelte, hogy „A cselekmények során négy embernek (a Z. család három tagjának és K. Erikának17) a jogai, illetve jogos érdekei sérültek. Ezek a jogvédte érdekek a következôk: a magánlakás sérthetetlensége, a testi épség, a becsület és az emberi méltóság, valamint a vagyoni viszonyok.”. Keresetünkben el kellett választanunk a csak Z.-nét ért bántalmazást a család többi tagját is, illetve még egy kiskorút ért támadásoktól. Ilyen módon Z.-né esetében arra hivatkozott a keresetlevél, miszerint a pofonütés megsértette a felperes személyhez fûzôdô jogait, nevezetesen a testi épségét, emberi méltóságát és becsületét . A károkozó cselekmény jellegénél fogva megalázó volt, és olyan súlyos sérülést okozott, hogy a felpereshez mentôt kellett hívni19. A helyszínen többen tartózkodtak, így többen láthatták a cselekményt. Összességében álláspontunk az, hogy a jogsértô cselekmény annak jellege, módja és becsületet, testi épséget, valamint emberi méltóságot sértô mivolta miatt nem vagyoni kárt is megállapíthatóvá tesz. Ennek mértékét 50 000 Ftban állapítottuk meg (ezen felül a törvényes kamatokra is kiterjesztettük az igényt). Hozzá kell tenni azt is, hogy

10

Polgári törvénykönyv 349.§ Uott.: 348.§ 12 Polgári perrendtartás (1952. évi III. törvény) 23.§ (1) b) pont 13 A PK. 42. sz. állásfoglalás „kritériumrendszere” alapján. 14 Azaz az ügyben az államigazgatási jogkör szükségképpen magába foglalja a munkaviszonyt, illetve az azzal összefüggô károkozást. 15 Érdemes azt megjegyezni, hogy a törvényi rendelkezés és az officialitás egy ilyen helyzetben (is) áttöri a „rendelkezési elvet”, ami a polgári perjog egyik alaptétele. Esetünkben arról van szó, hogy hiába jelöli meg a felperes, hogy a károkozás mely jogszabályhely szerint ítélendô meg (szerinte), ha a bíróság késôbb hatáskörének hiányát megállapítva átteszi azt a tényleges (objektíve megvalósult) károkozás elbírálására hatáskörrel rendelkezô bírósághoz. 16 BH 1993.234. 17 Ezzel ellentétben mi Z.-né kiskorú gyermekeit is felperesként jelöltük; a büntetô-ítélet a gyermekek vonatkozásában csak utal rá, hogy lehet, hogy ôket is érte a gázspray-permet. K. Erika az elôzô esetleírásban is említett másik család kiskorú gyermeke. 18 Ptk. 75.§ (1) bekezdés, illetve 76.§ 19 Az orvos panaszként enyhe fájdalmat, illetve bôrpírt rögzített. Az orvos-szakértô viszont késôbb úgy nyilatkozott, hogy a leírt elváltozás orvosi szempontból nem tekinthetô sérülésnek. 11

r 79 s

FEHÉR FÜZET 2002

– megítélésünk szerint – a nem vagyoni kár iránti „jogos igény” megítélése nem tisztázott jelenleg sem a gyakorlatban. Két álláspont különíthetô el, melynek tengelyében az a kérdés feszül, hogy a nem vagyoni kár minden tekintetben vagy legalábbis túlnyomó részben megfelel a vagyoni kár jogi szabályozásának. Az egyik álláspont szerint (most elsôsorban a bírói gyakorlatról van szó) a nem vagyoni kár megállapítására csak akkor van lehetôség, ha a személyiségi jogsérelemmel együtt, annak következtében valóban bekövetkezett valamilyen nem vagyoni hátrány, azaz kár: szükségképpen lennie kell valamilyen változásnak a károsult életében (tipikusan az „életminôség20” változása, életlehetôségek beszûkülése), amelyet kompenzálni kell, amely „forintosítható”. A másik álláspont szerint pusztán a személyiségi jogsérelem megalapozza a nem vagyoni kár iránti igényt. A Hajdú-Bihar Megyei Bíróság egyik ítéletében kimondta, hogy „…a nem vagyoni kár megtérítésére kötelezés a személyhez fûzôdô jogok védelmének egyik eszköze, önmagában a személyhez fûzôdô jogok bármilyen súlyú megsértése megteremti a jogalapját a nem vagyoni kárért való felelôsségnek és a sérelem foka kizárólag a kártérítés összegszerûsége körében értékelhetô.”21 Magyarán, e logika mentén haladva „a pofon nem ingyen van22”, hiszen annak személyiséget sértô jellege nem vitatható, tehát nem vagyoni hátrányt is okozott. Nem tisztázott viszont az, hogy miként rendelhetünk egyetlen fillért is pusztán a jogsértés mellé, hiszen amennyiben a felperes/károsult nem képes bizonyítani bármilyen bekövetkezett hátrányt, pl. a sérülés annyira csekély fokú, hogy nem fejezhetô ki pénzben, azaz csak jogalap van, de nincs mit megtéríteni, akkor felborul az okfejtés: ha nincs kár, akkor azért felelôsséggel sem lehet tartozni, azaz a jogsértés önmagában nem okozott kárt. Nem célja az esetleírásnak, hogy e dilemma végére járjon, mindössze jelezni kívánja, hogy a vita elég éles, és nem csak elméleti, hisz leggyakrabban épp a tárgyalóteremben kerül rá sor23. Még összetettebb a helyzet a hivatali visszaélés körében felmerült kár esetében, bár annyiban egyszerûbb is, hogy itt könnyebb a bekövetkezett kárt, illetve hátrányt bizonyítani. A mondottak szerint a cselekmények személyhez fûzôdô jogot sértettek25. A kereset e körben a testi épség és az emberi méltóság megsértését emeli ki, mint nevesített személyhez fûzôdô jogokat. A felperesek köre kibôvült Z.-né nagyobbik lányával, illetve négy kiskorú gyermekével25, valamint Sándor nevû fiával, akit szintén bántalmaztak. Az elôzô esethez képest itt súlyosabb a jogsértés foka, illetve nem vitatható, hogy erôszakos jellegû bûncselekmények szükségképpen okoznak kárt, természetesen az összegszerûség bizonyítás kérdése. Mindkét eset vonatkozásában nagy jelentôséggel bír az az eseti döntés, mely kimondja, hogy „a polgári per bírósága nem utasíthatja el a személyhez fûzôdô jog megsértése miatt indított keresetet, ha ugyanazon cselekmény miatt a büntetôbíróság az elkövetô bûnösségét megállapította.26”. Ez nem jelent mást ebben az ügyben, hogy amennyiben a büntetôeljárásban másodfokon is marasztaló ítélet születik, akkor lényegében a per elsôdleges kérdése az összegszerûség lesz, a nem vagyoni kár mértéke.

20

A kifejezést Petrik Ferencnek köszönhetjük. Ugyanakkor – elévülhetetlen érdemei mellett – Petrik bíró úr is azon a nézeten van, hogy az Alkotmány, az alkotmányjog és a polgári jog egymástól elszigetelt területet alkotnak, éles különbséget téve az alkotmányos jogok és a személyiségi jogok között, erôsítve ezzel az alkotmányos jogvédelem, ha úgy tetszik alapjogi ítélkezés „nem létezhetôségét”. Meglátásunk szerint a Legfelsôbb Bíróság általában ezen a nézeten van: nem is a jogi álláspont itt a lényeges, hanem a hajlékonyság, pontosabban annak hiánya. Tapasztalataink szerint a kérdést általában félresöprik a bírák, nem igazán próbálnak érdemi ellenérveket felhozni az ellen, hogy miért ne lehetne az Alkotmányt is „rendes” jogszabálynak tekinteni (hangsúlyozzuk, semmiképpen nem az Alkotmány meghozatali rendjérôl, jelentôségérôl és jogrendszerben elfoglalt helyérôl van szó, pusztán arról, hogy az Alkotmány egyik elvitathatatlan attribútuma az, hogy jogszabály). 21 Hajdú-Bihar Megyei Bíróság 3.Pf.20 577/1995.sz. ítélet; megjegyzést érdemel, hogy ez az okfejtés rendkívül kedvezô, nem utolsósorban a jogvédô szervezetnek. 22 Utalás a HVG. Magyar Elemér egri ügyvéddel, a NEKI munkatársával készített interjújára; HVG. 2001. szeptember 6.; szerzô: Fahidi Gergely 23 Még egy megjegyzés: a bírói gyakorlatban nem találtunk arra esetet, ahol hasonló a helyzet, tehát egy pofon következményeként mennyi nem vagyoni kár követelhetô, illetôleg ítélhetô meg. 24 Az elsô fokú (büntetô) ítélet által említett vagyoni viszonyokkal nem foglalkozik a kereset: ezt a kárt polgári jogi igényként érvényesítettük a büntetôeljárásban. 25 Esetükben valószínûleg nehezebb lesz a bizonyítás: a támadás, illetve jogsértés ôket is érintette-e, sérültek-e az ô jogaik is. Erre most bôvebben nem kitérve azt az egyértelmû választ adjuk, hogy igen. 26 BH 2001.367.

r 80 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

Összefoglalva: a kereseti kérelmek a személyhez fûzôdô jogok megsértésének megállapítását kérik a bíróságtól, kötelezést arra nézve, hogy az alperes kérjen bocsánatot a felperesektôl, és térítse meg nem vagyoni kárukat27, valamint annak törvényes kamatait. A per érdemi tárgyalása még nem kezdôdött meg, illetve egy kis „hiba” folytán késôbbre tolódott. Ennek ismertetése aztán át is vezet bennünket a Z. család következô keresetéhez, mely szintén a Nógrád Megyei Rendôr-fôkapitányság ellen irányul. A fenti per elsô tárgyalásának megnyitásakor kiderült, hogy mindkét keresetet egy ügyként iktatták, ám a feleket különbözô keresetlevelekkel idézték a tárgyalásra. Ennek tisztázását követôen a bíróság külön ügyekként iktatta a kereseteket, majd a tárgyalást elhalasztotta. Ugyanakkor a bíróság tájékoztatta a feleket, hogy az ügyeket áttenni szándékozik a megyei bíróságra. Az esetleírás korábbi részében ismertetettek szerint az elsô ügyben ez nem is lehet vitás: hatáskör híján a bíróság nem tehet mást (amennyiben bizton állítható, hogy államigazgatási jogkörben okoztak kárt). A másik ügyben viszont kevésbé lenne érthetô az áttételi végzés indokoltsága. Nem államigazgatási jogkörben okozták a kárt (mint látni fogjuk), a Pp. azon rendelkezése pedig, miszerint a személyhez fûzôdô jogok megsértése miatti ügyek megyei hatáskörbe tartoznak, csak 2003. január 1-jétôl hatályos. Igaz ugyan, hogy az 1999. évi CX. törvény tartalmaz egy olyan rendelkezést, hogy – többek között – az ilyen ügyek, ha egy éven belül érkeztek a bírósághoz, és a perindítás hatályai még nem álltak be, akkor áttehetô a megyei bíróságra28. A perindítás hatályai akkor állnak be, ha a bíróság a keresetlevelet közölte az ellenérdekû féllel29. Ez viszont megtörtént a tárgyaláson, hisz a bíró átadta ezt a keresetlevelet is az alperes képviselôjének és ezzel a kereset közöltnek tekinthetô. Az áttételrôl azonban még egyik ügyben sem hozott végzést a bíróság. A bevezetôben említett újságcikk idézett kitétele kapcsán tehát jó hírnév megsértése miatt30 keresettel éltünk. Álláspontunk az, hogy a szóvivô kijelentése tényállításnak tekinthetô, az állítás valótlan és az érintetteket sérti. A „kötéltánc-effektus” ebben az ügyben is megjelenik. Melyik az a pont, ahol a jó hírnév megsértése bekövetkezik? Jogsértô-e ez a látszólag ártalmatlan kijelentés? Okozhat-e olyan hátrányt, olyan változást az érintettek életében, életminôségében, mely nem vagyoni hátrány iránti igényt tesz megalapozottá? Van-e helye egyáltalán egy ilyen kijelentés esetén bizonyításnak abban a körben, hogy a Z. családnak valóban voltak, vannak beilleszkedési problémáik? Ezeket a kérdések nem lehet egyszerûen eldönteni, és ebben az ismertetôben nem is lehet egyértelmû választ adni rájuk, így azt a megoldást követjük, hogy rövid áttekintést adunk a keresetrôl, és a fôbb nehézségekrôl. A felperesek körébe nem tartozik bele K. Erika, csak a Z. család egyes tagjai. Az említett cikk szerzôje a Z. család sérelmére elkövetett büntetôeljárással kapcsolatban elôször a városi bíróság, majd a megyei rendôrkapitányság szóvivôjét kereste meg. Furcsának tartottuk azt is, hogy a bíróság szóvivôje sem pontosan rekonstruálta a történteket, mivel egy kiskorú gyermeket említ, míg a valóságban Z.né négy kiskorú gyermeke is otthon volt a bûncselekmények elkövetésének idején. A cikkíró a rendôrség szóvivôjét is megkereste, aki a hír megerôsítése után tette azon kijelentését, miszerint „a sértett család beilleszkedési problémáik miatt sok gondot okoz a város közösségének”. A cikk megjelenésének napján Z.-né felhívta a NEKI-t, és elpanaszolta, hogy a fenti újságcikket rendkívül megalázónak és sértônek érzi. Legfôképpen az háborította fel, hogy a teljes családra vonatkozik a kijelentés, és egy olyan atrocitás kapcsán, ahol ôk áldozatok voltak, és – a bírósági ítélet által is kifejezésre juttatva – a bûncselekmény vonatkozásában „nem hatottak közre”. Másrészt a „beilleszkedési problémák” kitételt is igaztalannak érzi, ekképp megalázónak. 27

A kereseti kérelmek – az egyéb jogszabályhelyeken túl – a Ptk. 84. §-ra épülnek; az elôbbi kérelmek ún. objektív, míg a kártérítési igény szubjektív szankció. 28 1999. évi CX. törvény az Országos Ítélôtábla székhelyének és illetékességi területének megállapításáról, valamint az igazságszolgáltatás mûködését érintô egyes törvények módosításáról; 165.§ (2) bekezdés 29 Pp. 128.§ 30 Ptk. 78.§

r 81 s

FEHÉR FÜZET 2002

A NEKI igazgatója, dr. Furmann Imre e minôségében illetve mint a Z. család jogi képviselôje levéllel fordult a Nógrád Megyei Rendôr-fôkapitányhoz, és kérte, hogy a kijelentés miatt – annak jó hírnevet és emberi méltóságot sértô jellege miatt – kérjenek bocsánatot a családtól egy, a cikket közlô napilapban közölt hirdetmény útján. A jogi képviselô jelezte, hogy ellenkezô esetben kénytelen lesz peres úton kérni az elôbbieket. A fôkapitány 2002.július 3-án kelt levelében válaszolt, melyben közölte, hogy „az ügyben képviselt alapvetô vélemény különbségek miatt” részletekbe nem bocsátkozik. Egyebekben nem tartja a kijelentést sérelmesnek, ezért a peres eljárást is felvállalják a jogi álláspontok tisztázása végett. Ennek megfelelôen DR. FURMANN IMRE 2002.augusztus 3-án keresettel élt az S. Városi Bíróságnál. A kereset abból indul ki, hogy a szóvivô kijelentése tényállítás volt, ráadásul valótlan állítás. A cikkben szereplô monogramok alapján (Z.Z, illetve Z.S.-né) a Z. család tagjai beazonosíthatók, nem utolsósorban azért is, mert maga a sérelmükre elkövetett bûncselekmény is, valamint az abban folytatott büntetôeljárás is ismert volt a településen31. A kereset szerint a kijelentés „egy olyan tartalmú cikk után, melyben arról számol be az újság, hogy rendôrök bántalmaztak egy roma családot, olyan színben tünteti fel a Z. családot, miszerint a cikkben említett bántalmazásukra is ôk adtak alapot, az viselkedésük, életvitelük számlájára írható. Z. Sándorné (akire a Z.S.-né monogram utal) fiatalkorú gyermekét, Z. Zoltánt (aki Z.Z. monogrammal szerepel a cikkben) valóban több bûncselekmény miatt ítélték már el, jelenleg is pártfogó felügyelet alatt áll. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egész Z. család okozna gondot a város közösségének, a család egésze bûnözô életmódot folytatna”. Továbbá: „A cikkben ez a kijelentés jellege alapján, a szövegkörnyezet alapján azt sugallja, arra utal, az olvasóban az a képzet alakulhat ki, hogy a Z. család egésze erkölcstelen, bûnözô életmódot folytat, amirôl a rendôrségnek is tudomása van. Ez a feltételezés azonban teljességgel alaptalan, így a szóvivô kijelentése megalapozatlan, valótlan. Éppen ezért az idézett kijelentés alkalmas a Z. család tagjainak mások által való hátrányos értékelésére, így e kijelentés sérti a felperesek emberi méltóságát és jó hírnevét.” Az alperesi pozíció kérdésének vonatkozásában, az ún. Szolgálati törvény32 ad eligazítást. Annak 18.§ (4) bekezdése szerint: „A hivatásos állomány tagja (…) a sajtónyilvánosság igénybevételével hivatalos eljárásban magánvéleményt nem nyilváníthat.” A szóvivô kijelentése tehát hivatalos kijelentés, azaz azt szolgálati viszonyával (munkaviszonyával) összefüggésben tette: a felelôsség tehát a megyei rendôr-fôkapitányságot terheli. A kereseti kérelem szerint az alperes megsértette az Alkotmány 54.§ (1), és 59.§ (1) bekezdését33, valamint a felperesek polgári törvénykönyvben szereplô jó hírnévhez való jogát. A tárgyaláson bizonyítanunk kell, hogy a családra, annak életére a kijelentés a késôbbiekben negatívan hatott, ezt több minden alátámasztja (gyerekekkel az óvodában másképp viselkedtek, sorozatos megjegyzések, stb.). A bekövetkezett hátrányok miatt felperesenként 50 000-50 000 Ft. nem vagyoni kár és annak kamatai megfizetésére, illetve bocsánatkérô tartalmú közlemény közzétételére kértük kötelezni az alperest. A fent leírt, a tárgyaláson felmerült adminisztrációs hiba folytán az ügyben még nem tûztek tárgyalást.

31

B. települése gyakorlatilag két település összeolvadásából keletkezett; Z-ék a kisebb település részén laknak, ahol nem olyan nagy számú a lakosság, elég jól ismerik egymást az emberek. 32 1996. évi XLIII. törvény 33 Elôbbi az emberi méltósághoz, utóbbi a jó hírnévhez való jogot nevesíti.

r 82 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

F. Kálmán és V. Csaba (jogellenes fogvatartás)

A NEKI két jogellenes fogva tartás miatt indult büntetôeljárásba kapcsolódott be 2000-ben1, illetve 2002-ben2. Az ügyekben közös, hogy mindkettô szerepelt a NEKI rendôrséggel kapcsolatos programjában, így a 2002-ben a programot lezáró tanulmányban is. Továbbá, a NEKI mindkét ügyben újabb eljárások megindítását tervezi: a bûncselekménnyel okozott kár megtérítésére kötelezést polgári peres úton igyekszünk elérni. Az alábbiakban a két eset rövid felidézésén túlmenôen azok polgári jogi vonatkozásait vizsgáljuk meg.

2000 májusában D.-bôl bejelentést kaptunk arról, hogy 1999. január 16-ról 17-re virradó éjszaka T. községében három roma fiatalembert súlyosan bántalmaztak, majd ezt követôen a helyi körzeti megbízott a három bántalmazott fiatalt a rendôrôrsre elôállította, ahol bántalmazásuk – rendkívül megalázó és embertelen módon – tovább folytatódott. A bántalmazást azonban nem a rendôr követte el, hanem azok a (civil) személyek – köztük egy polgárôr – akik „kíséretet adtak” az elôállításhoz. A három roma származású fiatalember (közülük ketten még fiatalkorúak3), V. Csaba, Sz. Attila és V. Zsolt 1999. január 16-án este a t.-i diszkóban töltötték az estét és az 1999 júniusában benyújtott vádirat szerint „ismeretlen körülmények között” szóváltásba kerültek két helybeli fiatallal. Ez utóbbiak közül egy fiatal lány az esetet követôen édesapjának elmesélte a történteket. Az apa gumibotját magához véve indult el a diszkó felé azzal, hogy elégtételt vegyen a roma fiúkon a lányát ért sérelemért4. Útközben találkozott a szolgálatban lévô helyi körzeti megbízottal valamint egy polgárôrrel, akiktôl – szintén a vádirat adatait alapul véve – segítséget kért. Ezt követôen mind az öten, tehát a rendôr, a polgárôr, az apa és lánya, valamint annak barátja érkezett a helyszínre, ahol a három, általuk keresett fiút egy kis utcában találták meg. A lány apja V. Csabát gumibottal kezdte ütlegelni. Hamarosan a helyszínen lévôk közül többen is bekapcsolódtak a bántalmazásba. A szolgálatban lévô körzeti megbízott mindezt a nélkül nézte végig, hogy bármelyik oldalon beavatkozott volna; egyszer ugyan a bántalmazottak egyike segítséget kért tôle, ám a rendôr csak annyit mondott, hogy ô is hasonló módon cselekedne, ha a lányát sérelem érné. Miután az ütlegelést befejezték, a körzeti megbízott felszólította a roma fiatalokat, hogy üljenek be a szolgálati autójába, mert beviszi ôket a rendôrôrsre. Érdekes módon a bántalmazók is követték ôket, tehát mintegy kíséretet adtak az elôállításhoz5. A rendôrôrsön tovább folyt a romák bántalmazása, ahol rendkívül megalázó módon vettek elégtételt a sértetteken. Újfent a vádiratra támaszkodva: az egyik sértettet letérdeltették, hogy így kérjen bocsánatot a lánytól. Egy másik sértett erôsen vérzett, de a bántalmazás tovább folyt, késôbb pedig egy pisztoly is elôkerült, amivel a fiúkat fenyegették.

1

Az esetleírást részletesen ld. a Fehér Füzet 2000. 14-15.o. Ld. Összefoglaló a NEKI rendôrséggel kapcsolatos ügyeibôl, 2002. 35-36.o. 3 Legalábbis a bûncselekmény elkövetése idején még fiatalkorúak voltak. 4 Az eljárás adatai szerint ez a sérelem abból eredt, hogy a fiatalok diszkóban összeütközhettek vagy a romák egyike véletlenül meglökte a lányt. 5 Megjegyzendô az is, hogy a vádiratban nem szerepel, hogy a rendôr megnevezte volna az elôállítás okát, tehát nem közölte azt elôre a sértettekkel 2

r 83 s

FEHÉR FÜZET 2002

A körzeti megbízottnak késôbb valamilyen módon számot kellett adnia az elôállításról és a fiúk rendôrôrsön való benntartásáról, azaz hivatalos jelentést kellett készítenie a kényszerintézkedésrôl (ez az ún. kényszerpapír). Az elôállítás indokaként azt jelölte meg, hogy az elôállítottak nem tudták magukat igazolni, ezért kellett ôket bevinni. Ez azért is érdekes, mert T. település elég kicsi ahhoz, hogy az emberek ismerjék egymást, nem beszélve a körzeti megbízottról. A rendôr az elkészített valótlan tartalmú jelentés alapján feljelentéssel élt a sértettek ellen 1999. január 18-án személyi igazolvánnyal kapcsolatos kötelezettség megsértésének szabálysértése miatt. A roma fiatalok pedig idôközben szintén segítségért fordultak egy d.-i szervezethez, akik DR. BARCSI ISTVÁN és DR. BÁNSZEGI JUDIT ÜGYVÉDEKHEZ irányították ôket. Az ô segítségükkel tettek feljelentést bántalmazóik ellen a Hajdú-Bihar Megyei Ügyészségi Nyomozó Hivatalnál, hiszen az egyik feljelentett rendôr volt. A megindult nyomozás során tisztázódtak azok az események, melyek alapján a D. Városi Ügyészség vádat emelt a bántalmazók ellen jogellenes fogvatartás, garázdaság és könnyû testi sértés miatt. A bíróság 2001.október 25-én hozott ítéletében az I. rendû vádlottat 1 év 10 hónap börtönbüntetésre ítélte, melynek végrehajtását 2 év próbaidôre felfüggesztette, a többi három vádlottat pénzbüntetésre ítélte. Az ítélet a kihirdetéskor jogerôre emelkedett, mert azt mind a vádlottak, mind az ügyész és a védô tudomásul vették. A NEKI további megbízást adott DR. BÁNSZEGI JUDIT ÜGYVÉDNEK, hogy a bûncselekménnyel okozott kár megtérítése iránt keresettel éljen a polgári bíróság elôtt. A kereset elkészült, azonban a felperesek (a bûncselekmények sértettjei) egyelôre nem válaszoltak megkereséseinkre. 2001. április 17-én a T. község6 melletti tó mellett F. Kálmán fát gyûjtött otthoni tüzelôhöz, amikor egy halôr megállította és kérdôre vonta, hogy mit csinál ott. Mint kiderült, két halászati ôr (halôr) és két, az illetékes vízi-rendészet állományába tartozó rendôr járôrözött a tó körül orvhalászokat keresve. F. Kálmánt elmondta nekik, hogy csak fáért jött. A halászati ôrnél lôfegyver volt, és F. Kálmán elmondása szerint a fegyverrel a halôr a földre, közvetlenül a fiú mellé lôtt. Ezután az egyik rendôr a halôrrel együtt szó szerint fülön fogta a megrettent 14 éves fiút, a zsebeit kiüríttették, majd egy pocsolya – akkor még jéghideg – vizébe kellett beleállnia. Minden ruhája vizes lett, az eset pedig a délutáni órákban történt áprilisban, azaz meglehetôsen hideg idô volt; már pusztán ezért is embertelennek tarthatjuk ezt az eljárást. A fiút ezt követôen levezették a gát aljára, s közben néhányszor pofon is ütötték. A gátnál levetették a roma fiúval a gumicsizmát és a kapcát. Ekkor már a másik két férfi is a helyszínen volt, a fiút sértegették, azzal gyanúsították, hogy horgászni jött a tóhoz. Végül a terepjárójuk csomagtartójába kényszerítették, ám nem csukták rá az ajtót, onnan kiengedték és hazaküldték. Késôbb kiderült, hogy F. Kálmán bántalmazását megelôzôen a halôrök és a két rendôr két másik roma fiatalembert is bántalmazott, illetve fogva tartott. Ezek a fiúk viszont elismerték, hogy orvhorgásztak, s ezért késôbb meg is bírságolták ôket. Az incidenst követôen F. Kálmán édesanyja feljelentést tett a helyi rendôrôrsön. A területileg illetékes kapitányság két dolgozója a helyszínre érkezve rögtön megkezdte az eset felderítését7. A rendôrôrsön rögzítették a feljelentést, de F. Kálmán édesanyjának azt is mondták, hogy menjenek be a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Ügyészségi Nyomozó Hivatalba, és ott is tegyék meg feljelentésüket. Ez utóbbi „gyakorlat” egyébként gyakori, bár – megítélésünk szerint – helytelen, legalábbis felesleges fáradságot okoz a feljelentônek, és lényegében a hatóságot sem tehermentesíti. A Be. 123. § (1)–(2) bekezdései szerint ugyanis a nem az illetékes és hatáskörrel rendelkezô szervnél tett feljelentést továbbítani kell a hatáskörrel és illetékességgel rendelkezô hatósághoz, azaz esetünkben a rendôrôrs munkatársa akkor járt el helytelenül, ha a nála tett feljelentést nem küldte tovább az illetékes nyomozó hivatalnak. Szükségtelen tehát ilyen esetekben a feljelentôt ahhoz a ható-

6 7

A települések kezdôbetûjének egyezése véletlen, két különbözô községrôl van szó. A halaszthatatlan nyomozati cselekményeket ilyenkor is a rendôrség végzi.

r 84 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

sághoz átküldeni, ahol a feljelentést elvileg meg kellett volna tenni, hacsak úgy nem, ha a feljelentést eleve nem „fogadja be”8 a hatóság , de feljelentés elutasítása nyomozó hatóság vagy nyomozati jogkörrel is rendelkezô hatóság részérôl nem elfogadható, pontosabban nem jogszerû (minden bizonnyal feltehetô, hogy az állampolgárok jelentôs része nyomozó hatóság alatt elsôsorban és mindenekelôtt a rendôrséget érti, azaz kicsi a valószínûsége, hogy egészen más szerv elôtt tennének feljelentést). Emellett, az 1/1992. Legfôbb Ügyész – Belügyminiszter együttes utasítása kifejezetten elrendeli, hogy a rendôrség köteles az illetékes ügyészségi nyomozó hivatalt értesíteni az utóbbi hatáskörébe tartozó bûncselekmény észlelése esetén, illetve az ilyen bûncselekmény miatt náluk tett feljelentést továbbítani9. Az említett gyakorlat tehát jogszabálysértô is10. F. Kálmán édesanyja mindenestre a nyomozó hivatalnál is feljelentést tett, és ezt követôen indult meg a nyomozás. F. Kálmán és édesanyja 2002. április 2-án Debrecenben keresték fel DR. BARCSI ISTVÁN ügyvédet, aki a NEKI megbízásából sértetti képviselôként vett részt az eljárásban. A bíróság 2002. május 13-án hozott ítéletet. Tekintettel arra, hogy az ítélet írásba foglalt változata még nem áll rendelkezésünkre, így csak a lényeget tudjuk összefoglalni. Eszerint a két rendôrt jogellenes fogvatartás (a sértett sanyargatásával11) bûntettében találták bûnösnek, és ezért három év, illetve három év két hónap letöltendô szabadságvesztés büntetést szabtak ki rájuk. A halászati ôrök még súlyosabb, három év hat hónap szintén letöltendô szabadságvesztést kaptak. További érdekesség, hogy a bíróság a tárgyaláson elôzetes letartóztatásba helyezte a vádlottakat. Az ítélet még nem jogerôs, de a megyei bíróság tárgyalást eddig nem tûzött ki. A fenti büntetôeljárásokat követôen lehetôség nyílik arra, hogy az elkövetôkkel szemben polgári peres úton kártérítést követeljenek a sértettek: azaz a bûncselekménnyel okozott kár megtérítésére kötelezést kérjék a bíróságtól. Az elsô ügyben ez már közvetlenül lehetséges volna, mivel az eljárás jogerôsen befejezôdött, azaz az „alapul-fekvô” tényállás megállapítása nem okozna gondot, „mindössze” a kárigény jogossága, illetve az összegszerûség lenne kérdéses12. Problémát jelent, hogy a bûncselekmény sértettjei egyelôre sem az ügyvédek, sem a NEKI megkereséseire nem válaszoltak, ennek híján azonban eljárást nem kezdeményezhetünk. A második ügyben szintén tervezzük polgári eljárás megindítását, a büntetôeljárás jogerôs befejezését követôen. Az alábbiakban röviden vázoljuk a polgári eljárásban érvényesítendô igények fôbb elemeit. Mivel a két ügy a jogi megítélés tekintetében nagyban egyezik, és a tényállásokat korábban ismertettük, ezért csak a fô irányvonalakat vázoljuk. Mindenekelôtt abból kell kiindulnunk, hogy a kereseteknek ki kell terjedniük a jogsértés megállapítására és kártérítés követelésére. A kárt bûncselekménnyel okozták, ám a „szokványos” kártérítési perekhez képest13 ezekben az esetekben az okozott kár elsôdlegesen nem anyagi kár, hanem erkölcsi, pontosabban nem vagyoni kár. Mindkét esetben a kártérítés jogalapja tekintetében azt kell figyelembe vennünk, hogy a kárt hivatalos személyek hivatalos eljárásukban okozták: erre utal, hogy a büntetôeljárásokban jogellenes fogvatartás miatt ítélték el a vádlottakat. A jogellenes fogvatartás törvényi tényállásának fogalmi eleme a hivatalos eljárás14. Ebbôl következôen a polgári jog szerint a kárt közigazgatási jogkörben eljárva okozták; a 42. számú polgári kollégi8

A Be. vonatkozó szakasza szerint a nem nyomozó hatóság a feljelentést „elfogadhatja”. 1/1992. Legf.Ü. – BM. együttes utasítás 1.§ (1) bekezdés 10 Érdekes, hogy a rendôrôrs munkatársai egyébként az együttes utasítás további szakaszainak megfelelôen jártak el (halaszthatatlan nyomozati cselekmények elvégzése). 11 Btk. 228.§ (2) bekezdés b) pont 12 A büntetôbíróság által megállapított tényállást ugyanis a polgári per bírósága nem változtathatja meg, ahhoz lényegében kötve van. Az már más kérdés, hogy a kártérítési összeg vonatkozásában, a tekintetben, hogy okoztak-e kárt, illetve azért ki és milyen formában felelôs, értékelheti és értékelnie is kell a tényállást. Hozzá kell tenni, hogy ez is éppen elég nehéz feladat adott esetben, fôleg, ha arra gondolunk, hogy elsôsorban nem vagyoni kár megtérítése iránt folyna a per. 13 A „szokványos” kitétel pusztán azt hivatott jelezni, hogy a bûncselekmény jelentôsebb vagy tetemesebb anyagi kárt nem okozott, túlnyomórészt nem vagyoni kár keletkezett. Ez utóbbi kár összegének megítélése, ekképp igénylése nyilvánvalóan nehezebb, mint az anyagi kár esetében. 14 Büntetô törvénykönyv: 228.§ 9

r 85 s

FEHÉR FÜZET 2002

umi állásfoglalás szerint „a Ptk. 349. §-ának alkalmazása szempontjából államigazgatási jogkörben okozott kárnak csak az államigazgatási jellegû, tehát a közhatalom gyakorlása során kifejtett szervezô-intézkedô tevékenységgel, illetôleg ennek elmulasztásával okozott kárt lehet tekinteni”. Ebbôl többek között az is következik, hogy a jövôbeli eljárásokat a megyei bíróságoknál kell megindítani a polgári perrendtartás szabályai szerint. Ugyanezen okból a perek alperese a jogi személyiséggel és munkáltatói jogokkal bíró rendôri szerv lesz, azaz a megyei rendôr-fôkapitányság. Az elsô ügyben kérdésként az merül fel az alperesi pozíciót tekintve, hogy további alperesekként megjelöljük-e a civil elkövetôket is a rendôrség mellett. A másik ügyben pedig a halászati ôrök munkaadóját kell alperesként megjelölni a rendôrség mellett. A bûncselekményekkel alapvetôen a sértettek (felperesek) testi épségét, egészségét és emberi méltóságát sértették meg. Az alkotmányos jogokon belül ezek a polgári jog személyekre vonatkozó fejezetében nevesített jogok. Ebbôl következôen a kereseteknek azt is céloznia kell, hogy a bíróság állapítsa meg a személyhez fûzôdô jogok megsértését. Az ilyen jogsérelmek esetén igényelhetô kártérítés összege vonatkozásában azt kell figyelembe venni, hogy a kért összeg arányban álljon az okozott sérelemmel, és ez az összeg bizonyítható legyen. A mondottak szerint ugyanis a tényállás a jogerôs büntetô ítéletet követôen nem vitatható, az e miatt igényelhetô kártérítés összege viszont igen. A kártérítés körében a jelenleg uralkodó gyakorlat alapján a bizonyítható és megállapított jogsérelem esetén is a kárösszeg további bizonyítás kérdése. A kártérítési igény megalapozottsága sem automatikus tehát jogsérelem esetén, bár vannak törekvések arra mind a bírói gyakorlatban, mind a jogvédôk körében, hogy a jogsérelem megállapítása egyértelmûen maga után vonhassa az (elsôsorban nem vagyoni) kártérítés iránti igényt. A keresetlevelek még egyik ügyben sem kerültek benyújtásra, mindazonáltal fôbb vonalaikat és érvrendszerüket a fentiek figyelembevételével határozzuk meg.

r 86 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

F. László (Kártalanítás)

F. László b-i roma lakos 2000. július 23-án éjjel két ismerôsével és a kutyájával horgászni indult a b-i K. zsiliphez. Másnap szóbeli vizsgára készült kômûves szakismeretbôl, és úgy gondolta, hogy pihenésként és kikapcsolódásként jól fog esni a horgászat. Aznap nagyon meleg volt, ezért ismerôseivel úgy döntöttek, megengedik a kutyának, hogy fürödjön kicsit, és csak után kezdenek el horgászni. Hirtelen arra lettek figyelmesek, hogy a zsilip másik oldalán horgászó H. Lajos minôsíthetetlen hangnemben üvöltözni, és szitkozódni kezd a vízben fürdôzô kutya miatt. Hangos szóváltás alakult ki közöttük, F. László megpróbálta tisztázni a problémát, de nem járt sikerrel, még a rendôrséget is ki kellett hívni. A rendôrség távozása után F. László elkezdett horgászni, H. Lajos pedig elment. Késôbb, éppen egy elszakadt damilt próbált megjavítani, amikor meghallotta a kutyája nyüszítését, és mire felnézett már ott állt vele szemben az a férfi, akivel a korábbi nézeteltérése volt. Az illetô ismét kiabálni kezdett, felelôsségre vonta, hogy miért hívták ki a rendôrséget, majd F. Lászlóra támadt. Ô védekezni próbált, próbálta menteni az életét, és eközben H. Lajos a nála lévô késbe beleszaladt. A dulakodást követôen megkérdezte a késôbbi sértettet, hogy hívjon-e mentôt, de ô – F. László elmondása szerint – elzárkózott ettôl, és távozott a helyszínrôl. F. Lászlót még aznap ôrizetbe vették, és ezt követôen több mint tizenhárom hónapot töltött elôzetes letartóztatásban. Végül megszüntették vele szemben a nyomozást, mert a jogos védelmet, amire hivatkozott, nem sikerült megcáfolni.

F. László elsô gyanúsítotti kihallgatására még az elsô napon sor került. Vallomásában elismerte, hogy az „életünket féltve több esetben felé szúrtam. Hangsúlyozni kívánom, hogy a szúrások sem irányozottak nem voltak, sem pedig az életét kioltani nem szándékoztam. Csak meg akartam fékezni a szerintem ôrült embert. Sajnos semmilyen más módját nem láttam ennek. Tanúbizonyságát adta annak, hogy nem kíméli az életünket, hiszen hiába volt a kutyán szájkosár, mégis fejbe szúrta.”1 Elmondta azt is, hogy sajnálja a történteket, de abban a pillanatban más lehetôséget nem látott az életük megmentésére. Két nappal késôbb, 2002. június 25-én a Pesti Központi Kerületi Bíróság az elôzetes letartóztatásról döntést hozó tárgyaláson meghallgatta a gyanúsítottat, aki ekkor is ugyanúgy mondta el az eseményeket, ahogy korábban a nyomozóhatóság elôtt. A szúrást nem tagadta, de itt is elôadta, hogy mindezt önvédelembôl tette, mert a sértett agresszívan rátámadt. Ennek ellenére a bíróság elrendelte elôzetes letartóztatását, mert álláspontja szerint F. László alaposan gyanúsítható a Btk. 170. § (1) bekezdésbe ütközô és (5) bekezdés I. fordulata szerint minôsülô életveszélyt okozó testi sértés bûntettének elkövetésével.2 A bíróság kifejtette, hogy az F. László által elkövetett cselekmény kiemelkedô tárgyi súlyú, a gyanúsított többszörösen büntetett elôéletû, így

1

F. László gyanúsítotti kihallgatása 2000. június 23-án 1978. évi IV. törvény a Büntetô Törvénykönyvrôl (Btk.) 170. § (1) Aki más testi épségét vagy egészségét sérti, ha a sérülés vagy a betegség nyolc napon belül gyógyul, a könnyû testi sértés vétségét követi el, és két évig terjedô szabadságvesztéssel, közérdekû munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendô. (5) A büntetés két évtôl nyolc évig terjedô szabadságvesztés, ha a testi sértés életveszélyt vagy halált okoz. 2

r 87 s

FEHÉR FÜZET 2002

a várható büntetés mértékére is figyelemmel, alaposan feltehetô, hogy a hatóságok elôl elrejtôzne, megszökne, vagy az eljárást egyéb okból megnehezítené, ezért vele szemben a kényszerintézkedés elrendelése a Be. 92. § (1) bekezdés a) pontja3 alapján indokolt. F. László a határozat ellen fellebbezést jelentett be, elmondta, hogy korábbi büntetésébôl is rendszeresen hazajárt, tudja jól, hogy amennyiben csak egyetlen idézésre nem jelenik meg a hatóságok elôtt, azonnal elrendelik az elôzetes letartóztatását. A másodfokon eljárt Fôvárosi Bíróság azonban úgy találta, hogy megalapozottan döntött az elôzetes letartóztatásról a helyi bíróság, így a döntést helyben hagyta. Ezt követôen F. László több mint tizenhárom hónapot töltött elôzetes letartóztatásban. Valamennyi bíróság úgy találta ugyanis, hogy fennállnak a kényszerintézkedés különös feltételei, az elrejtôzésétôl, szökésétôl lehet tartani. A nyomozás során ugyanakkor olyan tényekre derült fény, amelyek alapján egyértelmûen következtetni lehetett a sértett agresszív viselkedésére. Elsô tanúvallomásában elismerte, hogy a saját bicskájával megszúrta a kutyát a szeme fölött. A B-i Rendôr-fôkapitányság által kirendelt elmeorvos-szakértô vizsgálata megállapította, hogy a „sértett magatartása nagymértékben szerepet játszhatott a gyanúsított által elkövetett bûncselekményben.”4 A tanúk meghallgatása során kiderült az is, hogy a sértett visszament a hajléktalan szállóra, és többeket megpróbált rábeszélni arra, hogy menjenek vele a zsiliphez verekedni. A nyomozás befejezését követô iratismertetésre 2001. március 14-én került sor, s az iratokat ezután küldték meg vádemelési javaslattal a Fôvárosi Fôügyészségre. Az ügyészség 2001. május 3-án pótnyomozásra visszaadta az ügyet a nyomozóhatóságnak, mert úgy találta, hogy a tényállás nincs kellôképpen felderítve, nem hallgattak meg olyan tanúkat, mint azok a rendôrök, akik F.Lászlóék hívására érkeztek ki a zsiliphez, illetve a Vízügyi Igazgatóság telephelyén lévô biztonsági ôrt sem, akitôl a sértett segítséget kért. A pótnyomozás során beszerezték a sértett kórházi kezelésére vonatkozó orvosi dokumentációt, amire a nyomozás korábbi szakaszában szintén nem került sor. Ez egyben azt is jelentette, hogy ismét igazságügyi orvosszakértôt kellett kirendelni, aki a mûtéti leírás alapján a következôeket állapította meg: „… a hasüregbe hatoló jellegû szúrt sérülés közvetetten életveszélyes állapotot idézett elô. Közvetlen életveszély létrejötte nem bizonyítható. A megállapítás azzal indokolható, hogy nincs olyan ténybeli adat, amely azt bizonyítaná, hogy célszerû, szakszerû sebészeti beavatkozás elmaradása, vagy jelentôs késedelme esetén a szivárgó jellegû vérveszésbôl vérzéses shock…. feltétlenül ki kellett volna, hogy alakuljon. Másképpen fogalmazva, a sérüléssel összefüggésben nem feltétlenül alakult volna ki vérvesztéses shock és/vagy hashártyagyulladás.”5 Ugyanakkor a gyanúsított által a dulakodás során elszenvedett sérüléseket is megvizsgálták. Véleményében a szakértô kifejti, hogy az elszenvedett sérülések – amelyek nem voltak súlyosak, de alkalmasak voltak arra, hogy az általa elmondottakat alátámasszák – keletkezhettek úgy, ahogy F. László azt a nyomozás során (többször) elmondta. Megkísérelték felkutatni a sértettet is, akirôl kiderült, hogy a hajléktalan szállón még 1999-ben férôhelyének megszüntetését javasolták, mert agresszív, életveszélyes fenyegetéséi nyomán rendôrségi eljárások indultak ellene. A 2001. szeptember 5-én történt újabb iratismertetés után fél év kellett ahhoz, hogy a Fôvárosi Fôügyészség ismét pótnyomozást rendeljen el. Ez idô alatt korábban már meghallgatott tanúkat próbáltak felkutatni, eredménytelenül. Közben 2001. augusztus 1-jén sor került az elôzetes letartóztatás megszüntetésére, mert 2001. július 20-án a Fôvárosi Bíróság által F. Lászlóra más bûncselekmény miatt korábban kiszabott nyolc hónap börtönbüntetést foganatosították. Ennek letöltése után, 2002. január 15-én ismét elrendelték F. László elô-

3

1973. évi I. törvény a büntetôeljárásról (Be.) 92. § (1) Szabadságvesztéssel büntetendô bûncselekmény miatt a terhelt elôzetes letartóztatásának akkor lehet helye, ha a) megszökött, a hatóság elôl elrejtôzött, illetôleg a bûncselekmény súlyossága folytán vagy egyéb okból a szökésétôl vagy az elrejtôzésétôl lehet tartani, 4 Részlet a 2000. szeptember 19-én kelt elmeorvosszakértôi lelet és véleménybôl. 5 Részlet a 2001. augusztus 27-én kelt igazságügyi orvosszakértôi véleménybôl.

r 88 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

zetes letartóztatását, amit 2002. február 14-én a Budai Központi Kerületi Bíróság megszüntetett, és elrendelte a gyanúsított szabadlábra helyezését. Az ügyész az elôzetes letartóztatás meghosszabbítását indítványozta, a bíróság azonban úgy találta, hogy a bûncselekmény tényállása, és jogi minôsítése megváltozott, tekintettel a 2001. augusztus 27-én kelt orvosszakértôi véleményre, amely alapján az ügyészség már életveszélyt okozó testi sértés bûntettének kísérleteként minôsítette a cselekményt. A bíróság álláspontja szerint ez olyan jelentôs minôsítésbeli változás, aminek kihatással kell lennie a kényszerintézkedés fenntartására is. Az utolsó nyomozati cselekmény – iratismertetés – az ügyben 2001. szeptember 5-én volt, tehát tényleges nyomozati cselekményre még ennél az idôpontnál is korábban került csak sor. „A hátralévô nyomozati cselekmények – tanúk felkutatása – lefolytatása azonban rendkívül bizonytalan. Ha szeptember óta erre nem nyílt még lehetôség, akkor nincs biztosíték arra, hogy ezt rövid határidôn belül végre lehet hajtani”6 Ezen túlmenûen a bíróság azt is kifejtette, hogy a gyanúsított tartózkodási hellyel rendelkezik, az intézkedô rendôrök is onnan állították elô, és bár többször volt már büntetve, ez a cselekménye inkább indulati jellegûnek tekinthetô. Ezen kívül az eljárás, már másfél éve folyik, holott a Be. 96. § (1) bekezdése7 értelmében a hatóságoknak arra kell törekedniük, hogy az elôzetes letartóztatás a lehetô legrövidebb ideig tartson. Ha a terhelt elôzetes letartóztatásban van, az eljárást soron kívül kell lefolytatni. Ez az elôírás ebben az ügyben nem érvényesült, és az elôzetes letartóztatás semmiképp sem lehet elôrehozott büntetés. 2002. március 3-án került sor a harmadik iratismertetésre. Végül 2002. június 14-én a Fôvárosi Fôügyészség megszüntette a nyomozást a Be. 139. § (1) bekezdése b) pontja8 alapján – mivel a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg a bûncselekmény elkövetése. A Fôügyészség megállapította, hogy a sértett által elszenvedett életveszélyes sérülés keletkezésének pontos helye és körülményei nem állapíthatók meg. A sértett vallomásai is ellentmondanak egymásnak, ezek feloldására a nyomozás késôbbi szakaszában már nem volt lehetséges, tekintettel arra, hogy a sértett eltûnt. A gyanúsítottal együtt horgászó két tanú vallomása is további tisztázásra szorult volna még, illetve szembesíteni kellett volna ôket a gyanúsítottal, de ôk is ismeretlen helyre távoztak korábbi lakóhelyükrôl. Egyértelmûen nem zárható ki tehát F. László védekezése sem, mely szerint jogos védelmi helyzetben cselekedett, ezért a terhére a bûncselekmény elkövetése kétséget kizáróan nem állapítható meg. A határozat kézhez vétele után F. László megkereste irodánkat, és a segítségünket kérte a kártalanítási eljárás során. Beszereztük a nyomozás során keletkezett iratokat, és megállapítottuk, hogy F. László már az elsô vallomásában bevallotta az általa elkövetett cselekményt. Vallomásán ugyan a késôbbiek során részben változtatott, de lényegét tekintve soha nem tért el attól, amit legelôször mondott. Soha nem tagadta, hogy megszúrta a sértettet, de ezt önvédelembôl tette. Az eljárási törvény értelmében akkor van helye az elôzetes letartóztatásnak, ha a gyanúsított által elkövetett bûncselekmény szabadságvesztéssel büntetendô, és a gyanúsított megszökött, elrejtôzött, vagy ezektôl tartani lehet, vagy amennyiben szabadlábon hagynák, meghiúsítaná az eljárást, illetôleg újabb bûncselekményt követne el. F. László esetében a bíróságok több mint tizenhárom hónapon keresztül kitartottak azon álláspontjuk mellett, hogy a cselekmény tárgyi súlya miatt az elrejtôzéstôl, szökéstôl tartani lehet, illetve, mivel korábban már volt büntetve, tartani lehet a bûnismétléstôl is. Hiába védekezett azzal a gyanúsított, hogy önvédelem volt, és hogy korábban is mindig együttmûködött a hatóságokkal, illetve hiába derült ki, hogy a cselekmény elkövetésében a sértett magatartása is jelentôsen közre hatott, hiszen egy agresszív emberrôl van szó. A hatóságok ezt soha nem járták körül alaposan, valamennyi elôzetes letartózta6

Részlet a Budai Központi Kerületi Bíróság 2002. február 14-én kelt végzésébôl. Be. 96. § (1) A hatóságoknak arra kell törekedniük, hogy az elôzetes letartóztatás a lehetô legrövidebb ideig tartson. Ha a terhelt elôzetes letartóztatásban van, az eljárást soron kívül kell lefolytatni. 8 Be. 139. § (1) A nyomozást határozattal meg kell szüntetni, ha b) a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg bûncselekmény elkövetése, az elkövetô kiléte, illetôleg az, hogy a bûncselekményt a gyanúsított követte el, és az eljárás folytatásától sem várható eredmény; 7

r 89 s

FEHÉR FÜZET 2002

tást meghosszabbító határozat minden különösebb vizsgálat nélküli, szinte automatikus döntés volt, mindig ugyanarra az érvre hivatkozva. A Be. 383. § (1) bekezdése I. b) pontja9 alapján akkor jár kártalanítás az elôzetes letartóztatásért, ha a büntetôeljárást azért szüntették meg, mert nem állapítható meg a bôncselekmény elkövetése. F. László esetében tehát a kártalanítás úgynevezett pozitív feltételei fennállnak, hiszen vele szemben a Be. 139. § (1) bekezdés b) pontja alapján került sor a nyomozás megszüntetésére. Ugyanakkor vannak olyan feltételek, amelyek kizárják a kártalanítást10, ilyen esetben még az objektív/pozitív feltételek fennállása esetén sem jár a kártalanítás, például azért mert neki felróható módon okot szolgáltatott arra, hogy a bûncselekmény gyanúja rá terelôdjék. A felróhatóság általános esete a Ptk. 339. § (1) bekezdésébôl11 vezethetô le, eszerint az tekinthetô felróható magatartásnak, amikor a magatartást tanúsító személy nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben elvárható. Valójában tehát azt jelenti, hogy az adott szituációban mi a társadalmi elvárásoknak megfelelô magatartás. Jelen ügyben ez merülhet fel kérdésként. Vajon felróhatóan okot szolgáltatott-e F. László arra, hogy a bûncselekmény gyanúja rá terelôdjön? Mindig az adott helyzetet kell szemlélni, tehát egyediesíteni kell a társadalmi mércét, azt kell vizsgálni, hogy a konkrét tényállás mellett mi tekinthetô elvárhatónak. Ehhez természetesen a büntetôeljárás során keletkezett dokumentumok mellett az elôzmények vizsgálata is elengedhetetlen. Ebben az ügyben ennek van hangsúlyos szerepe, hiszen a gyanúsított tényleg megszúrta a sértetett, de egyáltalán nem hagyható figyelmen kívül, hogy milyen korábbi események után következett ez be. Ennek vizsgálata a kártalanítási ügyekben eljáró bíróságok feladata, hiszen a Ptk. szerzôdésen kívül okozott kárra vonatkozó szabályai kerülnek alkalmazásra az eljárás során. Irodánk végül arra az álláspontra jutott, hogy a bírósági eljárást megelôzôen megpróbálunk az Magyar Állammal egyezségre jutni, ezért 2002. október 21-én DR. FURMANN IMRE ÜGYVÉD, F. László jogi képviselôje levélben megkereste a Magyar Államot képviselô Igazságügyi Minisztériumot, és felajánlotta a per elôtti megegyezés lehetôségét. Ebben 1.000.000 Ft. általános kár megtérítése és 1.000.000 Ft. nem vagyoni kár megtérítése iránt terjesztett elô kártalanítási igényt, az F. László által elszenvedett sérelmek kompenzálására. A hazai gyakorlatban ilyen jellegû per elôtti megállapodásra tudomásunk szerint még nem került sor, pedig a törvény ezt nem zárja ki. Egy ilyen megegyezés mindkét félnek, tehát a Magyar Államnak és a felperesnek is elônyös lenne, hiszen például adott esetben az állam mentesül a kamattehertôl, a sérelmet szenvedett fél pedig hamarabb juthat az ôt megilletô összeghez. Talán ezeket a szempontokat is mérlegelte a minisztérium, amikor válaszlevelében megjegyezte: „Ha a kártalanítási igény érdekében ügyfele bírósághoz kíván fordulni, a peres eljárás megindítása nem akadálya annak, hogy a feltételek fennállása, kártalanítási kötelezettség elismerése esetén a kártalanításra köteles Magyar Állam a jogosulttal perbeli egyezséget kössön.”12 A minisztérium másnap kelt levelében elutasítja (a fenti kitétellel) az egyezséget, így azt polgári bíróság elôtt kell érvényesíteni. A keresetlevelet 2002. decemberében a jogi képviselô benyújtotta a Budai Központi Kerületi Bírósághoz, amely tárgyalást még nem tûzött.

9

Be. 383. § (1) Kártalanítás jár az elôzetes letartóztatásért és az ideiglenes kényszergyógykezelésért, ha I. a büntetôeljárást azért szüntették meg, mert b) a rendelkezésre álló adatok alapján nem állapítható meg bûncselekmény elkövetése, illetôleg az, hogy a cselekményt a terhelt követte el, 10 Be. 383. § (2) Nincs helye kártalanításnak, ha a büntetôeljárást a cselekmény társadalomra veszélyességének csekély foka (Btk. 28. §) miatt szüntették meg. (3) Az (1) bekezdés esetén sincs helye kártalanításnak, ha a terhelt a) a hatóság elôl elrejtôzött, megszökött, szökést kísérelt meg, b) az eredményes felderítés meghiúsítása végett a hatóság megtévesztésére törekedett, vagy egyébként neki felróhatóan okot szolgáltatott arra, hogy a bûncselekmény gyanúja reá terelôdjék, c) felmentés esetén a kényszergyógykezelését rendelték el. 11 1959. évi IV. törvény a Polgári Törvénykönyvrôl (Ptk.) 339. § (1) Aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelôsség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. 12 Részlet az Igazságügyi Minisztérium Jogi Képviselet Fôosztály 2002. október 22-én kelt levelébôl.

r 90 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

Ifj. B. József (személyiségi jog megsértése a vendéglátás területén)

2002. május 25-én ifj. B. József roma fiatalember elhatározta, hogy meglátogatja zenész ismerôsét, aki T. város egyik szórakozóhelyén dolgozott. A diszkóból a hajnali órákban kiment a mosdóhelyiségbe, visszafelé jövet azonban a biztonsági ôr megállította, s közölte vele, hogy nem mehet vissza a szórakozóhelyre. Amikor a meglepett fiatalember megkérdezte, miért nem léphet be a diszkóba, azt a választ kapta, hogy a „fajtája” nem tartózkodhat a szórakozóhelyen. További reklamációk után a biztonsági ôr azt is kilátásba helyezte, hogy „nyakon fogja csapni” ifj. B. Józsefet, ha még egyszer odamegy hozzá. Ezek után a fiatalember felhívta szüleit telefonon. A szülôk nemsokára megérkeztek a szórakozóhelyhez s megpróbálták a problémát megbeszélni a diszkó alkalmazottjával, ez azonban nem vezetett eredményre. Végül B. Józsefné – ifj. B. József édesanyja –megkérdezte, hogy ô, mint a t.-i Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnökhelyettese bemehetne-e inni egy üdítôt. Az ôr válasza magáért beszélt: „cigányok ide nem mehetnek be”.

A felháborodott B. család azonnal a t.-i rendôrségre ment – mindez már 2002. május 26-án a hajnali órákban történt – ahol B. Józsefné saját és fia nevében feljelentést tett becsületsértés miatt. A rendôrség ezt követôen, 2002. május 27-én az ügyet áttette a városi bírósághoz. A T.-i. Városi Bíróság 2002. június 25-i végzésével a T.-i Rendôrkapitányságot bízta meg a nyomozás lefolytatásával. Ifj. B. József és édesanyja jogi képviseletét DR. FURMANN IMRE látja el. Az iroda – hasonló ügyekben alkalmazott gyakorlatának megfelelôen – tájékoztatta mind a T. városi jegyzôt, mind a Veszprém Megyei Közigazgatási Hivatal Fogyasztóvédelmi Felügyelôségét az említett szórakozóhelyen történtekrôl. A szórakozóhely biztonsági ôre ugyanis azzal, hogy roma származása miatt nem engedte be a szórakozóhelyre ifj. B. Józsefet és B. Józsefnét megsértette az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében1, és a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény 3. § (5) bekezdésében2 foglalt hátrányos megkülönböztetés tilalmát, továbbá a belkereskedelemrôl szóló törvény 25. § (2) bekezdésében3 és az üzletek mûködésérôl és a belkereskedelemi tevékenység folytatásának feltételeirôl szóló kormány rendelet 23/A. §-ában4 foglaltakat. Mivel a t.-i szórakozóhely biztonsági ôre fellépésével – mely az iroda álláspontja szerint kimerítette a fenyegetés büntetôjogi fogalmát5 – ifj. B. Józsefet arra kényszerítette, hogy a diszkót elhagyja, és megakadályozta 1

1949. évi XX. törvény – a Magyar Köztársaság Alkotmánya 70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül. 2 1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól 3. § (5) A kisebbségek mindennemû hátrányos megkülönböztetése tilos. 3 1978. évi I. törvény a belkereskedelemrôl 25. § (2) Tilos a vásárlót jogosulatlanul elônyben részesíteni vagy hátránnyal sújtani, a vásárlótól külön juttatást vagy más elônyt kérni, követelni, illetôleg a vásárló elônyben részesítéséért külön juttatást elfogadni. 4 4/1997. (I. 22.) Kormány rendelet az üzletek mûködésérôl és a belkereskedelmi tevékenység folytatásának feltételeirôl 23/A. § Az üzlet biztonsági ôrei a szolgálat teljesítése, továbbá az üzlet dolgozói a munkavégzésük során tevékenységükkel nem sérthetik a vásárlók személyiségi jogait. A biztonsági szolgálat nevérôl és székhelyérôl, mûködésének vásárlókat érintô szabályairól a vevôket jól láthatóan tájékoztatni kell. 5 1978. évi IV. törvény a Büntetô Törvénykönyvrôl (Btk.) 138. § E törvény alkalmazásában, eltérô rendelkezés hiányában fenyegetés: súlyos hátrány kilátásba helyezése, amely alkalmas arra, hogy a megfenyegetettben komoly félelmet keltsen.

r 91 s

FEHÉR FÜZET 2002

abban, hogy oda barátaihoz visszatérjen, illetve késôbb B. Józsefnét szintén származása miatt nem engedte a szórakozóhelyre belépni, a NEKI véleménye szerint megvalósította a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport elleni erôszak bûntettét.6 A fenti álláspontról az iroda tájékoztatta a T.-i Rendôrkapitányságot, azzal, hogy tegyék meg a szükséges lépéseket. Miután a rendôrségtôl válasz nem érkezett – bár az iroda más jellegû megkeresésére reagáltak – a Veszprém Megyei Fôügyészséghez fordultunk intézkedés végett. Megyei Fôügyészség tájékoztatta az irodát, hogy a B. Józsefné által tett feljelentés tárgyában keletkezett iratokat a Veszprém Megyei Rendôr-fôkapitányságnak adta át, hogy – feljelentés kiegészítés után – foglaljanak állást az etnikai csoport tagja elleni erôszak bûntette alapos gyanújának kérdésében. A Megyei Rendôr-fôkapitányság 2002. szeptember 9-én hozta meg határozatát, melyben megtagadta a nyomozást a fenti bûntett vonatkozásában. Indokolásként a rendôrség azt állapította meg, hogy a diszkó biztonsági ôre által tanúsított magatartás nem valósította meg a bûncselekmény törvényi tényállásában foglalt bántalmazással, illetve erôszakkal vagy fenyegetéssel való kényszerítést. A rendôrség ezt annak ellenére így találta, hogy tényként megállapította: a biztonsági ôr használt fenyegetô kifejezést ifj. B. Józseffel szemben7. 2002. szeptember 17-én a B.-ék képviseletében eljáró ügyvéd panaszt nyújtott be a Veszprém Megyei Fôügyészséghez a rendôr-fôkapitányság nyomozást megszüntetô határozata ellen. Az ebben foglaltak szerint a biztonsági alkalmazott fellépése ifj. B. József tekintetében megvalósította a fenyegetést – ezt támasztja alá a sértett fiatalember vallomása is8. Az iroda álláspontja szerint a fenyegetéssel való kényszerítés B. Józsefnével szemben is megvalósult – képzeljük el azt a szituációt, amikor egy jól megtermett biztonsági ôr az ifj. B. Józseffel történt incidens után kijelenti, hogy romák nem mehetnek be a diszkóba. Ez a magatartás önmagában is meglehetôsen fenyegetô, és alkalmas arra, hogy a konkrét helyzetben B. Józsefnét megakadályozza a belépésben. A Veszprém Megyei Fôügyészség az iroda által elôterjesztett indokokat mérlegelve, de azokat a végeredmény tekintetében figyelmen kívül hagyva 2002. október 10-én kelt határozatával a nyomozás megtagadásáról rendelkezô rendôrségi határozat elleni panaszt elutasította. Idôközben válasz érkezett a Fogyasztóvédelmi Felügyelôségtôl is. Levelükben tájékoztatták az irodát, hogy az ifj. B. József illetve B. Józsefné képviseletében benyújtott bejelentést az ügyben – álláspontjuk szerint – hatáskörrel rendelkezô Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyûlési Biztosának Hivatalához tették át. A levélbôl kitûnik, hogy a Fogyasztóvédelmi Felügyelôség félreértelmezte a jogszabályokat. Az ügy kisebbségi ombudsmanhoz való áttétele nem volt jogszerû, elsôsorban azért, mert az országgyûlési biztos eljárására nem vonatkozik az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény, másodsorban pedig azért, mert a Veszprém Megyei Fogyasztóvédelmi Felügyelôség hatáskörébe és illetékességébe tartozik, hogy T. városban felügyelje és ellenôrizze a szolgáltatásokat, és orvosolja azok jogosulatlan megtagadását. Hasznos lehet a Fogyasztóvédelmi Felügyelôség értesítése kapcsán kicsit részletesebben foglalkozni a hasonló esetekben felmerülô problémákkal, annál is inkább, mert a NEKI tapasztalatai szerint nem egyedi jelenségrôl van szó.9

6

Btk. 174/B. § (1) bekezdés: Aki mást valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoporthoz tartozása, vagy vélt tartozása miatt bántalmaz, illetôleg erôszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltûrjön, bûntettet követ el, és öt évig terjedô szabadságvesztéssel büntetendô. 7 A nyomozást megszüntetô határozat szerint valóban mondta a biztonsági ôr, hogy „nyakon vágja” ifj. B. Józsefet, de ez a rendôrség értékelése szerint arra az esetre vonatkozott, ha újra reklamálni merne a fiatalember, és nem a szórakozóhely el nem hagyása esetére. 8 A feljelentés kiegészítés során meghallgatott ifj. B. József elmondása szerint megijedt a biztonsági ôr szavaitól; saját szavaival úgy fejezte ki magát, hogy „féltem attól, hogy az a férfi utánam jön, és megver”. 9 Irodánk egy budapesti szórakozóhellyel kapcsolatos diszkriminációs panasz tárgyában például szintén a fogyasztóvédelmi hatóságot kereste meg. Hasonlóan a t.-i esethez, a felügyelôség itt sem indított eljárást, hanem az ügyet továbbította a kerületi jegyzôhöz. A NEKI is megkereste a jegyzôt, ô azonban mindössze annyit tett, hogy meghallgatta a bepanaszolt vendéglátó-ipari egység tulajdonosát, majd felhívta figyelmét arra, hogy a jövôben tartózkodjon a hasonló törvénysértésektôl.

r 92 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

A közelmúltban feltûnôen megnôtt az olyan bejelentések száma, melyekben valaki azzal a panasszal fordul hozzánk, hogy roma származása miatt nem engedték be egy szórakozóhelyre, onnan kiküldték, vagy megtagadták a kiszolgálását. Irodánk roma származású tesztelôi 2002. szeptemberében, egy szombati napon végigjártak néhány budapesti szórakozóhelyet, s ennek során a felkeresett hat vendéglátó-ipari egység közül hatban megtagadták belépésüket. Korábban az ilyen ügyekben polgári peres eljárásokat kezdeményeztünk, melyeket általában sikerrel képviseltünk a bíróságokon, azonban mivel ezek a perek évekig elhúzódnak, nem elég hatékonyak a probléma kezelésére. Álláspontunk szerint az igazi megoldás az lenne, ha az illetékes hatóságok, a területi fogyasztóvédelmi felügyelôség, illetve a jegyzô megfelelô komolysággal kezelné a hozzá beérkezett diszkriminációs panaszokat, és olyan szankciókat alkalmaznának, melyek elriasztanák a tulajdonosokat, üzemeltetôket attól, hogy a jövôben hasonló törvénytelen cselekedeteket kövessenek el. Véleményünk szerint a vonatkozó jogszabályok kellôen rögzítik, milyen eljárásra, illetve szankciók alkalmazására van lehetôsége a jegyzônek, illetve a fogyasztóvédelmi felügyelôségnek. A gyakorlatban azonban úgy tûnik, egyik szerv sincs pontosan tisztában azzal, mit lehet, illetve mit kell tennie az ilyen esetekben. A fenti meglátásainkat megosztottuk a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyûlési Biztosával is, akinek válaszából kitûnt, hogy hasonló problémákkal az ombudsmani hivatal is találkozott. A kisebbségi jogok biztosának tájékoztatása szerint – a Fogyasztóvédelmi Fôfelügyelôség példaértékû gyakorlata ellenére – ebben a kérdésben nincs kellôen összehangolva a területi fogyasztóvédelmi felügyelôségek munkája. Ennek kapcsán ajánlással fordult a Fogyasztóvédelmi Fôfelügyelôség fôigazgatójához, hogy a szolgáltatás indokolatlan megtagadása esetére a jogkörében adjon ki a területi fogyasztóvédelmi felügyelôségeknek egy olyan „módszertani útmutatót” az etnikai alapú diszkrimináció megállapításának lehetséges módjairól, mely segíti ôket a törvényben foglalt feladataik maradéktalan teljesítésében. Idôközben T. város jegyzôje értesítette irodánkat, hogy a szóban forgó t.-i vendéglátó-ipari egység mûködésének felülvizsgálata megkezdôdött. Miután mind a NEKI, mind a kisebbségi ombudsmann felhívta a Veszprém Megyei Fogyasztóvédelmi Felügyelôség figyelmét a téves jogszabály értelmezésre, a felügyelôség megindította a vizsgálatot a bepanaszolt szórakozóhellyel kapcsolatban, s errôl levelében tájékoztatta az irodát. A tájékoztatásból kiderült, hogy a felügyelôség vizsgálatát a jegyzôvel együttmûködésben, kölcsönös tájékoztatás mellett folytatja le. A bepanaszolt szórakozóhely szezonális mûködése azonban a körülmények teljes tisztázását késlelteti, ugyanis a diszkó a 2002. évben elôreláthatóan csak szeptember második felében nyit ki újra. 2002. szeptember 10-én a T. városi jegyzô határozatával közölte irodánkkal, hogy az eljárást az ügy kapcsán folyó rendôrségi eljárások befejezéséig felfüggesztette. A Veszprém Megyei Fogyasztóvédelmi Felügyelôség 2002. szeptember 11-én a jegyzô döntésével tulajdonképpen megegyezô határozatot hozott, azaz a rendôrségi eljárásokra tekintettel eljárását felfüggesztette. Irodánk az ügyben személyiségi jogi per megindítását tervezi10, a sértettekkel való egyeztetés után a keresetet a hatáskörrel és illetékességgel rendelkezô bíróságnak megküldi. A korábban tett feljelentés alapján a t-i bíróság elôtt folyamatban van a becsületsértés miatti magánvádas eljárás. A magánvádlót (ifj. B. Józsefet) is irodánk képviseli. (Az ügy vitelét az Európai Roma Jogok Központja külön program keretében támogatja.)

10

A 1954. évi IV. törvény, azaz a Polgári Törvénykönyv 76. §-a szerint ugyanis „A személyhez fûzôdô jogok sérelmét jelenti különösen a magánszemélyek bármilyen hátrányos megkülönböztetése nemük, fajuk, nemzetiségük vagy felekezetük szerint”

r 93 s

FEHÉR FÜZET 2002

R. Szilvia (személyiségi jog megsértése)

2002. augusztus 18-án H. községben falunapot tartottak. R. Szilvia és rokonai is elmentek a szomszédos Cs. községbôl, hogy részt vegyenek a rendezvény záróaktusaként megtartott szabadtéri bálon. Az éjszakai órákban a társaság betért a község egyik vendéglátóhelyére, hogy ott egy üdítôt elfogyasszanak. Miután körülbelül húsz perc múlva távoztak, a kocsmát üzemeltetô fiatalember édesanyja utánuk szólt, hogy jöjjenek vissza és takarítsák fel a nôi mellékhelyiséget, mivel azt állítólag ôk piszkolták be.1 R. Szilvia erre természetesen nem volt hajlandó, mire a büfé üzemeltetôje trágár szavakat kiabálva nekik támadt.

2002. augusztus 21-én készített orvosi látlelet tanúsága szerint R. Szilvia nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett, amikor a fiatalember a haját meghúzta, megpofozta, és belerúgott. A bántalmazás azonban ennyivel nem ért véget. A büfé üzemeltetôje R. Szilvia kiskorú húgába is belerúgott, ezt követôen pedig az édesanyja is rátámadt a már menekülô társaságra egy, az udvaron álló asztalról felkapott napernyôvel. Mindeközben folyamatosan szidalmazták ôket, roma származásukra utaló rasszista kijelentések kíséretében. Mindezek után a falu polgárôrei is R. Szilviát és rokonait okolták a történtekért, és felszólították ôket, hogy hagyják el a községet, mert „a jelenlétük zavaró”. Az eseményeknek az R. Szilviáék által kihívott rendôrök vetettek véget, majd a sértettek hazamentek. R. Szilvia 2002. szeptember 4-én feljelentést tett, amelynek alapján a B.-i Rendôrkapitányság a Btk. 271. § (1) bekezdése szerinti garázdaság vétségének2 alapos gyanúja miatt büntetôeljárást indított. A sértettek jogi képviseletét irodánk megbízása alapján ügyvéd látja el. A nyomozati szakasz során ezidáig tanúkihallgatások történtek. A rendôrség R. Szilvia sértett és a gyanúsítottak szembesítésérôl határozott, ennek idôpontja azonban még nem ismert.

1

Az igaz, hogy a társaság tagjai használták a mellékhelyiséget, de ottlétük alatt még további három személy is bement oda, sôt aznap esett az esô, így a mosdó szükségszerûen piszkos volt. A vendéglátóhely tisztán tartása egyébként is az üzemeltetô feladata, azt a vendégre áthárítani nem lehet. 2 1978. évi törvény a Büntetô Törvénykönyvrôl (Btk.) 271. § (1) Aki olyan kihívóan közösségellenes, erôszakos magatartást tanúsít, amely alkalmas arra, hogy másokban megbotránkozást vagy riadalmat keltsen, ha súlyosabb bûncselekmény nem valósul meg, vétséget követ el és két évig terjedô szabadságvesztéssel, közérdekû munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendô.

r 94 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

N. Csaba (személyiségi jog megsértése a vendéglátás területén)

2002. október 20-án hajnal fél egykor N. Csaba roma származású fiatalember és barátai szórakozni szerettek volna a t.-i B. diszkóban. A szórakozóhelyhez érve valamennyien belépôjegyet váltottak. N. Csaba barátai gond nélkül bemehettek a szórakozóhelyre, ôt azonban megállították a biztonsági ôrök, és közölték vele, hogy cigányok nem mehetnek be. A fiatalember felháborodva vette tudomásul a kidobók szavait. Tudatta velük, hogy ezt nem hagyja annyiban: fel fogja jelenteni ôket. Hívatta továbbá a fônököt is, aki közölte vele, hogy a szórakozóhelyre csak klubtagsági igazolvánnyal lehet belépni. Átadtak neki egy klubtagsági igazolvány igényléséhez szükséges nyomtatványt, majd visszafizették neki a belépôjegy árát.

A szórakozóhelyre beengedett barátai mobiltelefonon felhívták N. Csabát az iránt érdeklôdve, hogy mi történt vele, miért nem jött be utánuk. Miután meghallották, hogy nem engedték be, ôk is azonnal elhagyták a szórakozóhelyet. A történtek után N. Csaba – két barátja társaságában, akik szintén jelen voltak az említett esetnél – felkereste irodánkat. Elmondta, mennyire megalázó volt a szituáció számára, hiszen barátai pár perccel korábban tagsági igazolvány nélkül is bemehettek a diszkóba. Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy a klubtagsági rendszer csak ürügy arra, hogy a romákat kirekesszék, ezt bizonyítják a biztonsági ôrök szavai is, hiszen ôk még azt mondták N. Csabának, hogy azért nem mehet be, mert cigány. Azzal, hogy N. Csabától roma származása miatt megtagadták a belépést az említett szórakozóhelyre, a diszkó alkalmazottai és fônöke megszegték a hátrányos megkülönböztetés tilalmát, és megsértették a fiatalember személyiségi jogait, valamint emberi méltóságát. Miután irodánk számos vendéglátó-ipari diszkriminációs esettel foglalkozott, és ezek elemzését is elvégezte1, a jogszabályi háttér bemutatásától e helyt eltekintünk. A jelenlegi ügy közös vonást mutat a NEKI vendéglátó-ipari diszkriminációs ügyeivel. Tapasztalataink szerint számos helyen próbálják a szórakozóhelyek a klubtagsági rendszer bevezetésével megakadályozni, hogy romák beléphessenek.2 2002. november 8-án a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Fogyasztóvédelmi Felügyelôséghez fordultunk, kérve, hogy vizsgálják meg a jelzett diszkó mûködésének feltételeit, és tegyék meg a szükséges intézkedéseket. Mindezidáig nem érkezett válasz bejelentésünkre.

1 2

Többek között a Fehér Füzet jelenlegi kiadásában is foglalkoztunk a kérdéssel. Lásd ifj. B. József ügyét, 91. old. Ld. Fehér Füzet 2000, 60. old., illetve Fehér Füzet 2001, 56. old.

r 95 s

FEHÉR FÜZET 2002

M. szórakozóhely (személyiségi jog megsértése a vendéglátás területén)

Marcelino R. indián származású amerikai állampolgár 2002 júniusában Magyarországra érkezett a magyar származású – szintén amerikai állampolgár – barátnôjével, hogy néhány hetet a lány családjánál töltsenek. Barátok társaságában az egyik este szórakozni indultak, az este, várakozásaikkal ellentétben azonban mégis rosszul végzôdött.

A fiatal pár 2002. június 24-én este 11 óra körül két barátja társaságában szórakozni indult a fôváros egyik ismert szórakozóhelyére. A vendéglátó-ipari helyiségbe belépve azonban az ott szolgálatot teljesítô biztonsági ôr közölte velük, hogy a három lány bejöhet, a fiatalember azonban nem. Kérdésre azt felelte, hogy mivel a fiú cigány, nem jöhet be. Miután a lányok közölték, hogy a fiú nem cigány származású, a biztonsági ôr megkérdezte, hogy akkor milyen a nemzetisége. Az egyik lány közölte, hogy semmi köze hozzá, ez lényegtelen. Marcelino R. és a barátnôje ezt követôen önként kimentek, de az ajtóból hallották, hogy a másik két lány tovább vitatkozik a biztonsági ôrrel. Hallották, amint az ôr többször arra hivatkozik, hogy ez a szabály, ide romák nem jöhetnek be, ez a tulajdonos utasítása. A lányok kérdezték, hogy ki a tulajdonos, de választ nem kaptak. Az ôr végig rendkívül durván, sértôn és emelt hangnemben beszélt velük. Végül mind a négyen távoztak, rendkívül feldúltan, és megalázottan. 2002. július 16-án este irodánk tesztelést végzett az említett helyen. A tesztelés során két roma, illetve három nem roma tesztelô elment a szórakozóhelyre, és megpróbált oda bejutni. A tesztelôk a vizsgálandó szórakozóhelyen korábban még soha nem jártak, azt, hogy pontosan hova kell menniük majd, a tesztelés elôtt egy órával tudták meg. A tesztelôket az iroda munkatársai kioktatták arra, hogy a vizsgálandó szórakozóhelyen kulturáltan, udvariasan viselkedjenek, és hogy tartózkodjanak mindenfajta provokációtól vagy konfliktustól. 22 óra 45 perckor érkezett a bejárathoz B. Béla és V. István roma, valamint a nem roma M. Iván tesztelô. Közvetlenül a bejáratnál az elsôként érkezett roma tesztelôt a biztonsági ôr megállította, és közölte vele, hogy ô nem mehet be. Többszöri kérdésre azt felelte, hogy ide arabok, albánok, románok és cigányok nem mehetnek be. Mivel B. Béla másik roma tesztelô arcát ekkor még nem látta jól, neki mondta, hogy bemehet. Miután azonban ránézett, és látta, hogy ô is roma, közölte, hogy ô sem léphet be. Az incidens során végig a biztonsági ôr mellett tartózkodott az üzletvezetô nô, aki egy idô után beleszólt a vitába, és ô is közölte, hogy tekintettel a korábban történt incidensekre, ide romák – illetve románok, arabok, albánok, stb. – nem jöhetnek be. Közölte még velük azt is, hogy ez egy íratlan szabály a vendéglátó – iparban, és ugyanúgy, ahogy a saját lakásába is azt enged be, akit akar, itt is megválogathatja a vendégeket. Közben, 22 óra 47 perckor szintén a bejárathoz érkezett a két nem roma tesztelô N. Viktor és V. Bálint. Mivel látták, hogy az elôttük érkezô három fiatalembert feltartóztatják, kérdezték, hogy mi a gond, miért nem lehet bemenni. Válaszul közölték velük, hogy menjenek be nyugodtan, ôk beléphetnek. Közben mindketten fültanúi voltak annak, hogy a biztonsági ôr és az üzletvezetô asszony a két roma tesztelôt folyamatosan „lecigányozza”, és származásuk miatt a belépésben megakadályozza. A két roma tesztelô társaságában érkezô nem roma M. Ivánnal szintén közölték, hogy ô nyugodtan bemehet, rá nem vonatkozik a kitiltás. B. Béla kérte, hogy adják át neki a panaszkönyvet, amit megkapott, és amibe a következô bejegyzést írta: „Roma származásom miatt nem engedtek be, a biztonsági ôr és r 96 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

az üzletvezetô asszony. Az eset 2002. július 16-án, 22.45-kor történt. A szórakozóhely munkatársai egyértelmûen kijelentették, hogy roma származásom miatt nem mehetünk be a szórakozóhelyre (a hely pontos neve kiírva). Erre két barátom, a szintén roma származású V. István, illetve a nem roma társam tanúja volt. A nem roma barátomat egyébként gond nélkül beengedték.” Az üzletvezetô asszony a bejegyzést a szórakozóhely hivatalos pecsétjével lepecsételte, és a másodpéldányt B. Bélának átadta. Ezt követôen a két roma fiatal távozott, a három nem roma tesztelô pedig bement a szórakozóhelyre. Mindhárman eltöltöttek odabent körülbelül egy fél órát, üdítôt fogyasztottak, majd ôk is távoztak. A tesztelést követôen valamennyien a NEKI három munkatársával találkoztak, nekik az esetrôl részletesen beszámoltak, és kitöltötték az iroda ún. tesztelési kérdôívet1. Álláspontunk szerint azzal, hogy a szórakozóhely üzletvezetôje és biztonsági ôrei megakadályozták egyrészt Marcelino R.-t, másrészt B. Béla és V. István bejutását a szórakozóhelyre, megsértették az 1969. évi 8. törvényerejû rendelettel kihirdetett, a faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöbölésérôl szóló New Yorkban elfogadott nemzetközi egyezmény 2. cikkének 1. pontjában, az Alkotmány 70/A §-ában, és a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény 3. § (5) bekezdésében foglalt hátrányos megkülönböztetés tilalmát. A Polgári Törvénykönyv 76. § alapján az emberi méltóságot sértô hátrányos megkülönböztetés alkalmazásával megsértették nevezettek személyhez fûzôdô jogait. Fenti cselekményükkel megsértették továbbá a belkereskedelemrôl szóló 1978. évi I. törvény 25. § (2) bekezdésében, és az üzletek mûködésérôl és a belkereskedelmi tevékenység folytatásának feltételeirôl szóló 4/1997. évi Kormányrendelet 23/A. §-ában foglaltakat. A korábbi vendéglátó-ipari diszkriminációs ügyekhez hasonlóan, Irodánk megkereste azokat a hatóságokat, amelyek hatáskörrel rendelkeznek az ilyen, illetve az ehhez hasonló diszkriminációs esetek kivizsgálására, valamint a jogsértést elkövetô személy felelôsségre vonására. Ennek megfelelôen az eredeti panaszt, valamint a tesztelés eredményét megküldtük az illetékes Fogyasztóvédelmi Felügyelôségnek, valamint az illetékes önkormányzat jegyzôjének. Mindkét szerv – államigazgatási jogkörében eljárva – jogosult arra, hogy a jogszabályoknak nem megfelelôen üzemeltett helység tulajdonosát magas bírsággal sújtsa, illetve jelentôsen nagy hátrány okozó magatartás esetén az üzletet akár bezárassa. Az államigazgatási eljárások mellett – mivel azok hatékonyságában a korábbi tapasztalataink miatt kevésbé bíztunk – az emberi méltóságukban megsértett, megalázott három személy, az indián származású amerikai Marcelino R. valamint a két roma tesztelô, B. Béla és V. István meghatalmazása alapján, Irodánk peren kívüli megállapodási javaslatot tett a szórakozóhely tulajdonosának.2 Bár diszkriminációs ügyekben elsôsorban jogi eljárásokat kezdeményezünk, ebben az esetben azonban mégis úgy láttuk jónak, ha a bírósági tárgyalást megelôzôen kísérletet teszünk megállapodásra. Állításunkat ugyanis – az eredeti panaszossal, tanúkkal, valamint a tesztelôkkel együtt – összesen kilenc személy támasztotta alá, egymással egyezô módon. A panaszkönyv kiadásával, valamint annak lepecsételésével pedig tagadhatatlanná vált, hogy az érintettek az adott napon a szórakozóhelyen (illetve annak bejáratánál) jártak, és az ott történtek ellen panaszt tettek. A megállapodási javaslat kidolgozásakor arra törekedtünk, hogy az érintett sértettek – egy személyiségi jog megsértése iránt indított perben született elmarasztaló ítélethez hasonlóan – elégtételhez jussanak, amely a bocsánatkérésen túl magába foglalja a nem vagyoni kártérítést is, amely az emberi méltóság megsértését hivatott kompenzálni. Az egyeztetésre, valamint, az ennek keretében történô megállapodásra 2002. október 9-én került sor a NEKI irodájában. Eltérôen az egyezségek megkötése során mindkét féltôl elvárható rugalmas hozzáállástól, a sértetteket képviselô DR. BODROGI BEA ügyvéd a megbeszélésen azt az álláspontot képviselte, hogy az elôre megfogalmazott nyilatkozat szövegén, annak tartalmán, valamint a kártérítés összegén semmilyen módon 1

A tesztelôk minden tesztelés után kitöltenek egy kérdôívet, amely alapján a megtörtént esemény a késôbbiekben rekonstruálható. A Munka Törvénykönyve 174. § (1) bekezdés értelmében a munkáltató a munkavállalónak munkaviszonyával összefüggésben okozott kárért vétkességére való tekintet nélkül, teljes mértékben felel. 2

r 97 s

FEHÉR FÜZET 2002

nem hajlandó az Iroda változtatni a sértettek hátrányára. Az elkövetôk és a sértettek egy asztalhoz való ültetésének ugyanis elsôdleges célja az volt, hogy a több évig tartó pereskedés helyett a sértettek idôben kapjanak elégtételt, megkímélve ôket ezzel a pereskedéssel járó minden kellemetlenségektôl. Az egyeztetés során végül sor került a megállapodásra, amelynek keretében az alábbi nyilatkozatokat írták alá a diszkriminációs magatartásért felelôs személyek. (Az alábbiakban a nyilatkozat egy részletét közöljük.) 1. Nyilatkozat az eredeti panaszos, Marcelino R. vonatkozásában: „Ezúton bocsánatot kérünk Marcelino R.-tôl és egyúttal kijelentjük, hogy a szórakozóhelyet a jövôben kizárólag a vonatkozó jogszabályok betartása mellett mûködtetjük. Vállaljuk, hogy jelen nyilatkozatot saját költségünkön ezen nyilatkozat aláírásától számított 30 napon belül angol nyelvre lefordítatjuk, hogy azt a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédô Iroda Marcelino R.-nek eljuttathassa. Vállaljuk, hogy a szórakozóhelyen dolgozó valamennyi alkalmazottunk figyelmét a jogszabályok betartására, különös tekintettel a hátrányos megkülönböztetés tilalmára felhívjuk, az ezek ellen vétôket fegyelmi felelôsségre vonjuk.” 2. Nyilatkozat a két roma tesztelô vonatkozásában: „Ezúton bocsánatot kérünk B. Bélától és V. Istvántól, és egyúttal kijelentjük, hogy a szórakozóhelyet a jövôben kizárólag a vonatkozó jogszabályok betartása mellett mûködtetjük. Vállaljuk, hogy ezen nyilatkozat aláírásától számított 60 napon belül száz-százezer, azaz kétszázezer forint nem vagyoni kártérítést egy a B. Béla és V. István által megjelölt romákat segítô szervezet, alapítvány számlájára megfizetünk. A megállapodásnak megfelelôen a kétszázezer forint két részletben, 30-30 napon belül kerül megfizetésre. (A megjelölt szervezet nem lehet a sértettek jogi képviseletét ellátó Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédô Iroda, illetve olyan szervezet, amellyel a sértettek munkaviszonyban állnak.) Vállaljuk, hogy a szórakozóhelyen dolgozó valamennyi alkalmazottunk figyelmét a jogszabályok betartására, különös tekintettel a hátrányos megkülönböztetés tilalmára felhívjuk, az ezek ellen vétôket fegyelmi felelôsségre vonjuk.” A megállapodás keretében a NEKI vállalta, hogy a megállapodás esetén eláll attól, hogy a sértettek megbízásából, az emberi méltóságot sértô hátrányos megkülönböztetés miatt, személyhez fûzôdô jogok megsértését, nem vagyoni kártérítés, valamint közérdekû bírság megállapítását kérve, bírósághoz forduljon. A megállapodás megkötésével ellentétben, az államigazgatási eljárások kevésbé nevezhetôek sikeresnek. A hatóságok hozzáállása ugyanis a korábban szerzett tapasztalatainkat beigazolta. Az illetékes hatóságok ugyanis vagy nincsenek tisztában a jogszabályban foglalt hatáskörükkel, így az eljárás lefolytatását elhárítják maguktól, vagy pedig az eljárás lefolytatása során az ügyet nem kezelik kellô komolysággal, és a kiszabható szankciók közül a legenyhébbel sújtják az érintetteket. A 4/1997. évi Kormányrendelet 8. § (1) alapján az üzletek mûködési engedély szerinti mûködését és a kereskedelmi tevékenység folytatása feltételeinek érvényesülését a jegyzô ellenôrzi. A (2) bekezdés szerint, ha az ellenôrzés során megállapítást nyer, hogy az üzlet vagy az üzletben kereskedelmi tevékenységet folytatók a jogszabályokban foglalt elôírásoknak nem felelnek meg, illetve azokat nem tartják be, a jegyzô az üzletet az észlelt hiányosság megszüntetéséig, de legfeljebb 90 napra ideiglenesen bezárathatja. A (4) bekezdés alapján a jegyzô a mûködési engedélyt visszavonja, ha a kereskedô a (2) bekezdésben foglaltaknak nem tesz eleget. A fentiekben vázolt törvényi kötelezettség teljesítését az önkormányzatnak az államigazgatási eljárás szabályai szerint kell ellátni. Ennek keretében a közigazgatási szerv köteles a határozathozatalhoz szükséges tényállást tisztázni. Ha ehhez a rendelkezésre álló adatok nem elegendôek, hivatalból vagy kérelemre bizonyítási eljárást folytat le. Bizonyítási eszközök különösen: az ügyfél nyilatkozata, az irat, a tanúvallomás, a szemle és a szakértôi vélemény.3

3

Az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény 26.§.

r 98 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

A törvényi kötelezettséggel ellentétben, az illetékes önkormányzat jelen esetben egy személyes találkozó során „csupán csak” elbeszélgetett a szórakozóhely tulajdonosával a panaszos esetrôl. Az irodához küldött levélben az önkormányzat – többek között – azt a tájékoztatást adta, hogy „a tulajdonos ígéretet tett, hogy hasonló eset többé nem fordul elô. Az üzemeltetô figyelmét nyomatékosan felhívtuk a diszkrimináció-ellenes jogszabályok betartására. Tisztelettel kérem, hogy munkatársainak (a két roma tesztelônek) tolmácsolja bocsánatkérésünket amiatt, hogy a kerületünkben mûködô szórakozóhely személyzete indokolatlanul és méltatlanul megsértette ôket. Ugyanezzel a kéréssel fordultam az Amerikai Egyesült Államok Nagykövetségéhez is, a Marcelino R. Urat ért inzultus miatt, egyben tájékoztatást adtam részükre az általunk megtett intézkedésekrôl…”4 A jegyzô megbízásából írt levélbôl egyértelmûen kiderül, hogy a bejelentett panasz vonatkozásában államigazgatási eljárásra nem került sor, a panaszost és a tanúkat nem hallgatták meg, határozatot nem hoztak. Ennek megfelelôen szankció alkalmazására sem kerülhetett sor. Az önkormányzat kért az érintettektôl bocsánatot, hogy a kerületben ilyen méltatlan esetre került sor. A Fogyasztóvédelmi Felügyelôség a bejelentéssel még érdemben sem kívánt foglalkozni. Megállapította ugyanis, hogy a panasz kivizsgálására jogkörrel az önkormányzat, valamint az illetékes Szakmai Kamara Etikai Bizottsága rendelkezik. Irodánk azóta sem kapott választ arra a tájékoztatást kérô levelére, hogy a felügyelôség milyen jogszabályokra történt hivatkozással döntött úgy, hogy jelen eset kivizsgálása nem tartozik a hatáskörébe. (A szórakozóhely tulajdonosával történt egyezséget követôen azonban informális úton tudomásunkra jutott, hogy a felügyelôség idôközben a tulajdonost személyes meghallgatásra idézte be. Mivel ez a megállapodás után történt, irodánk a felügyelôsséghez küldött bejelentést visszavonta.) Az utóbbi években feltûnôen megnôtt az olyan bejelentések száma, melyekben valaki azzal a panasszal fordul hozzánk, hogy roma származása miatt nem engedték be egy szórakozóhelyre, onnan kiküldték, vagy megtagadták kiszolgálását. Ilyen ügyekben korábban polgári peres eljárásokat kezdeményeztünk, melyeket általában sikerrel tudtunk képviselni a bíróságokon. Tapasztalatunk azonban mégis azt mutatja, hogy néhány nyertes per mégsem ingatja meg az országszerte elterjedt diszkriminatív gyakorlatot. Úgy gondoljuk, az igazi megoldás az lenne, ha az illetékes hatóságok, a területi fogyasztóvédelmi felügyelôség, illetve a jegyzô megfelelô komolysággal kezelné a hozzá beérkezô diszkriminációs jellegû panaszokat, és olyan szankciókat alkalmaznának, melyek elriasztanák a tulajdonosokat, üzemeltetôket attól, hogy a jövôben hasonló törvénytelen cselekedetet kövessenek el. Álláspontunk szerint a vonatkozó jogszabályok kellôen rögzítik, milyen eljárásra illetve szankciók alkalmazására van lehetôsége a jegyzônek, illetve a fogyasztóvédelmi felügyelôségnek, a gyakorlatban azonban úgy tûnik, egyik szerv sincs pontosan tisztában azzal, mit lehet, illetve kell tenni az ilyen esetekben. Mivel nem egyedi ügyekrôl van szó, hanem általános jelenségrôl és gyakorlatról, a fentiekben vázolt problémáról tájékoztattuk a kisebbségi biztos hivatalát. Álláspontunk szerint olyan országos szintû vizsgálatra lenne szükség, amely a vendéglátó-ipari diszkriminációs ügyekkel kapcsolatban, a fogyasztóvédelmi felügyelôségek és az illetékes jegyzôk eljárási gyakorlatára terjedne ki. Ilyen vizsgálat lefolytatására irodánk azonban nem rendelkezik hatáskörrel. Rendelkezésünkre áll viszont számtalan bejelentés, panasz, illetve pereskedési gyakorlat, ami alapján illetékesnek éreztük magunkat arra, hogy nyílt levélben forduljunk Magyarország jegyzôihez az alábbi felhívással. „A fentiek alapján5 azzal a felhívással fordulunk Magyarország bármely településén közfeladatot ellátó jegyzô felé, hogy amennyiben tudomása van, vagy tudomására jut olyan eset, hogy az illetékessége alá tartozó településen, kerületben belkereskedelmi tevékenység gyakorlása során a fogyasztót, szórakozni vágyót származása miatt megkülönböztettek, illetve valahol folyamatosan diszkriminatív gyakorlatot folytatnak, a törvény adta lehetôségekkel élve, kellô szigorral lépjen fel.” (Részlet a levélbôl).

4 5

Irodánk tájékoztatta az Amerikai Nagykövetséget az esetrôl és egyben kérte, hogy az ügyben folyó államigazgatási eljárásokat kísérjék figyelemmel. Az eredeti levélben a diszkriminációra, valamint a jegyzô hatáskörére vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket idéztünk.

r 99 s

FEHÉR FÜZET 2002

Z. P. szórakozóhely (személyiségi jog megsértése a vendéglátás területén)

2002. szeptember 14-én V. István médiagyakornok, két munkatársnôje és testvére társaságában szórakozni indult a fôváros egyik kedvelt szabadtéri szórakozóhelyére. A stáb egy késôbbi mûsor elkészítéséhez szeretett volna anyagot gyûjteni, többek között a szórakozóhelyen is. A bejáratnál szolgálatot teljesítô biztonsági ôrök a két roma származású testvért, V. Istvánt és V. Bálintot nem engedték be a szórakozóhelyre. Mint kiderült, nem ez volt az elsô eset, hogy belépésüket az ôrök megakadályozták. A szórakozóhely diszkriminatív gyakorlatára vonatkozóan két éve kapunk rendszeres bejelentéseket. Ebben az esetben V. Bálint és V. István azzal a kéréssel fordult irodánkhoz, hogy az esetet vizsgáljuk ki, és tegyük meg az általunk szükségesnek tartott lépéseket.

V. István és V. Bálint este 10 óra körül érkezett a szórakozóhely bejáratához. A fôbejáratnál ekkor 4-5 biztonsági ôr teljesített szolgálatot. Míg a velük együtt érkezô nem roma személyek gond nélkül beléphettek, ôket megállították az ôrök, és azt kérdezték tôlük, hogy van-e személyi igazolványuk. A két fiatalember visszakérdezett, hogy miért van szükség arra, hogy igazolványukat bemutatassák, miközben látják, hogy másoktól azt nem kérik el. Azt is megkérdezték, hogy mi az oka annak, hogy csak tôlük kérik el az igazolványt, másoktól nem. A biztonsági ôr erre azt felelte, hogy „tudod mit, ide nem fogtok bejönni, én így döntöttem”. Ennek ellenére V. Bálint elôvette a személyi igazolványát is, de beengedésüket ezután is megtagadták. A helyszínen tartózkodott V. István két munkatársnôje, D. Krisztina és R. Zsófia is, akik a fiatalemberek segítségére siettek. Megkérdezték az ôröket, hogy miért nem engedik be a két fiút, mi szükség van erre? D. Krisztina még azt is megkérdezte, miért csak tôlük kérik el a személyi igazolványt. Erre azt felelték neki, hogy mindenkitôl elkérik, nem csak a fiúktól. D. Krisztina ezt azonban cáfolta, elmondva, hogy ô rendszeresen jár ide szórakozni évek óta, és sem tôle, sem a barátaitól még soha nem kérték el az iratait. Az ôrök gúnyosan visszakérdeztek azzal, hogy „mit véded te ôket, ki vagy te, az ügyvédjük? Ezeknek?” A vita közben az érintettek végig látták, hogy a kapun folyamatosan mindenki bejut, egyedül ôk, a két roma áll még mindig kívül, feltartóztatva. Végül D. Krisztina és R. Zsófia bementek, V. István és V. Bálint megszégyenülten távoztak. V. István elôadta azt is, hogy egy héttel korábban, 2002. szeptember 7-én is járt a szórakozó helyen, amikor szintén megakadályozták, hogy belépjen. Ekkor B. Béla, ugyancsak roma fiatalemberrel együtt érkezett a bejárathoz, este 11 óra körül. A kapuban három biztonsági ôr fogadta ôket, mindenfajta köszönés és kérdezés nélkül rájuk néztek, és azonnal közölték, hogy „ti ide nem jöhettek be”. A kérdésre, hogy miért nem mehetnek be az ôrök azt felelték, hogy „azért, mert mi így gondoljuk, nem kell megmagyaráznunk”. A biztonsági ôrök odahívtak egy másik ott dolgozó 35 év körüli, rövid szôke hajú, kb. száznyolcvan centiméter magas férfit, valószínûleg a fônöküket, aki végigmérte ôket, majd ô is közölte, hogy nem mehetnek be. Ekkor is látták a fiúk, hogy egyedül ôket, romákat tartóztatják fel a bejáratnál, a nem roma vendégek gond nélkül bejutnak. D. Krisztina és egy munkatársa ennél az esetnél is jelen volt, ekkor azonban még nem avatkozott közbe, mindössze figyelemmel kísérte, hogy mi történik. Ô és a társaságában lévô nem roma kollégája ekkor is bementek, míg V. Istvánék kint maradtak. r 100 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2002-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

V. István és V. Bálint a történtek idején megfelelô ruházatban volt, szeszesitalt nem fogyasztott, még a biztonsági ôrök megalázó, sértô fellépése ellenére is nyugodtan viselkedett, semmilyen, a belépés szempontjából tilalmas tárgyat nem tartott magánál, így minden jel arra mutat, hogy a fiatalemberek beengedését kizárólag roma származásuk miatt tagadták meg az ôrök. Ezt támasztja alá a is, hogy egy héttel korábban V. István és roma társa, B. Béla belépését a szórakozóhelyre szintén minden indok és magyarázat nélkül megakadályozták, miközben a nem roma vendégek akkor is, és a 2002. szeptember 14-i este is gond nélkül mehettek be a szórakozóhelyre. A Z. P. szórakozóhellyel irodánk már tavaly is foglalkoztt.1 Ekkor három roma lányt nem engedtek belépni „menjetek inkább Strassbourgba szórakozni” felkiáltással. Akkor az eset peren kívüli megállapodással végzôdött, az érintettek bocsánatot kértek a megsértett lányoktól, és ígéretet tettek arra, hogy a jövôben tartózkodni fognak a hasonló jogsértésektôl. Irodánkba azonban idén nyáron újabb bejelentések érkeztek roma származású fiataloktól azzal kapcsolatban, hogy a szórakozóhelyre különbözô mondvacsinált indokokkal nem engedték be ôket. Bár saját ügyükben az említett fiatalok nem kívántak lépéseket tenni, amennyiben hivatalos eljárás indul, hajlandók az általuk tapasztaltakat a hatóságok, illetve akár bíróság elôtt is elmondani. Tekintettel arra, hogy a szórakozóhely kizárólag nyáron mûködik, és a hozzánk érkezett panasz idején a már nem üzemelt, nem láttuk értelmét annak, hogy az eljárásra illetékes államigazgatási szervek (Fogyasztóvédelmi Felügyelôség, jegyzô) általi eljárást kezdeményezzünk. A szórakozóhelyet mûködtetô kft-t azonban az alábbi, per elôtti felszólítással kerestük meg. A fentiek (a tényállás ismertetése), illetve az emberi méltóságukban megsértett és megalázott V. István és V. Bálint meghatalmazása alapján, tekintettel arra is, hogy a szórakozóhellyel kapcsolatban nem ez az elsô hasonló bejelentés, felszólítjuk önöket, hogy fizessenek meg levelünk kézhezvételétôl számított tizenöt napon belül száz-százezer forint kártérítést nevezettek részére, illetve fizetett hirdetés formájában, egy országos napilapban kérjenek tôlük bocsánatot. Ellenkezô esetben a Ptk. 76. §-ában meghatározott, és az Alkotmány 54. §-ába és 74/A §-ába is ütközô, az emberi méltóságot sértô hátrányos megkülönböztetés miatt a sajtó nyilvánossága mellett bírósághoz fordulunk, nevezettek személyhez fûzôdô jogaik megsértésének megállapítását, nem vagyoni kártérítés, illetve közérdekû bírság megállapítását kérve. Felszólító levelünkre válasz érkezett, amelyben többek között arról tájékoztatták irodánkat, hogy a szórakozóhelyet mûködtetô Kft. messzemenôkig elhatárolja magát mindenfajta faji és egyéb diszkriminációtól. Tudomásunkra hozták továbbá, hogy a szórakozóhely tulajdonosai szerzôdést kötöttek egy céggel, amely a vendéglátó-ipari egység területén biztonsági szolgálatot teljesít. E cég képviselôi egyértelmûem vállalják a felelôsséget, amennyiben jogsértés történt, és messzemenôkig készek együttmûködni az ügy részleteinek kiderítése és az esetleges kártérítésre vonatkozó kérdések ügyében. Tekintettel arra, hogy a szórakozóhellyel kapcsolatban az utóbbi idôben számos panasz érkezett, továbbá az a tény, hogy a megtörtént események valóságát, valamint a szórakozóhely diszkriminatív gyakorlatát több érintett és tanú igazolja, nem láttuk értelmét, hogy a szórakozóhely és a biztonsági feladatokat ellátó céggel arról beszélgessünk, egyezkedjünk, hogy az adott napon pontosan mi történt. A V. István és V. Bálint képviseletét ellátó DR. BODROGI BEA ÜGYVÉD a szórakozóhely tulajdonosának címzett válaszlevélben ismételten felszólította a céget, hogy 15 napon belül kérjenek az érintettektôl nyilvánosan bocsánatot, valamint a megadott számlaszámokra nem vagyoni kártérítés címén 100-100 ezer forint fizessenek meg. Ellenkezô esetben polgári peres eljárásra kerül sor. Az ügyvéd által elküldött levélre válasz még nem érkezett.

1

Fehér Füzet 2001, 64. o.

r 101 s

Tájékoztató a korábban érkezett ügyekbôl

FEHÉR FÜZET 2002

V. Árpád (Fehér Füzet 1995, 9–14. o.) 1995. március 15-én skinhead támadás érte V.Árpád házát, amely során a fiatalokból álló csoport megkísérelte a család házát felgyújtani. Az épületben három felnôtt és négy kiskorú gyermek tartózkodott. A támadás következtében a házban hamarosan tûz ütött ki. A rongálás, valamint az átélt trauma hatására a négygyermekes család képtelen volt a házba visszaköltözni, így rokonoknál húzták meg magukat idôrôl idôre. A büntetôeljárás során a fiatalokat a bíróság társtettesként elkövetett garázdaság bûntette és rongálás vétsége miatt különbözô büntetésekkel sújtotta, a végrehajtandó szabadságvesztéstôl a próbára bocsátásig. A büntetô ügy jogerôs befejezése után V-ék dr. Feldmájer Lívia ügyvéd segítségével kártérítési eljárást indítottak az elkövetôk ellen. A kártérítés iránti perben a városi bíróság az elkövetôket egyetemlegesen és összességében 1.2 millió forint kártérítési összeg megfizetésére kötelezte, és kötelezte arra is, hogy ezen összeg után 1995. március 15. napjától járó évi 20 %-s kamatot is fizessenek meg. A városi bíróság ítélete ellen alperesek fellebbeztek. A Pest Megyei Bíróság az elsôfokú bíróság ítéletét 2000. október 10-én helybenhagyta, így az jogerôssé vált. A büntetô és a polgári eljárásokat tekintve, közel hat évig tartott, hogy az egyértelmûen rasszista motivációjú ügyben az elkövetôk megkapják büntetésüket, a sértettek pedig kártérítésben részesüljenek. Az ügyet azonban mégsem tekinthetjük lezártnak. A jogerôsen megítélt kártérítési összegek teljes kifizetésére ugyanis nem került sor. A család dr. Feldmájer Lívia ügyvéd segítségével végrehajtási eljárást kezdeményezett az elkövetôkkel szemben, amely jelenleg is tart. A 11 fizetésre kötelezett közül eddig egy olyan személy van, akinek hivatalosan bejelentett fizetésébôl havi rendszerességgel, meghatározott összeg levonásra kerülhet. Emellett egy tanya árverezésére is sor került, annak eredménytelensége miatt az eljárás jelenleg szünetel.

P. község (Fehér Füzet 1999, 10–12. oldal, Fehér Füzet 2000, 96. o.) A község egyetlen italboltjában T. Erika, a bérlô több évig nem szolgálta ki a település roma lakosait, különösen a telepi romákat. Irodánk két felperes képviseletében indított pert személyiségi jogaik megsértése miatt. Az elsôfokú bíróság helyt adott a keresetnek, és közérdekû bírságot is kiszabott. A megyei bíróság ítéletében a másodrendû felperes kereseti kérelmét elutasította, és nem kötelezte az alperest közérdekû bírság megfizetésére. Úgy találta ugyanis, hogy a másodrendû felperes nem tett eleget bizonyítási kötelezettségének, illetve közérdekû bírság kiszabásának abban az esetben van csak helye, ha a sérelmet szenvedett fél kártérítést is igényelt, és azt a bíróság megalapozottnak találja, azonban a megítélhetô kártérítés nem áll arányban a felróható magatartás súlyával. Az elsôrendû felperes kárigénye hiányában azonban a közérdekû bírság feltételei nem voltak megállapíthatóak. A Nógrád Megyei Bíróság ítélete ellen a jogi képviselô 2001. március 14-én felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Magyar Köztársaság Legfelsôbb Bíróságához. A jogi képviselô kérte a jogerôs ítélet másodrendû felperes kereseti kérelmét elutasító, és közérdekû bírság mellôzésére vonatkozó rendelkezéseinek hatályon kívül helyezését. A Legfelsôbb Bíróság 2002. április 3-án kelt ítéletében a jogerôs ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott részét részben hatályon kívül helyezte, és az alperest a közérdekû bírság megfizetésére kötelezte, míg r 104 s

A KORÁBBAN ÉRKEZETT, FOLYAMATBAN LÉVÔ ÜGYEKRÔL

a másodrendû felperes keresetét elutasító rendelkezését hatályában fenntartotta. Indoklása szerint, ha a sérelmet szenvedett fél kártérítési igényt nem terjeszt elô, de a jogsértés súlyos, az ahhoz vezetô magatartás pedig felróható, és megfelelô igényérvényesítés esetén a kártérítési kötelezettség nem zárható ki, a közérdekû bírság kiszabásának feltételei ugyanúgy megvalósulnak, mintha a ténylegesen megítélhetô kártérítés mutatna aránytalanságot a felróható magatartáshoz képest. A jogerôs ítélet ezért téves jogi álláspontot foglalt el akkor, amikor önmagában a kárigény hiányában kizártnak találta a közérdekû bírság alkalmazását – mondja ki a Legfelsôbb Bíróság, majd a továbbiakban kifejti: a per adatai igazolták, hogy az alperes az elsôrendû felperessel szemben konkrétan, de perben nem álló más személyekkel szemben általánosságban is roma származásuk miatt hátrányos megkülönböztetést alkalmazott. A nyilvános helyen, tehát mások elôtt ismételten tanúsított diszkrimináció az emberi méltóságot különösen súlyosan sérti, mert azzal, hogy a minden embert megilletô jogegyenlôséget figyelmen kívül hagyja, egyúttal a sérelmet szenvedett fél önbizalmát is jelentôsen csorbítja, és igaz ugyan, hogy az elsôrendû felperes kárigényt nem érvényesített, az alperes felróható magatartása miatt azonban a közérdekû bírság indokolt, mert a jövôre nézve visszatartó ereje van.

F. Katalin (Fehér Füzet 2000, 29–31. o.) F. Katalint roma származása miatt nem vették fel egy b-i szállodába szobaasszonynak. A F.-i Munkaügyi Bíróság ítéletében a felperes kereseti kérelmét elutasította. Indoklása szerint a felperes keresete nem megalapozott. Kifejti, hogy a Munka Törvénykönyve (1992. évi XXII. törvény) 5. § (2) bekezdése értelmében, ha a hátrányos megkülönböztetés tilalmával kapcsolatosan vita merül fel, akkor a munkáltatónak kell bizonyítania, hogy az eljárása nem volt diszkriminatív. Ugyanakkor a Polgári Perrendtartás (1953. évi III. törvény) 164. § (1) bekezdése szerint a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el. Mivel az alperesi oldalon meghallgatott valamennyi tanú azt vallotta, hogy sohasem látta a felperest, így az alperes a maga részérôl eleget tett a reá háruló bizonyítási kötelezettségnek. Ebben az összefüggésben a felperesnek azt kellett volna bizonyítania, hogy járt a szállodában, és a bíróság álláspontja szerint ezt a felperes nem tette meg. Az általa megjelölt bizonyítékok (tanúk, MATÁV igazolás stb.) így nem alkotnak zárt láncolatot, nem állapítható meg, hogy a peres felek között a kereseti kérelemben megjelölt esemény megtörtént. Álláspontunk szerint azonban a meghallgatott tanúk és az egyéb bizonyítékok alkalmasak erre, így az elsôfokú bíróság ítéletét 2001. november 22-én megfellebbeztük. A Fôvárosi Bíróság 2002. február 15-én meghozott ítéletében az elsô fokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Megállapította, hogy a munkaügyi bíróság a szükséges bizonyítási eljárás lefolytatását követôen a tényállást megfelelôen tárta fel, és helytálló az arra alapított jogi döntése is. A jogerôs ítélet ellen a jogi képviselô 2002. május 13-án a Legfelsôbb Bírósághoz fordult, kérve az ítélet hatályon kívül helyezését, és az alperes kereset szerinti marasztalását. Indoklásában kifejti, hogy álláspontja szerint az eljáró bíróságok jogszabályt sértettek akkor, amikor azt állapították meg, hogy a felperesnek bizonyítania kellett volna a tényt, hogy aznap a szállodában járt. Az Mt. diszkriminációt tiltó rendelkezéseibôl ugyanis nem állapítható meg, hogy a felperesnek bármilyen bizonyítási kötelezettsége lenne, csak arról rendelkezik a jogszabály, hogy amennyiben a hátrányos megkülönböztetés tilalmával kapcsolatban vita merül fel, r 105 s

FEHÉR FÜZET 2002

akkor a munkáltatónak kell bizonyítania, hogy eljárás nem sértette a hátrányos megkülönböztetés tilalmát. Az Európai Unió gyakorlatában sincs semmilyen bizonyítási kötelezettsége a sérelmet szenvedett félnek, ott csak valószínûsítenie kell a jogsértés megtörténtét, méghozzá úgy, hogy tényeket kell a bíróság elé tárnia, ami lényeges különbség a bizonyításhoz képest. A Legfelsôbb Bíróság még nem döntött a felülvizsgálat ügyében.

B. család (Fehér Füzet 2000, 44–46. o.) B. Tiborné és B. Emma 2000. februárjában építési telket vásárolt S. városban, melyen kétlakásos családi házat kívántak építeni. A szomszédok, miután tudomást szereztek arról, hogy többgyermekes roma család vette meg a telket, aláírásgyûjtési akcióba kezdtek, illetve az építési engedély folyamatosa megfellebbezésével próbálták az építkezés elkezdését megakadályozni. Fellebbezéseikkel elérték, hogy a család a vásárlást követôen csak egy évvel tudott a munkálatokhoz hozzákezdeni. 2002. februárjában a B. család kereseti kérelmet terjesztett elô az S-i Városi Bíróságon személyhez fûzôdô jog megsértése és kártérítés iránt. A városi bíróság 2002. június 11-én kelt ítéletében keresetüket elutasította. A bíróság álláspontja szerint az alperes szomszédok cselekedetükkel jogos érdeküket képviselték (azt, hogy ne B-ék, hanem saját lányuk költözzön a telekre), a hatályos törvények alapján jártak, és kizárólag törvényes úton kívántak akaratuknak érvényt szerezni. Azt, hogy cselekedetük motivációja az új szomszédok roma származása lett volna, a bíróság nem látta bizonyítottnak. Az ítéletet a másodfokon eljáró Nógrád Megyei Bíróság 2002. október 10-én helybenhagyta, így az jogerôssé vált. Az ügyben felülvizsgálati kérelmet terjesztettünk elô.

P. község I. (Fehér Füzet 2000, 10–12. o.) 2000. március 27-én, az éjszakai órákban több személy az otthonában megtámadott két roma családot. A bûncselekményt megelôzte egy másik, a szomszédos faluban történt súlyos bántalmazás, ennek folyományaként támadta meg a p.-i roma lakosokat a szomszéd községbôl indult csapat. A nyomozást mindkét cselekmény kapcsán a P. Megyei Nyomozó Hivatal folytatta. A NEKI részérôl DR. FURMANN IMRE látta el a sértetti képviseletet. A nyomozás befejezését követôen az N. Városi Ügyészség kilenc elkövetô ellen vádindítvánnyal élt, többek között súlyos testi sértés és garázdaság miatt. Az N. Városi Bíróság több tárgyalást tartott, majd 2002.szeptember 11-én hozott ítéletében valamennyi vádlottat 300 000 Ft. pénzbüntetésre ítélte. A bíróság a polgári jogi igényt egyéb törvényes útra utasította, és mivel az ítélet ezen rendelkezése ellen nincs helye fellebbezésnek1, a sértetti képviselô nem élhetett fellebbezéssel az ítélet ellen.

1

BK 51. sz. állásfoglalás

r 106 s

A KORÁBBAN ÉRKEZETT, FOLYAMATBAN LÉVÔ ÜGYEKRÔL

Nagyobb problémát jelentett azonban az, hogy az ügyészség sem jelentett be fellebbezést, mivel a vádlottak és védôjük a döntést tudomásul vették, ezért az elsô fokon jogerôre emelkedett. A Másság Alapítvány Kuratóriumának elnöke, Bíró András 2002. október 22-én levélben fordult a Pest Megyei Fôügyészhez, kérve, hogy vizsgálja meg az adott ügyet, illetve azt, hogy az abban részt vevô ügyész megfelelôen láttae el feladatát. A levélre még nem érkezett válasz.

P. község II. (Fehér Füzet 2000, 12–14. o.) 2000. június 20-án K. Ernô, p.-i roma lakos a késô esti órákban halálos lövést kapott. A lövést egy szolgálaton kívüli rendôr adta le szolgálati fegyverébôl. Az ügyben szintén a Pest Megyei Ügyészségi Nyomozó Hivatal folytatatta a nyomozást. A lefolytatott nyomozati cselekményeket követôen a nyomozó hatóság – tájékoztatásuk szerint – több ízben is elküldte a felettes ügyészségnek a nyomozást megszüntetô határozat tervezetét. A nyomozást azonban 2001. november 12-ig nem szüntették meg. Ekkor a Pest Megyei Ügyészségi Nyomozó Hivatal határozatában kifejtette, hogy mivel a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg bûncselekmény elkövetése, ezért a nyomozást megszünteti. DR. FURMANN IMRE, a sértett képviselôje panaszt nyújtott be a határozat ellen, amelyben kéri a Pest Megyei Fôügyészséget, hogy a nyomozást megszüntetô határozatot helyezze hatályon kívül, és utasítsa a nyomozó hatóságot a nyomozás folytatására. A felettes ügyészség a panaszt elutasította, és a nyomozást megszüntetô határozatot hatályában fenntartotta.

Cs. Kálmán (rendôrségi ügy) (Fehér Füzet 2001, 47–49. o.) Cs. Kálmán K. községbeli roma lakos 2001. június 14-én délután elindult a közeli B. községben lévô használt gumitelephez, hogy autójára jobb állapotban lévô használt gumikat keressen. Korábban többször látta, hogy a bekerítetlen, táblával nem jelzett területen mások is válogatnak, úgy gondolta tehát, hogy ez valamiféle gumitemetô. Keresgélés közben azonban hárman megtámadták és bántalmazták. Ezután – minden alaposabb vizsgálat nélkül – a rendôrség is eljárást indított ellene lopás alapos gyanúja miatt. Az eljárást a rendôrség késôbb megszüntette, ugyanis büntethetôséget kizáró ok állt fenn: Cs. Kálmán tévedésben volt. Cs. Kálmán az ôt bántalmazó személyek ellen feljelentést tett, amelynek az R. Városi Bíróság elôtt alapján magánvádas eljárás indult könnyû testi sértés vétsége miatt. Cs. Kálmán meghatalmazást adott DR. FURMANN IMRE ÜGYVÉDNEK, amely alapján az ügyvéd a magánvádló képviselôjeként jogosult eljárni a bírósági eljárásban. Sajnos a könnyû testi sértés miatti eljárás megindulásáról a NEKI nem értesült idôben, így az ügyvédi meghatalmazás is csak késôbb készült el. A személyes meghallgatásról így a bíróság nem értesíthette a meghatalmazott ügyvédet. A meghallgatást a bíróság 2001. július 6-án tartotta. DR. FURMANN IMRE tájékoztatást kérô levelére a bíróság jelezte, hogy a tárgyalást valószínûleg 2003 második negyedévében tartja. r 107 s

Statisztika a NEKI ügyeibôl

FEHÉR FÜZET 2002

2002-ben a NEKI-hez összesen 83 kérelem, írásos panasz érkezett. A 83 panaszból 24 hátrányos megkülönböztetést állapított meg az iroda.

Az ügyek megoszlása MUNKAÜGYI: LAKHATÁSI: ÖNKORMÁNYZATI: SZEMÉLYISÉGI JOGI: RENDÔRSÉGI: EGÉSZSÉGÜGYI: KÁRTALANÍTÁS: OKTATÁSSAL KAPCSOLATOS: EGYÉB: ÖSSZESEN:

2 3 3 8 3 2 1 1 1 24

Az ügyek állása BÍRÓSÁGI SZAKBAN: RENDÔRSÉG, ÜGYÉSZSÉG ELÔTT: EGYÉB HATÓSÁG ELÔTT: EGYÉB FOLYAMATBAN LÉVÔ: BEFEJEZETT: A Befejezett ügyek közül: EREDMÉNYESEN (PEREN KÍVÜL): EREDMÉNYTELENÜL:

r 110 s

9 1 1 8 5 4 1

STATISZTIKA A NEKI ÜGYEIBÔL

Megyék szerinti statisztika BAZ MEGYE: BUDAPEST: HAJDÚ-BIHAR MEGYE: HEVES MEGYE: NÓGRÁD MEGYE: SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE: VESZPRÉM MEGYE:

1 8 2 5 4 3 1

A NEKI elôzô éveinek ügyeibôl A 2002. évi Fehér Füzetben szereplô 24 ügyön túlmenôen: FOLYAMATBAN LÉVÔ ÜGYEK SZÁMA, SZINTÉN: EBBÔL 2001-BÔL FOLYAMATBAN LÉVÔ ÜGYEK SZÁMA: AZ ELÔZÔ ÉVEKBEN INDULT ÉS JELENLEG IS FOLYAMTATBAN LÉVÔ ÜGYEK SZÁMA: BEFEJEZETT ÜGYEK SZÁMA:

r 111 s

24 8 16 64

A diszkriminációról

FEHÉR FÜZET 2002

A DISZKRIMINÁCIÓ A diszkrimináció olyan megkülönböztetést jelent, amit bizonyos csoportokra vagy az azokhoz tartozó emberekre – szándékosan vagy erre tudatosan irányuló szándék nélkül – alkalmaznak; ez a megkülönböztetés nem az egyénnek az ügy szempontjából releváns tulajdonságain alapul, hanem a kisebbségi csoportról alkotott véleményen. A figyelembe vett kisebbségi (vagy védett) csoport alapja leggyakrabban a faj, az etnikum, a nemzetiség, az állampolgárság, a nem, a szexuális irányultság, a betegség, a társadalmi réteg. Diszkrimináción általában hátrányos megkülönböztetést értünk. A már meglévô hátrányok kiküszöbölését célzó megerôsítô intézkedéseket (affirmative action) vagy az ezekre alapuló politikát Magyarországon gyakran pozitív diszkriminációnak nevezik. Ez utóbbi elnevezés véleményünk szerint megtévesztô, mert azt sugallja, hogy valamely csoportnak „többet adnak”, és nem azt, hogy a meglévô hátrányok kiküszöbölése az intézkedés célja, ezért a továbbiakban a megerôsítô intézkedés elnevezést használjuk. (Elôfordulhat, hogy ez a jó szándékú megkülönböztetés negatív hatásokkal is jár.) NYÍLT, KÖZVETLEN DISZKRIMINÁCIÓ (facial discrimination) Egy jogszabály, egy intézkedés, vagy magánszemély tudatos cselekedete, amelynek kifejezett célja egy (vagy több) kisebbség kirekesztése vagy más módon való hátrányos megkülönböztetése. REJTETT DISZKRIMINÁCIÓK Történelmi diszkrimináció (historical discrimination): fôleg az amerikai szakirodalomban használt fogalom. A korábbi diszkriminatív jogszabályok, hatósági intézkedések, vagy magánszemélyek – akkor jogszerû – diszkriminatív aktusai következtében a történelem során felhalmozódott hátrányoknak vagy a köztudatban élô elôítéletnek a következménye, ami a ma élô kisebbségek számára a jogszabályokban biztosított egyenlôség ellenére hátrányos helyzetet teremt. Aránytalan hatás1 (disparate impact): az a jelenség, amikor egy jogszabály, intézkedés vagy feltétel látszólag semleges, de a történelem során felhalmozódott hátrányos helyzet miatt a belôle potenciálisan fakadó hátrány jelentôsen nagyobb mértékben jelentkezik a védett csoportok2 esetében, vagyis az hatásában rontja az adott csoport helyzetét, vagy nagyobb terhet jelent számukra, ami miatt pl. nem tudnak munkát vállalni vagy magasabb pozícióhoz jutni. Aránytalan bánásmód elve (disparate treatment): az a fajta diszkrimináció, amikor magánszemélyek, jogi személyek vagy állami szervek nem egyenlô módon bánnak a kisebbségekkel, ennek elismerése (és esetleg felismerése) nélkül. Mivel ez az a fajta rejtett diszkrimináció, amelyet nehezen lehet bizonyítani, Hollandiában, az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban a statisztikai adatokat is felhasználják az ilyen esetek bizonyítása során. Az USA-ban, ha a felperes bizonyítani tudja, hogy ô (a) védett csoporthoz tartozik (b) jelentkezett egy (lakás- vagy munkaügyi) hirdetésre (c) jelentkezését elutasították (d) ezt követôen elfogadták egy nem védett csoport tagjának a jelentkezését, aki az ügy számára releváns tulajdonságokban vagy képességekben nem különbözik a felperestôl, akkor az alperes részérôl fennálló jogellenes diszkriminációs célzatot a bírói gyakorlat bizonyítottnak tekinti. Szándékos diszkrimináció (intentional discrimination): az az eset, amikor egy látszólag „semleges” törvényt szándékosan diszkriminatív módon alkalmaznak. De jure diszkrimináció („de jure” discrinination): az a jogszabály, amely mind megfogalmazásában, szellemében, mind alkalmazási lehetôségeiben semleges, de hatályba lépése a gyakorlatban mégis diszkriminációt okoz.

1

Szinonimája a szakirodalomban: „nagyobb teher elve”

2

A „kisebbségek „ kifejezés helyett „védett Csoportok” fogalmát használja, mert ez véleményünk szerint hívebben fejezi ki a csoport helyzetét és státu-

szát a jogvédô tevékenységben, elletve általában a demokráciában.

r 114 s

A NEKI

FEHÉR FÜZET 2002

I. A szervezet A vállalt tevékenység: jogvédelem minden olyan magyarországi ügyben, ahol nemzetiségi vagy etnikai diszkrimináció történt. • jogvédelem: tényfeltárás, majd jogi eljárás kezdeményezése és végigvitele ügyvéd és szakértôk biztosításával bármely magyarországi nemzetiségi/etnikai csoporthoz tartozó sérelmére elkövetett ügyben; • etnikai diszkrimináció: etnikai hovatartozás alapján történô jogsértô, hátrányos megkülönböztetés. Megállapítása alapos tényfeltárást igényel. • Ha a jogvédô munka során kiderül, hogy az ügy nem vezethetô vissza etnikai diszkriminációra, de jelentôs emberi jogi (vagy eljárásjogi) problémákat vet fel, és más szervezet nem foglalkozik vele, a NEKI elvállalhatja az ügyet. A mûködés kezdete: 1994.január. Jogi státusz: a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédô Irodát mûködtetô MÁSSÁG Alapítvány jogi személy. Magánalapítvány, a Bíróság közhasznú szervezetté nyilvánította. A szervezet független az államtól (NGO), pártoktól, politikai szervezetektôl, és más civil szervezetektôl. Alapító: Magyar Humanista Egyesület, képviselôje: dr. Papp Gábor. Kuratórium: elnök: BÍRÓ ANDRÁS; tagok: DR. ÉLIÁS SÁRA, DR. FURMANN IMRE, DR. MISZLIVETZ FERENC, DR. NAGY BOLDIZSÁR. Felügyelô bizottság: MENDI RÓZSA, VARGA ILONA, SZÔKE JUDIT. Az iroda munkatársai: igazgató: DR. FURMANN IMRE, ügyvédek: DR. BODROGI BEA, DR. MUHI ERIKA; jogi referensek: DR. BIHARY LÁSZLÓ, DR. UDVARI MÁRTON, VERESSNÉ DR. BOROVSZKY TÍMEA; szociális referens: IVÁNYI KLÁRA; adminisztratív asszisztens: JAKAB MÁRIA, technikai asszisztens: REGGEL JÓZSEF. A NEKI területi irodái: Eger (DR. MAGYAR ELEMÉR); Miskolc (DR. LOSS SÁNDOR); Nyíregyháza (PÉK KATALIN); Debrecen (DR. BARCSI ISTVÁN) Önkénteshálózat: ügyvédek, jogászok, pszichológus, fotósok, filmesek, szociológusok, szociális munkások, pedagógusok és más önkéntesek. Alapelvek a vállalásokról: • a NEKI minden elvállalt esetben az ügyet végig követi, függetlenül attól, hogy a jogi eljárás meddig húzódik; • nem utasítja el a kevésbé hátrányos eseteket, akkor sem, ha ezeknek a sajtó vagy más nyilvános fórum nem tulajdonít jelentôséget; • nem vállalja azokat az eseteket, amelyekben a jogsértés nem vezethetô vissza etnikai diszkriminációra; eleve elutasítja azokat az eseteket, amikor családon belüli vagy roma ill. cigány szervezetek közötti konfliktusról van szó; • csak akkor teszi közzé az ügyfelek nevét (és az érintettek felismerhetôségét elôsegítô adatokat), ha azt az ügyfél kifejezetten kéri, és ha ez az ügyfél érdekeit elôreláthatóan nem sérti. Munkamódszerek: • tényfeltárás: levelezés, ügyfelek fogadása, helyszíni interjú (magnófelvétel, fotó, film), sajtófigyelés; • jogi munka az ügyvédek bevonása elôtt: a NEKI jogászai az ügyeket elôkészítik az ügyvédnek: a saját tényfeltárásukat elvégzik, az iratokat beszerzik, elemzéseket végeznek, alternatívákat dolgoznak ki, hazai és nemzetközi szakanyagokat gyûjtenek; • ügyek megoldása: csak jogi eszközökkel. Jogi elôkészítés után eljárások indítása, ügyvéd meghatalmazása, az eljárások figyelemmel követése (részvétel a bírósági tárgyalásokon), kapcsolattartás az ügyféllel és az ügyvédekkel; • szakértôk bevonása: a szakértôi vélemények beszerzése a jogászi háttérmunka fontos része, az eljárások kimenetele múlhat rajta (orvosi, építési, pszichológusi, mûszaki stb. szakértôi vélemények). • konfliktusmegoldó tevékenység: nem tartozik a NEKI vállalásai közé, de egyrészt a helyszíni tényfeltárások alkalmával – a felek nézôpontjainak kölcsönös megismertetésekor – „spontán” – oldódhat a feszültség, másrészt szükség esetén javaslatot teszünk a NEKI-vel kapcsolatot tartó szakemberek bevonására, vagy az ügyeket megfelelô szervezetekhez tesszük át.

r 116 s

A NEKI

II. A jogvédelemrôl A NEKI tehát a Magyarországon élô nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak védelmét tûzte célul. Nemcsak azért tartja ezt a tevékenységet fontosnak, mert történelmi tapasztalatok szerint egy ország demokráciájának és belsô egyensúlyának egyik legfontosabb mutatója a kisebbségek helyzete, hanem azért is, mert hazánkban a rendszerváltás után olyan problémákkal kell szembenézniük a kisebbségeknek, melyek eddig részben rejtve voltak, s melyek elôtt a többségi társadalom is sokszor értetlenül áll. Az elmúlt években egyre nyilvánvalóbbá vált feszültség objektív megismertetéséhez és a helyzet megoldásához a NEKI úgy igyekszik hozzájárulni, hogy a megtörtént diszkriminációkat – alapos feltárásuk után – jogi útra tereli, a sértetteket hozzásegíti a jogorvoslathoz, miközben gyakran a jogrendszer vagy a joggyakorlat hiányára is rámutat. Sokszor nem könnyû bizonyítani egy-egy intézkedés diszkriminatív jellegét. A döntési pozícióban lévôk könnyen hivatkoznak az általuk kirekesztettek „saját hibái”-ra. Az intézkedô rendfenntartó szervek pedig olyan szabályokkal vagy szabálytalanságokkal és kiszolgáltatottság-érzetet idéznek elô. Ilyenkor, úgy véljük, kilátástalan helyzetbe kerülnek a kisebbségek, ha nem áll mellettük olyan társadalmi szervezet, amely tudatában van az országban élôk jogainak, s egyszersmind az ô speciális adottságaiknak. Olyan adottságoknak is, mint a történelem során korábban elszenvedett diszkriminációk máig érezhetô hatásai, amelyek, ha megismétlôdnek, tovább mélyítik a szakadékot a többség és kisebbség között. Ha pedig e különbségek vagy ellentétek súlyosbodnak, az nemcsak a védett kisebbségre, hanem a többségre is ártalmas. A NEKI az elsô ilyen jellegû jogvédô iroda volt Magyarországon. Az idôközben létrejött és jelentôs tevékenységet kifejtô más jogvédô irodák sem tették azonban feleslegessé a szervezet további mûködését: szükségességét mutatják egyrészt az egyre erôsebben és a társadalom egyre szélesebb rétegeinél megnyilvánuló diszkriminációs hajlamok, másrészt az iroda azon specialitása, hogy szigorúan jogi munkát végez. A NEKI budapesti irodája 2002-ben már három fôállású jogásszal és két állandó megbízott ügyvéddel mûködik. Két ügyvédünk szakvizsgája elôtt két illetve három évig a Jogvédô Irodában fôállású jogászként szerzett tapasztalatokat. A munkát segítik az ország egész területérôl bevonható ügyvédek és más szakemberek. Nemcsak földrajzi, hanem szakmai értelemben is a minél alaposabb és szélesebb körû jogvédelemre törekszik az iroda: az egyetemi hallgatóktól kezdve nemzetközi jogi szakemberekig, külföldi szakértôket is ideértve, számos jogászt és más szakembert von be a tevékenységbe. Az évente megjelentetett Fehér Füzetben csak néhány eset bemutatására nyílik alkalom. A valóságban sokkal több üggyel foglalkozik a NEKI. Az eltelt 9 év alatt jelentôs mennyiségû panasz érkezett; ha csak az írásos bejelentéseket vesszük figyelembe, több mint ezer panaszról számolhatunk be. A NEKI megalakulása óta nem változtatta meg tehát célját és munkamódszereinek lényegét sem. Változott azonban az ügyek kezelésének stratégiája, miután azt tapasztaltuk, hogy számos esetben nemcsak a megtörtént diszkrimináció okozza a sérelmet: tovább súlyosbítják a sértettek helyzetét az eljárási hibák és joghézagok. Ezért a jogi tényállást sokszor az országra kötelezô nemzetközi egyezményekbôl és természetesen az Alkotmányból kiindulva közelíti meg az iroda. Kiteljesedett viszont a NEKI tevékenysége azzal többek közt, hogy felhasználva a 9 év tapasztalatait összefoglaló tanulmányokban összegezzük és ezeket a tanulmányokat letesszük a döntéshozók asztalára. (Ezidáig egy ilyen tanulmány készült el: a rendôrség tevékenységérôl, de a következô években más területekrôl is készítünk ilyen jellegû összefoglalókat. A NEKI filozófiája mindezzel együtt az maradt, hogy a kisebbségek jogainak – országon belüli – védelme mindenkinek érdeke.

r 117 s

Támogatók 2002-ben (A támogatás nagyságának sorrendjében)

MAGYAR SOROS ALAPÍTVÁNY: nemzeti és etnikai kisebbségek jogvédelméhez EUROPEAN ROMA RIGHTS CENTER: diszkriminációellenes vádemelés elôsegítése program NYÍLT TÁRSADALOMÉRT INTÉZET (OSI): jogvédô alaptevékenységhez NEMZETI

ÉS

ETNIKAI KISEBBSÉGI HIVATAL: jogvédô alaptevékenységhez

NEMZETI ÉS ETNIKAI KISEBBSÉGI HIVATAL PHARE IRODA: intézményfejlesztési projekt: irodatechnikai eszközök és berendezések SOROS ALAPÍTVÁNY – BUDAPESTI NYÍLT TÁRSADALMI INTÉZET ALAPÍTVÁNY (OSI) – ALKOTMÁNY- ÉS JOGPOLITIKAI INTÉZET (COLPI): rendôri atrocitás vizsgálata és jogorvoslata program

NEMZETI ÉS ETNIKAI KISEBBSÉGI JOGVÉDÔ IRODA Másság Alapítvány Postacím: 1537 Budapest 114., Pf.: 453/269 Telefon/fax: (06-1) 303-8973; (06-1) 314-4998 Internetes honlapunk: www.neki.hu e-mail: [email protected]