FEHÉR FÜZET 2001 A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédô Iroda beszámolója

FEHÉR FÜZET 2001 A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédô Iroda beszámolója

Felelôs szerkesztô és kiadó: DR. FURMANN IMRE Esetleírások: DR. BIHARY LÁSZLÓ • DR. BODROGI BEA • IVÁNYI KLÁRA • DR. MUHI ERIKA Olvasószerkesztô: KOZMA ZSOLT Technikai asszisztens: MOHÁCSI MÁRIA • MADARÁSZ SZILVIA A MÁSSÁG ALAPÍTVÁNY kiadványa A sokszorosítás a TIPO-TOP, MISKOLC munkája © MÁSSÁG ALAPÍTVÁNY, NEKI, FEHÉR FÜZET 2001, BUDAPEST

Tartalom

Elôszó

...........................................................................7

I. Válogatás a NEKI 2001-ben érkezett ügyeibôl K. László (személyiségi jog megsértése iránti per) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 K. Katalin (rendôrségi ügy) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 F. Mária (nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagjai elleni erôszak) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18 Sz. Andrea (orvosi mûhiba per) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22 M. község (önkormányzati visszaélés) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26 N. Ferencné (szociális ügy) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31 K. István (rendôrségi túlkapás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 33 F. Terézia (kártalanítás és kártérítés) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35 Sz. György (kártalanítás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38 B. Jónás (rendôrségi ügy) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41 G. Gábor (rendôrségi ügy) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 43 Cs. Kálmán (rendôrségi ügy) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47 F. László (rendôrségi ügy) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 49 F. Gábor (gyermekvédelmi ügy) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 51 A Józsefné (munkaügyi diszkrimináció) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54 E-i Pizzéria (vendéglátó-ipari diszkrimináció) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 56 S. Presszó (vendéglátó-ipari diszkrimináció) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 59 T. község (építési ügy) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 61 Z. P. szórakozóhely (vendéglátó-ipari diszkrimináció) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64 N-i Cigány Kisebbségi Önkormányzat (kisebbségi- és helyi önkormányzat konfliktusa) . . . . . . . . . . . 66 D. Veronika (lakásügyi diszkrimináció) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 69 II. Statisztika a NEKI ügyeirôl . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 73 III. A diszkriminációról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 77 IV. A NEKI . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 79

ELÔSZÓ

Elôszó

A Másság Alapítvány kurátoraként ebben az évben én kaptam a megtisztelô feladatot, hogy elôszót írjak az idei Fehér Füzethez. A Másság Alapítvány a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédô Irodát a '90-es évek elején hozta létre. Akkor, amikor már túl voltunk a rendszerváltás – a szabadság kivívása – miatt érzett eufórián, és egyre inkább kezdtünk szembesülni a demokrácia, a szabadság „gyermekbetegségeivel”. Akkor, amikor még általánosan nem társult a szabadság élvezetéhez az elengedhetetlenül szükséges ízlés, önkontroll és önmérséklet. Akkor, amikor kiszabadult a palackból a rossz, a „mások” iránti türelmetlen, elfogadásra képtelen, kirekesztô szellem is és nagyon úgy festett, nem lesz olyan erô, amely visszaparancsolja. A Másság Alapítvány alapítója nem tehetett mást: védelmet, pontosabban jogvédelmet kínált azoknak, akik nemzeti vagy etnikai hovatartozásuk miatt szenvedtek sérelmet a brutalitástól, de/és legalább annyira a hatósági közönytôl. A „gyermekbetegségek” tünetei közé kell sorolni a sok-sok belsô problémával kínlódó rendôrséget és a többi, az új helyzetre felkészületlen hatóságot, amelyek nem tudtak igazán mit kezdeni a problémával, nem nôttek fel hozzá, és – talán éppen ezért – sok esetben saját túlkapásaikkal tetézték a bajt. Mindenütt hozzá kell tennem: nagyon nagy tisztelet a kivételnek!!! Nem véletlenül használom a múlt idôt. Nem azt látom, – és láthatja majd az Olvasó – hogy ennek a korszaknak vége, csupán azt, hogy az elmúlt évek alatt változások történtek. Ha ezeket mi nem vesszük észre, nem értékeljük, nem lesz hiteles a fellépésünk. A múlt idô egyben személyes vágyamat, reményemet is jelzi: szeretném a közel múlt számláján tudni ezt a korszakot, minden ezzel kapcsolatos élményt, információt befejezett múlt idôbe tenni. Olvashatják majd e Füzetben azokat az ügyeket, amelyek esetében nem, vagy alig eredményesek a jog eszközei. Egyrészt azért, mert más – mondhatni magasabb – síkon jelennek meg a problémák, ezért a megoldásukat is elsôsorban a józan, elfogulatlan, humánus hozzáállás és nem a jog szolgáltathatja. Másrészt azért, mert a jog mint eszköz nem alkalmas társadalmi problémák kezelésére, márpedig esetünkben elsôsorban társadalmiemberi korlátokkal, szemlélettel kell harcolnunk. A társadalmi tudat formálásában azért továbbra is nagy szerep hárul a jogalkalmazókra: határozataikkal, ítéleteikkel kifejezhetik egy magatartás helyeslését vagy helytelenítését, és ha ezt kellô színvonalon, az emberek tiszteletét kiváltva végzik, képesek hatni a közvélekedésre. A jog tehetetlennek bizonyult A. Józsefné gyesen lévô fiatalasszony ügyében. Gondoljunk viszont arra: mibe került volna, ha munkáltatója bármelyik vezetôje vagy alkalmazottja odafigyel, és idôben értesíti munkahelye jogutód nélküli megszûnésérôl!? Vajon állíthatjuk-e teljes meggyôzôdéssel, hogy ezt a közönyt roma származásának köszönheti? Vagy „csak” az általánosan eluralkodó önzésnek, befelé fordulásnak a számlájára írhatjuk… Nem lehet igazán a jog oldaláról közelíteni azt a minôsíthetetlen, a köz szolgálatával ellentétes magatartást sem, amit N. község jegyzôje tanúsít (polgármesteri megerôsítéssel), amikor jogellenesen akadályozza a helyi kisebbségi önkormányzat tervének – pályázati finanszírozásból történô – megvalósítását. Azért „kedvencem” ez az ügy, mert a helyi roma közösség a „Segíts magadon, az Isten is megsegít” jeligéjére szeretné magát kihúzni lehetetlen egzisztenciális helyzetébôl, a rájuk szórt megbélyegzô állításokkal szemben munkával szeretné megélhetését biztosítani. Ezt akadályozza a jegyzô! Vajon miért? Nyilvánvaló, hogy a törvényességi felr 7 s

FEHÉR FÜZET 2001

ügyeletet ellátó szervek álláspontjának ismeretében a végtelenségig nem tarthatja vissza pénzüket, de így lehet jó ügyeket lelassítani, a lendületet – és a reményt! – megtörni. Természetesen ebben az ügyben is felhasználhatók a jog eszközei, de talán itt jól látható, milyen nehéz „táncba vinni” azon hivatalnokokat, akiknek dolguk lenne a törvényesség helyreállítása érdekében fellépni! Lehet persze ötleteket adni az érintetteknek különbözô eljárásokra, perekre. A jogvédelem azonban alapvetôen nem a konfliktusok kiélezésében, hanem a demokratikus magatartás tanításában, példák felkutatásában, felmutatásában, a hivatalos jogalkalmazókat terhelô fokozott felelôsségtudat felébresztésében kell, hogy érdekelt legyen. Mert ezek szolgálhatják hosszútávon leginkább a kiszolgáltatottak ügyét, helyzetük javítását, elfogadásukat. Jó példákkal is találkozhattunk 2001-ben. T. község polgármestere, testületei mindent elkövetnek, hogy az embertelen körülmények között élô roma családok emberhez méltó lakhatáshoz jussanak. Településrendezési tervük azonban évek óta tartó „egyeztetések” prédájává vált. Hogy vajon mennyire megalapozottak a kritikák, amelyek akadályozzák immár évek óta az ügyet, nem tudjuk. De senkinek sem fogom elhinni, hogy ennyi év alatt ne tudtak volna kifundálni olyan megoldást, ami a település elképzelését, egyidejûleg pedig a mûemlék-és természetvédelmet is szolgálja, ha.! És itt a lényeg: ha az ügyet fontosnak tartanák. Szomorúan olvashatjuk a ma is még sokszor egyoldalú igazságszolgáltatás megnyilvánulásait. Persze, hogy nehéz a döntés, értékesnek hitt munkatársakért, rendôrökért állnak ki. Nagy a kockázata ennek a hozzáállásnak, hiszen a költôtôl tudjuk: „.azért a víz az úr!” A jogszolgáltatás gyengesége, ne adj' ég! elfogultsága a jogon kívüli – nem jogszerû – igazság-keresést erôsíti. Mint Olvasóink, a Füzet tanulmányozói meggyôzôdhetnek róla: 2001-ben már több olyan üggyel kellett foglalkozni, amelyekben az emberi méltóságot sértô magatartással szemben kerestek védelmet az emberek. Ez a tény egyfajta fejlôdési folyamatot jelez: az érintettek is érzékenyebbekké váltak, állampolgári öntudatuk megerôsödött, és egyre inkább érvényesítik jogukat az egyenlô bánásmódra, a minden embert megilletô tiszteletre. Ha változásokról beszélünk, az is észreveendô, hogy mintha nyitottabbak lennének a „túloldalon” a tárgyalásos megoldások iránt, a hibák kijavításában, jóvá tételében. Ezt példázza a Z.P. szórakozóhely ügye – többek között. Ügyeink, kérelmeink intézése, pereink lefolytatása során mindannyian érzékeljük, hogy – ahogy mondani szoktuk – minden „ember-függô”. Ahol józan, jó szándékú, emberséges ügyintézô (hivatalnok, rendôr, ügyész, bíró) intézkedik, ott a nehéz esetekre is találtatik megoldás. Ahol azonban olyan emberre van bízva a döntés, aki saját lelki bajaival küszködik, indulataival bánni nem tud, ott baj van! Szeretném remélni, hogy eljutunk odáig: a romák esetében sem lesz másról, többrôl szó, mint bárkiében. Elôítéletek, elfogultságok nélküli bánásmódra számíthatnak, és nekik sem kell majd mással, mint az embermivoltunkból eredô esetlegességekkel megküzdeni. Nagy költônk, Radnóti Miklós saját koráról szóló „tanú-vallomása” így kezdôdik: „Oly korban éltem én a földön, amikor ..” Úgy gondolom, a Fehér Füzettel mi is vallunk korunkról, mi ilyen korban élünk a földön… ÉLIÁS SÁRA

r 8 s

Válogatás a NEKI 2001-ben érkezett ügyeibôl – esetleírások –

FEHÉR FÜZET 2001

K. László (személyiségi jog megsértése iránti per)

A Magyar Fórum közéleti hetilap 2001. június 28-i számában cikk jelent meg „Cigányok rémuralma P.-on” címmel. A cikk egy olyan – nem roma – család életérôl szól, amely néhány évvel ezelôtt Budapestrôl a Pest megyei P. községbe költözött. Az írás szerint „az otthonából elûzött H. E. és családja már másfél hónapja vasútállomásokon, vonatvagonokban, jobb esetben ismerôsöknél húzza meg magát éjszakára.” Az újságíró a történtekért teljes egészében a helyi cigányságot teszi felelôssé.

Az újságcikk annak a Pest megyei településnek a „mindennapjaiból” villant fel néhány pillanatot, amely már korábban is a NEKI figyelmének középpontjában állt, hiszen hónapokon keresztül forrongó indulatok jellemezték mind ezt, mind pedig a szomszédos falut1. Az általunk tehát igen jól ismert község eddig is viharos történetéhez újabb adalékul szolgált az idén nyáron megjelent cikk. Az újságcikk számtalan túlzó és általánosító megállapítást tartalmaz, s ezeket nem véleményként, hanem tényként említi. A cikk bevezetôjében a következôk olvashatók: „P.-on a cigányok gyilkolják, kegyetlenül megkínozzák, majd földönfutóvá teszik a magyarokat. Az egyre inkább kiterjedô roma térhódítással szemben a helybeliek egyelôre a közönyt tartják a legcélravezetôbb magatartásnak.” Az írás további részei is több olyan kitételt tartalmaznak, amelyek szerint a P. településen élô romák mindegyike (azaz életkorra, nemre való tekintet nélkül minden ott élô roma) bûnözô. Az elsô bekezdés le is szögezi: „Az 1800 lelket számláló Pest megyei P. község nem a jelenlegi államhatárokon túl, hanem a Magyar Köztársaság kellôs közepén található a térképen, de az ott élô háromszáz cigány a legváltozatosabb és gyakran kegyetlen bûntettek elkövetésével mégis rettegésben tudja tartani az egyelôre még többségi magyarokat.”. A már említett család házáról a cikk szerzôje azt írja, hogy oda „a cigányok eddig nyolcszor törtek be”. A cikk egy késôbbi részében az újságíró megjegyzi: „a jegyzôkönyv adatai szerint a betörôk – akik nem lehettek mások, csak cigányok – közel félmillió forint értékû vagyontárgyat rámoltak ki.”. Ezt követôen a helyi viszonyok szemléltetésére a következôket olvashatjuk: „A [családi házban lévô] konyhában összeverôdött közeli és távolabbi szomszédok közül mindenki fél a helyi cigányoktól.”, illetve a késôbbiekben a „helyi cigánymaffia” kerül említésre (igaz, a szerzô a romák egy kisebb csoportját érti ez alatt). Összességében elmondható, hogy a cikk olyan általánosításokat, valótlan kijelentéseket tartalmaz a p.-i cigányságról, amelyek nemcsak hogy nincsenek alátámasztva, de jellegükbôl fakadóan is képtelenségnek tekinthetôk. A kijelentések mind tartalmilag, mind a tárgytól elvonatkoztatva, pusztán „általános síkon” szemlélve is olyan rendkívül megalázó, sértô, becsmérlô és teljességgel hamis állításokat tartalmaznak, hogy azok miatt az érintettek, azaz a p.-i cigányság egésze megütközve olvasta a cikket, és a nem roma lakosság körében is felháborodást váltott ki. A lap említett számának megjelenése után elsôként a közeli N. kisebbségi önkormányzatának vezetôje figyelt fel az írásra, és tájékoztatta róla a P. községben mûködô kisebbségi önkormányzat elnökét. Egyidejûleg a településen lakók között is elkezdett terjedni annak híre, hogy a sajtó ismét foglalkozik községükkel2. 1

ld. Fehér Füzet 2000 10.o. és 12.o. A hivatkozott esetek kapcsán az incidensek idején viszonylag sokszor adtak hírt az eseményekrôl országos napilapokban, illetve egy hosszabb írás is megjelent egy hetilapban. 2

r 12 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

K. László is felháborodással olvasta az újságot, s a helyi kisebbségi önkormányzat elnökével közösen úgy döntöttek, hogy lépéseket tesznek a település roma lakosságának érdekében. A lap megjelenését követôen az n.-i kisebbségi önkormányzat elnöke a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyûlési Biztosához fordult, sérelmezve a lapban megjelent állításokat. Az ombudsman az újságíró ellen közösség elleni izgatás bûntette miatt feljelentést tett az ügyészségnél, az ügyben azonban még nyomozás sem indult, mivel az ügyészség az eljárás megindítását megtagadta. K. László a NEKI közremûködésével polgári peres eljárást indított, személyiségi jog megsértése miatt. A per megindítását megelôzôen számos problémával kellett szembenéznünk, különösen a felperesek száma, a keresetlevél hivatkozási alapja, és a követelhetô igények tekintetében. Megfontoltuk azt a lehetôséget is, hogy esetleg több felperes szerepeljen az ügyben. Az újságcikk ugyanis a p.-i roma lakosság egészére vonatkozóan tartalmaz (hamis) állításokat, így a személyiségi jogok sérelme valamennyiüknél fennállt. Mivel a magyar jog a személyiségi jogok körében nem ismeri a „közérdekû kereset”3 intézményét, esetünkben két lehetôség merült fel: egy jelentôs számú érintett részvételével indított per, vagy egyetlen személy nevében beadott kereset. Tekintettel arra, hogy az elôbbi esetben technikai, illetve gyakorlati nehézségek léphetnek fel, az utóbbi mellett döntöttünk4. Újabb problémával szembesültünk, amikor a keresetlevél, illetve az érvényesíteni kívánt igény konkrét alapját kerestük. A cikk ugyanis kétségtelenül tartalmaz emberi méltóságot sértô elemeket, azonban konkrétan nem nevezi meg K. Lászlót, illetve a cikkbôl közvetlenül nem is azonosítható a személye5. Ha a felperes személye konkrétan nem azonosítható, akkor nehézséget okozhat annak bizonyítása, hogy a sérelmes állítások érintették a felperes emberi méltóságát és jó hírnevét. A jogirodalom említi, hogy „Az emberi méltóság sérelme megvalósulhat valamely nem, népcsoport, faj, felekezet, nemzetiség kisebbrendûségét hirdetô és kifejezô magatartással. Az ilyen magatartás e csoport minden egyes tagjának emberi méltóságát sérti, így az orvoslást bárki kérheti, akit a sérelem érint.6”. Ugyanígy jelentôs hivatkozási alapot nyújtott számunkra a Monori Városi Bíróság 1998. június 25-i ítélete egy diszkriminatív álláshirdetés kapcsán7. A mi szempontunkból az ítélet legfontosabb része az, amelyben a bíróság kifejti: „a felperes a bíróság kérdésére a tárgyaláson meggyôzô módon kifejtette, hogy a hirdetés szövege benne megütközést keltett, sértette életkorában és nôi méltóságában, különös tekintettel arra, hogy egyébként – az alperes által sem vitatottan – minden más a hirdetésben megfogalmazott feltételnek megfelelt volna.”. Ez az érvelés esetünkben is arra vezethet, hogy a bíróság elfogadja álláspontunkat, miszerint K. László emberi méltóságán és jó hírnevén esett csorba azáltal, hogy a sajtóban egy olyan nagyobb közösségre vonatkozóan jelentek meg valótlan (megalázó és lealacsonyító) állítások, amely közösségnek K. László is tagja, ugyanis ô is P.-n élô roma állampolgár. A sajtóközleményben szereplô kijelentések nem tekinthetôk véleménynek, hanem olyan tényállításoknak, amelyek valótlansága (a fentebb idézett részek tanúsága szerint is) nem kétséges. Ilyenformán K. László személyét hátrányosan ítélhetik meg, emberi méltóságán, jó hírnevén esett csorba. Következésképpen a Polgári Törvénykönyv adta lehetôségekkel élve a következôket kértük a bíróságtól: állapítsa meg a jogsértés elkövetését, tiltsa el az alpereseket a további jogsértéstôl, kötelezze az alpereseket megfelelô elégtétel adására, és kötelezze az alpereseket 100.000 forint nem vagyoni kár megfizetésére8. Továbbá kértük a bíróságot, kötelezze az alpereseket, hogy a M. F. következô számában az alábbi szöveggel nyilatkozatot tegyenek közzé: „A Magyar Fórum 2001. június 28-i számában ”Cigányok rémuralma P.-n” címû újságcikkben megsértettük a P.-n élô cigány lakosság emberi méltóságát és becsületét, ezért valamennyiüktôl ez úton kérünk bocsánatot.”. A felperest dr. Furmann Imre képviseli. Az ügyben 2002. március 1-én lesz az elsô tárgyalás.

3

Másnéven actio popularis; azaz több személy érdekében, más által indított kereset Bár ehhez az is hozzátartozik, hogy lényegében K. László volt az a személy, aki határozottan vállalta a perbeli részvételt. 5 Az újságíró egy helyen leír egy monogramot, azonban ez a személy nem fordult a NEKI-hez. 6 Jobbágyi Gábor: Személyi és családi jog. Szent István Társulat, Budapest, 2000 7 Az ítélet teljes szövegét ld.: Fundamentum, 1998/4. szám, 75.o. A bíróság döntése azért érdekes, mert olyan felperes esetében állapította meg személyiségi jogainak megsértését, aki közvetlen kapcsolatban nem állt az alperes céggel, illetve annak hirdetése közvetlenül rá nem vonatkozott. 8 Ptk. 84.§ (1) a), b), c), e) pontjai 4

r 13 s

FEHÉR FÜZET 2001

K. Katalin (rendôrségi ügy)

1998. augusztus 17-én az esti órákban K. Katalint és családját a lakásukba behatolva két férfi támadta meg a Fejér megyei E. városban. K. Katalint és édesanyját bántalmazták, aminek következtében 8 napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedtek. A támadók jelentôs kárt okoztak a lakás berendezéseiben is: körülbelül 300 000 Ft-os kár keletkezett. A támadók egyikét a d.-i Városi Bíróság 2001. április 10-én – magánvádas eljárásban – bûnösnek találta könnyû testi sértés, illetve becsületsértés vétségében és 100 000 Ft. pénzbüntetésre ítélte. Az ítélet a Fejér Megyei Bíróság helyben hagyó végzésével 2001. szeptember 21-én emelkedett jogerôre.

A fentiek elôzménye egy 1998 júliusában lezajlott vita volt, amikor K. Katalin édesanyja és egy közeli szomszédjuk összeszólalkozott, és a vita közben tettlegességre is sor került. K. Katalin választotta szét a vitatkozókat, ám az ismerôs asszony azzal fenyegetôzött, hogy ezt nem hagyja annyiban. Ezt követôen, augusztus 17-én este megtámadták K. Katalint és otthon tartózkodó édesanyját. Az ablakokat téglával bedobták, a lakásban pedig számos dolgot összetörtek. K. Katalin öccse csak késve érkezett haza, így már nem tudott közbelépni. A család még aznap feljelentést tett az e.-i rendôrkapitányságon. A nyomozást rongálás, magánlaksértés és könnyû testi sértés vétsége miatt rendelték el, és a d.-i rendôrkapitányság folytatta le. Tekintetbe véve, hogy a feljelentésben az elkövetôt is megnevezték, a nyomozati cselekmények sem hatékonyságukban, sem gyorsaságukban nem érték el a megfelelô fokot. Nem végeztek alapos vizsgálatot a cselekmény elkövetésének helyszínén (mindössze egy azonosításra alkalmatlan lábnyomot rögzítettek), az okozott kárt pedig 67 000 Ft-ban határozták meg. A sértettek állítása szerint a nyomozás nagyon lassan folyt, és kétséges volt, hogy érdemi eredményre vezet-e. Ennek megfelelôen 1999. február 3-án a nyomozást a d.-i Városi Ügyészség megszüntette, arra hivatkozva, hogy az eljárás alatt nem nyert bizonyítást, hogy a bûncselekményt a gyanúsított követte el. Egyebekben a határozat indokolása annyit tartalmaz, hogy a gyanúsított következetesen tagadta a cselekmény elkövetését, védekezését tanúk is megerôsítették, valamint K. Katalin apja vallomásaiban ellentmondások voltak, így az nem alkalmas bizonyításra. Ezen túlmenôen az ügyészség arról rendelkezett, hogy a könnyû testi sértés vétsége vonatkozásában az iratokat áttette a d.-i Városi Bírósághoz magánvádas eljárás lefolytatása céljából. A határozat ellen bejelentett panasznak helyt adva a Fejér Megyei Fôügyészség elrendelte a nyomozás folytatását. Határozatában a fôügyészség is rámutatott a nyomozás hiányosságaira, és határozottan utalt arra, hogy azokat pótolni kell. 1999. szeptember 29-én a d.-i rendôrkapitányság ismételten megszüntette a nyomozást arra hivatkozva, hogy a nyomozás folytatására adott ügyészi utasításban foglaltak elvégzése ellenére a gyanúsítottra nézve nem merültek fel újabb terhelô adatok. A határozat indokolása azonban arról tanúskodik, hogy az újonnan lefolytatott nyomozások inkább a gyanúsított, mint a sértettek állítását támasztották alá. A rendôrség a korábban elmulasztott vagy rosszul végzett nyomozati cselekmények után csapdába került: a nyomozás megszüntetése miatt benyújtott panaszok ugyan alaposak, hiszen nem nehéz rávilágítani a nyomozás hiányosságaira, a késedelem azonban már nem orvosolható. Nyomok tûnnek el, az emlékezet megr 14 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

kopik, a gyanúsított pedig idôt nyer alibijének igazolásához (ez utóbbi vonatkozásában megjegyzendô, hogy a gyanúsított által felhozott alibik gyakorlatilag sorra megdôltek, a rendôrség szerint azonban ez nem támasztotta alá a sértettek állításait)1. Ez a probléma lényegében az egész nyomozati szakra jellemzô volt. A fenti megszüntetô határozatot 1999. november 10-én a d.-i Városi Ügyészség hatályon kívül helyezte, és a nyomozás folytatását rendelte el. 2000. január 14-én a d.-i rendôrkapitányság a nyomozást ismét megszüntette. A határozat indokolása kifejti, hogy a gyanúsított tekintetében „a sértettek vallomásán kívül terhelô adat nem állt a hatóság rendelkezésére, és figyelembe véve a gyanúsított vallomását alátámasztó több tanú vallomását, nem lehet kétséget kizáróan bizonyítani azt, hogy [a gyanúsított] elkövette a terhére rótt bûncselekményt és ez a nyomozás folytatásától sem várható”. A panaszra reagáló ügyészségi határozat hatályában fenntartotta a rendôrség határozatát, hozzátéve, hogy „a sértettek és jogi képviselôjük által részletezett nyomozás során elkövetett hibák a késôbbiekben nem voltak orvosolhatók, így nem is vihettek közelebb a probléma megoldásához”. Ez igen érdekes megállapítás, hiszen jóváhagyja a rendôrség mulasztásait. Ugyanakkor azt a fontos kérdést is felveti, hogy mit tehet a kárt szenvedett sértett ilyen helyzetben: amikor az állami büntetôhatalom nem volt elég hatékony, akkor vagy az önhatalom útjára lép, vagy a hatóságok ellen fordul, és ellenük keres jogorvoslatot. Az ügyészség határozata elleni panaszt a Fejér Megyei Fôügyészség elutasította, bár az indokolás egy ponton a következôt tartalmazza: „A rendelkezésre álló bizonyítékokat mérlegelve magam is úgy ítélem meg, hogy azok a vádemeléshez és a törvényes elítéléshez nem elégségesek, ezért a nyomozás megszüntetésére indokoltan került sor. […] A határozat meghozatalakor, de a vád emelésekor is mérlegelni kell a bizonyítékokat, s mert közvádas bûncselekmény esetén a vádat az ügyész képviseli, törekedni kell a megalapozatlan vádemelés elkerülésére.”. Hozzáteszi: „A vizsgált ügyben a feltárt bizonyítékok az ügyészség megítélése szerint a vádemeléshez nem elégségesek, így nincs mód arra, hogy a bizonyítékok mérlegelését a bíróság végezze el a közvádra üldözendô – rongálás, magánlaksértés – bûncselekményekben.” A fenti érvelésnek van néhány érzékeny pontja. Legelôször is az, hogy a panaszt nem tartalma miatt utasítja el, így az eljárás megszüntetését nem „érdemben” hagyja helyben, hanem pusztán azért, mert az ügyészség is belátta, hogy a nyomozás már nem vezethet eredményre. Ezzel nem is lenne baj, ha maga a hatóság nem ismerte volna el korábban, hogy a nyomozás során hibák történtek. A tények ismeretében azonban azt is tudjuk, hogy ezek nem azért történtek, mert az ügy bonyolult volt, hanem mert a rendôrség mulasztott, illetve késlekedett. Ha ez nem így történt volna, akkor megalapozottan lehetne vádat emelni. Mindazonáltal valóban kerülni kell a megalapozatlan vádemelést. A gond azzal van, hogy nagyon keskeny a határ aközött, ha a megalapozatlan vádemelés elkerülése azt szolgálja, hogy valakit (valakiket) alaptalanul ne vonjunk eljárás alá, vagy ha arra szolgál, hogy ne érje presztízsveszteség az ügyészséget (holott a bûncselekményt igen valószínûen a terhelt követte el). Álláspontunk szerint ez utóbbi szólt a nyomozások megszüntetése mellett. Másrészt az indokolás a „közvád” fogalma mögé bújik. Érvelését arra alapozza, hogy ilyen esetekben az ügyész viseli a felelôsséget az ügyek megalapozottságáért. Ezzel burkoltan azt is kimondja, hogy – mivel az eljárásban könnyû testi sértés miatt is nyomoztak, és ezért az iratokat magánvádas eljárás lefolytatása céljából áttette a bírósághoz – igazának bizonyítása terhelje majd a sértettet, mint magánvádlót. Ez azonban azért ütközik nehézségbe, mert a magánvádlónak ugyanazt a tényállást kell „keresztülnyomnia” a bíróságon, amely miatt feljelentését megtette. A magánvádlónak azonban nincs hatósági jogköre, így nyomozati jogköre sincs, magánvádas eljárásban pedig igen szûk körre korlátozódik a nyomozás. Ezzel tehát az ügyészség gyakorlatilag magára hagyta a sértettet.

1

Érdemes megemlíteni néhányat az alibik közül. A gyanúsított kezdetben azt állította, hogy a kérdéses idôpontban barátaival Budapesten volt moziban. A filmbôl, amit állítólag láttak sem ô, sem társai, egyetlen részletet sem tudtak idézni. Késôbb azt is állította, hogy Budapest felé rendôrök igazoltatták a közúton; az aznapra vonatkozó rendôrségi iratokban ennek nem volt nyoma. Végül arra hivatkozott, hogy az egész éjszakát egy panzióban töltötte egy hölggyel, de azt nem volt hajlandó megmondani, hogy kivel. A bizonyítás egy késôbbi szakaszában ez a védekezése is megdôlt.

r 15 s

FEHÉR FÜZET 2001

Az iratok áttétele után tehát megindult a magánvádas eljárás a d.-i Városi Bíróságon. A sértetteket Dr. Bólyai János ügyvéd képviselte az eljárásban. Az említettek értelmében ez egyfajta „csökkentett üzemmódú büntetôeljárás”, hiszen egyrészt a nyomozás kivételes, másrészt a sértett, mint magánvádló ugyan az ügy ura, azonban az ügyész a vádat bármikor átveheti (elsôsorban a közsérelem okán). Ez utóbbi szabály inkább segítô jelleggel áll a magánvádló mögött, azonban egyfajta „csiki-csukira” is lehetôséget ad. A magánvádlót nem terheli a kötelezô képviselet (az új büntetôeljárási szabályok szerint ellentétben a pótmagánvádlóval), ami adott esetben szintén gyengítheti a magánvádló helyzetét. Leginkább azonban a bizonyítás okozhat gondot a vád képviselôjének, hiszen a törvény semmilyen hatósági jogkörrel nem ruházza fel a magánvádlót. Ezt nyilvánvalóan helyeselnünk kell, mivel egy ilyen jellegû szabályozás visszaélésekre adhatna alkalmat. Ugyanakkor nem oldja fel azt az ellentétet, amely a magánvádas és közvádas eljárások között feszül: nevezetesen azt, hogy az utóbbi eljárások terheltjei is büntetôjogi szankcióknak vethetôk alá, mégpedig bíróság által. Másként fogalmazva: a bûnös megbüntetéséhez magánvádas eljárásban is nyomós (még ha nem is köz-) érdek fûzôdik, így a vád képviselôjének jelenleg meglévô szegényes eszközei nem feltétlenül elégségesek a bûnösség bizonyításához. A könnyebb érthetôség kedvéért elôrebocsátjuk: a nevezett eljárásban a magánvádlónak sikerült bizonyítania állításait, mégpedig úgy, hogy a bíróság a teljes, a magánvádló által megjelölt tényállást elfogadta a magánvádra üldözendô bûncselekmények tekintetében. Esetünkben további nehézségeket okozott, hogy az eredeti feljelentést nyilvánvalóan közvádas bûncselekményre való hivatkozással tették: nevezetesen magánlaksértés és rongálás miatt. Az ügy egyik legérdekesebb momentuma viszont az, hogy miután az ügyészség az iratokat magánvádas eljárás lefolytatása céljából áttette a bíróságra, a magánvádló az eljárásban gyakorlatilag mind elsô fokon, mind másodfokon olyan ítéleti tényállást tudott bizonyítani, amelynek egyes elemei megfelelnek a Btk. vonatkozó, közvádra üldözendô cselekményei törvényi tényállásainak. Ily módon kézzelfoghatóvá vált, amit a sértettek és képviselôjük már a nyomozás során és a megszüntetô határozatok kiadásakor felvetett: nevezetesen a nyomozó hatóság által az ügyben végzett munka elégtelensége. Másrészrôl – a fentiekbôl adódóan is – egyfajta áttörés történt az ügyben: a magánvádló – annak dacára, hogy több ízben is bizonyítottság hiánya miatt megszüntették a nyomozást – bizonyítani tudta a vádlott bûnösségét, mégpedig pusztán tanúvallomásokkal, és annak következetes állításával, hogy a vádlottban felismeri a támadók egyikét. Természetesen ennél kicsit bonyolultabb volt a helyzet, ugyanis a vádlott – hasonlóan a közvádas ügyhöz – több alibivel is elôhozakodott. Érdekes módon a bíróság több figyelmet szentelt ezen állítások vizsgálatának, mint korábban a nyomozó hatóság. Így nem volt nehéz cáfolni az alibiket. A vádlott megismételte a korábbi nyomozásban felhozott védekezését: állítása szerint a cselekmény elkövetésének idôpontjában barátaival és ismerôseivel Budapesten volt moziban. Ennek ellenére a filmbôl sem ô, sem beidézett ismerôsei nem tudtak felidézni egyetlen részletet sem. A vádlott ezen kívül azt is állította, hogy a mozi után egész éjszaka egy panzióban volt. A magánvádló által beidézni kért, az elkövetés idején a panzióban dolgozó tanúk azonban ezt cáfolták. A vádlott lényegében nem tudott egyebet felhozni mentségére. A d.-i Városi Bíróság 2001. április 10-én hirdette ki ítéletét. E szerint a vádlottat 200 napi tétel pénzbüntetésre ítélte, ami 100 000 Ft-nak felel meg. A bíróság ítéleti tényállásnak fogadta el a sértett-magánvádló által elôadott tényállást, és elvetette azokat a bizonyítékokat, melyeket a védelem a vádlott ártatlanságának igazolására hozott fel. Ilyenformán tehát a korábban az ügyészség és a rendôrség által a gyanúsítottra nézve bizonyíthatatlannak vélt tényállást a magánvádlónak sikerült bizonyítania. A Fejér Megyei Bíróság a vádlott fellebbezése folytán lefolytatott eljárásban az elsôfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A megyei bíróság bizonyítást rendelt el abból a célból, hogy a tényállást minden tekintetben tisztázhassa, illetve egy tanút is beidézett, aki azonban nem jelent meg, és tanúvallomását a bíróság a továbbiakban nem látta szükségesnek. Ugyanakkor megállapította, hogy az elsôfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, a rendelkezésre álló bizonyítékokat okszerûen mérlegelte. Ily módon a megyei bíróság a városi bíróság érveivel „a maga részérôl is egyetértett, azokra csupán utalt”. r 16 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

Mindez felveti azt a kérdést, hogy amennyiben a magánvádas eljárásban közvádas bûncselekmény tényállási eleme nyer bizonyítást2, miként dönthet a bíróság. Hozhat-e olyan tartalmú ítéletet, amelyben a közvádra üldözendô bûncselekmény miatt is büntetést szab ki? Vagy – amennyiben bizonyos tényállási elemek közvádas bûncselekményre utalnak – elbírálja a magánvádra büntethetô cselekményt, és ezután feljelentést tesz az észlelt bûncselekmény miatt? Ez utóbbi esetében ugyanakkor a nyomozást korábban több ízben megszüntették. A probléma azért is összetett, mert az sem tisztázott, hogy mit kell magánindítványnak tekintenünk. Szigorúan nézve K. Katalin nem tett magánindítványt, hiszen ô olyan cselekmény miatt tette feljelentését, amely közvádra üldözendô. Ennek megfelelôen meg is indult a nyomozás. Ugyanakkor a nyomozás megszüntetését követôen a könnyû testi sértés vonatkozásában az iratokat az ügyészség magánvádas eljárás lefolytatása céljából áttette a bírósághoz. A magánvádló azonban az ezt követô eljárásban is olyan tartalmú tényállást jelölt meg a vád tárgyaként, ami az eredeti eljárásnak is alapját képezte. Az BH 1978.372. jogeset szerint a bíróság nem terjeszkedhet túl a jogérvényes magánindítvány tárgyi keretein. Esetünkben annak lett volna-e tekinthetô, ha a bíróság rongálás és magánlaksértés miatt is elítéli a vádlottat? Elvileg nem, hiszen a vád tárgyává tett, majd az ítéleti tényállásban is szereplô elkövetôi magatartás kimeríti az elôbbi cselekményeket. Ugyanakkor a bíróság az eljárás kezdetén sem vette fontolóra, hogy az iratokat az ügyésznek megküldi. A Fejér Megyei Bíróság végzésébôl viszont az derül ki, hogy a bíróságok a magánvádas eljárás során gyakorlatilag nem foglalkoztak a fenti kérdéssel, ugyanis – mint a határozatokból kiderül – a megtett feljelentéseket (mind a K. Katalinét, mind az édesanyjáét) eleve magánindítványnak tekintették. Hozzá kell tennünk, hogy a Fejér Megyei Bíróság végzésének szóbeli indokolásában a tanácselnök határozottan utalt arra, hogy a vádlott társaival3(!) a magánvádló lakásába behatolt (azaz magánlaksértést követett el). Ilyenformán a magánvádló „átvette” a vádképviseletet az ügyésztôl, annyi szépséghibával, hogy mindezt nem törvény adta lehetôségként tette, és nem a feljelentésben foglaltak szerinti bûncselekmények miatti eljárásban képviselte a vádat. Ezt tehát jellege miatt nevezhetjük „kvázi-pótmagánvádnak” is. Az eset valószínûleg nem egyedi, mégis szokatlan, a hangsúly pedig azon van, hogy az eredeti feljelentésben foglalt, kétségtelenül közvádra üldözendô cselekmény tényállását a magánvádló a nyomozás több ízben való megszüntetése után is bizonyítani tudta anélkül, hogy a törvény bármilyen nyomozati hatáskört biztosítana számára. Erre természetesen pótmagánvádlóként sem lenne lehetôség, de ez utóbbi esetben az új Be. az ügyészt – gyakorlatilag a bíróságon keresztül – nyomozati cselekményeknek megfelelô, azzal egyenrangú adatgyûjtésre kötelezi, adott esetben hátrányos helyzetbe hozva ezzel a pótmagánvádlót. Azonban, ahogy a fent leírt ügyben sem, mindezek nem vezetnek egyenesen ahhoz, hogy a hatóságok hivatalból kezdeményeznék az immár közvádas büntetôeljárást. Annak ellenére sem, hogy a Be. szerint a hatóságok az észlelt bûncselekményt hivatalból jelentik4. Ennél fogva az eljárás folytatására irányuló lépéseket valószínûleg a sértetteknek, illetve jogi képviselôjüknek kell megtenniük.

2 Meg kell jegyeznünk, hogy a másodfokú végzés expressis verbis nem mondja ki, hogy pontosan mi az ítéleti tényállás tartalma, hisz az említettek szerint pusztán utal a városi bíróság ítéletére. 3 A vádlott ugyanis egyedül állt a bíróság elôtt a magánvádas eljárásban. 4 Büntetôeljárási törvény 122. § (2) „Minden hatóság és hivatalos személy köteles a hivatali hatáskörében tudomására jutott bûncselekményt – ha az elkövetô ismert, annak megjelölésével – feljelenteni.”

r 17 s

FEHÉR FÜZET 2001

F. Mária (nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erôszak)

1998 áprilisában négy, Ó. városban lakó roma család építési telket vásárolt a Heves megyei H. községben. Ezután lakásépítési kedvezményeiket igénybe véve építkezésbe kezdtek. Az építkezés 1998 végére befejezôdött. Ekkor azonban csak F. Mária költözött be a házba öt kiskorú gyermekével és élettársával, míg a többi három család Ó. városban maradt. 1998 decemberének végén egy éjszaka kb. 10-15 fiatal vette körül a házat, és rasszista jelszavak kíséretében kövekkel dobálták meg a házat. Hasonló eset késôbb is több ízben elôfordult, egy alkalommal pedig az utcán támadták meg F. Máriát és élettársát, akit fizikailag is bántalmaztak. F. Mária végül 1999. március 10-én ismeretlen tettesek ellen feljelentést tett, majd rövidesen elköltöztek a faluból a további támadások elôl.

A feljelentés idején F. Mária már annyira elviselhetetlennek érezte a helyzetet, hogy miután a még be nem költözött családokat értesítette, hogy inkább maradjanak Ó. városban, röviddel késôbb ô és gyermekei is visszaköltöztek oda. Ezzel kezdôdött meg lényegében egy szintén rendkívül aggasztó idôszak, amely legalább akkora veszélyeket rejt, mint az azt megelôzô, illetve elôidézô támadások. Az eseményekrôl a NEKI csak 2001 márciusában kapott bejelentést, így az eseményeket elôször rekonstruálnunk kellett1. Mindenek elôtt a lakóház kérdése jelentett problémát. Az építésügyi hatóság ugyanis 1999. június 10-én megváltoztatta a korábban kiadott használatbavételi engedélyt, és megtiltotta a használatbavételt. Az indoklás szerint egy 1999. májusi, a (már lakatlan) háznál tartott vizsgálat számos olyan hiányosságot tárt fel, ami a lakhatást nem teszi lehetôvé, és amelyeket ezért meg kell szüntetni. Ez természetesen nem történhetett meg, mivel a ház azóta is lakatlan. Ugyanakkor felmerül az a (építésügyileg tulajdonképpen irreleváns) kérdés, hogy a hiányosságokat a család idézte elô, vagy elköltözésüket követôen a házat „széthordták2.” Mindezekbôl következôen a tulajdonos családok nem tudják a házat használni: a határozat alapján nem lakhatnak az épületben, és nem is mernek oda visszaköltözni. Az építkezésnél igénybe vett lakásépítési kedvezmény miatt az állam javára családonként 2 200 000 Ft erejéig jelzálog, illetve öt évre elidegenítési és terhelési tilalom van bejegyezve a ház tulajdoni lapján. A fent említett aggasztó helyzet egyik eleme tehát a ház, illetve a lakhatás kérdése3. Irodánk elsôsorban a feljelentés nyomán indult büntetôeljárásra koncentrált4. Kiderült, hogy a nyomozást a l.-i rendôrôrs folytatta le5 garázdaság és rongálás miatt. Azonban már a feljelentést megelôzôen a rendôrség 1

A NEKI ügyeiben ezt leginkább „kényszer-retrospekciónak” nevezhetnénk. Számos alkalommal nemcsak a bejelentés alapjául szolgáló ügyet kell rekonstruálnunk, hanem az azt követô intézkedéseket, eljárásokat, és az adott történés utáni eseményeket is, amelyek már nem magára az esetre, hanem annak alakulására vannak kihatással. Ez azt jelenti, hogy a NEKI (kényszerûségbôl) sokszor csak késve tud beavatkozni egy eljárásba, és a késedelem sokszor kihatással lehet az eljárás eredményére. 2 Ugyanis erre helyszíni tényfeltárásunk során többen utaltak. 3 Itt kell megemlítenünk azt is, hogy a visszaköltözô család önkényes lakásfoglalásra kényszerült, a többiek pedig lakást béreltek, hiszen mindegyikük az új lakásra költötte pénzét, elôzô lakásukat pedig – ha volt – eladták. Visszatérô probléma az is, hogy a panaszosok NEKI-t ilyen helyzetben elsôsorban lakhatási gondjuk megoldására kérik fel. Az általunk adható segítségen túl többre lenne szükségük, a lakhatás biztosítása azonban elsôsorban nem jogi kérdés – pl. a fenti ügyben sem. A gondot az okozza, hogy emiatt ügyfeleink sokszor kevésbé partnerek abban az ügyben, amelyben a NEKI eljár. 4 Utalunk az elôzô lábjegyzetre: a lakhatás vonatkozásában is többirányú lépéseket tettünk, de – mint fentebb leírtuk – ez nem jogi kérdés. 5 A nyomozást azonban eljárásjogilag a h.-i rendôrkapitányság folytatta, mint felettes szerv.

r 18 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

tudomására jutottak azok a tények, amelyekrôl késôbb F. Mária a feljelentésben beszámolt. A h.-i székhelyû Sz. Szociális Szolgálat, amelyhez a négy család segítségért fordult, 1999 februárjában az esetrôl tájékoztatta a legközelebbi kisebbségi önkormányzatot. Az önkormányzat elnöke a levél érkezését követô napon intézkedést kért a rendôrségtôl. Egy jelentés szerint az intézkedések meg is történtek, azonban a sértetteket egy alkalommal sem találták otthon. A büntetôeljárás csak a feljelentést követôen indulhatott meg. A nyomozás során tanúkihallgatásokat folytattak, ezek nyomán azonban a hatóságnak nem sikerült közelebb jutnia a megoldáshoz6. A nyomozásnak eközben érdekes mellékszála akadt. F. Mária egy kihallgatása alkalmával a lakásépítés körülményeire vonatkozóan is tett néhány megjegyzést, melyekbôl kiderült, hogy szerinte becsapták ôket. Ennek nyomán csalás miatt büntetôeljárást kezdtek az építési vállalkozóval szemben, azonban rövidesen meg is szüntették azt7. 1999. május 11-én a h.-i rendôrkapitányság a Büntetôeljárási törvény 139. § (1) bekezdés b) pontja alapján a garázdaság ügyében folytatott nyomozást is megszüntette, mivel a nyomozás adatai alapján nem volt megállapítható az elkövetô kiléte, és az eljárás folytatásától sem volt várható eredmény. A határozattal gyakorlatilag teljes egészében lezárták volna az ügyet. A családok azonban – jóval késôbb, 2001 tavaszán – segítségért fordultak az Országos Cigány Önkormányzat ó.i alelnökéhez, aki ezután a panasszal felkereste a NEKI-t. Csak ezt követôen nyílt lehetôségünk arra, hogy a fent vázolt eljárást teljes egészében megismerhessük. Az iratok áttanulmányozása és a sértettel való beszélgetés után úgy találtuk, hogy a nyomozást helytelenül folytatták le: az elkövetett cselekmények nem minôsíthetôk garázdaságnak, következésképpen a nyomozás lefolytatására sem a h.-i, sem a l.-i rendôrkapitányságnak nem volt hatásköre. A NEKI álláspontja az volt, hogy esetünkben nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erôszak8 bûntette valósult meg. E miatt 2001. július 3-án panasszal éltünk a h.-i Városi Ügyészségnél, kérve, hogy a nyomozást megszüntetô határozatot helyezze hatályon kívül, és rendelje el a nyomozás folytatását. Az alábbiakban néhány fontosabb részt idézünk dr. Furmann Imre sértetti képviselô beadványából: „A nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erôszak bûntettének vizsgálatakor nagy hangsúlyt kell fektetni az elkövetôk szándékára, e mellett pedig azokra a motívumokra, melyek az elkövetésben szerepet játszottak. Így fontos vizsgálni azokat a kijelentéseket, melyek az elkövetéskor, annak helyszínén hangzottak el, miként azokat a kijelentéseket is a vizsgálódás tárgykörébe vonhatjuk, melyek a négy cigány családnak a településre való költözésüket követôen, illetve az építkezés idején hangzottak el az ottani lakosok részérôl. Ugyanis az említett idôszakokban több megjegyzést is kaptak a tekintetben, hogy miért költöztek H.-ra, illetôleg cigány származásukra is több ízben történt utalás. Megerôsíti ezt a H., T. út … sz. alatti lakóház mellett lakó szomszédnak a helyszínen történt tényfeltárásunk idején való kijelentése, miszerint a falubeliek közül többen is kérdôre vonták, hogy miért adta el a telket egy cigányasszonynak, akitôl a késôbbiekben a négy cigány család (köztük F.-ék) a telket megvásárolta. A feljelentésben foglaltak szerint a sértett elôadta, hogy a támadások alkalmával több ízben az elkövetôk azt kiabálták, hogy: „Arabok, gyertek ki!”, illetve: „Takarodjatok innét!”. A sértett elmondta a feljelentésben, hogy a késôbbiekben elôforduló támadások alkalmával is elhangzott az, miszerint:„… pusztuljatok el a faluból, úgysem hagyunk békét addig, amíg nem pusztultok el.” Ezen kijelentések mögötti tartalom – összekapcsolva a tevékenységgel – álláspontom szerint egyértelmûen utal az elkövetôk motívumára.

6 A késôbbiekben a hatóság tagja azt is elmondta a NEKI munkatársainak, hogy az érintett településen igen erôs a lakosság „összetartása”, azaz nem közölnek konkrétumokat akkor sem, ha ilyenekrôl tudomásuk van. 7 Csak az érdekesség kedvéért: a két eljárás ügyszámait maguk a rendôrök is összekeverték, így jó ideig azt sem tudhattuk meg, hogy a garázdaság miatt folytatott ügynek mi a száma. 8 Büntetô törvénykönyv 174/B. §

r 19 s

FEHÉR FÜZET 2001

Ugyanakkor az is említést érdemel, hogy semmiféle adat nem merült fel arra vonatkozólag, hogy a sértettek/érintettek bármiféle módon okot adtak volna ellenszenvre, illetve annak tevôleges formában való kinyilvánítására. Ebbôl fakadóan arra a következtetésre juthatunk, hogy az ismétlôdô támadások motívuma a sértettek etnikai csoporthoz való tartozása volt. […]a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erôszak bûntettének tényállási elemeként megjelölt elkövetési magatartás tekintetében utalunk arra, hogy a törvényi tényállásban szereplô elkövetési magatartás második fordulatának – a kényszerítésnek – a kimerítéséhez a törvényhely kommentárja szerint nincs szükség eredményre. Ez álláspontunk szerint azt is magában foglalja, hogy jelen ügyben a kényszerítés eredménye nem közvetlenül a megvalósult cselekményeket követôen következett be, hanem kis idôvel késôbb, jelesül az, hogy a megtámadott család – nem vitathatóan kényszerûen – H.-ról elköltözött. Véleményünk szerint nem kétséges, hogy az elköltözés nem következett volna be az ismétlôdô támadások hiányában. Ez életszerûtlen is volna, hiszen az említett család (illetve családok) a támadásokat megelôzôen költöztek H.-ra, újonnan felépített házukba, mely építkezés meglévô vagyonuk jelentôs, gyakorlatilag teljes egészét felemésztette. Az elköltözés és a támadások között tehát nyilvánvaló okozati összefüggés áll fenn, a korábban említettek pedig (az építkezés, és odaköltözés kori megjegyzések a falubeliek részérôl, a szomszéd hölgy kijelentése, miszerint „megfeddték”, hogy miért adta el a telket cigánynak) mind-mind azt igazolják, hogy a cigány családok H.-ra költözése többek részérôl nemtetszésre talált és azt támasztják alá, hogy olyan nyomás érte F. Máriát és családját, ami az elköltözés irányába hatott. Megjegyzést érdemel az is, amit a sértett a feljelentésben szintén megemlít, nevezetesen azt, hogy az egyik (vélhetôen elsô) támadást követô hetekben „H. belterületén, az utcán” támadták meg F. Máriát, élettársát, nôvérét és sógorát. Állítása szerint e két utóbbi rokonát ezen alkalommal „fiatal fiúk” rugdosták, bántalmazták. A nyomozás a vizsgált ügyben garázdaság és rongálás miatt folyt. Azonban, ha tekintetbe vesszük az elôzô cselekményt, és a garázda jellegû cselekményekkel együtt vizsgáljuk, akkor szembetûnô, hogy valamennyi cselekmény közös vonása, hogy a cigány személyeket, úgymond, minden indok nélkül támadják meg, bántalmazzák, rongálják meg lakásukat. Ez mindenképpen a motívumok figyelembevételét kívánja meg. Így tehát a cselekmény motívumát vizsgálva – természetesen az elôzôekben említettek tükrében –, nagy a valószínûsége annak, hogy az elkövetett cselekményekre a sértettek etnikai (nevezetesen a cigány) csoporthoz való tartozása adott okot. A nyomozati iratokból, illetve a sértettek, valamint a kihallgatott tanúknak az eljárás során, de tényfeltárásunk alkalmával is elmondottai alapján látható, hogy F. Mária és családja, illetôleg a többi, H.-ra költözô cigány család sem szolgáltatott okot arra, hogy kb. 10 fôs csapatban, több ízben is házukra támadjanak, ablakaikat beverjék, a ház berendezési tárgyait megrongálják, a családot – köztük öt kiskorú gyermeket! – megfenyegessék. A nyomozás során kihallgatott tanúk egyike sem tett említést olyan körülményrôl, ami arra utalna, hogy a sértett és családja, vagy a többi család bármilyen okot szolgáltatott volna arra, hogy a falubeliek ellenszenvét elnyerjék. Sôt, H. J. tanú kihallgatása alkalmával egyenesen úgy fogalmaz: „Egy ideig semmi gond nem volt, sem a lakással, sem a benne lakókkal, de arról van tudomásom, hogy egy vagy két ízben, fôleg az éjszakai vagy a hajnali idôkben, megjelent a lakás elôtt több fiatal személy, akik kb. tízen lehettek, és látszott rajtuk, hogy ittas állapotban vannak.”. Egyebekben a többi tanú is csak arról tud beszámolni, hogy a körülkerítetlen házat ezek a fiatalok több ízben megtámadták. Véleményünk szerint nem vitás, hogy e cselekményeknek a társadalomra való veszélyessége igen nagy. Ilyenformán sem teljesen érthetô számunkra, – tekintettel arra is, hogy álláspontunk szerint a Btk. 174/B. szakasz szerinti bûncselekmény alapos gyanújának már a nyomozás elrendelésekor fenn kellett volna állnia –, hogy a nyomozást miért nem a Heves Megyei Rendôr-fôkapitányság folytatta le. A nyomozást 1999. március 12-én rendelték el garázdaság bûntett alapos gyanúja miatt. Nem derül ki azonban a nyomozati iratokból, hogy miért nem vizsgálta a nyomozó hatóság alaposabban a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erôszak bûntette alapos gyanújának lehetôségét. A sértett, F. Mária az r 20 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

1999. március 16-i keltezésû, a l.-i rendôrôrs jelentésében szereplô kijelentése szerint „faji, roma származása miatt sérelem nem érte”. Álláspontunk szerint e kijelentés több szempontból sem szolgálhat annak alapjául, hogy az említett, a Btk. 174/B. szakaszában foglalt cselekmény gyanúját a nyomozó hatóság ne vizsgálja. Egyrészt nem várható el a sértettôl, hogy tisztában legyen azzal, hogy egy cselekmény „etnikai” motivációja mikor „vehetô észre”, és ezt alátámasztja az is, hogy éppen a sértett adta elô több ízben, hogy a támadók milyen kijelentéseket tettek, többek között (áttételesen) a sértettek származása kapcsán. E mellett, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erôszak bûntette olyan súlyú bûncselekmény, melynek elkövetése, illetve annak gyanúja esetén a legteljesebb körû vizsgálat és feltárás indokolt. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a jogalkotónak a fentiekre vonatkozó szándéka mutatkozik a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995. évi CXXV. törvény 5.§, f.) pontjában, miszerint a „Nemzetbiztonsági Hivatal információkat szerez a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erôszak… bûncselekményre vonatkozóan”.) Mindezek alapján megítélésem az, hogy a fentiek alapján és az elkövetett cselekményeket, azok körülményeit figyelembe véve a Btk. 174/B. §-ában meghatározott nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erôszak bûntettének alapos gyanúja fennáll, illetôleg már az eljárás kezdetekor fennállt. Így – ismételten felhívva a 15/1994.(VII. 14.) BM rendelet 1. számú mellékletét – a nyomozást a Heves Megyei rendôrfôkapitányságnak kell lefolytatnia.” A beadványnak a h.-i Városi Ügyészség 2001. augusztus 3-án helyt adott, és a nyomozás folytatásával a Heves megyei Rendôr-fôkapitányságot bízta meg. A nyomozás során eddig a sértettet, illetve több tanút hallgattak meg. Nehézséget okoz továbbra is az érintett családok felkutatása, hiszen lakóhelyüket gyakran kényszerülnek változtatni. Ugyanakkor úgy tûnik, hogy a nyomozó hatóság látókörébe került egy jól behatárolható lehetséges elkövetôi kör, de ennek további tisztázása szükséges. A nyomozás tehát még folyik, a sértetteket dr. Furmann Imre képviseli.

r 21 s

FEHÉR FÜZET 2001

Sz. Andrea (orvosi mûhiba per)

Sz. Andrea és férje 2000 karácsonyára várták második közös gyermeküket. A szülésre kiírt idôpontban az anya bement a kórházba, ahonnan rövid vizsgálat után azzal küldték el, hogy a szülésig akár még 1 hónap is hátra lehet. Az orvos azt tanácsolta, hogy amikor a szülés megindul, hívjon mentôt, és ismét menjen be a kórházba. Az elsô szülési fájdalmak 2001. január 2-án jelentkeztek, és erôs vérzés is megindult. A család azonnal mentôt hívott, Sz. Andrea kórházi felvételére azonban csak három órával késôbb került sor. Ennyi idô kellett ahhoz, hogy a mentô a faluba kiérjen és az anyát a legközelebbi kórházba szállítsa. Sz. Andreát a kórházban megvizsgálták és megállapították, hogy méhen belüli magzatelhalás következett be, s a magzatot császármetszéssel kell eltávolítani. A mûtét során – sterilizálási célból – az anya petevezetékét is elkötötték. A kórház azt állítja, hogy az anya a mûtétet megelôzôen kifejezetten kérte a sterilizálását, s beleegyezô nyilatkozatot írt alá. Sz. Andrea ezzel szemben azt mondja, hogy a császármetszéshez valóban aláírt egy beleegyezô nyilatkozatot, a petevezeték elkötését azonban nem kérte. Vallásával, roma származásához kapcsolódó kultúrájával, családtervezési terveivel ellentétben állt volna egy ilyen irányú kérelem. A család azt sem tudta elfogadni, és a mai napig feldolgozni, hogy az egészséges magzatot elveszítették.

Sz. Andrea terhessége idején rendszeresen járt az elôírt orvosi vizsgálatokra, és körzeti kijelölt védônôjével is rendszeresen tartotta a kapcsolatot. 2000. december 20-án, a szülésre kiírt idôpontban az anya jelentkezett a kórház szülészeti és nôgyógyászati osztályán. Arra készült, hogy a szülés megindulásáig már bent is marad. (Két korábbi szülése során ugyanis a szülés megindulásáig a kórházban tartották). Az adott napon elvégzett vizsgálat azonban azt állapította meg, hogy a szülésig akár még 1 hónap is hátra lehet. A vizsgálatot végzô doktor azzal küldte haza Sz. Andreát, hogy amikor a szülés megindul, hívjon mentôt, és menjen be a kórházba. 2001. január 2-án reggel az anya magzatvize elfolyt és erôs vérzés is megindult. Azonnal értesítették a mentôket, ezt követôen az anya kórházi felvételére 9. 46-kor került sor. Az elsô vizsgálat alkalmával megállapították, hogy kórházon kívüli, méhen belüli magzatelhalás következett be, s a magzatot császármetszéssel szükséges eltávolítani. A terhesség idejét ekkor 41 hétben határozták meg. A császármetszés során idô elôtti teljes lepényleválást állapítottak meg, valamint azt is, hogy az elhalt magzat nyakára a köldökzsinór kétszeresen tekeredett, s ez okozta valószínûleg a magzat elhalását. A mûtét megkezdése elôtt Sz. Andrea aláírta a mûtéthez szükséges beleegyezô nyilatkozatot. Ugyanezen nyilatkozat legvégén található egy kiegészítô kérelem is, amely szerint Sz. Andrea „határozottan kéri” sterilizálását, arra hivatkozva, hogy szülni már nem akar, és hogy terhes sem kíván többé lenni. Sz. Andrea máshogy emlékszik a történtekre. Elmondása szerint a sterilizáció szó jelentésérôl és annak következményeirôl elôször 2001. január 8-án szerzett tudomást. Mielôtt elhagyta a kórházat, felkereste a mûtétet végzô orvost, hogy tájékoztatást kérjen gyógyulásáról, valamint következô terhességérôl, illetve az ahhoz szükséges várakozási idôrôl. Az orvos ekkor tájékoztatta ôt „hétköznapi” nyelven arról, hogy a sterilizáció valójában a petevezeték elkötését jelenti, amely – a fogamzásgátló szerepét betöltve – megakadályozza a teherbeesést. r 22 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

A legfájóbb Sz. Andrea számára az volt, hogy a kórház az elsô pillanattól kezdve ôt hibáztatta az egészséges magzat elvesztéséért. Az orvosok ugyanis azt mondták neki, hogy ha korábban bement volna a kórházba, a magzat élete még megmenthetô lett volna. A történtek után néhány héttel a család azzal az elsôdleges és számukra legfontosabb kéréssel kereste fel irodánkat, hogy segítsünk bebizonyítani, hogy Sz. Andrea nem hibás gyermeke elvesztésében. Az ügyben végzett tényfeltárás, valamint az édesanyával készített mélyinterjú során azonban további olyan lényeges információkhoz jutottunk, amelyek alapján nemcsak a gyermek elvesztése, hanem a mûtét és annak körülményei vonatkozásában is komoly szakmai és etikai aggályok merültek fel a kórházzal kapcsolatban. Az édesanya jogi képviseletét irodánk részérôl dr. Bodrogi Bea ügyvéd vállalta el. Mivel a tényfeltárás során számos olyan kérdés vetôdött fel, amelyek megválaszolása egy esetleges per megindításához feltétlenül szükséges, irodánk független orvos szakértôt bízott meg ezek tisztázásával. A szakértôhöz intézett kérdések egy csoportja az anya terhességére, annak lefolyására, illetve a gyermek elhalálozásának a körülményeire vonatkoztak.1 A szakértô a rendelkezésre álló dokumentumok alapján az alábbi rendellenességeket állapította meg: „…habár a terhesgondozás a magzat növekedésének adatait gondosan mérte, nem figyeltek fel arra, hogy a növekedési értékek a magzat fejlôdésének kóros mértékû lelassulását mutatták. Nem figyeltek fel a magzatnak a méhen belüli fejlôdés elmaradottságára, pedig ez igen jelentôs volt. A terhesgondozás során nem végeztek el olyan egyszerû vizsgálatokat, mint a rendszeres haskörfogat mérése, szeméremcsont-méhfenék közötti távolság mérése, továbbá nem végeztek Doppler ultrahang vizsgálatot sem, nem végeztek amnioszkópos vizsgálatot, melyek a fejlôdési elmaradottság okát, például a lepény korai elöregedését kimutathatták volna. A szülészet a magzat elhalását mechanikus okkal, a köldökzsinórnak kétszeres nyakra tekeredésével magyarázta. Ennek lehetôsége nem zárható ki. Azonban ennek lehetôsége ellen szól, hogy a szülészet kétszeres köldökzsinór nyakrátekeredést írt le. Ezenkívül a kórboncolás során a magzat nyakán nem találtak hurkolódási barázdát, illetve a köldökzsinórt 30 cm hosszúságúnak írták le. Ez pedig nem kétszeres, de még egyszeres tekeredéshez is kevés. A kiviselt újszülöttek nyak körfogata 20-22 cm.” A szakértôhöz intézett kérdések másik csoportja a sterilizálási mûtétre, az adott esetben annak szükségességére vonatkozott. Sz. Andrea ugyanis a mûtét elvégzéséhez szükséges beleegyezô nyilatkozatot, valamint a lap aljára kézzel írt, szinte olvashatatlan kiegészítô kérelmet aláírta, annak valódi tartalmával, a szó jelentésével azonban nem volt tisztában. Nem volt tisztában továbbá azzal sem, hogy azok a papírok, amelyeket aláírásra elétettek, mire vonatkoznak, mit tartalmaznak. A kórházba való megérkezés és a mûtét megkezdése között – az anya állapotára, az elhalt méhmagzatra való tekintettel – csak néhány perc telt el, ugyanis a mûtéti beavatkozást azonnal meg kellett kezdeni. A felperes ekkor már nagy mennyiségû vért veszített, a kórházi zárójelentés szerint a vajúdás és a szülés alatt sokkos állapotban volt. Még a mûtét megkezdése elôtt közölték vele, hogy gyermeke életét megmenteni már nem lehet, a mûtétre halott gyermeke eltávolítása miatt van szükség. Sz. Andrea állítása szerint a mûtét megkezdése elôtt mondták neki, hogy a sterilizációt is szükséges végezni, a szó jelentésével azonban nem volt tisztában, a kifejezést még soha nem hallotta. A mûtôasztalon írta alá a beleegyezô nyilatkozatot, közvetlenül azután, hogy tudomást szerzett gyermeke elvesztésérôl, bízva mindabban, amit az orvos tanácsol. Ebben az állapotban szinte elképzelhetetlen, hogy egy általa ismeretlennek tartott beavatkozást határozottan kérjen az orvostól. Ellentmond mindennek az a tény is, hogy Sz. Andrea és családja mélyen hívô, vallásos életmódot folytat, vallásuk a mesterséges védekezés minden formáját elutasítja.

1

1. Megállapítható-e olyan rendellenesség a terhesség során, amely az átlagosnál körültekintôbb orvosi figyelmet igényelt volna? 2. Mi okozhatta a gyermek méhen belüli elhalását? 3 3. Megelôzhetô lett volna-e a gyermek elhalálozása? 2

r 23 s

FEHÉR FÜZET 2001

Családcentrikus életmódjuk, szigorú vallásosságuk teljességgel kizár minden mesterséges beavatkozást, még akkor is, ha az az anya életét mentené meg. Ebben a vonatkozásban lényeges azt is kiemelni, hogy Sz. Andrea és családja roma származású. A roma kultúrában a meddôség szégyen, egy roma nô számára a terméketlenné tevés nem elfogadott, szélsôséges esetben a nô kiközösítésével is járhat. A mûtétrôl, illetve annak következményeirôl való részletes tájékoztatást Sz. Andrea nem kapta meg, annak ismeretében ugyanis a mûtéti beleegyezô nyilatkozatot nem írta volna alá. A szakértôi vélemény szerint: „a mûvi sterilizálás nem tartozott az életmentô mûtét kategóriájába. Ellenkezôleg. A súlyos állapotban lévô felperesnél meghosszabbította a mûtéti, altatási idôt. Mivel a mûtét során a felperes állapota romlott, a minél gyorsabb befejezés lett volna szükséges. Ilyen körülmények között sterilizációs mûtétet végezni, az anya életének felesleges kockáztatását jelentette. Az adott esetben a sterilizácó elvégzésére egyáltalán nem volt szükség, feleslegesen növelte a kockázatot. A terhesnek a mûtétet megelôzô állapotáról egyetlen adatot sem jegyeztek fel: pulzus, vérnyomás, bôrszín, pupilla állás nem tudható meg”. Az egészséges magzat elvesztése, valamint az a tény, hogy az anya kifejezett akarata és a szigorúan követett vallási szabályok ellenére végzett mûtét következtében gyermeke többé nem lehet, lényegesen megváltoztatta a saját és közvetlen családja életét. Lelkileg nem tudják feldolgozni a veszteséget, a történtek óta rendszeresen járnak orvosi kezelésre, nyugtatókat, gyógyszereket szednek a lelki megrázkódtatás következményeinek orvoslására. Az események feldolgozását tovább nehezíti a kórház hozzáállása is, az intézmény ugyanis a felperest hibáztatja gyermeke elvesztéséért. Sz. Andreával készített mélyinterjú, a rendelkezésre álló orvosi dokumentumok, valamint a felkért orvosszakértô véleménye alapján egyértelmûen megállapítható, hogy a végzett munka nem felelt meg sem a szakmai és etikai szabályoknak, irányelveknek, sem az elvárható gondosság követelményének, és ennek következtében a kórház komoly vagyoni és nem vagyoni kárt okozott az asszonynak. Sz. Andrea jogi képviselôje az F. városi kórházzal szemben polgárjogi keresetet nyújtott be, amelyben részletesen kifejtette, hogy a kórház Sz. Andrea terhessége alatt, valamint a mûtét során nem az Egészségügyrôl szóló törvényben elôírt kellô körültekintéssel járt el.2 Kifejtette, hogy a törvény korszerû elôírásából az is következik, hogy a beteg minden testi-lelki ártalmának kezelését az érdekelt egyetértô beleegyezésével szabad elvégezni. A beteg saját személyére vonatkozó döntési jogának gyakorlásához a legalapvetôbb feltétel a döntéshez szükséges megfelelô tájékoztatás és annak kellô mértékû megértése.3 Az orvos képzettségénél fogva rendelkezik mindazokkal az ismeretekkel, amivel a páciens nem. Az orvosnak olyan helyzetbe kell hoznia a betegét, hogy a tájékoztatás megértése által a beteg képes legyen az érdemi döntésre. A fentiek figyelembevételével az orvosnak kell döntenie arról, hogy a konkrét esetben a beteget a fenti cél elérése érdekében milyen módon tájékoztatja. „A betegnek ismernie kell a mûtét elmaradása esetén várható következményeket, és tudnia kell, hogy a mûtéttel milyen kockázatot vállal. Ezért a bíróságnak nemcsak a mûtéti hozzájárulás tényét, hanem a tájékoztatás tényleges tartalmát is vizsgálnia kell.” (BH 2000.536)

2 Eütv. 77.§(3) Minden beteget – az ellátás igénybevételének jogcímére tekintet nélkül – az ellátásban részt vevôktôl elvárható legnagyobb gondossággal, valamint a szakmai és etikai szabályok, illetve irányelvek betartásával kell ellátni. 3 Az Eütv 13. § (1) szerint: „A beteg jogosult a számára egyéniesített formában megadott teljes körû tájékoztatásra. 13.§ (2) A betegnek joga van arra, hogy részletes tájékoztatást kapjon b, a javasolt vizsgálatokról, beavatkozásokról, c, a javasolt vizsgálatok, beavatkozások elvégzésének, illetve elmaradásának lehetséges elônyeirôl és kockázatairól. 13. § (8) A betegnek joga van arra, hogy számára érthetô módon kapjon tájékoztatást, figyelemmel életkorára, iskolázottságára, ismereteire, lelkiállapotára, e tekintetben megfogalmazott kívánságára, valamint arra, hogy a tájékoztatáshoz szükség esetén és lehetôség szerint tolmácsot vagy jeltolmácsot biztosítsanak. 15.§ (3) bek. szerint „A betegnek joga van arra, hogy a kivizsgálását és kezelését érintô döntésekben részt vegyen. A törvényben foglalt kivételektôl eltekintve bármely egészségügyi beavatkozás elvégzésének feltétele, hogy ahhoz a beteg megtévesztéstôl, fenyegetéstôl és kényszertôl mentes, megfelelô tájékoztatáson alapuló beleegyezését adja. 15.§ (5) Az invazív beavatkozáshoz a beteg írásbeli vagy – amennyiben erre nem képes – két tanú együttes jelenlétében, szóban vagy más módon megtett nyilatkozata szükséges.”

r 24 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

A kórház a fentiekben bemutatott mulasztások sorozatának eredményeképpen megsértette felperes személyhez fûzôdô jogát. A magzat, valamint a szülési képesség elvesztése ugyanis az anya egészségi állapotának sérelmével, illetôleg annak veszélyeztetésével járt.4 Az elvárható legnagyobb gondosság, valamint a szakmai és etikai szabályok be nem tartása következtében az anya elveszítette magzatát, a sterilizáció következtében pedig termékenységét. A rendelkezésre álló teljes körû orvosi dokumentáció, valamint az orvos-szakértôi vélemény egyértelmûen bizonyítja, hogy a gyermek elvesztése, valamint a sterilizáló mûtét következtében az anya hátrányosabb egészségügyi állapotba került, mint korábban volt, és ez számára vagyoni, illetve nem vagyoni kárt okozott. Erre alapozva Sz. Andrea jogi képviselôje 6.112.000.-Ft kártérítés megfizetésére kérte kötelezni a kórházat, amely magában foglalja vagyoni és nem vagyoni kára megfizetését is. Az ügyben a F. Városi Bíróság még nem tûzött ki tárgyalásra határnapot.

4 Az 1959. évi IV. Polgári Törvénykönyv (továbbiakban: Ptk.) 76. §-a szerint: „A személyhez fûzôdô jogok sérelmét jelenti különösen a magánszemélyek bármilyen hátrányos megkülönböztetése menük, fajuk, nemzetiségük vagy felekezetük szerint, továbbá a lelkiismereti szabadság sérelme és a személyes szabadság jogellenes korlátozása, a testi épség, egészség, valamint a becsület és az emberi méltóság megsértése.”

r 25 s

FEHÉR FÜZET 2001

K. Ernôné (önkormányzat részérôl megvalósuló diszkrimináció)

Irodánk 2001. márciusában panasznapot tartott Balassagyarmaton. A panasznapon M. községbôl egymástól függetlenül több roma személy is megjelent, akik a helyi önkormányzattal kapcsolatban fogalmaztak meg problémákat. Elmondták például, hogy a polgármester a rendszeres szociális segélyhez szükséges közhasznú foglalkoztatotti munkaviszonyukat különbözô mondvacsinált, szerintük nem valós indokokkal megszüntette, aminek következtében egy évre kiestek a szociális ellátó rendszerbôl.1 A panaszosok szerint M. község önkormányzata önkényesen, a roma lakosokra nézve hátrányosan jár el a különbözô hatáskörébe tartozó ügyek intézése során. Az érintettek elsôsorban a hivatal segélyezési gyakorlatával szemben fogalmaztak meg kifogásokat. K. Ernôné beszámolt arról, hogy még 2001. január 4-én kiegészítô családi pótlék iránti kérelmet adott be, melyet azóta sem bíráltak el. Az asszony január elseje óta munkanélküli volt, három kiskorú gyermekét egyedül nevelte, így anyagilag teljesen ellehetetlenült. Családjában az egy fôre jutó havi jövedelem összege nem érte el a tizenkettôezer forintot.

2001. március 27-én levélben kerestük meg M. község polgármesterét, melyben tájékoztatást kértünk K. Ernôné ügyének állásáról, illetve arról, hogy mi az oka a késedelmes elbírálásnak. Meglepô módon, az addig már három hónapja hallgató önkormányzat szociális és egészségügyi bizottsága április 2-án határozatot hozott, melyben elutasította az asszony kérelmét. Indoklásában arra hivatkozott, hogy a kérelem benyújtását megelôzô hat hónapban a kérelmezô családjában az egy fôre esô átlagjövedelem meghaladta a jogszabályban elôírt öregségi nyugdíjminimumot. A gyermekek védelmérôl és a gyámügyi igazgatásról szóló törvény2 (továbbiakban gyermekvédelmi törvény) 19. § (2) bekezdése alapján az önkormányzat képviselôtestülete a gyermeket kiegészítô családi pótlékban részesíti, ha a gyermeket gondozó családban az egy fôre jutó havi jövedelem összege nem haladja meg az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegét. A (3) bekezdés rendelkezik arról, hogy a jövedelem megállapításakor a kérelem benyújtását megelôzô hat hónap havi átlagát kell figyelembe venni. A bekezdés folytatásában azonban a jogszabály irányt mutat olyan esetekre is, amikor a kérelmezô anyagi helyzetében változás történik az elmúlt hat hónaphoz képest. E szerint tehát amennyiben a jövedelmi viszonyokban igazolható ok miatt tartós romlás vélelmezhetô, el lehet térni a fôszabálytól. 2001. április 5-én K.-né megfellebbezte a határozatot, majd április 18-án irodánk is levelet intézett a képviselôtestülethez. Ebben felhívtuk a figyelmet arra, hogy a döntés során vegyék figyelembe, hogy a gyermekeit egyedül nevelô, ötven százalékban rokkant asszony családjában az egy fôre jutó jövedelem január elseje óta nem haladja meg az öregségi nyugdíj minimumát, és az is vélelmezhetô, hogy az anyagi helyzetükben beállt romlás tartós lesz.

1

A szociális igazgatásról és szociális ellátásról szóló (1993/III. tv.) törvény 37/A § (6) bekezdése alapján a rendszeres szociális segélyt kérelmezô részére a települési önkormányzat minimum harminc munkanap foglalkoztatás megszervezésére köteles. Amennyiben a kérelmezô a munkán nem vesz részt, vagyis nem mûködik együtt, megvonják tôle a támogatást. 2 1997. évi XXXI. törvény

r 26 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

Május 21-én levélben kerestük meg a Nógrád Megyei Közigazgatási Hivatalt és a Nógrád Megyei Ügyészséget, és felkértük mindkét szervet arra, hogy vizsgálja ki, vajon M. község önkormányzata törvényesen jár-e el olyankor, amikor a hatáskörébe tartozó eljárások során az ügyfél roma származású. Ismertettük K.-né esetén kívül azokat a panaszokat is, melyekrôl még a panasznapon tájékoztatott minket a helyi kisebbségi önkormányzat vezetôje, és más roma származású lakosok. A képviselôtestület 2001. június 18-án, K.-né kérelmének benyújtását követôen fél évvel ismét elutasító döntést hozott. A határozat indoklásában megint arra hivatkozott, hogy a kérelem benyújtása elôtti hat hónapban a családban az elôírt minimumnál magasabb volt az egy fôre esô jövedelem. (Azt nem vették figyelembe, hogy addigra már a benyújtás óta is eltelt több mint fél év.) Az önkormányzat ezen kívül kijelentette, hogy „a rendelkezésre álló iratok alapján nem állapítható meg az, hogy a kérelmezô önhibáján kívül került volna kedvezôtlen anyagi helyzetbe, így a képviselôtestület méltányosságból nem tér el a jogszabály által elôírt jövedelemtôl”. Mivel sem a Közigazgatási Hivataltól, sem a Megyei Ügyészségtôl nem kaptunk még választ, június 29-én a Szociális és Családügyi Minisztériumot is megkerestük, és kértük, alakítsa ki állásfoglalását a tekintetben, hogy M. község önkormányzata törvényesen járt-e el, amikor a hónapok óta munkanélküli asszony kérelmét – a munkanélkülisége elôtti idôszak jövedelmi viszonyait alapul véve – elutasította. A Minisztérium július 17-én kelt válaszában közölte, hogy álláspontja szerint, a leírt tényállás ismeretében a képviselôtestület nem a jogszabályoknak megfelelôen járt el. Tájékoztatott továbbá arról, hogy az esetre felhívta a Nógrád Megyei Közigazgatási Hivatal figyelmét is. Az ügy elhúzódása közben természetesen folyamatos kapcsolatban álltunk K. Ernônével. Az asszony rendszeresen hívott minket telefonon, s elpanaszolta, hogy milyen atrocitások érik azóta, hogy hozzánk fordult. Elmondása szerint a polgármester többször provokáló kijelentéseket tett neki az üggyel kapcsolatban, és névtelen fenyegetô telefonok érkeztek a lakására. Amit azonban legjobban fájlalt az volt, hogy úgy érezte, a gyermekein keresztül próbálnak nyomást gyakorolni rá. Rendkívül rossz viszony alakult ki közte és a helyi általános iskola között. K. Ernôné szerint az iskola igazgatónôje a gyerekeken próbált meg elégtételt venni a községet ért sérelmen, amelyet szerinte az asszony okozott azzal, hogy „mindenféle ombudsmanokhoz rohangált és feljelentgetett.” A nyomásgyakorlás újabb bizonyítékát látta abban is, hogy 2001. július 10-én a község jegyzôje védelembe vette legidôsebb gyermekét. A védelembe vételi határozat indoklása szerint, „megállapítást nyert, hogy kiskorú szülei elváltak, az anya – az apa alkalmatlansága miatt – romló anyagi körülmények mellett egyedül neveli három kiskorú gyermekét”. Ezt annak az önkormányzatnak a jegyzôje állította, amelynek képviselôtestülete január óta már másodszor utasította el az asszony kiegészítô családi pótlék iránti kérelmét, mivel anyagi helyzete alapján nem tartotta ôt jogosultnak arra. A gyermekvédelmi törvény célja, hogy megállapítsa azokat az alapvetô szabályokat, amelyek alapján többek között az állam és a helyi önkormányzatok meghatározott ellátásokkal és intézkedésekkel segítséget nyújtanak a gyermekek törvényben foglalt érdekeinek és jogainak érvényesítéséhez /1.§ (1) bekezdése/. A 2. § (1) bekezdése szerint a gyermekek védelmét többek között ellátó helyi önkormányzatok a törvény alkalmazása során a gyermek mindenekfelett álló érdekét figyelembe véve járnak el. A (2)-(3) bekezdés rendelkezik arról, hogy a gyermekek védelmét ellátó szervek a családdal együttmûködnek, és elôsegítik a gyermek családban történô nevelkedését. Az ezt elôsegítô ellátást a gyermek és családja helyzetéhez, szükségleteihez igazodóan kell nyújtani. A 3. § (2) alapján a gyermekek védelme során tilos bármilyen hátrányos megkülönböztetést alkalmazni. Végül a 6-7. § megfogalmazza, hogy a gyermeknek joga van a saját családi környezetében történô nevelkedéshez, illetve, hogy ehhez segítséget kapjon. A gyermeket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad a családjától elválasztani. A törvény különbözô alapellátási formákat határoz meg abból a célból, hogy az intézeti nevelésbe vételt idôben meg lehessen elôzni. Ilyen pénzbeli ellátási forma a kiegészítô családi pótlék is, melynek célja a 19. § (1) alapján az, hogy elôsegítse a gyermeknek a családi környezetben történô ellátását, nevelését, megelôzze a családból történô kiemelését. Abban az esetben, ha az alapellátás igénybevételével a szülô nem tudja, vagy nem akarja a gyermek veszélyeztetettségét megakadályozni, de r 27 s

FEHÉR FÜZET 2001

még feltételezhetô, hogy segítséggel annak fejlôdése a családi környezetben mégis biztosítható, a települési önkormányzat jegyzôje védelembe veszi /69.§ (1)/. M. község jegyzôjének eljárása több szempontból is törvénysértô volt, amikor K. Ernôné gyermekét védelembe vette. Mindenekelôtt maga az önkormányzat nem biztosította azt az ellátási formát, melyet az asszony ekkor már több mint hét hónapja megigényelt, és amelynek hiányában a család anyagi helyzete teljesen ellehetetlenült. A veszélyeztetett állapothoz tehát – álláspontunk szerint – nem a szülô, hanem a képviselôtestület magatartása vezetett. Ezen kívül a jegyzô komoly eljárásjogi hibákat is vétett, amikor minden elôzmény, szülôi tájékoztatás és meghallgatás nélkül hozott határozatot. A gyámhatóságokról valamint a gyermekvédelmi és gyámügyi eljárásról szóló 149/1997. Kormányrendelet 84. § (1) bekezdése alapján a védelembe vételi eljárás a gyermekjóléti szolgálat javaslatára indul. Ennek során a szolgálat nyilatkozik az alapellátás eredménytelenségének okáról, megküldi a gyermekjóléti alapellátás során felvett adatlapot, környezettanulmányt végez, illetve javaslatot tesz a szükséges intézkedésre. Mindez tehát feltételezi, hogy a védelembe vételi eljárást megelôzôen a családnak már kapcsolatban kell állnia az illetékes gyermekjóléti szolgálattal. Csak a vele történô együttmûködés sikertelensége esetén következhet a jegyzô részérôl a védelembe vétel iránti eljárás megindítása. A 86. § rendelkezik arról, hogy a jegyzô az eljárás során köteles tárgyalást tartani. A tárgyaláson a szülôt és a gyermeket is meg kell hallgatni, és nyilatkoztatni kell arról, hogy vállalják-e a gyermekjóléti szolgálattal történô együttmûködést az alapellátás keretén belül. A nyilatkoztatás elôtt a gyermeket és a szülôt is minden esetben figyelmeztetni kell az együttmûködés hiányában alkalmazható jogkövetkezményekre. Mint tudjuk, K.-nét korábban nem kereste meg családgondozó, nem tudott arról, hogy gyermeke veszélyeztetetté vált, az ügyben tárgyalást nem tartottak. Következésképpen nem hallgatták meg ôt, és nem is nyilatkoztatták. K.-né a törvénysértô határozatot irodánk segítségével természetesen azonnal megfellebbezte, az intézkedés azonban elérte célját: az asszony még rosszabb idegállapotba került, folyamatosan rettegni kezdett attól, hogy gyermekét elszakítják tôle. 2001. július 13-án dr. Bodrogi Bea ügyvéd K.-né nevében keresetet nyújtott be a Nógrád Megyei Bíróságra. Ebben kérte a bíróságot, hogy a képviselôtestület azon határozatát, melyben elutasítja K.-né kiegészítô családi pótlék iránti kérelmét, helyezze hatályon kívül, és kötelezze az önkormányzatot a törvénynek megfelelô új eljárás lefolytatására. Az ügyvéd a keresetlevélben kifejti, hogy az önkormányzat eljárása a gyermekvédelmi törvény szellemével és céljával ellentétes értelmezést tükröz. K.-né családjában a kérelem benyújtásának idôpontjában ugyanis az egy fôre esô havi jövedelem nem érte el a tizenkettôezer forintot. Egy olyan kis település, mint M önkormányzata szociális bizottságától és képviselôtestületétôl több mint elvárható lett volna, hogy felismerje: egy iskolázatlan, ötven százalékban rokkant, háromgyerekes anya munkához jutására szinte semmi esély nincsen. Így tehát okkal vélelmezhetô, hogy a család anyagi helyzetében beállt romlás tartós lesz. A kereset külön kitér arra is, hogy az igény másodfokú elbírálására fél évvel azt követôen került sor, hogy azt az asszony benyújtotta, miközben jövedelmi viszonyaiban ez alatt a hat hónap alatt semmilyen változás nem állt be. A döntést hozók annak is tudatában voltak, hogy ha ekkor történik a kérelem benyújtása, mindenképpen meg kellene ítélniük az ellátást, hiszen a jogszabály által elôírt megelôzô hat hónapban az asszony már végig munkanélküli volt. Végezetül, az önkormányzat törvényi felhatalmazás nélkül vizsgálta K.-né munkaviszonya felmondásának körülményeit, amikor arra az értelmezhetetlen következtetésre jutott, hogy „a rendelkezésre álló iratok alapján nem állapítható meg, hogy a kérelmezô önhibáján kívül került volna kedvezôtlen anyagi helyzetbe”. Idôközben tudomásunkra jutott, hogy július 20-án M. község képviselôtestületi ülést fog tartani, ahol elképzelhetô, hogy K.-né ügyét is tárgyalni fogják. Az ügyvéd az iroda egyik munkatársával a helyszínre utazott. Kérésünkre megjelent a közigazgatási hivatal illetékes munkatársa is, akivel – segítséget remélve – korábban már többször tárgyaltunk. Mint kiderült, a testület nem tûzte napirendre a kérdést, így csak a polgármesterrel és a jegyzôvel került sor megbeszélésre. Dr. Bodrogi Bea a tárgyalás során kifejtette: álláspontunk továbbra is az, hogy az önkormányzat eljárása törvénysértô volt, azonban amennyiben K.-nénak a kiegészítô családi pótr 28 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

lékot januárig visszamenôleg megítélik, elállunk a pertôl. A polgármester azonban nem volt hajlandó a megegyezésre, s ebben ôt a jegyzô is megerôsítette. A tárgyalást követôen K.-né tájékoztatott minket telefonon arról, hogy behívatták a polgármesteri hivatalba, és ott – elmondása szerint – a polgármester, a jegyzô, illetve a képviselôk órákon keresztül próbálták arra rávenni, hogy vonja vissza a keresetet. Állítása szerint még azt is felajánlották, hogy amennyiben ezt megteszi, júliustól azonnal megítélik neki az ellátást. Ebben az esetben azonban elesett volna hét havi összegtôl, ami visszamenôleg januártól járt volna neki. Ezért azt tanácsoltuk, hogy semmiképpen ne menjen bele ebbe az „egyezségbe”, hanem a bíróság döntéséig próbáljon még egy kis türelemmel lenni. Az önkormányzat „újabb akciója” nem késett sokáig. 2001. július 31-én a község jegyzôje határozatot hozott, melyben felszólította az asszonyt, hogy a lakóházát körülvevô földterületet (kert, udvar) azonnal adja át, mivel az az önkormányzat tulajdonát képezi. K. Ernônétôl megtudtuk, hogy még 1988-ban került hozzá a földterület, amelyre aztán házát építette. A községi tanács 1988. november 28-án kelt határozatában a kérdéses ingatlanra lakásépítés céljából ingyenesen, határidô nélkül földhasználatot biztosított. A földhasználati jogról a Polgári Törvénykönyv3 155.§-a úgy rendelkezik, hogy amennyiben az épület tulajdonjogát az építkezô szerzi meg, az épület tulajdonosát az épület fennállásáig a földre használati jog illeti meg. Ez alapján tájékoztattuk a község jegyzôjét arról, hogy azon határozata, melyben K.-nét a földterület azonnali átadására szólította fel, törvénysértô volt. Emellett újra a közigazgatási hivatalhoz fordultunk, mely 2001. szeptember 18-án levél útján közölte, hogy a jegyzô lépése álláspontjuk szerint is törvénytelen, ezért felkérték ôt arra, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket. Az ekkor már hét hónapja húzódó ügyrôl folyamatosan tájékoztattuk a megyei ügyészséget és a közigazgatási hivatalt, és mindkét szervet sürgettük, hogy tegyen végre lépéseket a törvényesség helyreállítása érdekében. Állásfoglalásaik ennek ellenére csak 2001. szeptember közepére születtek meg. Az állásfoglalások szerint egyik hivatal sem talált semmi törvénysértôt a község önkormányzatának mûködésében. Mivel K. Ernôné ôszre anyagilag már teljesen ellehetetlenült, javasoltuk, hogy a bírósági eljárástól függetlenül adjon be egy újabb kérelmet, hiszen most már az elmúlt hat hónap jövedelmi viszonyait vizsgálva is egyértelmûen járt neki a támogatás. Álláspontunk az volt, hogy a bíróságnak úgyis arról kell majd döntenie, hogy a januárban beadott igény elbírálása során hozott önkormányzati döntések törvényszerûek voltak-e, vagy sem. 2001. szeptember 18-án az asszony ismét beadta a kiegészítô családi pótlék iránti kérelmét, ügyét azonban, az eddigiekhez hasonlóan, nem tûzték napirendre egyetlen testületi ülésen sem. A Nógrád Megyei Bíróság 2001. október 24-én hozott az ügyben ítéletet, melyben K.-né keresetének helyt adva M. község önkormányzatának határozatát megsemmisítette, és új eljárás lefolytatására utasította. Indoklásában kifejtette, hogy az eljáró közigazgatási szervnek vizsgálnia kellett volna, vajon a kérelmezô jövedelmi viszonyaiban a tartós romlás vélelmezhetô-e vagy sem. A határozatok meghozataláig eltelt három, illetve hat hónap elég lett volna arra, hogy ezt a vizsgálatot elvégezzék. A kiegészítô családi pótlék iránti kérelmet elbíráló közigazgatási szervnek nincs törvényes lehetôsége arra, hogy értékelje: a kérelmezô önhibáján kívül, vagy önhibájából került-e kedvezôtlen anyagi helyzetbe. A jogalkotó csupán azt a tényt tekinti a kiegészítô családi pótlék folyósításának feltételeként, hogy a gyermeket gondozó családban az egy fôre jutó havi jövedelem összege ne haladja meg az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb havi összegét, és a gyermeknek a családban történô nevelkedése ne álljon ellentétben annak érdekével. Ha ezen tények bármilyen okból megállapíthatók, akkor a gyermeket nevelô család a kiegészítô családi pótlékra a törvény rendelkezése értelmében jogosult. A bíróság szerint a Gyermekvédelmi törvény 19. § (3) bekezdés 2. mondatának4 rendelkezése sem jogosítja fel a kérelmet elbíráló közigazgatási szervet méltányosság gyakorlására. Arra jogosítja fel és kötelezi egy3

1959. évi IV. törvény „A jövedelem megállapításánál a kérelem benyújtását megelôzô hat hónap havi átlagát kell figyelembe venni. Ettôl eltérni akkor lehet, ha a jövedelmi viszonyokban igazolható ok miatt tartós romlás feltételezhetô.” 4

r 29 s

FEHÉR FÜZET 2001

ben, hogy vizsgálja meg, hogy a kérelmezônél a jövedelmi viszonyokban tartós romlás vélelmezhetô-e, és amennyiben erre a kérdésre igen válasz adható, akkor a család egy fôre jutó jövedelmét ne az elôzô hat havi átlagjövedelem alapján vegye számításba, hanem ettôl eltérô módon rövidebb idôszak alapján, vagy a jövôre nézve állapítsa meg azt. 2001. december 12-én Dr. Bodrogi Bea és irodánk egy munkatársa ismét M. községbe utazott, hogy részt vegyen a szociális bizottság ülésén, remélve, hogy ekkor végre tárgyalásra kerül K.-né ügye. A helyszínen azonban kiderült, annak ellenére, hogy az októberi tárgyaláson a jegyzô részt vett, az ott születô döntésrôl a szociális bizottság tagjait nem tájékoztatta. Mivel az ítélet írásban csak néhány napja ékezett meg a hivatalba, a bizottság tagjai nem érezték magukat elég felkészültnek ahhoz, hogy a kérdésrôl tárgyaljanak. Elmondták továbbá azt is, hogy ôk egyrészt „nem értenek egyet” a Megyei Bíróság jogerôs ítéletével, másrészt nem is tudják azt értelmezni, tehát meg kell várniuk, míg a jegyzô, aki ekkor épp szabadságon volt, elmagyarázza nekik, mi most a teendô. Másnap azonnal kapcsolatba léptünk a közigazgatási hivatal illetékes munkatársával, és nyomatékosan kértük, tegyen végre hathatós lépéseket annak érdekében, hogy a jogerôs bírósági ítélet alapján, egy évvel a kérelem benyújtását követôen végre törvényes döntés szülessék K. Ernôné ügyében. Végül, 2001. december 14-én a község képviselôtestülete meghozta döntését – tudomásunk szerint azután, hogy a közigazgatási hivatal telefonon többször felszólította – melyben az asszonynak januárig visszamenôleg megítélte a kiegészítô családi pótlékot.

r 30 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

N. Ferencné (szociális ügy)

N. Ferencné roma származású E. városi asszony 2001. június 15-én elhunyt. Haláláig rendszeres szociális segélyben részült. 2001. július 30-án az E. városi önkormányzat határozatot hozott, amelyben megszünteti a segélyt, és rendelkezett arról is , hogy az 1998. március 1-tôl 2000. április 30-ig kifizetett, rendszeres szociális segély összegét, több mint háromszázezer forintot hagyatéki teherként be fogja jelenti az illetékes közjegyzônél. Idôközben irodánk is belépett az eljárásba, és az önkormányzat végül nem jelentette be a hagyatéki terhet.

A felesége halála után N. Ferenc megkereste irodánkat, és segítségünket kérte. Levelében kifejti, hogy a felesége hatvanhét százalékos rokkant volt, dolgozni nem tudott, és ezért szorult a segélyre. A szociális ellátásokról szóló törvény szabályozza mind a rászorulóknak juttatott pénzbeli, mind pedig a személyes gondoskodást nyújtó ellátásokat. A különbözô ellátási formák közös sajátossága, hogy a települési önkormányzatok feladata ezek létrehozása, mûködtetése, megállapítása, és fizetése a szociálisan hátrányos helyzetben lévôknek. A törvény keretszabályozást ad, meghatározza az ellátások típusait és az ellátási jogosultság feltételeit, a részletes szabályok kidolgozása pedig a helyi önkormányzatok feladata. A helyi rendeletben foglaltak ugyanakkor nem lehetnek ellentétesek a szociális törvényben leírtakkal. A jogalkotó tehát az önkormányzatokra ruházta a segélyezés gyakorlati megvalósítását úgy, hogy a helyi rendeletben foglaltak nem terjeszkedhetnek túl a törvény adta kereteken. Az önkormányzat nem szabhat plusz feltételeket, és amennyiben a feltételek fennállnak, nem mérlegelhet, kötelezô a segélyt megítélnie – természetesen csak akkor, ha ilyen irányú kérelemmel fordulnak hozzá. A törvény 37/A. § (1) bekezdése értelmében rendszeres szociális segély megállapításának akkor van helye, ha a kérelmezô aktív korú, de nem foglalkoztatott személy, és megélhetése más módon nem biztosított.1 A hatvanhét százalékos rokkant abban az esetben jogosult a segélyre, ha havi jövedelme, illetve családjában az egy fôre jutó havi jövedelem nem haladja meg a mindenkori öregségi nyugdíj legkisebb összegének nyolcvan százalékát. Ebben az évben ez nem egészen tizenötezer forint. Természetesen csak akkor jár ennyi segély, ha a kérelmezônek semmilyen más jövedelme nincs. Amennyiben bármilyen jövedelemmel rendelkezik, csak kiegészítik azt. A rendszeres szociális segély mellett létezik az idôskorúak járadéka, amelyet azok a nyugdíjkorhatárt betöltött személyek igényelhetnek, akik megélhetése más módon nem biztosított. A két segélyezési forma tehát alapjaiban különbözik, alanyi körben eltér egymástól. Van azonban egy nagyon fontos elem, amely szinte azo-

1

1993. évi III. törvény a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról (Szt.): 37/A. § (1) A települési önkormányzat rendszeres szociális segélyt állapít meg annak a személynek, aki a) a 18. életévét betöltötte és aktív korú, továbbá aa) munkaképességét legalább 67%-ban elvesztette, vagy ab) vakok személyi járadékában részesül, illetôleg ac) fogyatékossági támogatásban részesül, b) aktív korú nem foglalkoztatott, feltéve, hogy megélhetése más módon nem biztosított.

r 31 s

FEHÉR FÜZET 2001

nos a két pénzbeli ellátásnál: nevezetesen, hogy a települései önkormányzat a segély összegét a segélyezett halála után, mint hagyatéki terhet bejelentheti, illetve idôskorúak járadéka esetén bejelenti a területileg illetékes közjegyzônél.2 Két évvel korábban ugyancsak N. Ferencné ügye irányította rá figyelmünket a szociális segélyezés visszásságaira. Az E. városi önkormányzat a segély összegének erejéig jelzálogjogot jegyeztetett be a segélyezettek ingatlanára. Akkor a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyûlési Biztosához fordultunk, mert a panaszos N. Ferenc kérte, hogy személye maradjon titokban. A ombudsman megállapította, hogy a szociális törvénnyel ellentétes a jelzálogjog bejegyeztetése. Nem ellentétes viszont a hagyatéki teher bejelentése, ezt ugyanis a jogalkotó szabályozta. Álláspontunk szerint azonban már a hagyatéki teher bejelentése is alkotmányossági aggályokat vet fel, ezért irodánk az Alkotmánybírósághoz fordult, és kértük az Szt. 32/A paragrafusa elsô mondat második fordulatának alkotmányellenesség miatti megsemmisítését.3 Az Alkotmánybíróság 2000. március 22-én hozott végzésében mint indítványozót értesített bennünket, hogy az alkotmányossági vizsgálatot megkezdte. N. Ferencné esetében tehát – az Szt. általunk az Alkotmánybíróság elôtt megtámadott 32/A. paragrafusa alapján – a helyi önkormányzat döntött a hagyatéki teher bejelentésérôl. Ismételten az országgyûlési biztoshoz fordultunk kérve, hogy vizsgálja ki a panaszt. Megkerestük az Alkotmánybíróságot is, tájékoztatást kérve az alkotmányossági vizsgálat pillanatnyi állásáról, ugyanis a jövôben egyre több ilyen eset fordulhat elô, ezért fontos lenne, hogy mihamarabb döntés szülessen a beadvánnyal kapcsolatban. Az Alkotmánybíróság válaszában kifejti: „az érdemi vizsgálat folyamatban van, a döntés várható idôpontját azonban nem áll módomban meghatározni, tekintve, hogy arra az Alkotmánybíróság teljes ülésének határozathozatali rendje függvényében kerül sor.”4 Az országgyûlési biztos az általa lefolytatott vizsgálat során megállapította, hogy az önkormányzat tévesen értelmezi a hagyatéki teher bejelentésének lehetôségét, ugyanis a már idézett törvényhely a bejelentés feltételéül szabja, hogy annak eseteit önkormányzati rendeletben szabályozzák. E. város szociális ellátásokról szóló rendeletében jelenleg nincs erre szabályozás. A jogszabály értelmében szükséges eleme a hagyatéki teher bejelentésének az is, hogy a segélyt megállapító határozatban errôl rendelkezzenek. Mindezek alapján a tárgyalt esetben nincs lehetôség a hagyatéki teher bejelentésére. Az ombudsman felhívta a polgármester figyelmét erre a tényre, aki ezt tudomásul vette. Emiatt a 2001. szeptember 27-i hagyatéki tárgyaláson, – ahol N. Ferencet dr. Furmann Imre ügyvéd képviselte – az önkormányzat végül nem jelentett be hagyatéki terhet. A konkrét ügy tehát megnyugtatóan rendezôdött. Továbbra sem oldódott meg azonban a jogi szabályozás problémája, mivel azokon a településeken, ahol a hagyatéki teher bejelentésének lehetôsége szerepel a szociális ellátásokról szóló helyi rendeletben, az önkormányzat jogszerûen élhet ezzel a lehetôséggel.

2

32/A. § A települési önkormányzat az idôskorúak járadékában részesülô személy esetében bejelenti, a rendszeres szociális segélyben részesülô személy esetében – az önkormányzat rendeletében meghatározott esetekben – bejelenti hagyatéki teherként a folyósított járadék, illetôleg segély összegét a területileg illetékes közjegyzônél. A bejelentés tényérôl a járadék, illetôleg a segély megállapításáról szóló határozatban rendelkezni kell. 3 Az eset részletes leírása megtalálható a Fehér Füzet 1999 44-46. oldalán. Az Alkotmánybíróságnak írt beadványunk szintén olvasható ugyanennek a füzetnek a 88-91. oldalán. 4 Részlet az Alkotmánybíróság 2001. szeptember 5-én kelt levelébôl.

r 32 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

K. István (rendôrségi eljárás)

K. István B. községi roma lakos 2001. augusztus 1-én, a kisebbségi önkormányzat szervezésében a roma holocaustról való megemlékezés alkalmából busszal Auschwitzba indult. A rajkai határátkelônél, az útlevelek átvizsgálása során a határôrök közölték vele, hogy országos körözés van ellene, majd leszállították a buszról. A többi utazó szeme láttára megbilincselték, majd öt óra várakozás után átszállították a m.-i rendôrkapitányságra.

Kihallgatása során elmondta, hogy soha nem volt büntetve, még soha nem volt a kezén bilincs, és semmilyen bûncselekményt nem követett el. Tiltakozására felhívták a körözést1 elrendelô k.-i rendôrkapitányságot. Az ottani illetékesek közölték, K. Istvánt nem kell elôvezetni, de 2001. augusztus 17-én jelenjen meg a kapitányságon kihallgatásra. Ezután szabadon bocsátották, és hazaengedték. K. István nem értette, miért kellett megszakítania az utazást, és miért került ilyen megalázó helyzetbe, ezért felkereste dr. Esze Tamás kaposvári ügyvédet, majd pedig levélben irodánkhoz fordult segítségért. Az ügyvédnek még a kihallgatás elôtt sikerült kiderítenie, hogy az intézkedést elrendelô rendôrkapitányság területén egy súlyos testi sértést okozó rablás történt, és az elkövetôk harmadik társukként egy K. István nevû személyt jelöltek meg, akit a nyomozóhatóság nem talált meg, így ellene országos körözést adtak ki. A rendôrök nem tudtak magyarázatot adni arra, hogy miért az onnan jó néhány száz kilométerre lakó férfi lett a körözött személy – K. István ráadásul soha nem járt K. városban. A banális tévedésre az adott alapot, hogy a két ember személyi adatai – a név és a születési év – részben megegyeztek. Ennek köszönhetôen augusztus 17-én nem kellett megjelennie a kihallgatáson, és közölték vele, kivizsgálják, hogy történt-e valamilyen szabálysértés a körözés elrendelésekor. Az ügy jó példa arra, hogy a nem alapos nyomozói munka milyen következményekkel járhat egy olyan ember számára, akinek a vezetékneve egy körözött személy nevével megegyezik. Az pedig, hogy valaki ellen körözést adtak ki, csak valamilyen hatósági intézkedés során derül ki. A leggyakoribb eset az igazoltatás, de útlevél ellenôrzés alkalmával is kiderülhet, hogy valakit köröznek. 2001. szeptember 25-én a rendôrség már nem gyanúsítottként, hanem tanúként hallgatta ki a panaszost. K. István elmondta, hogy nem ismeri azokat a személyeket, akik a bûncselekményt elkövették, és hogy sem az elkövetés napján, sem máskor nem járt a bûncselekmény helyszínén. A kihallgatáskor tehát már valószínûsíthetô volt, hogy az elfogató parancsot rossz névre állították ki. Ha ez bebizonyosodik, az eljárást bûncselekmény hiányában meg kell szüntetni2, mivel azt nem a gyanúsított követte el. Nem tudni, hogy az adott esetben az eljárást megszüntették-e, mivel K. István mind a mai napig semmilyen határozatot nem kapott a nyomozóhatóságtól. 1

1994. évi XXXIV. törvény a Rendôrségrôl 36. § (1) A Rendôrség a bûncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható vagy az eltûnt személy, tárgy felkutatására, továbbá ismeretlen holttest azonosítására körözést rendelhet el. 2 1973. évi I. törvény a büntetôeljárásról 139. § (1) A nyomozást határozattal meg kell szüntetni, ha a) a cselekmény nem bûncselekmény, vagy azt nem a gyanúsított követte el;

r 33 s

FEHÉR FÜZET 2001

2001. december 7-én a jogi képviselô levelet küldött a k.-i városi rendôrkapitányság vezetôjének. Ebben kéri, hogy amennyiben ügyfele már nem gyanúsított és az eljárás esetleg befejezôdött, errôl értesítsék ôt. Leírja: „ügyfelem a Somogy Megyei Cigányságért Kht. Csoportvezetôje, és az alaptalanul kibocsátott elfogatási parancs alkalmazásánál két államtitkár, továbbá cigány szervezetek vezetôi is utaztak azon a buszon, ahol a határnál a kényszerintézkedés történt vele szemben…. A tények ismeretében ez esetben is ügyfelem számára kevés a nyomozást megszüntetô határozat…. Ez esetben kéri, szíveskedjék a téves adatok alapján vele szemben alkalmazott kényszerintézkedés miatt sajnálatukat kifejezni, közölni, hogy az ügyben eljárt nyomozó ellen milyen eljárást folytattak le a nem kellôen megalapozott elfogató parancs kibocsátása miatt. Ugyanis ügyfelem álláspontja az, hogy az alapos lakcímkutatás helyett csupán azért történt azonnal kényszerintézkedés elrendelése, mivel a nyilvántartóból kitûnô adatok cigány származását igazolták.”3 Az ügyféllel való egyeztetés után az ügyvéd kifejtette, hogy a határozat és a bocsánatkérô levél elegendô K. István becsületének és jó hírnevének visszaállítására. Amennyiben ez nem történik meg, vagy nem alkalmas a célzott joghatás kiváltására, akkor államigazgatási jogkörben okozott kár4 megtérítése iránti keresettel fordulnak az illetékes bírósághoz. Az ilyen cselekmények következményeként ugyanis a károsultat olyan hátrányok érik, amelyek megalapozzák a kárigényt, amely vagyoni és nem vagyoni kárra is vonatkozhat. A jogi képviselô még nem kapott választ levelére.

3

Részlet dr. Esze Tamás ügyvéd levelébôl. 1959. évi IV. törvény a Polgári Törvénykönyvrôl 339. § (1) Aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelôsség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. 349. § (1) Államigazgatási jogkörben okozott kárért a felelôsséget csak akkor lehet megállapítani, ha a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, illetôleg a károsult a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetôségeket igénybe vette. A károkozás ezen formájáról akkor beszélhetünk, ha a közigazgatási szerv, jelen esetben a rendôrség, államigazgatási jellegû, tehát a közhatalom gyakorlása során kifejtett szervezô, intézkedô tevékenységével, vagy ennek elmulasztásával okozza a kárt. 4

r 34 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

F. Terézia (kártalanítás és kártérítés)

1999. április 3-án F. Terézia egy B. városi szórakozóhelyen töltötte az estét, ahol egy férfitôl ékszereket tulajdonítottak el. A sértett másnap feljelentést tett. A feljelentés nyomán megindult eljárás során F. Teréziát is meggyanúsították a bûncselekmény elkövetésével. A nyomozás során F. Teréziától a hatóság négy darab zálogjegyet foglalt le, majd a bíróság 1999. április 6-tól elôzetes letartóztatásba helyezte. Az elôzetes letartóztatás ideje alatt azonban a zálogjegyek (amelyek jogszerûen F. Terézia birtokában lévô értéktárgyakat biztosítottak) lejártak, és mivel a rendôrség a lefoglalás tényérôl a zálogházat nem értesítette, ez utóbbi a zálogtárgyakat értékesítette. F. Teréziát késôbb szabadlábra helyezték, majd megszüntették ellene a nyomozást, mivel nem volt bizonyítható, hogy a bûncselekményt ô követte volna el.

F. Terézia csak jóval az eljárás után fordult irodánkhoz1 , elsôsorban a zálogjegyek lefoglalása miatt. Kiderült ugyanis, hogy a zálogjegyeket azért foglalták le, mert két jegy aranygyûrûket biztosított, és a sértettôl is gyûrûket tulajdonítottak el. Ugyanakkor a hatóság két vonatkozásban is mulasztást követett el: egyrészt észlelnie kellett volna, hogy a zálogjegyek mindegyike korábbi keltezésû, mint a bûncselekmény elkövetésének dátuma, másrészt a lefoglalásról a zálogházat nem értesítette – pedig ez kötelessége lett volna. Az értesítés tehát elmaradt, s így a zálogtárgyakat a zálogház értékesítette. Ügyfelünket ezáltal a büntetôeljárás folytán jelentôs kár érte. A panasz kézhezvételekor (2000 végén) nem tudtuk megállapítani, hogy a kártalanítási eljárás megindítására nyitva álló határidô letelt-e már. Az ügyféllel való kapcsolattartás ugyanis sok nehézséggel járt. Késôbb kiderült, hogy az ügyészség számára is problémát jelentett F. Terézia elérése, s így a nyomozást megszüntetô határozatot nem tudta részére kézbesíteni. A NEKI ezt jelezte az ügyészségnek, s a testület ezután küldte el határozatot a megjelölt címre. Az egyéves határidô így tulajdonképpen ekkor nyílt meg. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy lehetôségünk van peres eljárást kezdeményezni. A kérdés úgy merült fel, hogy kártalanítási eljárásban tudjuk-e érvényesíteni a zálogjegyekkel kapcsolatos igényeket. E tekintetben az okoz nehézséget, hogy a lefoglalás jogintézménye nem kötôdik a szabadságelvonó kényszerintézkedéshez – jelesül az elôzetes letartóztatáshoz. Következésképpen csak államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránt terjeszthetnénk elô keresetet a zálogcédulák vonatkozásában, a lefoglalás, illetve a lefoglalt bûnjelek kezelésének megítélése azonban nem ilyen egyszerû kérdés. A Legfelsôbb Bíróság egyik eseti döntésében2 leszögezi, hogy a lefoglalt bûnjelek ôrzése nem államigazgatási tevékenység, viszont az adott ügyben hozzátette, hogy „az áttételt elrendelô végzés ellen benyújtott fellebbezésében […] a felperes azt adta elô: az alperes jogellenes tevékenységét abban jelöli meg, hogy a megindított büntetôeljárás során olyan vagyontárgyakat (bélyegalbumot) is lefoglalt bûnjelként, amelynek lefoglalására nem lett volna lehetôség, illetôleg amely vagyontárgyak nyilvánvalóan nem voltak kapcsolatba hozhatók a megindult büntetôeljárással. 1 Ráadásul nem közvetlenül, hanem a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyûlési Biztosán keresztül, aki korábban az ügyben felvette a kapcsolatot az ügyészséggel. 2 BH. 1987.316.

r 35 s

FEHÉR FÜZET 2001

Ilyen tekintetben a Legfelsôbb Bíróság az elsôfokú bíróság azon végzését, mellyel a keresetet a városi bírósághoz rendelte áttenni, hatályon kívül helyezte és az elsôfokú bíróságot további eljárás lefolytatására utasította.” Esetünkben szintén ez az érvelés tette lehetôvé, hogy államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránt keresetet nyújtsunk be. Ebben az esetben a lefoglalás ténye volt jogellenes, ez pedig államigazgatási tevékenység. Figyelmet érdemel az is, hogy a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyôlési Biztosa az ügyben levéllel fordult a Legfôbb Ügyészhez, amelyben állásfoglalást kért a lefoglalással kapcsolatban. A Legfôbb Ügyész válaszában a felvetett kártérítési igényt nem látta megalapozottnak (legalábbis az államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítését illetôen), azonban említést tett arról, hogy az ügy nyomozója mulasztást követett el, mivel a „büntetôeljárás során lefoglalt dolgok kezelésérôl és nyilvántartásáról szóló, az 1/1993. (I.13.) IM-BM-PM együttes rendelettel módosított 117/1984. (IK.12.) IM-BM-PM-Legf.Ü. együttes utasítás 6. §-ának (3) bekezdésében elôírt kötelezettségét nem teljesítve, a zálogjegyek lefoglalásáról a kiállítót nem értesítette.” Mindezeken túl a NEKI – a már hivatkozott eseti döntés tükrében – az államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránti igényt is megalapozottnak látta. A Be.3 101. § (1) bekezdés a) pontja szerint: „A hatóság lefoglalja azt a dolgot, amely tárgyi bizonyítási eszköz.” A szakasz egyértelmûen utal arra, hogy a hatóságnak körültekintôen kell eljárnia azt elkerülendô, hogy olyan vagyontárgy kerüljön lefoglalásra, amely nem hozható összefüggésbe bûncselekménnyel, s így tárgyi bizonyítási eszköz nem lehet. A hatóság tagjai tehát nem tettek eleget e kötelezettségüknek, ugyanis azt a tényt, hogy a lefoglalt zálogjegyek a bûncselekménnyel nem hozhatók összefüggésbe, már a házkutatás során tisztázniuk kellett volna. A lefoglalás azonban mégis megtörtént és ez csak államigazgatási jogkör gyakorlása során történhet meg. Így tehát nem releváns, hogy a késôbbiekben felmerült kár nem közigazgatási jogkör gyakorlása során következett be – lévén, hogy a hatóság tagjának mulasztása állapítható meg. A kár és a lefoglalás ténye (utóbbi kétséget kizáróan államigazgatási jogkör gyakorlása során történt) között pedig igen szoros okozati összefüggés állapítható meg. A fentiek mellett kártalanítási eljárás megindítását is szükségesnek tartottuk. E tekintetben mind jogi, mint ténybeli problémák felmerültek. Az utóbbiak közül kettôt kell megemlítenünk: az egyik a kapcsolattartás már említett nehézsége4, ami miatt nagyon ritkán tudtunk ügyfelünkkel beszélni. Így a nyomozást megszüntetô határozat ellen benyújtott panaszra5 adott ügyészségi választ sem ismerhettük meg, mert ügyfelünk nem tudta nekünk átadni. Ezért a per megindítása, a kereset beadása is bizonytalannak látszott. A jogi problémákra itt csak röviden utalunk, ugyanis más esetleírásokban részletes okfejtés olvasható a kártalanítási eljárásokról. Az egyik gondot az igényelhetô összeg nagysága okozza, vagyis az, hogy mekkora a „kárösszeg”6, amelyet a Magyar Államtól, mint alperestôl kártalanítás címén követelni lehet. Ez már csak azért is nehéz kérdés, mert nem lehet minden, a szabadságelvonás ideje alatt felmerült összeget igényelni, még ha azok összefüggésben is vannak a büntetéssel vagy a kényszerintézkedéssel. Egyrészt ezeknek az összegeknek a felperes (tehát a korábbi büntetôeljárás terheltje) oldalán, annak személyéhez kötötten kell felmerülniük, másrészt szoros, majdhogynem kizárólagos összefüggésben kell lenniük magával a szabadságelvonással. A legtipikusabb példák természetesen a kiesett jövedelem, illetve az ennek megtérítésére vonatkozó követelés7, valamint a nem vagyoni kár iránti igény, aminek jelenleg még mind az összegszerûsíthetôsége, mind a bíróság által való megítélése képlékeny. Komoly nehézséget okoz végül a törvénynek a kártalanítási eljárásra vonatkozó rendelkezése, miszerint nincs helye kártalanításnak (többek között) akkor, ha a terhelt „neki felróhatóan okot szolgáltatott arra, hogy

3

1973. évi I. törvény a büntetôeljárásról Ez a probléma a NEKI legtöbb ügye kapcsán felmerül, ugyanis számos ügyfelünknek nincs telefonja, lakóhelyük pedig rosszul megközelíthetô. 5 Azért láttuk szükségesnek panaszt tenni, mert a nyomozást bizonyítottság hiányában szüntették meg. Úgy gondoltuk, hogy amennyiben a nyomozást nem ezért, hanem a Be. 139. § (1) a) alapján szüntetik meg, vagyis azért, mert a bûncselekményt nem a gyanúsított követte el, javulnak esélyeink a kártalanítási eljárásban, mivel ezáltal a felperes (károsult) megítélése is javul. Ez természetesen nem szükségszerû, de az utóbbi esetben szinte bizonyosan más a bíróság álláspontja. 6 Vagyoni és nem vagyoni kár egyaránt, de a bonyolultságot elkerülendô itt most „összemossuk” ezeket, bár valójában ez igen helytelen. 7 Más kérdés, hogy gyakran a felperes nem tudja „hivatalosan” igazolni, hogy volt munkahelye és mennyi volt a jövedelme. 4

r 36 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

a bûncselekmény gyanúja reá terelôdjék”. Ez a rendelkezés tapasztalataink szerint ún. gumiszabály, ami – a büntetôjogra nem jellemzô módon – nagyfokú értelmezési szabadságot biztosít – elsôsorban – az ügyészségnek. A bíróság ugyanis az eljárás megindítását követôen köteles beszerezni az alapügyben eljáró ügyészség nyilatkozatát arra nézve, hogy fennáll-e kártalanítást kizáró körülmény. Ez pedig azt a veszélyt hordozza, hogy az ügyészség a kérdésre a legtöbb esetben igennel válaszol, s indokként többnyire az említett szakaszra hivatkozik. Adott esetben a bíróságok dolgát is megkönnyítheti ez az indokolás, hiszen így a kizáró indokra hivatkozva utasíthatja el a felperes követelését – tekintettel arra, hogy a bíróság a kártalanítási eljárásban nem bírálhatja felül az ügyész nyilatkozatát. Az ügyben tehát két eljárás kezdeményezésének lehetôsége is felmerült. Sajnos egyik esetben sem adhattunk be keresetet, mert ügyfelünk, F. Terézia hónapok óta nem elérhetô.

r 37 s

FEHÉR FÜZET 2001

Sz. György (kártalanítás)

1992. május 31-én a hajnali órákban a roma származású Sz. György és néhány barátja autóval hazafelé tartott a Pest megyei S. község diszkójából. Útközben megálltak egy büfénél, cigarettát és italt akartak vásárolni. A büfé tulajdonosa és a társaság tagjai között hangos szóváltás alakult ki, valaki gázspray-vel lefújta a tulajdonost. Ekkor a sértett segítségére sietô egyik vendég egy rövid lánccal fejbe ütötte Sz. Györgyöt, aki az ütéstôl elvesztette az eszméletét. Ezt látva a társaság többi tagja a büfé berendezését és ablakait összetörte, majd a kasszából hatezer forintot, és egy kétkazettás rádiómagnót magukkal vittek. Végül az ekkor még mindig eszméletlen Sz. Györgyöt betették az autóba és elhajtottak a helyszínrôl. Sz. György hét hónapot töltött elôzetes letartóztatásban, majd az elsô fokú bíróság bûncselekmény hiányában felmentette.

1992. június 7-én Sz. Györgyöt és több társát, akik jelen voltak a büfénél, csoportos rablás alapos gyanúja miatt ôrizetbe vették, majd június 10-én elrendelték elôzetes letartóztatásukat. Sz. György elsô gyanúsítotti kihallgatása során a rendôrségen elmondta: nem emlékszik semmire, mert fejbe vágták, és ezt követôen elvesztette az eszméletét. Még ugyanezen a napon részletesebb vallomást is tett, elmondva az eseményeket egészen az ôt ért ütésig. Az ütést hátulról kapta, így nem tudta megmondani, hogy volt az. A bódé összetörésérôl csak másnap értesült. Az általa elmondottakat alátámasztotta a többi terhelt, a sértett és a tanúk vallomása is. Ny. Erika, aki barátjával (III. rendû vádlottal) szintén jelen volt a büfénél, vallomásában megerôsíti az Sz. György által elmondottakat: „Gyurkónak valaki lánccal odavágott”. A hatályos jogszabályok értelmében a büntetés-végrehajtási intézetbe, vagy a rendôrségi fogdába történô befogadást megelôzôen valamennyi gyanúsítottnak orvosi vizsgálaton kell átesnie. Itt Sz. György szédülésre, fejfájásra panaszkodott. Öt nappal késôbb látlelet is készült sérüléseirôl. A látleletben rögzítik, hogy homlokán a horzsolás még mindig látszik, és agyrázkódásra utaló tünetei vannak. Természetesen a látlelet felvételekor is elmondatták vele, hogy hogyan szerezte a sérüléseket. Ekkor ugyanazt mondta el, mint a kihallgatásokon. N. József sértettet, a büfé tulajdonosát is többször meghallgatták. A meghallgatásokon elmondta, hogy nem Sz. György követte el a bûncselekményt, ugyanis ôt a verekedés elején leütötték. Két hónappal késôbb a következôképpen számolt be az eseményekrôl: „Ezután jelent meg K. Béla és nekem akart segíteni. Egy rövid lánccal ütötte meg valamelyiket.” A sértett utolsó nyomozati vallomásában is ugyanígy nyilatkozott. Ismételten megerôsítette, hogy tudomása volt arról, hogy Sz. Györgyöt leütötték. K. Mátyás gyanúsított ügyészségi kihallgatásán a következôket mondta el. „Valaki azt kiabálta, hogy Sz. Györgyöt leütötték, és ô tényleg le volt ütve. Sz. György a földön feküdt, a homloka be volt törve, én és a G. Csaba megfogtuk, beraktuk a kocsiba és hazavittük. Én otthon még mondtam is a Gyuri szüleinek, hogy vigyük el orvoshoz, én szívesen elviszem, de nem volt benzin a kocsimban.” Sz. József gyanúsított a nyomozás kezdetén Sz. Györgyre tett – egyébként az egyetlen – terhelô vallomását még szeptemberben visszavonta. Az ügyészségi kihallgatás során elôadta, hogy korábban haragból tett terhelô r 38 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

vallomást Sz. Györgyre, mert „… barátnômet Ny. Erikát elvitte.” Elmondta azt is, hogy látta, hogy valaki megüti Sz. Györgyöt, aki ezután elfeküdt a földön. G. Csaba gyanúsított, szintén a társaság tagja, az ügyész elôtt elmondta: arra figyeltek fel, hogy Sz. Györgyöt valaki egy lánccal megütötte. Ô és K. Mátyás Sz. Györgyöt berakta az autóba, és együtt hazavitték. A „verekedés” tehát a környék egyetlen olyan szórakozóhelyén történt, amely az éjszakai órákban is nyitva volt. Így a cselekmény elkövetésekor többen tartózkodtak ott. Az ilyen típusú ügyekben, a jelenlévôk nagy száma és az érdekeltek eltérô beszámolói miatt nagyon nehéz az eseményeket mozzanatról mozzanatra feltárni. Több terhelt esetén gyakran elôfordul, hogy vallomásaik ellentmondóak, hiszen érdekellentét állhat fenn közöttük, és a tanúk vallomásai sem segítenek a cselekménysor felépítésében. Ugyanakkor az egzakt jogi megítéléshez ez elengedhetetlen. Ebben az ügyben végül négy terhelt ellen indult büntetôeljárás, és a bírósági eljárásnak sem sikerült pontosan tisztáznia, hogy hogyan alakult ki szóváltás a terheltek és a sértett között. Egy dologban azonban az eljárás különbözô résztvevôinek nyilatkozatai az elsô kihallgatásoktól kezdve megegyeznek: nevezetesen abban, hogy Sz. Györgyöt valaki a vita kezdetekor leütötte, és az ezután történtekben nem vett részt, mivel elvesztette az eszméletét. A vallomásokból kiindulva Sz. György védôje 1992. novemberében kérte védence szabadlábra helyezését, de ekkor ezt még elutasították. 1993. január 18-án a B.-i Bíróságon megtartott tárgyaláson megszüntették az elôzetes letartóztatást. Sz. György tehát több mint hét hónapot volt elôzetes letartóztatásban egy olyan bûncselekmény elkövetésének gyanúja miatt, amelyet nem követett el, és amelyrôl ez már az eljárás korai szakaszában nagy bizonyossággal megállapítható volt. Az ügy jogerôs befejezésére az események után több mint nyolc évvel késôbb került sor. A b.-i Városi Bíróság 2000. június 19-én hozott ítéletében Sz. György I. rendû vádlottat a csoportosan elkövetett kifosztás bûntettének vádja alól felmentette, mert bebizonyosodott, hogy nem követte el a bûncselekményt.1 Az ítélet indoklásában a bíróság kifejti, hogy az I. rendû vádlott a cselekmény elkövetését az eljárásnak mind a nyomozati, mind a tárgyalási szakaszában tagadta. Már az elsô gyanúsítotti kihallgatása során elmondta, hogy nem emlékszik semmire, mert fejbe vágták, elvesztette az eszméletét, és csak otthon tért magához. Kitér arra is, hogy a BV intézetbe történô befogadáskor még látszottak sérülései, és agyrázkódásra utaló panaszai is voltak. Az indoklás szerint az eljárás során valamennyi terhelt egybehangzóan állította, hogy Sz. Györgyöt leütötték, és elvesztette az eszméletét. Mivel a bûncselekmény elkövetésének vádja alól felmentették, Sz. György a Be. 383. § (1) bekezdés II. rész a) pontja alapján jogosult a kártalanításra.2 A panaszos az ítélet megszületése után fordult irodánkhoz, és kérte, hogy a kártalanítási eljárás során legyünk segítségére. A b.-i Városi Bírósághoz küldött keresetlevélben a felperes kifejti, hogy milyen vagyoni és nem vagyoni hátrányok érték az elôzetes letartóztatás következtében. A letartóztatást megelôzôen segédmunkásként kômûves mellett dolgozott, így a fogvatartás hét hónapja alatt jelentôs jövedelemtôl esett el, és szabadulása után már nem tudott ugyanott elhelyezkedni. Az eljárás közel nyolc éve alatt több ügyvéd látta el a védelmét, ami szintén komoly kiadásokat jelentett. A felperes kérte, hogy a nem vagyoni károk körében a hosszú szabadságelvonás okozta lelki sérelmek miatt a bíróság 1.000.000 Ft megtérítésére kötelezze a Magyar Államot. 1

Az 1973. évi I. törvény a büntetôeljárásról (Be.) 214. § (3) bekezdés a, pontja értelmében, a bíróság a vádlottat a vád alól felmenti, ha a vád tárgyává tett cselekményt nem a vádlott követte el. 2 „Kártalanítás jár az elôzetes letartóztatásért és az ideiglenes kényszergyógykezelésért, ha II. a bíróság a) a terheltet felmentette, b) az eljárást vádelejtés miatt szüntette meg.

r 39 s

FEHÉR FÜZET 2001

Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte, mivel álláspontja szerint kártalanítást kizáró ok áll fenn: nevezetesen, hogy a felperes az eredményes felderítés meghiúsítására törekedett, illetôleg neki felróhatóan okot szolgáltatott arra, hogy a bûncselekmény gyanúja reá terelôdjék.3 Az elsô kihallgatásakor ugyanis Sz. György nem kívánt vallomást tenni. Ez utóbbi állítás valóban igaz, ugyanis Sz. György csak annyit mondott el, hogy fejbe vágták, elájult és a további történésekrôl nem volt tudomása. Tény ugyanakkor az is, hogy még azon a napon részletes vallomást tett, elmondva az eseményeket, addig, amíg arra emlékezhetett. A kártalanítási eljárás során a felperest dr. Furmann Imre ügyvéd képviseli, az elsô tárgyalásra 2002. január 24-én kerül sor.

3 383. (2) Nincs helye kártalanításnak, ha a büntetôeljárást a cselekmény társadalomra veszélyességének csekély foka (Btk. 28. §) miatt szüntették meg. (3) Az (1) bekezdés esetén sincs helye kártalanításnak, ha a terhelt a) a hatóság elôl elrejtôzött, megszökött, szökést kísérelt meg, b) az eredményes felderítés meghiúsítása végett a hatóság megtévesztésére törekedett, vagy egyébként neki felróhatóan okot szolgáltatott arra, hogy a bûncselekmény gyanúja reá terelôdjék.

r 40 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

B. Jónás (rendôrségi ügy)

2001. május 17-én B. Jónás S. községben élô roma férfi, néhány ismerôsével a helyi bisztróban ünnepelte unokája születését. A pincérnô több alkalommal szóvá tette, hogy túlságosan hangosak, és zavarják a többiek szórakozását. Ezt követôen, a bisztróban jelenlévô volt körzeti megbízott rendôr is rájuk szólt, szintén eredménytelenül. B. Jónás közölte vele, hogy neki ehhez semmi köze. B. Jónás és a megbízott veszekedni kezdett egymással. A vita verekedésbe torkollott, melybe többen is bekapcsolódtak. A helyszínre érkezô körzeti megbízott erôsítést kért a közeli nagyváros rendôrségétôl. A kiérkezô rendôrök többek állítása szerint súlyosan bántalmazták B. Jónást és a fiát, de ellenük ez idáig még nem indult büntetôeljárás.

A helyszínre érkezô rendôrök B. Jónással, vejével és fiával szemben testi kényszert alkalmaztak és megbilincselték ôket. Ezt követôen a S.-i Rendôrkapitányság Bûnügyi Osztálya ôrizetbe vette ôket. Az indokolás szerint valamennyien alaposan gyanúsíthatók a Btk. 229. § (2) bekezdése1 szerinti hivatalos személy elleni erôszak bûntettével. A hivatalos személy elleni erôszak bûntette – amennyiben azt a rendôrség állományába tartozó személy ellen követték el – ügyészségi nyomozás hatáskörébe tartozik.2 B. Jónásék ügyében tehát a Nógrád Megyei Ügyészségi Nyomozóhivatal járt el, amely a gyanúsítottak meghallgatása után úgy ítélte meg, további ôrizetben tartásukra nincs szükség, így azt 2001. május 18-án megszüntették. B. Jónás a szabadulását követô napon jelentkezett a Szent Lázár Megyei Kórház traumatológiai osztályán, mert – állítása szerint – a rendôrök az intézkedés során bántalmazták ôt. Május 22-én engedték ki a kórházból „koponyazúzódás, hasfali zúzódás, és a szemhéj és szemkörüli terület zúzódása” diagnózissal. B. Jónás ezután fordult irodánkhoz segítségért. Panaszlevelében elismeri, hogy valóban volt összetûzés közötte és a volt körzeti megbízott között. Szerinte azonban nem ô, hanem a rendôr kezdte a verekedést. Állítása szerint a társaság már elindult hazafelé, amikor a városi rendôrség által kiküldött rendôrök a helyszínre érkeztek. Ôk vitték vissza ôket a bisztróba. A rajta lévô sérülések is ekkor keletkeztek, ugyanis – elmondása szerint – fejét a rendôrök egy cementlapba verték, rugdosták, s mindezt úgy, hogy már bilincsben volt. Ezután bevitték a kórházba, ott egy csôhöz bilincselték, és ismét bántalmazták. Megvizsgálni azonban nem engedte magát, mert félt. Innen került a fogdába, de ott már nem bántották. Szabadulása után fájdalmai voltak, ezért döntött úgy, hogy orvoshoz fordul. 1

1978. évi IV. törvény A Büntetô Törvénykönyvrôl (Btk.) 229. § (1) Aki a hivatalos személyt jogszerû eljárásában erôszakkal vagy fenyegetéssel akadályozza, intézkedésre kényszeríti, vagy eljárása alatt, illetôleg emiatt bántalmazza, bûntettet követ el, és három évig terjedô szabadságvesztéssel büntetendô. (2) A büntetés öt évig terjedô szabadságvesztés, ha a hivatalos személy elleni erôszakot csoportosan vagy felfegyverkezve követik el. 2 5/2001. (ÜK. 6.) LÜ utasítás az ügyészségi nyomozó hivatalokról és az ügyészségi nyomozásról 6. § (1) Az ügyészségi nyomozás kizárólagos hatáskörébe tartozik: a) a hivatalos személy elleni erôszak, valamint a hivatalos személy ellen, hivatalos eljárása alatt elkövetett rablás, amennyiben a cselekményt a bíró kivételével a bíróság, illetôleg a rendôrség állományába tartozó személy, illetve önálló bírósági végrehajtó vagy önálló bírósági végrehajtó-helyettes ellen követték el [Btk. 229. §, valamint 321. § (3) bek. d) pont, (4) bek. b)-c) pont],

r 41 s

FEHÉR FÜZET 2001

2001. május 18-án az ügyészségi nyomozóhivatalban lefolytatott gyanúsítotti kihallgatása során B. Jónás azt is elmondta: emlékszik arra, hogy valamelyik rendôr megütötte, a rajta látható sérülések keletkezésérôl azonban ennél pontosabban nem tudott beszámolni. A fogdán az orvos látta, és pontosan leírta a sérüléseket. Annak, hogy verekedés közben szerezte sérüléseit, ellentmondani látszik az a tény, hogy a volt körzeti megbízottnak csak a bal arcán keletkeztek sérülései, míg B. Jónásnak testszerte. Érthetetlen, hogy egy komoly verekedés során a másik félnek miért nem lettek súlyosabb sérülései. Nemcsak az apa sérült meg az intézkedés során, a fiának ifj. B. Jónásnak a jobb felsô kettes fog koronája, és az egyes fogkorona sarka tört le, illetve a jobb felsô ajka duzzadt meg. Elmondása szerint a rendôri intézkedés során mindkét kezét hátratörték, levitték a földre, ekkor az arca a földhöz ütôdött, és miután megbilincselve bekísérték a presszóba az egyik rendôr az arca bal oldalán megütötte. A rendôrségi törvény3 48. §-a rendelkezik a bilincs alkalmazásáról. A személyi szabadságában korlátozni kívánt személynél bilincs alkalmazható, abban az esetben is, ha az a személy támadásának vagy szökésének megakadályozására szolgál4. A kényszerítô eszközök alkalmazásának általános feltételei között pedig szerepel, hogy a rendôrség intézkedése során nem alkalmazhat kínzást, kényszervallatást, kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmódot, valamint az is, hogy intézkedés során kerülni kell sérülés okozását, és az emberi élet kioltását5. A terhelteken keletkezett sérülések ellentmondani látszanak ezen törvényi kitételeknek. Az apa is és fia is olyan sérüléseket szenvedett, amelyek nem férnek össze a bilincseléssel, még akkor sem, ha a személyi szabadságában korlátozni kívánt személy ellenállást tanúsít. A B. Jónáson és fián keletkezett sérülések ennél súlyosabbak. Elképzelhetô, hogy a koponyazúzódás, hasfalzúzódás, illetve egy metszôfog kitörése túlmegy az arányosság követelményén, még abban a már említett esetben is, ha ellenállást kell megtörni. A terheltek vallomása szerint azonban nem ez volt a helyzet. Tagadják, hogy az intézkedésnek ellenálltak volna, ugyanakkor a kiérkezô rendôrök nagy száma miatt azoknak lehetôségük volt gyorsan és hatékonyan megtenni a szükséges intézkedéseket. B. Jónás és társai ellen lefolytatták a nyomozást, melynek eredményeként a Nógrád Megyei Fôügyészség vádat emelt ellenük hivatalos személy ellen csoportosan elkövetett erôszak bûntette és súlyos testi sértés bûntette miatt. Nem indult azonban olyan eljárás, amelyben azoknak a felelôségét próbálták volna megállapítani és tisztázni, akik B. Jónás és fia a sérüléseit okozták.

3

1994. évi 34. törvény A Rendôrségrôl 48. § A rendôr bilincset alkalmazhat a személyi szabadságában korlátozni kívánt vagy korlátozott személy a) önkárosításának megakadályozására, b) támadásának megakadályozására, c) szökésének megakadályozására, d) ellenszegülésének megtörésére. 5 16. § (1) A rendôr kényszerítô eszközt csak a törvényben meghatározott feltételek fennállása esetén alkalmazhat. Nincs helye a kényszerítô eszköz további alkalmazásának, ha az ellenszegülés megtört és a rendôri intézkedés eredményessége enélkül is biztosítható. (3) A rendôr nem alkalmazhat kínzást, kényszervallatást, kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmódot, az erre vonatkozó utasítást köteles megtagadni. A rendôr az ilyen magatartás tanúsítójával szemben, annak megakadályozása érdekében, a szolgálati beosztására, a rendfokozatára, személyére tekintet nélkül köteles intézkedni. (2) A rendôri intézkedés során a kényszerítô eszköz alkalmazása esetén lehetôleg kerülni kell a sérülés okozását, az emberi élet kioltását. Az intézkedés folytán megsérült személy részére – amint ez lehetséges – segítséget kell nyújtani, szükség esetén a rendôr gondoskodik arról, hogy a sérültet orvos elláthassa, kórházi elhelyezése esetén a hozzátartozó vagy más, a sérülttel kapcsolatban álló személy errôl értesüljön 4

r 42 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

G. Gábor (rendôrségi ügy)

A Ny. Városi Bíróság 2001. január 2-án 15 ezer forint értékû lopás büntette miatt G. Gábort 2 évre próbára bocsátotta. A születésétôl fogva enyhe szellemi fogyatékosságban szenvedô, írni és olvasni nem tudó G. Gáborral szemben a Bíróság rendelkezésére egyetlen bizonyíték állt: a vádlott beismerô vallomása. G. Gábor állítása szerint a beismerô vallomás megtételére a kihallgatásán részt vevô rendôrök kényszeríttették és eközben bántalmazták ôt. Végül a Bíróság G. Gáborral szemben a lopás büntette miatt indult eljárást megszüntette, a nyomozást folytató rendôrökkel szemben, kényszervallatás miatt indult nyomozást pedig – bizonyítékok hiányában – az illetékes Ügyészségi Nyomozó Hivatal megszüntette.

A lopás T. falu külterületén lévô vadászházban történt 2000. szeptemberében. Az ismeretlen tettes szônyeget, néhány evôeszközt és egy függönyt tulajdonított el. Az ügyben a nyomozás a vadászmester bejelentésére indult meg 2000. szeptember 16-án. A nyomozás keretében még aznap helyszíni szemlét tartottak. A nyomozó hatóságnak nem volt könnyû dolga, ugyanis a vadászmester és más személyek is jártak a házban a betörés óta, ezért a helyszínen nem lehetett nyomot rögzíteni. Mivel a vadásztársaság nem vezetett leltárt a vadászházban lévô tárgyakról, az eltulajdonított dolgokat is nehezen lehetett azonosítani. A helyszíni szemle során tanúként hallgatták ki a házra vásárlási igénnyel fellépô N. Lászlót, aki elôadta, hogy utoljára szeptember 5-én járt kint a háznál. Már akkor észrevette, hogy a bejárati ajtóból hiányzik az a vaspálca, amellyel az ajtót megerôsítették, valamint, hogy az ajtó nyitva van befelé. Errôl azonban akkor nem értesített senkit. „Kérdésre elmondta, hogy több cigány személy szedte az épülettôl kb. 250 m.-re lévô almásból az almát, de az épület közvetlen környezetében nem látott senkit. Mást elmondani nem tudott…” – részlet a rendôrségi jelentésbôl. A rendôrség ezek után helyszíni szemlét tartott hat, korábban hasonló bûncselekményt elkövetett személynél, azonban a szemle mindegyiküknél eredménytelen volt. G. Gábort a nyomozás megindításától számított közel két hónap elteltével, november 13-án hallgatta ki a rendôrség gyanúsítottként. (A Büntetôeljárási Törvény1 szerint a nyomozást az elrendelésétôl számított két hónapon belül be kell fejezni). Gyanúsítottá válására a következô rendôrségi bejelentés adott alapot. „Jelentem, hogy a fenti napon lakásomon megkeresett egy magát megnevezni nem kívánó személy, aki elmondta, hogy 2000. szeptember hónap közepén T. Vadásztársaság sérelmére történt bûncselekményt G. Gábor követte el…” – részlet a nyomozó jelentésébôl. A nyomozó hatóság ezt követôen erre az egy bizonyítékra alapozva állapította meg G. Gábor esetében az alapos gyanút és foganatosította gyanúsítottkénti kihallgatását. Elôtte azonban még helyszíni szemlét is tartottak G. Gábornál, amely eredményre ugyan nem vezetett, gyanúsítottként történô kihallgatása azonban annál inkább. A kihallgatás annyiban volt eredményes, hogy G. Gábor beismerô vallo-

1

1973. évi I. törvény a büntetôeljárásról, 131.§(3) bekezdés

r 43 s

FEHÉR FÜZET 2001

mást tett, s a nyomozó hatóság így a törvényes határidôn belül „sikeresen” le tudta zárni az ügyet. G. Gábor ugyanakkor „csak” beismerô vallomást tett, a lopás körülményeire vonatkozó, részletes vallomást nem adott. Mivel írni és olvasni nem tud, a kihallgatási jegyzôkönyvet három X-szel írta alá. A 15 000 Ft értékû lopás ügyében foganatosított gyanúsítotti kihallgatáson négy hatósági személy (!) vett részt. Ebbôl három (!) a nyomozó hatóság tagja, a negyedik pedig hatósági tanú, akinek részvételét az írni-olvasni nem tudó személy kihallgatásakor a törvény írja elô. A nyomozati iratok alapján a városi ügyész végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztésre tett vádindítványt, a bíróság pedig – feltételezhetôen túl súlyosnak ítélve az indítványt – G. Gábort tárgyalás nélkül két évre próbára bocsátotta. A Büntetô eljárási törvény ugyanis – az eljárások gyorsítása végett – lehetôséget ad arra, hogy kisebb súlyú ügyekben tárgyalás nélkül döntsön a bíróság.2 Amennyiben a tényállás egyszerû, a vádlott beismerte a bûncselekmény elkövetését, valamint ha a büntetés célja tárgyalás nélkül is elérhetô, a bíróság a rendelkezésre álló iratok alapján dönt. Ez azt jelenti, hogy az eljárás során a vádlottal egyedül és utoljára a nyomozást foganatosító rendôrök találkoznak, kivéve, ha az „elítélt” a tárgyalás mellôzése nélkül hozott végzés ellen annak kézhezvételétôl számított 8 napon belül tárgyalást kér. Irodánkat a szülôk, valamint a helyi kisebbségi önkormányzat egyik tagja kereste fel kérve, hogy a tárgyaláson G. Gábor számára jogi képviseletet biztosítsunk. Ezt megelôzôen az ügyben jogi képviseletet ellátó dr. Bodrogi Bea ügyvéd találkozott G. Gáborral és a szülôkkel. A beszélgetés, valamint az ügyvéd számára rendelkezésre bocsátott iratok alapján vélelmezhetô volt, hogy a lopás tárgyában lefolytatott nyomozás nem a törvénynek megfelelôen zajlott le. G. Gábor gyanúsítottként történô kihallgatása elôtt ugyanis az édesanya figyelmeztette a rendôröket, hogy fia születésétôl fogva értelmi fogyatékos, ezért kihallgatásánál szeretne ô is jelen lenni.3 A rendôrök a kérést figyelmen kívül hagyták és durva szavak kíséretében elzavarták az asszonyt. Gábor továbbá elmondta, hogy a rendôrök a kihallgatás során fenyegették ôt, fejét és karját többször erôsen megütve kényszerítették, hogy a beismerô vallomást „aláírja”. Állítása szerint az egyik rendôr a kezét erôsen megmarkolva utasította, hogy „firkálja már oda” azt a három X-et. G. Gábor a kihallgatás után félve és megalázva hagyta el a rendôrséget. Elmondása szerint ilyen bánásmódban még soha nem volt része. A szülôk, a helyi kisebbségi önkormányzat segítségével felkeresték a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Biztost, és részletesen beszámoltak a rendôrségen történtekrôl. Panaszukat az ombudsman megküldte az illetékes ügyészségi nyomozati szervnek, amely nyomozást rendelt el ismeretlen tettesek ellen kényszervallatás alapos gyanúja miatt. G. Gábor sértetti képviseletét szintén dr. Bodrogi Bea ügyvéd látta el az ügyben. A lopás bûntette miatt folytatott eljárásban 2001. május 24-én került sor tárgyalásra. Érdemi tárgyalás azonban nem történt, mivel a városi ügyészség elejtette a G. Gábor elleni vádat. Indoklásában az ügyész elôadta, hogy a rendelkezésre álló két bizonyíték nem alkalmas G. Gábor bûnösségének a megállapítására, ugyanis a beismerô vallomás mellett G. Gábor nem tett részletes vallomást a lopás körülményeire, sem az ellopott tárgyak mibenlétére vonatkozóan. Az ismeretlen személy bejelentését pedig szintén nem lehet bizonyítékként értékelni, ugyanis az sem tartalmaz információt a lopással kapcsolatban, továbbá a nyomozó hatóságnak alaposabban meg kellett volna vizsgálnia az „ismeretlen” személytôl érkezô bejelentést. A bíróság ezért megszüntette az eljárást G. Gáborral szemben.

2 A büntetô eljárásról szóló tv. 351. § (1) bekezdése szerint: A bíróság az ügyész indítványára – magánvádas ügyben hivatalból – a szabadon levô vádlottal szemben tárgyalás mellôzésével végzésben végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztést, pénzbüntetést, illetôleg önálló büntetésként foglalkozástól eltiltást, jármûvezetéstôl eltiltást vagy kiutasítást – katonával szemben lefokozást és a szolgálati viszony megszüntetését is –, továbbá intézkedésként próbára bocsátást alkalmaz a vétségi eljárásra tartozó bûncselekmény esetén, ha a törvény a szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztését, a pénzbüntetés kiszabását, az önálló mellékbüntetés, illetve a próbára bocsátás alkalmazását lehetôvé teszi, a tényállás egyszerû, a vádlott a bûncselekmény elkövetését beismerte, és a büntetés célja tárgyalás nélkül is elérhetô. (2) Tárgyalás mellôzésével egy évet meghaladó szabadságvesztés kiszabásának nincs helye. 3 G. Gábort a helyi körzeti orvos három évvel ezelôtt a megyei pszichiátriára küldte kezelésre arra hivatkozva, hogy születésétôl fogva értelmi fogyatékos, ezért felügyeletre van szüksége. Idôközben erre hivatkozással G. Gábort II. csoportba tartozó értelmi rokkantnak minôsítették

r 44 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

A lopás ügyében folytatott eljárás mellett kényszervallatás tekintetében is megindult a nyomozás, annak eredménye azonban – az iroda korábbi tapasztalatai alapján – elôre megjósolható volt. A kihallgatáson részt vevô négy hatósági személy egybehangzó vallomásával szemben ugyanis rendkívül nehéz értékelhetô bizonyítékokat összegyûjteni a nyomozást végzô személyekkel szemben. G. Gábor tanúként történô kihallgatása során részletesen és életszerûen elôadta, hogy a nyomozó hatóság tagjai milyen módszerrel fenyegették, illetve kényszerítették a vallomás aláírására, ez az egyedüli bizonyíték azonban kevésnek bizonyult a bûncselekmény elkövetése gyanújának alátámasztására. Kihallgatása után G. Gábor nem kereste fel a helyi orvost látlelet felvétele céljából, így az elszenvedett sérüléseket az elkövetés után lehetetlen rekonstruálni. A büntetlen elôéletû, értelmi fogyatékos fiú és az írni-olvasni nem tudó szülôk ugyanis nem voltak tisztában azzal, hogy a látlelet kiállítása egy jövôbeni büntetôeljárás során lényeges bizonyítékként szolgálhat. Azt azonban, hogy G. Gábor mennyire fél a rendôröktôl és bármely hivatalos személytôl, még a nyomozást végzô ügyészség sem tudta figyelmen kívül hagyni. G. Gábor tanukénti kihallgatását megelôzôen ugyanis fél órára volt szükség ahhoz, hogy az ôt képviselô ügyvéd, valamint a nyomozást folytató ügyész megnyugtassa afelôl, hogy jelen esetben senki nem fogja bántani, és hogy ez az eljárás az ô érdekében történik. Az sem volt teljesen világos G. Gábor számára, hogy mirôl szól az eljárás. Amikor az ügyész megkérte, hogy foglaljon helyet, mert a kihallgatása esetleg hosszabb idôt fog igénybe venni, akkor G. Gábor félve el akarta hagyni a termet. Miután engedélyt kapott arra, hogy vallomását állva tegye meg, kiderült, hogy a rendôrségi kihallgatás óta székre nem mer leülni, mivel – állítása szerint – bántalmazása a széken történt, amelyet többször is kirúgtak alóla. Hasonló okok miatt maradt el a nyomozást végzô rendôrökkel való szembesítés is, ugyanis G. Gábor kijelentette: annyira fél, hogy nem mer velük egy szobában tartózkodni. G. Gábor állítását megerôsítették a szülôk és a hozzátartozók is, akiknek Gábor az események után részletesen beszámolt. Ezeket a bizonyítékokat azonban – az ügyészség véleménye szerint – nem lehetett döntô bizonyítékként értékelni. A nyomozást – mivel nem állapítható meg bûncselekmény elkövetése, és az eljárás folytatásától sem várható eredmény – az ügyészség megszüntette. A megszüntetô határozat ellen G. Gábor jogi képviselôje panaszt jelentett be, amelyben az alábbi észrevételeket tette: „Álláspontom szerint G. Gábor értelmi fogyatékosságát a hatóságnak fel kellett volna ismernie, az eljáró rendôröknek észre kellett volna venniük, hogy G. Gábor beszámítási képessége legalább korlátozott. A kihallgatás általános feltétele, hogy a nyomozóhatóságnak mindenkor vizsgálnia kell, hogy fennállnak-e olyan testi illetve értelmi fogyatékosságok, amelyek a terheltet korlátozzák a védekezésben. Amennyiben a terhelt akárcsak enyhe fokban is gyengeelméjû, a büntetôeljárási szabályok szerint a védô részvétele kötelezô. Véleményem szerint egy 15 000 Ft értékre elkövetett lopás ügyében foganatosított kihallgatáson négy hivatalos személy részvétele már önmagában fenyegetô és indokolatlan. Egy gyengeelméjû személy esetében mindezek a hatások hatványozottabban jelentkeznek, akár beláthatatlan következményei is lehetnek. A kényszervallatás elkövetési magatartása az erôszak, a fenyegetés vagy más hasonló módszer kilátásba helyezése. A hasonló módszer kilátásba helyezése a pszichés és morális kényszer alkalmazását jelenti. Az 1978.232. számú Bírósági Határozat kimondja, hogy a bántalmazáson kívül más kihallgatási módszer is megvalósíthatja a kényszervallatás tényállását. Ezek függnek az ügy jellegétôl, összefüggésben lehetnek az eljárás alá vont személy értelmi képességével, szellemi felkészültségével, élettapasztalatával, sôt életkorával is. Nyilvánvaló ugyanis, hogy szellemileg elmaradott, könnyen befolyásolható vagy tapasztalatlan, fiatalkorú személyekkel szemben már olyan csekélyebb hatású törvényellenes eszköz is alkalmas lehet valótlan vallomás kicsikarására, mely másnál esetleg nem érné el a célját. Az ilyen hátrányok agresszív kilátásba helyezésével is könnyebben megtörhetô, és ezek másoknál kisebb ráhatással is rávehetôk olyan bûncselekmény elismerésére, melyet nem is valósítottak meg…” (részlet a panaszból). r 45 s

FEHÉR FÜZET 2001

A panaszt azonban az illetékes ügyészség elutasította, amit az alábbi két – érdeminek aligha nevezhetô – indoklással magyarázott. „G. Gábor sérüléseivel kapcsolatban az orvoshoz nem ment, így a bántalmazással kapcsolatos ilyen objektív bizonyítékokat felkutatni késôbb már nem volt lehetséges. G. Gábor gyanúsítottkénti kihallgatásán jelenlévô J. László (hatósági tanú) vallomásában elôadta, hogy G. Gábort a kihallgatáskor senki nem bántalmazta, vele szemben erôszakot nem alkalmaztak annak érdekében, hogy a bûncselekmény elkövetését beismerje.” Az ügyvéd által felvetett egyéb kérdésekre és észrevételekre (a szülôk és hozzátartozók tanúvallomásai, Gábor értelmi fogyatékossága, a négy hatósági személy részvétele a kihallgatáson stb.) az ügyészség nem reagált. 2001. augusztus végén a sajtó hírt adott arról, hogy T. faluban két helybeli roma férfi megtámadta és életveszélyesen megsebesítette az egyik helyi rendôrt. Az ügyben G. Gáborral és édesapjával szemben indult nyomozás, védelmüket pedig kirendelt ügyvéd látja el. Irodánk a kirendelt ügyvéddel felvette a kapcsolatot, számára jogi segítséget biztosít, illetve az eljárást figyelemmel kíséri.

r 46 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

Cs. Kálmán (rendôrségi ügy)

Cs. Kálmán K. községbeli roma lakos 2001. június 14-én délután személygépkocsijával elindult a közeli B. községben lévô használt gumitelepre, hogy autójára jobb állapotban lévô, használt gumikat keressen. Korábban gyakran látta, hogy a bekerítetlen, táblával nem jelzett területen mások is válogatnak, ezért úgy gondolta, hogy ez valamiféle gumitemetô. Azonban keresgélés közben hárman megtámadták és bántalmazták. Majd minden alaposabb vizsgálat nélkül a rendôrség is eljárást indított ellene lopás alapos gyanúja miatt, amelyet késôbb megszüntettek, ugyanis büntethetôséget kizáró ok állt fenn, nevezetesen, hogy Cs. Kálmán tévedésben volt.

Amikor Cs. Kálmán megérkezett a telepre, négy férfi éppen a gumik között válogatott. Arra a kérdésre, hogy kié a gumihegy, illetve lehet-e benne válogatni, a következô választ kapta: „…senkié, biztos a gumisok hagyták itt a használhatatlan gumikat, és mi is többször válogattunk már itt.” Cs. Kálmán gyakran jár a gumitelep mellett vezetô országúton, így többször látott ott autókat és embereket. Emiatt jutott arra az elhatározásra, hogy megpróbál a saját autójára is használt gumikat szerezni, mert rokkantnyugdíjasként nincsen pénze újat venni. Autójával beállt a gumirakás mellé, és keresgélni kezdett. Körülbelül egy óra elteltével három férfit pillantott meg, akik feléje közeledtek. Köszönt nekik, de a hozzá legközelebb álló férfi köszönés helyett a nála lévô csôvel fejbe vágta. Cs. Kálmán hiába mondta a három férfinak, hogy nem tudta, kié a gumi, és azt hitte, hogy lehet szabadon válogatni, hamarosan további ütéseket kapott a karjára és a lábára. Másnap reggel felkereste a körzeti orvost, aki látlelet állított ki a sérüléseirôl. A látlelet szerint a sérülések nyolc napon belül gyógyulóak voltak. Ezután Cs. Kálmán elment az r.-i rendôrkapitányságra, hogy bántalmazói ellen feljelentést tegyen. Egy hónappal késôbb kiderült, hogy ellene is eljárás indult lopás vétségének1 alapos gyanúja miatt, ugyanis az ôt ütlegelô férfi feljelentette ôt. A feljelentés szerint Cs. Kálmán a férfi tulajdonában lévô teleprôl harmincöt darab gumiköpenyt akart eltulajdonítani. Cs. Kálmán az esetrôl így nyilatkozott: „Azután a férfi azt mondta, hogy pakoljam vissza a gumikat. Én mondtam neki, hogy nem tudtam, hogy ez a maga területe, nincs kitáblázva, nincs lekerítve, csak parlagon van minden”. Elmondta még, hogy senkit nem akart meglopni, hiszen a területen semmi nem utalt arra, hogy a gumik valakinek a tulajdonát képeznék. Amennyiben lopási szándék vezette volna, nem fényes nappal megy oda, nem egyedül, és nem keresgél nyugodtan hosszú idôn keresztül. Védekezését – miszerint a terület a „senki földje” – alátámasztandó 2001. július 31-én panasszal fordult a környezetvédelmi miniszterhez. Kérte, vizsgálják meg, hogy a tulajdonosként fellépô férfi tulajdonosa-e az

1

1978. évi IV. törvény a Büntetô Törvénykönyvrôl: 316. § (1) Aki idegen dolgot mástól azért vesz el, hogy azt jogtalanul eltulajdonítsa, lopást követ el. (2) A büntetés vétség miatt két évig terjedô szabadságvesztés, közérdekû munka vagy pénzbüntetés, ha a lopást kisebb értékre, vagy a szabálysértési értékre elkövetett lopást

r 47 s

FEHÉR FÜZET 2001

ingatlannak, van-e engedélye a gumitemetô létesítésre, illetve rendelkezik-e a szükséges egyéb hatósági engedélyekkel. A minisztérium a panaszt még augusztusban áttette az Alsó-Duna-völgyi Környezetvédelmi Felügyelôségnek, mint illetékes szervnek. Cs. Kálmán a büntetôeljárás megindítását követôen fordult panaszával irodánkhoz. A panaszban sérelmezte az ellene indult büntetôeljárást és segítségünket kérte. Ezt követôen mind a büntetôeljárást folytató nyomozóhatósággal, mind pedig a környezetvédelmi felügyelôséggel felvettük a kapcsolatot. A felügyelôség szintén megállapította, hogy nem illetékes, így a panaszt és levelünket áttette a KözépDuna-völgyi Környezetvédelmi Felügyelôséghez. A nyomozóhatóság megkeresésünkre azt válaszolta, hogy csak ügyvédi meghatalmazásra ad tájékoztatást. Értesített viszont arról, hogy az ügyfelünk által tett feljelentést – mivel az könnyû testi sértés miatt indult – áttették az r.-i városi bírósághoz, mivel annak hatáskörébe tartozik. A rendôrség végül az alábbiakat állapította meg az ügyben: „A nyomozás során a helyszín megtekintése alapján megállapítást nyert, hogy a felhalmozott gumiköpenyek olyan területre és olyan módon lettek lepakolva, hogy nem utalt semmilyen jel arra, hogy azok a tárgyak valakinek a tulajdonában állnának, azokat lehetett elhagyott dolognak vélni.”2 A nyomozást ezért 2001. szeptember 28-án a Be. 139. § (1) bekezdés c, pontja3 alapján megszüntették, mivel büntethetôséget kizáró ok (tévedés4) állt fenn. 2001. december 4-én telefonon tájékoztatást kaptunk a Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi Felügyelôségtôl, amely a vizsgálatot lefolytatta, és megállapította, hogy valóban illegálisan mûködik a gumilerakó. A gumi ugyanakkor nem minôsül veszélyes ipari hulladéknak, így az ügyben nem a felügyelôség, hanem az illetékes jegyzô jár el, ugyanis a tulajdonosnak az adott területre nincs lerakási engedélye. Irodánk a felügyelôségtôl várt írásbeli tájékoztatás alapján fogja majd eldönteni, hogy milyen további jogi lépéseket kezdeményez a Cs. Kálmánt feljelentôk ellen.

2

Az 1959. évi IV. törvény a Polgári Törvénykönyvrôl 127. § rendelkezik a gazdátlan javak elsajátításáról: „Ha a dolognak nincs tulajdonosa, azon birtokbavétellel bárki tulajdonjogot szerezhet.” Akkor lehet tulajdont szerezni, ha a dolognak nincs tulajdonosa, ilyen esetben a tulajdonszerzés birtokbavétellel történik. A dolognak vagy nem is volt tulajdonosa, vagy a korábbi tulajdonos szándékosan felhagyott a tulajdonjogával. Ennek tipikus példája a szemét, hiszen a kukába kidobott dolgok esetén a tulajdonos már nem kívánja a továbbiakban tulajdonosi jogosítványait gyakorolni. 3 1973. évi I. törvény A büntetôeljárásról (Be) 139. § (1) A nyomozást határozattal meg kell szüntetni, ha a) a cselekmény nem bûncselekmény, vagy azt nem a gyanúsított követte el; b) a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg bûncselekmény elkövetése, az elkövetô kiléte, illetôleg az, hogy a bûncselekményt a gyanúsított követte el, és az eljárás folytatásától sem várható eredmény; c) a büntethetôséget kizáró vagy megszüntetô ok áll fenn; d) a cselekményt már jogerôsen elbírálták. Btk. 27. § (1) Nem büntethetô az elkövetô olyan tény miatt, amelyrôl az elkövetéskor nem tudott. (2) Nem büntethetô, aki a cselekményt abban a téves feltevésben követi el, hogy az a társadalomra nem veszélyes, és erre a feltevésre alapos oka van. (3) A tévedés nem zárja ki a büntethetôséget, ha gondatlanság okozza, és a törvény a gondatlanságból eredô elkövetést is bünteti.

r 48 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

F. László (rendôrségi ügy)

2000. március 27-én Budapesten F. László, a 100 Tagú Cigányzenekar mûvésze elôadás után hazafelé tartott gépkocsijával, amikor egy keresztezôdésben a piros lámpánál hátulról beleszaladt egy pénzszállító kocsi. Az esetet követôen – mivel felelôsségét egyik fél sem ismerte el – a helyszínre hívták a rendôrséget. A kiérkezô járôr jegyzôkönyvbe vette a felek adatait, és aláíratta velük azt. F. László állítása szerint a rendôrök az ô állításait nem hallgatták meg, hanem azonnal az ô felelôsségét kezdték firtatni. F. László nem ismerte el felelôsségét. A rendôrök ezen túl semmiféle, a helyzet tisztázására irányuló lépést nem tettek – igaz, hogy esôs idô volt, és mivel az intézkedôk nem közlekedési rendôrök voltak, nyomrögzítési eszközzel nem rendelkeztek.

A rendôrök közúti közlekedési szabályok kisebb fokú megsértése miatt feljelentést tettek F. László ellen, akit a szabálysértési hatóság 15 000 Ft-os pénzbírsággal sújtott. A határozat ellen F. László kifogással élt. A Pesti Központi Kerületi Bíróság azonban a szabálysértési hatóság határozatát hatályában fenntartotta. Indoklásul a bíróság megállapította, hogy a kifogás nem alapos, ugyanis a szabálysértési hatóság határozatát akkor lehet visszavonni, ha a hatóság helytelenül alkalmaz jogszabályt az eljárás során. Ez az adott esetben nem állt fenn. Egyebekben a szabálysértési hatóság határozata – a rendelkezésre álló adatokból – helyesen állapította meg a tényállást. Ez az indokolás lényegében rávilágít arra, hogy mi okozza az igazi nehézséget az ilyen és ehhez hasonló esetekben. Hozzátesszük, hogy a probléma nem elsôsorban az alkalmazható joghátrány mértékében, súlyosságában rejlik, de mint esetünkbôl is kiderült, adott helyzetben ez is igen nagy terhet ró az eljárás alá vont személyre. A bíróság indokolása egy mondat erejéig tért ki a tényállás helyességére. Ez meg is felel a szabálysértési törvény1 94.§ (2) bekezdésének, mely szerint „A bíróság a szabálysértési hatóság határozatát a) hatályban tartja, ha a kifogás alaptalan; b) megváltoztatja, ha a szabálysértési hatóság jogszabályt helytelenül alkalmazott.” Ez a jogszabályhely tehát abból a vélelembôl indul ki, hogy a szabálysértési hatóság elôtt megállapítást nyert tényállás helyes. Természetesen utalni kell arra is, hogy nagy valószínûséggel a fenti szakasz azt a célt (is) szolgálja, hogy az egyébként is túlterhelt bíróságokat bizonyos feladatok alól mentesítse (a törvény indokolása szerint: „Lényegesen gyorsítja és egyszerûsíti a bírói eljárást…”). Csakhogy, a rendelkezés jellegénél fogva éppen arra nem alkalmas, hogy a kifogásolt szabálysértési határozatot a bíróság ténybelileg ellenôrizze, pedig véleményünk szerint a kifogások jelentôs részét nem eljárási szabálysértés, hanem a tényállás vitatottsága miatt nyújtják be2. Ennek következtében lehet, hogy a kifogás elbírálása után az eljárás gyakorlatilag lezárul (illetve bírság megfizetésére, behajtására kerül sor), viszont sok esetben elôfordulhat, hogy az eljárás alá 1

1999. évi LXIX. törvény a szabálysértésekrôl Ennek praktikus okai vannak: egyrészt a jogszabálysértés lehetôsége vélhetôen csekély, inkább a megállapított tényállás helyességét vitatja az eljárás alá vont személy; másrészt kifogás híján elvesztheti a jogorvoslat lehetôségét. Ily módon – az igazát keresô fél – kvázi „kifogási kényszerbe” kerül. 2

r 49 s

FEHÉR FÜZET 2001

vont személy tárgyalást kér, hogy ilyen módon bizonyíthassa igazát. Ezzel a kör bezárul, az idézett szakasz tehermentesítô jellege pontosan az ellenkezô hatást fogja kiváltani, azaz a bíróság kénytelen – adott esetben több alkalommal – tárgyalást tartani. F. László a kifogás elintézése után kérte a bíróságot, hogy a határozatot helyezze hatályon kívül, és az eljárást szüntesse meg. A tárgyaláson F. Lászlót dr. Furmann Imre képviselte. Az eljárás során fény derült arra, hogy a rendôrség milyen adatokat és bizonyítékokat tárt a szabálysértési hatóság elé, aminek alapján F. Lászlót elmarasztalták. Ezek szerint a helyszínen történtek után a járôr feljegyzései, adatai alapján a rendôrség egy ún. helyszínvázlatot készített. Mint a tárgyaláson kiderült, ez rendszeres gyakorlat a kisebb, ún. koccanásos baleseteknél. Annak ellenére, hogy a helyszínen nem történik részletesebb adatfelvétel vagy nyomrögzítés a baleset körülményeire nézve, utólag mégis helyszínvázlatot készítenek, ami ezután lényegében az egyetlen bizonyítéknak tekinthetô. A tárgyaláson a szabálysértési hatóság nem vett részt, illetve a két alkalommal is beidézett tanú – a balesetben érintett másik gépkocsi sofôrje – egyszer sem jelent meg. F. László jogi képviselôje indítványozta szakértô kirendelését, hogy az iratok, különösen a helyszínvázlat tartalmát összevesse F. László állításaival és az általa csatolt fényképfelvételekkel. A rendelkezésre álló adatok alapján a szakértô nem tudott egyértelmûen állást foglalni azt illetôen, hogy pontosan hogyan rekonstruálhatók az események, illetve ki tekinthetô a baleset okozójának. A helyszínvázlat elemzése során a szakértô az alábbiakat állapította meg: „…A szabálysértési feljelentéshez csatolt helyszínvázlattal kapcsolatban mindenekelôtt rögzíteni kell, hogy az egyetlen méretmegjelölést sem tartalmaz, az ütközés – törésdarab maradványok – helyére vonatkozólag sem ad pontos információt, továbbá a keletkezett féknyomokra sem tesz utalást. Mindezeken túlmenôen a Hungária körúton – a baleset helyszínén – lévô négy forgalmi sávból is csak hármat tüntet fel, nem jelöli a jármûosztályozó nyílsorait sem […], nem tartalmazza az ún. helyzetjelzô vonalat (STOP vonal), a kijelölt gyalogátkelôhelyet, a jelzôtáblákat sem, tehát a helyszínrajz egyértelmûen hiányosnak tekinthetô. A helyszínvázlattal kapcsolatban korábban is tettem már megállapításokat, melyek szerint az helytelenül ábrázolja az ütközô jármûvek ütközéskori elhelyezkedését, a jármûvek hossztengelyének egymáshoz viszonyított szögét, és a gépkocsik azon részeit, amelyek ténylegesen egymáshoz ütköztek. […] Az elmondottakból kitûnik, hogy a helyszínvázlat csak korlátozottan tekinthetô megalapozottnak – az egyéb hiányosságok miatt is. A fenti megállapításhoz a következôket kívánom hozzáfûzni: több évtizedes szakértôi tapasztalataim alapján kijelenthetem, hogy a nem közlekedési helyszínelôk mérôszalaggal, vagy egyéb mérôeszközzel felszerelve nincsenek, így – legjobb szándékuk ellenére – sem tudnak fékúthosszakat, törésmaradványok helyét, stb. helyszínvázlatukon megjelölni. Egyes kritikus esetekben lépésszámmal kísérlik meg a fontosabb pontokat stacionálni, azonban egy lépés hosszát még ilyen esetekben sem rögzítik. Általánosságban tehát megállapítható, hogy e helyszínvázlatok többnyire hiányosak, a helyszínelôk a balesetet követô kiérkezésükkor látható jármû elhelyezkedések szabadkézi felvázolása után, bázishelyükre visszatérve szerkesztik fel azokat.” A Pesti Központi Kerületi Bíróság 2001. október 11-én tartotta volna a következô tárgyalást, ahol a szakértôi véleménnyel kapcsolatban is nyilatkozhatott volna az eljárás alá vont személy. Erre azonban F. László halála miatt nem kerülhetett sor. A bíróság így az eljárást megszüntette. Ugyanakkor az ügyben irodánk 2001. október 15-én a XIV. kerületi Rendôrkapitányság vezetôjéhez fordult azt kifogásolva, hogy a baleset idôpontjában a helyszínre érkezô rendôrök nem jog- és szakszerûen jártak el. Kértük, hogy a rendôrkapitányság vizsgálja meg, hogy az ilyen esetekben a hasonló intézkedések megfelelnek-e a jogszabályoknak. A levelet egyben megküldtük az Országos Rendôrfôkapitánynak is, kérve, hogy kísérje figyelemmel a vizsgálatot. A XIV. kerületi Rendôrkapitány válaszában az intézkedést jogszerûnek ítélte, ugyanakkor a szakszerûtlenség és a felszerelés híján való intézkedések vonatkozásában egyetértett velünk. r 50 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

F. Gábor (gyermekvédelmi ügy)

B. Olga 1996. szeptember 2-án családi ház építésébe kezdett H. községben. Az építéshez az OTP-vel kötött szerzôdés értelmében öt kiskorú gyermeke után 2 600 000 forint lakásépítési kedvezményt (ún. szoc.pol. támogatást) vett igénybe. Az asszony gyermekeit egyedül nevelte, az édesapa nem tartott kapcsolatot a családdal. B. Olga még az építkezés befejezése elôtt, 1999. április 14-én elhalálozott, az apa ekkor éppen börtönbüntetését töltötte. Az egyedül maradt gyerekek elôbb állami gondozásba, majd rokonokhoz kerültek. A gyámságot betöltô rokonok 2001. február 28-án levelet kaptak az OTP-tôl, melyben felszólítják ôket, hogy a gyerekek tartozása fejében 15 napon belül fizessenek meg 2 400 000 forint tartozást, és 2 061 593 forint késedelmi kamatot, összesen 4 501 593 forintot, mivel a lakásépítési szerzôdés azonnali hatállyal felmondásra került .

Az édesanya halála után az anyai nagyapa azonnal magához vette a gyerekeket. A halálesetrôl értesülve azonban a jegyzô – rendôri karhatalom igénybevételével – az összes gyermeket elszakította a családtól: a nagyobbakat a megyasszói gyermekotthonba, a két kisebbet pedig a nagybarcai csecsemôotthonba vitette. Miután a gyermekeket a nagyapától elvitték, a hozzátartozók már másnap megjelentek az illetékes gyámhivatalban, és kérték, hadd vegyék ôket magukhoz. Ez mindenképpen jobb megoldás lenne, mint intézetben elhelyezni ôket. A legkisebb gyermek ekkor még kétéves sem volt. Annak ellenére, hogy a családtagok mindenben együttmûködtek a hivatallal és az ügyet sürgették is, csak hét hónap elteltével sikerült ôket az intézetbôl kihozni. Ekkor a gyermekeket két hozzátartozó családjában, F. Gábornál és F. Tamásnál helyezték el. F. Gábort és F. Tamást hivatalos gyámmá is kinevezték. A gyermekek védelmérôl és a gyámügyi igazgatásról szóló törvény1 72. § (1) bekezdése értelmében, ha a gyermek felügyelet nélkül marad és emiatt szükségessé válik azonnali elhelyezése, a gyámhivatal ideiglenesen helyezi el, elsôsorban a nevelésére alkalmas, azt vállaló különélô szülônél, más hozzátartozónál, illetve személynél. A gyermekotthonba vagy bentlakásos intézetbe való beutalás csak akkor kerül szóba, ha az említetteknél való elhelyezésre nincs lehetôség. A törvény 73. § (1) bekezdése alapján az illetékes gyámhivatal az ideiglenes elhelyezést követôen 30 napon belül megvizsgálja, hogy megszüntethetô-e az ideiglenes hatályú elhelyezés. A 75. § alapján szintén 30 napon belül a gyermek gyámjául rendeli azt a hozzátartozót vagy más személyt, akinél a gyermeket ideiglenes hatállyal elhelyezték. Érthetetlen tehát, hogy az F. gyerekeknek miért kellett hét hónapot várniuk két gyermekotthonban, egymástól elszakítva, miközben több hozzátartozó is szívesen befogadta volna ôket. Miután az árvák kikerültek az intézetekbôl, 2001. február 28-án F. Gábor és Tamás levelet kaptak a T. városi OTP-tôl. Ebben felszólítják ôket, mint a néhai B. Olga kiskorú gyermekeinek törvényes gyámjait, hogy 15 napon belül fizessenek meg 2 400 000 forint tartozást, valamint 2 061 593 forint késedelmi kamatot, összesen 4 501 593 forintot, mivel a lakásépítési szerzôdést az OTP azonnali hatállyal felmondta2. Mint kiderült,

1 2

1997. évi XXXI. törvény Olyan esetben, amikor egy ún. szoc.polos ház nem épül fel, az építkezésre felvett összeget vissza kell fizetni a Magyar Államnak.

r 51 s

FEHÉR FÜZET 2001

a gyermekek édesanyjuk halálát követôen hagyatéki teherként örököltek 80 000 forint temetési költséget, 2 600 000 forint tartozást annak kamataival a Magyar Állam felé, és a befejezetlen H. községbeli ingatlant. Amint azt írtuk, az édesanya halála után azonnal intézeti gondoskodásba kerültek az árvák, ezért a gyámhivatal eseti gondnokot nevezett ki, hogy a hagyatéki ügyekben eljárjon. Bár a családjogi törvény (Csjt)3 96. § (1) értelmében a gyámhatóság elsôsorban a gyámság ellátására alkalmas rokont, illetôleg más, családi kapcsolatban álló személyt rendel ki gyámul, ebben az esetben valamiért másképpen jártak el. A hagyatéki végzés szerint az eseti gondnok a hagyatékot terhelô tartozást mind a jogcím, mind pedig az összeg tekintetében elismerte. A hagyatéki eljárásról szóló rendelet4 52. § (3) értelmében a közjegyzônek különös gonddal kell ügyelnie arra, hogy a kiskorú és a gondnokság alatt álló örökösök érdekei sérelmet ne szenvedjenek. A Polgári Törvénykönyvrôl szóló törvény (Ptk.)5 674. § (1) alapján az örökös az öröklés megnyílása után az örökséget visszautasíthatja. Örökös hiányában a hagyaték szükségszerû örököse a Magyar Állam. Jelen esetben tehát mind a közjegyzônek, mind pedig a gyerekeket képviselô kirendelt eseti gondnoknak mindenekelôtt a gyerekek érdekeit szem elôtt tartva kellett volna eljárnia. Az eseti gondnoknak lehetôsége lett volna arra, hogy a kamatokkal együtt több millió forintra rugó tartozást is magába foglaló hagyatékot visszautasítsa. Igaz, hogy ezzel visszautasította volna a félkész ingatlant is, azonban már akkor nyilvánvaló volt, hogy az épület befejezésére semmi remény, annak állapota csak folyamatosan romlani fog, és abból a gyermekeknek semmi haszna nem származik majd. Amennyiben a hagyatékot visszautasítják, a tartozás visszaszáll a Magyar Államra. A hagyatéki végzést megküldték többek között a gyámhivatalnak és a jegyzônek is, fellebbezni azonban senki nem kívánt ellene. A gyámhatóságokról valamint a gyermekvédelmi és gyámügyi eljárásról szóló kormányrendelet6 157.§ (1) bekezdése alapján a gyámhivatal a hagyatékátadó végzés alapján megvizsgálja, hogy a gyermek képviselete biztosított volt-e, illetve a közjegyzô intézkedése alapján nem sérültek-e a gyermek érdekei. A (3) bekezdés szerint a gyámhivatal az ilyen esetek orvoslására a hagyatékátadó végzés ellen fellebbezéssel él, vagy szükség szerint intézkedik az igények perrel való érvényesítése érdekében. A hagyatéki eljárásról szóló törvény 73. § (3) bekezdése alapján kiskorú érdekében fellebbezéssel a jegyzô is megtámadhatja a hagyatékátadó végzést. Úgy tûnik azonban, hogy esetünkben mindenki megfelelônek találta az eljárást, így a végzés jogerôre emelkedett. Ez azt jelenti, hogy az F. gyerekek jelenleg már több mint négymillió forinttal tartoznak a Magyar Államnak. Mire felnônek, a kamatok következtében ez az összeg valószínûleg meghaladja majd a tízmillió forintot. Az árvák jelenlegi gyámjai, F. Gábor és Tamás a hagyatéki tárgyaláson nem lehettek jelen, így az ott született végzés ellen sem élhettek kifogással. Az OTP mégis úgy döntött, hogy rajtuk hajtja be a tartozást. A fizetési felszólítás kézhezvétele után a két családfô azonnal felkereste az OTP-t, ahol az ügyintézô felvilágosította ôket, hogy ha továbbra is ôk maradnak a gyerekek gyámjai, ôk fognak felelni az édesanya halála után keletkezett adósságért. Kérdésükre, hogy mit tehetnének ez ellen, azt a választ kapták, hogy adják vissza a gyermekeket állami nevelésbe. F-.ék segítséget, tanácsot kértek a gyámhivataltól. Jóllehet a hivatal szerint az OTP jogszerûtlenül járt el, a családoknak nem tudott megnyugtató választ adni, és semmilyen segítséget vagy lehetséges alternatívát sem kínált fel. A gyám jogait és kötelességeit egyébként a Csjt. 101-104. § szabályozza. Ez rendelkezik arról, hogy a gyám felel a kiskorú vagyonáért, köteles együttmûködni a gyámhatósággal, a gyámsága alatt állónak okozott kárt köteles megtéríteni, illetve mûködéséért nem követelhet díjazást. A törvény azonban sehol nem rendelkezik úgy, hogy a gyám saját vagyonával felelne olyan adósságért, ami a gyámsága alatt álló személy szülôjének elhalálozása következtében keletkezett. F.-ék azonban nem voltak tisztában a jogi helyzettel, komolyan vették a pénzintézet felszólítását, illetve tájékoztatását. Így odáig

3

1952. évi IV. törvény 6/1958. IM rendelet 5 1959. évi IV. törvény 6 149/1997. Kormányrendelet 4

r 52 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

jutottak, hogy úgy érezték, kénytelenek lemondani a gyerekek nevelésérôl, és vissza kell küldeniük ôket az intézetbe. A gyámhatóság még azután sem tett semmilyen lépést az ügyben, hogy a két gyám megtette a lemondó nyilatkozatot. Ekkor fordult irodánkhoz F. Gábor, és segítségünket kérte. Ô ugyanis ragaszkodott a gyermekekhez, és tudta, hogy számukra is rettenetes lenne, ha intézetbe kellene menniük. A jelzést követôen az OTP-vel és a gyámhivatallal is felvettük a kapcsolatot, elôször csak telefonon. Ez nem vezetett eredményre, ugyanis az OTP egy idô után határozottan elzárkózott az együttmûködéstôl, a gyámhivatalt pedig nem sikerült meggyôznünk arról, hogy a kiskorú gyerekek családban való nevelkedése érdekében nekik is lépéseket kellene tenniük az ügy tisztázása érdekében. Részünkrôl, illetve a gyámok részérôl az is felmerült, hogy F.-ék inkább nevelôszülôi státuszban nevelnék tovább a gyerekeket. Ebben az esetben ugyanis egyrészt megkapnák azt az állami támogatást, ami a gyerekek után a nevelôszülônek jár, másrészt az OTP sem zaklatná ôket tovább. Míg ugyanis a gyám semmilyen javadalmazásban, támogatásban nem részesül, ha saját háztartásában neveli a gyámsága alatt álló kiskorút, a nevelôszülô, aki nem köteles egyben a gyámi tisztséget is elvállalni, meglehetôsen komoly összeget kap minden nevelt gyermek után. F. Gábornak és Tamásnak a befogadott árvákon kívül saját gyermekei is vannak, és anyagi helyzetük igen nehéz. Nagyon nagy segítség lenne számukra a nevelôszülôként kapható támogatás. Ahhoz, hogy valaki nevelôszülô legyen, a jogszabályban rögzített alkalmasságon kívül egy tanfolyamot is el kell végeznie. F.-ék ezt szívesen vállalták volna, a gyámhatóság azonban elzárkózott attól, hogy segítsen nekik ebben az irányban továbblépni. A gyámhatóság szerint a kérdést csak úgy lehetne megoldani, ha a gyerekeket ismét intézeti nevelésben vennék, s a családfôk ezalatt elvégeznék a tanfolyamot. A gyermekeket ezután visszahelyeznék a családokhoz. Szerintük azonban ez túl bonyolult eljárás lenne, így nem is gondolkodtak azon, hogyan lehetne kivitelezni. Mivel a telefonos egyeztetések nem vezettek eredményre, a helyszínre utaztunk. Elôször a T. városi OTPt kerestük fel a két családfô társaságában. Az OTP-nél sikerült az üggyel foglalkozó ügyintézôvel és a jogi igazgatóval beszélnünk. Tulajdonképpen csak egyetlen dolgot szerettünk volna megtudni: milyen jogszabály alapján járt el az OTP, amikor a fizetési felszólítást a két családnak elküldte. Melyik az a törvény, amely kimondja, hogy a gyám vagyonával felel a kiskorú által megörökölt adósságért. Kérdésünkre azonban minduntalan kitérô választ kaptunk, s végül az ügyintézô közölte velünk: „józan paraszti eszére hallgatva” döntött úgy, hogy megpróbálja a gyámokon behajtani az adósságot. Arra a kérdésünkre, hogy az OTP egyéb esetekben is a „józan paraszti ész” alapján küld-e ki tizenöt napos határidôvel több, mint négymillió forintról szóló fizetési felszólítást, végképp nem kaptunk feleletet. Annyit azonban sikerült megtudnunk, hogy a pénzintézet lezárta az aktát, és megküldi a Kincstári Vagyonigazgatóságnak. Ettôl a ponttól ott intézik majd az adósság behajtását. Ezután felkerestük a gyámhivatalt, ahol közölték: ôk is gondolták, hogy az OTP jogszerûtlenül jár el, és a gyerekek természetesen a családoknál maradhatnak, ha a családfôk visszavonják a lemondó nyilatkozatokat. A nevelôszülôi státusszal kapcsolatban továbbra sem tettek konstruktív javaslatot, és nem ajánlottak megoldási lehetôséget. Az ügy jelenleg valahol az OTP és a Kincstári Vagyonigazgatóság között vesztegel. A két család mind a mai napig nem kapott értesítést arról, hogy mi történik az adóssággal. A félkész ingatlan állapota fokozatosan romlik, a környékbeliek már széthordták belôle, amit lehetett. Mire a gyerekek felnônek, már talán csak az alapok lesznek a helyükön. A tetemes adósság ezzel szemben folyamatosan kamatozik.

r 53 s

FEHÉR FÜZET 2001

A. Józsefné (munkaügyi diszkrimináció)

A. Józsefné 1986. február 5-tôl az Sz. városbeli szovjet gôzmosoda alkalmazásában dolgozott. 1988 áprilisától gyesen, majd gyeden volt gyermekével. 1991 áprilisában visszament a munkahelyére, hogy a munkát újból felvegye, ott azonban már senkit nem talált. Az ajtók le voltak lakatolva. Ekkor értesült arról, hogy munkahelye idôközben megszûnt, valamennyi munkatársa végkielégítést kapott – ôt kivéve. Amíg ott dolgozott, A. Józsefné volt az egyetlen roma a mosodában. Sem a fônöke, sem munkatársai nem látták fontosnak, hogy értesítsék ôt munkahelye megszûnésérôl, sem arról, hogy a dolgozóknak végkielégítés jár.

Azon kívül, hogy a munkahelyét elveszítette – anélkül, hogy a neki járó végkielégítést munkatársaihoz hasonlóan megkapta volna –, az asszony a munkakönyvét sem kapta vissza. Arról sem értesítették, hogy munkaviszonya mettôl - meddig tartott, és miért szûnt meg. Nem számolták el háromévi szabadságát, sem a felmondási idejét. Mivel munkakönyvét nem kapta vissza, munkanélküli segélykérelmét az illetékes szerv visszautasította. A. Józsefné egy kis vidéki településen lakik, ahol nagyon nehéz munkát találni. Négy évvel késôbb sikerült csak elhelyezkednie, azonban új munkahelyén a közalkalmazotti besorolás alapján neki ténylegesen járónál eggyel rosszabb kategóriába került, mivel itt sem tudta igazolni az elôzô munkaviszonyát. A. Józsefné panaszával megkereste a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Társadalombiztosítási Igazgatóságot, a Honvédségi Dolgozók Szakszervezetének Központi Jogsegélyszolgálatát, a Magyar - Szovjet Vegyesbizottság Titkárságát, a Köztársasági Megbízott Szolnok Területi Hivatalát, végül pedig a Megyei Munkaügyi Döntôbizottságot. Egyik fórum sem tudott segíteni rajta, mivel a szovjet gôzmosoda jogutód nélkül szûnt meg. 1992. január 10-én keresettel fordult a bírósághoz, amelyben kérte, hogy munkakönyvét visszakaphassa, és hogy állapítsák meg munkaviszonya megszûnésének idôpontját. Kérte továbbá, hogy a bíróság állapítsa meg részére a ki nem vett szabadságok értékét, a felmondási idôre járó munkabért és a ki nem fizetett végkielégítést, összesen 91 964 forintot. Emellett kérte, hogy a Magyar Államot, mint alperest kötelezze 200 000 forint általános kártérítés megfizetésére1. A. Józsefné részére a Honvédségi Dolgozók Szakszervezetének Jogsegélyszolgálata biztosított jogi képviselôt a perben. A Pesti Központi Kerületi Bíróság 1992. október 21-én hozott ítéletében elutasította az asszony keresetét. Indoklásában kifejtette, hogy a hivatkozott törvény hatálya az 1957. évi törvényerejû rendelettel kihirdetett egyezmény alapján ideiglenesen Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok, továbbá az állományukba tartozó személyek által szolgálati kötelezettségük teljesítése közben a Magyar Köztársaság területén okozott

1 Keresetében a Magyar Köztársaság területén ideiglenesen tartózkodó szovjet csapatok, illetôleg azok állományába tartozó személyek által okozott károk megtérítése iránti igények bírósági úton történô érvényesítésérôl szóló 1991. évi XXX. törvényre , illetve a Magyar Népköztársaság Kormánya és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének Kormánya között a Magyar Népköztársaság területén ideiglenesen tartózkodó szovjet csapatok jogi helyzete tárgyában Budapesten 1957. május 27-én aláírt egyezmény kihirdetésérôl szóló 1957. Évi 54. számú törvényerejû rendeletre hivatkozott. Az utóbbit az 1999. Évi LXI. Törvény hatályon kívül helyezte.

r 54 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

károk megtérítése iránti igényekre terjed ki. Ez azonban kizárólag a szolgálati kötelezettség teljesítése közben okozott károkra vonatkozik, így a Magyar Állam helytállási kötelezettsége is csak erre vonatkozóan áll fenn, és nincs ilyen felelôssége a szolgálati viszonyon kívül okozott károkért, illetve a szerzôdéses viszonyból eredô követelésekért. A. Józsefné a munkaszerzôdés szabálytalan megszûnésébôl származó igényeit kívánta érvényesíteni, amelyért a munkáltató szovjet gôzmosoda a munkaszerzôdés alapján tartozik felelôsséggel. A. Józsefné 1992. szeptember 12-én az elsôfokú ítélet ellen fellebbezést nyújtott be, melyben kifejtette, hogy a szovjet gôzmosoda – szolgálati kötelezettségét megszegve – nem úgy járt el, ahogyan a reá vonatkozó jogszabályok elôírták. Ezzel alkalmazottjának, egy magyar állampolgárnak kárt okozott. Ezen túlmenôen a gôzmosoda személyügyi alkalmazottja is megszegte szolgálati kötelezettségét, amikor A.-né munkaviszonyát nem rendezte. Ezen túl hivatkozott az 1957-es egyezmény 9. és 10. cikkeire, amelynek az anyagi károk megtérítésére vonatkozó rendelkezései szerint kell kielégíteni minden olyan igényt, amely szovjet katonai alakulat, katonai intézmény, szovjet csapatok állományába tartozó személy vagy családtagja (…) által jogellenes cselekménnyel (…) okozott kárból származik, illetve egyrészrôl szovjet katonai alakulat, intézmény, másrészrôl magyar állampolgár között létrejött szerzôdéses kötelezettségbôl származik. Végül pedig olyan kár esetén, amely abból származik, hogy a fenti személyek szolgálati kötelezettségük teljesítése közben mulasztással vagy egyéb cselekménnyel magyar állampolgárnak kárt okoztak. Az ügyben a Fôvárosi Bíróság 2001. május 11-én hozott jogerôs ítéletet, mely az elsôfokú bíróság döntését helybenhagyta. Indoklásában kifejtette, hogy az 1991. évi XXX. törvény alapján egy magyar állampolgár munkaviszonyon alapuló igénye a Magyar Állammal szemben nem érvényesíthetô. Mivel a kártérítési igény is ezen a jogviszonyon alapul, ez sem vonható a fenti törvény hatálya alá. A bíróság szerint nem volt megállapítható az sem, hogy a Magyar Állam a megszûnt külföldi munkáltató jogutódja. A. Józsefné, bár a bírósági eljárásokat elveszítette, mégsem tudott belenyugodni a vele történtekbe. 1993ban a Pénzügyminisztériumhoz fordult, ahonnan azt a tájékoztatást kapta, hogy bár a bíróság ítélete alapján a Magyar Állam nem kötelezhetô a kártérítés megfizetésére, annak azonban nincs jogi akadálya, hogy peren kívül önkéntes teljesítésben annak képviselôjével megegyezzen. Javasolták neki, hogy az Igazságügyi Minisztériumnál kezdeményezzen ilyen irányú megállapodást. A.-né megpróbálkozott ezzel is, de újra sikertelenül. 1995-ben, amikor tudomást szerzett arról, hogy az Állampolgári Jogok Országgyûlési Biztosának Hivatala megkezdte mûködését, újabb reményt látott arra, hogy igazát valahol érvényesíteni tudja, így kálváriáját megírta oda is. Mint eddig mindenhonnan, innen is csak egy pár soros tájékoztatást kapott arról, hogy ügyében itt sem illetékesek eljárni. 2001. májusában, 15 évvel azután, hogy beállt a szovjet gôzmosodába dolgozni, A.-né panaszával felkereste Irodánkat. Az iratok áttanulmányozása során láttuk, hogy ügyében, tekintettel elsôsorban az eltelt idô hosszúságára, már semmilyen jogi lehetôség megtételére nincs mód. Az egyetlen, amit még megpróbáltunk, hogy a Honvédelmi Minisztériumhoz fordultunk, ismertettük A.-né évek óta tartó kálváriáját, és kértük, hogy a minisztérium méltányossági alapon enyhítse az ôt ért károkat. Levelünkre 2001. augusztus 16-án kaptunk választ a HM Igazgatási és Közjogi Kodifikációs Fôosztályától. A pár soros levélben sajnálattal tájékoztatták irodánkat arról, hogy a Honvédelmi Minisztérium szûkös pénzügyi keretei nem teszik lehetôvé, hogy a honvédség állományába nem tartozó személynek anyagi támogatást adjon.

r 55 s

FEHÉR FÜZET 2001

E.-i pizzéria (vendéglátó ipari diszkrimináció)

E. város egyik diszkójába – vélhetôen származásuk miatt – több roma vezetôt nem engedtek be. Másnap az érintettek a polgármesteri hivatalban jegyzôkönyvet vetettek fel a jegyzôvel, illetve közösen panaszt tettek a történtek miatt.

2001. szeptember 20-án az Autonómia Alapítvány szervezésében több országból (bulgár, román, magyar) roma vezetôk érkeztek E. városba egyhetes látogatásra. Az utazás célja az volt, hogy a résztvevôk – a PAKIV csoport tagjai – a megyében mûködô cigány szervezetek és az önkormányzatok együttmûködését tanulmányozzák. Péntek este a csoport tagjai szórakozni szerettek volna a város egyik pizzériájában mûködô diszkóban. Az ajtóban álló fiatalember azonban nem engedte be ôket. Arra hivatkozott, hogy oda csak tagsági igazolvánnyal lehet belépni. Az érintettek tudták, hogy a helyiségben már bent tartózkodik a csoport két tagja, akiken nem látszik roma származásuk. A kimondottan fehér bôrû, angolul beszélô két fiatal is valószínûleg tagsági igazolvány nélkül jutott be. Ennek alapján a kint rekedtek úgy gondolták, hogy az ajtónál álló emberek csak kifogásokat keresnek, hogy belépésüket megakadályozzák, kérték tehát, hogy hívják oda a tulajdonost. A biztonsági ôrök közölték velük, hogy a tulajdonos nem tartózkodik ott, és meglehetôsen durva stílusban utasították ôket, hogy hagyják el a helyiséget. A csoport megszégyenülten távozott, majd az udvaron találkozott több helyi roma fiatallal is, akik elmondták, hogy ez folyamatosan így megy, cigányok a diszkóba egyáltalán nem juthatnak be. A társaság néhány tagja nem tudott belenyugodni az esetbe, pár perc múlva visszatért, és ismét megpróbált bemenni. Az ajtónállók azonban közölték velük, hogy korábban már elég világosan elmondták, hogy a társaság tagjai ide nem léphetnek be. A csoport szeptember 25-én a helyi polgármesteri hivatalban a jegyzô elôtt jegyzôkönyvbe vetette a velük történteket. Ebben felhívták a város vezetésének figyelmét arra, hogy az ilyen és ehhez hasonló esetek amellett, hogy törvényt sértenek, tovább erôsítik a társadalomban tapasztalható rasszizmust. Véleményük szerint a Magyar Államnak, az állami intézményeknek, valamint minden magyar állampolgárnak joga és kötelessége, hogy fellépjen a hátrányos megkülönböztetés és az emberi jogokat sértô cselekedetek ellen. Végül kérték, hogy az eset kerüljön kivizsgálásra, és az illetékesek tegyék meg a szükséges lépéseket. Mivel a csoport pár napon belül továbbutazott Bulgáriába, egyéb lépést nem tettek az üggyel kapcsolatban, a jegyzôkönyv egy példányát azonban eljuttatták irodánkhoz. Meghatalmazást tehát senki nem adott arra, hogy jogi eljárást indítsunk, ezért levélben kerestük meg a jegyzôt, kérve, hogy tájékoztasson bennünket arról, milyen lépéseket tett a panasztételt követôen. Kíváncsiak voltunk arra is, hogy ki a nevezett pizzéria tulajdonosa, ki, milyen formában mûködteti ott a péntek esti diszkót, milyen alapon kérnek tagsági igazolványt, és valóban mindenkitôl megkövetelik-e azt. A jegyzô 2001. november 27-én kelt válaszában tájékoztatta irodánkat arról, hogy a város polgármestere 2001. szeptember 28-án közleményt tett közzé a városi televízióban az esettel kapcsolatban, illetve a jegyzôkönyv egy másolati példányát megküldték a B-A-Z. Megyei Fogyasztóvédelmi Felügyelôségnek. A polgármester a közleményben kinyilvánította, hogy a település testületei és vezetôi az Alkotmányban és a jogszabályokban jelzetteket, ezeken túl a közbiztonságot tartják szem elôtt. Ezért a hatáskörükbe tartozó intézkedéseket r 56 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

jelen esetben is megteszik. Kéri ugyanakkor az illetékeseket, hogy a jövôben fokozottan figyeljék mindazokat a magatartásokat, amelyek a közrend és a köznyugalom megzavarására irányulhatnak. A testület vezetôjeként pedig figyelmezteti a jogalkalmazókat, a város területén közfeladatot ellátókat, illetve akik akár vállalkozásaik mûködtetése során kerülnek kapcsolatba a város polgáraival, hogy a jövôben is az emberi méltóságot, az egyenlôségen alapuló bánásmódot biztosítsanak mindenki számára. A jegyzô levelébôl kiderül az is, hogy a pizzéria tulajdonosa a törzsvendégek körébôl egy egyesületet hozott létre, a tagok klubtagsági igazolvánnyal rendelkeznek, és a péntek esti diszkó is csak ezzel látogatható. 2001. október 18-án a pizzéria tulajdonosa szóbeli idézésre megjelent a polgármesteri hivatalban. Az ekkor felvett jegyzôkönyv szerint elmondta, hogy a klub alkalmazottai az egyesület alapszabályzata alapján nem engedik be azokat, akik nem rendelkeznek tagsági igazolvánnyal. Az alkalmazottak „a korábbi esetekhez hasonló rendzavarás megelôzése érdekében a problémás, provokatív, illetve ismeretlen személyeket fenntartással kezelik”. Ez azonban nem jelent származás szerinti megkülönböztetést, ugyanis állítása szerint az egyesületnek roma tagja is van. Arról, hogy a csoport két „fehérbôrû”, angolul beszélô tagja hogyan jutott be ugyanaznap este tagsági igazolvány nélkül, nem nyilatkozott. Az egyesülési jogról szóló törvény1 1.§-a alapján mindenkinek joga van arra, hogy másokkal szervezeteket, illetôleg közösségeket hozzon létre vagy azok tevékenységében részt vegyen. A törvény 2. § (2) bekezdése alapján azonban az egyesülési jog gyakorlása nem járhat mások jogainak és szabadságának sérelmével. Társadalmi szervezet minden olyan tevékenység végzése céljából alapítható, amely összhangban van az Alkotmánnyal, és amelyet nem tilt törvény. Elsôdlegesen gazdasági-vállalkozási tevékenység végzése céljából azonban társadalmi szervezet nem alapítható. Bár a társadalmi szervezet autonómiájának körébe tartozik annak meghatározása, hogy milyen feltételek mellett teszi lehetôvé a tagként való felvételt, azonban a feltételeknek megfelelô emberek között nem tehet különbséget származás alapján. Bár irodánk sértetti meghatalmazás hiányában az ügyben igazi tényfeltárást nem tudott végezni, és így nem ismeri az érintett egyesület alapszabályát, a tagfelvételi eljárások rendjét, azonban az eset óhatatlanul is emlékeztet minket a tavalyi Fehér Füzetbôl ismert d.-i diszkó ügyére2. Mint ismeretes, itt a helyi szórakozóhely tulajdonosa úgy próbálta meg távol tartani a roma vendégeket, hogy miután a fogyasztóvédelmi felügyelôség és a kisebbségi ombudsman is felfigyelt tevékenységére, létrehozott egy egyesületet. Ezt követôen a diszkót egyesületi formában, mint klubtevékenységet mûködtették, ahová csak klubtagsági igazolvánnyal lehetett belépni. Tagsági igazolványhoz azonban a helyi romák nem juthattak. A belkereskedelemrôl szóló törvény3 25.§ (2) bekezdése alapján tilos a vásárlót jogosulatlanul elônyben részesíteni vagy hátránnyal sújtani. Az üzletek mûködésérôl és a belkereskedelmi tevékenység folytatásának feltételeirôl szóló kormányrendelet4 alapján az üzlet biztonsági ôrei a szolgálat teljesítése közben, továbbá az üzlet dolgozói a munkavégzésük során tevékenységükkel nem sérthetik a vásárlók személyiségi jogait. Ha a vásárló úgy érzi, hogy valamilyen sérelem érte, a fogyasztóvédelmi felügyelôségekhez, illetve az illetékes jegyzôhöz fordulhat panaszával. Azonban, ha egyesületi formában mûködik valamely vendéglátó ipari hely, az ügyészségnek kell megvizsgálnia mûködését, ha panasszal élnek ellene. Az egyesületi formában mûködtetett rendezvények szabadabb mozgásteret engednek a vendégkör megválogatása tekintetében is. Valószínûleg ez lehet az oka annak, hogy sokan választják ezt a vendégválogatási formát, mondjuk egy diszkó üzemeltetésénél. A tapasztalat sajnos azt mutatja, hogy ezt a mûködési formát fel lehet használni a roma kisebbség távol tartására. A panaszos félnek ilyenkor bizonyítania kell, hogy míg ôt tagsági igazolvány hiányára hivatkozva nem engedték be, addig ugyanabban az idôben mások igazolvány nélkül bent tartózkodtak. Bizonyítania kell, hogy származása miatt különböztették meg azoktól, akik be tudtak jutni, és azt is, hogy ô, ha szeretne, sem juthatna ilyen igazolványhoz, mert roma lévén nem lehet az egyesület tagja.

1

1989. évi II. törvény Fehér Füzet 2000, 60. o. 3 1978. évi II. törvény 4 4/1997. Kormányrendelet 2

r 57 s

FEHÉR FÜZET 2001

Hangsúlyozzuk ismét, hogy az E. községbeli diszkót üzemeltetô egyesület mûködési feltételeirôl, létrehozásának céljairól nem rendelkezünk adatokkal, az viszont tény, hogy 2001. szeptember 21-én két „fehérbôrû” fiatal tagsági igazolvány nélkül bejutott a helyiségbe, míg több szórakozni vágyó roma belépését tagság igazolvány hiányára hivatkozva megtagadták. Irodánk közben felvette a kapcsolatot a helyi kisebbségi önkormányzat vezetôjével, és tájékoztattuk, hogy amennyiben vannak olyan helyi fiatalok, akik szeretnének lépéseket tenni akár ennek a pizzériának, akár más, a településen hasonló gyakorlatot folytató vendéglátó ipari helynek a magatartása ellen, akkor mi szívesen a helyszínre utazunk, és tesztelést végzünk az érintett helyen5. Amennyiben bizonyítottnak látjuk az etnikai diszkriminációt, a panaszos fiatalok nevében jogi eljárást indítunk. Erre azonban nem került sor, mert a helyiek között nem volt, aki vállalta volna a bírósági eljárást. Idôközben hazaérkeztek a PAKIV csoport azon tagjai is, akiket a pizzéria diszkójába nem engedtek be, ôk azonban úgy gondolták, mivel nem helyiek – az ország egészen más pontjain élnek – nem kívánják az ügyet tovább görgetni. Szerintük a helyi romák érdeke és feladata lenne, hogy az ilyen jelenségek ellen fellépjenek. Meghatalmazó nélkül irodánk nem tudott tovább eljárni az esetben. Mindenesetre a B-A-Z. Megyei Fogyasztóvédelmi Felügyelôségtôl tájékoztatást kértünk arra vonatkozóan, hogy milyen lépéseket tettek azután, hogy a jegyzôt megkerestük.

5

Irodánk olyan esetekben, amikor ún. rejtett diszkrimináció történik, vagyis nagyon nehéz bizonyítani, hogy a megkülönböztetést alkalmazó fél etnikai alapon járt el, egy ún. teszteléses módszert alkalmaz. Tulajdonképpen „próbavásárlást” végeztet roma és nem roma tesztelôkkel a bepanaszolt helyen.

r 58 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

S. Presszó (vendéglátó-ipari diszkrimináció)

A Nógrád megyei V. községben a helyi presszó tulajdonosa több mint egy évvel ezelôtt egy listát helyezett el a bejárati ajtó melletti üvegablakban a következô felirattal: „Többszöri rendbontás miatt, az alábbi személyek NEM látogathatják a vendéglátó egységet.” A kiírást egy tíz nevet tartalmazó lista követi, amelyen kizárólag roma emberek neve szerepel. Fellépésünknek köszönhetôen a feliratot eltávolították, így a „szégyentábla” nem okoz több sérelmet a falu roma lakosainak.

2001 októberében egy újabb roma férfi nevével bôvült a lista. Ekkor a helyi kisebbségi önkormányzat elnöke levélben fordult a presszó tulajdonosához, amelyben kifejtette, hogy az intézkedést diszkriminatívnak tartja, és az sérti a listán szereplô emberek személyiségi jogait. Az elnök felszólította a tulajdonost, hogy távolítsa el a listát. Mivel ez nem történt meg, az érintettek 2001. október 17-én megkeresték irodánkat. „Nehezményezzük, hogy a listán szereplô valamennyi személy a cigány kisebbséghez tartozik, holott a tulajdonos által hivatkozott rendbontások elkövetôi között nemcsak cigányok szerepelnek.”1 A belkereskedelemrôl szóló törvény értelmében tilos a vásárlót jogosulatlan elônyben részesíteni, vagy hátránnyal sújtani.2 Az üzletek mûködésérôl és a belkereskedelmi tevékenység folytatásáról szóló kormányrendelet pedig úgy rendelkezik, hogy az üzlet dolgozói munkavégzésük során nem sérthetik a vásárlók személyiségi jogait.3 Valószínûsíthetô, hogy a presszó tulajdonosa mások „kultúrált szórakozásának” biztosítására hivatkozva tiltotta ki a fenti személyeket a presszóból. Jogszabályok rögzítik, hogy egy vendéglátó-ipari egység dolgozója milyen esetekben köteles megtagadni a kiszolgálást. Természetesen a jog sem tud minden élethelyzetet egzakt módon szabályozni, így egy településen a helyi viszonyokat a település lakói alakítják ki. Az is természetes, hogy ittas állapotban lévô, agresszív személyek kiszolgálását meg kell tagadni, ez azonban nem lehet folyamatos, és nem lehet külön megbélyegezni embereket egy olyan szégyentáblával, amelyet bárki láthat, aki betér az üzletbe. Önkényesen nem élhet senki olyan szankciókkal, amelyek alkalmazására kizárólag az igazságszolgáltatás szerveinek van joga. Nem teheti meg ezt egyetlen vendéglô vagy kocsma tulajdonosa sem. Nem dönthet úgy, hogy helyi igazságszolgáltató szervként lép fel, és önkényesen hoz olyan döntéseket, amelyek más emberek személyiségi jogait sértik. Mindezek alapján 2001. november 20-án megkerestük a település polgármesterét, illetve a Nógrád Megyei Közigazgatási Hivatal Fogyasztóvédelmi Felügyelôségét, és kértük, hogy vizsgálják ki a panaszt, s azután az eredményrôl tájékoztassák irodánkat.

1

Részlet a kisebbségi önkormányzat Irodánkhoz írott levelébôl. 1978. évi I. törvény 25. § (2) Tilos a vásárlót jogosulatlanul elônyben részesíteni vagy hátránnyal sújtani, a vásárlótól külön juttatást vagy más elônyt kérni, követelni, illetôleg a vásárló elônyben részesítéséért külön juttatást elfogadni. 3 4/1997. (I. 22.) kormányrendelet 23/A. § Az üzlet biztonsági ôrei a szolgálat teljesítése, továbbá az üzlet dolgozói a munkavégzésük során tevékenységükkel nem sérthetik a vásárlók személyiségi jogait. A biztonsági szolgálat nevérôl és székhelyérôl, mûködésének vásárlókat érintô szabályairól a vevôket jól láthatóan tájékoztatni kell. 2

r 59 s

FEHÉR FÜZET 2001

A Közigazgatási Hivatal lefolytatta az eljárást, és megállapította, hogy a bejárat melletti üvegablakba valóban ki volt függesztve egy tíz nevet tartalmazó lista. A tulajdonos elmondta, hogy azért rakta ki közszemlére a nevüket, mert rendszeresen közösségellenesen viselkedtek, és magatartásukkal a vendégek körében megbotránkoztatást okoztak. Elmondta továbbá, hogy néhányuk ellen garázdaság és testi sértés miatt rendôri intézkedésre is sor került. Az ellenôrzést követôen a tulajdonos a listát bevonta.

r 60 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

T. község (építési ügy)

T. község polgármestere 2001 tavaszán azzal a panasszal fordult hozzánk, hogy a települési önkormányzat által elfogadott településrendezési tervben foglaltak kivitelezését nem tudják elkezdeni, mert az ún. tervtanács – amelynek elnöke a területi fôépítész – nem adja hozzájárulását a tervekhez. A terveket már 1993-ban elkészíttették egy miskolci székhelyû tervezôirodával. A településrendezési terv fô célkitûzése az volt, hogy településen rossz körülmények között élô roma családok számára megfelelô lakáskörülményeket biztosítsanak. Az ehhez szükséges pénzeszközöket részben pályázati forrásokból, részben pedig az érintett családok lakásépítési kedvezményébôl finanszírozná a település. A jelenlegi polgármester 1998 óta harcol azért, hogy elkezdhessék a tervek kivitelezését, de erre a mai napig nem kerülhetett sor.

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei településen a lakosság 80-85 % -a roma származású. A polgármester nem roma származású, ugyanakkor – mivel korábban a településen tanított – nagyon jó a kapcsolata a helyi lakossággal. T. községben nincs kisebbségi önkormányzat, van azonban Lungo Drom szervezet. Irodánk munkatársa két alkalommal járt a helyszínen. A polgármester elmondása szerint mielôtt átvette volna a polgármesteri tisztséget, a falu közterületei rendkívül lepusztult, koszos állapotban voltak. Mivel egy ilyen kis település nem rendelkezik megfelelô anyagi erôforrásokkal, a falu vezetôje a helyi lakosság bevonásával kezdte meg a település „újjáépítését”. Ennek keretében rendbe hozták a falu fôterét, ami így igen impozáns látványt nyújt a közelben álló kastélyparkkal, és az ezek mögött elterülô hegyvonulattal. Ez utóbbi az aggteleki karszt része. (Korábban itt kôbánya mûködött, de ez jelenleg nem üzemel.) Hasonló módon felújították a kultúrházat, az iskolát és az óvodát, valamint felépítették a futballpályához tartozó öltözôket is. Mindezen munkálatokban – amik többre terjedtek ki, mint az elôzôekben felsoroltak – a falu roma lakossága aktívan részt vett és minden elôzetes – és szokásos – aggodalommal ellentétben, azóta is használják az épületeket, s szükség esetén rendbe hozzák azokat. Mindemellett a települési önkormányzat jelentôs – anyagi lehetôségeihez mért – támogatást nyújt a rászorulóknak. A támogatás része többek között a közmunkaprogram, valamint az iskolai tanszertámogatás, amelynek keretében az önkormányzat vásárolja az összes tankönyvet és az oktatási eszközöket. (Az ingyenes közoktatás így egy kis, eldugott településen megvalósítható.) Az önkormányzat ezen kívül ún. karácsonyi segélyt is folyósít. Az új házak felépítésére vonatkozó településrendezési terv problémakörének vizsgálatakor a fentebb említett tényeket is figyelembe kell venni. Az eset különlegességét – és ezáltal annak indokát, hogy a NEKI vállalta az ügyben való fellépést – egyrészt az adta, hogy egy nem roma vezetô és az általa irányított település összefogása, pozitív törekvése rejlik az ügy hátterében, másrészt pedig az, hogy mindez nagy számú, túlzás nélkül állítható, embertelen körülmények között élô roma család érdekében történik1.

1

A már említett kôbánya még meglévô, valaha irodaként használt helyiségeiben él kb. 10-12 család. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy átlagosan 5-10 ember él 12-15 m2-es, dohos, elázott falú lukakban.

r 61 s

FEHÉR FÜZET 2001

Az Irodánkhoz érkezett panaszban a polgármester lényegében azt kifogásolta, hogy a tervtanács alapvetôen nem szakmai indokokra, hanem egyéb, közelebbrôl nem meghatározott/ható okokra hivatkozva a településrendezési terv továbbfejlesztését javasolta. A valódi problémát az jelentette, hogy az elsô alkalommal kialakított tervet a földhivatal ellenezte, ezért azt átdolgozták, s az így a hatóságok által immár elfogadott anyagot bocsátották a tervtanács elé. A tervtanács ellenezte a tervet, kikristályosodott viszont egy harmadik elképzelés, ez azonban egy újabb terv elkészítését tette volna szükségessé. Ez utóbbi javaslat ugyanakkor olyan többletköltséget2 jelentene az önkormányzatnak, amit az nem tud vállalni. Ami a probléma építészeti, építésügyi részét illeti, e körben nem annyira maguk a tervek3 az érdekesek, mint inkább az, hogy egy egyszerûnek tûnô településrendezési terv elfogadása mennyire szövevényessé válik a laikus számára attól a ponttól kezdve, hogy a terv lekerül a tervezôasztalról, a „csomag” kikerül az önkormányzat és a tervezô kezébôl, s a hatóságok és a tervtanács elé bocsáttatik. Az alábbiakban röviden vázoljuk az ügymenetet, s kiemelt figyelmet szentelünk annak a problémának, hogy míg a településrendezési terv elfogadása alapvetôen önkormányzati hatáskör, az abban foglaltak végrehajtása adott esetben az önkormányzaton kívül álló tényezôk miatt lehetetlenné válik, vagyis látszólag sérül az önkormányzati autonómia. A településrendezéssel kapcsolatos legalapvetôbb szabályokat maga az építési törvény tartalmazza4. Az erre a kérdéskörre vonatkozó legfôbb rendelkezéseiben határozza meg azt a konstrukciót, amely szerint a településrendezési döntések folyamatában vannak elfogadó és véleményezô szervek. A törvény ugyan nem használja ezeket a kifejezéseket, ám segítségükkel egyszerûbben megvilágítható néhány probléma. Az adott esetben T. község önkormányzata elfogadó szerv, míg a többi szerv (tervtanács, hatóságok, stb.) véleményezô szervek. A kérdés úgy vetôdik fel, hogy melyek a településrendezési terv elfogadásának lényeges eljárási korlátai, más szóval mennyiben van a véleményezési szerveknek „vétójoguk”. Szintén az építési törvény mondja ki azt a szabályt, hogy „a[z ágazati] miniszter 90, a területi fôépítész 30 napon belül adhat véleményt; ha e határidôn belül nem nyilatkozik, úgy véleményét egyetértônek kell tekinteni. A véleményt a döntésre jogosult testülettel ismertetni kell, továbbá törvénysértésre alapozott egyet nem értô vélemény esetén a szabályzat és a tervek elfogadásra nem terjeszthetôk elô”. Ezt azonban megelôzi egy véleményezési/egyeztetési eljárás5. Ezután kerül a terv a miniszter és a fôépítész elé, akik – a fentebb idézettek szerint – jogszabálysértés esetén megvétózhatják a terveket. Ezen túlmenôen a fôépítészekrôl szóló rendelet6 elôírja a fôépítészeknek, hogy ún. tervtanácsot mûködtessenek. Ez utóbbiakra vonatkozó részletszabályokat nem a fôépítészekrôl szóló rendelet, hanem egy másik jogforrás tartalmazza7. Ez utóbbi jogszabály kimondja, hogy a tervtanácsoknak jelentôs szerepük van a településrendezési tervek elfogadásában, ugyanis a tervtanácsok „szakmai véleményezô testületek”. Ugyanakkor – miután a rendelet hosszasan taglalja a Tervtanácsok által vizsgálandó, a rendezési tervhez kapcsolódó követelményeket – egy „utaló” szabálya azt is kimondja, hogy „A tervtanács a bemutatott tervvel kapcsolatos szakmai véle-

2

Az új terv szerint szükségesnek látszik egy kb. 3-4 millió forintos híd felépítése is. Ugyanis már az eredeti tervben is két alternatíva szerepel, éppen azért, hogy ha az egyiket nem fogadják el, azonnal tárgyalni lehessen a másikat. 4 1997. évi LXXVIII. törvény az épített környezet alakításáról és védelmérôl 5 1997. évi LXXVIII. törvény 9.§ (3) A helyi építési szabályzatot és a településrendezési terveket a megállapítás, illetve a jóváhagyás elôtt a polgármesternek (fôpolgármesternek) véleményeztetnie kell a külön jogszabályban meghatározott államigazgatási, az érintett települési önkormányzati és érdek-képviseleti szervekkel, valamint társadalmi szervezetekkel, amelyek 21 napon belül adhatnak írásos véleményt. Kivéve azok a külön jogszabályban meghatározott államigazgatási szervek, amelyek a településrendezési eljárás során az eljárásban szakhatóságként vesznek részt. (4) Az eltérô vélemények tisztázása érdekében a polgármesternek (fôpolgármesternek) egyeztetô tárgyalást kell tartania, amelyre a hely és az idôpont megjelölésével a véleményezési eljárás valamennyi érdekeltjét a tárgyalás elôtt legalább 8 nappal meg kell hívnia. Az egyeztetô tárgyalásról jegyzôkönyvet kell készíteni, amelynek tartalmaznia kell valamennyi elfogadott és el nem fogadott véleményt azok indokolásával együtt. (5) Azt az érdekeltet, aki a véleményezési eljárás során írásbeli véleményt nem adott, és az egyeztetô tárgyaláson sem vett részt, kifogást nem emelô véleményezônek kell tekinteni. 6 9/1998. (IV.3.) KTM rendelet 7 40/1999. (IV.23.) FVM rendelet 3

r 62 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

ményét és javaslatait (együtt: állásfoglalását) írásban rögzíti. A tervtanács állásfoglalása nem érinti a terv elfogadására, illetve jóváhagyására jogosult szerv hatáskörét, illetve döntési jogkörét, és nem helyettesíti a miniszter és a területi fôépítész – az Étv. 9. §-ának (6) bekezdésében rögzített – jogkörét.”. Látható tehát, hogy a tervtanács csakugyan véleményezô testület, tehát elsô látásra nem „fúrhatja meg” a rendezési tervet. Nyilvánvaló azonban, hogy a tervekhez csatolt tervtanácsi állásfoglalással együtt felterjesztett anyag a vétójoggal rendelkezôk elôtt nem vet jó fényt a rendezési tervre, ha a szakmai vélemény nem pozitív. Meg kell említenünk ugyanakkor azt is, hogy a különbözô államigazgatási szerveket – ezeket egy külön rendelet sorolja fel – kötelezô jelleggel be kell vonni az egyeztetési eljárásba. Ezek az államigazgatási szervek egyetértésükrôl vagy egyet nem értésükrôl tájékoztatják az önkormányzatot (egy dokumentum tanúsága szerint ún. elutasító kifogással is élhetnek, ennek nyomaira azonban jogszabályban nem bukkantunk). Ugyanakkor – mivel az elutasító kifogás nem formális, hanem gátló eszköz – az államigazgatási szerveknek nincs vétójoguk. A késôbbiekben viszont már államigazgatási eljárásban szankcionálhatják a jogellenességet (pl.: bírságot vethetnek ki stb.). Hangsúlyozottan: eztq már a tervek megvalósítása körében, nem a véleményezéskor tehetik meg. Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a településrendezési tervet az önkormányzat fogadhatja el, autonómiája azonban két irányból korlátozható: egyrészt a kötelezô egyeztetési eljárás, másrészt a miniszter és a fôépítész „vétójoga” által. Ez utóbbi szervek csak törvénysértés esetén akadályozhatják a tervek elfogadását. T. önkormányzat esetében pillanatnyilag még nincs véglegesen elfogadott terv. Ugyanakkor jelenleg „csak” a tervtanács nem támogatja azokat az elképzeléseket, amelyeket az önkormányzat mind az anyagiak, mind a megoldás praktikus szempontjai szerint kész elfogadni és képes vállalni. Ugyanakkor azt is figyelembe kell vennünk, hogy két olyan érdek ütközik, amelyek közt rendkívül nehéz súlyozni: egyrészt jó néhány többgyermekes család lakhatását kellene minél hamarabb megoldani (ez nem lehet kérdéses), másrészt – legalábbis a tervtanács véleménye szerint – a rendezési terv egy mûemléket és az azt körülölelô természetvédelmi övezetet veszélyeztet. Ez utóbbit az önkormányzat vitatja, ugyanis – állítása szerint – a mûemlék- és természetvédelmi szempontokat a rendezési terv elkészítésekor figyelembe vette. A vita még nem dôlt el. A NEKI folyamatosan figyelemmel kíséri az ügy fejleményeit, kapcsolatot tart az érintett szervezetekkel és igyekszik segítséget nyújtani a megoldásban.

r 63 s

FEHÉR FÜZET 2001

Z. P. szórakozóhely (vendéglátó-ipari diszkrimináció)

V. Gabriella egyetemista, N. Judit óvónô és M. Erzsébet tanárnô 2001. július 9-én a B városbeli, fiatalok által igen kedvelt Z. P. szórakozóhelyre igyekeztek, ahol már több barátjuk várta ôket. A szórakozóhelyhez érve azonban az ott szolgálatot teljesítô két biztonsági ôr megakadályozta, hogy oda belépjenek. Amikor a lányok megkérdezték, hogy miért nem mehetnek be, az ôrök azt felelték, hogy a „cigány lányok után bemennek a cigány fiúk is, és ennek nem lesz jó vége”.

A három panaszos lány az esetet követô hétfôn jelentkezett Irodánkban. Elmondták többek között, hogy V. Gabrielláról – aki egyébként nem is roma származású – a biztonsági ôrök megjegyezték, hogy ô talán még bemehetne, mert látszik rajta, hogy olyan „jobbfajta”, de neki sem ajánlják. A lányok elôször azt hitték, hogy csak viccelnek velük, hiszen már korábban is jártak a szórakozóhelyen és barátaik vártak rájuk odabent. Megpróbálták meggyôzni a biztonsági ôröket, hogy engedjék be ôket. N. Judit elmondása szerint, miután látta, hogy a gyôzködés nem vezet eredményre, egyszerûen megpróbált belépni, nem számítva arra, hogy a biztonsági ôr útját állja, és karját megragadva erôteljesen visszarántja. Judit erre hirtelen felindulásában megütötte a fiút, de a következô pillanatban már gurult is lefelé a lépcsôn. Ahogy elmondták, pillanatokon belül követte ôt Erzsébet, aki ezt megelôzôen mindössze annyit tett, hogy látva, mi történt barátnôjével, ijedten rákiáltott az ôrre, hogy mit mûvel. A fiú azonban ôt is barátnôje után lökte, utánuk kiáltva, hogy „menjenek inkább Strassbourgba szórakozni”. Mivel az esés miatt másnap sem tudott rendesen lábra állni, Erzsébet orvosi látleletet vetetett fel, mely szerint a térde megrándult, lábszára, könyöke megzúzódott. V. Gabriella testvére újságíró, így az incidens híre hamar elterjedt. Az egyik hetilapban egy írás is megjelent az esetrôl. Valószínûleg ez is arra ösztönözte a szórakozóhely vezetését, hogy a további botrányt és az esetleges pereskedést elkerülendô, tárgyalás útján rendezzék az ügyet. Döntésüket az is befolyásolta, hogy a lányok Irodánkhoz fordultak segítségért. Dr. Bodrogi Bea ügyvédet bíztuk meg, hogy képviselje a sértetteket a megbeszélt találkozón. A több órás egyeztetést követôen írásbeli megállapodás született, melyben rögzítették, hogy a három lány elmondása szerint 2001. július 9-én a szórakozóhelyen szolgálatot teljesítô biztonsági ôr „cigány lányok zsebelni jönnek ide, menjetek inkább Strassbourgba szórakozni” szavak kíséretében nem engedte ôket belépni. Az érintettek az események után emberi méltóságukban megsértve hagyták el a helyszínt. A Z. P. szórakozóhely és a V. S. vagyonvédelmi kft. ezúton bocsánatot kért tôlük, amiért az intézkedô személyek indokolatlanul megtagadták tôlük a belépést. Egyúttal kijelentették, hogy amennyiben a fenti rasszista kijelentések elhangzottak, úgy azoktól a bocsánatkérésen túl a lehetô leghatározottabban elhatárolják magukat. A felek megállapodtak továbbá abban, hogy a 2001. évi szezonban az érintettek által megfelelônek tartott zenekarnak, elôzetesen egyeztetett idôpontban a Z. P. területén fellépési lehetôséget biztosítanak. Vállalták, hogy ezen a koncerten a szórakozóhely képviselôi a megállapodásban rögzített és megfogalmazott bocsánatkérést nyilvánosan is megismétlik. Az érintettek kérésére a V. S. kft. vállalta, hogy az intézkedésben részt vevô két személy- és vagyonôrt a Z. P. területén a továbr 64 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

biakban nem foglalkoztatja. A megállapodásban végül a Z. P. szórakozóhely és a V. S. kft. kijelentette, hogy ezen túl mindent elkövetnek annak érdekében, hogy mûködésükkel kapcsolatban az etnikai diszkriminációnak a gyanúja se merülhessen fel. A megállapodásnak megfelelôen a nyári szezon utolsó hétvégéjén a Z. P. szórakozóhelyen a lányok által kiválasztott roma együttes közremûködésével megtartották a koncertet, amelyen a tulajdonos képviselôje mindhárom sértettôl nyilvánosan bocsánatot kért az incidens miatt.

r 65 s

FEHÉR FÜZET 2001

N.-i Cigány Kisebbségi Önkormányzat (kisebbségi és helyi önkormányzat konfliktusa)

A Magyarországi Cigányokért Közalapítvány megélhetést biztosító pályázatán az N. Városi Cigány Kisebbségi Önkormányzat egymillió forintos támogatást nyert el. A kisebbségi önkormányzat a támogatás összegét egy nyúltenyésztô telep kialakítására és mûködtetésére kívánta felhasználni. A nyúltenyésztés több helyi romának megélhetést biztosított volna. Miután a kisebbségi önkormányzat elnöke és a közalapítvány képviselôje a szerzôdést megkötötte, az alapítvány 2001. március 28-án a kisebbségi önkormányzat számlájára átutalt 631 000 forintot a project beindítására. Ehhez az összeghez azonban a helyi önkormányzat „kifogásai” miatt a mai napig nem jutottak hozzá, így a programot azóta sem tudták elindítani.

Miután a telep pontos helyét kijelölték, R. Melinda, a kisebbségi önkormányzat elnöke, egyben a program koordinátora, beszerezte a szükséges engedélyeket. Az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat helyi intézetétôl a Pest megyei Állategészségügyi és Élelmiszer Ellenôrzô Állomás Kerületi Fôállatorvosán át, a helyi önkormányzatig valamennyi szakhatóság hozzájárult a nyúltenyésztô telep felállításához. Az engedélyek beszerzése után a telephely nyúltenyésztésre alkalmassá tétele, és a szükséges berendezések megvásárlása következett volna. Ehhez már igénybe kellett volna venni az alapítvány által átutalt pénz egy részét. Ennek elvben semmilyen akadálya nem volt, hiszen a kisebbségi önkormányzat számláján, amely a helyi önkormányzat egyik alszámlája, már rendelkezésre állt a szükséges összeg. Ahhoz azonban, hogy a számláról pénzt vehessenek fel, szükség lett volna a települési önkormányzat jegyzôjének ellenjegyzésére, bár ez valójában mindössze annyit tanúsít, hogy a pénz rendelkezésre áll a számlán, és azt a felvételre jogosult személy kívánja felvenni. Mindezek alapján R. Melinda elôször szóban, majd pedig 2001. április 25-én és 26-án írásban is kérte a jegyzôasszonyt, hogy utalja ki számára a szükséges összeget. A jegyzô ezt megtagadta és felszólította R. Melindát, hogy igazolja, mi indokolja az általa felvenni kívánt összeg nagyságát. Közölte, hogy csak a vásárlásokat követôen, a számlák alapján, utólag utalja ki a pénzt. Közölte továbbá azt is, hogy a támogatás összegével nem a közalapítványnak, hanem a Polgármesteri Hivatalnak köteles elszámolni. R. Melinda ezután a polgármesterhez fordult, arra kérve, intézkedjen, hogy a pénzt még azon a napon felvehesse, ennek hiányában ugyanis nem tudják a munkálatokat elkezdeni. Levelében kifejti, hogy a támogatást a kisebbségi önkormányzat nyerte el. A pályázat részletesen kidolgozott és elôzetes árajánlatokkal alátámasztott programot tartalmaz, pontos költségvetéssel. Ennek szakszerûségét a közalapítvány volt hivatott megítélni, és döntésével azt alá is támasztotta. A támogatásról és annak célszerû felhasználásról a kisebbségi önkormányzat és a közalapítvány kétoldalú szerzôdést írt alá. A szerzôdésben foglaltak teljesítésének megítélése, ellenôrzése és az ezzel kapcsolatos bármilyen pénzügyi mûvelet és elszámolás kizárólag e két félre tartozik. Kifejti továbbá, hogy a kisebbségi önkormányzatok gazdálkodását a kisebbségi törvény1 szabályozza. A törvény értelmében a kisebbségi önkormányzat saját vagyonával szabadon gazdálkodhat, és testületének dönté-

1

1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól (Nektv.)

r 66 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

sei alapján maga rendelkezhet saját pénzeszközeivel. Ezen nem változtat az a tény sem, hogy nem saját számlát vezet, hanem az önkormányzat egyik alszámláján történnek a pénzügyi tranzakciók. R. Melinda azt is leszögezi, hogy sem a jegyzô, sem pedig a polgármester nem vizsgálhatja a projekt megvalósulása érdekében tett lépései szükségességét, az elnyert pénz felhasználásának célszerûségét, okszerûségét és módját. A polgármester május 2-án kelt válaszlevelében a két önkormányzat között létrejött Együttmûködési megállapodás 3. oldal 8., 9., bekezdésében foglaltakra hivatkozik, melyek a pénzügyi mûveletekben irányadók.2 Leírja, hogy a pályázati pénz felhasználásának nincs akadálya, de az utalásnál meg kell felelni a számviteli törvény elôírásainak. A jegyzô azonban továbbra sem volt hajlandó ellenjegyezni a kiutalást, így további heteket csúszott a program beindítása. A kisebbségi önkormányzat elnöke végül 2001. május 17-én a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal elnökhelyetteséhez és dr. Urbán József kecskeméti ügyvédhez fordult segítségért. A jogi képviselô levélben fordult a polgármesterhez, kifejtve: „a pályázat kiírása, a közalapítvánnyal kötött támogatási szerzôdés összhangban van a Nektv. rendelkezéseivel. A támogatással nem a települési önkormányzat, de végképp nem egy köztisztviselô felé kell majd elszámolni a kisebbségi önkormányzatnak. A pályázati pénz felhasználása és az arról készült elszámolás nem tartozik a N-i Városi Önkormányzat, az Ön, vagy a jegyzô hatáskörébe. Azzal, hogy a jegyzô nem fizeti ki a kisebbségi önkormányzatnak a pályázati összeget, veszélyezteti a projectet és elôfordulhat, hogy az ügyfelem elveszíti a támogatást.”3 A kisebbségi önkormányzat a Nektv. 25. § (1) bekezdése szerint jogi személy. Ugyanezen törvény kimondja azt is, hogy a kisebbségi önkormányzat a mûködéséhez szükséges pénzügyi feltételeket többek között saját bevételekbôl, alapítványi támogatásokból biztosítja.4 Ezen összegekkel szabadon rendelkezik. A helyi önkormányzatnak ebben mindössze annyi szerepe van, hogy pl. a normatív állami támogatást a kisebbségi önkormányzat a helyi önkormányzat útján veszi igénybe.5 A helyi önkormányzatokról szóló törvény 102/C. § (6) bekezdése ugyancsak kimondja, hogy saját vagyonának a felhasználásáról a kisebbségi önkormányzat dönt.6 A helyi önkormányzat tehát nem avatkozhat be a kisebbségi önkormányzat gazdálkodásában, közöttük a viszony mellérendelt, a helyi polgármesteri hivatal, és pláne annak jegyzôje nem felettes hatóság. Ebbôl következik, hogy a kisebbségi önkormányzatok törvényességi felügyeletét a megyei közigazgatási hivatalok látják el. A polgármester válaszában ismételten az együttmûködési megállapodásban rögzített ellenjegyzési kényszerre hivatkozik, tovább halogatva ezzel a kisebbségi önkormányzatnak jogszerûen járó összeg kifizetését. Reagálásában a jogi képviselô ismételten kéri a támogatás kifizetését, hiszen az Együttmûködési megállapodás nem lehet ellentétes az irányadó jogszabályokkal, abban az esetben ugyanis az semmis, és nem keletkeztet kötelezettséget egyik fél számára sem.

2

„A kötelezettségvállalás ellenjegyzésére a jegyzô, az utalványozás ellenjegyzésére a Költségvetési Iroda vezetôje jogosult. Az ellenjegyzés csak az elôirányzat és a fedezet meglétének, valamint jogszerûségének ellenôrzésére irányul.” 3 Részlet dr. Urbán József 2001. május 17-én a polgármesternek írt kérelmébôl 4 58. § (2) A kisebbségi önkormányzat mûködésének pénzügyi feltételeit általában az alábbi forrásokból biztosíthatja: a) az állam költségvetési hozzájárulása; b) a települési vagy megyei önkormányzat hozzájárulása; c) saját bevételek (ideértve vállalkozásaik hozadékát is); d) alapítványi támogatások; 5 59. § (5) A helyi kisebbségi önkormányzatokat a normatív állami hozzájárulás a helyi önkormányzatokra irányadó szabályok szerint illeti meg. A normatív állami hozzájárulást a helyi kisebbségi önkormányzat a helyi önkormányzat útján veszi igénybe. 6 1990. évi LXV. törvény (Ötv.) 102/C. § (6) A helyi kisebbségi önkormányzat szervezeti és mûködési rendjét szabályozó határozatban dönt a) szervezetének és mûködésének részletes szabályairól; b) a helyi kisebbségi önkormányzat részére elkülönített vagyon használatáról; c) a helyi kisebbségi önkormányzati társulás létrehozásáról.

r 67 s

FEHÉR FÜZET 2001

Ekkor már több mint két hónapja tart a huzavona a felek között, a program beindítása pedig egyre csak halasztódik, hiszen anyagi eszközök nélkül nem lehet nyúlketrecet, nyulakat, stb. venni. Mindeközben a Kisebbségi Hivatal 2001. június 12-én kelt válasza is megérkezett a kisebbségi önkormányzathoz. A hivatal jogi álláspontja szerint (a Kisebbségi Hivatal ugyanis nem vehet részt konkrét ügyek rendezésében) a kisebbségi önkormányzat jogi személy, és az Ötv. szabályai vonatkoznak rá. A jegyzô ellenjegyzési joga az államháztartási törvénybôl és az egyéb jogszabályokból nem következik. A kisebbségi önkormányzatnak harmadik személy (jelen esetben a közalapítvány) által rendelkezésére bocsátott pénzeszköz felhasználásáról a támogató rendelkezik, mint ahogy ezt természetesen meg is tette. „Az elôbbiekben kifejtettek szerint – az ismert adatok birtokában – álláspontunk az, hogy a helyi önkormányzat jogértelmezése téves, eljárása nem jogszerû.”7 Sajnos ez az állásfoglalás sem segített: az önkormányzat továbbra sem volt hajlandó megtenni a szükséges lépéseket, így a Kisebbségi Önkormányzat továbbra sem jutott hozzá a szükséges pénzeszközökhöz. R. Melinda végsô elkeseredésében irodánkhoz fordult segítségért. Június 26-án levélben fordultunk a város polgármesteréhez, aki azonban azóta sem méltatott válaszra bennünket. Többek között irodánk tanácsára, R. Melinda ügyvédje útján a Pest Megyei Ügyészséghez, és a Pest Megyei Közigazgatási Hivatalhoz fordult. Az ügyészégi vizsgálat megállapította, hogy a települési önkormányzat nem járt el jogszerûen, amikor megtagadta az ellenjegyzést, illetve, hogy amennyiben az Együttmûködési megállapodás nem felel meg a jogszabályoknak, azt módosítani kell. Az Állami Számvevôszék is ugyanerre az álláspontra jutott. Megállapításait mindkét szerv megküldte a Pest Megyei Közigazgatási Hivatalnak, ahol a vizsgálatról írásbeli döntés még nem született. Mindezek ellenére a támogatás kifizetése 2001. decemberéig sem történt meg, így a programot a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány egyetértésével elhalasztották.

7

Részlet a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal R. Melindának küldött levelébôl

r 68 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

D. Veronika (lakásügyi diszkrimináció)

D. Veronika és élettársa 1992-ben N. település alpolgármesterétôl engedélyt kapott arra, hogy miután albérletükbôl kitették ôket, ideiglenesen beköltözzenek egy önkormányzati tulajdonú, évek óta lakatlan, rendkívül rossz állapotban lévô házba. A korábban kutyatartásra használt épületet a pár felújította, lakhatóvá tette. Beköltözésüket követôen öt hónap múlva felszólító levelet kaptak az önkormányzattól, hogy haladéktalanul költözzenek ki a lakásból. Ôk válaszul közölték, hogy pillanatnyilag nem képesek önerôbôl egyéb lakhatási lehetôséghez jutni, és decemberre gyermeket várnak. Kérték az önkormányzatot, hogy amennyiben anyagi lehetôségeik ezt megengedik, hadd vásárolják meg a lakást, vagy ha ez nem sikerülne, az önkormányzat helyezze el ôket máshol. Az önkormányzat azonban mereven elzárkózott minden megoldás elôl, és ez a helyzet már kilenc éve változatlan.

Az önkormányzat a kérésre válaszképpen birtokvédelmi eljárást indított a család ellen, melyet a szomszédos B. önkormányzat polgármesteri hivatala folytatott le. A hivatal az önkormányzat birtokvédelmi kérelmének helyt adott, és határoztában kötelezte D. Veronikáékat, hogy 15 napon belül hagyják el az ingatlant. A család a döntést megfellebbezte, s ennek alapján a Köztársasági Megbízott Hivatala 1993. március 22-én született döntésével a határozatot megsemmisítette. A határozat indoklásában a hivatal arra hivatkozott, hogy a helyi önkormányzatnak szívességi lakáshasználat megszüntetése iránt pert kell kezdeményeznie az illetékes bíróság elôtt. Ezt követôen a család birtokháborítás megállapítása iránti keresetet nyújtott be. Az eljárás során a bíróság megállapította, hogy a perbeli ingatlan tényleges birtokosa D. Veronika és élettársa. A bíróság a lakás birtoklásának jogát a tulajdonostól származtatatja, hiszen család a lakást az önkormányzat hozzájárulásával szerezte meg. Az 1994. február 4-én kelt ítélet indoklásában hivatkozott Polgári Kollégiumi állásfoglalás1 szerint, ha a lakáshasználat nem lakásbérleti szerzôdésen alapul, de a lakás szükséglet kielégítését szolgálja, akkor kiürítésére ebben az esetben is a lakásbérletre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni. A bíróság szerint ebbôl következik, hogy állást kell foglalni arra vonatkozóan, hogy a család saját maga köteles-e gondoskodni elhelyezésérôl, vagy ez a Lakásügyi Hatóság feladata, és ha igen, milyen módon kell azt teljesítenie. Az ítélet indoklása szerint azonban ennek a kérdésnek a vizsgálata meghaladja a birtokvédelmi eljárás kereteit, és kereseti kérelem hiányában a bíróság ebben az eljárásban ezt nem vizsgálhatta. Álláspontja szerint a felek jogviszonyát elsôsorban a lakásbérleti jogviszonyra vonatkozó jogszabályok szerint kell rendezni, és ennek megtörténtéig az önkormányzatot nem illeti meg a birtokvédelem a családdal szemben. A Pest Megyei Bíróság 1994. május 12-én kelt ítélete az elsôfokú bíróság döntését helybenhagyta, kiegészítve azzal, hogy még a jogcím nélküli lakáshasználót is megilleti a birtokvédelem, amíg a lakás használata fennáll. Ugyanakkor az önkormányzat számára lehetséges, hogy külön perben a lakás kiürítése iránti igényét érvényesítse.

1

P.K. 70. sz. állásfoglalás

r 69 s

FEHÉR FÜZET 2001

Az önkormányzat ezt követôen újabb eljárást indított. Ezúttal lakáskiürítés iránt nyújtott be keresetet a bírósághoz. Ebben az eljárásban már az önkormányzat javára született ítélet, amely kötelezte a családot, hogy hagyja el az ingatlant. A bíróság 1998. május 26-án kelt ítéletében azt is megállapította, hogy a család maga köteles elhelyezésérôl gondoskodni. Álláspontja szerint a család rosszhiszemû jogcímnélküli lakóvá vált azáltal, hogy nem tudta az eljárás során igazolni, hogy bármilyen tényleges erôfeszítést tett volna arra, hogy saját elhelyezésérôl maga gondoskodjon. Önmagában az a tény, hogy anyagi helyzetük igen gyenge, és szociálisan rászorultak, nem alapozhatja meg a perben érintett ingatlan megállapodás-ellenes használatát. Az önkormányzat számára kedvezô döntés a Pest Megyei Bíróság 1999. január 12-én kelt ítéletével jogerôre emelkedett, és mivel azt a család nem hajtotta végre, jelenleg is végrehajtás alatt áll. A pereskedés közben a család minden lehetséges fórumot megkeresett, hogy segítséget kérjen. Idôközben két gyermekük született, és bár mindkét szülô dolgozik, nem kerestek annyit, hogy albérletet tudtak volna fizetni. Folyamatosan kérték, hogy hadd vásárolják meg a lakást az önkormányzattól részletre. 1999-ben egy hivatalos értékbecslés az ingatlant 1.777.232 forintra értékelte, nekik ekkor azonban még egyáltalán nem volt pénzük. Az ügy közben a településen is nyilvánosságot kapott, és egyre több önkéntes segítôre, pártfogóra talált. Egy támogató – D. Veronika munkáltatója – értesülve arról, hogy az ingatlant mennyire értékelték, letétbe helyezett 1.800.000 forintot azzal, hogy azt kizárólag a kérdéses lakás megvásárlására lehet felhasználni. Az önkormányzat azonban idôközben megváltoztatta szándékát, és most már 5.000.000 forintban határozta meg a vételárat. Egyben felajánlott 1.000.000 forintot a családnak, hogy abból oldják meg lakhatásukat. Azt természetesen tudni kell, hogy a felajánlott 1.000.000 forintból a család a prosperáló, fôváros közeli településen a rendkívül magas ingatlanárak miatt semmiképpen sem tudna lakást vásárolni. Az önkormányzat ajánlata szerintük tulajdonképpen azt jelenti, hogy inkább fizetnek nekik egymillió forintot, csak költözzenek el a településrôl. Ez azzal járna, hogy a szülôk mindketten elvesztenék munkájukat, a gyerekeket pedig ki kellene szakítani megszokott környezetükbôl, szülôvárosukból, iskolájukból. Természetesen arra sem lenne sok esély, hogy az egyébként rendszeres munkával rendelkezô család egy olyan kis településen, ahol már egymillió forintból lakást lehet venni, új munkahelyet találna magának. Ugyanakkor megdöbbentette ôket, hogy az önkormányzat hirtelen ötmillió forintot szeretne egy olyan ingatlanért, amelyre a jelenlegi építési szabályozás szerint méretei miatt építkezni nem lehet, a komfort nélküli szoba-konyha gyakorlatilag már lebontásra érett, és jelenleg is gyakorlatilag forgalomképtelen. Csak a szomszéd vehetné meg, ô azonban nem tart rá igényt, mindenek elôtt azért, mert ezzel az utcára kerülne egy kétgyermekes család. Az ügyben megpróbált segítséget nyújtani a Roma Polgárjogi Alapítvány is. Többször levélben fordultak a polgármesterhez, és megpróbálták felhívni a figyelmét arra, hogy rendkívül gazdaságtalan az önkormányzat újabb törekvése, mely szerint a családot a Magyar Máltai Szeretet Szolgálatnak kellene az egymillió forint ellenében egyéves idôtartamra elhelyeznie. Ez a megoldás 83 333 forint havi költséget jelentene, ugyanakkor a család lakhatási problémája hosszú távon így sem rendezôdne. Így egyszersmind a támogató által felajánlott 1 800 000 forint is el fog veszni, ugyanis a család ebbôl kizárólag az érintett ingatlant veheti meg, az ajánlat bármilyen egyéb esetben megszûnik. Több helyi lakos is pártfogásába vette D-éket, és beadványokkal fordultak az önkormányzat képviselôtestületéhez. Elsôsorban azzal érveltek, hogy a már 22 éve a településen élô család tisztességesen, szorgalmasan dolgozik, gyermekeiket nagy odaadással nevelik. Kilakoltatásuk egyenlô lenne teljes ellehetetlenítésükkel, életminôségük drasztikus rontásával. Véleményük szerint az önkormányzatnak a szociális szempontokat figyelembe véve kellene mérlegelnie, hogy hogyan jár el az ügyben. A család segítséget kért az Igazságügyi Minisztériumtól is, amely levélben kereste meg a település polgármesterét. A Minisztérium értetlenségét fejezte ki annak kapcsán, hogy az önkormányzat, amely nem adja el az ingatlant a benne lakóknak az eredeti vételárként felajánlott összegért, ugyanakkor egymillió forintot fizetne, hogy lakásmegoldását máshol támogassa. A Minisztérium szerint is kétségtelen, hogy a család jogcím nélkül használja az ingatlant, azonban az is kétségtelen, hogy a szociális segítségnyújtás és a lakásproblémák r 70 s

VÁLOGATÁS A NEKI 2001-BEN ÉRKEZETT ÜGYEIBÓL

megoldásában való közremûködés az önkormányzat feladata. Mivel a Minisztérium az ügyben egyébként semmilyen jogi lépést nem tehet, Irodánkhoz továbbította azt. Levelében többek között megállapítja, hogy „mindezen információkat egybevetve, sajnos, teljesen érthetô, hogy D. Veronika roma származása miatt, etnikai diszkriminációként éli meg a helyzetet.” Irodánk, miután áttanulmányozta a kilenc éve húzódó ügyben született, lassan kilókban mérhetô iratok halmazát, arra a következtetésre jutott, hogy jogi lépések megtételére sajnos már nincs lehetôség. Valóban tény ugyanis, hogy a család jogcím nélkül használja az ingatlant. Ráadásul most már jogerôs bírósági ítélet kötelezi ôket annak elhagyására. Bármennyire is érthetetlennek és mindenfajta szociális érzékenységet és humánumot nélkülözônek tûnik az önkormányzat eljárása, jogi eszközök nincsenek arra, hogy ebben megakadályozzuk. Errôl tájékoztattuk a családot is, ugyanakkor levélben kerestük meg a település polgármesterét és képviselôtestületét, és megpróbáltuk kideríteni, vajon tárgyalásos úton rendezhetô-e a helyzet. Levelünkben többek között rákérdeztünk arra is, hogy vajon a szóban forgó ingatlan hivatalosan eladó-e, a benne lakókon kívül jelentkezett-e bárki vásárlási szándékkal, és milyen összegért kínálják azt eladásra. Meg szerettük volna tudni azt is, hogy amennyiben az önkormányzat nem akarja értékesíteni az ingatlant, akkor mi a szándéka vele a család kilakoltatását követôen. Mivel korábban hallottunk arról, hogy ugyanezen településen a helyi képviselôtestület egy tagja bérleti szerzôdés és díjfizetés nélkül lakik egy szintén önkormányzati lakásban, kértük, tájékoztassanak minket, hogy D. Veronikáék esetében miért nem tudnak hasonlóképp méltányosságot gyakorolni. Végül felhívtuk az önkormányzat figyelmét arra, hogy eljárása során tartsa szem elôtt a szociális és a gyermekvédelmi törvényt – különös tekintettel az utóbbinak a gyermekek vér szerinti családban való nevelkedéshez való jogaira, és a családok egyben tartására vonatkozó irányelveire. Ez alapján kértük, tájékoztasson minket arról is, hogy milyen konkrét javaslatai vannak a kilakoltatás során utcára kerülô kétgyermekes család elhelyezésére, és hogy rendelkezik-e a település átmeneti családotthonnal vagy egyéb hajléktalanellátó intézménnyel, ahová az otthontalanná váltakat a törvényi elôírásoknak megfelelôen el tudja majd helyezni. N. település polgármestere 2001. november 6-án kelt levelében egyrészt tájékoztatott bennünket arról, hogy a szóban forgó ingatlan értékesíthetô, ugyanakkor értékesítésre meghirdetve nem volt, mert lakottan jóval áron aluli bevételt jelentene. Az ingatlan forgalmi értéke 20 000 Ft/m2, a polgármester szerint D. Veronika tévesen hitte, hogy azt bármikor is megvehették volna 1 800 000 forintért. Ahogy a polgármester írja, „annak érdekében, hogy az ingatlan feletti szabad rendelkezés helyreálljon, a képviselôtestület 1 millió forintot szavazott meg D. Veronika részére lakáshoz jutása megsegítésére. D. Veronika mindvégig elutasította magatartásával a család – igaz nem N.-ben történô – lakáshoz jutási lehetôségét”. Tájékoztat továbbá arról, hogy az önkormányzat vagyonának sorsáról egymaga dönt, s a képviselô testület döntéseiben a „Magyar Köztársaság egyetlen Bíróságának” jogerôre emelkedett ítéletének végrehajtását nem tagadhatja meg. Ezért „továbbra is várja/követeli”, hogy a család hagyja el az ingatlant „önként/kényszerrel”. Jelenleg az önkormányzat minden bérlakásában arra törvényes címen jogosult bérlô lakik, D. Veronika és családja viszont nem tartozik ezek közé. A bérlemények utáni bérleti díj illetve szerzôdés esetleges rendezetlensége és a törvénytelen lakáshasználat között az önkormányzat álláspontja szerint „nem vonható egyenlôség, de párhuzam sem”. D. Veronika és családja magatartásával gátolja az önkormányzat tulajdonát képezô ingatlan tulajdonosi minôségben történô használatát, és „ezzel egy egész község közösségi érdekeit sérti”. A levél tájékoztat arról is, hogy a településen nincs átmeneti otthon, sem hajléktalanokat ellátó intézmény, azonban szerinte az általunk felsorolt, a családok egyben tartására vonatkozó érvek és jogszabályok a családra ugyanúgy vonatkoznak, mint az önkormányzatra. A polgármester levelét azzal zárta, hogy „töretlenül bízik a törvényesség érvényre jutásában.”

2

Ez a 748 m2-es telekre vetítve azt jelentené, hogy az ingatlan forgalmi értéke ma 14 960 000 Ft.

r 71 s

Statisztika a NEKI ügyeibôl

FEHÉR FÜZET 2001

2001-ben a NEKI-hez összesen 136 kérelem, írásos panasz érkezett. A 136 panaszból 21 hátrányos megkülönböztetést állapított meg az iroda.

Az ügyek megoszlása MUNKAÜGYI: LAKHATÁSI: ÖNKORMÁNYZATI: SZEMÉLYISÉGI JOGI: RENDÔRSÉGI: EGÉSZSÉGÜGYI: KÁRTALANÍTÁS: GYERMEKVÉDELMI: ÖSSZESEN:

1 1 4 4 8 1 1 1 21

Munkaügyi Lakhatási Önkormányzati Személyiségi jogi Rendôrségi Egészségügyi Kártalanítási Gyermekvédelmi

Az ügyek állása BÍRÓSÁGI SZAKBAN: RENDÔRSÉG, ÜGYÉSZSÉG ELÔTT: EGYÉB HATÓSÁG ELÔTT: EGYÉB FOLYAMATBAN LÉVÔ: BEFEJEZETT: A befejezett ügyek közül: EREDMÉNYESEN: Bírósági szakban Rendôrség, ügyészség elôtt Egyéb hatóság elôtt Egyéb folyamatban lévô Befejezett

r 74 s

4 2 5 3 7 7

STATISZTIKA A NEKI ÜGYEIBÔL

Megyék szerinti statisztika BÁCS-KISKUN MEGYE: BAZ MEGYE: BUDAPEST: FEJÉR MEGY HEVES MEGYE: JÁSZ-NAGYKUN-SZOLNOK MEGYE: NÓGRÁD MEGYE: PEST MEGYE: SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE: TOLNA MEGYE:

Bács-Kiskun megye BAZ megye Budapest Fejér megye Heves megye Jász-Nagykun-Szolnok megye Nógrád megye Pest megye Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Tolna megye

r 75 s

1 4 2 1 1 1 3 5 2 1

A diszkrimináció

FEHÉR FÜZET 2001

A DISZKRIMINÁCIÓ A diszkrimináció olyan megkülönböztetést jelent, amit bizonyos csoportokra vagy az azokhoz tartozó emberekre – szándékosan vagy erre tudatosan irányuló szándék nélkül – alkalmaznak; ez a megkülönböztetés nem az egyénnek az ügy szempontjából releváns tulajdonságain alapul, hanem a kisebbségi csoportról alkotott véleményen. A figyelembe vett kisebbségi (vagy védett) csoport alapja leggyakrabban a faj, az etnikum, a nemzetiség, az állampolgárság, a nem, a szexuális irányultság, a betegség, a társadalmi réteg. Diszkrimináción általában hátrányos megkülönböztetést értünk. A már meglévô hátrányok kiküszöbölését célzó megerôsítô intézkedéseket (affirmative action) vagy az ezekre alapuló politikát Magyarországon gyakran pozitív diszkriminációnak nevezik. Ez utóbbi elnevezés véleményünk szerint megtévesztô, mert azt sugallja, hogy valamely csoportnak „többet adnak”, és nem azt, hogy a meglévô hátrányok kiküszöbölése az intézkedés célja, ezért a továbbiakban a megerôsítô intézkedés elnevezést használjuk. (Elôfordulhat, hogy ez a jó szándékú megkülönböztetés negatív hatásokkal is jár.) NYÍLT, KÖZVETLEN DISZKRIMINÁCIÓ (facial discrimination) Egy jogszabály, egy intézkedés, vagy magánszemély tudatos cselekedete, amelynek kifejezett célja egy (vagy több) kisebbség kirekesztése vagy más módon való hátrányos megkülönböztetése. REJTETT DISZKRIMINÁCIÓK Történelmi diszkrimináció (historical discrimination): fôleg az amerikai szakirodalomban használt fogalom. A korábbi diszkriminatív jogszabályok, hatósági intézkedések, vagy magánszemélyek – akkor jogszerû – diszkriminatív aktusai következtében a történelem során felhalmozódott hátrányoknak vagy a köztudatban élô elôítéletnek a következménye, ami a ma elô kisebbségek számára a jogszabályokban biztosított egyenlôség ellenére hátrányos helyzetet teremt. Aránytalan hatás1 (disparate impact): az a jelenség, amikor egy jogszabály, intézkedés vagy feltétel látszólag semleges, de a történelem során felhalmozódott hátrányos helyzet miatt a belôle potenciálisan fakadó hátrány jelentôsen nagyobb mértékben jelentkezik a védett csoportok2 esetében, vagyis az hatásában rontja az adott csoport helyzetét, vagy nagyobb terhet jelent számukra, ami miatt pl. nem tudnak munkát vállalni vagy magasabb pozícióhoz jutni. Aránytalan bánásmód elve (disparate treatment): az a fajta diszkrimináció, amikor magánszemélyek, jogi személyek vagy állami szervek nem egyenlô módon bánnak a kisebbségekkel, ennek elismerése (és esetleg felismerése) nélkül. Mivel ez az a fajta rejtett diszkrimináció, amelyet nehezen lehet bizonyítani, Hollandiában, az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban a statisztikai adatokat is felhasználják az ilyen esetek bizonyítása során. Az USA-ban, ha a felperes bizonyítani tudja, hogy ô (a) védett csoporthoz tartozik (b) jelentkezett egy (lakás- vagy munkaügyi) hirdetésre (c) jelentkezését elutasították (d) ezt követôen elfogadták egy nem védett csoport tagjának a jelentkezését, aki az ügy számára releváns tulajdonságokban vagy képességekben nem különbözik a felperestôl, akkor az alperes részérôl fennálló jogellenes diszkriminációs célzatot a bírói gyakorlat bizonyítottnak tekinti. Szándékos diszkrimináció (intentional discrimination): az az eset, amikor egy látszólag „semleges” törvényt szándékosan diszkriminatív módon alkalmaznak. De jure diszkrimináció („de jure” discrimination): az a jogszabály, amely mind megfogalmazásában, szellemében, mind alkalmazási lehetôségeiben semleges, de hatályba lépése a gyakorlatban mégis diszkriminációt okoz.

1

Szinonímája a szakirodalomban: „nagyobb teher elve” A „kisebbségek” kifejezés helyett „védett csoportok” fogalmát használja, mert ez véleményünk szerint hívebben fejezi ki a csoport helyzetét és státuszát a jogvédô tevékenységben, illetve általában a demokráciában. 2

r 78 s

A NEKI

FEHÉR FÜZET 2001

I. A szervezet A vállalt tevékenység: jogvédelem minden olyan magyarországi ügyben, ahol nemzetiségi vagy etnikai diszkrimináció történt. • jogvédelem: tényfeltárás, majd jogi eljárás kezdeményezése és végigvitele ügyvéd és szakértôk biztosításával; • nemzetiségi/etnikai: bármely magyarországi nemzetiségi/etnikai csoporthoz tartozó; • etnikai diszkrimináció: etnikai hovatartozás alapján történô jogsértô, hátrányos megkülönböztetés. Megállapítása alapos tényfeltárást igényel. • Ha a jogvédô munka során kiderül, hogy az ügy nem vezethetô vissza etnikai diszkriminációra, de jelentôs emberi jogi (vagy eljárásjogi) problémákat vet fel, és más szervezet nem foglalkozik vele, a NEKI elvállalhatja az ügyet. A mûködés kezdete: 1994. január. Jogi státusz: a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédô Irodát mûködtetô MÁSSÁG Alapítvány jogi személy. Magánalapítvány, közhasznúvá nyilvánítási eljárása folyamatban van. A szervezet független az államtól (NGO), pártoktól, politikai szervezetektôl, és más civil szervezetektôl. Alapító: Magyar Humanista Egyesület, képviselôje: dr. Papp Gábor. Kuratórium: elnök: BÍRÓ ANDRÁS; tagok: DR. ÉLIÁS SÁRA, DR. FURMANN IMRE, DR. MISZLIVETZ FERENC, DR. NAGY BOLDIZSÁR. Felügyelô bizottság: MENDI RÓZSA, VARGA ILONA, SZÔKE JUDIT. Az iroda munkatársai: igazgató: DR. FURMANN IMRE; jogi referensek: DR. BIHARY LÁSZLÓ, DR. BODROGI BEA, DR. MUHI ERIKA; szociális referens: IVÁNYI KLÁRA, adminisztratív asszisztens: MADARÁSZ SZILVIA, asszisztens: MOHÁCSI MÁRIA. A NEKI területi irodái: Eger (DR. MAGYAR ELEMÉR); Miskolc (DR. LOSS SÁNDOR); Nyíregyháza (PÉK KATALIN); Debrecen (DR. BARCSI ISTVÁN) Önkénteshálózat: ügyvédek, jogászok, pszichológus, fotósok, filmesek, szociológusok, szociális munkások, pedagógusok és más önkéntesek. Alapelvek a vállalásokról: • a NEKI minden elvállalt esetben az ügyet végig követi, függetlenül attól, hogy a jogi eljárás meddig húzódik; • nem utasítja el a kevésbé látványos eseteket, akkor sem, ha ezeknek a sajtó vagy más nyilvános fórum nem tulajdonít jelentôséget; • nem vállalja azokat az eseteket, amelyekben a jogsértés nem vezethetô vissza etnikai diszkriminációra; eleve elutasítja azokat az eseteket, amikor családon belüli vagy roma ill. cigány szervezetek közötti konfliktusról van szó ; • csak akkor teszi közzé az ügyfelek nevét (és az érintettek felismerhetôségét elôsegítô adatokat), ha azt az ügyfél kifejezetten kéri, és ha ez az ügyfél érdekeit elôreláthatóan nem sérti. Munkamódszerek: • tényfeltárás: levelezés, ügyfelek fogadása, helyszíni interjú (magnófelvétel, fotó, film), sajtófigyelés; • jogi munka az ügyvédek bevonása elôtt: a NEKI jogászai az ügyeket elôkészítik az ügyvédnek: a saját tényfeltárásukat elvégzik, az iratokat beszerzik, elemzéseket végeznek, alternatívákat dolgoznak ki, hazai és nemzetközi szakanyagokat gyûjtenek; • ügyek megoldása: csak jogi eszközökkel. Jogi elôkészítés után eljárások indítása, ügyvéd meghatalmazása, az eljárások figyelemmel követése (részvétel a bírósági tárgyalásokon), kapcsolattartás az ügyféllel és az ügyvéddel; • szakértôk bevonása: a szakértôi vélemények beszerzése a jogászi háttérmunka fontos része, az eljárások kimenetele múlhat rajta (orvosi, építési, pszichológusi, mûszaki stb. szakértôi vélemények). • konfliktusmegoldó tevékenység: nem tartozik a NEKI vállalásai közé, de egyrészt a helyszíni tényfeltárások alkalmával – a felek nézôpontjainak kölcsönös megismertetésekor – „spontán” oldódhat a feszültség, másrészt szükség esetén javaslatot teszünk a NEKI-vel kapcsolatot tartó szakemberek bevonására, vagy az ügyeket a megfelelô szervezetekhez tesszük át.

r 80 s

A NEKI

II. A jogvédelemrôl A NEKI tehát a Magyarországon élô nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak védelmét tûzte célul. Nemcsak azért tartja ezt a tevékenységet fontosnak, mert történelmi tapasztalatok szerint egy ország demokráciájának és belsô egyensúlyának egyik legfontosabb mutatója a kisebbségek helyzete, hanem azért is, mert hazánkban a rendszerváltás után olyan problémákkal kell szembenézniük a kisebbségeknek, melyek eddig részben rejtve voltak, s melyek elôtt a többségi társadalom is sokszor értetlenül áll. Az elmúlt években egyre nyilvánvalóbbá vált feszültség objektív megismertetéséhez és a helyzet megoldásához a NEKI úgy igyekszik hozzájárulni, hogy a megtörtént diszkriminációkat – alapos feltárásuk után – jogi útra tereli, a sértetteket hozzásegíti a jogorvoslathoz, miközben gyakran a jogrendszer vagy a joggyakorlat hiányaira is rámutat. Sokszor nem könnyû bizonyítani egy-egy intézkedés diszkriminatív jellegét. A döntési pozícióban lévôk könnyen hivatkoznak az általuk kirekesztettek „saját hibái”-ra. Az intézkedô rendfenntartó szervek pedig olyan szabályokkal vagy szabályozatlanságokkal magyarázhatják esetenkénti felesleges intézkedéseiket, melyek szükségszerûen az emberi méltóságon esett kiheverhetetlen sérülést és kiszolgáltatottság-érzetet idéznek elô. Ilyenkor, úgy véljük, kilátástalan helyzetbe kerülnek a kisebbségek, ha nem áll mellettük olyan társadalmi szervezet, amely tudatában van az országban élôk jogainak, s egyszersmind az ô speciális adottságaiknak. Olyan adottságoknak is, mint a történelem során korábban elszenvedett diszkriminációk máig érezhetô hatásai, amelyek, ha megismétlôdnek, tovább mélyítik a szakadékot többség és kisebbség között. Ha pedig e különbségek vagy ellentétek súlyosbodnak, az nemcsak a védett kisebbségre, hanem a többségre is ártalmas. A NEKI az elsô ilyen jellegû jogvédô iroda volt Magyarországon. Az idôközben létrejött és jelentôs tevékenységet kifejtô más jogvédô irodák sem tették azonban feleslegessé a szervezet további mûködését: szükségességét mutatják egyrészt az egyre erôsebben és a társadalom egyre szélesebb rétegeinél megnyilvánuló diszkriminációs hajlamok, másrészt az iroda azon specialitása, hogy szigorúan jogi munkát végez. A NEKI budapesti irodája 2000-ben már öt fôállású jogásszal és egy – a Jogvédô Irodában 2 évig fôállású jogászként tapasztalatokat szerzett – állandó megbízott ügyvéddel mûködik. A munkát segítik az ország egész területérôl bevonható ügyvédek és más szakemberek. Nemcsak földrajzi, hanem szakmai értelemben is a minél alaposabb és szélesebb körû jogvédelemre törekszik az iroda: az egyetemi hallgatóktól kezdve nemzetközi jogi szakemberekig, külföldi szakértôket is ideértve, számos jogászt és más szakembert von be tevékenységébe. Az évente megjelentetett Fehér Füzetben csak néhány eset bemutatására nyílik alkalom. A valóságban sokkal több üggyel foglalkozik a NEKI. Az eltelt több mint öt év alatt jelentôs mennyiségû panasz érkezett; ha csak az írásos bejelentéseket vesszük figyelembe, több, mint 700 panaszról számolhatunk be A NEKI megalakulása óta nem változtatta meg tehát célját és munkamódszereinek lényegét sem. Változott azonban az ügyek kezelésének stratégiája, miután azt tapasztaltuk, hogy számos esetben nemcsak a megtörtént diszkrimináció okozza a sérelmet: tovább súlyosbítják a sértettek helyzetét az eljárási hibák és a joghézagok. Ezért a jogi tényállást sokszor az országra kötelezô nemzetközi egyezményekbôl és természetesen az Alkotmányból kiindulva közelíti meg az Iroda. Amellett, hogy a közelmúlt külpolitikai eseményei is igazolják ennek szükségességét, az egyszerû, emberi igazságérzet és sokszor a hazai jog rendszere alapján sincs célra vezetôbb megoldás. A NEKI filozófiája mindezzel együtt az maradt, hogy a kisebbség jogainak – országon belüli – védelme mindenkinek érdeke.

r 81 s

Támogatók 2001-ben (A támogatás nagyságának sorrendjében) FORD ALAPÍTVÁNY: jogvédô alaptevékenységhez MAGYAR SOROS ALAPÍTVÁNY: jogvédô alaptevékenységhez NYÍLT TÁRSADALOMÉRT INTÉZET (OSI): jogvédô alaptevékenységhez, egy jogász foglalkoztatásával ÉS

ALKOTMÁNY- ÉS JOGPOLITIKAI INTÉZET (COLPI) MAGYAR SOROS ALAPÍTVÁNY: rendôri atrocitások vizsgálatához EURÓPAI ROMA JOGOK KÖZPONTJA: ügyenkénti támogatás

FÔVÁROSI ÖNKORMÁNYZAT: munkaügyi diszkriminációk feltárására és jogvédelmi módszerek kidolgozására MAGYARORSZÁGI CIGÁNYOKÉRT KÖZALAPÍTVÁNY: jogvédô alaptevékenységhez NEMZETI

ÉS

ETNIKAI KISEBBSÉGI HIVATAL: jogvédô alaptevékenységhez.

MAGÁNSZEMÉLYEK

ADOMÁNYA:

8,640 FT.

NEMZETI ÉS ETNIKAI KISEBBSÉGI JOGVÉDÔ IRODA Másság Alapítvány Postacím: 1537 Budapest 114., Pf.: 453/269 Telefon/fax: (06-1) 303-8973; (06-1) 314-4998