FEHÉR FÜZET 2000 A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédô Iroda beszámolója

FEHÉR FÜZET 2000 A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédô Iroda beszámolója

Felelôs szerkesztô és kiadó: DR. FURMANN IMRE Esetleírások: DR. BIHARY LÁSZLÓ • DR. BODROGI BEA • IVÁNYI KLÁRA • DR. KELEMEN EDIT • DR. MUHI ERIKA Technikai asszisztens: MADARÁSZ SZILVIA • MOHÁCSI MÁRIA Sajtóstatisztika: DARÓCZI ILONA A MÁSSÁG ALAPÍTVÁNY kiadványa A sokszorosítás a BOOKS IN PRINT RT. munkája © MÁSSÁG ALAPÍTVÁNY, NEKI, FEHÉR FÜZET 2000, BUDAPEST http://www.neki.hu e-mail cím: [email protected]

Tartalom

Az év ........................................................................................................................ 7 I. 2000-ben érkezett legjelentôsebb ügyek P. község I. (Pest megye) ........................................................................................ 10 P. község II. ........................................................................................................ 12 Jogellenes fogvatartás ............................................................................................ 14 M. István .......................................................................................................... 16 H. Aladár .......................................................................................................... 20 M. Alexandru ..................................................................................................... 22 S. Lajos ............................................................................................................ 23 B. Ibolya ........................................................................................................... 27 F. Katalin .......................................................................................................... 29 B. Lajos ............................................................................................................ 32 O. János ............................................................................................................ 36 Király utca 25. önkényes lakói ................................................................................. 37 B. család ........................................................................................................... 44 Fôvárosi kerületi önkormányzat ................................................................................ 46 T. város ............................................................................................................ 48 F. község I. ......................................................................................................... 52 F. község II. ........................................................................................................ 54 K. község ........................................................................................................... 57 D. diszkó ........................................................................................................... 60 J. Gábor ............................................................................................................ 64 V. Árpád, V. Jenô, L. Kálmán és L. Kitti .................................................................... 67 T. község ........................................................................................................... 70 M. család .......................................................................................................... 73

II. 2000-ben érkezett egyéb ügyekbôl Gy. Lajos .......................................................................................................... 78 O. László lakhatási ügye ......................................................................................... 79 T. Miklósné ....................................................................................................... 80 H. Ágnes .......................................................................................................... 80 S. város ............................................................................................................ 82 B. Viktor ........................................................................................................... 82 B. Istvánné ........................................................................................................ 84 K. Pálné ............................................................................................................ 84 P. község (Nógrád megye) ...................................................................................... 85 H. község .......................................................................................................... 86 K. András .......................................................................................................... 88 Ember és társadalom címû segédkönyv ....................................................................... 89 M. város ........................................................................................................... 90 K. Antal és V. László ............................................................................................ 90 D. város ............................................................................................................ 91 B. András .......................................................................................................... 92 M. Gusztáv ........................................................................................................ 93 R. László ........................................................................................................... 94

III. A korábban érkezett, folyamatban lévô ügyekbôl ......................................................... 95 IV. Statisztika a NEKI ügyeibôl ................................................................................. 105 V. Statisztika a sajtóról ........................................................................................... 109 VI. A diszkriminációról ........................................................................................... 113 VII. A NEKI ......................................................................................................... 115

ELÔSZÓ

Az év

Ebben az évben irodánkhoz 169 panasz, kérelem érkezett. Részletes tényfeltárás után 39 ügyben tudtuk megállapítani a diszkriminációt, legtöbb esetben annak közvetett formáját. Az általunk feltárt diszkriminációs ügyeket kategorizáltuk. A legtöbb (13 ügy) az úgynevezett igazságszolgáltatási kategóriába esett. Olyan ügyek ezek, amelyekben az elkövetôi oldalon – szándékosan vagy szándéktalanul – a rendôrség, ügyészség és a bíróság a jogsértô, már ami az „eredményt” illeti. Példaként hadd álljon itt két eset: H. Aladár ügyében (Fehér Füzet 20. old.) a sértett roma férfi úgy került a nyomozó hatóság ôrizetébe, hogy a rendôrök egy rablás kapcsán egy magas, szôke nôt kerestek, ehelyett ôrizetbe vették H. Aladárt, aki egy alacsony, bajuszos (!) cigány férfi. H. Aladár hat hónapig volt elôzetes letartóztatásban, majd megszüntették vele szemben a büntetôeljárást, és szabadlábra helyezték. A hat hónap alatt alig szóltak hozzá. Hat hónapon keresztül a rendôrség, majd az ügyészség elôterjesztésére a bíróság automatikusan hosszabbította meg H. Aladár elôzetes letartóztatását. Automatikusan és mechanikusan, csak úgy „rutinból”, ahogy az sajnos jellemzô a magyar igazságszolgáltatásra. A másik ügyben (Fehér Füzet 71. old.) az a sértett, akinek fiatal leánygyermekét halálra gázolta egy autó, heroikus küzdelmet kellett, hogy folytasson az Iroda segítségével azért, hogy az elkövetô ellen legalább vádindítvány készüljön. A rendôrség ugyanis az elsô körben megszüntette az eljárást, amelyet az ügyészség jóváhagyott. Irodánk a Legfôbb Ügyészséghez fordult, az ô határozatuk alapján került sor késôbb a vádemelésre. Közben a család cigányellenességgel és más gusztustalansággal teletûzdelt levelet kapott, de a rendôrség a „füle botját” sem mozdította, csak akkor intézkedett már, amikor Irodánk – ez ügyben is – újabb panaszokat jelentett be. Azt hiszem, ez a két ügy is szemlélteti, mit is értek az alatt, hogy az igazságszolgáltatás szereplôi a diszkrimináció elkövetôi, miért volt szükség egy ilyen elnevezésû kategória „létrehozására”. De szembeállíthatnánk egymással azt is, hogyan „viselkedik” az igazságszolgáltatás akkor, ha roma a sértett és roma az elkövetô, és azt is, hogyan „viselkedik” az igazságszolgáltatás, milyen büntetés születik, ha romát ver egy rendôr, vagy ha fordítva történik. Az államigazgatási szervek, ha nem intézkednek, jogszabályt sértenek. Ezt az államigazgatás hallgatásának hívják szaknyelven. Az igazságszolgáltatási szerveknek a fentiekben bírált „tevékenységét”, az igazságszolgáltatási szervek szemhunyásának, sok estben sunyításának nevezném. (A teljesség igénye miatt, persze, azt is meg kell jegyezni, hogy egyre több hatóságnál, bíróságnál, ügyészségnél, rendôrségnél nem ez a helyzet, hanem az alaposság, és a jogállami követelmény érvényesül, beleértve azt is, hogy Irodánkat, munkatársainkat nem okvetetlenkedôknek tekintik, hanem partnereknek.)

r 7 s

FEHÉR FÜZET 2000

A 39 diszkriminációs ügy közül 4 a munkavállalással összefüggô, 5 esetben az önkormányzat a jogsértô, illetve az önkormányzat eljárásával kapcsolatban keletkezett a jogsértés, 5 esetben személyiségi jog megsértése miatt indult eljárás, az oktatási ügyek száma 6, a lakhatási ügyeké szintén 6. Ha csak a kategóriákat nézzük, akkor is látható, hogy a diszkrimináció az élet minden területét átfogja, átszövi. Kezelésüknek az okozott sérelmek orvoslására a jog bár fontos eszköze, de a jog is csak egy eszköz a sok közül. Izgalmas kérdés az is, hogy egy-egy példaértékû ítéletnek vagy példaérték igényével indított eljárásnak milyen erôs a társadalmat befolyásoló ereje. A jövô évben tevékenységünk egy részét ennek a vizsgálata teszi majd ki. Nevezetesen az utánkövetés, melynek keretében néhány, évekkel ezelôtt jogerôsen befejezett ügy sértettjeivel készítünk interjút, és megvizsgáljuk azt is, hogy az adott térségben – az ítélet vagy az eljárás óta – változott-e a helyzet, az évekkel ezelôtt egymásnak feszülô szomszédok indulata megnyugodott-e, mi lett azoknak a rendôröknek a sorsa, akiket romák megveréséért elítéltek, történt-e hasonló bántalmazás ott, az a vendéglôs, aki nem szolgált ki romákat, hogyan viszonyul ehhez a kérdéshez stb. Ahhoz, hogy érezhetô és látható jelei legyenek a változásnak, tudom, hogy kevés egy vagy két jogvédô iroda erôfeszítése. Ez az erôfeszítés csak a társadalom egészének összefogásával hozhat eredményt. Ehhez az összefogáshoz kérem minden jóérzésû ember cselekvô támogatását.

Budapest, 2000. december 15.

DR. FURMANN IMRE igazgató

r 8 s

A 2000-ben érkezett legjelentôsebb ügyek – esetleírások –

FEHÉR FÜZET 2000

P. község I. (Pest megye)

2000. március 27-én irodánk faxon üzenetet kapott, amelyben egy újságíró tájékoztatott bennünket, miszerint néhány nappal korábban felhívták ôt P-rôl, és azzal fordultak hozzá, hogy valamilyen formában nyújtson nekik segítséget nehéz helyzetükben. Az újságíró ugyanis arról számolt be a faxban, hogy 2000 márciusában több személy támadta meg az éjszakai órákban a késôbb hozzá fordulók családját és házát felfegyverkezve, illetve cigányellenes kijelentések kíséretében. A csoportban feltehetôleg egy közeli település körzeti megbízottja is jelen volt. Az említett bûncselekményt megelôzte egy másik, a szomszédos faluban, K-án történt súlyos bántalmazás, aminek folyományaként támadta meg a p-i lakosokat a K-ról induló csapat.

A nyomozást mindkét cselekmény kapcsán a Pest Megyei Nyomozó Hivatal folytatja. A NEKI részérôl DR. FURMANN IMRE lát el sértetti képviseletet. 2000. március 17-én P. községbôl autójával ment át a szomszédos K. településre K. Sándor p-i lakos, akit késôbb a helyi lakosok közül néhányan súlyosan bántalmaztak. K. Sándor (többek között) állkapocscsonttörést szenvedett. Bántalmazásának oka tulajdonképpen a mai napig ismeretlen irodánk elôtt, de vélhetôen egyfajta „büntetôakció” volt, azaz a bántalmazók vélt vagy valós sérelmeiket igyekeztek ily módon megtorolni. K. Sándor annak köszönhette, hogy súlyosabb sérüléseket nem szenvedett, hogy idôközben P-rôl a faluba érkezett K. László, illetve felesége, K. Erzsébet (aki történetesen K. Sándor testvére), valamint még két p-i lakos. K. László felesége a település határától elindult a faluba egy másik személlyel, mivel a többiek a település szélén várakoztak az autóban. K. Erzsébet azt látta, hogy testvérét már alaposan helybenhagyták, így megpróbálta elvonszolni onnan, miközben ôt is fenyegették, durva szavak kíséretében. Közben a várakozókat is megtámadták, kocsijukhoz rohant ugyanis két férfi, a hátsó szélvédôt egy baseballütôvel dobták be, de K. Lászlóék elhajtottak P-re. Késôbb K. Erzsébet is hazaért K. Sándorral. Az éjszakai órákban P. községének határában lakó Cs. Oszkárnét és fiát, illetve élettársát, M. Istvánt (aki K. Lászlóval együtt volt az autóban K. község határában) egy 15-20 fôbôl álló csoport támadta meg, akik K. községbôl érkeztek autóikon. Feltehetôleg azért mentek ehhez a házhoz, mert az a kocsi, amivel korábban K. László és M. István átmentek K-ra, az Cs. Oszkárné tulajdona. A garázda társaság a kocsit csépelte, illetve a házba is be akartak menni, de ezt sikerült megakadályoznia az ottlakóknak, úgyhogy néhány perc után el is mentek onnan, igaz, hogy Cs. Oszkárnét, valamint 17 éves fiát tettleg is bántalmazták, amellett, hogy jelentôs anyagi kárt is okoztak. A csoport, amelyben szemtanúk állítása szerint G. község körzeti megbízottja is benne volt, ezt követôen K. László és családja háza felé vette az irányt, ahová (az elôbbiekhez hasonló módon) erôszakkal mentek be, majd az udvaron álló két autónak estek neki, gyakorlatilag teljesen tönkretéve az egyiket. Idôközben K. Lászlónak, feleségének és két gyermeküknek sikerült elrejtôzniük a közelben, azonban a házban tartózkodó idôs hölgyet valaki a csoportból ellökte, aki így elég komoly sérülést szenvedett a térdén. A társaság azonban nem találta az általuk keresetteket, így K. Lászlót, valamint valószínûleg K. Sándort. K. Lászlóék azt állítják, hogy néhány perccel azt követôen, hogy elrejtôztek, lövéseket is hallottak, valamint láttak torkolattüzet is. Ezt követôen azonban a csoport elhagyta az udvart.

r 10 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

Aznap éjszaka a helyi kisebbségi önkormányzat (akinek K. László is tagja) rendkívüli ülést tartott, amelyen a fenti eseményekrôl volt szó. Az ülésen határozatot fogadtak el, aminek értelmében az elnök feljelentést fog tenni a történtek miatt a rendôrségen. Erre sor is került másnap. A NEKI ezt követôen értesült a történtekrôl és látogatott el a helyszínre, ahol tényfeltárást végeztünk és sértetti képviseletre szóló meghatalmazásokat írattunk alá az érintettekkel, K. Lászlóval és Cs. Oszkárnéval, melyeket benyújtottunk a Pest Megyei Ügyészségi Nyomozó Hivatalhoz, mint az ügyben (a rendôr állítólagos részvétele miatt) eljáró hatósághoz. A sértettekkel és családjukkal való beszélgetéseken az derült ki, hogy a fenti települések egyes lakói között igen erôs szembenállás van, aminek valódi indokára nem derült fény, de vélhetô az, hogy a k-i lakosok egy része K. Sándorral került valamilyen módon összeütközésbe, amit így szerettek volna megtorolni. Arra azonban nem találtunk elfogadható magyarázatot, hogy miért törtek rá a két családra az éjszaka közepén, ráadásul ennyire durva módon. A sértettek, valamint más, a faluban lakó (elsôsorban roma) lakosok arról is beszámoltak, hogy a cselekmények óta sem érzik magukat biztonságban, azóta is gyakran kapnak fenyegetô telefonhívásokat, valamint többször is átjöttek a támadók kocsijaikkal, azokkal „körözve” a ház körül. Mindezek miatt is felkerestük a területileg illetékes rendôrkapitányság vezetôjét, aki készségesen tájékoztatott bennünket az eseményekrôl, a bûncselekmények feltehetô okáról, illetve arról, hogy ôk is tisztában vannak a feszültséggel teli helyzetrôl, ez már korábban is érezhetô volt, a jövôre nézve pedig igyekeznek megoldani a településen lakók biztonságát. Ugyanakkor nehezíti a helyzetet az is, hogy a szomszédos települések területileg különbözô rendôrkapitányságokhoz tartoznak illetékességileg, ami sok esetben gondot okoz az intézkedések vonatkozásában. Azonban ettôl függetlenül is távozásunkkor azt gondolhattuk, hogy a rendôrség megbirkózik a kényes szituációval, és biztosítani fogja azt is, hogy ne legyenek ilyen konfliktusok a késôbbiekben. Ennek ellenére a sértettekkel való kapcsolattartás során az derült ki, hogy zaklatásuk továbbra is elôfordul, illetve továbbra sem érzik magukat biztonságban, amikor a szomszédos falun keresztül kell utazniuk, ami viszont elkerülhetetlen, ha a közeli városokba, vagy a fôvárosba akarnak utazni. A nyomozást végzô Pest Megyei Nyomozó Hivatal a nyomozást garázdaság és más bûncselekmények miatt indította, melynek során számos ütôeszközt foglalt le. Irodánk többször is részt vett a sértettek és a gyanúsítottak, valamint egyes tanúk szembesítésén, melyek azonban többnyire nem vezettek eredményre, mivel mind a terheltek, mind az ô oldalukon szereplô tanúk „hiányos emlékezete” azt vonta maga után, hogy a sértetti állításokkal szemben érdemi cáfolat nem, mindössze tagadás, vagy a „nem emlékszem” fordulat állt. Természetesen a terhelteket megilletô jogosultság az, hogy a vallomást, illetve a nyilatkozattételt megtagadják, azonban egyes tanúk vonatkozásában felmerülhet az is, hogy nem azt mondták el vallomásaikban, ami történt – az utóbbiak vonatkozásában azonban az („ôszinte”) vallomástétel nem jogosultság, hanem kötelesség, amivel ellentétes cselekedet büntetôjogi felelôsségre vonást alapozhat meg. A nyomozás jelenleg is folyamatban van.

r 11 s

FEHÉR FÜZET 2000

P. község II.

2000. június 21-én telefonhívást kapott a NEKI P-rôl: egy, az elôbbi ügyben sértettként érintett személy közölte velünk, hogy K. Ernô, p-i lakos június 20-án, a késô esti órákban halálos lövést kapott. A lövést egy szolgálaton kívüli rendôr adta le szolgálati fegyverébôl. A rendôr több k-i lakos társaságában érkezett P-re.

A NEKI munkatársa az esetet követô napon újságírókkal együtt látogatott el P-re, és találkozott a sértett hozzátartozóival. Elmondásuk szerint ez az eset is az elôzôekben már említett ellentét folyománya volt, amint az ügyben érintettek (mindkét oldalról) szinte ugyanazok voltak, de az biztos, hogy most is k-i és p-i lakosok között volt összetûzés. A nyomozást szintén a Pest Megyei Nyomozó Hivatal folytatja. A sértetti képviseletet DR. FURMANN IMRE látja el. A sértetti képviselô és a NEKI munkatársai részt vettek azon a helyszíni szemlén, ahol mind a gyanúsítottak, mind a tanúk elôadták, hogy mi is történt a kérdéses éjszakán. A két oldal elôadásai között alapvetô eltérések voltak, leginkább azonban abban tértek el az állítások, hogy ki támadt kire, illetve miért és milyen szándékkal érkezett a szolgálaton kívüli rendôr barátaival K-ról autóval. A helyszíni szemlén tapasztaltak alapján a sértetti képviselô beadvánnyal élt az ügyészségi nyomozó hivatal felé, amelyben többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy az eddig felmerült adatok, illetve a helyszíni szemle tapasztalatai megalapozottá tennék a kényszerintézkedések foganatosítását. Erre azonban eddig egyik ügyben sem került sor, a gyanúsítottak szabadlábon védekezhetnek. A nyomozás ez ügyben is folytatódik. * * * Mindkét ügynek vannak olyan közös jellemzôi, melyek az incidenseknek, illetve azok megítélésének egyfajta „többletet” adnak. Egyrészt a cselekmények jellege, hiszen az elsô eset kapcsán a sértettek vallomásaikban többször is említették, hogy a támadók cigányellenes felkiáltások kíséretében törtek be udvarukba, míg a második ügyben a sértett oldalán érintettek is kizárólag cigány származásúak. Mindkét alkalommal a csoport tagjai között egy rendôri állományba tartozó személy is volt – de míg az elsô esetben ennek szerepe tisztázatlan, addig a második esetben tény, hogy a rendôr húzta meg a ravaszt. A folyamatban lévô büntetôeljárások részletezését nem érdemes ebben az esetleírásban megkísérelni. Ugyan talán a leglényegesebb részét adja az ügynek (hiszen ez által tisztázódhatnak a részletek), mégis, e helyt érdemesebb arra összpontosítani, hogy mi állhat az ügyek hátterében1, mi az, ami ilyen iszonyatos indulatokat korbácsolt, miért van ekkora ellentét a két település egyes lakosai között. Habár a közhelyes, hatásvadásznak tûnô jelzôk megtévesztôk lehetnek, nem túlzás azt állítani, hogy valóban fennáll ez a szembenállás: az ügyek elindulása óta sem látszik csillapodni a feszültség, legfeljebb nem nyilvánul meg közvetlen erôszakban.

1

E tekintetben nagy segítséget nyújtottak irodánk részére a Magyar Narancs és az RSK munkatársai.

r 12 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

A háttérben végül is az állhat, hogy a K. településén élô egyes lakosok „erôs igazságérzettôl” vezérelve a már említett módon igyekeztek sérelmeiket orvosolni. Ez ugyanúgy azt is magában foglalja, hogy az így megtámadott csoport egyes tagjainak felelôssége is felmerül abban, hogy a helyzet idáig fajult, de természetesen ez nem adhatja indokát annak, hogy ilyen módon vegyenek elégtételt valakin. Elég csak arra utalnunk, hogy a március végén történt cselekmények kapcsán két család is a megtámadottak között volt, e családok kiskorú gyermekei, a szülôk és egy idôsebb hölgy azóta is igen erôsen a történtek hatása alatt áll (idegfeszültség, kórházi kezelések, más lakóhelyre költözés stb.). Végezetül meg kell említenünk azt is, hogy a hatóságok felelôssége milyen értelemben merül fel. Mint korábban említettük, márciusban többször jeleztük az illetékes rendôrkapitányság felé azt, hogy valamilyen módon biztosítsák a település nyugalmát, biztonságát. Azzal mi is tisztában vagyunk, hogy ez nem jelentheti azt, hogy az érintettek részére állandó rendôri biztosítást nyújtsanak, azt viszont igen, hogy a településen az eddigi rendôri jelenlétet erôsítsék, vagy állandosítsák. Ez nem történt meg. Június 20-án éjjel ez a hiányosság oda vezetett, hogy egy p-i lakos meghalt, mert egy szolgálaton kívüli rendôr azért ment át (nem rendôr) barátaival P-re, hogy (állítása szerint) bajba jutott barátainak segítséget nyújtson: ha jogos védelmi helyzetben volt is, számunkra elfogadhatatlan ez az eljárás. Végig megtehette volna és meg is kellett volna tennie azt, hogy segítséget kér az illetékes rendôrkapitányságtól. A felelôsség kérdéskörén belül a nyomozó hatóság is tartozik bizonyos felelôsséggel olyan értelemben, hogy dacára a cselekmények súlyának, illetve annak, hogy éppen azért, mert mindkét esetben egy rendôri állományba tartozó személy is a gyanúsítottak között volt felmerülhet a Büntetôeljárási törvény 92. § b)2 pontjába foglalt lehetôség, miszerint a terhelt szabadlábon hagyása esetén az eljárást meghiúsítaná vagy megnehezítené, illetôleg veszélyeztetné. Kényszerintézkedések alkalmazására egyik esetben sem került sor.

2

1973. évi I. törvény.

r 13 s

FEHÉR FÜZET 2000

Jogellenes fogvatartás

2000 májusában kaptunk D-bôl bejelentést arról, hogy 1999. január 16-ról 17-re virradó éjszaka T. községében három roma fiatalembert súlyosan bántalmaztak, majd ezt követôen a helyi körzeti megbízott a három bántalmazott fiatalt a rendôrôrsre elôállította, ahol bántalmazásuk – rendkívül megalázó és embertelen módon – tovább folytatódott. A bántalmazást azonban nem a rendôr követte el, ugyanis azok a (civil) személyek, köztük egy polgárôr is „kíséretet adott” az elôállításhoz, majd az ôrsön folytatták azt, amit korábban elkezdtek.

A három roma származású fiatalember (közülük ketten még fiatalkorúak), V. Csaba, Sz. Attila és V. Zsolt 1999. január 16-án este a t-i diszkóban töltötték az estét és az 1999 júniusában született vádirat szerint „ismeretlen körülmények között” kerültek szóváltásba két helybeli fiatallal. Ez utóbbiak közül a fiatal lány, sérelmesnek érezve helyzetét, hazament és édesapjának elmesélte a történteket. Az apa az eseményeket hallván feldühödött, és gumibotját magához véve elindult a diszkó felé azzal, hogy elégtételt vegyen a roma fiúkon a lányát ért sérelemért1. Útközben azonban találkozott a szolgálatban lévô helyi körzeti megbízottal, valamint az egyik polgárôrrel, akiktôl – szintén a vádirat adatait alapul véve – segítséget kért. Ezt követôen mind az öten, tehát a rendôr, a polgárôr, az apa és lánya, valamint annak barátja érkeztek a helyszínre, ahol meglátták, hogy a három, általuk keresett fiú egy kis utcában van. A magát sértve érzô lány rájuk is mutatott, minekutána a gumibottal felszerelkezett apa – kezét is igénybe véve – V. Csabát ütlegelte. Hamarosan azonban a helyszínen lévôk közül többen is bekapcsolódtak a bántalmazásba, és ez azzal a következménnyel járt, hogy mindhárom fiatalembert ütlegelni kezdték. A szolgálatban lévô körzeti megbízott mindezt a nélkül nézte végig, hogy bármelyik oldalon beavatkozott volna; egyszer ugyan a bántalmazottak egyike kért tôle segítséget, ám a megbízott nem avatkozott be a bántalmazásba – igaz, hogy egy alkalommal kijelentette, hogy ô is hasonló módon cselekedne, ha a lányát ilyen sérelem érné. Miután az ütlegelést befejezték, a körzeti megbízott felszólította a bántalmazottakat, hogy üljenek be a szolgálati autójába, mert beviszi ôket a rendôrôrsre. Ez meg is történt, azonban érdekes módon a bántalmazók is követték ôket, tehát mintegy kíséretet adtak az elôállításhoz, ami – a jogszerû elôállításokat nézve – teljesen abszurdnak tûnik2. A rendôrôrsön tovább folyt a romák bántalmazása, ahol már a fizikai bántalmazáson túl rendkívül megalázó módon vettek elégtételt vélt vagy valós sérelmeik miatt a sértetteken. Újfent a vádiratra támaszkodva: a (késôbbi) vádlottak egyike az egyik sértettet térdre kényszerítette, hogy így kérjen bocsánatot a lánytól. Annak dacára, hogy a sértettek egyike erôsen vérzett már, a bántalmazás tovább folyt, késôbb pedig egy pisztoly is elôkerült, amit az egyik sértett fejének szegeztek. Végül abbahagyták a bántalmazást, és a sértetteket a rendôrôrsrôl elengedték. A körzeti megbízottnak azonban számot kellett adni valamilyen módon hivatalosan is az elôállításról és a rendôrôrsön való benntartásról, azaz hivatalos jelentést kellet készítenie a kényszerintézkedésrôl (ún. kényszer-

1 2

Az eljárás adatai szerint ez a sérelem abból ered, hogy a diszkóban véletlenül összeütközhettek vagy véletlenül meglökte a romák egyike a lányt. Megjegyzendô az is, hogy a vádiratban nem szerepel az, hogy a rendôr adta volna valami okát az elôállításnak, tehát nem közölte azt elôre a sértettekkel.

r 14 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

papír). Mindössze az volt a gond, hogy az elôállítás indokaként azt jelölte meg, hogy az elôállítottak nem tudták magukat igazolni, tehát személyazonosságuk tisztázása végett vitte be ôket a rendôrôrsre. Ez azért is érdekes, mert azon túl, hogy a fentieket figyelembe vesszük, T. települése elég kicsi ahhoz, hogy egymást jól ismerjék az emberek, nem is beszélve egy körzeti megbízottról. Ennek ellenére a körzeti megbízott az elkészített valótlan tartalmú jelentés alapján feljelentéssel élt a sértettek ellen, január 18-án személyi igazolvánnyal kapcsolatos kötelezettség megsértésének szabálysértése miatt. A roma fiatalok pedig idôközben szintén segítségért fordultak egy d-i szervezethez, akik dr. Barcsi István és Dr. Bánszegi Judit ügyvédekhez irányították ôket. Az ô segítségükkel tettek feljelentést bántalmazóik ellen a HajdúBihar-Megyei Ügyészségi Nyomozó Hivatalnál, hiszen az egyik feljelentett rendôr volt. A megindult nyomozás során tisztázódtak azok az események, melyek alapján a D. Városi Ügyészség vádat emelt a bántalmazók ellen jogellenes fogvatartás, garázdaság és könnyû testi sértés miatt. Az eljárás DR. BARCSI ISTVÁN és DR. BÁNSZEGI JUDIT sértetti képviselôk részvételével jelenleg tárgyalási szakban van, ítélet még nem született.

r 15 s

FEHÉR FÜZET 2000

M. István

1999. június 27-én délután öt órakor B. község futballcsapata és F. község futballcsapata a b-i sportpályán vívott egymással futballmérkôzést. F. községbôl két busszal érkeztek a szurkolók, köztük M. István roma származású férfi, felesége és kisfia. A második félidô vége elôtt néhány perccel a b-i csapat lôtt egy gólt, amely a f-i szurkolók szerint lesgól volt, de a bíró megadta. Ekkor a szurkolók kint a pálya szélén összeszólalkoztak, majd verekedés tört ki közöttük.

M. István – elmondása szerint – a gól pillanatában és a verekedést megelôzôen egy fa alatt ült, mellette állt a felesége és ott állt közvetlenül mellettük a b-i csapat edzôje is. Az edzô felemelte a kezét. Erre a mozdulatra lehettek figyelmesek a rendezôk és ezért mentek oda hozzájuk. Közöttük N. László rendôr is, aki ekkor nem volt szolgálatban. M. Istvánt a rendôr egyszer megütötte, aki ettôl elvesztette az eszméletét. Legközelebbi emléke, hogy a felesége felsegíti, és támogatva ôt, együtt indulnak el a busz felé. Fent ültek már a buszon, amikor felszállt a rendôr és egyenként kiválasztotta azokat, akik ôt állítása szerint bántalmazták. Köztük M. Istvánt és feleségét is. Elôállították ôket az e-i rendôrkapitányságra, ahol az is kiderült, hogy miért kellett bemenniük a rendôrségre. A rendôr elmondása szerint ugyanis nem egészen úgy történtek az események, ahogy M. István és felesége állítják. N. László késôbbi sértett szerint a pályán a következô történt: „Én is kimentem ezt (focimeccset) megtekinteni, és a második félidô vége volt már, amikor a barátom szólt, aki rendezôje volt a meccsnek, szólt hogy lehet, hogy probléma lesz, a bírót és a jegyzôt segíteni kellene bekísérni az öltözôbe. Amikor a b-iak berúgták a negyedik gólt, akkor én már ott tartózkodtam a pályán és az I. r. vádlott M. István volt, akit határozottan felismerek, aki elsôként bejött a pályára. Volt nála egy sörösüveg. Én felmutattam neki az igazolványomat, elmondtam a rendfokozatomat. Ô kiütötte a kezembôl az igazolványt és akkor utána jött már a felesége és ô volt, aki azt kiáltotta, hogy nincs egyenruhában, lehet ütni. Nála egy, két literes flakon kólásüveg volt, amiben még volt valamennyi kóla. Elôször M. István volt az, aki a nála lévô sörösüveggel eltalálta a homlokom, aztán már többen bejöttek, engem már próbáltak a rendezô kollégák elhúzni onnan.”1 A rendôr vallomásából kiindulva M. István, felesége és még több társuk ellen büntetôeljárás indult csoportosan elkövetett hivatalos személy elleni erôszak bûntettének és könnyû testi sértés vétségének alapos gyanúja miatt. 2000. január 11-én az E-i Városi Ügyészség vádat emelt M. István és társai ellen, mert a nyomozás eredményeképpen bizonyítottnak látta a fenti bûncselekmények elkövetését. Az E-i Városi Bíróság 2000. március 22-én hozott elsô fokú ítéletében bûnösnek találta M. Istvánt és társait csoportosan elkövetett hivatalos személy elleni erôszak bûntettében és ezzel halmazatban társtettesként elkövetett könnyû testi sértés vétségében. Ezért a bíróság M. István elsô rendû vádlottat halmazati fôbüntetésként kettô év hat hónap börtönbüntetésre, mellékbüntetésként három év közügyektôl eltiltásra ítélte.

1

2000. február 23-i bírósági tárgyalás jegyzôkönyve, 6. oldal.

r 16 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

A bíróság ítéletében kifejti, hogy a pályára belépô vádlottak a sértettet jogszerû intézkedésében erôszakkal megakadályozták. A bíróság által lefolytatott bizonyítási eljárás alapján a bizonyítékok körébôl kirekesztette a vádlottak állításait alátámasztó tanúvallomásokat, és csak a sértett, illetve az ô állításait alátámasztó vallomásokat fogadta el. Kifejtette, hogy ezek a tanúk elfogulatlanok, szemben a vádlottak által megnevezett tanúkkal. A vádlottakra terhelô vallomást tett öt tanú közül kettô a sértett barátja, három pedig a kollégája. Elfogulatlanságuk tehát nem állapítható meg, mégis az ô vallomásaik voltak perdöntôek az ítélet meghozatalakor. A büntetés kiszabása körében a bíróság enyhítô körülményként vette figyelembe az I. rendû vádlott tekintetében a büntetlen elôéletet, azt, hogy kiskorú gyermekek eltartásáról gondoskodik. Súlyosító körülményként értékelte a bûncselekmény elkövetésében játszott kezdeményezô szerepét, azt hogy a bûncselekményt ittas állapotban követte el és a bûnhalmazatot. Tehát ezen tények és bizonyítékok alapján született meg az ítélet. Az I. rendû vádlott még ott a bíróságon fellebbezést jelentett be az ítélet ellen, felmentésért. Az ítélet írásba foglalása után kereste meg irodánkat M. István és kérte segítségünket, mert úgy érezte, hogy alaptalanul ítélték ilyen súlyos börtönbüntetésre. Az iratok áttanulmányozását és a helyszíni tényfeltárást követôen megállapítottuk, hogy a hatóságok az eljárás során nem derítették fel alaposan a tényállást, a vallomásokban lévô ellentmondásokat nem oldották fel, nem folytattak le minden körülményre kiterjedô bizonyítást, így megalapozatlan ítélet született. Az ítélet megállapítja, hogy a bûncselekményt 1999. június 17-én követték el, ezzel szemben június 17-e csütörtökre esett, akkor nem szoktak futballmérkôzéseket tartani. A cselekmény valójában június 27-én történt, ami az iratokból is kiderül. Az elkövetés helyeként a pályát jelöli meg az ítélet. A jelen lévô tanúk egybehangzó állítása szerint ezzel szemben a pályán kívül történt a verekedés, hiszen még tartott a mérkôzés. A labdarúgók azt is elmondták, hogy már csak a verekedést nézték, de a bíró még nem fújta le a mérkôzést. Ezzel kapcsolatban azonban összesen egy tanút hallgatott meg a bíróság (ô is azt vallotta, hogy a pályán kívül volt a verekedés), holott legalább huszonkét embernek volt tudomása arról, hogy hol történt az eset, ôk voltak ugyanis a játékosok. Tényként kezeli a bíróság azt is, hogy ittas volt az elkövetô, holott erre vonatkozóan sincs egyértelmû bizonyíték, hiszen az elôállításkor nem szondáztatták meg ôket. M. István mindvégig tagadta, hogy ivott volna és elmondta azt is, hogy beteg, gyógyszereket szed, nem ihat. Irodánk DR. BARCSI ISTVÁN debreceni ügyvédet kérte fel M. István képviseletére a másodfokú eljárás során. Az ügyvéd írásbeli fellebbezésében kifejti, hogy a gyanúsítotti, a vádlotti, valamint a tanúk vallomásai között ellentmondások vannak. „Aggályos továbbá a sértett nyilatkozata arra nézve, hogy az állítása szerint kialakult sokfôs verekedést követôen miként ismerhette fel védencemet, és pl. feleségét. E tanú már a nyomozati szakban összekeverte az eljáró ügyészségi fogalmazó feljegyzése szerint az eljárásban szereplô személyeket.”2 Az ítélet szerint az „elsôként pályára lépô M. István a nála lévô sörösüveggel fejen vágta a sértettet”.3 Valóban ezt vallotta az egyik tanú, de a sértett nem, ugyanis az ô vallomása szerint a dulakodást egy nô kezdte. A bíróság mindösszesen két tárgyalást tartott az ügyben. Ezeken a tárgyalásokon csak részben történt meg a tanúk és a vádlottak szembesítése, illetve az ügy kimenetele szempontjából lényeges kérdésekben nem került sor szembesítésre. Van olyan vallomás, amely alapján az elsô rendû vádlott egyszer fejbe vágta a sértettet, van olyan, amely szerint ezen túlmenôen még felé is dobta az üveget. Ebben az esetben sem került sor szembesítésre az ellentmondások feloldása érdekében, holott mindkét tanú vallomását bizonyítékként fogadta el a bíróság.

2 3

Részlet a fellebbezésbôl. Részlet az E-i Városi Bíróság 2000. március 22-i ítéletébôl, 3. oldal.

r 17 s

FEHÉR FÜZET 2000

Az eljárás során többen azt vallották, hogy egy L. Gyula nevû, azóta elhunyt férfi volt az, aki a sértettet fejbe vágta. Többen azt is hallották, hogy ezt el is mondta akkor, amikor a buszról leszállították. Ezen állítást az eljárás során nem ellenôrizték, holott a busz utasainak felkutatása a nyomozó hatóság részérôl nem jelenthetett volna akadályt. A védô, valamint az általunk beszerzett bizonyítékok alapján tehát megállapítható volt, hogy egy felületes, ellentmondásoktól hemzsegô eljárás eredményeképpen kapott letöltendô börtönbüntetést a vádlott. Egyik hatóságot sem érdekelte, hogy ô és felesége is, az eljárás során végig, valamennyi vallomásukban ugyanazt állították. Ugyanez már nem volt elmondható a sértettrôl, mert ô egészen mást mond a rendôrségen tett elsô vallomásában és egészen mást a bíróság elôtt. Az sem volt fontos, hogy M. István ezt megelôzôen soha nem volt büntetve, illetve az sem, hogy gyakorlatilag nem tud írni, olvasni, csak a neve leírására képes (ez többek között kiderül az ítéletbôl is, hiszen ott is szerepel, hogy összesen az általános iskola két osztályát végezte el). Nem volt fontos az események pontos feltárása sem. Magyarországon az eljárások sokszor több évig is elhúzódnak, itt kevesebb mint egy év alatt született ítélet. Két tárgyalás alatt sikerült az összes bizonyítékot feltárni! Mindezt egy olyan ügyben, ahol tömeg volt, a verekedésben is többen vettek részt. Tanúk is elmondják, de a sértett is, hogy nagy tumultus volt. Egy ilyen ügyben, ilyen rövid idô alatt sikerült tehát minden kétséget kizáróan bizonyítani a terheltek bûnösségét! Az általunk képviselt ügyekben gyakran jutunk arra az álláspontra, hogy roma sértett esetében a bûncselekmény tárgyi és személyi súlyához képest enyhe ítélet születik. Míg abban az esetben, ha roma az elkövetô, súlyosabb, mint az ügy összes körülményét figyelembe vége szükséges lenne. Hogy csak néhány példát említsünk: 2000 nyarán a Pest megyei P. községben egy szolgálaton kívüli rendôr megölt egy roma férfit. Az eljárás több mint fél éve folyik és még csak nyomozati szakban van. Az elkövetô nem hogy elôzetes letartóztatásban nem volt egy percet sem, de azóta is rendôrként dolgozik. R. Miklós és H. Mihály roma férfiakat 1998 augusztusában ugyancsak rendôrök bántalmazták a rendôrségen, gyanúsítotti kihallgatás közben. Az eljárást az ügyészségi nyomozóhivatal többször megszüntette. Miután a Legfôbb Ügyészség Nyomozás-felügyeleti Osztályához fordultunk panaszunkkal, újra lefolytatták az eljárást, és ennek eredményeképpen jelenleg bírósági szakban van az ügy, R. Miklós sérelmére társtettesként elkövetett kényszervallatás bûntette és súlyos testi sértés bûntette miatt. Ennek ellentételezéséül szolgál M. István ügye, ahol nagyon gyors és „alapos” eljárás után született ítélet. A másodfokú bíróságtól a vádlott jogi képviselôje kérte: „annak megállapítását, hogy az E-i Városi Bíróság ítélete – figyelemmel a Be. 239. § (2) bek. a–d,4 pontjaira – megalapozatlan. Erre figyelemmel kérem, hogy a T. II. fokú bíróság a Be. 258. § (1) bek. a, és b,5 pontjai alapján az I. fokú ítéletet megváltoztatni, és a fellebbezésem indokainak megfelelô ítéletet hozva a vádlottakat felmenteni szíveskedjék.

4 1973. évi I. törvény a büntetôeljárásról (Be.). 239. § (2) Az elsôfokú bíróság ítélete megalapozatlan, ha a) a tényállás nincs felderítve, b) a bíróság nem állapított meg tényállást, vagy a megállapított tényállás hiányos, c) a megállapított tényállás ellentétes az iratok tartalmával, d) a bíróság a megállapított tényekbôl további tényre helytelenül következtetett. 5 Be. 258. § (1) Megalapozatlanság [239. § (2) bek.] esetén a másodfokú bíróság a) a tényállást kiegészíti, illetôleg helyesbíti, ha a hiánytalan, illetôleg a helyes tényállás az iratok tartalma, ténybeli következtetés vagy a felvett bizonyítás útján megállapítható; az elsôfokú bíróság ítéletét az így megállapított tényállás alapján bírálja felül; b) az elsôfokú bíróság által megállapított tényállástól eltérô tényállást állapíthat meg, ha a felvett bizonyítás alapján a vádlott felmentésének vagy az eljárás megszüntetésének van helye.

r 18 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

Védencem büntetlen elôéletû, jogban járatlan személy. Az eljárás során a keletkezett jegyzôkönyvek tanúsága szerint figyelme nem lett arra felhívva, hogy védekezését alátámasztó tanúkat nevezzen meg. Amennyiben a T. Megyei Bíróság a fellebbezésemben kifejtetteknek nem ad helyt, úgy indítványozom, hogy az I. fokon eljárt bíróság ítéletét a Be. 261. § (1)6 bek.-ben meghatározottak szerint helyezze hatályon kívül. Egyebekben a kialakult bírói gyakorlat szerint, különös figyelemmel a Bk. 154. számú állásfoglalására7 is, az I. fokú bíróság által védencemre kiszabott végrehajtandó börtönbüntetés indokolatlanul eltúlzott. Védencem büntetlen elôéletû, gyermekei eltartásáról gondoskodó személy, büntetôeljárás hatálya alatt nem állt. Álláspontom szerint amennyiben a T. Megyei Bíróság jelen fellebbezésemben foglaltaknak nem ad helyt, úgy kérem, hogy az I. fokú bíróság által kiszabott büntetést személyi szabadság elvonásával nem járó büntetésre enyhíteni szíveskedjenek”.8 2000. november 13-án a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság az ügyben tárgyalást tartott, és az elsô fokú bíróság által kiszabott büntetést átváltoztatta két év, négy évre felfüggesztett börtönbüntetésre. A jogerôs ítélet írásban még nincs a birtokunkban.

6

Be. 261. § (1) A másodfokú bíróság az elsôfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezi és az elsôfokú bíróságot új eljárásra utasítja, ha a 250. § II. pontjában fel nem sorolt olyan eljárási szabálysértés történt, amely az ítéletet lényegesen befolyásolta. Ilyennek kell tekinteni különösen, ha az eljárásban részt vevô személyek törvényes jogaikat nem gyakorolhatták vagy ezek gyakorlását korlátozták, illetôleg ha az elsôfokú bíróság indokolási kötelezettségének nem tett eleget. 7 Büntetéskiszabási tényezôk. 8 Részlet a fellebbezésbôl.

r 19 s

FEHÉR FÜZET 2000

H. Aladár

1999 februárjában a B-i Rendôrfôkapitányság rablás miatt indított büntetôeljárást. A sértett vallomása szerint prostitúciós tevékenységet folytató nô bódító szert kevert az italába, amelynek következtében öntudatlan állapotba került, majd ezek után lakásából értéktárgyakat vittek el. A sértett a nyomozati eljárás során az elkövetôket nônek tartotta, amely közül az egyik már a nyomozás kezdeti szakaszában ismertté vált. A bûncselekmény másik gyanúsítottjaként a hatóság a sértett vallomására támaszkodva egy magas szôke nôt keresett, mindaddig, amíg a sértett a felismerésre bemutatáson a cselekmény másik elkövetôjeként egy alacsony, vékony testalkatú cigány férfit, H. Aladárt nevezett meg.

H. Aladár, akit a nyomozó hatóság kezdetben tanúként hallgatott ki, gyanúsítottá való minôsítésétôl kezdve 6 hónapot töltött elôzetes letartóztatásban. H. Aladár gyanúsítottkénti kihallgatása, a sértettel való szembesítése, valamint a vádemelés elôtti ügyészi kihallgatás során következetesen úgy nyilatkozott, hogy a bûncselekményt nem követte el, a bûncselekmény helyszínén nem tartózkodott. A tárgybani idôszakban bajuszt hordott, nôi ruhát nem viselt, és testmagasságát sem tüntette fel a valóságtól eltérôen. F. Éva pedig, aki a cselekmény egyik „valódi” elkövetôje volt, az eljárás során foganatosított számos kihallgatáson következetesen kitartott azon álláspontja mellett, hogy a sértett lakásán egyedül tartózkodott, társa nem volt. H. Aladárnak tanúból gyanúsítottá válása tulajdonképpen egyetlen nyomozati cselekménynek, a felismerésre bemutatásnak köszönhetô, amely során a sértett kétséget kizáróan felismerte ôt, mint a rablás bûntettének elkövetôjét. Állítását arra alapozta, hogy felismerte az elkövetô orrát, szemét, valamint a felsôajkát, ugyan az elkövetô az elkövetéskor szôke parókát és nôi ruhát viselt. H. Aladárra nézve azonban más terhelô bizonyíték hiányában került sor elôzetes letartóztatására, valamint annak többszöri fenntartására. A bizonyítás ezen eszköze ellen H. Aladár panasszal élt, hivatkozva arra, hogy az eljárás során három fehér bôrû személy között mutatták be, súlyosan megsértve ezzel a büntetôeljárási törvény 86. § (3) bekezdését1. A panaszt alaptalanság címén az ügyészség elutasította, mivel az eljárás hibás volta nem nyert bizonyítást. A felismerésre bemutatásról készült fényképfelvételeket ugyanis a nyomozati iratokhoz nem fûzték hozzá, azokat technikai okok miatt megsemmisítették, ezért bizonyítékként értékelni azokat nem lehet. A sértetti, valamint a gyanúsítotti vallomások, amelyek szintén H. Aladár számára terhelô bizonyítékként nem értékelhetôek, felvetik a letartóztatás, valamint annak többszöri fenntartásának szükségességét. A sértett ugyanis az eljárás kezdetétôl az elkövetôket nônek tartotta, és egészen a felismerésre bemutatásig nincs nyoma annak, hogy ezzel ellentétesen közülük az egyiket férfi elkövetôként nevezte volna meg. Vallomása szerint az egyik elkövetô, F. Éva társa egy 180 cm magas, nem cigány nô volt. Ezzel szemben H. Aladár 168 cm magas,

1

Az 1973. évi I. törvény a büntetôeljárásról (Be.): „A személyt vagy a tárgyat olyan körülmények között kell bemutatni, amely a terhelt vagy a tanú befolyásolását kizárja.”

r 20 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

vékony testalkatú, cigány férfi. Továbbá, az elkövetés helyszínén talált cigarettacsikkek megvizsgálása során kétséget kizárólag bizonyítást nyert, hogy azok nem H. Aladár nyálmaradványait tartalmazzák. Az említettek alapján, H. Aladárral szemben az ügyészség végül az eljárást megszüntette, mivel a terhére rótt bûncselekmény elkövetése kétséget kizáróan nem volt bizonyítható. A nyomozást megszüntetô határozatában az ügyészség utalt arra, hogy az iratokból nem állapítható meg, hogyan került H. Aladár a nyomozó hatóság figyelmébe. H. Aladár a bûncselekmény kapcsán 6 hónapot töltött – minden bizonnyal ártatlanul – elôzetes letartóztatásban. Az ügy „folytatásaként” H. Aladár irodánk segítségével keresetet nyújtott be a Magyar Állammal szemben kártalanítás megállapítása iránt, amelyben keresetkiesésként 450 000 Ft, fizikai és pszichés sérelmek miatt pedig 1 550 000,– Ft nem vagyoni kártérítés megállapítását kérte a bíróságtól. Kereseti kérelmében arra hivatkozott, hogy az eljárás miatt hosszú ideje pszichiátriai orvosi kezelés alatt áll, eleve labilis idegállapotát csak fokozták a büntetôeljárás során ért megpróbáltatások, a börtöncella által okozott bezártság-érzés. Gyerekkora óta klausztrofóbiában szenved, a fogvatartás alatt tapasztalt körülmények ezeket a tüneteket pedig tovább súlyosbították. Az elôzetes letartóztatás alatt súlyos fizikai egészségromlást is szenvedett, 2 hét alatt ugyanis 15 kg-ot fogyott, melynek következtében a börtönben rendszeres betegellátásra szorult. H. Aladárt az ügyben DR. BÓLYAI JÁNOS ügyvéd képviseli. A kártalanítási eljárás jelenleg is folyamatban van, az ügyben tárgyalás kitûzésére még nem került sor.

r 21 s

FEHÉR FÜZET 2000

M. Alexandru

1997 júliusában M. Alexandru román állampolgárral, valamint Sz. István magyar állampolgárral szemben emberölés alapos gyanúja miatt indult büntetôeljárás. Az ügyben a Pest Megyei Bíróság – a vádtól eltérôen – súlyos testi sértés bûntettének kísérletét állapította meg, és a vádlottakat 8-8 hónapi börtönbüntetésre ítélte. A határozat ellen a vádlottak – ártatlanságukra hivatkozva – fellebbezéssel éltek a Legfelsôbb Bírósághoz, amely az ítéletet megváltoztatva, a társtettesként elkövetett emberölés bûntette miatt emelt vád alól a terhelteket felmentette. A felmentô ítélet indokolásában a bíróság megállapította, hogy sérülés hiányában a vádlottak ütése könnyû testi sértés vétségeként sem értékelhetô. A két felmentett közül, M. Alexandru közel 19 hónapot töltött elôzetes letartóztatásban.

M. Alexandru, valamint Sz. István, a terhükre rótt bûncselekmény elkövetését az eljárás során mindvégig tagadták, és részletes vallomást tettek a vádbeli idôszakról. A másodfokú bíróság, a közel három évig tartó eljárás befejeztével megállapította, hogy a tényállásból következôen a vádlottak terhére az emberölés bûntettének elkövetése nem volt megállapítható, így ôket a Büntetôeljárási törvény1 214. § (3) bekezdés b. pontja alapján – bebizonyítottság hiányában – felmentette. Az eljárás kezdetén egyedül a büntetlen elôéletû román állampolgárságú M. Alexandru elôzetes letartóztatására került sor, annak ellenére, hogy a büntetett elôéletû, magyar terhelt társával szemben ugyanazon bûncselekmény miatt folyt az eljárás. Fogvatartásának ideje alatt az újonnan vásárolt ingatlanon nagymértékû hátralék halmozódott fel a be nem fizetett kamatok, és a megfizetni nem tudott tôketörlesztés miatt, hiszen ez alatt az idô alatt semmiféle jövedelemmel nem rendelkezett, kizárólag a büntetésvégrehajtás által nyújtottakon tartotta el magát. Közben, a gazdátlanul maradt házának teljes berendezését és ruháit ismeretlenek széthordták, így szabadlábra helyezésekor a szomszédoktól kapott kölcsön segítségével tudta „kinti életét” újrakezdeni. Az eljárás során egyszer – másfél hónapra – szabadon engedték, ami elmondása szerint inkább rontott a helyzetén, hiszen beleélte magát a szabadságba, majd az ismételt elôzetes letartóztatásba helyezés lelkileg végképp összetörte és minden addigi reményét eloszlatta. A bezártság elviselését rendkívül megnehezítette számára, hogy nem értette jól sem a társait, sem a fogvatartóit. Fogvatartása alatt számtalanszor lett beteg (pl. gyomorvérzés) és a fokozott lelki teher miatt egyszer öngyilkosságot is megkísérelt, amelynek következtében egy ideig elkülönítve tartották. Az elôzetes letartóztatásba helyezéssel kapcsolatban külön sérelmezte, hogy az ôrizetbe vételét követôen történt meghallgatás után legközelebb tíz hónap múlva tudott csak a vizsgáló elé kerülni újabb meghallgatásra. A nyomozás során sérelmesnek tartotta továbbá azt is, hogy a büntetôeljárás másodrendû vádlottja egyetlen napot sem töltött elôzetes letartóztatásban, csak lakhelyelhagyási tilalom hatálya alatt állt – annak ellenére, hogy ôt is ugyanazon bûncselekménnyel vádolták, életmódja az övéhez nagymértékben hasonló, és ráadásul büntetett elôéletû is volt. A fentiekre, valamint a Be. 383. §-ra hivatkozva M. Alexandru kártalanítási igényt terjesztett elô a Magyar Állam, mint alperes ellen, amelyben részletesen elôadta az elôzetes letartóztatásban töltött 19 hónap következtében felmerült vagyoni és nem vagyoni kárait. A dologi károk, az elmaradt jövedelem, valamint a szükségtelen kiadások (pl. az eltulajdonított bútorok, ruhanemûk stb.) vonatkozásában 900 000 forintot jelölt meg, míg az emberi méltóságán, becsületén esett sérelmét 2 000 000 Ft-ban, mint nem vagyoni kár határozta meg. A kártalanítási eljárásban tárgyalás megtartására ez idáig nem került sor. M. Alexandrut DR. MEDGYESI ANDRÁS ügyvéd képviseli. 1

1973. évi I. törvény a büntetôeljárásról (Be.).

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

S. Lajos

Az Sz. Városi Bíróság két bûncselekmény vonatkozásában az 1 év, valamint az 1 év 6 hónap tartalmú börtönbüntetést összbüntetésbe foglalva, összesen 1 év 9 hónap börtönbüntetésre ítélte S. Lajost. Jogerôs összbüntetési ítélet meghozatalára viszont akkor került sor, amikor S. Lajos az összbüntetésben meghatározott idônél már lényegesen hosszabb ideig tartó börtönbüntetést töltött le. S. Lajos, a számára kiszabott összbüntetést pontosan 4 hónappal és 3 nappal „ülte túl”.

S. Lajos 1997 decemberében kártalanítási igényt nyújtott be az Sz-i Városi Bíróságnál arra hivatkozva, hogy 4 hónap és 3 napot töltött jogtalanul a büntetésvégrehajtási intézetben és ennek megfelelôen 150 ezer forint kártérítés megfizetésére kérte kötelezni a Magyar Államot. A bíróság a keresetlevelet hatáskör hiányára hivatkozva elutasította, mivel az eljárást – a Legfelsôbb Bíróság iránymutatása szerint – bírósági jogkörben okozott kár megtérítése miatt kell lefolytatni. Az alperes kérte a kereset elutasítását, hivatkozva arra, hogy sem az alapeljárásban, sem az összbüntetésbe foglalással kapcsolatban eljárásjogi és érdemi mulasztás nem terheli a bíróságokat, hiszen az eljárás az elvárható idôben indult, továbbá a jogszabályokban írt kötelezettségének is a megadott, illetve elvárható idôn belül eleget tett. Mivel a döntés megfelel a jogszabályok elôírásainak, és a bíróság jogellenes és vétkes magatartást sem tanúsított, így kártérítési felelôsséggel nem tartozik a felperes vonatkozásában. Az elsô fokon eljáró megyei bíróság S. Lajos keresetét, mint alaptalant, az alábbi indokokra hivatkozva utasította el. Államigazgatási – bírósági – jogkörben okozott kárért a felelôsséget csak akkor lehet megállapítani, ha a kártérítés alábbi, közismert feltételei fennforognak: jogellenes magatartás, kár, okozati összefüggés és vétkesség. Mivel a felperesnek nem sikerült bizonyítani az alperes jogellenes magatartását, az elszenvedett kárt és az ezek közötti okozati összefüggést, továbbá az a tény, hogy az alperesi kimentést a vétkesség vonatkozásában a bíróság alaposnak találta, elegendô érv volt arra, hogy a megyei bíróság S. Lajos keresetét elutasítsa. Az ítélet indoklását a bíróság az alábbiakkal összegezte: „Ha a mérlegelés során netán történt is volna tévedés, a kellô gondossággal végzett bírói munka mellett a felróható magatartás nem mutatható ki és mint ahogy a bíróság már fentebb kifejtette, felróhatóság hiányában nem állapítható meg az alperes kártérítési felelôssége.” Irodánk a fentiekben idézett ítélet meghozatala után szerzett tudomást az esetrôl és biztosított S. Lajos számára jogi képviseletet a másodfokú eljárásra, DR. BÓLYAI JÁNOS ügyvéd személyében. A fellebbezési kérelemben a jogi képviselô a Legfelsôbb Bíróságtól kérte, hogy az elsôfokú ítéletet helyezze hatályon kívül és kötelezze a Bíróságot 150 000 Ft kártérítési összeg, valamint az azzal járó kamatok megfizetésére. Beadványában hivatkozott az Alkotmány 50. § (1), valamint az 55. § (1) bekezdésére, amely kimondja, hogy „…mindenkinek joga van a szabadságra és személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani”. Hivatkozott továbbá arra, hogy az eljáró bíróság a fenti szakaszok rendelkezéseit akkor sértette meg, amikor a büntetôeljárás során az ítélkezés indokolatlan lassúságával akkor hozott jogerôs összbüntetési ítéletet, amikor S. Lajos az összbüntetésben meghatározott idônél már lényegesen hosszabb ideig tartó személyes szabadságot korlátozó büntetést töltött le. Ha a bírósági ítélkezés – az Európai Emberi Jogi Egyezmény rendelkezéseinek és r 23 s

FEHÉR FÜZET 2000

joggyakorlatával összhangban – megfelelt volna az ésszerû idôhatáron belüli eljárás és döntéshozatal követelményének, nem került volna sor S. Lajos személyi szabadságának indokolatlanul hosszú idôre való korlátozására. „A kárt az eljáró bíróság okszerûtlenül és ésszerûtlenül lassú (hiszen az összbüntetés kiszabása viszonylag egyszerû jogtechnikai mûvelet, amely különösen hosszú idôt – például: bizonyítási eljárás miatt – nem igényel) és ezért felróható eljárása eredményezte. A kárt ezért a Ptk. 339. § valamint 349. § alapján a bíróságnak kell viselnie. A Magyar Köztársaságban mindenki – idesorolva a visszaesô bûnelkövetôket is – joggal várhatja el az igazságszolgáltatási rendszertôl azt, hogy az elkövetôk az általuk elkövetett bûncselekmények miatt annyi büntetést töltsenek ki, amennyit részükre az eljáró bíróság kiszabott” – részlet a jogi képviselô beadványából. A Legfelsôbb Bíróság elôtt az eljárás jelenleg is folyamatban van. * * * A SZABADSÁGHOZ VALÓ JOG AZ EMBER EGYIK LEGALAPVETÔBB EMBERI JOGA. A Polgáriés Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának megfelelôen „annak a személynek, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás áldozata volt, kikényszeríthetô joga van kártalanításra”. Irodánkat az utóbbi években egyre több olyan személy keresi fel, akiket elôzetes letartóztatásba helyeztek, vagy elítéltek, és késôbb velük szemben az eljárást megszüntették, vagy jogerôs ítélettel felmentették és szabadlábra helyezték. Hazai jogunk – az Egyezménynek megfelelôen – erre úgy válaszol, hogy a kártalanítás jogintézményének bevezetésével lehetôséget ad arra, hogy a szabadságuktól – az esetek többségében – ártatlanul megfosztottak jóvátételt kérhetnek az Államtól, amely részben mind a vagyoni, mind a nem vagyoni, az emberi méltóságon, becsületen esett sérelmek kompenzálását hivatott szolgálni. Ezzel elmondhatjuk, hogy a Magyar Állam a nemzetközi egyezmények, illetve az Alkotmány által elôírt kötelezettségeknek eleget tett, és az igazságszolgáltatás nem megfelelô mûködése okozta sérelmek orvoslására – az említett jogintézmény bevezetésével – lehetôséget teremtett. A kérdés ezek után már csak az lehet, hogy ezek a „szép deklarációk” a konkrét esetekben, azaz a gyakorlatban vajon megvalósulnak-e. Az elsô kétség akkor merült fel, amikor irodánk a kártalanítási eljárásban jogi képviseletet nyújtott Pusoma Dénes számára, aki halált okozó testi sértés bûncselekményének elkövetése miatt 26 hónapot töltött ártatlanul börtönben1. Mivel a hatályos jogszabály szerint kártalanítás nem jár annak, aki az elsôfokú határozat ellen nem nyújtott be fellebbezést, az elsôfokú bíróság az ügyet – mint kártalanításra alaptalant – elutasított.2 Kérdéseket fogalmaztunk meg B. Géza esetében is3, akinek a bíróság 10 hónapi indokolatlan fogvatartásért 150 000 forint nem vagyoni kártérítést ítélt meg. Másképpen fogalmazva, a bíróság 15 000 forintra értékelte B. Géza legalapvetôbb emberi jogának, a szabadsághoz való jog megsértéséért járó egyhavi pénzbeli kompenzálását. Mindeközben Alkotmánybírósági határozatok, bírósági irányelvek az emberi méltóságot az emberi élet egyik legalapvetôbb elemeként fogalmazzák meg. „A méltóság az emberi élettel együtt járó minôség, amely oszthatatlan és korlátozhatatlan, s ezért minden emberre nézve egyenlô. Egyetlen ember élethez való jogáról sem beszélhetünk úgy, hogy ne értenénk bele az élethez és méltósághoz való alanyi jogát.”4 A kártalanításos ügyekben felmerült kérdések, illetôleg a deklarált elvek és az ennek ellentmondó gyakorlat közötti ellentmondás vezetett oda, hogy esetek felvállalásán keresztül, valamint kutató munka keretében a kártalanítás jogi szabályozását, illetôleg annak gyakorlatát megvizsgáljuk, a problémákat megfogalmazzuk és ajánlásokat, javaslatokat fogalmazzunk meg az érintettek számára.

1

Lásd Fehér Füzet 1997, 1998, 1999. esetleírásait. Az eljárás jelenleg is folyamatban van, ugyanis a másodfokú bíróság az elsôfokú bíróságnak a keresetet elutasító ítéletét hatályon kívül helyezte és a bíróságot új eljárás lefolytatására utasította. 3 Fehér Füzet 1998. 30. old. 4 Az Alkotmánybíróság 1991. évi 279. sz. döntése. 2

r 24 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

Az elôbbiekben bemutatott három eset ennek a kutatásnak képezi szerves részét, amely során az alábbi észrevételeket, javaslatokat fogalmaztuk meg. A Büntetôeljárásról szóló törvény5 383. § (1) bekezdése az elôzetes letartóztatás, ideiglenes kényszergyógykezelés, szabadságvesztés, javítóintézeti nevelés, valamint kényszergyógykezelés eseteiben ad lehetôséget kártalanításra. Az említettek mellett felmerül a kérdés, hogy a Be.-ben szabályozott egyéb szabadságkorlátozással járó intézkedés, pl. az ôrizetbe vétel esetén is szükség lenne kiterjeszteni a kártalanítás lehetôségét. Az ôrizetbe vétel ugyanis legfeljebb 72 órán keresztül tarthat, és amennyiben a terhelt elôzetes letartóztatását nem rendelik el, a terheltet szabadon kell bocsátani. Az akár három napot is elérhetô szabadságkorlátozó intézkedés ugyanis mind vagyoni, mind nem vagyoni kár tekintetében is jelentôs lehet. A hatásköri problémánál maradva, a kártalanítás kérdéskörében tartjuk fontosnak elemezni azt a jelenséget, amely az elôbbiekben bemutatott S. Lajos esetében történt. A kártalanítás klasszikus eseteitôl teljesen eltérô, viszont a szabadság jogtalan korlátozását eredményezô „túlülésról” van szó, ami, ha nem is mindennapos jelenség, de mégis elôfordul az igazságszolgáltatás – hibátlan szerkezetûnek nem jellemezhetô – folyama során. Mivel az ügyet – hatáskör hiányában – kártalanítási eljárás keretében nem lehetett lefolytatni, helyette bírósági jogkörben okozott kár megtérítése alapján kellett képviselni az ügyet, amely a sértett számára meglehetôsen hátrányosabb jogi szempontból. Kártalanítás esetében ugyanis a törvény a jogalap bizonyítása alól felmenti a kérelmezôt, ami azt jelenti, hogy a jogalap megléte esetén „csak” az igényelt vagyoni és nem vagyoni kár összegszerûségét kell bizonyítani. Ezzel szemben bírósági jogkörben okozott kárért a felelôsséget csak akkor lehet megállapítani, ha a kártérítés közismert feltételeit – jogellenes magatartás, kár, okozati összefüggés és vétkesség – a kérelmezô bizonyítani tudja. Hasonló problémákat vetett fel J. Sándor esete6 is, amelyben szintén nem tudtunk kártalanítási eljárást indítani, mivel kérelmét az igény elôterjesztésére nyitva álló határidôben nem nyújtotta be. Elôzetes letartóztatásba helyezésnél ez a határidô 1 év, míg jogerôs felmentô ítélet vonatkozásában 6 hónap. Kutatásunk során megállapítottuk, hogy ez az „önkényesen” meghatározott határidô meglehetôsen rövid ahhoz, hogy az érintettek a kártalanítás lehetôségérôl tudomást szerezzenek, ügyvédhez forduljanak, és keresetet indítsanak a Magyar Állam ellen. További kérdés, hogy vajon tudomást szerez-e minden kártalanításra jogosult a törvény nyújtotta lehetôségrôl. Kutatásunk során számtalan olyan esettel találkoztunk, amelyben az érintett több mint hat hónap eltelte után keresett fel bennünket, és jogosan vetette fel a kérdést, hogy egy jogban nem járatos embernek miért kell errôl tudnia, és gyakran hangzik el az az érv, hogy „engem errôl senki nem tájékoztatott”. Következésképpen, a tájékoztatási kötelezettség kodifikálását – miszerint a felmentô ítélet és a megszüntetô határozat tájékoztassa az érintettet e jogának lehetôségérôl – rendkívül fontosnak tartjuk. A kutatás egyik lényeges részét képezte a vagyoni, illetve nem vagyoni kártérítés kérdéskörének az elemzése. A jelenlegi bírói gyakorlatnak megfelelôen a kártalanítási eljárásokban a felperesnek bizonyítania kell mind a vagyoni, mind a nem vagyoni kár tényét, amely a vagyoni kár vonatkozásában teljesen elfogadható és kivitelezhetô, ellentétben a nem vagyoni kárral, ahol a felperestôl azt várja el a bíróság, hogy tanúkkal, esetleg orvosszakértôi véleménnyel stb. bizonyítsa azt a lelki sérelmet, megrázkódtatást, amelyet a szabadság megvonása során szenvedett el. Az a tény, hogy az ember szabadságtól való megfosztása lelki sérelemmel jár, a jogban járatlan ember számára is köztudomású, ennek külön bizonyítása felesleges. Továbbá a bizonyítási eljárás során a felperes megalázó, kellemetlen helyzetbe kerülhet azáltal, hogy a „szabadulást” követôen évekkel késôbb a bíróság közeli hozzátartozókat, szomszédokat, esetleg munkatársakat hallgat meg – bizonyítékok után kutatva – arra vonatkozólag, hogy a felperes életét milyen mértékben és hogyan törte meg a szabadságtól való megfosztás.

5 6

1973. évi I. törvény. Fehér Füzet 1999. 18. old.

r 25 s

FEHÉR FÜZET 2000

Nem vitatott az a tény, hogy – feltehetôen és az esetek többségében – ártatlan emberek szabadságtól, akár már pár napig tartó megfosztása is az emberi méltóság, becsület sérelmével jár. Az 1991/64-es AB határozat indoklásában hangsúlyozza, hogy „…A méltóság az emberi élettel eleve együttjáró minôség, amely oszthatatlan és korlátozhatatlan, s ezért minden emberre nézve egyenlô. Az egyenlô méltósághoz való jog az élethez való joggal egységben azt biztosítja, hogy ne lehessen emberi életek értéke között jogilag különbséget tenni. Emberi méltósága és élete mindenkinek érinthetetlen, aki ember, függetlenül fizikai és szellemi fejlettségétôl, illetve állapotától, és attól is, hogy emberi lehetôségébôl mennyit valósított meg, és miért annyit. Egyetlen ember élethez való jogáról sem beszélhetünk úgy, hogy ne értenénk bele az élethez és méltósághoz való alanyi jogát.” Ennek ismeretében nem túlzott elvárás a jogalkalmazóktól az, hogy a szabadságtól való megfosztást eleve olyan tényként értékeljék, amely minden esetben nem vagyoni kártérítés alapjául kell hogy szolgáljon. Természetesen ennek összege minden eset egyedi minôségétôl függôen változna, és nem zárná ki annak lehetôségét, hogy a sérelmet szenvedett fél akár orvosszakértôi vizsgálattal, akár tanúk kihallgatásával az alapösszegen túlmenôen további nem vagyoni kártérítési összeghez jusson. A bírák helyzete a nem vagyoni kár megítélése szempontjából egyáltalán nem könnyû, hiszen a törvény tömör megfogalmazása, továbbá irányelvek, bírósági határozatok (illetve kifejezetten erre a témára vonatkozóan) hiánya miatt teljesen magukra maradnak és gyakran szubjektív értékítéletükre támaszkodva állapítanak meg egy határozott összeget. Bírákkal történt beszélgetések, valamint átfogó esettanulmányozás után általánosságban megállapítható, hogy a hazai kártalanítási eljárásokban megítélt nem vagyoni kár mértéke rendkívül alacsony és ennek kiszámításánál a bírák számtalan szubjektív tényezôt vesznek figyelembe, ami a kár természete szempontjából egyrészrôl teljesen természetes, másrészrôl viszont komoly veszély forrása lehet egy kevésbé egységes bírói gyakorlat kialakulásának. A megkérdezett bírák például szinte kivétel nélkül azon az állásponton voltak, hogy egy büntetett elôéletû felperes életében nem jelent olyan komoly hátrányt a szabadság megvonása (lásd B. Géza ügyében született ítéletet), mint egy olyan felperes életében, aki szintén ártatlanul, életében elôször tapasztalja meg ezt az „élményt”. Egy másik jellemzô példa, amelyet szintén a bírói gyakorlat alakított ki, hogy a bizonyítottság hiányában való felmentés és a bûncselekmény hiányában való felmentés között a nem vagyoni kár megítélésekor a bírák „ki nem mondott” különbséget tesznek. Az a jogelv, hogy minden ügy más, és minden ügyet az eset összes körülményének figyelembe vételével kell eldönteni, a nem vagyoni kár megállapítása során is jelentôs szerepet játszik, továbbá a bíráknak az ügyhöz való szubjektív hozzáállása a legtöbb esetben szükségszerû is. A teljesség érdekében azért nem elhanyagolható az a kérdés, hogy mennyire veszik figyelembe a bírák azt a tényt, amelyet irodánk a roma származású sértettek esetében igen gyakran tapasztal, hogy a büntetett elôéletû személyeket a hatóság jóval „könnyebben” vesz ôrizetbe, mint a „priusz” nélkülieket, továbbá azt, hogy a bizonyítottság hiánya miatt való felmentés nem mindig a vádlott ügyességét, rafináltságát bizonyítja, hanem esetleg a nyomozó hatóság munkáját minôsíti. A fentiekben ismertetett kérdések és problémafelvetések az átfogó és nagy terjedelmû kutatásba nyújtottak – a teljesség igénye nélkül – rövid betekintést. Annak eléréséhez, hogy az Alkotmányra, illetve a Magyarország által ratifikált nemzetközi egyezményekre ne pusztán formális deklarációkként tekintsenek a jogalkalmazók, úgy hisszük, a kutatásunk során megfogalmazott javaslatok, illetve az egyes ügyekben nyújtott képviselet, ha nem is teljes mértékben, de jelentôsen hozzájárult.

r 26 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

B. Ibolya

B. Ibolya roma származású huszonhárom éves fiatal hölgy 1993 augusztusában elôzetes letartóztatásba került. Elôször rendôrségi fogdában helyezték el, majd kilencven nap elteltével átkerült a Büntetésvégrehajtási Intézetbe, ahol 1995 szeptemberéig volt fogva, amikor megszüntették az elôzetes letartóztatását. 1994-ben egy tüdôszûrés alkalmával kiderült, hogy TBC-vel fertôzôdött.

Két hétig feküdt lázasan a zárkában, majd átszállították a Büntetésvégrehajtás Központi Kórházának Tüdô Osztályára. 1995. május 22-én engedték ki a kórházból, mert „Kórházi kezelése befejezôdött. Nem fertôzô közegben tartható”.1 Amikor szeptemberben kiengedték az elôzetes letartóztatásból, tünetmentes volt, de természetesen nem volt gyógyult, hiszen ebbôl a betegségbôl soha nem lehet teljesen felépülni. Szabadulását követôen megpróbált beilleszkedni a társadalomba, megpróbált munkába állni. Szakképesítés híján csak fizikai megterheléssel járó munkákat tudott vállalni, amiket viszont hosszabb ideig nem tudott ellátni, mert a komoly fizikai megterhelés miatt gyakran volt beteg. 1997 januárjában, mivel 40 százalékos rokkant volt, kérte rokkantnyugdíjazását. A Fôvárosi és Pest Megyei Nyugdíjbiztosítási Igazgatóság az erre irányuló kérelmét elutasította, mert nem rendelkezett a nyugdíjazáshoz szükséges szolgálati idôvel. Ezt követôen ismét megpróbált elhelyezkedni, dolgozott is 1997 szeptemberétôl 1998 márciusáig, de ezután nem hosszabbították meg határozott idôre szóló munkaszerzôdését, így megint állás nélkül maradt. 1998 ôszén ismét olyan súlyos állapotba került, hogy kórházi kezelésre szorult. November 17-tôl december 30-ig ápolták a SOTE Pulmonológia Klinikáján. Ezután, a kórházi kezelés ellenére is olyan súlyos volt az állapota, hogy száz százalékos rokkanttá nyilvánították. Rokkantnyugdíjazását azonban ekkor is hiába kérte, hiszen a szükséges szolgálati idôvel még ekkor sem rendelkezett. Betegsége miatt azonban szinte biztos, hogy nem tudja megszerezni a szolgálati idôket, hiszen pont az állapota miatt, csak rövid ideig tud munkát vállalni. Szabadulását követôen élete jelentôsen megváltozott. Az Országos Orvosszakértôi Intézet 1999 februárjában született szakvéleménye értelmében száz százalékos rokkant lett, gyakorlatilag tehát a teljes munkaképességét elvesztette harminckét éves korára. Emberi kapcsolatai is megromlottak, zárkózottabb lett, korábbi barátai fokozatosan eltávolodtak tôle. Jóformán csak a családtagjaival tartja a kapcsolatot, ôk segítenek neki, amikor ismét kiújul a betegsége. A vele történtek nemcsak anyagilag, erkölcsileg, de idegileg is megviselték, ugyanis a betegsége következtében ért megrázkódtatás és a folyamatos félelem attól, hogy meghal, idegileg is labilissá tették, gyakran szorul orvosi kezelésre ezzel a problémájával is. Az idei év elején jutott tudomására, hogy amennyiben a Büntetésvégrehajtási Intézetben fertôzôdött meg TBC vírussal, kártérítésre tarthat igényt. A Büntetésvégrehajtásról szóló rendelet2 35. § (1) bekezdése értelmében a szabadságvesztés végrehajtása során az elítéltet ért kárért a Polgári Törvénykönyv szerint a büntetésvégrehajtási szervezet felelôs.

1 2

Részlet a kórházi zárójelentésbôl. 1979. évi 11. törvényerejû rendelet a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról (Bv. tvr.).

r 27 s

FEHÉR FÜZET 2000

Elôször az Igazságügyi Minisztériumot kereste meg kártérítési igényével, ahol elutasították és tájékoztatták arról, hogy a bv. szervezethez kell fordulnia ezzel az igénnyel. Ugyanakkor a fogvatartottakkal kapcsolatos kártérítési eljárás szabályairól szóló IM rendelet3 alapján, ha a fogvatartott a káresetet elbíráló határozat elôtt szabadul, akkor kárigényét közvetlenül a bíróság elôtt érvényesítheti. B. Ibolya a tájékoztatásnak megfelelôen megkereste a Büntetésvégrehajtási Intézetet, ahol természetesen az IM rendeletre való hivatkozással felhívták a figyelmét, hogy kártérítési igényével a bírósághoz fordulhat. B. Ibolya ezután kereste meg irodánkat és kérte segítségünket a jogi eljárás során. A vonatkozó jogszabályok és az iratok áttanulmányozása után arra az álláspontra jutottunk, hogy a Büntetésvégrehajtási Intézet államigazgatási jogkörében eljárva okozott kárt a panaszosnak. Befogadás elôtt egészségügyi vizsgálatnak kell alávetni a fogvatartottakat4. Ez az ô esetében is megtörtént, akkor még egészséges volt, semmilyen betegségben nem szenvedett. Valószínûleg tehát a bv. intézetben fertôzôdött meg. Az pedig, hogy a fogvatartottak egészségesek legyenek, és ne fertôzhessék meg egymást, mindenképpen az intézet közhatalmi feladatainak gyakorlása során kifejtett szervezô-intézkedô tevékenységébe tartozik, ugyanis az orvosi ellátás az ilyen típusú zárt intézetekben is adott5. Álláspontunk szerint tehát ennek elmulasztásával okozták a kárt. Mindezek alapján keresetet nyújtottunk be a Fôvárosi Bírósághoz, amelyben kértük, hogy a Polgári Törvénykönyv6 339. § (1) bekezdés és 349. § (1) bekezdése alapján kötelezze az alperest a felperes nem vagyoni és általános kárainak megtérítésére. A Fôvárosi Bíróság 2000. május 13-án kelt végzésével megállapította hatáskörének hiányát és a keresetlevelet áttette a Pesti Központi Kerületi Bírósághoz, mert mint azt indokolásában kifejtette: „A bíróság álláspontja szerint a felperes keresetében írt kár bekövetkezése nem az alperes közhatalmi szervezô-intézkedô tevékenységével áll összefüggésben, nem az alperes közigazgatási jogkörben gyakorolt hivatalos eljárására vezethetô vissza, ezért a per elbírálása nem tartozik a Pp. 23. § (1) bekezdésének b, pontjának hatálya alá.”7 A végzést a felperesi képviselô DR. FURMANN IMRE ügyvéd megfellebbezte, a Legfelsôbb Bíróság döntést még nem hozott.

3

13/1996. (XII. 23.) Az akkor hatályos 8/1979. (VI. 30.) IM rendelet a büntetésvégrehajtási szabályzatról 6. §-a és a jelenleg hatályos 8/1996. IM rendelet a szabadságvesztés és az elôzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól 20. § értelmében is. 5 9/1980. (XII. 18.) IM rendelet az elzárás végrehajtásainak szabályairól, 38. § értelmében az elzárás végrehajtása alatt az elkövetô szükséges orvosi vizsgálatáról és kezelésérôl, valamint a gyógyszerellátásról az intézet gondoskodik. 6 1959. évi IV. törvény (Ptk.). 7 Részlet a végzésbôl. 4

r 28 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

F. Katalin

F. Katalin roma származású fiatal lány ápolónôként dolgozik egy katolikus szeretetotthonban. Idén áprilisban elhatározta, hogy keres valamilyen mellékállást, mert ápolónôi fizetésébôl csak nagyon nehezen tud megélni. Az Expressz címû újságban talált egy hirdetést, amelyben egy b-i szállodába kerestek szobaasszonyokat. Felhívta az újságban szereplô telefonszámot, ahol elmondták, hogy az állás még betöltetlen, és megbeszéltek egy személyes találkozót. Április 19-én a megbeszélt idôpontban felkereste a szállodában az illetékes vezetôt. A recepciónál tartózkodó középkorú hölgy volt az, aki bejelentette az igazgatónál a következô szavak kíséretében: „Valami cigánylány keres a szobalányi állással kapcsolatban.” Mire az igazgató a következôket válaszolta: „Nem veszek fel ide cigányokat, utálom a cigányokat.”

Ezután becsukódott az igazgató ajtaja és F. Katalin a további beszélgetést már nem hallotta. Néhány perc elteltével azonban kijött az igazgató, odament hozzá, és közölte, hogy nincs felvétel. Az állás ekkor még betöltetlen volt, azt csak májusban töltötték be. F. Katalintól azonban nem kérdezték meg, hogy milyen végzettsége van, milyen képességei vannak, csak a származása alapján döntötték el, hogy nem alkalmazzák. Megalázva, dühösen és sírva távozott a szállodából. Útközben eszébe jutott, hogy többször hallott már az ombudsmanról, ahol az emberi jogok védelmével foglalkoznak. Úgy érezte, az ôt ért sérelem nem maradhat szó nélkül, ezért elhatározta, hogy felkeresi az országgyûlési biztost. Mivel nem tudta, hogy hol kell keresni a hivatalt, bement az egyik kerületi önkormányzathoz, ahol két szociálpolitikai ügyintézônek elmondta a vele történteket, és kérte a segítségüket, abban, hogy eljuthasson az országgyûlési biztoshoz. A két ügyintézô megadta neki a hivatal telefonszámát és címét. Másnap, április 20-án felkereste a hivatalt, ahol kitöltötte a panaszirodára bejelentkezés címû nyomtatványt, amelynek értelmében 2000. június 2-án tette meg a panaszt, amelyben elmondja, hogy az ilyen sértô, megalázó bánásmódot nem tudja elfogadni, és azt sem, hogy cigány volta miatt nem alkalmazzák valahol, anélkül, hogy a végzettségérôl, képességeirôl meggyôzôdtek volna. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyûlési Biztosa megvizsgálva az ügyet hatáskörének hiányát állapította meg. Az állampolgári jogok országgyûlési biztosáról szóló törvény1 16. § (1) bekezdése értelmében ugyanis a biztosok vizsgálati jogosultsága kizárólag a közszolgáltatókra és a hatóságokra terjed ki. Ô maga tehát nem járhatott el, de tájékoztatta a panaszost azokról a jogi lehetôségekrôl, amelyek a hátrányos megkülönbözetést elszenvedett munkavállalók rendelkezésére állnak. A tájékoztatás alapján F. Katalin az Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi Fôfelügyelôség F-i Felügyelôségéhez fordult panasszal és kérte a munkaügyi ellenôrzés lefolytatását. Az országgyûlési biztos ugyanakkor azt is javasolta a panaszosnak, hogy keresse meg irodánkat, ahol jogi képviseletet tudunk biztosítani az államigazgatási eljárás lefolytatása során. Amikor tehát a panaszos hozzánk fordult, és kérte segítségünket, már nem volt lehetôség az általunk alkalmazott tesztelési módszer felhasználására (Lásd a tesztelési módszerekrôl: Fehér Füzet 1998, 12. oldal). Addigra már betöltötték az állást. A tesztelési módszernek pedig pont az a lényege, hogy a jogsértés megtörténte után a lehetô legrövidebb idôn belül kell lefolytatni. Jelen esetben az ügy a történtek után két hónappal került hozzánk.

1

1993. évi LIX. törvény (Obtv.).

r 29 s

FEHÉR FÜZET 2000

F. Katalint az eljárás során DR. FURMANN IMRE ügyvéd képviselte. A munkaügyi ellenôrzésrôl szóló törvény2 3. § (1) bekezdés d, pontja szerint a munkaügyi ellenôrzés kiterjed a hátrányos megkülönböztetés tilalmára is. A 8. § (4) bekezdése értelmében pedig megfordul a bizonyítási teher, tehát a munkáltatónak kell bizonyítania azt, hogy eljárása során nem sértette a hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó rendelkezéseket. Fordított bizonyítás esetén azt kell vélelmezni, hogy a hátrányos megkülönböztetés megtörtént, és ezt a törvényi vélelmet kell megdöntenie a munkáltatónak. Ezzel a bizonyítási eljárással kapcsolatban ugyanakkor több probléma is felmerül. Nem lehet tudni, hogy az egyes hatóságok, bíróságok ezt hogyan értelmezik. Mit kell kiindulási pontnak tekinteni, azaz elegendô-e a hátrányos megkülönböztetés megállapításához annak ismerete, hogy az adott munkáltató tényleg keresett alkalmazottat, tényleg nem volt betöltve az állás, amikor a panaszos jelentkezett, vagy szükség van még egyéb bizonyítékokra is. F. Katalin esetében a munkáltató sem tagadta, hogy valóban kerestek szobaasszonyokat a szállodába, és hogy csak májusban töltötték be az állást. Tagadta viszont, hogy a panaszost valaha is látta volna, és természetesen tagadta, hogy származására bármilyen megjegyzést tett volna. A személyes találkozás napján a szállodában lévô alkalmazottak is azt állították, hogy nem emlékeznek a fiatal lányra. Tehát a munkáltató értelmezésében bebizonyosodott, hogy ôk soha nem is látták a panaszost, így nem is diszkriminálhatták. Ahhoz tehát, hogy bizonyítható legyen a jogsértés, vissza kellett térni a klasszikus bizonyítási formához, és a panaszosnak kellett bizonyítania azt, hogy valóban minden úgy történt, ahogy ô azóta is minden szerv és hatóság elôtt ezt elmondta. 2000. szeptember 27-én született meg a felügyelôség döntése, amelyben az eljárást megszüntetik. A határozat indokolása kitér arra, hogy az önkormányzat szociális ügyintézôje által tett tanúvallomás megegyezett a panaszos által elmondottakkal. Megállapítja továbbá azt is, hogy valóban keresett alkalmazottat ekkor a munkáltató, és valóban hirdetett az Express újságban és valóban betöltetlen volt az állás 2000. április 19-én. Miután ezek bizonyítást nyertek megállapítja: „Az eljárás során nem találtam közvetlen bizonyítékot arra, hogy a bejelentô felvételre jelentkezett a szállodában, nem merült közvetlen bizonyíték arra vonatkozóan, hogy egyáltalán járt a szállodában… A bejelentô, illetve jogi képviselôje által megnevezett tanúk részben nem támasztották alá a bejelentô által elmondottakat, illetve azok a tanúk, akik alátámasztották azt, mindannyian a bejelentôtôl származó értesülésüket adták elô.”3 Tehát a közvetlen bizonyítékok hiánya miatt szüntették meg az eljárást. A határozatot a panaszos jogi képviselôje megfellebbezte, álláspontja szerint, „az, hogy nincsenek közvetlen bizonyítékok, még nem bizonyítja azt, hogy nem történt meg a hátrányos megkülönböztetés. A munkavállalást megelôzô beszélgetések általában nem nagy nyilvánosság elôtt zajlanak. Jelen esetben is csak a cégvezetô és a panaszost a cégvezetônek bejelentô alkalmazott volt jelen. A kettejük beszélgetését tehát mások nem nagyon hallhatták, így normálisnak tekinthetô, hogy nincsenek közvetlen tanúk. Vannak ugyanakkor olyan közvetett bizonyítékok, amelyek zárt láncolatot alkotnak, és a panaszos által elmondottakat támasztják alá. Valamennyi jogterületen általánosan elfogadott tétel, hogy közvetett bizonyítékok is elfogadhatóak bizonyítéknak, sôt olykor elegendô az is, hogy csak közvetett bizonyítékok állnak rendelkezésre. A jelen esetben tehát csak közvetett bizonyítékok álltak a hatóság rendelkezésére a panasz megalapozottságának tekintetében, és ezek a bizonyítékok egy zárt láncolatot alkotnak, tehát kétséget kizáróan bizonyítják a panaszos által elmondottakat.”4 Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy miért állítaná a panaszos ezeket a tényeket, mi érdeke fûzôdik hozzá? Soha korábban nem találkozott a cég képviselôivel, nem ismerte ôket, de még csak a vendéglátóiparban sem dolgozott soha, tehát nem volt oka arra, hogy bárkit is meggyanúsítson azzal, hogy ôt lecigányozta. A cég képviselôi is azt állították, hogy soha nem is találkoztak a panaszossal. Nem lehetett tehát bosszú, vagy korábbi sérelem. Teljesen életszerûtlen viszont az, hogy valaki úgymond kedvtelésbôl, hobbiból valakirôl ilyeneket 2

1996. évi LXXV. törvény. Részlet az Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi Felügyelôség F-i Felügyelôségének határozatából. 4 Részlet a fellebbezésbôl. 3

r 30 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

állít, és kiteszi magát egy hosszú, és kimenetelében egyáltalán nem biztos államigazgatási eljárásnak, csak, mert erre támadt kedve. A panaszos nyilatkozataiban megközelítôleg pontosan írta le a szálloda portáját és azokat az embereket, akikkel találkozott. Még a recepciós fiatalembert is, akivel kapcsolatban a szállodában vezetett nyilvántartás is bebizonyította, hogy aznap valóban szolgálatban volt. Idôközben azonban további bizonyítékra derült fény, bár az is csak közvetett bizonyíték, ugyanis a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyûlési Biztosa beszerezte a MATÁV-tól azt a listát, amelyen szerepel, hogy a panaszos munkahelyén lévô nyilvános távbeszélô állomásról április 17-én kétszer is hívták a hirdetésben szereplô telefonszámot. A panaszos képviselôje a másodfokú iratokhoz ezt a listát is csatolta. Az Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi Fôfelügyelôség Elnöke, mint másodfokú hatóság 2000. november 24-én hozott határozatot, amelyben helybenhagyja az elsôfokú hatóság határozatát. Megváltoztatta viszont az indokolást, ugyanis megállapította, hogy a felügyeletnek nincs hatásköre eljárni olyan panaszok esetében, amikor még nem jött létre munkaviszony. „A fent körülírt tényállásból megállapítható, hogy nevezett panaszos nem állt foglalkozási jogviszonyban a munkáltatóval. A munkaügyi ellenôrzésrôl szóló 1996. évi LXXV. törvény (Met.) 1. § (1)–(3) bekezdése határozza meg a törvény személyi és tárgyi hatályát. Eszerint a munkaügyi ellenôrzés hatálya az ún. foglalkoztatásra irányuló jogviszonyokra terjed ki. F. Katalin pedig nem állt foglalkoztatási jogviszonyban a bepanaszolt munkáltatóval. Erre tekintettel a Met. 3. § (1) bekezdés d, pontjában írt hátrányos megkülönböztetés tilalmába ütközô munkáltatói magatartás miatti eljárás nem tartozik a munkaügyi hatóság hatáskörébe.”5 A Munka törvénykönyvérôl6 5. § (1) bekezdése szerint: 5. § (1) A munkaviszonnyal kapcsolatosan tilos hátrányos megkülönböztetést alkalmazni a munkavállalók között nemük, koruk, nemzetiségük, fajuk, származásuk, vallásuk, politikai meggyôzôdésük, munkavállalói érdekképviseleti szervezethez való tartozásuk, vagy ezzel összefüggô tevékenységük, továbbá minden egyéb, a munkaviszonnyal össze nem függô körülmény miatt. Nem minôsül hátrányos megkülönböztetésnek a munka jellegébôl vagy természetébôl egyértelmûen következô megkülönböztetés. (2) Ha a hátrányos megkülönböztetés tilalmának megszegésével kapcsolatban vita merül fel, a munkáltatónak kell bizonyítania, hogy eljárása az (1) bekezdésben foglaltakat nem sértette." Hasonlóan a munkaügyi ellenôrzéshez itt is fontos eleme a szabályozásnak a fordított bizonyítási teher. A polgári eljárásjog értelmében az Mt. 5. § hatálya a munkaviszonyt megelôzô tárgyalásokra is kiterjed, tehát már akkor is védett a leendô munkavállaló. A bírósági eljárásban is megfordul a bizonyítási teher, de Magyarországon a fordított bizonyításra is csak kevés jogszabály ad lehetôséget, gyakorlat nélkül pedig még nehezebb ennek alkalmazása. Az eljárás során beszerzett – szerintünk megcáfolhatatlan – bizonyítékok alapján jutottunk arra a következtetésre, hogy a panaszos érdekében az államigazgatási eljáráson túl szükség van a bírósági eljárásra is. Így az Mt. 5. § (1) bekezdése alapján F. Katalin érdekében a F-i Munkaügyi Bírósághoz fordultunk, hogy állapítsa meg a hátrányos megkülönböztetést, és az Mt. 174. § (1) bekezdés és 177. § (2) bekezdés értelmében kötelezze a munkáltatót a panaszost ért megaláztatás miatt 300 000 Ft nem vagyoni kár megtérítésére. A bírósági eljárás során ugyancsak DR. FURMANN IMRE ügyvéd képviseli F. Katalin felperest. A bíróság tárgyalást még nem tûzött ki.

5 6

Részlet a másodfokú határozatból. 1992. évi XXII. törvény (Mt.).

r 31 s

FEHÉR FÜZET 2000

B. Lajos

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei H. Község Önkormányzatának Képviselô Testülete 2000. március 29-én felhívást tett közzé, melyben pályázatot hirdetett községi traktoros álláshely betöltésére. A felhívás az állás megbízásos jogviszonyban való betöltésére szólt, illetve arra hívta fel a jelentkezôk figyelmét, hogy pályázatukat írásban a polgármesternek vagy a falugondnoknak adják le 2000. április 4-ig. Egyebekben a pályázat más feltételeket nem tartalmazott. A pályázatra két h-i lakos jelentkezett, egyikük a roma származású B. Lajos, aki – ellentétben a másik jelentkezôvel – a pályázat kiírásakor már rendelkezett traktorvezetôi jogosítvánnyal, ún. „szakmásított” vezetôi engedéllyel, amit a T-i Mezôgazdasági Szakiskolában szerzett 1997-ben. Ezzel szemben a másik jelentkezô mindössze „B” kategóriás jogosítvánnyal rendelkezett, amellyel elvileg lehetséges a traktor vezetése, azonban megszorításokkal. Mindezek ellenére az önkormányzat 2000. április 4-én megtartott testületi ülésén a nem roma jelentkezô pályázatát fogadta el. A pályázati kiírással ellentétben viszont nem megbízási jogviszonyt hoztak létre, hanem határozatlan idôre szóló szerzôdéssel (45 nap próbaidô kikötésével) munkaviszonyban kezdték el foglalkoztatni a felvett pályázót, akinek bérezése a közalkalmazotti tábla szerint történik.

B. Lajos 2000 májusában fordult irodánkhoz panaszával. A NEKI levéllel fordult H. község polgármesteréhez tájékoztatás végett azzal kapcsolatban, hogy milyen indokok alapján döntött az önkormányzat képviselôtestülete a nem roma pályázó alkalmazása mellett, tekintettel arra, hogy B. Lajos rendelkezik traktorvezetôi engedéllyel, továbbá traktorvezetôi gyakorlattal. A polgármester válaszában gyakorlatilag arra hivatkozott a döntést alátámasztandó, miszerint nagyrészt a jelentkezôk szociális háttere, a „helyi ismeretség”, illetve a traktor (elôzetes tervek szerinti) idôszakos kihasználtsága játszott szerepet a testület döntésében. Ezt követôen a NEKI levéllel fordult a Közlekedési Fôfelügyelethez, illetve az E-i Rendôrkapitánysághoz azzal a kérdéssel, hogy „B” kategóriás vezetôi engedéllyel lehet-e egyáltalán MTZ traktort vezetni. Mindkét intézmény válaszában a 48/1997. (VIII.26.) BM rendeletet jelölte meg, mint az adott kérdésre vonatkozó jogszabályt, aminek értelmében az említett vezetôi engedély ugyan alkalmas arra, hogy mezôgazdasági vontatót vezessenek, azonban „csak a lassú jármû kategóriába tartozó vontatók vezethetôk”1 így. Nehéz pótkocsi, illetve egyéb „vontatványok” esetén egyéb vezetôi engedélyre van szükség2. Mindezek azonban nem adnak egyértelmû cáfolatot arra, hogy a képviselô-testület hibásan döntött volna, hiszen csak idénymunkára kívánták a traktort használni és elvileg erre a „B” kategóriás engedély megfelel. Azonban ezen érvelést két dolog is alapjaiban ingatja meg: az állásra jelentkezôk közül az egyik (a késôbb nem alkalmazott) speciális – traktorvezetésre szolgáló – jogosítvánnyal bír, valamint (ahogy azt a panaszostól hallottuk) a traktort használni lehetne más munkákra is, amire a faluban a lakosok részérôl lenne is igény.

1

Idézet az E-i Rendôrkapitányság levelébôl. Megjegyzést érdemel, hogy a Közlekedésügyi Fôfelügyeletnél telefonon való érdeklôdésünk alkalmával az ügyintézô hölgy – miután elôadtuk neki a történteket – igencsak meglepôdött, és osztotta álláspontunkat. 2

r 32 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

Ez utóbbi kapcsán ki kell térnünk arra, hogy az önkormányzatoknak kiemelt szerepe van a települések, illetve azok lakosainak szolgáltatásokkal való ellátásában. A települési önkormányzat az Önkormányzati törvény3 értelmében a helyi közügyekben önállóan jár el, a helyi közügyekhez pedig szorosan kapcsolódik a lakosság szolgáltatásokkal való ellátása. Habár az Ötv. nem tartalmazza konkrétan azt a feladatot, miszerint a helyi önkormányzatoknak a településen belüli szállítást meg kell oldania, de álláspontunk szerint az Ötv. 8. §. (1) bekezdésébôl (ha nem is explicit módon), valamint magának az önkormányzatoknak a közfeladatot ellátó jellegébôl az következik, hogy egy, a község tulajdonában lévô traktort oly módon használjon, hogy feltétlenül szolgálja mind a település, mind a lakosság érdekeit. Jelen esetben a traktor a község tulajdonát képezi, így azt a helyi lakosság érdekeit szem elôtt tartva kell használni. Ennek az a folyománya, hogy amennyiben a jármû vezetésére az önkormányzat képviselô-testülete pályázatot hirdet, akkor az arra jelentkezôk közül a mindenkori legalkalmasabb jelöltet válassza ki, hiszen ez szolgálja leginkább mind az önkormányzat, mint közfeladatok ellátásának kötelezettje, illetve mint munkáltató, valamint a község lakosságának érdekeit. A községi traktor vezethetô ugyan „B” kategóriás vezetôi engedéllyel, ez azonban azt jelenti, hogy a traktorral nem lehet kimenni fôutakra, csak lassú jármû kategóriába tartozó vontatóként vezethetô, ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a traktor nem használható ki megfelelôen. Ugyanis amennyiben traktorvezetôi szakképesítéssel rendelkezô vezeti a jármûvet, úgy azzal nem csak maga a jármû vezetése biztonságosabb (tehát kevésbé veszélyeztethet másokat), hanem minden olyan feladatot el lehet látni vele, amire maga a jármû egyébként alkalmas. Ebbôl következôen az önkormányzat nem csak B. Lajos vonatkozásában, a munkaviszonnyal kapcsolatban hozott ésszerûtlen döntést, hanem (az ellátandó munka jellegébôl, annak egész településre kiható eredményébôl) H. településének egésze szempontjából is. Továbbá [tekintettel arra, hogy az önkormányzat az általa alkalmazott pályázót (eltérôen ugyan a pályázati kiírástól) munkaviszonyban, közalkalmazotti státuszban foglalkoztatta], azt is figyelembe kell vennünk, hogy maga a közalkalmazotti mivolt is szorosan összekapcsolódik az önkormányzat lakossági szolgáltatásokban betöltött kiemelt szerepével, egyrészt a közalkalmazottnak önálló, szintúgy felelôsségteljes feladataiból eredôen (amelynek jelentôségét nem kisebbíti az sem, miszerint „mindössze” egy községi traktoros álláshelyrôl van szó, tekintetbe véve ennek a már elôzôekben említett fontosságát egy ilyen kis településen), másrészt a közalkalmazotti jogviszonynak az önkormányzattal való kapcsolatából eredôen, ugyanis az önkormányzat, mint munkáltató foglalkoztatja a közalkalmazotti státuszt betöltôt, ily módon felelôsséggel tartozik annak munkájáért. Mindezek álláspontunk szerint azt támasztják alá, hogy az önkormányzat képviselô-testülete döntésében számos körülményt hagyott figyelmen kívül, melyek a közérdeket, az ésszerûséget és célszerûséget nézve rendkívüli fontosságúak, illetve (feltételezésünk szerint) olyan körülményeket vett figyelembe, amelyek relevanciával nem bírnak, azaz a döntés nem megalapozott. A NEKI B. Lajos nevében 2000 szeptemberében M. város Munkaügyi Bíróságához fordult keresettel, kérve annak megállapítását, hogy H. község önkormányzatának képviselô-testülete döntése során hátrányos megkülönböztetést alkalmazott. Az ügyben DR. HORVÁTH ZSUZSANNA ügyvéd képviseli a felperest. A keresetlevél benyújtásához, illetve az abban foglalt állítások alátámasztásához segítséget nyújtott az a korábbi, szintén irodánk által kezdeményezett bírósági eljárás, amely hasonló igényen alapult4. A keresetlevél alapjául az alkotmány 70/A. §-a szolgált, mely kimondja: „A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.” A hátrányos megkülönböztetés tilalmának jogrendszeri (alap)elvi jellege azt jelenti, hogy ez a tilalom az egész jogrendszeren keresztülhúzódik, azaz minden jog vonatkozásában feltétlen érvényesülést kíván, „ideértve azokat a jogokat is, amelyek nem

3 4

1990. évi LXV. törvény a helyi önkormányzatokról (Ötv.). Fehér Füzet 1999., 37. old.

r 33 s

FEHÉR FÜZET 2000

tartoznak az emberi jogok, illetôleg az alapvetô állampolgári jogok közé” [61/1992. (XI.20.) AB határozat]. Ebbôl következôen a hátrányos megkülönböztetés tilalmának a munkaviszonyra is ki kell terjednie, annak külön szabályozása ellenére is, azaz a Munka Törvénykönyvének 5. §-a5 esetleges hiánya esetén is. Továbbá, a diszkrimináció tilalmának alapelvi és járulékos, valamint abszolút tiltó jellegébôl az is kitûnik, hogy (egyéb megkülönböztetésektôl elválasztva) mikor tekinthetô egy adott megkülönböztetés diszkriminatívnak. Az Alkotmánybíróság 35/1994. (II. 8.) AB határozatában kifejtette, hogy a megkülönböztetés alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha „…a megkülönböztetésnek, illetve korlátozásnak nincs tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerû indoka, azaz önkényes”. A jelen esetben a tények figyelembevételével nem lehet kétséges, hogy az önkormányzatnak, mint munkáltatónak arra irányuló döntése, hogy a meghirdetett állásra kit alkalmazzon, nélkülözi az elôzôekben citált és az Alkotmánybíróság által lefektetett kritériumot, ez által nem üti meg az alkotmányosság mércéjét. A Munka Törvénykönyvéhez fûzött általános indokolás szerint a hátrányos megkülönböztetés tilalmát a munkaviszony létesítésénél is alkalmazni kell. Továbbá, ezt látszik alátámasztani a munkaügyi ellenôrzésrôl szóló törvény6, ugyanis az ellenôrzés során eljáró munkaügyi felügyeletek eljárása kiterjed a munkáltatóknak a munkaviszony létesítését megelôzô eljárására is. E mellett az önkormányzat, mint munkáltató szerepel az adott ügyben, tekintve azt, hogy a végül alkalmazásra kerülô pályázót határozatlan idôre kötött munkaszerzôdéssel alkalmazta, illetve fizetése a közalkalmazotti tábla szerint került megállapításra. Ezt támasztja alá a BH. 1998. 357. számú jogeset is, mely megállapítja, hogy az önkormányzat alkalmazásában állók nem közalkalmazottak vagy köztisztviselôk, jogviszonyuk a Munka Törvénykönyve hatálya alá tartozó munkaviszony. Ily módon az önkormányzat a munkaviszony létesítését megelôzô eljárásában sértette meg a Munka Törvénykönyvének 5. §-át. Mindezek miatt az ilyen jellegû esetekben megalapozottan lehet a NEKI álláspontja szerint Munkaügyi Bírósághoz fordulni. A betöltendô állásra ugyanis a jelentkezôk közül B. Lajosnak van magasabb fokú képesítése, így a döntés során az ésszerû mérlegelés révén az ô alkalmazása látszana megfelelônek. Ez az ésszerûség (szintén az alapelvi követelménynek és az Alkotmánybíróság erre vonatkozó, a tilalom tartalmára irányuló okfejtéseinek megfelelôen) párosul a célszerûséggel is, aminek megléte esetén a megkülönböztetés megütheti az alkotmányosság mércéjét. A célszerûség, mint mérce, illetve mint valamely döntés esetén diszkriminációt kizáró kritérium már említésre került akkor, amikor az önkormányzat, mint közfeladatok ellátására kötelezett szerv ez utóbbiak vonatkozásában gyakorolt magatartását jellemeztük, döntések fényében. Amennyiben tehát a képviselô-testület döntésének vizsgálatakor kiindulási alapnak fogadjuk el azt, hogy e döntés nem rendelkezett a célszerûségi szempontoknak megfelelô indokkal – lévén, hogy nem szolgálja a település, illetve annak lakosságának érdekeit –, akkor megalapozottan állíthatjuk azt, hogy a döntés diszkriminatív elemeket hordoz. Ugyanis, ha ezt a döntést az Alkotmány 70/A. §-a, illetve az Alkotmánybíróság vonatkozó döntései, továbbá az abban kifejtett, a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvét részletezô állásfoglalásaik (valamint mindezeken túlmenôen, magának az – elvontan jelen levô – diszkrimináció tilalmának) tükrében vizsgáljuk, akkor a következôket lehet megállapítani. Az Alkotmánybíróság által lefektetett „önkényesség”, azaz a tárgyilagos mérlegelés szerinti ésszerû indok hiánya a fentebb kifejtettek szerint H. község önkormányzatának képviselô-testületi döntésére is vonatkoztatható, amennyiben nem vet számot azzal a körülménnyel, hogy melyik jelentkezô alkalmasabb az állás betöltésére, ezen túl pedig a helyi érdekek szolgálatára. Az ésszerûséggel párosuló célszerûség szintén azt a kívánalmat állítja a döntési pozícióban lévô elé, hogy az adott helyzetnek megfelelô, annak

5

Az 1992. évi XXII. törvény 5. § (1) szerint: „A munkaviszonnyal kapcsolatosan tilos hátrányos megkülönböztetést alkalmazni a munkavállalók között nemük, koruk, nemzetiségük, fajuk, származásuk, vallásuk, politikai meggyôzôdésük, munkavállalói érdek-képviseleti szervezethez való tartozásuk, vagy ezzel összefüggô tevékenységük, továbbá minden egyéb, a munkaviszonnyal össze nem függô körülmény miatt. Nem minôsül hátrányos megkülönböztetésnek a munka jellegébôl vagy természetébôl egyértelmûen következô megkülönböztetés.” 6 1996. évi LXXV. törvény.

r 34 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

következménye szempontjából is körültekintô döntést hozzon. Azzal tehát, hogy a képviselô-testület ezen elvárásoknak nem megfelelôen hozta meg döntését és alkalmazta az állásra az alacsonyabb képzettségû jelentkezôt, önkényesen hozta meg döntését, azaz eljárása diszkriminatívnak tekinthetô. Ezek mellett azonban más úton is eljuthatunk a döntés diszkriminatív jellegének bizonyításához, mégpedig úgy, hogy B. Lajos származása kerül elôtérbe. Amennyiben ugyanis azt tételezzük fel, hogy a képviselôtestület döntése mégiscsak magában foglal bizonyos ésszerû mérlegelést, akkor – tudván, hogy B. Lajos képzettsége a magasabb szintû az állás szempontjából és mégsem ôt alkalmazták – a döntésnek lennie kell egy olyan szeletének, ami túl van a (diszkrimináció tilalmának szempontjából is szemlélt) racionalitáson: ez pedig nem lehet más, mint B. Lajos roma származása. A döntésnek erre a szegmensére pedig nem adható elfogadható válasz, sem az általános tilalom szempontjából, sem a tételes jog felôl nézve (ezzel kapcsolatos az MK. 97. sz. állásfoglalás7 is). Utalva még a diszkrimináció egyik elemére, mely szerint azoknak, akik a diszkriminatív döntés vagy eljárás szempontjából érintettek, összehasonlítható helyzetben kell lenniük (legalábbis a releváns tulajdonságok tekintetében), itt nem is érvényesül, hiszen B. Lajos szakképesítése eleve elônyösebb helyzetet biztosítana számára a pályázat szempontjából. Itt tehát „ad absurdum” elônyben részesítéssel állunk szemben, ami viszont (a fentiek szerint) önkényes, így a másik oldalon hátrányos megkülönböztetésként jelentkezik. Az M-i Munkaügyi Bíróság elôtt folyó eljárás még zajlik, eleddig egyetlen tárgyalást tartottak az ügyben.

7 MK. 97. sz. állásfoglalás: „Nem minôsül hátrányos megkülönböztetésnek a munka jellegébôl vagy természetébôl egyértelmûen következô megkülönböztetés, így különösen az alkalmazásnál számba vehetô minden lényeges és jogszerû feltételre alapított megkülönböztetés.” Ilyen körülmény azonban esetünkben nem volt.

r 35 s

FEHÉR FÜZET 2000

O. János

Egy állami gondozott roma fiú a T-i gyermekvárosból, mikor a pályaválasztásra került sor, elhatározta, hogy valóra váltja régi álmát, kitanulja a fodrászmesterséget. A gyermekvárosban már 14 évesen ô nyírta társai haját, akik szerint jobb frizurát tudott csinálni, mint az intézeti fodrász, így aztán elhatározásában mindenki támogatta. Az otthon beíratta a megfelelô szakmunkásképzô iskolába, és nevelôje már a tanévet megelôzô nyáron hozzáfogott a fodrászmûhely felkutatásához. A tanuló feladata ugyanis, hogy a képzéshez szükséges gyakorlatot biztosító helyet megtalálja magának. A mûhelykeresés során a környéken számos fodrászt kerestek fel, azonban mindenhol nemet mondtak. Végül egy t-i fodrász hajlandó volt a fiút felvenni, azonban az öröm nem tartott sokáig, néhány nap múlva sajnálkozva ugyan, de elküldte a fiút. Mint mondta: vendégei nem vennék szívesen, ha cigány fiú nyúlna a hajukhoz, ezért választás elé állították.

A fiú nevelôtanára 2000 szeptemberében kereste meg irodánk nyíregyházi megbízottját, Pék Katalint, és kért segítséget az ügyben. A mulasztott órák száma mindeközben növekedett, és még mindig semmi remény nem mutatkozott arra, hogy a gyakorlatban is elsajátíthassa a fiú a fodrász mesterséghez szükséges tudnivalókat. Képzésére anyagiakban is hajlandó lett volna áldozni – számláján évek óta gyûlik a családi pótlék – azonban még pénzért sem kellett senki mûhelyébe a cigány tanuló. Pék Katalin többször megkereste telefonon a Megyei Kereskedelmi és Iparkamarát is a problémával, majd 2000. november 22-én levélben kezdeményezte, hogy az irodánk egyik képviselôjével, és esetleg más, a témában érintett személyekkel együtt jöjjön létre egy egyeztetô tárgyalás, ahol az ilyen és hasonló esetek megoldására, illetve elsôsorban elkerülésére vonatkozóan dolgoznának ki közösen javaslatokat. 2000. december 18-án kerül sor az egyeztetôtárgyalásra Ny-án, melyen jelen lesz a fiú iskolájának igazgatója, a nevelôotthon vezetôje, a helyi Kereskedelmi és Ipartestület megbízottja és irodánk képviselôi. A fiú helyzete azonban jelenleg is megoldatlan, még mindig nem találtak olyan mestert, aki hajlandó lenne üzletében cigány tanulót alkalmazni.

r 36 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

Király u. 25. önkényes lakói 1

1999 tavaszától folyamatosan hajléktalan családok kezdtek beköltözni a VII. kerület, Király utca 25. szám alatti ház hátsó udvarában lévô üres lakásokba. A beköltözések ôszre fejezôdtek be. Ahogy a lakók késôbb elmondták, az udvart, illetve a lakásokat nem ôrizte senki, legtöbbjén ajtó, ablak sem volt. Valamennyit rendkívül romos, elhanyagolt állapotban találták, telis-tele odahordott szeméttel. Magáról az épületrôl tudni kell, hogy önkormányzati tulajdonban áll, az elsô udvarában lévô lakásokban hivatalos bérlôk laknak. Az utcafront felôli épület mûemlék épület. Az önkényesek által elfoglalt hátsó udvari lakások valószínûleg évek óta üresen állhattak már.

Irodánk 1999 decemberében került kapcsolatba a családokkal. Megtudtuk ugyanis, hogy az önkormányzat tömeges kilakoltatásra készül, ami azt jelentette volna, hogy körülbelül hetven-nyolcvan ember kerül egyszerre az utcára, köztük kiskorú gyerekek. Mivel az elsô tényfeltárás alkalmával 17-18 családot kellett megismernünk, helyzetüket felmérnünk, egy részletes kérdôívet készítettünk. Igyekeztünk úgy megfogalmazni a kérdéseket, hogy a válaszokból kiderüljön, honnan származik az adott család; mi miatt kényszerült lakásfoglalásra; a háztartásban hány keresô van; a gyerekek járnak-e iskolába, óvodába; van-e tartósan beteg családtag; hozzájutnak-e, és ha igen, honnan a szociális támogatásokhoz; van-e bármilyen anyagi tôkéjük, kiaknázható forrásuk ahhoz, hogy sorsukon önmaguk javítani tudjanak; kapcsolatban állnak-e bármilyen segítô szervezettel; milyen lépések történtek az önkormányzat felé, és viszont stb. Bár az idô során történtek kisebb-nagyobb változások az esetleges ki- és beköltözésekbôl adódóan, az 1999. decemberi felméréseink alapján azonban a következôképp nézett ki a Király utca 25. „önkényeseinek társadalma”2: A tizenhét családból3 hetvenkét fô volt a felnôtt, és harminchét a 18 éven aluli gyermek. A VII. kerületben járt iskolába nyolc gyerek, illetve ide jártak óvodába öten. A tizenhét családból tizennégyben voltak gyerekek. Kilenc gyerek a IV. kerületben tanult, kettô pedig ide járt óvodába. Egy vidéken tanuló volt, és egy a VIII. kerületben. Hat három éven aluli gyermeket találtunk, és ketten voltak még 18 éven aluliak, akik viszont már nem tanultak. A felnôttek közül állandó, bejelentett munkával rendelkezett tizenegy fô. Hat nô volt gyesen, vagy fôállású anyai státusban. Tízen mondták azt, hogy rendszeresen végeznek alkalmi munkákat, természetesen feketén. Hatan voltak rokkantnyugdíjasok, vagy betegség miatt keresôképtelenek. Tizenegy olyan családot találtunk, melynek legalább egy tagja budapesti születésû, vagy több mint tíz éve a fôvárosban élô volt. Öt család kettô–öt éven belül jött fel, egy pedig egy éven belül. A vidékrôl származók körülbelül 55%-a egyébként szabolcsi, körülbelül 25%-a pedig borsodi. A tizenhét családból mindössze kettônek volt a nevén ebben az idôben saját lakás, mindkettô Szabolcsban. Az egyik lakás a belvíz következtében lakhatatlanná vált, a helyi

1 Az eddigi gyakorlattól eltérôen jelen esetben kiírjuk az érintett városrész, utca, illetve önkormányzat nevét. A Király utcai önkényesekkel ugyanis rengeteget foglalkozott a média, mindenki számára ismertek tehát az ügy szereplôi. 2 Tizennyolc lakásban éltek ekkor önkényesek, valamennyien a hátsó udvarban. A tizennyolc családból mi tizenhéttel kerültünk kapcsolatba, illetve kaptunk tôlük meghatalmazást, a késôbbiek során is csak velük dolgoztunk, a fenti adatok csak rájuk vonatkoznak. 3 Családon itt az egy lakásban élô háztartás tagjainak összességét értjük, hiszen volt több olyan nagycsalád is, melynek tagjai több lakást is foglaltak, viszont külön háztartást alkottak.

r 37 s

FEHÉR FÜZET 2000

önkormányzat azonban elmondásuk szerint semmi segítséget nem nyújtott a felújításhoz. A másik család az édesapa halálos kimenetelû, évekig tartó betegsége miatt lehetetlenült el. A lakásra a betegség során felvett kölcsönök miatt több százezer forintos jelzálogot terheltek, így eladni nem lehetett, ott helyben viszont munkát nem találtak, így jöttek a fôvárosba. Az édesanya, és két felnôtt lánya azóta is hivatalosan bejelentett, állandó munkahelyen dolgozik. Rajtuk kívül saját lakással senki nem rendelkezik, és soha nem is rendelkezett. Egy olyan egyedülálló édesanyát találtunk, akinek a férjével közösen volt annak idején egy kis háza vidéken, a válást követôen azonban ezt értékesítették, és a pénzt megfelezték, ami összegbôl új lakásra már természetesen nem futotta. Többen voltak, akiknek nem ez volt az elsô lakásfoglalásuk, évek óta vándoroltak már egyik helyrôl a másikra. Mindig beadtak az épp illetékes önkormányzatnak különbözô kérvényeket, azonban hasztalanul, a történet mindig az utcán végzôdött. Ahogy az már ismerôs a „szokásos hajléktalan történetekbôl”, nagyon sokan kezdték munkásszállásokon, amikor még voltak szállók, majd folytatták ezek bezárásával albérletben, rokonoknál, ismerôsöknél. Aztán amikor már nem jött segítség sehonnan, felmorzsolódtak a kapcsolatok, rosszabbodott az anyagi helyzet, az utcán találták magukat. Egy olyan család sem volt egyébként, aki ne próbált volna meg legalább egyszer lakáskérdésének megoldásához valamilyen önkormányzati segítséget kérni, mielôtt lakásfeltörésre adta volna a fejét, de többen már külön dossziéban gyûjtötték a benyújtott, és visszautasított kérvények tömegét. Fôleg fiatal házasok voltak köztük sokan, akik a közös életet elôbb az egyik, majd a másik szülônél kezdték. Ahogy aztán születtek a gyerekek, egyre elviselhetetlenebb lett az együttélés, az elköltözés után azonban önerôbôl nem tudtak saját otthont kialakítani. Ôk is általában albérletben kezdték, azonban azt fenntartani nem nagyon bírták. Az egyébként egy általános panasz volt mindenki részérôl, hogy nem csak anyagi okok miatt nem tudnak albérletbe menni, hanem – és itt kell megjegyeznem, hogy valamennyi család roma származású – azért sem, mert nem szívesen adja ki senki a lakását cigányoknak, illetve gyerekes családoknak. V. Bertalan és V. Erika egy gyermekes fiatal házaspár, akinek életét az nehezítette, hogy egyikük roma, a másik nem roma. Egyik család sem fogadta el házasságukat különbözô származásuk miatt, így az esküvôt követôen mindkét helyrôl kitagadták ôket. Bár mindketten dolgoznak, a családi háttér és segítség, illetve mindenfajta anyagi tôke nélkül nem képesek lakásgondjukat egyedül megoldani. Egy másik házaspár – bár mindkét tagja még csak huszonéves – már ekkor nyolc állomáshelyet tudott felsorolni, ahol az elmúlt pár évben megfordult. Az asszony mostohaanyja elüldözte ôket, a fiú pedig állami gondozott, mindenfajta rokoni kapcsolat nélkül. Mindketten szakmunkások egyébként, rendesen dolgoznak. Három család – bár rokoni szálak nem kötik össze ôket – együtt érkezett a IV. kerületbôl. Éveken át éltek itt egy magántulajdonban lévô ház lakásaiban albérlôként, hivatalos bejelentett lakcímük is a kerületben van, gyermekeik azóta is ide járnak iskolába, óvodába. Mindig rendszeresen fizették a lakbért, rezsit, a fôbérlôvel problémájuk soha nem volt. A tulajdonos azonban 1999. tavaszán úgy döntött, eladja a házat, az új tulajdonos pedig pillanatok alatt minden lakót kirakott, majd az épületet lebontotta. H. Sándorné öt gyermekével került ekkor az utcára. Mivel nem tudott hová menni, és napok óta voltak fedél nélkül, feltört egy üres lakást a kerületben. Itt azonban nem volt sokáig maradásuk, az önkormányzat egy héten belül felfedezte, és kipakolta ôket. H. Sándorné többször kérvényezte, hogy méltányossági alapon juttassák valamilyen elhelyezéshez, hiszen nem maradhat utcán öt gyermekével, azonban hiába. Innen került aztán a Király utca 25.-be. Azt többször is elmondta, hogy utcai több napos vándorlásuk során több kerületet is bejárva döbbent rá, hogy mindenhol vannak, méghozzá jó számban lakatlan, elhagyatott lakások, melyek szerinte „úgysem kellenek már senkinek”. A Király utcai lakás mellett azért döntött, mert az annyira elhanyagolt és lepusztult volt, hogy úgy gondolta, itt biztos sokáig meghúzhatják magukat, hisz valószínûleg évek óta senki nem törôdhetett azzal az udvarral, ezután sem fog eszébe jutni senkinek. Valamennyi család miután az adott lakást elfoglalta, erejétôl függôen felújította, lakhatóvá tette. Azt már korábban említettük, hogy az udvarban nagyon rossz állapotok uralkodtak. Az üres, elhagyatott lakások teljesen romos állapotban voltak, tele mindenféle odahordott, évek óta felhalmozódott szeméttel. Az új lakók az ajtókat, ablakokat mindenhol megcsináltatták, lomtalanítottak, kifestettek, vagy meszeltek. Nagyon sok lakásba az önkényes lakó vezette be a hideg-meleg vizet, és a hozta helyre az elektromos vezetékeket. Többen r 38 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

fürdôszobát és WC-t raktak be, nem egy lakásba még a telefon is be volt kötve. Azt is feltétlenül el kell mondanunk, hogy a maga otthonát mindenki nagyon szépen rendben tartotta, mindig javítgattak, újítgattak, amin csak tudtak. Elmondták, hogy a beköltözéseket követôen megkeresték a különbözô szolgáltató vállalatokat, és kérték, hogy rendesen fizethessék a rezsit. Azonban azt a választ kapták, hogy ehhez az önkormányzat, mint tulajdonos engedélye szükséges. Ezt követôen az önkormányzathoz fordultak, ôk azonban a kérést visszautasították, mivel önkényes lakásfoglalókról volt szó. Valamennyi lakó egyébként bérbevételi ajánlattal élt az önkormányzat felé, erre azonban az elsô válasz az volt, hogy két alkalommal az önkormányzat megbízásából kommandósok keresték fel a családokat, és próbálták ôket meggyôzni arról, hogy jobban járnak, ha önként elhagyják a lakásokat. A bérbevételi ajánlatok hivatalos elutasítására csak hónapokkal késôbb került sor. Irodánknak kezdetben komoly dilemmát okozott, vállalhatjuk-e ezen családok ügyét, hiszen alapelvünk szerint mi csak olyan esetekben járhatunk el, amikor valakit származása miatt ér jogsérelem, az önkényes lakásfoglalást pedig nem lehet tisztán etnikai diszkriminációra visszavezetni. Felmerült azonban a kérdés, mi az oka mégis annak, hogy az önkényes lakásfoglalók között kiemelkedôen magas a roma családok aránya. A Fehér Füzetben kifejtjük, hogy a diszkriminációnak több megjelenési formája létezik, ezek közül az egyik az ún. Történelmi diszkrimináció, mely a korábbi diszkriminatív jogszabályok, vagy hatósági intézkedések, esetleg magánszemélyek diszkriminatív aktusai következtében, a történelem során felhalmozódott hátrányoknak, vagy a köztudatban élô elôítéletnek a következménye, mely a ma élô kisebbségek számára hátrányos helyzetet teremtett. Azzal valószínûleg kevesen vitatkoznak, hogy a rendszerváltást követôen az országban a cigányság helyzete lehetetlenült el minden szempontból a leginkább. Az aluliskolázottság, megfelelô szakképzettség hiánya, illetve a társadalmi elôítéletek miatt a munkaerôpiacon behozhatatlan hátránnyal indulnak a többségi társadalom tagjaival szemben. Tudjuk, hogy annak idején nagyon sok roma jött fel a fôvárosba, és helyezkedett el többek között például az építôiparban. Ezen munkahelyek megszûntével, és a munkásszállók bezárásával sokan szinte egy napon váltak munkanélkülivé és hajléktalanná. Mivel vidéken nem sok esély van számukra az elhelyezkedésre, a fôvárosban próbálnak szerencsét, ha mást nem, mindenféle alkalmi munkákat vállalnak. Azok a lehetôségek – „szoc. pol”., kedvezményes lakáshitelek –, melyek az elsô lakáshoz jutásban nyújtanának segítséget a fiatal házasoknak, úgy vannak szabályozva, hogy csak a már valamilyen tôkével rendelkezôk élhetnek velük, ráadásul csak a legköltségesebb megoldások esetén (új lakás vásárlása, vagy építése). Ezen lehetôségekkel a leghátrányosabb rétegek, így a romák jó része nem tud élni. Az ún. aránytalan hatás a diszkrimináció egy másik megjelenési formája, az a jelenség, amikor egy jogszabály, vagy feltétel látszólag semleges, de a történelem során felhalmozott hátrányos helyzet miatt a belôle potenciálisan fakadó hátrány jelentôsen nagyobb mértékben jelentkezik a kisebbségi csoport esetében, vagyis az hatásában rontja az adott csoport helyzetét, vagy nagyobb terhet jelent számára. Arra a megállapításra jutottunk tehát, hogy bár látszólag a Király utcai önkényes lakásfoglalók esete nem egy nyílt diszkriminációs eset, nem lehet véletlen azonban, hogy az érintett tizenhét család valamennyi tagja, illetve általában az önkényes lakásfoglalók jó része roma származású, és a háttérben a helyzetet kiváltó okok között a diszkrimináció számos egyéb megjelenési formája, típusa húzódik meg. Ezt követôen azt kellett megtalálnunk, hogy elsôsorban jogi úton mi az, amit mi tehetünk, hiszen ez esetben bár ügyfeleink egy helyzet áldozatai, azonban jelen ügyben bizonyos jogsértéseknek elkövetôi is. A legnagyobb problémát természetesen az jelentette, hogy az önkényes lakásfoglalás esetében az érvényes jogszabályok gyakorlatilag semmilyen mozgásteret nem biztosítanak a lakásfoglalónak. Elsô feladatunk az volt, hogy az önkormányzat figyelmét felhívjuk arra, hogy az önkényes lakásfoglalót csak hivatalos bírósági végzést követôen lehet kilakoltatni, arra nincs lehetôség, hogy kommandósok segédletével utcára tegyenek családokat, vagy különbözô eszközökkel rábírjanak az önkéntes kiköltözésre. Azt is vállaltuk, hogy ha bírói szakba lép az ügy, valamennyi család esetében jogi képviselôt biztosítunk DR. SZIKINGER ISTVÁN ügyvéd személyében. Mivel pont ebben az idôszakban a média, illetve az ország figyelmének egyik központi kérdése volt az önkényes lakásfoglalók helyzete, dr. Juharos Róbert fideszes parlamenti képviselô törvénymódosítási javaslata kapcsán, elhatároztuk, hogy megpróbálunk „precedens értékû” pereket végigvinni, r 39 s

FEHÉR FÜZET 2000

és elérni, hogy a bíróság ne csak az önkormányzat, mint tulajdonos érdekeit, hanem az önkényes lakásfoglaló emberi méltósághoz, szociális biztonsághoz való jogának, és a gyermek családban való nevelkedéshez való jogának érvényesülését is szem elôtt tartsa. Ennek során valamennyi családdal például életútinterjúkat készítettünk, melyeket aztán a bírósághoz benyújtott ellenkérelmekhez csatoltunk. A jogi munka mellett folyamatosan tartottuk a kapcsolatot az érintettekkel, és együttmûködve a Roma Polgárjogi Alapítvány munkatársaival, a peres eljárással párhuzamosan futó önkormányzattal való tárgyalásokon is részt vettünk. Az volt a cél, hogy amíg a peres eljárás húzódik, és nincs hivatalos végzés a kilakoltatásra, sikerüljön valamilyen megoldást találni valamennyi család megfelelô elhelyezésére. Mindenképpen azt szerettük volna elérni, hogy az önkormányzat belássa, vannak bizonyos jogszabályokból levezethetô kötelezettségei az érintett családokkal szemben, melyeknek ugyanúgy érvényesülniük kell, mint az ô tulajdonosi jogaiknak. Késôbb a média, és több politikus is felfigyelt az ügyre, egyre többen lettek, akik úgy gondolták, nem lehet csak úgy többgyerekes családokat utcára rakni mindenfajta elhelyezés nélkül, még akkor sem, ha azok önkényes lakásfoglalók. A fent bemutatott esetekben a szembetûnô alapprobléma (az önkényes lakásfoglalás) mellett, annak társadalmi és szociológiai vonatkozásain túl, egy igen jelentôs és az utóbbi idôben sok vitára okot adó jogi probléma is felsejlik. Ez pedig nem más, mint magának az önkényes lakásfoglalásoknak a jogi szabályozása, melyre vonatkozóan alapvetôen két állítást tehetünk: egyrészt rendkívül formalizált és strict ez a szabályozás (azaz sem méltányosságot, sem kivételt nem tûrô, mármint az önkényes beköltözés szankcionálását tekintve), másrészt az eddig is meglévô és kilátásba helyezett súlyos joghátrányok dacára (álláspontunk szerint figyelmen kívül hagyva számos körülményt), ezen rendelkezések szigorítása figyelhetô meg. Ily módon – a fenti eset tapasztalataira és adataira támaszkodva – az önkényes lakásfoglalások jelenségét szabályozó rendelkezések magyarázata helyett (mely, véljük, az elôbb felsorolt jellemzôk miatt szükségtelen), inkább annak kritika tárgyává tétele révén kerülnének bemutatásra. Természetesen fennáll a veszélye annak, hogy a problémát adó jelenség és annak szabályozását egymástól el nem választhatónak tartók, azaz a problémakör komplexitásának talaján állók elutasítják okfejtésünket; érvelésünk azonban kevésbé kötôdik az alapjelenséghez, amint célunk egy olyan mérce felállítása, mely egyrészt fokmérôje lehet a hasonló szabályozásoknak is (és természetesen elvontan jelen van már jelen törvényhozási gyakorlatunkban is4), másrészt ez a bírálat inkább jogi, mintsem szociológiai érveken alapszik. Az önkényes lakásfoglalásokra vonatkozó törvényi szabályozás alapvetôen két szál mentén húzódik: egyrészt egy inkább közigazgatási jogi jellegû megoldást fedezhetünk fel, illetve egy végrehajtási, azaz a polgári jogon belül elhelyezett megoldással találkozhatunk. Az elôbbi körébe a szabálysértési törvény vonatkozó rendelkezései tartoznak5, illetve az ún. lakástörvény 2000-ben hatályba lépett rendelkezése, mely lehetôvé teszi az elfoglalt lakás kiürítését jegyzôi döntés folyományaként is, míg az utóbbi körébe sorolható a végrehajtási törvény 183. §-a, mely alapján a bíróság – pusztán a lakás kiürítését tekintve – a jegyzôi jogkörbôvülés elôtt az egyetlen fóruma volt a kiürítési kérelmek elbírálásának. A késôbbiekben tehát ezt a szabályozást vizsgáljuk meg abból a szempontból, hogy – figyelembe véve a jognak abban az értelemben vett szerepét, miszerint mindig egy adott közösségben vagy társadalomban felbukkanó és szabályozandó jelenségekre ad (normatív) választ, továbbá, a jog alkotásának ilyetén való kényszere nemcsak egyszeri, hanem abban a pillanatban, amikor a már szabályozott jelenség valamilyen módon változik, ezzel rögtön hézag keletkezik, amit ki kell tölteni, a hiányt elôidézô jelenség és a mindenkori jogi kultúra elvárásainak megfelelôen – alkalmas-e annak a szabályozására, amire irányul.

4 A késôbb említendô mérce, vagyis a (jelentôs) társadalmi érdek valóban jelen van a törvényhozói gyakorlatban, de véleményünk szerint ez nem lehet konkrét, mert egyrészt nem ennek megfelelô a jogrendszer, másrészt adott helyzetekben kevésbé merül fel érvként, mint inkább egyéb, „prózai” okok, melyek természetesen társadalmi szükségleteket jeleznek, de a társadalmi érdek konkretizálását, tényleges meglétét nem egy nehezen megfogható elvként, hanem inkább számokként, adatokként kívánják felfogni. 5 A szabálysértési törvényrôl a késôbbiekben legfeljebb érintôlegesen lesz szó.

r 40 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

Tekintettel arra, hogy a legutóbb elfogadott rendelkezésekig a bíróság döntött a kilakoltatásokról, legelôször a bírói úton történô kilakoltatásokat vizsgáljuk. A bírósági végrehajtásról szóló törvény6 (Vht.) 183. §-a úgy rendelkezik, hogy: „A bíróság az önkényesen elfoglalt lakás kiürítését – végrehajtható okirat kiállítása nélkül – nemperes eljárás során hozott végzésben rendeli el. E végzés elleni fellebbezésnek nincs halasztó hatálya. (2) A végzést a bíróság haladéktalanul kézbesítteti a feleknek és a végrehajtónak. (3) A végrehajtó az illetékes rendôri szerv vezetôjétôl a rendôrség közremûködését kéri, és a lakás kiürítését a 182. § megfelelô alkalmazásával azonnal foganatosítja.” Mint látható, a rendelkezés sem kivétel alkalmazását, sem méltányosság gyakorlását nem teszi lehetôvé a bíróság számára, azaz az önkényes beköltözés tényének bizonyítását követôen a bíróság a beköltözôk kilakoltatását elrendeli. A végrehajtásnak nem akadálya a kiköltöztetési végzés elleni fellebbezés benyújtása, illetve az sem, ha a kérelmezett (vagy adós) a végrehajtás felfüggesztését kéri, ugyanis ezt ilyen esetekben a bíróság nem szokta elrendelni. Gyakorlatilag egy módon lehet a végrehajtás felfüggesztését elérni7, mégpedig úgy, ha a kérelmezô (azaz a hitelezô) kéri a végrehajtás felfüggesztését, és az másnak jogát nem sérti, ugyanis ekkor a bíróság köteles ennek eleget tenni. Könnyen belátható, hogy akinek lakását önkényesen elfoglalták, nem fogja a végrehajtás felfüggesztését kérni; azonban azon esetekben, amikor önkormányzat a kérelmezô, akkor véleményünk szerint erre sor kerülhetne, elsôsorban azokban az esetekben, amikor az önkormányzat nem tud (törvényi kötelezettségének megfelelô) átmeneti szállásról gondoskodni a kiköltöztettek számára. A NEKI részvételével zajlottak azok az eljárások, melyeket az önkormányzat az elôbb ismertetett esetben érintettek ellen kezdeményezett a bíróság elôtt. Ezek az eljárások a már említett Vht. szakasz alapján indultak, nemperes eljárásban. Ez utóbbiak tekintetében megjegyzendô, hogy sem a jogirodalomból8, sem a joggyakorlatból nem szûrhetünk le olyan, egységes álláspontot az önkényes lakások kiürítésére vonatkozó nemperes eljárásokra, mely támpontul szolgálhatna. A nemperes eljárásokra vonatkozó 105/1952. MT rendelet ugyanis az ilyen típusú eljárásokra külön nem rendelkezik, azonban utaló szabálya elôírja: „Egyebekben – amennyiben az egyes nemperes eljárásokra vonatkozó jogszabályok másként nem rendelkeznek vagy az eljárás nemperes jellegébôl más nem következik – a nemperes eljárásokban is a Pp. szabályait kell megfelelôen alkalmazni.” E szakaszból, illetve a Fôvárosi Bíróság 42. Pkf.23.383/1996/2. sz. jogesetébôl az következik, hogy az önkényesen elfoglalt lakások kiürítésére vonatkozó eljárásokban is alkalmazni kell a Polgári perrendtartás szabályait, azaz érvényesülnie kell (többek között) a Pp. 3. § (1) bekezdésének: „A bíróságnak az a feladata, hogy a jelen törvény céljának (1. §) megfelelôen az igazság kiderítésére törekedjen.” Ennek folytán, dacára annak, hogy a Vht: 183. §-a, illetve a 105/1952. MT rendelet sem írja elô a személyes meghallgatás tartásának kötelezettségét a bíróság részére, mégis, az elôbbi utalás, illetve a már említett 42. Pkf.23.383/1996/2. sz.9 jogeset azt vonja maga után, hogy ilyen esetekben a személyes meghallgatás tartása nem mellôzhetô. A NEKI segítségével Dr. Szikinger István nyújtott be ellenkérelmet a bíróságra, melyben nem az önkényesség tényét vitatta (hiszen ez cáfolhatatlan volt), hanem pusztán arra irányult az ellenkérelmi igény (gyakorlatilag viszontkereset), hogy a bíróság ne rendelje el a kilakoltatást mindaddig, amíg a kérelmezô önkormányzat nem igazolja, illetve biztosítja, hogy átmeneti elhelyezési kötelezettségének eleget kíván, illetôleg tud tenni. Ennek megfelelôen a következô jogszabályokra utalt az ellenkérelem:

6

1994. évi LIII. törvény. A végrehajtás elrendelésével, illetve annak foganatosításával kapcsolatos jogorvoslatok azért nem relevánsak, mert az elôbbi – reméljük – ritka, míg az utóbbira hivatkozni már csak „birtokon kívül” lehet. 8 Ld.: Kengyel Miklós: Magyar polgári eljárásjog 37. old. (Osiris Kiadó, Bp., 1998.) és K. M. egyéb hivatkozásai. 9 A jogeset e tekintetben „egységes bírói gyakorlatot” említ, ami azonban nem volt tapasztalható az esetünkben lefolytatott eljárásokra, hiszen egyes családokat személyesen hallgattak meg, másokat egyáltalán nem. 7

r 41 s

FEHÉR FÜZET 2000

A Magyar Köztársaság Alkotmányának70/E. § (1) bekezdése szerint: „A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak”. A szociális biztonság alapjogával kapcsolatosan két lényeges momentumra kell felhívni a figyelmet: egyrészt álláspontunk szerint az alapjog – az Alkotmány e szakaszának (2) bekezdése, valamint az Alkotmánybíróság eddigi okfejtései ellenére, illetve azokon túlmenôen – üres abban az értelemben, hogy a szakasz által hivatkozott rendszer nem megfelelô és így nem biztosíthatja a szociális biztonsághoz való jogot, melyet álláspontunk szerint nem lehet csak a rendszerre vonatkoztatva, ennyire szûken értelmezni, habár a szövegszerû értelmezés ezt támasztja alá. Másrészt ide tartozik az Alkotmánybíróság egyik legutóbbi határozata, mely a szociális biztonsághoz való jogon belül egyéb részjogok meglétét nem mondta ki, mert ezzel tulajdonképpen állami feladatok és kötelezettségek megállapítását tette volna meg, azonban ilyenek tekintetében a törvényhozó nagy szabadságot élvez, tehát az Alkotmányban szövegszerûen meglévô és az erre nézve fennálló állami kötelezettségeken túl az Alkotmánybíróság továbbiakat nem állapíthat meg. Ezzel kapcsolatosan csak két megjegyzést teszünk: az Alkotmány absztrakt értelmezése álláspontunk szerint azzal, hogy bizonyos, az Alkotmányban tételesen meglévô jogokon vagy jogosultságokon belül további, azt kitöltô jogokat vezet le (melyek egyébként logikailag kimutathatók, de a tételes szöveg eleve átfogó tartalmától sem állnak messze10), még nem feltétlenül keletkeztetne állami kötelezettséget, hiszen nem jogalkotásról lenne szó. Továbbá, az Alkotmánybíróság vélhetôen összekeverte a lakhatáshoz való jogot a lakáshoz való jutás jogával, melyek nyilvánvalóan nem ugyanazt jelentik. A továbbiakban az ellenkérelem által felhívott rendelkezések az önkormányzatnak, mint kérelmezônek arra a kötelezettségére hívta fel a figyelmet, miszerint a kilakoltatott és így hajléktalan emberek részére köteles átmeneti szállásról gondoskodnia, illetve figyelembe kell vennie a gyermekek jogait is, akiknek a családtól való elválasztása merülhet fel a kiköltöztetés által. Az ún. szociális törvény11 7. § (1) bekezdése szerint „A települési önkormányzat, tekintet nélkül hatáskörére és illetékességére, köteles az arra rászorulónak átmeneti segélyt, étkezést, illetve szállást biztosítani, ha ennek hiánya a rászorulónak az életét, testi épségét veszélyezteti”. Az ún. gyermekvédelmi törvény12 7. § (1) bekezdése szerint „A gyermek szüleitôl vagy egyéb hozzátartozóitól csak saját érdekében, törvényben meghatározott esetekben és módon választható el. A gyermeket kizárólag anyagi okból fennálló veszélyeztetettség miatt nem szabad családjától elválasztani.” Nyilván nem kell magyarázatot fûzni ahhoz, hogy egy gyermekeit jól nevelô, róluk gondoskodó család utcára kerülése milyen jellegû veszélyeztetettséget jelent. Az igen részletes ellenkérelem idézte még a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának, a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának, illetve az Európai Szociális Karta vonatkozó szakaszait, melyek többek között a gyermekek, családok jogait, valamint a lakhatáshoz (mint alapvetô jog) való jogot említik. Az ellenkérelmet azonban a bíróság egy esetben sem fogadta el, mondván, hogy a Vht. 183. §-a nem teszi lehetôvé, hogy méltányosságot gyakoroljon a bíróság, az ellenkérelem pedig ennek tekinthetô, lévén, hogy magára a jogvita alapját képezô helyzetre érdemi védekezést nem tartalmaz. Megjegyzendô, hogy a bíróságnak ebben a kérdésben igaza van, hiszen jogszabály ellenében, vagy annak felhatalmazása nélkül nem dönthet13.

10 Ugyanis a 70/E. szakasz (1) bekezdése tulajdonképpen (mindössze) deklarálja a szociális biztonsághoz való jogot, de a pontosvesszô után következô szöveg az alapjogot nem definiálja, azaz azonosítja valamivel, pusztán konkretizálja egy adott vonatkozásban, tételes jogosultságot határoz meg. Elképzelésünk szerint azonban ez a jogosultság nem azonosítható a szociális biztonsághoz való joggal, amint annak csak egy (konkrétan megfogható) része; azaz: nem zárható ki, hogy a szociális biztonsághoz való jogban benne rejlenek egyéb (abból kibontható) jogok, amelyek azonban (nyilván „praktikus” szempontból is) nem kerültek tételes kifejtésre, amint nehezen hihetô, hogy azokra nézve az állam teljesíteni tudná kötelezettségét (pl. lakhatáshoz való jog). 11 1993. évi III. törvény. 12 1997. évi III. törvény. 13 Egy esetben született olyan tartalmú végzés, melyben a bíróság kötelezte az önkormányzatot, mint kérelmezôt, hogy az ellenkérelmet, mint méltányossági kérelmet 30 napon belül bírálja el és döntésérôl tegyen jelentést a bíróságnak. Habár ez sem jelenti azt, hogy az önkormányzat megfelelô elhelyezés híján nem tud érvényt szerezni jogainak, mégis, elôremutatónak tûnt ez a határozat. Sajnos, a késôbbiekben kiderült, hogy semmiféle szerepet nem játszott a végsô döntés meghozatalában.

r 42 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

Mindent egybevetve mégis azt állíthatjuk, hogy az önkényes lakásfoglalókra vonatkozó rendelkezéseket számba véve a bírósági út megfelelônek tûnik. A személyes meghallgatások tartásával elbírált ügyekben a kérelmezetteknek biztosítottak a jogai akkor is, ha esetleg jogi képviselôvel nem rendelkeznek. A parlament mégis elfogadta azt a törvénymódosító javaslatot14, mely egyrészt a Vht.-t, másrészt az 1993. évi LXXVIII. törvényt is módosította. A Vht. 183. §-át oly módon, hogy beiktatott egy 30 napos elintézési határidôt (ami rendkívül üdvözlendô), míg a „rendeli el” kitétel helyett a „köteles elrendelni” fordulatot hozta be, ami viszont elég furcsán hangzik, hiszen a független bíróságnak nem csak döntési kötelezettséget ír elô, hanem annak tartalmát is meghatározza. Ezzel együtt azt mondhatjuk, hogy a „jegyzôi eljárás” bevezetését teljesen feleslegessé tette volna az, ha a bíróság elé tartozó eljárást megfelelôen módosítják (pl. 30 napos határidô). E mellett az is lényeges, hogy álláspontunk szerint a késôbbiekre nézve, a lakásfoglalók helyzetének nehezülésével, teljes családok utcára kerülésével elôbb-utóbb szükség lesz a Vht. további módosítására, mégpedig az enyhítés irányában: méltányosság figyelembevétele, ha az adós olyan helyzetben van, hogy alapvetô jogai sérülnek kiköltöztetésével; kivételek felállítása, melyben felsorolásra kerülne, hogy melyek azok a helyzetek, melyekben a bíróság nem nyilváníthatja azonnal végrehajthatónak a végzést; illetve amennyiben a kiköltöztetésre váró igazolja, hogy nem tud hová menni, akkor addig, míg az illetékes/hatáskörrel rendelkezô szerv nem ad számot arról, hogy elhelyezési kötelezettségének mennyiben tud eleget tenni, akkor addig a kilakoltatás nem hajtható végre. Végezetül röviden arra térnénk ki, hogy mennyiben állítható fel egy mérce a jogi szabályozás vonatkozásában. Ez a kérdés természetesen felmerül a bírósági eljárás vonatkozásában is, de nem állítható, hogy a bíróságok elôtt zajló eljárások nem felelnének meg a jogállamiság követelményeinek; természetesen a közérdeknek, vagy társadalmi érdeknek nem igazán megfelelô a jelenlegi helyzetben a kilakoltatások foganatosítása, hiszen rövid idôn belül és egyéb lehetôség híján kerülnek utcára emberek, családok. Úgy gondoljuk, hogy ameddig a bírósági eljárásokat e vonatkozásban nem módosítják, addig ez a sérelem fennáll. A még korábban említettek szerint tehát a jognak most is reagálnia kellene az adott helyzetre, azonban nem a szigorítás eszközeivel, hanem éppen ellenkezôleg. Ebben a kontextusban maradva, a jegyzôi jogkörbe utalt eljárások már sem jogtechnikailag, sem a közérdeket nézve nem tekinthetô elfogadhatónak. Ez az eljárás nagyon rövid idôn belül, nagyon súlyos szankciót helyez kilátásba, hatékony jogorvoslati lehetôség nélkül. Akit kilakoltattak, forduljon a bírósághoz: ez nem elfogadható. A jog tehát úgy reagált, ahogy nem lett volna várható: egy emberi jogi aspektusba is helyezhetô15 (és helyeznünk is kell!) kérdést rendkívül durva módon rendezett. Hogy mi lesz a tényleges eredmény, azt nem tudhatjuk, de a közérdek sérelme – véleményünk szerint – már bekövetkezett. A Király utcai családok története még nem ért véget. 2000 júliusában valamennyiüknek el kellett hagyniuk a lakásokat. A társadalmi szervezetek, szociológusok, közírók, média összefogása és figyelme ahhoz volt elég, hogy ne rögtön tegyék utcára ôket, hanem az önkormányzat – egyébként jogszabályokból adódó – azon kötelezettségét teljesítse, hogy átmeneti fedelet biztosítson számukra. Így különbözô anyaotthonokban, és lakásotthonokban lettek a családok elszállásolva. Tudomásunk szerint közülük többen megkapták már a felszólítást, hogy az átmeneti határidô lejárt, még decemberben hagyják el átmeneti szállásukat. Azt hiszem senki nem fog csodálkozni azon, ha a közeljövôben esetleg más kerületben, de újra lakásfoglalókként találkozunk majd velük.

14 Az ún. Juharos Róbert-féle törvény, a 2000. évi LXI. törvény; érdekes az is, hogy a parlament éppen akkor fogadta el a törvényjavaslatot, amikor a kilakoltatások kérdése – nem csak a jelen ügy kapcsán – éppen „napirenden” volt. 15 Azt is hozzá kell tennünk, hogy a legtöbb emberi jogi dokumentum egyrészt alapvetô jogként határozza meg a lakhatást, másrészt számos (nemzetközi szervek által kidolgozott) állásfoglalás, ajánlás a kilakoltatásokat elutasítja.

r 43 s

FEHÉR FÜZET 2000

B. család

2000. február 3-án B. Emma és B. Tiborné roma testvérpár 200 ezer forintért S. kertvárosában építési telket vásárolt azzal a szándékkal, hogy ott két család részére alkalmas lakóházat építsenek. A ház egyik lakásába B. Tiborné férjével és négy kiskorú gyermekével költözött volna, a másikba pedig B. Emma három kiskorú gyermekével.

A telket egy idôs házaspár árulta már régóta, elmondásuk szerint több, mint egy éve. Felkínálták mindkét telekszomszéduknak is, ôk azonban nem kívánták megvásárolni. Az egyik szomszéd állítólag hozott egy vevôt is, azonban neki sem kellett. Mivel B-ék szintén a környéken laktak, hallottak az eladó telekrôl, és úgy gondolták, ez pont megfelelô lenne a két család számára, így megvásárolták. Miután a telekszomszédok tudomást szereztek arról, hogy két roma család szeretne ott építkezni, elhatározták, hogy minden eszközzel megpróbálják azt megakadályozni. Elôször elkezdték zaklatni az idôs eladó házaspárt, mondván, hogyan merték cigányoknak eladni a telket. Amikor pedig az elsôfokú építésügyi határozatot (2000. március 22.) – mely engedélyezi a családnak az építkezés megkezdését – ôk is kézhez vették, azonnal megfellebbezték azzal az indokkal, hogy a telket ôk akarták megvenni, s mivel arra elôvásárlási joguk volt, B-ék nem vehették volna meg elôlük. A szomszédok fellebbezését 2000. május 29-én a másodfokú építésügyi hatóság elutasította, hiszen a tulajdoni lap szerint az érintett telekre elôvásárlási jog nem volt bejegyezve, és ismét engedélyezte az építkezés megkezdését. A másodfokú építésügyi hatóság határozata jogerôs, azonban ellene 30 napon belül keresetet lehet elôterjeszteni a megyei bíróságon, amennyiben az jogszabályt sért. 2000. július 28-án A. István és neje, mint telekszomszédok keresetet nyújtottak be a bíróságra, melyben kérik a megyei építésügyi hatóság határozatának visszavonását a következô indokkal: „véleményünk szerint a tervezett épület nem alkalmas ilyen nagy létszámú család elhelyezésére. Ezt az álláspontot képviseli a többi szomszéd is. A keresetet saját, illetve hat szomszéd nevében nyújtották be, és összesen 137 darab aláírást gyûjtöttek össze a környéken lakóktól, melyet csatoltak a keresetükhöz! A szomszédok és környékbeli lakók teljes nevüket, címüket és személyi igazolványszámukat feltüntetve vállalták, hogy csatlakoznak a keresethez, melynek egyáltalán nem titkolt célja volt megakadályozni, hogy két roma család birtokba vegye saját telkét, azon lakóházat építsen, majd abba a lakásba beköltözzön.1 Ez idô alatt a két család rokonoknál lakik a gyerekekkel, lassan eltelik a nyár, majd az ôsz is, ôk pedig nem kezdhetnek hozzá a munkához, mert a szomszédok nem kívánnak romák mellett élni. A család a helyi kisebbségi önkormányzaton keresztül 2000 júliusában fordult Irodánkhoz. DR. FURMANN IMRE a család képviseletében 2000. szeptember 6-án a Polgári perrendtartásról szóló törvény (Pp.) 54. § alapján kéri a megyei bíróságtól a folyamatban lévô perbe való beavatkozás engedélyezését, illetve azt, hogy a Pp. 48. § és 49. § (1) bekezdés, illetve Pp. 327. § (1) bekezdése alapján utasítsa el a keresetet idézés kibocsátása nélkül.

1 Mint késôbb egy tv-mûsor keretében kiderült, az aláírók között gyerekek is voltak, akiknek az adatait a szülôk vezették fel a listára, hogy a tiltakozók száma többnek tûnjék. A mûsorban megszólaltatott szomszédok egyébként egyáltalán nem is titkolták azon szándékukat, hogy mindent megtesznek B-ék odaköltözésének megakadályozására.

r 44 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

2000. szeptember 19-én az S-i Polgármesteri Hivatal építésügyi hatóságához fordultunk azzal a kéréssel, hogy amennyiben A. István és A. Istvánné szomszédok keresetükben nem kérték a bíróságtól a jogerôs építési engedély felfüggesztését, van-e akadálya annak, hogy a B. család részére az kiadásra kerüljön, és az építkezést megkezdhessék. Az építésügyi hatóság válasza szerint a kiadott építési engedély valóban jogerôs, azonban az építkezés megkezdéséhez szükséges terveket csak a bírósági ítéletet követôen lehet kiadni, annak hiányában pedig az építkezést megkezdeni nem lehet. A megyei közigazgatási hivatal 2000. október 12-én a megyei bíróság részére írt nyilatkozatában kifejti, hogy a B. család részére kiadott építést engedélyezô határozatot törvényesnek találta, abban jogszabálysértés nincs. Jogszerû volt az engedély kiadása, a tervdokumentáció megfelelt a törvényi elôírásoknak. A tervezett építmény elhelyezése, kialakítása helyi szabályozási eljárásokba nem ütközik. Egyúttal nyilatkozott arra vonatkozóan is, hogy az építtetôk perbe való beavatkozása ellen nem emel kifogást. A megyei bíróság 2000. október 12-én kelt végzésében engedélyezi a dr. Furmann Imre által képviselt B. Emma és B. Tiborné alperesi beavatkozóként történô perbe lépését. Miután telefonon keresztül értesültünk arról, hogy az ügyben mégis tárgyalás megtartására kerül sor, 2000. október 19-én dr. Furmann Imre kiegészítette a szeptember 6-i beadványt. Felhívja a bíróság figyelmét arra, hogy mivel a keresetet nem csupán a felperesek, hanem az utca, illetve a környék lakói is aláírták, arra lehet következtetni, hogy a kereset benyújtásának valódi oka az építkezés – a beavatkozók roma származása miatt való – megakadályozása. Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül. A második bekezdés pedig rögzíti, hogy az embereknek az elsô bekezdés szerinti bármely hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti. Ezzel összhangban a Ptk. 4. § (1) bekezdése szerint a polgári jogok gyakorlása és a kötelezettségek teljesítése során a felek a jóhiszemûség és a tisztesség követelményeinek megfelelôen, többszörösen együttmûködve kötelesek eljárni. A Ptk. tiltja a joggal való visszaélést, illetve rögzíti, hogy joggal való visszaélésnek minôsül, ha az a jog társadalmi rendeltetésével össze nem férô célra irányul, különösen ha az személyek zaklatására, jogaik és törvényes érdekeik csorbítására vezetne. Ezek alapján a felperesek magatartása, figyelemmel azok indokaira, hatásukban alkotmányellenes és törvénysértô állapotot hoznak létre. A megyei bíróság 2000. október 30-án hozza meg ítéletét, melyben A. István és A. Istvánné keresetét, mint nem megalapozott keresetet elutasítja. Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye. Az ítélet szóban történt kihirdetését követôen a család ígéretet kap arra az építésügyi hatóság képviselôjétôl, hogy már a következô héten megkapják a szükséges engedélyeket, és hozzáláthatnak legalább azokhoz az elôkészítô munkálatokhoz, melyeket az idôjárás megenged. Amikor azonban a család erre hivatkozva bent jár, és kéri a papírokat, azt a választ kapja, hogy sajnos mégis meg kell várni az ítélet írásban történô kézhez vételét. Az ítéletet 2000. november 23-án postázza a bíróság. B-ék 2000. december 4-én kezdhetnek hozzá valóban a munkálatokhoz, illetve csak kezdhetnének, hiszen a közben beállt téli idôjárás ezt egyáltalán nem teszi lehetôvé. Pontosan tíz felesleges tétlen hónap telt el azóta, hogy telket vettek maguknak, körülbelül annyi idô, ami alatt a családi házat fel lehetett volna építeni.

r 45 s

FEHÉR FÜZET 2000

Fôvárosi kerületi önkormányzat

1998. június 5-én az egyik fôvárosi kerületi önkormányzat szerzôdést kötött egy céggel, melynek értelmében két nagy értékû ingatlanát eladta. A szerzôdés megkötésekor az egyik épületben kb. 100 – elsôsorban roma származású – család lakott. A szerzôdésben a cég kötelezettséget vállalt arra, hogy az összes bentlakó személy lakhatását 3 éven belül megoldja, így a vételárnak csupán a töredékét kellett kézpénzben kifizetnie. A cég szerzôdésben vállalt kötelezettsége, hogy a 150 millió Ft „kártalanítási összeget” a lakók elhelyezésére fordítja, s csupán a fennmaradó 5 milliót Ft összeget kellett kifizetnie az önkormányzatnak.

A NEKI az önkényes lakásfoglalók megkeresésére kezdte vizsgálni az ügyet, s bár hátrányos megkülönböztetést nem tapasztalt, azonban – tekintettel arra, hogy fôként romákat érintô társadalmi problémával állunk szemben – jogi segítséget nyújt. Az adás-vétel tárgyát képezô két épület közül a kisebb alapterületû épület üresen állt, míg a másik – egy kb. 100 lakásból álló régi, romos állapotban lévô önkormányzati bérlakás – hosszú évek óta lakott. A lakók között – akik nagyrésze roma származású – bérleti jogviszonnyal rendelkezôk és önkényes lakásfoglalók egyaránt vannak. Ezek a családok elsôsorban a munka és a megélhetés reményében, 8–10 évvel ezelôtt költöztek vidékrôl Budapestre. Az épület akkor üresen állt; eredetileg mindenki önkényes lakásfoglaló volt. Az önkormányzat nem akadályozta meg a beköltözéseket, „szemet hunyt”, s minden lakásra bérleti díjat állapított meg. Megjegyezendô, hogy bérleti szerzôdés hiányában az önkormányzat csupán lakáshasználati díjat állapíthatott volna meg, s nem bérleti díjat. Az emberek pedig rendszeresen fizették az önkormányzatnak a bérleti díjat, valamint a közüzemi díjakat. Az évek során sok lakónak sikerült az önkormányzattal írásban bérleti jogviszonyt létesítenie, azonban maradtak – jogcímüket tekintve – önkényes lakásfoglalók is. A cég és az önkormányzat között létrejött szerzôdés értelmében a cégnek a szerzôdés aláírásától számított három éven belül – azaz 2001 júniusáig – a 150 millió Ft „kártalanítási összegbôl” az ingatlan lakóinak elhelyezését kell megoldania, s biztosítania, hogy az elköltözôk semmiféle elhelyezési igénnyel nem élnek a kerületi önkormányzattal szemben. Ezzel a szerzôdéssel az önkormányzat azonban csak látszólag oldotta meg a lakásproblémákat, valójában a lakáskérdések rendezését – a fent említett pénzösszegért cserébe – egy cégre bízta, s a szerzôdésben azt is kikötötte, hogy a cégnek a lakóktól nyilatkozatot kell beszereznie arra vonatkozóan, hogy további elhelyezési igénnyel nem lépnek fel az önkormányzattal szemben. A lakók elmondása szerint az önkormányzat nem követte nyomon a cég és a lakók közötti egyezségek létrejöttének körülményeit, annak jogszerûségét. Álláspontunk szerint az önkormányzat a szerzôdés megkötése után „sorsára hagyta” lakóit, kiszolgáltatva a cég egyoldalú ajánlatainak. Az esetek zömében lakások helyett pénzt ígért és adott a cég. Mindeddig a cég kb. 60 családdal kötött egyezséget, s mintegy 40 család még várja az ajánlatokat. Az úgynevezett „egyezségek” megkötése igen sajátosan zajlott: a cég jogi képviselôje fogadóórát tartott, s a lakásokért cserébe alacsony pénzösszegû ajánlatokat tett. A legtöbb család kiszolgáltatott helyzetében elfogadta a felajánlott összegeket, s elköltözött. r 46 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

A helyi önkormányzatokról szóló törvény1 szerint a helyi önkormányzatot megilletik mindazok a jogok és terhelik mindazok a kötelezettségek, amelyek a tulajdonost megilletik, illetôleg terhelik. A tulajdonost megilletô jogok gyakorlásáról a képviselô-testület rendelkezik. A lakástörvény2 szerint az önkormányzati lakások bérlôjét minden más személyt megelôzôen elôvásárlási jog illeti meg. Tehát az önkormányzatnak az ingatlan elidegenítését megelôzôen az értékesítési szándékát közölnie kell az elôvásárlásra jogosulttal. A lakók elmondása szerint ôk maguk az adás-vételrôl csupán a szerzôdés megkötése után szereztek tudomást, nekik korábban nem ajánlották fel megvételre a lakásokat, tehát a törvényben biztosított elôvásárlási jogukkal – elmondásuk szerint – nem élhettek. Folyó év júniusában a cég jogi képviselôje levélben megkereste a bérházban lakó, eredetileg önkényes lakásfoglalókat, hogy a házból 20 napon belül önként költözzenek ki, ellenkezô esetben hatósági utat vesznek igénybe. Levelében a lakástörvény3 2000. június 10-én hatályba lépett módosításra hivatkozott, miszerint az önkényes lakásfoglalókat a jegyzô határozata alapján, 60 napon belül kikiltöztethetik.4 A lakók természetesen nem tettek eleget a kérésnek, így a cég a jegyzôhöz fordult. Szerencsére a jegyzô – osztva a jogi álláspontunkat – a lakások kiürítésérôl nem hozott határozatot, hiszen a cég szerzôdésben vállalt kötelezettsége értelmében a bentlakó összes személy lakhatását köteles megoldani, függetlenül a jogcímüktôl. Így az önkényes lakásfoglalók is maradhatnak az épületben 2001 júniusáig, s a cégnek az ô elhelyezésüket is meg kell oldania. Jelenleg a lakók még mindig ugyanabban az épületben laknak, s nem tehetnek mást, mint várják a cég kezdeményezését, ajánlatát. A NEKI figyelemmel kívánja kísérni a cég és a még bentlakók közötti egyezségek létrejöttét. A jövôben, olyan egyezségekhez kívánjuk hozzájuttatni a lakókat, amelyek nem csak a cégnek, hanem a lakóknak egyaránt elônyös.

1

1990. évi LXV. törvény 80. § (1). A lakások és helyiségek bérletére, valamint elidegenítésére vonatkozó 1993. évi LXXVIII. törvény 49. § (1) bekezdése. 3 A lakások és helyiségek bérletére, valamint elidegenítésére vonatkozó 1993. LXXVIII. törvény. 4 1993. évi LXXVIII. tv. 90/A §. 2

r 47 s

FEHÉR FÜZET 2000

T. város

1991. március 8-án T. város Önkormányzatának képviselô-testülete megalkotta a köztisztaságról és települési szilárd hulladék gyûjtésérôl szóló rendeletét1, amely elôírja2, hogy a szemétlerakó helyeken, valamint a közterületen lévô szeméttároló edényekbôl a szemét kiöntésén, szétszórásán kívül, a szemét elvitele is tilos. Továbbá a rendelet kimondja3, hogy aki a rendeletben foglaltakat nem tartja be, szabálysértést követ el és 10 000 Ft-ig terjedô pénzbírsággal sújtható. 1999. november 11-én a képviselô-testület úgy módosította a rendeletet, hogy a kiszabható pénzbírság legmagasabb mértéket 20 000 Ft-ra emelte fel. A rendelet alapján szabálysértési eljárásokat indítottak az elsôsorban roma származású „kukázók” ellen, s pénzbírsággal sújtották az elkövetôket. A hátrányos körülmények között élô romák a pénzbírságot nem tudták megfizetni, így a kiszabott pénzbírságokat átváltoztatták elzárásra.

I. 2000-ben a T. város melletti település Cigány Kisebbségi Önkormányzatának elnöke fordult a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyûlési Biztosához, melynek megkeresése után a NEKI az Ombudsmannal együttmûködve folytatta vizsgálatait. A. Álláspontunk szerint az önkormányzat rendelete alkotmány- és törvénysértô. Az önkormányzati rendelet megalkotásakor hatályos egyes szabálysértésekrôl szóló korm. rendelet4 71. § (1) bekezdésének a.) pontja tartalmazza a köztisztasági szabálysértés tényállását, mely tiltja a közterület beszenynyezését, valamint az ingatlan elôtti járdaszakasznak és mûtárgyainak tisztántartására, fertôtlenítésére vonatkozó jogszabályi elôírások megszegését. A korm. rendelet értelmében a köztisztasági szabálysértés 20 000 Ft-ig terjedô pénzbírsággal sújtható. Álláspontunk szerint a kormány rendeletben említett szabálysértés elkövetési magatartásaival – „beszennyezés”, „szemét kiöntése, szétszórása” – lényegében azonos elkövetési magatartásokat – „szemét kiöntése, szétszórása” – nyilvánított T. város Önkormányzatának Képviselô-testülete szabálysértéssé. Azonban az önkormányzat rendelete ellentmond a magasabb szintû korm. rendeletnek, hiszen ugyanazt az elkövetési magatartást, amit a korm. rendelet 20 000 Ft-ig terjedô pénzbírsággal, az önkormányzat eredetileg 10 000 Ft pénzbírsággal fenyeget. Az Alkotmány 44/A. § (2) bekezdésének értelmében „a helyi képviselô-testület a feladatkörében rendeletet alkothat, amely nem lehet ellentétes a magasabb szintû jogszabállyal”. Az Alkotmánybíróság 17/1998. (V. 13.)

1

7/1991. (III. 8.) számú rendelet. 7/1991. (III. 8.) számú rendelet 9. § (2). 3 7/1991. (III. 8.) számú rendelet 17. §. 4 17/1968.(IV. 14.) számú kormányrendelet. 2

r 48 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

határozatában a fent említett alkotmányos rendelkezést mintegy magyarázva kifejti; hogy az önkormányzati testület jogosult „az országos szintû szabályozással nem ellentétes, ahhoz képest kiegészítô jellegû helyi jogalkotásra”. Az Alkotmánybíróság a 46/1998. (XI. 13.) határozatában kifejtette, hogy sérti a jogbiztonságot, ha alacsonyabb szintû jogszabály enyhébb szankciót állapít meg, mint a magasabb szintû jogszabály. Ennek értelmében, az önkormányzati rendeletben szabályozott szabálysértés sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogbiztonság elvét. B. T. város Önkormányzatának képviselô-testülete a korm. rendelethez képest egy új elkövetési magatartást vezetett be, nevezetesen a szemét elvitelét is szabálysértéssé nyilvánította. A NEKI álláspontja szerint: egyrészt a települési szilárd hulladék gyûjtésére vonatkozó szabályok megszegésének szabálysértésében a szemét elvitelének elkövetési magatartása nem olyan mértékben veszélyes a társadalomra, hogy azt szabálysértéssé kellene nyilvánítani. Továbbá az önkormányzat testületének pontosan tudnia kellett, hogy a szabálysértéssel érintett személyi kör a legszegényebb réteg, akik megélhetésüket a szemét elvitelébôl és annak hasznosításából biztosítják. Tehát amennyiben tevékenységüket – a kukázást – nem tudják büntetlenül folytatni élethez való alkotmányos joguk kerülhet veszélybe, hiszen az egyetlen megélhetési forrásuk szûnik meg. Másrészt az önkormányzat rendeletében megállapított legmagasabb összegû pénzbírság – 10 000 Ft, majd 20 000 Ft – nem áll arányban a cselekmény súlyával. Továbbá a szeméttároló edényekben elhelyezett hulladék a Ptk. 127. §-a szerinti uratlan dolognak minôsül, amelyen birtokbavétellel bárki tulajdonjogot szerez. A Fejér Megyei Bíróság kifejtette5, hogy „a szemétbe általában olyan tárgyak kerülnek, amelyek tulajdonjogáról az ezen dolgok felett rendelkezô személy lemondott. Ilyen esetben ezek elhagyott jószágnak – res derelicta – minôsülnek. Ez annyit jelent, hogy e tárgyakat bárki jogellenesség nélkül birtokba, tulajdonba veheti, függetlenül attól, hogy a szemét (tároló) hol van elhelyezve (az üzem, lakóház területén belül, avagy azon kívül). Aki a szemétbôl az elhagyott tárgyakat, hulladékot kiválogatja, és azokat elviszi, bûncselekményt még akkor sem követ el, ha a kiválogatott és összegyûjtött hulladék mennyisége számottevô értéket képvisel.” C. Az önkormányzat rendelete sérti az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében foglalt hátrányos megkülönböztetés tilalmát, a rendelet vagyoni helyzet szerinti, továbbá etnikai alapú hátrányos megkülönböztetés közvetett formájának tekinthetô. Az önkormányzati rendelet kifogásolt rendelkezése egyértelmûen olyan személyek ellen irányul, akik vagyoni helyzete, nincstelensége kényszerít arra, hogy a szeméttárolókból kiszedett szemét hasznosításából biztosítsák megélhetésüket. T. város Önkormányzat képviselô-testületének a rendelet alkotásakor tudnia kellett arról, hogy a tilalom csak látszólag érvényesül mindenkivel szemben, a gyakorlatban csupán bizonyos társadalmi réteghez tartozó személyeket fenyeget. Továbblépve, a képviselô-testületnek azt is tudnia kellett, hogy a fenyegetett személyi kör döntô többsége a roma lakosság. S talán nem merész a következtetés, hogy a képviselô-testület a helyi és a környékbeli településekrôl érkezô kukázók távoltartása végett hozta meg alkotmány- és törvénysértô rendeletét. Összegezve az önkormányzat rendeletében meghatározott települési szilárd hulladék gyûjtésére vonatkozó szabályok megszegésének szabálysértése sérti, az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogbiztonság elvét, az Alkotmány 44/A. § (2) bekezdésében foglalt, jogalkotás rendjére vonatkozó rendelkezést, az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében foglalt diszkrimináció tilalmat, valamint a Polgári Törvénykönyv 127. §-nak rendelkezéseit.

5

Bírósági Határozatok 1996/629-es számú jogeset.

r 49 s

FEHÉR FÜZET 2000

II. Mindezek alapján az Ombudsman megkereste a polgármestert, a képviselô-testületet, a B.-A.-Z. Megyei Közigazgatási Hivatalt, valamint a B.-A.-Z. Megyei Fôügyészséget. Az Ombudsman a képviselô-testülethez intézett kezdeményezésében többek között kérte, hogy az önkormányzati rendeletet módosítsa. Továbbá a „települési szilárd hulladékgyûjtésére vonatkozó szabályok megszegése” miatt a folyamatban lévô eljárásokat szüntesse meg, s a jövôben a jegyzô e tényállás miatt ne indítson eljárást. A képviselô-testület nem értett egyet az ombudsmani kezdményezéssel, s a jogszabályt nem módosította. A megyei közigazgatási hivatal felügyeleti intézkedésének keretében a szabálysértési hatóság által lefolytatott eljárásokat megalapozottnak és jogszerûnek tartotta. A megyei fôügyészség törvényességi felügyeleti eljárásának keretében megállapította, hogy az 1999. január 1. és július 13-a között született szabálysértési határozatokban a pénzbírság elzárásra vonatkozó része törvénysértô6, s ennek értelmében a városi ügyészség óvással élt. A megyei fôügyészség azonban a rendelet törvényességére vonatkozóan nem folytatott vizsgálatot, mivel az ügyészségi törvény7 13/A. § (1) bekezdése, valamint a kialakult gyakorlat szerint amennyiben az ügyész az önkormányzati rendelet tekintetében törvénysértést tapasztal, a közigazgatási hivatal vezetôjét keresi meg, s ennek eredménytelensége esetén él saját jogosítványaival. A közigazgatási hivatal a Belügyminisztérium által lefolytatott vizsgálat alapján nem talált törvénysértést. Végül a Legfôbb Ügyész a megyei fôügyészség álláspontját felülvizsgálva megállapította, hogy a rendelet több szempontból alkotmány- és törvénysértô, s ennek alapján alkotmánybírósági beadványt készített. A Legfôbb Ügyész által készített alkotmánybírósági beadvány az önkormányzati rendeletet részletesen vizsgálja, több rendelkezését támadja. A Legfôbb Ügyész álláspontja szerint az önkormányzati rendeletben szereplô „szemét elvitelének” tilalmazása „csupán” a jogalkotás rendjére vonatkozó alkotmányos szabályokat sérti8. A NEKI és az Ombudsman álláspontja szerint viszont közvetett diszkriminációt is megvalósít. III. A NEKI három roma származású személy nevében alkotmányjogi panaszt is nyújtott be az Alkotmánybírósághoz. A panaszban kértük az Alkotmánybíróságot, hogy a megtámadott önkormányzati rendelkezést a hatálybalépés idôpontjára visszamenôleges hatállyal semmisítse meg, tekintettel egyrészt arra, hogy szélesebb tömeget érintô, mai napig élô problémáról van szó. Másrészt a kifogásolt, alkotmány- és törvénysértô rendelkezés alapján csupán 1999-ben B.-A.-Z. megyében, T. város Önkormányzat jegyzôje által lefolytatott eljárosokon kívül 273 szabálysértési eljárás indult, melyek – álláspontunk szerint – az eljárás alá vont személyek számára konkrét sérelmet jelentettek. Továbbá kértük az Alkotmánybíróságot, hogy a települési szilárd hulladék gyûjtésére vonatkozó szabályok megszegésének szabálysértése miatt ügyfeleink ellen hozott határozatokat semmisítse meg. A rendelet alapján a szabálysértési hatóság éveken keresztül több száz eljárást folytatott le, s az elsôsorban roma származású kukázókat rendszeresen pénzbírsággal sújtotta. Mivel az elkövetôk nagy része nehéz anyagi körülmények között élt – s él a mai napig is –, a pénzbírságot nem tudták megfizetni, így azt a hatályos szabálysértési törvény értelmében átváltoztatták elzárásra. Így a kukázás miatt az elkövetôk akár 50 napig is lehettek büntetésvégrehajtási intézetben elzárva. 1998. december 31-i hatállyal az Alkotmánybíróság határozatában9 azonban megsemmisítette a szabálysértési törvény 18. § és 71/A. §-t, mely a pénzbírság elzárásra vonatkozó, valamint elzárás bírói felülvizsgálatát tartalmazta. Ennek értelmében 1999. január 1-jétôl az új szabályozás hatálybalépéséig – 1999. július 13-ig – a pénzbírságot meg nem fizetés esetén elzárásra nem lehetett átváltoztatni.

6

lsd. részletesen a III. pontban. A Magyar Köztársaság Ügyészségérôl szóló 1972. évi V. tv. 8 Alkotmány 44/A. § (2). 9 163/1997. (XII. 12.) AB hat. 7

r 50 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

Ennek ellenére a T. városi szabálysértési hatóság a fent említett, kritikus idôszakban több olyan határozatot hozott, amely tartalmazta a meg nem fizetés esetén az elzárásra való átváltoztatás lehetôségét. Szerencsére – a NEKI és az Ombudsman közbenjárására – ezen határozatok elzárásra való átváltoztatására nem került sor, hiszen a városi ügyészség törvényességi felügyeletének keretében a határozatok ellen óvást nyújtott be. Így a szabálysértési hatóság annyiban módosította határozatait, hogy a pénzbírság meg nem fizetése esetére kilátásba helyezett elzárásra vonatkozó részt hatályon kívül helyezte. A NEKI három roma származású ügyfele – álláspontunk szerint – igen nehéz helyzetbe került. A vasúti töltés mellett, nejlonsátrakban lakó család egyetlen megélhetési forrása hosszú évek óta a kukázás. Így évek óta a rendôrök elôl bujkálva kukáznak, s számtalan eljárást indítottak már ellenük, számtalanszor büntették ôket pénzbírságra. A pénzbírságot pedig átváltoztatták elzárásra. A szabálysértési hatóság az elzárásra vonatkozó részt is tartalmazó határozatokat hozott ellenük 1999. január 1. elôtt, tehát ezek a határozatok az Alkotmánybírósági döntés elôtt keletkeztek, s váltak jogerôssé. Azonban a végrehajtásra csupán 1999 tavaszán került sor, amikor már elméletileg nem lehetett azt a személyt elzárni, aki szabálysértése miatt kiszabott pénzbüntetését nem tudta megfizetni. Így az idôs I. L. például – jogszerûen – 1999 tavaszán kétszer 50 napos elzárását töltötte. Az álláspontunk szerint alkotmány- és törvénysértô rendelet alapján lefolytatott szabálysértési eljárások és határozatok alapján csupán abban az esetben lehet államigazgatási jogkörben okozott kár miatt pert indítani és kártérítést követelni az önkormányzattól, ha az Alkotmánybíróság a vonatkozó önkormányzati rendelet szabályait alkotmányellenesnek nyilvánítja, és visszamenôleges hatállyal megsemmisíti azt. Az Alkotmánybíróság elôtt az ügy folyamatban van.

r 51 s

FEHÉR FÜZET 2000

F. község I.1

2000 márciusában a 11 éves K. Brúnó f-i lakost, aki a helyi általános iskola tanulója volt, azzal gyanúsították meg, hogy az iskolában más tanulókat megfenyegetett, illetve ilyen módon pénzt zsarolt ki tôlük, így ellene a rendôrség eljárást indított. Ennek következtében a gyámhivatal is eljárást kezdeményezett, melynek eredményeképpen a gyermeket átmeneti nevelésbe vették. A szülôk mind gyermekük meggyanúsítását, mind a gyámhivatal intézkedését sérelmezték, ezért a NEKI-hez fordultak.

A K. Városi Gyámhivatal 2000. március 14-én kelt határozatával rendelte el K. Brúnó átmeneti nevelésbe vételét, mely határozatban a gyámhivatal „megállapítja, hogy az [határozat] elsô felülvizsgálat(ának) ideje a szülôk lakóhely változása után (!) soron kívül megtörténik, illetve az indokolásban arra is kitér, hogy maguk a szülôk kérték a kiskorú gyermekük gyermekotthonban való elhelyezését, illetve a szülôk ígéretet tettek arra, hogy jelenlegi lakóhelyüket elhagyják. E megállapítások pusztán azért is különösek, mert a szülök részérôl mi ilyen jellegû megnyilvánulásokat nem tapasztaltunk (azaz sem gyermekük átmeneti nevelésbe vételét, sem elköltözésüket nem akarták), amit igazol az az újabb határozat, melyet szintén a K. Városi Gyámhivatal hozott 2000. április 12-én az átmeneti nevelésbe vétel megszüntetése végett. Az indokolás ugyanis megállapítja, hogy „a kiskorú példás magatartást tanúsított, szüleivel továbbra is szoros kapcsolatban volt, naponta találkoztak. Minden arra utal, hogy a kiskorú nevelése, neveltetése a családon belül biztosított.” Ez utóbbi megállapításnak azért is van különös jelentôsége, mert az 1997. évi XXXI. törvény a gyermekek védelmérôl és a gyámügyi igazgatásról 77. § (1) bekezdése értelmében2 „A gyámhivatal a gyermeket átmeneti nevelésbe veszi, ha a gyermek fejlôdését a családi környezete veszélyezteti, és veszélyeztetettségét az alapellátás keretében biztosított szolgáltatásokkal, valamint a védelembe vétellel nem lehetett megszüntetni, illetve attól eredmény nem várható, továbbá, ha a gyermek megfelelô gondozása a családján belül nem biztosítható. Az átmeneti nevelésbe vétellel egyidejûleg a gyámhivatal a gyermeket nevelôszülônél vagy – ha ez nem lehetséges – gyermekotthonban, illetve más bentlakásos intézményben helyezi el és gyámot (hivatásos gyámot) rendel.” E szakasz értelmében tehát a védelembe vétel idején fenn kellett, hogy álljon K. Brúnó szülei vonatkozásában az, hogy a gyermek megfelelô gondozása a családján belül nem biztosítható. Ezzel szemben inkább az tételezhetô fel, hogy a család lakóhelyén, tehát környezetükben voltak olyanok a körülmények, illetve a „közhangulat”, ami indokolttá tehette a gyermeknek a családból való kiemelését. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy az átmeneti nevelésbe vételt kevesebb, mint egy hónapig tartották fenn – márpedig nem valószínû, hogy egy hónapon belül a családon belüli körülmények gyökeresen változtak volna meg. Inkább arról van szó, hogy ezek a körülmények addig sem álltak fenn, K. Brúnót szülei erejükhöz mérten nevelték és gondozták, ám az iskolában történt incidens miatt indult eljárás, illetve a közvélemény nyomása arra sarkallta a hatóságokat, hogy a gyermeket minél elôbb eltávolítsák addigi környezetébôl. Természetesen

1 2

Az üggyel kapcsolatban lásd a Fehér Füzet 1997, 72. old, illetve az Ácsi c. kiadvány riportját. 1997. évi XXXI. törvény.

r 52 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

elfogadható érv az is, hogy a kiskorú védelmét kellett szolgálni, azonban véleményünk szerint ez esetben a testi épségének védelmét kellett szavatolni, nem pedig a családjától megóvni, amire viszont nem igazán az átmenti nevelésbe vétel szolgál eszközül, hiszen ez egy gyermekvédelmi és nem személybiztonsági eszköz. Itt érdemel megjegyzést az is, hogy a NEKI tapasztalatai szerint a családok gyámhivatali intézkedéssel, pl. átmeneti nevelésbe vétellel stb. való fenyegetése kiváló eszközül szolgál arra, hogy „renitens” családokat megregulázzanak, valaminek az elfogadására, vagy eltûrésére kötelezzék ôket. Ezzel párhuzamosan a szülôk is feljelentéssel éltek a K. Városi Rendôrkapitányság felé, ugyanis telefonon számos alkalommal megfenyegették ôket, illetve elôfordult, hogy udvarukra hajítottak be valamilyen tárgyat, egy esetben pedig egy füstbombához hasonló eszközt dobtak be lakásuk ablakán. Az ügyben a nyomozást kezdetben a K. Városi Rendôrkapitányság, késôbb a Bács-Kiskun Megyei Rendôr-fôkapitányság folytatta nemzeti, etnikai, faji és vallási csoport elleni erôszak bûntette miatt. A nyomozást 2000. június 14-én kelt határozattal szüntette meg a rendôrség. K. Brúnó ellen is megszüntették a büntetôeljárást, mivel a gyermekkor büntethetôséget kizáró ok, ami büntetôeljárási akadályt jelent.

r 53 s

FEHÉR FÜZET 2000

F. község II.

A K. családnál történt egyik látogatás alkalmával találkozott a NEKI munkatársa R. Miklós f-i lakossal, aki elmondta, hogy 2000. február 18-án, hétévi Németországban való tartózkodás után tértek haza Magyarországra, F. községbe. A községben áll a tulajdonukban lévô ház, amely kintlétük alatt nagy mértékû állagromláson ment keresztül, ugyanis egyrészt a benne lévô, még használható tárgyakat elvitték vagy megrongálták, másrészt a ház állapota is jelentôs mértékben leromlott. R. Miklós állítása szerint hazaérkezésükkor beköltöztek volna a házba, illetve hozzáláttak volna annak felújításához, ám a helyi jegyzô által l999. május 25-én hozott határozata miatt, melyben a házat veszélyes állapotúnak nyilvánította és kötelezte a tulajdonosokat szakértôi vizsgálat készíttetésére, a házba nem költöztek be. Ehelyett R. Miklós testvérénél húzták meg magukat, így ott összesen kb. 12 személy lakott (köztük több kiskorú gyermek). Panaszának alapját az képezte, hogy F. községbe nem tud bejelentkezni, mert lakásába visszaköltözni nem mer (nehogy a gyámhivatal „látókörébe” kerüljön), testvérének lakcímére pedig bejelentkezni nem tudott. Ennek több kihatása is volt, elsôsorban a gyerekek iskoláztatását nehezítette meg a dolog.

A NEKI munkatársa R. Miklóssal megtekintette a házat, amely valóban rendkívül elhanyagolt állapotban volt, de nem tûnt (élet)veszélyes állapotban lévônek. R. Miklós elôadta azt is, hogy hazaérkezésük óta több, F. környéki településen próbálkoztak lakást bérelni, egy ideig laktak is M. községben bérlakásban. Közben az is kiderült a tulajdonukban lévô házra vonatkozóan, hogy erre a házra jelentôs OTP tartozásuk is fennáll, amit sokáig nem törlesztettek, de hazatérésük óta már tárgyaltak az OTP-vel és ígéretet kaptak arra, hogy a késôbbiekben törleszthetik tartozásukat. 2000. augusztus 3-án árverést is tartottak a házra nézve, az azonban, vevô híján, meghiúsult. Az ügy két szál mentén bontakozott ki. Az egyik a lakcímbejelentés kérdésköre. Ennek folytán röviden arra térnénk ki, hogy gyakorlatilag milyen rendelkezések vonatkoznak erre a problémára. Alapvetôen a Magyar Köztársaság Alkotmánya 58. §-a hívható fel e probléma kapcsán, amely szakasz lefekteti a tartózkodási, illetve lakóhely szabad megválasztásának jogát. Ebbôl az (is) következik, hogy az adott helyen lakó/tartózkodó személy nyilvántartásba vételét (a jogszabályi feltételek megléte esetén) érvényesen nem lehet megtagadni. Ilyenformán, tekintettel arra is, hogy a lakcím bejelentését jogszabály (1992. évi LXVI. törvény1 26. §) kötelezôvé teszi, az állampolgár lakcímbejelentését jogszerûen nem lehet elutasítani, hacsak a bejelentett lakcím nem valós, vagy a bejelentôlapot a szállásadó nem írta alá, vagy a bejelentés egyéb okból nem felel meg a feltételeknek [146/1993. (X. 26.) Kormányrendelet 34. § (1) bekezdés2, a továbbiakban Vhr.]. A 12/1992. (III. 25.) AB határozat (igaz, hogy az azóta már hatályon kívül helyezett, a lakcímbejelentésre vonatkozó 6/1983 (XI. 20.) BM rendelettel összefüggésben, azonban generális jelleggel) megállapítja, hogy:

1 2

A polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról. A polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló törvény végrehajtásáról.

r 54 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

„a lakcímbejelentés alapja… mindenkor az ott tartózkodás célja és jellege, nem pedig az építmény, a helyiség mûszaki megfelelôsége”. Így azt mondhatjuk, hogy R. Miklós bejelentkezésének sem jogszabályi, sem ténybeli akadálya nem volt, hiszen lakóhelyére tért vissza, ahol a tulajdonában lévô háza áll, ahova (mint a késôbbiekben láthatjuk), be is költözhetett volna. Felmerülhet esetleg a „fiktív lakcím” [Vhr. 34. (3) bekezdés] kérdése is, de ez sem állt volna meg, hiszen a rendelet egy késôbbi helyen [35. § (3)] említi, hogy a „fiktív lakcím” bejegyzés nem szerepelhet, ha a lakó a lakóhelyén csak átmenetileg nem tartózkodik, de azt elhagyni nem kívánja. A másik szál az ügyben a lakás állapotának kérdése. F. önkormányzatának jegyzôje 1999. május 25-én határozattal kötelezte R. Miklóst és feleségét arra, hogy 30 napon belül nyújtson be a jegyzôhöz szakértôi véleményt házuk állapota tekintetében, ugyanis egy korábban (május 21-én) megtartott helyszínbejáráson megállapította, hogy „az épület falzatainak állékonysága nem megfelelô, a további állagromlás élet- és közbiztonságot veszélyeztethet”. „A további munkák elrendelése iránt a szakértôi vélemény benyújtása után fogok intézkedni” – áll a határozatban, illetve felhívja R. Miklós figyelmét arra is, hogy amennyiben a megjelölt határidôt nem tartja be, akkor 100 ezer forintig terjedô pénzbírságot fog kiszabni. A határozatot azonban a kötelezettek nem tudták kézhez venni, mert abban az idôben külföldön tartózkodtak. Ily módon ezt a határozatot R. Miklós és felesége 2000. július 13-án kapta meg. Az 1997. évi LXXVIII. törvény az épített környezet alakításáról és védelmérôl 54. § (2) bekezdése (melyre a jegyzô is hivatkozott) úgy rendelkezik, hogy „A tulajdonos köteles az építmény állapotát, állékonyságát a jogszabályokban meghatározott esetekben és módon idôszakonként felülvizsgáltatni, és a jó mûszaki állapothoz szükséges munkálatokat elvégeztetni.”, amit valóban teljesen helyénvalónak érezhetünk. Esetünkben egyedül azzal van gond, hogy a határozat meghozatala idején a kötelezettek nem tudtak volna eleget tenni a határozatban foglaltaknak. A 40/1997. (XII. 21) KTM rendelet3 11. §-a a kötelezettségek a hatóság útján történô teljesítését szabályozza. A szakasz ennek feltételéül azt szabja, hogy a kötelezett külföldön, vagy ismeretlen helyen tartózkodjon, ügyei vételére pedig nincs „alkalmas” személy, egyszóval ügyében nem tud sem ô, sem más eljárni, továbbá a kötelezettség teljesítése nem tûr halasztást, akkor az építésügyi hatóság az elrendelt munkálatokat – a kötelezett költségére és veszélyére – elvégezteti. Ennek a rendelkezésnek a fényében szemlélve az ügyet, a NEKI álláspontja szerint amennyiben a határozatban foglaltak helytállóak, azaz az épület állapota élet- és közbiztonságot veszélyeztet, akkor ez azt vonja maga után, hogy ennek az állapotnak a megszüntetése nem tûr halasztást. Minekutána a kötelezettek külföldön tartózkodtak és ezt a helyi hatóságnak mindenféleképpen (akár nem hivatalosan is) tudnia kellett, ezért a fennálló (a határozat alapján jogszabálysértô) állapot megszüntetése mindenféleképpen a hatóság feladata lett volna. Ezen nem változtat az sem, hogy a rendelet a munkálatok tekintetében ír elô ilyen kötelezettséget (!) a hatóságnak, és a határozatban arról még nem, csak a szakvéleményrôl olvashatunk kötelezést, azonban természetes az, hogy ha a kötelezett külföldön van, akkor a szakértôi véleményt sem fogja elkészíttetni, mint ahogy a munkálatokat sem. A tények azonban azt igazolják, hogy a hatóság ilyen munkálatok elvégzésére még csak kezdeményezést sem tett4. Ebbôl arra lehet következtetni, hogy mégsem olyan veszélyes állapotú a ház, hiszen több, mint egy évig a határozat keletkezésétôl a házon semmilyen munkálatokat nem folytattak. Nincs szükségünk azonban egy fiktív helyzet elméleti cáfoltára, ugyanis a NEKI felkért egy építési szakértôt annak tisztázására, hogy valóban veszélyes állapotú-e a ház. A szakértô 2000 augusztusában küldte meg nekünk szakvéleményét, melyben (többek között) a következô megállapításokra jutott:

3

Az építésügyi hatósági kötelezési eljárásról. Annyit hozzá kell tennünk a tényszerüség kedvéért, hogy egyébként nem is veszélyeztethet (legalábbis közvetlenül) élet- és közbiztonságot a ház, ugyanis egyrészt lakatlan, másrészt eléggé félreesô helyen van. 4

r 55 s

FEHÉR FÜZET 2000

Az F-on található lakóépület nem életveszélyes állapotú. Karbantartása nem kielégítô, évek óta lakatlan. Közmûellátottsága kiépített, de a helyszíni szemle idejekor azok kikapcsolt állapotban vannak. Szabályszerûen kivitelezett lakóépület, a környezeti adottságoknak megfelelô alapozással, falazással, födém és tetôszerkezettel.” A szakértôi vélemény, melyet aztán a jegyzônek is megküldtünk, tehát azt a megállapítást teszi, hogy a ház nem (élet)veszélyes állapotú. Így tehát lakható is egyben, az R. család oda visszaköltözhetett volna már korábban is. A szakvélemény elkészülte után azonban azt tanácsoltuk nekik, hogy egyrészt próbáljanak megegyezni az OTP-vel, ezzel párhuzamosan pedig kezdjék el a legszükségesebb felújítási munkálatokat a házukon. A rögtöni visszaköltözést azért nem ajánlottuk, mert az önkormányzat képviselôivel való személyes találkozáson a polgármester úr elejtett megjegyzése arra irányult, hogy nem lenne tanácsos abba a rossz állapotú házba visszamenni, ugyanis akkor a gyerekek elhelyezése veszélybe kerül5. Mindezekkel párhuzamosan levéllel fordultunk az önkormányzathoz, kérve azt, hogy a szakvélemény ismeretében próbáljanak meg valamilyen formában segítséget nyújtani a családnak abban, hogy lakóhelyükön lakhatásuk rendezôdjön. R. Miklós 2000 szeptemberében telefonon hívta a NEKI-t. Családjával Németországban vannak.

5

R. Miklós többek közt azt is állította, hogy a házba való visszaköltözésük esetén a gyámhivatalt errôl értesíteni fogja az önkormányzat.

r 56 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

K. község

A Pest megyei K. községben a gyermekvédelmi törvény1 1997. november elsejei hatályba lépését követôen rendszeres gyermekvédelmi támogatásban részesültek a rászoruló családok. Az egyik segélyosztás alkalmával (valamennyi segélyt, járadékot egy napon osztják a település polgármesteri hivatalában) meglepetten tapasztalták a támogatottak, hogy nem készpénzt, hanem úgynevezett segélyutalványt (közkeletû nevén bónt) kapnak rendszeres gyermekvédelmi támogatás címén. Az utalványokat a település boltjaiban lehetett levásárolni, és csak közvetlen fogyasztásra szolgáló élelmiszerre.

2000 júniusában kereste meg irodánkat panasszal a helyi cigány kisebbségi önkormányzat, ugyanis ebben a támogatási formában elsôsorban a település roma lakossága részesül. A támogatottak állítása szerint arról, hogy pénzbeni támogatás helyett segélyutalványt kapnak, semmilyen határozatot nem hozott az önkormányzat. Holott az államigazgatási eljárás szabályai szerint errôl a tényrôl határozatot kellett volna hoznia az önkormányzatnak, hiszen a gyermekvédelmi támogatásra való jogosultságot is határozatban állapították meg. Következésképpen a pénzbeni ellátást felváltó segélyutalványról is egy határozatnak kellett volna rendelkezni. Az azóta eltelt idôben a kisebbségi önkormányzatnak sikerült elérni, hogy ne csak az élelmiszerboltokban, hanem a ruházati boltokban is elfogadják az utalványt. Arra viszont nincs lehetôség, hogy a bón összegének felét élelmiszerre, a másik felét pedig ruhára költse a támogatott. Továbbá arra sincs lehetôség, hogy különbözô élelmiszerboltokban vásárolják le a bónt, hiszen elôfordulhat hogy egyik, vagy másik élelmiszer egyik, vagy másik boltban olcsóbb. Tehát egy helyen lehet csak levásárolni, és arra is csak néhány boltban van lehetôség, hogy ne egy összegben vásárolják le a bónon szereplô összeget. Az utalványokon, mint megjegyzés szerepel, hogy csak közvetlen fogyasztásra szolgáló élelmiszer vásárlására használható fel, de a gyakorlatban élvezeti cikket is lehet belôle vásárolni. Ezt támasztják alá az irodánk által végzett tényfeltáráson tapasztaltak is. Október 3-i tényfeltárásunk alkalmával B. Laura, aki független megfigyelôként vett részt a tényfeltáráson, a segélyosztást követôen a segélyezettekkel együtt elment vásárolni az egyik élelmiszerboltba. A közvetlen fogyasztású élelmiszereken kívül kávét és cigarettát is vásároltak (ekkor természetesen a mi kifejezett kérésünkre), és az egészet bónból fizették. A bón megjelenésével új, mára már szokásjoggá vált gyakorlat is kialakult a településen: A kereskedôk hiteleznek a vásárlóknak, többek között a támogatásban részesülôknek is, és a következô hónap elején segélyosztáskor levonják a bónból a tartozás összegét, még ott a polgármesteri hivatalban. Általában a polgármester felesége – aki szintén bolttulajdonos – bent ül a pénztárban kifizetéskor, és azokat a tartozásokat, amellyel az ô boltjának tartoznak, már ott helyben levonja. Illetve azoknak a boltosoknak járó tartozást is, akik betelefonálnak, hogy vonják le azokat. Ilyen formán több lehetôség van tehát a tartozások rendezésére. Az elsô, hogy már eleve a korábbi hitel összegével csökkentett bónt kap a segélyezett. A második megoldás, amikor megkapja a teljes összeget, és ott helyben kifizeti belôle a boltost, aki ekkor már készpénzt ad vissza. Illetve a harmadik variáció, hogy a boltban, vásárláskor vonják le a tartozás összegét.

1

A gyermekek védelmérôl és a gyámügyi igazgatásról (Gytv.) szóló 1997. évi XXXI. törvény.

r 57 s

FEHÉR FÜZET 2000

Az önkormányzat rendeletének 8. §-a értelmében a rendszeres gyermekvédelmi támogatás nyújtható természetben is. Többek között akkor, ha az ügy összes körülményeire tekintettel feltételezhetô, hogy a gondozó a pénzbeni támogatást nem a gyermekre fordítja. A természetbeni ellátás formái lehetnek az élelmiszervásárlási utalvány és a gyermekruházati vásárlási utalvány. Tehát természetbeni az ellátás csak akkor lehet, ha az ügy minden körülményére figyelemmel vélelmezhetô, hogy a szülô a támogatás összegét nem a gyermekre fordítja. Ebbôl következik, hogy csak az ilyen rendkívüli esetekben lehet a támogatás ezen formáját alkalmazni. A gyakorlat ennek ellentmondani látszik, hiszen a településen a romák állítása szerint mindenki utalvány formájában kapja a gyermekvédelmi támogatást. További problémát vet fel, hogy a kereskedôk annak ellenére, hogy rá van írva az utalványokra, hogy csak élelmiszerre költhetô, bármi mást is adnak rá. Illetve amikor már elfogyott a bón, hiteleket nyújtanak a támogatásban részesülôknek, és ilyenkor ugyancsak nem nézik, hogy mit vásárol belôle a támogatott, és aminek az összegét késôbb a kapott bónból levonják. Így tehát megint nem oldódik meg a gyermek veszélyeztetettsége, hiszen a bónból is bármit lehet vásárolni. Az, hogy valamennyi támogatásban részesülô bónban kapja meg a támogatást a Magyar Köztársaság Alkotmányában2 rögzített emberi méltósághoz való jogot is csorbítja. Azt feltételezi valamennyi rászorulóról, hogy amennyiben pénzben kapnák meg a támogatást, azt nem gyermekeik védelmére fordítanák. Ráadásul érthetetlen, hogy miért vonják le az utalványból a hiteleket. A gyermekvédelmi támogatás egy kvázi segélyforma, amelyet az önkormányzat képviselô-testülete állapít meg a rászorulóknak, abban az esetben, ha a gyermek családban történô nevelése ezt szükségessé teszi. A hitel a boltos és a vásárló között létrejött kétoldalú jogügylet, amelyre a polgári jog szabályai az irányadók. A köztük szóban megkötött szerzôdés elkülönül az önkormányzat, mint közhatalmi szerv államigazgatási aktusától. Vagy legalábbis el kellene, hogy különöljön, de a jelen esetben éppen ennek ellenkezôje történik, a kettô összemosódik. Azt természetesen nem vitatjuk, a boltosnak érdeke, hogy a hitelbe adott árú ellenértékét megkapja, de a tartozás behajtásának nem lehet színhelye a polgármesteri hivatal pénztára, és nem lehet a behajtó a polgármester felesége, aki maga is bolttulajdonos, és nem önkormányzati alkalmazott. Ebben a rendszerben a boltosok minden különösebb kockázat nélkül adnak hiteleket a támogatásban részesülôknek, hiszen biztosan tudják, hogy a következô hónapban a rendszeres gyermekvédelmi támogatásból azt visszakapják. Álláspontunk szerint a gyermekvédelmi támogatás utalványban történô kifizetése sem felel meg a jogszabályokban foglaltaknak. A Gytv. 18. § (1) bekezdése szerint: „E törvény, valamint a települési önkormányzat rendelete szerint az önkormányzat képviselô-testülete a jogosult gyermeknek rendszeres gyermekvédelmi támogatást és rendkívüli gyermekvédelmi támogatást folyósít.” A rendszeres gyermekvédelmi támogatás egy pénzbeni ellátási forma. Ennek értelmében, tehát nem lehet a pénzt bónnal, vagy valamilyen más jeggyel stb. helyettesíteni. A jogszabály ugyanakkor megengedi, hogy ezt a támogatási formát természetben fizessék. A 28. § (2) bekezdése értelmében: „Természetbeni ellátás különösen az általános iskolás gyermekek tankönyv- és tanszerellátásának támogatása, a gyermekintézmények étkezési térítésének díjkedvezménye, tandíj, egészségügyi szolgáltatásért fizetendô térítési díj, illetve egyéb ellátás kifizetésének átvállalása.” A különösen kifejezés használatával itt a jogalkotó arra kíván utalni, hogy a felsoroltakon kívül más formában is történhet a természetbeni ellátás. Ugyanakkor, ha figyelembe vesszük a jogszabály értelmezô rendelkezéseiben foglaltakat, miszerint is: „természetbeni ellátás: olyan támogatás, amellyel a gyermeket alapvetô szükségleteinek kielégítésében az állam (önkormányzat) anyagi javak biztosításával, szolgáltatások kifizetésével és nyújtásával segíti” – látható, hogy a jogalkotó egy egzakt meghatározást ad. Ha az értelmezô rendelkezésekben foglaltakat vesszük tehát figyelembe, akkor az állapítható meg, hogy a bón nem tartozik a természetbeni ellátási formák közé, hiszen nem sorolható sem az anyagi javak, sem a szolgálta-

2

1949. évi XX. törvény 54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektôl senkit nem lehet önkényesen megfosztani.

r 58 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

tások közé. Ha viszont a Gytv. 28. §-át nézzük, akkor a különös kifejezés használatából arra a következtetésre juthatunk, hogy az ott felsoroltakon kívül másféle természetbeni ellátások is lehetnek. Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy a bón természetbeni ellátásnak minôsül-e. Hiszen ezekben az esetekben egyszerû pénzhelyettesítôrôl van szó, amelynek a névértéke megfelel a támogatás összegének. Mindezen indokok alapján 2000. október 17-én a Pest Megyei Közigazgatási Hivatal vezetôjéhez fordultunk és kértük, hogy törvényességi felügyeleti jogkörében eljárva „vizsgálja meg K. Község Önkormányzat rendszeres gyermekvédelmi támogatás folyósítási gyakorlatát, annak jogszerûségét, illetve, hogy a támogatások utalványban történô kiadása megfelel-e a jogszabályokban foglaltaknak”3. A Pest Megyei Közigazgatási Hivatal Gyámhivatala által irodánknak küldött 2000. november 15-én kelt tájékoztató szerint a gyámhivatalnak nincs hatásköre az ügyben eljárni, ezért átette az iratokat a törvényességi fôosztályhoz, mint hatáskörrel rendelkezô szervhez. Átiratában, mint szakmai szervezet hasonló megállapításokat tesz, mint mi a beadványunkban. Azt viszont nem nagyon értjük, hogyan került a beadványunk a gyámhatóságra, hiszen mi a közigazgatási hivatal elnökéhez fordultunk, és törvényességi felügyeletet kértünk, amelyre remélhetôleg most már sor kerül. Ezen túlmenôen 2000. november 21-én az Állampolgári Jogok Országgyûlési Biztosához fordultunk kérve, „vizsgálja meg, hogy az önkormányzatnál kialakult gyakorlat megfelel-e az Alkotmányban rögzített jogbiztonság elvének, a gyermekek jogainak és a szociális biztonsághoz való jognak, illetve az alacsonyabb szintû jogszabályokban foglaltaknak, és ha szükségesnek találja, kezdeményezze a jogalkotást, hogy az ilyen és ehhez hasonló problémák a jövôben ne fordulhassanak elô”4.

3 4

Részlet a Pest Megyei Közigazgatási Hivatal Elnökének címzett beadványból. Részlet az Állampolgári Jogok Országgyûlési Biztosának címzett beadványból.

r 59 s

FEHÉR FÜZET 2000

D-i diszkó

1998 decemberében D. település kisebbségi önkormányzata a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyûlési Biztosának Hivatalához fordult azzal a panasszal, hogy a helyben található egyetlen diszkóba nem engednek be cigány fiatalokat szórakozni. A kisebbségi ombudsman a panaszt a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közigazgatási Hivatal Fogyasztóvédelmi Felügyelôségéhez továbbította, amely vizsgálatot indított a diszkó ellen. 1999. január 16-án próbavásárlást tartottak a helyszínen roma személyek és a K-i Rendôrkapitányság bevonásával. A vizsgálat megállapította, hogy a kisebbségi önkormányzat panasza alapos volt, a próbavásárlás során ugyanis a négy roma származású személyt a szórakozóhelyre az ott szolgálatot teljesítô biztonsági ôrök nem engedték be.

A Fogyasztóvédelmi Fôfelügyelôség 1999. január 19-én határozatot hozott, melyben kötelezte V. Anna egyéni vállalkozót, hogy az általa üzemeltetett vendéglátó egység mûködése során tegyen eleget a 4/1997. Kormányrendelet 23/A. paragrafusában elôírtaknak, mely szerint az üzlet biztonsági ôrei és dolgozói munkavégzésük során tevékenységükkel nem sérthetik a vásárlók személyiségi jogait, illetve a biztonsági szolgálat nevérôl, székhelyérôl, mûködésének vásárlókat érintô szabályairól a vevôket jól láthatóan tájékoztatni kell. Kötelezte továbbá a rendelet 26. § (3) bekezdésében elôírtak betartására, mely szerint az üzletben a vásárlókat tájékoztatni kell arról, hogy panaszukkal mely szervekhez fordulhatnak. Közben még 1998 decemberében a helyi polgármestert is felkereste a kisebbségi önkormányzat ugyanezzel a problémával, aki 1999. január 13-án kelt levelében tájékoztatta a panaszosokat, hogy a képviselô-testület állásfoglalása alapján a diszkóval kapcsolatos bejelentés ügyében sem állást foglalni, sem intézkedni nem tudnak, mert az önkormányzati törvény alapján arra nincs hatáskörük. V. Anna, a diszkó tulajdonosa és üzemeltetôje a Fogyasztóvédelmi Felügyelôség határozatát megfellebbezte, fellebbezését azonban a Fogyasztóvédelmi Fôfelügyelôség 1999. február 13-án kelt határozatában elutasította, és a Megyei Fogyasztóvédelmi Felügyelôség határozatát helybenhagyta. 2000. február 29-én hosszú levélben fordult Irodánkhoz a helyi kisebbségi önkormányzat elnöke, melyben elpanaszolta, hogy a diszkóba ismét nem engednek be cigány fiatalokat, ráadásul most már néhány helyi rendôr látja el a biztonsági ôri tevékenységet. A levelet követôen felhívtuk telefonon a Megyei Fogyasztóvédelmi Felügyelôséget, ahol megtudtuk, a diszkót már nem V. Anna üzemelteti hivatalosan, hanem megalakult egy egyesület, mely ezentúl egyesületi formában mûködteti a szórakozóhelyet. Oda így már csak tagsági igazolvánnyal rendelkezô klubtagok léphetnek be olyankor, amikor diszkót tartanak. Ez azt jelenti, hogy a Fogyasztóvédelmi Felügyelôség sem járhat el ezentúl az ügyben. Mint kiderült az Egyesületet a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság 1999. szeptember 16-án jegyezte be. Az Alapszabály alapján elnöke V. Anna a korábbi üzemeltetô. A szabályzat szerint „a szórakozni vágyók, az azonos társadalmi helyzetûek az egységes közgondolkodás kialakítása érdekében határozzák el a Klub megalakítását. A Klub célja a szellemi értékek elôtérbe helyezése, elidegenedés csökkentése, szociális és üzleti téren magasabb színvonal elérése a tagok segítségével, együttmûködés az egységes közgondolkodás kialakítására…”. Mivel úgy láttuk, hogy az egyesületi forma miatt rendkívül nehézkes a diszkrimináció tényének vizsgálata, illetve bizonyítása, a teszteléses módszer alkalmazása mellett döntöttünk. 2000. április 1-jén M. Dávid és B. Dezsô r 60 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

nem roma, illetve B. Béla roma tesztelôkkel utaztunk a helyszínre. A D-i kisebbségi önkormányzat elnökének lakásán találkoztunk több helyi roma fiatallal, akik megerôsítették a korábbi panaszban foglaltakat, hogy a diszkóba cigányok nem mehetnek be. Elmondásuk alapján minden alkalommal, amikor megkíséreltek belépôjegyet vásárolni, elküldték ôket azzal, hogy tagsági igazolvány nélkül nem lehet belépni. Arra a kérdésre, hogyan lehet ilyen igazolványhoz jutni, azt a választ kapták, hogy kettô, már klubtagsággal rendelkezô személy ajánlása szükséges. Néhány fiatal szerint idônként azt mondják, hogy nyújtsanak be önéletrajzot, amit majd elbírálnak, sôt olyan is elôfordult állítólag, hogy egy pénzösszeget jelöltek meg a tagsági igazolvány feltételeként. Megerôsítették azt is, hogy valóban több helyi rendôr ôrködik a biztonság felett. A beszélgetést követôen este fél kilenckor elindult a diszkóba elôször a két nem roma tesztelô. Elmondásuk szerint a bejáratnál minden akadály nélkül vásároltak két belépôjegyet, majd beléptek a helyiségbe. Rendeltek egy-egy üdítôitalt, majd leültek az egyik asztalhoz. Kb. húsz perc után asztalukhoz jött egy alkalmazott, és kérdezte, rendelkeznek-e klubkártyával. Miután ôk nemmel feleltek, az illetô kiállított két igazolványt a számukra, illetve nevüket és lakcímüket bevezette egy füzetbe. Közben – anélkül, hogy a tesztelôk bármilyen kérdést feltettek volna – elmondta, hogy „a kártyára azért van szükség, mert csak így tudják megakadályozni cigányok bejövetelét a szórakozóhelyre, korábban ugyanis problémák voltak a fogyasztóvédelemmel és az ombudsmannal”. Körülbelül fél óra múlva elindult B. Béla roma tesztelô M. Péter helyi roma fiatallal. A bejáratnál kértek két belépôjegyet, az ô kiszolgálásukat azonban már megtagadták arra való hivatkozással, hogy nincs klubkártyájuk. Ôk kérdezték, hogyan lehet ilyen igazolványhoz jutni, mire az volt a felelet, hogy önéletrajz, és két tag ajánlása szükséges. B. Béla tesztelô kérte, hogy amennyiben nem adnak jegyet, hozzák a panaszkönyvet. Erre azt a választ kapta, hogy ez nem egy szórakozóhely, hanem egy klub, ezért panaszkönyvük sincsen. Negyed óra múlva újabb három helyi cigány fiatalt küldtünk a diszkóhoz, hogy próbáljanak bejutni. Ôk ugyanúgy jártak, mint az elôzô kettô, tagsági hiánya miatt megtagadták tôlük a belépést. Miután mindannyian visszatértek a tesztelésbôl, kitöltöttek egy részletes tesztlapot, illetve megjelöltek két helyi rendôrt, akik állításuk szerint a tesztelés alatt a diszkóban biztonsági szolgálatot láttak el. A tesztelési jegyzôkönyveket kiértékelve 2000. április 10-én törvényességi kérelemmel fordultunk a SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Fôügyészhez1. Ismertettük vele a tesztelés során szerzett tapasztalatainkat. Felhívtuk figyelmét, hogy a diszkót mûködtetô egyesület tevékenységi köréhez tartozik – Alapszabálya szerint – a szállodai szolgáltatás, ifjúsági turistaszállás, camping, egyéb kereskedelmi szálláshelyi szolgáltatás, éttermi, cukrászdai vendéglátás, ezzel kvázi jogutódjának tekinthetô a korábban V. Anna által mûködtetett azonos nevû diszkónak. Az 1989. évi II. törvény 2. § (2) bekezdése alapján az egyesülési jog gyakorlása nem sértheti az Alkotmány 2. §-ának (3) bekezdését, nem járhat mások jogainak és szabadságának sérelmével. A (3) bekezdés alapján társadalmi szervezet minden olyan tevékenység végzése céljából alapítható, amely összhangban áll az Alkotmánnyal, és amelyet törvény nem tilt. Társadalmi szervezet elsôdlegesen gazdasági-vállalkozási tevékenység végzése céljából nem alapítható. KK l. szám III. bekezdése és a bírósági gyakorlat is mutatja, hogy az ilyen tevékenységet végzô egyesületek bejegyzését meg kell tagadni. Az Alkotmánybíróság szerint az egyesületi jog gyakorlása nem járhat mások jogainak és szabadságának sérelmével. Ezen felül a V. Anna által vezetett egyesületnek az a gyakorlata, hogy nyilvános rendezvényeire nem enged be roma származású embereket, sérti az 1976. évi VIII. törvényerejû rendelettel kihirdetett Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 2. cikkét, az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett Római Egyezmény 14. cikkét, továbbá a faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöbölésérôl szóló, New Yorkban 1965. december 21-én elfogadott és Magyarországon az 1969. évi 8. törvényerejû rendelettel kihirdetett nemzetközi egyezmény 2. cikkének (1) bekezdését. A fenti magatartás ellentétes a Magyar Köztársaság Alkotmányának 70/A. § (1) bekezdésével, ugyanis azzal, hogy romákat nem engednek be szombat esténként a diszkóba, hátrányos megkülönböztetést valósítanak meg a szórakozni vágyó fiatalok között. Kimeríti a Polgári Törvénykönyv

1

Hivatkozva az Ütv. 13. § (2) f) pontjára, az 1977. évi I. törvény 5. § és a 13/1994. (ÜK. 12.) LÜ utasítás 12. §-ra.

r 61 s

FEHÉR FÜZET 2000

76. §-ában foglaltakat, miszerint a személyhez fûzôdô jogok sérelmét jelenti különösen a magánszemélyek bármilyen hátrányos megkülönböztetése – ebben az esetben fajuk, nemzetiségük szerint –, valamint a becsület és az emberi méltóság megsértése. Az Egyesület gyakorlatával megsértette a belkereskedelemrôl szóló törvény2 25. § (2) bekezdését, az 1993. évi LXXVII. törvény 3. §-ának (5) bekezdését, az üzletek mûködésérôl és a belkereskedelmi tevékenység folytatásának feltételeirôl szóló 4/1997. Kormányrendelet (I. 22.) 23/A. §-a bekezdését. A fent említettek, és az 1972 évi V. törvény, az 1989 évi II. törvény 14. § /1/ bekezdése, 13/1994. (ÜK. 12.) LÜ utasítás 3. §. /b. / bekezdése, 25. §-a alapján kértük az Egyesület bejegyzési körülményeinek és mûködésének kivizsgálását.3 Ugyanezen dátummal megkereséssel éltünk a Megyei Fogyasztóvédelmi Felügyelôségnél, és a tesztelés eredményét ismertetve, a fent már kifejtett jogi érvelés alapján, illetve a fogyasztóvédelemrôl szóló 1997. évi CLV. tv. 43. § (f) szerint kértük, hogy rendeljen el vizsgálatot az ügyben. A tesztelés során szerzett tapasztalatainkról, és arról, miszerint a diszkóban helyi rendôrök látnak el biztonsági ôri feladatokat, 2000. április 12-én kelt levelünkben értesítettük a K-i Rendôrkapitányság vezetôjét. A vállalkozás keretében végzett személy- és vagyonvédelmi szolgálatot az 1998. évi IV. törvény szabályozza. A 24/1998. (VI. 9.) BM rendelet alapján ehhez a tevékenységhez a mûködési engedélyt a vállalkozó székhelye szerint illetékes városi rendôrkapitányság adja ki. Az elôbbi törvény 44. § (1) bekezdése alapján a rendôrhatóság a személy- és vagyonvédelmi, vagy magánnyomozói szolgáltatást jogosulatlanul végzô, továbbá a tevékenységére vonatkozó, e törvényben meghatározott elôírásokat ismételten, vagy súlyosan megsértô vállalkozót százezer forinttól egymillió forintig terjedô felügyeleti bírsággal sújthatja. A 1994. évi XXXIV. törvény l. § (2) bekezdése b. pontja szerint a rendôrség szabálysértési hatósági jogkört gyakorol, közremûködik a szabálysértések megelôzésében és felderítésében, a 2. § (1) bekezdése második mondata kimondja, hogy a rendôrség tiszteletben tartja és védelmezi az emberi méltóságot, óvja az ember jogait. A 13. § (1) alapján a rendôr jogkörében eljárva köteles intézkedni, vagy intézkedést kezdeményezni, ha olyan tényt vagy körülményt észlel, illetôleg hoznak tudomására, amely rendôri beavatkozást igényel. Ez a kötelezettség a rendôrt halaszthatatlan esetben szolgálaton kívül is terheli, feltéve, hogy az intézkedés szükségességének idôpontjában intézkedésre alkalmas állapotban van. A 3/1995. (III. l.) BM rendelet 13. § (1) szerint a rendôr szabálysértés észlelése esetén feljelentést tesz, vagy jogszabály által meghatározott esetekben helyszíni bírságot szab ki. Ezek alapján kértük a rendôrkapitányság vezetôjét, hogy tájékoztasson minket, vajon az ügyben érintett rendôrök rendelkeznek-e a vagyonvédelmi szolgáltatáshoz szükséges engedélyekkel, szolgálatban voltak-e 2000. április 1-jén este 20 óra és éjfél között, illetve a fent említett rendôrök tettek-e feljelentést az Egyesület diszkriminatív gyakorlata ellen. 2000. május 10-én DR. SZIKINGER ISTVÁN ügyvéd M. Péter és O. József d-i fiatalok nevében a Ptk. 76. §-ban meghatározott és az Alkotmány 54. § és 70/A. §-ába is ütközô, az emberi méltóságot sértô hátrányos megkülönböztetés miatt keresetet nyújtott be a K-i Városi Bíróságra a K. L. K. Egyesület és V. Anna alperesek ellen, melyben kérte a személyhez fûzôdô jogok megsértésének megállapítását, az alperesek eltiltását a további jogsértésektôl, valamint 200 000 forint nem vagyoni kártérítés megállapítását, és az alperesek 800 000 forint közérdek bírság megfizetésére való kötelezését. 2000. április 26-án a K-i Rendôrkapitányság fegyelmi eljárást rendelt el a D-i Rendôrôrs több beosztottjával szemben. 2000. május 5-én tájékoztatták Irodánkat arról, hogy a vizsgálat akkori állása szerint nem lehet arra következtetni, hogy az érintett rendôrök biztonsági szolgálatot látnának el a diszkóban, aznap este vendégként tartózkodtak a szórakozóhelyen. Nevezett rendôrök a Klub esetleges törvénysértô gyakorlata ellen feljelentést nem tettek. 2

1978. évi I. törvény. 2000. május 10-én a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyûlési Biztosa hasonló tartalmú levéllel fordult a Sz. Megyei Fôügyészhez, és kérte, hogy törvényességi felügyeleti jogkörében eljárva tegyen intézkedéseket az álláspontja szerint törvényellenes módon mûködô egyesület ellen. 3

r 62 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Fôügyészség 2000. május 22-én keresetet nyújtott be a Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Bíróságra, melyben a lefolytatott vizsgálata és az 1989. évi II. törvény 16. § (2) d) pontja alapján indítványozta az egyesület feloszlatását. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Fogyasztóvédelmi Felügyelôség 2000. június 19-én kelt levelében arról tájékoztatta Irodánkat, hogy mivel „az etnikai kisebbséghez tartozók megkülönböztetésére vonatkozó sérelem nem a nyílt árusítású vendéglátó egységre, hanem az egyesületi jogról szóló, 1989. évi II. tv. alapján létrehozott K. L. K. Egyesület által bérelt teremben, a klub szervezésében zajló táncos rendezvényre való bejutásra vonatkozik”, a felügyelôség 2000. június 19-én kelt határozatában az államigazgatási eljárást megszüntette. A K-i Rendôrkapitányság 2000. június 30-án kelt levele szerint a D-i rendôrök ellen indult fegyelmi eljárás során megállapítást nyert, hogy a klub mûködése során több esetben is törvénysértôen járt el, azonban annak vizsgálata és elbírálása nem a rendôrség hatáskörébe tartozik. Olyan tény azonban nem nyert megállapítást, ami a rendôrök törvénysértô magatartását bizonyította volna, így az ellenük indított eljárást a K-i Rendôrkapitányság megszüntette. A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság 2000. október 2-án kelt ítéletében a dr. R. Gábor fôügyészségi ügyész által képviselt Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Fôügyészség felperesnek a K. L. K. Egyesület társadalmi szervezet ellen egyesület feloszlatása iránt indított perében a felperesi keresetet elutasította. A bíróság álláspontja szerint a társadalmi szervezet bizonyítottan csupán egy esetben tért el a saját mûködési szabályzatának elírásától, amikor nem a vezetôség döntött a tagfelvételrôl. Egy eltérés pedig nem ad alapot egy olyan következtetés levonására, hogy a klub mûködése sérti mások jogait. A megyei bíróság álláspontja szerint az a tény, hogy 2000. április 1-jén 20 és 21 óra között két más megyébôl érkezô fiatalembert tagsági igazolvány nélkül, de belépôdíj ellenében beengedtek, akik ott üdítôitalt fogyaszthattak, majd részükre klubtagsági igazolványt állítottak ki, nem jelenti a mûködés (tevékenység) jogszabályba ütközését. Az egyesülési jogból fakad a társadalmi szervezetet létrehozó tagoknak az a jogosultsága, hogy a társadalmi szervezet maga határozza meg mûködésének szabályait és a szabályok megszegésének következményeit. A bíróság ítélete jogerôs, mivel az ügyészség határidôn túl nyújtotta be fellebbezését, így azt mint elkésett fellebbezést hivatalból elutasította. A K-i Városi Bíróság 2000. november 28-án hozta meg ítéletét a DR. SZIKINGER ISTVÁN ügyvéd által képviselt M. Péter és O. József felpereseknek a K. L. K. Egyesület és V. Anna alperesek ellen indított perében. A bíróság megállapította, hogy az alperesek azzal, hogy az általuk üzemeltetett diszkó helyiségbe nem engedték be M. Péter és O. József felpereseket 2000. április 1-jén, megsértették a felperesek személyhez fûzôdô jogait. A bíróság kötelezte az alpereseket, hogy 15 napon belül fizessenek meg egyetemlegesen 100 000-100 000 forintot a felpereseknek, valamint ennek 2000. április l. napjától a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamatát. Ezt meghaladóan a bíróság a felperesek keresetét elutasította. A bíróság az eljárás folyamán részletesen vizsgálta az egyesület szabályzatait, és annak mûködését. Az ítélet indoklásában kitért arra, hogy bár az Alapszabály szerint az egyesület célja többek között „humanitárius szellemi érdekek elôtérbe helyezése az anyagi szempontokkal szemben; az elidegenedés csökkentése; jó példával, tanáccsal megértô, aktív segítôkész polgárok formálása stb.”, ugyanakkor tevékenységi körét szállodai szolgáltatásban, egyéb kereskedelmi szolgáltatásban, szabadidôs tevékenységben fogalmazták meg. A bizonyítási eljárás során kiderült, az egyesület megalakulása óta egyetlen taggyûlést sem tartott. Maguk az egyesület alapítói sem tudtak arra vonatkozóan nyilatkozni, hogy konkrétan milyen egyesületi élet folyik, és az egyesület miként valósítja meg az alapító okiratban foglalt céljait. A teszteléssel kapcsolatban a bíróság M. Dávid, B. Dezsô nem roma és B. Béla roma tesztelôk vallomását ítélkezése alapjául elfogadta, mivel azt álláspontja szerint az alperes részérôl megfelelô módon cáfolni nem tudták. A felperesi kereseti kérelem elbírálása során a bíróság megállapította, hogy felperesek személyiségi jogait a Ptk. 84. § (1) a, pontja alapján megsértették. Azzal, hogy felpereseket etnikai hovatartozásuk miatt nem engedték be a szórakozóhelyre 2000. április 1. napján ôket erkölcsi kár érté. Megállapította a bíróság azt is, hogy az erkölcsi kár kiküszöbölésére a keresetben megjelölt 100 000-100 000 forintos összeg elegendô, az ôket ért sérelemmel ez arányban áll. Ugyanakkor a további jogsértéstôl való eltiltás iránti kérelmet nem tartotta alaposnak a bíróság, mivel a különbözô eljárások hatására alperesek a jogsértô gyakorlattal felhagytak, felperesek részére belépési nyilatkozatot ajánlottak fel. A bíróság nem tartotta teljesíthetônek azt a felperesi kérelmet sem, melyben 800 000 Ft. közérdekû célra fordítható bírság kiszabását indítványozta az alperesekkel szemben. Az ítélet nem jogerôs.

FEHÉR FÜZET 2000

J. Gábor

1999. november 29-én a Napi Magyarország címû lapban megjelent egy terjedelmes írás „A kár: sok millió forint” címmel. A cikk szerint: „Legkevesebb 25–30 millió forintot sikkasztott, majd Kanadába távozott az Országos Cigány Önkormányzat Nógrád megyei képviselôje. J. Gábor népes csapattal, családtagokkal, barátokkal kísérve két hete az Air Canada járatára felszállva hosszabb idôre külföldre távozott. Az OCÖ tagjai is csak utólag értesültek arról, hogy három hónapnál hosszabb idejû vízumot váltott a csoport, akik nemcsak az országot de sokmilliós kárt is maguk mögött hagytak.”1

A cikk a továbbiakban kitér arra, hogy a b-i romatelepen nagy az ijedelem, mert a képviselô soron kívüli téglaszállítmányokat ígérve kenôpénzeket fogadott el tôlük és ezzel az összeggel Kanadába távozott, így az általa épített házak sem készültek el. A szociálpolitikai kedvezménybôl építendô házak árából még mobiltelefonokat is vásároltattak, amelyeken ô és üzlettársai túladtak. A családoknak ugyanakkor az önkormányzati szükséglakásokból ki kell költözniük december elsejéig, a városban lincshangulat uralkodik, és a kárvallott családok baltákkal, botokkal felfegyverkezve ôrzik a lakásokat. J. Gábor a cikk megjelenésének idôpontjában valóban Kanadában volt feleségével és fiával rokonlátogatóban, két hétig. Hazaérkezése után rokonaitól, barátaitól értesült az újságban megjelentekrôl. Az ügyfél 1999. december 10-én kereste meg irodánkat és kérte segítségünket. Elmondta, hogy amióta hazatért Kanadából, folyamatosan kérdezgetik a cikkel kapcsolatban, sokan megállítják az utcán, és az újságban szereplô bûncselekményekrôl faggatják. Több helyen azt terjesztették, hogy az FBI hozatta ôket haza, és ô már elôzetes letartóztatásban van. Ilyen és ehhez hasonló pletykák keringtek szerte a városban a cikk megjelenését követôen. Irodánk ezután megkereste a cikkben említett polgármesteri hivatalt, a megyei, illetve a városi rendôrkapitányságot. A cikkben szereplô állítások valóságtartalmával kapcsolatban kértük a tájékoztatásukat. Mindkét rendôrkapitányságtól azt a választ kaptuk, hogy J. Gábor ellen semmilyen bûncselekmény miatt nem folyik eljárás. A polgármester válaszában kifejti: „Az újságcikkbôl az is kiderül, hogy az önkormányzat részérôl senki nem nyilatkozott, vagy a nyilatkozatadást nem tagadta meg az újságírónak, így magam részérôl – mint érintett nyilatkozatát, véleményét nélkülözô cikket – nem tartom érdemesnek sem arra, hogy egyébként reagáljak.”2 Leírja továbbá, hogy egyetlen családnak sem kellett kiköltöznie december 1-jéig az önkormányzati lakásból, nem ostromolják a polgármesteri hivatalt a kárvallott családok és az sem igaz, hogy a lakók baltával, botokkal ôriznék a lakásokat. A Polgári Törvénykönyv3 79. § (1) bekezdése értelmében: „Ha valakirôl napilap, folyóirat (idôszaki lap), rádió, televízió vagy filmhíradó valótlan tényt közöl vagy híresztel, illetôleg való tényeket hamis színben tüntet fel – a törvényben biztosított egyéb igényeken kívül – 1

Részlet a cikkbôl. Részlet a b-i polgármesternek a NEKI-nek írott tájékoztatójából. 3 1959. évi IV. törvény (Ptk.). 2

r 64 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

követelheti olyan közlemény közzétételét, amelybôl kitûnik, hogy a közlemény mely tényállása valótlan, mely tényeket tüntet fel hamis színben, illetôleg melyek a való tények (helyreigazítás).” A sérelmes közlemény megjelenését követô harminc napon belül kell a helyreigazítást kérni a sajtószervtôl.4 December 19-én DR. FURMANN IMRE J. Gábor jogi képviselôje kérte a Napi Magyarországot, hogy jelentessen meg egy helyreigazító közleményt a cikkhez képest azonos helyen és módon a következô szöveggel: „Nem felel meg a valóságnak, a Napi Magyarország 1999. november 29-i számának 5. oldalán megjelent cikk tartalma, miszerint J. Gábor az Országos Cigány Önkormányzat Nógrád megyei képviselôje sikkasztott, majd az elsikkasztott legkevesebb 25–30 millió forinttal Kanadába távozott családtagokkal, barátokkal kísérve. Hamis az az állítás, hogy három hónapnál hosszabb idejû vízumot váltott a csoport, annál is inkább, mert Kanadába magyar állampolgároknak vízumot nem kell váltania. Szintén nem fedi a valóságot az, hogy B-n a roma telepen nagy az ijedelem, mióta kiderült, hogy J. Gábor pénzestül, ígéretestül Kanadába távozott, úgyszintén az, hogy harminc-negyven családnak ki kell majd költöznie az önkormányzati lakásokból, mert a J. Gáborék által irányított új otthonok nem épültek fel. Valótlanok a cikk azon állításai is, miszerint J. Gábor a téglagyár volt igazgatójával, M. Gáborral soron kívüli téglaszállítmányok ígéretéért cserébe a roma családoktól húsz-ötvenezer forint kenôpénzt kértek, a vállalkozóknak pedig kettôszázezret kellett fizetniük. Nem felel meg a valóságnak az sem, hogy több tucat mobiltelefont vásároltattak az érintettekkel, amit azután rövid úton értékesítettek. J. Gábor ellen büntetôeljárás sem sikkasztás, sem más bûncselekmény elkövetésének alapos gyanúja miatt nem indult, a cikk alaptalan vádjai ellen tiltakozik.”5 A Ptk. 79. § (2) bekezdése értelmében a napilapnak a helyreigazítást az erre irányuló igény kézhezvételét követô nyolc napon belül, azonos módon kell közölnie. Mivel a Napi Magyarország a helyreigazítási kötelezettségét határidôben nem teljesítette, a jogi képviselô keresetet nyújtott be az újság ellen.6 Kérte a bíróságot, hogy kötelezze az alperest a helyreigazítás megjelentetésére. A Pesti Központi Kerületi Bíróság 2000. február 16-án hozott ítéletében kötelezte az alperest, hogy a helyreigazító közleményt szinte a keresetben foglaltaknak megfelelôen megjelentesse. A bíróság indokolásában kifejtette. „Az alperes a felperesi kereset 1. 2. 4. és 5. mondatai tekintetében bizonyítást nem ajánlott fel, elismerte, hogy az alperesi újságcikk valótlan tényállításokat tartalmaz…”7 Az ítélet ellen egyik fél sem fellebbezett, az 2000. március 23-án jogerôre emelkedett. Hiába volt azonban a jogerôs bírósági ítélet, az újságban mégsem jelent meg a helyreigazítás, így 2000. május 4-én a felperesi képviselô kérte az ítélet végrehajtását a bíróságtól, azonban ez már nem történhetett meg, mert idôközben a Napi Magyarország jogutód nélkül megszûnt, tehát nem volt olyan sajtóorgánum, amely tekintetében a bíróság a végrehajtást elrendelhette volna. Egy sajtótermékben megjelent valótlan állításokat tartalmazó cikk esetében nemcsak sajtó helyreigazítási perrel élhet a sérelmet szenvedett fél. Kérheti a személyhez fûzôdô jogait ért sérelmek orvoslását is a bíróságtól. A megjelent cikk megsértette J. Gábor „jóhírnevét, becsületét, tisztességét, emberi méltóságát. Kárt okozott emberi és társadalmi kapcsolataiban. Folyamatosan hátrányt szenved munkájában. Ugyanakkor folyamatosan anyagi kárt is szenved, melynek mértéke csak a késôbbiekben lesz megállapítható.”8 Mindezek alapján bírósághoz fordultunk a Magyar Nemzet (ekkor még nem volt tisztázott, hogy a Magyar Nemzet, amely a Napi Magyarország szerkesztôségébe költözött, és az újságíróit is részben átvette, nem jogutódja a megszûnt újságnak. Ha bizonyossá válik, hogy nincs jogutódlás a két sajtótermék között, akkor természetesen a Magyar Nemzet nem felel a Napi Magyarország által elkövetett jogsértésekért. Ebben az esetben

4

1952. évi III. törvény A polgári perrendtartásról 342. § (1) bekezdés. A Napi Magyarország fôszerkesztôjének írt helyreigazítást kérô levélbôl a helyreigazítás szövege. 6 1952. évi III. törvény A polgári perrendtartásról 343. § (1) bekezdés. 7 Részlet az ítéletbôl. 8 Részlet a személyiségi jog megsértése iránt indított per keresetlevelébôl. 5

r 65 s

FEHÉR FÜZET 2000

a személyiségi jogi perbôl el kell bocsátanunk.) címû napilap és a MAHIR Lapkiadó Kft., mint a Napi Magyarország kiadója ellen. „A cikk megjelenését követôen J. Gábor társadalmi megítélése megváltozott, a cikk megjelenését megelôzôen J. Gábor megbecsült és elismert tagja volt B. város társadalmának. Megbízható embernek tartották, folyamatosan dolgozott együtt – többek között – a helyi polgármesteri hivatallal. Hosszú évek óta folyamatosan épültek a szociálpolitikai kedvezmény igénybevételével ingatlanok a városban és a környezô településeken a helyi cigány kisebbségi önkormányzat közremûködésével és segítségével. A cikk megjelenését követôen az építkezések kivitelezésével foglalkozó vállalkozók bizalmatlanok lettek J. Gáborral szemben. Több esetben elôfordult, hogy nem voltak hajlandóak vele együtt dolgozni, mert a cikkbôl arról értesültek, hogy lopott. Ennek következtében az idei évben az 1999-es évhez képest lényegesen kevesebb építkezést tudtak elkezdeni. Ugyanez mondható el a város vezetésérôl is, akikben szintén megingott a bizalom a képviselô iránt. J. Gábor elnöke volt a Nógrád Megyei Bûnmegelôzési Bizottságnak, de a cikk megjelenése után lemondott errôl a tisztségérôl, mert érezhetôvé vált vele szemben a bizalmatlanság. Elmondható ugyanez a település lakosságáról is, többször elôfordult, hogy b-i lakosok gúnyos megjegyzéseket tettek a helyi romáknak, például azt mondták nekik: „kérjetek a vajdátoktól, van neki, hiszen lopott.”9 Az elszenvedett sérelmek miatt kértük a bíróságot, hogy állapítsa meg a jogsértés tényét, tiltsa el az alpereseket a további jogsértéstôl és kötelezze a kiadót, hogy fizessen meg a felperes részére nem vagyoni kártérítés címén 700 000 Ft-ot, általános kártérítés címén 1 500 000 Ft-ot. A személyiségi jogi perben is DR. FURMANN IMRE képviseli a felperest. 2000. május 22-én küldtük el a bíróságra a keresetlevelet, de hosszú hónapokig semmi nem történt. Ugyanakkor 2000. július elején az országos napilapokban megdöbbenve olvastuk, hogy Pintér Sándor belügyminiszter személyiségi jogi pert kezdeményezett jó hírnevének megsértése miatt, Pallag Lászlóval a parlament olajbizottságának elnökével szemben. A perre illetékességgel és hatáskörrel rendelkezô bíróság ugyancsak a Pesti Központi Kerületi Bíróság, amely 2000. augusztus 31-re már tárgyalást is tûzött. A jogi képviselô ekkor levelet írt a bíróság elnökének és kérte, hogy tájékoztassák arról, mikorra várható, hogy az általa képviselt, korábban benyújtott ügyben tárgyalást tartanak. Az ügyben az elsô tárgyalásra 2001. január 17-én kerül sor.

9

Részlet a személyiségi jog megsértése iránt indított per keresetlevelébôl.

r 66 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

V. Árpád, V. Jenô, L. Kálmán és L. Kitti

1999. november 3-án a t-i általános iskolában a hetedik osztály testnevelés órához készülôdött. V. Árpádnak aznap nem volt tornafelszerelése, mert szégyellte, hogy osztálytársai csúfolják a lábán lévô sebek miatt. Az iskola igazgatónôje, aki szintén órát tartott a tornateremben ezt észrevette, és kérdôre vonta a gyereket, hogy hol a felszerelése. A gyerek elmondta, hogy otthon hagyta, mire az igazgató hátulról háromszor fejbe vágta. Majd ezután levetette vele a cipôjét és a zokniját, és „takarodj be a terembe” szavak kíséretében beküldte az órára. A gyereknek így kellett az egész órán át tornáznia.

Délután a szomszéd gyerekek mondták el az édesanyának, hogy mi történt a fiával az iskolában, illetve azt is, hogy azon a napon ez volt a második ilyen eset, ugyanis korábban is kapott már két pofont a fia. Akkor azért, mert az egyik szünetben benézett a „kisegítô tanárok” (gyakorlaton lévô fôiskolai hallgatók) termébe és ezt meglátta az igazgatónô. Ekkor két pofont kapott és mikor próbált elhúzódni a harmadik ütés elôl, az igazgatónô azt mondta, hogy told ide azt a mocskos cigány pofád, és harmadszor is megütötte. A gyerek másnap nem akart iskolába menni, mert félt az igazgatónôtôl, és attól, hogy a társai kinevetik. Korábban ez soha nem fordult elô vele, mindig szívesen ment iskolába, és a kedvenc tantárgya a testnevelés volt. Mivel az eset abban a tanévben már nem az elsô volt, a szülô még aznap bement az iskolába és magyarázatot kért az igazgatónôtôl a bántalmazásokra. Máskor is meg fogja verni, ha nem lesz nála a felszerelése volt a válasz. Természetesen ez a szülôt nem elégítette ki, így felkereste a helyi cigány kisebbségi önkormányzatot, ahol panaszt tett, amelyrôl jegyzôkönyv készült. 1999. november 8-án a kisebbségi önkormányzat elnöke levélben megkereste a polgármestert, és mint munkáltatót kérte, hogy vonják felelôsségre az igazgatónôt. A polgármester november 22-én válaszolt a kisebbségi önkormányzat elnökének. Tájékoztatja, hogy a képviselô-testület egyöntetû állásfoglalását figyelembe véve nem indít fegyelmi eljárást az iskola vezetôje ellen. Kifejti továbbá, hogy: „Megállapítást nyert, hogy egyes gyerekek (elsôsorban a cigány származásúak) enyhén szólva nem megfelelô magatartása tûrhetetlen állapotot teremt az iskolában. A gyerekek magatartásbeli nevelését a szülônek kellene megoldani és abban az esetben nem fordulna elô olyan vélt sérelem, amely a beadványban szerepel. Azt hiszem, hogy amíg iskola lesz, a hasonló »fenyítések« is meglesznek.”1 A polgármestertôl kapott rendkívül sértô, megalázó válasz után kereste meg irodánkat a kisebbségi önkormányzat elnöke, és kérte segítségünket. Irodánk tényfeltárása során kiderült, hogy V. Árpád nem az egyetlen gyermek, akit az igazgatónô illetve más pedagógusok bántalmaztak. L. Kálmán hatodik osztályos tanulót is többször bántalmazta és kényszerítette megalázó helyzetbe. 1999. november 3-án a kisfiú nem vitt magával váltócipôt az iskolába (mivel nincsenek szekrények az iskolában, a

1

Részlet a polgármester válaszából.

r 67 s

FEHÉR FÜZET 2000

gyerekek minden reggel beviszik a váltócipôt, és minden délután hazaviszik). A tanítás megkezdése elôtt az osztályteremben tartózkodtak a gyerekek és ekkor vette észre az igazgatónô, hogy L. Kálmán lábán az utcai cipô van. Felszólította, hogy vegye le a cipôjét, aki erre azt válaszolta, hogy hogyan, amikor nincs itt a váltócipôm. Ekkor kapott egy pofont és a cipôt is levetette vele. Mindezt az osztálytársai szeme láttára, akik nevettek rajta. A gyereknek ezután zokniban kellett volna végigülnie a tanítási napot, de ô az elsô óra után hazament, mert szégyellte magát. November 22-én L. Kitti nadrágban és váltócipôben akart tornázni, mert nem volt nála a felszerelése. A tornatanárnô, igazgatónô ezt nem akarta neki megengedni, közölte vele, hogy vegye le a nadrágját. Arra akarta kényszeríteni a hatodikos kislányt, hogy bugyiban tornázzon. A gyermek erre nem volt hajlandó, amiért háromszor pofon vágta, de végül megengedte neki, hogy nadrágban tornázzon. Mindhárom gyermek elmondta, hogy egyiküknél sem ez volt az elsô eset. Az igazgatónô többször bántalmazta ôket korábban is. Elôfordultak pofonok, hajhúzások, hol azért mert szünetben szaladt a folyosón, hol azért mert óra alatt hátranézett, hol azért mert nevetett az órán. Tehát bármilyen fegyelmezetlenség történt az iskolában, a megszokott módszer az volt, hogy kapott érte egy pofont, vagy valamilyen más bántalmazást az, aki azt elkövette. Történt ez általában a többi tanuló szeme láttára, kitéve a gyermekeket a fizikai megaláztatáson túl a többi gyermek megjegyzéseinek is. Nemcsak az iskola vezetôje élt ezzel a nevelési, szankcionálási módszerrel, a többi pedagógusnak is eljárt a keze néha napján. V. Jenô is egy fegyelmezetlenség eredményeképpen kapott két pofont és két „nyaklevest”, igaz nem az iskola vezetôjétôl, hanem az egyik pedagógustól. Ô és egy osztálytársa összeverekedett, és felborítottak egy vízzel teli vödröt, amely összetört. Az igazgatónô felelôségre vonta ôket, és természetesen a vizet fel kellett törölniük és a vödröt is meg kellett venni a szülôknek. A tanárnô nyilván úgy gondolta, hogy ez még nem elegendô, nyomatékul kaptak még két-két pofont is a gyermekek. Irodánk munkatársai tényfeltárásuk során beszéltek az igazgatónôvel, aki nem tagadta, hogy a leírt esetek megtörténtek és úgy történtek meg, ahogy azt a gyerekek és szüleik állítják. Egyáltalán nem tartotta az általa alkalmazott módszert, a verést elitélendônek, csak azt nehezményezte, hogy a szülôk ezt minden alkalommal szóvá teszik. Az általunk felkért pszichológus szakértô vizsgálata alátámasztotta mindezeket a megállapításokat. Az igazgatónôvel folytatott beszélgetés alatt kiderült, hogy igazgatói kinevezése elôtt is volt problémája a bántalmazásokkal kapcsolatban a roma szülôkkel, de kinevezése után „sûrûsödtek a cigánygyerekeket ért fizikai és lelki bántalmazások az óráin”2. Megállapította a szakértô azt is, hogy az iskolában elfogadott norma, hogy meg lehet ütni a gyerekeket. A vizsgálat során kiderült, hogy: „…az iskolában elôfordul kiabálás, lecigányozás, megengedhetetlen tartalmú és hangnemû beszéd, hajcibálás, pofonok, sôt rugdosás is. A szituációs játékok alapján megállapítható volt az, hogy a gyerekek által elkövetett „bûn” vagy „rosszaság” nem állt arányban a tekintélyszemélytôl kapott büntetés súlyával.”3 A tényfeltárást követôen a szülôk feljelentést tettek az igazgatónô és a tanárnô ellen. Az Sz-i Rendôrkapitányság kiskorú veszélyeztetésének alapos gyanúja miatt rendelt el nyomozást az iskolai igazgatónôje és pedagógusa ellen. Az eljárás során a sértetteket DR. FARKAS LILLA ügyvéd képviselte. 2000. november 13-án az Sz-i Rendôrkapitányság T. Rendôrôrse a nyomozást a Büntetôeljárási törvény 139. § (1) bekezdés b, pont I. fordulata alapján megszüntette4, mivel a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg a bûncselekmény elkövetése.

2

Részlet Bedô Ilona klinikai szakpszichológus, pszich. tanácsos szakvéleményébôl. Ua. 4 1973. évi I. törvény a büntetôeljárásról (Be.) 139. § (1) A nyomozást határozattal meg kell szüntetni, ha b) a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg bûncselekmény elkövetése, az elkövetô kiléte, illetôleg az, hogy a bûncselekményt a gyanúsított követte el, és az eljárás folytatásától sem várható eredmény. 3

r 68 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

A határozat indokolása szerint a két pedagógus nem tagadta, hogy a bántalmazások megtörténtek, de azt is hozzátették, hogy ezen esetek részükrôl nevelô jellegûek voltak. Az ügyben a sértett gyermekek orvos, illetve pszichológus szakértô általi vizsgálatára is sor került. A vizsgálatok alapján a sérülés tényét orvosszakértôi szempontból bizonyítani nem lehetett, mivel látlelet nem készült. Azonban a gyermekek és a gyanúsítottak elmondása alapján véleményezhetô az, hogy a sérülések gyógytartama nyolc napon belüli. „A szakértôi vélemények alapján megállapítható volt, hogy a sértettek koruknak megfelelô testi és szellemi fejlettségûek, kortársaikhoz képest visszamaradottság nem állapítható meg, az elmondott eseményekkel, illetve a tanárok magatartásával összefüggésbe hozható pszichikai károsodás, illetve pszichogén tünetképzôdés nem volt megállapítható.”5 Továbbá a szülôk is úgy nyilatkoztak, hogy a gyanúsítottak megbüntetését nem, vagy csak részben kívánják. A sértettek magánindítványt terjesztettek elô könnyû testi sértés és más magánvádra üldözendô cselekmény miatt.

5

Részlet a megszüntetô határozatból.

r 69 s

FEHÉR FÜZET 2000

T. község

2000 februárjában egy hosszú levélben kereste meg irodánkat F. Árpád T. községbôl, melyben 7. osztályos kislánya, F. Julianna ügyében kért tôlünk segítséget. Mint a levélbôl kiderült, Julianna 1993-ban végezte el tanulmányait a helyi általános iskola normál elsô osztályában. A tanév elsô felében – az édesapa szerint – a pedagógus nem jelzett semmi problémát a szülôk felé, a tanév végén azonban közölte velük, hogy Julit meg fogja buktatni, hacsak nem járulnak hozzá ahhoz, hogy a gyermek az iskola „kisegítô osztályában” folytassa tanulmányait. Mivel a szülôk jobbnak látták nem ellenkezni a pedagógussal, a kislány 1999 júniusáig, a hatodik osztály végéig az iskola ún. „kisegítôs összevont csoportjában” tanult. 1999 szeptemberében az iskola élére új igazgató került, aki az átvett iratok és osztálynaplók áttanulmányozása után döbbent rá arra, hogy a „kisegítôs osztályban” tanuló gyerekek közül senki nem rendelkezik az eltérô tanterv alapján haladó osztályba való áthelyezésre vonatkozó szakértôi javaslattal. Mivel ô a törvénytelen állapotot azonnal meg kívánta szüntetni, úgy gondolta, mást nem tehet, visszahelyezte valamennyi érintett tanulót a normál osztályba. Természetesen Julinak, aki másodikos korától eltérô tanterv szerint tanult, a normál osztályban súlyos tanulási problémái lettek, félévkor több tantárgyból megbukott. A sorozatos kudarcok hatására a jó kedélyû, nyitott kislány visszahúzódóvá, búskomorrá vált, hét kilót lefogyott, állandó gyomorpanaszok, szédüléses rosszullétek léptek fel nála. Az igazgatónô tudta, hogy a gyermek most már csak az eltérô tantervû osztály követelményei szerint tudna haladni, azonban a megfelelô szakértôi vizsgálatok és javaslat hiányában úgy gondolta, nem irányíthatja át. Folyamatosan sürgette a szakértôi vizsgálatok elvégzését, erre azonban csak 1999. január 12-én került sor. Itt megállapították, hogy a kislány tanulásban akadályozott, s a vizsgálati eredmények is azt mutatták, hogy most már csak eltérô tantervû osztályban tudja a követelményeket teljesíteni. Életkorára való tekintettel azonban az áthelyezésre a bizottság már nem tehetett javaslatot. Így az igazgatónô saját hatáskörében azt nem merte elrendelni, és Juli maradt továbbra is a számára leküzdhetetlen akadályokkal együtt járó normál osztályban. A szülô ekkor fordult hozzánk, és kérte, segítsünk gyermekén.

2000. március 3-án utaztunk le a helyszínre, ahol tényfeltárást végeztünk meghallgatva mind a szülôket, mind pedig az iskola igazgatónôjét, és a település polgármesterét. Tényfeltárásunk során derült ki, hogy nem F. Juli az egyetlen gyerek, aki törvénytelenül tanult évekig – az egyébként enyhe értelmi fogyatékosok számára létrehozott – eltérô tanterv alapján, hanem rajta kívül még kilenc hasonló sorsú gyermek van a településen. A szülôk, illetve az igazgatónô elmondása szerint a történet 1994-ben úgy kezdôdött, hogy az akkori igazgatónô egyik – szintén az iskolában oktató – barátnôje éppen végzett a gyógypedagógiai fôiskolán, és szüksége lett volna utolsó évben egy gyakorló osztályra, majd utána egy ennek megfelelô állásra. Ezért döntöttek úgy állítólag, hogy létrehoznak egy kis csoportos összevont osztályt, ahová a kicsit nehezebben tanuló, problémásabb gyerekeket helyezik. A gyerekek ebbe az osztályba történô áthelyezését azonban nem elôzte meg a törvényben elôírt szakértôi vizsgálat, illetve javaslat. 1994 és 1999 között tehát összesen tíz gyermek fordult meg hosszabb-rövidebb ideig ebben az osztályban úgy, hogy idônként egyes gyerekeket kiemeltek és visszatettek a normál osztályba, majd egy idô után ezek a gyerekek ismét a „kiser 70 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

gítôben” találták magukat. Leghosszabb idôt, hat évet egyébként Julin kívül még egy fiú töltött az osztályban, a többiek egy-három évet. Az érintett szülôk elmondták, hogy valamennyi esetben választás elé állították ôket: vagy elfogadják a gyerek áthelyezését, vagy elviszik másik iskolába. (A településen természetesen csak ez az egy iskola van!) Tényfeltárásunk során felkértünk egy pszichológust, hogy készítsen szakvéleményt az érintett gyerekekrôl. A vizsgálatok célja egyrészt annak megállapítása volt, hogy milyen értelmi képességekkel rendelkeznek a gyerekek, illetve az, vajon milyen hátrányokat szenvedtek el annak következében, hogy éveken át nem a képességeiknek megfelelô oktatásban részesültek. A vizsgálat során IQ-tesztet (MAVGYI-R) töltöttek ki, illetve családrajzot, emberrajzot, fa-tesztet készítettek. A pszichológus ezt követô megállapításai közül legfontosabb az, hogy egyetlen gyerek sem fogyatékos a tíz közül! Megállapította még, hogy ezeknek a gyerekeknek felmérhetetlenül többet kell küszködniük az iskolában, mint társaiknak, akkor is, ha normál osztályba kerülnek vissza, és akkor is, ha végigjárják a „kisegítô tagozatot”, és onnan akarnak továbbtanulni. A törvénytelen, és szakmailag is megalapozatlan áthelyezés miatt éveket veszítettek kortársaikhoz képest. Azok a gyerekek akik öthat évet töltöttek el az eltérô tantervû tagozaton, talán már soha be nem pótolható hátrányokat szenvedtek el, a különbözô ide-oda helyezések következtében felmérhetetlen lelki és erkölcsi károk érték ôket. A pszichológusi megállapításokat követôen láttuk csak tisztán, hogy a jogszabályok terén hol vétett pontosan az iskola annak idején. A közoktatási törvény (Köot.) 7. §-a határozottan tiltja a gyermek bármilyen alapon történô hátrányos megkülönböztetését.1 A 10. § (3) bekezdése alapján a gyermeknek, tanulónak joga, hogy képességeinek, érdeklôdésének, adottságainak megfelelô nevelésben és oktatásban részesüljön. A 19. § (7) bekezdése alapján a pedagógus alapvetô feladata különösen, hogy nevelômunkája során figyelembe vegye a gyermek, tanuló egyéni képességeit, tehetségét, segítse képességeinek, tehetségének kibontakozását, a gyermek, tanuló emberi méltóságát és jogait tiszteletben tartsa. A Köot 30. § (8) bekezdése szerint arról, hogy a gyermek esetleg bármilyen tanulási zavarral, beilleszkedési zavarral küzd, illetôleg fogyatékosságban szenved a Szakértôi és Rehabilitációs bizottság dönt. A 35. § (2) bekezdés alapján a tanulási képességet vizsgáló szakértôi és rehabilitációs tevékenység keretében kell fogyatékosság szûrése, vizsgálata alapján javaslatot tenni a tanuló különleges gondozás keretében történô ellátására, az ellátás módjára, formájára, helyére, az ellátáshoz kapcsolódó pedagógiai szakszolgálatra. A Szakértôi Bizottság egyébként e vizsgálatot követôen egy javaslatot tesz arra vonatkozóan, hogy a gyermek milyen típusú képzés keretében folytassa tanulmányait. Ezt a javaslatot a szülô nem köteles elfogadni, a jegyzônél kezdeményezheti egy másik bizottság kijelölését, és újabb vizsgálatok elvégzését (14/1994. MKM rend.). Azzal tehát, hogy az iskola mellôzte a Szakértôi Bizottság vizsgálatát, megfosztotta a szülôt attól, hogy egyrészt tisztában legyen gyermekének valós képességéivel, azzal, hogy milyen iskolatípus lenne a legmegfelelôbb a számára, és megfosztotta attól is, hogy esetleges egyet nem értésének hivatalosan is hangot adjon, és új eljárást kezdeményezzen. Nem csak az iskola akkori igazgatónôje és az eltérô tantervû osztály pedagógusa sértette meg a jogszabályokat, hanem mulasztás terheli a település jegyzôjét is, hiszen ô az, aki felügyeli az iskola törvényes mûködését, ezen belül a fogyatékos gyerekek áthelyezésével, oktatásával kapcsolatos eljárásokat is (Köot. 54. §). Az eltérô tanterv alapján mûködô osztályokban a fogyatékos tanuló után az önkormányzat emelt fejkvótát kap a központi költségvetésbôl, és ezen összeg szabályszerû megkérése felett is a jegyzônek kellene ôrködnie. Amennyiben az érintett gyerekek nem értelmi fogyatékosok, szakértôi javaslattal nem rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy eltérô tanterv alapján, gyógypedagógus vezetésével tanuljanak, az utánuk igényelt emelt fejkvóta is törvénytelenül megkért és felhasznált összeg. Érthetetlen egyébként, hogy éveken keresztül sem a település képviselô-testületének, sem polgármesterének nem tûnt fel, hogy az iskola ezen összevont kiscsoportos osztályával kapcsolatban problémák lehetnek2.

1

Feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy a gyerekek kiválogatása ebben az esetben nem etnikai alapon történt, a tíz gyerek közül csak öten roma származásúak. Kezdetben dilemmát is okozott számunkra, hogy elvállalhatjuk-e olyan gyerekek képviseletét, akiknek, bár jogait valóban megsértették, de a jogsértés okát nem lehet származásukra visszavezetni. Úgy döntöttünk azonban, hogy amennyiben a roma gyerekek képviseletét vállaljuk, úgy vállaljuk a nem romákét is, hiszen valamennyien ugyanazon károkat szenvedték el, s valamennyien ugyanolyan kiszolgáltatott helyzetük miatt válhattak a pedagógusi önkény áldozataivá.

r 71 s

FEHÉR FÜZET 2000

Idôközben egy televíziós mûsort követôen az Oktatási Jogok Miniszteri Biztosának hivatala is vizsgálatot indított. A vizsgálat során irodánk a hivatallal együttmûködött, és külön kértük, hogy mivel erre nekünk nincs módunk, próbáljanak meg a minisztériumon keresztül az érintett gyerekek felzárkóztatásában valamilyen segítséget nyújtani az iskolának, hiszen e nélkül a gyerekek képtelenek visszailleszkedni a normál tagozatra. A miniszteri biztos vizsgálata során megállapította, hogy a nem fogyatékos tanulók áthelyezése törvénytelen és indokolatlan volt. Megállapította továbbá, hogy mivel az érintett tanulók többsége hosszabb idôn át tanult csökkentett tantervû osztályokban, tehát képességeikhez képest alacsonyabb szinten, sérült az az alkotmányos joguk, miszerint minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részérôl arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelô testi, szellemi és erkölcsi fejlôdéshez szükséges (1949. évi XX. tv., 67. §). A kérdéses intézkedés az 1964. 11. sz. törvényerejû rendelettel kihirdetett az oktatásban alkalmazott megkülönböztetés elleni küzdelemrôl szóló UNESCO Egyezmény 1. § alapján a diszkriminációt is megvalósította. A miniszteri biztos álláspontja szerint jogsértést követett el E. Beáta gyógypedagógus, megszegve a Köot. 19. paragrafusában foglaltakat. Mivel E. Éva és P. Gyuláné korábbi igazgatók közremûködtek a törvénytelen helyzet kialakulásában, illetve fenntartásában, szintén felelôsek az okozott jogsérelemért. Dr. Sz. Lajos körjegyzô nem tett eleget azon kötelezettségének, mely szerint a fenntartó és annak képviseletében a jegyzô feladata az oktatási intézmény jogszerû mûködésének biztosítása és ellenôrzése. A fentiek alapján a 40/1999. sz. OM rendeletben biztosított hatáskörénél fogva a miniszteri biztos T. község polgármesterénél és képviselôtestületénél kezdeményezte, hogy E. Beáta gyógypedagógus, E. Éva és P. Gyuláné korábbi igazgatók dr. Sz. Lajos körjegyzôt fegyelmi eljárás keretében vonja felelôsségre. Emellett felkérte a B.-A.-Z. Megyei Közgyûlés elnökét, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket az alábbi feladatok elvégzésére: az iskola pedagógusai valamennyi érintett gyereknél végezzenek szintfelmérést, ezek alapján a megyei pedagógiai intézet kijelölt szakemberei dolgozzanak ki egyénre szabott fejlesztési terveket a normál tagozatra való integráció érdekében. A fejlesztési tervek elkészülte után a megyei pedagógia intézet feladata lesz olyan fejlesztô pedagógusok kijelölése, akik az egyes tanulók fejlesztését a tervek szerint elvégezhetik. Irodánk DR. FARKAS LILLA ügyvédet bízta meg a tényfeltárást követôen az érintett gyerekek jogi képviseletével. Az ô és az Iroda álláspontja az volt, hogy a gyerekek érdekeit elsôsorban az szolgálná, ha peren kívül meg lehetne egyezni az önkormányzattal a kártérítés mértékérôl. A kártérítés összege természetesen egyénenként változó lesz, az eltérô tantervû osztályban törvénytelenül eltöltött idô, és az emiatt elszenvedett károk mértékével arányosan. Kérni szeretnénk továbbá a kártérítés összegének járadék formájában történô kifizetését, hiszen a jövôben azok, akik már nem tudják a tanulásban felhalmozott hátrányokat leküzdeni, nem indulnak sikerrel az esetleges továbbtanulás terén, és így hátrányban lesznek késôbb a munkaerôpiacon is. Az így keletkezett jövedelemkiesést pótolhatja valamilyen mértékben egy járadék formájában fizetett kártérítés. A peren kívüli megegyezés céljából egyeztetô tárgyalásra került sor 2000. június 23-án T. községben, melyen az érintett szülôk a település képviselô-testületének tagjai, a polgármester, a körjegyzô és az iskola jelenlegi igazgatónôje vett részt, illetve DR. FARKAS LILLA ügyvéd és az Iroda képviselôje. Itt azonban kiderült, hogy a képviselô-testület inkább hajlik arra, hogy legyen peres eljárás, és állapítsa meg a bíróság a jogsértést, illetve az esetleges kártérítés mértékét is. A tárgyaláson részt vevô körjegyzô, sem akkor, sem a mai napig nem ismeri el a jogsértést, és rendkívül megnehezíti az önkormányzattal való tárgyalásokat. Mivel idôközben felmerült a büntetôjogi felelôsség kérdése is, a szülôk és az iskola jelenlegi vezetésének kérésére DR. FARKAS LILLA 2000. július 27-én feljelentést tett a T-i Rendôrkapitányságon E. Éva, P. Gyuláné és E. Beáta, illetve esetleges további, eddig ismeretlen elkövetôk ellen tíz rendbeli, a Btk. 195. § (1) bekezdésébe ütközô és aszerint minôsülô kiskorú veszélyeztetésének bûntette és más bûncselekmények miatt. Tájékoztatta továbbá a T-i Városi Ügyészséget a feljelentés tényérôl, és kérte a nyomozás ügyészségi felügyelet alá vonását. Jelenleg tart a nyomozás ügyészségi felügyelet alatt. A kártérítések iránti polgári peres eljárást a büntetôeljárás befejezése után megindítjuk, az érintett gyerekek jogi képviseletét továbbra is DR. FARKAS LILLA ügyvéd fogja ellátni.

2

T. település H. községgel van közös körjegyzôségben, és mint kiderült, a kényszerû együttélés nem problémamentes. A két település képviselôtestülete kölcsönösen nem jön ki a másikkal, évek óta állandó konfliktusok, feszültségek terhelik munkájukat, ami most már T. mûködôképességét is veszélybe sodorja.

r 72 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

M. család

1999. július 23-án este 21 óra körül M. Beatrix, tizennyolc éves roma származású b-i lakos testvérével a szomszédos településrôl gyalog hazafelé tartott, amikor hátulról egy Lada típusú személygépkocsi elgázolta. Az ütközés következtében a lány a kocsi tetejére repült, onnan a hátsó csomagtartóra, majd a földre zuhant. M. Beatrix testvérének elmondása szerint az autó vezetôje teljes sebességgel kapta el Beatrixot anélkül, hogy fékezés hallatszott volna, majd a földre zuhant lánytól jóval távolabb állt meg. Miután a vezetô, Gy. Csaba kiszállt, az eszméletlen, vérzô lányt az autóba ültette, és B. község körzeti orvosának lakására vitte. Az orvos hívott aztán a még mindig eszméletlen lányhoz mentôt. M. Beatrix másnap a kórházban sérüléseibe belehalt. Temetése pont tizennyolcadik születésnapján volt.

1999 augusztusában M-ék egy névtelen levelet kaptak, melyben a balesetben elhalálozott lányuk becsületére sértô kifejezéseket is használva megfenyegették a családot, ha bolygatják a baleset körülményeit, felgyújtják a házukat. Az édesanya 1999. szeptember 8-án feljelentést tett az E-i Rendôrkapitányságon ismeretlen tettes ellen a levél becsületsértô és fenyegetô tartalma miatt. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Fôügyészség 1999. november 10-én kelt határozatában halálos közúti baleset gondatlan okozásának vétsége miatt Gy. Csaba ellen indított bûnügyben a nyomozást megszûntette, mert álláspontja szerint a nyomozás adatai alapján nem lehetett bûncselekmény elkövetését megállapítani. Az indoklásban hivatkozott arra, hogy M. Beatrix és testvére az országúton nem az elôírt bal, hanem jobb oldalon haladt. Elfogadta a gépkocsi vezetôjének azon állítását, hogy az ütközést megelôzô pillanatban egy szembe jövô másik gépkocsi elvakította, ezért nem észlelte a vele azonos irányba haladó, sötét ruházatot viselô gyalogosokat. Gy. Csaba hivatkozott arra is, hogy azon az úton nem szoktak gyalogosan közlekedni, ezért nem is számított senki felbukkanására. A gépkocsi haladási és elütési sebessége is a szakértô szerint 60-70 kilométer/óra lehetett. M. Miklósné, az édesanya 1999. november 29-én fordult Irodánkhoz. Elmondta, hogy az este kilenc óra körül történt balesetrôl a családot csak éjjel fél egykor értesítették. A kórházba beérve az orvos azzal fogadta, hogy az agyhalál már a balesetet követôen beállt, felajánlja-e gyermeke szerveit. M. Beatrix sokkos állapotban lévô öccsét még a körzeti orvos lakásán kihallgatták a rendôrök, majd tizenegy óra körül kivitték a helyszínre, és csak fél egykor vitték haza a családjához. A gázoló fiatalember családja már a körzeti orvos lakásán megjelent. Az édesanya azt megerôsítette, hogy mindkét gyermeke a baleset éjszakáján sötétkék dzsekit viselt, azonban mindkettôjük kabátjának ujjára vastag fehér csík, a hátára pedig nagyméretû ábra volt festve. Az érintett útvonalról elmondta, hogy ez egy gyalogosok által gyakran használt útvonal, másként nem is lehet a két település között közlekedni. Elismerte, hogy nem a megfelelô oldalon haladtak a gyerekek, azonban elmondása szerint a bevett gyakorlat az volt, hogy mindenki jobb oldalon közlekedett, mert ott volt egy kavicsos, füves rész, ahol a gyalogosok elfértek. M. Beatrix öccse megerôsítette, hogy valóban elhaladt velük szemben egy gépkocsi az ütközés elôtt, azonban ez még jóval elôtte történt, nem hiszi, hogy ez zavarhatta meg a vezetôt. Mint kiderült, a gázoló gépkocsiban a vezetôn kívül annak két barátja és egy stoppos fiatalember ült. A stoppost ugyanezen az úton egy kicsivel feljebb vette fel, azaz ugyanazon az útszakaszon, ugyanazon látási viszonyok mellett, r 73 s

FEHÉR FÜZET 2000

az illetôt észrevette és kocsijába felvette, míg M. Beatrixot és mellette haladó öccsét nem látta meg idôben. A stoppoló fiatalember elmondása szerint az ütközést követôen a gépkocsi vezetôje csak az ô felszólítására állt meg. A baleset után Gy. Csaba vezetôi engedélyét nem vették el, továbbra is gépkocsival közlekedik. 1999. november 30-án levélben fordultunk a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Fôügyészséghez, csatlakozva M. Miklósné november 26-án, az ügyészség megszüntetô határozat ellen benyújtott panaszához. Kértük, hogy vizsgálják ki a következô kérdéseket, mivel a nyomozást megszüntetô határozatban nem találtunk rájuk megnyugtató válaszokat: 1. Beszerzett-e a nyomozó hatóság meteorológiai szakvéleményt arra vonatkozóan, hogy a baleset idején, 1999. július 23-án 21 óra 10 perckor valóban éjszakai sötétségnek megfelelô látásviszonyok voltak-e? 2. Kiterjedt-e a nyomozás annak a ténynek a vizsgálatára, hogy a gépkocsi vezetôje nem sokkal a gázolás elôtt ugyanazon útszakaszon észlelt, majd kocsijába felvett egy sötét ruhában közlekedô gyalogost? 3. Megvizsgálta-e a nyomozó hatóság az elgázolt M. Beatrixnak a baleset idején viselt ruházatát, különös tekintettel arra, hogy nevezett széldzsekijének ujján és hátán – tudomásunk szerint – széles citromsárga csík, illetve felirat volt? 4. Megtörténtek-e a megfelelô orvosi vizsgálatok annak a ténynek a kizárására, hogy a gépkocsi vezetôje nem állt alkohol, vagy kábítószer befolyása alatt a cselekmény elkövetésekor? 5. Kiterjedt-e a nyomozás annak a ténynek a vizsgálatára, hogy a gépkocsi vezetôje mióta rendelkezik jogosítvánnyal, milyen gyakran közlekedik gépkocsival, illetve volt-e már korábban közúti balesete? 6. Megvizsgálta-e a nyomozó hatóság azt a tényt, hogy a kérdéses útvonalon milyen gyakori a gyalogos forgalom? 7. Kiterjedt-e a vizsgálat arra, hogy a gépkocsi vezetôje milyen gyakran közlekedett a kérdéses útvonalon, mennyire ismerte azt? 8. Kiterjedt-e a vizsgálat annak a ténynek a megállapítására, hogy a feltételezett 60-70 kilométer/óra haladási sebességgel közlekedô gépkocsi okozhatott-e olyan nagyságú és súlyú sérüléseket, mint amilyenek M. Beatrixon keletkeztek a gázolás következtében? Ugyanezen a napon levélben fordultunk az E-i Rendôrkapitánysághoz, és kértük, hogy tájékoztassanak minket M-né 1999. szeptember 8-án, a fenyegetô levél ügyében ismeretlen tettes ellen tett feljelentése alapján indult nyomozásról. 1999. december 1-jén tájékoztatást kaptunk az E-i Rendôrkapitányságtól, hogy M-né feljelentése alapján ismeretlen tettes ellen veszélyes fenyegetés szabálysértése ügyében folytattak nyomozást, amit azonban 1999. november 23-án a tettes ismeretlen volta miatt megszüntettek. 1999. december 22-én levelet kaptunk a Legfôbb Ügyészség Közlekedési Osztályától, melyben arról tájékoztatnak, hogy a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Fôügyészség nyomozás megszûntetésérôl szóló határozatát hatályon kívül helyezték, és a fôügyészséget a büntetôeljárás lefolytatásának elrendelésére utasították. 2000. január 4-én az E-i Rendôrkapitánysághoz fordultunk. Felhívtuk a nyomozó hatóság figyelmét arra, hogy az M. családnak eljuttatott fenyegetô levél az elhunyt M. Beatrix becsületének csorbítására alkalmas kifejezéseket is tartalmaz, a Btk. 181. §-a alapján a kegyeletsértés vétségét valósítja meg. Kértük, tájékoztassák Irodánkat arra vonatkozóan, hogy az ügy ezen részével kapcsolatban milyen nyomozati cselekményeket foganatosítottak. 2000. január 26-án az E-i Rendôrkapitányság értesíti irodánkat, hogy a kegyeletsértés vétsége ügyében nyomozást elrendelni, és eljárni az Sz-i Városi Bíróságnak van illetékessége, és hatásköre, így az ügyben keletkezett iratokat az illetékes bíróságnak megküldték. 2000. február 3-án a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Fôügyészség halálos közúti baleset gondatlan okozásának vétsége miatt Gy. Csaba ellen a büntetôeljárás folytatását elrendeli, a nyomozás határidejét 2000. április 3-ában jelöli meg. Az Sz-i Városi Bíróság 2000. február 7-én magánvádas eljárás keretében meghallgatás nélkül meghozta végzését, melyben az ismeretlen tettes ellen, kegyeletsértés vétsége miatt M. Miklósné magánvádló által indított büntetôeljárást megszünteti, mivel a nyomozó hatóság sem a levél írójára, sem a levél feladójára vonatkozóan érdemleges adatot felkutatni nem tudott. r 74 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT LEGJELENTÔSEBB ÜGYEK

2000. február 25-én M-né nevében fellebbezést nyújtunk be a megszûntetô végzés ellen, hivatkozva arra, hogy az eljárás személyes meghallgatás hiányában való lefolytatása gátolta M-nét, mint magánvádlót a vádképviselet folytán megilletô jogosultságok gyakorlásában. A fellebbezés vitatta, hogy a nyomozó hatóság kellô körültekintéssel járt volna el, hiszen M-nét, mint feljelentôt és magánvádlót nem hallgatta ki, nem került sor írásszakértôi vizsgálatra, hogy kitôl származhat a levél. 2000. március 28-án kelt végzésében a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság az Sz-i Városi Bíróság kegyeletsértés vétsége miatt ismeretlen tettes ellen indított büntetô ügyben született megszûntetô végzését hatályon kívül helyezi, és az elsôfokú bíróságot a nyomozás elrendelése mellett az eljárás tovább folytatására utasítja. 2000. május 23-án a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Rendôr-fôkapitányság arról tájékoztatta Irodánkat, hogy halálos közúti baleset gondatlan okozása vétségének alapos gyanúja miatt Gy. Csaba ellen folyamatban lévô nyomozást befejezte, a nyomozati iratokat a megyei fôügyészségnek vádemelési javaslattal megküldte. Irodánk 2000 júniusában DR. KABAI ZOLTÁN ügyvédet megbízta azzal, hogy az ügyben sértetti képviseletet lásson el. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság 2000. december 5-én hozott ítélete bûnösnek mondta ki Gy. Csabát halált okozó közúti baleset gondatlan okozásának vétségében, ezért nyolc hónap fogház büntetésre ítélte, melynek végrehajtását egy évre felfüggesztette, illetve a jármûvezetéstôl eltiltotta egy évre. Indoklásában kitért arra, hogy Gy. Csaba nem megfelelôen választotta meg a sebességét amellett, hogy tompított lámpával közlekedett az úton, melyen számítania kellett volna gyalogosok felbukkanására, hiszen ez az egyetlen összekötô út a két település között, ahol gyakori volt a gyalogos forgalom. Enyhítô körülményként értékelte, hogy a vezetô a baleset idején fiatal felnôtt korú volt, és azt, hogy a baleset elôidézésében szerepe volt a sértet magatartásának is, hiszen nem az elôírt menetiránnyal szemközti oldalon közlekedett. M. Beatrix esetével szinte kísértetiesen megegyezett az 1999-es Fehér Füzetben már ismertetett gázolás következtében tizenhat évesen elhalálozott H. Zsuzsanna és családjának ügye. Mivel ott a család már az elsôfokú bíróság ítéletét követôen fordult hozzánk – ahol az ügyész nem fellebbezett, csak a védô, tehát a család a gázolót érintô súlyosabb ítéletre nem számíthatott – , csak a kártérítés tekintetében tudtunk segítséget nyújtani. DR. MAGYAR ELEMÉR ügyvédet bíztuk meg a család jogi képviseletének ellátásával a több millió forintos kártérítés iránt indított polgári perben. Az eljárás jelenleg folyamatban van az Sz-i Városi Bíróság elôtt, az ügyvéd kérésére, a biztosító bevonásával, aki nem akart a családnak fizetni.

r 75 s

A 2000-ben érkezett egyéb ügyekbôl – összefoglalók –

FEHÉR FÜZET 2000

Gy. Lajos Gy. Lajos p-i roma származású fiatalember 2000. június 19-én a Baranya Megyei Munkaügyi Központ P-i Kirendeltségén jelentkezett egy, a munkaügyi központ által támogatott személy- és vagyonôrtanfolyamra. A központ javasolta a képzésen való részvételét azzal az indokkal, hogy szakképzetlen, jelenleg tanul és elhelyezkedését nagymértékben segítené a tanfolyam elvégzése. A javaslatban további támogató érvként szerepelt még az is, hogy Gy. Lajos „etnikum”. 2000. augusztus 2-án a munkaügyi központ által hozott határozatban elutasítják a képzési támogatás iránti kérelmét. Az indokolásban csak annyi szerepel, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján megállapították, hogy a felvételi eljáráson nem felelt meg. Ezután kereste meg panaszával irodánkat Gy. Lajos, attól félt ugyanis, hogy azért nem támogatták, mert roma származású. A személyes adatok védelmérôl és a közérdekû adatok nyilvánosságáról szóló törvény1 értelmében valakinek a faji eredetére, nemzeti, nemzetiségi, etnikai hovatartozására vonatkozó személyes adatok különleges adatnak2 minôsülnek, amely csak akkor kezelhetô, ha ahhoz az érintett írásban hozzájárult3, vagy törvény elrendeli. Ebben az esetben egyik feltétel sem volt meg, így az etnikum kiírására nem kerülhetett volna sor. Irodánk levélben kért tájékoztatást a kirendeltség vezetôjétôl arra vonatkozóan, hogy milyen célból került a javaslatra az etnikum kifejezés, illetve, hogy valójában milyen pontos indokok alapján került sor a képzési támogatás iránti kérelem elutasítására. A kirendeltségvezetô válaszában kifejti, hogy „Gy. Lajos szám alatti ügyfelünk képzésére való ajánlásánál közvetítô kollégánk képzési javaslatát tartalmazó, egy a kirendeltségünk belsô használatára rendszeresített ügyiraton került feltüntetésre az Önök által észrevételezett »Etnikum« kifejezés. Mégpedig kifejezetten abból a célból, hogy kirendeltségünk Döntéselôkészítô Bizottsága a késôbbiek során meghozandó döntésénél a kérelmezô képzésének támogatásáról ennek tudatában határozhasson, alkalmazhassa az elôírt pozitív diszkriminációt a hátrányos helyzetû munkanélküliek képzési támogatásának odaítélése során. A belsô használatú ügyirat kifejezetten erre az egyszeri alkalomra íródott.”4 Kifejti továbbá, hogy az ügyfél részt vett a képzô cég által szervezett felvételi eljáráson, de a felvételi követelményeknek nem felelt meg. A képzô cég önállóan hozta meg döntését, annak részletes indokairól a munkaügyi szervezetnek sincs tudomása. A 2000. augusztus 1-jei felvételi eljáráson a huszonegy résztvevôbôl mindössze nyolcan feleltek meg. Ebbôl is látszik, hogy szigorú feltételeknek kellett megfelelni a jelölteknek, ami azonban a képzés jellegére tekintettel nem szokatlan. Végül pedig „a jövôben fokozott figyelmet fordítunk arra, hogy amennyiben a különleges adat kezelése a munkanélküli érdekében szükséges, az mindenképpen csak az ô beleegyezésével történhessen. Tesszük ezt abban a reményben, hogy az érintettek többsége meg fogja érteni indokainkat, azt, hogy erre azért van szükség, mert elônyben szeretnénk részesíteni ôket.”5 Irodánk a kirendeltségvezetô válaszát elfogadta, további jogi lépéseket nem kívánunk tenni.

1

1992. évi LXIII. törvény. 2. § E törvény alkalmazása során 2. különleges adat: a) a faji eredetre, a nemzeti, nemzetiségi és etnikai hovatartozásra, a politikai véleményre vagy pártállásra, a vallásos vagy más meggyôzôdésre vonatkozó adatok. 3 3. § (2) Különleges adat akkor kezelhetô, ha a) az adatkezeléshez az érintett írásban hozzájárul, vagy b) a 2. § 2. a) pontjában foglalt adatok esetében, az nemzetközi egyezményen alapul, vagy Alkotmányban biztosított alapvetô jog érvényesítése, továbbá a nemzetbiztonság, a bûnmegelôzés vagy a bûnüldözés érdekében törvény elrendeli; c) egyéb esetekben azt törvényesen elrendeli. 4 Részlet a kirendeltségvezetô által irodánknak küldött tájékoztatásból. 5 Uo. 2

A 2000-BEN ÉRKEZETT EGYÉB ÜGYEKBÔL

O. László lakhatási ügye A H. községbeli O. család házát egy nagy esôzést tönkretette, amit aztán a helyi önkormányzat határozatában, 1999. július 6-án életveszélyessé nyilvánított. Az öt gyermekes családnak az önkormányzat egy, a falutól öt kilométerre lévô majorban kínált fel elhelyezést, amit azonban ôk nem fogadtak el. Miután az önkormányzatnak sikerült 400 000 forintot szereznie a Belügyminisztériumtól a vízkárosult család elhelyezésére, majd 500 000 forintot egy alapítványtól, lakást vásároltak a családnak, de nem H-ban, hanem a szomszédos K. községben. A H-i polgármester szerint a család akart K-ba költözni, ôk választottak ottani házat maguknak. K. község önkormányzata azonban nem örült a munkanélküli, öt gyermekes családnak, ezért még beköltözésük napján rendkívüli testületi ülést tartottak. Itt határozatot hoztak, melyben leszögezik: „O. László és családja részére a k-i önkormányzat nem tudja biztosítani a közoktatási intézményi férôhelyeket, továbbá szociális támogatást. Továbbá nem járul hozzá, hogy O. László és családja a községben letelepedjen.” Emellett a testület felkéri a polgármestert, hogy „a térség országgyûlési képviselôjénél kezdeményezze a hatályos törvények módosítását azért, hogy a jövôben ne legyen lehetôség egyes önkormányzatok részérôl a nem kívánatos személyek ily módon, más településekre való átköltöztetésére”. Irodánkhoz az eset híre már csak azután jutott el, hogy mind a B. Megyei Közigazgatási Hivatal, mind pedig a B. Megyei Gyámügyi Hatóság azonnal vizsgálatot indított, majd felszólította K. község önkormányzatát a jogsértô állapot megszüntetésére. Azt azonban szükségesnek láttuk, hogy legalább egy tájékoztatást kérô levéllel megkeressük a két, érintett település önkormányzatát, egyrészt, hogy jelezzük, figyelemmel kísérjük az ügyet, másrészt pedig meg akartunk gyôzôdni, hogy valóban rendezôdött-e a család helyzete. 1999. december 1-jén kelt levelünkben információt kértünk a két település önkormányzatától a következô kérdésekben: 1. Ki a tulajdonosa a k-i ingatlannak, a h-i önkormányzat vagy O. László? 2. Amennyiben O. László bérlôként lakik a szóban forgó lakásban, melyik önkormányzatnak fizet bérleti díjat, és melyik önkormányzattól tarthat igényt a szociális támogatások kifizetésére? 3. Hol van állandó lakosként bejelentve O. László és családja? 4. Hova járnak a család gyermekei iskolába és óvodába? 5. Megsemmisítette-e a k-i önkormányzat törvénysértô határozatát, melyet az O. család ügyében hozott? Levelünkre mindkét polgármestertôl választ kaptunk egy héten belül. Ezek alapján megtudtuk, hogy az érintett ingatlan tulajdonosa a H-i önkormányzat, melyben az O. család bérlôként lakik, és havi ezer forint bérleti díjat fizet. Mivel a szociális ellátások ügyében mindig a lakóhely szerint illetékes önkormányzat köteles eljárni, azt a k-i önkormányzat fizeti a családnak. A gyerekek K-ba járnak iskolába, illetve óvodába. A kérdéses határozatot 1999. november 30-án a k-i képviselô-testület megsemmisítette.

r 79 s

FEHÉR FÜZET 2000

T. Miklósné T. Miklósné b-i lakos 1998-ban költözött két gyermekével az édesanyja által bérelt önkormányzati lakásba. Ehhez a bérbeadó önkormányzat hozzájárulását adta csakúgy, mint T. Miklósné édesanyja halála után ahhoz, hogy a lakásbérleti szerzôdést továbbfolytassák. A lakás állapota azonban az 1999-es év végén oly mértékben romlott meg, hogy annak felújítása vált szükségessé. Ennek érdekében T. Miklósnét, illetve két gyermekét az önkormányzat egy másik bérlakásban helyezte el, amely lakásra nézve meg is kötötték a lakásbérleti szerzôdést, mégpedig határozott idôre, 1999 júliusától 2000. július 16-ig (a szerzôdést egyébként 2000. január 3-án írták alá). A „bérbeadás jellege” elnevezésû szerzôdési kitétel kifejezetten utal is arra, hogy a család elhelyezésére 20 m2-es, komfort nélküli lakásban a bérleményük életveszélyessé válása miatt került sor. A szerzôdés nem utal viszont arra, hogy a késôbbiekben mi lesz a sorsa a korábbi lakás bérleti jogának, azaz jogosult lesz-e a család ott lakni a lakás felújítását követôen. T. Miklósné ezt követôen fordult hozzánk, ugyanis – mint elôadta – ô az önkormányzat lakásaival foglalkozó részvénytársaság egyik ügyintézôjétôl már szóbeli ígéretet kapott arra nézve, hogy korábbi lakásukba visszaköltözhetnek, ahogy elkészülnek annak felújításával. Ezt megerôsítette az a levél is, amit az Rt.-tôl kapott és lehetôvé teszi számára, hogy az önkormányzattal szemben fennálló lakásbérleti jogát folytassa. E két információ birtokában T. Miklósné abban a hiszemben volt, hogy ô a korábbi lakásában folytathatja bérleti jogviszonyát, a levél azonban errôl diplomatikusan hallgat. A NEKI írásbeli, majd szóbeli tájékoztatás révén megtudta, hogy a család valóban nem kap arra lehetôséget, hogy visszaköltözzön a korábbi lakhelyére, mivel oda már mások beköltöztek. Így e helyett inkább másik lakást próbálnak T.-né és családja számára keresni. Ugyanakkor az önkormányzat részérôl nyilatkozók nem felejtették el hozzátenni minden alkalommal, hogy jelenleg az önkormányzat tulajdonában bérbe adható és beköltözhetô lakás nincs. A lakáshelyzetük megoldása nem csak a miatt lenne fontos és sürgetô, mert ez a lakás (hiszen eleve átmeneti jelleggel adják ki, és erre tartják fenn) három személynek rendkívül kis alapterületû, komfort nélküli, hanem azért is, mert a család odaköltözése óta állandó inzultusoknak van kitéve, néhány ott lakó részérôl. Ennek következtében büntetôeljárás is volt egy idôben folyamatban (amit irodánk szintén figyelemmel kísért), idôközben azonban a nyomozó hatóság a büntetôeljárást megszüntette. A NEKI T. Miklósnéval, illetve az önkormányzat, valamint annak ingatlan kezelô szervezetével való kapcsolattartás révén igyekszik segítséget nyújtani a családnak abban, hogy mielôbb rendezôdjön lakáshelyzetük.

H. Ágnes H. Ágnes b-i roma származású lakos 2000. március 23-án vásárolt egy ingatlant a Borsod-Abaúj Zemplén megyei G. községben. Az ingatlanon áll két ház, de mind a kettô olyan romos állapotban van, hogy azokba beköltözni nem lehet, így elhatározta, hogy a telek másik végébe épít egy házat, és oda költözik a családjával. Ezt követôen egy helyi tervezôvel elkészíttette a tervrajzot. A tervet az adásvételi szerzôdéssel és a tulajdoni lap másolatával együtt bevitte az E-i Önkormányzat Polgármesteri Hivatalába, amely az elsô fokú építésügyi hatóság, és szóban kérte az építési engedélyt. Folyamatosan érdeklôdött az illetékes szervektôl, hogy mikorra várható az engedélyezési eljárás lezárása, hiszen szeretett volna minél elôbb hozzákezdeni az építkezéshez. Miután folyamatosan csak hitegették, felkereste az építésügyi elôadót. Meglepôdve tapasztalta, hogy született egy elutasító határozat, amelyet azonban r 80 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT EGYÉB ÜGYEKBÔL

nem postáztak a részére. Dátum ugyan volt a határozaton, de aláírás nem. Ugyanakkor az iratok között volt még két dokumentum, amelyrôl ô nem is tudott. Egy dátum nélküli bontási engedély iránti kérelem az ô aláírásával, és egy 2000. április 1-jei keltezésû mûszaki leírás a bontási munkák engedélyezési tervéhez. A bontási engedély iránti kérelem a telkén álló régi házra szólt. Ô azonban soha nem kért ilyen tartalmú engedélyt, hiszen ô a telek másik utcára nézô végében szeretett volna építkezni, a szóban forgó épülettel semmilyen terve nem volt. A kérelmen volt ugyan egy érkeztetô bélyegzô, egy ügyszám, dátum és az ügyintézô neve, de hogy a továbbiakban mi történt vele azt nem lehet tudni, mert az Országos Mûemlékvédelmi Hivatalnál az iratok között nem található, feltehetôen nem küldték el akkor, amikor az ügyet áttették. H. Ágnes ugyanis egyáltalán nem tudta, hogy a telken álló két ház közül az egyik, nevezetesen a „rom”, mûemlékvédelem alatt áll, hiszen a tulajdoni lapon erre vonatkozóan semmilyen bejegyzés nem szerepelt és nem szerepel a mai napig sem. Ô tehát joggal feltételezhette azt, hogy a két régi épület nem lehet akadálya annak, hogy a telek másik végébe építkezhessen. Azt ugyanis megengedik a jelenlegi jogszabályok, hogy egy telken több lakóépület is álljon. Megtudta továbbá azt is, hogy az önkormányzat építésügyi elôadója a tervezôvel együtt, helyszíni szemle keretében megtekintette az ingatlant. A rokonai, akik a szemlén jelen voltak elmondták, az építésügyi elôadó olyan kijelentést tett, hogy ô ide semmilyen építési engedélyt nem fog kiadni, mert cigány ide nem építkezhet és ezt a szomszéd sem akarja. H. Ágnes elkérte az ügyintézôtôl az elutasító határozatot és megfellebbezte azt a megyei közigazgatási hivatalnál. A fellebbezésre azóta sem érkezett válasz, és valószínûleg nem is fog soha, mert idôközben kiderült, hogy az az épület, amelyre valaki a bontási engedélyt kérte, mûemléki védelem alatt áll, így az ingatlannal (telekkel, házakkal, azok felújításával, új ház építésével stb.) kapcsolatos valamennyi engedélyezési eljárás az Országos Mûemlékvédelmi Hivatal hatáskörébe tartozik6. Mellékesen jegyezzük csak meg, hogy ennek ellenére a közigazgatási hivatalnak meg kellett volna állapítani hatásköre hiányát, és errôl egy határozatban értesítenie kellett volna az ügyfelet.7 Az E-i Önkormányzat szintén észlelte hatáskörének hiányát és az összes engedélyezés iránti kérelmet felterjesztette a mûemlékvédelemhez. Errôl ugyancsak nem értesítette senki az ügyfelet, holott az Áe. szabályai szerint ezt is meg kellett volna tenni.8 Arról, hogy az Országos Mûemlékvédelmi Hivatal jár el az ügyben akkor értesült, amikor megkapta az építési engedély iránti kérelmére a 2000. június 10-én kelt elutasító határozatot. Az elutasítás indoka az volt, hogy a szakhatóság (jelen esetben az e-i önkormányzat) megtagadta a hozzájárulást az építési engedélyhez, mert a telek kialakítása nem felel meg G. község településrendezési tervében és szabályzatában elfogadottaknak, miszerint telekalakítással kell megfelelô méretû telkeket kialakítani, így ugyanis nagyon keskeny a telek. Továbbá, hogy nem felel meg az országos településrendezési és építési követelményekrôl szóló rendeletben foglaltaknak9, amely értelmében az oldalkertek távolsága minimum hat méter kell, hogy legyen. Ezt a határozatot is megfellebbezte az ügyfél, érdemi döntés azonban még nem született. H. Ágnes 2000 augusztusában az RTL Klub Televízió Fókusz címû mûsorhoz fordult. A mûsorban elmondta kálváriáját és azt is, hogy szerinte azért nem kapott építési engedélyt, mert cigány származású és a falubeliek, illetve a szomszédok nem akarják, hogy oda építkezzen. A televízió munkatársai felkeresték az ügyben érdekelteket, és a rejtett kamerával készült riport során kiderült, hogy a bontási engedély iránti kérelemre az aláírást a tervezô hamisította oda, illetve, hogy az eladót is felszólították, vásárolja vissza az ingatlant, mert cigánynak adta el.

6

1997. évi LIV. törvény a mûemlékvédelemrôl 40. § (1) a, pont „A mûemlékvédelmi hatóság építésügyi hatósági jogkörében engedélyezi: a) a mûemléken végzendô minden olyan építési munkát, amely az építésügyi engedélyezés szabályai szerint engedélyköteles;”. 7 1957. évi IV. törvény az államigazgatási eljárás általános szabályairól 7. § (1) bekezdés, továbbiakban Áe. 8 Ua. 9 253/1997. (XI. 20.) Korm. rendelet 36. § (2).

r 81 s

FEHÉR FÜZET 2000

A riport elhangzása után a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyûlési Biztosa megkereste H. Ágnest, mert úgy találta, hogy a riportban elhangzottak alapján felmerülhet a hátrányos megkülönbözetés. A panaszos meghallgatása után tettek feljelentést a Borsod-Abaúj Zemplén Megyei Ügyészségen, amely elrendelte a nyomozást ismeretlen tettesek ellen hivatali visszaélés bûntettének alapos gyanúja miatt. H. Ágnes az ombudsman ajánlatára kereste fel irodánkat, és kérte, hogy biztosítsunk számára jogi képviselôt. A sértettet DR. FURMANN IMRE ügyvéd képviseli. A nyomozás jelenleg folyamatban van.

S. város S. város egyik lakótelepén közüzemi vízdíjtartozások miatt határozatlan idôre vízkorlátozást vezettek be. A helyi szervek és lakosok összefogásának eredményeképpen 12 nap után nyitották meg a vizet. 2000. június közepén S. város egyik lakótelepén – kb. 300 embert érintôen – közüzemi vízdíjtartozások miatt határozatlan idôre vízkorlátozást vezettek be. Az intézkedésre azért került sor, mert a lakók kb. 70 %-a, hónapok óta egyáltalán nem fizette a vízdíjat, így több millió forint összegû tartozás gyûlt össze. Azonban vízkorlátozás a gyakorlatban vízelzárásnak felelt meg: a 40 Celsius fokos hôségben egyetlen lakásban sem volt víz. A házak között lévô közkifolyókat nyitották meg, s kizárólag innen tudtak az emberek vízhez jutni. Az intézkedés egyaránt érintette azokat az embereket is, akik rendszeresen fizették a vízdíjat, tehát nem volt tartozásuk. Minderre a legnagyobb nyári melegben került sor, azonban ezt az ÁNTSZ nem kifogásolta közegészségügyi és járványügyi szempontból. A NEKI közremûködésével a helyi kisebbségi önkormányzat az elkeserítô helyzet megoldása érdekében párbeszédet kezdeményezett az önkormányzattal, a ház tulajdonosával, valamint a vízmû kft.-vel. Hosszas egyezkedés, huzavona után a következô kompromisszumos megoldást dolgozták ki. Összesen az adósságok 60%-át tudták kifizetni, mégpedig úgy, hogy a gyermekvédelmi támogatás nyári öszzegérôl lemondtak a lakók, a fennmaradó összegeket pedig önerôbôl fizették ki. A hátralévô, mintegy 40% vízdíjtartozásokat részletekben törlesztik. A helyiek összefogásával, s elsôsorban a cigány kisebbségi önkormányzat segítségével végül sikerült megoldani ezt a problémát, 12 nap után mindenhol megnyitották a vizet.

B. Viktor A b-i B. Viktor és családja 1996-ban elhatározta, hogy az udvaron álló régi, teljesen tönkrement garázsépületet lebontják, és ugyanarra az alapra építenek egy újat, amelyben közértet fognak nyitni, ugyanis a környéken egyáltalán nincs bolt, és az emberek örülnének neki, ha a mindennapi élelmiszerekért nem kellene majd egy órát utazni. Miután elkészült az épület, 1998. április 8-án megkeresték a helyi önkormányzatot és kérték az épületre a fennmaradási engedélyt. Kiderült ugyanis, hogy a valamikori garázsépületre az akkori tulajdonosok nem kértek építési engedélyt, és ôk is úgy újították fel, hogy ezt a határozatot elmulasztották beszerezni az építésügyi hatóságtól, így utólag már csak a fennmaradási engedély beszerzésére volt lehetôség10. Az önkormányzat elutasította B. Viktor kérelmét, és kötelezte az épület lebontására és az eredeti állapot visszaállítására. (Az eredeti állapotú épület egy romos, már-már életveszélyes építmény volt.) Az elsôfokú építésügyi hatóság indokolásában kifejti, r 82 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT EGYÉB ÜGYEKBÔL

hogy a helyi önkormányzat részletes rendezési terve értelmében, ahol a kisház áll, egy nagy teherbírású út, úgynevezett gerincút fog épülni, tehát az épület majdani közterületre esik, ahol épület nem építhetô. A határozat ellen B. Viktor fellebbezést nyújtott be Budapest Fôváros Közigazgatási Hivatalához, mint másodfokú építésügyi hatósághoz. 1998. május 29-én a közigazgatási hivatal megsemmisítette az elsô fokú határozatot és a jegyzôt új eljárásra utasította. Tette mindezt azért, mert a rendezési terv végrehajtása a közeljövôben nem várható, így javasolja az építmény fennmaradása lehetôségének mérlegelését ideiglenes jelleggel, különös tekintettel arra, hogy az új épület városképileg is sokkal kedvezôbb, mint az eredeti, amelynek visszaállítását a kerületi hatóság elôírta. 1998 júniusában B. Viktorék újra beadták az engedély iránti kérelmüket, igaz ekkor már csak ideiglenes jelleggel kérték az engedélyt, és vállalták, hogy amennyiben megvalósul az útépítés, akkor saját költségükön lebontják az épületet. Elôadták továbbá azt is, hogy az épületben élelmiszer-vegyes kiskereskedelmi boltot kívánnak üzemeltetni. A jegyzô 1998. augusztus 31-én kelt határozatában újra elutasította a kérelmüket és kötelezte ôket az épület lebontására, és az építés elôtti – azaz a lebontott – állapot visszaállítására. Az indokolásban ismét a tervezett gerincútra hivatkozik az önkormányzat. A fellebbezést követôen a közigazgatási hivatal is az önkormányzatnak adott igazat. 1998. október 12-én kelt határozatában helyben hagyta az elsôfokú hatóság határozatát. A család ezután keresettel fordult a Fôvárosi Bírósághoz és kérte a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálatát, jogszabálysértésre hivatkozva. A bíróság 1999. november 2-i ítéletében a korábbi határozatokat hatályon kívül helyezte és a közigazgatási szerveket új eljárásra utasította. Az új eljárásban az elsôfokú hatóságnak többek között vizsgálnia kell, hogy megadható-e az engedély ideiglenes jelleggel, hiszen a tulajdonosok vállalták a lebontást. Több mint másfél évvel a kérelem benyújtása után ismét elölrôl kezdôdött az eljárás. Az újabb, immár harmadik elsô fokú határozat is elutasító volt, és ismét kötelezték a kérelmezôket, hogy harminc napon belül bontsák le az épületet. A 2000. június 9-i határozat is ismét a gerincútra való hivatkozással utasította el a kérelmet. Tette mindezt úgy, hogy az eljárás folyamán kötelezte a családot arra, hogy olyan engedélyeket szerezzenek be, amelyek egy fennmaradási engedélyhez egyáltalán nem szükségesek. Ezek ugyanis a mûködési engedély megadásához kell hogy rendelkezésre álljanak. Arra pedig addig nem kerülhet sor, amíg nincs meg a másik engedély. Kértek tûzvédelmi mûszaki leírást, az állami népegészségügyi és tisztiorvosi szolgálattól közegészségügyi szakhatósági állásfoglalást és a Budapest Fôvárosi Állategészségügyi és Élelmiszer Ellenôrzô Állomástól is egy hozzájárulást ahhoz, hogy különbözô fajtájú élelmiszereket árulhassanak. Valamennyi szakhatóság megadta a hozzájárulását. Mindez azonban nem számított, mert így is elutasították a kérelmet, megint a gerincútra való hivatkozással. Ennek a határozatnak a kézhez vétele után kereste fel irodánkat B. Viktor és felesége, és kérték segítségünket. Úgy érezték, hogy az önkormányzat eljárása súlyosan méltánytalan. Nem értették, hogy mi szükség volt a különbözô szakhatósági engedélyekre, amikor úgyis elutasították a kérelmüket, és azt is nehezményezték, hogy az utcában mások is építkeztek azóta mióta megszületett a terv a gerincútról, ugyanúgy, mint ôk, és ott nem volt semmi probléma az engedélyekkel. Ekkor már csak arra tudtak gondolni, hogy cigány származásuk miatt utasítják el ôket folyamatosan. Ezután természetesen ismét megfellebbezték a határozatot, de a közigazgatási hivatal ismét az önkormányzat mellett foglalt állást.

10

1964. évi III. törvény az építésügyrôl 38. § (1) Ha az építményt (építményrészt) építési engedély nélkül vagy az engedélytôl eltérô módon építették meg, az építésügyi hatóság – kizárólag a mûemlékek kivételével – az építményre (építményrészre) – kérelemre – fennmaradási engedélyt csak akkor adhat, ha az elvégzett építési munkára az építési engedély utólagos megadásának feltételei – a külön jogszabályban meghatározottak szerint – fennállnak vagy megteremthetôk, illetve az építmény (építményrész) átalakítással szabályossá tehetô. Az építésügyi hatóság az építtetôt – kérelem hiányában – a fennmaradási engedély megkérésére kötelezheti, vagy az eljárást hivatalból is lefolytathatja.

r 83 s

FEHÉR FÜZET 2000

A tényfeltárás során az is kiderült, hogy az ilyen nagy teherbírású utak építésére vonatkozó rendeletek megalkotása, ezek anyagi forrásainak megteremtése stb. nem a kerületi önkormányzatok hatáskörébe, hanem a Fôvárosi Önkormányzat hatáskörébe tartozik. A fôváros részletes rendezési tervében valóban szerepel ez a beruházás, de nem szerepel a rövidtávú tervek között, de még a középtávúak között sem. A 2006-ig szóló fejlesztési tervben a gerincút építésének még az elôkészítése sincs benne, ami azt jelenti, hogy legkorábban körülbelül 2008–2010 körül valósulhat meg a tervezett építkezés. Mindezekre figyelemmel tehát nyugodtan ki lehetne adni az ideiglenes fennmaradási engedélyt és azt követôen a mûködési engedélyt, addig, amíg az útépítés el nem kezdôdik. Ebbôl kiindulva 2000 októberében újra a bírósághoz fordultak a tulajdonosok, akiket az eljárás során DR. TELEKI LÁSZLÓ ügyvéd képvisel. A bíróság tárgyalást még nem tûzött ki.

B. Istvánné B. Istvánné becsületsértési eljárást indított közeli szomszédja ellen, aki származására tett sértô megjegyzéseket. B. Istvánné hatvan év körüli, román származású cigányasszony, F. falu cigány kisebbségi önkormányzatának elnökhelyettese. Elmondása szerint 2000 júliusában a szomszédasszonyával csúnyán összeszólalkozott. Néhány nappal késôbb B. Istvánné találkozott a szomszédasszonyának a fiával, aki csupán néhány háznyira lakik tôle. K. András több szomszéd jelenlétében szidalmazta, „büdös román cigánynak” (stb.) nevezte. B. Istvánné becsületsértés miatt feljelentést tett. A becsületsértés vétsége a Büntetô törvénykönyv11 183. §-a alapján magánindítványra büntethetô. A Büntetôeljárásról szóló12 54. § (1) bekezdése szerint a vádat a magánvádló képviseli. 2000 szeptemberében a D. városi bíróság békítô tárgyalást tartott, azonban a felek nem akartak békülni. A NEKI csupán megfigyelôként vett részt az ügyben. 2000. december 5-én a D. városi bíróság döntést hozott az ügyben: megállapította a becsületsértés vétségét K. András terhére és egy évre próbára bocsátotta. Tehát a büntetés kiszabását egy évre elhalasztotta, mivel feltételezhetô, hogy a büntetés célja így is elérhetô. Álláspontunk szerint a bíróság az ügyben megnyugtató döntést hozott, remélhetôleg a szomszédok közötti ellenségeskedés ezzel megszûnik.

K. Pálné K. Pál rosszulléte miatt családtagjai orvost hívtak, a beteg azonban az orvos megérkezése idôpontjában már elhunyt. A családtagok a kiérkezô háziorvost szidalmazták. A K. Városi Ügyészség K. Pálnét és G. Editet közfeladatot ellátó személy elleni erôszak bûntettével vádolja, míg dr. Sz. László háziorvos ellen, a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés miatt indult eljárást a rendôrség megszüntette. 1999. november 30-án a hajnali órákban néhai K. Pál rosszulléte miatt nevezett rokonai dr. Sz. László háziorvost a beteghez hívták. A háziorvost telefonon több alkalommal kérték, hogy mihamarabb jöjjön ki és vizsgálja meg a beteget. A többszöri telefonhívás ellenére a háziorvos késôn érkezett, így a beteg az orvos meg-

11 12

Az 1978. évi IV. törvény a Büntetô Törvénykönyvrôl. A Büntetôeljárásról szóló 1973. évi I. törvény.

r 84 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT EGYÉB ÜGYEKBÔL

érkezése idôpontjában már elhunyt. A családtagok a kiérkezô háziorvost szidalmazták, mert véleményük szerint késôn érkezett a beteghez. A K. Városi Ügyészség K. Pálnét és G. Editet a Büntetô Törvénykönyv 330. §-ába ütközô és a 229. § (1) bekezdés szerint minôsülô közfeladatot ellátó személy elleni erôszak bûntettével vádolja, és próbaidôre felfüggesztett szabadságvesztés büntetés kiszabását indítványozta a K. Városi Bíróság elôtt. Az ügyben a vádlottakat DR. NÉMETI ZSOLT ügyvéd képviseli; a bíróság tárgyalást még nem tartott. A K. Pálné képviseletét ellátó ügyvéd feljelentést tett K. város Rendôrkapitányságán dr. Sz. László háziorvos ellen, foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés miatt, hiszen a tanúk nyilatkozata alapján megállapítható volt, hogy a háziorvos a helyszínre késedelmesen érkezett. A K. Városi Rendôrkapitányság által kirendelt igazságügyi orvosszakértô megállapította, hogy a gyors és szakszerû orvosi beavatkozás sem menthette volna meg K. Pál életét, ezért a háziorvos elleni eljárást megszüntették. A rendôrkapitányság tehát K. Pálné és G. Edit gyanúsítottakat eljárás alá vonta, míg dr. Sz. László vétlenségét állapította meg, s ellene az eljárást megszüntette.

P. község (Nógrád megye) Irodánk egy korábbi esetben (Fehér Füzet 1999, 10–12 oldal) bírósági eljárást kezdeményezett két helyi roma érdekében a faluban lévô egyetlen italbolt üzemeltetôje T. Erika ellen, aki a romák egy részétôl megtagadta a kiszolgálást. A B-i Városi Bíróság 1999 ôszén kezdte el tárgyalni az ügyet. A bírósági eljárás alatt azonban a faluban kialakult helyzet továbbra sem változott, ugyanis továbbra sem szolgálták ki a romákat az italboltban. 1999. október 26-án a második tárgyalási nap estéjén Sz. Istvánné és B. Gizella bementek a vendéglátó-ipari egységbe, mert üdítôt, cigarettát és sört szerettek volna vásárolni. T. Erika ismét megtagadta a kiszolgálást, azt mondta nekik, hogy ezek után sem lesznek kiszolgálva. A helyi kisebbségi szószóló ismét irodánkhoz fordult, hogy hiába minden erôfeszítésünk, hiába a bírósági út, az italboltot ugyanúgy nem látogathatják, mint azt megelôzôen. A panaszt követôen mi is úgy ítéltük meg, hogy valóban tenni kell még valamit a romák érdekében, hogy tényleg megszûnjön ez a probléma. Arra az elhatározásra jutottunk, hogy egy újabb bírósági eljárás, egy újabb per a – személyiségi jogaiban sértett emberek érdekében – talán megoldást hozhat. 1999. november 10-én újabb keresettel fordultunk a B-i Városi Bírósághoz. Ezúttal is azt kértük, hogy állapítsa meg, hogy az alperes megsértette Sz. Istvánné, O. András és Sz. István személyiségi jogait, kötelezze az alperest a jogsértés abbahagyására, és tiltsa el a további jogsértéstôl, továbbá kértük azt is, hogy fizessen meg a felpereseknek 100-100 000 forintot nem vagyoni kár címén. A felpereseket ebben az ügyben is DR. FURMANN IMRE ügyvéd képviseli. A per jelenleg folyamatban van, ítélet még nem született.

r 85 s

FEHÉR FÜZET 2000

H. község Irodánkat 1999 decemberében kereste meg A. Józsefné és több helyi roma szülô H. községbôl azzal a panasszal, hogy a helyi általános iskola igazgatónôje véleményük szerint nem megfelelô módon bánik a roma tanulókkal, több alkalommal megtörtént, hogy cigányellenes kifejezéseket használt a gyerekek elôtt („az összes cigánygyereket meszes gödörbe kéne hányni”), illetve amióta ô vezeti az iskolát, gyakran elôfordul a tanulók fizikai bántalmazása és más megalázó büntetések alkalmazása. Elmondták, hogy az iskolán belül van egy általuk csak „cigány iskolának” nevezett rész, ahová kizárólag cigánygyerekek járnak. Mint késôbb kiderült, ez a „cigány iskola” valójában a normál tagozattal párhuzamosan mûködô eltérô tantervû osztályokat jelenti.13 A szülôk szerint az iskola ezen eltérô tantervû tagozatán tanuló gyerekek nem részesülnek megfelelô oktatásban, írni – olvasni sem tanulnak meg rendesen, és az alapvetô ismereteket sem sajátítják el. Sérelmezték, hogy a tanárok közül többen, de elsôsorban az igazgatónô sokszor bántó, megalázó módon beszél velük, és az is elôfordult elmondásuk szerint, hogy a gyerekekkel üzent haza a szülôkre nézve rendkívül sértô dolgokat („Apád csak enni, inni, meg gyereket csinálni tud”). A szülôk szerint az iskola és a romák viszonya az igazgatóváltást követôen romlott meg ennyire, és szerintük az igazgatóváltásra is azért került sor, mert az elôzô vezetés „cigánypárti” volt, amelyet nem nézett jó szemmel a település polgármestere és képviselô-testülete. Irodánk a bejelentést követôen több alkalommal járt a helyszínen, beszéltünk valamennyi érintettel, illetve felkértünk egy pszichológust, hogy készítsen szakvéleményt egyes gyerekekrôl. Kíváncsiak voltunk arra, vajon egy kontroll csoporttal végzett összehasonlító intelligencia vizsgálat során milyen teljesítményt nyújtanak a normál tagozat és az eltérô tagozat tanulói. A vizsgálat másik célja az volt, hogy megpróbáljuk kideríteni, valóban elôfordul-e a gyerekek fizikai bántalmazása az iskolában, és ha igen, ez milyen nyomot hagy a lelkükben, hogyan hat személyiségükre. A vizsgálaton húsz fô vett részt, tizenkét eltérô tantervû, és nyolc normál osztályba járó tanuló. Egy személyiségvizsgálatra került sor, melynek során az Eysenc-féle Személyiség Kérdôív felnôtt változatát használta a pszichológus, és egy intelligenciavizsgálatra (Raven-teszt felnôtt változata). A személyiségvizsgálat eredményeibôl kiemelhetô, hogy a neuroticizmus értéke (szorongás, emocionalis labilitás) igen magas volt egy kivétellel valamennyi gyereknél, és magas értéket mutattak a pszichotikus skálán is {impulzitás, agresszivitás). A pszichológus véleménye szerint ez azt jelenti, hogy a büntetéstôl, elítéléstôl, fájdalomtól való félelem „viselkedési zavarban” „rosszaságban” jelentkezik.14 Ez a viselkedészavar erôsen gátolja teljesítményüket, és megnyilvánulásaik alapján fogyatékosnak tûnhetnek. Az intelligenciavizsgálat eredményei még meglepôbbek voltak: a normál és a fogyatékos tantervû osztály tanulói egyaránt átlagos teljesítményt mutattak. Amennyiben a vizsgálaton részt vevô két „fogyatékos” gyerek nulla pontos eredményét nem vesszük figyelembe, a „fogyatékos csoport” teljesítményátlaga magasabb a normál csoporténál! Vagyis az intelligenciavizsgálat terén a H-i általános iskola vizsgálaton részt vevô normál és eltérô tantervû tagozatán tanuló tizennyolc gyerek között semmilyen különbséget nem lehet

13 Idén szeptemberben is indult egy tisztán cigány osztály, az órarend alapján arra következtetünk, hogy felzárkóztató osztály lehet. Az érthetetlen csak az, hogy ide iskolázták be többek között A. J-né kisebbik gyermekét is, holott 2000. február 22-én a B-i nevelési tanácsadó iskolaérettségi vizsgálatot végzett a kislánnyal, és az ez alapján elkészült javaslatában nem találunk utalást arra, hogy a gyermeknek felzárkóztató osztályban lenne helye, a javaslat alapján az „általános iskolai tanulmányait a 2000/2001-es tanévben megkezdheti”. 14 Tényfeltárásunk során, amikor az igazgatónôvel és a tanárokkal beszélgettünk, felmerült a büntetés fizikai formájának alkalmazása is. Mind a tanárok, mind az igazgatónô elismerte, hogy idônként „rákényszerülnek” ilyen eszköz alkalmazására, ennek azonban a gyerekek elviselhetetlen rosszasága és agresszivitása az oka, és csak olyankor használják, ha egy másik gyereket kell az egyikkel szemben megvédeni (?). Ezzel ellentétben A. J- né külön sérelmezte, hogy egyik kisegítô osztályba járó kislányának fejét egy alkalommal az igazgatónô az utcán egy teli kólás dobozzal ütötte úgy, hogy a fém doboz több helyen benyomódott. A gyermek elkövetett egy iskolai lopást, melyet nem vallott be, és ez váltotta ki az igazgatónôbôl – melyet egyébként ô sem tagad – a fizikai bántalmazást. Ezt követôen a fogyatékosnak nyilvánított gyermek ügyében fegyelmi tárgyalást tartottak, ahol a közoktatási törvény által kiszabható legsúlyosabb büntetést szabták ki rá: áthelyezés másik iskolába, hat hónapra felfüggesztve.

r 86 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT EGYÉB ÜGYEKBÔL

tenni. A vizsgálatoknak még egy fontos tanulsága is volt: a normál osztályból négy, az eltérô tantervûbôl hat gyermeknél talált a pszichológus részképesség-kiesésre (dyslexia, dysgraphia), valamint idegrendszeri éretlenségre utaló jeleket. E részképesség zavarokat – annak ellenére, hogy az eltérô tantervû osztályok valamennyi tanulóját vizsgálta az Országos Szakértôi és Rehabilitációs Bizottság – eddig senki nem ismerte fel, és így kezelésükre sem történt semmilyen lépés. A pszichológus szerint a részképesség-kiesés kezeletlensége akadályozza a gondolkodást, nehezíti a tanulást, és a sorozatos kudarcok miatt viselkedészavarhoz vezethet, és végül a normál értelmû gyerek fogyatékos tüneteket mutathat. Fel kell hívnunk a figyelmet arra is, hogy az iskola eltérô tantervû osztályaiban nem tanít gyógypedagógus, ilyen végzettségû tanerô az egész iskolában nincsen. Gyakorlatilag ugyanazok a tanárok tanítanak mind a normál, mind az eltérô tantervû osztályokban. Kérdés tehát, hogy a fogyatékos tanulóra felvett dupla fejkvótát hogyan fordítja az iskola ezen gyerekek megfelelô fejlesztésére, képzésére. A-né, majd késôbb 2000. február 22-én az Irodánk is a község önkormányzatához, mint az iskola fenntartójához fordult, és kérte az ügy kivizsgálását, különös tekintettel az igazgatónô magatartására, és az iskolában a szülôk szerint elterjedt fizikai bántalmazásra. A felsorolt panaszokat azonban a polgármester 2000. március 31-én kelt levelében alaptalannak minôsítette és elutasította. Irodánkban kezdetben felmerült a peres eljárás lehetôsége, ezt azonban késôbb elvetetettük, mert úgy láttuk, hogy egy akár évekig is elhúzódó peres eljárás semmiképpen nem szolgálná az érintett gyerekek érdekeit, és nagyon nehézkesnek láttuk a bizonyítás lehetôségét is. Úgy gondoltuk továbbá, hogy a H-i iskolában tapasztaltak nem elsôsorban peres eljárások keretében megoldható kérdések, sokkal összetettebb társadalmi problémákra vezethetôk vissza, és az iskolarendszer, illetve a tanár – tanító képzés változásai, illetve az értelmi fogyatékosság megállapításához ma használt vizsgálati módszerek változásai nélkül nem születhetnek valódi megoldások. Több szociológiai kutatás, illetve a kisebbségi ombudsman 1999-es jelentése is felhívja a figyelmet arra az országos problémára, hogy a cigány tanulók szegregációjának egyik formája a tanulók enyhe értelmi fogyatékosok részére létrehozott eltérô tantervû osztályokba, iskolákba való átirányítása. Becslések szerint az ilyen intézményekben tanuló gyerekek több mint fele cigány származású, tehát hatszor-hétszer nagyobb az arányuk, mint a közoktatási rendszer egészében.15 H. község iskolája nagyon jó példája ennek a jelenségnek: az iskola eltérô tantervû osztályainak valamennyi tanulója roma származású! Mint ahogy már fent is írtuk, az általunk felkért pszichológus véleménye szerint az általa vizsgált eltérô tantervû osztályban tanuló gyerekek nem tekinthetôk értelmi fogyatékosnak. Felhívta a figyelmet azonban, a kezeletlenül hagyott részképesség zavarokra, és a nagyon erôs szorongásra. Megfelelô kezelés és foglalkozás esetén azonban ezek a gyerekek – véleménye szerint – normál tantervû osztályokban oktathatók, felesleges, sôt kifejezetten káros eltérô tantervû osztályokba való helyezésük. Ezek a megállapítások az iskola mellett a szakértôi bizottságok felelôsségét is felvetik, hiszen valamennyi gyerek szakértôi bizottsági javaslatra lett áthelyezve. Az a tény azonban, hogy az áthelyezésekre már évekkel ezelôtt került sor, további aggályokat vetett fel bennünk az esetleges peres eljárással kapcsolatban. Végül úgy döntöttünk, hogy az Oktatási Jogok Miniszteri Biztosát kérjük fel egy vizsgálat lefolytatására, és a szülôk – tanárok közti konfliktus terén a felek lehetséges megoldások felé való irányítására. Ezek alapján 2000. november 8-án levélben kértük az eset kivizsgálását, különös tekintettel az alábbi pontokra: Megvalósul-e a helyi általános iskolában a gyerekek fizikai bántalmazása, hozzájárul-e ehhez az iskola igazgatónôjének magatartása? Valóban elterjedt-e az iskolában a cigány tanulóknak és szüleiknek roma származására vonatkozó sértô kifejezések használata? Mi az oka annak, hogy az iskola eltérô tantervû osztályában kizárólag

15

Míg az enyhén értelmi fogyatékosok nagy részét sok országban normál osztályokban tanítják egészséges társaikkal együtt integráltan, addig Magyarországon erre gyakorlatilag nincs példa. Egy a Jelentés a magyar közoktatásról 2000 címû kötetben megjelent tanulmány szerint az enyhe tanulási nehézséggel küzdô gyerekek hetven százaléka önálló speciális iskolákba jár, a többiek pedig normál iskolák speciális osztályaiba, mindkét esetben egészséges társaiktól elkülönítve. Egy nemrégen közzétett kutatás – amelyet a Delphoi Consulting tavaly végzett – arra a megállapításra jutott az általa vizsgált intézményekben, hogy a gyógypedagógiai képzésben részt vevôknek közel 80–90 százaléka roma származású!

r 87 s

FEHÉR FÜZET 2000

roma gyerekek vannak, illetve a 2000. szeptemberében indult elsô osztály felzárkóztató tagozatán szintén csak cigány tanulók tanulnak? Elképzelhetô-e, hogy ezek az osztályok inkább szolgálják a nehezebben kezelhetô, nehezebben beilleszkedô roma gyerekek elkülönítését, mint esetleges felzárkóztatását, vagy képességeiknek megfelelôbb oktatását. Bár a törvény elôírja az eltérô tantervû osztályokban tanuló gyerekek képességeinek rendszeres felülvizsgálatát [14/1994. MKM rendelet, 17.§ (3), 20. § (4)] ez a legtöbbek esetében nem történt meg. Ugyanígy a pedagógusnak is figyelemmel kellene kísérnie az eltérô tantervû osztályok tanulóinak fejlôdését, képességeinek alakulását, és abban az esetben, ha felmerül, hogy a tanuló normál osztályba visszairányítható lenne, akkor ezt kezdeményeznie kellene. Ilyen a h-i általános iskolában még nem fordult elô. A közoktatási tv. 30. §-a elôírja, hogy az eltérô tantervû tagozatoknak rendelkezniük kell meghatározott speciális személyi és tárgyi feltételekkel, melyek szükségesek a fogyatékosnak minôsített gyermekek különleges gondozásához, oktatásához. Felmerül a kérdés, hogy a h-i általános iskola eltérô tantervû tagozatán megvalósulnak-e ezen törvényben rögzített feltételek úgy, hogy az iskolában gyógypedagógiai végzettségû oktató nem dolgozik. Megvalósulnak-e a közoktatási törvény 4. § (7)-ben foglaltak a hátrányos megkülönböztetés tilalmáról; a 10. §-ban foglaltak, különös tekintettel a gyermek személyiségének, emberi méltóságának, jogainak tiszteletben tartására, a megalázó büntetésnek vagy bánásmódnak a tilalmára, és arra, hogy a tanulónak joga van ahhoz, hogy képességeinek, érdeklôdésének, adottságainak megfelelô oktatásban részesüljön? Megvalósul-e a törvény 19. § (7) b) pontja, mely szerint a pedagógus alapvetô feladata, hogy tevékenysége során figyelembe vegye a gyermek, tanuló egyéni képességét, tehetségét, fejlôdésének ütemét, szociokulturális helyzetét, fogyatékosságát, segítse a bármilyen okból hátrányos helyzetben lévô gyermek felzárkózását. Végül kértük, hogy az Oktatási Jogok Biztosának vizsgálata terjedjen ki arra is, van-e az iskolában bármilyen megkülönböztetés a roma és nem roma tanulók között a roma tanulók kárára, illetve nem sérül-e az iskola vezetése, és egyes pedagógusok részérôl a roma tanulók emberi méltósághoz való joga.

K. András K. András 25 éve tartó tanári munkaviszonyát megszüntették, mivel a munkaügyi felügyelô által tartott alkoholszondás ellenôrzés során kiderült, hogy véralkohol-koncentrációja 0,4 ezrelék. Bár az eset egyetlenegyszer fordult elô, a Munkaügyi Bíróság az elbocsátás büntetését megalapozottnak tartotta. K. András egy kis falu általános iskolájában 25 éve tanító pedagógus, aki több mint 10 éve kisegítô osztályokban, elsôsorban roma származású gyermekeket tanít. 2000. május 31-én a munkaügyi felügyelô által tartott alkoholszondás ellenôrzés folyamán kiderült, hogy K. András véralkohol-koncentrációja 0, 4 ezrelék. Az elindított fegyelmi eljárás következtében K. Andrást elbocsátották munkakörébôl, a büntetést az elsôfokú munkaügyi bíróság is megalapozottnak tartotta. Az eljárás során K. András elismerte, hogy a vizsgálatot megelôzô napon a szokásosnál több alkoholt fogyasztott, valamint kora reggel is megivott egy fél deci szilvapálinkát, ám a fegyelmi büntetést túl súlyosnak tartja. A helyi kisebbségi önkormányzat, valamint a szülôk egyértelmûen védelmezik K. Andrást, szeretnék, ha továbbra is taníthatna, hiszen véleményük szerint K. András szakmai munkájához nem fér kétség, s a kisegítô iskolában folyó nehéz, nagy kitartást igénylô munkát hosszú évek óta lelkiismeretesen s eredményesen végzi. A faluban aláírásgyûjtés kezdôdött, kb. kilencven szülô állt ki K. András mellett. Az ítélkezési gyakorlat szerint a 0,4 ezrelék mértékû véralkoholszint igen enyhe fokú alkoholos állapotnak tekinthetô, a 0,8 ezrelék vagy az azt meghaladó véralkoholszintnél állapítható meg az alkoholos befolyásolt állapot. Természetesen súlyos vétek, ha egy pedagógus munkavégzése során alkoholos állapotban van, mégis álláspontunk szerint, tekintettel a körülményekre az elbocsátás büntetése nem áll arányban a cselekmény súlyával. Ez a büntetés r 88 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT EGYÉB ÜGYEKBÔL

egy 50 év feletti, falun élô tanárt további hátrányokkal súlyt, gyakorlatilag ellehetetleníti, a késôbbi munkavállalási esélye igen csekély. Az eljárásban a NEKI csupán megfigyelôként vesz részt; K. András az elsôfokú bíróság ítélete ellen fellebbezett, másodfokon nem született még ítélet.

Ember és társadalom címû segédkönyv 1998-ban jelent meg az Apáczai Kiadó gondozásában az Ember és társadalom, társadalmi, állampolgári és gazdasági ismeretek, az általános iskola 5. osztálya és a 10-12 éves korosztály számára. A könyv szerepel az Oktatási Minisztérium Közoktatási Segédkönyvjegyzékében. 2000 szeptemberében V. Mária ötödik osztályos roma kislány édesanyja kereste fel a Roma Sajtóközpont szerkesztôségét. A iskolában ugyanis a könyv cigányságról szóló fejezetét tanulták, és az abban szereplô állítások számára sértôek és megalázóak voltak. Ezért amikor hazament azt mondta az édesanyjának, hogy ô nem akar többet iskolába járni. Mindjárt a fejezet második bekezdésében a következôket olvashatjuk: „A romák nagy része nem tudta és nem is akarta a polgári európai életformát felvenni.” Majd: „ugyanakkor azonban elvállalták a hóhérmesterséget (állítólag ôk kínozták halálra Dózsa Györgyöt és társait, bár ebben az esetben csak parancsot hajtottak végre) és a kémkedést is.” Találhatunk a könyvben szép számmal tárgyi tévedéseket is: „Ezeknek az embereknek a létszáma jóval kevesebb a többséget alkotó egyéb lakosság létszámánál, ezért szokás kisebbségnek, más néven etnikumnak is nevezni ôket. Vagy: „A cigányság két saját nyelvet használ a »beás«-t és a »póvári«-t.” A fejezet végkövetkeztetése még ezeknél is megdöbbentôbb: „A cigányság egy részének életére rányomja bélyegét a bûnözés. A cigányságot neveléssel, tanulással lehet olyan színvonalra emelni, ahol munkával be tud illeszkedni a társadalomba. Ehhez nagyon sok türelemre és hosszú idôre lesz szükség. De nincs jobb, nincs más út.” A Roma Sajtóközpont munkatársai keresték meg irodánkat és kérték segítségünket. Mi felvettük a kapcsolatot az Oktatási Jogok Biztosával, ahol többek között roma szervezetek panaszára vizsgálatot indítottak a könyvben szereplô elôítéletes kijelentésekkel kapcsolatban. A vizsgálat során megállapítást nyert, hogy a sérelmezett fejezet alkalmas a cigány kisebbséghez tartozók, különösen a tanulók emberi méltóságának megsértésére, azaz sérti a Magyar Köztársaság Alkotmányában minden magyar állampolgár számára biztosított emberi méltósághoz való jogot.16 Illetve sérti a közoktatási törvényben szabályozottakat, miszerint a gyermek, illetve a tanuló személyiségét, emberi méltóságát és jogait tiszteletben kell tartani, és védelmet kell számára biztosítani fizikai és lelki erôszakkal szemben.17 Rendelkezik továbbá a jogszabály arról is, hogy a tanuló joga különösen, hogy vallási, világnézeti vagy más meggyôzôdését, nemzeti, vagy etnikai önazonosságát tiszteletben tartsák.18 A biztos által felkért szakértôk véleménye szerint „a könyv romákról szóló fejezetében tárgyi tévedésekkel, olyan csúsztatásokkal, amelyek mindig a romákra nézve kedvezôtlen megfogalmazásokhoz vezetnek, valamint negatív elôítéleteket tükrözô, vagy azokat erôsítô fordulatokkal találkozhatunk”19. 16

1949. évi XX. törvény A Magyar Köztársaság Alkotmánya 54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektôl senkit nem lehet önkényesen megfosztani. 17 1993. évi LXXIX. törvény a közoktatásról 10. § (2) A gyermek, illetve a tanuló személyiségét, emberi méltóságát és jogait tiszteletben kell tartani, és védelmet kell számára biztosítani fizikai és lelki erôszakkal szemben. A gyermek és a tanuló nem vethetô alá testi fenyítésnek, kínzásnak, kegyetlen, embertelen megalázó büntetésnek vagy bánásmódnak. 18 Ua. 11. § (1) A tanuló joga különösen, hogy h) vallási, világnézeti vagy más meggyôzôdését, nemzeti vagy etnikai önazonosságát tiszteletben tartsák, és azt kifejezésre juttassa, feltéve, hogy e jogának gyakorlása nem ütközik jogszabályba, nem sérti másoknak ezt a jogát, és nem korlátozza a társai tanuláshoz való jogának gyakorlását; 19 Részlet az Oktatási Jogok Biztosának megállapításából.

r 89 s

FEHÉR FÜZET 2000

Kiderült a vizsgálat során az is, hogy 1998-ban a kiadó kérte a kiadvány tankönyvvé nyilvánítását, amelyet ekkor az oktatási miniszter megtagadott. A következô évben került fel a segédkönyv listára, mivel a segédkönyvjegyzékbe való felkerüléshez a jelenlegi jogszabályok nem írják elô a könyvek szakértôi vizsgálatát. A vizsgálat eredményeképpen az Oktatási Minisztérium képviselôje felkérte a kiadót, hogy a könyvet vonja vissza az iskolákból, és egyúttal tájékoztatta, hogy a 2001–2002. évi segédkönyvjegyzékbe történô felvételi kérelmét elutasítja. A kiadó ennek a felkérésnek eleget tett. Mindezeken túlmenôen a minisztériumban megkezdôdött az a rendeletmódosító munka, mellyel a jövôben a hasonló esetek elkerülhetôk lesznek. Megszûntetik a segédkönyvjegyzéket, ezzel elkerülvén azt, hogy szakmai minôsítés nélkül kerülhessenek be könyvek a minisztérium által kiadott hivatalos jegyzékbe.

M. város M. város képviselô-testületének egy ülésére a hátrányos helyzetû családokból iskolába kerülô gyermekek oktatására, nevelésére elôterjesztés készült, amely elfogadása s megvalósítása álláspontunk szerint szegregációhoz vezetne. A helyi lakosok és a NEKI nyomásának engedve a képviselô-testület az elôterjesztést végül nem tárgyalta. M. város képviselô-testületének 2000. június 28-i ülésére a hátrányos helyzetû családokból iskolába kerülô gyermekek oktatására, nevelésére speciális és komplex önkormányzati program kidolgozására elôterjesztés készült. Az elôterjesztés javasolta az általános iskolákban a kis létszámú fejlesztô, felzárkoztató osztályok létrehozását. Az elgondolás szerint ezekben az osztályokban hátrányos helyzetû – általában roma származású – gyermekek tanulnának lassúbb tempóban, s a felzárkózás ütemének megfelelôen kerülnének vissza társaik közé. Továbbá hasonló jellegû csoportok indítását javasolták az óvodákban is. Álláspontunk szerint ez az eljárás egyértelmûen szegregációhoz vezet, amelynek következtében a hátrányos helyzetû gyermekek – elsôsorban a roma származású gyermekek – elkülönítetten tanulnának az óvodától akár az általános iskola befejezéséig. Szerencsére a helyi cigány kisebbségi önkormányzat elnöke az elôterjesztés tárgyalása elôtt megkereste irodánkat, valamint tájékoztatta a képviselô-testületet, hogy a NEKI egy jogász munkatársa részt kíván venni az elôterjesztés megvitatásán. Így a munkatársunk a képviselô-testület ülésére érkezve azt tapasztalta, hogy az elôterjesztés megvitatását levették a napirendi pontok közül, s a kérdéssel a késôbbiekben sem kívánnak foglakozni.

K. Antal és V. László 1999. december 30-án a Nógrád megyei É. község egyik szórakozóhelyén tartózkodott K. Antal és V. László helyi roma lakosok. Körülbelül fél óra elteltével egy nagyobb, vadászokból álló társaság érkezett, és mint kiderült, kerestek valakit, aki szintén a szórakozóhelyen tartózkodott. Az illetôt, aki maga is roma származású többen körbefogták, és az egyik vadász kést szegezett a nyakához. K. Antal ekkor szólt, hogy ne bántsák, mire a férfi durva szavak kíséretében ôt is megfenyegette, illetve V. Lászlót – aki szintén megpróbált segíteni – szájon ütötte. K. Antal ezután hazament és telefonált a b-i rendôrségre, majd visszament a szórakozóhelyre, amely ekkor már be volt zárva, és néhány roma álldogált kint az ajtó elôtt. Megérkeztek a rendôrök és a vadászokból álló társaság is kijött az utcára. A rendôrök elsôsorban a romákat kérdezgették, hogy mi történt, a vadászokkal nem nagyon r 90 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT EGYÉB ÜGYEKBÔL

foglalkoztak, azok pedig tagadták, hogy bármit is tettek volna bent a szórakozóhelyen. Ezután a rendôrök a romákat akarták bevinni a kapitányságra, de többek kérlelésére, könyörgésére erre nem került sor. Miután a rendôrök eltávoztak a helyszínrôl K. Antal és V. László még visszamentek a szórakozóhelyre, de ekkor már csak a pultos és az egyik vadász volt ott. Lecigányozták és megfenyegették ôket, amiért rendôrt hívtak. 2000. január 18-án a sértettek feljelentést tettek a körzeti megbízottnál. Ezt követôen keresték meg irodánkat és kérték segítségünket. Irodánk sértetti képviselôt biztosított a panaszosoknak DR. FURMANN IMRE ügyvéd személyében. A képviselô felvette a kapcsolatot a nyomozóhatósággal, amelynek eredményeképpen kiderült, hogy elrendelték a nyomozást a Büntetô Törvénykönyv20 271. § (1) bekezdésébe ütközô és aszerint minôsülô garázdaság vétségének alapos gyanúja miatt J. József ellen. 2000. augusztus 2-án a nyomozóhatóság a nyomozást megszüntette, mivel a nyomozás adatai alapján nem állapítható meg bûncselekmény elkövetése, és az eljárás folytatásától sem várható eredmény. A határozat indokolásában kifejti, hogy a tanúk vallomásai között ellentmondások voltak, és a szembesítések sem vezettek eredménye, mert valamennyi tanú fenntartotta a korábbi vallomást. „Figyelemmel azon körülményre, hogy a lefolytatott eljárás során olyan meggyôzô bizonyíték, ami egyértelmûen alátámasztotta volna, hogy a kérdéses bûncselekményt J. József elkövette volna, beszerezni nem volt lehetséges. Arra nézve, hogy a vendéglátóipari egységben ezen személyek nyilvánvaló közösségellenes magatartást tanúsítottak volna, illetve, hogy magatartásuk alkalmas lett volna arra, hogy másokban riadalmat, megbotránkozást keltsen, nem volt lehetséges.”21 Illetve, hogy ezt a tanúk sem tudták sem megerôsíteni, sem kizárni, a nyomozást megszüntették. A sértetti képviselô a megszüntetô határozat ellen panaszt terjesztett elô, mert úgy érezte, hogy az indokolás nem említ olyan bizonyítékokat, amelyek a tényállás megnyugtató tisztázása érdekében elengedhetetlenek. A B-i Városi Ügyészség 2000. szeptember 6-án kelt határozatában a panaszt elutasította. Az indokolás szerint „az ügy a történeti tényállást illetôen számos bizonyítási problémát vet fel, a vallomásokban mutatkozó ellentmondások, (amik az állítás-tagadás viszonyában állnak egymással, tetézve azzal, hogy maguk a sértettek sem minden ellentmondástól mentesen emlékeznek, hivatkozva a történtekre) nyomozati eszközökkel feloldhatatlanok, ez pedig okszerûen vezetett az eljárás megszüntetéséhez.” 22

D. város D. Város Rendôrkapitányságának két szolgálatban lévô rendôre igazoltatta az utcán haladó, roma származású K. család tagjait. A család elmondása szerint a rendôrök származásukra tettek gúnyos megjegyzéseket az intézkedés során. 2000. március 27-én K. Ferencné testvérével, nagykorú fiával, annak kisfiával, valamint két kiskorú gyermekével D. város egy forgalmas útjának járdáján haladtak, amikor egy rendôrautó irányjelzés nélkül eléjük vágott. Elmondásuk szerint két rendôr szállt ki az autóból, és igazoltatták a társaságot, melynek során gúnyos megjegyzéseket tettek származásukra. Az igazoltatás indokát kérdésükre nem közölték, bemutatkozni nem voltak hajlandóak. Állításuk szerint a rendôrök az igazoltatás során az igazoltatott személyektôl azt is megkérdezték, hogy van-e munkahelyük. K. Miklósné elmondta, hogy ô nyugdíjas, mire a rendôrök „büdös cigánynak”,

20

1978. évi IV. törvény a Büntetô Törvénykönyvrôl. Részlet a megszüntetô határozatból. 22 Részlet a panaszt elutasító határozatból. 21

r 91 s

FEHÉR FÜZET 2000

„munkakerülônek”, „tolvajnak” nevezték ôket. Mivel K. Ferencnénél és testvérénél nem volt személyi igazolvány, a kb. 800–1000 méter távolságra lévô lakásukra akarták K. Miklósné fiát biciklivel hazaküldeni, azonban a rendôrök ezt nem engedték. Ehelyett a két asszonyt a rendôrautóba ültették, majd kerülôúton – kifejezetten megszégyenítés céljából – vitték ôket a rendôrkapitányságra. A rendôrségen fogdába zárták az asszonyokat, s csupán akkor engedték szabadon ôket, amikor kb. egy óra után a családtagok behozták személyi igazolványukat. Álláspontunk szerint a rendôri intézkedés mélyen sértette az igazoltatottak emberi méltóságát. A rendôrségrôl szóló23 törvény 15. §-a megfogalmazza az arányosság követelményét, hogy a rendôrségi intézkedés nem okozhat olyan hátrányt, ami nyilvánvalóan nem áll arányban az intézkedés törvényes céljával. Ugyanezen törvény 16. § (3) bekezdése szerint a rendôr nem alkalmazhat kínzást, kényszervallatást, kegyetlen, megalázó, embertelen bánásmódot. A NEKI a sértettek nevében panaszt tett a rendôri intézkedés ellen. A D. Városi Rendôrség a panaszt alaptalannak tartotta azzal, hogy az intézkedés jogszerû volt. A rendôrök elmondása szerint állampolgári bejelentés érkezett, miszerint K. Miklósné és társai megfenyegették, bántalmazták A. Anikót. Állításuk szerint ezért került sor az igazoltatásra, viszont mindezt nem közölték velük, a bûncselekményre vonatkozóan nem hallgatták ki ôket, s büntetôeljárás sem indult ellenük. Így a rendôrség határozata ellen a NEKI fellebbezéssel élt, s a megyei rendôrkapitányság kifogásainknak helyt adva, új eljárásra utasította az elsôfokú hatóságot. A városi rendôrkapitányság azonban – álláspontunk szerint – ismét nem kellô körültekintéssel vizsgálta meg az ügyet, s következetesen a korábbi álláspontjára helyezkedett. Ezen határozat ellen ismét fellebbezéssel éltünk, kérve, hogy az ügy megvizsgálására másik rendôrséget jelöljenek ki. A megyei rendôrség egyetértett álláspontunkkal, így jelenleg a rendôri intézkedés jogszerûségét egy másik, kijelölt rendôrkapitányság vizsgálja. Idôközben a kijelölt rendôrkapitányság is befejezte a vizsgálatot, több ponton tételesen cáfolva a sértettek elôadását, és az eljárást ismételten megszüntették. A határozat ellen nem jelentettünk be további panaszt.

B. András B. András 2000. március 26-án a déli órákban barátait kísérte ki a Keleti pályaudvarra. Az egyik vágány mellett feltûnt neki egy csoportosulás. A vágánynál két rendôr és spanyol turisták álltak. B. András egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az egyik rendôr a vállánál fogva tart egy vélhetôen roma származású fiatalembert, és jobb lábával bal vádlijába belerúg. Ekkor odament és feltette a kérdést, hogy miért rúgott bele a rendôr a fiatalemberbe. A válasz erre a következô volt, „mert zsebes”, mire B. András azt felelte, hogy akkor sem rúghatja. A rendôr ekkor elengedte a fiatalembert, aki el is távozott a helyszínrôl. B. Andrást, aki még ekkor is ott állt a vágány mellett, a rendôrök igazoltatták, és mikor megkérdezte, hogy erre miért van szükség, azzal fenyegetôztek, hogy beviszik. Az igazoltatást követôen B. András beszélgetni kezdett a spanyol turistacsoporttal, akik elmondták, hogy meglopták ôket, de nem a két rendôr által elfogott fiatalember, hanem valaki más, aki másmilyen ruhát viselt, mint az, akit a rendôri inzultus ért. Az eset után B. András felkereste irodánkat és kérte segítségünket abban, hogy ô, mint szemtanúja az eseményeknek, illetve mint az intézkedés kifogásolója, milyen jogi lépéseket tehet.

23

A Rendôrségrôl szóló 1994. évi XXXIV. törvény.

r 92 s

A 2000-BEN ÉRKEZETT EGYÉB ÜGYEKBÔL

2000. március 30-án tanácsunkra feljelentést tett a Fôvárosi Ügyészségi Nyomozóhivatalban. A nyomozóhivatal hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás vétségének alapos gyanúja miatt rendelte el a nyomozást, amelyet 2000. augusztus 28-án kelt határozatával meg is szüntetett, mert állápontja szerint a fent leírt cselekmény nem bûncselekmény.24 Az indokolásban kifejti, hogy az intézkedô rendôrök nem tettek mást, csak a ruházatát vizsgálták át a fiatalembernek, aki a nemzetközi expresszen tartózkodott, és mindketten tudták, hogy hajléktalan, többszörösen büntetett elôéletû személy. Álláspontjuk szerint: „A vonatkozó szabályok szerint a rendôrnek a ruházat átvizsgálását25 úgy kell végrehajtani, hogy az intézkedés alá vont személy vállát egyik kezével megfogja, széles terpeszállásba kényszeríti, majd elôször az egyik kezével, majd a másik kezével ruházatát végigtapogatja, zsebeit átvizsgálja. Az intézkedés biztonságos elvégzéséhez szükséges terpeszállást, amennyiben az intézkedés alá vont önként nem veszi fel, a rendôr ezt úgy biztosítja, hogy lábával az intézkedés alá vont személy alsó lábszárára irányuló rúgással ezt kikényszeríti.”26 Nem történt tehát más, csak az intézkedés alá vont személyt próbálta meg ebbe a testhelyzetbe kényszeríteni a rendôr, és ezt látta meg B. András. A megszüntetô határozat ellen DR. FURMANN IMRE ügyvéd, mint a feljelentô jogi képviselôje panasszal élt. Indokolásában kitért arra, hogy „B. András azonban azt is elmondta, hogy a rúgás valóban az alsó lábszárra irányult, amikor a sértett szemben állt a rendôrrel, de a külsô lábszárra, amely rúgás viszont nem alkalmas arra, hogy a terpeszt kikényszerítse, mert terpeszállás helyett az intézkedés alá vont személy maximum elesni tud. A feljelentô azt nem látta, hogy D. Zoltán terpeszben állt volna, háttal a rendôrnek, és hogy bármelyik rendôr ôt végigtapogatta volna. Az ô jelenlétében nem került sor D. Zoltán igazoltatására sem, nem vettek el tôle semmilyen igazolványt és nem is adtak neki vissza. Illetve: nem került sor szembesítésre az eljárás során, sem a feljelentô és a rendôrök, sem a tanúként meghallgatott Vesna T. között. Erre mindenképpen szükség lett volna az ellentmondások tisztázása érdekében.”27 A Fôvárosi Fôügyészség 2000. november 6-án kelt határozatában a jogi képviselô panaszának helyt adott, megállapította, hogy a nyomozás során a tényállást hiányosan derítették fel, a megalapozott érdemi döntés meghozatalához további nyomozati cselekmények elvégzése szükséges. Mindezek alapján elrendelte a nyomozás továbbfolytatását.

M. Gusztáv 2000. november 7-én az S. Városi Ügyészség a roma származású M. Gusztáv ellen hivatalos személy elleni erôszak bûntette és könnyû testi sértés vétsége miatt vádindítványt nyújtott be az S. Városi Bírósághoz. Az ügyben tárgyalást még nem tartottak. A vádindítvány szerint M. Gusztáv kamatmentes kölcsönigénylési kérelmét a F. községi Önkormányzat Képviselô-testülete a 2000. augusztus 17-én tartott ülésén elutasította. A képviselô-testületi ülést követôen a gyanúsított E. Miklós polgármestertôl érdeklôdött kérelmének elbírálásáról, majd a döntés közlését követôen szidalmazni és fenyegetni kezdte a polgármestert. E. Miklós a gépkocsija irányába indult, mire M. Gusztáv hátulról ököllel a sértett fejét a bal fültöve táján megütötte.

24

1973. évi I. törvény a büntetôeljárásról 139. § (1) bekezdés a, pont. 1994. évi XXXIV. törvény a rendôrségrôl 29. § (4) bekezdés. 26 Részlet a nyomozást megszüntetô határozatból. 27 Részlet a panaszból. 25

r 93 s

FEHÉR FÜZET 2000

M. Gusztáv elmondása szerint E. Miklós sértegette, szidalmazta M. Gusztáv feleségét a polgármester által üzemeltetett bolt elôtt, amikor a kölcsön elbírálása felôl érdeklôdött. Ekkor a helyszínre érkezô M. Gusztáv szóváltásba keveredett E. Miklóssal, de elmondása szerint ô nem bántalmazta a polgármestert. A NEKI megfigyelôként vesz részt az ügyben, tárgyalást még nem tartott a bíróság.

R. László R. László a polgármesteri hivatalban összeszólalkozott a jegyzôvel, aki kihívta a rendôröket. R. László elmondása szerint a rendôrök többször megpofozták, megverték a hivatal elôtt. A rendôrök ellen indított nyomozást bizonyítottság hiányában az ügyészség megszüntette. R. László lakása egy Pest környéki falu temetôjének szomszédságában van; 1999 augusztusában a lakást az önkormányzat tulajdonában álló temetôbôl érkezô patkányok árasztották el. R. László többször fordult segítségért a helyi önkormányzathoz, azonban tényleges intézkedésre nem került sor. Az Ombudsman közbenjárására az ÁNTSZ helyszíni szemlét tartott, azonban errôl a leginkább érintett R. Lászlót nem is értesítették, s nyilvánvaló, hogy így az ô lakását, padlását sem tudták megnézni. Ekkor R. László bement a polgármesteri hivatalba, hogy tájékozódjon. A jegyzôvel való beszélgetés során összeszólalkoztak, s illetlenül beszélt a jegyzôvel, sôt mérgében az asztalt is megemelte. Erre a jegyzô kihívta a rendôröket, s R. László elmondása szerint a rendôrök a hivatal elôtt többször megpofozták, megverték, s közben származására tettek gúnyos megjegyzéseket. Az incidenst néhány önkormányzati dolgozó látta, azonban vallomásukban egyöntetûen állították, hogy erôszakos rendôri intézkedésre nem került sor. Az események után R. László felhívta a körzeti orvost, hogy látleletet szeretne vetetni, s elmesélte a történteket. Állítólag a körzeti orvos nem tanácsolta a látlelet felvételét, mivel „széllel szemben nem jó pisilni”. Ezután R. László a tüdôgondozóba ment – mivel ott volt járatos – azonban elutasították, hiszen ebben az intézményben nem lehet látleletet felvenni. Így a nyomozás megindításakor sajnos egyetlen kézzelfogható bizonyíték nem állt rendelkezésünkre arra vonatkozóan, hogy rendôri túlkapás, attrocitás történt. Éppen ezért bizonyítottság hiányában az ügyészség megszüntette a nyomozást. R. László lakását még a mai napig fenyegetik a patkányok, bár az önkormányzat igéretet tett, hogy a temetô szélét rendbehozatja, a patkányokat kiirtatja.

r 94 s

A korábban érkezett, folyamatban lévô ügyekbôl – tájékoztató –

FEHÉR FÜZET 2000

P. község (Fehér Füzet 1999, 10–12. oldal) Az ügyben a B-i Városi Bíróság elsôfokú ítéletével • Megállapította a jogsértés tényét • Eltiltotta az italbolt vezetôjét a további jogsértésétôl • 100 000 Ft közérdekû bírságot szabott ki. Alperes fellebbezése folytán a Nógrád Megyei Bíróság megváltoztatta az elsôfokú ítéletet. • Csak I. r. felperes vonatkozásában állapította meg a jogsértést • E vonatkozásban eltiltotta attól, hogy a jövôben ilyen jogsértést kövessen el • Mellôzte a közérdekû bírság kiszabását. (A megyei Bíróság írásbeli ítéletét még nem küldte meg részünkre.) Már korábban olyan személyek érdekében is indítottunk pert személyiségi jog megsértése miatt, akiket szintén nem szolgált ki a teleprôl a falu egyetlen italboltjának üzletvezetôje (az alperes), de a fenti ügyben még csak tanúként szerepeltek. (Ebben az ügyben Fehér Füzet 2000, 83. oldal, ítélet még nem született.) Ettôl függetlenül az elôzô ügyben hozott megyei bírósági ítélet kézhezvétele után döntünk arról is – különösen a közérdekû bírság mellôzése miatt –, hogy éljünk-e felülvizsgálati kérelemmel a Legfelsôbb Bíróságnál.

Sz. Város (Fehér Füzet 1999, 13–15. oldal) A per jelenleg is folyamatban van a városi bíróság elôtt, tehát még elsôfokú ítélet sem született.

D. Ferenc (Fehér Füzet 1999, 16–17. oldal) A kártalanítás érdekében indított polgári ügy jelenleg is folyamatban van a V-i Városi Bíróság elôtt.

J. Sándor (Fehér Füzet 1999, 18–19. oldal) A Fôvárosi Bíróság a kártérítésre vonatkozó keresetet elutasította. Az ügyféllel történt konzultáció után fellebbezéssel nem éltünk, így az ítélet jogerôssé vált. (A kártérítés és a kártalanítás problematikájával kapcsolatban lásd még Fehér Füzet 2000 – Kártalanítási ügyek.) r 96 s

A KORÁBBAN ÉRKEZETT, FOLYAMATBAN LÉVÔ ÜGYEKRÔL

L. János és felesége (Fehér Füzet 1999, 20–21. oldal) L. Jánost és feleségét, akik az egyik budapesti piac elôtt zoknikat és egyéb apróságokat árultak, a piac biztonsági ôrei megalázó módón bántalmazták. A feljelentésük nyomán indult büntetôeljárást a nyomozóhatóság megszûntette.

H. Krisztián (Fehér Füzet 1999, 22–23. oldal) H. Krisztiánt a Cs. Faluházban tartott rendezvényen, a rendezvényen résztvevô, de szolgálaton kívüli rendôr lábon lôtte. A megindult büntetôeljárást a nyomozást hivatalos személy elleni erôszak bûntette miatt H. Krisztiánnal szemben, súlyos testi sértés miatt pedig a rendôrrel szemben megszûntették. Ugyanakkor mindkettôjükkel szemben tovább folyt a nyomozás garázdaság bûntettének alapos gyanúja miatt. Végül azt is megszûntették mindkettôjükkel szemben.

O. Ferenc (Fehér Füzet 1999, 25–26. oldal) O. Ferencet – cigányozó kijelentések kíséretében – tavaly márciusban nem engedték belépni Horvátországba. Az Irodánkkal történô levelezést követôen a Horvát Belügyminisztérium írásban bocsánatot kért O. Ferenctôl. Ettôl függetlenül – az ERRC támogatásával – egy horvátországi ügyvéd pert indít az O. Ferencet ért anyagi és erkölcsi károkozás miatt. A perre Horvátországban kerül sor. Irodánk továbbra is figyelemmel kíséri az ügyet.

Zs. Gyula (Fehér Füzet 2000, 27–30. oldal) Zs. Gyula ügyében keresetet nyújtottunk be személyiségi jog megsértése miatt az Ny-i Határôr Igazgatóság ellen. Az ügyben tárgyalást még nem tartottak. (Zs. Gyula személyi igazolványába egy igazoltató nyomtatványt tett be valaki a határôrségnél. A nyomtatványon az egyik rublikába az állampolgárság megjelölésénél azt írták, hogy „mocskos cigány”. Az Ny-i Határôr Igazgatóság vezetôje a bejegyzést rögzítô alkalmazott ellen fegyelmi eljárást folytatott le.)

r 97 s

FEHÉR FÜZET 2000

R. Anna (Fehér Füzet 1999, 35–36. oldal) R. Annának a közszolgálati munkaviszonyát a kerületi önkormányzat összeférhetetlenség miatt megszûntette. A Munkaügyi Bíróság elsô fokon az R. Anna érdekében indított keresetet elutasította. Fellebbezés folytán a Fôvárosi Bíróság az elsôfokú ítéletet – közbensô ítélettel – megváltoztatta, és megállapította, hogy a kerületi önkormányzat jogellenesen szûntette meg R. Anna munkaviszonyát, ezért a alperes köteles a felperest az eredeti munkakörében tovább foglalkoztatni. (A kiesett munkabér stb. kompenzálásnak, ill. konkrét összegek megállapítása végett az iratokat visszaküldte a Munkaügyi Bíróságnak.) A másodfokú bíróság indoklásának lényege szerint: önmagában az, hogy valaki egyben a kisebbségi önkormányzat tisztségviselôje, és ugyanakkor a települési önkormányzatnál áll munkaviszonyban, nem jelenti azt, hogy munkáját pártatlanul, befolyásmentesen ne láthatná el.) Mivel a közbensô ítélet ellen fellebbezésnek helye nincs, R. Anna munkaviszonyát tovább folytathatja. A kár mértékének megállapítása még folyamatban van.

Munkaügyi diszkrimináció (Fehér Füzet 1999, 37–38. oldal) B. Lajos roma származású fiatalember érdekében munkaügyi pert kezdeményeztünk, mert a tesztelés eredményeképpen nyert adatok alapján egy szórólap terjesztésével foglalkozó cég roma származása miatt nem alkalmazta. A Fôvárosi Munkaügyi Bíróság elsô fokon a keresetet elutasította. Fellebbezés folytán viszont a Fôvárosi Bíróság az elsô fokú ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsôfokú bíróságot új eljárás lefolytatására utasította. Ez jelenleg folyamatban van.

E. város (Fehér Füzet 1999, 44–45. oldal) E. város Önkormányzata hagyatéki teherként a rendszeres szociális segélyek összegét ráterhelte a segélyezettek ingatlanára. Jelzésünk alapján a kisebbségi ombudman vizsgálatot folytatott E. Város Önkormányzata pedig a megtámadott rendeletet módosította. Irodánk viszont az Alkotmánybírósághoz fordult, mivel továbbra is fennáll annak a veszélye, hogy adott önkormányzat – a segélyezettek halála esetén – a kifizetett segélyek összegét hagyatéki teherként érvényesíti. Kértük az Alkotmánybíróságtól az 1993. évi II. tv. 32/A. § elsô mondat második fordulatának megsemmisítését. Döntés még nem született.

r 98 s

A KORÁBBAN ÉRKEZETT, FOLYAMATBAN LÉVÔ ÜGYEKRÔL

Cz. Gyula és Cz. Tibor (Fehér Füzet 1999, 47–49. oldal) Az önkornányzat ellen kártérítési pert indítottunk a Cz. család községbôl való elköltözésének (elköltöztetésének) körülményei miatt. Ez idáig már több esetben tartott tárgyalást a bíróság, döntés még nem született.

H. Zsuzsa (Fehér Füzet 1999, 52. oldal) A közlekedési bûncselekmény áldozatává lett fiatal lány szüleinek megbízása alapján kártérítési eljárást kezdeményeztünk a bûncselekmény elkövetôi ellen. Ítélet még nem született.

K. Katalin (Fehér Füzet 1999, 53. oldal) K. Katalinék sérelmére elkövetett rongálás bûncselekménye miatt folyt büntetôeljárás. A nyomozást folytató rendôrség nem tudta bizonyítani azt, hogy ki, kik követték el a bûncselekményt, ezért megszüntették a nyomozást. Panasz folytán ismét nyomozásra került sor, majd miután ezt is megszüntették, az ellene benyújtott panaszt elutasították, így a megszüntetés jogerôssé vált. K. Katalinék viszont nem nyugodtak ebbe bele, hanem az általuk a bûncselekmény elkövetôjeként megjelölt személy ellen magánvádas eljárást indítottak a városi bíróság elôtt. A magánvádas ügyben is jogi segítséget biztosítunk K. Katalinék részére DR. BÓLYAI JÁNOS ügyvéd személyében. A magánvádas ügyben a bíróság több tárgyalást tartott, ítélet még nem született.

K. Józsefné (Fehér Füzet 1999, 53. oldal) K. Józsefnét a kerületi önkormányzat a kiutalt szükséglakásból – a szomszédok aláírásgyûjtésének hatására – per útján kívánta kilakoltatni. A Fôvárosi Bíróság – a kérelemnek helyt adva – kötelezte K. Józsefnét a kiköltözésre. (A keresetbenyújtás és a jogerôs ítélet meghozatala között több év eltelt, K. Józsefnéék háborítatlanul éltek továbbra is ott.) A K. Józsefnét képviselô DR. BÓLYAI JÁNOS ügyvéd egyrészt felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Legfelsôbb Bírósághoz, másrészt méltányossági kérelmet írt a kerületi polgármesterhez. K. Józsefnéék továbbra is ott laknak, a szomszédok aláírásukkal ellátott nyilatkozatot tettek, hogy semmi probléma a családdal 1994 óta. A méltányossági kérelemben még döntés nem született, mint ahogy nincs még döntés a Legfelsôbb Bíróság elôtt folyamatban lévô felülvizsgálati kérelemben sem.

r 99 s

FEHÉR FÜZET 2000

Sz. Zoltánné (Fehér Füzet 1999, 54. oldal) A kárpótlásként kapott földek ügye még jelenleg sem oldódott meg. Irodánk folyamatosan figyelemmel kíséri annak alakulását.

R. András (Fehér Füzet 1999, 55. oldal) R. Andrást a falu jegyzôje bántalmazta, mert – rendôri intézkedés miatt – egy nap nem jelent meg közmunkán. Az M-i Városi Bíróság a jegyzôt becsületsértés vétsége miatt pénzbüntetésre ítélte, majd fellebbezés folytán hatályon kívül helyezték az ítéletet. Idôközben R. András és az igazolást kiadó rendôr ellen is büntetôeljárás indult a Megyei Ügyészségi Nyomozó Hivatal elôtt, mert alapos gyanúként merült fel, hogy azon a napon, amelyen R. András nem jelent meg a közmunkán, a rendôrségen sem volt. Ez a büntetô ügy is már bírósági szakban van, ítélet még egyik ügyben sem született.

V. Attila (Fehér Füzet 1999, 57–59. oldal) Az Sz. városból érkezett panasz szerint a város önkormányzata nem a romák körébôl alkalmaz közmunkásokat, holott a romák között 90%-os a munkanélküliség. A polgármester ellen jogosulatlan gazdasági elôny megszerzése miatt büntetôeljárás folyik, mivel közhasznú munkásként a helyi focicsapat játékosait alkalmazza, akik munkaidejükben sportolnak. A megyei munkaügyi központtal is felvettük a kapcsolatot, és továbbra is folyamatos a kapcsolat Sz. város roma képviselôivel. Amennyiben az Iroda olyan jogsértést tár fel, amelyben hatósági vagy peres, ill. jogi eljárást kell kezdeményezni, azt megteszi. Lásd Fehér Füzet 1999, 13–15. oldal Sz. város ügye).

B. Gyula KÉNYSZERÍTÉS, RONGÁLÁS (Fehér Füzet 1998, 68. oldal) Az elsôfokú bíróság rongálás vétsége miatt B. Gyulát próbára bocsátotta. Fellebbezésünk folytán a megyei bíróság szinte teljes körû bizonyítást rendelt el, így az ügy továbbra is folyamatban van.

r 100 s

A KORÁBBAN ÉRKEZETT, FOLYAMATBAN LÉVÔ ÜGYEKRÔL

K. város (Fehér Füzet 1998, 41–46. oldal) A városban úgy kaptak emberek, zömükben romák szociális segélyt, ha „meghatározott idejû, ingyenes munkavégzést” teljesítettek. A megyei bíróság az önkormányzatot elsô fokon – a Ptk. 349. § (1) bekezdése és a Ptk. 339. § (1) bekezdése alapján – kártérítésre és késedelmi kamat megfizetésére kötelezte. Fellebbezés folytán az ügy a Legfelsôbb Bíróságra került, ítélet még nem született.

L. Anita MUNKAHELYI BALESET (Fehér Füzet 1998, 37–40. oldal) A munkahelyi baleset kapcsán indított kártérítési eljárás folyamatban van, ítélet még nem született.

D. Sándor JOGELLENES FOGVATARTÁS ÉS EMBERTELEN BÁNÁSMÓD (Fehér Füzet 1998, 22–23. oldal) A kerületi rendôrkapitányság ellen 500 ezer forint nem vagyoni kártérítés miatt indult ügyben, annak bírósági szakában Irodánk D. Sándorral felbontotta a megbízási szerzôdést, ennek alapján a részére biztosított ügyvéd sem képviselte tovább. Irodánk részére az ügy felvételekor az ügyfél egy kérelmet ír alá. Ennek egyik pontja rögzíti, hogy az ügyfél tudomásul veszi, hogy az eljárás hosszabb ideig, akár évekig is eltarthat, és tudomásul veszi azt is, ha együttmûködési kötelezettségének önhibájából nem tesz eleget, az Iroda a megállapodást felbontja. A kérelemben vállalja azt is az ügyfél, hogy az eljárás során mind az ügyvéddel, mind pedig az irodával folyamatosan együttmûködik, részükre az ügyével kapcsolatban minden információt átad, a hatóság elôtt megjelenik.

Pusoma Dénes KÁRTALANÍTÁS (Fehér Füzet 1998, 93–96. oldal) Az Iroda elsô kártalanítási ügyében a megyei bíróság – osztva DR. MAGYAR ELEMÉR ügyvéd álláspontját – az elsôfokú és a keresetet elutasító ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsôfokú bíróságot új eljárás lefolytatására utasította. (Pusoma Dénest halált okozó testi sértés miatt hosszabb tartamú szabadságvesztésre ítélték, de több mint két év letöltése után kézre került a valódi tettes. Pusoma Dénest felmentették, szabadlábra helyezték. A kártalanítási eljárás közben öngyilkos lett. A per a hozzátartozók nevében folyik tovább, ill. a fentiek alapján elölrôl kezdôdik.) r 101 s

FEHÉR FÜZET 2000

R. Jenô KOMMANDÓS AKCIÓ (Fehér Füzet 1997, 27–30. oldal) R. Jenôt és három hozzátartozóját embertelen és megalázó módon állítottak elô egy hajnalon a rendôrök. A rendôrség hetilapja, a Zsaru Magazin az elôállítás során készült fényképeket egy másról szóló cikk keretében közzétette. R. Jenôék érdekében két pert indítottunk. 1. A Zsaru Magazin a személyiség jog megsértése miatt indult perben a PKKB ítélete, a Fôvárosi Bíróság ítélete folytán vált jogerôssé. A bíróság megállapította a jogsértés tényét, eltiltotta az Országos Rendôrfôkapitányságot, mint a lap kiadóját a további a jogsértéstôl, és kötelezte az ORFK-t összességében 1 millió 150 ezer forint, valamint ezen összegnek 1997. szeptember 23-ától a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamat megfizetésére. (Az összegek kifizetésre kerültek.) 2. Az elôállítás módja miatt indult eljárásban a Fôvárosi Bíróság elsôfokú ítéletével kötelezte az ORFK-t és a Készenléti Rendôrséget összességében 900 ezer forint és kamatainak megfizetésére. Kötelezte a bíróság arra is ôket, hogy zárt levélben, külön-külön kérjenek elnézést R. Jenôéktôl. Fellebbezés folytán az ügy jelenleg a Legfelsôbb Bíróság elôtt van folyamatban.

R. Miklós és H. Mihály (Fehér Füzet 1998, 24–26. oldal) R. Miklóst és H. Mihályt a rendôrségen bántalmazták, a bántalmazás következtében különbözô sérüléseket szenvedtek. A bántalmazás során tôlük vallomást kívántak kicsikarni egy lopás kapcsán. Az Ügyészségi Nyomozó Hivatal az ügyben a nyomozást a rendôrökkel szemben elôször megszûntette, majd a panaszunkat elutasította. Beadvánnyal fordultunk a Strasbourgi Emberi Jogi Bírósághoz. Beadványunkat regisztrálták, újabb panasz folytán viszont az Ügyészségi Nyomozó Hivatal folytatta az eljárást, olyannyira, hogy az ügyben szereplô két rendôr kényszervallatás bûntette miatt áll a bíróság elôtt. Ítélet még nem született.

Hiányos nyomozás (Fehér Füzet 1997, 65–68. oldal) A gyermekeiket egy közúti balesetben elvesztette K. Kálmán és felesége. L. Kálmán érdekében 500 ezer forint nem vagyoni kártérítés megfizetése iránt indult polgári per. A per alapja az volt, hogy L. Kálmánt a nyomozó hatóság évekig tartó eljárás alá vonta, ôt gyanúsította a baleset okozásával. Mind az elsôfokú bíróság, mind a másodfokú bíróság L. Kálmánt bûncselekmény hiányában felmentette. A bíróság megállapította, hogy a nyomozó hatóság súlyos nyomozati hiányosságokat követett el. A kártérítési keresetet a Pest Megyei Bíróság elutasította. Fellebbezés folytán az ügy a Legfelsôbb Bíróságra került. A Legfelsôbb Bíróság a Megyei Bíróság ítéletét helybenhagyta.

r 102 s

A KORÁBBAN ÉRKEZETT, FOLYAMATBAN LÉVÔ ÜGYEKRÔL

Molotov-koktél (Fehér Füzet 1997, 81–82.) V. család házát szkinhed eszmeiséget valló, fiatalokból álló csoport 1995. március 15-én megkísérelte egy benzines palackkal felgyújtani. A büntetôeljárás során a fiatalokat a bíróság társtettesként elkövetett garázdaság bûntette, és rongálás kísérlete miatt különbözô büntetésekkel sújtotta, a végrehajtandó szabadságvesztéstôl a próbára bocsátásig. A büntetôügy jogerôs befejezése után V-ék DR. FELDMÁJER LÍVIA ügyvéd segítségével kártérítési eljárást indítottak az elkövetôk ellen. A kártérítés iránti perben a városi bíróság az elkövetôket egyetemlegesen és összességében 1,2 millió kártérítési összeg megfizetésére kötelezte, és kötelezte arra is, hogy ezen összeg után 1995. március 15. napjától járó évi 20%-os kamatot is fizessenek meg. A városi bíróság ítélete ellen alperesek fellebbeztek. A Pest Megyei Bíróság az elsôfokú bíróság ítéletét 2000. október 10-én helybenhagyta, így az jogerôssé vált.

B. város 1998 nyarán a Közéleti Roma Nôk Egyesületének tagjai B. városban találkozón vettek részt. Ugyancsak ott üdült M. Tibor r.törzszászlós, aki az egyik éjszaka barátaival a szálláshelyük közelébe lévô futballpályán futballozott. Emiatt az egyesület vezetôi és a futballozók között szóváltás keletkezett, melynek során M. Tibor több roma nôt bántalmazott, egyiküknek sérüléseket is okozva. Az S-i Városi Bíróság 2000. július 7-én hozott ítéletével a r.törzszászlóst egy évi végrehajtásban, 2 évi próbaidôre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte és mellékbüntetésként 60 ezer forint pénzbírság megfizetésére kötelezte. Egyben elôzetes mentesítésben részesítette a rendôr elítéltet a bíróság. Az ítélet ellen a rendôr és védôje jelentettek be fellebbezést. A fellebbezést a Somogy Megyei Bíróság elutasította, így a városi bíróság ítélete jogerôssé vált.

r 103 s

FEHÉR FÜZET 2000

Továbbra is folyamatban van három ügy a Strasbourgi Emberi Jogi Bíróság elôtt: • R. Miklós ügye (Fehér Füzet 1998, 24–26.) • B. Sándor ügye (Fehér Füzet 1998, 27–29.) • O. József ügye (Fehér Füzet 1998, 17–24.) Korábban folyamatban volt a Benzidin-ügy (Fehér Füzet 1997, 68–72.). Az év folyamán a Strasbourgi Emberi Jogi Bíróság Bizottsága arról értesítette Irodánkat, hogy a kérelemben felhozott jogsértés nem éri el azt a mélységet, amely bírósági döntést tenne indokolttá, ezért kérelmünket elutasították. Öt témakörben jelenleg is öt beadványunk szerepel az Alkotmánybíróság elôtt, amelyek az alábbi témákkal foglalkoznak: • sértetti jogok, • kártalanítási probléma, • szociális jogok, • diszkriminációellenes törvény hiánya, • T. város által hozott rendelet alkotmányellenessége. Az Alkotmánybíróság eddig egy esetben hozott határozatot, amelyben elutasította a diszkriminációellenes törvény hiányára hivatkozó indítványt.

r 104 s

Statisztika a NEKI ügyeirôl

FEHÉR FÜZET 2000

2000-ben a NEKI-hez összesen érkezett 163. A 163 panaszból hátrányos megkülönböztetést állapított meg 39 ügyben.

Az ügyek megoszlása MUNKAÜGYI: LAKHATÁSI: ÖNKORMÁNYZATI: SZEMÉLYISÉGI JOGI: OKTATÁSI: IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS: ÖSSZESEN:

4 6 5 5 6 13 39

Oktatási

Személyiségi jogi

Önkormányzati

Lakhatási

9

Munkaügyi

12

Igazságszolgáltatás

15

6

3

0

Az ügyek állása BÍRÓSÁGI SZAKBAN: RENDÔRSÉG, ÜGYÉSZSÉG ELÔTT: EGYÉB HATÓSÁG ELÔTT: BEFEJEZETT: A befejezett ügyek közül: EREDMÉNYESEN: EREDMÉNYTELEN:

18 7 7 7 5 2

5

0

r 106 s

Befejezett

Egyéb hatóság elôtt

10

Bírósági szakban

15

Rendôrség, ügyészség elôtt

20

STATISZTIKA A NEKI ÜGYEIRÔL

Megyék szerinti statisztika: BÁCS-KISKUN MEGYE: BARANYA MEGYE: B.-A.-Z MEGYE: BUDAPEST: FEJÉR MEGYE: HAJDÚ-BIHAR MEGYE: HEVES MEGYE: JÁSZ-NAGYKUN-SZOLNOK MEGYE: NÓGRÁD MEGYE: PEST MEGYE: SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE:

2 1 11 10 1 1 1 1 5 4 2

12

10

Pest megye

Nógrád megye

Jász-Nagykun-Szolnok megye

Heves megye

Hajdú-Bihar megye

Fejér megye

Budapest

B.-A.-Z megye

2

Baranya megye

4

Bács-Kiskun megye

6

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye

8

0

A Strasbourgi Emberi Jogi Bíróság elôtt jelenleg 3, az Iroda által készített kérelem szerepel. Mind a 3 rendôri attrocitást sérelmezi.

r 107 s

Statisztika a sajtóról

FEHÉR FÜZET 2000

Összesítés a 2000. január 1. és 2000. december 10. között megjelent cikkekrôl a nemzeti és etnikai kisebbségeket és jogvédelmüket érintô témákról az országos sajtóban

A figyelt napilapok: Magyar Hírlap, Magyar Nemzet, Népszabadság, Népszava, HVG Cikkek témája

Figyelt szempont

Összesen:

Bûnözés

Adatok általában a bûnözésrôl, ha a cikkben romákra is utalnak

Rendôr

Rendôrségrôl

38

Jelentések

Emberi jogi jelentésekrôl (külföldi szervezetektôl)

61

Kivándorlásról

Romák nyugat-európai és kanadai kivándorlásáról

Kultúra

Kisebbségek kultúrájáról

71

Oktatás

Kisebbségi oktatásról

78

Történet

Romák történetérôl

5

NEKI ügyei

Esetek, melyekben a NEKI eljár

Cigány szervezetekrôl

Romákkal foglalkozó civil szervezetekrôl

Kisebbségi Önkormányzatokról Kisebbségi önkormányzatokról (országos és helyi)

6

103

247 83 146

NEKH-ról

A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatalról

32

Ombudsman

A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyûlési Biztos Hivatalának munkájáról

49

Parlamenti képviselet

Kisebbségek parlamenti képviselete

104

Politika

A kisebbségekkel kapcsolatos politikai nyilatkozatokról

91

Rasszizmus

Rasszizmusról, etnikai ellentétekrôl

29

Skinheadek

Skinhead ügyekrôl

Foglalkoztatás

Romák foglalkoztatása, munkahelyi diszkrimináció

Lakáshelyzet

Romák lakáshelyzete, kilakoltatások

Egyéb szociális helyzet

Szociális helyzetrôl

8 58 115 73

Összesen:

1 396

r 110 s

STATISZTIKA A SAJTÓRÓL

Laponkénti részletezés A 2000. január 1. és 2000. december 10. között megjelent cikkekrôl a nemzeti és etnikai kisebbségeket és jogvédelmüket érintô témákról

Cikkek témája

Magyar Hírlap

Magyar Nemzet

Népszabadság

Népszava

Bûnözés

1

1

2

1

1

6

Rendôrség

7

9

10

9

3

38

Jelentések

13

15

14

14

5

61

Kivándorlásról

25

21

30

19

8

103

Kultúra

14

16

19

17

5

71

Oktatás

13

18

21

16

10

78

Történet

1

1

1

1

1

5

NEKI ügyei

53

59

75

39

21

247

Cigány szervezetekrõl

15

16

27

20

5

83

Kisebbségi Önkormányzatokról

29

32

39

38

8

146

7

6

8

6

5

32

Ombudsman

11

13

12

9

4

49

Parlamenti képviselet

24

20

26

29

5

104

Politika

21

23

20

20

7

91

Rasszizmus

6

5

8

4

5

28

Skinheadek

2

1

2

3

Foglalkoztatás

14

9

16

13

6

58

Lakáshelyzet

22

27

31

29

6

115

Egyéb szociális helyzet

17

19

16

20

1

73

295

311

377

307

106

1 396

NEKH-ról

Összesen:

r 111 s

HVG

Össz.:

8

A diszkrimináció

FEHÉR FÜZET 2000

A DISZKRIMINÁCIÓ A diszkrimináció olyan megkülönböztetést jelent, amit bizonyos csoportokra vagy az azokhoz tartozó emberekre – szándékosan vagy erre tudatosan irányuló szándék nélkül – alkalmaznak; ez a megkülönböztetés nem az egyénnek az ügy szempontjából releváns tulajdonságain alapul, hanem a kisebbségi csoportról alkotott véleményen. A figyelembe vett kisebbségi (vagy védett) csoport alapja leggyakrabban a faj, az etnikum, a nemzetiség, az állampolgárság, a nem, a szexuális irányultság, a betegség, a társadalmi réteg. Diszkrimináción általában hátrányos megkülönböztetést értünk. A már meglévô hátrányok kiküszöbölését célzó megerôsítô intézkedéseket (affirmative action) vagy az ezekre alapuló politikát Magyarországon gyakran pozitív diszkriminációnak nevezik. Ez utóbbi elnevezés véleményünk szerint megtévesztô, mert azt sugallja, hogy valamely csoportnak „többet adnak”, és nem azt, hogy a meglévô hátrányok kiküszöbölése az intézkedés célja, ezért a továbbiakban a megerôsítô intézkedés elnevezést használjuk. (Elôfordulhat, hogy ez a jó szándékú megkülönböztetés negatív hatásokkal is jár.) NYÍLT, KÖZVETLEN DISZKRIMINÁCIÓ (facial discrimination) Egy jogszabály, egy intézkedés, vagy magánszemély tudatos cselekedete, amelynek kifejezett célja egy (vagy több) kisebbség kirekesztése vagy más módon való hátrányos megkülönböztetése. REJTETT DISZKRIMINÁCIÓK Történelmi diszkrimináció (historical discrimination): fôleg az amerikai szakirodalomban használt fogalom. A korábbi diszkriminatív jogszabályok, hatósági intézkedések, vagy magánszemélyek – akkor jogszerû – diszkriminatív aktusai következtében a történelem során felhalmozódott hátrányoknak vagy a köztudatban élô elôítéletnek a következménye, ami a ma elô kisebbségek számára a jogszabályokban biztosított egyenlôség ellenére hátrányos helyzetet teremt. Aránytalan hatás1 (disparate impact): az a jelenség, amikor egy jogszabály, intézkedés vagy feltétel látszólag semleges, de a történelem során felhalmozódott hátrányos helyzet miatt a belôle potenciálisan fakadó hátrány jelentôsen nagyobb mértékben jelentkezik a védett csoportok2 esetében, vagyis az hatásában rontja az adott csoport helyzetét, vagy nagyobb terhet jelent számukra, ami miatt pl. nem tudnak munkát vállalni vagy magasabb pozícióhoz jutni. Aránytalan bánásmód elve (disparate treatment): az a fajta diszkrimináció, amikor magánszemélyek, jogi személyek vagy állami szervek nem egyenlô módon bánnak a kisebbségekkel, ennek elismerése (és esetleg felismerése) nélkül. Mivel ez az a fajta rejtett diszkrimináció, amelyet nehezen lehet bizonyítani, Hollandiában, az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban a statisztikai adatokat is felhasználják az ilyen esetek bizonyítása során. Az USA-ban, ha a felperes bizonyítani tudja, hogy ô (a) védett csoporthoz tartozik (b) jelentkezett egy (lakás- vagy munkaügyi) hirdetésre (c) jelentkezését elutasították (d) ezt követôen elfogadták egy nem védett csoport tagjának a jelentkezését, aki az ügy számára releváns tulajdonságokban vagy képességekben nem különbözik a felperestôl, akkor az alperes részérôl fennálló jogellenes diszkriminációs célzatot a bírói gyakorlat bizonyítottnak tekinti. Szándékos diszkrimináció (intentional discrimination): az az eset, amikor egy látszólag „semleges” törvényt szándékosan diszkriminatív módon alkalmaznak. De jure diszkrimináció („de jure” discrimination): az a jogszabály, amely mind megfogalmazásában, szellemében, mind alkalmazási lehetôségeiben semleges, de hatályba lépése a gyakorlatban mégis diszkriminációt okoz.

1

Szinonímája a szakirodalomban: „nagyobb teher elve”. A „kisebbségek” kifejezés helyett „védett csoportok” fogalmát használja, mert ez véleményünk szerint hívebben fejezi ki a csoport helyzetét és státusát a jogvédô tevékenységben, illetve általában a demokráciában. 2

r 114 s

A NEKI

FEHÉR FÜZET 2000

I. A szervezet A vállalt tevékenység: jogvédelem minden olyan magyarországi ügyben, ahol nemzetiségi vagy etnikai diszkrimináció történt. • jogvédelem: tényfeltárás, majd jogi eljárás kezdeményezése és végigvitele ügyvéd és szakértôk biztosításával; • nemzetiségi/etnikai: bármely magyarországi nemzetiségi/etnikai csoporthoz tartozó; • etnikai diszkrimináció: jogsértés, amely valakinek etnikai hovatartozása miatt történt; az esetek nagy részében ennek megállapítása is alapos tényfeltárást igényel; ha a jogvédô munka során kiderül, hogy az ügy nem vezethetô vissza etnikai diszkriminációra, de jelentôs emberi jogi (vagy eljárásjogi) problémákat vet fel, és más szervezet nem foglalkozik vele, a NEKI elvállalhatja az ügyet. A mûködés kezdete: 1994. január. Jogi státus: a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédô Irodát mûködtetô MÁSSÁG Alapítvány jogi személy. Magánalapítvány, közhasznú szervezet. A szervezet független az államtól (NGO), pártoktól, politikai szervezetektôl, és más civil szervezetektôl. Alapító: Magyar Humanista Egyesület, képviselôje: dr. Papp Gábor. Kuratórium: : elnök: BÍRÓ ANDRÁS; tagok: DR. ÉLIÁS SÁRA, DR. FURMANN IMRE, DR. MISZLIVETZ FERENC, DR. NAGY BOLDIZSÁR. Felügyelô bizottság: MENDI RÓZSA, VARGA ILONA, DR. SZÔKE JUDIT. Az iroda munkatársai: igazgató: DR. FURMANN IMRE; jogi referensek: DR. BIHARY LÁSZLÓ, DR. BODROGI BEA, DR. KELEMEN EDIT, DR. MUHI ERIKA; állandó megbízott ügyvéd: DR. FARKAS LILLA; szociális referens: IVÁNYI KLÁRA, sajtó- és partnerkapcsolatok koordinátora: DARÓCZI ILONA; adminisztratív asszisztens: MADARÁSZ SZILVIA, asszisztens: MOHÁCSI MÁRIA. A NEKI területi irodái: Eger (DR. MAGYAR ELEMÉR); Miskolc (DR. LOSS SÁNDOR); Nyíregyháza (PÉK KATALIN); Debrecen (DR. BARCSI ISTVÁN) Önkénteshálózat: ügyvédek, jogászok, pszichológusok, fotósok, filmesek, szociológusok, szociális munkások, pedagógusok és más önkéntesek. Alapelvek a vállalásokról: • a NEKI minden elvállalt esetben az ügyet végig követi, függetlenül attól, hogy a jogi eljárás meddig húzódik; • nem utasítja el a kevésbé látványos eseteket, akkor sem, ha ezeknek a sajtó vagy más nyilvános fórum nem tulajdonít jelentôséget; • nem vállalja azokat az eseteket, amelyekben a jogsértés nem vezethetô vissza etnikai diszkriminációra; eleve elutasítja azokat az eseteket, amikor családon belüli vagy roma ill. cigány szervezetek közötti konfliktusról van szó ; • csak akkor teszi közzé az ügyfelek nevét (és az érintettek felismerhetôségét elôsegítô adatokat), ha azt az ügyfél kifejezetten kéri, és ha ez az ügyfél érdekeit elôreláthatóan nem sérti. Munkamódszerek: • tényfeltárás: levelezés, ügyfelek fogadása, helyszíni interjú (magnófelvétel, fotó, film), sajtófigyelés; • jogi munka az ügyvédek bevonása elôtt: a NEKI jogászai az ügyeket elôkészítik az ügyvédnek: a saját tényfeltárásukat elvégzik, az iratokat beszerzik, elemzéseket végeznek, alternatívákat dolgoznak ki, hazai és nemzetközi szakanyagokat gyûjtenek; • ügyek megoldása: csak jogi eszközökkel. Jogi elôkészítés után eljárások indítása, ügyvéd meghatalmazása, az eljárások figyelemmel követése (részvétel a bírósági tárgyalásokon), kapcsolattartás az ügyféllel és az ügyvéddel; • szakértôk bevonása: a szakértôi vélemények beszerzése a jogászi háttérmunka fontos része, az eljárások kimenetele múlhat rajta (orvosi, építési, pszichológusi, mûszaki stb. szakértôi vélemények). • konfliktusmegoldó tevékenység: nem tartozik a NEKI vállalásai közé, de egyrészt a helyszíni tényfeltárások alkalmával – a felek nézôpontjainak kölcsönös megismertetésekor – „spontán” oldódhat a feszültség, másrészt szükség esetén javaslatot teszünk a NEKI-vel kapcsolatot tartó szakemberek bevonására, vagy az ügyeket a megfelelô szervezetekhez tesszük át.

r 116 s

A NEKI

II. A jogvédelemrôl A NEKI a Magyarországon élô nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak védelmét tûzte célul. Nemcsak azért tartja ezt a tevékenységet fontosnak, mert történelmi tapasztalatok szerint egy ország demokráciájának és belsô egyensúlyának egyik legfontosabb mutatója a kisebbségek helyzete, hanem azért is, mert hazánkban a rendszerváltás után olyan problémákkal kell szembenézniük a kisebbségeknek, melyek eddig részben rejtve voltak, s melyek elôtt a többségi társadalom is sokszor értetlenül áll. Az elmúlt években egyre nyilvánvalóbbá vált feszültség objektív megismertetéséhez és a helyzet megoldásához a NEKI úgy igyekszik hozzájárulni, hogy a megtörtént diszkriminációkat – alapos feltárásuk után – jogi útra tereli, a sértetteket hozzásegíti a jogorvoslathoz, miközben gyakran a jogrendszer vagy a joggyakorlat hiányaira is rámutat. Sokszor nem könnyû bizonyítani egy-egy intézkedés diszkriminatív jellegét. A döntési pozícióban lévôk könnyen hivatkoznak az általuk kirekesztettek „saját hibái”-ra. Az intézkedô rendfenntartó szervek pedig olyan szabályokkal vagy szabályozatlanságokkal magyarázhatják esetenkénti felesleges intézkedéseiket, melyek szükségszerûen az emberi méltóságon esett kiheverhetetlen sérülést és kiszolgáltatottság-érzetet idéznek elô. Ilyenkor, úgy véljük, kilátástalan helyzetbe kerülnek a kisebbségek, ha nem áll mellettük olyan társadalmi szervezet, amely tudatában van az országban élôk jogainak, s egyszersmind az ô speciális adottságaiknak. Olyan adottságoknak is, mint a történelem során korábban elszenvedett diszkriminációk máig érezhetô hatásai, amelyek, ha megismétlôdnek, tovább mélyítik a szakadékot többség és kisebbség között. Ha pedig e különbségek vagy ellentétek súlyosbodnak, az nemcsak a védett kisebbségre, hanem a többségre is ártalmas. A NEKI az elsô ilyen jellegû jogvédô Iroda volt Magyarországon. Az idôközben létrejött és jelentôs tevékenységet kifejtô más jogvédô irodák sem tették azonban feleslegessé a szervezet további mûködését: szükségességét mutatják egyrészt az egyre erôsebben és a társadalom egyre szélesebb rétegeinél megnyilvánuló diszkriminációs hajlamok, másrészt az Iroda azon specialitása, hogy szigorúan jogi munkát végez. A NEKI budapesti irodája 2000-ben már öt fôállású jogásszal és egy – a Jogvédô Irodában 2 évig fôállású jogászként tapasztalatokat szerzett – állandó megbízott ügyvéddel mûködik. A munkát segítik az ország egész területérôl bevonható ügyvédek és más szakemberek. Nemcsak földrajzi, hanem szakmai értelemben is a minél alaposabb és szélesebb körû jogvédelemre törekszik az Iroda: az egyetemi hallgatóktól kezdve nemzetközi jogi szakemberekig, külföldi szakértôket is ideértve, számos jogászt és más szakembert von be tevékenységébe. Az évente megjelentetett Fehér Füzetben csak néhány eset bemutatására nyílik alkalom. A valóságban sokkal több üggyel foglalkozik a NEKI. Az eltelt több mint hat év alatt jelentôs mennyiségû panasz érkezett; ha csak az írásos bejelentéseket vesszük figyelembe, több, mint 700 panaszról számolhatunk be A NEKI megalakulása óta nem változtatta meg tehát célját és munkamódszereinek lényegét sem. Változott azonban az ügyek kezelésének stratégiája, miután azt tapasztaltuk, hogy számos esetben nemcsak a megtörtént diszkrimináció okozza a sérelmet: tovább súlyosbítják a sértettek helyzetét az eljárási hibák és a joghézagok. Ezért a jogi tényállást sokszor az országra kötelezô nemzetközi egyezményekbôl és természetesen az Alkotmányból kiindulva közelíti meg az Iroda. Amellett, hogy a közelmúlt külpolitikai eseményei is igazolják ennek szükségességét, az egyszerû, emberi igazságérzet és sokszor a hazai jog rendszere alapján sincs célra vezetôbb megoldás. A NEKI filozófiája mindezzel együtt az maradt, hogy a kisebbség jogainak – országon belüli – védelme mindenkinek érdeke.

r 117 s

Támogatók 2000-ben (A támogatás nagyságának sorrendjében) FORD ALAPÍTVÁNY: jogvédô alaptevékenységhez • MAGYAR SOROS ALAPÍTVÁNY: jogvédô alaptevékenységhez NYÍLT TÁRSADALOMÉRT INTÉZET (OSI): jogvédô alaptevékenységhez, egy jogász foglalkoztatásával ALKOTMÁNY- ÉS JOGPOLITIKAI INTÉZET (COLPI) ÉS MAGYAR SOROS ALAPÍTVÁNY: kártalanítási eljárások kutatásához • EURÓPAI ROMA JOGOK KÖZPONTJA: ügyenkénti támogatás MAGYAR SOROS ALAPÍTVÁNY: oktatási diszkriminációk feltárására és jogvédelmi módszerek kidolgozására MAGYARORSZÁGI CIGÁNYOKÉRT KÖZALAPÍTVÁNY: jogvédô alaptevékenységhez. MAGÁNSZEMÉLYEK

ADOMÁNYA:

226 970 Ft.

A Fehér Füzet 2000 megjelenését a Brit Nagykövetség Know How Fund Alapja támogatta.

NEMZETI ÉS ETNIKAI KISEBBSÉGI JOGVÉDÔ IRODA Másság Alapítvány Postacím: 1537 Budapest 114., Pf.: 453/269 Telefon/fax: (06-1) 303-8973; (06-1) 314-4998